The Project Gutenberg eBook of Ketten beszélnek by Ferenc Molnár

(Történik a Dunaparton, a hol az áprilisi nap süt a vasfotelekre, melyek hosszú sorban állanak egymás mellett. Déli tizenkét óra. Két vasfotelben, egymás mellett ül a férfi meg a nő. A férfi ötven éves. A nő sokkal több: negyvenöt éves.)

A nő: Aztán rájöttem, hogy árnyoldalai is vannak, ha az asszony ilyen csökönyösen jó az urához, ha minden kedvtelésének szolgálatába áll, szóval, ha túlozza a harmóniát.

A nő: És tapasztaltam, hogy az uram únja a boldogságát. Únja ezt a folytonos derűt, ezt a zavartalan egyetértést, ezt az állandóan csöndes, megelégedett hangot. Mert így éltünk. Mindennap a kedvencz ételeit találta az asztalon. Ha sétálni volt -4- kedve, mentem vele sétálni. Ha már megvolt a páholyjegyünk és este azzal jött haza, hogy: «édesem, nagyon szeretnék nem elmenni a szinházba, mert fáj a fejem» – minden sóhajtás nélkül, vígan, kedvesen vetettem le a selyemblúzt s öltöztem slafrokba. És fejfájási estét rendeztem: hideg borogatás, hideg vacsora, kevés beszéd, korai lefekvés.

A nő: Boldog nyugalom. És rájöttem, hogy az uram kezdi ezt megúnni. Ez csak természetes. Szép lassan, únott szárnycsapásokkal jött a csömör. Mindene megvolt. Soha semmi hiány. Semmi ellentállás. És éreztem, hogy a boldogsággal együtt kezdi megúnni a boldogság okozóját is. Nem törődött velem. Hiába vettem a legszebb ruhákat, vagy mint már nem szokás mondani: a legigézőbb pongyolákat, nem is hederített rá. Néha eszembe jutott, hogy talán jó volna elővenni valami piszkos, kopott barna slafrokkot, ez talán ujdonság volna a szemében… Mondom: nem törődött velem. -5- Annyira egyforma voltam mindig a szépségemben és jóságomban, hogy másfelé keresett izgalmakat. Nem nőkben kereste, ezzel a kijelentéssel tartozom neki. De játszani kezdett a tőzsdén, politikai karriért akart csinálni, egyszóval: kereste az emóciót. Hiszen még emlékeznek rá sokan, akkoriban képviselőjelölt is volt.

A nő: Nohát – gondoltam magamban – ha csak izgalom kell, majd adok én neked izgalmat. Tudtam róla, hogy kiváncsi természetű ember. Hát egyszer elővettem a háztartási könyvemet s a kemény kötésének a belső oldalára czeruzával ráírtam ezt a czímet: Serfőző-utcza 17.

A nő: Ne szégyeljük, emlékszünk még mind a ketten arra az időre, mikor a József-körutat még Serfőző-utczának hívták.

A nő: Ha én asszony létemre bevallom, hogy akkor már éltem, a férfi is bevallhatja.

A nő: A mit sejtettem, bekövetkezett. Egy napon, mikor unalmában a háztartási könyvben lapozott, meglátta a czímet. De nem szólt semmit. Csak azt figyeltem meg, hogy másnap megint előkotorászta a könyvet és megnézte benne a czímet: Serfőző-utcza 17. Én a másik szobából lestem, hogy nézi.

A nő: Magam gondoskodtam róla, hogy a helyzet még érdekesebb is legyen. Ugyanis még aznap este elővettem az óralánczomon függő kis arany medaillont, melyben kis fehér lap volt, s erre a kis fehér lapra is fölírtam a rejtélyes czímet: Serfőző-utcza 17.

A nő: Semmi. Ez a czím véletlenül jutott eszembe. Éppúgy írhattam volna azt is, hogy Váczi-utcza 32, vagy Ősz-utcza 4, tudom is én. Eszembe jutott. És az uram egyszer a medaillonban is megtalálta ezt a czímet. Akkor hirtelen megváltozott.

A nő: Furcsán kezdett viselkedni. Minden -7- szavamat fürkésző figyelemmel hallgatta. Ha elmentem hazulról, megkérdezte: «Hová mégy?» Ha hazajöttem valahonnan, megkérdezte: «Honnan jösz?» És én úgy tettem, mintha ezt a viselkedését természetesnek találnám s borzasztó boldog voltam, mikor láttam, hogy a lelkiélete újra tele van velem, hogy gondolkozik, gyanakszik, nyugtalankodik, érdeklődik, de – borotválkozik, új nyakkendőket vásárol és korán rohan haza az irodából. Most megint foglalkozott velem, most megint hálás volt minden kedvencz ételéért, most megint tetszett neki minden új igéző pongyola.

A férfi: Mindez azért, mert egy czímet látott. Egy utczanevet és egy házszámot. Ilyenek vagyunk mi, férfiak.

A nő: De ez még semmi. Egy napon valamivel későbben jött haza, mint szokott. Dudolt, úgy tett, mintha jó kedve lett volna, de csak úgy ordított róla az a tény, az a kétségbevonhatatlan történelmi faktum, hogy aznap délután a Serfőző-utczában volt, a tizenhetedik szám alatt és jól megbámulta -8- azt a sárga házat és annak minden ablakát.

A nő: Igen. Nem volt érdemes ily gúnyosan kérdezni ezt. Nem véletlenül árultam el, hogy ismertem a színét. Mert azontúl folyton-folyvást rendetlenül járt haza. Déligyümölcsöt hozott, fejfájással is elvitt a szinházba, de most már éreztem rajta, hogy mindennap elmegy a Serfőző-utczába. Hihetetlenül gyöngéd lett, leste a gondolatomat s én ezt annyira élveztem, hogy néha meg is szekiroztam szegényt. Most nekem fájt a fejem.

A nő: Megérdemlem ezt az éljenzést, mert még most is el vagyok ragadtatva magamtól, ha visszagondolok arra, hogy milyen jól csináltam. Egy egyszerű adreszszel az unatkozó, megcsömörlött férjből előzékeny, izgatott udvarlót csináltam. De most jön a java. Majd hogy meg nem jártam.

A nő: Hiába tisztességes asszony az ember, -9- mikor ilyen kisérleteket csinál, valami furcsa, csiklandó érzés kezd motoszkálni a fejében: «ejnye, de furcsa volna, ha ez igaz volna…» És elkezdett kínozni a vágy, hogy megnézzem, milyen is lehet az a ház ott a Serfőző-utcza tizenhetedik szám alatt, a hová ő eljár lesni. Tudtam, milyen veszedelemmel járna az, ha meglátna abban az utczában, de éppen ez a veszedelem, meg az ártatlanságom érzete buzdított, unszolt arra, hogy mégis elmenjek egyszer legalább megnézni azt a házat.

A nő: És el is mentem. Dobogó szívvel, sűrűn lefátyolozva, mintha valóban lakott volna ott valaki. Kocsin mentem végig a szűk, piszkos kis utczán, s mikor a tizenhetes szám előtt döczögtünk el, majd hogy el nem állott a szívem verése. Ott állott az uram és várt. Innen tudom, hogy a ház sárga volt. Azóta se láttam. De egy pillanatra éreztem azt a tisztességes asszony szemében rettenetes és mégis nagyszerű érzést, hogy milyen lehet az, mikor egy asszonyt rajtakap az ura. -10-

A férfi: Engem csak az érdekel, hogy miért volt az a czím éppen Serfőző-utcza… és éppen tizenhét… a legsötétebb Józsefváros…

A nő: Mondtam már: véletlenül jutott eszembe. Meg aztán Józsefváros volt, a legsötétebb Józsefváros… és ezzel szemben…

(Elhallgatnak. Most félegy van. Ott ülnek negyedkettőig, de már egyik sem szól egy szót se.) -11-

(Történik egy jó meleg szobában, valami összejövetel után, abban az intim pillanatban, a mikor az összes vendégek elmentek, csak a háziasszony maradt ott a legjobb barátnőjével, azzal, a kinek a fülébe szokta sugni, hogy: várd meg, míg elmegy a többi, aztán majd kidiskuráljuk magunkat. A két asszony csöndesen beszél.)

Az egyik: Hát én elmesélem neked az én kulcsom történetét, mert érzem, hogy valakinek el kell mesélnem és ezt férfiak nem értik meg.

Az egyik: Szerdán történt velem. De ha azt mered hinni, hogy hazugság, akkor nem is érdemes elmondanom. Mert ez csak úgy jó, ha elhiszed, hogy igaz. -12-

Az egyik: Hát figyelj ide. Hazamegyek szerdán este háromnegyed nyolczkor. Nagy meglepetésemre az uramat, a ki pedig csak fél kilenczkor szokott hazajárni, már otthon találom. Ott ül a megterített ebédlőasztal mellett és ujságot olvas. Köszöntjük egymást, a hogy illik, aztán én kiveszem a kis táskámból a zsebkendőmet. Egy kicsit nervózussá tett az, hogy ő már otthon volt, hát nem nagyon vigyáztam és abban a pillanatban, a mikor a zsebkendőt kirántom a táskából, kiesik onnan egy kulcs.

Az egyik: Azt mondta, hogy igen. Minden ok nélkül azt mondta, hogy: igen. Én elpirultam. Az uramat úgy neveltem, hogy mindig, a mikor leesett valami, ő vette fel. Ez már olyan természetes volt nálunk otthon, hogy ennél semmi sem volt természetesebb. És mégis most elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy mikor a kulcs leesett, -13- magam hajoltam le utána. Ez már mind az idegrendszer kérdése volt. Ott kezdődött, hogy őt már otthon találtam, folytatódott akkor, mikor a kulcsot kirántottam a táskából s végződött ott, mikor ő azt mondta, hogy: igen. Most már tisztán éreztem, hogy a viselkedésem rossz sinre szaladt és hogy ebből valami baj lesz.

Az egyik: Lett. Az uram elmosolyodott. Még pedig fanyarul. Rám nézett, és hümmögött. Én nagyon bután nézhettem abban a pillanatban. Ekkor nagy csönd lett, – a mi szintén az én hibám – és az uram azt mondta hideg, nagyon éles, metsző hangon: micsoda kulcs az?

Az egyik: Azt kérdezte, hogy micsoda kulcs. Hát bizony furcsa kulcs volt. Ordított róla, hogy uj kulcs. Még fényes volt, de nem azzal a fénynyel fénylett, a hogy a kopott, nagyon használt kulcsok fénylenek, a miket a használat nikkelez meg. Ennek durva fénye volt, a mit a reszelő, a ráspoly hagyott rajta, -14- a fogása kellemetlen volt, szóval vadonatuj volt, ujabb nem is lehetett. A régi kulcsokban van valami kedves, meghitt vonás. Egy régi kulcs mintha a barátja volna az embernek. Hiszen a kulcs már a hivatásánál fogva is úgy összeforr az ember életének a legérdekesebb óráival, hogy majdnem élőlény, ha sokáig nézi az ember. De ez egy vigyorgó, kellemetlen, áruló kulcs volt, uj és nehézkes, még magán viselte a lakatos kezének a nyomát, a ki sziv nélkül, szinte brutálisan bánt vele, mikor csinálta. Röviden: ennek a kulcsnak még nem volt erkölcsi tartalma, s épp ezért gyanutkeltő, kellemetlen, vészes volt.

Az egyik: Mondom, megkérdi: micsoda kulcs ez. Már javában robogtam a rossz sinen, és ebben a minutumban azt éreztem, hogy ez az a percz, a mikor el fogom szólni magamat, akármit is mondok, és most állok az előtt a pillanat előtt, a mikor az életem jobbra vagy balra fordul. Az első, a mi átviharzott a fejemen, egy régi viccz volt, a mit -15- még lánykoromban olvastam. Egy asszony jön a szeretőjétől, és az ura azt kérdi: hol voltál, angyalom? Mire az asszony megütögeti a férje arczát és így felel: a szeretőmnél voltam, czuczikám. Erre a férj mosolyog, és azt mondja negédesen: ezt ne tedd többet, czuczikám. Tehát az első gondolatom az volt, hogy azt mondom: ez a kulcs a szeretőm lakásának a kulcsa. De az ördög vigye el, olyan timsószerű érzést éreztem a torkomban, hogy attól féltem, nem jön majd elég könnyedén a humor belőlem, és elsavanyodik a viccz. Azt hittem, el vagyok veszve. Ez nemcsak szólam, ez igaz. Azt hittem, hogy el vagyok veszve, és hogy soha többé semmi nem segít rajtam. Egy pillanat ezredrésze alatt leszámoltam az életemmel. Éreztem, hogy most mindennek vége köztem és e közt az ember közt, és ez volt az első percze az életemnek, a mikor örültem annak, hogy nincs gyerekünk. Ugy állottam ott, mint valami idegen nő, a kit semmi nem fűz senki máshoz, a ki bajba került, s a kinek most végezni kell minden hazugsággal, a miből eddig élt. -16-

Az egyik: És itt látszik, hogy milyen komiszak vagyunk mi asszonyok. Halálos nyugalom szállt hirtelen a szivemre. Elszántság, hidegség, okosság hüvös szele csapott meg. Ha az uram okos ember, akkor sok mindent láthatott az arczomon. És hogy honnan vettem, hogy hogyan jutott eszembe, hogy miért csináltam, máig sem tudom, de a világ legnyugodtabb hangján így kiáltottam fel: Hogy micsoda kulcs? Hát… az ebédlő kulcsa.

Az egyik: Az ebédlő kulcsa. Mondhattam volna, hogy a konyha kulcsa, hogy a szalón kulcsa, azt is mondhattam volna, hogy a református templom kulcsa. De nem mondtam. Valami pillanatnyi őrület szállt belém, és azt mondatta velem, hogy az ebédlő kulcsa. Aztán egy kicsit lehajtottam a fejemet és vártam, hogy rám szakadjon a plafon. De nem az történt.

Az egyik: Hanem az, hogy az uram szép -17- nyugodtan így szólt: Minek a kulcsa? – Igen – mondtam én – az ebédlő kulcsa elveszett, hát csináltattam egyet. Erre az uram szép lassan kezébe vette a kulcsot, megnézte, aztán a fejét csóválva az ebédlőajtó felé ment vele. Az ebédlőnek két ajtaja van. Az egyik a hálószobánkba vezet, a másik az előszobába. Előbb ahhoz az ajtóhoz ment, a melyik a hálószobába vezet. Belepróbálta a kulcsot a lyukba, nem passzolt bele. Rám nézett. Én vállat vontam. Akkor megint megnézte a kulcsot és odavitte a másik ajtóhoz. Az előszobaajtóhoz. Belepróbálta. Hát akkor végigfutott rajtam a halálos hideg. A kulcs pompásan beleillett a zárba, kitünően zárta az ajtót. Ugy forgott, csattogott benne, mintha soha életében más zárban nem is járt volna.

Az egyik: Véletlenül. Az Yvette Guilbert nótáiban vannak ilyen csodák. Ezeket vidám szentek csinálják, a kik megszánnak egy-egy rossz utra tévedt asszonyt, s az utolsó perczben csodát tesznek, hogy okuljon és visszatérjen -18- a jó utra. Gondolj, a mit akarsz, higyjél a spiritizmusban, vagy egyikében a legszédítőbb véletleneknek, a mik valaha emberrel történtek, de ez így van. Eltaláltam, hogy hova illik a kulcs. Véletlen. Mint a hogy megesik, hogy az ember belemarkol egy pakli kártyába és azt mondja: ez itt a piros nyolczas. És kivesz egy kártyát a többi közül és valóban a piros nyolczas.

Az egyik: Látod, ez már nem szép, hogy megkérded, mi történt aztán. Mert eddig a történet csodálatos volt, misztikus, meglepő. De a mi ezután történik, azt már egy asszonynak ki kell találnia. Hát mi történhetett volna? Most szemtelen lettem. És most visszaszaladt a viselkedésem a jó sinre. Vállat vontam és a legközönségesebb, a legdrámamentesebb hangon ezt mondtam: «Utálatos vagy azzal a kiváncsiságoddal». Soha, de soha nem fogja megtudni, hogy köztünk a világ egyik legnagyobb véletlensége történt, sőt mint a hogy igazi férfihoz illik, teóriákat fog -19- magának csinálni ehhez az esethez, és azt a következtetést fogja levonni belőle, hogy nem szabad asszonyt gyanusítani, a mig bizonyítékok nincsenek az ember kezében. És nem fogja megtudni soha, hogy ilyen közel a bizonyítékhoz nem fog kerülni soha többé az életében.

Az egyik: Aztán vacsoráztunk. És unatkoztunk. És másról beszéltünk. Én gyönyörüen tartottam magamat, csak másnap délelőtt kaptam meg a sirógörcsöt, a mi dukál. Elvégre meglegyintett a világ nagy mozgató erejének a szele és ettől a magamfajta közönséges halandónak illik elszédülnie.

Az egyik: Jaj, jaj, jaj, most megint közönséges dolgot akartál mondani. Azt akartad mondani, hogy természetesen azóta feléje se mentem annak, a kinek a lakásához a kulcs szólt.

Az egyik: Hát nem is mentem. De ő eljött másnap délután hozzánk. És hosszú ideig -20- üldögéltünk a szobában. Az ebédlőben. És elmondtam neki… nem a történetet, csak azt, hogy rájöttem, hogy az ő kulcsa a mi ebédlőnk ajtaját is nyitja.

Az egyik: Elég ügyesen viselkedett. Azt mondta: az nem érdekel, hogy nyitja-e az ebédlőajtót. Sokkal fontosabb, hogy zárja-e? És…

Az egyik: Látod, milyen álszent vagy? Avagy nem az-e a legszebb köszönet az iránt a vidám szent vagy az ördög iránt, a ki velem ezt a csodát csinálta, hogy… elfogadom a tanítását? Hát a kulcs fontos? Vagy az ajtó fontos? Nem, fiam. A lényeg fontos.

(Künn a Városligetben, a Stefánia-úton is túl, elrejtett kis úton sétál egy úr és egy hölgy.)

Az asszony: És most, hogy vége mindennek, hát legyen vége mindennek. Itt a pillanat. Csókolja meg a kezemet és legyünk ezentul barátok.

Az asszony: Így legalább megmarad az emlék a szivünkben szépnek, keserüség nélkül. Szerettük egymást, csókoltuk egymást, meguntuk egymást, vége.

Az asszony: És most elmegyek jobbra. Maga még várjon itt egy kicsit, aztán menjen el balra. Nem szeretném, ha az uram ma látna meg bennünket, mikor szakítunk. -22-

A férfi: Mert még akarok kérdezni magától valamit, mielőtt elválunk. Valamit, a mi nagyon érdekel.

A férfi: Mikor megismerkedtünk, a Tátrában, hisz tudja, nem ismertem az urát. Maga asszonyokkal telelt fönn.

A férfi: Aztán… hisz tudja, mi történt. A viszony Pesten folytatódott és én még mindig nem láttam az urát.

A férfi: Aztán maga egy napon elhozott egy arczképet. Egy csodaszép férfiképet. Azt mondta: «elhoztam neked az uram arczképét, nézd meg jól». És én jól megnéztem. Az az ember olyan szép volt, mint Dorian Gray. Olyan elegáns, mint az angol király herczegkorában. A haja hullámos, a szemöldöke gyönyörű vonalu, a szeme meleg, a tekintete férfias, a szája mint valami görög istené. -23- Nem szóltam semmit, de azon a napon nem tudtam vacsorálni.

A férfi: Sőt aludni sem tudtam éjszaka. Halálosan szerelmes voltam akkor magába, s elkövettem azt a gyerekséget, hogy éjszaka unos-untalan felugrottam az ágyból, a tükörhöz mentem és vizsgáltam az arczomat. Tudom, hogy csinos fiu vagyok; de olyan közönségesen csinos, úgynevezett nyirott Adonisz, másnéven: hadnagyi arcz, kincstári szépség. És erre elfogott a dacz, meg a keserűség. Neki adtam magam a szépülésnek.

A férfi: Álmatlan éjszakákon át tünődtem: miért kellek én magának, akinek ilyen élettársa van? Arra gondoltam, hogy talán ostoba az ura. Ez vigasztalt, de aztán eszembe jutott, hogy én is csak átlagos ész vagyok, ellenben a férjének a homlokáról azon a képen csak úgy sugárzott az értelmesség, sőt a szellem. Nem tudtam: mit szeret rajtam. És féltékenynyé válva arra a képre, elkezdtem -24- konkurrencziát csinálni az arczképnek, még pedig veszettül.

A férfi: Kezdtem a legjobb szabóknál dolgoztatni. Fürtöztettem a hajamat. Szépségre játszottam ki magamat s amellett határtalanul féltékenykedtem magára. Hisz emlékezhetik, megőrültem arra a kijelentésre, hogy az urával bálba megy. Hogy állhat annak az embernek a frakk!

A férfi: És azt követeltem magától, hogy minden szabad perczét velem töltse. Vigyáztam, kikkel ismerkedik össze, kikkel jár színházba, mert azt mondta, hogy az ura üzleti ügyben Londonban marad másfél hónapig.

A férfi: Aztán mi történt? Egy szép napon maga azzal jött, hogy megjött az ura. Kértem, könyörögtem: adjon alkalmat, hogy láthassam valahol. Nem adott. Egyszer aztán, most már bevallom, mikor nálam volt délután, elejtett egy czédulát. Mikor elment, akkor találtam meg. A czédulára ez volt írva: -25- «Kedves mama, holnapra páholyunk van az operában, az urammal érted megyünk.» Ezt a czédulát el akarta küldeni a mamájának, de nálam elvesztette.

A férfi: Nálam. De nem lett belőle baj, mert másnap, mikor elrohantam az operába, ott láttam mind a hármukat a páholyban: a mamáját, magát, meg az urát.

A férfi: No hallja… Ott az operában kisült, hogy ön… nem akarom mondani: hazudott, hanem… tévedett. Az ura nem volt annak az arczképnek az eredetije, a mit mutatott. Az ura nem egy ötven-ötvenöt éves, hihetetlenül rút és élhetetlen, vaksi, kikopott hajzatú, bocsánat, de egyszerűen ungusztiőz ember. Görbe, szőrös, szemetlen, orratlan, fogatlan…

A férfi: Mert ott voltak közös ismerősök, a kik rögtön mondták is, hogy ez az ön ura.

A férfi: Hát akkor… mire való volt ez az egész hazugság? És ki volt az a csudaszép ifjú, a kinek a képét mutatta?

Az asszony: Azt a képet egy shillingért vettem Londonban. Nem is tudom, kit ábrázol. Valami angol arisztokrata lehet.

Az asszony: Elmondta helyettem maga az előbb. Azért mutattam, a miért jó volt mutatni. Láthatja, hogy a trükk kitünően bevált. Magából ötven százalékkal különb ember lett, mikor a képpel konkurrálni kezdett. Ez a kép kivette, kizsarolta, kiuzsorázta magából mindazt az elegancziát, szépséget, elmésséget, a mire csak képes volt. És én akkor szerettem magát. Tehát nekem jól esett, hogy meghatványozódtak az összes jó tulajdonságai.

A férfi: Nem tagadom, ravasz dolog volt. De csak aféle asszonyi ravaszság: rövidlátó! -27-

A férfi: Mert ime, mint láthatta, egy véletlen, egy elejtett czédula rombadöntötte az egész hazugságot. Másnap már láttam az urát, igazi férjét és rájöttem, hogy hazudott. Rájöttem, hogy nem szükséges megerőltetnem magamat, mert az igazi uránál még akkor is száz percenttel különb vagyok, ha nem borotválkozom. És szép lassan elhagytam magamat… a féltékenység is alábbhagyott… aztán hülni kezdett a szerelem is, hült, hült, a mig végleg ki nem hült. Merem mondani, hogy ez a lassu kimulása ennek a viszonynak e miatt történt. Ha akkor el nem ejti azt a czédulát, még ma is halálosan szerelmes vagyok magába.

Az asszony (csöndesen): Hát maga azt hiszi, hogy egy magamfajta asszony elejti a czédulát, ha nem akarja elejteni?

Az asszony: Azt hiszi, hogy egy asszony, a ki megcsalja az urát, nem tud uralkodni egy czédula fölött? Hiszen ha én csak úgy -28- elpotyogtatnám a czédulákat, a hogy maga hiszi, akkor már rég kitörtem volna a nyakamat.

Az asszony: Erre is megfelelt az imént. Hogy meglássa az uramat és hüljön, hüljön, addig hüljön, a mig egészen ki nem hült. Mert…

Az asszony: Mert nem szeretem a drámát. A mikor meguntam magát, elejtettem a czédulát. És erre maga szépen megunt engem. És szakítottunk szépen, békében.

Az asszony: Mert a szép londoni arczképet már átadtam valakinek. Igy kormányozódnak maguk, édesem, egy fotografiával, meg egy czédulával. Ez a maguk szive, édesem. Notre cœur – mint Maupassant mondta.

(A történet színhelye egy meglepően túlzsufolt szoba, olyan, a minőt még tíz évvel ezelőtt «illatos boudoir»-nak neveztek. Szőnyegek a falon, sőt a mennyezeten is. A sarokban török shawlokból összeállított sátor, melyben piros és kék villamos lámpák égnek. A fal mellett perzsa szőnyegekkel leborított nagy, széles pamlag, olyan, a minőt tíz évvel ezelőtt még «kerevet»-nek neveztek. Illatos félhomály. Homályos félillat. A szoba közepén egy szép magas nő áll. Ruhája (tíz év előtt: «pongyola») fehér selyemből van, borzasztó nagy virágokkal kihímezve. Hogy mindent tudjunk: a szép hölgynek volt egy kárpitos-barátja, a ki legszebb empire-fotelselymeit, drága függönyeit áldozta fel e nő szerelmének oltárán. A nő tehát ama gyönyörű lyoni selyemszövetbe van burkolva, mely egy előkelő grófi család szalonbutorzatának behuzatala után megmaradt. Általában, már most, a történet elején szokjunk meg egy előkelő vígjátéki hangot, mely e környezethez különben is pompásan illik.)

(Kimegy. Halk motoszkálás. A félhomály egyre illatosabbá válik. Ugyanis egy vaporisateur sziszeg a butorok közt.)

(Az inas kimegy. Halk motoszkálás. Az illat egyre félhomályosabbá válik. Az urnő ugyanis lecsavar nehány villamos körtét.)

Alfonz: Urnőm, ne légy hozzám ily rideg. Tudhatod, hogy ha a szerdai komoly, végleges, visszavonhatatlan szakítás után át mertem lépni szentélyed küszöbét, akkor volt erre valami igen fontos okom.

Alfonz: Ülj le. Tisztázni fogjuk a helyzetet. Szerdán, a szeparé pezsgős légkörében, a búcsú vad pillanataiban vadakat cseveghettünk. -31- Ma már hűvösebb homlokkal beszélhetünk a dolgokról. Megengeded, hogy rágyujtsak?

