The Project Gutenberg eBook of Túl a láthatáron
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Túl a láthatáron
        Elbeszélések

Author: Mór Jókai

Release date: April 3, 2025 [eBook #75782]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Révai Testvérek, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÚL A LÁTHATÁRON ***


JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI
DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

II. KÖTET

TÚL A LÁTHATÁRON

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

TÚL A LÁTHATÁRON

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912






TÚL A LÁTHATÁRON.




EGY SZENT NŐ.

Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet
cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok
közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosto mentében: előbb két ódon
háznak az udvarán kell végigmenni, azután egy nedves folyosón végig: ott
a templom.

Ez a _S. Stefano Rotondo_.

Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az,
hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból
készült: van ott minden színű márvány, gránit, travertin; dóriai, jóniai
és korinthi oszlopfőkkel, némelyik a nélkül is; vékonyabbak,
vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak; a melyik nem volt elég
emelkedett, hogy a plafonig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop
darabjával.

De nem ez a legnevezetesebb a S. Stefano Rotondo templomban, hanem az
egész templom belsejét elfedő hetven kép-csoport.

Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.

Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihletes művészi
alkotásokban, de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.

Mind a hetven kép egy-egy különböző nemét tünteti fel a keresztény
vértanúk halálra kínzatásának. A hagymázas fantázia lázálmainak kellett
megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson az ember.

Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik
vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban,
hasítják ketté fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve,
koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztény hit vértanúit; azoknak az
arczai kínt, iszonyatos kétségbeesést, agoniát fejeznek ki; hóhéraik
kaczagnak, gyönyörködnek, csúfolódnak. Mindez a legiszonyúbb
élethűséggel részletezve.

Két festő: Pomerancio és Teroquesta fordította rá egész életét és
talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.

A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronenktól:

– Hogy érhette utól e kín-látományokat emberi fantázia? Hisz azokat
tanulmányozni kellett.

A vezető mosolyog s halkan jegyzi meg rá:

– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.

Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hívek jutottak uralomra, akkor a
kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.

Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői
felfogást tanúsít: szent-Agatha martyrnő képe.

A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy
harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik
tigrisköröm-alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér
szétfecskendez, az égetett hús füstölög. És a kínzott nő mosolyog hozzá.

Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.

Agatha siciliai előkelő, gazdag család leánya volt. Palermoban lakott.

Rómában Decius uralkodott akkor s Quintinus volt Sicilia kormányzója.

A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége; nőül kérte a leányt.

– Nekem már van jegyesem, – mondá a leány.

– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?

– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.

Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány
felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.

– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb, – mondá Quintinus, – az új Messiás-e,
vagy isteneink?

Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely
is.

Venusnak mindenütt volt temploma, de kultuszát a siciliaiak vitték
legnagyobb tökélyre. Ők meghonosították a babyloni Mylitta-szertartást,
megrontó eszközét a fiatalságnak, s bacchanaljaikból minden szív
megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-kultusz főpapnője egy cyprusi
görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Venus-papnő kezébe adta Agathát.

Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.

– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő! Lerontja Venus oltárát. Leányaimat
bűnbánókká teszi viselkedésével, és van valami sugárzás az arczán, a
mivel az ifjak szívét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni,
megtanulnak tőle imádkozni.

Ez a megnevezhetetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.

Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan
varázst, a melyet e megdicsőült tekintet gyakorolt rá. Dühítette az,
hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvaságai
sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a
leány arczán. Ez mindenre a megdicsőülés mosolyával felelt.

Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tűnik
el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át
kín-vonagló torzképpé.

A többit elmondja az a kép a S. Stefano Rotondoban.

Agatha túlélte a kínzást.

Négy nap múlva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s – borzalom
leírni! – izzó parázson és üvegcserepeken hengergetteté végig.

Akkor meghalt.

Az égbenéző mosolyt még a halál sem törölte le arczáról.

A népmonda hozzáteszi, hogy a cataniaiak, mikor az Etna megrendíti
alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül hívni,
védszentjüket.

Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.

Vagy jobbakká tett bennünket a kihűlés? S a mai kor emberszeretetében
pótolja ki azt, a mit Istenszeretetében veszített?




NAGYPÉNTEK.

Tudvalevő dolog, hogy a nagypénteket a protestáns atyafiak különösen
megünneplik.

Gyerekkoromból emlékezem rá, hogy nagypénteken templomba mentünk,
prédikácziót hallgattunk és _bőjtöltünk_, a mi annyit tesz, hogy délre
hal volt és mákos csík az ebéd.

De még a kálvinistáknál is szigorúbban megtartják a nagypénteket a
luteránus atyafiak. Azoknál e szent napon sem úr, sem cseléd, sem ló,
sem ökör nem dolgozik.

A hatvanas években, mikor a magyar dzsentri a tudvalevő okoknál fogva a
falukon visszavonulva élt, egy nagycsütörtök délutánján fiatal jóbarátok
társasága gyült össze a Podmaniczkyak aszódi kastélyában: Prónayak,
Keglevichek. A fogataikat még aznap hazaküldték, s szombat estére
rendelték vissza, hogy husvét első napjára ki-ki otthon lehessen.

Másnap kora hajnalban lovas posta hoz egy levelet Keglevich Bélának,
melynek olvastára azt mondja a fiatal gróf a házigazdájának, hogy neki
rögtön menni kell Pestre, mulaszthatatlan dolga akadt.

– Próbálj szerencsét, – mondja neki Frigyes báró. – De figyelmeztetlek,
hogy ma nagypéntek van.

Béla gróf nem volt péntekes. Felülemelkedett minden babonaságon.
Elindult előfogatot rendelni a faluba. Hisz az aszódi gazdák híres
fuvarosok. Ők tartják fenn a gyorskocsizást a Duna-Tisza között.

Hanem egy pár óra mulva arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a
nagy-péntek-nap mégis kivételes egy nap. Minden háznál vallásos
elszörnyedéssel fogadták a felszólítást: «Nagypénteken! Lovat befogni!
Igaz luteránusnak! Ki hallott ilyet!»

Pedig Gyurgyik uramnak, ki máskor is hordta a grófot, olyan négy lova
volt, hogy még a gőzkocsi se hágna a nyomába, ha volna. De hát még akkor
nem volt gőzkocsi.

Megbicsakolta magát, hogy ő be nem fog nagypénteken még tíz forintért
sem. Máskor ötért is köszönetet szavazott.

Béla gróf végigjárta az aszódi hosszú-utczát, szerencsét próbálva: sehol
sem álltak istrángnak. Azok ott végtűl-végig mind igaz luteránusok.

Utoljára megint csak visszakerült Gyurgyik uram házához. Most már
huszonöt forintot igért neki, ha rögtön beszállitja a fővárosba.

A huszonöt forint megrendítette gazduramnak a hitét. Csak befogta a négy
pejkót. Hiszen bűn biz az, de majd kibőjtöljük, nyugtatá meg a
feleségét.

S aztán csak elporoszkált valamerre a kertek alatt a pasasirjával, hogy
a szomszédok meg ne botránkozzanak az ünnepszegésen.

Gyönyörű szép napfényes idő volt, a hívek bunda nélkül mentek a
templomba. Istentisztelet után mindenki sietett haza, a bőjtös ebéd
mellett folytatni az ájtatosságot.

Délután két órakor hirtelen előtámadt a Mátra mögül egy nagy fekete
felhő, s néhány percz mulva elsötétült az ég, s nekizúdult egy olyan
hózivatar, a mely egy deczemberi förgetegnek is bevált volna; fél óra
mulva bokáig érő hó födött utczát, mezőt: itt volt a tél.

De a téllel együtt itt volt a nyár is, villámlás, menydörgés a
hóförgetegben.

Egyszer aztán egy földrengető csattanás harsogott át a légen, a
villámsugár mint egy tűzkéve csapott le egy háztetőre, mely abban a
pillanatban lángba borult.

… Az volt a Gyurgyik uram háza…

A csodálatos zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is
rohant; csak a behavazott tájék s az égő ház hirdeté ittjártát.

«Isten itélete ez!» mondták a házakból előkerülő lakosok, és senki sem
igyekezett a villámgyujtotta tüzet eloltani.

Ha maguk a kastélybeli gavallérok a cselédjeikkel meg a
tűzifecskendőikkel nem segítettek volna a tüzet eloltani, porig égett
volna a ház.

Ez naptól fogva próbálta légyen valaki a tele tárczáját odakínálni a
luteránus atyafinak nagypénteken, hogy fogjon be érte – csak ide a
szomszédba egy kis kirándulásra!




LÉLEKTÁMASZTÁS.

(Elbeszélés a való életből.)

Csodatételt írok le, a mi nem mese, ámbár hitregei dicsfény veszi körül.

Feltámasztani egy halottat, a kiből már eltávozott a lélek: ez a bibliai
szent alakok isteni adománya.

Előidézni a túlvilágról a testnélküli szellemet, hajdan varázslók
kápráztatása: korunkban lélekbúvári művészet.

Az én varázslóm egyszerű, mindennapi alak, a ki maga sem nevezi
csodának, a mit művelt; pedig valóban az.

Egy lelket előtámasztani, a ki még _nincs_.

Volt nekem egy igen kedves barátom, azokban az időkben, a mikor nehéz
volt a hazát szeretni, a szabadságért küzdeni: nem volt hozzá egyéb
fegyver, mint a toll.

Ő volt e munkában leghívebb osztálytársam: író, mint én. Rabja és ura a
munkának.

Ott lakott velem egy házban: ismertem egész családját, volt szép ifjú
felesége, két gyermeke. Az idősebb leány, a kisebb fiú. A leány neve
volt Piroska, a fiúé Gyuricza. Az is apja nevét viselte.

Csak azoknak élt.

De milyen életet!

Évek óta halálra szánt beteg volt.

Az orvosok tudtára adták, hogy baja gyógyíthatatlan; fájdalmainak csak
fokozását várhatja; mikor nem bírja tovább, akkor megszabadul tőlük az
élettel együtt.

És ő neki megvolt a heroismusa az élet fentartásához.

Látta nyomról-nyomra közelíteni azt az ismeretlen szellemet. Némelyek
csontváznak ábrázolják, mások denevérszárnyú angyalnak. Mindenki retteg
a nevétől.

S a ki legjobban kerüli, az a saját testvére: az álom. A halál
jelöltjének nincsen álma. Nyitott szemmel kell neki nézni a túlvilág
sötétjébe.

Az édes ágy! A szenvedők menedéke. Neki el volt tiltva. Karszékében ülve
virrasztotta át a hosszú éjszakát.

Lámpája ott állt előtte az asztalán, olvasott és jegyezgetett. Tele volt
a lelke gondolatokkal. Be volt avatva az európai politika minden
részleteibe.

Minden nevezetes államférfiúnak ismerte a nyilvános életét, múltját,
vezérelveit, a nagy európai kérdések fázisait, a feje egész könyvtár
volt. Eszményképe lehetett egy hirlapírónak.

Nekem volt legtöbb okom az ő életéért imádkozni.

Mindennap meglátogattam: beszéltünk a világ állásáról, pártunk
helyzetéről. Ő hitt a jövőben. A jövőben! A miből neki csak napok voltak
igérve. És minő napok!

Egy ízben túlömlött a szíve.

– Nem soká tart már, – mondá; – fordítsunk a szerepen. Eddig én voltam a
föld terhe, ezután a föld lesz az én terhem. Minden jó lesz.

De egy könycsepp elárulta, hogy a megölő fájdalmon kívül van még valami,
a mi átkíséri a túlvilágba.

– Én nemsokára nyugalomra térek: szeretteim magukra maradnak. Nőm,
leányom miatt nem aggódom. Nekik szereztem egy varrógépet. Ez eltartja
őket. De mi lesz a fiamból? A ki néma. Nem süketnéma, mert minden szót
meghall: ha a kakas kukorít, ő utána kukorikol; ha a kutyákat ugatni
hallja, utánozza az ugatásukat: de emberi szót nem ejt ki a száján.
Megvizsgáltattam szakértő orvosokkal. Azt mondták, hogy nem siketnéma,
hanem bikacsnéma, a mi még rosszabb. Mert a siketnémát még meg lehet
tanítani beszélni, de a bikacsnéma nem akar megszólalni. Az megtagadja
emberi voltát, állat _akar_ maradni. A fiam ott felejtette a lelkét
valahol a megelőző világban. Nincsen lelke. Már tíz esztendős és még egy
szavát nem hallotta senki. Próbáltam gyöngédséggel, szeretettel rávenni,
hogy beszéljen; hízelegtem, gyügyögtettem, ajándékokat hoztam neki,
gyermekeknek kedves nyalánkságokat; – megcsókolta a kezemet, megnyalta,
mint a kutya, de egy «köszönöm» szóra nem lehetett rábírni. Aztán
szigorral kezeltem, éheztettem: egy kérő szót ki nem mondott; megvertem:
egy «jaj»-t nem hallatott. A nénjét rajongón imádja, és az sem volt
képes rávenni, hogy a nevét kimondja, bárhogy igyekezett is szótagonként
a szájába rágni: «Piroska». Már tíz esztendős és még egy betűt nem
ismer. Mi lesz belőle, ha én meghalok? Más apa, ha vagyont nem hagyhat
is a fiára, de rá hagyja a munkabíró tehetséget; életpályát szemel ki a
számára. Én azt sem tehetem. Még csak koldusbotot sem hagyhatok a
fiamnak, mert a kolduláshoz is emberi hang kell.

Nem bírtam a barátom megnyugtatására egy szót se mondani, mert én
ismertem már ilyen önkéntes némát, mint felnőtt alakot, de annak
vagyonos családja volt. Beszélni nem tudott; de kártyázni megtanult s
nem volt hülye, mert nyert.

És ez a néma fiú szép volt arczban, alakban. – Gyermekkori mása az
apjának, ki még ily összetörten is az iliászi héroszok alakjaira
emlékeztetett. Csak a nagy kék szemeit kapta az anyjától s azokkal
tudott beszélni.

Volt egy közös jó barátunk, a ki jobban értett a vigasztaláshoz, mint
én. Mindennapos vendége a kis családnak; Aladárnak hívtuk.

Ő is munkatársa volt a lapomnak, a tanügy és kritika rovatát vezette.
Kitűnő pædagog volt. Gyermekek számára írott tankönyveit minden iskolába
befogadták. Új rendszert hozott be, mely megkönnyítette az olvasás
megtanulását.

Már korán reggel meglátogatta György barátját, átvette ennek a lefolyt
éj alatt papirdarabokra irónnal feljegyzett eszmetöredékeit. György
írógörcsben szenvedett, nem tudott a kezébe tollat fogni. Aladár írta
meg a czikkeit a gyorsírói följegyzések után, a melyeket az álmatlansága
óráiban papirra vetett. Igazán jobb keze volt a barátjának.

Szerette is minden ember a háznál. Szép piros arczú férfi volt, magas
homlokkal, erős termettel. Viseletében nem sokat gondolt a divatra;
télen-nyáron egy öltözetet hordott s a nyakravalófelkötéshez éppen nem
értett.

Még a házi kutyák is megkülönböztették: a szokásos csaholás helyett
hízelgő vinnyogással fogadták, s a mint Gyuricza odabenn meghallotta, ő
is hasonlóan nyafogott; neki is kedvencze volt a piros képű bácsi, eléje
szaladt, karjába fogózott s el nem maradt tőle: ő vezette a szülői
szobájába. Két szobás szállásuk volt, a külső a hölgyeké, a belső az
övé, a konyha volt a cselédé. Elébb a hölgyeket üdvözlé, aztán
kopogtatott be az úrhoz. Amott forró kézszorítással fogadták, ennek
olyan hideg volt a keze.

És aztán a néma gyerek el nem mozdult a vendégjóbarát oldala mellől
mindaddig, míg az az atyjával értekezett. Le nem vette a tekintetét
annak a beszélő ajkairól. Látszott rajta a szomjú vágy, megérthetni a
szavak tartalmát: kivált mikor az atyjának és a jó barátnak a tekintete
az ő arczára vetődött, ő róla beszéltek. Bizonyosan nagyon jókat.
Aladárnak tervei voltak, a melyekkel az elbúsult apát megnyugtatni
törekedett. Lélekfeltámasztó tervek. S a gyermeknek volt, lélek
hiányában, állati ösztöne, mely rávezette a valóságra. Mikor Aladár
búcsút vett az atyjától, ez mind a két kezével megszorította a jó barát
kezét, a kebléhez is nyomta.

Az eltávozót aztán a néma fiú, karját átölelve, az anyja szobáján át
vezette ki s unszolta az anyját, hogy ő is két kezével szorítson vele
kezet s nyomja azt a kebléhez.

A nő feltűnő szépség volt: igazi minervai alak, arcza komoly. Még élete
nyarának az elején volt. Miket szenvedett az utóbbi évek alatt,
arczvonásai nem árulták el. Én egy martirnőnek ismertem.

Végre bekövetkezett az elháríthatatlan vég: a megváltó halál.

Az is egy tudomány: szépen, nyugodtan meghalni. Az én György barátom
értett hozzá.

Ott voltak mind mellette, a kiket szeretett. Alkony volt, a napsugár az
arczára tűzött. Egyfelől a neje, másfelől a jó barátja. Mind a kettőnek
a kezét megfogta és egymásba tette.

– A mit megfogadtál… – rebegé Aladárhoz.

Ez volt az utolsó szava.

Egy férj, ki halála perczében eljegyzi az özvegyét egy új vőlegénynek.

Soha szomorúbb temetést nem láttam.

Egy fiú, a ki nem tud sírni. A koporsóban ott látja az atyját halottan s
nem bírja e szót elkiáltani: «Atyám!» Ki akar törni az ajkán, de egy
dæmon visszafojtja a mellébe. Látja, hallja kétségbeesett zokogását
anyjának, nővérének: ő is erőlködik a sírást utánozni, érzi a fájdalmát,
de nem tudja megtalálni a könyeit, kínozza a «jaj!» szó, a melyet nem
bír kimondani. Hangja üvöltés.

A temetés után összejöttünk Aladárral.

– Meghalt barátunk családjáról gondoskodni kell, – mondám neki.

– Én is azt gondolom.

– Még ma értekezletet tartunk az írói segélyegylet választmányában a
nőnek és az árváknak nyújtandó kegydíj iránt.

– Csakhogy ez a nő nem fogja azt elfogadni.

– Miért nem?

– Mert büszke. A míg egy varrógépe van, s maga és leánya dolgozni
tudnak, alamizsnát nem fogad el.

– De a néma fiú?

– Annak a neveltetéséről lehet szó a választmányban. De másról szeretnék
önnel beszélni, a mi sürgősebb.

– Sürgősebb, mint az elárvult barátunk családjának insége?

– Sőt parallel ügy. Akar ön násznagyom lenni?

– Igen.

– Nőül veszem elhunyt barátunk özvegyét.

– Ön megigérte ezt a haldokló apának?

– Ha nem tettem volna is. Én tisztelem ezt a nőt s el tudom tartani.

– Üdvözlöm érte. Leszek önnek násznagya. Hanem ez haladékot kíván.

– Én pedig rögtön akarok intézkedni. Még ma, a temetés napján akarom,
hogy megkérje ön számomra az özvegy kezét.

Belenyugodtam, bár az ötlet nagyon bizarrnak látszott.

Csak Shakespearenak volt megengedve, hogy a férj koporsójánál a gyászoló
özvegy kezét megkéresse.

Ősi szokás a magyaroknál, hogy a _kérést_ a násznagyra bízzák.

Sértené a férfiú szemérmetességét, ha maga a kérő rebegné el ajánlatát.
Hisz a nótában is azt danolja a legény: «Kérlek, ne nézz a szemembe:
meghalok szégyenletembe.»

Magamnak is össze kellett szednem minden tudományomat, hogy miféle
szavakkal bírjam kifejezni nehéz feladatomat. Ebben a helyzetben nehéz a
hízelgő szót úgy alkalmazni, hogy sértéssé ne váljék. Hisz a könyek
forrása még nem apadt ki. A kínos seb még vérzik. Szabad-e azt feltépni?

De meg kellett történni, Aladár nem volt könnyelmű lélek. Évek óta
mindennapos vendége a családnak: érteniök kellett egymást. Ha
szándékának teljes erkölcsi alapja nincsen, akkor az hebe-hurgya
merénylet számba megy. Nem! Ez nem lehet komédiatárgy. Ez szentség, ha
igaz, gyalázat, ha nem az.

Együtt mentünk át barátommal a gyászoló család lakására.

Mind együtt találtuk őket az elhunyt családfő szobájában.

Az anya és leánya az elhunyt kedvesük arczképét diszítették fel a
gyászkoszorúkból elhozott babérlevelekkel. Én is hozzájárultam egy
pálmalevéllel a szerkesztőség nevében.

A fiú a szögletben guggolt és öt darab gömbölyű kavicscsal, a mit a
temetőben szedett fel, pitykövet játszott.

A nagy bőrkarszék, melyben a családapa hosszú betegsége napjait, éjeit
töltötte, ott állt a szokott helyén – üresen.

A néma fiú, a mint bennünket a szobába belépni látott, felugrott a
helyéről, abbahagyta a pitykövezést s odafutott Aladárhoz, átölelte s
kényszeríté, hogy abban az üresen maradt karszékben helyet foglaljon.

S a mit én a bölcseségemmel meg nem bírtam találni, megtalálta ez a néma
gyermek, a megnyitó szót.

Én megfogtam az özvegy kezét s rámutattam e jelenetre.

– Drága barátném. A mit e gyermek ártatlan lelke kitalált, az a mi
idejövetelünk czélja. Annak a helynek nem szabad, nem lehet üresen
maradni; mi nem jöttünk ide szokásos mondatokkal vígasztalást hozni,
hanem azért, hogy a család sorsába beavatkozzunk. Ha én ki nem mondom
is, kegyed ismerni fogja az én barátom érzelmeit s azoknak szent és
komoly voltát.

Erre Aladár is odalépett s kezét nyújtá az özvegynek.

A saját kezemen érzett szorítás sejteté velem, hogy az Aladár keze is
forró szorításban részesült.

– Kedves barátom, – mondá az özvegy nyugodt hangon, s aztán mindkét
kezével kebléhez szorítá leánya fejét, hogy az is hallja, a mit az anyja
mondani fog, – én nem vagyok szenvelgő: nem titkolom el, a mit érzek.
Miket szenvedtem két hosszú év alatt, önök legjobban tudják. Enyhíteni
törekedtek. Most megváltást kinálnak. Én megvallom, hogy Aladárt
becsülöm, tisztelem. Lelkét kiismertem. Ajánlatát a boldogság igéretének
tartom. De hogy a boldogságot elfogadjam, tiltja a szívemben lakó
fájdalom, mely követeli a maga jogát s melynek én alázatos rabszolgája
akarok lenni. Nekem a szenvedés gyönyör, a könnyhullatás éjjeli
hálótársam. Várjanak önök, a míg a gyász leszakad rólam: addig drága
halottam emlékének élek.

– Nem várhatunk, – szólt Aladár. – Ön éljen a fájdalmának s tiltsa el a
szívét minden örömtől; de ennek a fiúnak apára van szüksége; apára, a ki
az elrejtőzött lelket feltámasztja benne, a ki élő emberré alakítja át,
s ezt a nehéz feladatot meg kell kezdeni minél elébb. Én jól tudom, hogy
kedves halottunk szellemalakja most is közöttünk áll; de nem azért, hogy
bennünket elválaszszon, de hogy kezeinket egymásba tegye, a hogy
haldokolva tette. Neki tettem szent fogadást, hogy fiának apja leszek;
most azt jövök beváltani.

Most a néma gyermek is közbelépett s két kezét anyja és kérője kezébe
téve, oly esedező tekintetet vetett az orczáikra s nagy bámulatukra az
első emberi hangot ejté ki ajkain: «a» – «a»! (a mi kezdőbetűje az
«apa», «anya» nevének.)

Ez az egy kezdő hang nagy rábeszélés volt.

Aladár egész tervét előadta.

– Nekünk a legrövidebb időhaladék alatt, a mit a törvényes szokás elénk
szab, meg kell tartanunk az esküvőnket, hogy én ide költözhessek. Két
szobánk van. Az egyiket elfoglalja ön a leányával, a másikat én a
fiával. Nem beszélünk szerelemről. Tudom, hogy azt elébb ki kell
érdemelni. Rajta leszek és el fogom érni. Bízom hozzá.

Ez ajánlat elfogadható volt.

Két hét múlva a temetés után végbement az új házasság: csendben, minden
czeremónia nélkül; a világ nem vett róla tudomást.

Aladár gondja alá vette a néma gyermeket. Tervébe nem avatott bele
senkit.

A két nő kézimunkája jövedelméből márvány siremléket állíttatott
feledhetetlen halottjának. Mikor az elkészült, a fiú, mostohája
kíséretében, mindennap kiballagott a temetőbe s az apa sírkövén tanulta
meg a sillabizálást. Már ennyire haladt. De azt titokban tarták. Anya és
néne nem tudtak róla semmit.

Legrégibb jótékonysági intézményünk, a «Magyar írók segélyegylete»,
melynek választmányi tagja vagyok, az elhunyt írótárs árva fiának
neveltetésére megfelelő összeget szavazott meg, mely nagykorúsága
eléréséig ki fog neki szolgáltatni.

Soha elvetett mag dúsabb kalászt nem hajtott.

Aladár oktatási rendszere mellett a lélektámasztás csodamódon haladt
előre. A fiú már könyveket is kapott. De a mit azokból tanult, azt
fenhangon nem mondotta el; csak éjjel, mikor minden elcsendesült a
háznál, sugdosta el a szerzett tudományt a nevelő apjának.

Így múlt el a gyászév teljes nyugalomban.

De valami mégis megzavarta a kis család nyugalmát. A szerelem. Ha a férj
és feleség szent fogadalma elzárta az útját, a kis szárnyas istenfiú
megtalálta az oltárát a leány szívében. Egy fiatal tanár, Aladár jó
barátja, megismerkedett Piroskával és belészeretett, megkérte a kezét.
Biztos állású, kitűnő tagja volt egy erdélyi főiskolai tanári karnak, a
mellett jeles szaktudományi író.

Az ifjú pár egybekelését a gyászév leteltének évfordulójára tűzték ki.

A menyegző alkalmával szokás a menyasszonynak ajándékot adni:
drágaságokat, a melyeknek a női szív örül.

Aladár is gondolt ki ilyen ajándékot mostoha leánya számára.

Az esküvőt megelőző estén bevezette a családhoz Gyuriczát.

Egy irattekercs volt a fiú kezében.

És az eddig bikacsnémának ismert gyermek bátran kiállt a szoba közepére
s arról az iratról egy üdvözlő verset olvasott fel Piroskához, értelmes
szavalással, verset, a mit ő maga írt és fogalmazott. Ő, az eddig néma
gyermek!

Az volt az öröm, az elragadtatás!

A világnak nincs akkora gyémántja, mely azzal fölérne. Soha
menyasszonynak ily drága kelengyét nem adtak. Élő testvérét, kiben
feltámadt a lélek! Feltámadt és világít! Beszél már: kérdez és felel.

Hogy ölelik mindannyian! Anya és nővér. Egymás karjai közül ragadják ki:
elhalmozzák csókjaikkal. Drágaságnak, angyaluknak nevezik.

Aladár csendesen mosolyogva nézte ezt a paradicsomi jelenetet.

A fiú, a mint az ölelő karok közül kiszabadult, odafutott a mostoha
apjához, annak a nyakába borult s megcsókolta az arczát. A fiú tudta,
hogy annak köszönheti a lelkét. Mennyi munkájába, kísérletébe,
leleményességébe került annak, a míg legyőzte a lelkét fogva tartó
varázst. Erre aztán a feleség is odament Aladárhoz s átölelve annak
bozontos fejét, megcsókolta az ajkát. Ez volt az első csók egybekelésük
óta.

A gyermek tapsolt örömében és kiáltozott: «Édes apám! Édes anyám!»

De régen várták tőle ezt a szót!

– De hogy már verset is tud írni! – csodálkozék az új családtag. – Hisz
egy év előtt még a betűket sem ismerte!

– Lángesze van, – mondá Aladár.

Minden tekintet az elhunyt apa arczképe felé fordult.

(Látod-e ezt? Hallod-e ezt?)

A szellem bizonyára látott és hallott mindent.

Piroska újból meg újból elolvasta az üdvözlő költeményt.

– Ez az ő írása! Ezek az ő szavai! Ezek az ő gondolatjai!

A vőlegény tanár kitalálta menyasszonya óhajtását.

– Kedves apósom! Teneked ezt a csodagyermeket énnekem kell átadnod, hogy
tehetsége kifejlesztéséről tovább gondoskodjam. Nekem ez a szakbeli
hivatásom.

– Beleegyezem, – mondá Aladár.

– Akkor Gyuricza velünk jön! – szólt örömtől repesve Piroska s ölébe
rántotta a fiút.

– De én komolyan teszem az ajánlatot, – mondá a tanár. – Elvállalom a
törvényes gyámatyaságot.

– Én szintoly komolyan egyezem bele s rögtön bizonyságát adom.

Azzal az íróasztalához lépett, annak a fiókját kihúzta s onnan kivett
egy ötpecsétes levelet, azt odanyújtá leendő vejének.

– Ime, átadom az írói segélyegylet által megküldött évi nevelési díjat;
éppen most kaptam meg.

– De én azt sem fogadom el. Én csak a fiút viszem el. A nevelési díj
maradjon itt.

Ezt meg Aladár nem akarta elfogadni, s e felett támadt erős vita a két
nemes lélek között, a miben az egyedül illetékes édes anya döntött.

– De én nem adom oda a drága magzatom, hogy tőlem elvigyék. Most, mikor
a szavát hallhatom, a mikor mindennap beszélhetek vele. Ha mindjárt a
khinai császár kérné is tőlem.

Íme, ilyen nagy értéke lett a Gyuriczának, a ki még egy év előtt siralom
és szánalom tárgya volt az egész családra nézve.

Végre aztán abban állapodtak meg, hogy a Gyuricza marad Aladár apjánál
magánnevelésben, a míg el nem éri tantárgyaiban a humaniorákat, akkor
aztán átveszi őt további kiképeztetésre a sógora, s a vidéki főiskolában
fogja végezni tanulmányait.

Ez így folyott rendén valami hét évig. Az írói segélyegylet választmánya
minden tanév végén megküldte a neveltetési járulékot az ifjúnak, a minek
fejében ő is elküldte a tanárai által kiállított iskolai bizonyítványait
a választmány elnökének. Azok mind kitűnők voltak.

Egy évben aztán, a mikor az egykori néma fiú már húsz éves lehetett, az
a meglepetés érte a választmányt, hogy a neveltetési összeg
visszaérkezett, Györgynek egy hálálkodó levele kíséretében, melyben
megköszöni az eddigi segélyezést; de a legutóbbi küldeményt visszaküldi,
miután olyan állást kapott, a melyben saját emberségéből fentarthatja
magát.

Ez is egyetlen eset, melynek párja nincs.

Hol van az a húsz esztendős diák, a ki egy nevezetes összeg pénzt, mely
őt jogosan megilleti, melyet számára szabályszerűleg megszavaztak,
visszaküldjön a jóltevőjének azzal a kéréssel, hogy fordítsa azt más
szűkölködő felemelésére: ő már meg tud élni.

Ebben a fiúban nemcsak lelket tudott támasztani újjáalkotó gyámapja,
hanem jellemet is tudott neki adni.

S az ilyen csodatevő embert nem nevezik ki a szentek közé.

Legalább az írótársak konklávéján legyen beatifikálva.




A FÉRJ KABÁTJA.

Baltaváry Tihamérné a szép deczember hónapot Nizzában töltötte. Akkor
virágoznak javában a sárga violák a Promenade des Anglais
szegélykertjeiben; a forró napsugár, a tengeri lég csodaerővel hat az
idegekre; a fiatal nő egészen helyreépült neuralgiájából, a mióta a
Riviera ege alá menekült. A férje alig fog ráismerni, ha a tél
elmultával hazakerül Budapestre.

Maga Baltaváry Tihamér nem kísérhette el nejét a Rivierára: őt lekötve
tartják hivatalos teendői. Több részvénytársaságnál igazgató-tanácsos, a
hol szükség van a közreműködésére: az igazgatói osztalékok szép
jövedelmet biztosítanak számára. (A letett részvények a felesége
vagyonát képezik állampapirokban, a melyekre nézve szabad rendelkezési
jog van adva a férjnek: ő küldi Nizzába a felesége után az esedékes
szelvények értékét.)

Épen ilyen értékes tartalmú levelet várt hazulról az asszony.

A helyett kapott egy táviratot a budapesti rendőrhivataltól, melyben
tudatják vele, hogy Baltaváry Tihamér öngyilkosságot követett el. Felső
kabátját ott találták a lánczhíd oszlopánál, és annak zsebében egy
levelet a feleségéhez, melyben bocsánatot kér tőle iszonyú
elhatározásáért. Kétségtelen, hogy a Dunába ölte magát.

A kétségbeesett asszony rögtön utazott haza Budapestre.

Nagy fájdalmára igazoltnak találta a gyászos tudósítást.

A rendőrségnél megmutatták neki a kabátot és a levelet. Az a férje
kabátja volt és a férje kézírása.

Azután kivezették a lánczhíd-oszlophoz, a hol a levetett kabát
találtatott.

Lenézett a Dunába. Az most zajlott. Széles jégtorlaszok törtek meg
harsogva az oszlopok szögletein. A Duna nem ad most feleletet. Rövid
időn meg fog állni a jég, a téli pánczél fel nem szakad tavaszig: addig
hasztalan minden keresés, tudakozódás. A jéggé meredt folyam nem adja ki
a halottját. Várni kell az olvadásig.

A rejtélyes eltünést más bajok is kisérték.

A hátrahagyott levélnek utolsó sorát nem közölte az asszonynyal a
rendőrségi távirat – gyöngédségből. Ezt nem lehetett nyilvánosságra
hozni.

Ez volt a tartalma:

«Börzeveszteségek juttattak tönkre.»

Mennyiben volt e tönkrejutással a nő vagyona is érdekelve?

Utána jártak. Nagy volt a veszedelem.

A hitves vagyonát képező állampapirok, melyek többféle intézeteknél
letétbe voltak elhelyezve, mindannyian közjegyzői megerősítés mellett át
voltak írva idegen névre, mellékelve hiteles másolatban a nőtől adott
felhatalmazás, melyben a férj felszabadíttatik a nő értékpapirjaival
szabadon rendelkezni.

Az új név viselője volt Mister Elias Smitt.

Ki ez az Elias Smitt? Ki látta? Ki tud felőle hírt mondani? Senki sem
birt egy szó tájékoztatást se adni.

A jogtudósok véleménye szerint annak a tulajdonába mentek át az
értékpapirok.

A nyilvános intézeteknél nem hiányoztak a lemondási levelek, melyekben
Baltaváry az igazgatósági hivatalait rendelkezésre bocsátja. Dátumuk az
öngyilkosság napja.

Rendes észjárás szerint azt lehetett következtetni, hogy ez a Smitt
azonos azzal a játékos ellenféllel, a kinél Baltaváry a maga és felesége
vagyonát elvesztette. Tehette ezt a bécsi börzén, a hol az emberek nem
ismerik a közéjük tévedt idegent.

Hirlapi felszólításra nem jelent meg Mister Smitt.

Üzérkedési pert kellett volna ellene indítani, de nem lehetett megtudni,
hol lakik.

No de sebaj: majd előjön, a mikor a részvénytársulatok tavaszi
közgyűléseiket megtartják s a nyereményosztalék felett határoznak. Egy
negyedmillió értékpapir szelvényeit nem fogja ott hevertetni.

Ez az idő is eljött, a nélkül, hogy Mister Elias Smitt jelentette volna
magát. Az intézetek aztán a részvények után járó kamatot addig a napig,
a melyen az átiratás történt, kifizették az _özvegynek_, valamint a
lemondás napjáig megillető igazgatótanácsosi jutalékot: a többire nézve
az intézkedést felfüggesztették a bonyolult ügy tisztázásáig.

Ezalatt a Dunáról is eltakarodott a jég, a feltisztult folyam mentén meg
lehetett indítani a tudakozódásokat, Az özvegy nem kímélt költséget és
fáradságot, hogy eltűnt halottját feltalálja. Mind hasztalan volt.

Fél év is elmúlt már a rejtélyes öngyilkosság óta.

Baltaváryné feladott minden reményt, hogy férjét halva is feltalálhassa.

Azalatt minden nap elővette férjének a lánczhídon elhagyott kabátját s
órákig elbeszélgetett hozzá. Álmában aztán a kabát megelevenült és
választ adott, a mit a nő híven feljegyzett naplójába.

Házi orvosa komolyan figyelmeztette:

– Asszonyom, ha ön ezt a kabáttal való lélekidézést folytatja, bele fog
őrülni.

– Hát mit tegyek?

– Ajándékozza el ezt a fatális felöltőt, mely örökösen a multakra
emlékezteti.

– Kinek adhatnám?

– Igaz, hogy az ilyen ajándéktól fél minden rendes eszű ember s nem
örömest ölti azt magára. De hát vannak meghibbant eszű emberek,
szükölködők, a kiknek a meleg bunda jól fog esni, a kik nem féltik a
lelküket attól a másik lélektől, a mi ebben lakik: vigye el ön ezt a
kabátot az őrültek házába s ott ajándékozzon meg vele valakit.

Az asszony megfogadta az orvosi tanácsot s még aznap kikocsizott a
Lipótmezőre, magával víve a férje kabátját, melynek oldalzsebébe nem
mulasztott el néhány darab pénzt eldugni. Annak is hadd örüljön majd a
szegény bolond.

Jelentkezett az igazgatónál. Elmondta neki, hogy a férje kabátját
szeretné valami elmebajosnak átadni, a kinek arra szüksége volna.

– Oh, ez az ajándék nagyon alkalomszerű lesz, – mondá az igazgató. – Van
az elmebetegeink között egy, a kinek az a rögeszméje, hogy ő azért
került a bolondok házába, mert a télikabátját levetette; elmondja,
milyen volt: szilszkin galléros, rókamál béléses; ha ő azt
visszakaphatná, mindjárt meggyógyulna.

– Vezessen ön hozzá.

– Nem fél az őrültek látásától?

– Lehet-e nekem egyáltalában valamitől félnem?

Az igazgató végigvezette a folyosón a nőt a legvégső ajtóig, ott megállt
s a kulcsárt szólítá az ajtó felnyitására.

Az ajtóra függesztett táblán e név volt olvasható: «Smitt E.»

A nő megdöbbenve szólt az igazgatóhoz:

– Ez az elmebeteg ebben a szobában Smitt?

– Nekünk ez alatt a név alatt adták át az eddigi felügyelői; de meg ne
tessék őt ezen a néven szólítani; mert annak a hallatára egyszerre kitör
rajta a dühös őrjöngés, úgy, hogy kényszerzubbonyt kell ráhúzni.

– Különös, hogy Smittnek hívják.

Az ajtó feltárult, s elébb a felügyelő lépett be rajta, azután az
igazgató; utoljára a gyászruhás nő.

A beteg az ablakon nézett ki s háttal volt a belépők felé fordulva. A
léptek hangjára szemközt fordult, s erre a nő öröm és rémület hangján
sikoltott fel:

– Ez az én férjem!

S azzal eldobva a magával hozott kabátot, odarohant a beteghez.

Az nyavalyás reszketéssel rogyott az asszony lábaihoz, átkarolva annak
térdeit, s arczát ruhája fodrai közé temetve, zokogva hörgé:

«Megbocsáthatsz-e nekem?»

A nő ráadta a téli kabátot, mire a férfi tetőtől talpig csókolá. Most
már nevetett. Meg volt gyógyulva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De hogy lett Baltaváry Tihamérból Smitt Elias?

*

Miss Jezabel Burrit feltünő szépség volt, énekben és tánczban művésznő:
az egész világ ismerte és imádta. Amerikai nő volt. A közönség úgy
hítta, hogy _gyémántkirálynő_. Mikor a színpadra kilépett, csak úgy
szikrázott rajta a sok karbunkulus. Még a topánkájának a gombjai is mind
solitairek voltak, s azokat látni lehetett, mert táncz közben a szeméig
emelte: valószínűleg azért, hogy bebizonyítsa, miszerint ezeknek a
ragyogása még kápráztatóbb, mint a brilliántoké.

Behódította már az egész világot, utoljára Budapestre is elvetődött: itt
is diadalokra talált. Az útcza is jól ismerte, elegáns fogatáról, melyet
maga hajtott: két ló egymás elé fogva. Künt lakott a városligetben,
számos hozzátartozóival. Volt társalkodónője, titkárja, komornája,
inasa, szakácsa, kocsisa: maga elfoglalta az egész nyaraló villát. Ott
fogadta előkelő látogatóit.

Azok közé tartozott Baltaváry Tihamér is.

Alkalma volt rá: a feleség távol a Rivierán üdül, a férj szalmaözvegy, s
ez az állapot bizonyos kiváltságokkal jár.

S az istennők azért járnak a földön, hogy a halandókat boldogítsák. S az
istennők vétke dicsőít. Az nem bűn, az nem szégyen.

Aztán az istennőkre nem kell féltékenynek lenni, az imádó _bizonyos_ a
maga dolgáról. Imádottja az egész világé. Meg lehet nyugodva.

Azok a brilliánsok, melyekkel a diva be van szórva, egyenkint mind
énekelhetnének a velük együtt keletkezett fescenninákból, a hány, annyi
szerelmi kaland; ha jókedvében van a diva, maga is elmeséli új imádója
előtt korábbi játékait.

Csak _beleszeretni_ nem szabad a divába.

És épen ez történt meg Baltaváry Tihamérral.

Annyira szerelmes lett Miss Jezabelbe, hogy elvesztette a lelkét.

A reklámrovat utolsó előtti fölléptét hirdeté a művésznőnek a budapesti
orfeumban: Miss Jezabel visszautazik Amerikába.

Tihamér az előadás után haza kisérte a művésznőt városligeti villájába.
Ez este számára lett fentartva a tündéri légyott.

Annyira voltak, hogy tegezték egymást.

– Tehát megmásíthatatlan szándékod, hogy visszautazol Amerikába?

– Már aláírtam a szerződést.

– Akkor én veled utazom. Kisérőd leszek.

– Megőrültél?

– Meg.

– Hisz neked itthon feleséged van.

– Azt özvegyasszonynyá teszem. Öngyilkosságot színlelek. Felsőkabátomat
a lánczhíd oszlopánál hagyom s annak a zsebében egy levelet az
asszonyhoz, melyben tudatom vele kétségbeesett elhatározásomat, az
okával együtt: a börzeveszteségek tönkre juttattak.

– De hiszen neked itt nagy jövedelmű állásaid vannak.

– Azokról előre lemondok.

– És aztán miből fogsz Amerikában megélni?

– Szép vagyont viszek magammal. Az asszonyomnak van egy negyed milliója
értékpapirokban, melyekkel szabadon rendelkezem felhatalmazás mellett.

– De hisz ez tolvajság lesz.

– Bánt az tégedet? Soha sem volt ismeretséged olyan imádókkal, kik olyan
pénzt szórtak a lábaidhoz, a mely jajgat?

– Igazad van. Gyémántjaim nagyrészét defraudált pénztárak siratják.

Ezen aztán mind a ketten nevettek.

A czinizmus nem ismeri a bűnt: az egy fajtája a filozofiának.

A házasságtörés meg a kasszafeltörés igen jól megférő testvérek;
mondhatni «osztozó» testvérek. Azok előtt nincs törvény.

De egy törvényük mégis van: «ne hagyd magad rajtakapatni».

Miss Jezabel praktikus észjárású hölgy volt.

– Meggondoltad-e a dolgot? Öngyilkosságod hírére nőd azonnal haza fog
sietni. Keresni fogja a rád bízott értékpapirjait. Megtudva, hogy azokat
te vetted fel, egyszerre nyitjára talál az egész öngyilkossági
komédiának; te megszöktél; a tengeralatti huzal megteszi a jelentést s
tégedet a mint az Új Világban partra lépsz, hevenyében elfognak, mint
szökevény tolvajt.

– Kieszeltem én ennek a megkerülését. Furfangos tervet főztem ki. Börzén
játszottam nagy összegekben: ellenfelem, ki a fogadásoknál nyertes
maradt, Smitt Éliás bankár. Az fogja átvenni az általam nevére átírt
értékpapirokat.

– S ez a Smitt Éliás neked fogja azokat átadni?

– Én magam leszek az a Smitt Éliás.

– Nem birom kitalálni ennek a módját.

– Nagyon egyszerű pedig. Elváltoztatom az arczomat, az alakomat. Szőke
hajam, bajuszom, körszakállam van. Hajamat kiborotváltatom a tarkóig, a
szakállamat is állig, a bajuszommal együtt, a többit megfestem
melanogénnal feketére. A hátamat kitömöm púposra, mankót szerzek s az
egyik lábamat felkötve hordom. Így lesz belőlem Smitt Éliás.

Miss Jezabel felkaczagott.

– Pompás egy terv! S te mindezt képes volnál végrehajtani, azért, hogy
engem kövess?

– El van határozva.

– Akkor ez bizonyítani fogja szerelmed nagyságát előttem s én _háladatos
leszek érte hozzád_.

Tihamér sokra becsülte az igéretet. Egy istennő, a ki háladatos! Ez az
Elysium csodája.

– De megállj csak! – szólt miss Jezabel. – Ennek a merész tervnek
nehézségei vannak. Neked nagy óvatossággal kell eljárnod, hogy el ne
áruld magadat. Először az átalakulásnál, azután az azonosság
bebizonyításánál. Vigyáznod kell, hogy gyanut ne kelts. Szükséged lesz
egy megbízható emberre, a kit terveidbe avass; a ki az arczodat
átalakítja szakértő kézzel, azután elmegy veled a hivatalba, a hol
útlevelet kell váltanod Smitt Éliás nevére s ott igazolni azonosságodat,
végre egy fényképészt veled együtt felkeresni, a ki az elváltoztatott
figurádat megrögzíti, a minek másolatait azután mindazoknak a
pénzintézeteknek elküldöd, a melyeknél Smitt Élias meg fog jelenni az
értékpapirok átvétele végett. Ilyen megbízható emberem nekem a saját
fodrászom és parókacsinálóm, ki színpadi átalakulásaimban segédkezik.

Tihamér nagy köszönettel fogadta, kézcsók mellett, az eszes ajánlatot.

– S minthogy mindez időt fog igénybe venni, az itteni vendégszerepléseim
idejét megtoldom egy héttel.

Ez az áldozatkészség meg már a kézcsóknál is nagyobb hálára volt
érdemes.

És úgy lett megvalósítva az egész vakmerő szándék, a hogy tervezve volt.

A közbenjáró művésznői fodrász teljesen megértette a feladatát.
Naponkint értekezett Tihamérral a titokban tartandó teendőkről, egész az
utolsó stádiumig: Smitt Éliás fényképfölvételéig.

Baltaváry Tihamér útja a legjobban lett elegyengetve a szökésre és
sikkasztásra. Csak egy kis bökkenő volt az egész dologban.

Az, hogy Miss Jezabel megbízott embere nem volt színpadi fodrász, hanem
egy hírneves psychiater doktor, a ki _patiensét_ megfigyelni hivatott
ide. Arczából, szavaiból, de leginkább a tetteiből összeállíthatta a
hiteles parérét.

Együtt keresték fel a fényképező műhelyt.

Kocsin mentek oda a közbenjáróval. A kocsiablak függönyei le voltak
húzva, hogy Tihamér átalakult figuráját az utczán meg ne lássák. A kocsi
behajtott a kapun. Tihamér kisérője tudta a járást, mely ajtón kell
benyitni. Ott várt már rájuk három férfi.

A fényképező gép ott állt a szoba közepén: azzal szemben leültették
Tihamért.

Nem talált benne semmi különöst, hogy a fényképező mester milyen
figyelemmel vizsgálja az arczát, különösen a szemeit. Szokásuk ez a
fotografusoknak.

Mikor aztán már megsokalta a figyelembevételt, nyügösködni kezdett, hogy
végezzék már el íziben: neki sürgetős teendői vannak.

– Azok várhatnak! – mondá szárazon a mester.

– No még ilyen fotografust sem láttam.

Erre megszólalt az az úr, a ki ide kisérte.

– Ez nem fotografus atelier, hanem a bolondok háza. Ön itt fog maradni,
Smitt Éliás uram.

… A szerelmes bolondból dühös őrjöngő lett s bizony ott vész az
elmebetegek házában, ha a feleségét a jó szíve oda nem vezeti a férje
elhagyott kabátjával.

… Hanem Miss Jezabel megtartotta az igéretét: «_háladatos leszek
irántad, ha mindezt megcselekszed_.»

Megmentette az imádójának a becsületét, a mi legdrágább kincse egy
embernek.




A KIT NEM ENGEDNEK MEGHALNI.

Volt egyszer egy hirneves császárné, a ki a világ leghatalmasabb
nemzetének koronáját viselte. Ott lakott a kerek föld legszebb
városában, a mely még a hajdani Babylonnál is fölségesebb s erkölcs
dolgában is vetekedik a hajdani Bál isten városával.

Hogy milyen volt Bál istennek a bálványa ezelőtt négyezer esztendővel,
arra bizony már nehéz volna megfelelni, mert azt egyikünk sem látta;
hanem hogy milyen a Bál-bálvány manapság? – azt már positive tudjuk.

A Bál-bálvány egy női alak, fej nélkül, karok nélkül, spanyolnádból vagy
vesszőből megfonva kosárformán s egy zsámolyos párnára felállítva. Sokan
lesznek, a kik már láttak ilyen szentet. Erre szokták a «bál»-ruhákat
felhúzni, mikor ujak. Ez az áldozatnak a módja. Ha a babyloni
Bál-bálvány tiszta színaranyból készült is, még sem került annyiba, mint
a mennyibe kerül a mai világ népeinek az a nádból font hamis isten.

Ez is annak a hirneves császárnénak a találmánya.

A mostani Bál-kultuszt úgy híják, hogy «divat».

Ebben volt a császárné hatalmas.

A hogy a császár diktálta a _békét_ az «erős» nemnek, akként diktálta a
császárné a _divatot_ a «szép» nemnek.

Ő találta fel a krinolint is.

Már mai nap senki sem tudja, hogy mi volt az a krinolin? Hanem ha
megnézünk a tyúkudvarban egy _boritót_, a mely alá a tyúkok, réczék
szoktak lezáratni s hozzá gondoljuk, hogy egy ilyen táritoppos fonott
kas aczélrugókból, meg galandokból készült, lószőrfonalakkal
beboríttatott s aztán ennek a nyilásán felül egy női alak keresztülbujt
s elkezdett ezzel a banyakemenczéhez hasonló alkotmánynyal járni, hát
akkor elképzelhetjük, hogy milyen volt a krinolin? Mentül terjedelmesebb
volt, annál szebb volt. Ha két ilyen krinolinos úrhölgy a váczi-utcza
közepén megállt egymással beszélgetni, a bérkocsiknak el kellett kerülni
a szomszéd utczába, mert nem haladhattak el mellettük.

Nem sok időre a krinolin feltalálása után született a császárnénak egy
fiacskája. A kis Lulu.

Milyen nagy riadalom volt az egész világban, mikor a kis Lulu született!

Ez lesz a méltó örököse a császári koronának!

A kis Lulu papája ismeretes alak volt. Még a kis iskolás gyerekek
irkáinak a boritékján is látható volt az arczképe hatalmas parancsoló
tekintetével, felfelé álló üstökével, erősen kiviaszkolt bajuszával
(mondják, hogy magyar bajuszpödrőt használt) és hegyes
kecskeszakállával. Úgy hitták, hogy Napoleon. Féltek is tőle a többi
királyok, akárcsak egy iskolamestertől, mert mindig a kezében volt a
skutika, s nagyokat húzott vele, ha nem jól mondták a verset:

  Abé ab
  Vas kalap,
  Ha megütöd,
  Megharap.

Csak a kis Lulunak nem tanította meg ezt a verset a papája.

Egyszer aztán csak eltüntek az iskolás gyerekek irkáinak boritékjairól a
nagy Napoleon arczképei. A nagy iskolamestert letették a hivatalából.
Meg is halt nemsokára bánatában.

Vége volt a császárságnak, s azzal együtt a krinolinok is eltüntek a
világról.

A kis Lulu azonban felnőtt nagyra s délczeg levente lett belőle.

Most már ő volt a mamájának az egyedüli kincse, reménye, büszkesége.

Nagyon természetes, hogy az ács fiából szintén ács lesz, a lakatos fia
örökli az apja műhelyét: így a császár fiának is ahhoz kell tartani
magát, hogy az atyja hivatalába tanuljon bele.

Ezt a mesterséget pedig a csatatéren tanítják.

Az ifjú dalia azt mondta egy napon a gyászoló anyjának:

– Édes anyám, az afgánoknak háborújok van az angolokkal; odamegyek
háborút tanulni.

– Ne menj oda édes fiam, – monda a szerető anya. – Az afgánoknak hosszú
puskáik vannak, messze lőnek velük, bizony eltalálnak.

Egy másik napon azt mondá az ifjú levente az anyjának:

– Édes anyám, a muszkáknak háborújok van a turkománokkal; elmegyek
hozzájuk háborút tanulni.

– Édes fiam, – felelt neki a gondos hű anya, – ne menj te oda. A vad
turkománok gyors paripán járnak, bizony előlkapnak.

Egy későbbi napon aztán azt mondá a tettrevágyó ifjú az édesanyjának:

– No, most támadt már egy csendes kis háború: az angolok verekszenek a
zulu-kafferekkel. Ezeknek csak egy hajító dárdájuk van; tetőtől-talpig
mezitláb mennek a harczba, az angoloknak pedig ezer lépésnyire hordó
puskáik vannak.

Oda már aztán elbocsátotta a kedves egyetlen fiát a császárné háborút
tanulni.

A szép ifjúnak csak akkor serkedt még a bajusza, alig tudta még
összepödörni. Olyan jól állt rajta a hadnagyi egyenruha.

– Meglásd, anyám, mire visszajövök, olyan bajuszom, szakállam lesz, mint
dicső emlékű papámnak volt; ezredesi vállrózsa lesz a kabátomon!

A császárné megcsókolta, megkönnyezte, megáldotta a szép fiát; úgy
bocsátá el a messze afrikai csatatérre s aztán mindennap háromszor
imádkozott érte térden állva.

De a szép leventét nem védte meg se a köny, se a csók, se az áldás, se a
forró imádságok. Egy olyan oktalan, félmeztelen vadember a maga együgyű
hajitó dárdájával, lesből előugorva, hirtelen megölte, mielőtt lovára
kaphatott volna, vagy kardot ránthatott volna a délczeg császárfi.

Igazán sajnálta mindenki. Hiszen még nem volt ellensége.

Aztán elfeledte mindenki. Engedték elmulni.

Csak az anyja nem tudta elfelejteni, nem hagyta elmulni.

Az özvegy császárné, a mióta egyetlen fia elbucsúzott tőle, minden évben
lerajzolja a fia arczképét úgy, a hogy ő azt maga előtt látja:
évről-évre idősebbnek, erősödő bajuszszal, szakállal, férfi-komorságot
öltő arczvonásokkal – ilyennek kell lennie öt év mulva; – tiz év mulva:
megemberedett már – az arczszíne megbarnult: az afrikai nap erősen tud
zománczozni; – tizenkét év mulva: – Bizonyosan sebhely is van már a
homlokán. Hisz olyan bátor volt! – Tizenhárom év; – tizennégy év; –
tizenöt év mulva! – Most már talán ősz szálak is vegyülnek a haj és
szakáll közé? – Hajh! a tizenhetedik év is itt van. A délczeg hős most
már közel jár a negyvenhez! – Most már talán kopaszodik is a homloka? –
Milyen szép volna azt betakarni – egy koronával. Mikor jön el annak a
napja?

És így festi le a boldogtalan császárné évről-évre és fogja festeni a
fia arczképét, a míg csak a saját szíve meg nem szün verni; s nem engedi
a fiát oda a halálnak: visszakéri, visszahozza.

Az pedig aluszik csendesen s nem álmodik se dicsőségről, se koronáról.




MINDENT LÁTNI SEM JÓ.

Turbolya Béla tiszti irnok volt Baraboly Gergelynél, a sonkavári
uradalom tiszttartójánál. Az atyja, Turbolya Mihály, kasznár volt a
szalonnadombi uradalomban. Mind a sonkavári, mind a szalonnadombi
uradalom az esztergomi herczegprimás érseki javadalmai közé tartozott.

Baraboly Gergely tiszttartónak volt a szegény papoktól háromszáz forint
évi fizetése; Turbolya Mihálynak pedig százhatvan, azonkívűl egy kis
deputatum, a mi a háztartáshoz szükséges. És ez a két derék œconom olyan
jól tudott gazdálkodni, hogy ebből a csekély fizetésből nemcsak
tisztességesen megélt, sőt husz évi szolgálat után egyik egy
százötvenezer forintos jószágot vett s azt készpénzzel ki is fizette, a
másik pedig Pesten egy kétemeletes házat szerzett s hogy nem kontóra,
azt bizonyítják még érintetlen hagyott takarékpénztári könyvei. S e
mellett fösvények sem voltak: ellenkezőleg, házaik nyitva minden
vendégnek, télen-nyáron, a saisonban pedig e környék társas
mulatságainak jól ismert gyülhelyei. És a mi legfőbb, a derék gazdászok
gyermekeiknek fényes nevelést adtak, Baraboly úr kisasszonyai bécsi
nevelő-intézetben nyerték világi műveltségüket, Turbolya úr egyetlen fia
pedig, mikor már mindent kitanult Magyaróvárott a gazdasági iskolában,
két évet töltött még Velenczében és Florenczben a festészeti
akadémiákon.

Gazdászat és festészet? Ez ugyan nem rimzik össze, hanem Bélánál mégis
összetalálkozott: mint hivatás és szenvedély. Atyja gazdatisztet akart
belőle csinálni, ő pedig festő akart lenni. Aztán volt egy vele
született sajátsága, a mi a gazdatisztséghez nagy előny, a művészséghez
pedig nagy akadály. Igen közel látott. Szemei abban a hibában
szenvedtek, a mit az orvosok «láta-szükülés»-nek neveznek; a
szemszivárvány közepett a fényt áteresztő fekete kör alig volt nála
nagyobb egy gombostű fejénél. E miatt Béla a távolban igen rosszúl
látott, s a mit meg akart nézni, ahhoz olyan közel kellett vinnie a
szemeit, hogy a pastellrajzról gyakran az orrahegyével felszedte azt a
színt, a mit a kezével odarajzolt. Hanem ő azért szenvedélyesen rajzolt
és festett, história-festés volt a genre-e, s oly tökélyre vitte
közellátása daczára e tudományát, hogy egész csoportokat össze tudott
állítani, úgy, hogy az emberek bámultak, a kik látták, mint a hogy
bámuljuk azt, ha egy vak ember viaszból mellszobrokat idomít. Mert csak
az a bámulni való volt rajta; e képek határozottan rosszak voltak.

Ellenben milyen nagy előny az a rövidlátás a gazdatiszti hivatásban!
Milyen hatalmas _inspektor_ lesz az, a ki néz, meglát, és mégsem lát
semmit! Az egész tisztikarnak kedvencze fog ez lenni. Ispánok,
kulcsárok, előljárók és alattvaló tisztek áldani fogják az eget, a ki
őket ilyen derék emberrel megajándékozta. Gazdag ember fog lenni, maga
sem fogja tudni, hogyan repül be az ablakán a pénz?

Hanem hát neki semmi kedve nem volt ehhez a háladatos pályához: ő festő
akart lenni. Volt egy hirhedett szemorvos barátja, kivel Bécsben
ismerkedett meg, az sokszor bíztatta őt, hogy ő tudna azon a nagy bajon
segíteni, mely művészetének akadálya: a látaszükülésen. Az a
legegyszerűbb műtét. Felül a szemhártya fölött beleszúrnak az embernek a
szemébe egy lándzsával, azután belenyúlnak egy ollóval, hosszas szíjat
hasítanak a szemszivárvány hártyájából, azt megfogják egy csipővassal, s
kikaparják egy gereblyével; két hétig keze-lába kötve marad az embernek;
akkor feloldják a szemeit, s ime látja maga körül az egész világot, s az
egyik szemén van egy hosszú keskeny vonal, mint a macskáén.

Sehogy sem tetszett neki a biztatás. Nem tudja azt az a doktor, hogy
kellemetességei is vannak a rövidlátásnak. A princzipálisnak van két
kisasszonya: Zelinda és Mirabella. Zelinda az idősebb. Művelt hölgy mind
a kettő; s úgy látszik, hogy Bélával igen szívesen társalognak. Béla
engedelmet kér a papától, hogy egyszer lefesthesse olajba Zelinda
kisasszonyt. Az engedély megadatik s az ülések megkezdetnek:
természetesen illő felügyelet mellett. Mama nemlétében a rokon
gyógyszerészné a garde de dame. A festő közellátó lévén, hogy az egyes
vonásokat felvehesse, oly közel kell hajolnia a másolandó arczhoz, mint
később a vászonhoz. E közeljárás felfedez előtte két szép fekete szemet,
egy pár finom szemöldöt, egy görög profilú orrt; gömbölyű piros
arczokat, finom metszésű ajkat és nem is hamis fekete hajfonadékokat.
Azokat ő mind egyenkint híven lemásolja és ki is festi szépen. Hanem azt
nem mondja el neki a gyarló szem, hogy a lefestett hölgy két szép szeme
közül a jobbik kancsalit, hogy a tiszta homlok nagyon keskeny, ellenben
a szép piros ajk alúl kissé szélesded, s a finom orr igen is hosszukás,
s e miatt az arcz lehet ugyan kellemes, amint hogy az is, de épen nem
festői mintakép. A művész vásznán aztán mindez máskép üt ki, az egyes
vonások hiven el vannak találva, csakhogy a homlok széles, az arcz
keskeny s itt meg a balszem sandít. Hanem azért mindenki, a ki látja, el
van általa ragadtatva, még a tiszttartó is azt mondja, hogy ennél
tökéletesebbet még Canova sem festett.

Csak maga a művész nincs megelégedve a remekével: mindennap talál rajta
valami megigazítani valót, mindennap kell előtte ülni, mindennap még
közelebbről meg kell nézni a szép arcz minden részleteit, s egyszer
aztán olyan közel talál nézegetni, hogy a garde de dame
gyógyszerésznének úgy tetszik, mintha ez már egy _csók_ lett volna. A
modell fülig pirul és felugrik, s a művész zavarában azzal menti magát,
hogy ő csak retouchirozni akart.

Hanem hát az ilyen csóknak következményei vannak. Két hét mulva az egész
világ tudja, hogy Zelinda jegyben jár Bélával; most stafirozzák; egy
évre Olaszországba fognak utazni, azalatt a zsirhalmi számtartót
nyugdíjba teszik, s visszaérkezve Béla beül a helyébe.

Mindenki, papság és tisztség nagyon szereti azt az ifjut, a primásnak is
gondja van rá. Ez időtől fogva Bélának hivatalos teendői abban
összpontosultak, hogy Zelinda kisasszonynak udvaroljon; s üres óráiban
verseket írjon hozzá, a melyek szinte olyan szépek voltak, mint a
festményei; külön minden szó igen szép; hanem együtt mindannyi még sem
költemény.

Ez idilli boldogság közepett elérkezett a farsang, Zelinda és Mirabella
kisasszonyok a közelfekvő esztergomi, tatai, győri és visegrádi
bálokban, mint azt az akkori divatlapok bizonyítják, a rendes
bálkirálynék között szoktak felemlítve lenni, s Béla is szenvedélyes
tánczos volt.

Ebben is sok tréfás zavart okozott ugyan neki végzetes szemhibája;
elvitte a más tánczosnéját, nem talált vissza a magáéhoz; lába ügyébe
akadó schleppekben, tyúkszemekben irtóztató pusztítást követett el;
belekeringőzött a középen ártatlanul néző közönség csoportjába, s ha
valahol egy pár a teremben földhöz vágta magát, ő rendesen annak a
párnak az egyik fele volt, hanem ez neki mind igen jó mulatság volt, s
olyan kedélyesen tudott hozzá nevetni, hogy irigyelni lehetett.

Az x.-i hölgyvilágnak ezen a farsangon jótékony hajlamai különösen
párosultak a kegyeletes eszmékkel. Nagyszerű bált rendeztek a városukban
felállítandó kisdedóvó intézet javára, összekötve sorsjátékkal, melyhez
a kijátszandó nyereményeket szintén maguk a derék hölgyek hímezték és
ajándékozták. Hét vármegyét mozgásba hozó bál volt ez, s mindenkinek
elmondatott, hogy maga ő eminencziája a herczegprimás is meg fog jelenni
egy órára ez ünnepélyen, mint fővédnöke a létrejövendő humánus
intézetnek.

Annyival nagyobb kötelesség, hogy az uradalmain lakozó tisztség
kisasszonyai és a tánczképes tiszti fiatalok teljes számban
megjelenjenek és a magas czélt előmozdítani segítsenek.

Sonkavárott a bált megelőzött két hét a legszorgosabb előkészületekben
tölt el. Zelinda kisasszonynak égszínkék selyemruhája volt, rózsaszín
dudorokkal, Mirabella kisasszonynak pedig rózsaszín ruhája, égszínkék
dudorokkal. Ez mind Béla iránti gyöngéd figyelemből történt így, hogy
közellátó létére megismerje tánczközben, melyik az ő menyasszonya, és
melyik Mirabella? A binocle segélyével a szinek összeállításából ennyit
kivenni képes volt. A gyógyszerészné, a ki mint garde des dames volt a
kisasszonyokat kisérendő, maga is jó korban levő özvegy, bár kissé
elhízott, szintén kitett magáért: elővette világos lilaszín gros de
naples ruháját, s hozzá veres zseniliből készült fejéket vett
kiegészítésül; a mi annyit jelent, hogy maga is elmegy még tánczolni, –
ha viszik.

Béla természetesen, mint egy hű seladon, a hölgyekkel egy kocsin ment
fel a bálba, szerényen a bakon foglalva helyet, hogy a bálruhákat össze
ne törje. Aztán az is természetes, hogy a bálteremben, mely épen felényi
vendég számára készült, mint a mennyi most tánczolni akart benne, az
első franczia négyes után, melyben még menyasszonya mellett, s annak
testvérével vis-á-vis volt: a mint a colonne felbomlott, a nagy
szépségvásárban rögtön úgy elvesztette mind a kettőt, hogy rájuk nem
talált többet; kereste pedig; el-elfogott egy égszínkék ruhát, rózsaszín
dudorokkal; volt az a bálban épen harminczkettő, s csak akkor vette
észre, mikor már a tánczban voltak, hogy hisz az «szőke», majd meg egy
rózsaszínű ruhával foglalkozott a walzerre, és csak akkor vette észre,
mikor már a földön hevertek, hogy hisz az a kacsatói ispán vén franczia
gouvernantéja.

A közben pedig, hogy Béla ily hajtóvadászatot indított Zelinda és
Mirabella után, még jobban vadásztak ő reá Turbolya és Baraboly urak,
hogy őt a herczegprimásnak bemutathassák: – a praesumtiv zsirhalmi
számtartót.

Ő eminencziája ugyanis tizenegy óra felé kiséretével együtt megérkezett
az ünnepély színhelyére. A zene rögtön megszüntettetett megérkezésére; a
mit azonban ő eminencziája nem engedett meg: derék, szabadelvű ember
volt: csak mulasson a közönség feszélyezetlenül: ő maga is gyönyörködni
fog e világi mulatságban, melyre nézve egy számára elkészített piros
bársony karszékben helyet is foglalt.