(Illatos czigarettára gyujt és – sokáig birtam, de most már nem tudom visszatartani magamat ettől a kijelentéstől – «hanyagul végigdől a kereveten».)

Alfonz: Szerdán azt mondtad, óh szép kaméliám, hogy köztünk mindennek vége.

Alfonz: Tisztázzuk a helyzetet. Rossz néven vetted tőlem, hogy egy gömbölyű kis báróné körül legyeskedtem. Azt mondtad: te már…

A nő (felugrik): Azt mondtam: én már érzem, hogy nem gyakorolok rád érzéki varázst. Unod halványuló ajkaimat, unod szememet, melynek fénye megtörőfélben van, s unod ősz hajszálaimat, melyek a leggondosabb kezelés ellenére megmaradnak, előtolakodnak. Azt mondtam: vénülök, s nincs ezen a világon szomorubb dolog, mint a fagyott naspolya, a mit télen árulnak. Egy megvénült kokott a legszomorubb természeti tünemény. -32-

A nő: És még azt is rebegtem, hogy mindent meg tudnék neked bocsátani, óh Alfonz. Tőlem lophatnál, rabolhatnál, gyilkolhatnál, én még jobban szeretnélek. (Kéjesen nyögdécsel:) Ah… ah… ha pénzt kérnél tőlem, adnék neked annyit, a mennyi csak kellene, hisz tudod, hogy fölösleges ezreim vannak. De tudom, hogy neked van pénzed, szőke bárányom.

Alfonz: Van. Vagyonom kamataiból élek, s telik az automobilomnak a mindennapi benzinre.

A nő: Mindent megbocsátottam volna neked, csak azt az egyet nem tudom megbocsátani, hogy egy gömbölyű nő körül mászkálsz. Ezért szakítottam.

Alfonz (fürtjeit igazgatva): Ezt meg nem történtnek fogjuk tekinteni. Imádlak és veled akarok maradni, mindhalálig, koporsóm zártáig.

A nő (vad tűzzel szemében): Ah, ez a kis könyv! Ha csak addig szeretnél, a míg ez tart! Ugy takarékoskodom vele, mint a legdrágább kincsemmel! Ennek köszönhetem a hűségedet, csókjaid forróságát, minőségét és mennyiségét, a tudatot, hogy urnőd vagyok, hogy a szolgám vagy, hogy… hogy fizetlek!

A nő: Emlékszel az első napra? Akkor még nem voltál az a hires, ünnepelt író, a ki ma vagy. Akkor csak egyszerű fiatal routinier voltál, a kinek mindenki dicsérte az írásra való készségét, a nagy formaérzékét, az ügyeskedéseit. De mindig üres volt az, a mit írtál. Témáid nem voltak. Kétkötetes regényeket ügyeskedtél össze, a melyekben nem volt mese. És te ezt tudtad, ez téged kinozott, ez megrontotta az életörömödet, mindaddig, a míg jó sorsod az én karjaimba nem vezetett.

A nő: Megvallottad az első napon: azért kerested szerelmemet, mert érdekes nő voltam a szemedben. Irodalomtörténeti értékem -34- volt. Én voltam Csáthy Dávidnak az utolsó szeretője. Ugyszólván az én karjaimban halt meg Csáthy Dávid, a kiről akkor azt írták a lapok, hogy a legnagyobb magyar író lett volna belőle, ha életben marad. Tele volt eszmékkel, tervekkel, témákkal, a miket nem valósíthatott meg, mert meghalt. Tele volt ragyogó mesékkel, fordulatos történetekkel, s a mit a kávéházban tréfálkozás közben elszórt, abból három vigjátékra való ötlet tellett. (Felragyogó szemmel:) Ah, Csáthy nagy ember volt! Fantázia! Mesetermő sziv! Nagy géniusz!

A nő: Csáthy Dávid mindenét rám hagyta. Ez inkább csak az ő finom érzésének megnyilatkozása volt. Mert nem volt semmije. Néhány jó franczia könyve volt: egy sorozat Renan, és egy rossz költő: Jean-Baptiste Rousseau, gyönyörűen bekötve. Néhány gipszöntvény. Egy hímzett asztalterítő. Ez volt a hagyatéka.

A nő (fölegyenesedve): És a könyv! Az a kis, -35- krokodilbőrbe kötött, ezerlapos könyv, a mibe a témáit és az ötleteit beírta. A mi tele van mindennel, a mi az írónak kedves. És te tudtad, hogy az a könyv három írói karriérre elég!

A nő: S az első napon, mikor a Crémant-Rosé gőze a fejembe szállott, s karjaidba omlottam, mint egy többször letört liliom, s te megbolondultál selymeimtől, illatjaimtól, halk sikongásaimtól, óh szőke édesem, akkor…

Alfonz: Hazajöttünk ide, a te szerelmes szobádba… és az a nagy világoskék mennyezet mennybolttá változott felettünk, szerettük egymást, ah gyönyörűm!

A nő: S midőn felébredtünk a mámorból, én elmondtam neked az üvegcsengő történetét. A Csáthy témái közül való volt… Neked megtetszett. «Mily szép mese!» – kiáltottad, miközben rózsaolajjal kented szép szőke fürteidet. «Ah – kiáltottál – ezt megírom!» És én nem árultam el neked, hogy a téma Csáthyé volt. És te megírtad, -36- vasárnapi tárczának. Óriási sikered volt vele. A kávéházakban felolvasták. A szerkesztőségbe üdvözlő levelek százai jöttek. És te elhoztad hozzám valamennyit, és a lábaimhoz omlottál és azt mondtad: «És mindezt neked köszönhetem, én édes szerelmesem, gyönyörű kékszemű múzsám!» – És én még akkor sem mondtam neked, hogy a téma Csáthyé volt, hanem mikor ujabb mámor után eltávoztál bársony karjaimból, elővettem Csáthy arczképét, és így szóltam hozzá: «Mégis nagy ember voltál, Dávid, mert ime, halálod után még mindig csókokat szerzesz nekem, a te vénülő szeretődnek és ha százezer forintot, avagy millió aranypénzt hagytál volna reám, akkor sem adhattál volna többet, mint ezt a kis könyvet, a mi megszerzi nekem egy friss szőke ifjú csókjait. Oh, Dávid, te örökségül szerelmet hagytál rám, köszönöm neked!» – s azzal elzártam legtitkosabb fiókomba a krokodilbőrbe kötött könyvet, s attól kezdve minden szerelmes napért egy-egy témával fizettem neked, óh Alfonz! -37-

A nő: És megtudtad azt is, hogy a könyv telis-tele van vígjáték-tárgyakkal, novellamesékkel. Hogy évekig lehet belőle táplálkozni. De én, óh én, én tudom, hogy nincs kifogyhatatlan kincs (ezt a kokottok tudják a legjobban) – és én takarékoskodtam a könyvvel. Jelenetek voltak köztünk, keveset adtam belőle, s te akkor azt mondtad nekem, óh Alfonz, hogy smuczig vagyok.

A nő: Megbocsátottam érte már régen. Mert szeretlek, Alfonz, az öregedő szép asszony vad, telhetetlen, halálos szerelmével. És meg akarlak tartani magamnak. És úgy éreztem, hogy most már örökre az enyém vagy, mert hires író lettél, a legjobbak közé emelkedtél, s érzed, hogy ez addig tart, a míg engem szeretsz. Miért, ah miért stejgoltál tehát a gömbölyű báróné után?

A nő: Óh, édes! (Megöleli.) Hát csücsülj szépen ide mellém. Tudtam, ah tudtam, hogy ma vissza fogsz térni. Biztosra vettem. Ma reggel már konzultáltam a kis könyvet. Most csunya, esős idő jár, tehát egy borus, őszies történetet fogok neked elmondani.

A nő (büszkén): Hát még a történet! Figyelj. Egy magányos házban, a város végén, lakik egy öreg ember, a kinek…

(Halkan meséli a témát. Alfonz feszülten figyel, s közben a nő szép vállára hajtja a fejét. A tűz lobog a kandallóban. Besötétedik. Illatos homály. Csöndes, finom asszonyi hangon egy szép, szomorú mese zeng a szobában. Alfonz jegyez.) -40-

(Ez valami tengerparton történik. Két pesti dáma sétál szines napernyők alatt, s beszélget. Mellettük az oczeán, de mintha ott se volna. A végtelen mellett kis véges dolgokról beszélnek.)

A másik: Karriér, az nagyon szép. Minden karriér nagyon szép, de egy se olyan nagyon szép, mint a mamáék szobalányának a karriérje. Ez egy valóságos dráma. Ha én író volnék, mint a Scheibner Jenő, írnék egy szép szinházi darabot belőle és eljátszatnám a Márkus Emmával. Nem hallotta?

A másik: A mamáék szobalányát úgy hívták, hogy Erzsi. Ők Pesten éltek, de Erzsi egy nagyon kis városba való volt, már nem is tudom, hogy hívják azt a kis várost. Valami -41- Túr. Mezőtúr vagy Tiszatúr vagy Szakáltúr, nem tudom. Mondjuk röviden Túr, mert egy Túr volt, annyi szent.

A másik: Csak ne sürgessen drágám, mert azt nem szeretem. Majd én mondom, a nélkül, hogy maga «és aztánt» mond. Hát az Erzsinek volt vőlegénye, valami iparos. Már nem tudom, szabóiparos volt, vagy vasiparos, de iparos volt, egy iparos, Túron volt, egy túri iparos.

A másik: Azt se kell mondani, hogy igen, mert akkor kijövök az előadásból. Hát az Erzsi egyszer szabadságot kért a mamától, hogy ő hazamegy Túrra és meglátogatja az iparost, a vőlegényét. A mama elengedte, mert akkor ő is elutazott. Ezt az Erzsi fölhasználta és magával vitte a kalapot.

A másik: Japardon, látja, ezt nem mondtam. A mamának volt egy gyönyörű kalapja cziklámennel dúsan diszitve, egy százforintos kalap, a mi kétszázat mutatott. -42-

Az egyik: Az drága. Én vettem az idén egy százötvenforintos kalapot, a mi négyszázat mutatott, hetvenért. De mindegy.

A másik: De mindegy. Ezt a kalapot az Erzsi elvitte Túrra. Nem lopta, csak kölcsönlopta. Gondolta, ő előbb jön haza Pestre, mint a mama, hát a mama majd nem veszi észre. És elutazott Ipartúrra a gyönyörű kalapban. Ez a kalap olyan volt, mint egy izé, olyan szép. Tudja, úgy oldalt, nem a másik oldalán, hanem a másik oldalán volt egy arrangement, mint egy olyan tömött izé, csupa igazi. És körül cziklámen. Tudja, mi az cziklámen, ugy-e. Ez magyarul is cziklámen, egész körül. Feltünő volt, nagyon feltünő volt, de diszkrét. Mindenki megfordult a mama után, ha fölvette, de nagyon szerény kalap volt, bürgerlich, szinte szegényes, csak nagyon feltünő.

A másik: Igen. A fejére tette és ezzel ment Túrra, hogy imponáljon a vőlegényének. -43- Na már most, hogy megjött Túrra, mert nagyon tisztességes lány volt, az anyja elkezdett sírni, mikor a kalapot meglátta. Azt mondta neki, már nem tudom olyan jól parasztosan, a hogy mondta, de eleinte nem mondott semmit, igaz, most jut eszembe. Egy napig nem szólt egy szót se, csak mindig azt kiabálta: «Idös lányom, mivé lettél, idös lányom, mivé lettél.» Szegény lány mentegetőzött, hogy ő becsületes, de hiába. Az anyja sirt és azt mondta: «Elromlottál Pesten, elromlottál azon a disznó Pesten, rossz lány lettél.» Ezt mind a kalap miatt. Az apja, a ki tisztességes, munkában megőszült ember volt és a kit az egész Túr tisztelt, az már meghalt tiz évvel azelőtt. A nővérei is sirtak és egész Túron el volt terjedve a mamám kalapja miatt, hogy az Erzsi félvilági nő lett, én nem tudom, ezt hogy mondják a parasztok, de képzelheti, milyen kellemes, mikor folyton ezt kiabálják egy tisztességes lánynak, még ha cseléd is. A legborzasztóbb az volt, hogy nem is kiabálták, nem is mondták, csak gondolták, de az Erzsi minden -44- arczon ezt látta és mindenki kikerülte az utczán.

A másik: Mert juszt is fönn tartotta, mert ártatlannak érezte magát és még szemtelenebbül tartotta a fejét, mert ő tudta, hogy tisztességes, és a többiekkel nem törődött. De azok tovább is némán mentek el mellette, senki egy szót se szólt hozzá és mindenki a szemébe mondta, hogy Pesten rossz nő lett belőle. De ő csak büszkélkedett a kalapban és daczolt az egész Dunántúrral.

A másik: Az direkt kómikusan viselkedett. Kijelentette, hogy hol vette azt a kalapot? A lány azt mondta, hogy a mamától kapta. Ezt a vőlegény nem hitte el, és sírt neki és azt mondta, hogy ő egész nap kínlódik érte, dolgozik mint egy állat, és azalatt ő Pesten tudja Isten kikkel adja magát össze, bizonyára uri emberekkel, a kik ilyen czifra kalapot vesznek neki. Szegény Erzsi tagadta, aztán összeszidta a vőlegényét. Erre a vőlegénye nagyon elkeseredett és egész Túr -45- sajnálta a vőlegényt, mert olyan derék ember volt, erre a vőlegény hazament, pisztolyt hozott és még aznap este rálőtt a lányra, aztán ő is öngyilkos akart lenni, de megakadályozták és átadták a csendőrségnek. Mindez a mama kalapja miatt, Túron. Nem is este, csak estefelé.

A másik: Na aztán a seb nem volt súlyos, a szivet lyukasztotta keresztül, azaz a bordák közt megakadt, tudniillik a golyó. De ha tovább megy, a szivet sérti, és az rögtöni halál vagy vagy legalább is sebesülés. Pár napig feküdt az Erzsi, a golyót kivették és az iparos ült egy pár hónapot, aztán feljött Pestre és a mama megbocsátott neki. Erre elvette az Erzsit, mert mink kidobtuk, mert folyton külön ételeket követelt a sebe miatt. És elvette az Erzsit. Vagy ezt már mondtam?

A másik: Dehogy vette el. Egyideig együtt éltek, mert nem volt pénzük, aztán az Erzsinek -46- meghalt az anyja és örökölt valami kis pénzt, és akkor elvette az iparos. És képzelje, mit csinált az Erzsi.

A másik: Ugy van. És a pénzen női kalaposboltot nyitott. Nagyon jól megy neki. Mindez a mama kalapja miatt, finom publikuma van, csupa cselédek járnak hozzá, csak a czége furcsa egy kicsit. Az van kiírva a boltjára, hogy «Mademoiselle MADAME.» Nagyon finom akart lenni.

A másik: Az hátul ül a boltban és egész nap semmit sem csinál, csak hízik és borotválkozik, piros nyakkendője van és arany óraláncza és a körmét piszkálja, pedig egy körme sincs, mint az ilyen iparosoknak, mert lekopott a munkában. Szóval az Erzsi tartja ki.

A másik: Ez egy karriér! Csak azért mondtam el, mert éppen karriérről beszéltünk. Ez aztán Karriér! Mindez azért, mert hiúságból kölcsönlopta a mama kalapját. Titokban a -47- mama is nála veszi most a kalapokat, mert fele olyan olcsó, mint a városban, és nagyon jó izlése van. Az iparos imádja a mamát és minden évben küld neki egy lombfürészelt óratartót. Már öt van a mamának. És az Erzsi az egész környéken hitelbe ad és kiuzsorázza a cselédeket, és az iparos meg rábeszéli a cselédeket, hogy czifra kalapot vegyenek. És nagyon jól élnek, az iparos nagyon szereti a gyereket, pedig nem az övé. Ez már volt az Erzsinek, mielőtt az iparost megismerte.

A másik: Dehogy nem. Ő is tisztességes volt, a gyerek apja, egy pesti bádogos, az is tisztességes volt és a gyerek is tisztességes volt. Sőt az iparosnak Erzsi első nap, mikor megismerkedtek, bevallotta, hogy van egy fia.

A másik: Nem bánta. De a kalapért gyilkolni akart. Ez éppen a furcsa az alsóbb néposztályban, különösen az iparosnál. És ezért mondom, hogy ez olyan, mint egy dráma -48- és el kellene mondani a Scheibner Jenőnek, hogy írjon belőle egy drámát a Nemzetinek és a Márkus játszaná az Erzsi szerepét és a Gál az iparost.

(Ezen vitatkozva sétálnak tovább a szines napernyőkkel, mellettük ragyog a napfényben az oczeán és ők még mindig nem néznek oda, nem is fognak.) -49-

(Színhely egyelőre a lakás ajtaja előtt elterülő kies kis vidék a lépcsőházban. Az ajtón egy bundás, macskabajszu ur csönget türelmetlenül. A figyelmes szemlélő az ur arczjátékából is észlelheti, hogy az ur már negyedszer csönget. Végre ajtót nyit a szobalány.)

Az ur: Hogy hogy? Hiszen azt mondta, hogy itthon lesz? Nézze meg, hátha itthon van. Talán valami más szobában van.

A szobalány: Köszönöm. (Ez arra a kis aranyra vonatkozik, a mit az úr a markába csusztatott.) Mindjárt megnézem. -50-

Az asszony: Akar egy érdekes paradoxont hallani? Figyeljen ide: nem vagyok itthon!

A férfi: Mi ez? Mi ez? Hiszen ez kidobás? Egy üvegest dobnak így ki… vagy egy szabót, a ki számlával jön… Tehát ki vagyok dobva?

Az asszony: Azért volt jelenet, mert én nem akartam hangosan megvallani magának, hogy szeretem. Hat hónap óta a legnagyobb szerelemben élünk, kedves szamár, és maga tegnap pirosra dühösödött, mert nem mondtam, hogy szeretem. De ez csak egy lánczszem a maga rengeteg tévedéseinek hosszú sorozatában, a mely megérlelte bennem azt az elhatározást, hogy ma ne legyek itthon.

Az asszony: Addig szerettem magát, kedves szamár, a míg biztos voltam afelől, hogy nem fogom megcsalni. Most pedig már nem szeretem.

Az asszony: Azt. Meg is mondom, hogy miért. Maga nagyon is férfias volt nekem. -52-

Az asszony: Van egy fajtája a férfinak, a melyet én szeretek úgy nevezni, hogy: tiszta hím. Ez az abszolut férfi. Ez nagyon szép dolog, de nem nekünk, rossz asszonyoknak való. A tiszta hím, ez feleségek öröme, jó, szelid kis lányok boldogsága, a kik férjhez mennek és a házasságban megkapják azt az embert, a ki a legtisztább konjugális boldogságot tudja számukra biztosítani. Ez az a tipus, a mely egy csók ideje alatt hatszor kérdezi: Szeretsz? Szeretsz? Hogy szeretsz? Nagyon szeretsz? Mindig ezt kérdezi, mert annyira férfi, hogy már az asszonytól is férfiasságokat követel. Hogy érthetőbb legyek: a vallomás, a bevallás, a dolgoknak teli szájjal való kimondása férfias tulajdonság. Az igazi asszony nem szeret vallani. Az igazi asszony tagadni szeret, még akkor is, a mikor már minden biztos. Ahányszor csak magánál voltam, mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy ezt mondhassam: nem is vagyok nálad, nem is vagyok a tied, – mert nekem is, mint más -53- asszonynak, kell az a bizonytalan bizalmatlan kifejezés a férfi arczán, a mely azt mondja: jaj, nem tudom, szeret-e vagy nem. Mi ebből élünk, kedves szamár.

Az asszony: A mi hatalmunk maguk fölött az, hogy másfajta emberek vagyunk. És maguknak a tragédiájuk az, hogy tőlünk folyton olyan dolgokat követelnek, a miket a világ a férfiaktól szokott követelni: hűséget, igéret megtartását, következetességet, nyiltságot. Ezek mind férfierények és arra valók, hogy az asszonyok biztonságban járhassanak ebben a labirintusban, a melynek férfilélek a neve. Képzelje el: maga nekem azt mondja, hogy öt órakor meglátogatja egy beteg barátját Budán. Én tudom, hogy maga férfi, a ki nem hazudik, a ki az igéretét megtartja, szóval, a ki öt órakor Budán lesz, még ha balták esnek is az égből. Tehát én nyugodtan mehetek el valahová öt órakor, valakihez, a ki miatt megölne. Vagy például nem is tudja milyen megnyugtató valami a maguk becsületszava, ez a vidám kis ostobaság, -54- a mire maguk oly nagyon büszkék. Azt mondom az uramnak: becsületszavadra, hogy Bécsbe mégy? Azt mondja: becsületszavamra. És mivel a becsületszó maguknál oly rengeteg komoly, én nyugodtan mehetek két napig, ahová akarok. Hát nem könnyű ily körülmények közt élni? Nyolcz vagy tíz ilyen dolgot kell tudni a férfiakról, aztán az ember nyugodtan csinálhat, a mit akar.

Az asszony: Mert egy napon észrevettem, hogy tőlem is férfiasságokat kiván. Hiszen most, a mikor bejött, megint elkövetett valami igazi férfi-szamárságot. Azt mondta a szobalánynak, hogy nekem itthon kell lennem, mert azt mondtam, hogy itthon leszek. Így beszélhet egy doktor előszobájában, vagy egy főhadnagynál, de nem egy asszonynál. Én azt mondtam, hogy itthon leszek és ebből éppenséggel nem következik az, hogy itthon leszek. Ezt a szamárságot maguk, férfiak csinálják egymás közt. -55-

Az asszony: Nos, és ezzel kihoz a sodromból. Az igazi asszony-ember, vagy mint a franczia mondja: homme a femmes nem cselekszik így. Abban már van egy kis nőiesség, a mi megbocsátja nekünk a mi dolgainkat. Csak az ilyen tiszta hímek, mint maga, csak ezek tudnak megundorodni egy-egy asszonyi hazugságtól, vagy következetlenségtől. És ezért valók maguk férjeknek, mert éppen ez teszi magukat alkalmasakká arra, hogy vigyázzanak a házi tűzhelyükre. A férjek szoktak olyasmit kérdezni, hogy: hol voltál, mikor mentél el hazulról, mikor jöttél meg? És csak a feleségek szoktak erre felelni. Mint a hogy a feleségek épp úgy nem asszonyok, a túlzott asszonyiságuk folytán, mint a hogy a férjek a túlzott férfiasságuk folytán nem férfiak az én szememben. Férfi és férj közt olyan a különbség, mint lepke és báb közt. És ugyanilyen a különbség asszony és feleség közt. A házaspár egy békekötés alapján él együtt. A szeretők pedig egy harcz alapján élnek. Most -56- már, ha akad olyan szamár, a ki ezt a két dolgot összetéveszti, az kidobatik.

Az asszony: Nem. Ön nem a szamár. Hanem ön a kidobatik. Mert erre a czélra van nekem férjem. Annak megmagyarázok mindent, annak megmondom, hogy szeretem, annak adom a becsületszavamat, ahhoz hozzáférfiasodom, mert azzal békét kötöttem az oltár előtt. De maga arra való lett volna, hogy kínlódjék, hogy bizonytalanságban éljen, hogy gyötörtessék, hogy kitünő anyaga legyen az asszonyi trükköknek. Miután azonban nem értette meg a helyzetét…

Az asszony: Nem. Hanem szamár. Lássa, most is amolyan férfi-logikával próbálja befejezni a mondataimat. Nem, nem, magával nem lehet. Maga járjon el szépen társaságokba egészen addig, a míg meg nem ismerkedik valami jó módú kis lánynyal, a kit aztán vegyen feleségül. Borzasztó boldog lesz, mert a kis lány becsületszavát fogja adni, mindent ki fog mondani, minden csók -57- után a maga buta kérdésére azt fogja felelni, hogy: igen, nagyon jó volt és maga azt fogja mondani a kaszinóban még két év mulva is, hogy: fiúk, milyen buta is az ember, ha kalandokban keresi a boldogságát, mert az igazi boldogság csak a házasságban van. Ön ezt fogja mondani a kaszinóban és éppen azért, mert ezt a kaszinóban fogja mondani, a felesége azalatt be fog surranni egy ilyen macskabajuszúhoz, mint maga, mondván: czuczi, most nyugodtak lehetünk, mert az uram a kaszinóban van. Így van ez, kedves szamár, így lesz ez.

A férfi: De hát akkor mit csináljunk!? Ne menjünk bele a kalandokba, ne nősüljünk meg? Hát mit csináljunk, hogy ne csaljanak meg a nők?

Az asszony: Látja? Ez is buta férfi-beszéd. Azt is csak maguk, buta férfiak hiszik, hogy a nők csalása ellen védekezni kell, vagy lehet. A nőnek hosszú haja van, a nőnek nincs bajusza, a nőnek keble van és a nő csal. És mint a hogy van rövidhajú nő, laposkeblű nő, vagy bajuszos nő, akként -58- van olyan nő is, a ki nem csal. De ezt keresni nem szerelmi élet, hanem smokkság, vagy ritkasággyüjtés. És akkor a maguk helyén már inkább bélyeget gyüjtök.

Az asszony: Látja, milyen férfi volt megint? Azt mondtam: végérvényesen és maga ezt úgy vette, mintha egy ügyvéd mondta volna. Indult kifelé. A homme a femmes ilyenkor nekiugrik az asszonynak és azt mondja: hát ki vagyok dobva, akkor itt maradok és megcsókollak.

A férfi: Hm… ejnye, ejnye… szóval… hát ha ki vagyok dobva, akkor itt maradok és megcsókollak. (Meg akarja ölelni.)

A férfi: Micsoda? Ezt fogadja? Hah, hah! Aha! Hát ő az utód? Értem. Megyek. Alászolgája. Most már értem, hogy ki vagyok dobva.

Az asszony: Bocsássa be a doktor urat. -59- (A szobalány kimegy.) Maga pedig szépen menjen el.

Az asszony: Dehogy van kidobva. (Kituszkolja a másik ajtón, mialatt a főajtón belép a doktor.)

(A kidobott férfi tragédiája itt végződik. Vagy ha így jobban tetszik: itt kezdődik.) -60-

(Benn a szinházban folyik a délelőtti próba. Künn süt a nap, és az a néhány szinész, a kinek nincs éppen dolga, sétál a napon. Egy szinész és egy szinésznő együtt sétál.)

A szinész: Nagyon. Még így nem is szerettem. Kolozsváron szerettem egy nőt kilenczvenhétben, de azt se szerettem úgy, mint téged, angyalom.

A szinész: El foglak venni, drágám, becsületszavamra. A mint ahhoz a kis pénzhez jutok, elveszlek. Ha Glückstein aláírja, megkapom a pénzt és akkor úgy elveszlek, hogy csak úgy zúg.

A szinész: De még hogy. Egyszer elvettem -61- egy nőt, nyolczvankilenczben, Sopronban, de azt se szerettem úgy, mint a hogy téged foglak szeretni. Te vagy az én életem, az én ragyogó üdvösségem, mit nekem az ország gondjai és Shaftesbury herczeg igérete? Ám jőjjön hadával.

A szinész: Úgy van. Második felvonás, ötödik jelenet. Voltak, a békebiró.

A szinész: Szerelem, e szó annyit takar. De ha d’Aubignyné úgy akarja, szivem lábai elé teszem s mint postatiszt nézek a világ szemébe. E harczban Lebidois győz, grófnő.

A nő: Szeress, Kővári. Ne szavalj annyit, ne czitálj a szerepeidből, de szeress. Kővári, szeress nagyon, mert érzem, hogy nagy szükségem van a szerelemre és a gyöngédségre.

A nő: Viczczeltek mind. Nem vagytok komolyak. -62- A huszártisztek, azok férfiak, de az meg mind csapodár. Ti kedvesebbek vagytok, szegények vagytok, szépek vagytok, de nem lehet veletek komolyan beszélni. Légy komoly, Kővári, hiszen azt mondod, hogy elveszel feleségül.

A szinész: A mit az ezredes mond, az szentírás. Azt mondtam, hogy szeretlek, mint az életemet. Ne kinozz, Sárközy. Elveszlek és pont. Szeretlek és pont. Emlékezz a forró éjszakákra. Sárközy, mikor nem volt pénzünk, de úgy éltünk, mint a galambok. Ezt én nem felejtem el. Meghalok érted, Sárközy.

A szinész: Sárközy. Ezt már megszoktam. És ez a te dicsőséges neved. És elveszlek. Második Lipót portepéjét hordom s ezredem elsőnek vágta ki magát Rüttingsheim hídján. Van még óhaja, kanczellár?

A szinész: Szeretlek? Talán imádlak. Több, mint imádlak. Tied ez a rongyos életem, ez a dicsőséges. Ha mutatsz nekem valakit, a ki Hamletet másfél próbára úgy játszotta, mint én Marosvásárhelyen, akkor megengedem, hogy ne nevezz szinésznek.

A nő: Igen. Mikor mind bejönnek és az udvar azt énekli, hogy jaj te kis bohó királyfi, jaj te kis bohó királyfi, akkor én mint herczegnő, a kinek a vőlegénye megszökött, átjátszom magam jobbra az asztalhoz és ráborulok. És akkor jösz te mint miniszterelnök és azt énekled, hogy elszökött, elszökött, a haza reménye, és mink azt énekeljük rá: reménye, reménye, akkor énnekem játékom van, zokogok, tördelem a kezemet, -64- mert megszökött a vőlegényem, és te pont a pofám elé állsz.

A nő: Igen. Az egész szerepem egy rongy, egy semmi, mert a második felvonást ugyis a várbörtönben töltöm, kenyéren és vizen, és csak a harmadik felvonás végén szabadít ki a vőlegényem, és egy pár szavam van, meg az a kis játék az első fináléban, zokogni, az asztalra borulni és mikor a kar nem énekel egy pillanatra, kizokogni a többi közül, és itt akarok valamit mutatni a tehetségemből és te már a negyedik próbán pont a pofám elé állsz.

A nő: Igen. Egészen eltakarsz, és én próbáltam kizokogni a hátad mögül, kidugtam a fejemet, de nem lehetett, mert ugrálsz, és ha jobbra dugom, jobbra ugrasz, ha balra húzódom, balra lépsz, nem lát a közönség és elveszett az egész szerepem.

A szinész: Sárközy! Hát most nem tréfálok. Egy kérdést. Pardon, csak egy kérdést. Mi vagyok én a darabban? -65-

A nő: Azt mondod, hogy: megbuktam mint egy kanczellár, a karriérem fuccs, fuccs, fuccs.

A szinész: Na és mit gondolsz? Ehhez nem tartozik valami játék? A miniszterelnök egyszerűen elénekli, hogy megbukott? Hogy fuccs a karriérjének? Ez a legnagyobb fájdalmak egyike és a szinésznek kötelessége ezt ábrázolni. Hát a mikor mondom fuccs, jobbra ugrom és a fejemhez kapok, és megint mondom fuccs és a fejemhez kapok és ide-oda ugrom keserű pofával, mint minden bukott miniszterelnök. Az ilyet meg kell játszani.

A szinész: Balról állanak az apródok egészen -66- elől. Középütt ül az öreg király. Nincs máshol hely a játékra és az ugrásra, mint jobbról. Tehetek én arról, hogy te ott ülsz mögöttem az asztalnál és sírsz?

A nő: Az ember takarja a vetélytársát, én takartam két évig Benesnét Debreczenben, hogy végre is bocsánatot kért és megadta a tíz forintomat. De az ember nem takarja azt, a kit szeret. A harmadik felvonásban nekem jogom volna eléd állni, mert akkor te már bukott miniszterelnök vagy és én visszakapom a herczegnői rangot és mégse teszem meg. Mikor az öreg király bejön és megrúg téged. Te akkor olyan viczczesen nyulsz oda, a hol megrúgtak, én tudom, hogyez neked egy nüanszod, és félrehúzódom, -67- pedig a rendező nem is mondta. Ez a szerelem. Nem pedig az, hogy te a pofám elé állsz és úgy buksz meg.

A szinész: Hát ehhez semmi közöd. Az életemet elveheted, de a művészetembe nem engedek beleszólni. Ha nem tetszik, menj a rendezőhöz. Menj a direktorhoz. Nekem itt kétszáz forintom van, neked százharmincz. Meglátjuk kinek lesz igaza.

A szinész: És ez a rongy nő azt meri mondani, hogy szeret! Ábránd. Ábránd. -68-

A szinész (balkezével átölelve fogja a síró nőt, jobbját felemeli és énekel): Itt keblemen e síró hajadon, mint tengeren a sajka, enyém a piros ajka, ajka, ajka, ajka, szivem reménye…

(A cselekmény színhelye a Margitsziget. Szép áprilisi dél. A sárga napfoltok fölött csipős kis szél jár. Egy fiatal asszony: negyvenöt éves, beszélget egy egy öreg urral: negyvennégy éves. Lassan sétálnak.)

A hölgy: Hát figyeljen ide. Tizenöt évvel ezelőtt történt. Mikor maga olyan sokat járt hozzánk és oly rémesen udvarolt nekem.

A hölgy: Édesem, okos asszonyok nyugodt áhitattal beszélnek a régi szerelmükről. Fölényes hangossággal csak ostoba nő beszél az elintézett érzéséről. Okosan öregedő asszony úgy beszél róla, mint egy nagyon szép, nagyon olcsó, nagyon kellemes lakásról, a melyből -70- valaha könnyelmüen kihurczolkodott s a minőt azóta nem talált soha.

(Mind a ketten állanak egy kicsit. A hölgy szelíden, anyásan mosolyog, az ur pedig savanyuan néz le a földre. Ugy nézi ezt pillanatot, a hogy az ember a maga sikerült karrikaturáját szokta nézni.)

A hölgy: Tizenöt évvel ezelőtt, mikor az uram azt a nagy vasuti konczessziót megkapta és folyton utazott, maga mindennap feljött hozzánk. Mind a ketten nagyon szivesen voltunk magával együtt, én is, meg a kis lányom is. A kis lányom akkor még csak tizenkét éves volt, hála istenek.

A hölgy: Mindjárt meg fogja tudni. Maga jött délután négykor, és én néha aludtam ilyenkor. Akkor maga az ebédlőben játszott -71- a kis lánynyal. Én nem nagyon törődtem magával. Viczczeket mesélt és az én szememben husz évvel öregíti a férfit az, ha nőknek viczczeket mesél. Az anekdóta epikai műfaj. És nekem akkor lira kellett, mert a férjem egy nagy vasuti konczessziót kapott, a melyből kifolyólag soha nem volt otthon. Érti?

A hölgy: Mondom, maga jött, maga ment, és hogy világosan adjam a helyzet képét: ha jött, jó volt, hogy jött, de ha ment, nem volt rossz, hogy ment.

A hölgy: Egy napon, mikor a kis lányom nem volt odahaza, unalmamban nekiálltam és rendet akartam csinálni a fehérnemüs szekrényében. Mikor kirakom a holmit, legalul egy könyvet találok.

A hölgy: Nem volt nehéz kitalálnia. Napló -72- volt, a legborzasztóbb fajtából, olyan, a minőt a legémelyítőbb írók szoktak a novelláikban, mint bakfisnaplót feltálalni. Elolvastam és mosolyogtam. Mosolyogtam egészen a legutolsó bejegyzésig, mert annál elment a kedvem a mosolygástól. Körülbelül ez volt benne: «Szerelmes vagyok a kékállu lovagba.»

A hölgy: Ez maga volt. Akkor koromfekete volt a haja, a bajusza s az álla kék volt, mint a nagyon fekete és nagyon borotvált férfiaké. Megijedtem.

A hölgy: A kis lányom szerelmes volt magába. Aztán visszaemlékeztem, hogy néha mondta: ennek az urnak kék az álla. De hogy oly mélyen belenézett a maga égszinkék állába, ezt nem tudtam. Hamar visszaraktam a fehérnemüt és még mielőtt a kicsike hazajött volna, jött ön. Ön jött.

A hölgy: És mikor kezet csókolt, éreztem a kezemen a sima állát és tudja isten, a tapintásából kiéreztem, hogy kék. És egészen -73- másként néztem magára. Valami tréfás kedv öntötte el a lelkemet, de a szivemben egy kis nyugtalanság muzsikált. Istenem, a kis lányom szerelmes volt magába. És gyöngéden néztem a szemébe. Ez volt az első anyós-pillanata az életemnek, olyan finom, olyan halk, olyan légies, hogy gondolkozni kezdtem tőle. És mikor a nő először kezd gondolkozni, az olyan, mint mikor a férfi először nyul a kártyához.

A hölgy: Megláttam, hogy maga férfi. Igazi asszony mindig csak más nőkön keresztül látja meg a férfit.

A hölgy: Egyre jobban. Másnap este, mikor lefektettem, égni kezdett bennem a kiváncsiság. Megnéztem a naplóját. Ez volt benne: «A lovagnak két szeme van s mind a kettő fekete s ha a lovag a két fekete szemével néz, akkor az ember sírni szeretne.»

Az asszony: Még pedig jó. Énnekem soha -74- nem jutott volna eszembe, megolvasni az ön szemeit. Szinte érdeklődve vártam és a mikor jött, mohón néztem meg a szemét. Csakugyan kettő volt és fekete. És ez volt az első vetélytárs-pillanata az életemnek. Oly furcsa, oly nyugtalan, hogy elhatároztam, hogy nem gondolkozom többé önről. És mikor a nő először teszi fel magában, hogy ezentul nem gondolkozik, ez olyan, mint mikor a férfi megfogadja, hogy soha többé nem kártyázik.

Az asszony: Aztán következtek a lányom ujabb bejegyzései. «A lovag hangja nagyon szép hang, olyan gyönyörű, mint egy rózsa.» Ezt sokáig nem értettem. Most már értem. Meg kell öregedni, hogy az ember az ilyen hasonlatot élvezze. De ön aznap valóban nagyon szépen beszélt, a hangja olyan volt, mint egy harang és mikor elment, nyugtalan voltam. És nem a lányom miatt voltam nyugtalan.

Az asszony: A lányom csak azt csinálta, -75- a mit minden iskoláslány. De engem bajba kevert. És bántani, bosszantani kezdett a dolog. Eddig mindig azt olvastam elbeszélésekben és azt láttam a színpadon, hogy a már-már bünbeeső anyát a gyermek menti meg. Ravasz és tehetségtelen íróknak ez örök témájuk marad. És kétségbeejtett, hogy a lányom hivja fel a figyelmemet egy urnak a férfi voltára. És nem tudtam aludni. És másnap valami rettenetes történt.

Az asszony: A lányom ezt írta a naplóba: «Ma sétáltunk a kisasszonynyal és találkoztunk a kékálluval. A kékállu egy szőke nővel sétált és nevetett. A szőke nő is nevetett. Mind a ketten nevettek. Csak én sírtam. És a kisasszony is nevetett.»

Az asszony: Én középhelyet foglaltam el a két álláspont közt. Nem sírtam, de nem is nevettem. Tudja mi az, mikor egy asszony nem nevet? Az rosszabb, mintha sír. Mert azt maguk, férfiak találták ki, hogy a nevetésnek a sírás az ellentéte. De ez csak maguknál -76- van így. Nálunk a nevetésnek az ellentéte a nemnevetés. Mert nálunk a sírás olyan, mint a köhögés vagy a tüsszentés: a női sírás egy testi szükséglet. A mi nevetésünk annyival lélektanibb és tartalmasabb a magukénál, hogy… de hagyjuk ezt. Szóval nem nevettem. És mikor maga jött, erre már nem fog emlékezni, ideges tréfálkozással kérdeztem, hogy ki volt az a szőke nő.

A hölgy: Nem emlékszik, mert nem is hallotta talán. A férfiak felülmulhatatlanok a melléhallásban. Valami mást hallott akkor, a mire viszont én nem emlékszem. Azt hallotta talán, hogy az uramat dicsértem. Hol volna az egész mulatságossága a férfi és nő beszélgetésének, ha egyforma értékük volna a szavaknak mindkettőjük fülében. Ha azt akarom nővel csevegek.

Az ur: Hát… engedje meg, hogy kissé elfogódott legyek… maga röviden: belém szeretett.

A hölgy: És most nagy eset következett. Nem néztem meg néhány napig a kis lány naplóját. Most már féltem tőle. De reszketve vártam négy órát, nem aludtam ebéd után tizenhatoldalas levelet írtam az uramnak, forrón csókoltam a kis lányomat és ha maga elment, sós könnyeket nevettem. Volt egy nap egyetlen egy nap…

A hölgy: Ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… (ránéz az urra.)

A hölgy: Lássa, most kellett volna közbevágnia. Ezek azok a mondatok, a miket egy tapintatos férfinak nem szabad befejezni engedni. De hisz ha maga az ilyesmit értette volna, akkor…

A hölgy: Négy-öt napig nem néztem meg a kis naplót. De aztán a hatodik napon, mikor a kis lány különös tulzott szeretettel csimpaszkodott a nyakamba, kiváncsivá lettem. Megnéztem a naplót, hát ez volt benne: «A lovagnak rossz foga van és a lovagnak a fején, hátul van egy hely, a hol nincs haj és a lovag azt a haját, a mi van, ráfésüli arra a hajra, a mi nincs. Én már nem vagyok szerelmes a lovagba.»

A hölgy: Másnap vettem neki egy franczia babát, a mely épen egy fejjel volt nagyobb, mint ő. És mikor maga jött, nevettem. És mikor elment, sírtam. Azóta se sírtam olyan jóízüen. Mert akkor őszintén, szívből, jóízüen sírtam, úgy hogy az oldalamat fogtam belé! Úgy sírtam, hogy szinte potyogtak belé a könnyeim.

A hölgy: Súlyosabb volt. Vége kezdett lenni. Ez a férfira nézve reménytelenebb, mint mikor már vége van. -79-

A hölgy: De még hogy. Egyszer azt írta bele: «A lovag mielőtt a szobába jön, az előszobában kifujja az orrát.» A gyereknél ez gyorsan megy. Az ő szerelmük két hét. És miután engem így felültetett az ő szerelmének gyors kis kocsijára, hát én is két hét alatt tettem meg azt a nagy utat, a minek mi asszonyok néha a halálunk napján is csak a közepén vagyunk. Az igaz, hogy szédültem egy kicsit ettől a gyors tempótól. De mindegy. A fő az, hogy megérkeztem.

A hölgy: Én nem vagyok szentimentális, de úgy érzem, hogy most már megédesedett ez a dolog, mint a régi bor.

Az ur: Én úgy találom, hogy megsavanyodott, mint a régi bor, a mely nem volt jól eldugaszolva. Miért nem zárta el jobban? Miért mondta el?

A hölgy: Most találtam ki az egészet s miután szükségem van rá, ki kellett valakin próbálni.

A hölgy: Igen. A lányomnak elutazott a férje. És egy ur sokat jár most hozzá. És a lányom eljött hozzám és sírt a keblemen. És meg kell menteni a lányt. Ma este fölmegyek hozzá és elmondom neki ezt a históriát, a mit most hallott és…

A hölgy: Ez az egy maradjon meg vigaszul önnek. A napló igaz. Csak a többi nem igaz. A többi csak arra való, hogy azt mondhassam: lányom, te egyszer megmentetted az anyádat, most itt az alkalom, az anyád revansirozza magát. És ez nagyon hatásos lesz. Biztosra megyek.

Az ur: Hogyan… azt mondja, hogy nem hétfőn volt, tehát mégis volt? Azt mondja, hogy az egész történet nem igaz. Hát most mit higyjek? Nem igazodom el soha többé ebben. Mit csinál velem?

A hölgy: Hogy mit csinálok? Visszöntöm a régi bort a pohárból az üvegbe és megint jól eldugaszolom. Megkináltam vele, de maga… (Végignézi, fölülről lefelé és a tekintete lenn marad a férfi czipőjének az orrán. Ugy mondja tovább:)… maga nem elég connaisseur ahhoz, hogy méltó legyen hozzá.

(Történik egy piszkos, kopott konfortáblin, hajnali félötkor a Stefánia-úton. A nap most kel föl. Még nyáriasan süt, de a piszkos kis tó fölött már piszkos kis szeptemberi ködfoszlányok szállanak. A kocsiban egy lump ül, a bakon egy nagyon rongyos, borotválatlan kocsis. A lump most dült ki egy kávéházból, gyűrött, sárga pofával. Mielőtt hazamegy, egyet levegőzik a ligetben. Ezért ül kocsiba. A ló fürgén trappol.)

A kocsis: Az egyiktől három, a másiktól négy. Összesen nyolcz. Mert van egy régi is, segédkoromból. -83-

A kocsis: Mind az enyém. Négy kocsim van és nyolcz lovam. És két omnibuszom, temetésre való. És van egy fehér fiákerem, a miben elől kis üvegszekrény van, gyerekkoporsónak. Ez mind az enyém, a mért ilyen rongyos vagyok. De ha éjjel járok, nem öltözöm ki. A czejg is éjjeli czejg.

Az ur: Hát akkor mégse vagy szegény, te szemtelen. Miért mondod, hogy szegény vagy?

A kocsis: Az Illés-utczában van a házam. Az is az enyém. És egy üres telkem is van. Nem vagyok én koldus, csak szegény ember vagyok. A kinek parancsolnak, az szegény ember.

Az ur: Persze, hogy magázlak. Hiszen kegyed háziur és temetkezési vállalkozó. Hallja, én szeretnék felülni a bakra és hajtani egy kicsit azt a trappert.

Az ur: Mert ketten ülünk a bakon és a kocsiban nincs senki. De ezen könnyű segíteni. Kegyed majd beül a kocsiba, mintha kegyed volna az ur és én volnék a rongyos. Jó?

(Most megáll a kocsi. A kocsis beül a kocsiba, az ur felül a bakra. Aztán elindulnak. Az ur nagyokat üt a lóra.)

Az ur: Igenis nagyságos ur. Gyio. (Nagyokat vagdos a lóra. Igy trappolnak egy ideig némán. Egyszerre megszólal benn): -85-

Az ur: Van egy fehér nadrágom, nyolcz szövetkezeti váltóm, az első feleségemtől három, a másiktól négy és egy hamis váltóm a nagyapám nevére. Összesen nyolcz. Volt egy butorozott szobám a Csömöri-úton, de kidobtak belőle, mert négy hónapja nem tudom fizetni a tizenöt forintot. Állásom nincs, ma zálogba csaptam az ezüst czigaretta-tárczámat, abból ittam nyolcz üveg sört és még maradt egy forintom, a mit magának szántam. Most kunyorálni akartam a háziasszonyomnak, hogy még csak ma engedjen otthon aludni. Gondoltam, beáztatok -86- egy pakli gyufát a pohárba és megiszom, mert a revolveremet eladtam. De ha nagyon álmos leszek, nem iszom gyufát, mert nagyon szeretek aludni. Majd ha fölkelek, akkor iszom meg, mert mindig, a mikor fölkelek, könnyes a párnám, mert álmomban siratom a félretaposott életemet és sirva mosakodom délben. De kutya legyek, ha van egy krajczárom foszforos gyufára. Majd maga visszaad egy krajczárt a forintból.

Az ur: Igaz. Beszélem, beszélem, igaz, hogy beszélem, de a gyakorlathoz tartozik. Az ember, a ki még fiatal, így heczczeli magát bele. Egyre kevésbbé félek tőle, még egy hétig beszélem talán, aztán már nem fogok félni tőle és megteszem. Szépen, gyönyörüen megyek el, Isten veled szép világ, én megállítom a szivemet, mint egy órát. Maga ezt nem érti, nagyságos kocsis ur, maga még nem sirt meztelenül az ágyban, revolverrel a szívén. Ez oly szép, nagyságos kocsis ur, az embernek forró csöppek szaladnak le a -87- szeméből, a revolvercsővel erősen nyom a bordája alá, úgy hogy elfelejti hallani a kocsizörgést az utczáról, hirtelen felfájdul benne az egész rongyos életnek a szenvedése és akkor az ember olyan tiszta, mint egy drága, szép szűzleány. De gyakorolni kell ezt, míg megnyomja azt a kis fekete aczélnyelvet a revolver alatt. Az mese, hogy az ember egy napon megőrül és szivenlövi magát. Ez lassan jön. Ezt maga nem érti, nagyságos szegényember ur, és különben is most eladtam a revolveremet, hogy a lóversenyre mehessek.

Az ur: El én, nagyságos ur. Nekem mindegy, csak legyen kosztom és kvártélyom, a míg a gyakorlat tart. Ha értené, nagyságos kocsis ur, megmagyaráznám. De így csak jelzem, hogy senki se hal meg szomorúan. Az öreg ember elfárad és örül a halálnak az utolsó perczben. A beteg elveszti az életkedvét. És a ki a Dunába ugrik, mialatt -88- repül lefelé a hidról, megöregszik. Nekem még nyolcz-tíz napot kell öregednem, hogy ne nagyon sirjak, mikor meghalok. A természet csak úgy ereszti el az embert ebből a világból, ha az ember végleg beleegyezett. Még önmagunkon sem tehetünk erőszakot. De te ehhez marha vagy, nagyságos gazdám ur.

A kocsis: Az istállóban alszol és velünk ebédelsz. Vacsorát kapsz tizenhét krajczárért a kis kocsmában a stand mellett.

A kocsis: Mert akkor én nem ülök többet a bakra. Gyönge a szemem. Nekünk kocsisoknak a szemünk megy tönkre ebben a poros városban. És minek vakuljak meg? Ki tartja el a két feleségemet, meg a nyolcz gyermekemet? Igaz?

A kocsis: A lovat Bandinak hivják, tanuld meg. A többit majd megmutatom az Illés-utczában. -89-

A kocsis: Már hogyne fizetnél. Az első félórára jár nékem tőled hetvenöt krajczár. A mikor még én hajtottam. Most már nem fizetsz többet. De a forintodat nem kivánom, azt tartsd meg. Majd elsején levonom a béredből a hetvenöt krajczárt. Hadd emlékezzél rá, hogy valaha életedben fuvar is voltál.

(Ezalatt megkerülték a viztornyot s most megint ott vannak a Műcsarnoknál. A kocsi megáll.)

A kocsis: Még nem. El kell menni a zabkereskedőhöz. Legalább megtanulod, hogy hol lakik. Gyerünk. Szondy-utcza negyvenkettő. De ne üsd a lovat, mert leruglak a bakról.

(Tovább trappolnak. A konflis előtt tejeskocsi szalad, két asszonynyal a bakon.)

(Kikerüli szabály szerint jobbról, rámosolyog a tejeskofára és büszke, hogy elhagyja őket. Az új mesterség ez első dicsőségével -90- forró csöppek szaladnak le az arczán. A nap már teljes fénynyel ragyog s ők vigan ügetnek az Andrássy-úton. Emberek jönnek-mennek, álmos rendőrök mellett megy el a kocsi. Az új kocsis már gyűlölettel néz a rendőrre. Megállanak a zabkereskedő előtt. A kocsis kiszáll.)

(Megvárja, míg a kocsis bemegy a boltba. Szétnéz. Most nyitnak egy trafikot a tulsó oldalon. Leszáll a bakról és bemegy a trafikba. Az ostort kocsis-ovatossággal magával viszi.)

(Két kis lány beszélget. Az egyik tizenhárom éves, a másik csak tizenkettő. A tizenhárom éves most jött haza, miután egy évig intézetben volt. A tizenkét éves pedig elbeszéli neki mindazokat a dolgokat, a melyek ezidő alatt történtek.)

A másik: Hát meghalt. Öngyilkossági kisérletben halt meg. Megölte magát, meg is halt. Megölte magát egy öngyilkossággal.

Az egyik: Ezt nem írták nekem. Nekem azt írták, hogy meghalt és tüdőgyulladást kapott és azért hűlt meg, mert a patakba esett és meghűlt és meghalt, mert hideg volt a víz. És tüdőgyulladása volt. -92-

Az egyik: De azért kapta, mert elkövette és tudom, hogy ez valami titok, mert úgy nézel rám. Miért nem mondod meg. Mert titok?

Az egyik: Most kéreted magadat, csakhogy kunyeráljak, hogy mondd el, mert titok. Hát ménem mondod el?

(Most halk moraj következik. Körülnéznek, hogy nincs-e a közelben senki, mert az esküdözésért pofonokat szoktak kapni. Miután meggyőződtek arról, hogy senki se hallja, tiz-tizenöt suttogó istenbizony és úgyéljek és így folyjon ki a szemem és ne tanítson jövőre a Szelényi és egyéb rettenetes eskü hangzik el.) -93-

A másik: Hát várjá, a míg végig mondom. Most ne mondj semmit közbe, mert ha jár a szád, akkor rögtön abbahagyás van és nincs tovább beszélés. Hát a Lajos is ott lakott a házba és ők összegyöttek és a folyosón és a szobába is, mer a Lajos mikor már kitanulta délután a latint, akkor átment a Lujzáékhoz és sakkoztak és csak úgy mondták, hogy sakkoznak, mer a Lujza olyan buta volt, mint te, nem is tudott sakkozni, csak lökdöste a figurákat s a Lajos mondta, hogy tanítja őtet sakkozni, de nem is voltak meg az összes babák és minden délután sakkoztak. Én már a másodikban tudtam sakkozni és a Lujza pedig már tizenkettő volt, még mindig nem tudott.