Ő eminencziája szokott ornátusában volt, szép lilaszín selyem papi
palástjában, fején a kis gömbölyű veres kamaora, igen jókedélyű úr volt,
szelíd biztató arczczal, mely nagyon hasonlított egy tisztességes
matrona ábrázatához; a miről tanuskodik egy az ötvenes évekből fenmaradt
adoma is; a midőn t. i. a japáni követség odafent járt Bécsben s ő
felsége asztalához meghivatott, ugyanakkor még Ferencz József nem volt
nős; s az asztalnál Magyarország primása ült mellette jobb felül, minden
kitüntetésben részesítve. A japáni követek meg voltak elégedve
mindennel; csak egy dolog felett nyilvánítá némi megütközését Szatzuma,
a követség vezére a miniszterelnök előtt: «Hogyan lehet az, hogy egy
ilyen fiatal monarchának ilyen öreg asszonyságot adtak feleségül?» A
primást a monarcha feleségének nézte.

Hanem hát a mint ez a históriában sokszor megtörténik, egy baklövés nem
a közvetlen vadásznak, hanem egy harmadik embernek árt meg: ez a tévedés
nem Szatzumának forrott a torkára; hanem egészen más ártatlan
személynek.

Béla úrfi, mikor már kifáradt a menyasszonya keresésében s megfőtt az
idegen hölgyek tánczrakerekítésében, arra a gondolatra jött, hogy ő
bizony nem szaladgál előre-hátra, mint egy bolond, hanem kispekulálja,
hol ül a garde des dames, a gyógyszerészné? Ott majd állást foglal; oda
vissza kell térnie két tánczosnéjának vagy előbb, vagy utóbb.

Ezzel a középen ácsorgó férfisereg között keresztűl-kasul furta magát,
végre megpillantá, a kit keresett: a lilaszín ruhát, a skarlátpiros
fejékkel; ott ül a tribunán. Ő tehát lesben várta, hogy a két kisasszony
mikor érkezik oda? Walczer járta épen. A két kisasszony csak nem
mutatkozott. E közben Béla urfi ilyenformán kezdett okoskodni:

«Ez a patikáriusné ott ül már kilencz óra óta magában. – Senki sem viszi
tánczolni. Ha én most odamegyek hozzá, szentűl azt fogja hinni, hogy
tánczolni hivom. És ha azt nem teszem, hanem a helyett a kisasszonyok
felől tudakozódom nála, az nagy gorombaság lesz tőlem. S miért tegyem én
őtet ellenségemmé? De mit is vesztenék vele, ha felkérem egy keringőre?
Igaz, hogy nehéz alak, de meglehet, hogy jól tud tánczolni. Ha elesem
vele, nem én esem nagyobbat. Ugyan miért ne vihetném el egy fordulóra?
Örök hálára kötelezném le általa. Talán még másokat is felbuzdítanék a
példa által, s igen jó mulatságot szereznék szegénynek. Én bizony
felkérem egy tánczra.»

Azzal megkeményítve szívét, hóna alá csapva Chapeau-Bas-ját, biztos
lépésekkel indult meg a lilaszín costume felé, s mikor két lépésnyire
ért szeme elé, meghajtá magát előtte udvariasan, s a legúriasabb
orrhangon hallatá lovagias felhivását:

– Nagysám! Lehetek-e szerencsés önt egy forduló keringőre megnyerhetni?

Mire a megszólított lilaszín öltöny részéről a mennydörgő hangú válasz
érkezett:

– Vade presto, insane! (A mi körülbelül annyit tesz, hogy pusztulj innen
te féleszű.)

A szerencsétlen! Ő eminencziáját, az érsek-primást kérte fel egy tour
walczerre!

A kétségbeesés, a mi e balfogást követte, leírhatatlan. Nem elég a
hallatlan nevetség: de még a zsirhalmi számtartóságnak is vége! Az a
jóvátehetetlen megbántása az egyházi fejedelemnek! Nevetség és
szentségtörés, őrültség és hazaárulás egy tényben! Ily kegyes főpapot,
apáinak jóltevőjét, saját jövendőjének urát így megbántani! Apa, ipa,
menyasszony, mind tönkre voltak téve. Csak Béla nem veszté el
önbizalmát.

Ez a botrányos tévedés ellenkezőleg egy nagy elhatározást érlelt meg
lelkében. A zsirhalmi számtartóság ügye most már a végzetes első
bemutatás által nagyon megnehezült; de hisz ő annál magasabbra tör.
Követi hajlamát, a művészetet, s leküzdi annak legfőbb akadályát, s
egyúttal bosszút is áll a saját vaksi szemén, a mely neki e keserűséget
okozta. Felmegy Bécsbe, felkeresi azt a szemorvos barátját, a ki képes
macskaszem-nyílást vágni az ember pupilláján; műtőzze meg. Aláveti magát
minden orvosi kínzásnak.

A műtő-szemész, a mint kezébe kaphatta Béla fejét, lándzsával, ollóval,
csípővassal, harapóval neki esett a szemének; s három hét mulva Béla
olyan jól látott, mint akármelyikünk: nem volt többé myops; nem kellett
az orrával kisérni a crayont, mikor rajzolt: ép szemevilága lett.

Mennyivel más lett egyszerre a világ előtte, mint azelőtt volt!
Mennyivel szebb! Kivált a festmények! S kivált az asszonyok! Nem tudta,
melyik inkább. De mégis inkább az asszonyoké az elsőbbség. A Belvedere,
az Esterházy-galleria műremekei maradjanak későbbre. Most legelébb is
haza Sonkavárra, az epedő menyasszonyhoz.

Alig várja, hogy a kocsiról leszökjék; a cselédek mondják neki, hogy a
kisasszonyok odakinn vannak a téli kertben; rohan hozzájuk; a
kamélia-lugosból két hölgy-alak közelít feléje; az egyik egy magas,
sylphidtermet, ragyogó szemek; istennői arcz; a másik is egy
tisztességes hajadon, de nagyon közönséges vonásokkal és kissé kancsal
szemekkel.

Béla mindjárt ráismer az igazira. Ez az ő eszményképe, kit magának
álmában alkotott; ez a sylphid, ez az angyal, ez az istennő. Odarohan
hozzá, hogy átölelje, megcsókolja. Azonban csók helyett két ellenálló
tenyér tapad a szájához, s az átölelt fél-bosszúsan, félnevetve
szabódik:

– Ne bolonduljon, Béla, hisz én Mirabella vagyok, ott a néném, Zelinda a
másik.

Béla karjai aláhanyatlottak és szája nyitva maradt. Az a másik persze
hogy nem az az eszménykép volt, a kihez ő a verseket írta, a kit
vászonra festett; orrtávlatból nézve láthatta ő csak e vonásokat
szépeknek. Hisz ez így egy mindennapi kép.

Nagyot sóhajtott ő is, Zelinda is, ki a tévedést semmikép nem tudta neki
megbocsátani, s többet rá se nézett. Még a jegygyűrűjét is visszaküldte.

Egyébiránt ez a csalódás semmit sem változtatott Béla szívviszonyán. Ő
egy ideálba volt szerelmes, a kit rövidlátó korában csak pastell,
aquarell és olaj-szinekkel előállítva tudott egyetemlegesen felfogni;
most egyszerre megkapja a látását, s ime az ideál előtte van. Hogy ez
nem ugyanaz, a kivel ő jegyet váltott, az nem baj. A papának utoljára is
mindegy, ha a kisebbik lányt veszi is el az a vőlegény, aki a
nagyobbiknak volt szánva. Ezentúl udvarolt Mirabellának.

Egy holdvilágos estén, a nyárfák alatt sétálva, ily rokonszenves
eszmecsere szövődött az uj kombináczió szerinti pár között:

– Nagysám, – szólt Béla, – szereti ön a békakuruttyolást,
birka-bégetést, kolomp-hangot?

– Nem igen nagyon.

– Az pedig lesz elég a zsirhalmi majorban. Hát a kukoricza-fosztást, a
búza-rostáltatást, kender-tiloltatást, disznó-öletést milyen mulatságnak
találja ön?

– Szeretek ott nem lenni.

– Volt már egyszer Zsirhalmon, ugy-e? Látta az öreg számtartónét, a mint
a tűzhelynél a szappant főzte, a feje úgy bebugyolázva tarka keszkenőbe,
hogy csak az orra látszott ki belőle. A két keze bekötve rongygyal. Ez
volt a keztyű. A reklijén fénylett a zsír, s három kötény volt eléje
kötve; annak a korczában egy akkora csomó kulcs, mint a porkolábnak? Ez
a zsirhalmi divat. Ugy-e nem szeretné ön ezt viselni?

– Isten őrizz! Elfutnék magamtól.

– Akkor a zsirhalmi számtartó is együtt futna önnel, már tudniillik ha
én volnék.

– Ne tréfáljon.

– Dehogy tréfálok. Én nem leszek gazdatiszt, hanem felmegyek Bécsbe s
élek a művészettel. Kisasszony! Nem szép volna-e az, ha ön az egyik
szobában a zongorán játszaná Chopin ábrándjait, én meg e lelkesítő
daloknál festeném a másik szobában a nagyszerű csataképeket, a mik
világhírűvé tesznek egykor; csak úgy árverezik majd fel mindenféle
ánglusok húsz, harminczezer forintra. Aztán önt is odafesteném a képre.

– Engemet? Hogyan?

– A mint a haldokló hős sebeit bekötözi.

– Jaj, én azt a világért meg nem tudnám tenni, mert én elájulok, ha csak
azt látom is, hogy valaki elvágta az újját.

– S hátha én magam volnék a haldokló hős, nem venne-e föl karjaiba?

– Mondja el ezt a papának.

Béla e buzdító utasítás után sietett Baraboly úrhoz, szíve titkát
kitárni, hogy ő Mirabella kisasszonyt nőül veszi, s viszi fel Bécsbe.

Baraboly úr okos ember volt. Ismerte a különféle gazdasági czikkek
aratási és szüretelési különlegességeit. Zelinda kisasszony olyan, mint
az aszu szőllő, mentől későbben szüretelik le, annál jobb bor lesz
belőle; mentől tovább tartogatják, annál jobb bor lesz belőle. Várni
lehet vele jóravaló vevőre, a ki megadja az árát. Ámde Mirabella
kisasszony olyan, mint a repcze: azzal nem szabad sokat várni, ha
egészen megérik, elpörög, ha sebesen be nem takarítják, rájön egy eső,
megfülled; ha mindjárt nem jön érte a vevő, megdohosodik; azt hát
hirtelen levágni, behordani, elcsépelni, eladni, s hálát adni az
Istennek, mikor már nincsen a raktárban.

A másik apa is megnyugodott a változásban; ráadta atyai áldását ezen
szavakkal:

– Ilyen bolondnak, édes fiam, mint te vagy, más nem is lehet a párja.

Az ifjú pár azután bejárta menyegzői útban Olaszországot, Béla
ismeretséget kötött Michel Angeloval, Rubensszel, Tintorettoval, s aztán
letelepedett szép feleségével Bécsben s festett csataképeket.

Ámde nagy hamar bebizonyult rajta, hogy a művészet is csak olyan, mint a
zsirhalmi számtartó gazdasága: ha az isten ad rá esőt és napfényt, van
jó termés, ha nem ad, nincs. Hiába szántja azt a vásznat a crayonnal,
hiába trágyázza _terra di Puzzoli_-val, _terra di Siena_-val,
sárkányvérrel; hiába boronálja be tengeri vidraszőr-ecsettel, az Úr nem
ád rá erőt és napfényt, inséges lesz a termés, és soha sincsen aratás.

Igazi kéz, láb vagy fej volt az mind, a mit ő összefestett, csakhogy
azok mind nem tartoztak egymáshoz; a hős ott a képén úgy tesz, mikor meg
akar halni, mintha álmából kelne fel valaki ásítozva, a mérges ellenség
arcza igen híven tükrözi vissza a gyomorgörcs kínjait, a hőst ápoló
menyasszony arczáról le lehet olvasni ezt a mondást: «Ugyan keljen fel
már, kész a kávé!» s a mellék-alakok azon látszanak tanakodni, hogy nem
kellene-e ezt az esetet feljelenteni a rendőrségnek? Az öltöny pedig
mind úgy állt az embereken, mintha esős időben megázott s aztán
egyszerre megfagyott volna rajtuk.

Mindig gyilkos csataképeket festett, ez volt a szenvedélye; és soha sem
sikerült neki elhitetni a nézővel, hogy azok ott a vásznon csakugyan
ellenségek. Hasztalan járnak keresztül egymáson dárdával, pallossal,
hasztalan hevernek kibonthatatlan gomolyban a leglehetetlenebb
ficzamokkal, az ember mégis csak azt hiszi róluk, hogy tréfálnak.

De ő azért csak festett. Reggeltől estig mindig festett. Még este
lámpafénynél is festett. Engedvén a feleségét jó barátok, új ismerősök
által operába, bálba kisértetni. Ő azalatt ellenségeket komponált.

Egyszer aztán gondolta magában a szép asszony: «No ha te olyan nagyon
kivánod tudni, hát én majd megmutatom neked, hogy milyen az ellenség?»

Sikerült Bélának valahára egy vitézi négyes párbaj embernagyságú
táblóját a műtárlatba felvétetni. Kiváncsi volt a kritikára.

Az pedig mindössze annyiból állt, hogy a katalogusban a csatakép alá azt
nyomatták: «Négy ánglus whistezik a kávéházban. Csendélet. Turbolya
Bélától.»

Ez keserű lapdacs volt. Eszébe jutott, hogy hiszen van módja azt
megédesíteni. Ott hagyta atelierjét s felkereste szép neje boudoirját.
Annál éppen egy uhlánus tiszt volt látogatóban. Akkor aztán megtudta
Béla, hogy milyen az az ellenség?

A szemorvos operácziója most lett csak tökéletesen befejezve.

Látott már nagyon is jól!

S mikor aztán ilyen nagyon felnyilt szemmel visszament festő műhelyébe,
sorba nézte a falra felakgatott képeit, s azt is meglátta, hogy bizony
silány kontárművek ezek valamennyien!…

És aztán elgondolkozott azon, hogy mennyivel jobb volna közellátónak
lenni, s a zsirhalmi nádas házban hallgatni a birkák bégetését, s
Zelinda perlekedését a cselédekkel, öletni a disznót, méretni a gabonát,
– pihenő órákban csataképeket festeni a ház falára. S aztán odafektetni
fáradt fejét a szelid, hű feleség ölébe s hinni azt, hogy festményei
remekművek és hölgye a szép eszményképe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy nap azután e szavakkal toppant be Béla hirhedett szemorvosához:

– Barátom, nem tudnád _megint összeragasztani a szememet?_




A BUENOS-AYRESI KARÁCSONY.

Ez a történet arról szól, hogy tart meg a szerelem egy nemzetet.

Ötödik Károly császár, a kinek zászlóján a kettős földgömb pompázott e
büszke felirattal: «unus non sufficit» (egy nem elég), megörökítette azt
a mondást, hogy birodalmában sohasem megy le a nap. Pedig még akkor
Dél-Amerikában csak jelképezve volt a fenhatósága. A paraguayi partokon,
a La Plata folyó torkolatánál egy szigeten volt az első telep, melyet
spanyolok tartottak megszállva; azok ott kereskedéssel foglalkoztak. Azt
a tanyát ők elnevezték Buenos-Ayresnek. (Jó levegő.) A telep főnöke nem
volt katona, hanem szerzetes: Fra Lazaro, a dominikánusoktól. Közlekedő
kereskedelmi hajók által folytonosan küldött értesítéseket a császárnak
a tartományról s annak népeiről. Az egész tartomány földje gazdag,
czukornádat, kávét, gyapotot terem, barmainak sokasága
megszámlálhatatlan; éghajlata enyhe, telet nem ismer. Lakossága szép
idomú, délczeg faj, bronz-színű, czifrára tetoválva, a nők valóságos
virágoknak tűnnek fel a bársonybőrükre edzett tarkaságtól. Öltözetre
nagyon keveset fordítanak: az is tarka vadásztollakból áll.

Egész tartományuk egy kert, örökké virágzó, örökké gyümölcsöző. Pálma,
kókuszdió, szágó erdőszámra díszlik, narancsligetek aranygyümölcse,
kávéberkek piros virága tarkítja a halmos rónát, melyben a lég maga is
ittas az illattól; erdő, pagony ingyen adja a gyümölcsöt, a televényföld
az igname-gyökeret, a kenyérfa a kész czipót. Tavaikban tömérdek a hal,
sömlyékeikben a tekenős-béka. A föld nincs felosztva, minden ember akkor
arat, szüretel, a mikor az érés ideje eljön, csak az inkának van
fenhagyva, hogy mindennek leszedje a zsengéjét: ez az ő királyi
fizetése. Meg a barmok szaporulata és különösen az állatbőrök, melyeket
világjáró idegen kereskedők felvásárolnak – cserében. Adnak érte
csecsebecséket: üveggyöngysorokat, tükröket, aczélkéseket; aranyat is a
királynak.

A gyümölcsös pagonyokat élénkíti a tarka madársereg; paradicsommadár,
árgusfáczán, kolibrisereg repked ágról-ágra, melyekre az indiánok hosszú
bambuszfúvó tülökkel lövöldöznek. Csak a kajdácsokat tartják tilalomban.
A papagályról azt hiszi az indián, hogy abban emberi lélek lakik, mert
beszélni tud.

A királynak van egy papagálya, a «Lóri» fajtából, a «ki» már egész
beszélgetést folytat mindenkivel, a minek értelme van. Ez az indiánoknál
a legfelsőbb bíró. Ha valami per támad az indiánok közt, a mi nagy
ritkaság (itt nincs tulajdonféltés, becsületsértés, szerelemféltés,
adósságkövetelés) – a peres felek a király elé kerülnek a panaszukkal s
egymást felváltva elmondják, hogy mi a bajuk. És erre a Lóri papagály, a
ki a királyi szék támlányán ül, kimondja az itéletet; az egyik félre
azt, hogy «te jó ember vagy», a másikra: «te rossz ember vagy». S ezzel
az ügy el van döntve: a felek megnyugosznak a verdictben. Ezt az
itélkezési módot az európai népek csak háromszáz év múlva hozták be – az
esküdtszéki rendszerben.

Az egész nép a paradicsomi egyszerűségig szelíd, békeszerető; fegyverük
rézből van, az is inkább sarló, mint szablya, nyárs, nem dárda: nem való
verekedésre, még dúvadak elleni vadászatra sem.

Fra Lazaro megtanulta a nyelvüket s megismerkedett a szokásaikkal.
Királyuk van és papjaik, a kik a népnek parancsolnak; azoknak vakon
engedelmeskedik mindenki.

A sík rónáikat elzáró hegyeken túl lakik egy harczias törzs, az
impizsek, a kik koronkint betörnek a tartományukba. Azokkal nem szoktak
harczolni, hanem megváltják magukat busásan fizetett sarczczal.

Csak egy nagy hibájuk van a paraguayiaknak, a csúf bálványimádás, mely a
legkárhozatosabb alakban mutatkozik az emberáldozatban. Van egy nagy
rézbálványuk, a Huicilopochtli, melynek a feltátott száján egy ember
befér: ez alá tüzet raknak s mikor izzóvá lett (a bálvány bömböl), akkor
belevetik az áldozatot, egy fiatal szüzet, a kit a papok a legszebb
hajadonok közül választanak ki, bárha a király leánya volna is az.

Ezt az emberáldozatot hozzák a bálványuknak mindenkor, ha valami baj van
az országban; ha az impizsek dúlnak, ha sáskajárás pusztít, ha patécs,
döbröcz kínozza a népet, azért mindig egy szép hajadonnak kell
tűzhalálba menni.

Ötödik Károly császár ezt nem tűrhette el. Annyi diadalmas hadjáratot
viselt az óvilágban a kereszt védelmére, az újvilágban is le akarta
tiporni a bálványimádást.

Egy hajóhadat indított meg Dél-Amerikába négyszáz muskétással és ötven
vértes lovassal, ágyúkkal ellátva. A pápától brévét eszközölt ki főpapi
áldásával s Fra Lazaro számára püspöki kinevezéssel; a hadicsapat
főnökéül Don Pedro de Mendozát választotta, kit kormányzói ranggal
ruházott föl az egész paraguayi tartomány területére.

Mikor Mendoza gályái megérkeztek a La Plata torkolatához, hat ágyúlövés
dördült el a hajókról. Erre a buenos-ayresi szigetről előjött a főnök,
Fra Lazaro káplánjával s átkelt a parancsnok hajójára.

Mendoza azzal üdvözlé a szerzetest: «Salve episcope Lazare.» S átadta
neki a pápai brevét s a királyné által hímzett püspöki díszpalástot,
röviden tudatva vele küldetése czélját.

– Akkor épen jókor jöttél, – mondá neki a főpap. – Épen ma akarnak az
indiánok egy bálványáldozatot végrehajtani. Ha sietsz, még
megakadályozhatod.

Elmondta az okait is a szándékolt emberáldozatnak.

Az indiánok czukorültetvényeibe egy óriási szarvorru tört be s azokban
iszonyú pusztításokat követ el. Nem tudnak ellene védekezni. Az
elűzésére kiküldött csapatokat a hatalmas fenevad mind csúffá teszi,
több férfit megölt, összegázolt; nyomorult fegyvereik nem ártanak a
pánczéljának. Az indiánok rémületükben a bálványisten kiengeszteléséhez
folyamodnak s fel akarják áldozni a király leányát, Yukinnát.

Don Mendoza rögtön lebocsáttatá a dereglyéket s leszállítá az ötven
lovasát, egy ágyúval, a hajóról. Két kutyát is hozott magával, a híres
andalúziai bikafogó sinkoránokból. A muskétásoknak meghagyta, hogy a
mint ágyúlövést hallanak, rögtön szálljanak partra. Azzal maga a
püspökkel és a lovasokkal kievezett a partra.

Ott roppant néptömeg várta, sok ezernyi indus; a néptömeg félve nyitott
előttük utat. Bámultak a megjelenésükön. Ezek az emberek sohasem láttak
még lovat s lovon ülő embert, a kinek a feje aczéllal van burkolva,
vértet visel a mellén, kard az oldalán, bajúsz, szakáll az arczán.

A pórázon vezetett sinkoránok idegen fenevadak voltak előttük.

Lazaro főpap, ki aranyos ornátusában Mendoza mellett lovagolt, az útban
talált előljáróknak tudtul adta, hogy a spanyol király ő felségének
helytartója kiván beszélni a királyukkal.

Elkalauzolták a királyi palotához.

A király eléje jött. Paradicsom-madár tollakból volt a koronája,
jaguárbőrből a palástja, jakkfark a jogara. Bőrét a legszebb tulipánok
és napraforgók ékesíték.

A püspök tolmácsolta a kormányzó mondanivalóit.

Hogy mától fogva ő felsége Ötödik Károly császár e tartománynak
uralkodója és védelmezője, a ki a mostani fejedelmet hűbéresének
megtartja s császári kegyelme bebizonyításául küld neki egy felnyergelt
paripát, a melyre az indián királyt azonnal felültették.

A császári izenetnek azonban folytatása is következett.

Ő felsége azonnal megtiltja a bálványimádást az egész országban s
eltörli az emberáldozatot.

Erre a nagy szóra egyszerre felzúdult a bálványpapok ádáz kiabálása: «Az
nem lehet! Az áldozat már megérkezett! A bálvány készen vár reá!»

A királyi palotával átelleni halmon volt a Huicilopochtli bálvány
teokallija, melynek nyitott csarnokában tehénkedett az idomtalan
rézszörnyeteg, négyszarvú fejével, melynek békaidomú szájából
tűzforgatag lobogott elő, pokolbeli üvöltést hallatva.

S a királyi palota kapujából egy ünnepi menet tolakodott elő, dob- és
sípzenével: hat leány emelt a vállán egy virágos-ágyat, melyen az
áldozatra szánt leány feküdt, zöld füzérekkel tetőtől talpig beborítva.
Ez volt a király leánya, Yukinna.

Elragadó szépség. Arcza, termete tökéletes. Szemeiben lélek, ajkain
szerelem.

– Megálljatok! – kiálta Mendoza, mikor Yukinnát megpillantá. – Király!
Én megkérem tőled a leányod kezét és feleségül veszem őt.

De meg sem várta, a míg leánykérését Lazaro püspök tolmácsolja, sem az
arra következő választ, hanem megragadta az áldozat karját s odarántá a
leányt a nyergébe, a háta mögé ültetve, mire az indián hajadon mind a
két karjával átölelte megszabadítója nyakát, szorosan, hevesen: ez volt
a válasza. A király nem szólt semmit, hanem a ballusztrádon ülő Lóri
papagály alákiáltott hangosan: «Te jó ember vagy! Ne hagyd bántani
Yukinnát!»

A pogány papok erre őrjöngő üvöltésben törtek ki. A bálvány bömbölt és
szikrákat okádott. «Áldozatnak kell lenni!» kiáltozák a vakbuzgó
bálványimádók.

Erre Mendoza jelt adott a tüzéreinek. Az ágyúlövés eldördült s a
bálványisten ezer darabra törve hullott le az oltáráról.

A népség arczra borult az ágyúdördülésre. A király elől-hátul fogózott a
nyergébe; a kutyák ordítottak, a városon kívül pedig hangzott a
szarvorrú bömbölése.

Ha nincs bálvány, ki szabadít meg e szörnyetegtől?

– Én magam, a férfi! – mutatá Mendoza s inte a peczéreinek, hogy
menjenek előre a sinkoránokkal. – Ő lovagolt a nyomukban, gyöngéden
suttogva a nyakát ölelő menyasszonynak: «non ha paura», (ne félj).

Az ő szemeláttára akarta megmutatni, hogy mit ér egy igazi férfi.

A város kapuján egyedül lovagolt ki a két kutyájával a rettegett
fenevadat felkeresni. Az ott bujkált a czukornádtelepek közt. A kutyák
felverték, a szarvorrú előtört a bozótból. Mendoza bevárta, míg kapóra
jön s akkor egy lövéssel a kerekes karabinjából homlokon lőtte. Ámde a
behemoth még halálra sebesítve is félelmes ellenség, az agyvelejét
átfúrt golyó daczára tovább rohant, kéttülkű orrával túrva a földet,
hogy megölőjét legázolja. Yukinna reszketett. Mendoza hidegvérrel húzta
ki toledói kardját s egész közelre engedve rohanni a vadállatot, úgy
szúrta azt a nyakszirtjén keresztül, hogy elterült a földön. Egyedül
maga elég volt, hogy megölje a néprettegtető csodaszörnyet.

Yukinna most megtudta, hogy mi a férfi. A többiek, azok csak hímek. A ki
ennek a felesége, az asszony, a többieké csak emlős.

A mint Mendoza visszatért a városba vadászzsákmányával (tíz ökörnek
dolgot adott azt elczipelni), az egész népség kivonult eléje. Nem
akarták hinni, hogy egy ember legyőzhessen akkora szörnyeteget. Ezzel a
hőstettel meg lett hódítva az egész nép szíve. Az ágyúlövésre
elősereglett spanyol vitézek üdvözléssel lettek fogadva. A király
felajánlotta a palotáját Mendozának.

A kormányzónak azonban elébb arra volt gondja, hogy a lezúzott bálvány
helyén egy oltárt emeltessen a San Trinidad tiszteletére, a mely előtt a
püspök által vallásos szertartás szerint összeköttesse magát eljegyzett
menyasszonyával, Yukinnával, megáldatva egyházi malaszttal.

S az áldás foganatos volt.

Mendoza megtalálta az indián királyleányban lelkének igazi kiegészítő
felét. Mikor a legelső csókot váltották, még nem értették egymásnak a
nyelvét. Yukinna a spanyolt, Mendoza az indust. Csak a csók beszélt.

Melyik lesz az erősebb? Melyik tanítja meg a másikat a maga nyelvére?

Yukinna tanulta meg a spanyolt. A hány csókot, annyi szót. Míg egész
szótár lett belőle. Ez a grammatica viva.

Ha a férfiak értenének hozzá, többet érne ez minden törvénynél, minden
erőhatalomnál: a grammatica viva.

A mit a parancsszó nem tehet meg, a szerelem megteheti: – hódít.

A castillánok nem voltak restek vezérük példáját követni.

Nem kellett ágyú, puska, kard; a csók meghódította a tündérszép La
Platát.

Azonban egy csók nem csók, minden csók két csók: a hogy a szép indián
leányok eltanulták a castellana lengvát, úgy eltanulták tőlük a
spanyolok az indián nyelvet, s a mennyi spanyol madrigált lehetett
hallani holdvilágos éjszakákon Buenos-Ayres ligeteiben, annyi indián
románcz hangzott rá válaszul.

És aztán az indián fiatalok ereiben is vér foly.

Az indián bálványpapok ereiben pedig méreg foly.

Az indián legények dühöngtek a miatt, hogy a castillánvitézek legszebb
leányaikat elszeretik előlük, a bálványpapok pedig zúgolódtak, hogy a
spanyol előljárók szétbontják templomaikat s egy nagy templomot építenek
a márványköveiből az új Isten tiszteletére.

Nyilt lázadást nem mertek támasztani a vas-emberek ellen, a kik
menykövekkel lövöldöznek.

Titkos összeesküvést koholtak ellenök.

A spanyolok fölépítették már a San Trinidad-templomot, oltárt is emeltek
benne. Voltak építészeik, képfaragóik, festőik; a gazdag ország
jövedelméből kitelt a külső pompa. Az a templom még most is fennáll.

Az új templom fölszentelése karácsony ünnepére lett kitűzve.

Nagy pompát készítettek elő.

De minden pompánál nagyszerűbbnek igérkezett az az ünnepélyes körmenet,
a melyet a spanyolok fognak tartani Buenos-Ayres utczáin, régi
keresztény hagyomány szerint. Minden férfi, övig levetkőzve, pánczél és
fegyver nélkül, zsolozsmát énekelve lépked a templom felé, korbácsot
hordva a kezében, a melylyel a hátát vérig paskolja. Ez a flagellánsok
proczessziója. A poenitentia hódolata az ünnepnapon.

Most van ideje rájuk rohanni.

A spanyolok pánczéltalanul, fegyvertelenül egy hosszú menetben; ha az
indián férfiak egyszerre minden oldalról rájuk rohannak hasszagájaikkal,
tomahawkjaikkal, védtelenül lemészárolhatják valamennyit s azzal
felszabadulnak az idegen uralom alól.

A gyilkos cselszövény jól ki volt főzve. A spanyolok hitbuzgósága
mellett könnyű volt a végrehajtása.

Nyolczezer indián lett felcsődítve a városba e napra, sőt az impizsek is
meghivattak e napra az idegenek lemészárlására.

A spanyol uralom elpusztulása közeledett.

A szerelem szabadította meg egyedül.

A hű nő, Yukinna megtudta az atyja palotájában, hogy minő veszély függ a
spanyolok feje fölött. Nem az atyja, nem is az indián főnökök árulták el
előtte azt a vészes cselszövényt, hanem a Lóri papagály. Annak Yukinna
volt a kedvencze. Ez elfecsegett előtte mindent, a mit az
összeesküvőktől hallott.

Yukinna nehéz választás előtt állt. A férje és a népe között. Egyiket el
kellett árulnia a másik győzedelmére.

A férjét szabadította meg: a szerelem, a hitvesi hűség győzött.

Néhány nappal a végzetes karácsonyi ünnep előtt odaborult a férje lábai
elé s fölfedezte előtte az egész veszedelmes tervet, könyörögve, hogy
mentse meg magát.

Mendoza e fölfedezésre méltó haragra lobbant. Egész önérzete föllázadt
az összeesküvő nép és annak vezérei ellen. Kegyetlen visszatorlásra
gondolt.

Ekkor aztán Yukinna viszont az atyját és népét vette védelembe s bölcs
tanácsot adott a férjének, a mit az megfogadott.

Azon ürügy alatt, hogy az impizsek betörtek az országba s azoknak a
visszaveréséről kellene értekezni, meghivatta magához az indiánok
főnökeit, s mikor azok megjelentek előtte, megkötöztette és elzáratta
őket.

Másnap Mendoza fölállíttatott a királyi palota előtt huszonnégy bitófát,
mindenik elé oda helyeztetett egy indián főnököt, hátrakötött kézzel és
nyakára hurkolt kötéllel. Az útcza két oldalán pedig sorakoztatá a
fegyvereseit.

Az összecsődült indián nép előtt aztán kemény szavakat mondott.

– Ti lázadók! Minket, jóltevőiteket, kik az üdvösség útját megnyitottuk
előttetek, le akartatok gyilkolni. Én most azt tehetném, hogy a
vezéreiteket egytől-egyig bitófára juttassam. De kegyelmet akarok
veletek cselekedni. Ha ti a béke megerősítéséül minden vitézemnek egy hű
szerető feleséget adtok, a ki a nagy proczesszió alkalmával a bűnbánó
férje mellett annak a fegyverzetét fogja hordozni, akkor megkegyelmezek
a vezéreiteknek és tinektek; különben halomra lövetlek és
agyongázoltatlak a lovasaimmal.

Az indiánok térdre borultak Mendoza előtt, s az indián hölgyek teljes
örömmel rohantak a spanyol vitézekhez, kikeresve a maguk szerelmesét, a
kit élettársukul választottak.

Így aztán karácsony ünnepén lélekemelő szertartással ment végbe
Buenos-Ayres utczáin a nagy proczesszió, az önkorbácsoló spanyol
vitézekkel, s a társaikul szegődött hitvesekkel, kik fegyverzetüket
vitték a vállaikon férjeik oldalán.

Így fordította el a nagy veszedelmet a szerelmes asszonyi szív egy
nemzet felől, mely azóta uralja egész Dél-Amerikát. Kreolok, mestizek,
mulattok milliói tanúskodnak a szerelem hatalma felől, s mindannyi egy
nemzetnek vallja magát: spanyolul beszélnek.

Ezt vívta ki a grammatica viva, a mit Yukinna és

Mendoza szerelme teremtett.

*

Ez a sok század előtti regényes történet nem minden alkalom nélkül
került emlékezetembe, hogy azt megírjam.

Több oldalról vádolnak bennünket magyarokat azzal, hogy mi erős
buzgósággal igyekezünk nemzetünk nyelvét terjeszteni; én az ellenkező
vádat emelem magunk ellen.

Mi magyarok ezredév óta bírjuk Magyarországot s ez idő alatt nem
magyarosítottuk meg se az itt talált, se a beköltözött népfajokat. A
spanyolok csak negyedfélszázadig uralkodtak Dél-Amerikában.
Császárjuknak több trónja volt az új világban, mint az óban. A trónok
ledőltek, az országok elvesztek; de a nyelvük, a nemzetiségük megmaradt
és ma is uralkodik mindenütt, a hová a gyökerét leverte. Spanyol nyelv
és kultura él és teremt ma is Argentinában, Peruban, Mexikóban, Kubában,
a mikor már az Escuriálból nem parancsol nekik senki.

A grammatica viva! Milyen hatalmasság!

A spanyolok meghódították vele egész Dél-Amerikát és még most is
uralkodnak benne, mikor már nincs se kormányuk, se hadseregük, se
főpapságuk, a ki verhet és áldhat ez országokban.

És mi magyarok nem tudunk vele hódítani.

Hisz olyan édes tudomány ez: – egy csókért egy szó!

Vannak törvényeink, vannak intézményeink s népiskoláink, kisdedóvóink,
tanintézeteink, van kormányzatunk, közigazgatásunk, irodalmunk, sajtónk,
közlekedésünk, kereskedelmünk, vannak virágzó városaink, gyarapodó
falvaink, dús földművelésünk, van parlamentünk és népszerető uralkodónk,
kilenczszázéves koronánk, örök alkotmányunk. Ez mind magyar hatalom.

És mégis ott vagyunk a nemzetiségeinkkel szemben, a hol voltunk Szent
István király korszakában.

Hiányzik nálunk a grammatica viva!

Hát nem tudnak már a magyar férfiak szeretni?

Ezt a kérdést akartam fölvetni az imént elmondott történelmi regével.




A KUGLÓF.

(Igaz történet.)

Van nekem egy jegyzet-gyüjteményem, a mit majd egyszer «kézirat gyanánt»
kinyomatok; de csak közkönyvtárak számára. A mult idők eseményei,
adomái, ásatag fogalmak, özönvízelőtti tépelődések. Egy fejezetet képez
benne a «hazatértek» rovata. Az ötvenes években ez a szó egy egész genre
fogalmát fejezte ki. Azokat a hazafiakat hívták így, a kik vagy a
külföldről mint menekültek, vagy az állambörtönökből, mint elitélt
foglyok legfelső kegyelem útján, vagy fogságuk éveinek letelése után
«haza» kerültek. Ez a szó: «hazatértek», annyira rendőr-iszonyos volt,
hogy egy színműírónak a vígjátékát nem akarta a czenzura színpadra
bocsátani azért, mert «Hazatértek» volt a czíme.

Azt jegyeztem fel róluk, hogy ki mit talált idehaza, mikor a házához
visszakerült. («Uj családdal régi asztal körül ülve.»)

Egyet a kedélyesebbek közül kiadhatok.

A szabadságharcz alatt M. F. magyar kormánybiztos volt. Buzgó szervezője
a népseregnek. A muszka betörés után mikor előre látta, hogy minden
veszve van: az ellenállás lehetetlen többé, a jövendőre gondolt. Szép
nemesi birtoka volt a felföldön, azt biztosítani akarta előrelátható
veszedelem ellen. Az elitéltnek vagy kimenekültnek a birtokát a győztes
hatalom el szokta kobozni.

Volt egy kedves barátja, a ki a szomszédjában lakott, L. G. Ez nem
kompromittálhatta magát, mert csak félkarja volt, a másikat ellőtték a
vadászaton. Ezzel csinált egy adás-vevési szerződést, azaz hogy kettőt.
Az egyik így szólt:

«Én, M. F. eladom a pálosi uradalmamat a vadászkastélyom kivételével, a
mit magamnak tartok, L. G. úrnak ötvenezer forintért örök áron, a mely
összeget mai napon a vevőtől felvettem. Kelt **-en, 1849. aug. 6-án.»

Következett a két fél aláirása. Oldalvást a két tanu neve, két lábbadozó
honvédé.

A másik szerződés pedig kelt egy nappal későbben, 1849. aug. 7-én; ebben
megint L. G. adja el a pálosi uradalmat M. F. úrnak ötvenezer forintért.
Két másik honvéd, mint tanú bizonyítá, hogy szemük láttára lett
leszámlálva a pénz.

Egy hét mulva már menekült M. F. a külföldre, üldöztetve a kozákok
által.

Aztán ő is el lett itélve fej- és jószágvesztésre a katonai törvényszék
által – in contumaciam. Ő azonban megmentette mind a kettőt: a fejét a
futása által, a birtokát a szerződésével; L. G. rögtön beleült a
kastélyába. A hatóság kénytelen volt elismerni a szerződés
érvényességét. S az új birtokos lelkiismeretesen megküldte a
számkivetett jóbarátnak a _megvett_ birtok tiszta jövedelmét Angliába.

Egyszer azonban az történt, hogy L. G., a kinek nem volt elég, hogy
egyszer már a medvevadászaton a balkarját elveszítette; azért a jobb
kezével is tudott czélozni, szenvedélyes vadász volt, megint csak elment
medvét ölni: most azután megölte őt a medve.

E gyász-eset után elmaradt a pénzküldés Angliába.

L. G.-nek kiskorú fiai maradtak, s azoknak a gondnoka nem akart semmit
tudni a kölcsönös szerződésről.

Ekkor M. F. a saját családja iránti tekintetből kegyelemért folyamodott
a legmagasabb forum elé, a hol azt meg is kapta. Büntetlen hazatérést
nyert, s elkobzott birtokának visszaadását.

Most már jó lett volna, ha a birtok el volna kobozva; de az el volt
adva, a pénz leszámlálva érte, a _hazatért_ nem kapott vissza mást, mint
a vadászkastélyát a gyümölcsös kertjével. Azt a hatóság lefoglalta
zsandár-őrtanyának.

M. F.-nek az ellenszerződése ebben a vadászlakban volt elrejtve egy
kéményben. Magával nem hordhatta azt, attól tartva, hogy valahol
elfogják s ezt nála találva, egyszerre kiderül a «kegyes csalás». Az a
kémény a kandallóra szolgált, s minthogy ezt az uraság távollétében
senki sem használja, a legféltettebb irások ott igen jól voltak
elrejtve.

Annál nagyobb volt az ijedelme a hazatértnek, mikor a vadászlakot
megpillantva, annak a félreeső kéményéből sűrű fekete füstöt látott
felgomolyogni.

Hát az történt, hogy a jáger, a kire a menekült földesúr a vadászlak
gondozását bízta, időközben meghalt. Az özvegye feleségül ment egy
pékhez. A Beczirker úr megengedte a péknek, hogy foglalja el a jáger
helyét a vadászlakban, mint felügyelő; a zsandárok átengedték neki
pékműhelyül a régi boros pinczét. A péknek azonban a mesterségéhez
kemencze is kell, s annak kémény kell: az is meglett egy boltozat
áttörésével.

A régi hű cseléd, a Marinka nagy örömmel fogadta hazatért hajdani
földesurát. Eldicsekedett előtte, hogy mikor a zsandárok jöttek, ő nagy
hirtelen eldugdosta előlük a földesúr szarvasbőr vánkosát, medvebőr
teritőjét, vadászkését, kürtjét, vadásztáskáját, kulacsát. Elő is hordta
mind innen-onnan a rejtekből, a kulacsban még a tokaji aszú maradéka is
megvolt, meg sem eczetesült.

– Ez mind jó volna, Marinka, – mondta a hazatért gazda, – de hát holmi
irásokat nem találtatok, mikor a kéményt áttörtétek, ottan befalazva?

– Ó, de bizony találtunk! Az volt csak a nagy veszedelem! Irást,
nyomtatást egy rakáson. Én nem tudok olvasni, a pék sem tud. De azt
láttuk, hogy az irásokon a magyar czímer volt, olyan is volt, a melyiken
a czímer felett korona sem volt. «Te, mondta az uram, ha ezt nálunk
megkapják, mind felakasztanak!» «No hát mi csináljunk velük?»

– Hát mit csináltatok velük?

– Hát bizony el nem égettük, annyi eszünk volt, hogy az a nagyságos úré,
elégetni nem szabad. Hanem hát elhasználtuk.

– Elhasználtátok? Hogyan?

– Hát kivel beragasztottuk a lisztes ládát, kit meg odaadtunk a
gyerekeknek, hogy csináljanak belőlük sárkányt, kit meg lekváros
fazekakra felkötöztünk. A zsandárok semmit meg nem órrontottak.

A hazatért rögtön hozzáfogott a régészeti kutatáshoz. Előhozatott
sárkányokat, lekváros köcsögöket, felnyittatta a lisztes ládát, – sok
érdekes dokumentum került azokbul elő. Kormányzó levelei, hazafias
proklamácziók, tábornokok utasításai, nyugták, elismervények, csak az
ellenszerződés nem volt található sehol.

– No ti engem koldussá tettetek! – mondá elbúsultan a hazatért.

A jámbor Marinka aztán, hogy kedvét keresse az ő jó földesuroknak,
másnap reggel jó frustukot készített a számára: pompás tejszínt
makk-kávéval, s hozzá egy egész kuglófot. Derék nagy kuglóf volt,
mazsolaszőlővel. Haragos volt a földesúr.

– Kell is nekem a te kuglófod! Jól vagyok én már lakva holtig!

– Az igaz, hogy egy kis baja van a kuglófocskának. Az, hogy a fenekéhez
hozzásült a papiros, pedig hogy megkentem tojássárgájával! De azért jó
lesz az: tessék csak felvágni.

S oda nyomta a gazdájának a kezébe a kést.

Hát a mint a hazatért meglátja a fatálon a fenekével felfordított
kuglófot, egyszerre nagyot ugrik a hárságyáról s odarohan a késsel a
kezében az asszonyhoz.

– Jaj! Meg akar ölni a nagyságos úr!

– Dehogy megölni! Megölelni! Te asszonyi állatok legkedvesebbike! Hisz
itt van a kuglóf fenekén a szerződésem!

S azzal a megtalált nagybecsű okirat azon módon, kuglófostul vándorolt
fel a Kreishauptmannhoz, mint bizonyítéka annak, hogy M. F. az augusztus
6-án eladott birtokát augusztus 7-én visszavásárolta L. G. barátjától. A
biróság igazságosan itélt. A pálosi uradalmat visszaadták M. F. úrnak, s
az egész hivatalos apparátus becsületére meg kell jegyeznem, hogy még a
kuglófbul kikandikáló mazsolaszőlőket sem csípkedték ki belőle. Az egész
ereklye most is látható a M. család archivumában.




ASTRAL-SZELLEMEK.

1853-ban volt. Amerikából jött a divat. Az asztaltánczoltatás
(table-moving.) Több is volt, mint divat: vallás volt; magam is a hivői,
sőt a prófétái közé tartoztam. Huszonnyolczesztendős voltam:
gyerekember. Aztán meg 1853 volt az idő! Értitek, mi az? Nem volt haza.
Nem volt menyország. Nem volt Európa. Nem volt magyarok istene. Hit,
remény, szeretet? Mind holt szavak! Kaptunk rajta, hogy valamiben
hihetünk. Hiszen a planétánknak a megkövült kérgén túl még van egy másik
alkatrésze, az athmosphaera; minden embernek tizennyolczezer köbméter
fekszik belőle a mellén; ebben csak kell lakni valaminek! Aztán a többi
planéták is olyan közel vannak. Azokbul az átjárás nem lehetetlen. A kik
a földet elhagyták, bizonyosan odarepültek. Ha oda repülhettek, akkor
vissza is repülhetnek. Így okoskodtunk.

Általános lett az asztaltánczoltatás. Minden kávé-, thea-ozsonna azzal
végződött. A békés butordarabok keringéltek, ágaskodtak; hol az első,
hol a hátulsó lábaikra ágaskodtak. Ezt én mind láttam, meg is tettem. –
Hogy talán mechanikai erő nyomta le az asztalt? Ugyan próbálja meg
valaki az asztal egyik párkányára tett ujjai hegyével az asztalt úgy
lenyomni, hogy annak az egész tömege a tulsó oldalon fölemelkedjék, az
innenső két asztalláb képezvén a hypomochliont!

Hanem ez hát a nagy közönség mulatsága volt.

Voltunk azonban kiválasztottak. _Vezérlő_ mesterek (férfiak) és
_médiumok_ (nők), a kiknek már az asztalirás mysteriuma az ujjaink
hegyébe adatott.

Volt egy tányérnagyságú asztalka, annak pedig három, hüvelyk nagyságú
lábacskája; az egyikben egy rézsutt furt lyuk, melybe a plajbászt haránt
lehetett bedugni.

Az asztalra kiterítettünk egy ív tiszta papirost, annak a balszögletébe
letettük a háromlábú asztalkát, jól tudva azt, hogy a mi szellemeink
balrul jobbra írnak, még pedig azon a nyelven, a melyen őket
megkérdezzük.

A mester és a médium rátette mind a tíz ujjahegyét az asztalkára, úgy
hogy kettőjüknek a kis ujja egymást érintse.

Akkor a mester egész áhítattal odahajolt az asztalka fölé és susogva
hívta a saját szellemét.

Minden embernek volt _saját_ szelleme.

Arra az astral-szellem rögtön elkezdett írni plajbászhegyével a
papirlapra s leírta sajátszerű kisértetes nyöszörgés közben a
hozzáintézett kérdésre a feleletet; ha az asztalláb a papirról lekerült,
akkor megállt, míg vissza nem tették a papirt, hogy új sort kezdjen és
írt olvasható kalligraphiával, minden hiba nélkül.

Micsoda tökéletes munka volt ez a manapság divatozó ezüstforintos
vándoroltatáshoz képest! Igazán szánalmas lenézéssel tekintek erre a
tökéletlenségre. Épen olyan, mintha az ismétlő puskák után valaki a
parittyázást találná föl vadászati czélokra. Hát már a szellemek is
visszafejlődnek?

Az astral-szellemek a tripósz-asztalkával a kész írást tették elénk.

Mikor a legelső kisérletet tettük a szellemirató asztallal: én voltam a
mester, a médium pedig volt a feleségemnek fiatal nővére, Benke Pepi,
akkor tizennégy éves leányka (most dr. Huray István b.-füredi főorvos
felesége), a kit az atyja akkoriban hozott föl hozzánk Miskolczról.

Én legelőbb is a védőszellemnek a _nevét_ kérdeztem a varázsló
asztaltól.

Azzal az asztalka elkezdett mozogni, a plajbász csikorgott a papirlapon.

A mai szellemidéző-divat vándorló ezüst forintjánál minden ember
láthatja a betüket, a miket az ezüst pénz megérint; de az irkáló
asztalnál a táblájától nem léhetett látni, hogy mit ír? Nem lehetett
_találgatni_.

Mogyorónagyságú betűk lehettek. Az asztalkának egy nagy határozott
kanyarodása jelenté, hogy a név le van írva.

Fölvettük az asztalkát, s bámulva olvastuk szép, határozott betűkkel
odaírva e nevet: «Batthyány».

A név én felém fordítva volt leírva.

Én lelkemre mondom, hogy sejtelemmel sem birtam arról, hogy mit ír az
asztal.

A médium pedig, a miskolczi gyermekleány, hogy tudott volna _visszafelé
fordítva_ leírni egy nevet, még pedig annak a névnek teljesen eltalált
helyesirásával?

Még nagyobb bizonyságul, előkerestük a megdicsőült Batthyány arczképét.
(A nőm pamlagtámlányába volt eldugva; veszedelem volt azt mutogatni
akkor!) És ime az arczkép aláirása tökéletesen összetalált az asztalka
által leirottal, egész a manupropriáig. Ezt már csak nem utánozhatta a
médium, a ki azt sohasem látta.

Egy ilyen kisérletnél a feleségem több nőbarátnéja jelen volt; azok
között Csengery Antalné, Wlassics miniszter anyósa. Élő tanu.

Ezzel aztán én alaposan be voltam ugratva a prófétaságba.

Helyre volt állítva a szellemek és élők közötti közlekedés, úgyszintén a
multak és jövendők összekötő egybefolyása.

Elképzelhető, hogy minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e
valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve? jön-e valami
nagy európai mozgalom, mely nekünk jót hoz? Mit is tudakolhattam volna
mást én, egy olyan védszellemtől, mint az enyém.

A válasz mindig az volt, hogy «csak bízzatok, reméljetek, nem lesz ez
mindig így!»

S egyszer csak kiütött a nagy európai háború, (alig egy év mulva);
Oroszország megtámadta Törökországot, s Anglia és Francziaország a
megtámadott segélyére siettek. Nagy volt az öröm idehaza. A mi buzánk
virágzik!

Most lett aztán nagy kelete az én háromlábú asztalkám pythiai
nyilatkozatainak!

Milyen nagy, okos emberek kérdezősködtek nálam: «mit mond az asztal?»

Azoknak, a kiknek győzelmet kivánánk, csupa jót; a kiknek vereségét
óhajtjuk, csupa rosszat.

S a jó ide, a rossz oda, mind beteljesedett. Én _hittem_.

De hát ha még csak én hittem volna az irkáló asztal orákulumaiban, az
nem lett volna másnak baj; de az volt a veszedelem, hogy egy orosz
tábornok is hitt bennük. A nevére most nem emlékezem; de az
1854–1855-iki napilapokban föl lehet azt keresni. Ez a derék, okos ember
szintén orthodox hivője volt az astral-szellemeknek; a háromlábú
psychographfal informáltatta magát. Azt kérdezte a szellemtől, hogy hol,
merre vannak Silistria vársánczai körül a törökök tűzaknái a föld alatt
elrejtve? S az astral-szellem olyan jól informálta, hogy mikor rohamot
intézett a silistriai sánczok ellen, éppen egy ilyen tűzaknára állítá
fel az ostromló hadoszlopot, melyet diadalreménynyel eltelve saját maga
vezetett. A fölrobbant tűzakna aztán eltemette a vezért is, a katonáit
is. Silistria alól el kellett vonulni. Ilyen humorisztikus csinyeik
vannak az astral-szellemeknek!

A keleti háború aztán elmúlt, a nélkül, hogy nekünk magyaroknak
könnyebbülést hozott volna.

Többet nem kérdezősködtünk aztán a háromlábú psychograftól a magas
politika felől. Maradt az magánmulatságnak.

Diskuráltattuk egyről-másról, hol az én szellememet, hol a másét.

Annyit azonban a szellemek becsületére meg kell mondanom, hogy mindenkor
megmaradtak a szigorú aesthetika szabályai között. Ha valami pajkos
egyén csintalan kérdést intézett hozzájuk, az irón ákom-bákomot karczolt
a papirra betűk helyett; ha pedig valaki lutri-számokat akart a
szellemtől kicsalni, annak az egy nagy zérust pingált az asztalra.

E közben aztán mindenféle testi szenvedések lepték meg a családom
nőtagjait: idegbajok, neuralgia, szívverés-rendetlenség, álmatlanság,
éttelenség, míg engemet egyszerre a leghevesebb haemorrhagia rohant meg,
mely csaknem sírba döntött.

Dr. Kovács Sebestyén Endre volt a háziorvosunk; régi jó barátom és
rokonom.

Mikor megtudta, hogy én családostul az asztalirkáltatással foglalkozom,
tudós emberhez illő haragba jött, lehordott mindannyiunkat keményen:
«Hisz ez a bajotoknak a kútfeje».

Aztán megmagyarázta komolyan és szakértően, hogy az emberi magnetizmus
valóban létező erő, s azzal különösen adományozva vannak mindazok, a
kiknek hivatásuk az idegeikkel dolgozni: költők, szinészek, festők; de
ezzel a magnetizmussal visszaélni, azt másra elpazarolni, mint
hivatásunk teljesítésére, éppen olyan természetelleni vétek, mint az
éltető ösztönök perverz irányzata. «Dobjátok a tűzre az egész irkáló
asztalt, s aztán ki a Svábhegyre, a szabadba! Nem kell más orvosság.»

Április 15-ike volt; a Sváb-hegyen még alig rügyeztek a fák; mi rögtön
kiköltöztünk, a háromlábu asztalt a padlásra küldtük, soha többet elő
nem vettük.

És én azóta már negyvenkétszer láttam a fákat ujra rügyezni.

Ha folytatom a szellemidézést, talán egyszer sem láttam volna többet.

Az emberi magnetizmussal nem kell játszani, mert ennek a játéknak az
idegrendszerünk adja meg az árát.

Ez azonban hát csak anyagias fölfogású észrevétel. Ha az ember minden
mulatságnál azt kérdezné, hogy egészségére válik-e? De hogy vagyunk
ennek a szellemidéző játéknak az _ethikai_ oldalával?

Ahhoz a tisztelt barátomhoz szólok, a ki ennek a szellemidézésnek
(állitólag) a nagymestere, s a kit én mint egyházi szónokot és
imádságírót nagyon tisztelek.

«Ugyan, tisztelendő barátom, összeférhetőnek tartod-e te a keresztény
hit alaptételeivel a modern szellemidézést?»

«A keresztény hitvallás szerint egyedül az Isten mindenttudó, mindenütt
jelenvaló: a szellemidézés konfessziója szerint az emberi szellem is
mindenttudó, mindenütt jelenvaló.»

«A keresztény hitvallás szerint a megboldogultak számára örök idvesség
vár a menyországban: a szellemidézők szerint nincs ott megpihenés; a ki
leteszi az asztalra az ezüst forintot, azt híhatja alá Jehova trónja
elől, a kit neki tetszik.»

«Hisz az rettenetes gondolat, hogy engemet holtom után minden unatkozó
vigécz, minden kiváncsi backfisch maga elé czitálhasson, hogy számláljam
meg, hány piczula van a zsebében, s diktáljak mondatokat az albumába.
Miért vágyódjam én akkor a menyországba?»

Tudom, hogy erre te azt fogod felelni: «Sohase legyen neked gondod a
menyország miatt; oda te, nagy vétektarisznya eretnek, be nem jutsz,
hanem bemégy a pokolba.»

De hát oda meg éppen nem _mehetek_. Mert van én nekem ezen a
földglóbuson már annyi ismerősöm, hogy engemet a napnak minden órájára
elő fognak szellemidézni; nem kap én belőlem Sátán úr soha még kóstolót
sem.

A te szellemidéző elméleted képtelenséggé teszi a menyországot és a
poklot. Kell ez neked?

Hagyjuk mi ezt a mesterséget a bonczoknak, shamánoknak, fakiroknak és
egyéb keleti szemfényvesztőknek, a kik jobban értenek hozzá.




SZEGET – SZEGGEL.

Eredeti volt az a testvéri viszony, a mi a két Katrinczai gróf között
létezett.

Ikrek volták, az egyik neve volt Pál, a másiké Péter; mind a kettő
öcscsének nevezte a másikat, s e miatt már gyerekkorukban sokszor
beverték egymásnak a fejét.

Mindig, minden időben, minden alkalommal, akár pörfolyam volt, akár
juristitium; farsang avagy sátoros ünnep: ők szüntelen czivakodtak
egymással.

Össze tudtak veszni akármin; a legcsekélyebb haszontalanságon, azon
elperlekedtek esztendőkig; fizették a prókátort, gyötrötték a birót;
leszidták, lepiszkolták egymást, élőszóval és írásban, – és a mellett
elválhatatlanok voltak.

Nem volt egy-egy családnak annyi pere folyamatban egyszerre, mint
Katrinczai Péter Pálnak egymás ellen, hanem azért, mikor informálni
kellett menni a városba, egy kocsin mentek be, s miután tanúk előtt,
birák előtt, ügyvédi segítség mellett ott egy pár óra hosszat leszedték
egymásról a keresztvizet, megint szépen felültek egymás mellé a hintóba
s hajtattak haza. Odáig is összevesztek ugyan egynehányszor egy ütet
taplón, egy pipa dohányon, meg azon, hogy melyiknek áll furcsábban a
kalapja? S a melyiknek épen a kezében volt a gyeplő, az rendesen
belefordította a kocsit az árokba, hanem azért a jövő sédriára megint
csak együtt kocsikáztak be, s akkor már a másik fordította fel a hintót.

Ha valamelyik szépen bevettetett egy táblát buzával, a másik éjszaka
kiküldte a béresét, s zabot vettetett föléje; ez meg aztán nekiállt az
öcscse repczéjének s zöldjében lekaszáltatta.

Kutyát, macskát egyik sem tarthatott, mert az bizonyos volt, hogy nem él
három napig az udvarban. És e mellett szüntelenül együtt laktak s minden
este összeültek tarokkozni. A kit a sors odarendelt melléjük
harmadiknak, az boldog ember volt; mikor kiosztották a kártyát, Pál azt
mondta: «veszem háromra», Péter azt mondta: «kettőre»; Pál azt mondta:
«tartom»; Péter folytatta: «egyre»; Pál ismételte: «tartom»; Péter
rámondta: «kézből»; Pál nem engedte: «magam!» Ilyenformán, a melyik első
volt, sohasem engedte a hátulsót játszani s rendesen busásakat bukott: a
két czivakodó közt a harmadik rakta el a nyereséget.

Minthogy Péter és Pál egy napra esik, ők is együtt szokták feltartani a
nevük napjait, mely alkalommal természetesen oda ment ki a fő tervezet,
hogy ki tudja a másiknak a mulatságát mentül jobban elrontani? A
leleményességet ebben a tekintetben igen sokra vitték.

Egy kastélyban laktak mind a ketten, azt a kastélyt még az öreg gróf
építtette s halála után nem volt az a birói hatalom, mely meg tudta
volna őket rajta osztoztatni.

Egyik sem akart belőle kimenni; egyik sem akarta belőle a másikat
kifizetni.

A biró próbálta keresztben, hosszában elosztani közöttük a házat:
Péternek adta a jobb szárnyat, Pálnak a balt, azon egy év alatt százszor
összevesztek, akkor megcserélte őket s másik évben kétszázszor vesztek
össze.

Akkor aztán úgy osztoztatta meg őket a biró, hogy Péternek adta az egész
emeletet, Pálnak az egész földszint. Egy hónap mulva Péter is, Pál is
ott volt a nyakán, bebizonyították kölcsönösen, hogy ők meg vannak
csalatva az osztály által; ekkor aztán a biró Pétert tette át a
földszintre, Pált helyette az emeletbe. Egyúttal megmondta nekik, hogy
de ő neki ezután tájékára se jőjjenek többet, mert ő, a mint meglátja
őket a vármegyeház egyik kapuján bejönni, a másikon rögtön kiszökik.

Megmaradtak tehát a kastélyban változatlanul s azontúl csupán abban
fáradoztak, hogyan keseríthessék meg a másik félre nézve az ottlakás
élvezeteit.

Egyszer többek között Péter-Pál-nap közeledtével mintha mind a kettő egy
és ugyanazon gondolatot álmodta volna meg, következő meglepetést
rendezének egymás számára.

Pál gróf ebédlő terme az emelet balszárnyán volt; Péter gróf tehát a
névnap előtti éjszakán kőművest, lakatost hozatott s a testvére ebédlője
alatti szobából konyhát rögtönöztetvén, átüttette a fölötte levő
padozatot s oda vezetteté a tűzhely kéményét annak az ebédlőjébe.

Míg ő ezen mesterkedett, azalatt meg Pál gróf a kastély tulsó szárnyán
keresztülfúratta a padimentumot s ő meg konyhai mosléktölcsért rendezett
a testvére látogató termébe le.

Egyszer aztán Pál azt vette észre, hogy a mint a vendégei előtt kinyitja
az ebédlőjét, a füst úgy dül eléjük, mint a pokol torkából, Pétert pedig
ugyanakkor egész társaságával együtt úgy öntik nyakon valami mosogató
lével onnan felülről, hogy jobban sem kell.

Ezekből azt gondolhatná valaki, hogy a két gróf halálosan gyűlölte
egymást: – világért sem. Valahányszor el kellett válniok, mindig
belebetegedtek, s mikor egyszer Pál gróf a vadászaton leesett a lováról
s nyakát szegte, testvére félesztendő alatt bánatában és unalmában utána
halt. – Vajjon békében élhetnek-e a másvilágon?




A BALATON VŐLEGÉNYEI.

A Balaton kegyetlen tündér. Minden évben új vőlegényre vár. Gyakran
szélcsendes időben elkezd háborogni, forró, rekkenő nappal; azt mondják
olyankor, azért háborog, mert még ez évben nem kapta meg az áldozatját,
még nem halt bele senki. Ha megkapta, aztán elcsendesül. S hogy tudja
vőlegényeit csábítani! Mosolygó arczot mutat, az eget tükrözi vissza,
rezgő délibábban tánczoltatja zöldülő partjait, habjainak moraja csupa
csók-csattogás. Mind beljebb csalogatja a gondatlan csónakost. Egyszer
aztán rázendíti neki a nászzenét. Hej, hogy süvölt a szél! hej, hogy
harsog a hab! Nincs öleléséből menekülés többé! Az áldozat küzd,
vergődik, elmerül. Ott van a nászágy megvetve számára, fehér
csigahéjakból, kecskeköröm-kagylóból, puha zöld hinárból.

Télen, mikor sík tükörré van fagyva, odacsalogatja ragyogó kristály
lapjára a halászlegényeket, igér nekik gazdag nászhozományt, csupa
ezüst, a mi benne úszik, élő ezüst. Egyszer aztán rázendíti a nászzenét;
hej, hogy pattog a jég, hej, hogy fütyül a szél! A sík jégtükör
darabokra szakad; a kristálymozaik szétbomlik; egy fehér szigeten úszik
befelé az elrabolt ifjú legény. Ember meg nem szabadítja őt. A Balaton
viszi egyre tovább; az áldozat fölött összecsap a hullám, és a menyegzői
nyoszolya kárpitja összeborul: a jégtorlasz. Odalenn vetve számára az
ágy; szép, fehér homokból, tarka kavicsokból. Aztán a melyik vőlegényét
nem szereti a szeszélyes tündér, kidobja nagyhamar a partra: «Vigyétek!
Temessétek el!» De a melyiket megszereti, azt eltartogatja, keblére
szorongatja hetekig, hónapokig, félesztendeig; elviszi magával csoda
messziségre; állóvíz a hulláma, mégis mérföldeket tevő távolba
elbujdosik alatta a megszeretett vőlegény s mély örvények fenekén, hová
napfény be nem hat, alszik menyasszonya keblén. A Balaton csak a
férfiakat válogatja, azok közül is az ifjakat s az ifjaknak is javát,
szépét. Ez a történet, a mit elbeszélek, ott folyt le a szemünk előtt:
egyszerű emberek szavai szőtték össze, el-elpihent, meg-megújult, most
már be van fejezve.

*

Több éve, a tavaszi nagy viharok alatt, a balatonfüredi fürdő hídját
elszakította a hullám. A hosszú faépítményen egész nap
keresztülcsapkodott a hab; estére leemelte czölöpjeiről s a szél vitte
azt a habok hátán. Két cselédje a fürdőintézetnek, két régi, hű cseléd,
látva a kárt, csónakra kapott, kötelet, horgonyt vitt magával, s utána
evezett az elszakított hídnak. Az egyik kocsis volt, a másik kertész.
Mikor már rajta voltak a vízen, akkor tudták meg, hogy nem mesterségük a
hajósság. A hullám keresztül-kasul csapkodott a csónakokon, s egy erős
torlat rohamában eltörött a kormánytámasz. Ekkor aztán nem tudtak
magukon segíteni többé. A szél meg a hab ragadta őket a nádas felé.
Onnan lehetetlen kivergődniök. Nemsokára eltűntek a sűrű nádberekben, s
onnan csak segélykiáltásaik hangzottak át szélzúgáson,
hullámcsattogáson. A nádas gonosz világ a hajósnak. Rosszabb a tengerek
szikláinál. Vékony, hajló, lengedező szálai az ellenségei: egyenként
törékeny fű; együtt legyőzhetetlen pokol. A hajós, kit a szél a nád közé
vert, nem tudja hasznát venni evezőinek, és a hullám szabadon forgatja a
csónakját, a nád nem védi ellene. Mikor a csónak fölfordul, az elmerülő
érzi lábai alatt a földet, melybe a nád gyökerét verte, de nem léphet
rajta; homlokát érintik a nád levelei, a folyondár virágai, de nem
kapaszkodhatik beléjük; nem adnak támaszt, hiába tud úszni, nem veheti
hasznát, a nád nem engedi; alig néhány ölnyire a part, ki is vergődhetne
talán, de nem talál ki: a nád elveszi eszméletét. A parton jajveszékelve
futkosnak az emberek, férfiak, asszonyok, gyermekek.

Egy fiatal legény siet az úsztató felé a vállán két evezővel. Ott
tánczolnak a hab hátán a tutajhoz kötve a halász-csónakok. Egy darab
fából vájt járművek; a nevök lélekvesztő. A legény izmos, derék szál
ifjú, kipirult, életerős arczczal, kalapja mellett virágbokréta sárga
violákból. Félretolt bőrköténye, a mellé dugott baltája bizonyítja, hogy
ácslegény.

– Hová sietsz, Józsi bátyám? – kérdi a kertészlegény, hozzácsatlakozva a
sietőhöz.

– Beleugrom egy lélekvesztőbe és megyek az apámat kimenteni. A szél
beverte őket a nádasba. Ott fölfordulnak. A kertész tud úszni, az apám
nem tud. Hallod, hogy jajgat szegény anyám?

– Ha te is oda találsz veszni, majd még jobban jajgat.

– Akkor még más is fog sírni értem. De hát megyek. Cseréljünk kalapot,
pajtás. A tied ócska, az enyém új. Bokréta is van mellette: a szeretőm
adta. Ha odaveszek, neked hagyom a kalapot is, a bokrétát is, az adóját
is, nem bánom, ha tied lesz, pajtás.

– Csak tartsd meg te a kalapodat, – szólt erre a kertészlegény, – ha te
mégy, én is megyek veled.