Az egyik: Hát ha nekem nem szabad -94- közbebeszélni, mért beszélsz te közbe egészen mást, nem is a titkot?

A másik: Mindjárt abbahagyás van, ha még egy szót szólsz, abbahagyás gyön.

A másik: És így sakkoztak. És egyszer bemegy a Lujza anyja és éppen mikor sakkoznak, akkor megy be a Lujza anyja és a sakktábla ott fekszik fölrúgva és ott áll a Lujza a tükörnél és ki van bontva a haja, a szőke haja kibontva lóg, mint egy királyné, szétlógasztva a vállán, elől szétválasztva kétfelé, mint egy angyalnak és ott áll előtte a Lajos, oldalt előtte, nem egyenesen előtte és csókolja a Lujzát.

A másik: És mondja neki folyton, szép vagy, mint e gyangyal, szép vagy, mint e gyangyal, szeretlek, szeretlek, tied leszek, senki másé, Ludovikára megyek, Ludovikára iratkozok, akkor nem kell egyetemet is várni. És a Lujza visszapuszilta és mondta neki: szép vagy, mint egy katona, mint egy lovaskatona, szép vagy, mint egy hivatalnok, te -95- egy félisten vagy, te egy jogász vagy, te egy növendék vagy, pedig nem is növendék, hanem tanuló, mert a növendéknek kardja van, a tanulónak csak pattanás a pofáján. És így szerelmet valtak egymásnak, valtak, valtak és nem vették észre az anyát és valtak. Na és aztán… hádosztán… hát kapott szegény, meg a növendék is kapott, annak egy külön apja gyött verni és majd adok én neked szerelmet, meg ilyenféle ordenáréságok lettek mondva és a hogy a szülők szokták. De közbe a növendék ordított, hű maradok hozzád és a zangyal is ordított, most megvetsz, mer vernek, most lenézű, mert vernek és széttépték őket és a Lajost elvitték és nem bőgött, hogy mutassa a szerelmet.

A másik: Akkor a Lujzát kivitték a város végire, ott lakik a nagyanyja egy kis házba, meg a nagyapja is abba a házba és lefogták és hívták a borbélyt, a közönséges férfiborbélyt és az egy nullás géppel levágta a haját egészen kopaszra, úgy, mint a zöcsémnek van, a hogy fiúknak szokták, kopaszra. -96- Azt mondta a zanyja, e zazér van, máskor ne jusson eszedbe hajat kibontani fiúk előtt és itt maradsz nagyanyádnál, a míg meg nem nő a hajad olyan hosszúra, mint volt. És a Lujza tizenkét éves volt és most várni kellett volna még tizenkettőt, a míg megint olyan nagyra nő a haja és nekem mondta is, hogy a Lajos negyedikbe jár és négy év a Ludovika és egy év várás, az csak öt év és ő már kész lesz és öt meg hét az tizenkettő és neki még hét évig kell aztán várni és ezt nem éli túl. Naés akkor, mikor egyszer mikor nagyon esett a hó, a Lajos kiszökött hozzá és fütyült a kerítés alatt és erről ráismert, mert jelük volt és kiszaladt és elfelejtette, hogy nincs haja, vagy nem tudott hamar kendőt találni és a Lajos be akart csókolni a kerítésen és akkor meglátta, hogy nincs haja. És aztmondta neki: na, randa vagy.

A másik: A Lujza akkor bőgni kezdett és kérdezte a Lajost: hát nem szeretsz és a Lajos mondta: randa vagy. Hádaszongya a -97- hajamér szerettél. Aszongya a Lajos: nem, de így randa vagy. És mondta a Lajos: azér a szép lelkedér szerettelek, ezt mind a Lajostól tudjuk, mer el kellett neki mondani mindent, mikor a Lujza meghalt, még a törvényszéki rendőrség is kihallgatta, mondta neki: azér a szép szivedér, de így nem vagy szép. El is ment akkor a Lajos, mer a Lujza szegény mondta: hát ha nem tetszem, menj el, én itt szenvedek miattad és te csúfolsz, mer már nem szeretsz és a Lajos kaczérkodott vele és azt mondta: majd van más is, majd van más is. A Lujza is akart kaczérkodni, de nem bírt, mert szerette a Lajost. Kopasz, kopasz, kopasz, ezt kiabálta a Lajos és elszaladt, nem is ment vissza. Csak nézzél vissza, azt kiabálta a Lujza. De nem nézett vissza. Csak egyszer nézzél vissza. De nem. Megint mondta: csak intsél hátra a kezeddel. De nem. Még a Lajos azt is hallotta, hogy kiabált a konyhakert alól, mert a Lajos kint szaladt az úton és a Lujza bent szaladt utána a kertben. Akkor azt kiabálta utána a Lujza: hű maradok -98- hozzád a túlvilágon, csak nézz vissza. De nem. Nem, nem és nem.

A másik: A többit már a Lajos nem látta. A Lujza levetkőzött, hajolj ide a fejeddel, mer súgni akarom, hogyanra, tudod, egész meztelenre és belefeküdt a patakba. Pedig tél volt és esett a hó, de még nem fagyott vagy fagyott, de fölolvadt. És ott feküdt a patakban és sírt a patakban a kis kopasz feje kint feküdt a parton a konyhakertben, a hóban, de már késő volt, mikor bevitték, mer meghalt, meghűlt. A mama látta szegényt meztelenyen és aszonta, olyan sovány volt, mint egy kis rózsafa télen. Na és nincs tovább a titok.

A másik: A Lajosnak nem volt szabad a temetésre menni. De a Lajos nem bánta az egészet. Most ügyvéd lesz a Lajos, nem katonatiszt. Ő azt mondta, nem tehet róla, ő csak a haját mondta, hogy csúnya és ez mingyár olyan buta volt. És a Lajos most a Gizát mindig hazakiséri a tánczból. A fiúk mind ilyenek. -99-

(A történet színhelye a fiumei kikötő ama része, a honnan Abbáziába indul a hajó. Friss, hűvös nyári reggel. Személyek: egy harminczöt – usque harminczéves, jobb napokon pláne huszonnyolcz éves asszony. Ma, miután nem aludta jól ki magát a hálókocsiban, harmincznégy éves. Egy férfi, negyvenéves. Tekintettel arra, hogy a férfiak minden évben egy évvel öregszenek, kivéve a harminczkilenczedik évet, melynél két-három esztendeig szoktak vesztegelni, ez a negyven testvérek közt is megér negyvenkettőt).

Az asszony: Akkor még együtt töltünk egy órát. Nagyon szeretek magával beszélgetni. Mindössze csak két hete, hogy az uram jóvoltából ismerem, de már úgy érzem, mintha ezer esztendeje volnánk jóbarátok.

Ez ugyan egy gyalázatos közhely, de ha én -100- ezt szebben tudnám kifejezni, akkor tárczákat irnék.

Az asszony: Annyi finom lélektant tanultam magától, hogy szinte megváltoztatta az eszem járását. És az a szép, okos kis történet, a mit tegnap elmondott…

Az asszony: Már ekkor föltettem magamban, hogy cserébe én is elmondok magának egy nagyon szép, nagyon finom, nagyon előkelő kis történetet…

Az asszony: A mely velem történt meg. Nagyon régen; van már tíz éve. De él bennem, eleven, de csöndes életet él a szivemben.

Az asszony: Mondom, van már vagy tíz éve. Abbáziában töltöttem egy hónapot, tavaszszal. Az uramat vártam, a ki megígérte, hogy értem jön s hazavisz Pestre, de csak távirat jött helyette, hogy nem jöhet, utazzam -101- egyedül. Fogtam tehát magamat, beültem egy elsőosztályú kupéba és elindultam Pest felé!

Az asszony: Itt egy kicsit törnöm kell a fejemet. Tudniillik Fiumén túl egy hadnagy szállt be a kupéba, csak azt nem tudtam, Plasenál vagy Lokvénél. Valamelyik kis állomáson.

Az asszony: Igaza van. Elég az hozzá, hogy beszállott. Ketten ültünk a kupéban, ő meg én. Egy fiatal, serkedő bajuszú katonatiszt, meg egy üde, friss, szép fiatal asszony. Ez utóbbi én voltam. Azzal, hogy megmondtam, hogy ennek már tíz éve, jogot váltottam arra, hogy szépnek nevezzem magamat.

Az asszony: A hadnagy eleinte a tájat nézte, de aztán elkezdett irántam érdeklődni. Érdemes is volt. Édes kis ruha volt rajtam, -102- tudja egy sötétkék izé… de az mellékes. Sandítani kezdett felém. Én is úgy tettem, mintha az ujságot olvastam volna, de figyeltem. Hosszú, egész napos út állott előttem, be voltam zárva egy napra ezzel a katonával egy mozgóczellába, hát érdekelt a helyzet. Ezt nem lehet rossz néven venni tőlem.

Az asszony: Na és aztán különféle változatok állottak be. A vonat fordult és a nap a hadnagyra kezdett sütni. Fölkelt s helyet változtatott. Szembeült velem. És azontúl nézett. De nagyon beszédes szeme volt. Előbb mintha kérdezte volna a szemével: «Nagyságos asszonyom, megengedi-e, hogy nézzem?» Aztán könyörgőre fogta. Ezt nézte: «Észreveszi-e, hogy szerelmesen bámulom? Érzi-e, hogy e röpke pillanat olthatatlan vágyak szikráját pattantotta katonaszívem taplójába? Könyörüljön meg rajtam asszonyom!»

Az asszony: Én letettem az ujságot. Ezzel azt mondtam: «Hajlandó vagyok a dolgot -103- így folytatni. Ime, leteszem a spanyolfalat, mely bennünket elválasztott, állom a nézést.» – Hálaadó pillantással válaszolt. Majd igéretet olvastam ki szeméből: «Hálából asszonyom, uriember maradok és nem mozdulok el a szemmel való beszélgetés teréről.» Egy tekintettel megköszöntem ezt neki.

Az asszony: Ne türelmetlenkedjék. Gyerünk szép sorjába. Hosszú ideig nézett szerényen, tisztelettel, álmodozva. Az arczomat áhítattal nézte. Azután a kezemre bámult, valami nagyon finom, csodálkozó mosolylyal, mintha ezt mondaná: «Micsoda szép kis fehér kéz!» Aztán a czipőmre nézett, szemérmesen, komolyan, a hogy csak az igazi férfiak tudnak nézni olyasmit, a mi nem az övék. Végigmért, végigsimogatott a pillantásával, beburkolt, megölelt vele. Ekkor ezt pillantottam: Ah!…

Az asszony: Azt, hogy: «Ah.» Ez olyan bágyadozó, jóleső, némi igen kis szemrehányással -104- spékelt «ah», a mit azoknak mondunk, a kik nagyon erősen ölelnek meg bennünket. De nem mondtam, csak pillantottam.

Az asszony: A katona gyönyörűen viselkedett. Nem élt vissza ezzel. Mélyen, szomorúan nézett rám, mintha ezt mondaná: «Milyen kár, hogy soha, soha nem ismerhetjük egymást mi ketten, a kik így összeillünk, a kik egymás tekintetét megértjük.» És bucsuzott.

Az asszony: A szemével. Komoly, szép, érzékiségtől mentes búcsúcsókot nyomott a homlokomra, persze a tekintetével. Aztán búsan nézett, mintha mondaná: «Nevermore… Nevermore…»

Az asszony: Igen. «Soha… Soha…» Majd Zágrábban kiszállt, nagy fájdalmas sóhajtással utána néztem. Finom, előkelő lélek volt, nem nézett vissza a vonatra. Elment. Eltünt. Azóta se láttam. De mindvégig -105- meg fogom őrizni emlékét, olyan költői, oly szép együttlét volt ez. Becsülöm, szeretem ezt a katonát s ha valami bánatom van, ő reá gondolok. Ez volt a legkülömb férfi, a kivel életemben találkoztam. Azt is merem mondani: ez szeretett engem legjobban ezen a világon. Becsületesen, szenvedélyesen, önfeláldozóan, férfiasan. Majd, hogy szerelmes nem lettem belé utóbb. Mindegy, na. Elmúlt. Szép kaland volt s ő egy igazi férfi.

(Nagy csönd. Az asszony elsáppad. A férfi a zsebébe nyúl, kiveszi a tárczáját, kivesz a tárczájából egy darab kék papirt s azt a továbbiak alatt görcsösen a kezében tartja.) -106-

A férfi: Én. Négy éve, hogy kiléptem a hadseregből. Én voltam. Plasenél szálltam fel és Zágrábnál szálltam le. Narancssárga hajtókám volt.

A férfi: Ugy-e? Óh, nagyon jól emlékszem. De csak most kezdek nagyon jól emlékezni. Én tudniillik rég elfelejtettem az egészet.

A férfi: Mert… mert nekem nem volt nagy okom arra, hogy emlékezzem rá. Én -107- ugyanis a menyasszonyomhoz utaztam Zágrábba.

A férfi: És… én… nem úgy értettem ezeket a pillantásokat. Mikor a kezére néztem, arra gondoltam, hogy a menyasszonyom apja smuczig ember. Mindenféle bajokat csinált a kauczió körül. Keserűen mosolyogtam. Ön azt hitte, a keze kicsiségén mosolygok…

A férfi: Hogy miért néztem a kezére, a czipőjére? Ha az ember nagyon elgondolkodik, megakad a szeme valamin. Éppúgy nézhettem volna a lámpára is. Mikor a czipőjére néztem, elkomolyodtam, de ebben nem volt tisztelet vagy férfiasság. Akkor arra gondoltam, hogy ha az apa továbbra is fösvény marad, komoly akadályai lesznek a házasságomnak. «Hát akkor mi lesz velem?» – kérdeztem magamban s tétován néztem végig önt tetőtől-talpig, mint a ki töri a fejét. Ez akkor volt, mikor ön azt pillantotta, hogy: «ah». De beláttam, hogy kauczió nélkül -108- nincs boldogság, hogy mindennek vége, ha ma nem leszek erős és erélyes. Sóhajtottam egyet, összeszedtem magamat és ezt gondoltam: «Lesz, a hogy lesz.» Erről hitte ön, hogy búcsúzom. Erről hitte ön, hogy azt mondom: «Milyen kár, hogy nem lehetünk egymáséi.»

A férfi: A vonat tovább robogott és én arra gondoltam, hogy ha az apa akart volna pénzt adni, már adott volna. Tehát ha eddig nem adott, nem is fog adni. Búsan néztem magam elé. Ez volt a «nevermore, nevermore.» A «soha». De a «soha» a kauczióra vonatkozott.

A férfi: Aztán Zágrábnál, mielőtt kiszállottam, ezt mondtam magamban: «Itt vagyunk, most dől el: enyém lesz-e a leány vagy sem. Gyerünk hát, előre, fel a harczra!» És sóhajtottam egy nagyot. Kiszálltam, elmentem, vissza se néztem. Ez volt az a sóhaj, a mely önben még ma is visszhangzik s ez volt az a vissza sem nézés, a mi önt annyira meghatotta. -109-

A férfi: Nem lepleztem volna le magamat, mert nem tartom humánus dolognak a mások illuzióit összetörni. De mégis megkellett tennem, mert nem tűrhetem, hogy meg nem érdemelt tiszteletet, becsülést, szeretetet és emlékezést élvezzek egy derék, okos uriaszszony részéről.

A férfi: Én. Narancsszínű hajtóka, egy arany csillag. Plasetól Zágrábig.

Az asszony: Úgy van. És kár, hogy így van. Olyan jó volt ezt a katonát szeretni…

Az asszony: Szomorú. Az asszonyok ilyenkor tanulják meg, hogy a férfi csak akkor érdemes a szerelemre, ha mindenféle szép tulajdonságot képzelünk bele. Befestjük szép színesre, aztán beleszeretünk. Belőlünk fakad minden, a mit meg tudunk szeretni. Besugározzuk magukat a lelkünk fényével, aztán -110- melegszünk ennél a fénynél. Ez a mai fölsülésem borzasztó. Csak egy vigasztaló momentum van benne.

Az asszony (nyugodtan): Az az, hogy az egész történetből egy árva szó sem igaz.

Az asszony: Egy árva szót se. Holnapután megérkezik az uram, attól megtudhatja, hogy soha életemben nem utaztam még Fiume és Pest közt, tegnap tettem meg először ezt az utat.

Az asszony: Ne dadogjon. Ma láttam először Fiumét. Az egész hadnagy-história hazugság. Tanúm az uram, a kivel tizenhat év óta mindig együtt utazom. Ön felsült. Majd adok én magának illuziókat rombolni.

A férfi: Hm. Most le volnék főzve. Lefőzött volna egy hazugsággal, ha nem vigyáztam volna magamra. De szerencsére vigyáztam. (A kék papirt, a mit eddig a markában tartott kihajtogatja): Ezt a papirt itt tartom a kezemben, mióta beszélek. -111-

A férfi: Ez a papir a bizonyítéka annak, hogy én rögtön tudtam, hogy hazudni méltóztatik. Tegnap, mielőtt elutaztam Pestről, elrendeztem az ügyeimet és többek közt kifizettem a… a hadmentességi adómat is. És ez itt az írás róla. (Átadja.)

A férfi: Ez nyugta tizenöt korona hadmentességi díjról, az én nevemre kiállítva. Ez bizonyítja, hogy soha életemben nem voltam katona, tehát hadnagy sem, se narancsszínű, se czitromszínű.

A férfi: Igen. De a mint hazudni kezdtem, rögtön a kezembe vettem ezt a papirost, s ezzel bizonyítom: nem azért hazudtam, hogy érdekessé tegyem magam, hanem azért, hogy önből kicsaljam a hadnagy-mese czáfolatát. Most megkaptam. Köszönöm. Így kell elbánni az asszonyi hazugságokkal.

Az asszony: Ez az írás kétségkívül bizonyítja, hogy maga nem volt katona?

Az asszony: Köszönöm. Mily szerencse, hogy minden kéznél van. Kérem, adja ide a táskámat, lenn van a többi közt.

Az asszony: Igen. (Kinyitja. Vastag könyvet vesz ki belőle): Tessék. Mi ennek a czíme?

Az asszony: Ezt tudniillik mindig magammal viszem, hogy avatatlan kezekbe ne kerüljön. (Fellapozza.) Ezernyolczszáz… kilenczvenhat… itt van. Tessék. Megengedem, hogy ezt az egy oldalt elolvassa. Itt részletesen le van írva a hadnagy története, úgy, a hogy elmondtam.

A férfi (elolvassa): Valóban. Most megint le vagyok főzve. Hát miért tagadta le az előbb?

Az asszony: Mert a nélkül sohse sült volna ki, hogy maga hazudott. De kicsikartam magából a hadmentességi vallomást és igy most megint ép az illuzióm. Csak egyet mondjon meg: véletlenül jutott eszébe a narancssárga hajtóka? Mert mint a naplómból is -113- láthatja, a hadnagy narancsszínű hajtókát viselt.

A férfi: Tíz év előtt az az ezred feküdt Fiuméban, a melynek ilyen hajtókája volt. Azért mondtam.

Az asszony (megfogja): Várjon csak. Még csak kettőt mondok. Sohse akarjon hazugsággal operálni egy asszonynál. Ez egyértelmű azzal, hogy kiszolgáltatja magát neki. És soha ne bántsa többé az illuzióimat. Mert láthatja, ezeket nem engedem. A végletekig elmegyünk, ha az illuzióinkat bántják. S miután az illuzió alapjában véve nem egyéb, mint egy kellemes hazugság, hajlandók vagyunk akár tíz kellemetlent is hazudni, csakhogy ez az egy kellemes megmaradjon. Hazugságból élünk és hazugsággal védekezünk. «Tout est mensonge», mondja a költő s mikor ezt mondja, szintén hazudik. Most mehet. Isten áldja meg. És hagyja békén a mi szakmáinkat.

(Nekivág a tengerparti útnak. A férfi utána bámúl és keserű pofát vág.) -114-

(Csinosan berendezett, tiszta, rendes kis szoba. A falakon zsirfoltok, a szőnyegen sajtpapiros és egy fél kifli. A diványon egy tegnapi női gallér. A szekrényajtó nyitva. Az ablak papirossal van beragasztva. A szobában egy férfi ül és vár, a petroleumlámpa fénye mellett. Egyszerre csak belép a nő. A nő szőke, fiatal és még soha a színpadon egyedül nem énekelt.)

(Most a nő lecsapja a kalapját a székre, beakasztja a kabátját a szekrénybe, előveszi az ujságot és olvas.)

A férfi (hirtelen kitör): Disznó, disznó, hol voltál délután kettőtől féltizig? Megöllek! (Felkap egy széket). -115-

A nő: Na, na, na. Semmi szinház. Takarodjék a lakásomból. Takarodjék a lakásomból, mert rendőrt hivatok. Goromba fráter. Hogy lehet ennyire ideges valaki? Nem tud szebben beszélni? Gyerek… Ülj le, te majom. Puszit. Ide.

A férfi (bepuszil a nő nyakfodrai közé): Duu, duu, duu, buu, buu. (Ezt mind nagy meggyőződéssel mondta be a nyakba.)

A férfi: Nem igaz, mert félháromkor itt voltam és te már nem voltál itthon.

A férfi: Itt ültem félháromtól félnégyig és nem jöttél. Egy órahosszat tartott, a mig a szomszédlakásból visszajöttél?

A nő: Mindjárt visszajöttem, de a lépcsőn találkoztam a házmesterrel, a ki mesélte, -116- hogy a feleségének kis fia született és én mindjárt a lépcsőn lementem hozzá és megnéztem a kis fiut. Ma reggel született.

A férfi: Az nem igaz, mert a házmesternének hat hónappal ezelőtt született fia, ezt onnan tudom, mert tíz forintot adtam neki akkor. Ha ez ugyanaz a fiu, akkor hazudtál, ha pedig azóta ujabb fia született, akkor ez nagyon szép tőle.

A nő: Mindjárt láttam, hogy már öreg gyerek. Becsaptak. Mindig kitalálnak valamit, hogy borravalót pumpoljanak.

A férfi: Nem igaz, mert félhétkor megint itt voltam és nem voltál itthon. Egyébként is az a gyufa, a mit a kulcslyukba tettem, még érintetlenül volt benne, tehát nem is jöttél haza egyáltalában azóta, mióta én félnégykor elmentem innén. Most megint hazudtál, megint napnál világosabban rád bizonyítottam, hogy hazudtál. Disznó, megöllek! Tönkretetted az életemet! (Felkap egy kést.)

A nő: Mi vagy? Megint úgy teszel, mintha -117- a férjem volnál. Tedd le azt a kést. Takarodjál a lakásomból. Erzsi! Erzsi!

A férfi: Mert itt összevissza hazudsz mindenfélét, a mi csupa hazugság. Se házmester, se gyerek, se Reiner, se elmenés, se hazajövés… semmi nem igaz. A jégpálya mögött sétáltál gróf Bátorszöghy Bélával, miközben a gróf mindig a nyakadba csókolt és végül felültetek egy fiakkerre és elrobogtatok és megálltatok gróf Bátorszöghy lakása előtt és te fölmentél a gróffal együtt az ő lakására és ne is mondd, hogy csak a bibelókáit nézted meg, mert fölmentél délután háromkor -118- és ne is mondd, hogy mindjárt lejöttél, mert pont kilenczkor jöttél le tőle. Megöllek, te szemét. (A keze köré csavarja a haját): Csak egy rántás és lábaim előtt fekszel! Ez a hála hűségemért? Szerelmemért?

A férfi: Hát jó, eleresztem. Ha most nem harapsz meg, meghaltál volna. A bestia ügyesen védi magát. Engem többé nem látsz. Isten veled. (Fölveszi a földről a kiflit, megnézi és visszadobja a földre, azzal leül és rögtön fölkel.)

A nő (felrántja az ajtót): Erzsi, azonnal menjen rendőrért. Mért nem ment az előbb, mikor parancsoltam?

A férfi (ismét a kifli után nyul): Meg is halsz, ha… ha… (az asztalra dobja a fél kiflit gőgösen, a hogy a szinházban dobnak pénzt a vesztegetőnek, mondván: -119- «tartsd meg piszkos aranyaidat»): A privát detektiv kikémlelt mindent.

A férfi: És én is láttalak. És aztán kell ehhez detektiv? Utolsó nő vagy. Még egy szó és megmondom, mi vagy.

A férfi: Mégis… lám mégis van benned valami maradványa a tisztességnek. Ne sírj.

A nő (zokog, a mivel nagy parfümszag jár, mert zsebkendő is szerepel): Nem tudnám túlélni, ha kimondanád!

A nő: Már megint az anyával gyöttök? Mind az anyával gyöttök. Mit akartok tőlem?

A férfi (rezgő hangon): A kis családi otthon… apád, anyád… kis hugod…

A nő: Huggal gyöttök. Anyával gyöttök, huggal gyöttök. Nem szégyellitek magatokat? Minden rongyos szamár férfi ezzel gyön. Mi közöd az anyámhoz? Rikatni akarsz? Az -120- anyámat használod fel arra, hogy ne csaljalak meg? Hát igenis, tudd meg… (fölkel, villog a szeme)… tudd meg, a mit nem tudsz, hát igenis…

A nő: Fél. De mindegy. Nincs joga egy idegen férfinak éjjel az én lakásomon botrányt csinálni. Menj haza és többé ne lássalak. Takarodjék a lakásomból, mert rendőrt hivatok. Nincs semmi joga.

A férfi (megszégyenülten nyul a kifli után és keserű mosolylyal forgatja a kezében, mintha mondaná: «e parányi fegyver gyilkos kis golyója kioltja éltem, hahaha.») Nincs jogom. Gróf Bátorszöghynek pedig…

A férfi: Szép. (Kétségbe van esve és ismét a legborzasztóbbhoz -121- fordul): Tudod, mi vagy te? Én megmondom, hogy mi vagy te! (Rámutat a fél kiflivel.) Te…

A nő: Bánom is én, mondja ki. Nem mondja először. Erzsi! Hát nem vett ma felvágottat?

A nő: Igen. Szeparé. Jogom van hozzá. Nem vagy a férjem. Hozzon negyvenért szalámit, nyelvet, disznósajtot és egy hámozott uborkát.

A férfi (őszintén, reszkető hangon): És ha azt mondanám, hogy hiszen mindezen lehet segíteni… hogy egy igazán komoly dologgal… hogy a jogaimat… és akkor a világ szemében is egészen más izé…

A férfi (a kifli után nyul és rámosolyog, könnyein keresztül, -122- mintha mondaná: «te édes emlék, mit nagyanyám is keblén hordott.») Nézze, Emma… ha azt mondanám… (lassan az asztalra borul és elrejti az arczát):… az én apám már nagyon öreg… az anyám imád engem és nem mondhatok olyat, a mit ne helyeselne… és a kis hugom… szegény ártatlan kis hugom, hisz beleőrül a fájdalomba; oh én gazember és marha!