– Hová jönnél, Bandi pajtás? Neked nem apád az, a ki ott a nádasban
halódik. Szegény özvegy anyád van, két kis testvéred. Te keresed nekik a
kenyeret. Ereszsz magamban!

– Tudod, Józsi, mikor Szadovánál ott hevertem véremben a földön, én is
azt mondtam neked: hagyj itt magamban, neked mátkád van otthon; fuss el
innen. Nem fogadtad meg, válladra vettél, úgy vittél el. Én sem hagylak.
Megyünk együtt. Ketten együtt többet érünk.

A két parasztlegény nem szólt többet, megszorították egymás kezét, s
megosztoztak az evezőkön. A parton kevesen voltak, a helység negyedórai
távolban fekszik a fürdőhelytől. A kik a veszedelmet látták, többnyire
gyámoltalan asszonynép, s a ki férfi is, drága az élete, mind azt hiszi,
hogy elég fiatal még meghalni s a Balaton haragján nem óhajt Istent
kisérteni.

Az ég egészen elsötétült már; lomha, ólomszínű fellegek csaknem a
habokat érték, a mint a szél végigkorbácsolta őket a tó fölött, melynek
lapja azt az undor tó színt vette föl, a mi a kigyók kékje, még a
pikkelyek sem hiányzottak róla, a hosszú, fehér habtorlaszok, mik
egymást kergetik, nagy harsogva, néhol a felleg a vízbe merőn
alászakadt, mint egy fal; ott fekete volt az ég és víz, s a sötét víz és
a sötét ég között látszott repülni egy hófehér felhőrongy: mint egy új
holt lelke. Kinek volna bátorsága a sötétségbe behatolni? Pedig
szívrepesztő azt a sikoltozást hallani, a melylyel a parton végtől-végig
futkos egy nő: egy feleség, ki férje jajgatására felel s összekulcsolt
kezekkel fordul emberekhez, fákhoz, fellegekhez, hullámokhoz,
könyörüljenek rajta! Térdre, arczra veti magát, a földön fetreng. Két
kezével köveket kap föl a földről s meghajigálja vele a Balatont és
megátkozza annak minden cseppjét. Hogy száradjon ki és lássa meg a
fenekén a fövenyt a nap. Aztán megint könyörögve fut az emberekhez és
rimánkodik nekik, mint a szenteknek s káromolja őket, mint az ördögöket,
hogy nem akarnak segíteni. Egy másik asszony jár nyomában. Egy másik
napszámosnő. Jó, kegyes lélek. Az emelgeti fel a földről, az tartja
vissza erőszakkal, hogy a víznek ne rohanjon, az biztatja, ne essék
kétségbe, ne átkozódjék, inkább imádkozzék.

– Nem tudok imádkozni!

A napszámosnő engesztelően mondja, hogy majd ő mondja előtte az
imádságot.

– Már imádkoztam. Nem hallja azt meg senki. Oh, az uram odavesz! Úgy
kiált! Úgy sikolt! És én nem segíthetek rajta! Ereszsz engem! Megyek
érte magam. Keresek egy csónakot.

A napszámosnő erőszakkal tartja vissza az asszonyt.

– Mondja kend utánam: Miatyánk Isten!

A nő két fülére szorítja tenyerét, a szemeit behunyja, hogy ne halljon,
ne lásson, a míg imádkozik.

– Amen, amen.

Az imádkozás után széttekint égen és vízen.

– Hát küld-e már valakit segítségül az Isten?

– Már küld.

Az alkonyégen egy pillanatra megszakadt a felhőkárpit s a leáldozó
napnak visszsugárzata, mint egy óriási tűzvész fénye, mint egy
vulkánkitörés ragyogta át a tájat: szemsértő rémvilágítást vetve a
szörnyalakú felhőkre, a kigyóhátú tóra, a tajtékzó hullámhegyekre, s az
égő partokra odaát. A tűzszínben ragyogó hullámhegyek hátán tánczol egy
lélekvesztő, melyet két ifjú legény hajt a nádas felé.

– Irgalom Istene, ne hagyj el!

A két evező legényben a két asszony saját fiaira ismer. Most azután a
szegény özvegy asszonyon a sor, hogy arczczal vesse magát az istenadta
földre. Legkedvesebb fia megy ott a halálba. És az a másik asszony most
már nem sikoltoz, nem dühöng, nem átkozódik, elhallgat.

A míg csupán a férje volt halálveszélyben, addig jajgatott, kövekkel
hajigálta a Balatont s zaklatta a mennybéli Istent hívogatásával; most,
hogy a fiát is ott látja a vészben, megnémul: egy marok demutka virágot,
mit öntudatlan kínjában tépett föl a földről, a magas kőpartról a hullám
színére hint, mintha engesztelné s most ő mondja annak a másik
asszonynak:

– Menjünk a templomba, ott imádkozzunk: hallod, szól a harang!

Pedig nem misére hív az, csak az erős vihar kondítja meg néha a kupola
tornyában a csengetyűket. Mégis oda kell menni. Nem lehet azt anyának
elnézni, hogy hánykódik az a csónak ott a háztető-magasságú hullámok
közt, el-eltűnik a vizek völgyeiben; majd megint fölemelkedik egy
meredek hullám-lépcsőn, hogy a csónak belső feneke látszik: egy-egy
freccsenő habgerincz keresztülcsap rajta, a fehér sirályok ott
csapongnak körülötte sikongva.

– Menjünk a templomba.

A templom is ott van a parthoz közel, ámde az zárva van ilyenkor, de
hisz a templom küszöbe is jó hely, oda is le lehet térdepelni két
asszonynak, s a templomajtóhoz is jó megtámasztani az égő homlokot s ha
az ember a templomajtó kilincsét megfogja, azt hiszi, a gondviselést
magát tartja fogva. Nemsokára beszédes zaj hangzik a tó felől. Különös,
érthetetlen zsibaj, mintha öröm és jajszó volna egyszerre. A csoportban,
mely a templom felé közelít, az egyik nő megismeri férje alakját.
Lucskosan, a nádtól összevérzett arczczal, a halálküzdelemtől
kimerülten, de élve közelít az. A kocsis és a kertész önerejükből
kivergődtek a nádasból.

– Hát a fiam? Hol a fiam? – kiált a nő.

Mondják neki, hogy a két legény odaveszett.

– Eredj vissza! – kiált a nő, férjét eltaszítva magától. – Hozd vissza a
fiamat! Hozd vissza a fiamat! Hozd vissza a fiamat!

Megtartotta azt magának a Balaton! Úgy tesz az: ha egy vén meg egy
fiatal között van a választása, a vénet elereszti, az ifjat ott
marasztja. A kétségbeesett nő a szegény özvegy ellen fordul fájdalmában.

– Átkozott légy te! Minek erőltettél az imádkozásra? Minek
parancsolgatja az ember az Istennek, hogy mit csináljon? most odavan a
fiam!

– Hisz az enyém is oda van! – menti magát a szegény özvegy zokogva.

– Mi a te fiad! Mi volt ő az enyémhez? Nem volt ilyen szép fiú, ilyen jó
fiú sehol a világon. Nekem ő volt az én királyom, az én szentem!

– Nekem is az volt az enyém!

– Neked még maradt kettő, nekem senkim.

A szegény özvegy azután odább osont a maga bánatával a zajgó csoport
közül. Mit használt már neki minden panasz, siralom? A gyermekét mind
nem adja vissza. Otthon még van kettő. Igaz. Egy fiú, még csak két éves,
és egy leány, az már négy esztendős. Mikor hazamegy hozzájuk a szegény
özvegy asszony, megcsókolja őket s azt mondja nekik:

– Kedves gyermekeim. Már ezután ne egyetek olyan sok kenyeret: odavan a
jó kenyérkereső bátyátok, a ki eddig mindenét nekünk adta.

A kis négy éves leány nagy okos észszel azt felelte erre az anyjának,
letörülgetve kezével annak arczáról a könyeket:

– Ne búsulj, jó anyám. Inkább nem is eszünk már mi több kenyeret.
Beérjük mi ezután egy kis burgonyával.

S a két kis gyermek nem is kért az anyjától többé kenyeret; a kenyér
drága volt akkor. Igaz történet ez. A másik anya gyermekének, a délczeg
ácslegénynek szép menyasszonya volt. Füred helységben gazdag telkes
polgár leánya. A vőlegény szegény kézműves volt, mégis hozzáadták, mert
a leány nagyon szerette, s a fiú nagyon érdemes volt reá. Már készültek
a lakodalomhoz. A boltosnál meg volt rendelve a fehér atlacz a
menyasszonyi köntöshöz, csinált virág a nászkoszorúhoz, a
vőfély-bokrétához, az asztalosnál készen a diófa a menyegzői ágyhoz, a
rektor tanította már a dalárdát a víg lakodalmas nótákra, maga a
menyasszony saját kezével hímezte az arafátyolt arany fonállal, fehér
selyemmel. Mikor aztán hozták a hírt, hogy nem vőlegény már a «szívem
Józsi», elvette a Balaton (nyugszik is azóta a tó – ni milyen síma a
tükre!), akkor a szép Juczi elment a boltoshoz és azt mondá neki:

«Most már ne fehér atlaczot hozzon, hanem violaszinű gyászt egy végből,
nekem gyászruhára s a kedvésemnek halotti köntösre, koszorút se
menyasszonyit, hanem olyat, mely sírkeresztre való.» Aztán elment az
asztaloshoz: «ne legyen már abból a szép diófából se ágy, se szekrény,
hanem legyen belőle szép koporsó és fejfa majd az én szívem számára, ha
visszaadja a Balaton.» A rektort is megkérte szépen: «ne lakodalmas
nótát tanuljanak már be, hanem szebbnél-szebb gyászéneket, mikor ki kell
kisérni a temetőbe majd az én szívemet.» Aztán ő maga sem tette le a
hímzőtűt kezéből, hanem folytatta a hímzést arany fonállal, fehér
selyemmel: «menyasszonyi fátyol helyett jó lesz szemfödélnek a szívem
számára, majd ha megjön…»

A Balaton pedig nem adta vissza a vőlegényt sokáig. Már a fürdőidény is
eljött. A fürdőhely megtelt idegen úri néppel. A hosszú parti sétány
jegenyesorai között tarka divatvilág ődöng. S a czifra népcsoport között
mindennap reggel, este ott látni két pór asszonyt, a mint nagy sietve
járnak végig a parton s valamit látszanak keresni, várni. Néha
összetalálkoznak s olyankor a haragosabb nő a szelidebbnek heves
szemrehányásokat tesz. S ez így megy mindennap. Már három hónapja, hogy
a két ifjú elveszett s még nem találták meg hulláikat sehol, pedig
mindenütt keresik.

Az a mély és messzetartó gyász, a mi a szegénysorsú embereket a
mindennapiságon felül emelé, meghatá az úri nép kedélyét is. Érdeklődtek
a szerencsétlenekért, kik úgy tudják érezni szenvedéseiket. Egy derék,
jómódú iparos-család, melynek nem volt gyermeke, örökbe fogadta a
szegény özvegy kis leányát, s az egész közönség kedvencze lett az: a jó
kis gyermeket, ki nem akart többé kenyeret kérni az anyjától, hogy
meghalt a kenyérkereső bátyja, most már úri hölgyek, kisasszonyok
dédelgették, kényeztették, mikor fogadott szülőivel lejött a sétányra,
piros ruhában, szalagos kalappal, s úgy hordták neki a czukorkákat,
játékszereket, hogy csak öröme legyen. Fogadott szülei is nagyon
szerették, s mindent kigondoltak, hogy kedvét találják.

De nem találták azt.

A leányka a czukorkákból nem evett, a játékszerrel nem játszott. Odaadta
azt az igazi anyjának, a ki ott gyomlált, kapált a kertben: vigye haza a
szegény kis öcscsének.

A hű menyasszonynak is akadt méltó új kérője. Jó birtokú nemes ember.
Még szebb, még derekabb ifjú az elveszettnél.

Szülői unszolták, hogy menjen hozzá. Igazi szerencse. Szép Juczi
beleegyezett, de addig nem akarta az eljegyzést, míg a Józsi meg nem
kerül s el nem lesz temetve szépen: a mi úgy is lett. Egy reggel nagy
sivalkodásra ébredtünk. Ablakaink épen a balatonparti úsztatóra nyílnak.
Az egész jelenet ott ment végbe szemeink előtt. A halászok egy hullát
vontak ki a partra. Csak egyet. A kettő közül egyik már hazajött. De
melyik?

A hírre rohanva jött a partra a két anya. Melyiknek a fia érkezett meg?
A Balaton mélyében a holtak sokáig elvannak változatlanul, még hónapok
mulva is épek vonásaik. Hát csak nem érkezett meg, a kire oly nagy
pompával vártak, a kinek már készen volt aranyos szemfedője, halotti
ruhája, diófa-koporsója: hanem megérkezett az özvegy asszony fia, a kire
nem várt senki, egyedül az anya.

Hogy rohant ölelni, csókolni hazatért gyermekét szegény özvegyasszony!
hogy vette ölébe! hogy szólítá nevén! Egy szóval sem tett neki
szemrehányást azért a nagy szivfájdalomért, a mit neki okozott: csakhogy
már hazajött. Csakhogy már eltemetheti. Most már meg fog nyugodni majd
egészen. Hajh, de annál nagyobb volt a másik anyának a keserűsége.
Haraggal, dühvel szólt a néma halotthoz:

– Hogy jöttél, egyedül? Hol hagytad a fiamat? Együtt mentetek el. Együtt
vesztetek el. Hová rejtőztetek, mondd meg, hol a fiam? Mondd meg nekem;
mert a míg nem mondod, nem hagylak aludni, odajárok a sírodra mindennap
s onnan költelek föl. Hol van az én arany fiam? A te jó pajtásod? Ha
vele voltál, te tudod, te mondd meg!

A nő így beszélt hozzá; mintha hinné, hogy föl tudja kelteni a halottat.
Ezalatt megérkezett a másik fiú menyasszonya is, a szép Juczi, őt is ide
sietteté az a hír, hogy az egyik legény megérkezett. Ő is odatérdelt a
halott mellé s ő is beszélt hozzá, de szépen, hízelkedő szóval:

– Óh, kedves Bandi, jó Bandi, mondd meg, hol hagytad a szívemet? S neked
adom az ő koporsóját, szemfödőjét, szép selyem halotti ruháját, ha nekem
azt megmondod.

A halottaknak pedig az a szokásuk, hogy nappal mind hallgatnak: csak
éjjel beszélnek. Az özvegy asszony elvitte a maga halottját haza
Arácsra. És éjjel álmában fölkereste a megtalált ifjú a másik anyát s
feleletet adott neki.

– Ne járj az én síromra átkozódni… Megmondom, hol a fiad… Ott fekszik a
pajtásom a tihanyi hegy alatt, a legmélyebb örvényben… ott kerestesd.

És ugyanakkor a menyasszonyt is meglátogatta álmában s beszélt vele nagy
nyájasan:

– Köszönöm, hogy nekem igérted jó pajtásom diófakoporsóját, aranyos
szemfedőjét, szép atlacz halotti ruháját. Csak tartsd meg az ő számára.
Nekem jó lesz négy szál fekete deszka, meg egy pár kapa föld rá: azalatt
is alszom. Te kerestesd a hajdani mátkádat a tihanyi hegy alatt, a hol
legmélyebb az örvény – ott fekszik – a nehéz baltája az övébe van dugva,
az tartja odalenn. Köszöntet általam.

Mi fölvilágosult emberek, nem adunk az álmokra semmit. Két egyező álom
csak azt tanusítja, hogy azonos tárgyról egyenlő kedélylyel töprengett
két ember egész nap, s képzelme folytatta álmában a nappal kigondolt
képtelenségeket. Mert hisz az képtelenség, hogy a ki a balatonfüredi
nádasban elmerült, az álló tó vize alatt az átelleni tihanyi fokig
eltévedhessen. Fogadásból úszónak is nagy út volna az. Hanem az együgyű
emberek nem szégyelték az álomlátásuk után megindulni s a tihanyi örvény
fenekén, tíz öles víz alatt megtalálták a másik habvőlegény testét,
fehér csigahéjakkal félig eltemetve. Nehéz baltája övébe volt dugva.

Puszta véletlen ez. A két ifjú temetése egy napon ment végbe, az egyik
Füreden, a másik Arácson. Ámde az özvegy asszony fiánák a temetése sem
maradt pompában a gazdag menyasszony vőlegényeé mögött. Az arácsi
leányok nem engedték, hogy négy szál fekete deszka legyen a Balaton
vőlegényének örök ágya; fölszabtak számára selymet, patyolatot
köntösnek, szemfödélnek, s köröskörül beaggatták koporsóját élő
virágkoszorúkkal, úgy vitték ki vállaikon s tele ültették sírját
virággal.

Sokáig volt e kettős temetés a fürdőidény közbeszédének tárgya. Az idény
végén aztán a fürdővendégek azzal a megnyugtató tudattal hagyták oda a
helyet, hogy az érzékeny történet jó befejezést talál. A kis Mariska
elmegy fogadott szüleivel s lesz belőle majd úri kisasszony, szép Juczi
pedig férjhez megy nemes úrhoz s lesz belőle nemzetes asszony.
Megérdemlik.

A másik évben, mikor újra meglátogattuk a füredi fürdőt, a csodaszép
Balatont, kérdezősködtünk, hogy mi történt azóta. A kis árva leánynak
csak nem jött meg a kedve fogadott szüleinél. Egyszer azt mondta nekik:

– Nem maradok én itt maguknál, jó gazdag uraknál, megyek én haza az én
szegény anyámhoz.

Szép Juczi is egyre hervadt, beteges lett; mikor a fájától való
falevéllel együtt neki is válni kellett volna szülötte földétől s menni
új urával annak hazájába, azt mondá:

– Nem megyek én veled, jó vőlegényemmel, megyek én haza a régi
kedvesemhez…

Már otthon is vannak.




A KÁROMKODÓ ASSZONY.

A káromkodás művészete egyátaljában a magyar speczialitások közé
tartozik. A keleti népek nem káromkodnak; a nyugatiak nem tudnak hozzá.
Micsoda gyatraság az angol «god dam»-je, a franczia «sacre bleu»-je, az
olasz «corpo di bacco»-ja, a német «kruczifiksz szakkerment»-je a magyar
duhajlegény körmönfont káromkodásához?

Úgy összeválogatni minden rútat és rosszat, a mi nyelvben és fogalomban
létezik, azt egy fenyegető, megbántó kacskaringós mondattá összefűzni;
Istent, ördögöt, szenteket, apát, anyát, lelket, Krisztust, Pontius
Pilátust összekeverni: ehhez csak mi értünk igazán.

S ez a virtusunk nem is régen fejlődhetett ki ilyen tökéletességre. Még
ezelőtt pár száz esztendővel egy erdélyi potentát kemény rendeletet
adott ki a káromkodás ellen, birságokkal sújtva az elkövetőket; de még
abban csak az jelöltetik káromkodásnak, ha valaki azt mondja másnak,
hogy «lélek!» (Már t. i. «beste lélek kurafia!») Hol vagyunk már azóta!

Pedig milyen csunya az ember, mikor káromkodik.

Hát még a káromkodó asszony!

Az én gyermekkoromban volt a szülővárosunkban egy ilyen hires asszonyi
állat.

Decsinének hívták. Paprikás kofa volt a városházpiaczon. Azonkívül
kereskedett prófunttal és susinkával. A prófuntot a bakáktól vásárolta
fel. Mivelhogy minden baka naponkint kapott egy egész prófuntot; de
pálinkát nem kapott. Egy prófunt azonban untig elég két napig megfeküdni
egy bakának a gyomrát, s így minden másodnap eladhatta a másik
komiszkenyeret két garasért, azon vehet magának papramorgót. A susinka
pedig egyesült neve a napon aszalt körtének és almának: ezt a Decsiné a
saját szigeti kertjéből szerzé be nyaratszaka. Mindkét áruczikknek
biztos vevői a talpas tótok: a kiknek ez még delikatesz.

A hol Decsiné ül a talyigája mellett, annak a szomszédságában kásás
kofa, brinzás kofa meg nem marad. Pedig azoknak is fel van vágva a
nyelvük. De nem bírják vele a versenyt. Lepocskondiáz az mindenkit, a ki
a nyelvtávolába kerül. Az arczvonásai is olyanok voltak, mint egy
férfiéi, a hangja is olyan durva volt, s hogy még krudélisabbá tegye
magát, folyvást a foga között tartotta a kurtaszáru makrapipát. Egy
asszony, a ki pipázik! Hallatlan ily eset Magyarországon. Így, a pipán
keresztül még szebben lehet káromkodni.

Mi, iskolásfiúk, közelébe sem mertünk menni: mert mindjárt az apját,
anyját szidta az embernek: az pedig rosszul esik egy jó érzésü fiúnak;
csak úgy messziről mutogattuk egymásnak: «az ott a Decsiné, ni!»

Templomba természetesen soha sem járt. A szenteket ugyan sűrűn
emlegette; de nem imádkozásképen.

Volt egy kis háza a czigánymező-soron.

Ott lakott egyesegyedül. Semmi teremtett lélek ki nem állta a vele
együttlakást: még koldus sem keresett nála menedéket.

Egyszer véletlenül megláttam a szigeti kertjében. Kis diák voltam,
botanizálni jártam. A Decsiné kertje odafenn volt a sziget orránál, a
hol már csak a töltés választotta el a Dunától. Az árokban víz volt, s
abban szép nadálytők, elecsek, bércsék, gyökönkék virágzottak javában. A
mint a virágokat szedegettem, véletlenül megláttam a Decsiné alakját a
kerítésen keresztül; kapa volt a kezében, pipa a szájában.

Hej, hogy összeszidott, a miért ránéztem. Rögtön megtudtam tőle, hogy
istenborja vagyok, hogy nagy a fülem, tülök az orrom, és hogy annak is
hol a helye; ugyan el is eblábaltam, mielőtt az öregapámra, meg az atya
Úr Istenemre került volna a sor.

Még abban az esztendőben megszünt a Decsiné káromkodni: meghalt. Sok
szilvája termett a kertjében, annak az árából kitelt a temetési
költsége. Voltak rokonai, a kik eltakarították. Ekkor tudódott ki, hogy
kálvinista volt.

Mink, kis diákok, kisértük ki énekszóval a temetőbe, s ott a sírnál
tisztelendő Tüdős uram tartott fölötte prédikácziót.

Soha én annál emlékezetesebb halotti beszédet nem hallottam.

A tudós hitszónok e szavakkal kezdé:

«Boldog az olyan ember, a ki…»

S itt aztán elsorolta mindazokat a keresztyéni és emberiségi erényeket,
melyeknek emlékén egy halottnak a feje nyugton megpihenhet.

Mindezekből az erényekből egy sem volt a megboldogult tulajdona.

Végzé a lelkész e szavakkal:

«A bűnbocsájtó Isten adjon neki örök nyugodalmat.»

Másnap felbontották a testamentumát: volt házacskája, kertecskéje, a mit
elhagyhatott.

Nagy volt a megrőkönyödés! A Decsiné minden világi vagyonát az ördögnek
hagyományozta.

Ez volt az utolsó káromkodása.

A hivatalosan működő szenátor azt tanácsolta a rokonoknak, hogy
indítsanak proczesszust a testamentum invalidálása végett. Hallani sem
akartak róla. «Az ördöggel pöröljünk?» Senki sem akart felperes lenni e
pokolbeli nagy úr ellenében.

Otthagyták a kertet, a házat.

A kertet aztán elszakgatta a Duna árja, a ház a nagy tűzvészben porig
égett: nyoma sincs már.

Mégis csak az vitte el, a kit általános örökösévé nevezett meg.




MIT HOZZON A JÉZUSKA?

A szép Kamilla nyolcz esztendős volt, mikor legelőször egy jótékonysági
hangversenyen fellépett.

Csodagyerek volt. Hegedült. Picziny keze alig tudta még átfogni a hegedű
nyakát. Mindenkit bámulatba ejtett a játékával. Chopin, Paganini és
Sarasate-tanulmányokat játszott, finoman, érzéssel és erővel, mely korát
megczáfolta. A közönség elhalmozta virágokkal. De a bámulatraméltó
művészetnél még megigézőbb volt a megjelenése. Arcza hosszúkás, olyan
színnel, mintha porczellánra volna festve, haja gesztenyeszín, csigákban
vállára omló, alakja kifejlődött, ideges. Egész viselkedése gyermeteg,
vidám, minden affektálás nélkül. Mikor elvégezte a játékát, odaszaladt a
mamájához, s annak az ölébe borult, a ki alig birta rábeszélni, hogy
most vissza kell menni az emelvényre, s meghajtani magát a tapsoló
közönség előtt. A mestere vezette ki kézen fogva, egy simaképű,
hosszúhajú öreg úr. Annak kezet csókolt. Zavarában tette. Arra
elszégyelte magát, s elfutott a spanyolfal mögé. Onnan aztán nem
lehetett ujabban kituszkolni. Pedig de sok virágot hánytak a színpadra,
a taps nem akart megszünni.

Azontúl aztán alig tudott eleget tenni a sok meghivásnak. Minden
műkedvelői hangversenyen ő volt a vonzóerő. Most már virágokon kívül
bonbonnièreket is kapott, művészi becsű dobozkákat, czukorfalatokkal
megtöltve.

Tízéves korában mar zeneszerző volt. Népdalokat, chansonokat komponált,
a mit a műárusok kiadtak, a czímlapon a szerző arczképével. Mikor azokat
saját maga előadta, remekelt azoknak a változataiban.

Tizenkétéves korában egy imprezárió rávette a mamáját, hogy kisérje el a
leányát egy művészi körútra a külföldön. A tisztes özvegy asszony
rászánta magát, s legelőször is a német közönséget látogatták meg. A
hatás fölülmulta a hozzá fűzött reményeket. A közönség el volt
ragadtatva a kis Kamilla játékától. A német kritika becsületes.
Valamennyi zenebiráló mind magasztalta a kis művésznőt. Milazzolóhoz,
Teresina Tuahoz hasonlították. Az anyagi eredmény is kielégítő volt. A
művészi tiszteletdíj felülhaladta a mama nyugdíjának az összegét.
Érdemes volt a fáradozás. Azután következett a francziaországi,
olaszországi körút. Mindenütt nagy volt a tetszés, a rokonszenv. De
túlszárnyalta mindezt az angoloknál kivívott siker, s a lehetetlenségig
fokozódott az orosz közönségnél. Tizenhétéves korában a bájos Kamilla
mint világhírű művésznő került haza Budapestre s itt már csak jótékony
czélra tündököltette mesés művészetét. Verseket írtak hozzá. Ezekben
bővelkedik Magyarország, mint Transzvál a gyémántokban. (Magyar
gyémántok.)

A merész imprezárió most még egy nagy tervet készített elő: művészi
körutat az Ujvilágban. Hanem ennek a tervnek egy még nagyobb dolog útját
vágta. Egy előkelő úr, egy bankigazgató, a kit érdemrendjénél fogva a
«méltóságos» czím illetett meg, halálosan belészeretett a művésznőbe s
megkérte a kezét ünnepélyesen.

A szép, tizenhétéves Kamillának – még bimbókorában volt a szíve.
Folytonos körutazásaiban alkalma sem volt rá, hogy valakibe
belészeressen. S a művésznők kevélyek, válogatósak. Talán az anyja is
biztatta, hogy fogadja el a tehetős kérőt. A bankigazgatónak ugyan már
kopaszodott a homloka; de azért szívesen látott alak volt a hölgyeknél.
A szép Kamilla kezet adott neki, s Amerika hiába várt reá. De bizony
Európa sem kapott belőle többet. Az esküvő napján a művésznő
jegyajándékul átadta a férjének azt a koporsóforma kis fatokot, melybe
Stradivariója volt bezárva (a feltámadás reménye nélkül). Az előkelő
asszonyság belátta, hogy az ő rangjával, állásával nem fér össze a
művészet, mely a közönség mulattatására szolgál. A férj elzárta a drága
kincset pánczélos szekrényébe. Azontúl a színpadot csak páholyból nézték
s ők tapsoltak a művészeknek.

A házas élet napjai peregtek szépen, egymás után; voltak derűs, voltak
borús napok. A férj minden kedvét teljesítette asszonyának, a mire csak
állása és vagyona képesíté. Bevezette őt az előkelő társaságokba, a hol
a nő szépsége és ékszerei által kitünt. De az arczán volt valami méla
komorság, a mi nem oszlott el soha. A homlokán előgető felhőt nem
oszlatta el a gyémántos diadém ragyogása. Hajh, a művészi nimbusz
aureolája alatt máskép ragyogott az! Ezt a brilliánsok nem pótolják.

Karácsony ünnep estéjén ő náluk is megjelent az angyal s hozott a
karácsonyfa lombja alatt mindenféle kincset, a miben csak asszonyszem
gyönyörködik: ékszerek, remek festmények, drága szőnyegek, bundák
képezték a meglepetést. Kamilla arcza egy perczre felderült, de aztán
megint csak elborult.

Egyszer a férje elvitte magával a Rivierára, Monte-Carloba. Ott
karácsony havában minden virág nyilik: csak az asszony szivében nem
nyilt semmi virág. Férje elhalmozta minden gyöngédségével: nem nyert
vele semmit. Olyan ez a viszonzatlan érzés, mint az északfény; hasztalan
ragyog sugárküllőivel, a jeget fel nem olvasztja.

Azt mondta magában a férj egy szomorú együttlét után: «Most próbáljunk
szerencsét, hátha igaz a közmondás?» S bevált a babona. Mesés
szerencsével dolgozott a rulett-asztalnál: egy vagyont nyert azon az
estén. Épen következett a karácsonyest. A férj elmondá a feleségének,
minő szerencsével játszott. Ezt az egész összeget az ő rendelkezésére
bocsátja; válaszszon magának az ékszerészboltokban, a mit legjobban
szeret; mit hozzon karácsonyestén a Jézuska: itt lesz!

Az asszony nem gondolkozott sokáig, nagyot villant a két szeme:

– _Hozza el nekem az én hegedűmet!_




A NAGYMAMA IMAKÖNYVE.

Volt nekünk egy kedves öregünk, a kit fiatal korában is úgy hittunk,
hogy «öregünk», s a ki öreg korában is fiatal maradt. Minden ember
szerette; még a barátai is; és senki sem haragudott rá: még az
ellenségei sem. Pedig mind a kettőből volt neki elég a világ minden
keresztyén és nemkeresztyén nemzetei között.

Úr volt, nagybirtokos; de a gazdagságának maga vette legkevesebb
hasznát; magas rangban született; de mindig a koldusok, földönfutók
társaságát kereste; keresztül-kasul kalandozta az egész világot; részt
vett minden nemzet szabadságharczában, nehányszor a diadalmasoknak,
legtöbbször a számüzötteknek volt pályatársa, a mi hir, dicsőség és
nyomorúság van a világon, abból mind kivette a maga részét, még a más
részét is.

A magyar szabadságharczban is, az utolsó fegyverropogásig, részt vett;
akkor aztán menekült ő is a külföldre.

De mielőtt elhagyta volna a hazája földjét, elébb felkereste egyetlen
élő rokonát, a jó nagyanyját, a mindenki által tisztelt derék matrónát,
kit valamennyi asszonya között a világnak legjobban szeretett.

Az érzékeny búcsúvétel után átadta a kegyes úrnő menekülő unokájának
legbecsesebb ereklyéjét, imádságos könyvét.

Az mint műdarab is nagyértékű volt, sarkai, kapcsai s a feszület a tábla
közepén a régi magyar zománczötvös-művészet remeke mind; de a
hozzákötött emlék még becsesebbé tette: Brandenburgi Katalin ajándéka
volt az, a főúri család dédanyja kezében, tőle szállt leányról-leányra,
mindig menyasszonyi kelengye ékességeül.

Hogy ezt az imakönyvet talán örökre távozó egyetlen unokájának
ajándékozá az öreg urasszony, az maga egy tragédia. Miért imádkozzék
eztán, ha elveszett a haza, elveszett egyetlen unokája?

– Hasznát fogod venni az utadban. Ha inségbe jutsz, nyisd fel az
imakönyvet áhitattal; a szentek megsegítenek.

Szép mondás egy kegyes nagyanyától! Csakhogy az unokának a szive szikla,
melyen az ilyen vetőmag nem kel ki.

Aztán hosszú-hosszú évsora következett a rossz időknek, a mikben a
legrosszabb szenvedés volt – maga a reménység.

Ugyan megértettük a hajdan betanult latin vers értelmét: «una salus
victis; nullam sperare salutem,» «üdv a legyőzöttnek, hogy többé jót ne
reméljen.»

A mi szeretett öregünk végigizlelte mindezeket a keserű reménységeket:
sokat szenvedett, sok nyomorúságot kiállt; megismerkedett a kóbor
szabadságharczos életének minden viszontagságával; de a kedélyét el nem
veszté soha.

Néha betevő falatja sem volt, egész úti butyora egy karjára öltött
zsebkendőbe volt összesítve. De azok közt is ott volt a jó nagymama
imakönyve.

Pedig de sokszor túladhatott volna rajta jó áron. Régiséggyűjtők,
szakértők, a kik azt nála meglátták, nagy összegeket kináltak érte. Még
csak kezükbe sem engedte azt venni. Annyi kincs nincs a világon, a mi
ezt a klenodiumot felérje.

Jó társaságban is volt ez abban a keszkenőbe kötött batyuban. Annak a
tartalmát képezték nevezetes nagy emberek kéziratai, híres festők
rajzai, szénvázlatai, zászlórongyok, érdemrendek, egy rejtélyes kavics
(talán a Dunapartról.)

… Egyszer aztán csak kiderült az idő.

Magyarországon feljött a korona az égre: kihajnalodott. Az ország
alkotmányt, a politikai menekültek közbocsánatot kaptak, birtokaikat
visszaadták: a mi öreg barátunk is hazajött. Első gondja volt jó
öreganyját meglátogatni. Nagy volt az öröm, nagy volt a sírás.

Él hát még a magyarok Istene! visszahozta, a mi elveszett: a hazát is,
az unokát is.

Hát biz az idő megviselte mind a kettőt! De csakhogy élnek!

Az unoka visszaadta nagyanyjának a drága ereklyét, az imakönyvet.

– Imádkoztál-e belőle, édes fiam, mikor nagy inségben voltál?

– Inségben ugyan sokszor voltam. Azt is hiszem, hogy a szentek
megsegítik az ájtatos imádkozót. De éppen azért soha sem nyitottam fel
ezt a szentséges könyvet, hogy az én bűnös fejemre ne vonjam a szentek
méltó haragját.

– Látod pedig, édes fiam, ha csak egyszer is felnyitottad volna ezt az
imakönyvet, megtudtad volna belőle, hogy a mennybéli szentek még azt is
megsegítik, a ki kételkedik bennük.

Azzal felnyitotta a jó öreg mama az imakönyv kapcsait, kitárta a
könyvet, s a mi kedves barátunk akkor látta, hogy annak minden két lapja
közé egy-egy százforintos bankjegy van fektetve.




A FÁTYOL.

Azt már megírtam, hogyan jutottak a török asszonyok a feredzséhez, ahhoz
a bő, idomtalan köpönyeghez, mely termetüket egészen eltakarja, mikor az
utczán járnak; most meg azt mondom el, minő esemény adott arra okot,
hogy azt a sürű fátyolt is felvegyék, mely arczukat úgy eltakarja, hogy
csupán egy szűk nyiláson át láthatják a külvilágot: úgy hogy még az
utczán is magukkal hordják a börtönüket.

Első Moavia uralkodása alatt történt ez, a ki Syria kormányzójából
kalifává tette magát. Hatalmas ember volt, tudott uralkodni a vad
muzulmán férfiakon, sőt többet mondok: a muzulmán asszonyokon is, és
hogy még többet mondjak: még saját magán is.

Egy fiatal arab kereskedő, Abdullah, nőül vett egy csodaszép syriai
leányt, Zubeidát; a kit őrjöngve szeretett. Nem volt neki elég, hogy
Zubeidát már a természet felruházta annyi kincscsel, a mennyi egy nőt
tündérré tesz; ő még szebbé akarta tenni; kölcsön kérve selyembogártól a
selymet, csigától a gyöngyöt, kősziklától az aranyat, madártól a tollat,
hogy a legszebb termetet, arczot, hajat belefoglalja. S jó volna, ha
selyembogár, csiga, madár és kőszikla kölcsön adná, a mitől a szép nő
szebb lesz; de azt mind meg kell fizetni. A jámbor Abdullah egyszer csak
azt vette észre, hogy a szép Zubeida miatt tönkre juttatta magát.

A szép nő észrevette férje busongását; de az világért meg nem vallotta
volna neki, hogy miért oly szomorú, se arra a gyávaságra nem vetemedett
volna, hogy valamit visszakérjen azokból az ékszerekből, a miket egy
szeretett nőnek adott, a maga szorult helyzetének megkönnyebbítésére.
Azt tette, a mit a legtöbb rossz adós: foldozta egyik lyukat a másik
lyukkal.

Hanem a mit a szép Zubeida semmi gyöngédséggel nem birt férjétől
kitudni, azt megtudta nagyhamar a goromba hitelezőktől, a kik
szorongatni kezdték a jó Abdullaht s nem igen tették a szájuk elé a
kezüket.

A mint Zubeida megtudta, hogy férje milyen szorult helyzetben van,
rögtön készen volt az elhatározása. Minden ékszert, drágaságot el fog
adni s azzal kisegíti őt a zavarból.

Nem szólt semmit a férjének, titokban hivatott egy alkuszt, s arra
rábízta, hogy keressen neki egy vevőt, a ki minden drágaságait együtt
egyszerre megvegye.

Az alkusz jött-ment, utánajárt, végre talált egy olyan urat, a ki kész
mindent megvenni; csak vigye el hozzá Zubeida maga. Ez a vevő maga a
kufai kormányzó, Al-Numán.

A szép asszony nem szólt a férjének semmit, összeszedte minden
drágaságát s elvitte a kormányzóhoz.

Al-Numán szemei elkápráztak a kincseken; de nem azokon, a mik holtak,
hanem a mik elevenek.

«Hogy adod a gyémántjaidat? hogy adod a gyöngyeidet? rubinodat,
selymedet, bársonyodat, elefántcsontodat, tiktakverő kis órádat? Megadom
érte, a mit kérsz! De mindent megveszek, a mi a tied.»

Zubeida csak annyit kért, a mennyivel gondolta, hogy Abdullah hitelezőit
kifizetheti.

Al-Numán alku nélkül megadott mindent. Siettében nem is számlálta meg,
mennyi pénz van a zacskókban, a miket Zubeida elé lerakatott.

Hanem a mint aztán a szép asszony nagy örvendve fel akarta nyalábolni az
erszényeket, azt mondá neki Al-Numán:

– Ne fáraszd magad vele, szép húri! A pénzt majd elviszik a szolgák
Abdulláhnak, te magad pedig itt maradsz; mert téged megvettelek.

– Engemet? Al-Numán! – szólt elbámulva Zubeida.

– Igenis, tégedet. Eladtad a gyémántjaidat. S mit mond a költő? Nincs a
nap alatt olyan gyémánt, mint a te ragyogó szemed. Eladtad a
gyöngyeidet. Rejtsék el magukat a tenger fenekére India gyöngyei a te
ajkaid fogsorai előtt. S nem mondja-e a költő, hogy ajkaid rubintok? Nem
bizonyítja-e, hogy a legdrágább selyem a mi rajtad van: a hajfürtjeid
selyme? vállaidat nem mondja-e elefánt-csontnak, kebledet bársonynak; s
tiktakverő kis órának nem nevezi-e szivedet, a mi az én életem óráját
számlálja? – És én mindezt megvettem tőled!

*

Abdulláhból pusztában futó bolond lett, a mint megtudta, hogy Zubeidát
elragadta tőle Al-Numán.

Mit tehetett ellene? Az hatalmas nagy ember. A kalifa városainak
kormányzója. Kihez fusson igazságért ha a fő-főbíró maga a rabló?

Visszaküldte Al-Numánnak az erszényeket, miket a feleségeért és
ékszereiért küldött. Prédára bocsátá hitelezőinek a raktárait, hajóit,
tevéit; maga egy öltönyben futott el, és egy lanttal a kezében: aztán
mikor már nem volt semmije, se felesége, se vagyona, se esze, akkor
megszállta valami szellem: dalnok lett: énekelt s olyan szép verseket
tudott dalolni a népnek, hogy mindenki bámult rajta. Az utczákon, a
piaczokon, a kutak mellett, a kertekben csődült körüle a nép, s hire
futamodott messze földre a dalnok Abdulláhnak.

Egyszer a dalnok elment a kalifa kapuja elé, s ott kezdett verseket
énekelni.

Moavia erkélyéről hallgatá egy ideig, s aztán felhivatta őt magához,
hogy udvara előtt énekeljen valami szép románczot.

Abdullah éneklé a kalifa előtt a szép Zubeida történetét. Hogy rablá el
csalfán, erőszakkal férjétől Al-Numán kormányzó.

Hej, ha csak amúgy prózában adta volna elő a panaszát, hogy kikergették
volna vele! De a versek oly szépek voltak, és a dal olyan érzékeny, hogy
a kalifa szemei megteltek könynyel, s mikor a szerencsétlen férj a dal
végén odaborult lábaihoz zokogva és könyörögve, azt mondá neki:

– Csak eredj haza, igazságot fogsz kapni!

– Nekem nincs sehol «odahaza», – mondá a koldus költő.

– Tehát maradj itt a palotámban, míg lesz otthonod.

– S otthon csak ott van nekem, a hol Zubeidámmal vagyok.

*

Moavia rögtön maga elé hivatá Al-Numánt s azt mondá neki:

– A fejedtől akarsz-e megválni, vagy Zubeidától?

Al-Numán arczra veté magát a kalifa előtt.

– Felséges kalifa! Ha lehetne úgy élnem Zubeidával, hogy fejem ne
legyen: örömestebb válnék meg a fejemtől, mint Zubeidától. Mert ha
Zubeidától válok meg, a fejem sem ér nekem többet semmit. De lépjünk
alkura, fölséges kalifa! Engedd, hogy csak egy évig bírjam Zubeidát, s
akkor aztán, ez év leteltével, üttesd le a fejemet, nem bánom!

A kalifa elbámult. Annak mégis csodaszépségnek kell lenni, a ki miatt az
egyik emberből egy fejjel magasabb lett a többinél: dalnok; a másik
pedig egy fejjel kurtábbá kész lenni.

– Nem alkuszunk! – rivallt a kormányzóra. – Küldd ide hozzám rögtön azt
az asszonyt, vagy hagyd itt a fejedet.

Al-Numán keserveset sóhajtott s csak legalább egy napot kért még,
utoljára csak egy órát. Még azt sem engedte neki a kalifa.

Maga is akarta látni Zubeidát.

*

Mikor aztán Moavia színről-színre látta azt a szép asszonyt, magának is
lángra gyúladt a szíve.

Ennyi szépséget halmozni össze pazarlás Allahtól!

A nő térdre borult a kalifa előtt s édes könyörgő hangon esdekelt, hogy
adja őt férjének vissza.

A kalifa fölemelte őt s a mint belenézett könnyező szemébe, úgy találta,
hogy ez a könycsepp egy tenger, a mibe bele lehet fulladni.

Nem csodálta most már, hogy Al-Numán hajótörést tudott szenvedni egy
ilyen csepp vízben.

De ő úr akart maradni e tenger fölött s megfogva az asszony kezét,
odavezeté őt a trónjához.

– Felejtsd el férjedet, s légy az én nőm, oszd meg trónomat velem.

A nő visszahúzta magát.

– A te fényedre nem vagyok én érdemes, hadd maradjak Abdulláhm
árnyékában.

– Abdullah tönkrejutott, mindenét elveszté.

– Miattam jutott tönkre, értem veszté el mindenét: illő, hogy én
megmaradjak neki.

– Abdullah koldus.

– Segíteni fogok neki koldulni: ketten együtt majd többet keresünk.

– Abdullah rongyos.

– Mert nincs, a ki foltozzon rá; ha én vele leszek, nem lesz rongyos.

– Abdullah őrült.

– Mert lelkét én nekem adta egészen; mihelyt én visszatérek hozzá: lelke
is rögtön visszatér.

A khalifát meglepték Zubeida válaszai.

Az ellenállás fokozta a szép nő becsét.

Moavia parancsot adott, hogy udvara jelenjen meg a trónteremben:
kisérői, vezérei, a főpapok és hivatalnokok, teljes pompában,
fegyverzetben. Ő maga felvette uralkodói jelmezét, feltűzte turbánjára a
gyémántos surgudzsált s akkor arany trónmennyezete alá ülve, ismét maga
elé hivatta Zubeidát.

A szép nő nem haloványodott el ennyi pompa láttára; hanem
elhaloványodott mind az a pompa a szép nő megjelenésére.

Mind e ragyogás között is ő volt egyedül, a ki minden tekintetet magához
varázsolt.

Ekkor a khalifa intésére elővezették Abdulláht.

Ruhája poros volt és szakadozott, turbánjának tekercse kibontakozva
csüggött alá a vállára; mezítelen lábszárait összekarczolta a tövis, a
mint bolygott a pusztában; tekintete sovár volt, elijesztő és tébolyult.

A khalifa szólt Zubeidának:

– Nézz reám és nézz ő reá. – Én király vagyok; ő koldus. – Én egy férfi;
ő egy semmi. – Az én gondolatomat százezer lélek követi; az ő
gondolatját egy sem; mert a magáét sem bírja. – Az enyém az egész
ország; az övé csak az országút. – Én rajtam felül csak Mahomed
következik; ő rajta alul csak a kutya. – Én nekem annyi megrakott hajóm
jár a tengeren, annyi megterhelt tevém, öszvérem a sivatagon, mint a
hány féreg jár az ő testén. – Válaszsz közülünk, melyikünknek akarsz
felesége lenni?

És Zubeida e kérdésre odarohant a koldushoz, s zokogva, nevetve,
sikoltva veté magát annak nyakába és összecsókolá annak szétdúlt arczát,
rongyos ruháit, le egész a tövistépte lábakig, ott azokat átölelve,
megmaradt és rebegé: «én uram, én szerelmesem.»

És Abdullah e csókoktól visszakapta elvesztett lelkét.

*

A khalifa meg volt illetődve e végtelen szerelemtől.

Nem a hóhért hivatta, hanem a kincstárnokot. Parancsot adott neki, hogy
Abdullahnak ismét vissza kell vásárolni elvett házát, raktárát
megtölteni kelmékkel, a mikkel azelőtt kereskedett; nejének visszaadatni
elvett ékszereit, és aztán a legpompásabb paripákra ültetni a férjet és
nőt, úgy vitetni őket haza. Legyenek egymáséi és boldogok.

Hanem, a midőn Zubeidát elbocsátá színe elől, így szólt hozzá:

– Nagy szépségeddel nagy veszélyt hoztál magadra, a férjedre és
magatoknál nagyobb emberekre. Csak Allah és az ő angyalai őriztek, hogy
engem is a legnagyobb igaztalanság elkövetésére nem kényszerítél.
Ezentúl fátyolt tégy az arczodra, ha házadból kilépsz, s szépségedet
csak férjed előtt tárd ki.

S hogy ez ne legyen Zubeidára nézve megszégyenítő, kiadta a khalifa a
parancsot, hogy ezentúl minden nő lefátyolozott arczczal járjon az
utczán.

Így támadt a fátyolviselés szokása az izlámhivőknél.




A MEDZSIDIJE.

Egy jó barátomtól, ki hosszabb ideig lakott Sztambulban, hallottam ezt a
történetet.

Egy török kereskedőnek szép fiatal neje volt, a kivel igen boldogul élt
együtt.

A hiúság erősebb volt, mint a hűség. Egy fiatal török dandy hizelgései
eltántorították a szép asszonyt: hűtelen lett.

Egyszer a véletlenül hazatérő férj éppen ott találta neje oldalánál a
csábítót. Ő is fel volt fegyverkezve, az is. A meglepett ifjú
fegyveréhez kapott, hogy védje magát, a férj azonban se tőrét, se
pisztolyát nem vonta elő, hanem nyugodt hangon szólt a csábitóhoz:

«Csak tedd hüvelyébe tőrödet. Én nem verekszem veled. Nem kivánom a
véredet. – Hanem adj nekem – egy medzsidijét.»

(A medzsidije török ezüst pénz, mintegy két forintot ér. Abdul Medzsid
kézvonásáról nevezik így.)

A bűntudattól reszkető ifjú kivette erszényéből a medzsidijét s
odanyujtá azt a megsértett férjnek.

«Köszönöm, monda az hidegvérrel. Te már most elmehetsz Isten hírével.»
Azzal fogta az ezüstpénzt, s tenyerére téve, odamutatta azt a hűtlen
nőnek. – «_Látod, ennyit érsz te én nekem._»

És azontúl mindennap elővette a medzsidijét; mikor hazulról elment, ez
volt a bucsúja, mikor haza jött, ez volt a köszöntése a nőhöz. Ha együtt
étkeztek, odatette azt a tányérja mellé; ha inni akart, beletette a
poharába. Odatette a medzsidijét kettőjük közé a fekhelyre, ha aludni
mentek.

Az asszony hasztalan sirt, könyörgött, hasztalan kérte, hogy inkább
korbácsolja meg, büntesse, éheztesse vagy ölje meg egyszerre: a férj nem
ismert irgalmat; minden könyörgésére azt felelte neki:

«_Köszönöm neked ezt a medzsidijét._»

… Hat hónap mulva elhervadt a szép hűtelen nő és belehalt ebbe a lelki
kínzásba.




A MULATSÁGOS FOGSÁG.

Nagyságos Kondorváry Gábor úr valami nevezetes ember volt a maga
idejében!

Rég volt az az ő ideje, csak úgy beszélnek már róla, mint a
mythologiáról: – az iskolákban ugyan még nem tanítják rá a gyerekeket;
ámbár aligha nem követett el életében annyi istentelenséget, mint
Jupiter.

A hány jó paripának kitörte a lábát, a hány jámbor férjnek elszöktette a
feleségét, a hány paraszt-lánynak házat építtetett Pesten, a hány
vicispánt lecsapott székéről, arról mind históriát lehetne irni, s
fogadom, hogy elolvasnák.

Különösen erős oldala volt az asszonyok elleni hadjárat. E tekintetben
valóságos Dzsingiszkán volt; elpusztította, a mi akár meghódolt, akár
ellene állt.

Hanem egyszer mégis nagy kudarczot vallott. A szomszéd vármegyében
lakott egy szép özvegyasszony, az sokáig csalogatta maga után s mikor
már azt hitte Gábor úr, hogy egészen meghódította, akkor a szép özvegy
ott hagyta őt a faképnél s férjhez ment egy szolgabiróhoz.

Micsoda düh volt ez! Kondorváry úr legelőször bandériummal akart rajta
menni a szomszéd vármegyére, hogy a hűtelen házát tőből lerontassa,
magát szíjra fűzze, s ló mellett hajtsa rabszolgaságra, a szolgabirót
pedig megcsapassa százig; hanem erről lebeszélték. Került egy pár bevert
fejébe azoknak, a kik lebeszélték.

Azután fogadott egy jött-ment versfaragót, hogy irjon rájuk valami
förtelmes pasquillt. Az meg is irta (a kedves!), s ezen nevettek egy pár
hétig a Kondorváron összegyült czimborák bor mellett eleget. Hanem hát
ez Katalinnak, a hűtlennek mind nem ártott, mert nem tudott róla semmit.
Valami erősebb bosszút kellett kitalálni!

Megvan! Kondorváry úr behozatott a ménesről két hintó elé való lovat s
azokat ünnepélyesen elnevezé Katalinnak és Mihálynak, a mik voltak a
hűtelen és vőlegénye nevei. Azután addig ácsorgott, míg egyszer valahol
a közeli városban kapott egy utazó szerzetest, s azt felszólítá, hogy
nem vállalkoznék-e udvarához káplánnak, tisztes fizetés és ellátás
mellett? A mit ez természetesen illendő ajánlatnak találva, elfogadott.

Ezt tehát haza szállítá kastélyába s ott oly tisztességgel is bánt vele,
hogy annak legkisebb panasza sem lehetett rá.

Azon a napon, a mikor az özvegy és a szolgabiró esküdtek, felszólítja a
tisztelendőt, hogy ne sajnáljon feljönni az ebédlőbe, a holott a díszes
násznép előtt egy Katalin nevű leányzó és egy Mihály nevű gavallér
kivánnak összeeskettetni.

A jámbor férfiú semmi gonoszat nem sejtve felmegyen, s akkor látja, hogy
az összeesketendő fél egy pár paripa, menyasszonyi koszorúval s
vőlegényi bokrétával a fülei mellett.

A barát nem találta jónak a tréfát: a házasság szent dolog; abból csúfot
nem szabad űzni, a nagyságos úr pokolra jut az ilyen ötletekkel.
Utoljára azzal fenyegetőzött, hogy ha őt nem eresztik ebből az
istentelen házból, hát ő kiugrik az ablakon.

Ott azután Kondorváry úr, meg a czimborák addig huzakodtak a tisztes
férfiúval, míg utoljára lehúzták róla a csuklyáját, azt feladták valami
bolondos ficzkóra; a ki aztán forma szerint egész ünnepélyességgel
összeesketé Katalint és Mihályt, a hogy menyasszonyt és vőlegényt
szokás.

No képzelhetni, hogy ez aztán nem maradt abban; a barát panaszt tett az
érseknél a hallatlan sacrilegiumért. Az érsek szigorú férfiú volt;
Kondorváry urat kriminális perbe fogták érte.

Hej, iszonyú pénzébe került neki ez a lóházasság! Bizony saját
menyegzőjére sem költhetett volna el többet; s utoljára minden költség,
utánajárás, Bécsbe-Budára szaladgálás sem használt semmit; bizony
Kondorváry urat azért csak elitélték két egész esztendei fogságra;
tekintetes nemes ** vármegye tömlöczében kiülendőre.

Nesze neked!

No most, gondolja az ember, lesz neki két esztendeje, a mi alatt csendes
elvonultságban megbánhatja multja nagy bolondságait s jámborabb életre
készülhet.

Soha biz a! Hanem akkor meg azt tette, hogy odavitette magához a
tömlöczbe czimboráit, beültette a czigánybandát, felhozatta a borait, s
ott mulattak egyik nap mint a másik nap bezárt ajtók mellett. Néha-néha
egy-egy halálra itélt lókötő is vetődött oda közéjük; arról aztán
gondoskodtak, hogy józanon ne menjen a másvilágra. A porkolábnak jó
dolga volt ezalatt s volt esze, hogy el ne rontsa a jó dolgát. Úgy járt
az úri vendég oda a tömlöczbe, mint valami casinoba, s néha-néha, ha
eszébe jutott Kondorváry úrnak, befogatott a négy lovas hintajába s ő is
visszalátogatta a szomszéd faluban lakó ismerőit, a kik ha bámulni
találtak rajta, hogy ő most nincs a börtönben, bizton felele nekik: «Se
baj, zsebemben a tömlöcz kulcsa, nem csukhatnak ki.»

Ilyen víg volt hajdanában az élet.




A TŰZMADARAK.

Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat,
jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a szél
haragudott rá nagyon.

Odabenn összehívta a tűzben lakó madarakat, s a kezét melengette nálok;
azok csak pattogtak, csak kiáltották: «Rip-rop, ennünk adj, mert
meghalunk!»

De a szegény embernek nem volt fája; elment hát szomszédjához, a ki
gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész az égig ért, és sok-sok
fája. A szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki: «Menj
az erdőre, vágj magadnak.»

A szegény ember kiment az erdőre fejszével, de a fák mind elmentek
előle. A mint meglátták messziről, hogy fejszével megy ellenük, kihúzták
a földből azokat a hosszú, hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy
suhogó szárnyaikat s elfutottak, elrepültek.

A szegény ember visszament a jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek
már hozzája. Nem várták szárnyaikkal melegíteni, egyenkint elrepültek
onnan; csak az utolsó hagyott ott egy piczi-piczi tűz-tojást, azt is
bele tojta a hamuba, hogy nem látszott.

A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember ellensége, a szél;
először a hasadékon süvöltött be: «Sírj! – ríjj! – félj! – ne beszélj!»
A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra került a szél, a mik
jégvirágból voltak csinálva, azokat rázta: «Bújj! – juj! – fúlj! Zuzmara
zörög!» A szegény ember bujt előle és reszketett. Végre az ajtón dugta
be a fejét a csunya szél; üvöltve, morogva: «Úr – őr – űr! Én vagyok az
úr! Én vagyok az őr! Én vagyok az űr!» És azután megfagyott a szegény
ember.

Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a szegény ember meghalt,
odament hozzá, hogy a tűztojást elvigye tőle. Megtalálta azt a hamu
között és oda tevé a pipájába s haza vitte.

Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és
elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót
köröskörül, – «ropp-ropp!» jöttek a többiek is egész seregestül,
betöltötték az egész szobát, fel a háztetőre, – «ropp! ropp! ropp!»
megnőttek nagyra, rettenetesre, s megemészték a rossz embert házastól,
kincsestől, míg csak porrá nem lett.




RÉGI REGE IZABELLÁRÓL.

Egy régi svéd regét olvastam egyszer, mely most önkéntelenül eszembe
jut.

Egy svéd halász korsóba pecsételt tündért halászott ki a tenger
fenekéről, s a felszabadult tündér jutalmul azt fogadta, hogy mindent
megad neki, a mit csak kivánni fog.

A halász hazafutott a feleségéhez, azt kérdezte meg, mit kivánjon.

A felesége Ilzebill (Izabella, Jezabel) azt mondta neki: kérjed a
tündértől, hogy tegyen meg engem a leggazdagabb majorosnévá a vidéken.

A szellem megadta, a mit Ilzebill kivánt.

De Ilzebillnek ez nem volt elég, nemsokára visszaküldte az urát a
tündérhez:

– A feleségem, az Ilzebill, azt akarja, hogy grófné legyen.

A szellem adott neki palotát és uradalmat.

Kis idő mulva megint jön a halász:

– A feleségem, az Ilzebill, most meg azt akarja, hogy királyné legyen.

A tündér adott neki trónt és országot.

Még ez sem volt az asszonynak elég. Idő vártatva ismét sompolyog a
tündérhez a volt halász, csak előadja az asszony kivánságát.

– A feleségem, az Ilzebill, már meg azt kivánja, hogy ő legyen a római
pápa.

A tündér már haragudott, de megadta a kivánságát.

És még egyszer eléje került Ilzebill férje.

– Mi kellene még? – rivallt rá a tündér menydörögve.

– A feleségem, az Ilzebill most már azt akarja, hogy ő legyen az
úristen.

– Eredj haza, – dörgött a tündér szava, – ott ül már Ilzebill a
halászkunyhóban és foltozza a rongyos hálókat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És Ilzebill ott ült valóban a halászkunyhóban és halakat sem fogott már
rongyos hálókkal, miket összefoltoz.




A GONDVISELÉS EGY REPÜLŐ VIRÁGMAG TÖRTÉNETÉBEN.

Egyszer a Dunán utaztam fölfelé a gőzösön, a hol szörnyen hosszú időm
volt a világ mostani szomorú állapotairól gondolkoznom. Semerre kilátás
valami jobb után. Az ember azt sem tudja már, hogy miért él? És
tulajdonképen mi dolga van odáig, a míg meghal.

A terem egyik gömbölyű ablaka nyitva volt, s azon a meleg nyári szellő
szabadon fujdogált be. Egyszer e szellővel egy repülő virágmag lengett
be az ablakon át, egyike azon vándoroknak, miknek szárnyakat adott a
természet, hogy keressenek maguknak jövőt.

Elnéztem, hogy mi lesz belőle. Ez a virágmag a tulsó partról jött idáig.
Missziója lett volna neki átmenni az innenső partra, s ott talán uj
ivadékot alapítania. Vajjon mi lesz belőle?

A repülő virágmag a szobai légáradatban lomhán libegett ide s tova s nem
talált kijárást ebből az ismeretlen kelepczéből.

Egyszer rászállt egy utazó hölgynek a kalapjára s ott megrekedt a sok
strucztoll között; jött azonban egy besétáló utas, az szerencsésen
leverte a sétabotjával a hölgy kalapját, s a virágmag ujra repült.

Azután beleesett egy buzakereskedő poharába, csupa bor lett, az kilökte
a pohárból, a földre tapadt.

Azután elnéztem ismét, hogy szedi fel magát lassankint, hogy szárítja
meg vékony pilléit; egyszer aztán felkerekedett egy krinolin, s a támadt
szélvészben a virágmag ismét magasra emelkedett; azután addig kereste
sorba az átelleni ablakokat, míg talált egy olyan keskeny nyilást, mint
az ujjam; azon hirtelen kisuhant s megmenekült.

Sokáig néztem utána, a míg kivehettem, hogy igyekezett a másik partot
elérni.

S ez ekkor nekem nagy vigasztalás volt. Ha ez a virágmag még a tömött
gőzhajó belsején is keresztül tudott törni, hogy czéljához eljusson: hát
én hogy csüggednék el akkor!




A SZERELEM ÉS A KIS KUTYA.

Vajjon mi köze lehet a szerelemnek és a kis kutyának egymással?

Az én kedves barátom, Tóni, nagyon szerelmes volt egy fiatal szép
leánykába; a kibe én épen nem voltam szerelmes.

Nem azért, mintha én a csunya leányokba volnék szerelmes, vagy hogy
fölöslegesnek tartanám valakit szeretni, a kit már más is szeret; hanem
csak azért, mert az egyik szeme kék volt, a másik meg fekete.

– Totó! vigyázz magadra; ez a kétféle szem nem jelenthet semmi jót; az
egyikkel rád kacsint, a másikkal meg másra; a kék szemével hű marad
hozzád, a feketével megcsal.

Totó azt felelte rá, hogy az nem igaz; sőt inkább a kétféle szempár a
nappalt és az éjszakát egyesíti magában, s tulajdonképen ő mindig a
hűtelen, mert egy kékszemű és egy feketeszemű kedvese van.

Hanem hát nekem nem tetszett a dolog, s Antalnak sokat kellett miatta
szenvedni.

– Látod, ha elveszed, bajod lesz vele; mert nem nevezheted «feleségnek»,
hanem csak «2/4-ségnek». Lehetetlen, hogy két különböző férfi
oldalbordájából ne volna alkotva; ne vedd el.

Totó aztán dühbe jött, felmondta a barátságot.

– Mit beszélsz te nekem? Apám vagy te nekem? anyám vagy te nekem?
bátyám, vagy néném vagy te nekem? Keresztapám vagy te nekem? Semmim sem
vagy! Még csak háziuram sem! Mit állsz az én boldogságom lovai elé? Azt
mondom, hogy «haó!» s ugorj félre, mert elgázoltatlak. Csak azért is
elveszem.

Miután pedig én csakugyan nem tudtam bebizonyítani sem azt, hogy apja,
anyja, bátyja vagy nénje avagy keresztapja, de még csak háziura is
volnék, kénytelen voltam félreállani az útjából s hagyni őt kerékkötő
nélkül alákocsizni a házasság völgyébe. Ha szerencséje van, meglehet,
hogy féluton beledül az árokba s csak a kezét töri ki; ha pedig
szerencsétlennek hivatott, akkor leér a völgybe s kitöri a nyakát.

Csakugyan szerencséje volt, s feldült a fele úton hintajával.

Egy este nagy resolutióval jön hozzám:

– No pajtás, nem veszem el Lehelkét.

– Tán kiadott rajtad?

– Nem. Valamit tapasztaltam nála.

– Ugyan mit?

– Hát ezelőtt egy órával a kertben sétálgattunk, andalogtunk,
érzelegtünk, én verseket is mondtam, ha jól emlékezem rá; ő kaczagott
fölöttük, s én azt hittem, hogy így csak az angyalok kaczaghatnak; – a
midőn véletlenül elénk ténfereg egy kis kölyök pumikutya, valami öthetes
kis ebecske, a mi még csak úgy evezik a földön a talpaival, mikor megy,
s ez a Lehelke elé érve, furcsa hízelkedéssel kezdi a farkát csóválni,
persze még azt is most tanulja, s egyik fülét hegyesen felemeli, a
másikat meg alákonyítja. Én nem tudnám úgy. – Erre Lehelke lehajol a kis
kutyához s megfogva annak hozzáemelt hegyes fülecskéjét két fehér
ujjacskájával, annál fogva felemeli a levegőbe. A kis ebkölyök ordított,
viczánkolt, Lehelke pedig nevetve fenyegeté másik fehér keze mutató
ujjával; «no no: hallgatni szépen, meg nem mukkanni!» míg aztán szegény
kis teremtés csakugyan elhallgatott s úgy maradt fülénél fogva a
levegőben függve. Azután Lehelke megint letette a földre; a kis pumi
nagy nyöszörögve odább tipegett; Lehelke úgy nevetett rajta. Én pedig
alig vártam, hogy a felsőkabátomhoz jussak és jojczakát kivánhassak
neki. Úgy hiszem ez elégséges búcsúvétel további nem találkozásra. Nem,
tisztelt barátném, az én füleim nem állanak ki ilyen manővereket.

Így mentette meg Tóni barátomat a kis pumikutya egész életére való
veszedelemtől.




A CZIGÁNYASSZONY JÓSLATA.

Az én anyai nagyapám nemes Pulay Dávid volt, birtokos Banán. (A név
ismeretes Rákóczi emlékirataiból, mint a fejedelem titkáráé.)

A népdal azt mondja: «Bőny, Bana, Bábolna, Szép leányoknak kápolna».
Neki is volt két szép leánya: Zsófia és Mária. Zsófia előbb ment nőül
Konkoly-Thege Antalhoz, ó-gyallai birtokos nemeshez, kinek unokái most
is élnek és munkálkodnak a köztéren Komáromban; Mária azonban még
hajadon volt a napoleoni nagy hadjárat idejében. Kérője akadt volna
elég; azok között volt egy híres, nevezetes ember: az _Erbia_ szerzője.
Híres ember akkor; most már elfeledték; még a neve sincs fölemlítve a
magyar irodalom történetében. Pedig de nagyon olvasták hajdan ezt a
regényt.

Ki ne tudta volna ezt a röpke mondást: «Jaj neked Abules, megölted
Agétást!» Ki ne danolta volna ezt a bús zsolozsmát: «Oh nagy egek, rátok
appellálok, Hogyha még nagyobb kínra találok, Összeroncsolt tagjai
testemnek Lesznek bizonysági szerelmemnek.»

Ennek a regénynek a szerzője is megkérette Pulay Mária kezét, násznagy
által, a hogy illett. A násznagy a szomszéd volt: egyéb ajánlatos okok
mellett azt is felhozta, hogy ő neki azt igérte a jeles kérő, hogy ha
kedvező választ kap, a háza nádfödelét, mely már ugyan rongyos, ki fogja
tataroztatni. De biz ő mégis csak kosarat kapott. Mária már akkor
jegyben járt egy fiatal ügyvéddel, nemes Ásvai Jókay Józseffel. Az
egybekelés halasztást szenvedett a kitört franczia háború miatt: a
vőlegénynek kardot kellett kötni s mint hadnagynak a nemesi fölkelő
sereggel táborba szállni. Menyasszonya édesanyjával együtt a _logerben_
is meglátogatta Komárom alatt, bőséges élelmi szereket szállítva
szeretett vőlegényének. Bizony csak a véletlenen mult, hogy őt ujra
látta. A győri ütközetben került a komáromi zászlóalj a tűzkeresztségbe;
állta vitézül a peloton-tüzet. Egyszer a kapitány odalép a hadnagya elé
valami utasítással; abban a perczben jön egy golyó, mely a kapitányt
találja. Az holtan esik el, Jókay József élve marad. A komáromi század
aztán vitézül keresztülvágja magát az ellenségen.

Pulay Mária ezalatt otthon várta a híreket a csatatérről, a miket egyre
hordtak a futó menekülők. Járt a kertben, járt az udvaron s közben
olvasgatta, aggodalmai csillapítására – az Erbiát.