A nő: A maga huga igen. Az enyém nem, úgy-e? Az enyém nem is hug. Menjen innen, mert megfeledkezem magamról és pofonütöm. Gyáva fráter. Gyere és csókolj addig, a mig el nem akad a lélekzetem!

A nő (közbevág): Nem is kell. Nem kell a bocsánatkérésed. Hiába is kérnél bocsánatot. Megaláztál és takarodjál. Menj. És gyáva vagy. Bátorszöghynek a kisujjában több a gavalléria. Menj haza.

A cseléd (miközben kipakolja a fölvágottat): Még ha nem tudom, férje volna a kisasszonynak, de még csak nem is férje, hát mi köze neki ahhoz, hogy mi tetszik és hogy tetszik és mikor és hogyan és mikor és kinek mi köze hozzá, még nem mondom, ha férje volna.

(Mosolyog, de aztán nagyon szomoruan néz maga elé. A fáradtságtól elalszik, az égő lámpa mellett, ruhástól, vacsora nélkül. Lenn csapódik a kapu: most ment ki a férfi. Kilép a kapun és elkezd fel-alá járni, mint a ki virradtig nem megy el innen. Nagyon erősen gondolkozik és már minden rendben van, csak még azt nem tudja, hogy hogyan írja meg a hugának.) -124-

(Gyönyörűen süt a korai tavaszi nap. Az Andrássy-út külső kertes végén sétál két nagy lány. Már tavaszi ruha van rajtuk. Lassan mennek, süttetik a hátukat a nappal.)

Az egyik: Nem hosszú ember, csak nyulánk. Vagy mint a költők mondják: sudár. Nem sovány, de még csak nem is testes. A világért se lehet, merev: hajlékonynak kell lennie, anélkül azonban, hogy fürge volna. Érted már? Ismered ezt az emberfajtát? Keveset beszél, azt is halkan mondja. Kitünő modora van. Viczczeket sohase csinál, de a mások viczczeinek szerényen nevet. Roppant karakteres, nem valami elme, de -125- az itéletében józan és következetes: szóval magas, karcsú, szőke ember. Ne nevess ki, ha ezt mondom, de én nagyon érzem, a mikor mondom: az ilyen férfi szőkén cselekszik, szőkén jár, szőkéül viseli magát és szőkéket mond.

Az egyik: Dehogy érted. Csak a mikor ilyen bolondot hall az ember, rá mondja, hogy érti, mert azt hiszi, hogy illik minden vadat érteni. Én például így magyarázom azt is, hogy a mama modern képeket vásárol, pedig tudom, hogy nem érti őket és titokban imádja az olyan olajnyomatokat, a miken fölkel a hold és egy pásztorfiú felfútt pofával furulyázik.

Az egyik: Hát jó, vedd úgy, mintha elhittem volna, hogy érted. Hát mondom, ez az én zsánerem.

(Szétnéznek, keresnek a sétálók közt hamarjában egy magas szőkét, hogy azt lehessen mondani: «ilyen mint ez ni.») -126-

Az egyik: És, hogy tovább mondjam, már a szemem is úgy működik, hogy egy csomó férfi közül az első pillantásra meglátom az én fajtámat, a magas szőkét s a második pillantásra már csak őt látom, senki mást. Bálon például. Bejövök a terembe s rögtön tisztában vagyok vele, hogy kik ott az én embereim. A magas szőkék kivillognak a többi közül, szinte vonzódnak felém. És akárhogy kezdődik, akárkivel kezdem, a vége mindig az, hogy a végtelen négyest, meg a még végtelenebb szupé-csárdást egy magas szőkével tánczolom, a ki szőkéül viseli magát…

Az egyik: Ugy van. Kurjongat az is, de halkan, csak nekem, mondjuk így: privatim. Az ismeretség első félórájában van bennük valami szőke merészség: bátran, szinte atyáskodva bánnak velem, rámszólnak tettetett szigorúsággal: «vegye fel a belépőjét, mert -127- meghül, nézze meg az ember.» A második félórában pedig már a legjobb barátaim, a nélkül, hogy egy intim szót váltanának velem. A terem tulsó sarkából is rámnéznek, látják, hogy semmi kivánságom nincs, hát hidegen tovább diskurálnak a barátjukkal. De ha azt látják, hogy idegesen nézek körül, hogy keresek valamit, hát méltóságteljesen odajönnek és szeliden, komolyan kérdik: «mi baj van, kis lány?»

Az egyik: Most se érted, de az nem baj. Nem az a fő, hogy te értsed, hanem az, hogy én beszélhessek. És mind ilyen. Ha katonatiszt, akkor is ilyen. És ilyen, ha hivatalnok, ha jogász, ha gazdag, ha szegény, ha zsidó, ha keresztény. Ez a megkülönböztetés felülemelkedik minden faji és társadalmi különbségen. A magas szőke, az magas szőke. Mindhalálig.

Az egyik: Most értünk oda, a hol szenzácziós vallomást kell neked tennem. -128-

Az egyik: Fekete. És nem magas fiú, hanem alacsony. Nem éppen kicsi, de… alacsony, mondhatnám azt is, hogy tömzsi. Ne czifrázzuk, hanem mondjuk ki: halálosan szerelmes vagyok egy kis tömzsi fekete fiúba. Orvos.

Az egyik: Nem. Sőt nagyon is érthető és én, a ki eszes lánynak tartom magamat, csak azt sajnálom, hogy ezt már előbb nem tudtam és csak akkor tudtam meg, mikor mikor már szerelmes voltam. Nekem tudnom kellett volna, hogy miután harmincz bált szőkékkel tánczoltam végig, miután kétszáz zsuron csakis velük suttogtam, miután korcsolyázás közben, sétán, fürdőhelyen, tennisznél, tárlaton, szóval az összes felületes helyeken csakis és kizárólag ezeket kerestem és a legszigorúbban csakis magas szőkékkel -129- tánczoltam, sétáltam, nevetgéltem és kaczérkodtam, – a vége az lesz, hogy ha jön egyszer egy férfi, a kivel szégyellek tánczolni, mert nem akarom ugrálni látni, a kivel nem tudok nevetgélni, mert komolyság fojtogatja a gégémet, a kivel nem tudok kaczérkodni, mert belehalkul a vidámságom valami nagy, meleg csöndességbe, mondom, ha jön egy férfi, a ki… a ki… a ki… szóval, akkor ez a férfi nem lesz magas szőke, hanem kicsi és fekete. Ezt tudnom kellett volna.

Az egyik: És most itt van, most megjelent a láthatáron és most már egyhete sem tudok aludni. Tudnom kellett volna, hogy addig leszek nyugodt, a míg ezek a hideg szőkék keringenek körülöttem. Tudnom kellett volna, hogy ha ezek közül a száműzöttek közül egyszer egyet meglátok, akkor aztán baj van. Mert a baj mindig ott van, a mikor valaki egyszerre csak máskép kezd beszélni velünk, mint azok, a kik velünk eddig mindig egyformán beszéltek.

Az egyik: De még milyen feketéket! Egy kicsit önző és ezzel meg tud kínozni. Ő neki ugyan hiába nézek idegesen körül, keresve valamit, észre se vesz. És aztán, ha észre is vesz és oda is jön, addig nem érdeklődik a bajom iránt, a míg meg nem mondom neki. De akkor aztán nagyon gyöngéd. Tudod, olyan meleg, úgy elborít a forrósága, szeretném azt mondani: oly viharos a gyöngédsége, hogy belebódulok. Csak amatőrök tudnak ilyen gyöngédek lenni. A kinek ez a mestersége, annak olyan a gyöngédsége, mint a vendéglői leves. Meleg, meleg, az ördög akárhova tegye, de sótalan és izetlen. A ki azonban dilletánsa ennek a mesterségnek, az olyan, mint a műkedvelő szinész, agyondolgozza magát… vagy más hasonlattal kezdtem?

Az egyik: Igen. Az olyan, mint a vasárnapi leves otthon, a családban: izletes, meleg, aromás, tápláló; minden van benne: hus, tészta, főzelék, szinte egy egész ebéd. Tudod, most már nem adok ezer jó modort -131- és millió tiszteletet egyetlen temperamentumért és egyetlen édes, szívből jövő tiszteletlenségért. Istenem, hányszor segítették rám a szőkék a belépőmet úgy, hogy kezük fejével, nagy ravaszul végigsimították a vállamat «véletlenül!» De egy se mondta azt, a mit ő: «vegye fel maga a belépőjét, mert ha én egyszer kinyujtom a karomat a két válla fölé, akkor én már magát meg is ölelem».

Az egyik: És tánczolni se tud. A szőkék úgy siklanak a parketten, mintha kerekestalpu czipőn járnának. Ez a kis tömzsi fekete pedig esetlen, mint a medve és csak állani tud.

Az egyik: Őszszel. Októberben. De csak polgári lesz. És Kopenhágába utazunk. Mondd -132- legalább, hogy örülsz, mert úgyis tudom, hogy megpukkadsz.

A másik: Hiszen te eszes lány vagy, veled lehet beszélni, te nem érted félre az embert…

A másik: Nem… nem! Csak azt akarom kérdezni, hogy… nem gondoltál-e arra…, hogy talán… esetleg… oh, nem most… öt-hat év mulva… vagy tiz év mulva… egyszer mégis csak kiüt belőled az ősi ösztön, hogy a magas szőkéket szereted? Tudod, ha már sok volt a kis feketéből…

Az egyik: Oh, ne örülj, hogy most valami komiszságot mondtál. Sőt szégyeld magad, mert ártatlanul és naivul kérdezted. Én bátor teremtés vagyok, szabad, ujmódi nő, -133- én az ilyentől nem ijedek meg, én orvosi könyveket olvastam és én tudom, hogy az ilyenről nemcsak szabad, de kell is gondolkozni.

Az egyik: Tehát ki fog belőlem ütni. El vagyok készülve arra, hogy tíz év mulva, ha már nagyon megelégeltem a feketét, jön egy szőke, a ki érdekelni fog, a ki foglalkoztatni fogja a lelkemet és a kivel valami ártatlan flörtöm is lesz. De csak ennyi.

A másik: Látod, most meg vagyok veled elégedve. Becsületes teremtés vagy. Nincs igazuk azoknak, a kik azt mondják, hogy állhatatlan, nagyon is asszonyos természet vagy és meg fogod csalni az uradat.

Az egyik: Oh… tudom, hogy vissza fognak térni a szőkék… tudod… gyerekkori emlékek, leánykori gusztus… feltámad az emberben. Sőt nagyon sok szőke ügyem lesz. De mind ártatlan, nyugodt lehetsz. A szőkék, azok az én hétköznapjaim.

Az egyik: Hümmögtél, nyomorult. Azt hiszed, nem merem bevallani? Igenis bevallom: ha aztán megunom a sok szőke, ártatlan ügyet, a sok magas ifjut, a ki mind szőkéül cselekszik, akkor… adja isten, hogy ne jöjjön egy másik kis tömzsi fekete… mert…

(Daczosan, egy kicsit szomorúan néz maga elé. Aztán némán sétálnak tovább.) -135-

(Vasárnap délután, a Népligetben. A ringlispil forog. A ringlispilen lovak, medvék, tigrisek és szarvasok hátán ülnek a lányok. Egymás mellett van két szép szarvas, az egyik pej, a másik vasderes. Mind a kettő a száját tátja és ugrásra készen áll, úgy forog körbe az «én is úgy adtam oda» dallamára. Az egyiknek a hátán ül Marika, a másikén Julika. Egymásnak hajtják a fejüket. Forognak ők is körbe, élvezettel, boldogan. A nap süt. Por van. Sok zene, össze-vissza. Marika tizennyolcz éves, Julika tizenhét. Cselédek mind a ketten.)

Marika: Persze, hogy más. Huszárkatona, tüzérkatona, rongyos furvézerkatona és büdös baka.

Marika: Rendőr, az nem katona. Konstábler, az nem katona. Az csak rendőr, vagy biztos, vagy konstábler, de soha életibe nem is vót katona, nem is lesz.

Julika: Pedig van kardja. Kalaaznak nincs kardja. A kinek kardja van, az katona.

Marika: Díszmagyarnak is van kardja, mégse katona. Miliszternek is van kardja, mikor a király elejbe megyen, azér mégse katona. Képviselőnek is van kardja, mégis asse katona.

Marika: Huszárkatona, tüzérkatona, rongyos trénkatona és büdös baka. És tiszt, az is katona. Meg honvéd is katona.

Marika: Szanité is katona. Csak nem egészen. Félig csak. Szanité. Úgy mongyuk: ez itt katona, ez meg itt szanité.

Marika: Ha kardja van, csak ha nem rendőr. Ha van kardja, katona. Ha rendőr, az nem katona, pedig van kardja. Így van. -137-

Marika: Az olyan, mint a szanité. A ki ződ, az csak félig katona. Félig fináncz. A szanité is ződ, csak világosabb ződ. A fináncz sötétződ.

Julika: Hát mos megin hogy tudom, mellik a katona? Kardja is van, puskája is van, ződ is, mégse katona.

Marika: Maj megtanulod te is, ha soká lesző jezen a Pesten. A huszárt azt tudod.

Marika: Csak a nadrágja. A vártüzérnek stráfgya van. Barna kabát, az trénkatona, rongyos furvézer.

Julika: Hát mos megin hogy tudom, mellik a katona. A ki ződ, az nem katona? Hiszen a vadász is ződ.

Julika: Puskája is van, kardja is van, csillaggya is van. Mégse katona. Hát mellik a katona? Mirű ismerem fő?

Julika: Minek csúfúsz. Kigúnyúsz. Mer itt vagy már egy esztendeje, én meg csak mos gyüttem. Hát honnat tudjam én a katonát. Ahelétt, hogy megmondanád, kigúnyúsz. Inkább mondd meg, ne csúfújj.

Marika: Hát nyisd kija füled. Csakis egyrű ismerszik meg, hogy mellik a katona. Ha szalutál. Errű az egyrű.

Marika: Nem gúnyullak én. De ha azt mondod, hogy Hugó, hát akkor muszáj nevetni. Hát hogy híjják?

Julika: Hugó, Hugó, Hugó. Ez a becsületes neve. Hát a tiedet hogy híjják?

Julika: Az szebb. De mer az huszár. Huszárt nem híhatják úgy, hogy Hugó. Huszár, az István. Az enyim az Hugó. Katonahugó.

Marika: Hordár az, fiam, ott győjjön rá a frász. Mingyá kellett volna tudnom. Hugó, az hordár. Piros sapka, az hordár. Se kardja, se puskája… -141-

Julika: Tüzérnek is van, még a gombján is. Azér, mer Hugó, azér lehet katona. Szalutál is, piros sapkája is van, köpik is.

Julika: Egész nap a sarkon áll a vártán és köpik. Szuronya nincs, de kése, az van. Katona, katona, katona.

Marika: Mer taval, mikor én erre a Pestre gyüttem, engem is becsapott egy illen hordár. Ne sírj fiam, én is azzal kezdtem. Esztendőre lesz huszár. Maj csak akad neked is. Hogy híjják? -142-

(Julika hátbavágja Marikát és leugrik a ringlispilről, a mely már egészen lassan forog. Aztán elszalad, elvegyül a por, az emberek, a pereczek, a kendők, hinták közé. Sok zene szól, mindenfelé, össze-vissza. A nap vörösödik, lemenőben van. Hűvös szél jön az Üllői-úton.) -143-

(Egy éltesebb ur – valamikor régen azt mondták volna: «nyugalmazott donzsuán» – nagy fotelben ül és több fiatal hölgynek előadást tart. Fiatal koráról beszél, most már megöregedett asszonyokról beszél és számozza őket. Ilyenformán):

Az ur: A legnagyobb gonoszságot követte el, a mit asszony férfival elkövethet. A költő szerint a legnagyobb bűn a hazaárulás, erre nincs is bűnbocsánat. De ezt férfiak szokták elkövetni. Ő azonban elkövette a legnagyobb asszonyi bűnt.

Az ur: A nőnél az igazmondás olyan, mint a férfinél a hazaárulás. A nő hazája a hazugság. Ha ettől elpártol, az én szememben vége.

Az ur: Mondtam, hogy ő volt a tizenkettedik. Én gazdag ember voltam s megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne törődjem semmi mással, csak a nőkkel. Mialatt a többieket a nép nyomora, a gazdasági helyzet, a művészet, a politika érdekelte, azalatt én úgy éltem itt Pesten, mint egy feketekabátos ur, a ki az ifjabb Dumas valamelyik darabjából elevenedett ki. Selymek és bársonyok közt éltem, nyakak, vállak, fehér arcok közt. És eljutottam oda, a hová a többi férfiak nem érnek rá eljutni: harmincznégyéves koromban tisztában voltam a nők hazugsági technikájával. A nő tizenötéves korában már kész hazug, húsz éves korában zseniális hazug, harminczéves korában tökéletes hazug. Én harmincznégyéves koromban utólértem a húszéves nőket. Minden -145- dicsekvés nélkül mondhatom, hogy zseniális hazug voltam.

Az ur: Ők hiába hazudtak nekem. És ez nagy szó. Minden ott kezdődik, hogy az ember megkérdezi a nőtől: «szeret?» – A nő erre azt feleli: «nem.» Vagy ezt: «igen.» Harmincznégyéves lettem, mikor sikerült elérnem azt, hogy értettem nemcsak a női nemet, de a női igent is. A nő azt mondja: «az Andrássy-útról jövök.» Húsz évig kell köztük élni, mig az ember rájön, hogy ez azt is jelentheti: «nem voltam Budán.» Mi sem természetesebb, mint hogy ebből viszont az következik, hogy Budán volt. Azaz: el akarja hitetni velem, hogy Budán volt. Tehát nem volt Budán. Érti?

Az ur: A gonosz nő a megismerkedésünk perczét követő félórában tisztában volt velem. Látta, hogy nem szorongó ifjúval van dolga, látta, hogy nem daczos férfival van dolga – mert ezt szeretik legjobban – hanem megérezte, hogy engem kineveltek a nők, és velem nem lehet Budát elhitetni.

Az ur: Tehát lefőzött. A barátságunk első hónapjaiban hazudott, mint a pinty. Gyönyörűen hazudott. «Ki volt az a tiszt, a ki tegnap kisérte az utcán?» – kérdeztem. Azt felelte: «Az uram főnökének az öcscse.» Kisült, hogy az ura főnökének nincs is öcscse. Kis jelenet volt köztünk. Végre azt mondta: «Ne kinozzon, ne kinozzon, megmondom, ki volt: a szeretőm volt!»

Az ur: Én nevettem és megnyugodtam. Pedig tényleg a szeretője volt, mint utóbb kisült. De a nő sokat tanult ebből. Rájött, hogy legjobban teszi, ha igazat mond nekem. Bizonyos tapasztalatok után a férfi kezdi kilesni -147- az eszük járását, ezt érzik. Hát akkor elkezdenek igazat mondani. És ez az, a mitől Isten mentse meg az embert. Ez a legnagyobb romlottság, a mire képesek.

Az ur: Megszédültem egy kicsit. Egy napon soká vártam rá. Végre eljött. «Hol késett annyit?» – kérdem. Azt mondja: «Doktor Sósnál voltam, megnéztem a lakását.» És tudják, hol volt?

Az ur: Aztán egészen megzavarodtam. Mert egy nap azzal jött, hogy ma délután két úriembernél tett látogatást. Nevettem. Ohó – gondoltam – ez már elbizta magát. Addig mondta folyton az igazságot, a mig rá nem jött, hogy elhiszem. És most hébe-hóba hazudik egyet-kettőt, hogy nyomot veszítsek. -148- De nem. Utóbb megtudtam, hogy aznap valóban két úriembert tisztelt meg azzal, hogy besurrant az ajtójukon.

Az ur: Nagyon finom nő volt. Az idén a legjobb bálokon volt lady patroness és három miniszter csókolt neki kezet.

Az ur: Az volt a legokosabb mindnyájunk között. Olyat tett, a mi igazán az egyetlen férfias eljárás ilyen nővel szemben.

Az ur: Meghalt. Sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy ennél ravaszabbul és önzőbben nem is cselekedhetett volna.

Az ur: Az, hogy azontúl szépen visszaférfiasodtam, visszagyerekesedtem. Meg voltam zavarodva. Szégyeltem az elbizakodottságomat, a melylyel addig azt hittem, hogy tisztában vagyok a nőkkel. Mert a mikor már a legjobban értettem a hazugságaikat, akkor azt hittem, hogy ez náluk rendszer. -149-

Az ur: Holott náluk nincs rendszer. De igazán nincs. Mert ha csak olyanok volnának, mintegy rendszertelen, következetlen férfi, akkor ki lehetne őket tanulni. De nem olyanok. Olyanok, mint a rendszeres nők. Szépen elvesztettem magam alól a talajt és azontul minden nőnél, a tizenharmadiknál is, meg a tizennegyediknél, meg az összes azután következőknél sorra megbuktam az okosságommal. Az egyetlen nő, a ki igazat mondott nekem, utat csinált a többi hazugságainak. De azért mégis megokosodtam.

Az ur: Úgy, hogy rájöttem: a legnagyobb szamárság, ha valaki ki akarja tanulni őket. Ők soha nem követik el azt az ostobaságot, hogy általánosítanak, mondván: «a férfi ilyen, a férfi olyan, tehát a férfival így kell bánni.» Nem. Ők olyanok, mint a kocsisok.

Az ur: Nem kell megijedni a szótól. Előttem a városi kocsis az ideálja annak az -150- embernek, a ki hirtelen támadt helyzetet hirtelen a legjobban kénytelen megoldani. Kerülni, fordulni, megállani, sietni, lassítani, aztán a következő utczasarkon megint kombinálni a villamossal, a szembejövőkkel, a mögötte haladókkal és az oldalt kibukkanókkal. A nők is így dolgoznak. Pillanatról-pillanatra oldják meg a helyzeteket, nem gondolkoznak előre, hanem az adott perczben rögtönözve vágják ki magukat. Az én nőm, a kit a leggonoszabb nőnek neveztem, úgy tett, mint az a kocsis, a ki a kerepesi-út és a körút sarkán a nagy forgatagban egyszerre csak hirtelen rájön, hogy úgy mehet át legjobban a zavaroson, ha egyenesen, előre hajt. Ha nem kerül, nem üti meg a lovat, nem kiált és nem int. Az én nőm egy adott pillanatban a bajból az egyszerű igazsággal vágta ki magát. És én voltam a szamár, mert azt hittem, hogy ez rendszer. Ennél már a kocsisnak is több esze van, mert tudja, hogyha esetleg holnap is egyenesen vág át a forgatagon, oldalba vágja a villamos. -151-

Az ur? Mert nem az a gonosz nő, a ki bánt, kinoz, megcsal, kifoszt, megsebez, legyilkol. A gonosz nő az, a ki megmutatja nekem, hogy szamár vagyok.

(A hölgyek, a kikről itt szó van, életkorukra nézve tíz és tizenegy év közt ingadoznak. A férfi, a kiről szó van, tizenkét éves. A történet színhelye Abbázia. Tehát jómódú pesti gyerekekről szól. Szép tavaszi ebédután, tengerpart. Amália és Erzsébet egy sziklán ül. Amália tíz éves, Erzsébet tíz és fél.)

Amália: Jó, jó, hát én itt ülök, én tudom mért ülök itt, de mért ülsz itt te, mikor nem tudod, mért ülsz itt?

Erzsébet: Nekem is szabad itt ülni és én itt ülök, mert játszok a tengerrel.

Amália: Az nem játszás a tengerrel, ha te itt ülsz és belelógatod a lábadat. Lógasd a lábadat a lavórba. -153-

Erzsébet: De nekem a tengerbe tetszik és ha neked nem tetszik, mégis belelógatom, de az egész beszéd úgy is a súlhóf miatt van, hát juszt’se megyek el.

Amália: Micsoda súlhóf miatt van? Mi van a súlhóf miatt? És egyáltalán micsoda súlhóf?

Erzsébet: A Jenő, a Jenő, tudod te, ne járjon a szád. Tudod te jól, ki az a súlhóf.

Amália: Ezt megmondom a zanyádnak, hogy heczczűsz engemet a súlhóffal. Majd ad neked két pofont és majd csöndes leszel te kofa.

Amália: Nekem kihúzhatod a fejemet is, mert erősebb vagy, én sovány lány vagyok, te meg kövér lány vagy, hát henczeghetsz, de mégse hagyom magamat szekálni a súlhóffal.

(Most mind a ketten felnéznek a parti útra, a hol fütyörészve jelenik meg a súlhóf, rövid kék nadrágban, meztelen lábszárakkal, kis sapkával a fején, halászbottal a kezében.) -154-

Amália: Mét hogy szépen idegyött. Nem is kellett idegyönni, hát nem is gyött ide.

Erzsébet: Nekem ne beszélj! Azért nem gyött ide, mert engemet látott. Ha te egyedül lettél volna itt, akkor idegyött volna. Tudom jól, hogy őtet vártad. De nem gyött, hanem lesajnált téged. Most meg mért bőgsz?

(Fenn a parti úton végigszáguld a súlhóf, mint egy automobil. Hirtelen eltünik.)

Erzsébet: Én mondhatom neked, hogy nagyon gyönyörű és szemtelen fiú. De én azt hittem, hogy te beléd szerelmes.

Erzsébet: Pedig mindenki azt hiszi és az Elza is azt hiszi és a Jánosék mind azt hiszik és németűl mondják, mikor a súlhóf téged pofoz: «vaszich lip dasz nekcich». És hagynak előremenni.

Erzsébet: Engem egyszer se hagytak vele előremenni, pedig tudod, hogy csak az a szerelem, ha előremenés van, mikor mongyák: gyerekek, menjetek előre, a kit akarják, hogy szeressen az ember, avval hagyják előremenni.

Amália: Te egy szamár vagy, mert engem előreküldött a nővérem a súlhóffal, mer a nővérem a Rétivel gyött hátul, az is szerelem.

Erzsébet: Pedig mind a lányok irigykednek rád, mert azt mondják, a súlhóf téged szeret és a súlhóf a legszebb. -156-

(A súlhóf egy kavicsot fog és hozzájuk vágja. A kis kavics az Amália koponyáján koppan.)

A súlhóf: Nem tudtok felelni, ha kavicsot vágok a fejetekhez? Pofont akartok? -157-

A súlhóf: Most büntetésből nem maradok itt nálatok, hanem elmegyek halászni. Ha nem viczczeltetek volna velem, itt maradtam volna és megvertelek volna benneteket. De mert szemtelenek voltatok és úgy tettetek, mintha nem hallottátok volna, mikor kiabáltam, most elmegyek halászni. Majd adok én nektek.