Egyszer csak bevetődik a portára, szamár-vontatta kordén, egy
czigányasszony. «Egy kis _szerencsét_ mondanék, ha meghallgatnák.»

Mária meg akarta tréfálni a jósnőt:

– No, hát gyere ide, nézz a tenyerembe: asszony vagyok, áldást várok:
fiam lesz-e vagy leányom?

A czigányasszony vigyorogva nézett Máriára:

– Dehogy vagy te asszony, drága kincsem. Más az asszony szeme; leány
vagy te még, vőlegényedre vársz.

– No hát jövendöld meg, ki lesz a vőlegényem? Elvesz-e engem az, a ki
ezt a könyvet csinálta?

A czigányasszony belenézett Mária tenyerébe, s nagy suttogva mondá: «A
te vőlegényed mostan vitézkedik; de nem hal meg, haza kerül; hanem azért
ez a könyv is megszáll téged: akárhová eldugod, kinő a földből, nagy fa
lesz belőle, a kinek minden ágán csupa könyv terem majd, annyi, mint
vadkörtefán a vaczkor.»

Nagyot nevetett Mária a czigányasszony bolondos jóslatán, adott neki
kenyeret, szalonnát s tovaküldte.

… Mikor a legelső regényemet megirtam, akkor mesélte el ezt nekem az
édesanyám.

… Hej, te czigányasszony! Minek volt neked ezt a bolond jóslatot
mondanod? Az a nagy bolond vadkörtefa még most is minden évben ujra meg
ujra virágzik s hullatja az átkozott sok vaczkort…




EGY NEVEZETES CSÓK.

… Jól találja a magyar közmondás: «hetesével jár a rossz». – Nem volt
elég a politikai nyomorúság, a nemzeti élet tespedése: még hozzá kellett
szegődni a gazdasági tönkrejutásnak is. Az egész magyar Alföldön,
Mármarostól Torontálig, inség volt. Januártól kezdve augusztusig nem
adott az ég egy könyhullatásnak beváló esőt. Az őszi vetés, buza, rozs,
nem ment kalászba, a tavaszi ki sem kelt, a kaszálókon nem zöldült ki a
fű. A folyamok kiapadtak, a Körösök, a Berettyó fenékig kiszáradtak: a
tikkadt folyammederben ástunk kutakat, azokból merítettük a vizet; a
rendes kutakban a kavicsot horzsolta a veder. – Puszta volt az egész
tájék, madár sem repült az égen.

Olyan képet mutatott az egész Alföld, a minőn csak hegymászók
álomrémlátásai ragadják végig a beteg képzelődést: a sivatagok, homok,
televény, szikföld, egyetlen zöld oáz nélkül. Hamu volt minden. A
forgószél vihartölcséreket kavart fel a porból s végigborította vele az
eget: – az volt a felhő…

Gulyák, ménesek, nyájak nem voltak láthatók a négy víz között, azokat
felhajtották a hegyek közé, meg a Dunán tulra: feliben adták
kinyaraltatásra; vagy agyonverték. Utczaszerte födélfosztottan álltak a
házak; a zsúpot leszedték takarmánynak. Csak a gyermekek meg a nők
maradtak otthon, a férfiak elvándoroltak messze földre munkát keresni. A
duskálkodó alföldi magyar napszámba szegődött. De olyan házakat is
láttunk, a miknek minden ablaka vályoggal volt berakva; ott még egy
házőrző lélek sem maradt honn.

– Hát a kormány? – Ez más lapra tartozik.

– És a hirlapok! – No no!

Én versben próbáltam leírni az inséget: még azt is elkobozta a czenzura.

Hanem valami mégis maradt meg: valami organikus működés, a mi a
tetszhalottban fenntartja a vérkeringést. Ezt úgy hívják, hogy
«társadalom».

A magyar társadalom kimondta a jelszót: «Magyarországon nem szabad
senkinek éhen meghalni» – úgy lett. De nem csak ezt, hanem még azt is
följegyezte a napok krónikája, hogy az egész inséges év alatt nem
fordult elő rablás, lopás, erőszakoskodás. Az éhező sokaság nem rohanta
meg a gazdagok kastélyait, a kereskedők telepeit, nem kezdett
testvérharczot az utolsó darab kenyérért: várt türelmesen a segítségre.
Honnan fog az jönni? azt nem tudta, de hitte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A társadalom a legnagyobb úr a földön. Mikor az tenni akar, az előtt
nincsen lehetetlenség.

Azt beszélik, hogy van egy «komité», mely a magyar társadalom nagy
villanygépét igazgatja.

Hogy ennek van saját adminisztrácziója, póstarendszere, serege,
kincstára.

Ezúttal csak a kincstárról volt szó.

Előkelő úrhölgyek, a polgári osztály hölgyeivel egyesülten, egy
nagyszerű bazárt alakítottak az inség enyhítésére.

Tüneményes látvány volt az! Szépség, bűbáj, előkelő rang, művészet, egy
közös csarnokban, a hol mindent lehetett kapni jó pénzért, a mire csak
az embernek nincs szüksége. (Én is kaptam egy szivarszipkát, meg egy
olvasót.)

Minő tündérvilág volt az ott egy hosszú sorban. A vásáros hölgyek minden
nemzet képviseletében: csak a vásárló férfiak voltak magyar nemzeti
ruhában. Az a kis savojárd leány, a ki a szivarszipkával boldoggá tett,
manapság már nagymama.

De legszebb volt a szépek nagy szanhedrinjében az a bretagnei hölgy, a
ki a pezsgős sátorban a habzó Cliquot-t osztogatta. Egy forintért egy
hajnalka nagyságu pohárral; de lehetett alkudni is: egy aranytól száz
forintig fölfelé. S milyen kecscsel tudta kinálni! Nincs az a franczia
nő, a ki szeretetreméltóságban túltett volna rajta. Volt is nagy
tolongás a kantinja körül: még a szűröm is leszakították a nyakamból, a
míg oda birtam furakodni: de én is letiportam egy pár hazafinak a
sarkantyúját.

Csak azt az egyet sajnáltuk mi: (a többség) a bájos grófnénál, hogy ő
egy ó-konzervativ czelebritásnak a felesége.

Egyszer aztán a vásárló férfi-tömeg önkényt kezdett tért nyitni egy újon
érkezett kiváló alak előtt, ki a pezsgős sátor felé tartott. Jelezhetem
«kiváló» alaknak: mert róla is elmondhatni, a mit a régi ének dalol
Szent Lászlóról: «vállaitól fogva mindeneknél magasb.» Szebb férfit
óriási termetben nem láttam soha. S a modora csupa varázs volt.
Férfinak, asszonynak bálványa egyaránt. Ilyennek emlegetik a debreczeni
képviselőház alelnökét a kortársak. Neveket nem említek; úgy is tudja
azt minden ember.

Még azzal is kitünt az egész társaságból, hogy soha sem hódolt meg a
magyar divatnak, a melyből mi akkor valódi kultuszt csináltunk.
Valamennyi czifra szűrös, pitykés, dolmányos, huszárcsizmás, túri
süveges, kócsagos, darutollas, paszomántos eleganczia közepett ő
képviselte egyedül az európai divatot; sötétkék kabátjával, hasonszínü
pantalónjával, angolos utazósipkájával. Ahhoz is nagy bátorság kellett.

Azt ugyan tudta minden ember, hogy ez csak kivülről angol: belül a
legjobb magyar, – de hátha akad valaki mégis, a ki nem tudja.

A pezsgős sátor előtt a bájos vivandière megkinálta az újon érkező
vendéget egy pohár pezsgővel.

– Pezsgőt nem kérek, – szólt az mosolyogva.

– No hát bordóit, vagy sherryt. Szabad válogatni.

– Ha szabad a válogatás: akkor kérek a grófnétól egy csókot.

A büszke szépség arcza elébb mélyen elpirult erre a merész szóra; de a
másik pillanatban egész istennői nyugalommal felelt rá:

– Azzal is szolgálok – az inségesek javára: – a díja ezer forint.

A daliás alak mosolyogva bontotta ki a tárczáját, kivette belőle az
ezerforintos bankjegyet s átadá a bájos grófnőnek.

És aztán kapott érte egy ideális csókot, mely inkább lehellet volt: az
álomtündér csókja: melynek villanyszikráját csak az álmodó érezte: de a
tündér maga nem.

Nagy híre lett ennek a drága csóknak. A hazai lapok után a külföldiek
elhiresztelték országnak-világnak: dicsérő diatribákat zengedezve
egyhangulag a csók kérőjére és adójára egyaránt.

Ebbe a szép harmóniába azonban nemsokára egy disszonáló hang is
keveredett.

Valaki féltékeny lett e miatt a csók miatt a mi daliánkra. Nem valami
szép asszony, ámbár nő neve van: az emigráczió.

A volt alelnököt azzal gyanusították, hogy ez által jelezte áttérését az
ó-konzervativ táborba. Egy hirlapi czikkben «judás-csókról» is
beszéltek.

S kicsiny hija, hogy igen komoly következése nem lett ennek a gyanunak.

Kortársaim emlékezni fognak bizonyára amaz elfelejthetetlen alakra, a ki
a hatvanas években mindenütt látható volt, a hol valami akczió készült.
Olasz volt a neve, de a leghevesebb magyar vér lüktetett a szivében. Ő
viselte a legfeltünőbb magyar népjelmezt, a legpengőbb sarkantyúkat, a
legczifrább szűrt s a leghosszabb csáti ólmos botot: s ebben a
kosztümben járta be fél Európát, Berlint, Párist és Olaszországot;
beszélt minden európai nyelvet, roppant olvasottsággal bírt, szikrázó
elmésség volt a beszédében, füszerezve politikai őrjöngéssel, bejárata
volt minden diplomatához és összeköttetése minden titkos társasággal.

Mikor Schmerling az adót közhatalommal hajtatá be Magyarországon, a mi
olasz-magyar bárónk, kinek nagyterjedelmű birtoka volt Temesmegyében, az
egész sok ezer holdas területét bevetetlen hagyta, kastélyából minden
bútort elprédált, marháit, nyájait eladta, otthagyta kopáron az egész
birtokát, hogy az adót meg ne vehessék rajta, s mikor a négy lovát
lefoglalták a hátralék miatt, rájuk zárta az istállóajtót s ott hagyta
őket veszni éhen; maga kiment külföldre s évekig nem került elő.

Ebben az inséges esztendőben aztán ismét megjelent közöttünk. Nagyon
tetszett neki, hogy most már az egész Alföld úgy néz ki, mint az ő
bánsági dominiuma.

Egy este az én volt alelnök barátom és az olasz-magyar báró barátom
összekerültek a nemzeti szinháznak – akkoriban úgynevezett
kaszinó-erkélyén.

Ott számozott karszékek voltak, a mikhez a jegyeket a kaszinó
komornyikjánál lehetett váltani.

A volt alelnöknek rendesen fentartott széke volt ott: mindennap eljárt a
szinházba.

Ezuttal elfoglalva találta a rendes helyét. A tulipántos szűrgallérról
ráismerhetett a bitorlóra.

– Kérlek, barátom, – szólítá meg udvariasan, – tévedésből az én helyemre
ültél.

A megszólított hetykén felelt vissza:

– Ehj! ülj más helyre! Egyik szék olyan, mint a másik.

Erre aztán a volt alelnök a vállára ütött türelmetlenül.

– Menj innen! Keresd fel te a magad számát: ez az én helyem.

A báró erre fölkelt s ott hagyta a szinházat.

Másnap reggel, valami hirlapi ügyben meg kellett látogatnom az én daliás
barátomat.

– Nézd csak, micsoda ügyem keveredett ezzel a szeleburdival.

S kezembe adta az általa hozzá intézett levelet.

Ez volt a tartalma:

«Te, valamint az életben nem tudod megtalálni a helyedet: úgy a
szinházban sem tudsz a helyedre találni.»

Itt világos a sértési szándék.

– Már el is küldtem hozzá a segédeimet.

Én, a mint a hirlapi ügyet elvégeztem a volt alelnökkel, egyenesen
siettem a báró lakására.

Jó barátom volt mind a kettő, képviselőtársaim a mult országgyülésről.

Egyenesen megmondtam neki, hogy miért jövök hozzá.

– Ennek a párbajnak nem szabad megtörténni.

– Már pedig az meg fog történni közöttünk, – mondá a báró, – s vagy én
lövöm őtet oda a földre, vagy ő lő engem oda. Már a segédek kezében van
az ügy.

– Te azonban megfordítod ezt az ügyet azzal, hogy odamégy a mi
barátunkhoz s visszakéred tőle azt az inzultáló levelet.

Azt hittem, hogy rögtön megesz. Óriási erejű atléta volt, akár
széttéphetett. Tajtékzott a szája, mikor hozzám beszélt.

– Én vonjak vissza egy sértést, a mit szándékosan követtem el? – Én! – S
már öklében volt a buzogánya, hogy agyonüt.

Én aztán csak egy pár szót súgtam a fülébe s arra a dühbejött oroszlán
egyszerre lecsendesült, nagyot hallgatott.

Aztán hirtelen felkapta a fejét s nagyot ütött a vállamra súlyos
tenyerével.

– No, pajtás, most láttál valamit, a mit még ember nem látott soha: a
tűzokádó sárkányt aportirozni.

Azzal a karom alá ölté vaskarját s vitt magával nagy rohanva egész a
volt alelnök szállásáig. Ott elbucsuzott tőlem s felrohant a lépcsőn.

Este találkoztam a kaszinóban az én daliás barátommal.

Megszorította a kezemet és súgva mondá:

– Ott volt a leveléért a mi barátunk; visszakérte, azt mondta, vegyem
nemtörténtnek. Megmondta, hogy te voltál nála.

… De hogy mi volt az a pár suttogó szó, mely a dühös oroszlánt kezes
báránynyá szelidítette át?




AZ UTOLSÓ VERS ÉS AZ UTOLSÓ GOLYÓ.

Julius 29-ikén Marosvásárhelytt két régi ismerős találkozék össze Bem
előszobájában. Az egyik egy fiatal, halvány férfi, komoly, hallgatag
ajkáról, lelket hirdető szép magas homlokáról, merész lángszemeiről,
ziláltan felfésült hajáról, egész tekintete megkapó kifejezéséről széles
e világ ismeri őt s Petőfinek híja. A másik egy athletai alak, izmos,
csontos termet, irtóztató kezekkel s hosszú karokkal; arcza sovány,
jellemzően hajlott sas-orral. Ez a hadsereg legmerészebb lovagja, Zeyk
Domokos; az ősz hadvezér kedvelt galoppinja, a kiről azt mondá, hogy
legörömestebb bízza rá izeneteit, _mert ez nem kerülgeti az
ágyúgolyókat, hanem azt szokta, hogy keresztülnyargal két egymásra
ágyúzó üteg között_. Hogy a szászrégeni csata és visszavonulás hírével
Bem apóhoz jöhessen, egy útját álló muzulmán portyázó csapaton kelle
keresztülvágnia magát. Mutatta a kardját, melynek az éle egészen
hasznavehetetlenné volt csorbulva a cserkesz-dárdák hegyeinek hosszú
vasalásain.

Petőfi erre leoldta saját kardját, s megkinálta vele Zeyk Domokost.

– Cseréljük el kardjainkat. Velem úgyis letetette a kardot a
belügyminiszter s közkatonának minek a kard! Csak azért, hogy utánam
csörömpöljön az utczán, nem viselem.

Petőfi pedig jó katona volt, nem csupán dilettáns, mint eddigi életírói
hitték. Tiszttársa, Papp Lajos tanúsága szerint a Szebentől a piskii
hidig vívott elkeseredett harczban a költő harczvonalban küzdött s
vitézül megállta a tüzet.

Hanem azontúl Bem apó, ki nagyrabecsülte a költőt s fel tudta fogni
szellemi értékét, azt a rendeletet adta tiszteinek, hogy ne bocsássák őt
többé oly veszélyes pontokra, hová lángszenvedélye viszi.

Tiszti rangjáról leköszönése után ő maga is csak önkénytesnek tekinté
már magát.

Tehát a vitéz Zeyk Domokos elfogadta a költőtől a cserébe kinált kardot.

Ez a kard párja volt az enyimnek. Két hasonló kardot kaptunk a márcziusi
napokban ajándékba egy buzgó hazafitól. Gyönyörű két damaszczén aczél
volt, hegyével markolatáig hajtható széles pengéjű. Én az enyémet
ugyanez időben adtam át Földváry ezredesnek, a váczi és isaszegi csata
hősének.

– Bízd rám te a kard dolgát, barátom, – mondá Zeyk Domokos Petőfinek, –
a te fegyvered hatalmasabb ennél. Majd teszek én még egyszer a te
kardoddal valamit, a mit megénekelhetsz!

– Ott leszek hozzád közel, – igérte a költő.

Másnap megindult Bem Marosvásárhelyről Segesvár felé, az orosz
hadvezért, Lüderst fölkeresni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Petőfi Bemnél a főhadiszálláson több izben találkozott egy emberrel, a
kinek a nevét nem tudta kimondani. Lengyel volt. Sokféle nyelven
beszélt, de mindeniken rosszul. Nem volt katona, s úgy látszott, mintha
nagy korhely volna, mert mindig rongyos ruhája volt. A rongyokkal aztán
valóságos luxust űzött, minden héten más rongyba volt öltözködve. Petőfi
szerette azt az embert, mert látta, hogy Bem is szereti; ez a rejtélyes
ember pedig viszont Petőfit becsülte nagyra, nem azért, mert költő, azt
ő nem értette; hanem azért, mert látta, hogy Bemnek kedvencze – s aztán
nem nézi le a szegény embert, a ki rongyos.

Most már tudjuk, hogy az a sajátságos ember ki volt? Bemnek tábori kéme.

Mikor Petőfi a hadvezér szállását elhagyta, ismét találkozott azzal az
emberrel. Ez azt súgta neki: «Holnap meleg napunk lesz.»

Akkor jött Lüders táborából.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A meleg nap csak harmadnap következett be, melyet a vörös betűs
gyászünnepek közé e névvel jegyzett be a történelem: «segesvári
ütközet». (Tévesen, mert fehéregyházi ütközet volt.)

A harcz elején kedvezett a jó szerencse a magyar fegyvereknek. A
jobbszárny kiverte az oroszok balszárnyát Fehéregyházából s a falura
támaszkodva kezdé meg a harczot az oroszok ellen.

Itt látták Petőfit még sokan, a leégett falak romjai között.

Nem vegyült a lármás csoportok közé: olyan helyeket keresett, a hol nem
háborgathatja senki, s a honnan a csata folyamát közelből szemlélheti.
Legutóljára látták őt egy elpusztult ház sütőkemenczéjén állva. Minő
piedesztál ehhez a szoborhoz! Majd leült a romra s hátát a falhoz
támasztotta. Fegyvere már nem volt. Egy tábori távcső volt kezében,
melylyel a csata folyamát szemlélte, s térdén kitárt jegyzőkönyve
feküdt: abba koronkint jegyzett valamit. Volt, a ki azt megfigyelte.

A harcz balul ütött ki. A túlnyomó orosz erő, megkerülve a magyarok
hadállását, zavarba hozta soraikat. Az élő szobor az agyagtalapzaton
látta az orosz lovasság rohama alatt szétbomlani a zászlóaljakat, mik
sortűzzel fogadták a támadókat, s aztán a segélyül siető huszársággal
összekeveredve, tovább hömpölygeni. Egy része a menekülő csapatoknak
mellette rohant el. Vágtató lovasság, dübörgő ágyúk tűntek el mellette,
mint kisértetes álomkép. Talán kiáltottak is rá, hogy ő is meneküljön;
azt nem hallotta.

A ki legutoljára látta őt e helyen, azt mondja, hogy egy orosz ágyúgolyó
oly közel hozzá furódott a falba, hogy az agyagot szeme közé szórta. A
költő letörölte arczáról a port zubbonya szárnyával és tovább bámulta a
látványt, mely lelkét lekötve tartá.

A mit nézett, az egy hősköltemény volt, minőre csak lázálom adhat
eszmét. Mese és csoda.

Az ősz hadvezér, ki arról volt nevezetes, hogy mindig utolsó volt a
vesztett harcztérről menekülésben, a vérengző viadalban lovastól együtt
belebukott egy mocsárba s ott maradt eszméletlenül, sebesülten.

Hős kisérői, a mint észrevették, hogy eltűnt, visszafordultak
keresésére: megtalálták, lóra ültették ismét és siettek őt megmenteni.

De a csatatér már egészen az ellenségé volt: s arról csak egy mocsáron
keresztül lehetett menekülni.

Az ingoványon végighúzódott egy keskeny malomárok, annak mind a két
oldalán sűrű nádbozót. E szűk töltésen csak egy lovas számára van tér.

A dzsidások, kiknek rohama a csatát eldönté, sarkában voltak az üldözött
magyar vezérnek, kit kisérői a keskeny gáton át igyekeztek
megszabadítani. S itt kezdődik a hősköltemény.

Tizenkét vitéz lovag, azok között nyolcz előkelő tiszt, összebeszélt,
hogy a keskeny gáton egyenkint fognak szembeszállni az üldöző orosz
lovassággal, s harczolni fognak, férfi-férfi ellen, hogy a menekülő
vezér számára időt nyerjenek.

Az oroszok sem támadhatták meg őket másként, mint egyesével. A mocsár
nem engedte a tömeges megrohanást; azon a keskeny gáton kellett karddal
kard ellen harczolni.

A védőnek vesznie kellett. Ha egy oroszt legyőzött, jött utána a másik,
míg a kifáradt hős végre sebeitől aléltan bukott le lováról.

Tízen elhullottak már az egyenkinti harczban. A tizenegyedik volt Papp
Lajos. (Most országos képviselő.) Ezt a küzdelemben egy dzsidadöfés
letaszítá lováról; de még volt annyi lélekjelenléte, hogy lovát
kantárjánál fogva maga után rántsa s azzal az ingoványban elmenekült. Az
oroszok nem gondoltak vele: – nekik Bem kellett.

Most már egyesegyedül állt egy egész üldöző lovascsapat ellenében Zeyk
Domokos. És elfogadta a hősregei harczot. Egy új Bayard volt, «a félelem
és megrovás nélküli lovag», ki egyedül harczol a hidnál jó kardjával, a
Dürandállal egy egész tábor ellen. S neki is volt olyan jó kardja, s
neki is volt olyan költője, ki őt megénekelje. Ott állt az a romház
falán és egész lelkét betölté a látvány. Ő nézte ezt, és lelkében
lánggondolatok gyujtogattak fel egy egész világot.

Mit hallotta ő most, hogy kiáltozzák föl hozzá a mellette elfutók:
«Menekülj!» Mit hallotta ő a szaladók robogását; mit hallotta ő most
saját nevét? Lelke ott volt, a hol az a hős ül tomboló paripáján s oszt
az ő kardjával halálcsapásokat. Ha e kard villámlik, ember válik meg
lelkétől, s a kit közelébe visz balsorsa, az vérével fizet meg a
megtiprott földnek.

Csákóját már leverték fejéről, haja úgy lobog a szélben, arcza úgy ég az
alkony napsugarában; de még ellenség vérén kívül más nem fénylik rajta.
Vasból van e férfi, nem fog rajta a kard. Már egész bűvkör van körüle
építve holttetemekből s még nincs szándéka pihenni; ha jobb karja
elfásult, baljába kapja át a kardot; az is csak oly veszedelmesen tud
vágni, mint a jobb. Harczol felváltva jobb és bal kézzel.

Őt bámulta a költő oly elbűvölten! Csoda-e, hogy nem tudott a látványtól
menekülni? Ah, minő lángköltemény volt az, mely e tekintet alatt
szívében fogamzott! Ha az meg volna írva, a hogy érezve volt!

De nemcsak a költőt igézte meg e dicső jelenet a hős regevilágból; maga
az ellenséges hadvezér, Lüders is meg volt általa hatva. Lüders egy
dombtetőről, a Haller-sírbolt mellől nézte a hősi harczot. Egész tömeg
nem bir letörni egyetlen férfit!

Az orosz vezér nem dühöngött haragjában. Oda nyargaltatá a harczolókhoz
hadsegédét azzal a parancscsal, hogy ezt a nemes hőst nem szabad
megölni: ennek élve kell maradnia.

Az orosz tiszt fehér zsebkendőjét kardja hegyére tűzve vágtatott a küzdő
csapat közé. Parancsszavára félbehagyták a dzsidások a támadást.
_Tizenegy_ halott hevert már a hős előtt. De ki volt fáradva ő is.

Az orosz hadsegéd odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát, kegyelmet fog
kapni, a vezér becsüli őt hősi bátorságáért, ne áldozza fel nemes vérét.

Még akkor egy csepp vére sem hullott el a hősnek.

Zeyk Domokos erre a szóra fölemelkedett kengyelében, hátra tekintett.
Látta, hogy Bem már oly messze elmenekült az ő harcza alatt, hogy többé
utól nem érhetik.

Akkor hirtelen kirántotta nyeregkápájából pisztolyát. Még egy utolsó
golyó volt hátra.

Ezt a golyót úgy hitta Zeyk Domokos, hogy «az utolsó szó». Mikor
testvére (a mostani államtitkár) aggodalmát fejezé ki előtte, hogy őt,
kit oroszláni vitézsége mellett megölni oly nehéz, elvégre mégis
elfoghatják majd, azt mondá neki pisztolyára mutatva: «Azt nem tehetik;
enyém az utolsó szó!»

– Soha! – kiálta Zeyk Domokos az orosznak.

S azzal főbe lőtte magát.

A költőnek kihullott kezéből a távcső, mikor hősét lebukni látta. Most
tért eszméletéhez. Köröskörül temetői csend volt már. Saját tábora rég
elfutott. Ő egyedül maradt. Védtelenül. Csak jegyzőkönyvét rejtette el
keblébe. Abban voltak utolsó költeményei. Az tán megvédi őt a haláladó
vas hegyétől?

Vagy talán nem?

Azt mondja az ég: ha elveszett a nemzet, veszszen el a költő is, ki
nagyságáról, honszerelméről énekelt!

Azóta mindig keresik őt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Legközelebb Kolozsvárott létemben hallottam, hogy a Petőfi végperczeiről
fűzött kutatás mondaköre még nehány pillanatnyival odább vezet.

Ama lengyel, ki vele oly sokszor találkozott, mindig másforma
álöltözetben, Bem hajdani hadikéme, most előjött.[1] (Eddig nem is
tudott róla, hogy Petőfit keresi valaki s hogy az, a kiről ő tud, olyan
drága ember volt: a magyarok költője; ő csak mint Bem kedvenczét
ismeré.) Ez azt állítja, hogy ő megtalálta Petőfit a segesvári úton
sebesülten; ő elvitte őt Segesvárra s megnevezi a házat is, a hol ápolás
végett elhagyta. Mi történt vele tovább? Hogy meghalt, az bizonyos. S a
hős és dalnoka egy sírban nyugosznak.




TISZTELENDŐ ÉS TISZTELETES.

(Nyelvtudományi értekezés).

Tisztelendőnek hívják a pápista papot, tiszteletesnek a kálvinistát.

Hogy miért van ez a megkülönböztetés? – Ezt meg kell előzni egy
ethnographiai értekezésnek.

Ha a magyar alföldi és dunántúli falusi vendéglőkbe és csárdákba,
húshagyó keddtől elkezdve husvét vasárnapig, átutazó vendégek érkeznek s
a nagy ivóteremben a keresztlábú asztal mellé letelepednek, a
népszokásokban járatos korcsmáros legelőször is ezzel a kérdéssel
interpellálja meg őket: «Pista-e, vagy Miska?»

S erre a kérdésre a szóvivő vendég azonnal megfelel:

– Én Pista vagyok, de az utitársam Miska.

Ebből aztán megtudja a korcsmáros, hogy az egyiknek vajjal kell csinálni
a túrós csuszát, a másiknak pedig töpörtyűvel.

Mivelhogy Pista annyit jelent, hogy «pápista», a Miska pedig, hogy
«kálvinista».

Az egyik bőjtöst eszik, a másik pedig zsírost.

Azért egy szekéren utaznak és igen jó barátok; csakhogy mindenik a maga
hite szerint idvezül és vacsorál.

Még az idén nem is kerültek e miatt petitiók az országgyűlés elé.

Hanem hát a magyar papok nem is olyanok, mint más papok.

A ki egy olaszországi abbét, aztán egy capucinust, meg egy magyarországi
plébánost meglát egymás mellett, el nem hiszi, hogy azok mind egyforma
tisztelendő urak. Az abbé félrecsapott, nagy karimájú kalabriájával,
vállán átvetett, kokettül redőzött carbonari köpenyével, fényes, csattos
lakkczipőivel menuette-lépésekben himbálja magát végig az utczán; a
capucinus szürke, hosszúfülű paripáján lovagolva, szemérmesen pislog a
csuklyája alól a signorákra, a magyar plébános pedig csak úgy néz ki,
mint más Isten-embere.

Mikor a nagy egyházi küldöttség innen Magyarországból Rómába utazott: a
quiritesek azt hitték, hogy no most látnak majd a scythiai pusztákról
származott zarándokokat, állatbőrökbe burkolva, mezitláb, bozontos
hajjal, övig érő szakállal, s nagy volt a csalódásuk, mikor kaptak
helyettük egy sereg európai divatba öltözött úri embert, a ki fiakkeren
hajtat be az örök városba, minden zsolozsma-éneklés nélkül. A helyett
azonban másnap a Vatikánban az ünnepélyes allocutio után hatalmas dörgő
«éljent» kiáltottak őszentségének, a pápának, a magyar zarándokok. – A
biboros olasz főpapok elszörnyedtek. – «Hoc non licet!» Aztán
végigjárták a szent város utczáit és piaczait a mi jeles egyházi
méltóságaink, s megesett rajtuk, hogy szivarra gyújtának az utczán. Erre
_totus orbis conclamavit_ – «hoc licet, sed non decet!» – Estére aztán
elmentek az operába s hatalmas tapsolással adtak kifejezést
tetszésüknek. Melyre ismét _Roma locuta est:_ «hoc nec licet, nec
decet!» Papnak nem szabad színházba menni! – No, ha színházba nem szabad
menni, – hát akkor másnap elmentek a circusba. Ekkor aztán rájöttek a
rómaiak, hogy nem jó ezeket a scytha papokat regulázni; mert még ki
tudja, hova lyukadnak ki.

Hátha még azt tudták volna róluk, hogy a szabadságharcz alatt a magyar
szerzetesek ott harczoltak a tricolor zászlók alatt, a népszabadságért!

Hanem hát térjünk arra, hogy miért czímezik a pápista papot
tisztelendőnek, a kálvinistát pedig tiszteletesnek.

Ha az etymologiát hívjuk megoldásul; «tisztelendő» az, a kinek _meg kell
adni_ a tiszteletet; «tiszteletes» az, a kinek már _megadatott_ a
tisztelet. Vegyük, hogy a tisztelet egy öltönydarab: például reverenda.
Már most azé, a ki a «tisztelendő», napról-napra mindig új; azé pedig, a
ki «tiszteletes», napról-napra mindig viseltebb. Ez a különbség.

Ismertem egyszer (sőt nagyon tiszteltem) egy tisztelendő és egy
tiszteletes urat, a kik nagyon jó barátságban éltek.

Az egyik volt a tihanyi benedictinusok perjele, a másik a tihanyi
kálvinista lelkész.

A tihanyi székesegyház egyike a legrégibb történelmi emlékeknek; az alsó
építménye még II. Endre király korából való. Egész uradalom tartozik
hozzá, mely a tihanyi félszigeten kívül kiterjed a Balatonon túl Somogy
vármegyére; Füred is hozzá tartozik, híres fürdőjével, gyógyintézetével
és palotáival. A tihanyi kálvinista ekklézsia pedig egyike a legifjabb
filiáknak, melynek hívei csak az utóbbi évtizedekben építettek templomot
az Úr tiszteletére. Hát bizony «maga harangoz a pap»: azaz hogy
harangozna, ha volna harangja. Afféle kálvinista purgatorium, a hová a
legfiatalabb káplánból felszentelt papot promoveálják, hogy ott az
aszketai erényekben: koplalásban, szomjuhozásban gyakorolja magát, míg
«érte jönnek».

Volt pedig az ottani benczéseknek egy öreg perjelük, a ki sokszor
elsétált a kálvinista papnak a lakháza előtt. Látta, hogy annak a
kéménye nagyon ritkán füstöl. Hát valahányszor azt látta, hogy nem
füstöl a kéménye, bekoczogtatott hozzá s meghítta magához ebédre. Ebéd
után meg ott marasztotta tartlizni. Egy-két hatos mindig maradt
nyereségül a kollegának. Mert hát biz a stóla nagyon soványul fizetett.
Nagyon egészséges hely ez! Tihanyban az egészség-epidemia grasszál.
Senki sem akar itt meghalni.

Egyszer mégis csak megesett ez a rendkívüliség. Maga a kurátor halt meg.
Derék ember volt: az egész falu szerette. A tiszteletes felvette a
stólát s igen szép beszédet mondott a temetésnél. A perjel is kiment a
gyászszertartásra; pedig nem az ő nyájához tartozott a néhai.

Hazatérést aztán azt mondá a tisztelendő a tiszteletesnek:

– Édes atyámfia az Úrban. A kegyed prédikácziója új volt, hanem a
reverendája ugyan kopott.

– Hát biz ez kiszolgálta a káplánságot, s új palástra nem telik; mert a
híveimnek ott van bár a «Krisztus» a szivükben _nagy betűvel;_ de
nincsen a zsebökben _kis betűvel_.

– Hát tudja mit. Van én nekem egy szép reverendám; a mit hajdan a
primitiámra csináltattam; most már nem fér bele a termetem. Fogadja el
tőlem olyan szeretettel, mint a milyennel én felajánlom. Nálam úgyis
csak a moly eszi meg.

(Pia fraus volt! A selymet nem bántja a moly.)

Olyan kegyesen volt kinálva, hogy lehetetlen volt szivesen nem fogadni.
A bekövetkező karácsony ünnepen a fiatal tiszteletes már a tisztelendő
szép selyem reverendájában hirdette az igét.

… Olyan ez, mint szent Márton lovag története; de még olyanabb; mert a
kivel szent Márton megosztotta a palástját: az nem volt a szentnek –
antagonistája.

Hát ilyen csodák történtek az én időmben! Hajdan, nagy régen, – ezelőtt
tíz esztendővel.

De ki is nyilatkoztatá a Jehova Isten az ő csodatevő hatalmát az ilyen
emberek fölött: s ilyesmi is csak az «atyák» történetében lehet felírva.

Hát a jó öreg perjelnek mindennapi megszokott sétája volt azon a keskeny
gyalog ösvényen, mely a tihanyi hegyoldal meredélyét szegélyezi. Ismerik
ez ösvényt Tihany minden látogatói, mert innen szokták előhívni a
tihanyi «visszhangot», ki egy teljes hexametert visszakiált a
látogatónak.

A gyalog ösvény oldaláról száz méternyi csapinós meredek hanyatlik alá a
zúgó Balatonig; megszakgatva birkajárás keskeny csapásaitól; a kiálló
sziklákat kökénybokor, földi bodza takargatja.

Egy séta alkalmával a jó öreg perjelt hirtelen gutaütés érte, s a mint
összeroskadt, legurult a háromszáz lábnyi meredek lejtőn, egész a
Balatonpartig.

Közönséges embernek az egyik is elég e kettős halálból, hogy az
árnyékvilágtól megváljon: és íme, a mi szent emberünknél egyik halál
kiegyenlítette a másikat. Az Úr angyalai megóvták, hogy össze nem zúzta
magát. Csak az orrát törte be. S ez a vérvesztés megszabadította a
szélhűdéstől. Szépen felocsudott és meggyógyult. S még azután sok
esztendeig sétálta végig ezt az ösvényt.

Hát ezek a csodák akkor történtek még, a mikor ha a «Pista» meg a
«Miska» egy asztalnál külön tálból vacsorált is, de a poharát egy
áldomásra kocczintotta össze: egy istenért, egy hazáért, egy
szabadságért!…

… _Szülessél újra_ édes Jézus mi nékünk!




A «MILIEU DU SIÈCLE»  MEG  A «FIN DU SIÈCLE».

Biz ez nem elbeszélés, hanem megtörtént dolog: – épen azért a
legképtelenebb fantasztikus agyszülemény mindazok között, a miket én
valaha papirosra vetettem.

Azt akarom leírni, hogy hogyan jött létre a svábhegyi templom.

A század közepén jártunk; az ötvenes éveket irtuk.

Akkor minden ember romantikus volt Magyarországon: nemcsak a magyarok,
hanem a tótok, az oláhok is; mindnyájan azt hitték, hogy lesz még valaha
szabad Magyarország, s azon dolgoztak, hogy legyen: – ez a
romanticizmus; – most, hogy megvan, most már senki sem hiszi, hogy van,
s mindenki azon dolgozik, hogy ne legyen: – ez a realizmus.

Nyaranta kinn laktunk a Svábhegyen: báró Eötvös József meg én. Akkor
volt ám igazán _sváb_ hegy a Svábhegy.

No, hogy mi ketten romantikusok voltunk, az már csak természetes: hiszen
az volt a mesterségünk.

Csaknem mindennap találkoztunk. Hol? Hát az úton.

Tessék elhinni, hogy nincs olyan jó közlekedési eszköz, mint az embernek
a saját lába. Gyalog mentünk be a városba, gyalog is jöttünk ki. – Volt
ugyan mind a kettőnknek szamara, arra felülhettünk volna; de hova
kötöttük volna Pesten? A tudós társaságnak nincs sövénye.

Útközben aztán beszélgettünk ideális dolgokról.

Többek között, hogy – hátha ezt a Svábhegyet meg lehetne magyarosítani?
(Eötvösnek a gondolatja volt: – én nem mertem volna.)

– Pedig csak az első alapkő kellene hozzá! – mondá Eötvös.

– Mi lenne az az alapkő? – kérdeztem én.

– Egy templomnak az alapköve. Ha a Svábhegy lakosai minden vasárnap
hallanának magyar prédikácziót, a milyen jóindulatú, hazafias nép ez a
mi svábunk, bizony magyarrá lenne.

– Azt bizony meg lehetne próbálni. Kövünk van elég.

– De hogy lesz ebből fal?

– Összeénekeljük. A hogy ősapánk, Orpheus tette.

A míg a Svábhegyről leértünk (a lejtőn sebesen halad az ember), készen
voltunk a programmal. Hangversenyt rendezünk egy svábhegyi templom
építési költségeire.

– Kik lesznek a közreműködők?

– Hát természetesen a Nemzeti Színház tagjai. Hollósy-Lonovics Kornélia
fog énekelni, az én feleségem fog szavalni, Benza tréfás dalokat fog
közrebocsátani: lesz muzsika is.

– Hol?

– Hát a «Fáczán»-nál. Ez az egyedüli vendéglő, melynek étterme
átalakítható hangverseny-teremmé.

– Hát a publikum? A belépti jegyek?

– A jegyeket a kaszinóban majd emberére találtatja Ürményi József; az
ujságok is rádisputálják a publikumra.

A Zugligetbe ugyan még akkor nem járt se lóvonatú, se omnibusz; de hát
kijön a jó publikum gyalog egy ilyen hangversenyért.

A jó időért majd imádkozni fog a krisztinavárosi plébános. Az derék
magyar hazafi. – A szent ügy érdekében.

Ezalatt eljutottunk a várhegyig. Az alagutat még akkor fúratta Ürményi
(ez az ő műve volt; bizony megörökíthetnék egy emléktáblán a nevét), e
szerint még a várba is fel kellett ballagnunk, hogy a lánczhídhoz
jussunk. Itt már nehezebb a haladás – a kaptatón.

Itt jött a nehezebb része a feladatnak. Ki legyen az, a ki a svábhegyi
templom felépítésére rendezett hangversenynél a gazda szerepét
elvállalja? Mert hatósági engedély kell ahhoz. Ki megy Protman úrhoz?
Sorba vettük a svábhegyi komposszesszorátust, kinek a neve hangzanék jól
a policáj fülében?

Rájöttünk, hogy mind, valamennyi kompromittált név. Eljutottunk egész a
szomszédomig, Sauer korcsmárosig.

Ezt Eötvös proponálta. Jó ember: van jó _neve_.

– Hisz az félesztendőre el volt zárva tiltott fegyverrejtegetésért, –
mondám.

– Heuréka! A Nemzeti Színház igazgatója! Hisz az ő tagjai működnek!

Kolumbus-tojás! Ez jó firma.

Mindent rendbe hoztunk. Művésznők és művészek meg lettek nyerve a szent
ügynek. A szavalandó költemények s az eléneklendő dalok be lettek
nyujtva a rendőrségnek. Csechall úr azokat kegyesen megczenzurázta,
zsinórral keresztülhúzta, ráütötte a sast: Protman úrral aláiratta s
visszaszolgáltatta.

Kitűzetett a hangverseny napja. A hirlapok megtették kötelességüket. A
kaszinó is megtette a magáét.

De bezzeg nem tette meg a plébános, a kinek a jó időért kellett volna
imádkoznia. A konczert napján éppen a délutáni órákban olyan zápor
keletkezett, hogy patakban ömlött alá az utakon a víz.

De nem! Ne legyünk igazságtalanok! Megtette az a szent atya, a mire
hivatva volt: hogy a hangverseny napjára jó időért imádkozott, hanem
erre azt mondta a magyarok istene: «No megálljatok! Majd adok én nektek
jobbat annál, a mit kivántatok: adok nektek olyan publikumot, a ki
záporeső daczára is kimegy a Zugligetbe a ti hangversenyetekért.»

Mi pedig odafenn a Svábhegyen már azt hittük, hogy a konczertet elmosta
a víz; az asszonyok fel voltak öltözve parádéba.

Hollósy Kornélia ott lakott a szomszédunkban, a Benza-házban. Trióban
lamentáltunk.

Fiakernek persze híre sem volt a Svábhegyen.

Egyszer csak szekérzörgés hangzik az udvaron. A művésznőkért küldtek föl
kocsit a Zúgligetből. Egylovas födetlen szekér volt, Karczag Béni derék
kalapgyáros tulajdona: az egyetlen jármű, mely a Svábhegyről a
Zugligetbe levezető utat veszedelem nélkül megtehette. Maga a tulajdonos
jött a szekérrel.

– Jőjjenek már az asszonyságok. Ott vár a közönség. Zsúfolva a «Fáczán»
nagyterme. Már kifogytunk a muzsikából: önök vannak hátra.

A zápor egyre szakadt, a kocsinak födele nem volt, de volt Karczag
barátunknak egy derék nagy vászon esernyője, s két olyan nagy művésznő,
mint Hollósy Lonovics Kornélia és Jókai Laborfalvy Róza tarthatta
szerencséjének, hogy egy esernyő alatt mehetett a szent ügyet, a
nemzetet és a művészetet szolgálni. Bajuk nem történhetett az úton, mert
mi ketten Karczag szomszéddal gyalog mentünk a szekér mellett s fogtuk a
lőcsöt kétfelől, hogy fel ne düljön.

A hangverseny a «Fáczán»-ban a legfényesebben sikerült. Közönség annyi
volt, a mennyi csak befért, tetszészaj, koszorúk, bukéták exorbitáns
mennyiségben, s a mi fő-dolog: tiszta jövedelemnek maradt a szent czélra
kilenczszáz pengő forint. Abszurdum!

– No, már most kezdjünk hozzá a templomépítéshez, – mondám én Eötvösnek.

– Ezzel a kilenczszáz forinttal?

– Ne féljünk semmit. Csak egyszer a fundamentum le legyen rakva: majd
jön a többi magától. Ha egyszer a négy fal meglesz, csak nem hagyja a
közönség betetőzetlen a templomot.

– Ez aztán a fantázia!

– Ez, kérem, bibliai hivatkozás az özvegy asszony olajos korsójára.

Denique, mi belementünk abba a romantikus képtelenségbe, hogy
kilenczszáz forinttal egy díszes, tágas templomot építtessünk.

– De már most kellene egy templom-építtető bizottságról gondoskodni, –
mondám én, – mert tetszik tudni, az nem egészen jó ajánlat ennél a
vállalatnál, hogy egy kálvinista legyen az építtető bizottságban, a
milyen én vagyok.

– Jól van, majd összehozunk egy ilyen bizottságot.

Néhány nap mulva aztán meglátogatott báró Eötvös József a svábhegyi
villámban s tudatta velem az eredményt.

– Van már építtető bizottság svábhegyi nyaraló birtokosokból. Az egyik
doktor Kovács Sebestyén Endre.

– Hisz az is kálvinista.

– Azután Várady Károly ügyvéd.

– Az meg pláne presbiterünk.

– A főfelügyelő pedig lesz Karczag Benjámin.

– Hisz az meg épenséggel a pesti kálvinista ekklézsia főkurátora!

Nem tett különbséget.

Az volt a legelső kérdés, hogy «hova» építsük a templomot?

A hely megválasztása nem volt olyan könnyű feladat.

A negyvenes években a Svábhegy hivatalosan megkeresztelteték. Minden
egyes domb és völgy megfelelő nevet kapott. Azt a nevet klasszikus
zamatú versekben örökíték meg a kiváló pontokon elhelyezett kőpadok,
melyek még manapság is élvezhetők, a versekkel együtt, a kiknek apaságát
Döbrentey Gábor vállalta el annak idejében. Az egész hegytömeg
«Istenhegy» nevet nyert, a mit e mondat igazol: «_Istenhegy volt hajdan
e táj nevezete: Ujra így hivása Isten tisztelete._»

Tehát az útmutatás megvolt: az Istenhegyre kell építeni a templomot.

Azután feljebb pedig volt ott egy fensík, melynek monumentális kőpadja e
szavakkal hirdeté nevezetességét: «_Száznyolczvan év látott téged,
Vezér-halom: Rólad szállt Budára mentő diadalom._»

Világos, hogy ide kell építeni a templomot. Ez annyival inkább ajánlatos
volt, mert az egész terület városi birtok volt, s ezideig tehénlegelőnek
használtatott. Lehető volt a budai magistratusnál kieszközölni, hogy az
a terület a templomépítésre ingyen átengedtessék: «salvo jure vaccarum».

Jól emlékezem arra a jelenetre, a midőn e téren a templom helye
kiméretett. Az volt a vitás kérdés, hogy merre legyen fordítva a templom
homlokzata? Az egyik nézet az volt, hogy annak a Svábhegy úri része felé
kell fordulni, a hol az Aigner, Frivaldszky és Berger-villák vannak: ott
nyaral Albrecht főherczeg is, ő fensége. Mások ellenben a svábok által
lakott «hét házra» akarták a templom tekintetét vonni. Én és laikus
társaim azt vitattuk, hogy a svábhegyi templomnak Budapest városára kell
nézni. Míg végre eldöntötte a vitás kérdést az a
theologiko-archæologikus auktoritás, a ki előadta, hogy minden
katholikus templom oltárának kelet felé kell fordulni. (Én ugyan úgy
látom, hogy Budapest valamennyi templomának a homlokzata mind nyugat
felé tekint.) El lett határozva. Ezért áll most a többi házak között
diagonális vonalban a svábhegyi templom. No dehát fennáll az és betölti
misszióját.

Ennyi kálvinista egy szabadszellemű katholikus lángész vezetése alatt
csak felépítteté a svábhegyi templomot, a keresztet is feltetette rá,
oltárképet is festetett bele: Szent Lászlót, ki vizet teremt a
sziklából, dárdája ütésével. – Úgy lett, a hogy én mondtam. A mint a
közönség meglátta, hogy kezd épülni a svábhegyi templom, nőtt az magától
felfelé; ki mit adhatott, adta ingyen: Isten nevében, haza nevében; mint
az özvegy asszony olajos korsója, úgy adta a templomépíttető kurátor
kasszája kifogyhatatlanul, a mire szükség volt! A kilenczszáz forintból
lett kilenczezer az adakozásokból. Még az oltárképet is ingyen festette
egy derék honfi festő: a mi Than Mórunk.

S mikor 1860-ban Szczitovszky püspök feljött a Svábhegyre felszentelni
ünnepélyesen az új templomot: ott voltam én is és a többi hitsorsosaim,
a svábhegyiek, díszmagyarban, s részt vettünk abban a megható
ünnepélyben, a mi egy templom felszentelése. Az a templom nem a mi
felekezetünk háza, de mi csak azt néztük benne, hogy Isten háza, nemzet
háza, s örültünk az örülőkkel.

Ilyenek voltak az emberek a század közepén.

Azóta, ime, lám mennyire tökéletesült az emberiség.

Most már az emberek teljesen elfogadták az igazi, őszintén bevallott
reális hitelvet: «_Gyűlöld a felebarátodat, úgy, ahogy az gyűlöl
téged._»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem azért a svábhegyi templom áll és óraütésével hirdeti az idők
haladását, harangszavával élesztgeti a buzgóságot.

S a Svábhegyen magyar szó hangzik, a svábok magyarul beszélnek: Szent
László dárdája nyomán ömlik a sziklából a víz. A korszellem megmarad
idealistának: csodákat művel. Akármit mond a _fin du siècle:_ a század
nem fordul visszafelé.




KÉPEK A MULTBÓL.


_Rendes dolog._

Ápril 11-én a szebasztopoli tranchéek előtt találkozik három angol
tiszt, a legdühödtebb bombázás alatt, az egyik utászkapitány, a másik
mérnök-ezredes, a harmadik épen most érkezett a lovas gárdától s egészen
ujdonság rá nézve a háború, s igen olyanformán érzi magát, mint a ki az
egész felvonást nem látta a darabból, s most szeretné tudni, hogy mi
történt ez ideig? míg a másik kettő már meg is únta az előadást.

Az ujon érkezett gárdatiszt jó barátja a mérnökezredesnek, ez utóbbi
nyilvánított jegyese az ő nővérének, házasságát csak ez a kis közbejött
eset függesztvén fel, úgymint a krimi expeditió.

– Ah, jó napot! – mond az ezredes, midőn leendő sógorát megpillantja.

– Jó napot.

Kölcsönösen megszorítják egymás kezét.

– Angliából jön ön?

– Angliából.

– Egészségesek szülői?

– Köszönöm, egészségesek.

– És a milady, ön tiszteletre méltó nővére?

– Üdvözli önt és egészséges.

– Annak nagyon örülök.

– Mi már régen nem láttuk egymást.

– Nagyon régen.

Azzal ismét megszorítják egymás kezét. Az orosz védművekről szórt bombák
ott pattognak a fejeik felett; az ember alig hallja egymás szavát, csak
a szája járásáról tudja, hogy mit mondott a másik.

E hosszú párbeszédben kialudt a mérnöktiszt szivartüze; a másik két
tiszté égett.

Minthogy régi jó barátok voltak, a gárdatisztet szólítá fel: – Legyen ön
szives nekem tüzet kölcsönözni. (Az angol a tüzet is kölcsön adja,
kivéve azt, a mit Szebasztopolra hány, mert az ajándékba megy.) A mint a
felszólított odatartja hozzá égő szivarát, hogy szája ügyébe essék,
egyszerre jő egy harminczhat fontos ágyúgolyó az orosz tűztelepből, s
úgy elsodorja őt onnan, hogy nyoma sem marad a közelben.

A mérnöktiszt csendes vérrel fordul a tulnan álló utászkapitányhoz.

– Úgy kénytelen vagyok önt szólítani fel e szivességre. És midőn szivara
egész biztossággal égett, szépen megköszönte a szivességet társának, s
csak azután fordult félre, hogy ismerőse szétzúzott teteme után nézzen.

– Szegény fiú.


_Részrehajlatlan nézetek._

Két becsületes szerb kereskedő ül a kávéházban, hosszú csibukjával fűtve
maga körül a világot. Előttük hever az asztalon az ujság, de azt egyik
sem bántja, mert azért is kellene a kezét nyujtani. Aztán nem is érdemli
a fáradságot, meg hogy az ember a szemeit rontsa vele. Okos ember, ha
ránézett is az ujságra, már tudja, hogy mi van benne? Csak egy érdekes
változatosság van: a gabonaár; hanem azt is rosszul csinálják az
ujságírók, mert mind csak azt közlik, hogy milyen ár volt tegnapelőtt;
azt kellene megirniok, hogy milyen lesz holnapután? akkor mondanának
érdemeset.

Odavetődik azonban valami ismerős bécsi bizományos, felveszi az ujságot
s kezd benne lapozni, tanult ember szokása szerint, hátul kezdve az
olvasást.

– No, hát mi van benne? – kérdi az egyik kereskedő, nagy indolens
hangon.

– Aldunai csaták; Omer basa; Kalafát…

– Hagyja el! – kiált rá a másik. – Nagyon unalmas az. Angolok, francziák
hajóra szállása…

– Jaj be régi dolog, talán nem is igaz.

– Azután a görög lázadás előrehaladása…

– Ah, ez már valami, – szóltak egyszerre mind a ketten, – mondja csak,
mi van róla?

Az olvasta az események elejét.

«… a török rendetlen csapatok bevették a falut ostrommal, miután a
házakat röppentyűkkel felgyujtották.»

– Huh, a pogány! – mond az egyik hallgató.

«… A ki ellentállt, mindenkit kardra hánytak, az összes férfi lakosságot
lemészárolták…»

– Huh, a pogány!

Itt azután következett egy másik jelentés, melyben leiratik, hogy a
lázadó görögök mint rohantak meg éjszaka egy török falut, hogy
gyujtották fel azt az alvók fejei fölött, a férfiakat keresztre
feszíték, elevenen égették meg, a nőket, gyermekeket legyilkolták stb.
stb.

A két becsületes kalmár csak vonogatja rá a vállait, csak fujja a füstöt
a pipából, végre az egyik megszólal:

– De hát mit tehettek volna egyebet?


_Apró Coriolánocskák._

Nemcsak a hajdankornak voltak meg a maga hősei, megvannak a jelenkornak
is.

A hajdankor hőseit nevezték hérosoknak, a jelenkor hőseit nevezik
énekeseknek.

Amazok tökéletességéhez nem kellett egyéb, mint egy pár jó izmos kar,
emezekéhez már nemesebb organumok kivántatnak: mell és torok.

Egy hős énekes nagyobb ritkaság és keresettebb czikk, mint egy hős
tábornok. Szebasztopol körül és belül elesett már vagy egy tuczat; ki
érezte meg? Tettek helyettük más tábornokokat; de egy hős tenorista
helyett avagy ki tud másik tenoristát állítani?

Egy híres tábornok közönsége minden konczert után fogy, egy híres
énekesé pedig szaporodik.

Minélfogva méltán ezek a hősei a jelenkornak, nem amazok; a mit még az
is bizonyít, hogy azok elől fut a közönség, ezekhez pedig tódul.

A hősök és az énekesek mindig büszkék voltak. Volnának-e igazságosak
maguk iránt, ha nem lennének azok?

Mikor az énekhős pályáját elkezdi, mikor még nem énekhős, hanem csak
énekujoncz, akkor azt mondja, hogy ő a hazájáé. Ez a mondás igen ékes,
és van is benne valami igaz, mert ha csak az ember nem a tengeren
született, valami országot kell hogy szülőföldének nevezzen. A haza
azután elmegy a szinházba, a haza tapsol, a haza elnézi a hamis
intonatiót, a haza fizetést javít, a haza magasztaló kritikát ír, a haza
betrombitálja a félvilágot kedvencze nevével; mikor azután az énekhős
világhírűvé lett, akkor azt mondja, hogy köszöni alássan a szállást, már
most ő világpolgár lesz, mert a művész szülője az egész világ.

Nehány esztendő mulva aztán azt a tapasztalást teszi, hogy a világ még
sem olyan jó haza, mint a milyen jó világ van odahaza.

Imitt-amott erősen megczibálják odakinn.

Kezdi észrevenni, hogy most mindjárt szerződés nélkül marad.

Ekkor felébred benne a honvágy. A nagyravágyást felváltja a
nagylelkűség.

Térjünk vissza az elhagyott anyai kebelre! E sóhajtás tör elő szivéből.

E hírre nagy öröm támad Róma falai közt. A jó gyermek nem felejtheti el
édes szülőit soha. Ő jön! Ide hozza ismét messze földön szerzett
pálmáit.

Ám a művész sem marad adós ennyi nagylelkűségért.

Ritkán kér többet három-négyannyinál, mint amennyi azelőtti fizetése
volt.

A jámbor haza akkor kezd hüledezni. Azt hitte, hogy a hősnek a szive
lett nagyobb, hát pedig csak a gyomra tágult. Kénytelen megvallani, hogy
kicsiny Nagy Sándor számára Macedonia. Ez meglehet, hogy nagyobb művész
lett, a mióta nem láttuk egymást, de mi nem lettünk azóta nagyobb urak.
Köszönjük ezt a megbecsülést.

A méltatlanul száműzött hős azután büszkén tekint vissza Róma kapujából
s megy a Volskusok szinházába; a mi áron elfogadják; megdöntendő a
büszke Rómát.

Ez pedig nem is egyszer, nem is kétszer történik így; nem is egyedül
Rómában, hanem az egész világon.

A hol csak szinpadok vannak, mindenütt vannak modern Coriolánocskák, kik
a régi Cajus Marciustól csak annyiban különböznek, hogy a mi annál
kisszerű és nemtelen dacz volt, az náluk nagy és nemes indulat.




ORDÁLIA.

(Történelmi elbeszélés.)


I.

Valahányszor a kártyát keverjük és kiosztjuk, mindig hálás emlékezettel
adózhatunk VI-ik Károly franczia királynak, kinek mellékneve volt a
«bien aimé». (Nagyon szeretett.) Igaz: hogy nagyon sokan szerették; de
azok mind halcsontból készült pánczélt viseltek s lovaglás közben csak a
féllábuk volt a kengyelben: – egyébiránt soha annyi lázadás, tömeges
vérboszú, sereges kivégzés, szerencsétlen hadjárat, rablás, fosztogatás,
dögvész nem fordult elő a világon, mint az ő uralkodása alatt.

Mikor a sokatszeretett királynak az elméje meghibbant, egy híres
franczia miniatür-festő, Jaquemin Gringonneur, festett a számára
játékkártyákat, abból a czélból, hogy elborult elméjét földerítse.
Sikerült is a gyógykezelés. – A király jobbadán csak magában
játszhatott. Vele ellentétben játszani nem volt mindenkinek ajánlatos.
Az «ütésre» ő felsége könnyen «agyonütéssel» felelt. Még szép asszonynak
is bajos volt vele együtt kártyázni.

S ha elgondolkozunk fölötte, a kártya tudománya rettenetes alapelveket
állít föl. Csodáljuk, hogy ezt még a törvényhozásban komoly vita
tárgyává nem tették. Hogy engedheti meg a kormány, hogy az egyetemen
olyan tanokat hirdessenek, miszerint a két szem fölötte áll a királynak
s azt elütheti? A két szem, a kit a Dunántúl úgy hínak, hogy «túz», a
Tiszántúl pedig úgy hínak, hogy «disznó».

Hogy mikor VI-ik Károly a connetablejével piquétezik s bemondja a
Kunstot: «három király, magam vagyok a negyedik» – az ellenjátszó ezt
vághassa vissza: «három disznó, magam a negyedik».

S a Gringonneur festette kártyákon a kétszem művészi kivitelű allegoriai
kompozicziókban nyilvánítá filozófiai jelentőségét. A cœur túzon volt
festve egy császár, ezüst pánczélban, jogarral és országalmával a két
kezében, fején Charles Magne koronájával; de kinek eléje tolakodik egy
csuklyás remete s szeme elé tartja a fövényórát, a mulandóság jelvényét.
– A carreau kétszemen a római pápa trónol, a hármas tiarával a fején,
mellette két bibornok; de mögötte vágtat a csontváz halál szürke
paripáján s kaszáját aratásra emeli föléjük. – A trèffle kétszem a
szerelmeseké és a szerencsésé, de mögöttük áll pallosemelve a hóhér és a
bitófa az akasztott emberrel. – A pique kétszem a hősé, a ki
diadalszekerében vonul fel, babérral koszorúzva, de mellette tánczol a
csörgősipkás bolond, ki lánczokat csörget feléje, bukását jósolva.

Ilyenek voltak Gringonneur kártyái, miket VI. Károly király
bolondságának elűzésére művészi kézzel megfestett. Láthatók a Musée
imperialban.


II.

De hát miért kellett VI. Károlynak megbolondulni?

Azért, mert nem tartott mértéket se az italban, se a szerelemben, se a
gyűlöletben. Nem lehet megmondani, hogy a borból dobzódott-e többet,
vagy a philtrából, vagy a vérből? Az pedig egyenkint is megbolondít.
Király volt: tehette mind a hármat.

Egyszer hadjáratba vezette a seregét a bretagnei herczeg ellen.

A háború oka egy orgyilkos kiadatásának a megtagadása volt.

Mikor a mansi nagy erdőn keresztülvonult a sereg, egyszerre valami
odúból előugrott egy szörnyalak, félmeztelen vadember, állatbőrben,
taplóba túltúl takarva, haja, szakálla bozontos. Egy szökéssel ott
termett a király lova előtt, s durva kézzel megragadta a zabláját, dörgő
hangon kiáltva: «Király! Vigyázz! Árulókkal vagy körülvéve!»

A rémalak a fenyegető kiáltás után eltűnt.

Hogy a király kisérete nem üldözte, arra nagyon alapos oka volt. VI.
Károly lelkén egyszerre úrrá lett az őrültség: kirántotta a kardját,
elkezdte a kisérőit vágni, kaszabolni, négy lovagot megölt, a míg le
tudták rántani a lováról, kicsavarták a kardot a kezéből s megkötözték.
A királyt! Aztán az ágyhoz lánczolták, füstölték, zuhanyolták,
köpölyözték.

Ez alkotmányellenes, sőt antidinasztikus gyógykezelés volt.

Nem is nyugodott bele a király felesége, az életvidám Bajorországi
Izabella. Elkergette a király mellől a kuruzslókat, az államférfiakat (a
mi mindegy) s maga vette ápolás alá. A király elmebetegsége egyik
végletből a másikba csapott át. Egyszer siránkozó gyermek volt, a kit
úgy kellett etetni, ringatni, máskor meg dühöngött, ruháit letépte
magáról, majd meg a satyriasis nyavalyás vágyai szállták meg. A királyné
kitalálta a panacéát. Eltávolított a király mellől minden férfit, a
kikben a beteg csupa árulókat szimatolt, s odarendelt melléje két szép
hajadont. Az egyik volt Visconti Valentina, orléansi herczegnő, a másik
Champdivers Odette, egy lókereskedő leánya, ezeknek érzelmes ápolása
alatt a beteg király kedélyének egyensúlya, úgy a hogy, helyreállott;
azonkívül Gringonneur festett lapjai is hozzájárultak lelki
megnyugtatásához.

Egyszer aztán azt gondolta ki a királyné, hogy férje lelki állapotának
alapos helyrezökkentésére egy nagyszerű álarczos bált rendezett. Ő maga
csinálta meg hozzá a fantasztikus tervet. Össze lettek benne hordva az
óvilág minden nemzeteinek népviseletei. A király számára ezüst pánczélt
készítettek, a mi nagy megnyugvására szolgált (félt az orgyilkosoktól),
azonkívül hűset is tartott az előre várható nagy melegben, a mit annyi
ezer viaszgyertya és fáklya fog támasztani. Ő maga emelvényes trónusról
nézhette a változatos parádét, mely előtte végigvonult. A trónust
oleánderfák vették körül, melyeknek bokrétás ágaira csöngetyűk voltak
kötözve, a mik rögtön elárulták volna, ha valaki a királyhoz közel
furakodik. Félt a testőreitől is.

A mindenféle nemzetek vademberei között legmulatságosabb volt az
eszkimók csoportja. Ez maradt legutóljára. Tizenkét nemes lovag jött,
csörgős szánkót húzva maga után, éjsarki lakóknak öltözötten. A fehér
medvebőr bunda igen leleményesen gyapotból volt készítve, mely őket
tetőtől talpig takarta. A király nagyon jól mulatott ezen a bohóságon.
Hogy még tökéletesebb legyen a mulatsága, egy nemes lovagnak az az
ötlete támadt, hogy ő egy égő fáklyával megérinti az egyik eszkimó
bundáját. Az egész gyapotbunda egyszerre lángralobbant s egy pillanat
mulva mind a tizenkét eszkimónak álczázott lovag tűzlángban égett; az
égő pokol, az elkárhozottak ordítása váltá föl a tánczot, a zenét; az
eszkimók egyen kívül valamennyien mind összeégtek, az az egy belebukott
egy vizes kádba, úgy menekült meg. A királyt magát is csak az ezüst
pánczélja óvta meg, hogy ott nem égett az eszkimók csoportja között; de
a kétségbeesett menekülő tömeg által majd agyonszoríttatott, a míg ezüst
keztyűs ökleivel utat tudott magának törni a kijáratig, a lánggal égő
lovagok pokoli üvöltésétől üldöztetve. Jó szerencse, hogy alabárdosai
vállaikra kapták, úgy czepelték ki a nagy zűrzavarból.

Ez a rémjelenet aztán még jobban elfajzította őrültségi rohamait. Majd
annyira félt titkos üldözőitől, hogy elbújt az ágy alá, a honnan alig
lehetett előcsalogatni; majd meg dühöngött, ütötte-verte, a ki eléje
került, nem tekintve, hogy exczellencziás úr-e, vagy gyóntató pap.


III.

Kétféle gyógymódot kisérlettek meg az őrült királylyal. Az egyiknek az
intézője volt bajorországi Izabella királyné, a másiké a király
nagybátyja, a Burgundi herczeg, a ki az elmebeteg király nevében
kormányozta az országot.

A királyné édes orvossággal próbálta helyreállítani a királyt, a
nagybátyja keserűvel.

Az édes orvosság az asszony, a keserű a vér. Ez tudvalevő dolog.

A királyné orgiákat rendezett az őrült férj számára, a nagybátya pedig
egy kis parázs polgárháborút az Armagnacok (vetélytársai) ellen. A
francziák egymás vérét ontsák.

Csakhogy a király nem találta az édeset eléggé édesnek s a keserűt
eléggé keserűnek.

Gyűlölte már az asszonyokat.

– Vigyétek előlem ezt a sok kifestett bábot! Undorodom a látásuktól!
Csókjuk émelyít, illatuk undorít, fecsegésük dühbe hoz! Gonoszak,
gyalázatosak mind! Nincs bennük semmi szemérmetesség! Bacchansnők,
maenadok! Vízbe kell fojtani valamennyit!

Ekkor terjedt el a híre az udvarnál, hogy létezik Francziaországban
«egy» erényes asszony, Jean de Carouge felesége, Sylvandire. Szépsége
mesés: de egészen ellentéte a divatos fogalmaknak. Arczát nem kendőzi,
az a természettől kapta rózsáit és liliomait, szemöldöke nincsen se
szénnel festve, se bearanyozva, szemei kékek és ragyogók, haját nem
hordja feltornyozva, begyantázva, hanem hosszan leeresztve egész a
térdhajlásáig. Nem viseli a rettenetes abroncsos vertügadánt, sem a
laposra szorító czethalhéjas corsettet, a czukorsüveg alakú fejkötőt;
hanem a régi divatú ruhákat, a mik a női termet plasztikai szépségeit
kitüntetik. És a mellett csodálatosan hűséges a férjéhez, Jean
Carougehoz, a ki főkapitánya II. Pierrenek, Alençon herczegének. A lovag
maga is előkelő birtokos úr, a ki nejével együtt Argenteuil várában
tanyázik. – Hisz ez egy csodaasszony!

– Miért nem hozzák ide a királyi udvarhoz ezt az asszonyt? – kérdezte
VI. Károly bajorországi Izabellától.

– Mert nem jön el a férje nélkül.

– Hát hívják meg a férjével együtt.

– Azt nem lehet társaságba hívni.

– Miért nem? Van valami erkölcsi hibája?

– Az nincs; hanem a szájának a lélekzete olyan nehéz, hogy nem lehet
kiállani. Bizonyosan odvas fogai vannak.

– Hát húzassa ki.

– De azt senki sem meri a szemébe megmondani; mert az ilyen észrevétel
halálos sértés számba megy s párbajra ad okot.

– No hát hívják fel azt az embert én elém, majd megmondom neki én.

A királyné teljesítette a férje kivánságát.

Carouge lovagot a király elé vezették.

A király a szája elé tartotta a zsebkendőjét, mikor Carouge lovag
közeledett feléje.

– Hallod-e, Carouge lovag: én egy fontos küldetéssel akarlak megbízni;
Skócziába küldelek követnek, hanem előbb tégy róla, hogy megszabadulj a
szád nehéz lehelletétől, a mi a veled való beszélgetést utálatossá
teszi: húzasd ki az odvas fogaidat. Ha az meglesz, gyere vissza elém.

Jean Carouge nagyon vegyes érzésekkel tért vissza argenteuili várába.
Büszke volt a király kitüntetésére, de meg volt alázva a testi hibájának
szemére lobbantása által. (Ha valakinek nehéz lélekzése van, azt maga
rendesen nem szokta tudni.)

Elmondta a feleségének a vele történteket.

– Miért nem figyelmeztettél te engem erre a rossz tulajdonságra?

Az asszony elbámult, mint egy tudatlan gyermek.

– Én azt hittem, hogy ez a férfiszájnak a rendes sajátsága.

Nagyszerű mondás! Egy hitvestárs, a ki a saját férje száján kívül más
férfi szájának a lehelletét nem érezte soha!

Ez a mondása a szép Sylvandirenek, mint a futótűz, terjedt szét az
előkelő világban; az udvarban is közbeszéd tárgya lett; egy poéta verset
is írt róla.

– Ez aztán asszony! – mondá a király. – Szobrot kell neki emelni!

S ez okos beszéd lett volna, ha egy bolond nem mondta volna.

Nyomban hivatta a király a Burgundi herczeget. Ezt a vérrel gyógyító
doktort.

– Hallod-e, bátya, – mondá neki, – ez a ti herczehurczátok az
Armagnacokkal engem nagyon úntat.

– Nem vágtunk még le elég embert? Nem égettünk föl elég várost?

– Ez mind semmi. Komédia. Nekem igazi háború kell. Én meg akarom támadni
Richardot.

– Az angol királyt? Hogy gondolja azt fölséged?

– Csinálok összeesküvést Skócziában az angol király ellen, s mikor azzal
el lesz foglalva, akkor rajta ütök.

A Burgundi herczeg ráhagyta a királyi bolondságot. A vérkúra hatásának
vette. Hisz ez gyógyulás volt. A király beleszeretett a háborúba. Ez már
érzés! Királyhoz méltó érzés! Kártyaasztal helyett harczmező!

A király azonban ezt a bolond ötletet rögeszméjévé tette.

Carouge lovag nemsokára visszatért, odvas fogaitól megszabadítva; a
király rábízhatta a nehéz küldetést. – Rögtön hajóra kellett ülnie Jean
de Vienne tengernagygyal s elvitorlázni Skócziába, ott fölkeresni az
elégedetlenek vezérét s kifőzni velük az országfelforgató tervet II.
Richard király ellen, melyben Francziaország fegyveres beavatkozása
bizonyosra igértetett.

Jean Carouge nagy kitüntetésnek vette ezt a világtörténetbe vágó
megbízatást s elfogadta a király parancsát; maga tengerre szállt s
feleségét otthon hagyta argenteuili lovagvárában egyedül.

… Mind a két gyógymód bevált szépen az elmekóros királynál.


IV.

Mielőtt hajóra szállt volna Jean Carouge, kötelességének tartotta a
feleségétől búcsút venni. Nem titkolta előtte, hogy hosszú útra
vállalkozik, a mi talán egy évig is eltart. A veszélyeket elhallgatta
előtte, a mik ez útjában várnak rá: azok államtitkok valának.

A szép Sylvandire könnyek és csókok zápora közt fogadta eskűszóval, hogy
férje iránti hűségét, annak távolléte alatt, szentként fogja megőrizni.

Carouge lovag mégis óhajtotta e női hűséget valami csalhatatlan
biztosíték alá helyezni.

A hogy ezt mindnyájan tudjuk, a kik igazhivők vagyunk, ez a
hűségbiztosító-csodaszer egy amulet. Egy darab hegykristályból van
kifaragva egy kereszt, melynek közepén egy kis óra van, a mit két angyal
tart a kezében. Az óra remekmű: azt mindennap föl kell húzni.

– Ezt a csodálatos ereklyét viseld a nyakadba kötve mind éjjel, mind
nappal. Ennek a varázshatalma megőriz minden csábítástól, minden ördögi
incselkedéstől. Aki ezt viseli, tiszta marad; azon a rágalom sem ejthet
foltot. Mert ha csak egy gondolattal vétkezne is a hitves hűsége ellen:
ez óra abban a perczben megáll és többé el nem indítható.

(Kár, hogy az órásnak a neve nincs följegyezve.)

A szép Sylvandire megcsókolta az amuletet és keblébe rejté.

Azután arról is értesíté Carouge lovag a feleségét, hogy mi módon fog
egyszer-másszor izenetet küldeni.

Jean de Vienne tengernagy postagalambokat visz magával a hajóra, egész
kalitkával. Azokat eregeti majd tudósításokkal ellátva. A
postagalamboknak a farka tollára húzzák rá a vékony hártyára írt
levélkét tollszárban. A királyhoz küldött levél mellett elfér még a
Sylvandirehez írott izenet is.

Ez a szép bucsúzás nagyon megenyhítette az elválás keserűségeit.

– Imádkozni fogok érted.


V.

Az őrült királyt mintha egyszerre kicserélték volna. Elpihentek a
rigolyái, az ébren látott álmai, az üldöztetési mániája. Nem dühöngött;
nem szidta az asszonyokat; sőt a saját feleségének udvarolt. Kereste a
vidám társaságot s maga körül gyüjté a hadvezéreit s azokkal komolyan
értekezett a megindítandó nagy hadjárat felől. Sőt nagy katonai
szemléket is tartott s azokat maga kommandirozta lóhátról.

Mindez nagyon megnyugtató lett volna, ha nem egy bolondnak az alattomos
ravaszsága lappangott volna alatta.

A király behívta az udvarához az Alençoni herczeget, a ki egész
lovagkiséretét elhozta magával. Azok között volt Jacques de Gris, a
herczeg főlovászmestere.

Ez a lovag arról volt nevezetes, hogy arczban és termetben nagyon
hasonlított VI. Károly királyhoz; csak beszéd dolgában különbözött tőle.
A királynak éles, rikító hangja volt, a lovagnak pedig mély és dörgő.

A király maga is tudott erről a hasonlatosságról s nagy mulatságát
találta benne, ha némely járatlan vidéki jövevény összetévesztette
kettőjüket. A lovag jó czimbora volt. A király elfogadta ivópajtásnak és
kártyázófélnek. Tetszett neki az a merész bohóság, hogy a lovag, mikor
vele beszélt, épen olyan fisztulahangon iparkodott fuvolázni, mint a
király; s hogy maga is belement a tréfába, azt azzal nyilvánítá, hogy ő
meg a lovag hangjához hajazó basszus hangon beszélt hozzá, mikor
összekerültek.

Ott is marasztotta az udvaránál Jacques de Gris lovagot.

Talált ki a számára rangjához és tehetségéhez méltó hivatalt. Kinevezte
a postagalambok felügyelőjének. Ez bizalmi állás, a mi fontosságára
nézve megfelel egy miniszterének. A postagalambok hozzák Skócziából és a
tengerről a legérdekesebb titkos tudósításokat. Ezeket nem lehet
akárkire rábízni. A galambposta miniszterének föladata ott ülni a
galambházban, s minden jelentkező szárnyast azonnal megvizsgálni, hogy
nem hozott-e a farka tollán egy ráhúzott levélgöngyöleget. Hogy ne únja
magát a galambok minisztere, a király oda szegődött mellé és piquétezett
vele, közben fogdosván a galambokat.

Azt is megtette a király, hogy mikor valami alkalmatlankodó küldöttség
jött hozzá kihallgatásra, odakölcsönözte a hasonmásának a diadémos
baretjét s őt küldte maga helyett a pugrisokat audiencziában elfogadni;
maga pedig ott maradt a galambházban a szárnyas postákat elfogdosni.

Azok jöttek is nap-nap után s igen érdekes tudósításokat hoztak
magukkal.

A franczia segédcsapat, melyet Jean de Vienne szállított a flottáján,
szerencsésen kikötött a skót tengerparton, élén Ingelram de Coucy
lovaggal és Jean Carouge királyi meghatalmazottal.

Azonban a gonosz anglusok azt tették, hogy az egész tengerparton minden
emberi lakást fölégettek, az élelmi szereket elpusztították, még az
erdőket is kivágták. A franczia vitézek koplaltak és dideregtek.

Ez volt az első izenet.

A második aztán biztatóbban hangzott; a franczia segédcsapat egyesült a
skócziai lovagokkal s közös erővel betört az angol területre.

A harmadik hír változatosság okáért azt tudatta, hogy a franczia lovagok
összevesztek a skót lovagokkal. A skótok azt a hypothesist állították
föl, hogy «ti, franczia vitézek, csak verekedjetek derekasan az
angolokkal; majd mi segítünk nektek; de mikor fosztogatásra kerül a sor,
az már a mi dolgunk, abban ti ne segítsetek.»

A negyedik galambposta már azt a hírt hozta, hogy Ingelram de Coucy
lovag alaposan összeverekedett a skót szövetségesekkel s ott hagyta őket
és hajóra szállt egész csapatostól.

Ez már gonosz hír volt.

De voltak annál még gonoszabbak is, a mik a száraz földről jöttek; de
azokat senki sem merte a királynak élő szóval tudtul adni; csak az
alteregojának súgták meg a fülébe, mikor parancsszóra helyettesíté a
királyt.

Ez érintkezett vele egyedül – piquétezés közben.

A bolondnak csak bolond módra lehetett beadni a keserű pilulát.

– Azok a czudar angolok! – mondá de Gris lovag kártyakeverés közben.

– Ne keverd olyan sokáig azt a kártyát, még meggyullad, – dörmögé a
király. – No hát mit vétettek azok az angolok?

– Betörtek erős hadsereggel Francziaországba s Bary herczeget
kegyetlenül elverték.

Ez volt a revanche a franczia expediczióért Skócziába.

Más akárkit, a ki ezzel a hírrel eléje mer kerülni, okvetlenül
agyonütött volna a király. Ennél beérte azzal, hogy a kártyákat a szeme
közé csapta.


VI.

Jean Carougenak is volt nehány izenete a postagalambok farkatollára
fölhúzva, a mik a feleségének szóltak.

A legutolsó azt hozta hírül, hogy Jean de Vienne tengernagy a horgonyait
fölszedetvén s a franczia csapattal tengerre szállván, Jean Carouget, a
skót udvarnál időző követet, ott felejtette, s most ez egy norvégiai
brigantinnal utazik haza Francziaországba, semleges lobogó alatt, a mely
őt az angol kalózhajóktól menten tartja.

A hajóskapitány maga volt a hajótulajdonos, vén viharedzett tengerész, a
kinek rendes foglalkozása volt a czethalvadászat.

Jean Carouge megfizette neki a fuvart, hogy ezúttal a bálnák helyett
keresse föl a havrei kikötőt.

Útközben barátságot kötött Carouge lovag a hajóskapitánynyal. Sokat
beszélt neki a feleségéről, hogy az milyen szép asszony, derék asszony,
mennyire eped a szerető férje után s milyen boldog fog lenni, ha őt
ismét ölelheti. A kapitány is elmondta, hogy neki is van felesége, az is
derék asszony, súlya két mázsa, nagyon szereti a portert, meg a gint; az
ő boldogságuk is tökéletes, miután a férj mindig a tengeren van, az
asszony pedig a szárazföldön. Minderre pedig nagyon kevés szót
vesztegetett.

Annál beszédesebb lett a kapitány, a mikor a tenger csodáiról emlékezett
meg. Beszélt a nagy krákról, a mesés szörnyetegről, mely néha
fölemelkedik a tenger fenekéről a hullámok felszínére, széles háta, mint
egy sziget, terpeszkedik a habtükör felett, telenőve tengeri
kökörcsinekkel, állatnövényekkel, ágbogas korallokkal, a mik között
vannak pirosak, fehérek és feketék. Ez a vízből kimeredő gerincz olyan,
mint egy sziget; a hajósok kikötnek rajta, tanyát ütnek, összefogdossák
a korallok közt mászkáló rákokat, tengeri pókokat, tintahalakat s
lakomát csapnak belőlük; e végett gödröt ásnak a talajba, az pedig
kemény, mint a kő; mert a krák bőre vastag pánczél; mikor aztán
áttörték, kibuggyanik a pánczél alól a halzsír. Ennek örülnek még igazán
a hajósok; merítik cseberrel, felitatják kétszersülttel; utóljára
belehányják az ásott gödörbe a homardokat, langusztokat, kalamájokat,
tengeri gazból petrenczét raknak a verem fölé, azt meggyújtják; mikor
aztán javában sülnek a rákok, egyszer csak megúnja a krák a mulatságot,
a mit a hátán elkövetnek s visszaszáll a tenger fenekére, ott hagyva a
hoppon maradt hajósokat a tenger színén; úszhatnak, a hogy tudnak.

Aztán mesélt neki rémeseteket a tengerek csodájáról, a nyolczkarú
hidráról, mely egész dereglyéket átkarol, elmerít; a tréfás delfinekről,
a kik a kecskékbe szerelmesek, kiúsznak a partra, a hol a kecskék
kolomphangját hallják s együtt ficzánkolnak velük a fűben; no meg a
sajgató halról, mely a kezével hozzányuló embert úgy megüti, hogy
zsibbadtan esik hanyatt. Mindezeket nagy áhítattal hallgatta Carouge
lovag, sőt el is hitte. Hanem mikor a tengeri egyszarvúról beszélt neki
a czetvadász, már abban Carouge lovag tamáskodott. Hogy létezzen a
tengerek sötét mélyében egy szörnyeteg, melynek két, sőt három öles
szarva van, a mivel megtámadja a hajókat s az oldalaikat keresztül
fúrja: – ez mesebeszéd.

Egyszer aztán valósággal találkozott a hajójuk ezzel a tengeri csodával,
a kit a természettudósok «narvál» – nak neveznek. A narválnak az orrán
levő agyara megnő szertelen nagyságú, egyenes csavarformán tekert
egyszarvvá, mely rettenetes fegyverül szolgál neki: megöli vele a
czethalat és a hatalmas fizetert. Úszó szárnyai kicsinyek, hanem a
farkában van az ereje, mely teste nagyobb részét képezi; ha azzal lefelé
csap, mint a villám rohan előre, s ha fölfelé csap, gyorsan visszafelé;
ily módon keresztülüti a gálya oldalát s megint kirántja belőle a
szarvát. A Carouge lovagot vivő gályának kellett ezt kipróbálni. A
rettenetes tengeri szörny olyan erős lökéssel fúrta keresztül a szarvát
a hajónak a palánkján, mely a gályát féloldalra dönté. Azonban a bátor
czethalász jó előre észrevette a félelmes ellenség közeledtét s
csónakjába szállva várta azt be: mikor aztán a narvál beléfúrta a
szarvát a hajóba, mielőtt azt visszahúzhatta volna, gyakorlott kézzel
belehajítá háromágú szigonyát a szörnyeteg nyakcsigolyájába, a mi annak
legkényesebb része. A halálra sebzett narvál nem birta többé visszahúzni
a szarvát a hajó oldalából: a tengerészek agyonverték fejszéikkel. A
szarvát lefűrészelték: a koponyájából kiszedték a velőt, a mi jó a
pestis ellen, a húsát hagyták úszni, az nem használható.

Harmadfél öles volt a narvál szarva.

Carouge lovag pénzt ajánlott érte a kapitánynak, megveszi a ritka
zsákmányt.

– Aztán minek neked ez a szarv, monsieur?

– Zászlórudat csinálok belőle, felhúzatom rá a czímeremet, úgy tűzetem
ki a váram kaputornyára.

– Hallod-e, Carouge lovag, azt mondom én neked, hogy a kinek szép fiatal
felesége van otthon, a kit rég nem látott, ne vigyen az magának haza
semmiféle szarvat.

Carouge lovag megnyugtatá a kapitányt: az ő feleségének a hűsége jól meg
van védve a csodaerejű amulet által.

– No hát legyen a narvál szarva a tied; de legalább azt a tanácsot vedd
be, hogy ha haza viszed a váradba a szarvat, ne tűzd ki a kapu tornyára
s ne húzasd föl rá a czímeres lobogódat.

A mi egy tapasztalt tengerésztől elég okos beszéd volt.


VII.

Jean Carouge lovag, a mint franczia földre tehette a lábát, azonnal
sietett, a hová az esze és a szíve tanácsolta.

Az esze arra oktatta, hogy ne nagyon siessen ő most a király elé, a
skócziai kirándulás kudarczáról beszámolni. Azt már bizonyosan megtudta
VI-ik Károly Viviennetől és Coucytól, s ha azok ennek következtében
elszaladtak a fejüktől, az ő feje még ráér utánuk szaladni.

A szíve, ezzel egyérzőleg, azt tanácsolta neki, hogy siessen a
legrövidebb úton argenteuili várába, a szerető hitvestárs
megvigasztalására. Lóháton kellett utaznia; a magával hozott
narválszarvat ökrös szekéren szállították utána.

Előre elképzelte magában, hogy majd mikor ő a fölvonó hid elé
megérkezve, kürtjét megfújja, hogy fog abból a kirúgó donjonból, mely
mindig virágokkal volt rakva, a bájos asszony kihajolni s kendőjével
üdvözletet lobogtatni. – Csalatkozott. A donjon ablakaiban nem volt se
szép asszony, se nyíló virág, odabenn sem jött eléje az asszony. Minden
cseléd, várnagy, csatlós úgy megrettent az ura láttára, hogy nem is
tudott a kérdésére felelni.

– Mi történt itt? mi baj van a várban? Hol a feleségem?

Az asszonyféle csak sírt és a kezeit tördelte, a férficseléd meg a
vállát vonogatta.

Carouge lovag rohant föl a lépcsőkön, végig a tornáczokon, folyvást
Sylvandire nevét kiabálva; végre rátalált a donjon hatszögletű termében.
– Alig ismert rá. – A szép fehér-piros arcz fakó volt, a ragyogó szemek
beesve, vörösre kisírva; az öltöny összetépve, bemocskolva.

A mint Carouge lovag neje felé közelített, az asszony eltiltó
mozdulattal feszíté eléje karjait.

Carouge lovag legelőször is azt vette észre, hogy az amulet nincs a
felesége nyakában. Megrezzent, majd dühbe jött.

– Hová lett az amuleted? – kérdezé Sylvandiretől.

– Elrabolták. Erőszakkal vették el tőlem, – rebegé a nő.

Ebből megérthette a férj, hogy akkor még egyebet is elraboltak: annál
drágább klenodiumot.

– Ki tette azt?

– Jacques de Gris lovag, az alençoni herczeg főlovászmestere.

– Hogy került az ide?

– A te leveledet hozta hozzám a király megbízásából, melyet te a
póstagalamb által küldtél. Egyedül talált itt e helyen, a donjonban.
Látod, mivé tett? Az amuletemet is elrabolta.

Sylvandire összetépett ruhájára mutatott, a mit e gyalázatos merénylet
óta mással föl nem váltott.

Jean Carouge lovag boszúért ordítva rohant el a donjonból, egy
vigasztaló szóra sem méltatva a meggyalázott feleségét. Rögtön
nyergeltetett s vágtatott a királyhoz Párisba.


VIII.

De csak legalább azt a tanácsát fogadta volna meg Carouge lovag a
czetvadásznak, hogy ha már hazaviszi a szarvat az otthonába, ne tűzze ki
azt a várkapuja tornyába s ne húzassa fel rá a czímeres zászlóját; – de
annak is az ellenkezőjét cselekedte.

Elébb a király elé vitte sérelmét, aztán meg a parlament elé
terjesztette. Ország-világ hírül vette a gyalázatát.

A perbe idézett Jacques de Gris lovag tagadott mindent. Ő soha sem volt
Argenteuil várában, nem vitt izenetet Sylvandire asszonyságnak, még
kevésbbé rabolt el tőle amuleteket s más egyéb drágaságokat.

A parlament e tagadással szemben nem tehetett mást, mint hogy az ország
törvényei szerint elrendelte a vitatkozó felek között a perdöntő
párbajt, a nyilvános ordáliát, melyben Istené az itélet.

A király maga is jelen volt nejével és egész udvarával e nyilvános
párbajon, mely Párisban ment végbe, a Place de Sainte Catherineon, a
Temple mögött. A király és udvara számára biboros emelvény volt
felállítva. VI-ik Károly mennyezetes trónon ült, mellette jobbfelől
bajorországi Izabella, balfelől a párisi bibornok-érsek teljes
ornátusában, kezében az ezüst pásztorbottal s mutatóujján a
halászgyűrűvel. Szemben az udvari tribünnel volt felállítva egy vörös
posztóval bevont échafaud, azon volt egy kar nélküli tőke a szép
Sylvandire ülőhelyéül rendeltetve, a vérpad mellett állt a hóhérmester a
legényeivel.

Az istenitélet döntése szerint azon esetben, ha a vádlott Jacques de
Gris lovag esik el, akkor annak a hullája lóbőrbe csavarva a városból
kihurczoltatik s a montfauconi bitófa alá elásatik; ellenben ha Jean
Carouge lovag hal meg a párviadalban, akkor az asszony, mint hamisan
vádoló, nyilvánosan pellengérre kötve, bakó által megseprűztetik.

A két bajnoknak előbb levett sisakkal kellett az érsek elé járulni s ott
a feszületre megesküdni, hogy semmi ördögi praktikát nem hozott magával,
a mi testét sérthetetlenné teszi s ellenfelét varázslatával megrontja.

Mielőtt az ordáliáknál használt moriont (nyitott elejű sisakot)
föltették volna, Jean Carouge lovag így szólt a feleségéhez:

– Asszonyom! Én most az ön panaszára koczkára teszem az életemet s
megvívok Jacques de Gris lovaggal életre-halálra. Isten fog itélni
közöttünk, hogy ügyünk igazságos-e? Még egyszer nézze meg ön jól Jacques
de Gris lovag arczát s mondja meg, az volt-e, a ki önt meggyalázta?

Sylvandire határozott hangon válaszolt:

– Bizony, ő volt az. Szembe szállhat ön vele. Ügyünk igazságos.

Azzal Jean Carouge lovag megcsókolta a feleségét s kézen fogva
fölvezette a ráváró échafaudra. Aztán keresztet vetett magára, föltette
a fejére a sisakját s leszállt a küzdő-porondra, szembe állva
ellenfelével.

A király heroldja jelt adott az összecsapásra.

Szép látvány volt az. A franczia lovagok két legderekabbika vívott meg
egymással, a párbaj szabályai szerint teljes pánczélzatban, három
teknőjű paizszsal ellátva.

A kardok csattogása, a paizsok döngése közben VI-ik Károly király nagy
kedvteléssel dalolta a népszerű chansont: «Jamais Anglais ne regnerait
en France!» (Soha az angol nem fog uralkodni Francziaországban.) Nagy
oka volt e nótát dalolni.

Mind a két viador egymáshoz méltó dalia volt, fegyverforgatásban jártas,
testi erőben egyenlő. A porondon nagy kör volt számukra kertelve, melyen
belül kedvük szerint tülekedhettek. Jean Carougenak sötét, zománczozott
aczélkék volt a vértezete, Jacques de Grisnek fényes fehér, aranyozott
kacskaringókkal; amannak a sisaktolla vörös, emezé azurkék, arczukból
csak az ajk volt látható.

A viadal, egyenlő erejű vitézek között, hosszan elhúzódott, össze-vissza
csaptak a paizsaikkal, fejüket a vért alá lehúzva s nehéz egyenes
pallosaikkal a vértek fölött, egymás fejét keresve s a toporzékolás
közben, egymást eltolni igyekezve, megfordultak egymás körül, a kék
lovag jutott a fehér helyére. Az eltalált sisak nagyot kondult, a
leszabadult tollbokréta messze röpűlt róla; de sebet egyik sem bírt még
a másiknak adni.

A vörös posztóval bevont échafaudon Sylvandire térdelt, összetett
kezekkel imádkozva szent Genovévához, hogy férjét segélje diadalra; míg
az átelleni királysátorban bajorországi Izabella engedett szabad folyást
rokonszenve nyilatkozatainak, hangosan biztatva választott lovagját: «Ne
hagyd magad, de Gris lovag! Ez derék csapás volt!» – A király nem bánta.

Egyszer aztán de Gris lovag eldobta a balkarjára csatolt paizst; s
hirtelen két kézre kapva a nehéz kétélű pallost, olyat sújtott vele az
ellenfelére, hogy annak a paizsa ketté repedt, a kardcsapás Carouge
lovag sisakját is érte, úgy, hogy annak az arczát elborította a vér, s ő
maga a csapás súlyától féltérdre bukott.

Ámde Carouge lovag a térdrebukás pillanatában egy veszedelmes csapást
mért ellenfele térdére, a hol a pánczél lemezei egymástól elválnak. Ezt
úgy hívják, hogy «coup de Jarnac». De Gris lovag e megsántító csapástól
hanyattbukott s a kardját is kiejté kezéből. Carouge lovag odaugrott
hozzá s aczélsarkát ellenfele mellére téve, kardja hegyét torkának
szegezte.

– Most valld meg, hogy bűnös vagy! De Gris lovag! Te raboltad el a
becsületemet és a feleségem amuletjét!

– Nem vagyok bűnös, – hörgé a lovag. – Nem raboltam el sem a te
becsületedet, sem a nőd amuletjét.

Erre aztán Carouge lovag a torkába ütötte ellenfelének a kardját, jog és
igazság szerint, s azt ott a király és ország szemeláttára kivégezte.

Az elesett De Gris lovag hullája átadatott a hóhérnak és az ő
peczéreinek, hogy bánjanak el vele.

A szép Sylvandiret pedig levezette az échafaudról Carouge lovag, s
kiderült ártatlansága jeléül homlokát megcsókolta az asszonynak.


IX.

A míg a hóhérlegények a párbajban megölt De Gris lovagot levetkőztették,
a bibornok-érsek fölállt a karosszékéből s ünnepélyesen kimondá a
legfelsőbb itéletet, ezüst pásztorbotja görbéjét kinyújtva az elitélt
halott felé.

– Deus judicavit! Ego te condamno aeternas ignes inferorum.[2]

E kenetteljes szózat közben az őrült király felugrott helyéről s
elkezdett hangosan kaczagni:

– Hahaha! Hahaha! Ez derék tréfa volt! A ki a szép asszony csókját és
amuletjét elrabolta, az nem Jacques De Gris lovag volt, hanem én magam!
Itt van az amulet!

Azzal a király a csodatevő óraművel ellátott kristálykeresztet kebléből
előrántva, odadobta Jean Carouge lovag lábaihoz.

Általános volt az elszörnyedés.

Csak a király maga kaczagott őrjöngő diadallal, éles hangon rikácsolva:
«No hát hol van az, a ki itéletet hozott?!»

Ez istenkáromlásra a biboros-érsek két kézre kapta és ütésre emelte a
súlyos ezüst pásztorbotját.

Izabella királyné rémülten veté magát királyi férje ölébe, eltakarva őt
saját testével; – különben megtörténik az a hallatlan eset, hogy egy
főpap agyoncsap egy királyt a pásztorbotjával.

*

Jean Carouge lovag az eset után kivándorolt Afrikába, a honnan soha sem
tért vissza; a szép Sylvandire kolostorba temette életét. VI. Károly
király további bolondságait elfelejtette már a világ, hanem a kártyáit
még most is forgatjuk.




A HÓMENYASSZONY ÉS A REMETE.

(Legenda.)

Alcantarai Ferencznek hítták; dúsgazdag főúr volt, vitéz lovag,
szerencsés szerelmes. Egyszer aztán megutálta a tobzódást, a vérontást
és a szerelmet. Vagyonát szétosztá a szegények között, pánczélját
levetette, menyasszonyától bucsut vett; szőrköntöst öltött, mezitláb
elzarándokolt a havasok közé, ott keresett egy barlangot, abban
meghuzódott s a legszigorúbb vezeklésben tölté el ifjú életét.

Mindent el lehet feledni: a borral telt poharat, a vérrel festett
kardot; de a szerető asszonyt nem lehet elfelejteni soha.

Alcantarai Ferencz remete korában sem tudott megválni egykori
bálványától, a ki miatt ott hagyta a világot. Azt a jégkeblű hölgyet
kiformálta hóból a barlangja közepén, hogy éjjel-nappal maga előtt
lássa.

Ezt a hómenyasszonyt ölelte, csókolta a nap minden szakában, s a mi a
hóalak csókjából ajkaihoz tapadt, az volt egyedül testi szomjának
csillapítója. Tán a lelkének még inkább.

A hómenyasszony hívebb az elhagyottnál; mert az viszonozza a szerelmet;
ez nem csalfa, nem csapodár, ez nem kínozza gyilkos szeszélyeivel az
imádóját.

De azért a hűség még a hómenyasszonynál sem tart örökké. Megérkezik a
hatalmas csábító: a nyári forró szellő.

Alcantarai Ferencz napról-napra észleli, hogy bálványképe fogy. Nemcsak
az ő csókjai fogyasztják az alakját, más is hizeleg neki. Az imádott kép
összeroskad; lassan-lassan semmivé lesz; végképen elenyészik. A remete
egyedül marad. Nem birja a nagy magányosságot elviselni. Elindul
zarándokútra. Bejárja a hitetlenek tartományait. Mindenütt tanítványokat
szerez, hirdetve, hogy édesebb az ölelgetése a hóbálványnak, mint az
élőnek. Sokan vannak, a kik ezt elhiszik; bevallják, így tanulták. Egész
szekta támad körülötte. A hóbálvány szerzete.

Aztán mikor az első hó leesik, beköszönt a tél, akkor a remete
visszavándorol a barlangjához.

És ime nagy örömére ott látja a barlang közepén a hómenyasszonyt _ifjú_
szépségében.

Hű tanítványai távollétében elkészítették hóból a kedves alakot.

Hogy rohant oda hozzá!

– Visszajöttél hozzám! Óh de nagyon vártalak.

S ölelte, csókolta a visszatért kedvest, a hűséges szerető menyasszonyt.

… Az Alcantaristák szektája még most is fennáll és terjed.




A MISKOLCZYAK.

(Történelmi elbeszélés.)

Mi a szerelem? Virágméz.

Mi a szerelemféltés? Virágméreg.

A liliom is virág, a maszlag is virág, szépségben, külső formában
vetekednek egymással.

Ez a két virág képviseli a Miskolczy-család nehéz végzetét.

Hőse e történetnek vitézlő Miskolczy Simon Deák, ki ezt a névpótlékot
(Literatus) a wittenbergai univerzitáson szerzett klasszikus
míveltségével érdemelte ki. Professzornak készült, a mi akkor
Magyarországon ritka nehéz állás volt.

E szándékát félbeszakította édes anyjának, Ományi Katalinnak véletlen
halála. Ezáltal egyszerre apai örökségéhez jutott, melyet az ideig édes
anyja birtokolt, özvegyi jog czímén. A régi magyar törvényes szokás
szerint a nemesi özvegy örököse maradt az elhunyt férje vagyonának, sőt
még a szavazati jogának is, és a fiát csak rangjához illő módon
neveltetni köteleztetett.

Simon Deák tehát egyszerre úr lett: földbirtoka kiterjedt Miskolcz-,
Csaba-, Szolgagyőr-, Ziliz-, Ladmócz-, Sárospatakra s még néhány
bükkvidéki falura; Miskolczon, Patakon ősi lakóházai is voltak.

Édes anyja első férje korán bekövetkezett halála után nagyhamar férjhez
ment újból Árky István sárospataki földesúrhoz, a kitől fia született:
András.

Miskolczy Simon ez időben lehetett két esztendős.

Az elsőszülöttnek aztán éreznie lehetett a különbséget a mostoha gyerek
s az édes gyerek között. A csecsemőt beczézik, ringatják, altatják,
annak a neve «te édes», a bátyjának a neve már «te kamasz!» Amazt
aranykanállal etetik, neki fakanalat nyomnak a markába s a padlón van a
helye, mikor az ételmaradékot eléje lökik.

S ez a körülmény a két testvér között örökké fenmarad. Az öt esztendős
Simon lovon ül s üti a fejét a fakarddal, ha nem nyargal tetszése
szerint. Később a Bandinak minden ákombákját agyonmagasztalják, ha a
krétával a pallóra firkál, míg a Simonnál van dolga a nyirfavesszőnek,
ha hibát ejt az egzerczicziumban, a mit a doktor diák feladott eléje.

Az Árky fiú, mint elkényeztetett gyerek, zsarnoka volt a bátyjának:
folyton árulkodott rá, bevádolta a szülői, a tanítói előtt s nagy öröme
telt benne, ha azt valami büntetés érte. Szüntelen verekedett vele: ő
kezdte, s aztán ha az erősebb bátyja visszaverte, ő szaladt panaszra
nagy jajveszékelve. S ha azt megbüntették, még ki is csúfolta.

Így nőttek fel egész legénykorig, folytonos testvéri czivakodás között.
Együtt jártak a sárospataki kollégiumba: a Simon volt tizenkilencz éves,
az öcscse tizenhét.

Ebben a korban már szívesen látják az ifjakat a leányos házaknál.

S ilyenkor már a szívben megmozdul az a titkos vágy, a minek neve még
ismeretlen.

Könyvből nem tanítják ezt. Versírók még nem voltak akkor (1600), a kik
megénekelték volna az édes fájdalmat.

Mind a két fiú szerelmes lett ugyanazon szép leányba, a kivel együtt
tanulták a «lengyel»-t tánczolni. Az még csak tizenöt éves volt.

S a Simonnak és Bandinak már sok ökölcsapás emléke kéklett az orczáján,
a mit egymástól kaptak.

A szülők rájöttek e nefelejts foltok okára.

Az a szép, gyönge Girincsy Anikó, a viczispán serdülő leánya.

Gondoskodtak róla, hogy a bajnak idején elejét vegyék.

A nagyobbik fiút elküldték jó messze ez országból, Wittenbergába; ő volt
a talentumos, a ki mindenben eminens volt. A Bandi rest volt és
feledékeny; ő rá ki volt mondva, hogy nem lesz belőle prédikácziós
halott.

Nem is volt rászorulva; rá, mint egyetlen fiúra, nagy ősi birtok nézett,
s az rövid időn kezére is jutott. Az atyja meghalt, s azzal az úrfi
rögtön abbahagyta a tudományok keserves mívelését, válét mondott a
kollégium falainak, elfoglalta őseinek Sárospatak mellett épült kerített
kastélyát, özvegy anyjának hagyva a pataki úrilakot, a ki nem tudta
volna eltűrni kisebbik fiának durva kihágását, dorbézoló tivornyáit vele
egy födél alatt.

De még jobban szomorította az özvegyet elsőszülött fiának a dolga.

Simon kitűnő bizonyítványokat küldött haza az univerzitásról s anyjához
írott leveleiben kinyilatkoztatá, hogy erősen föltett szándéka esze és
munkája után életpályát törni magának: professzornak készül, a
sárospataki kollégiumban a theologiai kathedrát szándékozik elfoglalni s
míveltséget, tudományt terjeszteni hazájában.

Rettenetes gondolat! Hogy egy magyar főnemesi család ivadéka ily
alacsony sorsot választott magának. Diákokat tanítani! Papbért, lukmát
beszedni! Prédikácziókat tartani zsíros parasztok gyülekezetében! A
büszke párduczkaczagány helyett felölteni a tógát, felkötni a stólát!
Lemondani nemesi bandériumok vezetéséről, bizonyosra vehető alispáni
hivatalról. Sőt főispáni méltóságról, országbiróságról s elcsúfitani az
ősrégi családfát egy «tiszteletes tudós» titulusával!

Ományi Katalin az aggodalmai miatt sűrün tanácskozott nagybátyjával,
Lorántfy Mihálylyal, ki ez idő szerint a pataki vár kormányzó kapitánya
volt, s ketten együtt azt eszelték ki, hogy Simon Deáknak elküldik a
Miskolczy-család levéltárából azokat az okiratokat, melyek ezen ősrégi
nemzetség múltjáról bizonyságot tesznek.

E régiségtől megfakult pergamenekből, melyek mind a család czímerével
vannak feldiszítve, az égbe néző sassal, majd megtudja az eltántorodott
fiú, hogy mivel tartozik dicsőséges familiája nevének.

Dédőse e nemzetségnek Bors vezér volt, egyike azoknak, kik Árpád
fejedelmet kísérték honfoglaló diadalútjában. Ő hódította meg Borsod és
Bars vármegyét, s azok az ő nevét tartották meg. Ennek ivadéka szerezte
Miskolcz város hírre emelésével a Bors-Miskolczy nevet s a borsodi
főispáni méltóságot. Egy későbbi unokája még magasabbra vitte. II-ik
István királylyal szemben a felvidéki nemesség őt kiáltá ki
ellenkirálynak; – további ősei nádorispánok voltak: Miklós nádor, Gyula
nádor, Fülöp nádor az Árpádházbeli királyok uralkodása alatt. Domokos
bán pedig sógora lett III-ik Béla királynak.

És ennyi dicső ősnek a hírnevét most egy elkorcsosult utód el akarja
homályosítani azzal, hogy kard helyett pennával keresse a kenyerét: hogy
a míg azok a Miskolczy név elé kevélyen illesztették a Bors nevet, ez a
lenézett, kigúnyolt «Deák» nevet ragasztja utána!

Nagy gyalázat volt ez az egész messze elágazó atyafiságra!

Azonban Simon Deákra még az őseinek a kinevezési okiratai sem voltak
hatással. Ő többre becsülte azoknál a baccalaureátusi diplomát, a mit
esze, szorgalma, tudománya által kiérdemelt.

Messze időkre kiható tervei voltak: a hitreformálás apostola
szándékozott lenni s nem álmodozott egyébről, mint arról a csendes
boldogságról, melyet tanulmánya befejeztével édes otthona nyújtani fog a
pataki házban, hűséges szerelme oldalán: hisz az elváláskor a bájos
Girincsy Anikó esküvel fogadta neki, hogy hű marad hozzá, várni fog rá s
máshoz nőül nem megy. S a leányok meg szokták tartani az adott szavukat.

Aztán bizott is magában. Hisz oly délczeg, daliás alak volt:
iskolatársai között arczra, alakra is első. Nemcsak a concertatiókon
győzte le valamennyit, de a censurán is. Kardcsapás helye nem bélyegezte
még síma arczát és homlokát, pedig e nélkül diák nem kerül ki az
egyetemből.

A kétszeresen özvegy Ományi Katalint a fölötti bánata vitte a sírba.

Hasztalan volt az anyának az a gondos fáradozása is, hogy Simon fiának
hozzá méltó életpárt keressen, a kit meg is talált Szirmay Orsolya
személyében. Ez ugyan nem volt valami világhódító szépség, de szintén
magas familiából származott, s nagy hozomány járt vele készpénzben. Ámde
Simon Deák hallani sem akart az anyja által neki szánt jegyesről: a
szívét egészen betöltötte első szerelme, a szépséges Girincsy Anikó.
Simon Deák anyja halála után sietett haza Magyarországra.

Végignézte magát a nagy velenczei állótükörből: puderezett haj lefüggő
vuklikkal, símára borotvált arcz, himzett gallér, zászlós nyakravalóval,
puffos ujjú selyemkámzsa, átszorítva bőrövvel, melyről kard helyett
szíjon lóg le a bőrtáska, abban a kalamáris, az írószerszám; aztán
sokránczú pulader, végül térden felül érő stiblik, a mikre szijjal van
felkötve a sarkantyú. (Ez szükséges volt a lovagláshoz: Simon Deák
Miskolczról Patakig lóháton utazott.)

Wittenbergában nagyon szerethették ilyen alakban, de Patakon maskara
volt.

– Senki sincs a háznál? – kérdé Simon Deák a kulcsártól.

– Bizony üres ez, a mióta a nagyasszonyt eltemették belőle. Se konyha,
se pincze, se edény, a nemzetes úr, az András, mindent elvitetett a maga
várába.

(A vén cseléd az öcsöt nemzetes úrnak czímezte, a bátya csak «úrfi» volt
neki.)

Simon Deák egyet gondolt: otthagyta az üres szülői házat, lóra vetette
magát s felkereste Árky András kastélyát, mely a város közelében feküdt,
erős, emeletes épület, szögletein kiugró tornyocskákkal, erősen
körülpalánkolva. Ismerte jól ezt az épületet mostohája idejéből, ki a
nyári törvényszüneteket itt szokta tölteni.

Otthon találta a mostoha öcscsét. Ő is, az is alig akartak egymásra
ismerni. András egészen a megholt apja képmására alakult át. Bozontos
bajúsza, szakálla, borpiros arcza és orra, üstökbe csavarintott haja a
homlokán, kétoldalt lecsüngő csimbókjai mintha örökségül szálltak volna
rá. Vidrabőr dókát viselt, ezüst kapcsokkal, hozzá piros nadrágot, sárga
sarukat, széles öve mellett ezüst tokba dugott kést és fokosbaltát.

Nagy hahotával fogadta a belépő bátyját, a kit őrtálló csatlósa
bejelentett.

– Te vagy az, Simi bátya? De megifjúhodtál! Hová lett a hajdani
bajúszod?

A testvérek azért csak összeölelkeztek s magyar szokás szerint
összecsókolóztak.

– Mi hord a tájunkon? – kérdezé András. – Úgy, igaz! Hiszen te
professzor kathedrába készülsz: azért ez a nyírott pofa. No hát, tudsz
még magyarul? Vagy veled már csak diákul vagy sobákul lehet konversálni?

Simon aztán megnyugtatá: «Tudok diákul is, németül is, de azért jó
magyar maradtam.»

– No, ha igaz magyar maradtál, akkor ülj ide velem a poculatoriumhoz:
tudod azt a régi közmondást: «a potu incipe cœnam», a mit az asszonyok
úgy ejtenek ki, hogy «apró czipó czérnával jó».

Azzal odaerőltette az asztalhoz a bátyját, a hol nagy leveses tálban
kinálkozott a mézes lengyel pálinka (magyarul «alemázia») s biztatta a
kupiczák ürítésére. Úgy is hívták a magyarok, hogy «domitorium» meg
«appetitorium». Ezt megkívánta a konstituczió.

– Hát te, bátya, még nem is tudod talán, hogy én azóta megházasodtam?

– Nem tudósítottál felőle.

– Nincsen papiros a házamnál, nem tudok írni. Szépséges kis
galambocskára tettem szert. No, majd megismered a vacsoránál. Kissé
durczás ugyan és akaratos, mikor rájön a bolondórája: csakhogy énnekem
van egy kipróbált házi szerem, a mit az apámtól örököltem: az is nagy
sikerrel alkalmazta a maga asszonyánál: az kiűzi belőle az ördögöt.

Simon Deák kíváncsi volt ezt a csodaszert megismerni, András aztán
odamutatott az ajtó sarkára. Ott függött az a bizonyos szíjból font
korbács, az őzláb nyelű. Gyakran látta azt a mostoha apja kezében s
hallotta miatta sírni az édes anyját, a mitől a vére felforrt s a keze a
kése nyelét markolázta: szerette volna a mostohája szívébe mártani.

Hát most más asszonyt gyógyítanak vele. Szegény pára!

Az asszonyka nem jelent meg a férfiak ivószobájában. Azok dohányoztak s
szabad szájjal beszéltek, a mi nem női füleknek való volt.

Rövid időn még egy új vendég érkezett a házhoz. Hatalmas úr, a ki hintón
jött, csatlósok kíséretében. A pataki vár főparancsnoka, Lorántfy
Mihály, őszbecsavarodott legényember, de ez nem foglalt helyet az
ivóasztalnál: az asszonyság után tudakozódott; a házi gazda engedelmet
adott neki rá, hogy bemehet az asszonyához.

Mikor betette maga után az ajtót, András kivakkantá:

– A vén kecske fülig bele van bolondulva a feleségembe.

– S te nem vagy féltékeny?

– Az asszony dolga megvédelmezni az erkölcsét, s Patak vár ura nagy
marha, azzal nem jó összetűzni olyan embernek, a ki előre akar menni.

Ez a mondás elég világos volt.

A hajdu jelentette, hogy a vacsora fel van tálalva.

A két testvér átment az ebédlőterembe.

Az átelleni ajtón kilépett a várkormányzó, a háziasszonyt vezetve
karján.

Simon Deák azt hitte, hogy az ég szakad a fejére, mikor a hölgyet
meglátta.

Ez az ő eszményképe volt: a csodaszép Girincsy Anikó.

Az a nő, a kiről folyton álmodott, a kinek esküszavára, hű szerelmére
alapította egész jövendője tervét, a kiért a könyveket bújta – és a ki
most mint öcscsének az asszonya jő eléje felfőkötőzött fővel.

– Hozta Isten Kegyelmedet nálunk! – üdvözlé az asszony, kezét nyújtva
eléje. (Hajdan tegezték egymást.)

Simon Deák leküzdte háborgó indulatát s megcsókolta a nyújtott kezet.
Annak a keze is reszketett, de az övé is.

A háziasszony helyet mutatott az asztalnál, baloldalán a sógornak: a
jobboldali ülés a méltóságos urat illette meg.

András úr az asztal átelleni oldalán ült, patriarkális szokás szerint.

Mielőtt helyet foglaltak volna az asztalnál, a várúr elkezdte a
kötekedést Simon Deákkal:

– No hát, tiszteletes uram, nem mondunk egy asztaláldást vacsora előtt?

– Én még nem vagyok tiszteletes, csak Deák.

És így elmaradt az asztaláldás, hacsak annak nem vehető a várúr kedélyes
mondása:

– Dicsértessék – a szép asszony.

Simon Deáknak alig ízlett a felhordott étel, daczára szép szomszédnője
szíves kinálgatásának; végiggondolta magában az egész dolgot s kezdte
azt érthetőnek találni.

Anikó családja büszke volt a rangjára: az apa alispán: ha választás volt
két kérő között, inkább nyújtották kezüket annak, a kire nagy előmenetel
vár: most is szolgabiró már, az öcsének, mint a bátyának, a ki
professzori pályára készül, a honnan nincs semmiféle előmenetel. A
szülői akarat kényszerítő volt. A leánynak ahhoz kellett menni, a kihez
szülői parancsolták. Szívről, szerelmről szó sincs a házasságkötésnél.

A leány esküje, hűsége délibáb: bolond, a ki fellegvárait építi belé.

Simon Deák hallgatott, mélázott.

Nem tűrhette ezt a pataki vár ura. Belekötött:

– Nos hát, öcsémuram, mikor szándékozik a kathedráját elfoglalni
Patakon?

Ezt nagyon óhajtotta volna Lorántfy Mihály, mert azon járt az esze, hogy
ha ez a külföldön kimívelt tudós azokat a szabad eszméket elkezdi
hirdetni, a mikkel ott szaturálta az elméjét, nagyon könnyű lesz valami
veszedelmet keresni vagy perduelliót a nyakába varrni, a miért aztán
megnótáztassék, a birtokai konfiskáltassanak, s azokat aztán a
feljelentő donáczió útján magának elkaparinthassa.

Hát ez igen tisztességes útja vala hajdanában az akvirálásnak.

De ezúttal nagyon csalatkozott.

– Soha sem, – válaszolt Simon Deák határozott hangon. – Eszemben sincs,
hogy kathedrába üljek. Meg sem pihenek Sárospatakon, a hol semmi
keresetem nincsen.

– Hát mitévő fog lenni, öcsémuram? – kérdé Lorántfy, kit bosszantott ez
a számításain átvont kereszt.

– Hazamegyek Miskolczra s átveszem uradalmaimat, a miket apám után
örököltem, visszaveszem a Miskolczy Bors nevet, letagadom a Deákot,
bajúszt eresztek akkorát, hogy a fülem körül csavarhatom s vetekedem a
vitéz czimboráimmal, hogy melyikünk iszsza a másikat az asztal alá?
Leszek magyar úr, a hogy hozzám illik.

Erre a szóra két könycsepp gördült végig a szép háziasszony arczán.
Érezte, hogy ennek ő az oka.

Lorántfy Mihály észrevette az áruló könycseppet. Sejtett valamit. Tovább
űzte-fűzte.

– És akkor bizonyosan meg is fog házasodni uramöcsém?

– Első dolgom az lesz.

– Talán van is már szíve választottja?

– Van. Boldogult édes anyám választotta ki a számomra.

– Szabad a nevét megtudni?

– Miért nem? A legelőkelőbb borsodi család leánya: szirmabessenyei
Szirmay Orsolya kisasszony.

A várúrnak széles nevetésre szaladt a szája.

– Miért tetszett nevetni?

– Semmi, semmi, uramöcsém. Gratulálni akartam kegyelmednek. Azzal ugyan
nyugodalmas élete lesz, mert benőtt már annak a fejelágya.

– Legalább nem kell a nevelésével fáradoznom.

A háziasszony Simon kezére tette a kezét s kérő hangon mondá:

– Ugy-e bár, ha megnősül kegyed, el fogja hozzánk hozni a feleségét?

– Nem igérem, hogy szószegő ne legyek.

És Simon Deák csakugyan szavának állt. Másnap korán reggel, mikor még
mindenki aludt a háznál, minden búcsuvétel nélkül otthagyta az
Árky-kastélyt. Bár tartotta volna meg azt az elhatározását, hogy sohasem
fog oda többet visszatérni.

Hanem hát Simon Deák olyan ember volt, a ki igéretet nem tett szóval, de
ha magában elgondolta, hát azt megtartotta.

Alig múlt el másfél esztendő, hogy a hintaja begördült az Árky-kastély
kapuján. Elhozta magával a feleségét rokonlátogatóba.

Egészen más alak volt most, mint a minapi látogatásakor: arczban,
öltözetben tökéletes magyar.

A feleségét rábízta az ángyára, maga az öcscsével maradt a
pipatoriumban.

– No, bátya, – mondá András öccs, – gratulálok neked a feleségedhez. –
Hej, rengeteg pénzt kaphattál vele hozományul.

– Honnan gondolod azt?

– Az ábrázatjából, szegénykének.

Hiszen az igaz, hogy Szirmay Orsolya egész vasládával hozta a körmöczi
aranyat a férjéhez, de az is igaz, hogy nem volt valami világi szépség.

– Hát a feleségem áldott jó asszony és engemet szeret. Nálam nincsen
szükség asszonyszelidítő házi csodaszerre.

András öcsöt elhallgattatá ez a találó replika.

Annyival jobban megnyílt a szíve Anikónak Orsolya előtt. Csakhogy
kaphatott egy érző keblet, a melybe átöntheté sűrű keserveit. Egész
élete valóságos mártirkodás garázda, goromba, részeges férje mellett, ki
asszonyi méltóságát is szüntelen megalázta aljas hűtlenségeivel.

Hazatérett Orsolya az egész úton tartotta a férjét a szenvedő ángyika
panaszainak elmesélésével, nem is sejtve, hogy azzal mennyi kínos érzést
támaszt annak a szívében.

Miskolczy Simon Deák azután több évig boldog életet élt hűséges
párjával; a második évében házasságuknak fiuk született: annak Mihály
nevet adtak, keresztatyja, Miskolczy Mihály neve után. Annak a nevelése
képezte legfőbb örömüket.

Ekkor a balvégzet elragadta a szerető asszonyt férje mellől. Szirmay
Orsolya megtért a Miskolczy-család sirboltjába az avasi templomban.
Simon Deák híven viselte a gyászt egy esztendeig elhunyt nejéért. Tovább
nem bírta ki, hogy a hű teremtés után üresen maradt szobákat járja
nappal, az ő megjelenő szellemét lesse éjjel. Odahagyta a miskolczi
házat, a kis fiát átadta nagybátyjának, Mihálynak, a ki nős volt: ott
nevelték tovább. Maga elköltözött a sárospataki házába s ott elzárkózott
életet élt. Csak olyankor látták, a mikor vadászni ment az uradalmi
erdőségeibe.

De hát éppen csak a vadászat lett volna a szenvedélye, mely Patakhoz
kötötte?

Nem értesült-e a cselédjei révén a sokféle mendemondáról, mely
közhírként szállongott az Árky-család viszálykodásairól. A férj
kalandjai köztudomásúak voltak. Hetekig elkóborolt dőzsölő czimborák
társaságában: néha bevert fejjel hozták haza. Távolléte alatt egyedül
maradt feleségét vígasztalni eljárt a kastélyba a hatalmas főúr,
Lorántfy Mihály; de biz ez a maga részére nem talált viszont
vígasztalást. A nő erénye visszautasított minden bűnös ömledezést.

A főúr panaszával magához a férjhez fordult. Az nem volt ő rá féltékeny:
a patronusára. A feleség kegye foglaló, a mivel a pártfogást meg lehet
vásárolni. Csakhogy ebből a foglalóból még apró pénzt sem adogattak.

– Gyanús nekem ez a dolog, – mondá Lorántfy Árky Andrásnak. – A te
feleséged olyan, mint egy szent. S én a szentekben nem hiszek. Ennek van
valakije, a ki a szívét elfoglalva tartja.

– Az bizony meglehet. Simon Deák bátya, a mióta a felesége meghalt, itt
tanyázik Patakon.

– Lessünk utána.

És úgy tevének.

Lorántfy Mihály rövid időn értesült a kémei által, hogy Simon Deák egy
lovásza kíséretében el szokott lovagolni az Árky-kastélyhoz, olyankor, a
mikor András úr hosszabb időre eltávozott hazúlról: az erdőben
hátrahagyja paripáját, maga gyalog elmegy a kastélyig: ott az egyik
donjon ablakából kötéllajtorját bocsátanak le eléje, azon felmászik s
azután otthon találja magát.

A tőrvetés sikerült. Egy éjszaka Árky András a tátrai zergevadászatból
váratlanul otthon termett. Neje szobáját zárva találta. Azt óriási erejű
csatlósával, Sztankóczy Boldizsárral betörette. Ott találta a neje
társaságában Simon Deákot.

Simon Deák elfeledkezett az univerzitáson feljegyzett bölcs mondásról:
«Ha szép asszonyt látogatsz meg, kardodat otthon ne felejtsd». – Ő
fegyvertelen volt. Így aztán a marhaerejű csatlósnak könnyű harcza volt
a védtelen ellenében. Ütötte, a hol érte, és Simonnak ezalatt még azt is
látnia kellett és hallania, hogy András ártatlan, erényes nejéhez
rohanva, annak szép, gesztenyeszínű haját keze körül csavarja s gyönge
tagjait vérig korbácsolja, nem törődve a nő sikoltásaival. Végül aztán a
brutális csatlós felnyalábolta Simon Deákot s kidobta a donjon ablakán.
Szerencséjére a vitézkötése beleakadt a vízfogó rézsárkány fejébe, s
onnan a lugason lekapaszkodhatott csonttörés nélkül.

E meggyaláztatást nem tűrte el Simon Deák. Megtorlásra gondolt.

Másnap korán reggel felköté jó damaszkusi kardját, két pisztolyt dugott
a nyeregkápájába s lóra kapott. Egyesegyedül koczogott alá az
Árky-kastélyhoz. Ott meghúzta magát a ligetben s várta az ellenesét.

Az nemsokára megjelent a csatlósa, Sztankóczy kíséretében. Ők is lóháton
voltak. A csatlós vállán puska függött.

Simon Deák, a mint meglátta őket, nagy bátran eléjük lovagolt s a mint
lőtávolba értek, rákiáltott az öcscsére: «Egy szóra, András!»

Árky András, a mint észrevette bátyja szándékát, odakiálta a csatlósára:
«Lődd agyon!»

Mire a csatlós lekapva válláról a puskát, rögtön czélba fogta Simon
Deákot.

Ámde az gyorsabb volt, megelőzte a halálos lövést s kapóra elsütött
pisztolyából egy golyót küldött a czélozó csatlós szemébe, mely a
koponyába hatolva, halálos sebet ejtett. Sztankóczy kiejté a puskát
kezéből s a lova nyakára borult, az haza vitte nyargalvást.

A két testvér magára maradt. A kardnak kellett közöttük dönteni.
Egymásra rohantak lóháton. Mind a kettő vágott, egyik sem hárított.
András ősi szablyája lapos vágást adott, melyet Simon bátya kalpagja
felfogott; de Simon Deák kardja ketté hasította András koponyáját, az
holtan esett le a lováról. S benne magva szakadt a sok századon át
virágzott baronyai Árky-családnak; ő volt az utolsó férfi-sarjadék.

Simon Deák, lemosva fejéről a gyalázat foltját, odalovagolt a
kastélyhoz. Az ismeretes donjon ablakán kinézett Girincsy Anikó. A lövés
hangja csalta oda.

– Ott fekszik az urad az erdőben holtan! – kiálta fel hozzá. – A te
halottad ő, temettesd el.

Azzal, hogy Árkynénak is bajt ne okozzon, nem tért vissza Patakra többé,
hanem Petrahónak fordulva, Miskolcz felé ügetett.

Ott aztán csendesen meghúzta magát az atyai házban.

Elmúlt egy esztendő, azt lehetett hinni, hogy Árky András halálát
mindenki elfeledte. Párbajban történt: megvolt rá az ok.

Ekkor egy hűvös őszi estén, a mikor a szokott vadásztársaság
hazaoszlott, és Simon Deák magára maradt, zörgettek az ablakán: staféta
érkezett.

Patakról hozott sürgős levelet. Girincsy Anikó írta.

Tudatta vele a nagy veszélyt, mely fenyegeti.

Gróf Forgách Zsigmond országbiró II. Mátyás király parancsolatjára
elrendelte az ő nótáztatását.

Lorántfy Mihály olyanféle vallomásokat csikartatott ki Árky szolgáiból,
hogy Simon Deák orozva tört rá Árky Andrásra s úgy ölte meg. Ezért
kihallgatás nélkül fejvételre itélték. Pataki és környékbeli jószágait
Lorántfy kapta meg donatióba. Felhívja az asszony Simont, hogy siessen
menekülni a gyalázatos halál elől.

Miskolczy Simon átlátta, hogy itt nincs számára védelem. A kinek a
hatalmasok megkivánták a birtokait, annak a feje el van vesze.

Árkyné jókor értesült ez itéletről és sietett Simont megmenteni.

Simon Deák most hamarosan megírta az elébb megkezdett levelet fiának,
kit nagybátyja nevelt, tudtára adva, hogy nemcsak birtokait veszté el,
de nemesi czímerét is, ősei nevével, válaszszon magának más nevet s
igyekezzék eszével, vitézségével visszaszerezni, a mit atyja
elveszített.

Azzal felkötve jó kardját, pénzét tarsolyába tömve, lovára vetette magát
s utolsó búcsuvételül fellovagolt az avasi templomhoz, melynek
márványlap-fedte kriptájában ősei porladoznak. Nem valamennyien, mert a
legtöbbet a csatatéren temették el. Atyja, Márk Deák, a mezőkeresztesi
harczmezőn pihen, ennek a bátyja pedig a Kis-Győr melletti Kék-Mezőn.

Simon Deák e sírboltnak egy kavicsát rejté keblébe. Ez volt összes
öröksége, a mi dicső ősei után rámaradt. Meg a kardja.

Odacsatlakozott a nemzeti szabadságért táborozó hajduk seregéhez, kik
szerte portyáztak a hazában, s ott vérzett el a csatatéren, ott porlad a
szabadsághősök közös sírüregében. Sírkő nem beszél róla. Szerelmének és
a szerelemféltésnek áldozata volt.

Egyetlen fia, Mihály, ki atyja keresztnevét vette fel családi nevéül,
II. Ferdinánd király alatt harczi vitézsége jutalmául 1630 május 12-én
visszanyerte ősei nemesi czímerét s az apai Miskolczy nevet, a mit
utódai most is dicsőséggel viselnek s ott lakoznak az ősi földön.

(Unokája, Simon János adatai nyomán.)




DE MI LESZ A FELTÁMADÁS UTÁN?

Tessék elhinni, hogy még azzal nincs megoldva minden kérdés, hogy
«feltámadunk».

Hiszen az már bizonyos. Az már nemcsak dogma és hitágazat, de tudományos
kisérleteken alapuló tény.

Rég tudva van, hogy az indus bonczok addig tudnak koplalni, a míg minden
életerő kivesz belőlük, s megáll az érverésük. Akkor leteszik őket a
sírboltba, s ott hagyják huszonegy napig. Ennyi halál után ismét
kihozzák őket a friss levegőre, tagjaikat bedörzsölik ambrával,
borszeszszel; s arra azok lassankint felébrednek és enni kérnek.

Pelletier franczia hadiorvos az I. Napoleon alatti hadjáratban, a mint a
franczia seregek a homokpusztán keresztül üldözték a mamelukokat, egy
franczia katonát a napszúrástól holtan lerogyni látott. Nem volt idő
vele bajlódni: ott hagyták. Három nap mulva megint ugyanazon az úton
visszajöttek s megtalálták a holt bajtársat. Az már akkor fekete volt,
mint egy mumia. Az orvos most már ráért vele bajlódni. Megkisérté erős
borszeszt tölteni a halott szájába. Az néhány percz mulva nagyot
csuklott, torzképet csinált, felnyitá szemeit s még egy kortyot kért
abból a pálinkából.

Lemercier híres franczia műtő pedig nemrég kisérletet tett egy halálra
itélt franczia gonosztevővel a feltámasztás lehetőségének
bebizonyítására. Először is érvágás által annyi vérét kibocsátá, hogy az
elitélt szívverése megállt; azután meszes vizet fecskendett be az ereibe
s akkor az egész embert elteteté egy jégverembe. Két hónap mulva megint
felhozatta s akkor a mészvizet kiszivattyúztatva ereiből, azokat megint
friss meleg vérrel tölteté meg. És ime a gazficzkó, mielőtt a szemei
felnyitásával elárulta volna, hogy él, a míg a doktor a feltámasztással
vesződött, kilopta a zsebéből az óráját.

Ez mind igaz.

Hanem ennél igazabb, a mit itt a közéletünkben láttunk.

Volt egy magyar gróf, X. Arthur, a kit mindenki ismert, a nélkül, hogy
valaki örült volna ismeretségének. Hóbortjai tették nevezetessé,
melyekben nem volt semmi genialitás; pazarlásai, a melyekben nem volt
semmi uriasság; vérengzései, a mikben nem volt semmi bátorság; és
szerelmi kalandjai, a melyekben nem volt semmi költészet.

Mindenki azzal a véleménynyel volt felőle, hogy ezt az embert rövid időn
vagy agyonütik, vagy ő üt agyon valakit, vagy a mi legbizonyosabb,
koldussá lesz, elprédálja mindenét.

Körülbelül úgy is történt. Egy rossz napon vett egy szép kétcsövű
pisztolyt, s azt olyanformán próbálta ki, hogy egy hitelezőjét
agyonlőtte vele, a miért nem akarta neki adni a pénzét meg a leányát. A
leányra is rálőtt, de azt nem találta halálosan, az megélt. Ezért azután
a nemes vármegye ő belőle is halottat csinált, csakhogy nem úgy
applikálta nála a mészvizet, mint doktor Lemercier a brigandnál, hanem
úgy, hogy kimeszeltetett vele a számára négy falat a vármegyeházánál, s
abban tiz esztendőre eltemette.

Arthur tökéletes halott volt tiz esztendeig. Soha ez idő alatt a
börtönből a nap alá ki nem jött, úgy, hogy a szobájának a padló
deszkáiból mély lyukak voltak már koptatva a folytonos alá és fel
lépegetéstől.

Ez a tizesztendei halál annyiban használt neki, hogy azalatt a jószágai
minden adósság alól kiszabadultak. Mert a régi táblabiró-világban voltak
még olyan ostoba tömeggondnokok és perügyelők is, a kik azt tartották,
hogy _első_ kötelesség: a hitelezőket kielégíteni, a _második:_ az adós
birtokát megmenteni, az _utolsó:_ megköszönni, ha az ő fáradságuk
jutalmára is marad valami. Hysteron proteron!

Mikor Arthur grófnak az utolsó napja is letelt, az alispán bement hozzá
a börtönébe.

– No, bajtárs (jó ismerősök voltak hajdan), ütött a feltámadás órája.
Megint élő vagy. Jószágaid megint teher nélkül kapod vissza. Mit fogsz
most csinálni?

– Tudom én azt már, – válaszolt a feltámadott. – Egy egész hétre való
programmot csináltam már magamnak. Kárpótlás kell a tizesztendei
bőjtért. A mint ma innen kiszabadulok, hajtatok a Neue Weltbe, valahány
szép lány van, mind összeszedem, sorba tánczolok valamennyivel, a
czigány csak az én nótámat húzza. Egy huszonnégy óráig járom a tánczot a
szép lányokkal. Második napon azután egy huszonnégy óráig nem teszek
egyebet, mint iszom. Egymagam bezárkózom egy szobába, körülrakom magamat
tokajival, burgundival, Cyproval, Cliquotval, s iszom huszonnégy óráig
folyvást. Harmadnap beveszem magam a Koronába s huszonnégy óráig sorba
játszom makaót, nasivasit, landsknechtet, ferblit,
trente-et-quarante-ot, – kikártyázom magam kedvemre! A negyedik nap
felkeresem azt a zsidót, a ki nem akart a bérletemből semmit nekem
fizetni, mind a tömeggondnoknak adta, azt megverem kegyetlenül. Azután a
kaszinóban beleveszek a legelső emberbe, a kit szemközt találok, azt
kihivom és karmonádlinak aprítom. Ötödik nap megveszem a legdrágább
angol paripáját Ivánnak, s azt huszonnégy óra alatt agyonnyargalom. A
hatodik nap azután felkeresem azt a leányt, a kit olyan rosszul lőttem
meg, s vagy elveszem, vagy még jobban meglövöm.

– A hetedik nap azután megint visszakerülsz ide ebbe a szobába, – fejezé
be a programmot az alispán. Én hát sietek uj padlókat berakatni.

Arthur gróf csakugyan megtartá a programmját híven.

Az első huszonnégy órát feltámadása után végigtánczolta a félvilág
könnyű hölgyeivel; a második nap a borok katalogusán keresztülitta
magát; a harmadikon aztán a kártyaasztalnál csinált annyi adósságot
éppen, a mennyivel a vármegye gondviselése alá került. A negyedik nap
(mérges is volt), elment a zsidót megverni. Hanem a zsidó erős volt
elvette tőle a botot. Annál dühösebb lett. Rohant programm szerint a
kaszinóba. Ott nem talált többet egy úrnál, a ki őt igen nyájasan
üdvözlé, – azt ő viszonzásul pofonütötte, az őt visszaütötte. Arra ő azt
párbajra hívta. Akkor kisült, hogy az az úr a Zahlkellner. Akkor aztán
adott neki ezer forintot, hogy ne szóljon senkinek erről a casusról.
Ötödnap programmjához híven csakugyan megtalálta azt a lovat, a melyik a
legdrágább a városban, azt megvette, s aztán nekiindult steeple-chaset
csinálni egymagában, s a míg árkon-bokron keresztül nyargalt, ugratott:
egyre azt főzte az agyában, hogy mit tegyen holnap a rosszul meglőtt
leánynyal? A ki már azóta férjhez is ment: elszöktesse őt a férjétől, s
ha nem szökik vele, agyonlője-e tökéletesen? Bizonyára vagy az egyiket,
vagy a másikat meg is tette volna, ha a Butterfly meg nem botlik s
lovagját a fején keresztüldobva olyan szerencsésen fejtetőre nem
hullatja, hogy az rögtön nyakát szegé.