Erzsébet: Mert látom, hogy nem szeret téged a súlhóf. Sokat sírtam, mert azt hittem, téged szeret.

Amália: Csak úgy gyön, elszalad, ad egy pofont, megint gyön, megint elszalad, megint ad egy boxot, megy a fiúk közé, megint gyön, megint megy.

Erzsébet: És pedig katolikus keresztény. De csak úgy gyön és megy. Nem beszél egy perczig se az emberrel hosszasan.

Erzsébet: Én azt hiszem, a nagy lányokat jobban szereti. Leszünk mink is nagyok, nagyszerű.

Amália: De akkor ő is nagyobb lesz. Ez már mindig így marad. Ez egy gazember, ez a súlhóf.

(Elnéznek messze a parton. Valahol a távolban egy napsütötte fekete sziklán megjelenik a súlhóf alakja a hosszú halászbottal. Leül a szikla csúcsára és beleereszti a horgot a tengerbe.) -159-

Erzsébet: Ott ül hiába mindig, néha egész délelőtt. Pedig mink csókot adnánk neki.

Erzsébet: Milyen szép csinos a feje a ferde sapkával. Mégse nem kellenek neki a lányok.

Erzsébet: Mert egy marha. Gyere, szaladjunk, ott gyön a hajó, integessünk az embereknek. Van zsebkendőd?

(Összefogózva másznak föl a parti útra és elszaladnak. Porzik utánuk az út. Eltünnek. Csak a nagy, kedves tengerparti csönd marad ott a súlhóffal, a ki mozdulatlanul ül a fekete sziklán és halászik.) -160-

(A történet maga nagyon csöndes. Éppen, hogy történik benne valami. Két leány szerepel benne és mind a kettő egyforma idős. Mind a kettő tizenhét éves. Az egyik a nyaralóba tartozik, a másik is ott lakik, de az csak vendég. Most mind a ketten a kis vasuti állomáson ülnek, a hol rajtuk kívül nincs senki. Az utolsó vonat most ment el Pest felé, még hallatszik nagyon messziről a szuszogása. Két kis gömbölyű akáczfa levelei közt könnyű szél jár. Este hét óra.)

A kisasszony: Én még hallom, mert az én fiúmat viszi. A ki szerelmes, az tovább hallja a vonatot. Mult csütörtökön, mikor elment, egész éjjel hallottam.

A kisasszony: Ma nagyon szép volt a fiú. Vannak napjai. Olyan szőke volt, mint az arany.

A vendég: És olyan csöndesen beszélt, mint az orgona, ha akar. Nem csodálom, hogy olyan nagyon szerelmes vagy a fiúba.

A vendég: Várj, a bluzodon fent a legfelső kapocs nyitva van. Állj meg, bekapcsolom.

A kisasszony: Mert ez akkor kapcsolódott ki, a mikor megcsókolt. Hátranyúlok a nyakamba a kezemmel és érzem, hogy nyitva van és ez nekem jó, mert ő most már elment és nekem abból kell élnem, a mit itt hagyott. Ez nyitva van, hát nyitva marad. A botját is itt hagyta, az benn van a szobámban. Ha nem maradna itt utána soha semmi, érzem, hogy utána mennék. -162-

A kisasszony: A szivardohány. Mert szivarozik. Aztán, mikor nagyon megcsókol, a szájamon marad valami nagyon kevés annak a szivarnak a füstjéből. Ezt mindig egy kicsit érzem. És ezért nem lesz vacsorálva.

A kisasszony: Még se lesz vacsorálva. Mert ha vacsorázom, elvész a szivarnak az íze, pedig az is azért van itt, hogy itt maradjon belőle valami.

(A kertbe érnek. A kertben van egy pad, a pad előtt kavicsos út. A kavicsos úton, a pad előtt ábra van a földön, ábra, a mit bottal rajzoltak. Az ábra egy csigavonal, a mely nagy körben kezdődik, egyre kisebb körökbe szűkül s végre egy ponton áll meg, a hol a bot belefúródott a földbe.) -163-

A kisasszony: Ezt is ő rajzolta. Tehát most van: kapocs, szivarfüst, ábra és bot. Éppen elég jövő vasárnapig.

A kisasszony: Most én bemegyek a szobába és naplót írok. Neked nem szabad ott lenned. Egy óra mulva kijövök. Addig sétálj a kertben.

A kisasszony: Most jó virágszag jön ilyenkor a mezőről és lehet hallgatni a tücsköket, mert már kezdik.

A vendég: Én majd sétálok addig és szagolom a virágszagot és hallgatom a tücsköket.

A kisasszony: Itt a botja, vigyázz rá. Én bemegyek írni, mert sok gondolatom van.

A kisasszony: Több, mint neked. Aztán ha beleírtam mindent a naplóba és kijövök, már semmi gondolatom nem lesz.

(Most csönd van a kertben és most jön a mezőről a virágszag és a tücsökverseny. És langyos hullámokat hajt a szél és vékony, hosszú füvek meghajolnak, a mikor jön. A vendég leül a padra és kigombolja a nyakán, hátul, a bluza legfelső kapcsát. Aztán a zsebébe nyúl és egy szivarvéget vesz elő. Nézi az ábrát, a mi a földre van rajzolva. És mellette a padon a fiú botja. Most a szivarvéggel meg dörzsöli az ajkát, mint a hogy a szinésznők szokták pirositóval. Aztán szép nyugodtan hátradől a padon és lehunyja a szemét. A szeme sarkában lassan, nagyon lassan elterpeszkedik egy kis köny, a mely azonnal leszaladna az arczán, ha kinyitná a szemét. De nem nyitja ki a szemét. Igy marad egy negyed óráig, aztán hallja, hogy jön valaki. Most leszalad a kis köny.)

(Most nagyon versenyeznek a tücskök, olyan nagyon, hogy az egész világot telezúgják.) -165-

A vendég: Én vigyázok. Nem lépek rá az ábrára, ne félj. Nem lépek én rá erre az ábrára, most már nem tudom tagadni, bevallom, nem tudok rálépni az ábrára.

(A kisasszony nem felel. A virágos szél hajtogatja a hosszú füveket. A vendég mosolyog, de a szája széle lefelé húzódik. A kisasszony felveti a fejét makacsan, kegyetlenül és látszik a szép nagy szemén, hogy nyugodt. Aztán a vendég lenéz, de nyitva van a szája, mert nagyon mélyről lélekzik. Valahol nagyon messze egy idegen vonat dübörög. Este félnyolcz óra.) -166-

(A történet kezdődik Budán, a Margit-köruton és végződik Pesten, az Erzsébet-körut tájékán. Személyek: egy finom úrikisasszony és egy egyszerű cselédleány. A cselédleány este hét órakor megjelent Budán, abból a czélból, hogy hazakisérje a kisasszonyát. Most együtt mennek, mendegélnek.)

A kisasszony: Nem, nem. Nem megyünk villamoson. Gyalog megyünk. Nekem van egy eszmém. Mennyit adott a mama?

A kisasszony: Hát ha gyalog megyünk, megmarad magának a maga tíze és én az én tízemet is magának adom.

(Erzsi belenyugszik a jó üzletbe, a mit azzal jelez, hogy rettenetesen buta pofát vág.) -167-

A kisasszony: Azért, mert beszélni akarok magával négyszemközt és ahhoz sok idő kell.

Erzsi: Most már nincs befagyva a Duna, mert már márczius van. De azért nagyon hideg a víz még mindig.

A kisasszony: Ne szégyenkezzék, Erzsi, mert azért beszélünk, hogy erről legyen szó. Gyalogos katona. Sértés az, ha úgy mondom: baka?

Erzsi: Nekem nem sértés. Ha nem volna baka, lovon ülne. De mert nem huszár, hát baka.

A kisasszony (némi izgatottsággal): Hát gyorsan, -168- gyorsan, mert már benne vagyunk. Magának van egy katonája, egy gyalog-katona, a ki mindig a konyhában ül, mert a mamám engedi. És vasárnap elmennek együtt sétálni és maga csak éjfél után jön haza. Hát maguk szeretik egymást és ezt tagadni nem lehet.

A kisasszony: Én még csak tizenhat vagyok, de a mi a gyalogkatonát illeti, hát már nekem is van egy, csakhogy az önkéntes. Maga nagyon jól ismeri, ez az a György, a ki jár hozzánk. Mert a mamám engedi. De én érzem, hogy a mamám már nem sokáig fogja engedni és akkor drukkoljon maga is, mert akkor a maga katonáját is kidobják.

A kisasszony: Ezt csak úgy mondom. Nem dobják ki, csak nem eresztik be. Az én katonám azon az úton van, hogy a mamát -169- fölheczczelje az összes katonák ellen és ha Györgyöt kitiltják, akkor a magáé se ülhet a konyhában, tehát nekünk össze kell tartani Erzsi, mert mi közös sorsban vagyunk és nemsokára össze fog bennünket fűzni a közös bánat.

A kisasszony: De én nem akarok semmit csinálni, mert nekem bele kell az ilyenbe nyugodnom. Magának könnyű, mert maga szabad, mint a sólyom madár, magának kifizetik a tizennégy napját és kirugják. De én nem mehetek el, mert én rab vagyok, mint kanári madár, oh istenem, bár volnék én is rugott madár.

A kisasszony: Most már nekem nagyon kevés időm van. Az anyám két héten belül betiltja az önkéntest és én akkor mást nem tehetek, minthogy a Dunába ugrom. De egy kis baj van.

A kisasszony: Az a baj, hogy az én katonám még nem szeret engem. Csak én szeretem -170- a katonát és minden éjjel fáj a szivem. Hát most maga mondja meg nekem, hogy hogyan kell a katonát elcsábítani, hogyan lehet a katonát szerelemre birni, mert minden katona egyforma. A miért az egyik önkéntes, a másik meg nem önkéntes, az csak a műveltségtől van. De katona, az katona. Ebben egyformák mind, az urak is, meg a pórok is.

A kisasszony: A pór, az Beniczkynénél fordul elő és egy fokkal lejebb van, mint a polgár és egy fokkal feljebb, mint az izraelita.

A kisasszony: Hogy szeressen és megszöktessen és a magáévá tegyen. Az övé vagyok, legyen erényem is övé. A maga erénye az övé?

(Kis szünet, melyet a kisasszonynál az emberi butaság felett való elkeseredés okoz.)

Erzsi: Attul döglik a légy. Ezt a huszat is neki adom, a mit most megtakarítottunk.

Erzsi: Hát az ember velemegy a tánczterembe, aztán mikor vége van a táncznak és az ember elmegy onnan vele, hát ő híjja az embert a ligetbe, de az ember nem megy a ligetbe.

Erzsi: Mert sötét van. Aztán ő húzza az embert a karjánál fogva, de az ember még -172- se megy. Aztán lökdös egy kicsit, meg megint czibál, aztán igér kendőt, aztán az ember még se megy. Aztán ledisznózza az embert, de mégse megyek, hanem hazamegyek, ő meg szépen hazakisér és nem történik semmi erkölcs és aztán ettül még jobban szeret és hát ez a kaczérság. Tilos, tilos, de szivem joga.

Erzsi: Nahát néha aztán, ha már nagyon heczczülve van, akkor hát lehet egy kis érzékiség.

A kisasszony: Csak mondja. Talán ez az. Mi az érzékiség a katonával szemben?

Erzsi: Hát ez a promonáton van. Kimegyek a katonával a promonátra vasárnap délután, vagy a ligetbe. Ottan megfogja a kezemet és úgy sétálunk, kézenfogva. Aztán ő lóbálni kezdi a kezemet, én meg nem hagyom. Azt mondom neki: maradhasson. Ő meg azt mondja: ne legyen olyan daczos. És ő akarja lóbálni, én meg nem hagyom. -173- Aztán sokáig nem hagyom, addig, a míg egyszer csak hagyom. De akkor már este van és mink szép lassan sétálunk és lóbáljuk a kezünket, föl le, föl le és ez az érzékiség. Tilos, tilos, de meggyónom. Legyónom a papnál. Szivem joga.

Erzsi: Aztán mikor az ember már nagyon belegabalyodott a katonába, akkor következik a szívszerelme.

Erzsi: Persze, hogy ez az. A szívszerelme abból áll, hogy ha az ember sokáig kimarad, nyáron, mikor a kisasszony meg a mama vidéken van és csak a papa van Pesten, de az sincs otthon, akkor az ember megvárja a ligetben a katonával a virradást. Már félháromkor virrad. Hát akkor már megvolt a kaczérság is, meg az érzékiség is, szivem joga, hát elkövetkezik a szívszerelme. Már akkor a padra ülök és a katona fogja a kezemet. -174- Bort nem iszunk, csak piros limonádét. Hát nem részeg a katona, nehogy azt tessék hinni. Hát a pofáját az arczomhoz támasztja és hallgatunk. Aztán leragad a szeme és akkor lecsúszik az arczomról, mert elalszik. Akkor szép csöndesen az ölembe igazítom a fejét és ott alszik. De azért fogja a kezemet álmában. És virrad, virrad, egyre virrad. Ez nyáron van. És én nézdegélek jobbra, balra és szagulom a virágszagot, mert az is hajnalban van. De ő nem érzi, mert alszik. És nekem is fáradt már a szemem és én is szeretnék aludni, de nem alszok. Csak úgy megvagyunk ott ketten. És ez a legszebb, mert ez a szívszerelme.

Erzsi: Vigyázok a tisztességemre. Mert nem akarok soha férjhez menni. Ha férjhezmennék valaha, akkor nem bánnám, nem vigyáznék az ártatlanságomra, mert akkor -175- úgyis mindegy. De nem mék férjhez soha, hát vigyázni kell. Tisztességes lány maradok. Legföllebb, hogy segélyezem.

(Csönd. Némán mennek egymás mellett. Már látszik a ház, a hol laknak. Erzsi csöndesen beszél.)

Erzsi: Tessék csak hagyni a kedves mamát, kisasszony. Ha kitiltja a Györgyöt, hát tiltsa ki. A kisasszonyoknak czivil való, olyan uri czivil, a ki csókolózik. A katonához nem értenek. Hiába beszéltet, úgyse érti meg soha. A katona, az katona. És mink tudunk bánni vele. Szivünk joga.

(Némán emelkednek föl a liften. Többé nincs köztük szó a dologról.) -176-

(Idő: délutáni öt óra. Szín: a nagykörút, hol most egymásután gyulladnak ki a nagy villamoslámpák a boltok előtt. Személyek: két nagyon kis fiú. Az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdag fiun szilszkin-sapka és kötött keztyű van, a szegény fiunak kendő van a nyakában és rongyos, széttaposott czipő a lábán.)

A gazdag: Én azért szólítottalak meg téged, mert látom, hogy szegény vagy.

A gazdag: Én jószívű fiu vagyok és segíteni akarok rajtad, mert az apám mindig azt mondja, hogy segíteni kell a szegényen. De én nem tudom, hogy mi a baja a szegénynek. Ha tudnám, hogy mi a baja, könnyebben tudnék segíteni rajta.

A szegény: Igen, én nagyon szegény fiu vagyok. A Szigetvári-utczában én vagyok a legszegényebb fiu. -177-

A szegény: De van. Most adtam el az utolsó ujságot és most van hatvan krajczárom.

A gazdag: Nekem csak két krajczárom van, mert annyit kapok, ha elmegyek hazulról, hogy legyen nálam pénz, ha jön egy koldus.

A szegény: Nekem hatvan krajczárom van és abból nem is kell adni a koldusnak. Ha én adnék a koldusnak, felpofozna az apám.

A gazdag: Eddig még minden szegény gyereknek, a kivel találkoztam, több pénze volt, mint nekem. Hát akkor nem ebben van a szegénység. Majd én kérdezek, te meg majd felelj. Jó?

A szegény: Nincs. Hanem két mamám van. Az egyik az igazi mamám, a másik meg csak közös háztartás. Mindig csúfolják is az apámat, hogy két nővel él. De a másik is rokon. -178-

A szegény: Dehogy nem. Csakkogy nem meleg húst eszik és nem főzeléket eszik, hanem kenyeret eszik és szalonnát eszik.

A gazdag: Mi az? Neked nem muszáj húst enni? Neked nem kell főzeléket enni? Milyen jó neked! És neked szabad szalonnát enni? Fogadjunk, most is van nálad szalonna.

A gazdag: Milyen jó neked! Nekem mindenből muszáj adni a szegényeknek. Istenem, Istenem, milyen jó is nektek.

A gazdag: Hát aztán megint kérdezlek. Azt mondják, hogy a szegények dideregnek és fáznak és reszketnek. Nem fázol?

A gazdag: Nekem Petőfi-gallér van a nyakamon és mindig befuj a szél a gégémbe.

A gazdag: Hát csak befuj. Tudhatnád, hiszen neked is van gégéd. Nem tudod, mi a gége? Az az a kő, a mi az ember nyakában van, elől. Ha tapogatod a nyakadat, érzed hogy van benne elől egy kő. Vagy egy vas. Vagy nem tudom… szóval valami kemény. Az a gége. És abba fuj a szél. És az rossz. De csak nekem rossz, mert nekem gallérom van. Neked nem rossz, mert neked kendőd van. És most már látom, hogy nektek nem is olyan rossz. Nekünk gazdagoknak sokkal rosszabb.

A gazdag: Nekem is akkor van. Hát akkor te is olyan vallásu vagy, mint én. Mert ha más vallásu volnál, akkor szerdán négytől ötig volna vallásod és ha zsidó volnál, akkor csütörtökön volna és nem köszönnél a papnak.

A szegény: De nekem kedden és pénteken van, háromtól négyig és én köszönök a papnak.

A gazdag: Mert én azt hittem, hogy a szegény emberek még a vallásban is zsidók.

A gazdag: Ejnye, ejnye. Hát most már igazán nem tudom. Ha beteg vagy, muszáj ágyban maradni?

A szegény: A sarokban van egy pokrócz, azon van még egy pár pokrócz, aztán van egy pár rongy, aztán van egy párna, meg van egy takaró. Ez nem ágy, hanem vaczok.

A gazdag: És neked szabad abban aludni. Mink egyszer csináltunk egy ilyet a tesvéremmel és sokáig könyörögtünk, hogy engedjen az anyám ott aludni, de nem hagyott. És egyszer aztán, mikor az apám meg az anyám a szinházban volt, csináltunk egy ilyet plédekből meg paplanokból és ott aludtunk tíz óráig, de akkor hazajöttek, megbüntettek és az ágyba kergettek. Milyen jó pedig az! -182-

A gazdag: Le kellett írni százszor azt a mondatot, hogy: Gyereknek éjjel ágyban a helye.

A gazdag: Oh, az én apám sokkal kegyetlenebb. Nekem mindig ilyen feladatokat kell írni.

A gazdag: Na hát én most megyek haza. De hiába szólítottalak meg, mert nem tudtam meg semmit. Hát hogy segíthetnék én rajtad, mikor nekem sokkal rosszabb, mint neked. Neked sokkal jobb, mint nekem. Én odaadnék mindent azért, hogy szegény lehessek. (Felragyog a szeme): Hiszen az nagyszerű lehet, szegénynek lenni!

(Nagy rohanás. A szegény egyenest berohan a legnagyobb sárba. A gazdag, a ki pedig már majdnem utólérte, megáll a sár partján. A szegény a sár közepén áll, bokáig a fekete lében és onnan vigyorog. Sőt kiabál is.)

A gazdag. És a sárba is bemehet… és a legnagyobb disznóságokat szabad neki kiabálni… és…

(Ez itt egy kis tanulmány. Határozottan nagyképűség volna «dramaturgiai vázlatnak» nevezni, pedig nagyon szeretném. Tehát: felvonásvég. Egy vígjáték első felvonásának a vége.

A díszlet egy folyó partját ábrázolja. Túlnan kék hegyek, őszi reggeli párába burkolva. A folyó opálszínű. A falevelek mind sárgák, sárgás-zöldek és pirosak. Kora reggel van.)

XIV. JELENET.

Az asszony: A hotelben kivülről fűtik a kályhámat, s ma úgy zörögtek vele, hogy félhétkor -185- fölébredtem. Nem tudtam aztán már elaludni. Hát gondoltam egyet és felöltöztem. Lejöttem élvezni ezt a hűvös őszi reggeli hangulatot.

Az ur: Pedig özvegy asszonyt nem nagy művészet egyedül találni, ha az ember ráadja magát.

Az asszony: Viszont nem nagy művészet özvegy asszonynak egyedül maradnia, ha ráadja magát.

Az asszony: Nem mondom. De tudja… hüvös van, sötét, borus nap van… ilyenkor az emberek hüvösek, sötétek és borusak a gondolatai.

Az ur: Az ember mond egy meleg és fényes szót. Egy szót, a mi fűt. Aztán mindjárt meleg van és süt a nap.

Az ur: Szeretem magát. Két éve szeretem, két éve titkolom úgy, hogy minden szempillantásban érzi rajtam, hogy minden tekintetemből kiragyog, hogy minden szavamból ordít.

Az ur: És… ez az egész. Most egyedül vagyunk, most mondom. Jól esik mondanom. Szeretem, szeretem, egy érett férfi komoly szerelmével, mely nem szalmalángon melegedett, hanem lassú tűzön pirult.

Az asszony: Hihetetlenül ostobák maguk, férfiak. Határtalan a maguk ügyetlensége. -187-

Az asszony (feléje fordul, mosolyogva): Nincs érzéke magának a stilus iránt? Hány óra van most? Hét. Milyen nap van ma? Szeptember huszonkilenczedike. Milyen az idő? Szép, derűs, meleg, melankolikus őszi nap? Ördögöt. Minden csupa hüvösség, minden nyirkos, dideregtető, hideg, szomorú. Valami nagy pinczehangulat ül a lelkemen. Most keltem föl és még nem reggeliztem. Nem aludtam ki magamat, rosszkedvű vagyok, a mosdóvizem kellemetlenűl hideg volt, tehát bosszusan, álmosan, dideregve, éhgyomorra kapom ezt a szerelmi vallomást. Szerencsétlen ember. Egy szerelmi vallomást, a mely két év óta pirul lassú tűzön. Egy szerelmi vallomást, a mely nem illik a meteorologiai viszonyokhoz. Egy vallomást, a melynek valami selymes, szőnyeges, függönyös szoba mélyén kellene elhangzania, mikor alkonyat van s pattog a tűz a kandallóban s mikor én kissé pirultan, lágy kasmir-pongyolában heverek a kereveten, mint ezt utálatos, régi és rossz írók már elcsépelték, de a mint az életben -188- mégis kellemes. Csöndben kellene ennek elhangzania, de lágy, meleg csöndben. Ez a csönd itt hideg és kemény csönd. Érti? Ezt viszont utálatos, új és rossz írók csépelték el, de ez is így van. A mit ön most cselekedett, az stílszerűtlen, az rossz, az ügyetlen. Ön kamatoztatta a tőkéjét két éven át, szépen hallgatott és most az egészért, kamatos kamatokat is beleértve, valami rossz papirost vett. Fucscs az ön tőkéjének. Ön egy pillanat alatt elrontott mindent.

Az asszony: És most ne szóljon, mert rettenetesen hasonlít ahhoz az emberhez, a kinek a szél a Margithidról a Dunába viszi a kalapját és a ki utánacsap, lenyul érte a vizbe. Egyike a világon a legnagyobb és legszebb kunsztoknak: ilyenkor nem kapni a kalap után. Brutus megölte az apját; az ókorban ez volt a példa arra, hogy valaki tudott az érzelmein uralkodni. A jövő Brutusa az lesz, a ki nem kap a kalapja után, ha a szél lerántja a fejéről. Apát ölni könnyű. Majd ha egyetlen reflexmozgásuk felett tudnak -189- uralkodni, akkor beszéljenek lelki erőről és lélekjelenlétről, urak. Ne szóljon most. Ne dadogjon. Ne kapkodjon. Ne tegye magát nevetségessé. Hallgasson.

Az asszony: Lássa, ezt szeretem. Legalább tanult valamit, aminek nagy hasznát veheti, ha nők körül jár. Én még azt is bevallom magának, hogy nem tudom: nem járt volna-e sikerrel a kisérlete, ha olyankor tette volna, a mikor meglett volna rá a dispoziczió. Tanulja meg, hogy az igazi asszony ezen az egy ponton fogható meg. Jókor kell jönni. Most legalább elmegy a kedve néhány évre attól, hogy szerelemről beszéljen egy éhes, fázós, rosszkedvű asszonynak csunya időben, a szabadban, a mikor annak az asszonynak minden inkább foglalkoztatja e pillanatban az elméjét, mint a szerelem, a melytől oly távol van ez a helyzet, mint…

Az ur: Spórolja meg ezt a lesujtó hasonlatot. -190- Köszönöm, hogy megtanított valamire. Ugy érzem, hogy még hasznát fogom venni az életben. Kezét csókolom.

(Kalapot emel és balra elmegy. A mely pillanatban balról eltünt, jobbról belép a szinpadra az ifjú.)

XV. JELENET.

Az asszony: Csókolj meg… csókolj… Ezen a szép, szomorú őszi reggelen jobban sovárgok az ajkad melege után, mint valaha. Ölelj meg. Most jó, most édes, most boldogság. Soha, csak most.

(Esti hét óra. A gyerek most jött haza a Városligetből a kisasszonynyal. A ház urnője az erkélyen ül és a Lloyd estilapját olvassa.)

(Előre szalad, az urnő utána. Benyitnak a kisasszony szobájába. A kisasszony az asztalnál ül és egy pohár meleg vízbe gyufafejeket aprit, mint kiflit a kávéba. Közben csöndesen sír.)

(Hirtelen az asztalra borul és zokogásban tör ki. A cseléd hamar elszedi előle a poharat meg a krajczáros gyufát.)

A fiu: Ma mink voltunk ott előbb. Aztán csak később jött a főhadnagy és veszekedtek.

Az urnő: Hát hogy volt, mondd el szépen az egészet, mondd el, mit hallottál.

A fiu: Hát jöttünk és vártunk és aztán jött a főhadnagy. Nem huszár, csak gyalog-katona. És a kisasszony üdvözölte a szájával -193- és a főhadnagy visszaüdvözölte a szájával, még a fülibe is beleüdvözölt. Jaj, maga kiczliz, jaj, maga kiczliz. Ezt mondta a kisasszony. Jaj, maga kiczliz.

A fiu: Hát mondta neki, hogy ő egy kiczliz és aztán leültek a padra. Akkor valamit beszéltek és a főhadnagy mondta, hogy áthelyezik Horvátországba. De a kisasszony mondta, hogy: ez nem igaz, még tőlem is kérdezte, hogy: «úgy-e, Pista, nem igaz?» Én mondtam is, hogy nem igaz. Aztán lassan a kisasszony szomorú lett és sírt és szidta a főhadnagyot, de a főhadnagy vigasztalta és üdvözölte a szájával a nyakát és az egész arczát összeüdvözölte. Ezt tudsz, ezt tudsz. Ezt mondta a kisasszony. Ezt tudsz, egyebet se tudsz.

A fiu: De aztán csak sírás volt és üdvözlés volt és a kisasszony azt mondta, hazugság az egész, te csak a faképnél akarsz hagyni, tik tisztek mind ilyenek vagytok, mér is adtam oficzirnak a szerelmemet. -194-

A fiu: Akkor a főhadnagy németül esküdött és azt mondta a kisasszonynak németül, hogy szereti őtet. Nicht wahr, nicht wahr, ezt mondta a kisasszony, hogy én ne értsem. Nicht wahr. Hogy nem igaz.

A fiu: Akkor egyszerre nagyon dühbe gyött a kisasszony és azt mondta: «nahát, ha éppen tudni akarod, most hagysz el, a mikor szerencsétlenné teszel.»

A fiu: Hát hogy szerencsétlenné teszi, meg hogy megöli magát, mert anya lesz.

Az urnő: Kisasszony, kisasszony, hallja ezt, szemtelen disznó? Ilyenre bízom a kis fiamat.

A fiu: Hogy hát megöli magát mert fél a szégyentől és hogy hát könnyű neked, mert te oficzir vagy, de mit csinálok én, mert szembeköp az egész világ és a főhadnagy -195- üdvözölni akarta, de a kisasszony eltolta őtet és kérdezte tőlem: «ugy-e, Pista, aljas ember a főhadnagy bácsi?» én mondtam, hogy aljas és a főhadnagy kupán vágott és megint akarta megölelni a kisasszonyt és mondta, hogy Horvátországba megy, majd onnan küld nyolcz forintot.

A fiu: Aztán elment a főhadnagy és a kisasszonnyal utána szaladtunk és a kisasszony kérdezte: legalább az adresszedet mondd meg és a főhadnagy mondta: majd megírom levélben és akkor mentünk az Aréna-kávéházba és a kisasszony sokáig telefonált és kijött és mondta: «látod, Pista, milyen aljas, nem is helyezték át Horvátországba.» Aztán hazajöttünk.

A kisasszony (fölkel az asztaltól és alázatosan áll meg az urnő előtt): Nagyságos asszony kérem… -196-

A kisasszony: Nagyságos asszony kérem, egy szó sem igaz… már mint abból, a mit én a főhadnagynak mondtam. Csak szerelmét akartam visszanyerni.

A kisasszony: Persze hogy nem. Csak ki akartam próbálni, hogy ha ezt mondom, van-e pofája elhagyni engem.

A kisasszony: Még egyszer próbára akartam tenni szerelmét… ha kiiszom a gyufát és benne van az ujságban… Hogy eljött volna-e hozzám? Hogy lett volna-e pofája hagyni engem a kórházban.

Az urnő: Jól teszi. És minthogy hála Istennek, sem anyának nem érzi magát, sem gyufát nem ivott, most nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy ki van dobva tőlünk és ha még egy óra mulva itt látom, a férjem dobja ki. Szedje össze azonnal a czókmókját és mars.

Az urnő: Attól elbucsuzhatik, maga szemtelen. Nézze meg az ember. Főhadnagyok, meg hazugságok, meg gyufák… ilyen hallatlan szemtelenséget még életemben nem hallottam. Örüljön, hogy a férjemnek nem szólok, mert ha szólnék neki, tudja Isten, mit csinálna magával! Mars ki a házamból!

(Kimegy, becsapja az ajtót és tovább olvassa a Lloyd estilapját. Benn a kisasszony csomagolni kezd és énekel. Az énekből erősen kihallatszik fájó rezgéssel ez a sor: «szegény szivem majd megreped utánad.») -198-

(Ennek a beszélgetésnek személyei: egy úrnő és egy férfi. Azért nem mondom: asszony, nő, vagy hölgy, mert szeretném az «úrnő» szóval az életkorát is jelezni. Úrnőnek csak az élet meghatározott öt esztendejében hívják az asszonyt. A férfi pedig – férfi. Tudniillik ő is férfikorban van.)

Az urnő: De örülök, hogy most látom, mert elbeszélgethetünk régi dolgokról. Nagyon régi dolgokról, olyan régiekről, hogy talán már nem is emlékszik rájuk.

A férfi: Furcsa, hogy maga most már másodszor szólít meg úgy, mintha mind a ketten hatvan évesek volnának. Előbb azt mondta, hogy száz éve nem látott. Most meg nagyon régi dolgokat említ.

A férfi: Asszonyok csak olyankor szokták -199- a multat régmultnak tekinteni, mikor el akarnak mesélni valami olyat, a mi mentségre szorul. És egyelőre jobb mentség nincs, mint az idő.

Az urnő: Hogy kitalálta. Hogy kitalálta az igazat. Valóban, el akarok mondani valamit. És ezt a férfiak csak akkor szokták kitalálni, ha az asszony meséjében ők maguk fordulnak elő.

Az urnő: Nem a történetre vonatkozik a kérésem. Azt elmesélheti bárkinek. De az időpontra nézve adja a becsületszavát.

Az urnő: Tudniillik tíz évvel ezelőtt történt. Itt, Pesten. Októberben. -200-

Az urnő: Tíz évvel ezelőtt októberben együtt voltunk egy estélyen. Magának barna volt a haja, mint a gesztenye. Én meg sokkal szőkébb lettem azóta. Künn vacsoráztunk a Városligetben. Az uram akkor két hétre Berlinbe utazott és én egymagam mentem el az estélyre. Éjfél után egy órakor megúntam a mulatságot és jelentettem a háziasszonynak, hogy haza fogok menni. Maga ott állt a háziasszony mellett és nagyon a szemembe nézett.

Az urnő: Egész este nagyon kínozott. Akkor három hétig szerelmes volt belém. Nem beszélt róla, de azokkal a bizonyos néma grimaszokkal kínozott. Meg mozdulatokkal: kiment, bejött, felkelt, leült, szóval úgy viselkedett, mint a hogy nagyon ügyetlen, fiatal szerelmesek szoktak viselkedni.

Az urnő: És mikor a háziasszonynak azt mondtam: «na Teréz, most elmegyek haza», -201- akkor maga elsompolygott a háziasszony mellől és mikor a vesztibülből kiléptem az utczára, hogy kocsiba üljek, maga egyszerre csak ott termett.

Az urnő: Én nevettem ezen az őrültségen, határtalanul illetlennek tartottam az ajánlkozását, de aztán beleegyeztem, még pedig két okból. Először, mert oly ártatlanul, oly naivul ajánlkozott, hogy azt gondoltam: «nini, ez nem is tudja, milyen borzalmas dolgot kér.» Másodszor pedig, mert… majdnem szerelmes voltam magába.

Az urnő: Nem. De majdnem. Tudja, azon a ponton voltam, a hol a többi kezd a férfitől függeni. Az asszony bizonyos ideig nyugodtan tűri a dolgot, aztány egyszerre -202- csak érzi, hogy «na most már a többi az ő dolga».

Az urnő: Mert ennek az egész dolognak éppen az a természetrajza, hogy az asszony nem mondja. A férfi dolga: megkülönböztetni azt az időt, mikor az asszony nem érzi, attól az időtől, mikor már nem mondja.

Az urnő (sóhajtva): Hagyjuk ezt. Folytassuk az esetet. Mikor ajánlkozott, hamarjában nem tudtam, mit csináljak. Aztán valami bolond láz szaladt végig rajtam és azt mondtam: jó. És akkor maga hirtelen felkiáltott: «Kocsiért megyek?» És ez volt az első hibája.

Az urnő: Hogy elment kocsiért és magamra hagyott két perczre. Képzelheti, mennyire tetszett maga nekem, ha még ezt is eltűrtem. Pedig az asszony semmiért nem haragszik úgy, mint azért, hogy valaki ki hagyja hűlni. Aztán megjött a kocsi. -203-

Az urnő: Úgy van. Szép magától, hogy emlékezik még a műfajra. Mert ezen fordul meg minden. Konflis volt, nem pedig fiakker, egyfogatú és nem kétfogatú.

Az urnő: Úgy van. És huszonöt perczig mentünk hazafelé. Tudja, mi a különbség konflis és fiakker közt?

Az urnő: Először is a konflisnak zörög az ablaka és az ember nem hallja, hogy mit beszél az, a ki mellette ül. Aztán a konflis októberben nyirkos és kietlen. A fiakkernek sem a kereke, sem az ablaka nem zörög. A kereke gummival van bevonva, az ablakrámák pedig posztóval. A fiakkerben tehát kellemes, tompa csönd van, ott lehe finom nüánszokat mondani. Ott lehet közömbös szavakat különös hangsúlylyal ejteni. Ön azt kérdezte tőlem: «Hogy érzi magát?» -204- Nagyon szellemes kérdés volt és én azt feleltem rá, hogy: «jól». Az ablak csörgött, a kerék zörgött, a kocsi rázott és így nekem kiáltanom kellett: «jól, jól, johól!» Holott a puha és csöndes fiakkerben lesüthettem volna a szememet és halkan mondhattam volna: «jól». És a hangomba vegyíthettem volna valami szemérmes biztatást, valami csöndes szégyenkezést, a miből maga rögtön kiérezte volna, hogy jól érzem magam az ön társaságában, hogy egy kicsit félek, de ez jól esik… satöbbi, satöbbi, satöbbi. Az a «jól», ha csöndesen mondhattam volna, az én saját külön nüánszaimmal, valóságos biztatás lett volna az ön számára. De így, hogy nagyon hangosan mondtam, azt jelentette: «jól érzem magam, jól, jól, hagyjon már békében?» És akkor hallgattunk vagy öt perczig a kocsiban. És konflisban még hallgatni se lehet. Mert a csöndes, puha fiakkerben feltünt volna a hallgatásom és maga azt kérdezte volna: «Miért hallgat?» – És akkor én talán sírni kezdtem volna.

Az urnő: De a konflisban nem tűnik fel a hallgatás. Mert természetes, hogy abban a nagy zörgésben nincs kedve beszélni az embernek. Hogy finoman fejezzem ki magamat: a konflisban nem hallani a csöndet. Tehát ez is kútba esett. És aztán szépen, sorjában kútba esett minden, mert elvégre azt még szerelmes nőtől sem kívánhatja a férfi, hogy mindent bevalljon brutális érthetőséggel, – hogyan kívánhatná tehát olyantól, a ki még csak majdnem szerelmes és a ki igazán csak apró sóhajtásokkal, furcsább hangsulyozásokkal értetheti meg magát…

Az urnő: És azontúl, hogy én kiszálltam a kocsiból és maga elbúcsúzott tőlem, nem is láttam. Jól tette, hogy elkerült, mert hiszen semmi bátorítást nem kapott tőlem. Most látom azóta először. Hát vegye tudomásul, hogy ha akkor fiakkert hozott volna…

Az urnő: Ilyen semmiségeken múlnak a legszebb dolgok. És most ne is feleljen, se magát ne sajnálja, se engem ne sajnáljon. És most büntetésből kisérjen haza az uramhoz.

A férfi: De most már… most már öntudatosan, tiszteletből hozom a konflist.

Az urnő: Nem, nem. Tiszteletből hozzon fiakkert, mutassa ezzel, mint a hogy én is meg fogom mutatni, hogy most már hiába a fiakker is. Rettenetes, hogy maguk férfiak sohse találják el. Menjen. Menjen és jegyezze meg, hogy ha asszonyt kisér haza, mindig azt a kocsit válaszsza, a melyikbe a lehető legtöbb ló van fogva. Menjen.

(A férfi búsan megy kocsiért. Régi szamárságok fanyar emléke húzza mosolyra az arczát. És az eső esik, csöndesen.) -207-

(Szinhely: bárhol, ahol egy asztal és két szék van. Személyek: a művésznő és a fiu. A művésznő valamivel öregebb mint a fiu. A fiu sokkal fiatalabb mint a művésznő. Az asztal a középen áll, a művésznő az egyik széken ül, a fiu a művésznő mellett áll és a másik szék üres. Majd később ül le rá a fiu.)

A fiu: Hát pontosan hogy volt? Úgy volt, hogy Erdélyben volt egy hangverseny, a melyen maga énekelt. Maga Bécsből jött, a pályaudvaron reggelizett és azonnal utazott tovább Erdély felé. Én magát nem ismertem, nekem a hangverseny rendezősége azt írta, hogy ott a helyszínén tartunk egy próbát és este a konczerten én kisérem magát. Így hát egy vonaton utaztunk és ott ismerkedtünk meg a Sas-szállodában. -208-

A fiu: Konczert után nem beszéltünk, s megint csak a vonatnál találkoztunk reggel.

A fiu: A rendezők, a kik le sem feküdtek, amúgy frakkosan kísértek ki minket a vonathoz, magának átadtak borítékban ötszáz koronát, nekem átadtak borítékban százötven koronát. Azzal beültünk ketten egy kupéba…

A fiu: A mely egyáltalán nem volt fűtve, a mi szintén nagy baj volt, de a mely körülményre egyelőre nem óhajtok kiterjeszkedni.

A fiu: Gyerünk tovább. Hideg volt, tehát keztyüt húztam, és tudja Isten, ha én keztyüt húzok, mindjárt megszállja egész lényemet valami előkelőség. Maguk hölgyek ezt nem értik, de minden egyszerű polgár, a ki nem sokszor húz keztyüt, igazat fog nekem adni abban, hogy a keztyü nagy hatással van az emberre.

A fiu: Kérem, ne nézze le a fontos részleteket. Ez a keztyü-dolog például igen fontos volt. Mert aztán már olyan keztyühangon kezdtem önnel beszélni.

A művésznő: Nem vettem észre. Egyszerűen udvariasan, kedvesen beszélt, mint akárki más beszélt volna az ön helyén.

A fiu: Ezért mondom, hogy ez keztyühang volt, mert én az én zeneszerző-barátaim közt arról vagyok híres, hogy én vagyok a legnagyobb csibész. Goromba és gúnyos vagyok a nőkkel, nálam a hölgy olyanokat pirul, a milyeneket csak akar, engem a nők előbb megutálnak, meggyűlölnek, aztán megirigyelnek, meg akarnak maguknak szerezni, uralkodni akarnak rajtam, mire én egyre gorombább és egyre malicziózusabb vagyok velük, mire látván a sikertelen küzdelmet, kezdenek belém szeretni.

A fiu: Nem is olyan ostobaság ez, a milyennek látszik. Ha a férfi nehezen megszerezhetőnek mutatkozik a nő előtt, ez már -210- jó befektetés. A német bakfisregények «hideg» emberekről beszélnek. Ez volt a régi módszer. De az uj módszer szerint a fiu meleg, temperamentumos, de úgy tesz, mintha utálná az illető hölgyet, őrülten rajong és lelkesedik például a repülőgépért, úgy, hogy a hölgy végre is azt mondja magában: «miért a repülőgép és miért nem én?» A hölgy azt gondolja: «ha ez nem nézne le engem, rólam is tudna ilyen szépeket mondani», és végül észreveszi magát a hölgy azon, hogy irigyli a fiunak a kalapját azért, mert a kalap a fiuval együtt megy haza.

A fiu: Könnyű ezt most megkritizálni. Hanem kiállani, az nehéz. Maga most nevet rajta.

A fiu: Hiszen épp erről van szó. Most -211- már elmondtam a módszeremet, mert a kolozsvári gyorsvonaton elmulasztottam kipróbálni. Ez most már csak bonczolás.

A fiu: Az. Ha magam feküdném a klinikán a bonczasztalon néhány darabra vágva, nem tudná könnyen elképzelni, hogy valaha is belém lehetett szeretni. Ugy-e? Hát az én csibészségemnek, az én felületes, fölényes, léhán kedves, gyermekesen daczos, elbizakodott és mégis oly kezes, szimpatikus hódítómodoromnak ez, a mit most itt elmondtam, már csak a hullája. Ezen ugyan nincs mit imádni, ezt magam is tudom.

A fiu: Tehát ezt gyilkolta meg részint a keztyü, a mi igazán nem csibész-kellék, részint pedig a kupéban érezhető hideg, a mely minden könnyed csevegésnek, mozgékonyságra alapított modornak ellensége. Gubbasztva ültünk a sarokban és a repülőgépről volt szó. Bizonyos undorral beszéltem a repülőgépről, valami előkelő fanyarsággal, a mi magának nagyon tetszett. -212-

A fiu: Pedig nekem az kellett volna, hogy ne tessék önnek. Azt a kis ellenszenvet nem tudtam magában fölkelteni, a miből én a szerelmet csinálom, a mivel én magamból az idomíthatatlan, meghódíthatatlan csikót formálom a nő szemében, mert a nőnek minél idomíthatatlanabbnak tünik fel valaki, annál jobban szeretné idomítani és szelidíteni. De a szelid unalom és udvarias modor, a melylyel a diskurzust kezeltem, szimpátiát ébresztett magában és én szimpátiával nem érek semmit, mert azzal nem tudok mit kezdeni.

A fiu: Mert akkor már lemondtam magáról, Akkor már eunuchnak éreztem magamat, a ki lemondott a nőről, s a kinek most már csak egy gondja van: igyekezni azon, hogy a nő jól érezze magát. Mert ha ott be lett volna fűtve és rajtam nem lett volna keztyü, akkor azon igyekeztem volna, hogy a nő rosszul érezze magát.

A fiu: És így egyre előkelőbbé váltam. -213- Gondosan betakartam önt a plédemmel, a mi megnyugtató hatást tett önre. Ebben sok minden van, benne van az, hogy mozdulatlanná tettem önt, nem voltam kiváncsi a lábára, karcsu alakját bebugyolált tömeggé csúfitottam, szinte megrögzítettem a kupé sarkában, szinte nem is akartam, hogy mozduljon, felém hajoljon. És ehhez illő dolgokat is mondtam: adtam a pedáns, rendes, gondos, családi embert, más emberekről kezdtem kaszinói hangon beszélni, dicsértem a korrekt urakat, holott imádom a csirkefogókat, de észleltem, hogy ön így érzi jól magát és semmi okom nem volt arra, hogy önt nyugtalanná tegyem egy uj világfelfogással.

A művésznő: Ezért tetszett nekem, ezért mondtam én magamban: «érdekes, ez a semmi kis muzsikus milyen nobilis, előkelő, komoly kis fiu»? -214-

A művésznő: És ez mind azért volt, mert ön unt engem, lusta volt a meghódításomra vállalkozni, mert hideg volt és mert már keztyüt húzott.

A fiu: Úgy van. Egyik dolog vonzotta a másikat. A hideg a keztyüt, a keztyü a plédet, a pléd a baráti gondoskodást, a baráti gondoskodás az udvariasságot, a finom hangot, a köznapi kaszinó-felfogást és a vígjátéki szalontónust.

A művésznő: Jelentéktelen kis operettnő vagyok a maga szemében, a ki néhány száz koronáért utazik és énekel.

A művésznő: Innen el. Mert látom, hogy kezdődik a maga módszere. Kezdődik a csirkefogó-hang.

A művésznő: Köszönöm, nem. Most már ugyis hiába próbálná ki rajtam a módszert. Akármit mondana, folyton arra gondolnék, hogy ez most módszer.

A művésznő: Nem, fiam. Hanem nem szabad egy nőről bármilyen lélektani hülyeség miatt is lemondani. Én a plédbe burkolva az egész utazás alatt azon gondlkoztam, hogy maga az én emberem. Ilyen kell nekem. Akkor meg voltam fogva, módszer nélkül. -216-

A művésznő: Igazán. Amért nem a módszernek ültem fel, hanem az embernek, a ki soha olyan művész nem lehet, hogy magát egy szerep mögé el tudja rejteni, mint ezt maguk, kisszerű hódítók hiszik, azért nem kellett volna engem lenézni.

A művésznő: Olyan igazán, mint a milyen igazán én most magát itt hagyom a faképnél.

– Látszik, hogy még fiatal. Higyje el nekem, öregembernek, hogy van annál sokkal keservesebb dolog is. Például az, a mikor valaki eljátszsza az öregségét.

– Mindent lehet. És én mindenkinek, a ki nekem elfecsérelt ifjuságáról beszél, el szoktam mondani egy öregasszonynak a történetét, a ki, miután elpazarolta a fiatal éveit, és rendben, csöndben, tisztességben megöregedett, fogta magát, és két hónap alatt nyakára hágott az öregségének. Jár maga lóversenyre? -218-

– Akkor nem ismerhette. Ép a lóversenyen láttam először ezt az öreg hölgyet. Vidékről jött fel az urával, a ki jelentéktelen emberke volt. Meggazdagodtak, nem volt gyerekük, és kapták magukat, egyszerre csak felhurczolkodtak Pestre azzal, hogy hátralevő napjaikat ebben a lármás és vigasságos malomban fogják leőrölni. Jó kis lakást béreltek a Belvárosban és élték világukat. Az asszony nagyon szép volt.

– Lehetett vagy ötven. Képzeljen el egy középtermetű, se nem kövér, se nem sovány asszonyt, a ki már ötvenéves és a ki még harminczhatnak sem látszik. Ez volt ő. Az volt, a mire a férfiak azt szokták mondani, hogy gusztusos öregasszony. Jól konzerválta magát. A vidéki levegő szokott ilyen asszonykonzerveket csinálni. A vidéki élet belülről impregnálja valami nagy harmóniával a lelki életüket, a jó levegő pedig megőrzi a külső szépséget. Mindenkinek feltünt, hogy milyen szép, az összes férfiak összesugtak -219- abban a társaságban, a melybe járni kezdtek, az asszonyok el voltak ragadtatva, a lányok pedig mind szerelmesek voltak az öregasszonyba, mint a hogy tudnivaló, hogy a leányok első szerelme sohasem hadnagy, vagy gimnazista, a hogy a rossz német írók el akarják hitetni az emberiséggel, hanem mindig valami szép, érett, okos asszony.

– Én ugyanabba a társaságba jártam. Nem játszottam ott szerepet, de mikor unatkoztam, közibük jártam. Megismerkedtem az öreg hölgygyel és rájöttem, hogy nemcsak szép, hanem okos is. Sőt elmés. Olyanféle nő volt, mint a milyenek a herczegnők a Dumas darabjaiban. És mondom, nem győzöm elégszer hangsulyozni, hogy szép volt, telt, formás, pirosarczú, a szeme friss és lobogó tűzzel teli, a haja gyönyörű ősz haj volt, fehér, mint a galamb, de dús és illatos, a mint mindenki érezhette, a kinek az a szerencse jutott, hogy fölsegíthesse rá a köpenyét. A társaságnak csakhamar központjává vált, ünnepelték és miatta az összes urak -220- faképnél hagyták az összes hölgyeket. Érezni lehetett, hogy ezeknek kifizette magát a Pestre való felköltözés. Meghódították uj környezetüket. És most jön az, a mi érdekes. Egy napon az öregasszony olyan erős parfümmel illatosítva jélent meg a társaságban, hogy mindenki elfintorította az orrát.

– Ez már annak az eredménye volt, hogy váltig duruzsolták a fülébe asszonyok, férfiak, hogy ő milyen fiatal. Nem szeretem a tulzásokat, de hajlandó vagyok a helyzetet akként jellemezni, hogy az öregasszony elhitte magáról, hogy huszéves. És ez volt a tragikum.

– Mert néhány nap mulva új ruhát csináltatott. A régi ruhája, a mit még vidékről hozott magával, pompás és véletlen vegyüléke volt a gusztusosan öltöző szép asszonyok és a tiszteletet gerjesztő matrónák öltözékének. A vidéki szabónő nem jó szabónő, de épp úgy benne élvén a konzerváló vidéki levegőben, mint azok, a kiknek ruhát varr, önkéntelenül is eltalálja ezt a helyes -221- középutat. Ott nem hisz a megöregedésben a kuncsaft sem, hát nem hisz benne a szabónő sem. De ezt a pesti szabó nem tudja. Hát egy rettenetes ruhát csinált neki.

– Olyat, a milyet rendelt. Fiatalosat. Mellet ki, hasat be, mint katonáéknál mondják. És mindenütt feszült az a ruha. A legfurcsább helyeken volt testhezálló. És suhogott! Sőt az több is volt már, mint suhogás. Vannak most már női ruhák, a melyek nem suhognak, hanem súgnak, suttognak, sóhajtanak, kéjesen nyögnek, vágyakozva sikoltanak apró, halk sikoltásokkal. Ez a selyem nyelvére lefordított szerelmes nyögdécselés, a mit egyébként, szivemből utálok, most már mindenütt hallatszott, a merre csak járt az öregasszony. És úszott utána az erős parfüm, az új Violet-kreáczió, minden nap mást próbált, végigpróbálta mindazt a sok perverznevű illatot, a mit most már piszkoskezű öreg vegyészek párolnak mindenféle keserű levekből: Kadsura du Japon, Loxus doré, Quintessence de Katalpa, Primrose Extraessence… -222- Fejezzem ki magamat brutálisan? Az öreg nő illatos volt.

– És nem aztán, hanem most rögtön, minden átmenet nélkül nevetni kezdtek rajta. De ő ezt nem tudta. Sőt úgy vette észre, hogy az érdeklődés most nagyobb mértékben fordul feléje, hát még jobban igyekezett. Egy szép napon megjelent olyan kalapban, a melynek én ezt a czímet adtam volna: «a madárzsarnok hekatombája». Zöld, sárga, piros és hupikék madarak gomolyogtak azon a kalapon botrányos mennyiségben, úgy, hogy eszembe juttatta ez a kalap azt a híres madárhegyet, a mit Herman Ottó olyan szépen írt le, s a melynek összes szikláit eltakarja az a sok millió madár, a mely ott lakik. És most jött valami, a mi már majdnem a legszomorúbb volt.

– Az jött, hogy a szép öreg nő szép öreg haja egyszerre csak fiatalodni kezdett. Sárgult. Egyre jobban sárgult. Aztán nem láttuk a nőt három napig. Azalatt még sárgább -223- lett a haja. Aztán nem láttuk négy napig és akkor barnulni kezdett a haja. Aztán akkor megint minden nap láttuk és minden nap barnább lett a haja, mint a jó tajtékpipa. Úgy, hogy nem is kellett soká várnunk, egyszerre csak ott állott előttünk egy rettenetes nő, most már pudermarta arczczal, némi arczmassage-zsal, nagyobb estélyeken egy kis piros fénynyel az ajkán, mely festéket jelentett. És készen volt a maskara, a megfiatalodott öreg nő, hogy parlagi szóval mondjam, itt volt a közröhej, a jó, finom, igazi, szívből fakadt hátmögi közröhej. Úgy, hogy néhányan, a kik gondolkozni is szoktunk, a szó szoros értelmében megsajnáltuk a matrónát. Szegény szép öregasszony! De még itt sincs vége.