Hát mire való volt ennek feltámadni?

Az a kérdés, hogy «jobbak» leszünk-e, ha feltámadunk?

Mert hogyha nem, akkor az ilyen ember, ha a mennyországba kerül,
_elkártyázza a Krisztus palástját_, ha pedig a pokolra megy: ott
_elcsábítja az ördög feleségét_.




VILÁGTEREMTÉS.

Régóta folyik a harcz a Hit és a Tudás között. Nevezzük őket classicus
nyelven Religio és Philosophiának.

A Philosophia nyomul előre; hódít, támad, ostromol, tért foglal, új
fegyvereket használ. Tábora hatalmas szövetségeseket számít. Vele van az
Astronomia, a Geognosia, a Physica, a Mathesis, a Logica. Tételeit
igazolják a napok és tejutak, s az ásatag ősvázak és az élő molluskok,
tanuja minden, a mi él és meghal.

De a Religio tábora az emberiség százmillióinak lelki érzülete. Egyedüli
erőssége a Traditio, de az hatalmas vár. Tanuja minden, a ki hiszi a
feltámadást, az új életet. Törvényein alapul az emberi társadalom, a
család, a haza.

Rég elmúltak az idők, a mikor még a világi hatalom pallost, bilincset,
máglyát adott harczi eszközül a Religio vezetőinek. Galilei nem görbíti
meg a térdét, hogy megtagadja tanait a föld forgásáról, a máglya nem
hamvasztja el a kételkedés hirdetőit többé.

A Religio azt hirdeti: «A ki hisz, idvezül».

A tudás egy kérdéssel felel: «Hol»?

Ma már kathedrából hirdethetik a kételkedést, s a tagadásnak iskolája
van. A Philosophia ráolvassa a hivő emberre a tudás tételeit. «Mit
képzelegsz te abban a csalhitben, hogy te vagy a világ ura, mikor maga
ez a te világod, melyben uralkodol, nem egyéb egy kipattant szikránál,
mely még nem hamvadt el egészen, melyet a szomszéd nap lakói meg nem
látnak? A napod maga sem egyéb, mint egy porszeme a nagy tejútnak, s a
föld, mely szült, csak olyan édesanyja a féregnek, mint neked, a kit el
fog temetni. S még azzal hizelkedel magadnak, hogy neked lelked van,
különb, mint a tengeri kagylónak, melynek nincs látása, mégis házat épít
gyöngyökből, drágakövekből, s ezzel a lélekkel keresed az Istent, a míg
élsz, s új világot követelsz a lelked számára, ha meghalsz. Hol keresed
azt? Az astronomia nem vezet utadra, a legközelebbi bolygóban, ha laknak
emberek, azoknak más arczuk, alakjuk van, mint neked; s ott is anyától
lehet születni, s hogy akarsz oda eljutni? Ha fajsulya van a lelkednek,
a föld vonzóereje visszatartja. Ha nincs, elemeire oszlik. Ha köneny a
lelked, feljuthat az athmosphaera felszinéig, tovább nem; ha éleny:
megég; ha széneny: leszáll a földre. Erényeidet őrzöd, jótékonyságot
gyakorolsz, abban a hitben, hogy majd ezért a túlvilágon megjutalmaznak?
Mi jutalmat vársz? Imádkozol, s kihez, kihez? A nagy Teremtőhöz, a ki
naprendszereivel van elfoglalva, s azt kivánod, hogy «perelj uram
perlőimmel», s hogy kedvesen fogadjon, meg akarod vesztegetni lantban,
hegedűben, czimbalmi zengésben. Imádkozol ellentétekért. Két ellenséges
hajóhad szemközt áll, ütközetre készen, mind a kettőnek a harczosai
ugyanahhoz az Istenhez zengenek zsolozsmákat, hogy fegyvereiket segítse
győzelemre. Melyiket hallgassa meg? S mikor az ütközet eldült, az égő,
az elsülyedő hajók láttára, a haldokló tömegek kínordításai közepett a
győztes fél «Te Deum laudamus»-t énekel, s felhívja az Istent, hogy
gyönyörködjék a művében. S nem éred be vele, hogy magadnak menyországot
igérsz, az Istenfélőnek, hanem poklot is teremtesz az Isten ellen vétők
számára; holott a pokol létezését kizárja a logika. Hisz a Sátán nem
büntetheti meg azokat, a kik az ő hívei voltak, s az ő örök ellenfele, a
Jehova ellen vétettek. S az egész túlvilágról való hitet megdönti a
tudás. Igenis elkövetkezhetik az itélet napja erre a kis ködös
planétára, melyre a te nagy világod van fölépítve, ha egyszer egy útját
tévesztett üstökös beleütközik; de akkor a darabokra szakadó földkéreg s
annak a kiszabadult belső lávái és gázai úgy összekevérednek az üstökös
alkatrészeivel, hogy azokban a Te hamvaid feltámadásra nem juthatnak. A
túlvilágról, a jövő életről több tudata van annak a górcsövi parány
kukacznak, mely az almafa idei levelén petéjéből kimászva testvéreivel
együtt vékony selyemszállal hozzákötözi a fa reketyéjéhez bölcsőjét, a
falevelet, hogy a halál ellen, a tél ellen megvédje magát; az már jobban
tudja a feltámadás titkát, mely neki majdan szárnyakat ad, mint te: a
természet királya!»

Ezt hirdeti a Philosophia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezzel szemben emeli fel glóriás fejét a Religio.

«A te erősséged a tudás, az én erősségem a hit. A te várad a
csillagász-torony, az enyém a templom. Neked könyvtárak segítenek, nekem
csak két könyvem van: az Evangelium és Mózes Szent Irása. Tied lehet az
egész világegyetem; de enyém a száz milliók lelki világa. Enyém az
ország, a hatalom és dicsőség. Te felállítod azt a tételt, s bizonyítod
adatokkal, hogy az az egész nagy világ, melynek teremtője egy mindenható
Isten, maga sem egyéb, mint egy szikra a végtelen világegyetemben, s az
ország, a hatalom és dicsőség, a mit elvadult elmék az istenre
rákényszerítettek, egy elenyésző semmi. Te megtagadod, hogy az emberek
sorsát mennyei akarat intézi, s az országok fejlődéséről van, a ki
gondoskodik. Én bizonyítom, hogy ez a világ a maga történetével,
alakulásával, nagyobb csodája Istennek, mint a napok tömege. S az ember
testben és lélekben nagyobb remekműve az Alkotónak, mint a Zodiacus
összes csillagai. Van-e a napoknak lelke? Tudnak-e a csillagok az Isten
létéről? Isten csak ott van, a hol ember van, s a hol ember van, ott
mindenütt ott van az Isten. Állat, növény, földkérgen áttörő szikla mind
él; de Istent nem ismer. S ha Istentől megfosztjátok az embert, hová
lesznek az imádat dicsfényes alakjai? A megváltó Jézus keresztre
feszített alakja egyenlővé lesz-e a mikroskopikus ázalaggal? Mózes, a
nagy törvényhozó egy nagy csalóvá sülyed-e alá, hogy elfelejtessék? És a
Boldogasszonyok, kiknek képeit a családok szentélye őrzi? Ha az oltári
alakoktól meg tudnátok fosztani a hivők milliárdjait, nagyobb pusztítást
követnétek el, mint a fekete halál és az özönvíz.»

De a hit nem hagyja magát kémiai alkatrészeire szétszedetni. A hol csak
emberi szenvedés, vágy, törekvés van, együtt él vele a hit. Az anya
szívébe, ki beteg gyermeke ágya mellett virraszt, az imádság hozza meg a
vigaszt, s az aggódó kebel fohászát nem cseréli fel azzal a tudományos
adattal, hogy a korall, mit gyermeke nyakára fűzve hord, csak olyan élő
állat, mint az ő magzatja. A menyasszony, ki messze elszakított
szerelmese visszatérteért könyörög, nem hagyja imáját félbe azért, hogy
a kettős csillagok körforgásának elmélete immár megoldatott.

A templom megtelik a zsolozsmától, a mit ezer érző kebel összhangoztat:
«Erős várunk nekünk az Isten.»

S miért akarjátok az emberi lelket az állati párával egyenlővé tenni?
Nem lobog-e előttetek a lángész világa? Költészetben, képzőművészetben,
építészetben? Nem hirdetik-e a dicsőséges monumentumok, hogy Isten
szövetkezett az emberi lélekkel azoknak alkotásánál?

Miért akarjátok az emberi léleknek halhatatlanságába vetett hitét
leszállítani a hernyók és pillangók átalakulási ösztönére? Miért
fosztanátok meg a haldoklót a halál békítő túlvilág-hitétől? Miért
rontanátok le sírjaink fejénél a márványt, a «Feltámadunk» felirással?

Hát ez a ti egész világi és társadalmi létezéstek egész lényegében nem
azokon a törvényeken alapul-e, melyeket a Religio adott az emberiségnek?

Nem a hit alapította-e meg az istentől kiadott parancsolatokban a
családi életet, apa és anya szeretetét, mely végkifejlődésében a haza
szeretetében dicsőül meg? Nem a hit parancsolatja védi-e meg a gyöngét
az erős ellen, a becsületest az álnok ellen? Nem a hit parancsolatja
emeli-e ki a nőt állati alárendeltségéből, hisz a hit nélkül a nő csak
kéjre, szolgálattevésre rendelt asszonyi állatja a férfinak: a hit adott
neki emberi jogokat, a hit nemesítette meg a szerelmet: állati ösztön
helyett magas hivatást tűzve ki czéljául.

Lerombolhatnak a tudás emberei mindent, a mi szent volt, csak azt az
egyet nem, a szerelem szentségét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így szól a Religio a Philosophiával szemben.

A harcz nehéz, eldöntése nagy feladat.

Kell az ellenfelek közé egy békebirónak jönni.

Mondjuk talán Koronatanunak.

Ki lehetne az más, mint a Poézis?

A Poézis feladata lehet a tudás, a hit és a Phantasia közreműködésével
megvilágítani a Világteremtés nagy mysteriumát.


IGAZOLÁS.

De hát mi joga, – de különösen mi oka van a Poézisnek beleavatkozni a
Religio és Philosophia közötti vitába?

A jogot és okot az élet, a társadalmi mozgalom, a gyakorlati alkalmazása
az elvi tanoknak szolgáltatják hozzá.

A szoczializmus manapság már egy hatalmas tényező a közéletben. Híveinek
száma tábor, hite meggyőződés; nem kerüli a harczot. Szövetségese a
Philosophia. A Philosophiából meríti hitvallását, alaptételeit. Küzdelmi
világa a társadalom, a politika.

Ha az ember egyenlő az állattal, miért legyenek az emberek egymás között
nem egyenlők? Ha a lelkünk nem különb a kukaczénál, adjátok meg nekünk
is a kukacznak a szabadságát. Ha nincs túlvilág, nincs menyország, ne
biztassatok bennünket azzal, hogy majd a túlvilágon, a kik itt utolsók,
azok lesznek az elsők; mi egyformák akarunk lenni. Ne biztassatok
bennünket örök üdvösséggel; a mindennapi szükségeinket elégítsétek ki.
Mi dolgozunk, fáradunk, küzdünk: a kiváltságosak élveznek, boldogulnak,
ránk nehezednek. Mi szolgálunk fegyverrel, vérünket áldozzuk a hazáért,
s nincs szavunk a haza sorsának intézésében. Ha a föld maga is csak egy
porszem a világban, hát akkor a haza micsoda? Milliárdokat adózunk; –
hideg szobánk, kemény fekhelyünk, száraz falatunk, foltos ruhánk hirdeti
a haza dicsőségét; de ha ez a hazaszeretet maga is csak egy csalkép? A
nemzetiség nem más, mint a tömeg önzése; hát akkor a tömeg parányait ne
vezesse az önzés? Törvényetek azt mondja, hogy ne kivánd azt, a mi a
felebarátodé. De hisz a társadalom sommitásai mind azt kivánják, a mi a
felebarátjuké: egyházfők, uralkodók, országnagyok, birtokosok,
kereskedők, részvénytársaságok, művészek; mindenki, a kinek valamije
van, kivánja, elszerzi a másét, hát csupán azok, a kiknek semmijök
sincs, ne kivánják a másét? Azt mondjátok: a föld édesanyja
gyermekeinek. Hát csak a munkásnak mostohája?

Így beszél a Philosophia. S következetességét nem lehet elvitatni. A
Religio sem mondhat elléne. Evangeliumának alaptételei: «Szeresd
felebarátodat, mint tenmagadat. – Oszd meg a vagyonodat a szegényekkel.»
– Ezekkel a tanokkal tehát ki kell egyeznünk. De vannak tanok, a mik
ezeken túltengenek: az anarchia tanai. Ennek a hívei nem alkusznak.

Ezek azt hirdetik: ha nincs menybéli hatalom, mi szükség van földi
hatalomra? – Ha ellehet a világ Isten és angyalok nélkül, miért ne
lehetne el királyok és kormányzat nélkül? A birtok tolvajság. A
tolvajság ellenben szerzési mód. Minek a biró? Legyen mindenki a saját
birája. Minek a templom? Minek a pap? Minek a törvény? A mi nekem jó, az
a jó: a mi másnak rossz, az nem rossz. Egy eszme van, a mi vezet: az a
nihil. Mindenki senki; minden lét semmi. A házasság rabság; a szerelem
kutyaérzés. Állatok vagyunk.

Ez mind Philosophia.

Ellenség, a ki ellen a hatalom, a kormány, a társadalom nem tudja védeni
magát.

Ezzel szemben áll a Religió, a hit. Mind a két tábor elférne egy kerek
téren, akkorán, a mekkorát a názáretbeli Isten-ember töviskoszorúja
körülkerít.

«Ő» a szeretet vallását hirdette; hogy lett belőle a gyűlölet kultusza?

A Philosophia és a Religio két ég-szülötte angyal; a fanatizmus ád nekik
szarvakat és sárkány-szárnyakat, lesz belőlük Hierarchia és Anarchia.

Látjuk a működésüket az egész czivilizált világban. Róma, Páris, Bécs,
Kisenev beszélnek munkáikról. (Hát mi nem érezzük a tőrdöféseiket,
mérgezett nyilaikat?)

Hol fog ez végződni? Tudjuk, hogy özönvízelőtti megelőzőink, a
hosszúfejű kétlábonjárók emberevők voltak. Nem messze vagyunk tőle. A
statisztika mondja, hogy kilencz millió a száma azoknak a földlakóknak,
a kik emberevők, a kik az őserdeiken átutazó idegen láttára örömmel
kiáltanak fel: «Hús! Hús!» Hátha doctrina lesz ebből a felfogásból!
Hátha elterjed, mint politikai tan, a czivilizált világban! Hisz ez a
legegyszerűbb megoldása volna a világot mozgató kérdéseknek. Ellenség
van elég, a ki nem tart velünk, együk meg! Eddig csak dúvadnak hirdette
az embertársat a művelt világ, a kit megölni dicsőség; hát ha egyszer
elismeri, hogy az ember hasznos vad, a kire vadászni jó? A leviathanok
harczának ez lesz-e a kiegyenlítési módja?

Nem hozhatná-e meg a kibékítés szellemét a Poézis, világot derítve a
kaosz fölé!

Megkisértem a világteremtés nagy művét láthatóvá tenni.

Nem áltatom magamat azzal, hogy győzni fogok. Mi az én gyönge szavam a
tradicziók és aspirácziók ellenében? Ki érti meg? Magyarul irok, s ha
saját hazám népei megértik is, azt fogják rá mondani: bolondság!
Fantazmagoria! De azért czélom világos. Egy általam nagyrabecsült
házaspárnak az élettörténetét bocsátom előre. Hedvig és Kázmér a nevük,
a legfelsőbb tizezerhez tartoznak, a társadalom sommitásai közé. A nő
deli szépség, a férfi egy dalia. Fiatalok és testileg-lelkileg épek.
Szeretik egymást, vagyonilag függetlenek; birtokuk fényűzésre jogosít. A
nő sokoldalú tehetség: fest, csendképeit magasztalják, művészileg
játszik a zongorán; költeményei meghatók; a férj tudományos akadémiák
tagja, praktikus tudományfejlesztő a felfedezések terén. Semmi
szenvedély nem háborítja házaséletük tiszta nyugalmát.

És azért mégis boldogtalanok. A nő vallásos a vakbuzgóságig; a férj
szabadkőműves.

Sorompót vet közéjük a hit és a tudás.

A nő minden ünnepet, vasárnapot megszentel, a férj el nem marad a páholy
üléseiről, és soha templomba nem jár. Ebből támad a csendes «separatio a
thoro et mensa». A nő, mikor reggeli órában a roratera indul, gyakran
találkozik a férjével a kapuban, a ki akkor vetődik haza a
szabadkőművesek gyüléséből, vagy a lapja szerkesztéséből.

A mi az egyiknek a lelkét mint vezéreszme foglalja el, az a másikra
nézve gúny és kételkedés tárgya. Ezen nem birnak kiegyezni. A nő a
páholyra féltékeny, a férj a templomra. S ez jobban elkeseríti őket,
mintha csábító szirén, szerencsés szeladon zavarná hitvesi hűségüket.

Ez a szív két ellentétes mágnes-polusa, mely vonz és eltaszít.

Ilyen egymást eltaszító szivek vannak a világon sokan.

Azoknak a számára írtam én meg ezt a munkámat. Vajha sikerülne!
Elmondtam a házastársaknak a munkám irányzatát. Mindketten erős
kétkedéssel fogadtak.

– Én nem hagyom a hitemet magamtól elvitatni, – mondá a nő. – A mi
Szentírás, az az én lelkemnek a nyugodalma. A földet elvehetik tőlem a
tudósok; de az egemet nem hagyom elvenni.

A férj pedig így fogadott:

– Én pedig kinyilatkoztatom, hogy holmi költői mesékkel, spiritiszta
viziókkal nem hagyom magamat kielégíttetni.

– A valót fogja keresni a fantáziám.

– Állok eléje. Tehát kezdjük az elején.

«Hat napokon teremtette a Mindenható ezt a világot!!!»

S mintha fegyverül akarná használni ellenem, kezébe vette a
természettani gyűjteményéből az anthrakoterium állkapcsát, mely kőszénné
volt válva.

Hozzákezdtem…

– Igen is: hat napokon teremté a Mindenható a világot, mint az Irás
följegyzé; de azok nem a mi földi napjaink szerint számíttatnak, hanem a
világegyetem napja szerint, a míg az egész mindenség álló csillagaival,
tejutjával, csillagködeivel, központja körül egyszer megfordul, s annak
az időszámítása a mi napjárásunk szerint százezer esztendő. Emberi
tudomány, távcső azt meg nem fejtheti, mert egy emberöltő nem képez
többet e világnapban egy másodpercznél, s Földünk átmérője, mely a
parallaxist meghatározza, egy megmérhetetlen parány.


ELSŐ NAP.  _A központi égi test._

– Tehát ön elfogadja, hogy van egy központi nap, mely körül az egész
világegyetem megfordul? – kérdé Kázmér. – Talán a Sirius?

– Nem a Siriust tartom annak. Az végtelen parány ily nagy feladattal
szemben. Másutt találom azt fel. Az északi égen van egy nagy folt,
melyet a csillagászok régóta ismernek s úgy neveznek, hogy «szenes
zsák». Az égnek minden részecskéje tele van szórva csillagokkal. Még az
ötödrendű parányi pislogókat is felfedezik az erős teleskópok. Egyedül
ezen a fekete folton nem találnak semmi csillagfényt. Ott tehát egy
önfény nélküli égi testnek kell létezni, mely milliószorta nagyobb, mint
a mi földünk, s roppant vonzóerejénél fogva maga körül forgatja a napok
milliárdjait. Ez takarja el előlünk a csillagos égnek azt az állandó
foltját. Ez a világteremtés központja.

– S hogy jött ez létre? – kérdé Kázmér.

– Valamikor, az emberi észtől utólérhetetlen kezdetben valamennyi égi
tűz egyesülve volt a nagy világtest körül. Lakói voltak Istenen kívül az
élő szellemek, kiknek világa a napbeli tűz. Egyszer aztán a Teremtő
«legyen világ!» szavára szétszakadt a körülburkoló tűz s milliárd
csillagokra oszolva, szétrepült a végtelenségben: támadtak álló
csillagok, tejútak, planéták. A világegyetem központja ott maradt.

– Hát a szellemekből mi lett? – kérdé Kázmér.

– Minden napnak, álló csillagnak, bolygónak jutott egy szellem, mely a
Mindenható intézése szerint alkot, teremt, fejleszt, ujraalkot, eltörli
a létezőt. Mi földlakók ezt a csillaglelket úgy híjuk, hogy «természet».

– S mi tartja fenn ezt az óriási sötét tömeget álló helyén?

– Egy erő, melyet a tudomány úgy nevez, hogy «szabad tengely». Bir ezzel
minden égi test, nap és bolygó, a mi Földünk is. Minden felsőbb
iskolában bemutatja hallgatóinak a tanár a szabad tengely
experimentumát. Egy földgömb alakú hegyes végű csigát elpördítenek, mely
maga körül forogtában egyúttal körben kering. Ekkor egy kemény tárgyat
(egy darab krétát) hajítanak a forgó gömbre, s az nem veri ki emezt
keringő útjából, sőt a forgó gömb messze hajítja el magától a vele
összeütköző tárgyat. És a «szabad tengely» elméletével meg van czáfolva
a földi kataklizmák hivőinek az a hite, hogy egykor valami üstökös fogja
darabokra törni a földtekét, s az idézi elő az itélet napját. Az
üstökös, ha a feje szilárd anyag volna, a föld által messze
elhajíttatnék a világürbe a találkozásnál. Úgyde nem is bir szilárd
kéreggel: mikor az üstökös feje egy álló csillag elé kerül, az a csillag
keresztülragyog az üstökös fején, ez tehát nem állhat egyébből, mint
gázból. S ennek a gázgömbnek az érintkezésétől eléggé megvédi a földet a
maga atmoszferája, mely sűrűbb tömeg az üstökösnél. Maga a földi légkör
elég volna azt elhajítani, mint egy felfújt lapdát. Ezzel a
világpusztulással tehát ne fenyegetőzzék se a csillagda, se a szószék:
«Dies irae, dies illa Solvet sæclum in favilla». Nem égünk el. Ilyen
szabad tengely tartja örök forgásban a központi égi testet.

– S mi czélja lehet ennek a sötét égi testnek a fentartásával a
Mindenhatónak?

– Az nem sötét tömeg, csakúgy, mint a mi Földünk nem az. Napok serege
sugározza körül, de azoknak a visszfénye elvész tőlünk a nagy távolban.
Egyszerre több nap világítja meg a központi égi test felszínét, s
azoknak a melege megtermékenyíti a kifogyhatatlan erejű talajt. Ott soha
sincs éjszaka, soha sincs tél: örök nappal, örök nyár van. A növényzet
óriási, tömérdek; virág és gyümölcs egyszerre nyilik, egyszerre érik,
lombos fán, kúszó indán, a föld alatt kenyéradó gumó tenyészik. Tejet,
mézet, édes italt csurgat a virágkehely, az óriás dió. Kenyéradó kalásza
van minden fűszálnak, mely tenyészik szántás-vetés nélkül.

– Ez tehát valóságos Paradicsom.

– Igenis. Én is úgy fogom ezután nevezni.

– S kinek a kedvéért tartja fenn a Világteremtő ezt a Paradicsomot?

– Az üdvezültekért. Bizonyára a mi földünk szülötteiért is. Ott kezdik
újra az életet, melyben nincs fáradság, nincs szenvedés, csak gyönyör és
megelégedés. A roppant nagy égi test elég nagy arra, hogy a kerek világ
minden idvezültje, a lángelmék, az istenfélők, a nemes szivűek
elférjenek rajta.

– S mi úton jutnak el oda, abba a véghetetlen messzeségbe?

– Azt majd elmondom a munkám végén, a hol az emberről és az emberi
lélekről lesz szó.

– Tudja ön már, hogy mi az az emberi lélek?

– Tudom.

– De reális, vagy annak elfogadható alapon?

– Még a kémiával is jó egyetértésben fogok maradni, s kimondom a
különbséget lélek és lélek között.

Most a nő szólalt meg:

– Tehát ön hisz a túlvilágban, az idvességben, a lélek
halhatatlanságában?

– Hiszek és arra fogom alapítani eszmejárásomat.

Ezzel mind a két hallgatóm figyelmét megnyertem.

Folytatom.

– Tehát a világteremtés első napján, a mikor a nagy alkotó létrehozta az
ég világait, maga a Paradicsom nagy glóbusa élők nélkül maradt: a
szellemek szétrepültek napjaikkal együtt.

Isten mindenikkel együtt maradt. Isten mindenütt jelen való. Isten
mindentudó, Isten látja a jövendőt, melyet a következő napok rejtenek.

Isten megállapította már, hogyan fogja benépesíteni a nagy Paradicsomot.

Mi maradjunk csak a mi világunk terén. A kit szabad képzeletünk
kohójából előkelteni, az a nap és a föld szelleme.

Isten úgy rendelé, hogy ezen a kis planétán, a mit mi földnek nevezünk,
lények jőjjenek létre, a kiknek hivatásuk leend a paradicsomot
benépesíteni. Utasítá a nap és föld szellemeit, hogy akaratát
teljesítsék.

– S látta ön ezeket a szellemeket? – kérdé tőlem Kázmér.

– Látom és megállapítom létüket a műveikből. Hisz ha az, a mit egy élő
teremtés nem lát, mert hiányzik a látóérzéke, nem létezik, akkor a
tengeri csigák, kagylók, actiniák, puhányok nagy világa előtt nem
léteznék az az egész világ, mely a tenger szine fölött van, mert nem
látják. A Tridacna Gigas hatalmas állat, súlya és életideje felülmúlja
az emberét, egyetlen összecsapásával éles medenczéinek kettévágja a
közétévedt horgonykötelet, de arról nincs tudomása, hogy az mi volt. Az
Argonauta Argo fel tud szállani a tenger felszinére, ott megfordítja a
csigahéját, kiterjeszti a hártyáit, csápjait, csinál magából hajót,
vitorlákkal, evezőkkel, s úszkálva gyönyörködik a meleg napsugárban; de
arról nincs tudomása, hogy egy hozzá hasonló óriás alak, vitorlás,
evezős, mint ő maga, szemközt úszik vele; mert nem látja; a napot sem
látja, csak a melegét érzi. Én sem látom a földöntúli világot; Istent,
szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó organumot pótolja,
kölcsönadja a költészet, a fantázia. De látom ezen magas lényeket
szellememmel, tudásommal; látom a napfoltokban és a napfáklyákban; látom
az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben; maga
a tudomány tanuskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos
szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a
nemzetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő
atomig, saját magamig, kit isten annyiszor kiszabadított nagy
veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi
akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt.

… A két házastárs keze titkon egymásé után nyúlt.


MÁSODIK NAP.  _A megolvadt földgömb._

A teremtés első napján a földteke olvadt állapotban volt. Elhajított
darabja a lángoló napnak. Még fehéren izzó s önfényében világló égi
test. Öntengelye körüli forgása sokszorta sebesebb volt a mostaninál s
annál fogva a nap körüli keringése is. Talán egy hónap alatt végezhetett
egy esztendőt.

Hogy egy ilyen megolvadt állapotban levő gömb minő fázisokon megy
keresztül, azt a fizikai előadásokon egy egyszerű kisérlettel láthatóvá
teszik. Olajból és faggyúból egy lágy gyurmát készítenek s azt gömb
alakúvá idomítják. Ezen a gömbön egy rézpálczát szúrnak keresztül,
melyet egy forgató gép tart folytonos pörgetésben. Ime az olvatag
planéta a maga tengelyével.

A körülforgó gömb nemsokára behorpad a két tengelyén és narancs alakot
vesz föl (a milyen a mi földünk valósággal).

A lágy gyurma lassankint az egyenlítője körületén erősen kidudorodik,
karikát képez, mely utoljára elválik a központi tömegtől s mint egy
gyűrű (néha kettős gyűrű) folytatja paralell futását az elhagyott gömb
körül.

Ime a Saturnus kettős gyűrűjének a kimagyarázása.

– E szerint a Saturnus még most olvadt állapotban van!

– Később született a földnél. De meglehet, hogy földünk maga is olvadt
állapotban volna most is, ha a Teremtő akaratából a nap-szellem
segítségére nem jön a földszellemnek, hogy művét siettesse. A
nap-szellem egy roppant nagy olvadt tömeget hajított ki a napból,
melyből egy új planéta lett, melyet mi Uranus névvel jelezünk. Ez a
tűztömeg, midőn a földteke pályáját keresztezé, hatalmas vonzóerejénél
fogva, melyet a földre gyakorolt, leszakítá róla a láva- és gázgyűrűket;
a lávából hömpörödött ki a föld drabantja, a hold, mely úgy kering most
körülötte, mint keringett hajdan a lángkarika tömege.

A belső karika pedig, mely gázokból állt, a föld vonzóerejének
engedelmeskedve, lehullott a földre s lett belőle tenger.

Ezt ugyan az izzó földteke rögtön átváltoztatta volna gőzzé, párává, ha
a nap-szellem működése ismét érezhetővé nem lett volna.

Az Uranus izzó tömegének kiszakadása a napból, annak a korongjában
roppant nagy hézagot támasztott: egy óriási napfoltot, mely a nap
melegét egyszerre úgy leszállította, hogy mostani fogalmainkat meghaladó
hidegség állt elő az egész naprendszerben, a mitől a föld felszíne
egyszerre szilárd kérget kapott s megszünt saját tűzfényében világítani.
A tengerek megtölték a lapályok medreit, s a belsejében forrongó
földteke csak vulkánjai megnyitásával, hegygerinczei előtolásával
tanusíthatta leigázhatatlan életét. Támadtak a Kárpátok, az Alpesek, az
Apenninek, az Ural, a Himalája. Semmi szárazföld, semmi termő réteg,
mely növénynek életet ád. És így élő állat sem támadhat rajta: miből
éljen, ha nincs fű, fa, gyümölcs? A föld külseje hasonlíthatott a
mostani hold alakjához. Csupa tűzokádó kráterek; körülöttük jégövek,
havas hegygerinczek.

Valami élet csak a tengerek fenekén lehetett, a miről tanuskodnak a
kővévált csigák, kagylók, és tanuskodnak a korall-szigetek, miket a
féreg-világ autochtonjai, a korallok teremtettek. Ezek az állatnövények
alkották a legelső szigeteket, a mik a tengerekből felmerültek. De a
kagylóknak táplálék kellett, növény vagy ázalag; azokat megszülte a
forró tengeriszap. Mert akkor még minden tenger forró volt: a földkebel
melege forralta a vizeket. S minthogy a hegylánczok s a tűzhányók
kivételével az egész földteke tengerrel volt fedve, még a pólusokon is,
annálfogva a föld hevétől szítva roppant páratömeg szállt föl a földről
a magasba. A gőzkör, az egész atmoszféra sokszorta magasabb volt, mint a
mostani. A vulkánok a tüzön kívül gázokat is löveltek fel a magasba, s
az mind növelte a légkört. Még akkor nem lehetett a Földet «föld»-nek
nevezni, tűz, víz, kő volt az egészben.


HARMADIK NAP.  _A ködcsillag._

A tűzön, vizen, kövön kívül volt még egy alkatrésze az alakuló földnek,
a légkör: tízszerte nagyobb tömeg, mint maga a szilárd kérgű planéta. S
ez is egy állandó kérget viselt, a felhőburkolatot. A szüntelen forró
tengervizek kipárolgása megbonthatatlanná tette a felhőkárpitot; az
állandóan körülölelte a csillagot. S annálfogva a kis bolygó tízszerte,
sőt tán húszszorta nagyobbnak látszott, mint most látszik; de az a nap
visszfénye volt a felhőburkolaton. Úgy tündöklött a mindenségben, mint
egy elsőrendű csillag.

Ellenben magára a föld szilárd felszinére a nap fénye nem hatott le
soha. Itt állandó volt a záporeső. Nem volt kék ég, nem volt
hajnalhasadás; éj és nappal egyenlő. De azért nem volt a világegyetem
sötét. A tenger világított. Még most is észlelik a tengerészek a
napéjegyen éjszakáin azt a csodálatos foszforeszkáló tündöklését a
tenger mélyének, melyet az önfénytől ragyogó puhányok árasztanak. De
nagyobb élő állatok is sugároznak ki ilyen villanyos fényt, minők a
Salpák, Vénusövek, Medúzák. Kinek világítanak? Hisz a forró tenger
minden szülötte vak. A nyolczszeműt már új korszak szülte, együtt a
halakkal. Vagy talán van a szemnélküli lényeknek is látóérzékük?

És azonkívül világítanak a szüntelen lángoló vulkánok, mik tűzoszlopokat
lövelnek fel az égre; és világít maga a planéta északi fényével, ezzel a
csodálatos fénykoszorúval, mely tűzszivárványként hidalja át az eget;
alulról világítva fel a felhőboltozatra.

Az égboltozat nem kék, hanem veres, skarlát, rózsaszín, karmazsinpiros.
Magasabb élő lény megvakulna tőle, szárazföldi vegetáczió elcsenevészne
benne.

Hanem a tengeri növényzet annál jobban díszlik; azt védi a maga ege,
zöld ég, a tenger boltozata.

A tengerfenék termékeny. A mi hamut, salakot, lávát a tűzokádók az égre
felhánynak, az mind visszahull záporban a tengerbe, a felhők között
telítve alkálival, salétrommal, s a tenger völgyeiben termékeny réteget
képez, mely előteremti az algákat, fucusokat. Erdő támad a tenger
fenekén hinárból, moszatból, mely táplálékot ád a csigáknak, a repülő
kagylóknak, a vándorló állatnövényeknek.

Ha a napot nem lehetett látni az égen, a holdat még kevésbbé:
időszámítás nem volt a földre nézve. Csak éppen az új év visszatértét
jelezte egy világtünemény. Ez volt a csillaghullás napja. Évfordulója
annak a katasztrófának, a melyen a földpályán keresztül rohanó Uranus a
föld tűzövét szétrobbantotta.

E tűzöv nagyobb része összegomolyodott a föld drabantjává, lett belőle a
hold, de tömérdek apróbb alkatrésze megmaradt égi rajnak s folytatta
saját körfutását s évenkint ugyanazon napon ismét összetalálkozott az
anyaplanétával, a Földdel.

Minden egyes darabja az égjáró csoportnak szilárd tömeg: többnyire vas,
melyet a földi légkör nem bir szabad tengelyénél fogva eltaszítani; de
surolásánál fogva meggyujt s lesz belőle hulló csillag, mely tűzfarkával
jelöli útját az égen. A Föld tovább taszítja azt a világürbe: de ha
vonzóereje nagyobb, mint taszító ereje, akkor a meteor lehull a földre;
de az annyi a földtekének, mint egy porszem. Hanem annyi hatása mégis
van e földpályát keresztező hulló csillagtömegnek, hogy az állandó
felhőburkolatot megbolygatja, s akkor a szétdúlt felhőtömegek között
megkezdődik az égi háboru. Valóságos égszakadás. A villanynyal terhelt
felhők mennykőcsattanását, az ég dörgését emberi organizmus ki nem
állaná.

Cyclonok támadtak, szélforgatagok, a mik óriási víztölcséreket szívtak
fel a tengerből s azokat a tűzhányók krátereibe zuhantatták. A tűzhányót
eloltotta a víztömeg; de nemsokára mint gőzgomolyt lövelte az vissza,
rést ütve a felhők között, s perczekig eget nyitva a leömlő napsugárnak,
mely megvilágította a hegyekké torlott tengerhullámokat. A víz volt ura
a földnek, s a szél volt ura a víznek, a villám mind a kettőnek.

Aztán elcsendesült minden; a Föld visszanyerte általános uralmát ismét;
a felhők összezárultak és lett teljes sötétség ide alant. Nem világított
se nap, se vulkán, se tenger, se északfény. Hosszú éjszaka borította be
a mindenséget.

Ilyen lehetett a ködplanéta szombatja.

Várta a csillag feljövetelét.

A földlélek ki volt fáradva; a belső tűz lelohadt; az egész golyó
egy-egy magasabb lényektől lakhatatlan tömeg lett, azoknak alkotására
képtelen. Ekkor a Teremtőnek egy új intése előidézte a negyedik napot.
Parancsszava szólt a napléleknek.

A földtekét fel kellett szabadítani felhőéjéből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az én hallgatóim belenyugodtak a leirásba. A természettudomány nem mond
ellent a Szentirásnak. A vassá vált helixek, a márványnyá kövült
solariumok tanuskodnak róla, hogy a teremtés harmadik napján kik voltak
a földgömb lakói. Náluk volt egyedül az élet. Ezeket alkotá Isten a
világteremtés kezdetén, s ezek voltak urai a Földnek, mint a hogy ura
most az ember – egy világ-nap lefolyásáig.

Jelen voltak az őstanuk Kázmér fizikai gyűjteményében. Odatette a neje
kezébe.




A SZENTANDRÁSI BÍRÓ FIA.

A burkus háború alatt történt ez az eset, a minek a híre szájról-szájra
hagyva maradt fenn messze tünt időkből.

A két hadakozó potentát fegyverszünetet kötött; s azalatt, a míg a
diplomaták egymásnak a vánkosából igyekeztek kihúzgálni a tollat, a
fegyverben álló csapatok heverészhettek a szalmájukon: ha volt nekik.

Két lovas csapatot csak egy kis folyóvíz választott el egymástól: a
Neisse; nyáron nem is akadály az a huszárnak: ott gázol át rajta, a hol
csillámlani látja a vizet. Ez volt a határvonal.

Mind a két csapat huszár volt. Az innensők Batthyány vitézei, a túlsók
Trenk Frigyes halálfejes huszárjai. Amazoknak kék dolmánya volt,
farkasbőr kaczagánynyal, piros csákós süvege, emezeknek fekete mondúrja,
medvebőr kaczagánynyal, halálfejes kalpaggal.

A kis folyó két partja tele volt nőve sűrű fűzfabozóttal, az ellenséges
vitézek nem láthatták egymást, csak a felállított előőrsök, innen is,
túl is, néztek egymással farkasszemet, a többiek csak akkor, ha a
kommandószóra a folyóhoz itatni lementek.

Ki volt adva a parancsolat, hogy minden ellenségeskedésnek szünetelni
kell, a míg hármas ágyúlövés hírül nem adja, hogy a háború újra
megindult.

Hanem az itatáskor mégis csak össze kellett kerülniök egy
puskalövésnyire. Olyankor aztán átdiskuráltak egymáshoz. Batthyány
huszárjai magyarok voltak, Trenk lovasai németek; hanem tótul tudtak,
aztán még a «teremtettét» is megértették mind a két félen.

A Trenk lovasainak a kapitánya azonban magyar lehetett, mert a mit az
átkiabált, azt a magyarok meg is hallhatták, meg is érthették.

Olyan hangja volt, mint a bikának, s a mondásai tündököltek a körmönfont
kifejezésektől. A mi csúfnevet csak kitaláltak a magyarok egymás
boszantására, azt sorba rakta rájuk, megtoldva jó kivánságokkal.

A magyarok sem maradtak adósak. Azoknak a kapitánya, a hórihorgas
Janosics, még törökül és ráczul is tudott szitkozódni s letromfolta a
burkus kapitányt.

– No, ha olyan nagy vitéz vagy szájjal, – kiáltott át túlról a burkus
magyar kapitány, – mutasd meg, hogy karddal is győzöd a patvarkodást.
Amott van egy halom a ti oldalatokon; jőjjünk ottan össze holnap reggel,
jó hajnalban s mérjük össze a kardunkat.

A magyar kapitány elfogadta a kihívást. Szokás volt az a régi bajnokok
közt, hogy nyilt síkon összeakaszkodott egymással két kiváló dalia s a
maga nemzete dicsőségeért páros viadalt küzdött meg életre-halálra. Ezt
nem tartották a fegyverszünet megszegésének, csak vitézi tornának.

Másnap hajnalhasadtával trombitaszó jelenté, hogy a burkus részről
elindult a bajnok a tusára. A kürthang az előőrsöknek szólt, hogy a
vizen átgázolóra rá ne puskázzanak. Magyar részről is megadatott a
válasz harsonával, Janosics kapitány felült a lovára, s ő is megindult a
kijelölt domb felé, kisérve a trombitásától. Janosics kapitány híres
vitéz volt, hat láb magas termet, hosszú karokkal; de a trombitása is
megnézni való legény volt. Nem lehetett még több tizennyolcz évesnél,
bajusza sem volt még, hanem a termete daliára vallott: csak úgy feszült
rajta a dolmány, csak derékban volt karcsú.

Csaknem egyszerre kaptatott fel a dombra a két ellenséges bajnok. Itt a
burkus jelt adott a trombitásának, hogy maradjon hátra.

Ellenben Janosics kapitány is jelt adott; de magamagának a
hátulmaradásra, a mint egész testi alakjában megpillantá ellenfelét.

Hisz ez nem anyaszülte ember, hanem mesebeli szörnyeteg. Nagy bozontos
feje csimbókokba fonott szürke hajjal a Góliát fejére emlékeztet. Ilyen
lehetett annak a két válla, dereka is, hatalmas öklében fennen
villogtatott egy szörnyű széles pallost, a mi egy csapással képes a
lovagot a nyeregkápáig ketté hasítani. S a milyen szörnyű az alakja,
olyan rettentő az arczkifejezése, sebhelyek forradásaival tele, szemei
szikráznak, fogai csattognak. Alatta toporzékol a ló, mintha nem a mén
vinné őt, hanem ő dobálná a lovat. Hangja olyan, mint a barlanglakó
csodáé.

– No hát hol vagy, magyarok legvitézebb bajnoka? Állj velem szembe!

De biz akkor ez már épen az ellenkező részét fordítá feléje.

– Eb áll bajnak ezzel a vasgyúróval! – dörmögé Janosics kapitány. –
Emberrel fogadkoztam én verekedni, nem behemóttal. Hisz ez megesz!

– No hát nincs a magyarok között vitéz, – kérkedett a burkus kapitány, –
a ki össze merje csapkodni a kardját velem?

– De igenis, hogy van! – kiáltott oda a fiatal trombitás. S azzal
odanyomta a trombitát a kapitánya markába: fújja rajta az a hátrálót,
maga pedig kirántotta a szablyáját, sarkantyúba kapta a paripáját s
felrugtatott a dombra.

A burkus kapitány végignézett a suhanczon s egyet törült a bajuszán,
megvetően dörmögve.

– Eredj már te pálottszájú kölyök, mert ha megharagítasz, ugyan
megtánczoltatom a hátadon a szentandrási bíró korbácsát.

– Nem ugyan hogy nem azt. Magam is a szentandrási bíró fia volnék.

– Melyik szentandrási bíróé, te?

– Hát a Vértessi Mihályé.

– Tyhű! A ki áldotta! Hisz akkor te az én fiam vagy, a Pesta! Én vagyok
a Vértessi Mihály, a te apád!

A trombitás visszakiáltott:

– Ha kend az én apám, hogy került kend a németek sorába?

– Majd elmondom én azt neked, csak a kezembe kaphassalak! – viszonzá a
halálfejesek kapitánya.

– Ha ez a kard nem volna a kezemben, úgy-e?

– No, majd meglátom, hogy van-e lelked a saját édesapádat levágni?

Ezzel a szóval hüvelyébe taszította félelmetes pallosát a nagy mahumed
ember s csendes léptetéssel közeledett a legényhez.

A magyar vitéz meg volt rökönyödve.

– Ha kend az én apám, emlékezik-e kend arra a czifra szóra, a mire engem
hátulkötős gyerek koromban tanított, hogy ki tudom-e mondani?

– Hogyne emlékezném, lelkemadta kölyke? «Tarka csikó tarka karikára
kunkorodott farka.»

Erre mind a ketten elnevették magukat, s azzal a fiatal huszár is
hüvelyébe taszította a kardját, s egyszerre odanyargaltak egymás mellé;
de nem azért, hogy vitézi bajvívást míveljenek, hanem hogy
összeölelkezzenek.

Mire aztán nagy hirtelen megkapta az öreg a fia lovának a zablyaszíját s
elkezdett sebes iramodásban vágtatni a folyam felé, a két szemközt álló
tábor láttára magával ragadva a huszárok legderekasabb legényét. Mire
kommandót adhattak volna a császáriak részéről, az öreg vitéz már a
túlsó parton volt a fiával, a kit el nem eresztett a markából többet. A
kik nem hallották a mondott szavaikat, nem is értették ezt az egész
dolgot. Hogy egyik bajvívó a másikat elfogja s magával ragadja, mint
saskeselyű a kócsagmadarat.

Még nagyobb volt a burkusok bámulata, mint a magyaroké, mikor a Neissén
keresztül kaptatni látták a két lovast, a kik közül az egyik erősen
fogta a másiknak a zablyakötőjét. Az egyik a porosz huszárkapitány volt,
a másik egy magyar trombitás. Látnivaló volt a fehér lováról, hogy ő
trombitás.

Vértessi egész a sátoráig vitte a foglyul ejtett fiát. Ott leszálltak a
lovaikról, azokat átvette egy csatlós s kipányvázta, lenyergelte.

Egy kornet odajött hozzájuk s a kardját kérte a fiúnak.

– Csak hagyják nála a kardját, – mondá a kapitány, – nem fogoly ez,
hanem az én fiam; úgy cseppenhet, hogy itt marad. Hagyjanak vele a
sátoromban magamra, beszédünk van egymással.

A kapitánynak ponyvasátora volt, oda tuszkolta be a fiát. A sátornak
bizony nem nagy volt a felszerelése: egy kéve zsupp, arra végig terítve
egy lópokrócz, két végén a két nyereg, a sátorczölöp kampójára akasztva
egy iszák, mely egy borjúból állt, a melynek a négy lába, meg a feje le
van vágva: a sátor közepén egy dob. (A burkus lovasságnak dobosai is
voltak.)

Vértessi nem feledte el még a magyar szokást: a vendéget kollációval
kell látni. A borjúiszákból előszedte a katonafaladékot s kirakta a
dobirhára. Hering volt, meg pumpernikkel.

A Pista fiú nagyot csóvált a fején.

– Köszönöm. Nem jár belém. Nyers hal! Aztán ilyen korpakenyeret kapnak a
burkus király katonái?

– Mikor kapnak.

– Már annál csak különb elemózsia van az én tarisznyámban, – s azzal
Pista előhúzott az oldalán függő éléstárából egy fél prófuntot, meg egy
darab paprikás szalonnát s legelébb az öreget kinálta meg vele.

Az le is szelt belőle egy darabot. «Biz ez jobb a heringnél.»

– Hát akkor mit szeret kend a heringen?

– Majd elmondom. Elébb én beszélek, hogy tudjad, hogyan került apád
németek szolgálatába. Nem emlékezhetel rá, kicsiny gyerek voltál, mikor
mi azt a nagy ribilliót csináltuk az Alföldön.

– De hisz emlékszem rá. Szép piros csizmám volt, azt is lehúzták a
lábamról a ráczok.

– A ráczok! A ráczok! Azok árultak el bennünket; a kikben legjobban
bíztunk, a kikkel fegyvertársaságban voltunk. Nekik is épen annyi okuk
volt haragudni a németekre, a nagy urakra, a nyomorgató bérlőkre, az
adóharácsolókra, a papokra, mint nekünk. Tőlük is elfoglalták a
hatalmasok a földjeinket, legelőinket, őket is robotolni hajtották
télvíz, nyáraszály idején távol földre: az ő templomaikat is bezárták,
mint a mieinket; megesküdtek nekünk, vezérükkel a Szegedinácz Péróval
együtt, hogy velünk együtt támadnak fel: nem irgalmaznak többet egy
_háromszegletű kalaposnak_ sem, mégis, mikor mi fegyvert ragadtunk, hogy
a nehéz jármot lerázzuk, _megrágták a szíjat:_ míg mi táborostul Gyulát
ostromoltuk, a ráczok hátulról támadtak ránk. Szétbomlott a seregünk. Én
egy kis csapattal keresztülvágtam magamat, a rácz vezérnek, Strbának
adtam egyet a fejére a fokosommal, hogy elég volt neki, s aztán
futottunk, a merre tágas volt a világ.

– Emlékezem én arra a futásra: minket is kergettek anyámmal együtt; a
nádasban laktunk, harmatkásával, vadkácsatojással éltünk.

– Hát azóta hírt sem hallottunk egymásról. Én kevesedmagammal
keresztülnádoltam erdőkön-hegyeken, a míg eljutottunk Lengyelországba.
Odatörekedtünk a mi fejedelmünkhöz, a kinek visszatérését úgy várta a
szegény nép idehaza. Aztán mikor bevergődtünk abba a városba, a hol a
lakását tudtuk – az utczán csak jön ám velünk szembe a nagy proczesszió,
templomi zászlókkal, trombitával, dobbal, papi kisérettel, vezetik elől
a tokos lovat, hátrább a pánczélos vitézt, fátyollal leborítva, aztán
jön a hatlovas hintó, a menyezeten sisak, pánczél, paizs, czímerek a
négy oldalán, mellette gyászruhás fáklyavivők, azok is czímerrel, s mind
e czímerekről annak a nevét olvastuk, a kit most nagy parádéval temetni
visznek, a mi fejedelmünket, országunk reménységét, Rákóczi Ferenczet.
Lengyelországban nem volt keresetünk többé; így származtunk át
Burkusországba, a hol jól fogadtak bennünket.

Odakinn a sátornyilás előtt kordé nyikorgott, a ponyva félrehúzódott, s
betekintett rajta egy markotányosné. Vidám arczú kaczkiás menyecske,
tollas kalappal a fején, hordócskával az oldalán. Bizalmas hangon szólt
– még pedig magyarul:

– Ejha, kapitány uram, de nyalka legényre tett szert! Ne kináljam meg
egy kancsó gózéval?

– De jó lesz.

(Az a gózé valami almabor-féle ital.)

Elébb az öreg Vértessi húzott egyet az _orrosból_, aztán a fiának adta.

A Pista is nyelt belőle; de nagyon elfintorította a pofáját utána.

– Ejnye, apám uram, ha ez a jólfogadás a burkusoknál, akkor nem kérek
belőle. Hisz ez nálunk _lőre_.

– De csakhogy van.

– Mije van hát a burkusnak, ha még bora sincsen? – dörmögé fitymálva a
Pista legény. – Én csak nem élnék itt.

– Tudom, szolgám, tudom. A hogy itt ez országban a telkes gazda él,
attól tinálatok otthon megszöknék a béres legény is. A burkus paraszt
vízzel főz, vajjal süt, a búzakenyeret hírből sem ismeri, almából
sutulja a bort: a sovány földjéért törik a tenyere s _alakírt_ pohánkát
arat róla. De aztán van neki arany szabadsága. Ez nem robotol
keményszívű úrnak, idegen bérlőnek; nem emel kalapot dölyfös potentát
előtt, nem hajtja meg térdét festett képek előtt; nem hagyja elvenni
magától Istenét, hazáját. Ezt szeretem benne, s a velem vándorolt
magyarok is ezért hűségesek az ő zászlójához. Mit érted te azt, ostoba
rossz gyerek? Te nem láttad azokat a zászlókat, a melyekre a «szabadság»
volt írva.

– Igaz, hogy nem láttam.

– Azt sem láttad, hogyan nyomorgatták a mi népünket a hatalmasok meg az
idegenek nagy Magyarországon.

– Azt már ugyan láttam. Még most is nyomorgatják.

– Beszéld, a mit tudsz.

– Kiszáradt a torkom; nem jön ki belőle a szó.

– Igyál még egy pohárral, – kinálta őt a szép markotányosné.

– Nagyon hideg az az ital.

– Majd én felmelegítem egy csókkal, – kinálta jobban a szép asszony.

– Menjen kegyelmed; ne legyeskedjék! _Béka_ vagyok én még ahhoz, –
tiltakozék a legény, szemérmesen félrefordítva a fejét.

– No hát akkor igyál kis legénykém ebből az _alamáziából_.

Egy kis átalag volt a hölgy oldalára kötve, általvető szíjon: abból
osztogatta a tüzes lengyel pálinkát.

– Az meg majd olyan forró talál lenni, hogy arra megint egy csókot fog
kegyelmed kinálni – hűsítőnek.

A hölgy nagyot kaczagott ezen. Sohse volt még ilyen a világon! Egy
katona, egy trombitás, a ki fél tőle, hogy a szép asszony meg találja
csókolni.

– Ilyen volt ám ez mindig, – mondá az apa. – Mikor három esztendős volt
is, úgy félt, sikoltozott, ha egy asszonyszemély meg akarta csókolni.

Ez is ritkaság ám! Egy legény, a kinek három esztendős korától
tizennyolcz éves koráig a termete ugyan óriásivá nőtt, hanem a szíve
megmaradt gyermekszívnek.

A hölgy leült a tábori dobra s két keze közé fogva a térdét, nézett a
legény arczába.

– No hát, kezdd el a mondókádat, – szólt az öreg Vértessi.

– Átallom. Ha ez az asszonyság hallgatja. Megesik rajtam, hogy a beszéd
közben sírva fakadok, s szégyenleném, hogy azt egy asszony lássa.

A hölgy talpra ugrott. Egész magatartásából kilátszott, hogy nem
közönséges asszony; feje hordozása elárulta a született úrnőt. Vállára
csapott a legénynek.

– Derék fiú vagy, nagyot nőjj!

Aztán az apához hajolt s azt súgta a fülébe:

– Majd ha kibeszélték magukat kegyelmetek alaposan, hozza fel a fiát a
vezérhez, a kastélyba.

Azzal fütyörészve hagyta ott a tábort, tovább hajtva a markotányos
kordéja elé fogott szamárvemhét.

Úrnő volt ez; Beneschau birtokosnője; csak álruha volt rajta a
markotányos gúnya, a miben kémszolgálatokat tett a porosz vezéreknek.

– No hát, hol kezdjem el?

– A hol én elhagytam; az erdőhegyi ütközet utáni dolgoknál; mert ott
magam is voltam; levágtam hat ráczot.

– Boszúból azok felgyujtották Erdőhegyet; puszta lett belőle.

– De szép nagy falu volt! Csupa magyar lakta.

– De nem nagy örömük volt a ráczoknak az árulásukból; mert a mint a
kuruczokat legyőzték, hazaszéledtek, jöttek a német katonák, s azok
kuruczot, ráczot mind összefogdostak; Aradra hurczoltak, lánczra verve;
még magát Pérót is, a fiával együtt, ott tortura alá vették, szörnyen
megkínozták.

– Azoknak jól esett.

– De a mi vezéreink is ugyanarra jutottak. A német haditörvényszék arra
itélte őket, hogy koczkát vessenek, s négynek, a ki legtöbbet vet, a
feje vétessék.

– Emlékezel a neveikre?

– Hogyne emlékezném? Hisz szomszédaink voltak Vásárhelyen. Matolai Pál,
Bartha István, Szabó Péter, Szánthó Mihály.

– Mind a legjobb embereim. No, csakhogy a Szilasi, a Pásztor, meg a
Sebestyén, a keresztkomáim nem voltak közöttük.

– Nem ám, mert ezeket a Szegedinácz Péróval együtt arra itélte a hadi
törvényszék, hogy irtóztató kínzások között kerékbe töressenek, s aztán
a testük négyfelé vágassék s a bitófára szerte kiszegeztessék.

– Rettenetes! Rettenetes! – hörgött az öreg s megelőzte fiát a sírásban.

– Ott voltam és láttam.

– Hát a papjainkkal mi történt?

– Mind a hármat elfogták, tömlöczbe zárták, onnan gályára vitték; a
templomunkat pedig átadták a faczipős barátoknak.

Vértessi felugrott a helyéből s égre emelt ökleit rázta vad indulatában.

– Isten! Isten! Erős Isten! hogy engedhetted ezt? Hol voltak a te
angyalaid?

– Mit tehetnek az égi angyalok, ha az urak, katonák, meg a papok
összeszövetkeznek?

– És te mégis szolgálsz fegyvereddel ezeknek a zászlója alatt!

– Ők az én uraim; én az ő katonájuk.

– Hát veletek mi lett? Anyáddal, veled, házunkkal, földünkkel?

– Minket kikergettek az utczára, házunkba idegen költözött, földjeinken
jövevény aratott, takarított; anyám elvándorolt más városba, szolgálatba
állott; engem felfogadott egy jószívű ember libapásztornak; öt esztendős
voltam.

Vértessi a kardját csapkodta a földhöz veszett nagy dühében.

– És te most ezekért harczolsz, ontod a véredet!

… A porosz táborban nyergelőre doboltak. Egy _mommában_ készen volt
minden lovas a paripája mellett.

– No fiam, te is gyere velem, láss példát!

Az ordinánczok a kapitány és a trombitás lovait is kapiczányon fogva
tartották már a sátor előtt, csak fel kellett ülniök. A legénység
trombitaszóra sorakozott a mezőn, mire a kapitány a fiával együtt
megérkezett: úgy álltak már, mint a fal. Egy lónak az orra nem állt
előbbre, mint a másiké.

A kastély felől előkelő úri csapat közeledett. Egy fiatal főtiszt a
kiséretével, melyben egy úri dáma is volt látható, női nyeregben,
lovagló ruhában.

– Az ottan Trenk Frigyes, a kommendánsunk, – dörmögé Vértessi félszájjal
a fiának.

– Apám uram. Én azt a dámát, a ki mellette lovagol, láttam már az imént.

Ráismert az elébbeni markotányosnéra.

– Te csak nézz, de ne láss semmit.

Trenk Frigyes a csapat elé érve, egy dombon felállt kiséretével, s onnan
nézte végig a Vértessi huszár-svadronyának evolúczióit.

Arra következett egy másfajta tábori látvány.

Egy csapat ukrainai muszka remonda lovat tereltek kozák hajcsáraik a
gyakorlati térre; vad csikókat, a melyeknek még soha kötőfék nem volt a
szájukban. Azok, a hol megálltak, egyszerre összedugták a fejüket,
kifelé fordítva a hátulsó lábukat, rúgásra készen.

A remonda lovakat azért terelték ide, hogy mint most vásárolt paripákat
a király névbetűjével elbillogozzák.

A tábori tűzben ott izzott a billogozó vas.

A parancsnok intésére hat kozák odakullogott a lócsapathoz, a nogajka
ütésével egyet kiszakítottak közülök, azt azután, egy a fejébe
kapaszkodva, kettő az üstökét markolva, kettő a lábait elkapva, a
hatodik a farkát fogva, a földre lerántották, rátérdeltek, ráhasaltak; a
csikó nyerített, ordított, rúgkapált, míg a tábori kovács az izzó
billogozó vassal oda nem jött s a tomporára nem sütötte a király
bélyegét. Akkor aztán szaladni hagyták. Következett a többi sorba.

Bizonyára az oldalára kapott sütögetéstől a muszka csikónak semmivel sem
lett jobb erkölcse, mint azelőtt volt. Most már egymást is rugdalta.

– No gyerek, – mondá Vértessi, – most már mutassuk meg mi, hogy hogyan
értenek a lóhoz a magyarok!

Azzal leszálltak mind a ketten a nyeregből s odajárultak a parancsnok és
kisérete elé.

Vértessi szalutált s azt mondá:

– Parancsolja major úr, hogy egyet kifogjunk a remondák közül?

– Az most nehezen fog menni. Hogy fogják ki?

– Okkal, móddal.

A parancsnok a hölgyre bízta a választást.

– Válaszszon ki egyet a grófnő.

(Tehát grófnő a markotányosnő!)

Az úrhölgy odamutatott a falkára. Azt a fekete mént, azzal a hosszú
kesely sörénynyel és farkkal.

– Meg lesz.

Azzal Vértessi lecsavarta a vállán keresztülkötött pányvakötelet s azt
tekercsbe kerítve, a hurkot a bal kezébe fogta, a kötél végét az övéhez
kötötte.

A Pista fiú pedig leakasztotta a nyakából a karikás ostort s
odasunnyogva a szilaj vad lovak csoportjához, hirtelen odadurrantott
közéjük.

Az egész vad ménes elkezdett száguldani az ostorcsattanásra; a legény
hajszolta, folyvást kongatva a karikással. A ménes hosszú sorban
elnyúlva vágtatott végig a dombon álló úri csapat előtt. Vértessi ott
állt az útjában mozdulatlanul. Mikor aztán a kesely sörényű mén
odakerült eléje, hirtelen odahajítá a tekercsben tartott pányvát feléje
két kézzel.

Bámulni való az az ügyesség, az a kiszámított szemmérték, a mivel ezt
cselekszik, hogy a pányvahurok nagy távolból éppen a kiszemelt vad mén
fejét találja el s annak a nyakára hurkolódjék. De még csodálatraméltóbb
az a férfierő, mely az ügyességet diadalra vezeti. A szilaj mén, a mint
a veszedelmes hurkot a nyakára szorulni érzi, elkezd hánykolódni,
rúgkapál, ágaskodik, két lábon tánczol, földhöz vágja magát, a fejét
rángatja. Az az ember-alak pedig, a ki őt fogva tartja, úgy áll ott, két
lábát megvetve, mintha a földbe volna nőve, a szilaj vad állat csak egy
tapodtat sem bírja őt kimozdítani a helyéből. Két izmos kezével
nyomról-nyomra húzza a szilaj mént a pányvánál fogva közelebb magához,
míg egészen odakényszeríti, hogy annak a feje az ő fejét éri. Akkor az
orrába fúj, a fülébe sugdos, befogja a mén szemét; annak az egész teste
reszket, a sörénye borzong, a bőre rázkódik.

Akkor aztán a legyőzője megveregeti a nyakát, megtörülgeti a lobogós
inge ujjával a szemeit; szól hozzá hízelegve: «Csina te! Csina te!»,
leoldja nyakáról a rászorult pányvahurkot, s aztán az övéből előrántott
kötőfék zabláját hirtelen a ló szájába dugja; mire az észreveszi, már a
fejére van kötve.

– Bravó! Bravó! Derék magyar! – hangzik az úri társaság magasztaló
szava. – Ez már bravúrstükk volt!

– Mi ez egy magyarnak! – szólt vállvonva Vértessi. – Majd azt kell
megnézni, hogy mit tud az a másik magyar az ilyen dologban!

Azzal odainte, csak úgy szemöldökével, a fiának. Hogyne értette volna
el. Nem kell oda sok diskurálás. A Pista egy szökéssel fenn termett a
szilaj mén hátán, kezébe kapta a kötőféket, átszorította a lábszárával a
derekát, s elkezdett neki a szájával czuppogatni.

A vad paripa, a ki még soha embert a hátán nem hordozott, elővette
szilaj természete minden erejét, furfangját: magasra szökellt, felugrott
a két hátulsó lábával, majd meg két lábra állt, úgy forgott körül, mint
egy tánczos; nem bírta a lovasát levetni a hátáról. Egyszer földhöz is
vágta magát: lovasa ott is rajta maradt, a két lábszárát szétvetve, s a
mint a ló újra felugrott, megint csak ott volt a hátán, sarkantyúit a
kínzott állat oldalába verve. Utoljára a végső praktikáját vette elő a
szilaj mén: elkezdett vágtatni teljes erejéből, körülnyargalta száguldva
a katonáktól elzárt tért s aztán egyszerre a legnagyobb nyargalásból
megtorpant, négy lábát előre feszítve, s fejét alávágva a szügyébe.
Ennél a fortélynál minden rendes lovas keresztülrepül a paripája fején.
De nem repült a Pista fiam! Fogta két kézzel a lova sörényét, vágta két
sarkantyúval a vékonyát; hozzá volt nőve. Maga a Centaur ez!

Ekkor aztán a paripa meggondolta magát. Az okosabb enged. Sorsát senki
sem kerülheti el. Engedte magát szép lassú lépésben odavezettetni az úri
társaság elé; szakadt róla a tajték, orrlyukaiból fújta a gőzt. A Pista
gyerek pedig a levett süvegével üdvözölte a tapsoló főurakat.

– No, ezt csinálja utánunk a német! – dörmögé az öreg Vértessi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor vége volt a nagy produkcziónak, azt mondá a major Vértessinek:

– Hallod-e, kapitány pajtás, én ezt a te fiadat itt tartom _a király
számára_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mikor pedig a délczeg grófnő ellovagolt a kapitány mellett, enyelgő
szóval mondá neki:

– Hallja kegyelmed, kapitány uram, én ezt a kegyelmed fiát itt tartom _a
magam számára_.

Vértessi magában mondá:

– Csak bírjatok vele!

*

Az úri kastélyban fényes mulatság rendeztetett. A kastély úrasszonya,
előkelő grófnő, egy osztrák tábornok özvegye, nagy és nevezetes szerepet
játszott az osztrák-porosz háborúban s mindenféle kalandjaival sok
bajokat okozott, a két Trenk hősnek egész proczesszusa támadt, a mibe
maga Frigyes király is bele volt keveredve (tudtán kívül).

Ő adta a lakomát – a tisztek kedvéért, meg a maga örömére.

Van a németeknek egy műkifejezésük: «Jux.» Jux az, mikor egy gyanútalan
kedélyű emberrel a többiek tréfát űznek: beugratják. Egy ilyen tréfára
volt kiszemelve a magyar trombitás.

Odaültették az asztalfőre Trenk Frigyes, a vezér, s a szép grófnő közé.
Szemközt vele pedig ültették az apját, a kuruczból lett kapitányt.

Az asszony traktálta, az apa itatta, a vezér magasztalta. A fiú bevette
azt mind.

Az öreg Vértessi mind azt emlegette fel a fiának, hogy milyen krudélisul
bánnak odahaza a magyar Alföldön a nagy urak a szegény paraszttal, a
papok a kálvinistákkal; megérdemlik, hogy magyar katona ellenük fordítsa
a fegyverét.

A vezér pedig azzal biztatta (magyarul beszélt hozzá), hogy ha a burkus
király zászlója alá esküszik, azonnal a király tábori kornétásává fogják
előmozdítani, fényes fizetéssel; félév mulva zászlótartó lesz belőle.
Hozatott is a számára nagy, széles szalagon függő veres sasrendet, s azt
a nyakába akasztotta. Azután a háta mögé állított egy porosz trombitást,
a ki betanítsa neki a burkus tábori indulót; a fejébe nyomatott egy
ezüst kaskétát, hegyes csücskével.

De legjobban szédítgette a szép asszony hízelgő szavával, (a ki szintén
beszélt magyarul), maga hámozta neki a narancsot szép fehér kezével, s
etette a pástétommal.

– No úgy-e, hogy ez nem hering, nem pumpernikkel? – hecczelé az apa.

Bort is töltött a ficzkó poharába a szép tündér, s koczintásra készté.
Az pedig rajnai bor volt; s a poharat körömpróbáig kellett üríteni.

– No, kölyköm, úgy-e hogy ez nem almabor?

Minden ember nevetett már rajta. Ez szépen beleesett már a verembe.

– Sok lesz már! – dörmögé Pista a poharat töltögető istennőnek.

– Ne búsulj. Ha nem bírod, itt maradsz. Jó ágyat vettetek a számodra.

Ekkor a távolból trombitaszó hangzott át a Neissén. A magyar
huszárcsapat takarodó hangja: «Mikor masirozunk, kapitány uram?»

A Pista fiú talpra ugrott, s hátratolta maga alól a széket. S aztán
lekapta a válláról a trombitáját s ő is elfújta a huszártakarodót:
«Hónapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!»

– Mit csinálsz, te kölyök? – rivallt rá az apja.

– Fújom a takarodót. Aztán megyek a svadronyomhoz vissza. Nem vagyok én
itt fogoly, sem dezentor; csak az apámat látogatni jöttem. Köszönöm a
szíves vendéglátást.

– Te elutasítod a királyi kitüntetést?

– Te visszautasítod a szép asszony ölelését?

– Te elfelejted az apád száműzését, néped megkínzását?

Így szóltak hozzá három oldalról is.

A Pista fiú pedig leakasztá a válláról a keresztülvetett veres
sas-rendet, letette az asztalra az ezüst kaskétát, szépen szalutált a
majornak, kezet csókolt a szép úriasszonynak, a poharát hozzáütötte az
apja poharához, s egész nyugodtan azt felelte:

– _Visszamegyek; otthon vár reám az édes anyám_.

A szép asszony megölelte, megcsókolta ezért a szóért. Az őrnagy is kezet
szorított vele.

– Nem! – mondá az úrhölgy. – Azt a nemzetet, a ki az édes anyját se
kincsért, se csókért, se dicsőségért el nem felejti, nem lehet a
hűségétől eltántorítani.

A trombitást hagyták eltávozni. Hogy senki fel ne tartóztassa, az apja
kisérte el a folyampartig. Ott búcsút vettek egymástól.

– Aztán a nevemben is köszöntsd az édes anyádat.




AZ ORRGYILKOS.

(Nem mese ez, hanem igaz történet.)

A budai hegyeken levő szőlőimet egy közeli faluban lakó munkások
művelik: magyar emberek. Maguknak is van otthon egy kis gazdaságuk,
hanem úgy osztják fel a munkát, hogy mikor a férfiak ide feljönnek
szőlőt metszeni, kapálni, azalatt az asszonyok végzik a mezei munkát,
mikor meg az asszonynép kerül ide kötözni, válogatni, akkor a férfiak
dolgoznak otthon. A takarodás ideje alatt pedig szünetel a szőlőmunka,
azalatt mindaketten otthon vannak aratni, kévét kötni. Szüretre megint
itt van férfi, asszony, bevégezni a szőlőmunkát.

Van ezek között egy derék szál férfi, izmos, erőteljes alak, piros
arczczal, nyilt tekintettel, valódi dalia. És a mellett csendes,
békességes természetű ember: sohasem veszekedik senkivel. Pedig a társai
sokszor kipróbálják a türelmét, különösen, mikor azt mondják neki, hogy
«orrgyilkos.»

Mert nem valami orozva gyilkolót értenek ez alatt, hanem egy orrnak a
meggyilkolóját.

Azzal szolgált rá, hogy tavaly ilyenkor a feleségének levágta az orrát.

Csinos fiatal menyecske volt: nem is látszott kikapósnak, apja, anyja
tisztességes falusi gazdák voltak, jó nevelést adtak neki, nem is régen
kerültek össze. Úgy hogy senki sem tudta azt megfogni, hogy mi ütött a
fiatal férjéhez, hogy egyszer csak kapja magát, olyan szörnytettre
vetemedjék, a mi gonoszabb a gyilkosságnál. Beszélt valami huszárról, a
ki akkor ugrott ki az ablakon, mikor ő belépett a szobába, de hát azt
senki sem akarta elhinni neki. Azt mondták, hogy kísértetet látott. A
menyecske apja dúlt-fúlt haragjában, s szolgabiróval fenyegetőzött;
hanem aztán szerencsésen helyre lett ütve a dolog, még pedig a helybéli
borbély által, a ki hirtelen érvén a veszedelmet, helyre illesztette a
menyecskének az orrát (nagy mesterek már ebben az újabbkori sebészek) s
reparálva lévén a baj, mindegyik fél elnyögte a maga panaszát. Az öreg
após sem fenyegetőzött a szolgabiróval, a fiatal férj sem hányta fel a
huszárt. Csak egy kis hiba maradt fenn. Az, hogy a tilógus nem jól
illesztette vissza a menyecskének az orrát. Mikor levette róla a
köteléket, s a menyecske megnézte magát a tükörben, azt mondta rá:

– Ó, nem jól van ez! Hiszen félre áll! Nekem ilyen ferde orr nem kell!
Csinálja az úr egyenesre!

A borbély vigasztalni kezdte:

– Jó lesz neked ez az orr, hugám, így is. Elég szép vagy te az uradnak
így is. Ha én neked egyenesre csinálom az orrodat, akkor majd megint
nagyon szép fogsz lenni; aztán megint megakad rajtad a huszár szeme, s
ebből megint baj lesz.

– Hát az nem az úrnak a gondja.

– De ha azt akarod, hogy az orrodat egyenesre csináljam, egészen elől
kell kezdenem az operácziót, s az neked nagyon fájni fog.

– Hát az megint az én gondom.

S kiállta az asszony még egyszer a keserves műtétet. Férfi nem szánná el
arra magát: inkább felfelé fordítva viselné az orrát.

Hanem azután a menyecske megint hamar szép lett, akárkinek a szeme
megakadhatott rajta.

Pedig hát az a huszár nem volt ám kísértet.

Mert igaz, hogy a menyecske még jámbor életű asszonyka volt, s ott abban
a nagy faluban sokat adnak a jó erkölcsre, a miben legjobb tanító a jó
példa. Rosz példát nem láthatott maga előtt.

Hanem egy napon, mikor csak maga volt otthon, beállít hozzá egy repülő
könyvárus, s kipakolja előtte a tudományát. Szép olvasnivalókat hozott,
különösen a nép számára valók. Czifra képes táblájuk van, belül is van
drága szép ábrázolat. Aztán csak húsz krajczár az ára. Mi az a húsz
krajczár? Hát a lélek nem kiván-e táplálékot? Ezt a tojáspénzből is el
lehet szakítani. Egy hónap múlva jön a folytatása. Megint csak húsz
krajczár lesz. Mikor együtt lesz, egész kis könyvtár lesz, még az unokái
is épülhetnek belőle. A menyecske magára hagyta beszélni az ékes
füzetet.

És azután drága dolgokat olvasott belőle.

«Hogy… nem igaz ám, hogy az asszony a férjnek hűséggel tartozik; hogy az
ártatlanság erény; dehogy az: a férjet bolonddá tenni, az a virtus.
Teszik azt minden népek, még az uraságok is; és a mely asszony legjobban
meg tudja csalni a férjét, azt legjobban megdicsérik, az urát meg
kinevetik.»

A második, a harmadik füzetből is mindezeket a szép példákat tanulta
meg, a negyediknél aztán – kedvet kapott hozzá megpróbálni, hogy vajjon
hogyan sikerülne a valóságban, a mi az írásban ilyen szépen meg van
magyarázva?

Rosszul sikerült biz az! A gazda megugratta a huszárt, a menyecskével
pedig azt tette, a mit elmondtunk; hogy többet el ne szeresse tőle
senki.

Hanem hát a borbély helyrehozta a hibát, de megmondta a másodszori
kinszenvedés után a menyecskének:

– Te, aztán nekem harmadszor is ide ne hozd az orrodat, mert mákuccse
helyre nem teszem többet!

A férjén azonban csak rajta száradt az «orrgyilkos» név.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az idén megint ott végezték az ismerős munkások a szőlőmben a tavaszi
munkát. Egész héten ott szoktak maradni, éjszakára ott hálnak a
présházban, s főzetnek maguknak vacsorát a vinczellérnével.

Egy esős délután, mikor a munkával szünetelni kellett, azt mondja az
orrgyilkos a társainak:

– De jó volna ilyenkor egy kis bor! Én nekem még van otthon egy
hordóval. Várjanak meg kendtek a vacsorával. Addig megjárom, s hozok egy
kulacscsal.

Jól van: helyben hagyták.

Talán valami egyéb is vitte az atyafit, mint épen a jó bor szomja.
Szúrta az oldalát valami.

Épen jókor, azaz hogy nagyon is rosszkor érkezett meg. A szobaajtót
bezárva találta. Neki veté a vállát s kiemelte a sarkából, mikor nem
nyitották ki belülről elég serényen.

Ezúttal a huszárnak nem volt ideje az ablakon kimenekülni egészen, csak
félig. S a szobában maradt felével hogy mi történt, azt csak az a somfa
suhogó tudná megmondani, a mi egész volt, mikor a gazda kezében bejött,
s darab lett, mikor kijött vele. Az utczára kijutott része a szerelmes
lovagnak azonban annál hangosabban kiabált segítségért, fellármázva az
egész utczát.

Mikor aztán ennek eleget adott, akkor a maradékot fordítá a gazda a
menyecske épülésére.

Az a nyomorult csak az arczát dugta el a vánkosok közé, nem törődve a
többi részével, rá emlékezvén a borbély mondására, hogy harmadszor
helyre nem teszi az orrát.

A faluban állomásozó huszárság ezalatt mind kicsődült a szerencsétlenül
járt pajtás kiabálására, s megértve a dolgot, karddal rohanta meg az
orrgyilkos házát.

Hanem az sem volt valami anyámasszony katonája. Hirtelen eltorlaszolta
az ajtaját, s vasvillát ragadva, halállal fenyegetett mindenkit, a ki a
házába be mer törni.

Erre meg aztán a falu népsége csődült össze. Jöttek csapatostul
rudakkal, vasvillákkal felfegyverkezve a megtámadott polgártárs
megszabadítására, s nagy ütközet lett volna ott, ha jó idején közbe nem
jön a vitéz kapitány uram, meg a becsületes biró uram, s huszárokat és
gazdákat szét nem választanak: bíztatva mind a két félt, hogy csak
menjenek szépen haza, majd lesz szigorú vizsgálat, s a ki bűnben
találtatott, példásan meg fog büntettetni.

A csend és béke helyreálltával biró uram bement az orrgyilkos házába s
megfeddé a haragos embert.

– Hát te micsoda istentelenséget csináltál már megint? Most mindjárt
vason vitetlek fel a vármegyére!

Az asszony ott feküdt az ágyban. Beteg volt-e, vagy mi baja volt? Én nem
tudom, talán az a háromfelé hasadt somfapálcza jobban tudja. De a mint
azt meghallotta, hogy az urát vasra akarják veretni, odarohant a biró
uramnak a lábához, megfogta a kezét s elkezdte csókolni:

– Ne bántsa az uramat, biró uram, nem vétett az semmit, én vétettem, én
vagyok a hibás. Megérdemlettem volna, hogy akár agyonüssön. Sohse vétek
ellene többet. Jaj, csak őtet ne bántsák, az Isten áldja meg!

– No látod ember, milyen jó asszony a feleséged, bocsásd meg neki
szegénynek, – mondá a biró. – Te meg asszony, máskor jól viseld magad,
hogy ilyen háborúság ne legyen miattad a faluban.

– Én nem bánom, hát megbocsátok neki, – mondá a férj, – de egy
kikötéssel. Azt kivánom, hogy most mindjárt szedje össze annak a
huszárnak az itt maradt dolmányát, sarkantyús csizmáit, s vigye el az
édes apjához, mutassa meg neki, hogy ihol van a tanúbizonyság, a miért
az uram a multkor úgy megcsúfolt, – most már lássa kendtek!

– Jaj, csak azt ne tegye kend velem, inkább öljön meg mingyár! –
könyörgött a menyecske az urának.

– No már ezt a csúfot csak ne tedd a feleségeddel, – szólt közbe a biró.
– Az egész falu meglátná, mind holtig csúfolnák miatta; csak neked lenne
nagyobb szégyen. Érd be azzal, a mit már vettél rajta, s élj csak jó
békességben.

Addig-addig kérlelte, míg kiengesztelte a haragos férjet; s másnap
reggel már ott volt az megint a szőlőben árkot hányni.

Ő beszélte el ezt a történetet nekünk meg a társainak.

Hát az asszony?

Az is kiheverte nemsokára ezt a keserves mulatságot, de a mint
felkelhetett a kenyérdagasztáshoz, első dolga volt azokkal a drágalátos
szép mesés könyvecskékkel befűteni a sütőkemenczébe, úgy rakta azoknak a
hegyébe a venyigét.

Éppen benn ült a kemencze előkében s be akart vetni, a mint benyit a
konyhaajtón a repülő könyvárus.

– Ó, hogy a kutya tutúlja meg! Hát megint itt van kend!

– Itt bizony, látom, hogy jókor jövök. Hát kapok-e a lángosbul?

– Kap bizony kend a sütőlapátbul, de egybe!

– Hozom a folytatását a szép meséknek: ez ám még a java!

– Épen most fűtöttem be az elejével; nekem itt ne hagyjon kend belőle
többet!

– Ejnye pedig de szép czifrák vannak a hátán!

– De szebb czifrák vannak az én hátamon, a kiket a kendtek drágalátos
hübnere miatt szereztem; verje meg a csoda, a ki kifundálta. Városi
dámáknak való a! Vigye kend azokhoz. Mégis itt van kend! Elmenjen kend,
a mint jött kend, ne várja meg kend, míg a piszkafát megkeresem! Uszu
Bodri! Csípd meg! Húzd le! Kapj az inába az ármányosnak!

Repült aztán a repülő könyvárus, a hogy csak a frakkja szárnyaival
repülhetett, tovább.

Valóságos _történet_ ez! Nem adtam én semmit hozzá: csak a hogy a
kapások elmesélték egymás között.

Erről jött az a gondolatom, hogy jó volna ezeknek a repülő
könyvárusoknak elrontani a mesterségüket.




A MOSTOHA MESÉI.

Ez akkor történt, mikor még Francziaországnak annyi királya volt, a hány
vármegyéje. Milyen szép franczia «Bund» nőhette volna ki ebből magát. A
belgák és a flandriaiak is hozzá tartoztak. Egyik frank fejedelem
harczolt a másikkal, mikor kedve tartotta. Nem voltak még gyútű-puskák,
hanem a szakállas nyíl éppen úgy bele talált az édes testvér mellébe,
mint a mostani kúp-löveg.

V. Balduin, Flandria grófja is azt a hibát követte el, hogy holta után
két fiat hagyott hátra; azoknak két kardot, két csatalovat; hanem csak
egy koronát.

Mikor meghalt, a fiúk még gyermekkorban voltak: Róbert volt tizenkét
éves, Balduin tíz. Még most ölelik, csókolják egymást; ha megnőnek,
bizonyosan meg fogja egyik ölni a másikat.

A harcz annyival egyenlőtlenebb, mert Balduin özvegyet is hagyott hátra,
s Roëne az egyik fiúnak édes anyja volt, a másiknak pedig mostohája.

Balduin halála óráján a feszületre esküdteté meg nejét, Roënét, hogy
mindkét gyermekéhez úgy fogja magát viselni, mint édes anya. Roëne
megesküdött a feszületre, egy haldokló ember lelkének. Az elvitte
magával az esküt egyenesen az égbe.

No, mert a földiek ugyan nem tudják megitélni azt, hogy meg van-e tartva
egy eskü vagy nincs.

Hiszen a ki azt látta, mint símogatja Roëne fehér kezével mostoha
gyermeke aranyszőke fürtös fejét; mily szerető szemekkel őrzi, kíséri
lépteit; hogy félti, ha nem látja; hogy ragyog tekintete, mikor
megpillantja; mint reszket a gyöngéd szeretettől minden hangja, mikor
hozzá beszél, – az könnyen azt hihette, hogy ez az édes gyermek s a
másik a mostoha.

Roëne igen szépen tudott mesélni, és Róbert igen jó mesehallgató volt.

Flandriában hosszú telek vannak; ködös, zuzmarás tájak nem teszik azokat
kellemesebbekké, s a falvak tőzegillattól bűzölnek. Férfi, asszony
kecskebőr ruhát hord ilyenkor, s vörös lesz az orra. A mocsárok
megáradnak, s kezdődik az őszi hideglelés korszaka.

A grófné hosszú téli estéken át meséket mondott mostoha fiának. Róbert
ott ült lábai előtt s fejét mostohája térdére nyugtatá.


ELSŐ MESE.

«Túl a tengeren, ott, a hová a nap lenyugszik, van egy sziget-ország,
tengerrel körülövezve.

A nap mindannyiszor oda tér meg, a mikor minket elhagy.

Ott nem ismerik a telet, a ködös eget, a csillagtalan éjszakát; ott
tavasz van mindig, derült ég, meleg nap; a szellő balzsamillatot hord
széjjel.

Ott a mezők mindig zöldek, s a bárányok gyapjú helyett selymet hordanak,
minőből a királyok palástja készül.

Az erdők lombja soha le nem hull ott, hanem tarkállik tavaszszal piros
virággal, őszszel piros gyümölcscsel.

A szőlő felkúszik a pálmafára s aranyszín fürtökkel fedi be hajladozó
derekát, melynek koronáját aláhúzzák emberfő nagyságú diók.

A patakok medrében aranypor csillámlik, s a kagylók héjából igazgyöngy
pereg ki, a pillangók szárnya szivárványnyal játszik, a madarak tolla
eleven drágakő.

Sok égi madár is oly szelíd ott, mint másutt a házi galamb, az emberhez
leszáll, ablakában énekel, álmait édesíti dalával, fészkét odarakja
eresze alá.

A fenevad, a párducz, az oroszlán játszani hagy magával, csak szépsége
és ereje van meg, de haragja nincsen; s a házi állatok oly okosak, mint
másutt az ember.

Vannak madarak, a mik mézet gyűjtenek gazdáik számára, mint a méhek s
más madarak, a mik parancsszóra vadászni járnak, vagy halakat fognak,
mélyen a vízbe alábukva, miket gazdáiknak hordanak haza.

És paripák, miknek szárnyaik vannak, inkább a légben járnak, mint a
földön s a vízben úgy úsznak, mint a delphinek…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Róbert egy évig mindig a csodaszép országgal álmodott, melynek
tüneményes virágairól, állatairól annyi szép regét tudott neki mondani a
gyöngéd mostoha, a hű Roëne.

És azután Flandriát sokkal kevésbbé találta szépnek, melynek, az igaz,
hogy nem volt akkor egyebe fenyőerdeinél és mocsarainál és egyéb
gyümölcse a grófi kertben ápolt vaczkornál és berkenyénél, a lovai éppen
nem voltak arravalók, hogy úszszanak, mint a delphinek, vagy repüljenek,
mint a madár.

Egy év múlva Róbert tizenhárom éves lett s akkor következett a


MÁSODIK MESE.

«A boldog szigetországnak nemcsak ligetei oly boldogok, hanem városai
is.

Ha már az állat is oly eszes ottan, mint az ember, akkor az ember
bizonyosan olyan tökéletes, mint az angyal.

Mind istenfélők, mind jámborok, gyilkos, tolvaj nem támad közülök.
Dolgozik mindenki okosan s befizeti a dézmát szólongatás nélkül;
templomokat épít alabástromból, bele szent képeket drágakövekből
kirakva, és az utczák maguk is olyanok, mintha pálmaerdők váltak volna
márványnyá, minden palota oly karcsú oszlopokon nyugszik, miknek
lombkoronájuk van.

Ott a fejedelmet atyának hívja minden ember, s a mit mond, az szentírás
előttük. Nem is lakik az egész szigeten sem egy zsidó, sem egy eretnek.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Róbert tizennégy éves korában már meg tudta becsülni, hogy milyen sokat
érhet egy olyan nép, a mely soha sem háborog, a melyiktől nem kell
erővel behajtani a harácsot s nem kell lesni, melyik határon törnek be
új hadakkal elégületlen szökevényei, hogy a flandriai grófok álmait
elrabolják. De különösen magával ragadta képzelmét az a mese, hogy van
egy nép, mely között nem támadhat sem zsidó, sem eretnek.

Tudta, mennyi vesződsége volt dicsőült apjának a törlüpinekkel, a kik
abban a hitben voltak, hogy az embernek nem szabad másként járni, mint a
hogy Ádámot az Isten megteremtette; az öltözet Isten ellen való bűn s
kiket e véleménykülönbségért a kegyes Balduin alig győzött elpusztítani
a világról, még azt az utolsó bőrt is lehúzatva róluk, a mit kizárólag
viselni akartak.

Mikor tizenöt esztendős lett Róbert, akkor Roëne elkezdett neki mesélni
a délszaki paradicsom szép leányairól.

Oh, tizenöt éves korában már megérti az ember a különbséget a kék és
fekete szem között!

Flandriában tündéreknek neveznék őket, a kiket ott leányoknak hívnak;
tűz a szemeikben, tűz az arczaikon, tűz a kebelükben. Phœnix lesz
szerelmüknél az ember, mert megég benne és újra születik.

De valamennyi között legszebb a király leánya, Diana. A szűz hold, a
szerelmes hajnalcsillaggal egyesülve. Hajfürtei a virágok himporát verik
le, mikor a mezőkön sétál. Száz ifjú lett már őrültté miatta, de ő
egynek sem adta kezét. Nagyon fiatal még, alig tizennégy éves.

«Éppen hozzám való», gondolta magában Róbert és azután sokáig
elálmodozott a mostoha szép meséin azokról a deli szűzekről, egy boldog
ország virágos ligeteiben, kik ott hosszan lebocsátott fekete hajjal
járnak, karcsú derekaikon hímes övvel átszorítva a patyolat ing, mikor
tánczolnak, úgy repül a légben az a hosszan hullámzó hajomlatag, mikor
mosolyognak, olyan ragyogva tündököl kláris ajkaik közül a keleti
gyöngynél ragyogóbb fogsor! – Mennyire másformák Roëne udvarában a
hölgyek, sápadt, festett arczczal, tengerszín szemekkel; kemény
vállfűzővel laposra szorítva, mintha ők is csatába készülnének,
pánczélos ruhában, sárga hajfürteik egymáshoz ragasztva, fésükre
feltekerve, hegyes bársonysisakok alá kényszerítve. Fogaik pedig
szertelen nagyok s vagy nagyon ritkák vagy olyan sűrűk, hogy egymásnak
éllel-háttal fordulva állnak a sorban.

«Oh, mint szeretném én ezt az országot meghódítani!»

Mikor pedig tizenhat éves lett Róbert, akkor azt mesélte neki Roëne,
hogy a szép, boldog országot távol tengeren átjött barbárok rohanták
meg; pogány, Krisztus-tagadó szaraczénok.

Emberek oroszlánfejjel, lólábakkal.

Rájuk nézni förtelem, szavaikat hallani irtózat.

A mit beszélnek, az mind istenkáromlás, a mit tesznek, az mind halálos
bűn.

Ezek legyilkolták a szép, deli ifjakat a boldog országban, meghódíták a
föld népét; az öregeket rablánczra verték, a templomokat elfoglalták és
lovaikat állíták azokba. A szép hajadonokat pedig vásárra hajták s
eladták rabúl.

«A szép királyleányt is?» kérdezé Róbert.

«Azt magának tartá meg a mór kalifa, Al-Bohágen, s mert a királyleány
nem akarta őt férjül elfogadni bezárta őt egy sziklatoronyba, mely teli
van kigyókkal, hideg hüllőkkel, s onnan nézi vasrostélyon keresztül a
szép Diana a távol tengert, várva, hogy mikor jön a távolból egy lovag,
ki őt onnan megszabadítsa.»

«A Jézus vérére esküszöm, anyám! nem szabad neki soká várni!»

Hiszen ha csak mese lett volna mindaz, a mit Roëne királyné mostoha
fiának elregélt, az még mind jó lett volna rá nézve, majd megjött volna
az esze, majd kigyógyult volna a mesékből.

Ámde az volt az ő veszedelme, hogy valóban létezett az a boldog ország:
Spanyolország északnyugoti szegletében Galiciának nevezik azt s Galicia
kis királyságát csakugyan elfoglalá a szaraczén.

«Én felszabadítom ezt az országot!» mondá Róbert, a fejedelemfi. «Anyám,
adj nekem hajót, hadsereget. Én megyek Galiciát elfoglalni a pogánytól.»

«Hát flandriai grófságod mire jut?» kérdé Roëne rosszul titkolt örömmel,
rosszul mutatott bánattal.

«Itt van Balduin öcsém; lesz ő majd úr helyettem itthon. Engem vagy a
tenger fog elnyelni, vagy a mór fegyvere öl meg, vagy király leszek
Galiciában. Flandria nem lát engem soha többet.»

Roëne aztán adott Róbertnek hajókat is, vitézeket is, pénzt is bőven, a
mennyire szüksége volt; áldást is, a mennyit e rossz, átkozott,
szívtelen mostoha adhat veszendőbe eresztett fiának.

Sőt még udvari tanácsosát is vele küldé, a ravasz Odoardót, ki maga is
született spanyol és galiciai; az ottani helyzetekkel jól ismerős, s ha
igaz, mit a fürkésző hír susog, hogy Roënenek titokban kedvese, akkor ez
az egy ajándék fiának, legalább drága áldozat neki.

Róbert, a mint hajóhada készen állt, a mint seregei fel voltak szerelve,
kedvező széllel megindult Galicia partjai felé.

Még ekkor nem volt tizenhét éves.

Ez az Odoardo a Balduin által kiirtott törlüpinek szektájához tartozott.

Nincsenek biz azok maig sem kiirtva; itt élnek közöttünk, elszaporodtak
e világban, csakhogy nem állnak ekklézsiába.

Ennek a szektának ilyen hitvallása volt:

«Minthogy a bűnök úgyis megbocsáttatnak, tehát mindegy, akár bűnös, akár
erényes az ember.»

«A mi az embernek jól esik, az jó.»

«A mit az ember mástól elvehet, az a sajátja, mert hisz az a _más_ is
csak azért bír valamit, mivelhogy azt a _valamit_ nem az egyik bírja.»

«Az ember csak olyan állat, mint más, és a természet ellen vét, midőn
fajának kiterjedését mesterséges rendszabályokkal akadályozza.»

«Minden kutyának joga van a természet szerint minden kutyával
megismerkedni.»

«Az ember is csak kutya.»

«A szerelem csak betegség.»

«A házasság csak a legalsóbb fokú állatok, a pillangók számára van
feltalálva, a mik az első szerelem után meghalnak.»

«Az apának nincs joga a gyermekei fölött, s a gyermek nem tartozik
engedelmességgel az apjának.»

«Minthogy a másvilág mese, tehát minden ember iparkodik ebben az életben
kivenni az osztályrészét minden élvezetből.»

«Ha az árulásból nagyobb haszon van, mint a hűségből, akkor az ember
áruló lesz; ha a hűségből van nagyobb haszon, akkor hű marad.»

«A természet az ökörnek szarvakat, a farkasnak fogakat, a nyúlnak gyors
lábakat adott az önvédelemre; az embernek adta a hazudást; – a hazudás
az emberre nézve szarvak, fog és láb, tehát természetes önvédelmi
eszköz.»

«A föld éppen úgy középpontja az egész világnak, mint a hogy minden
egyes ember középpontja az egész földnek. Minden ember azt hiheti, hogy
a többi ember csak azért van a világon, hogy ő körülötte forogjon, neki
világítson, őtet melegítse.»

Az ilyen hitágazatok megfoghatóvá teszik, hogy miért indult neki a
kedves Balduin olyan keservesen az eretnekek kiirtásának.

Hogy Odoardo nem hagyta magát a kiirtandók közé vegyülni, hanem ő maga
is segített azokat pusztítani, az megint csak azt bizonyítja, hogy
nagyon jól felfogta saját szektájának a tanait.

És a hajó mégsem sűlyedt el, mely Róbertet Odoardóval együtt szállítá
túl a tengeren, pedig egy mostoha átka fújt a vitorlákba bele.

A hajóhad megérkezett Galicia partjaihoz, s Róbert elérte, hogy a szép
ország földjére léphetett, a hova vágyott.

A mostoha meséi nem csalták meg. Paradicsom volt az, a hova lépett,
annyival különb még a paradicsomnál is, hogy itt már ellenség is volt, a
kivel verekedni lehetett. Mint tudjuk, az emberi élvezetnek _ez_ a neme
Káinnak és Ábelnek csak a paradicsom sánczain kívül engedtetett meg.

Az ellenség ugyan nem volt olyan oroszlánfejű és lólábú, a hogy azt
Roëne mesélte, hanem a szívében volt valami az oroszlánból, s a paripái
versenyt futottak a széllel.

Róbertnek nagy gyönyört adott a harcz. Tizenhét éves ifjú volt; ha
belekeveredett a csatába, nem nézte, ha maga marad-e száz ellenséges
harczos közepett: addig vágott maga körül, míg tisztára seperte maga
körül a tért.

Az ilyen hős tettekért dicsérni szokta őt Odoardo nagyon s újabbakra
buzdítá. Eszébe juttatá mostohája meséit a hős frank lovagokról, kik
egyedül harczoltak hadseregek ellen. Azt bizony Róbert is megtette
elégszer. Nem fogott rajta a mór kelevéz, bár a mostoha sóhajai
egyengették az útját.

Lassankint bekergette a mórokat kerített városaikba, Al-Bohágen nem bírt
előle megvédeni sem mezőt, sem hegyet; maga is bezárkózott Compostella
kapui mögé.

Róbertnek hozzá kellett fogni a megszálláshoz. Az ostromszerek akkori
tökéletessége mellett ez hosszas mulatság volt. A változatos harczi zaj
mámora helyébe következett az unalmas, egyhangú kőfalvívás.

Róbertnek hosszú ideje maradt sátorából lenézni Compostella házfödelére
s találgatni, a sok veres torony közül vajjon melyik lehet az, a hol a
kegyetlen mór kalifa fogva tartja a bűbájos királyleányt?

Sok apró csetepaté közben egyszer Odoardo egy compostellai mór vitézt
fogott el s odavivé azt Róbert elé.

Ő maga volt a tolmács Róbert és a fogoly között. Odoardo sokáig lakott
Spanyolországban, sokat élt a mór városokban; ismerős volt nyelvükkel,
sajátságaikkal, Roëne is ő tőle tanulta meséit.

Róbert azt kérdezé a mór fogolytól:

– Él-e még a királyleány, a szép fogoly Diana?

A fogoly felelt rá:

– Ha Isten úgy akarja, hogy éljen, tehát most is él. Ember meg nem ölte
őt.

– Nem engedett-e Al-Bohágen kényszerítésének, hogy nejévé legyen?

Odoardo tolmácsolá a mór feleletét:

– Sem Diana királyleány nem lett Al-Bohágen hitvesévé, sem Al-Bohágen
Diana királyleány férjévé; élnek külön mind a ketten.

Róbertnek ez nagyon kedves hírhallás volt. Még többet akart megtudni a
bűbájos Dianáról.

Odoardo aztán a mórt kivallatva, elmondá Róbertnek, hogy bizony egy kis
hiba történt mégis a dologban; mivelhogy tudniillik Al-Bohágen nem
boldogulván semmire a királyleánynyal, haragjában azt a boszút tette,
hogy a szép Dianának levágatta az orrát. A királyleány aztán felvette a
fátyolt s örök lemondást fogadva a világ gyönyöreiről, belépett Puerta
del Sol apáczái közé. S valóban nem is tehetett okosabbat egy
királyleány, a kinek nincsen orra.

Ez a hír aztán annyira elkedvetleníté Róbertet, hogy három nap ki sem
nézett a sátorából; s harmadnap kijött dühösen és azt mondta Odoardónak,
hogy ma megostromolja Compostella falait, s ha fele népe ott vesz is, de
ő levágja Al-Bohágennek az orrát.

Odoardo nevetett Róbert dühén.

– Gyönge boszúállás volna az tőled: orrt orrért; te vesztettél egy egész
szép leányt. Al-Bohágennek van egy szép leánya, a ki az elvesztettnél
százszorta szebb. Állj úgy boszút, hogy te is nyerj vele. Leányt
leányért.

Róbert kincseket igért a mór fogolynak, ha őt lopva bevezeti
Compostellába.

S azon éjjel Róbert és Odoardo eltüntek a flandriai táborból.

Egy szép leányért mit nem tesz egy tizenhét éves fiú!

A kalifa leányát Zibellának hívták.

Csak tizenöt éves volt még s már tudott mindent, a mit álmában nem tanul
meg senki.

Megcsalta apját első kedveséért, az elsőt a másodikért és a legutolsót a
népe vérét pazarló ellenségért, a szép idegen ifjúért.

Olcsó diadal volt az Róbertnek, de veszedelmes nyereség.

Zibella megnyittatá előtte a kalifa kertajtaját és meghallgatá heves
szavait és felelt neki épp oly hevesen. Azon a napon Róbert a kalifa
kéjlakában volt elrejtve.

Másnap este ismét találkozott Zibellával és elmondá neki, hogy őt nőül
akarja venni s azután fejedelemnővé teszi.

Harmadnap Odoardo megsúgá Zibellának, hogy Róbert csak azért lopózott
ide, hogy Compostella bejárását kitanulja, a mórokat itt megostromolja s
aztán a volt királyleányt vegye nőül.

Aznap este Zibella elárulta Al-Bohágennek, hogy kertje kéjlakában a
megszálló sereg vezére van elrejtve.

Harmincz jó mór vitéze bánta meg a kalifának ezt a fölfedezést. A
flandriai fejedelemfi úgy védte magát, mint egy oroszlán, míg kardja
kezébe nem szakadt; akkor elfogták.

Mikor a kalifa elé hurczolták, bámulva látta a mór király lábai előtt
ülni kedvesét, Zibellát, s a trón mellett állni tanácsosát, Odoardót.

A leány könnyelműen nevetett szemébe, Odoardo gúnyos megvetéssel.

– Lásd, – mondá a bilincsekbe vert királyfinak, – a törlüpineknek, kiket
apád kiirtatott, mégis igazuk van. Én azért maradtam meg közülök, hogy
ezt neked bebizonyítsam. Én adtam mostohádnak a tanácsot, hogy meséljen
előtted Galiciáról; te azzal jutalmaztad csalfaságát, hogy fiának
hagytad apai öröködet. Én hitettem el veled a királyleányról való mesét,
a ki nem volt soha. Én csaltalak ide a kelepczébe, hogy egy szép
pillangó szárnyával magadat fogasd meg. Én fosztottam meg seregedet
hadvezérétől, s az most fejetlenül tévedez ellensége földén. S íme most
te, szerelmes, bátor, erényes ifjú, meghalsz, kigúnyolva, elárulva,
szeretődtől kinevetve, anyádtól, öcsédtől kijátszva; – én pedig egy nagy
király trónja zsámolyán az első helyre lépek a te hulládon keresztül.
Látod-e már, hogy igaz hit a törlüpineké?

E szavakat flamand nyelven mondá Odoardo Róbertnek; az ifjú összeroskadt
alattuk. A mórok nem érték, mit beszélt, csak azt látták, hogy az ifjú,
ki még bilincseiben is hős volt, e szavakra elsápadt és megtört.

Ekkor Al-Bohágen inte, hogy mindenki távozzék el; csak a fogoly ifjú
marad vele egyedül.

– Ifjú vitéz, – szólt hozzá a mór kalifa, – te eljöttél messze földről,
hogy egy országot meghódíts, melyről teneked azt mondták, hogy én
rosszul bánok vele. Te ostrom alá vetted városomat, te beszöktél
palotámba s el akartad rabolni leányomat, meg akartál ölni engemet és
népemet kiirtani innen. Én ezt tudom, mert tanácsosod elmondá előttem.
Te kegyetlen csapásokat osztál, midőn megleptünk, sok jó vitézemet
halottá tetted, a kiknek vérét úgy siratom, mint gyermekeimét; most
kezemben vagy és bizony senki sem fog engem kegyetlennek mondani, ha én
téged irgalom nélkül megöletlek. De ha én téged megöletlek, mint
ellenséget, ki arra méltó, akkor az igazságtalanok diadalmaskodnak.
Akkor kaczagni fog rossz mostohád, álnok tanácsosod, hűtlen szeretőd,
hogy úgy hittél szavuknak, és mindenki, a ki rajtad kaczag, azt fogja
mondani kaczagás közben: Nincs Allahnak szeme, hogy lásson, keze, hogy
igazságot tegyen. És ezt nem szabad mondani senkinek. Allah lát és Allah
igazságot tesz, akkor is, mikor az emberek azt mondják: Isten sem teheti
ezt már. Hogy Allah nevét meg ne gyalázza ekként senki, én már tettem
felőle.

Azzal leoldá az ifjú kezéről a lánczokat, megfogta kezét s egy titkos
ajtón át levezeté magával egy csigalépcsőn, mely a bástyák alatti
kapuhoz juttatott alá. Ott két néma szerecsen várt reá, az egyik egy
felnyergelt paripát, a másik egy bársonynyal bevont rézszekrényt
tartott.

– Most szabad az útad elhagyott táborodig, – szólt a kalifa Róberthez. –
Eredj vissza. Mikor sátorodba érsz, nyisd fel e szekrényt a benne levő
kulcscsal és midőn felnyitottad, mondjad azt, hogy: «Az Isten igaz!» És
azután folytasd az igazságtevést magad. Béke veled.

Róbert vágtatva tért vissza táborába. Midőn kinyitá a szekrényt, két
levágott fejet talált benne: Zibelláét és Odoardóét.

A pogány mór nem engedhette, hogy valaki megcsúfolja Allah-t, ha saját
vére volt is.

Róbert pedig úgy tett, a hogy a kalifa mondá: folytatta az
igazságtevést.

Hazament seregével Flandriába, ott mostohája ellenséges haddal fogadta
és elűzte.

Róbert Frisehonba menekült; ott özvegy és ifjú volt a királyné: Szász
Gertrud. Róbert új főkötőt hozott az özvegynek, Gertrud új koronát a
trónfosztottnak.

Roëne itt sem hagyott neki nyugtot; a mint fia, Balduin annyira megnőtt,
hogy megülhette a csatamént, megindult vele Frisehon ellen, mostoha fiát
elűzni trónjáról.

A csatában aztán elesett Balduin, s Roëne fia halálhírére megfojtotta
magát palástja zsinórjával.

Így szállt vissza a mostoha meséi miatt elvesztett örökség Róbertre.

És a törlüpineknek mégsem lett igazuk.




A KAMÉLIÁS HÖLGY IGAZ TÖRTÉNETE.

Régi franczia krónikában találtam rá Gauthier Margit élethistóriájára,
melynek alapján ifjabb Dumas Sándor nagysikerű «Kaméliás hölgy»
színművét megalkotta. A krónika a hirhedett szépség saját emlékiratait
idézi kútforrásúl.

Gauthier Margit előkelő provencei család leánya volt. Atyja oktalan
pazarlásai miatt tönkre jutott, vagyonát elveszté. A magára hagyott úri
leánynak életpályát kellett választani. Tizenhét éves korában vették fel
a Théâtre Français kötelékébe. (1716.)

Memoirjaiban mély megvetéssel emlékezik a szinészéletpályáról, a mihez
pedig határozott tehetsége volt. Alakja, hangja, értelmisége minden
pályatársnője fölé emelte.

De utálta ez életpályában azt az erkölcsi lefokozást, a mit a társadalom
éreztet a színésznőkkel. Azokat üldözött vadnak tekinti a világ, a kikre
vadászni dicsőség.

Csakhogy Gauthier Margitot nem volt olyan könnyű _halálra_ kergetni. A
természet oly rendkívüli testi erővel ruházta fel, a minő ritka férfinak
adatott. A tolakodó udvarlót ököllel utasította vissza, s volt annak mit
dicsekedni a kék folttal a szeme alatt.

Megtette azt, hogy a tiszteletére rendezett lakomán _az ezüst tányért
úgy göngyölítette össze a két markában, mint a molnárostyát_.

Gauthier Margit ismerte a művésznői hivatással együttjáró
különhelyzetet.

A művésznő nem olyan nő, mint más. Annak az életben is az a helyzete, a
mi a szinpadon. Egyszer asszony, máskor leány. Ugyanaz a Phædra, a ki az
Elektra. A mi más nőnél bűn, az nála erény. Kiváltsága van rá. A
szerelem csak játék. Versben is jó, de prózában még jobb. A szűziesség
mirtuszkoszorúját viselni dicsőség; de elveszteni diadal.

Gauthier Margit tudta azt, hogy az erényes nőt a szinpadon kívül is
játszani háládatlan szerep. Azt kifütyülik. Nem is játszotta.
Hozzájárulható volt. Csakhogy a kegyosztásának igen magas árát tudta
szabni. Szerelmes versek árán nem lehetett azt kivívni. Egy tündéri
pásztorórának az ára a meudoni Atalanta-villában ötvenezer livre volt.
Nem minden ábrándozó szerelmesnek való előfeltétel. Az erénynek semmi
sem olyan jó védelme, mint a magas ár.

Így is akadtak rá vállalkozók.

De valahány volt, mindannyi mélyen elhallgatott a szerelmes légyott
élményeivel s másodszor nem kivánkozott vissza az Atalanta-villába.

Csaknem hihetetlennek látszik, hogy annyi hirhedett szívrabló el ne
dicsekedjék a czimborák előtt egy olyan olympi jelenettel, a milyen
közte és az istennő között lejátszódott. Lehet, hogy malicziából tették,
hogy másokat is engedjenek a bűvkörbe beleszédülni.

Egyszer a világhírű Szász Móricz maréchal vetődött a versaillesi
udvarba, a ki maga is azonnal nagy bámulója lett Gauthier Margit magas
művészetének.

Vidám lakomázás közben a bűbájos istennőre tért át a szóbeszéd.

Szász Móricz maréchal volt korának legdélczegebb daliája. Férfiak és nők
elleni harczban egyformán diadalmas.

Jelen volt a hős hadvezérnek egy fiatal unokaöcscse is a lakomán,
Savigny Lancelot vicomte.

– Ugyan beszéld el, édes öcsém, – szólt kötekedve a maréchal, – milyen
volt az a te szerelmi találkozód a bájos istennővel. Senki sem akarja a
maga kalandját elmondani. Ez valami szokatlan, hogy urak, úrfiak ilyen
titoktartók legyenek. Teringettét. Ha nekem egy királynéval van
találkozásom, másnap mindenkinek beszélek a szépséglencséiről.

– Nekem ez ötvenezer livrembe került, – monda az öccs.

– Hát én megadom neked azt az ötvenezer livret, ha mindent elmesélsz
előttünk.

– Tudod mit, bátya? Ne énnekem add meg azt az ötvenezer livret; hanem
küldd el ezt a bájos istennőnek s aztán vállald el a következményeit.

– Tartom a fogadást.

Lancelot hozzákezdett.

Legközelebb furakodtak mellé azok az úri czimborák, a kik hasonló
sorsban részesültek vele. Kiváncsiak voltak rá, hogy vajjon Lancelottal
is az történt-e, a mi ő velük?

– Hát úgy volt az, bátya, hogy a titokteljes meudoni villában a bűbájos
művésznő pompás lakomát rendezett a találkozásunkra, melyen egyedül
voltunk kettecskén.

– Minden meg volt engedve?

– Minden. Ittunk egy pohárból, s a szamóczát úgy osztottuk meg, hogy ő
vette elébb a szájába, úgy kinálta oda felét.

– Én az egészet vettem volna el – tartóstul.

– Majd tedd meg. A lakoma után karöltve átmentünk az eleusi mysteriumok
szentélyébe: egy tündérgrotta az, minden ablak nélkül, kupolás
padmalyából rózsaszín világosságot terjenget az argandi lámpa. Dagadó
kerevetek kétfelől. A háttért nehéz brokátfüggöny takarja, melyet
porczellán amorettek tartanak félig fölemelve.

Tündérnőm a függöny mögé vonult sokat igérő mosolygással, melynek
beváltása néhány percz mulva bekövetkezett. Azalatt én is fesztelen
kényelembe tettem magamat.

A függöny szétnyilt s kilépett rajta – Anadyomene. Valóban maga a
tengertajtékból született istennő.

Csak a rózsaszínű Vénusz-öv volt a derekán, az is pongyola-csokorra
kötve. Észvesztő tünemény volt!

Én magamon kívül rohantam feléje, karjaimat ölelésre tárva, mire az
istennő hirtelen elkapta a jobb karomat s emberfölötti erővel egyet
facsart rajta, hogy én egyszerre háttal lettem fordítva feléje, arra a
másik karomat is hátra tekerinté, a két keze mintha aczélfogó lett
volna: s aztán a két összefogott öklömet odaszorította a testéhez s a
Vénusz-övével hirtelen körülhurkolta. Rabbá voltam téve.

– Miként én is! Épen mint én! – kiáltának közbe a kiszenvedett
czimborák. – Így történt ez minden találkozónál.

– Ekkor aztán oda ültetett maga elé a kerevetre, tehetetlen állapotban,
s még azt tette velem, hogy leguggolt elém a cnydosi Afrodite
alakzatában, térdére fektette a rajzalbumát, s hogy tökéletes legyen a
képem, a fejemet feldiszítette egy őzagancscsal. Valóságos Aktaeon
lettem.

– Csak őzagancsot kaptál? Nekem szarvasagancsot adott, – szólt közbe a
legjártasabb pályatárs.

– Mind így jártunk vele, – vallák meg a többiek.

– Az nem asszony, hanem ördög!

– Hisz ki van írva a villája homlokára, hogy ott _Atalanta_ lakik!

– No majd boszút állok én értetek! – mondá Szász Móricz.

S másnap ő kért találkát a félelmetes tündérnél, s bizony boszút állt
rajta az elődeiért. De mint maga a hős maréchal megvallá, még soha
életében oly hatalmas öklöző társra nem akadt, a ki oly keményen ellen
tudott volna neki állani.

Azután sokáig kedvese maradt Gauthier Margit Szász Móricz maréchalnak.

Ettől fogva aztán nem volt többé a művésznő a férfikínzó Atalanta.
Osztotta a boldogságot, a miből van elég.

Leghíresebb kalandja volt a württembergi uralkodó fejedelemmel. Párisban
léte alatt a fejedelem beleszeretett az ünnepelt művésznőbe s viszonyt
kötött vele. Annyira ment a kegyessége, hogy mikor Párist elhagyta, a
művésznőt is elvitte magával württembergi udvarába s elhelyezé saját
fejedelmi rezidencziájába. A miben semmi megütközésre méltó nincsen. A
fejedelemnek saját szinháza volt a palotájában, s rendén találtatott,
hogy abban egy elsőrangú franczia művésznő talentumát ragyogtassa. Csak
egy kis baj volt a dologban, az, hogy a fejedelem palotájának a másik
szárnyában viszont egy korábbi jogokkal felruházott művésznő regnált, a
ki viszont a német múzsának volt a fölkentje: s annak is volt mit
ragyogtatni. – Hát hiszen a fejedelem palotája elég tágas, hogy abban
két istennő elférjen, a szíve még tágasabb, abban is elfér két imádott
szépség. Hanem a szinpad nem elég tág, hogy abban két primadonna
egymással összeférjen. Gauthier Margit halálig tudta boszantani
vetélytársnéját, a kit minden szerepében nevetségessé tett, úgy, hogy a
mély érzelmű fejedelem felmondta neki a szállást s visszaküldte Párisba.

Gauthier Margit ezért boszút forralt s azt igen erélyes módon hajtotta
végre.

Szerzett magának két könnyű kocsit s azokhoz jó ügető orosz ménlovakat.
Akkor a két kocsival elhajtatott Württembergbe. Ott megszállt egy
városvégi vendéglőbe. Egész nap ki nem mozdult a szobájából, folyvást az
ablakon ült és kémlelt. A két kocsija ott állt az udvaron befogva.
Egyszer aztán meglátta, hogy a vetélytársnéja, a német szinésznő,
közeledik az úton ismeretes zöldsárga hintajában: sétakocsizást tesz.
Arra ő is lesietett a két kocsijához, az egyiknek a kocsisülésébe
felkapott s kezébe vette a gyeplőt, a másik kocsisának utasításba adta,
hogy kövesse nyomban. Akkor utána vágtatott a vetélytársnéja kocsijának;
nyargalvást utólérte, melléje került, összecsapott vele, mind a
kettőjüknek a kereke tengelye eltörött, de a német primadonna kocsija
belefordult az árokba. A művésznő eltörte a lábát, sánta maradt egész
életére. Gauthier Margit aztán felkapott a másik szekerére s menekült, a
merre látott. Nem birták az üldözői utólérni a franczia határig.

Zajos élet után végre őt is utólérte a Nemezis. Annyi hazudott szerelem
után, melylyel egész seregét az imádóknak boldogítá s bolondítá, igazán
szerelmes lett egy pályatársába, Quirault Dufresnebe, a ki maga is
elsőrendű művész volt, a közönség kegyencze, egyike a legszebb
férfi-alakoknak. Ez foglalta le egész lelkét. Egy ideig együtt éltek
közös idillben. Margit szenvedélye folyvást nőtt kedvese iránt s végre
azt kivánta tőle, hogy vegye nőül.

Itt kezdődik aztán ifjabb Dumas Sándor tragikai meséje a «Kaméliás
hölgygyel». A szerető elébb beleegyezik a házasságba, majd családi
ellenvetések s egyéb meggondolni való körülmények miatt lemond a
szerelméről s visszavonul. A mire Gauthier Margit mély búskomorságba
esik.

Dumas Sándornál nagyhatású meghalási jelenettel végződik e szerelmes
történet. Krónikánk azonban más kimenetelt ír le.

Gauthier Margit e szerelmi csalódása után visszavonul a színpadról,
lemond dicsősége világáról s kolostorba lép.

Alig volt harmincz esztendős, mikor erre határozta el magát, alakjának
tündéri pompájában, hangjának, művészetének teljes birtokában, a
közönségtől bálványozva, imádóktól körülrajongva: mégis meghalva a
világra nézve.

Előbb a goudeveauxi Orsolya-apáczák kolostorába lépett, de ott annyi
éjszakai kínzó vezeklésnek volt alávetve, hogy nem birta kiállni.

Innen aztán a lyoni karmelita-apáczák kolostorába tért át, ott fölvette
a köntöst s fogadalmat tett.

Tizenkét évig, holtig vezeklett a zárdai falak közt, naponkint
korbácsolva a testét, mely annyi bűnt követett el.

Élte végén teljesen megvakult.

Azt írja a krónika, hogy kegyes életéért a pápa egy brevéjében
megengedte Gauthier Margitnak, hogy a kolostori társalgó-teremben
lefátyolozatlan arczczal jelenhessen meg. Negyvenkét éves volt.

Ez a krónikai története a «Kaméliás hölgy»-nek.




AZ ÉJJELI FOGÁS.

(Igaz történet.)

Előrebocsátom azon figyelmeztetést, hogy a ki hajlandóságot érez ideges
rohamokra, az ne olvassa végig ezt a történetet, mert ennek a kimenetele
olyan drasztikus, hogy azt soha senki el nem fogja felejteni, mint a
hogy én nem bírtam az emlékezetemből kiirtani, pedig már negyven év
folyt le azóta.

Igenis: éppen negyven esztendeje annak. Anno «Haynau.»

1849. október elején volt.

A magyar szabadságharcz tábora le volt már fegyverezve; de még állt
Komárom vára és benne harminczezernyi vitéz honvéd sereg, Klapka
vezénylete alatt.

Hirlap nem volt: – egy sem volt. Hanem azért a hír járt – a maga lábán.
Táviró sem volt, vasút sem volt. Telefon – az volt: ágyú. Ez az igazi
távbeszélő.

Senki sem akart megnyugodni abban a gondolatban, hogy már mindennek
vége.

Jön a török az Alduna felől nagy sereggel.

Jönnek Ázsiából a honn maradt ős-magyarok, hét vezérrel, hétezer
sátorral újra elfoglalni Attila örökét.

Jön Palmerston az angol flottával; jön Napoleon a franczia sereggel: nem
engedik, hogy Magyarországot elfoglalja a muszka.

Ezeket a híreket természetesen Budán is meghallották.

Azaz, hogy bocsánat, Buda nem volt. Az egy romhalmaz volt. Pestből is
hiányzott az egész Dunasor. Nemcsak az új palotasor, hanem a mi mögötte
van: redut, angol királynő és a többi.

Tehát a Neugebäudet akartam mondani. Ott volt az új hatalom szeme s
füle.

Zsandárok már voltak.

A Gellérthegyen még semmi czitadella nem volt: hanem egy őrház volt
felállítva, a honnan éjjel-nappal meg lehetett látni, hogy mi történik
odaalant. A zsandárok folyton czirkáltak az utczákon, az erdei útakon s
hordták a rapportot a rendőrségre.

A Svábhegyen az «óránál» is volt egy rendőrállomás, aztán meg a «hét
ház»-nál.

Egyszer csak hozzák hírűl a zsandárok a rendőrfőnöknek, hogy a svábhegyi
erdők között fölöttébb gyanús tünemények észlelhetők.

Éjjel tíz órakor (októberben akkor már éjjel van) több nap egymás után
rögtön keletkező fény támad a hegyek között, mely több ízben irányt
változtat. Egyszer a Sashegy felé villan, máskor a Kakukhegy felé:
el-eltűnik, meg újra kilobban. Ez valami titkos jeladás.

Az őrjárat odasiet a fény eredetéhez; de mire odaér, már akkor nem talál
ott semmit.

Itt valami összeesküvés készül.

Bizonyosan a Károlyi-palotát akarják levegőbe robbantani, a hol Haynau
lakik. A mult éjek egyikén megtörtént, hogy az összes érdemrendeit
elrabolták éjszaka a bezárt palotából, a mit két fegyveres katona őriz.

Az elővigyázati intézkedések azonnal megtétettek.

A czirkáló őrjáratok száma megszaporíttatott, egy előörsi állomás az
«Adliczer»-nél lett felállítva.

Csakhogy az összeesküvőknek mindezekről nagyon jól kellett értesülve
lenniök; mert a bekövetkező éjszakán már nem a Svábhegyen mutatkozott a
rejtélyes változó fény, hanem a Zugligetben a «Vajdabércz» alatt. Mire
odasiettek, már nem volt ott.

A titkos kémkedés útján ki lett puhatolva, hogy a Svábhegyen guerillák
járnak, s a Mártonhegyen egy ó-kútban kétszáz mázsa lőpor van
elhelyezve.

Az az ó-kút ott volt Rajacsics uramnak az orbánhegyi telkén. A kutat
megtalálták; de a lőpor már akkor nem volt ott. Rajacsics uram ott volt:
de ő nem látott semmit: ő éjjel aludni szokott. Csak a jó «patriarkális»
neve mentette meg, hogy komoly helyre nem került.

Az azután következő éjjel pedig a titokteljes fény épen az orránál fogva
hurczolta a zsandárokat: egész le a «Farkas-völgybe». Mikor már azt
hitték, hogy utólérik, hirtelen eltűnt, s negyedóra mulva már a hátuk
mögött villant ki megint.

Ez egy rendszeres komplot.

Ezzel szemben magát az üldözést is rendszeresíteni kell.

Minden ház, minden szőlőkunyhó meg lett rakva őrökkel: a kik el voltak
látva tremolázó sípokkal: be lett tanítva a sípjeladás különböző
jelentése, hogy egyszerre minden oldalról előrohanhassanak, s a
czernirozott merénylőnek minden visszavonulási útját elállhassák.

S mikor aztán már a Svábhegy tökéletesen blokirozva volt, akkor egyszer
csak a rendes órában, kilencz és tíz között, ott látják kivillanni a
rejtélyes világosságot a Sashegy sziklái alatt. Tehát kívül a
czernirozási vonalon: a Gellérthegy közvetlen közelében. Világos a
szándék! A várost szándékoznak megrohanni!

Mire rohamléptekben minden oldalról odasiettek: már akkor megint nem
volt ott se híre, se hamva emberi lénynek.

Kezdett a dolog kisértetessé válni.

Ekkor az a furfangos gondolatja támadt a rendőrség főnökének, hogy hátha
_lesből_ lehetne megejteni a veszedelmes vadat?

A Gellérthegy meg a Sashegy sziklái között vannak holmi odúk, melyekben
két fegyveres férfi meghúzhatja magát. A többiek azalatt a közel levő
villában állhatnak résen, s az első jeladásra előrohanhatnak.

A vakmerő összeesküvőknek bizonyosan a jövő éjjel ugyanarra a helyre
kell jönniök.

Igen helyes volt a kombináczió!

Az előintézkedések a legnagyobb óvatossággal lettek végrehajtva.

Mindenki a maga helyén volt.

Már annyit megtudott a rendőrség, hogy a mult éjjel egy középtermetű
férfi settenkedett e tájon, a kinek a kezében valami hosszúnyelű
zászlóforma volt. Az oldalán pedig egy nagy czilindert vitt, szíjra
kötve. Ez bizonyosan az a robbanó petárda, a mivel a merényletet végre
akarják hajtani.

Ezen az estén valamivel tovább kellett várni; mert a hold már későn ment
le, s a fényjeladás rendesen holdnyugta után szokott bekövetkezni.

Szép csendes őszi éjszaka volt, úgy hogy a denevérek czinczogását is meg
lehetett hallani röptükben. A sziklaodúban elrejtett két zsandár
lélekzését visszafojtva hallgatózott. Egyszer, a sziklára tett fül
közeledő léptek hangját kezdi észlelni.

Itt jön végre!

Még néhány szívdobogtató percz, s a csillagfénynél láthatóvá lesz a
közeledő férfialak. _Karbonári_ köpenyeg a vállán, fején _kalábriai_
széles karimáju kalap, kezében valami hosszúnyelű zászlóforma.

Ide jön egyenesen!

Megáll. Köpenyét félvállra veti, s baljával egy tolvajlámpát tart a feje
fölé, mely vakító fényt vet egy irányban. Fejét figyelmesen forgatja
jobbra-balra, mintha várna valamire.

Majd hirtelen nagyokat legyint azzal a hosszúnyelű zászlóformával.

Ez bizonyosan a jeladás az összeesküvő társaknak.

Ott van az oldalán az a bizonyos ércz czilinder is.

Most egyszerre felhangzik a sípjeladás, a zsandárok előrohannak
rejtekeikből.

– Add meg magad! Hasztalan minden ellenállás!

– Mi tetszik az uraknak? – kérdi egész hidegvérrel a megtámadott.

– Mit jár ön itt, késő éjjel, tolvajlámpással?

– Én itt éjszakai fogásra járok.

(Németül még merészebben hangzik az: «zum nächtlichen Fang.»)

– Ahá! _Zum nächtlichen Fang!_ S még nem is igyekszik eltagadni! Mi van
abban a czilinderben ott az oldalán?

– Tessék megnézni.

– Ide vele!

– De óvatosan tessék felnyitni a tetejét!

– Hogy fel ne robbanjon, úgy-e?

– Nem. Hanem hogy a lepkék ki ne repüljenek belőle.

A kit a vitéz zsandárok akkora stratégiai készülettel szerencsésen
elfogtak, az a derék tudós Frivaldszky természetbúvár volt, a ki
tudományos buzgalmában éjjeli sphynxekre és halálfejes pillékre vadászni
járt ki a svábhegyi kastélyából. Az a zászló egy lepkefogó volt; a
czilinder a rovargyüjtő doboz, s a tolvajlámpa a lepkecsábító fény.

Hanem erről az esetről nem vettek fel protokollumot.




BARAK HAGEB ASSZONYAI.

Épen háromszázhatvanöt asszonya volt Barak Hagebnak. Minden napra egy.

Hogy szökő esztendőben hogy jött ki vele? az titok.

Pedig Barak nem volt valami szultán, bizonyítja a «Hageb» melléknév, a
mi annyit jelent, mint főkamarás.

Ez volt a hivatala Mohammed, Kovarezán szultánja udvaránál. Barak mint a
nagy mongol birodalom követe került oda; Mehemed gyermek volt még: az
özvegy szultána maga is fiatal asszonyság. Barakra bízták nagyhamar az
egész gazdálkodást.

Szépen gazdálkodott!

Ő hozta be azt a reformot, hogy a hadseregnek a zsoldja négy
réz-asperről háromra leszállíttassék.

Azt mondta, hogy a hármas szám szent szám, hárman vannak a próféták is.

Egyszer a nagyvezér, Dorfur Ali, azt mondá Barak Hagebnak, oda
látogatván hozzá egy csésze kávéra:

– Nagy bolondság tőled ilyen sok asszonyt tartani. Ha nálunk is az volna
a szokás, a mi odakünn a frankoknál, hogy az asszonyt ingyen adják, de
még rá is fizetnek, hát te akkor most gazdagabb volnál Sapór királynál.
De nálunk megfordítva van a világ rendje: itt pénzen veszik az asszonyt.
Te igen sok pénzt elvertél már erre a czélra. S ha a magad pénzét vernéd
el, bánná a dzsin! de az ország pénzét tékozlod el az asszonyaidra: s ez
már baj. A mit te egy asszonyra kiadsz, azon száz lovaskatonát lehetne
kiállítani.

– Hát aztán száz lovas katona okoz-e nekem annyi gyönyörűséget, mint egy
asszony? – Ezt felelte rá Barak Hageb.

Bölcs mondás volt! Nem is tudott rá mit felelni Dorfur Ali. Csak a nagy
szám ellen tett kifogást: minek olyan sok asszony?

– Hiszen azt igen helyeselném, a próféta is helyesli, tudom, hogy a ki
teheti, szerezzen össze a virágos kertjébe mindenféle virágokat.
Vehettél magadnak szőke hajút, fekete hajút, s a mi a két szín között
van, fehér képűt és barna képűt, kék szeműt fekete hajjal, s fekete
szeműt szőke hajjal, sárga színű chinait, olajszínű malájit, és azokból,
a kik a hajukat veresre s a fogaikat feketére festik; meg a kik az
orrukon pereczet húznak keresztül; ébenfával vetekedő szerecsent; de
elég mindenikből egy! Hiszen Allah szerelmeért, a neveiket sem tudnád
elszámlálni az asszonyaidnak; nem hogy azt meg tudnád mondani, hogy
melyiknek mi hasznát veszed?

– Oh, dehogy nem tudom! – mondá Barak Hageb. – Hallgass reám, elszámolom
sorba. Az _Ildibah_ jóslatokat tud mondani, a mik az ország sorsának
intézésére fölöttébb szükségesek, a _Hafitem_ ért a bűvészethez s
lelkeket tud idézni. A _Narmahál_ a madarak beszédét érti, úgy, mint én
a tiedet. Az _Alpaide_ meséket tud mondani, a mik képesek egy szultánt
álomba ringatni. A _Mahadéri_ és az _Assainte_ páros tánczot lejt
együtt. Tudod, hogy a bajadér-tánczhoz két alak szükséges. A _Mangora_ a
szultánkenyér készítésének titkát érti; a _San dabah_ pedig olyan
szörbetet készít, hogy még a bajuszodat is sajnálod megtörülni utána.
_Via-Hia_, a chinai, úgy tudja a sáskákat viaskodtatni egymással, hogy
az szebb minden háborúnál; az indus _Kaika_ pedig a legvadabb állatot is
meg tudja szelidíteni, hogy még az oroszlán is kocsiba hagyja fogni
magát. A _Roxane_ a csillagok járását ismeri s megmondja a nagy emberek
halálának napját. Az _Aysha_ ismeri a titkot, a mi által a ma reggel
elültetett virághagyma estére már kivirágzik. A _Kaika_ nem szép, inkább
rút, de a csömört ki tudja kenni a hátamból. A szilaj tatár _Jorikó_
gyönyörűn lovagol, s a többi asszonyokat is mind tanítja lovagolni.
Ellenben a tudós _Aburaide_ a leveleket írja, a miket a tollába mondok
arabul, a _Josa_ az alkoránt olvassa előttem, a _Ráchel_ zsoltárokat
énekel, a _Kadigával_ és _Samuzával_ együtt, mert tudod, minden énekhez
három hang kell. A _Jukima_ a kötélen tánczolásban remekel; az indus
_Fibella_ a késhajigálásban művésznő; egy nádszálat eltalál közepén a
tőre hegyével tizenkét lépésről. A _Borassa_ a gyógyfüvekhez ért. Az
_Aliben_ aranynyal és tarka selyemmel tud himezni olyan szőnyegeket és
kárpitokat, hogy azokat királyok is irigyelhetnék. A _Rochenora_ még
annál is szebb talitarka táblákat tud mázolni. A turbánom tekercsét úgy
fel nem tudja senki kötni, mint az _Alaciel_. S ha valami nevezeteset
álmodom, ott van a _Bagdad-Chatun_, a ki azt nekem azonnal
megmagyarázza. A Manola gyönyörűségesen játszik hárfán, az _Abigaiba_ a
boraborán, az _Abassa_ a nakorán, a _Zebra_ a tamtamon, a _Kia_ a
csingilingin; a mi mind együtt szép, a hogy tudod. S aztán a baraczkot
meghámozni úgy nem tudja senki, mint a _Sichem_.

A nagyvezér csak számlálta először a keze ujjain, aztán meg a lába
ujjain a Barak Hageb asszonyainak a neveit; de a mint azoknak a száma
már átment a harminczasba, megijedt, hogy ott éri az éjszaka, elmarad az
abdesztán-mosakodástól.

– Jól van, jól van! Ne mondd tovább. Szükséges neked mind a
háromszázhatvanöt asszony a háznál, mindnek van valami hasznos dolga.
Igazságod van; de rá vigyázz, hogy ennek az igazságodnak kárát ne valld
egyszer valamikor.

A nagyvezérnek igaza is volt, meg nem is, a hogy a történtek fel fogják
világosítani.

A Kovarezánnal szomszédos Kermán szultánja, Szidi Ahmed, megtudva, hogy
Mehemed alattvalói milyen nagy elnyomatásban szenvednek, elhatározá,
hogy fel fogja őket szabadítani. A szomszéd országok panaszait
megorvosolni mindenkor kedves kötelességüknek tartották az uralkodók.

Szidi Ahmed roppant hadsereget gyüjtött erre a czélra. Némely persa
történetírók azt mondják, hogy tízezer harczosa volt, mások százezerről
beszélnek. Alkalmasint középen lesz az igazság, lehetett neki valami
háromszáz testőre, a ki igazi katona volt, a többi csak rablásra
vállalkozó csőcselék. Mielőtt hozzá kezdett volna, a hadsereg zsoldját
négy asperről öt asperre emelte föl, a mi által leírhatatlan lelkesedést
idézett elő.

Ő maga állt a hadsereg élére, s annyi drágakövet rakott fel magára, hogy
a lova alig birta; a mi a mezitlábos harczosok büszkeségét végtelen
emelte. A drága csemegéket tevéken vitette maga után a saját
gyönyörüségére, a mi mindazoknak, a kik az éhkoppot nyelték, nagy
vigasztalására szolgált.

Ezzel szemben Mehemed szultán is nagy hadsereget állított ki. Mennyi
volt a száma? azzal nem szolgálnak a történetírók, csak azt mondják,
hogy kétannyi volt. Maga a nagyvezér, Dorfur Ali, vezette a sereget.

Az ütközet előtti éjszakán Barak Hageb egyik asszonya, az Ildibah,
jóslatot mondott a madarak repüléséből, megjövendölve, hogy a Kerman
birodalom rövid időn össze fog omlani. A másik asszony, Roxane pedig
megjövendölé a csillagok járásából, hogy a holnapi napon Szidi Ahmed meg
fog halni.

Barak Hageb mind a két jóslatot kihirdette a főváros minden utczáin, a
mi leirhatatlan lelkesedést idézett elő.

Maga is oly nagyon bízott a jóslatok teljesülésében, hogy nemcsak
személyesen kirándult az ütközet színjátékában gyönyörködni, de még az
asszonyait is magával vitte, a kik mind a legdrágább paripákon ültek, s
kikeresve számukra a legjobb nézőhelyet, felállította őket egy kis domb
tetejére.

Az ütközet kora hajnalban kezdődött meg, eget és földet megreszkettető
dob- és trombitaszó mellett. A persa történetírók szerint a kovarezáni
seregnek elesett negyvenötezer embere, míg a kermáni hadsereg nem
vesztett többet három halottnál. A mandzsu historikus szerint ellenben a
kermáni hadseregből harminczháromezer hullott el hősi halállal, míg a
kovarezáni hadseregnek egy papucs sem maradt le a lábáról.

Itt is megint középen van az igazság. A kovarezáni hadsereg ugyanis az
első nyilzáporra, a mit az ellenség a fejére zúdított, a hátára vetette
a paizsát, dárdáját, s úgy elfutott erdőbe, nádasba, kukoriczásba, hogy
utól nem érte senki. Kinek is volna kedve három krajczárért
kispékeltetni a bőrét? A diadalmaskodó kermáni hadsereg aztán rohant
kirabolni a szerteszét fekvő falvakat: ez levén a szokott módja az
elnyomott népek felszabadításának.

– A próféta szakállára! – kiáltott fel Barak Hageb, mikor az ütközetnek
ezt a kimenetelét látta, – nekem úgy tetszik, mintha Ildibah jóslata nem
egészen teljesülne. A kovarezáni birodalom omlik ma halomba.

– Még nem ment le a nap! – felelt rá Ildibah. – Fussunk!

Ezt a tanácsot maga is meg tudta volna adni magának Barak Hageb.

Nem is sokat kérdezősködött a madaraktól, hanem a lova vékonyába vágta a
kengyel vasát, s nyargalt, a merre tág volt előtte a világ.

Az asszonyai is mind vele futottak.

Szidi Ahmed fülébe is eljutott a híre Barak Hageb mesés gazdagságának s
különösen nagyszerű asszonygyűjteményének. Mikor vége volt az
ütközetnek, a serege fosztogatni széledt; ő maga pedig a helyett, hogy
Kovarezán bástyáit ostromolja, jobbnak látta utána eredni Barak
Hagebnak, hogy elvegye tőle a drága kincseit s a még drágább asszonyait.

Késő estig futott egymás után a két porfelleg: az egyiket Barak Hageb
asszonyai verték fel, a másikat Szidi Ahmed testőr lovasai,
szultánjokkal az élükön.

Alkonyatkor egy nagy bambuszerdőt értek el a menekülők. Itt meg kellett
állaniok, mert azon a sűrűségen nem lehetett lóháton keresztültörtetni.

– A próféta feleségének a kötényére mondom! – kiálta fel Barak Hageb, –
a te jóslásod is furcsán teljesül, Roxane. Magam leszek a mai nap
halottja, nem Szidi Ahmed.

– Még nem jöttek fel a csillagok! – felelt rá Roxane. – Csak te pihenj
meg a patak mellett s végezd az abdesztán mosakodást, a többit bízd
reánk.

Azzal az asszonyok összeszólalkozva, azt a furfangot művelték, hogy a
lovaik sörényéből bajuszt, szakállt csináltak maguknak; nagy, fülig
csavarintott bajuszt s övig rengő szakállt. Azután a fiatal
bambusznádakból dárdákat metéltek, azoknak a végeire a tőreiket szúrták
fel lándzsahegy gyanánt. Nyílnak elővették a hajaikba tűzött ezüst
nyilakat, a tegez idege kitelt az összesodrott lófarkakból. Mire Barak
Hageb az esteli imádkozásból előkerült, egy egész hadsereg állt előtte
szakállas vitézekből. Maga is megszeppent, olyan rettenetesek voltak.

A tatár Joriko s az indus Zibella álltak a sereg élén s ők
kommandéroztak, s megtörtént az a nagy csoda a világon, hogy egyik
asszony engedelmeskedett a másiknak.

A seregüket háromfelé oszták. A derékhadat az erdő szélében állították
fel csatarendbe, a másik két csapatot elrejtették a mellékbozótokban.

Így várták be az üldözőket.

A mint Szidi Ahmed megpillantá a csatarendben álló marczona alakokat,
azokkal a nyeregkápát verő szakállakkal, bizony megrezzent a szíve. Ezek
emberek a talpukon.

S akkor egyszerre előrugtat azoknak a sorából a legdélczegebb dalia, s
erős, mély hangon oda kiált:

– Hej, te, Szidi Ahmed, ha van lelked, szállj ki ellenem egy
kelevéz-hajításra!

S azzal odarugtat a fenyérre vakmerően, a feje fölött pergetve az ujjai
közt a hajító dárdát. Zibella volt az, a késhajigáló bajadér.

Már csak Szidi Ahmed is kénytelen volt szembemenni a kihivó vitézzel.

Az pedig, a mint egy hajtásnyira jutottak egymáshoz, úgy röpíté a
kelevézét Szidi Ahmedre, hogy a rezgő bambusz-szál a kés hegyét annak a
homlokába fúrta. A szultán lefordult a nyergéből egyszerre.

Akkor a szemben álló phalanx sorlövést adott a testőrseregre, az ezüst
nyilakkal. Az ezüst nyíl pedig veszedelmes fegyver; nagyon messze elhord
s nagyon czélba talál. Abban a pillanatban a bozótban elrejtett csapatok
is kitörtek kétfelől nagy robogással; Jorikó, a szilaj tatár amazon, a
nyergébe állva vezette csapatját, a hogy a murtirigátorok szokták, a kik
nem ülve, de állva vágtatnak a ló hátán a csatába.

De a kermáni testőrök se vették tréfára a dolgot. Öt krajczár szép pénz,
de biz annyiért sincs kedve az embernek a bőrét kilyukasztatni; hátukra
kapták a paizsaikat s ott hagyták a szultánt a földön, maguk pedig
szaladtak visszafelé, hogy a lovak hasa érte a füvet futtában, s tele
torokkal ordíták a világba:

– Jönnek a tatárok! Itt a karkimiaiak! Nyakunkon a murtirigátorok!
Tízezer, húszezer, százezer óriás érkezett Barak Hageb segítségére!
Tüzet fújnak az orrlikaikon s menykövekkel lövöldöznek!

Ekkor aztán a kermániak futottak a bozótba s a kovarezániak jöttek elő a
kukoriczából.

– Látod-e, – mondá Roxane Barak Hagebnak, – az én jóslatom teljesült.
Ime, Szidi Ahmed itt fekszik előtted halottan.

– De még az enyém is teljesülni fog, – mondá Ildibah, – mert a kermáni
birodalom össze fog omlani. Megyünk Kermánba.

S azzal levágták az elesett szultán fejét, dárdára szúrták, s ezzel a
diadaljellel indultak útnak Kermánnak. Útközben egész seregre
szaporodott számuk. A szétfutott harczi nép mind odacsődült hozzájok,
bosszútól fellelkesülve, a kermániak pedig önkényt kaput nyitottak
előttök: kisült, hogy ők még keservesebben el voltak nyomva, mint a
kovarezániak. Hálákat adtak Allahnak, hogy Szidi Ahmedtől megszabadítá
őket, s kikiáltották Barak Hagebet szultánjuknak.

Így ment teljesedésbe Ildibah jóslata.

E csodálatos és csaknem hihetetlen nagy diadal után maga körül gyüjté az
asszonyait Barak Hageb s így szólt hozzájuk:

– Ti dicsőséges asszonyok! A kiknek én köszönhetem az életemet, s a mi
több az életnél, dicsőséges hírnevemet, s a mi a dicsőségnél is több,
országomat: – kérjetek tőlem bárminő jutalmat, Allahra fogadom: ha van
ezen a világon az, a mit kivántok, megadom ti néktek.

És ekkor előállt a dicső Zibella, a ki Szidi Ahmedet megölte, s a
többiek nevében így szólt:

– Valóban nagy jutalmat érdemlünk tetőled, a te asszonyaid; mert úgy
küzdöttünk melletted, mint férfiak; jobban, mint férfiak. Azért nem
kivánunk tőled kevesebbet, mint hogy add meg a szabadságunkat, s a te
országodban legyen oly szabad az asszony, miként a férfi.

Barak Hagebnak két nehéz könycsepp gördült végig az orczáján, a mikor e
szót hallá.

– Olyan dolgot kértél, a mi van és még sincs ezen a világon, – mondá
Zibellának. – De én megfogadtam Allahra, hogy megadom. Legyen hát
Kermánban olyan szabad az asszony, mint a férfi, s Barak Hageb asszonyai
hirdessék legelébb, hogy ezt ők vívták ki!

Ezzel az egy szóval úgy meg volt nyerve a nép szíve Barak Hageb számára,
hogy senki többé a szomszéd uralkodók közül meg nem merte támadni a
trónján, sőt valamennyien mind siettek neki kinálni a nőnemen levő
rokonaikat feleségül. Maga Kovarezán szultánja, az egykori ura Barak
Hagebnak, Mehemed, követséget küldött hozzá s felajánlá neki, hogy
válaszszon a hat húga és nénje közül tetszése szerint feleséget.

Erre azt mondta Barak Hageb:

– Én nem választok sem a húgaid, sem a nénéid közül: mert nekem nem
boldogságra, hanem bölcseségre van szükségem. – Hanem ha atyafiságra
akarsz velem lépni, add nekem feleségül az anyádat!

És elvette feleségül Mehemed szultánnak az anyját, a bölcs és jószívű
Hakinát. S a háromszázhatvanöt asszony után beérte ezzel az egygyel.

S minden nemzet történetírói azt jegyzék fel róla, hogy bölcs és
népáldotta uralkodó lett belőle, ő alapította meg a koraszethai
dinasztiát.

Történt mindez 1234-ben, a Hedsira 612-ik esztendejében.




A HALBERSTADTI ÁDÁM.

A boldog hajdankorban nagy czeremóniákkal járó ünnep volt a hamvazó
szerda.

A kik jártasok a régi írásokban, azok tudni fogják, hogy ezt az ünnepet
a nagy-szombati zsinatban szerzé Gergely püspök, a kinek «Nagy»
melléknév adatott, s ugyanezt később az agathai concilium szabályozá.

A megszentelt hamu készítődött azokból a pálmaágakból, a melyekkel
előtte való év virágvasárnapján a templomok feldíszíttettek, s a másik
év hushagyóján elégettetének.

Ezzel a hamuval hinték be a hivők fejeit hamvazó szerdán, annak a
jelképezéseül, hogy mindnyájan por és hamu vagyunk, tehát magunkat
megalázzuk.

Egy ilyen hamvazásról érdekes adatot találunk Heortokratesben, egy
magyar nyelven iródott kétszáz esztendős krónikában.

«Az nyolczadik Bonifácius R. P. mikor az hamvakat hintené az emberek
fejekre: eleibe mégyen az génuai Püspök, akki az Pápa ellenségeivel, az
Ghibellinusokkal tartott; az Pápa az egész fazék hamvat az szeme közzé
öntötte s az fazokat is fejéhez ütötte, ezt mondván: «Memento tu, quod
Ghibellinus es, et cum Ghibellinis in cinerem reverteris. (Jusson
eszedbe, hogy gibellinus vagy s a gibellinusokkal együtt hamuvá fogsz
lenni.)»

Halberstadt városában a hamvazó szerdai czeremónia egy különös
népszokással volt összekötve. Kikeresték a városban azt az embert, a ki
a közvélemény szerint a leggonoszabb életünek volt megbélyegezve. Ezt a
czégéres bűnöst azután hamvazó szerdán, zsákba öltöztetve, mezítláb,
lefátyolozott arczczal, a templomba vonszolták. Ott a pap behintette a
nagy bűnöst hamuval, s a templomszolgák által kiüzette a templomból,
ájtatos éneklés között. Ennek a nyomorult bűnösnek aztán az egész
nagybőjt alatt az utczán kellett kóborolnia, sehol egy házba is be nem
eresztették, ha éjjel lett, ha eső esett, a kapumélyedésekben húzhatta
meg magát, s élelmét a házak elé kiöntött konyhahulladékokban
kereshette. Keserves életmód volt.

Virágvasárnapján azután a penitencziáját kiszenvedett bűnöst ismét
visszavitték a templomba, megmosdatták, olajjal megkenték, a püspök
megáldotta, megszentelte, hófehér kantust adott rá s elnevezte
«Ádám»-nak. És azontúl becsületes embernek tartotta mindenki.

Ez, meg kell vallani, igen szép szokás volt.

Megszabadulhatott azonban a kipéczézett bűnös a negyven napnál hamarább
is a penitencziától, ha sikerült neki egy magánál még nagyobb bűnöst
fölfedezni és följelenteni; akkor ez vette át az örökséget «cum
benificio inventarii» s folytatta a vezeklést.

Ez eleinte nagyon jó dolog volt; mert ilyenformán a gonosztevők egymást
árulgatták be. Hanem időjártával, e szigorú bünhödés mellett, annyira
elment a kedvük a halberstadtiaknak mindenféle czégéres bűn
elkövetésétől, hogy lámpással sem találtak olyan embert, a kit
gonosztevőnek lehetett volna nevezni: pedig már a tízparancsolatot is
kiegészítették százparancsolattá: például azt, hogy «tiszteljed a te
atyádat és anyádat» kibővítve ekképen: «és a te ipadat és napadat,
körösztapádat és körösztanyádat, a czéhbeli atyamesteredet és az árvák
atyját és a város atyáit, nemkülönben a dajkákat, a kik anyákat
helyettesítenek: mind tiszteljed!» De hát ezt is megtartották.

Így történt, hogy az 1666-ik esztendőben Halberstadt városában nem akadt
már ember, a kin a hagyományos czeremóniát végrehajtsák. Papok,
kurátorok, törvénybirák hasztalan járták sorba a házakat, nem találtak
olyan embert, a ki abban az esztendőben valamit vétett volna.

Végre maga a főbiró, Maykäfer Klausz uram bukkant egy gonosztevőre, a
kinek a neve volt Engelschuld Fridolin: az ő házával épen átellenben
lakó fiatal aranyhimző.

Az elkövetett bűn pedig az volt, hogy az aranyhimző reggelenkint a háza
legfelső ablakának a hidjára kenyérmorzsákat hintett a verebek számára.

Tudni kell az előzményeket! Halberstadt városának nem volt olyan
kegyetlen ellensége, olyan gyülöletre méltó zsarnoka több, mint a veréb.
Ez az irtóztató állat mindenütt feleszi a borsóföldekről az elvetett
magot: csúffá teszi a kölest bugájában; megháborítja lármájával a
köznyugodalmat s a tisztaságot épen nem kedveli. A hol eszébe jut!
Egyszer épen a főbiró úrnak az orra hegyére. Máskor meg a tanácsházban,
a protokollumba, a neve alá, a Locus Sigilli helyett! – No már ezzel
csak elég van mondva.

A miért is kiszegeztetett a város kapuira az a rendelete az érdemes
várostanácsnak, miszerint a verebeket mindenütt szét kell lőni, szét
kell tépni, szét kell gázolni, vagy a hogy eredetiben hangzik: «Die
Spätzle allenthalbe verschiesse, verreisse, vertrete!»

S ime, egy gonosztevő még arra mer vetemedni, hogy a kiátkozott
szörnyetegeknek kenyérmorzsát hint az ablakhidjára, hogy jobban
odaszokjanak! épen a főbiró lakásával szemben!

Rögtön érte mentek: kötelet vetettek a nyakára. Nem tagadhatta. Tanu
volt rá a Wassersauf Wolfgang, az órás, a ki korán reggel szokott
felmenni a városház tornyába, hogy a toronyórát felhúzza: onnan látta
meg ezt a vérlázító bűntényt.

– Miért cselekedted ezt, Fridolin? – horkantott a bűnösre a főbiró.

De az megtagadta a választ, ha mingyárt a spanyol csizmával fognák is
vallatóra.

Minthogy pedig a hamvazó szerdai gonosztevőt kimélni kell; mert arra
mulhatatlan szükség van a szent czeremóniánál, annálfogva a kínvallatás
elmaradt. Elég volt, hogy a bűn konstatáltatott, a reus által
agnoskáltatott: ezen az alapon konvinkáltatott, kondamnáltatott és
egzekváltatott. Hamvazó szerdán már ő volt az «Ádám» Halberstadtban, a
kinek mezitláb, zsákruhában kellett kódorogni az utczán s lesni, hogy
mikor öntenek ki az irgalmas lelkek a konyhaablakon egy kis zöldséget,
vagy kenyérhéjat. A saját házába sem volt szabad belépnie.

– Megálljatok csak! – henczegett Engelschuld Fridolin. – Majd fogok én
magam helyett nálamnál nagyobb gonosztevőt, a ki tovább viselje az
«Ádám» nevet.

A históriai igazság kedvéért ugyanis meg kell említenünk, hogy bizonyára
Halberstadtban is szokás volt mind a tíz parancsolat ellen véteni; de
csak úgy, hogy senki meg ne tudja.

Ennek a konstatálása után felvilágosítandó mind az elkövetett bűn, mind
a makacs tagadás Engelschuld Fridolin részéről.

Biró uramnak, Maykäfer Klausznak, volt egy szép leánya, Berta, a kinek
az ablaka épen szembe nyilt Fridolin ablakával: az emeleten volt mind a
kettő, a csúcsba menő eresz alatt.

Fridolin szerelmes volt Bertába, s a leány is hajlandóságot érzett
iránta, ámbár a halberstadti szigorú erkölcsi rend mellett egymással
szóváltásba elegyedniök nem is volt lehetséges. De néma jelekkel mégis
kifejezhették érzelmeiket egymás iránt.

Ezek a néma jelek abból álltak, hogy korán reggel Berta és Fridolin
kinyiták az átellenes ablakaikat s mind a ketten kenyérmorzsákat
hintének az ablak kiálló hidjára. Azokra aztán odarepültek a verebek. A
verebeknek pedig az a szokásuk, hogy a mint egy morzsát elkapnak, azzal
gyorsan tovarepülnek. Ilyenformán a Fridolin ablakából a Bertáéba, a
Bertáéból a Fridolinéba repkedtek át a madárkák, s minthogy a verebeknek
szokásuk a csiripelés: a szerelmesek pedig értenek a madarak nyelvén,
ilyenformán küldözték egymásnak az izeneteiket naponkint: télen még
inkább, mint nyáron.

Észrevette azonban ezt a tilalmas játékot a biró felesége, Anzelma
asszony, Bertának a mostoha anyja. A biróné maga is szép asszony volt és
fiatal.

Fridolinnak tisztességes szándékai voltak Berta leányasszony iránt s
azokat a susogó asszony által intimáltatta is a biróéknál: nőül kivánja
hazavezetni Bertát.

De Anzelma asszony hallani sem akart erről az összeköttetésről. Ő a
mostoha leányának magas állásu férjet keresett. A toronyórásnak az
állása már csak elég magas! Wassersauf Wolfgang volt a biróné
választottja.

Ennek pedig az volt az igazi oka, hogy a szép Anzelma asszony maga volt
szerelmes az órásba, s oda spekulált, hogy ha Wolfgang elveszi Bertát,
akkor mindennap eljárhat a házhoz. No de jobb nem űzni-fűzni tovább ezt
a dolgot.

Ezért kellett annak a kegyetlen dekretumnak megszületni az egész
verébnemzetség ellen!

S miután a dekretum megvolt: azt respektálni és effektuálni is kellett.
A városházán minden behozott verébfejért egy pfifferlinget fizettek, a
mit magyarosan «fitying»-nek hivnak.

Berta leányasszonynak az ablakát pedig biró uram lepecsételte, hogy azt
a leánya ki ne nyithassa, a tilalom megszegése végett.

Ekkor aztán a szegény verebek hasztalan pipegtek, csiripeltek Berta
ablakhídján: kopogtathatták kis csőreikkel a buczenscheibeneket. Nem
kaptak több kenyérmorzsát.

Itt tünt azután ki a hű szerető szív állhatatossága a maga egész
nagyságában! Ha az imádott leány nem etethette meg többé a kedves
izenethordó madárkákat: a szerető ifjú daczolt merészen a tilalommal, s
a törvény daczára, kenyérmorzsákat hintett az ablakhidján könyörgő
verebeknek.

Így azután egészen érthetővé lesz a történet.

Az órás rajtakapta a törvénysértésen az aranyhimzőt: azt elcsipték,
elitélték, hamut szórtak a fejére: kiénekelték a templomból, megtették
Ádámnak. Ennek az Ádámnak aztán a biró leányát nem adják Éva-képen. Ez
természetes!

A halberstadti Ádámnak az egész nagybőjt alatt az utczán volt a helye.
Akárhol járt, távolból két fogdmeg kisérte, arra vigyázva, hogy valami
irgalmas lélek fel ne nyissa előtte az ajtaját.

Fridolin azonban rajta volt, hogy minél előbb lerázza a válláról azt a
dicsőséget s átruházza magánál nagyobb gonosztevőre.

Egész éjjel ott ólálkodott a biró háza körül. A biróné ablaka földszint
volt s azt egy kis ágaskodással könnyen el lehetett érni.

Fridolin letépett egy csomó vad sóskát a templom mellől, a mely növény
legelébb szokott kibújni a földből tavaszszal, s annak a nedvével
bekente az üvegkarikákat a bíróné ablakán. Azok különben is zöldek
lévén, a vad sóska nedve nem tett nagy különbséget.

Akkor aztán meghúzta magát a városi wahrzeichen árnyékában.

A mint az óra hajnali négyet ütött, közeledett a piacz felől az ő
embere. Köpenyeg volt rajta, lámpás volt a kezében.

Mikor a biróné ablaka elé ért, letette a lámpást a kőre, betakarta a
köpönyegével.

Azzal bekopogtatott az ablakon.

A szép Anzelma is megjelent: aztán súgtak, búgtak: nem tudni, hogy mit;
de az bizonyos, hogy utoljára megcsókolták egymást az ablaküvegen
keresztül.

Ekkor aztán előrontott a rejtekéből Fridolin, nagy kiabálással.

– Itt van a nagy gonosztevő la!

Wolfgang megijedt, elfutott, ott hagyott lámpást, köpönyeget.

– Fogjátok meg! Itt a nagyobb gonosztevő! – kiabált utána szaladva
Fridolin, – a bakterek szerencsésen elcsipték Wolfgangot.

– Ez az igazi gonosztevő, né! Megcsókolta a birónét az ablaküvegen
keresztül.

Az órás tagadni akarta a bűntényt.

– Nem igaz.

– De biz igaz. Most is zöld a szád a sóskalétől, a mivel az ablakot
bekentem.

Ezt csakugyan konstatálták a törvény őrei: zöld volt a szája az órásnak.

– Ezért volt hát olyan savanyú ez a csók! Máskor édesnek éreztem.

A Wolfgangot aztán vitték egyenesen a biróhoz: s Maykäfer Klausz uram
abba a kényszerhelyzetbe jutott, hogy az egyik gonosztevőt, a ki azért
lett elitélve, mert a verebeket táplálta, fel kellett oldania s helyette
a sokkal nagyobb gonosztevőt megtennie Halberstadti Ádámnak; mert az már
csakugyan nagy gonosztett: a birónét megcsókolni üvegen keresztül.

Wassersauf Wolfgang aztán le is bünhödte a hátralevő napokat Palmarum
vasárnapig.

S minthogy az «Ádám»-nak nem lehet Évája a biró lánya Berta, annálfogva
mégis csak a Fridolinhoz adták feleségül.

Hogy a verebek fel lettek-e oldva az interdiktum alól? Arról már nem
szól a krónika.




AZ ALBUM-LEGYEZŐ.

Bangisa Berti egyike volt a leghirhedettebb képviselőknek. Nemcsak a
Sándor-utczai barak-palotában képviselte a kerületét, de Ős-Budavárában
és a lágymányosi Konstantinápolyban is megfelelően.

A veje volt Kabolyapolyánai Bencze, szintén igen híres ügyvéd, a ki a
kriminális védelmezésben excellált kiválólag.

Minthogy Bertinek veje volt, tehát leányának is kellett lenni, azt meg
úgy hívták, hogy Milagrida. Valami híres énekesnőről ragadt rá ez a név.

Milagrida, mikor gyengéd volt, az apjának azt mondta, hogy «papa», a
férjnek pedig azt, hogy «pubi». Elég jó volt az nekik.

Egyszer kap a postával a papa egy hosszú katulyát, felbontja, talál
benne egy legyezőt – santal-fából. A santal-fának olyan jó illata van, a
mi hasonlít a bűzhöz.

Irás is volt a katulyában: rózsaszín levélke, melyben Zoraide kisasszony
esedezik, hogy a nagynevű honatya kegyeskedjék valami emlékmondatot irni
a legyezőjének egy faczér lapjára, a mi őtet végtelen boldoggá fogja
tenni.

Ha már az embert olyan szépen kérik: miért ne tenné meg? Berti papa nem
volt fukar szép hölgyek irányában, kivált mikor csak frázisokról volt
szó. De azokat is szerette a klasszikusoktól kölcsönözni.

Zoraide? Ez török név, ennek valami törököset kell a legyezőjére irni.

Melyik magyar poéta irt török dolgot? Vörösmarty. Itt van a könyvtárban.
Berti papa előkeresi Szilágyi és Hajmási balladáját s kiirja belőle a
legyezőlapra ezt a sokat jelentő mondatot:

  Török virág, magyar kebel:
  Ez hő, az rajta hervad el.

Ennél jobbat nem is kivánhat magának egy török kisasszony.

Néhány nap mulva Bencze úr kap egy hosszú papirtokot a postával;
felbontja: egy legyezőt talál benne santal-fából; megharagszik, ettől
semmi sportula nem jár! Hanem a mint szétnyitja, egyszerre Berti papának
a manupropriája tünik a szemébe.

No, ha már Berti papa irt emlékmondatot ennek a hölgynek a legyezőjére,
akkor ennek nagyon megkülönböztetett hölgynek kell lenni. Zoraide! Ez
török név! Kövessük a papa nyomdokait. Hol az a Vörösmarty? Hogy mondja
Szilágyi?

  Rabság! Nehéz láncz! Hős karom,
  Miért nem vagy te szabadon?!

(Ez már csak elég szimbolisztikus frázis egy feleséges embertől.)

No hát ezzel vége van a dolognak. Ki az ördög gondolna arra többet, hogy
mit irt valakinek az albumába, vagy a legyezőjébe?

Hanem egyszer nagy ünnepség támad; Milagrida asszonyságot ráveszik a
barátnői, hogy hölgytársaságban, csupa merő asszonyokkal menjen el –
korhelykedni Ős-Budába vagy Konstantinápolyba. Ártatlan tréfa az.

Lefoglalnak egy asztalt maguknak, a podiumhoz közel, a melyen az
excentrique diva, a szép Zoraide, járja a bajadér-tánczot, s énekli az
_abelére_ nótát, a melyből az _asszonyok_ nem értenek semmit.

A bűbájos _alme_, a mikor énekel, a legyezőjével hűsöli az arczát és a
keblét; mikor pedig tánczba kerekedik, a csengős dobot kezébe kapva,
odadobja legyezőjét az asztalra.

Ha férfiak ülnek az asztalnál, azok bizonyára a tánczot nézik, ha nők: a
legyezőt, a tele irottat.

Az ismerős vonásokban pedig csodás vonzóerő van.

Milagrida első tekintetre rátalál a papa és a pubi emlékmondataira, nem
is adja ki többet a legyezőt a kezéből, olyan melege lesz.

Másnap az ebédnél egy kis könnyű migrain teszi szótalanná Milagridát.

A papa, a pubi mindent elkövetnek, hogy megszólalásra birják. Hogy
mulatott tegnap – a barátnőivel?

Egyszer aztán megszólal:

– Ugyan, édes papa, mikor irtad te azt a verset, hogy «Török virág,
magyar kebel, ez hő, az rajta hervad el?»

– Én? Soha életemben semmiféle verset nem irtam.

– Hát te, pubi, mit értesz az alatt, hogy «Rabság, nehéz láncz, hős
karom, miért nem vagy te szabadon?»

– Én? Én csak annak a folytatását irtam oda, a mit a papa elkezdett.

Notabene: ez van elől, az van hátul.

Milagrida okos nő volt; elfeledte Zoraidet is, meg a migraint is.

Tanulság ebből, urak, az, hogy ismeretlen hölgyek album-legyezőire ne
firkáljanak emlékmondatokat.




KINEK VOLT HÁT IGAZA?

Volt egyszer egy ismerősöm, a kinek az a rossz szokása, vagy elve, vagy
nem tudom én mije volt, hogy mindennek a rosszát szerezte meg.
Mindenből, a minek már meg kellett lenni, válogatva válogatta ki a
legeslegsilányabbat. Igy például volt neki egy szép tágas kertje; abban
nem volt egyéb, mint bodzafa.

– Ugyan mit csinálsz ezzel a sok bodzafával? Miért nem ültetsz helyébe
körtét, almát, mikor az szintúgy elférne?

– Hm, ha gyümölcsfát ültetek, féreg lerágja, elfagy, szél leveri,
tolvajok ellopják, ezer boszúságom lesz vele; de a bodzát bánom is én,
akármi éri: ha van valami állat, a mi megeszi, tessék neki a zöld
hajtásától kezdve a fekete bogyójáig. Legalább nem aggódom miatta. Aztán
ez is zöld.

– No, abban igazad van.

Azután volt neki két rossz, de igen rossz lova; az ott legelt az
árvacsalán és labodabozót közt, s mindig tele volt a sörénye
bojtorjánnal.

– De ugyan, ha már lovat tartasz, miért nem szerzesz valami olyan
négylábú állatot, a mi hegynek fel is tudja húzni a szekeret, nemcsak
lefelé?

– Hm. Ha jó lovat tartok, annak zabot kell vennem; azért a kocsissal
kell veszekednem, ha a zabot ellopja, ha a lovat meg nem keféli; azt
féltenem kell, hogy valami baj ne érje; – ezeket pedig kicsapom a
gyepre, nem kérdem, mit esznek? S a mikor meghalnak, épen annyit ér a
bőrük, mint így mindenestül érnek. Aztán az is odavisz, a hova a jó ló.

– No, abban igazad van.

Azután rettenetes rossz ételeket főzetett otthon. Én nem is hallottam
hírét olyan dolgoknak, a milyenek az ő asztalára kerültek.

– De ugyan, kérlek, nem tudsz magadnak jobb szakácsnét fogadni? Hiszen
alumnista-diákkorodban nem traktáltak így, mint mostan.

– Hm. Látod: ha az ember jól főzet, nem győz jóllakni; ha pedig rosszul
főzet, akkor nagyon hamar jóllakik. Aztán utoljára csak az a kérdés,
hogy jóllakjék az ember.

– No, abban igazad van.

Egyszer pedig megházasodott. Nem tudja azt senki, honnan birta
előkeresni, mely országban fedezte fel, elég az hozzá, hogy talált ő
magának egy olyan fehércselédet, a kit bizony már a legnagyobb
udvariasság mellett sem lehet a szép nemhez sorozni.

– Nem szólok, kedves barátom, a dolgodba; mert az izlés csakugyan
különféle, s aztán a szerelem azért vak, hogy a bagolyfejű pillangónak
is akadjon párja: hanem ugyebár olyan országból hoztad ezt, a hol az
emberek minden esztendőben uj bőrt kapnak?

– Hm. Látod, ha szép asszonyt veszek, az majd piperézi magát,
czifrálkodik, annak udvarlói akadnak, féltenem kell; abba nagyon
beleszeretek, bolondja leszek, az majd semmi után sem lát, mert kikap
rajtam; míg ezt nem féltem sem attól, hogy a nap elsüti, sem attól, hogy
gavallérok elszeretik, sem attól, hogy bálba kivánkozik. S aztán
utoljára is csak annyira megyek vele, mint valami szép asszonynyal.

– No, abban is igazad van.

Egyszer azután az én jámbor ismerősöm felesége megszökött tőle, nem
ugyan valami gavallérral, hanem a tulajdon kocsisával, a tulajdon rossz
lovain. Ez eddig jó. Hanem az első statión megdöglött az egyik rossz ló,
a másik elvitte még őket egy darabig, a míg hegy nem következett, ott
megállt és nem ment tovább; a kocsis-seladon aztán tovább szökött –
magában, meg az ura csizmájában «gyalog». Ariadne pedig magába szállt s
visszahajtott az egy lóval barátom uramhoz. Ez volt aztán a
kétségbeejtő.

– Látod, ha olyan rosszul nem főzettél volna, a feleséged nem lakott
volna olyan hamar jól, s nem szökött volna meg tőled.

– Hm, abban igazad van.

– Ha szebb asszonyt vettél volna, nem szökött volna meg a kocsisoddal,
hanem valami gavallérral.

– Hm, abban igazad van.

– Ha jobb lovakat tartottál volna, elment volna tőled végképen, s nem
jött volna megint vissza.

– Hm, abban is igazad van.

– És most, hogyha gyümölcsfák volnának itt a kertedbe ültetve,
valamelyikre felakaszthatnád magadat.

– Hm. – Bizony – abban is igazad van.

– Látod, hogy mégis nekem van igazam.




A HARMADIK ÜNNEPNAP.

(Korrajz.)

Hajdanában az én híveimnél az a szokás divott, hogy a sátoros ünnepeket
három egymásutáni napon ülték meg. (Így hívták a husvétet, pünkösdöt és
a karácsonyt, vasárnapon kezdték, kedden végezték.) Nagy volt ő náluk a
buzgóság, valóban lélekemelő is volt, mikor a nagy ünnepnapokon a
zsúfolásig megtelt templomban az az ezer meg ezer ezüst gombos,
mentekötős férfisereg rázendíté a zsoltárt: «Mint a szép, híves patakra
– A szarvas kivánkozik», hogy a mennyezet repedezett a hatalmas
összhangtól, a mit az orgonaszó vezetett. Azután következett a
prédikáczió, mely annál szebb volt, mentül hosszabb volt. A prédikáczió
után jött sorra a hitoktatás, melyet a szentírásból a káplán olvasott
fel. A prédikáczió a nagytiszteletű esperes, vagy épen a főtisztelendő
szuperintendens úr munkája volt: a bibliai felolvasás alatt járultak a
hívek, legelől a presbiterek, az úr asztala elé, átvenni a kenyérben és
borban a vallás szent jelvényeit, a miket két pap osztogatott. Azután
kiki újból helyére ült s szépen végigvárta, míg a férfiak ezrei után a
nők is sorba járultak az Úr asztala elé, s olyan goromba ember nem
támadt, a ki elébb elhagyta volna a szentegyházat, míg a két pap az
úrvacsorájában az utolsó koldús-csapatot is nem részesítette. Azalatt
folyvást énekeltek: «Perelj, Uram perlőimmel!» (A miben nem kell semmi
vonatkozást keresni a mi házi dorombjainkra, az asszonyi népre. Annyi
esze Dávid királynak is volt, hogy az asszonyokkal való perlekedéssel
nem alkalmatlankodott a Zebaóthnak.)

Délután prédikált a második tiszteletes, felolvasott az ünnepi legátus,
szintén nagy közönség előtt.

És ez így ismétlődött ünnep másod- és harmadnapján, változatos
szerepcserével. Úrvacsorája mindig volt. A bort kiadta a _lukma_, a
Krisztus testét jelző kenyeret a híres kenyérsütőnék. Hogy az úr
vacsorája után a polgárember vacsorája sem maradt el, az bizonyos, a
hogy ezt az ácsi kántor e négysoros rigmusban megörökítette:

  Szemeitek a kulacson,
  Kezeitek a kalácson:
  Kár Ácson
  A Karácsony.

S a karácsony ünnepénél még kivánatosabb a húsvét. Amott csak a kalács
kinálkozik, de itt már a «hús» kecsegtet.

Aligha van a világon a magyaron kívül más nyelv, mely a feltámadás dicső
ünnepét a hússal tisztelje meg.

Mi a _páska_ alatt értjük a _bárányt_. Akkori hónapban ellenek a juhok.
Ezért nevezik ez ártatlanság jelképét páskabáránynak. Ki ne emlékeznék
kegyelettel húsvéti töltött bárányainkra, a tárkonyos báránybecsináltra,
a fölséges bürgepörköltre zöld paprikával? Méltók azok egy ünnepnap
magasztossá tételére.

Valóban érthetővé lesz a mi híveinknek azon szilárd ellenállása, melyet
annak idejében kifejtettek önkényt gyakorló egyházi kormányuk ellen: a
midőn tudniillik főtisztelendő Budai Ézsaiás uram azon életbevágó
ujítást szándékozott hitágazatainkba behozni, hogy a harmadik ünnepnap
megtartása az egész országban eltöröltessék, azzal indokolva kegyetlen
rendszabályát, hogy ez a harmadik nap csak haszontalanul elvesztegetett
munkaidő és semmi egyéb czélra nem szolgál: mint fölösleges dőzsölésre,
pincze- és kocsmalátogatásra s egyéb, Istennek nem tetsző
dorbézolásokra: ezt tehát meg kell szüntetni.

Nagy lett a felháborodás városszerte. A presbitérium in corpore jelent
meg a paplakon s a kurátor eléadta ékes szónoklatban az egész ekklézsia
protestáczióját e hitünket és vallásunkat megrontó ujítás ellen.

A főtisztelendő úr végighallgatta a _nép_ kivánatának tolmácsolását, s
az nem talált zárt fülekre.

– Jól van, édes gyermekeim, minthogy olyan nagy a ti hitbéli
buzgóságtok, tehát tartsuk meg a régi jó szokást, s legyen a
legközelebbi húsvéti ünnep ismét három napra kiterjedő.

Ezt mondá a presbiteriumnak, mire az teljes diadalt hirdetve, az utczán
összegyűlt nép közé visszatért.

A következő husvéti ünnepekre aztán főtisztelendő Budai Ézsaiás uram egy
legátus helyett hármat invitált meg három kollégiumból, a kik mind
kipróbált theologusok lévén, egymással versenyezve prédikáltak a három
ünnepnapon.

A harmadik ünnepnapon aztán, mikor az Úr vacsorájára került a sor, s a
presbiterium az Úr asztalához járult, legelől Buza Sándor kurátor uram,
Budai Ézsaiás uram lévén az első pap, a ki a megtört kenyérfalatokat
osztogatja, elébb azt kérdé a presbiterium fejétől:

– No hát, érdemes Buza Sándor uram, már most mondja el kegyelmed, hogy a
három ünnepnapon miket tanult kegyelmed az épületes prédikácziókból?

– Hogy én miket tanultam? – hebegé elszörnyedve a kurátor.

– No igenis, a szónoklatok textusát, melyik evangelistából vétettek
azok, mi volt az értelmük és a belőlük levont tanulság?

De egy szóra sem emlékezett abból Buza Sándor uram.

– No hát menjen kegyelmed vissza a helyére és gondolkozzék rajta, mi
maradt meg a fejében; mert addig nem érdemes a Krisztus testének
átvételére.

Következett a viczekurátor: Csiba János uram.

Biz az sem tudott a kérdésre egy kukkot sem felelni. Mind szégyenszemre
elutasíttattak.

És így sorba az egész presbiterium.

Főtisztelendő uram valamennyit ismerte, nevén szólította: Goda, Boda,
Tuba, Csizmadia, Szabó, Takács, Kovács, Ács, Szűcs, Mészáros, Csakás,
Halász, Vadász, Kádár, Timár, Bognár, Kolompár, Sipos, Dudás, Seres,
Boros, Katona, Huszár, Puskás, Gulyás, Lapos, Kövér, Vastag, Vörös,
Fehér, Fekete, Pap, Mester, Farkas, Róka, Vas, Arany, Tót, Német, Oláh,
Rácz… Egy sem tudott egy szót sem a három ünnepnapon elmondott,
szebbnél-szebb prédikácziókból. Mind leülhettek a helyeikre.

És még hátra voltak a czéhek, a hajósok, szekeresgazdák.

Menekülni pedig nem lehetett, mert a főtisztelendő úr bezáratta a
templomajtókat.

Hát még az asszonyok! Nekik is egzáment kell még állani. Mert az
ünnepnap arra való, hogy az ember, a mit a templomban hall, azt a
lelkében megtartsa.

De mi lesz otthon az ebédből? A leves mind elforr, a páskabárány
összeég, a kók összeesik, a töltött káposzta megkozmásodik: vacsora lesz
az ebédből.

Bizony az lett abból. Mert a főtisztelendő úr esti harangszóig haza nem
bocsátotta a gyülekezetet. Addig folyvást egzaminált.

Másnap pedig ugyanaz a presbiteri bizottság szépen felsompolygott a
paplakra, s a küldöttség vezére szép, halk hangon előadá a főpapnak,
hogy jobban meggondolva a dolog mivoltát, mégis csak jobb lesz azt a
harmadik ünnepnapot végképen megszüntetni.




A ZSEBKENDŐ-KALAND.

Milanóból utaztunk Velencze felé a nőmmel meg az anyósommal. A ki ismeri
már az olaszországi vasuti készségeket, annak nem kell osztályoznom,
hogy az azokon utazás hányadik kategoriájába tartozik az élvezeteknek.
Nálunk az elsőosztályú kupékban hat személyre van ülőhely; az olasz
kocsik elsőrangú kocsiszakaszában tíz utasnak kell elférni. Sőt én
egyszer a génuai utamban tizenharmadmagammal utaztam; mert a kik a
harmadosztályú kocsikból lemaradtak, azokat az elsőosztályuakba
tuszkolták be. S ez ellen nincs segítség. Egyszer pedig Róma felé
utazva, olyan társaságban kellett meghúzódnom, hogy egész éjjel a
zsebemben tartottam a kezemet a revolverem ravaszán. Éjfélben
felszakítják az ajtót, s beront rajta hat torzonborz férfi, puskával,
vadásztáskával a vállán, vizslával a pórázon; ezek pályáznak
pacsirtákat, czinegéket vadászni a csincsésbe, a mik most vándorolnak
vissza Európába. Étkezésről szó sincs az olasz vasutakon. Vannak
úgynevezett trattoriák, de mire az utas a szalvétát felköti a nyakába,
már a fülébe ordítja a kalauz a «partenzát» s ott marad a rizottó, meg a
maccaroni à la napolitaine. Nem is utazik ott okos ember étkes kosár
nélkül s beszerzi a hideg tyúkot, meg a szalmába fonott chiantit,
különben éhen vész.

No, hát az egész világon mindenütt lehet segíteni a vasuti utazás
kalamitásain egy kis borravalóval. Olaszországban ugyan nem. Nem is oszt
itt borravalót se angol, se franczia, se német. Az már mind ki van
oktatva a felől, hogy az olasz konduktornak a tenyerét megkenni ezüsttel
hiábavaló pocsékolás. Legfeljebb az lesz belőle, hogy öt percz mulva
visszajön az ajándékozóhoz az illető, tenyerén hozva a kapott
ezüstpénzt, hogy az nem _lira_, hanem pápai _bajocco_, vagy görög
_drachma_, s beváltatja igazival. Itt csak a muszka utazók adnak még
borravalót. Ezért néztek minket is mindenütt muszkáknak.

Együtt voltunk hát már öten: mi hárman, meg két olasz pasasér; volt hely
elég az elkászolódásra. Ekkor beront egy uj talián s elkezd nagy
lármával patvarkodni, hogy neki a lefoglalt helyéről elrabolták a
jelzésül ott hagyott zsebkendőjét, s tőlünk, a bennülő utasoktól
követelte annak az előadását.

No, már sok szép megtisztelő czímet hallottam a fejemre zúdítani
izgalmas politikai pályámon, de még ilyen válogatottakat soha! Még
zsebkendőtolvajnak nem szidtak. Hogy pergett a nyelve, olaszul, hogy
forogtak a szemei, még olaszabbul.

No, én már hallottam Rossit, hallottam Salvinit, hallottam Ira Aldridget
Othelloban, de egyik sem csapott akkora patáliát egy zsebkeszkenő miatt,
mint ez a talián. Azt hittem, mindnyájunkat meg fog dezdemónázni.

A két velünk levő utas, a ki értette az olasz szitkozódást, nem állhatta
ki tovább, fogta az utitáskáját, plaidjét s kiszállt a kupéból, keresett
nyugodalmasabb helyet; én is odaszólítottam a kalauzt, hogy nyisson
nekünk más kupét, fizetek akármit; de az csak nevetett s mutatta igazi
_olasz flegmával_, hogy nem kell arra a kiabálásra hallgatni.

Volt ottan rendőr is, és nekem eszembe jutott az az anekdota, a mikor
Kaas Ivornak az édesatyja, az erélyes dán báró azt kérdezte Protmanntól,
Budapest zsarnokától: «_Sagen Sie mir, wo kann ich Sie verklagen?_» De
hát az olasz rendőr nem arra való, hogy valami rendet csináljon, a miatt
agyonlőhetik a királyát, fejbe kollinthatják az utazót a szeme láttára:
az olasz rendőrnek se szeme, se füle nincsen, csak kakastolltaréja van;
az aztán megteszi.

Utoljára is elővettem, a mi kevés olasz tudományom van: «Maladetto
mangiacatto, cerca il tuo fazzoletto all inferno!»

Úgy látszik, hogy megértette, mert a mint elkezdte keresni az elvesztett
zsebkendőjét az ülőszéke alatt, ott szerencsésen megtalálta. Mutatta
diadalmasan lobogtatva s bocsánatot kért. Akkor aztán beállt a szája,
lefeküdt, horkolt.

Egy állomáson megint egy uj pasasér szállt be közénk. A mi zsarnokunk
fölébredt, rögtön ismeretséget kötöttek, hangos diskurzusba kezdtek.
Tudvalevő, hogy ha két olasz diskurál, az folyvást beszél, egyik sem
hallgat a másikra.

Végre közeledtünk Veronához. A mi vasuti rémünk kászolódni kezdett. Az
olasz nagy város kibontakozott előttünk. Nem messze a vasúti pályafőtől
emelkedik egy óriási kémény; alighanem magasabb a bécsi Szent-István
toronynál. A mi haragosunk büszkén mutatott e monumentális kürtőre. Ez
az ő szalámi-gyára!

Most aztán tiszta volt előttem a helyzet.

Ez a mi illusztris utazótársunk _a veronai szalámikirály!_ «Il rè (non
galantuomo) di tutti salamucci!» Hja! Ez már más! Akkor szuverén joga
volt úgy gorombáskodni velünk.

Mikor eltávozott a kupéból, előttünk is meghajtotta magát, valamit
mormogva az ellenünk emelt szidalmak visszavonásáról.

Udvariasan viszonoztam a rehabilitáczióját.

Megköszönte.




PECZÓLT URAM.

Komárom várához egy jó hajtásnyira van egy község, melynek lakosai mind
nemes emberek, a kik azzal dicsekszenek, hogy az ő helységükben a kutyák
is _aranyosban_ járnak. Tudniillik, hogy a helységnek neve «Aranyos.»
Ott lakott a mult század elején (mindjárt a _nemesek hadnagyának_ a
portája mellett levő házban) két derék nemes úr, név szerint Péntek
Péter, Péntek Pál. Testvérek voltak, osztozatlanok. Közös volt a
háztartásuk, marháik, lovaik, szolgáik; de asszonyaik nem: azoknak csak
a konyhájuk volt közös. A testvérek is egyetértésben éltek, az asszonyok
sem pöröltek össze soha. Pálnak a felesége magyar volt, komáromi
eredetű, a ki csak annyit tudott németül, hogy «niksz tájts», Péter
hitvese ellenben szerdahelyi származású volt, a ki csak németül hallott.
Ez is egyik oka lehetett annak, hogy sohasem feleseltek egymással.
Ellenben a Péter felesége híres volt arról, hogy nagyszerű szalonnás
gombóczokat tud csinálni, a Pál felesége ezzel párhuzamosan tudta
megteremteni a lisztsterczet, a mi nem csekély tudomány. A közös
asztalnál egyik férj jobban dicsérte a felesége főztét, mint a másik, s
torkig lakott vele.

Volt a helységben egy görög, a kinek Jósó volt a neve. Lehetett annak
czifrább neve is, de abba senki sem ficzamította ki a nyelvét.
(Kratochvilnak hívták.) Ez árult mindenféle kelendő czikkeket a
boltjában: tűzkövet, taplót, ostornyelet, pántlikát, cseréppipát,
muzsikáló dorombot, kaszafenőt, szopókát, – no meg sót is. Azt mind
hozhatott Komáromból. De már a kávéért, nádmézért (czukor) Bécsbe
kellett neki felfáradnia, mert az Komáromban háromszoros árú. A
tyukász-szekérrel felvitték Bécsbe egy petákért, visszahozták
portékástul három sustákért.

Ez a Jósó csodákat tudott beszélni vasárnaponkint, – a mikor csukva volt
a szatócsbolt, ember és marha pihent, – a nemes szomszédoknak a
méhesben.

Már az maga is csoda volt, hogy azok az urak, a kik zsindelyes házban
laknak, nem érik be a lépes mézzel, hanem olyan mézet hozatnak az
Óperencziákról, a mi nádban terem, és ahhoz olyan babot vesznek, a mit
előbb meg kell sütni, aztán kézi malmon megőrölni, s mikor az levet
ereszt, ezt a keserű koromba főtt lélöttyöt findzsából iszogatják.
Irtózik ettől minden igaz kurucz, a ki Thököly Imre esetét a nagyváradi
basánál olvassa a «hármas kis tükörből» azzal a «hátra van még a fekete
leves»-sel.

Hát még mikor arról a rengeteg nagy Szent-István-toronyról beszélt a
Jósó, a mi olyan magas, hogy mikor új hold van, az beleakad a szarvával
a torony hegyén levő kétfejű sasba, s belekerül jó fertály óra, a míg ki
tud belőle vergődni. Igaz görög hitére esküdött, hogy ez úgy van.

– No ezt nekünk is meg kell egyszer néznünk! – mondá Péntek Péter Péntek
Pálnak, a mibe ez menten beleegyezett. Hisz az a Bécs nem a világ. Van a
két nemes úrnak három lova, azoknak csak fel kell kötni a farkát,
kiszedni sörényéből a bojtorjánt, hát megteszik azok a parádét. Útravaló
elemózsiát elbír a tarisznya, tele kulacs hozzá, a saroglyában sarjú,
abrakos zsák: minden kitelik hazulról. Pénz nem kell oda, minek?
Legfeljebb egy török kendőre az asszonynak.

Csak az új holdat várták, hogy azon a nevezetes holdfennakadáson jelen
lehessenek. A két feleség ellátta a két nemes urat minden útravalóval.

Meg is érkeztek szerencsésen a nagy császárvárosba, s nem történt velük
egyéb baj, mint hogy a vámnál elvette tőlük a német a vágott dohányukat,
kiöntve azt a bőrzacskóból a földre, a magukkal hozott mákospatkót pedig
ketté kellett törniök, hogy nincs-e benne dohány?

De még egyéb baj is volt a patkóval.

Az, hogy a turcsik nem voltak megpatkolva, az ármányos német pedig
végtől-végig kirakatta az utczáját nagy kemény koczkakövekkel; azokon a
puha gyephez, sáros úthoz szokott csallóközi paripa nem érti a járást,
egyik erre csúszik, a másik arra csúszik a vasalatlan patájával, az
ember alig győzi a «Jézus Mária» kiabálást.

No, de nemsokára akadnak egy házra, melynek tárva-nyitva a kapuja. Itt
bizonynyal vendégszerető gazda lakik. Az volt a «Vörös ökör». Oda
egyenesen behajtatnak. Ráismernek a szárnyékra. Beállítanak. Rögtön jön
egy bőrkötényes szolga, utána maga a termetes gazda. Az is sipkát
emelintve fogadja a kedves vendégeket, a szolga kifogja a lovakat s
vezeti az istállóba, egy másik kenyérpusztító a czókmókot szedi le a
lőcsről s viszi fel a lépcsős tornáczon. Hasztalan szabódnak, hogy ő
nekik ott kell hálni a lovaik mellett, etetni, itatni, nix nutz,
felviszik őket az emeletre, ott betuszkolják egy czifrára kifestett
szobába, mosdótálat, szappant hoznak nekik törülközővel. Ugyan minek az
a nagy fáradság? Superlátos ágy is van a szobában kettő.

A szíves házigazda maga jön fel értük, meginvitálni őket a vacsorához.
Nagy itt a szolgálat! Hát még a bécsi vacsora! Jön pakerehändli,
heringes saláta, apró szőlős bukta, hozzá ser kancsóval, a mi csak úgy
habzik, de itatja magát. Már csak azért is érdemes volt ebbe a Bécsbe
felfáradni. Támogatás mellett tudtak csak a szobájukba felkerülni a
trakta után; elébb azonban mindenkinek szépen megköszöntek mindent,
megmondva a becsületes neveiket: «Péntek Péter, Péntek Pál.» A furfangos
ágyakban azonban alig tudtak elaludni, az a ruganyos derekalj mindig ki
akarja az embert dobni a nyoszolyából.

Hajnalban bejött a szobájukba egy fehérkötényes úr, az meg kivitte a
csizmájukat kisuviczkolni. De ez már nagy tisztesség.

Még nagyobb volt az elbámulásuk, mikor, igaz magyar gazdaember szokása
szerint, legelőször is az istállóba serénykedtek a lovaikat
megtekinteni, s úgy találták, hogy azok nemcsak hogy csülökig gázolnak
az alomszalmában, turkálnak az abrakban, hanem meg is vannak kefélve
szép simára. No, ezek is megemlegetik Bécs városát.

De már arra sem Péntek Péter, sem Péntek Pál nem volt rábírható, hogy
azt a rettenetes dolgot, a mit «frustuk» néven kinált nekik a házigazda,
bevegyék. Légyétető az! Azért, hogy kávé a neve. Elővették a szeredásból
a paprikás szalonnát s azt falatozták a bicskával. Annak a láttára meg a
németet lelte ki a hideg.

Első dolguk volt azután kiókumlálni, hogy merre van hát az a híres
Szent-István-tornya? Azt bizony Bécsnek minden szegletéből meg lehet
látni.

Hujh, de rettenetes messzeségre van az! – Aztán ha odatalál is az ember;
de hogyan talál vissza onnan a «Vörös ökör»-be? Mikor ez a bécsi német
olyan ostoba, hogy nem ért egy kukkot sem más nyelven, mint németül!

– Megállj csak! – mondá Péntek Péter. – Tudom én annak a módját. Majd
én, ha eltévelyedünk, előfogok egy jóképű németet, annak azt mondom,
hogy «búúúh!» a két kezemmel mutatom a két szarvát, a piros lajblimon
meg előadom, hogy vörös; ebből kitalálja, hogy a Vörös ökörhöz
igyekezünk.

Péntek Pál belenyugodott a Péntek Péter indítványába.

Azzal neki indultak torony irányában, keresztül-kasul girbe-gurba
utczákon, míg egyszer csak eljutottak egy lusta folyóvízhez, a mire egy
kőhíd volt építve. Ott egy pofoncsapottkalapos német útjokat állta s
erősen követelte, hogy az átmenetelért fizessenek fejenkint egy
krajczárt.

– Micsoda? Fizetni a hídon vámot? Mi nemes emberek vagyunk!

– Péntek Péter, Péntek Pál.

De a német csak nem akart tágítani. Úgy látszik, hogy nagyon rá volt
szorulva arra az egy krajczárra.

Azt pedig egy magyar nemes nem teheti, hogy ő vámot fizessen a hídon,
mint valami paraszt.

– De hát voltaképpen miért is kelljen mi nekünk keresztülmennünk ezen a
hídon, holott a Szent-István-tornyát, meg a holdvilágot a Vörös ökörből
is megláthatjuk?

Fogták magukat, visszafordultak; otthagyták a vámszedő németet: «gebedj
meg!»

Ebéd idejére szerencsésen hazakerültek a Vörös ökörbe. A nagy
fáradságtól megjött az ápetitus. Ebéd is volt hozzá. A gazda ma is
kitett magáért, még vágott dohányt is adott a pipába: üres lévén a
dohányzacskó; az ugyan csípte nagyon a magyarnak a nyelvét, mert hát a
német páczolva szereti a dohányt. (A kutya tutulja meg!) De annál jobban
ízlik utána a ser.

Ez napon azonban se új holdat, se Szent-István-tornyot nem láthattak az
atyafiak; mert elkezdett esni az eső. Ez már Bécsben rendes állapot: ott
mindig esik az eső.

Másnap aztán azt gondolták ki, hogy más irányban ismerkednek meg Bécs
városával. Megkerülik a «kertek alatt.»

Ilyenformán szerencsésen felfedezték a Prátert. Ennek a dicsőségéről is
sokat historizált előttük a Jósó; de hozzátette, hogy ott ugyan
őrizkedni kell a tolvajoktól, mert neki is kilopták a zsebéből az
ezüstóráját. Vigyázott is a nagy csődületben Péntek Péter, Péntek Pál,
hogy le ne vagdalják az ezüst gombokat a mándlijáról; a tajtékpipáját
meg le nem adta volna az agyaráról.

Ott azután tökéletes gyönyörűségük volt a német pojáczákban. Hogy eszik
a csepűt, hogy nyelik el a bicsakot, aztán felmásznak a rúdra, annak a
hegyén a fejük tetejére állnak, lábbal az ég felé. Előadás után a
pojácza leveszi a hegyes süvegét s bejárja vele a tisztelt publikumot, a
művészet adóját behajtani.

Az atyafiak a legtöbb bámészkodótól azt a szót hallják, hogy «später.»

– Ez mind Péter! – dörmögé a bátya, s mikor hozzákerült az obulus-szedő
művész, azzal nyugtatá meg, hogy «én is Péter vagyok, Péntek Péter.»

Péntek Pál ellenben azt hiszi, hogy az az eléje nyujtott csörgősipka
arra való, hogy az ember abba verje bele a pipájából a hamut.

Ezen a napon sem lehetett meglátni sem a holdat, sem az István-tornyot,
olyan nagy köd volt.

S ez így ment egy hétig; egyik nap eső, másik nap köd. Megunták ezt az
atyafiak nagyon. Nincs a németnél jó idő soha! Gyerünk mink haza!

A nyolczadik nap korán reggel fölkelének, lementek az istállóba,
felszerszámozták a lovakat, befogták az ekhós-szekérbe s keresték a
házigazdát, hogy megköszönjék neki az eddigi szíves vendéglátást. Nem
kellett azt keresni; jött az egy irgalmatlan hosszú papirossal a kezében
s azt mondta a hálálkodó atyafiaknak, hogy «Bezahlt, uram!»

Ezt a csúnya szót ők soha sem hallották.

– Megkövetem, nagy jó uram, én nem vagyok Peczólt, az én nevem Péntek
Péter.

– Az enyim meg Péntek Pál.

– Nix ta! – kiabált a gazda. – Bezahlt, uram!

S azzal a sok léhütő cselédje megragadta az útrakészülő atyafiakat,
lehúzta erővel a szekérről, kifogta a lovaikat, visszatolta a félszerbe
a szekerüket.

– No ez már mégis nagy barátság! Hogy a vendéget úgy megmarasztalják! No
hát nem bánjuk, ha már olyan nagyon megszerettek bennünket, itt maradunk
még egy napig; de már holnap mákosugyse hazamegyünk! Az asszonyok el se
tudják gondolni, hová lettünk.

S még egy napig ott maradtak, élvezve a nagy vendégszeretetet.

Másnap reggel aztán megint az a szczéna következett.

A két atyafi indult volna már hazafelé; de minden oldalról fogták a
lovaik zabláját s kiabálták a fülükbe: «peczólt uram!»

Talán sohasem is lett volna ennek vége, ha oda nem vetődik a nagy
hajczihőre a bécsi ifjúság akkori vezéralakja, gróf Sándor Móricz, a ki
a hirhedett paripáját ott tartotta a Vörös ökörben, s nem informáltatja
magát a tényállásról.

A fiatal magyar főúr aztán megmagyarázta a csallóközi atyafiaknak az
állapotot. A német fizetséget követel a vendéglátásért, mindennapra húsz
vonás forintot. Ha nem fizetnek a vendégek, elveszi a szekerüket,
lovaikat.

Azok csak akkor hüledeztek. Pénzük nem volt.

A hirhedett lovas úr aztán megkönyörült rajtuk, kifizette a tartozásukat
a Vörös ökörnek, még nekik is nyomott a markukba útiköltségül tíz bankó
forintot, nehogy hazautaztukban megint valami bajuk essék, a mivel aztán
az atyafiak nagy vígan útrakelének.

Útközben aztán peczólt uraimék hűségesen megfizettek minden közbeeső
állomáson gavallérmódra az élvezett papramorgóért, abrakért, szállásért,
úgy, hogy midőn Szerdahelyre megérkezének, még öt forint nyomta a
mellényzsebüket. Ottan rostokot tartottak; a korcsmáros azt kérdezte
tőlük, hogy mit parancsolnak ebédre? Németül kérdezte.

Bécsben már ők is profitáltak valamit a németből:

– Zwei Gulden gölődiny.

– Drei Gulden stercz.

Ezért a horrendus összegért aztán kaptak akkora tál szalonnás gombóczot
és sterczet, hogy az hat kapásnak elég lett volna. A maradékot nem
hagyták ott, hanem beletömték a posztószél tarisznyába: puffadásig tele
lett vele.

Este felé hazaérkezének a hozott zsákmánynyal.

Otthon pedig a két asszony, a ki az előre küldött hetestől megtudta az
érkezésüket, szintén gölődinynyel és sterczczel várta haza az
argonautákat.

– Tyhű, a ki áldotta! Hiszen mink is azt hoztunk haza Bécsből egész
tarisznyával.

S minthogy itthon mindent elmondának, a mi velük történt Bécsben, rajtuk
maradt holtig predikátumképen a «Peczólt uram.»




A LEGHÁTULSÓ PAD.

Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs
nekem, mint az én komáromi kálvinista templomom, a hogy én azt
gyermekkoromban ismertem.

Nem a művészi festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és
boltozatok, nem is a pompás oltárok tették azt olyan széppé, hanem a
nép, mely benne összegyülekezett. Belefért kétezer ember: – el is jött.
A szószékkel szemben voltak az előkelő férfiak padsorai, azok mögött a
hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál hölgyek és férfiak elkülönítve
ülnek a templomban. Fenn az oldalkarzaton, az orgona mellett, sorakoztak
a diákok, túl rajta az iskolás leányok: azon túl következett egy hosszú,
az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait megtölték a
komáromi szekeres gazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben, nagy
ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot
egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napoleoni
hadjárat emlékeül akkora vitézségi érdem-csillagot viseltek a mellükön,
mint egy csésze-alja.

S mikor az orgona megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt
a helyéről, az olyan volt, mint a tengermoraj, s utána a másik ezer, az
asszonynép fölkelése, az meg szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással.
Mert selyemben, atlaszban, gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és
leányasszonyok, ha templomba mentek.

S aztán, mikor ez a tábor rázendíté a zsolozsmát: «Jövel Szent Lélek Úr
Isten!» az volt az égostromló riadó! Az az «álleluja, álleluja» bizvást
az egekig fölhangzott; nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért
nincs nekem olyan szép templom a kerek világon, mint a komáromi
kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival.

Pedig még akkor az a messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai
Kremlre emlékeztető kupolás réztetővel, aranyos csillaggal; – egy jámbor
fatorony harangjai hivogatták istenitiszteletre a hívek seregét.

… A század elején volt ez: a napoleoni harczok befejezte után, mindjárt
az utolsó nemesi inszurrekció nyomában.

Egy «új ember» telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, a
kinek a neve volt «nemes Ásvai Jókay József». Fiatal feleséget hozott
magával: Pulay Máriát. Szegény leányt vett el, a kinek semmi hozománya
nem volt. A hajdani köznemesi családok leányai mind szegények voltak:
kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők életében. Szülői maguk is
nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne; emlékszem rá.

A legelső vasárnapon Ásvai Jókay József magával vitte a feleségét a
templomba. A főajtón, az utcza felől járulva be, a nejét a női padsorok
előtt elbocsátá, maga pedig helyet foglalt a presbyterek osztályában, a
második pad második helyén. (Holtig az volt az ülőhelye.) Ott aztán csak
az ájtatosságra volt gondja.

Hanem a felesége nem kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas födelű ház
szülöttét lenézték.

Azok ott az első padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes
asszonyok, kontignácziós háztulajdonosnők, hivatalnoknék, gazdag
búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális liferánsok hitvestársai.
Azok csak nem szoríthattak neki helyet – az idegennek!

Hátrább a padokban következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék,
posztókereskedőnék, vasárusnék, sóraktárosnék, kanczellistánék,
schreibernék, ötvösnék. Innen rangfokozatban a kőmivesnék, molnárnék,
mészárosnék, halásznék, kávésnék, mézeskalácsosnék, szappanosnék, a
kikkel vetekedtek méltóságban a szekeres gazdánék, a kormányosnék,
hajó-ácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a
kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék, és teljes
érvényre jutva a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék,
timárnék, fejkötővarrónék – és egyéb arisztokrata hölgyek.

És ezek mind ünnepi pompában képviselték az előkelő társadalmat; a
legújabb komáromi divat szerint halcsontos miedereket, galléros
wicklereket, keverített kádnyi selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros
ujjú rekliket, schlingelt kötényeket viseltek, hosszú táritoppos
fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos szalaggal; a
csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna ezek
maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan asszonynak, a ki nem
hord selyem ruhát, hanem egyszerű merino-köntöst, cziczkendővel, hozzá
sima tüll-anglé fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden
padból elutasították az új asszonyt, a jövevényt.

A fiatal asszonyka azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el
nem futott a templomból, hanem szépen oda támaszkodott a legutolsó
padnak a támlányához s onnan hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár
József esperes uramnak a szónoklatát, a ki igen meghatóan prédikált
arról a textusról, hogy a kik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az
elsők; még azt is bevárta, hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra
akasztott helypénzszedő perselylyel, s ő is belehullatá a maga
áhitatfillérét.

Nemes Ásvai Jókay Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A
templom nem theátrum, a hol az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat
publikumot bámulni. Csak hazatérett tudta meg, hogy milyen
megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.

… No, most állj elő, te hirös! Te Mór a Jókay nemzetségből; mit
csináltál volna «te» ebben az esetben? – Futottál volna panaszra
kurátorhoz, espereshez, presbyteriumhoz, orvoslást követelni a sértés
miatt, helyet pretendálni a számüzött élettársadnak az úri
gyülekezetben? Vagy küldted volna a szekundánsaidat a dölyfös
asszonyságok férjeihez, s kihíttad volna őket egy szál kardra? – Vagy
szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait sunnyogva, kikunyorálni
az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg maguk között a te
szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban? – Válaszsz!

Nohát nemes Ásvai Jókay József egyiket sem választotta e három eshetőség
közül, hanem elment Búza Sándor uramhoz, a ki becsületes asztalosmester
volt, s csináltatott vele egy díszes templomi padot politúrozott
tölgyfából, a minek zöld posztóval volt behúzva a támlánya, hogy azt
állíttassa be legutolsó padnak arra az üres helyre, a honnan a felesége
a legelső istentiszteletet állva hallgatta végig; abba vezette bele a
nejét.

S néhány év múlva az a leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista
matronák és hajadonok legkedveltebb ájtatossági otthona. Még most is ott
van: – a _legutolsó pad_, mint örök szimboluma az Isten előtti
egyenlőségnek.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nem zavarandó össze azzal, kinek mesés adatait Petőfi
végzetéről a «Hon»-ban Lengyel József megczáfolta. _J. M._

[Footnote 2: Isten itélt, én téged elkárhoztatlak a poklok örök tüzére.




TARTALOM.

  Egy szent nő  3
  Nagypéntek  7
  Lélektámasztás  10
  A férj kabátja  22
  A kit nem engednek meghalni  32
  Mindent látni sem jó  36
  A buenos-ayresi karácsony  49
  A kuglóf  60
  Astral-szellemek  65
  Szeget-szeggel  72
  A Balaton vőlegényei  75
  A káromkodó asszony  87
  Mit hozzon a Jézuska?  91
  A nagymama imakönyve  95
  A fátyol  98
  A medzsidije  105
  A mulatságos fogság  107
  A tűzmadarak  110
  Régi rege Izabelláról  112
  A gondviselés egy repülő virágmag történetében  114
  A szerelem és a kis kutya  116
  A czigányasszony jóslata  119
  Egy nevezetes csók  122
  Az utolsó vers és az utolsó golyó  129
  Tisztelendő és tiszteletes  136
  A «milieu du siècle» meg a «fin du siècle»  141
  Képek a multból  148
  Ordália  153
  A hómenyasszony és a remete  173
  A Miskolczyak  175
  De mi lesz a feltámadás után?  190
  Világteremtés  194
  A szentandrási biró fia  213
  Az orrgyilkos  230
  A mostoha meséi  237
  A kaméliás hölgy igaz története  250
  Az éjjeli fogás  257
  Barak Hageb asszonyai  262
  A halberstadti Ádám  271
  Az album-legyező  278
  Kinek volt hát igaza?  281
  A harmadik ünnepnap  284
  A zsebkendő-kaland  288
  Peczólt uram  291
  A leghátulsó pad  299






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÚL A LÁTHATÁRON ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.