– Volt. A lányok kiábrándultak belőle, ellenben a gimnazisták beleábrándultak. A ki gimnáziumba járt, tudni fogja, hogy a férfilét leggyalázatosabb állapota a gimnáziumi szerelem. A latin tanulmányoknak a szerelemmel való keveredése émelyítő dolog. Nem -224- hinném, hogy a realisták szerelme is ilyen csúf valami. Szóval akadt egy VII. osztályú tanuló, a ki verset szerkesztett az öreg hölgyhöz és ekkor az öreg dáma végleg meghalt az esztétíka számára. Én egyszer, mikor erről gondolkozva hazafelé mentem, úgy elkeseredtem, hogy arra gondoltam, nem lehetne-e a halottégetést kötelezővé tenni az emberekre nézve – már bizonyos korban. Így legalább nem végeznék csunyán az emberek.

– A vége az lett, hogy elkezdődtek a sértődések. Ez is mondott valamit, az se fogta be a száját, itt is volt egy kis baj a meghivással, ott is termett egy kis pletyka, összeveszések jöttek, sértő levelek és bocsánatkérő levelek röpködtek, az öreg úr egyszer majdnem párbajozott, az öreg hölgy közundor tárgyává nőtte ki magát, szóval végérvényesen és visszavonhatatlanul megfiatalodott. Vége volt.

– Dehogy nem. Okos volt, de elhitte, hogy fiatal. Én meg vagyok győződve, hogy ha nem változtat magán, szerelmes lett volna -225- bele az egész társaság. Így szegénynek haza kellett utaznia vidékre, a honnan jött. Ott aztán, képzelheti, milyen módon fogadták. Nem csinálhatott egyebet, végleg letört, szürke rongyokban járt, pápaszemet viselt, kávét ivott. Tavaly halt meg. Eljátszotta az öregségét. Ez a szép öregasszony története, édesem. Ez az a történet, a mit én mindenkinek el szoktam mondani, a ki sajnálja a fiatalságát, a melyet elpazarolt. Borzasztó keserves vigasztalás, de megis vigasztalás: öregség is van, és az élet nincs befejezve akkor, a mikor a festőanyag kifogy a hajtüszőkből. Azután még jön valami, a mit még jogunkban van elrontani. Az élet addig tart, a míg az emberi ostobaság. Parancsolja ugyanezt más formában? Nem élünk elég hosszú ideig ahhoz, hogy megokosodjunk. Jegyezze meg az öregasszony történetét, és mindig, mikor valami könnyelmüséget akar elkövetni, gondoljon rá. Én is minden könnyelmüségem előtt gondolok rá. És igazán, őszintén mondhatom önnek, nem érek vele semmit, hogy gondoltam rá. Alászolgája, -226-

(Hosszú történeteket ma már csak a vonaton hallgat végig a jól nevelt ember. Tehát a dolog a vonaton történik. Pirosodó levelek közt szalad a vonat. Szép őszi reggel. Egy öreg ur van a kupéban, meg egy hölgy. Ezuttal nem az öreg ur mesél, mint ez illenék, hanem a hölgy. A mese egy párbeszédből fejlődik ki, így valahogy.)

A hölgy: Ön azt mondja, hogy az illető kisasszony csak hosszas lelki harczok után tért le a jó útról.

Az öreg ur: Ugy van. Egybevetette az egybevetendőket, megrágta, meggondolta a dolgot, aztán rászánta magát, és puff, egy szép napon elhagyta Marosvásárhelyt a főhadnagygyal. Az apja sírt, az anyja sírt, mindenki sírt. De a dolgon már nem lehetett segíteni. A kisasszony letért a jó útról. Hosszas lelki tusa után, de letért. Ön szinművésznő, az ön pályáján nem itélik meg -227- szigorúan az ilyet. Hát bocsásson meg a kisasszonynak.

A hölgy: Nem szeretem az olyan lelki tusákat, a melyek egy főhadnagygyal végződnek.

A hölgy: Azt. Sok mindent akarok mondani, de félek, hogy unalmas leszek. Hát inkább elmondom erre vonatkozólag azt a történetet, a melyből leszürtem a mondanivalómat. Szürje le ön is. Jó?

A hölgy: Hát vidéken voltunk egy penzióban, csupa kis leány, tizenöt, tizenhat, tizenhét éves leányok. És volt köztünk egy Teréz nevű leány, a kit legtöbbre tartottunk. Szép nagy, okos leány volt, és volt egy kopott sárga szoknyája, abban járt otthon. Sötét narancssárga, izléstelen szinű szoknya volt, de ha Teréz fölvette, valami pittoreszk -228- áradt belőle. Egy napon Teréz eltünt a penzióból. Nem is jött többé vissza. Mikor elment, a sárga szoknya volt rajta, ezért szökhetett meg. Azt hitték tudniillik, hogy csak a kertbe megy. Még aznap este visszahozta egy munkásformájú ember a sárga szoknyát, azzal az izenettel, hogy a kisasszony nem jön többé vissza, mert elszökött egy szinészszel. Persze, nagy táviratozás, szaladgálás lett erre, de már késő volt. Megtalálták Pesten Terézt és a szinészt, de, mondom, már késő volt. Hát belenyugodtunk mi is abba, hogy Teréz elzüllött. Elment. Szerelemből ment el. És a sárga szoknya ott maradt a penzióban, künn függött az előszobában, mint a Teréz hősiességének zászlója. A többi czókmókja, a mit visszaküldött, elkallódott. De a szoknya megmenekült az enyészettől, talán éppen azért, mert sárga volt. Feltünő volt. Egyéniség volt ez a szoknya. És mi tisztelettel mentünk el mellette, éreztük, hogy ez a szoknya bűn-szoknya, szökési szoknya, hozzányultunk az ujjunkkal, aztán megriadtunk tőle, majd meglóbáltuk és néztük az -229- ingását, a melyben volt valami emberi. Ijesztő volt, a mint méltóságos lendüléssel ingott a szögön jobbra, balra, csupa áhítat, csupa rettenet szállt belőle. Nem tudtuk, tiszteljük-e a szoknyát, vagy féljünk tőle. Idővel olyan szerepet játszott a mi életünkben, mintha valami nagy csatán megtépett zászló lett volna, a mely emlékezetbe idézi a veszedelmeket, a könnyeket, a bajt, a hősiességet, mindent, a mi szép és szomoru és bátor csak van a mi életünkben. És egyszer rettenetes dolog történt. A sárga szoknya egy este eltünt a fogasról. Senki nem merte kérdezni, hogy hol van, mert a szoknya olyan volt, mint valaki, a kivel nem illik szóba állni, a szoknya olyan volt, mint valami tiltott pikáns könyv, mint valami Zolaregény. Csak nagy titokban bujtunk össze és ugy kérdeztük egymástól: Hol a sárga szoknya? Hova lett a sárga szoknya? De sem az igazgatónőnek, sem az idegen lányoknak nem volt szabad tudniok, hogy mi ismerjük a szoknyát. Aztán megtudtuk, mi történt. Egy barátnénk, a kit úgy hivtak, -230- hogy Irma, elcsente a szoknyát a fogasról, és bevitte magával este a szobájába. Ha egy férfit vitt volna be, az se lett volna szörnyűbb és merészebb dolog, mint ez. Valamennyiünkben elhült a vér, mikor a leány reszketve, sápadtan, megriadtan vallotta be nekünk másnap, hogy ő volt az, a ki a szoknyát elvitte. De visszaakasztotta a helyére még másnap. Nekiestünk és faggatni kezdtük, hogy miért tette. Kisült, hogy kilopózott este a szobájából, és mikor senki nem látta, dobogó szívvel, rémülten, mintha lopna, hamar beszaladt a szobájába a sárga rongygyal. És elmondta, hogy fölvette, a tükör elé állt vele, aztán leült a székre. És elmondta, hogy rémület fogta el, ijedt gondolatok kezdtek szaladgálni a fejében, láz futotta el az arczát, a keze reszketni kezdett, majd hirtelen sirás fogta el, ugy hogy letépte magáról a szoknyát, zokogva bujt az ágyába, de ott se tudott nyugodni, mert a sárga rongy, a melyet egy sarokba dobott, úgy lángolt onnan feléje, mint valami máglya tüze, a sárga szövet, mintha valami lángcsomó -231- lett volna, égette, odáig érezte a melegét, s hiába oltotta el a lámpát, bevilágította az egész szobát, úgy hogy a szegény leány nem tudott aludni, egész éjjel láza volt, sirások rázták a mellét, a legrémesebb gondolatok égették a fejét. Igy várta meg a hajnalt, a mikor is visszalopta a szoknyát a szögre. Akkor megnyugodott és elaludt. Aznap beteget jelentett. No hát képzelheti, mi lett erre. Most már egyenesen rémületes szörnynyé nőtte ki magát a sárga szövet. Mindenki félt tőle. De mindenki érezte, hogy abban a lázban, a mit az Irmának okozott, volt valami merész, valami jóleső is, valami abból, a mitől a leányok úgy félnek: ragyogó szemmel, kipirult arczczal, félig lehunyt szemmel. És tudja, mi történt? Harmadnap Irma elutazott a penzióból, levelet küldött, hogy hazamegy, de nem ment haza, mert a szülei kérdezősködtek, hogy hol van. Eltünt. Azóta se tudtam meg, de senki se tudta meg, hogy mi lett vele. A sárga szoknya küldte el, a rettenetes, sárga rongy, az vette el az eszét. És teltek a napok. Senki nem -232- mert szólni, hogy az előszoba rejtett, félhomályos zugából vigyék el a szoknyát. Az igazgatónő nem járt arra, a cselédek meg azt hitték, hogy valamelyikünknek a ruhatárához tartozik. Hát ott maradt és mi most valóságos kultuszt csináltunk belőle. Éjjel kilopóztunk a szobánkból és odakuporodtunk a szoknya mellé és meséket mondtunk egymásnak. Bizonyos mesék, bizonyos történetek csak a szoknya mellett hangzottak titokzatosan és szépen. És… és… és egyszer… egyszer aztán én mentem oda egyedül a szoknyához, este, és bevittem a szobámba. Beleszerettem egy szinészbe én is, mint a nagy Teréz, a szoknya őstulajdonosa. És mindig csak úgy gondoltam erre a szerelemre, mint a hogy a többi leányok szoktak. Biztosra vettem, hogy elmulik, hogy gyerekes szamárság, vagy a hogy mi neveztük az ilyesmit: ábránd. De mikor benn a szobámban magamra vettem a sárga rongyot, akkor egyszerre más lettem. Vad tűz szaladt rajtam végig, a szoknya ölelt, megfogott, forrón szorított és nem eresztett el -233- többé. Ugy, a hogy voltam, abban a sárga szoknyában szöktem meg aznap éjjel. Egyenesen a szinészhez mentem.

A hölgy: Ez. Többen nem is szöktek meg az intézetből, mert nem küldtem vissza a szoknyát. Elvittem magammal. Még aztán is megtartottam, miután Sóbányaitól elváltam. A második férjem, a ki akkor még udvarlóm volt, az Ilikovits, ebben a szoknyában szöktetett meg. Talán nem lettem volna képes erre, ha nincs meg a sárga rongy. És elkisér egész pályámon. Most őszinte vagyok és megengedem, hogy ön is őszinte képet vágjon ehhez a vallomáshoz, a mi különben nem illenék. Tudja, hogy nincs a legjobb hirem. Sőt a legrosszabb hirem van. Nem is vigyázok rá. Élni akarok, jól akarok élni. És ha valami férfit megunok, ha megutálom, egyszerűen bezárkózom egy délutánra és fölveszem a sárga szoknyát. Este már más szemmel nézek az udvarlóimra a szinházban. És aznap uj ember következik. És van néha idő, mikor egyáltalán megutálom -234- a férfit. Utazni megyek, egyedül. És azt is megunom lassan. Nem tudom, mi kéne, hogy ismét ember legyek, ismét életet éljek. Nem kell mást tennem, mint fölvennem a rongyot… Isten mentse meg azt a jobbképű embert, a kivel aznap találkozom…

A hölgy: És most találja ki, hogy ezek után milyen véleményem van nekem azokról az állítólagos tusákról, a melyeken az ön kisasszonyának a lelke keresztül ment… És találjon ki, a mit akar. És gondoljon, a mit akar. És ne higyje, hogy én a nőket le akarom becsülni ezzel a történettel. Szó sincs róla. Nem akarom ezzel megnehezíteni a bocsánatot, a mi kijár nekik. Nem kell oly könnyen elitélni a nőket, akkor aztán nem olyan nehéz megbocsátani nekik. Egy percz dolga az egész. Egy levél… egy főfájás… egy muzsika… vagy egy sárga szoknya… egy akármi… De tusa? Meggondolás? Ugyan menjen, kérem!… -235-

(Személyek: a báróné, a ki szép is, gazdag is, kedves is és a festő, egy vörösbejátszó hajú, simaképű úr, a kit a művészek az «Érdekvörheny» névvel ruháztak fel, valószinűleg azért, mert nem ő találta fel az altruizmust. A történet színhelye egy szalon. Este van, este van, sőt estély van.)

A festő: Ide ide, ebbe az édes kis szalonba… ide menjünk. Itt nincs senki. Csak mi ketten.

A báróné: De miért tuszkol ön engemet? Csak azt tudnám, hol veszi magát az a divat Pesten, hogy a bárónét, ha nem ősrégi, mindjárt tuszkolják az urak.

A festő: Én tuszkolom méltóságodat? Engedelmet, de hajának elbűvölő illata… -236-

A báróné: Milyen szellemes! Kedves Pirnóczy, azért szeretem magát, mert oly ügyesen csavarja a szavakat, mint egy író. Csak azt tudnám, miért tuszkol.

A báróné: Ah… művész ez sok. Csak tudnám, miért tegezik itt Pesten a bárónét, ha nem ősrégi. Takarodjék, művész.

A festő: Beléd vagyok szerelmes, báróné, igen, beléd. És ha összedől velem a világ, akkor is vallom, emelt fővel, halálra készen, hogy szerelmes vagyok beléd. Árulj el férjednek, szeretődnek, vágass darabokra, lövess agyon, de szerelmes vagyok beléd, vágyom rád, lihegek feléd, meghalok utánad. -237-

A festő: Nem, nem, most itt a pillanat. Évek óta várom ezt a perczet, a bátorság, a vallomás perczét. Fehér nyakad, fehér husod, piros ajkad, olajzöld szemed… örjítesz, báróné.

A báróné: Ne, Pirnóczy… ne, ne… én tisztességes asszony vagyok, bár báróné, de tisztességes. Nem csalom meg az uramat. És vigye el innen lihegő ajkait, fojtó lélekzését, szomorú teve-szemeit, mert elkábít. Menjen, Pirnóczy… nekünk az életben nem szabad többé találkoznunk.

A báróné (gyöngéden): Ne sértsen meg. Édes kis művészem, ebből nem lehet semmi. És ha szivem mélyén volna is egy kis titkolt érzelem, egy kis kék virág, én azt lenyelném. Nem, nem.

A báróné: Ne ily keservesen, művészem, mert sírva fakadok. Itt a csipkekendő… tegye ezt el emlékül… és ha nagyon fáj a szíve… hát… fujja bele.

A báróné: És most adjon kezet. Így. Eressze el. Az istenért, Pirnóczy, eressze el a kezemet, bejöhet valaki.

A festő: Ne huzigáld. Így, a kezedet fogva, kell kérnem tőled valamit. Én művész vagyok. Bolond bohém. Le akarlak festeni. Ihletemet, életemet, búmat, szerelmemet festeni bele egy képbe, madonnám. Ez lesz életem nagy műve. Öregségem vigasza. Jőjj el…

A festő: Jőjj, ah, jőjj… és ruha, lepel nélkül akarlak festeni… mint Évát a paradicsomban.

A báróné: De Pirnóczy… hiszen nem élünk a középkorban! Megsért ezzel a kéréssel. És ne sértsen meg. Ne rombolja illuzióimat. Hadd szeretem titokban, tisztán, ábrándosan, szomorúan.

A festő: Mit csináljak? Hát jó… estélyruhában, így, a hogy van… ezzel a vakító nyakkal, vakító vállal, vakító kebellel, vakító karokkal… ah, minden reményemet festem bele… összetört szivemet festem a rideg vászonra. Engedje meg. Ezzel tartozik bennem a művésznek.

A báróné: Hát megengedem. Ebben a ruhámban fog lefesteni. És mosolyogni fogok magára. Ezt a bánatos, szerelmes mosolyát a tisztességes asszonynak, ezt örökítse meg a képen. És zálogul hadd csókolom meg a homlokát.

A festő: Meghalok a boldogságtól. Ah, ez a szent, tiszta, testvéri csók! Följebb, följebb, ott csókolj, a dudoron, a mitfresszerek fölött.

A festő: Mily boldogság. És hidd el… de nem, nem, most úgy tele van a szivem… én veszem a vásznat, nem engedlek fizetni, nem, nem.

A festő: Ne is beszélj. A rámát is én, a festéket is én. (Ordítva): Ne sértsd meg önérzetemet, mert ököllel sujtok le rád!

A festő: És ha szegény beteg édesanyám szájából vonom is el az orvosságravalót, én fizetem a vásznat, a festéket, a rámát…

A festő: És a munkát is. Mert ha nemcsak millióid, hanem billióid volnának, akkor se engedném, hogy te… nem, nem. Azt a rongyos ezer forintot majd csak lebőjtölöm, lespórolom magamtól, szegény beteg édesanyámtól, hiszen te éretted teszem! (Sír.)

A festő: Még kérdezed? Kérdezd a holdtól, hogy feljön-e. A virágtól, hogy nyílik-e.

A báróné: Hát ha szeretsz, megengeded, hogy a nyomorult anyagiakat én adjam. Ki -241- se nyisd a szádat. Egy szót sem. Örökké marná a szivemet, ha áldozatot hoznál…

A festő: Hát legalább a munkámat ne fizesd meg. Ne alázz meg végleg. Legalább azt a tíz napi munkát adjam én az én bohó szerelmes szivemmel… legalább tíz napig éhezzem miattad…

A báróné: Soha. Ez életben nem látsz többé, ha nem engedsz. Ezer forint a készkiadásokért és ezer forint a munkád megváltásáért. Hát meg vagy te ezzel fizetve? Hahaha!

A báróné: Lehet művészi munkát pénzzel megfizetni? Menj, édes kis bolondom.

A festő: Gondolatban csókolom azt a tiszta, magas homlokodat. És holnap kezdjük a festést. És ne hidd, hogy másként szeretlek. Nem érzékileg, nem, nem. Mert szép vagy és mert én művész vagyok.

(A festő a másik szobában a homlokára teszi a kezét, mint a ki fél, hogy a feje megreped a boldogságtól. És édesen, bűvösen mosolyog a kábult báróné felé.) -243-

(Este van, ama bizonyos őszi, városligeti este, mikor már finom ködpára ereszkedik a Stefánia-útra, és messze, a láthatár alján egy pirosan égő felhő előtt sárga lámpalángok csillognak. A városból úgy hallatszik ide a kocsik zaja, mint valami szőnyeges szobába. Két férfi sétál az uton, a közepén, a hol boldog és poros nyári délutánokon kocsik röpülnek.)

Az egyik (abban a hitben, hogy valami nagy okosságot mond): Én azt hiszem, hogy még soha asszonyban nem volt egyformán elosztva a testi és a lelki szerelem. Tizianonak van igaza.

Az egyik: Abban, hogy azt a szép képet festette, a melynek az a czíme, hogy «Mennyei és földi szerelem». Két nő van rajta. -244- Az egyik csupa égi derü és tiszta nyugalom, a másik csupa husos érzékiség. Igy van ez az életben is.

(Nagyot szív a szivarjából, mint a ki megoldotta az egész kérdést. Boldog és büszke.)

Az egyik: Gondolom. Én nem tehetek róla. Egyszerű paraszt vagyok és a kövér nőket szeretem. Szép a lelki élet és szépek a szerelem szenvedései, de nekem minden ilyen szamárság elpárolog a fejemből, ha az asszonynak a szép piros száján gyöngéden és forrón végigsiklom az ajkammal. Szinte érzem, hogy kis villamos szikrák pattognak a két meleg, száraz ajak közt.

A másik: A férfi mindenre kapható. Ugy látszik, a te nőd… Ne félj, nem kiváncsiskodom… A te nőd érzéki lény. És így te is az ajkakról álmodol. Az én nőm… Ne félj, nem leszek indiszkrét… Egészen más. Nem tudom, talán mert sovány nő, de arra nevelt, hogy a lelki gyöngédség és a boldogító -245- barátság az igazi tartalma még az ilyen bűnös viszonynak is.

(Megint szivarozik, mert megint megoldotta a problémát természettudományi alapon.)

A másik: A szerelemben szemérmes és finom. Szép gondolatai vannak. Nála a szerelem csók-része csak arra való, hogy háttere legyen gyöngéd és szép gondolatoknak, a rólam való meleg gondoskodásnak. Talán butának fogsz tartani, de úgy érzem, hogy a legforróbb délutánok után is úgy válunk el egymástól, mint két testvér. Langyos, boldog nyugalom a szivekben. Zavartalan, csöndes emlék.

Az egyik: Mennyire különbözők a nők! Ha én elválok az enyémtől, úgy érzem magam, mint a vad hím, a ki elmegy bujdosni az erdőbe, ordítani, a miért a párjától eltépték. És ő is úgy megy el, mint a hogy nőstényhez illik. Felvérzett ajakkal, vágygyal, valami szerelmes gyülölettel és boszúval a szivében. Mert az érzéki szerelemből sohasem elég.

A másik: Az én nőm ezt sohasem tudná megérteni. Meggyülölne és megutálna, ha így beszélnék.

Az egyik: Az enyém meg kinevetne téged, ha hallana. Hisz tudod, mikor az ember udvarolni kezd egy asszonynak, mindent megpróbál. Hát megpróbáltam én ezeket a lelki mókákat is. De ugy lefujt, hogy örökre elment tőle a kedvem. Soha többé egy szó sem esett köztünk ilyesmiről. Csókolni, csókolni, ölelni, égni, forrani, pirosnak lenni, kielégíthetetlennek lenni! Ez az!

A másik: Ugy, hogy a két végletben élünk. Te a vér szerelmét éled, én a lélek érzéseit élem. A tied a kövér, piros nő, az enyém a sovány fehér nő.

Az egyik: Az enyém: közép. Se nem kövér, se nem sovány. De kövéret mutat.

A másik: Az én nőm is középút. De ő inkább soványat mutat. És nem fehér, hanem rózsaszinűen sápadt.

A másik: Nagy heccz volna… egyszer összehozni ezt a két asszonyt. Mit beszélhetnének ezek egymással? Én már hallottam ilyet, francziáktól. Ugy négyesben elmenni egyszer… vacsorázni.

A másik: Te… ha te megmondod, hogy ki a tiéd, én megmondom, hogy ki az enyém.

(Némán haladnak egymás mellett és mind a kettőnek nagyon tetszett az eszme. Most csak azon gondolkoznak, hogy vajjon a világ -248- legnagyobb gazsága volna-e az, ha kicserélnék a neveket, vagy a legártatlanabb üzlet.)

(Furcsán néznek egymás szemébe, aztán boldogan mosolyodik el mind a kettő. Hosszas és erős, férfias kézszoritás következik.)

A másik: Ez. Ez a sovány, fehér, lelki nő, a mennyei szerelem, a testvéri langyosság, a szemérmes szűz.

Az egyik: És ez a kövér, piros, érzéki nő, a földi szerelem, az asszonyi tűz, a vad nőstény.

Az egyik: Te sirni tudnál, mert mint lelki nőt szeretted. Én nevetni tudnék, mert engem így nevelt.

(Az, a melyik azt mondta, hogy sírni tudna, keservesen mosolyog. Az pedig, a melyik azt mondta, hogy nevetni tudna, tragikus arczot vág.)

Az egyik: Még kérdezed? Okos és modern emberek vagyunk, nem fogjuk most kölcsönösen megölni egymást. Én nem tudom, ti lelkiek miként gondolkoztok, de mi érzékiek megbődülünk arra a gondolatra, hogy az asszonyunkhoz másnak is van köze. A dolog nagyon egyszerü. Nekem nem kell többé.

Az egyik: Nagyon jó az ötletem. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy még soha életemben ilyen jó ötletem nem volt. Figyelj jól ide. Ez az asszony olyan csodálatos ügyességgel csinált magából két nőt, hogy honorálni illik.

Az egyik: Azzal, hogy mint igazi gentlemanekhez illik, belemegyünk az ő életfelfogásába. Ha ő két nőt csinált magából, fogadjuk el őt két nőnek. Higyjük el neki. És…

Az egyik: És soha, soha többé nem beszélünk róla, sőt semmiféle szerelemről sem. És ő sem fog megérezni rajtunk semmi változást. Én továbbra is érzéki leszek és te -251- ezentúl is a lelkiekre helyezed a súlyt. És boldogan és békében fogunk élni. Szervusz.

(Röviden, hamar szorítanak kezet, az egyik elmegy jobbra, a másik elmegy balra és mind a kettő azt gondolja magában, hogy politikát fog változtatni az asszonynál, hogy a másikat kitúrja a helyéből. Mind a kettőnek ég a szíve és holnap mind a kettő jelenetet fog csinálni az asszonynak. És az asszony holnap mind a kettőt ki fogja dobni és másik kettő után fog nézni és az asszonynak lesz igaza.)

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KETTEN BESZÉLNEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Ketten beszélnek

KETTEN BESZÉLNEK

EGY UTCZA ÉS EGY SZÁM.

A KULCS.

AZ UTOLSÓ DÉLUTÁN.

ALFONZ VAGY EGY SZEGÉNY IFJÚ TÖRTÉNETE.

A CZIKLÁMENES KALAP.

A KIDOBOTT FÉRFI.

SZINHÁZ.

DIALOG AZ ANYASZÍVRŐL.

HAJNALI TRAPP.

A FIÚK MIND ILYENEK.

VASUTI KALAND.

AZ UTOLSÓELŐTTI CSATA.

A KIS TÖMZSI FEKETE FIÚ.

A SZARVAS HÁTÁN.

A LEGGONOSZABB NŐ.

A SÚLHÓF.

ESTE HÉT ÓRA.

A KATONA.

SZEGÉNYSÉG.

FELVONÁSVÉG.

XIV. JELENET.

XV. JELENET.

GYUFAOLDAT.

A KOCSI.

A NAGYON ELŐKELŐ FIU.

A SZÉP ÖREG ASSZONY.

TÖRTÉNET A SÁRGA SZOKNYÁRÓL.

OH, SZENT MŰVÉSZET!

MENNYEI ÉS FÖLDI SZERELEM.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE