The Project Gutenberg eBook of A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések by Ferencz Molnár

Friss rózsaszinnel kel a hajnal messze a kék hegyeken túl. És rózsaszinnel szomorodik el az égboltozat alkonyatkor, amikor szerelmes zenét suttognak egymásnak illatnyelven a virágok. Felhő sohasem járt azon a vidéken, esőt sohse láttak, akik arra laknak. Csupa kék a mennybolt, nappal világos, éjjel mélységesen sötét. Ott különös filozófiával élnek az emberek, s talán csak ezzel magyarázható, hogy éppen ott esett meg az én mesém, amelyben ugyan kevés morált fogsz találni, kedves olvasó, de legalább lesz benne az életnek valamelyes filozófiai fölfogása.

Messze, igen messze, Ázsia kellő közepén volt az Abomár király birodalma. Boldogan éltek benne az emberek, mert nagyon ritkán -6- történt valami esemény, nagyon ritkán volt valami izgalom ebben a szép országban. Csak minden évben egyszer volt emelkedett a hangulat, az ország egyetlen ünnepén.

A csókok éjszakája volt ez az egyetlen ünnep. Az eredete a régi korokba száll vissza s alapja egy legenda.

Ugy hangzik ez a legenda, hogy élt a birodalomban valamikor nagyon régen, egy gyönyörű szép asszony. A haja selymes, sötét aranyszinű volt, kétfelé választva hordta és a homloka fölött keskeny bársonyszalaggal szokta volt átkötni. Ez az asszony volt az Abomár király birodalmának egyetlen vértanuja. Ugyanis végtelenül becsületes, tiszteletreméltó szent asszony volt, aki sokat szenvedett a férjétől. Mert brutális, vad, borotválatlan arczu ember volt a férje. Ok nélkül ütötte, verte, szép haját a kezére csavarta s úgy tépte, csupa alaptalan féltékenységből.

Az asszony angyali türelemmel tűrte mindezt. Egy jajszava sem volt soha. Végre egyszer nagyon haragosan jött haza az ura. Ráfogta a szelid szép asszonyra, hogy szeretőt tart, hogy megcsalja a hitvesét. Az asszony csak ennyit mondott: -7-

Többet nem is védekezett, mert ártatlan volt, mint a hópihe, amely a föld felé esik s amely még nem ért a sárhoz. De a férj nem hitt neki. Este elkezdte kinozni. Tüzes vasakkal égette. Levagdalta kezeit, majd a lábait. Kinozta, de nem ölte meg a szent asszonyt. Csak reggel felé, amikor kisütött a nap első sugára, szenvedett ki a mártirasszony kinos halállal. És a monda szerint három nap és három éjjel ezüstfény sugárzott az arczából, jeléül, hogy vértanuhalált halt a szegény Illi asszony.

II.

Azóta, hogy a szegény Illi asszony vértanuhalált halt, bosszúálló törvényt hoztak az ország bölcsei.

Ugyanis kimondták és kihirdették Illi asszony temetésekor, az ő virágos fehér koporsója fölött, hogy ettől a naptól fogva minden esztendőben megünneplik az Illi asszony ünnepét. Megkinoztatása éjszakájának minden évfordulóján meg van engedve, hogy -8- az asszonyok hűtlenek legyenek férjeikhez. Igy bosszut állnak az Illi urának vétkeért a férjek seregén, és egyszersmind levétkezik mind azt a sok, évezredekre elegendő borzasztó büntetést, amit ártatlanul szenvedett a szent Illi. Ez az asszonynép kárpótlása.

S azóta minden évben egyszer, kora, zsendülő tavaszszal este, hogy hüvösebb szellők szállnak a tenger felől, megkondul a harang az Abomár király minden városában. Akkor egyszerre üresek lesznek az utczák, mert halállal bünhődik mindaz a férfiember, aki ilyenkor az utczán van.

A férjek kivétel nélkül kötelesek a ház padlásán aludni, hogy ne lássák menni, vagy jönni asszonyaikat. Az asszonyok pedig, amint férjeik aludni térnek, mehetnek, ahová akarnak, akihez akarnak. Hütlenek lehetnek hitestársukhoz, de amint a nap első sugára megjelenik a hegyek mögött, haza kell térniök.

És szigorúan meg van tiltva, hogy házastársak egymás közt erről az ünnepről beszéljenek. Mert elég az, ha minden férj csak annyit tud, hogy joga van őt ma megcsalni a feleségének. Hogy tényleg megcsalta-e, vagy nem, azt sohse tudja meg. -9-

S ez jó, mert száz közül kilenczven azt hiszi, hogy az ő felesége otthon marad a csókok éjszakáján…

III.

Történt pedig, hogy ezuttal is, mint minden évben, elkövetkezett a csókok éjszakája. Alkonyatkor megkondult a harang s egyszeribe kihaltak, csöndesek lettek az utczák. A férjek sóhajtva mentek a padlásra aludni, a legényemberek izgatottan csinositották szobáikat és az asszonyok mind a tükör előtt állottak.

Aztán, hogy besötétedett, lefátyolozott asszonyi alakok siettek végig az utczákon. Előbb egy, majd kettő, három, tiz, száz… Nyüzsgés, sietés lett, hangtalan surranás. Egyik házból kijött valaki, a másikba besurrant. Majd rövid félóra mulva ismét csöndes lett az utcza.

Csak néhány elkésett asszony sietett végig a kongó köveken, mind gyorsabban, majd szaladva.

Végre azok is eltüntek és nagy, mélységes, kékes feketeség borult a városra, -10- amelynek – nem véve tudomást a csókok éjszakájáról – ezuttal is morajló, édes altató danát zugott messziről a tenger.

IV.

Nikola mester, a fiatal tudós egyedül ült a szobájában ezen a szerelmes éjszakán. Izzott, főtt a feje, s előtte halmazban hevert a sok ócska könyv, lomha fóliáns, görbült pergamen. Szinte el volt temetve a sok régi irás közé. Az asztalra hajtotta fejét, kutatott, keresett, gondolkodott.

Ő nem törődött a csókok éjszakájával. Egy asszony ismerőse se volt a városban, nagyon visszavonultan élt. Könyveinek, régi pergamenjeinek szentelte fiatal életét. Pedig izmos, szép fiu volt, s talán a karriérje is gyorsabb lett volna, ha törődik az asszonyokkal.

És ahogy lapozgatott, kutatott, egyszerre csak nagyot ütött az egyik fóliánsra, ugy hogy porzott tőle az ócska könyv. Aztán mosolyogva, halkan szólt:

Vagyis Nikola mester fölfedezte azt, ami -11- után évek óta kutatott. Régi könyvekben, irásokban, följegyzésekben keresett adatokat arra nézve, hogy a szentnek, vértanunak nevezett Illi asszony bünös volt.

És most végre megtalálta. Megtalálta egy könyv kötési táblájában azt az irást, amely kétségkivül bebizonyitotta, hogy Illi asszony valóban bünös volt, s meg is érdemelte azt a sok kinzást. Egy katonának a végrendelete volt az az irás, amelyet soha senki sem látott. Az olvasni nem tudó könyvkötő mester könyvtáblába ragasztotta értéktelen pergamendarabokkal együtt.

A végrendeletben meg volt irva, hogy ő volt Illi asszony szeretője. Évekig tartott a viszonyuk, s nem volt alaptalan a férj gyanuja. Le voltak másolva az Illi szép szerelmes levelei, amelyekben találkát adott. Szóval minden.

Nikola mester óvatosan széthajtogatta azt a pergament, letette az asztala közepére, egy koponyát tett rá, s vetkőzni kezdett, hogy aludni térjen.

Közben mosolygott és elgondolta, hogy most egyszeribe vége szakad a csókok ünnepének… -12-

– Ugy kell nektek, asszonyok – gondolta magában, s már arra gondolt, hogy mivel ok nélkül volt megengedve az asszonyoknak a csalás sok évig, most a férfiaknak lesz megengedve, hogy visszaadják az asszonyoknak a kölcsönt…

Mosolygott Nikola mester, hidegen, és belebujt az ágyába. Majd még bámult egyideig a levegőbe, aztán még egyszer elmosolyodott, gúnyosan, kárörvendően és elfútta a lámpáját.

Ugy éjfél felé zörejt hallott Nikola mester az ajtaja előtt. Felkönyökölt az ágyában és figyelt a sötétbe, nagyra meresztett szemmel.

Végre is megharagudott a fiatal tudós, hirtelen kiugrott az ágyából és kinyitotta az ajtót:

Finom, karcsu termetü asszony surrant be. Bezárta maga után az ajtót, és lihegve szólt:

– Ugy siettem, Nikola mester… de csak hogy már itt vagyok. Szeretlek Nikola…

Nikola mester elbámult. Mintha Illi asszony állott volna előtte nagy, sötét aranyszinü hajával, szalaggal a homloka fölött, ahogy már most nem hordják az asszonyok.

– Tudod talán – folytatta halk, hizelgő hangon az asszony – hogy ma van a csókok éjszakája?

– Nos, hát én csókért jöttem hozzád. Tulajdonképpen a testőrkapitányhoz készültem, aki már egy év óta szerelmes belém. De most, hogy elmentem hozzá, éppen akkor ment be az ajtaján a főadószedő felesége. Soha többet nem nézek a szemébe a gazembernek!

– És? hát micsoda kérdés ez. Idejöttem hozzád, mert szép és tudós férfiú vagy, Nikola mester. Megengedem, hogy megcsókolj…

A tudós összeborzadt, mert úgy hasonlitott a szent és éppen most leleplezett Illire az idegen asszony.

– Nos, csókolj meg! – szólt szerelmes simulással az asszony, és Nikola nyaka köré fonta karjait.

Az ifjú mester nagyon elvörösödött, de jól esett neki a puha asszonyi kar érintése.

Végre hajlandó lett őt megcsókolni Nikola mester. És éppen, amikor ajkával közeledett felé, az asszony nagyot sikoltott, s ellökte magától.

A higgadt és nőgyülölő mester készségesen ugrott az asztalhoz, és ugy vágta a sarokba a koponyát, hogy ezer darabra tört. Azután visszajött, hogy megölelje a szép idegent. De az asszony már akkor a könyvek -15- közt kotorászott. A fontos pergament is megtalálta az asztalon.

Olvasni kezdte, föl-fölkapva a levegőbe, amikor Nikola ki akarta venni a kezéből. Éppen akkor kapta ki végre, amikor már végig olvasta az asszony. Óvatosan elzárta a szekrényébe.

S hogy a csók hiányát annál érezhetőbbé tegye, czirógatni, beczézgetni kezdte a mestert. Ez végre is sirva fakadt a nagy dilemmától:

– De hisz az én egész dicsőségem függ -16- ettől a pergamentől! Halhatatlan leszek, és megszüntetem a csókok éjszakájának intézményét!

– Énnekem nincs szivem ahhoz. De ha megigéred, hogy esküvel bizonyitod, hogy láttad, bedobhatod a tüzbe.

VI.

Már dél felé járt az idő, amikor Nikola mester fölébredt. Az asszony már az első hajnalsugárkor elment. A szoba üres volt, és villogó zsarátnok szunyókált a kandallóban a pernye alatt.

Ott lebegett még a parázs felett az elégett pergamen. Ahogy a léghuzamra végigvillogott rajta az izzás, a betüket is olvasni lehetett. És ugy, a kandalló előtt mezitláb -17- guggolva piszkált a parázs közt Nikola mester. Ahogy hozzáért, szétfoszlott a pergamen.

Könnyezve ment vissza az ágya felé. Az uton belelépett a törött koponya egy darabjába. Erre aztán kitört belőle a keserüség és sirni kezdett, mint egy gyerek. Rávetette magát az ágyra és belezokogott a párnájába.

Epilógus.

Morál ugyan nincs sok a mesémben, kedves olvasó, csak némi életfilozófia. Mert utóvégre az is felfogás, hogy valaki egy csókos éjszakáért odaadja életének legnagyobb tudományos vivmányát.

Azok számára, akik tanulságot keresnek, az is akad a mesémben, még pedig sok. Az nem éppen utolsó köztük, hogy az asszonyok még a tulvilágról is eljönnek vétkezni, ha arról van szó, hogy a jóhirüket megmentsék.

Már negyedet csöngettek a gimnáziumban, és a hosszu, világos folyosón alig lézengett néhány gyerek. Egyszeribe csönd lett, az osztályok ajtai becsukódtak. Még a pinczéből, ahol a zsemlyét árulták, fölrohant a földszintre néhány teleszáju, majszoló gyerek, meg a vizvezetéktől is jött néhány, a fal mellett lapulva. A kezefejével végigtörülte a száját és besurrant a tanterembe. Aztán végleg nagy csönd lett.

Az első emeleten megcsikordult a nagy üvegajtó és három tanár jött ki a tanári szobából, panyókára vetett télikabáttal, utolsót sziva a czigarettájából. Az utolsó bezárta az ajtót s azzal megindultak mind lefelé a földszintre. A kis fekete szépirástanár az első osztályba ment, a szőke latin professzor az -22- ötödikbe. Reismann tanár úr, az ásványtan tanára, magas, szőke fiu, a negyedik felé tartott. Benyitott az ajtón, mire a suttogás is elhalt benn, és mind fölállottak a gyerekek. De a tanár ur a küszöbön maradt, s éppen csak hogy beszólt:

A kis Held fölugrott az első padban és fontoskodva ment ki a folyosóra. Akkor nagy csönd lett a teremben és a vigyázó komolyan szólt:

Reismann tanár úr végigsimitotta a homlokát és erőltetetten szólt, elárulva, hogy hazudik:

Erre nagyon megijedt a tanár. Beküldte a kis fiut az osztályba, és maga még kibámult az udvarra. Már zöld volt künn a vadszőllő, és az iskolaszolga csöpp lányai kergetőztek a kavicson. A tanár érezte, hogy ez a hét lesz a küzdelem ideje. Az öreg Held elutazott és Heldné egyedül van. Gyöngébb ember volt, mintsem hogy örült volna az alkalomnak. Huzni, halogatni szerette volna a dolgot, s ime most egyszerre cselekednie kell. Kellemetlenül érezte magát. Szinte haragudott az öreg Heldre, hogy Bécsbe utazott.

Az iskolaszolga lányai nagyon kiáltoztak, kaczagtak lenn. Akkor Reismann tanár ur kinyitotta a folyosóablakot és lekiabált:

Majd eldobta a czigarettáját, ráhágott, és belépett az osztályba. Betette maga után az ajtót és elcsöndesedett minden. Mintha nagy munkában görnyedt volna az egész gimnázium, nesztelen, szinte kinos hallgatás uralkodott benne. A nap besütött a folyosókra és megvilágitotta a falakon a szamárfüles torzképeket. A Rózika elhallgatott -24- az udvarban, és a babájával piszmogott. Fölülrül, nagyon magasról elfojtva hangzott egy skála, amit az énekórán énekeltek a harmadisták. A harmónium zugott, aztán hirtelen elhallgatott. Most már igazán nagy pihenő csönd borult az épületre, fáradtnak látszott ez a borzasztó nagy kőház, amely már reggel óta türte a lármát, a hanczurozást. Fél egy felé járt az idő, és az iskolaszolga ebédelt.

Akkor egyszere zengő pördüléssel, pengő zongorahangon fölcsendült egy verkli a szomszéd utczában. A nyitott ablakokon a tavaszi napos szellővel együtt ringott be a hangja az osztályokba, és egyszerre elveszett a ritmus a tanár urak beszédéből, a szin a hangjukból. Lengő, pattogó ritmusu indulót játszott a verkli, és a közfeltünést fölhasználva az utolsó padban a szeplős Csónakos odasugott a szomszédjához:

Azzal mind a ketten a tanárra néztek, aki félig lehunyt szemmel élvezte a friss levegőt, a napot, a pattogó muzsikát, miközben a táblánál egy fiu mormogott érthetetlen szavakat, és csikorgó, koppanó krétával rajzolta föl a kristályalakokat. -25-

II.

A verkli elment és már óra vége felé járt az idő. A tanár ráhajlott kis noteszére és keresgélt benne. Visszafojtott, nagy, rémületes csönd lett erre. Némelyek a tanárra néztek, várva, hogy ki fog felelni, mások lázasan futották át a leczkét, térdeiket idegesen rázogatva. Egyszerre megszólalt a tanár, egyre keresgélve:

Mindenki föllélegzett, a kis Held kiment és felelt. Nem valami jól felelt és Csónakos meg is jegyezte:

A kis Held felelt, gyöngén. Kinyögte a vegyi képleteket és belegabalyodott az oktaéderbe. A tanár úr segitett neki:

Igy aztán valami formája lett a feleletnek. A tanár úr megdicsérte Aurélt:

– Held, látom, hogy készültél. Az nem baj fiam, ha nem is megy ugy, mint a karikacsapás. A szorgalmat látom, és ez elég. Jeles.

Beirta. Azzal megczirogatta a fiut, és belenézett az arczába. Nagyon hasonlitott az -26- anyjára. Megczirogatta, azzal beküldte a helyére. Még ott is utána szólt:

A kis Held leült a padjába és a kabátjához törülte krétás ujjait. Aztán elbámult maga elé, és szégyenkezett. Hallotta, amint valaki szólt a háta mögött:

Hátrafordult pirulva. Nem tudta még biztosan, szegény tizennégy éves gyerek létére, de gyanitotta, hogy az anyja miatt tesz vele kivételt a tanár. Nem tudott mit felelni, csak nagyon szeretett volna sirni, szégyentől, haragtól, fájdalomtól. És félig-meddig sirt is, a mikor hátraszólt, nem tudva mást mondani:

Már akkor egy másik fiu felelt, de látták, hogy a tanár rá se figyel. A falra bámul, merőn egy pontra és pislog. Az ujjával az asztalon babrál és néha ugy belekapar, hogy a festék is lejön róla.

Éhes, fáradt, kábult volt már mindenik, igy, egy óra felé. Némelyik aludt is. Majd hirtelen belevágott a csöndbe a csengő és mind felugráltak. A tanár is vette a kabátját és a -27- nagy zajban, hogy igazán alig hallotta valaki, feladta a leczkét:

III.

Délutánra nagyon csuf lett az idő. Ebéd után még sütött a nap, de aztán felhők tolakodtak egymásra az égen, és elborult a világosság. Majd lecsattant a magasból a zivatar, zuhogva esett az áprilisi eső, nagy ezüstszálakban, bőven. Később alábbhagyott, de csak éppen, hogy csöndesebb lett. Sár, pocsék, viz uralkodott a sötétes utczákon egész délután.

A sovány Reismann belesüppedt egy karosszékbe az ablak mellett. Az asszony – kissé érett, egészséges, kivánatos nő – szemben ült vele és rövidlátó szemét összehúzva -28- nézett ki az esőfátyolon át, mintha keresne valamit. A Duna fölött köd uszott, és ez eltakarta a budai hegyeket. Nem lehetett nagyon elkalandozni a messzeségbe, hát itt maradt a lelkével.

Nem kérdőleg mondta. Látszott, hogy csak muszájból teszi. A tanár daczosan szólt:

– Nem tudok. Ha magával ülök szemben, elakad a hang a torkomon. Mondtam már sokszor és egyszer majd csak beleőrülök. Érzem.

– Érzem, hogy gyönge vagyok, de ha aztán egyszer kitör belőlem a lelkem, a pokolba kárhozunk mind, mind… az egész világ… lángba borul a világ…

És rámeresztette meleg pillantásu, érzéstsugározó szemét, amelyet mintha a jeruzsálemi lányoktól, ősanyáitól örökölt volna. Ezeknek az asszonyoknak két ezredév melegsége sugárzik a szemükből…

Nem birta tovább. Leesett elébe a földre és vakon, őrülten fogta át térdét, puha, selyemharisnyás lábát. Odaszoritotta fejét a ruhában megfeszült térdre és sirt, nyögve, csuklóan, mint ahogy a meglett, nagyon ideges tanárok sirnak.

A haját tépte az asszony, el akarta lökni magatól, de a sovány fiú csak fogta, szoritotta, mintha az élete szakadna meg, ha ettől a testtől elválik. Az asszony nagyon izgatott volt.

Aztán hátravetette a fejét, és villanó szemmel nézett az ajtóra. Határozott, éles hangon kiáltott:

Belülről felelt a fiu, hogy jön. Aztán eltelt egy pillanat kétségbeesett csöndben. És visszaült a helyére a tanár, kibámult az ablakon, hogy ne lássa a gyerek az arczát.

A fiu visszakullogott, de megint erőt vett rajta az a szégyenkező fájdalom, amely délelőtt -30- az iskolában bántotta és hallgatózni kezdett az ajtón, szepegve, sápadtan.

– De hát nem szeretheti egymást az ember igy, távolról? Lássa, én olvasom most Werthert és az én lelkem teljesen megnyugszik, fájdalmas megnyugvással, abban, hogy hát az ember igy messziről szereti egymást… szenved és meghal…

Nagy csönd lett. A kis Aurél már pirult és ugy hallgatózott, az ajtóra szoritva a fülét. Várt, várt, semmi nesz nem hallatszott a szobából. Künn zuhogott ujból az eső, talán az fojtja el a hangot? Nem. Már fáradt volt a görnyedéstől. Akkor hirtelen neszt hallott. Vad horkanást, mint amikor megölnek valakit. Közel az ajtóhoz mozgást – értette – ölelést és csókot hallott. Vad, nehéz lélekzetet, elfojtott sirást, odábblökött butor zaját.

Kétségtelen, a tanár megcsókolta az anyját. -31- És az anyja nem kiáltott. Akkor a kis fiu visszafojtotta a sirást, és hátraszaladt a könyvéhez. Előbb izgatott, remegő hangon, félhangosan olvasta:

Aztán kitört belőle a sirás, és szegényke talán komikus is volt, amikor föl-alá járt az asztal mellett, és sirva, hulló nagy gyerekkönnyekkel valami nagy, lemondó kétségbeeséssel dadogta:

IV.

A tanár úr megint lapozott a noteszében. Ujra nagy csönd hallgatott az osztályban. Megint nyitva volt az ablak, sütött a nap. Tavaszszal oly egyformák a délelőttök.

A tanár úr ma már jobban figyelt a feleletekre, mint máskor. Belekorrigált, haragudott, dorgálta a nem tanulókat. Egy rossz tanuló felelt, és sehogy sem boldogult vele Reismann tanár úr.

– Megint nem készültél, fiam. Igy megbukunk, -32- gyerekem. Már két szekundád van ebben a harmadban.

Csönd lett. A fiu – szegény – meg akarta menteni a feleletét, és izgatottan kinozta, tépdeste, gyömöszölte a szivacsot a kezében. A tanár mosolyogva szólt:

Nagy röhögés zugott végig az osztályon. A tanár is nevetett a maga viczczén. Aztán fölsóhajtott:

– Hát nem tudsz, fiam, nem tudsz. No gyere ki, Held Aurél, magyarázd el neki. Figyelj rá, és végy róla példát.

Held Aurél kiment a táblához, kissé sáppadtan, bizonytalanul. A tanár úr hátradőlt a székében és ásitott. Nem nézte oly izgatott lázzal, oly szomoruan, mint máskor. A mellénye nyilásába akasztotta két hüvelykujját és az ujjaival a levegőben zongorázott.

A kis Held csak ugy tudta a leczkét, mint máskor. Talán jobban is. Nyögött, látszott rajta, hogy tanult. Aztán elakadt. A tanár nem figyelt rá, hanem kibámult az ablakon, az égre. Majd fölriadt: -33-

Reismann tanár úr lelépett a katedráról, a nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és unottan járt föl-alá, szót se szólva. Nagy volt a hallgatás és látszott, hogy a tanár úr nem törődik az egészszel. A mellényét nézte. Aztán visszaült a katedrára és elővette a noteszét. Künn megint megszólalt pengő hangon a verkli.

A kis Held látta, hogy négyest fog kapni, életében először, csak azért, mert szórakozott a tanár úr. Szepegve szólt:

Reismann tanár úr beletette vékony czeruzáját a noteszébe és oda se nézve, szólt egy ásitással vegyesen:

Öt óra felé járt az idő. A szalonban égett a villamos csillár és ezuttal lehuzták az aranyos butorokról a vászontakarót. Csupa rend és tisztaság volt minden; a mama meg a lány is néha megállott a nagy álló tükör előtt, egyet igazitott a ruháján, aztán odább sétált a szobákban. Mindenütt akadt valami rakosgatni való. Egy apró, nagyszakállu kinai porczellánbaba háromszor is változtatta a helyét a sok apró figura közt.

Aztán csöngettek. Előbb két lány jött, aki rögtön elmondta, hogy a cseléd kisérte őket ide, de az Irén nem jöhetett, mert megjött délben a mamája, és hogy a gazdag Steinerné tegnap Abbáziába utazott. A kalapját egyik sem akarta levenni.

És ugy ültek ott az aranyos, selymes székeken, kalapban addig, amig kellőleg meg nem látta mindenki a kalapot. Aztán többen is jöttek, egymásután szólt a csengő az előszobában. Künn vetköződtek, és bejöttek: a lányok kalapban, keztyüben, az urak feketében, frissen borotválva. Lassan megtelt a kis szalon, a levegő fülledtebb lett, valaki a zongorán próbálgatott egy keringőt. Kérték, hogy játszszék, amire elpirult és megesküdött, hogy társaságban nem szokott játszani.

A házikisasszony sorba járt a lányokhoz, egyikkel is, másikkal is volt titkos beszélni valója. Néhány ifju bankhivatalnok egy csomó arczképet fedezett föl, azon vihogott, azt kritizálta.

A mormogás, beszéd mind hangosabb lett, összevegyültek mind, a Lloyd-bálról és a lipótvárosi piknikekről beszéltek. Aztán amikor legélénkebb volt a hangulat, egy nagy, szőke lány hangosan elkiáltotta magát:

– A bátyám? – szólt, s mindjárt felelt is – bizonyosan öltözik… mama, hol van Artur? -39-

Az egyik fiatalember kiment hozzá. Néhány pillanat mulva visszajött, és el akarta mondani, hogy nagyban öltözködik a huszár, de már akkor más témáról beszéltek. Igy hát csatlakozott egy csoporthoz, ahol Guy de Maupassantról folyt a társalgás.

Álmodozva, alig figyelve a kérdésre, felelt Elza. Aztán a szék egy rojtjával babrálva tette hozzá:

Már azok is letették a kalapjukat, akik legutoljára érkeztek, és az ebédlőben ozsonnához teritettek. Akkor csöndesen kinyilott az ajtó és bejött a huszár.

– Szervusz Artur! – kiáltotta feléje egy kis könyvvezető, és akkor fölfedezték a huszárt.

Ő előkelőn mosolygott, leült egy puffra, az egyik lábát amugy huszárosan előre nyujtotta. Finom, vékony lakkcsizma volt rajta -40- világoskék zsebkendője kikandikált a blúzából. Lovaglópálczáját is behozta, ok nélkül. A lányok nagyon nézték, mert ritka huszár volt. Nagy protekczió kellett hozzá, hogy fölvegyék a huszárokhoz, mert ott sok a dzsentrigyerek, és nagyon kevés az olyan, amilyen ő. Általában az urak irigységgel néztek rá, mert ők legföljebb a furvézerségig jutottak. Ez a fegyvernem, ugy látszott, mintha az ő számukra lett volna fönntartva.

A huszár tovább mosolygott, és simogatta rövidre vágott, gondosan fésült haját. Aztán egyet nyujtózott és mondta:

– Előbb az orfeumba, aztán fölnézünk a medikusbálba… csak egy perczre… az a Gosztonyi Gyurka nem hágy békében. Ő miatta lumpolok már harmadik éjjel…

– No igen… a Brády Pista pláne! Azt mondta, ha ma el nem megyek, összevagdal!

A bankhivatalnokok már mind tátott szájjal hallgatták, elkápráztatta a szemüket ez a sok dzsentri-ismeretség. Az Artur karriért fog csinálni. Igen hunczut szerencséje van, hogy bejutott a huszárokhoz. Ahogy beszélt Artur, a huga az egyik karosszékben hátradőlt, és csöndesen szólt, csakhogy éppen akkor, amikor mindenki hallgatott:

Most már a lányok is irigykedtek, és érezték, hogy ez a familia sokkal előkelőbb lett, mint aminő volt, mióta az Arturt bevették a huszárokhoz. A fivéreikre néztek, akik összehuzták magukat, és valami félénk tisztelettel, fájó irigységgel nézték a huszárt, -42- aki kaczéran ült a puffon, és lovagló ostorával gyöngéden veregette a lakkcsizmáját. Kettő beszélni is kezdett róla suttogva, titkon:

– Na, majd összehuzza magát októberben, ha kiszabadul és visszaül a bankba…

– De azért tartalékos marad – végezte a másik, és látszott, hogy rosszul esik neki, hogy az Artur huszársága nem enyészik el végképp októberben.

Akkor pedig bejött a mama és kinyitotta az ebédlő két ajtószárnyát. Kivülről beömlött a nagy, gazdag villamos csillár fénye és látszott a fehér asztal, meg a két főkötős szobaleány. Előkelő könnyedséggel mosolygott a mama és nyugodtan mondta:

A huszár fölugrott, összecsönditette a sarkantyuját és duhajkodva kiáltott:

Ahogy rendezkedtek, leültek, a huszár a sarokban pengette a sarkantyuját, elegáns -43- csárdást tánczolt Elzával, divatos mozdulatokkal, a karját eltartva a testétől, a fejét rázogatva. Hangosan, élesen fütyült hozzá.

A mama elégedetten mosolygott és senki se merte gondolni, hogy neveletlen a huszár.

II.

Már mind elmentek a vendégek és ujból teritett a szobalány, csakhogy most már a vacsorához. Az apa még nem volt itthon, a kaszinóban kártyázott. A mama ujságot olvasott, aztán bement a lányához, aki levetette a bársonyruhát és valami kiszolgált, megszokott fakó ruhába bujt. Aztán kijöttek mind az ebédlőbe és hallgatagon ültek a nagy zsivaj, lázas lárma után.

A huszár kibámult az ablakon. Csepergett az eső, ami ritkaság igy télen. Az utczán futkostak az emberek, és a szomszédház első emeletén, ahol egy nagy gabonaüzlet irodája volt, gázlámpák mellett görnyedtek, körmöltek a hivatalnokok. Aztán az anyjához ment a huszár, és unottan, ásitva szólt:

– Meglátszik az arczodon, édes fiacskám – folytatta a mama – egészen sáppadt vagy. Talán jobb volna, ha itthon maradnál és lefeküdnél… Korán kell holnap fölkelned.

Valami furcsa szomorúság szállott a huszár arczára. A tekintete a semmiben kóválygott és látni lehetett, hogy másra gondol, itt ebben a csöndben, amelyben mintha még visszhangozott volna a délutáni nagy, zsongó fecsegés, csörömpölés, kaczagás.

Aztán hirtelen összeszedte magát és az anyja szemébe nézve, erősebb hangon szólt:

Azzal kezet csókolt, megnézte az aranyóráját -45- és elment. Fölvette a köpenyét, sapkáját és lement a lépcsőn. Az anyja visszahivta:

– Csak azt akarom mondani fiam, hogy ne maradj sokáig… van nálad elég pénz?

Azzal lement az utczára a huszár és igen komoly lett az arcza. Nekivágott a Koronaherczegutczának és végigment a fényes, csillogó kirakatok előtt. A sarkon elfogott egy üres kocsit. A hágcsóra tette az egyik lábát és odaszólt a kocsisnak:

Ott leült egy asztal mellé és maga elé tette az óráját. Számitani kezdte, hogy itt marad tizig, végigolvassa a képes lapokat. Akkor elmegy vacsorázni és onnan fölnéz az orfeumba. Akkor már a bálon lesznek az urak. Az orfeumból pedig visszajön a kávéházba egy órára. Itt marad háromig.

A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és most mind a két lábát előre nyujtva, hátrahajtotta a fejét a széken. A nem éppen fiatal kassziroshölgy kaczéran nézegetett feléje, -46- a szomszéd asztalnál pedig két furvézer-önkéntes bujt össze. Ezek is tisztelettel, irigységgel nézték.

Aztán egyszerre lárma hallatszott az ajtó előtt, majd kinyilott az üvegajtó. A pinczérek odaugráltak. Artur arra nézett. A huszárönkéntesek jöttek, elől a Brády György, meg a többi: a Gosztonyi Pista, a báró Streng, szóval valamennyi.

Udvariasan szalutáltak Arturnak, és leültek egy nagy kerek asztal mellé, amely a kávéház másik végében volt. A Gosztonyi Pista oda is ment Arturhoz. Artur fölállott:

– Hát nem az orfeumban vannak? – kérdezte mosolyogva – ugy hallottam, hogy oda szándékoztak…

– Nem… megváltoztattuk a tervünket. Itt iszunk egy pikkolót, aztán fölmegyünk a bálba… maga mit csinál ma éjjel?

Gosztonyi Pista kezet nyujtott neki, hideg előkelőséggel mosolygott és szólt, hogy éppen mondjon valamit:

A hegyoldalon végigfolyt a nyárelő erős, fényes napsugara, bearanyozta a sima gyepet. Aztán egy hófehér, poros uton sugárzott végig, amely Budakeszi felé vezetett. Még lejebb már elveszett a sok apró bokor, fa, házikó között.

A mészporos uton zöld padok voltak egy-egy árnyas fa alatt. Senki nem volt az egész vidéken, nagy déli csöndesség borult a lankás hegyoldalra, a bokrokra, a házikókra. Fönn, a hegygerinczen mintha szenderegtek volna már a lipótvárosi családok drága villái a melegben. Valami igen halk, még nem nyári zümmögés ringatta álomba a füveket, amelyek gyönge hajlással simultak a langyos, kellemes szellőhöz.

És a fehér, mészporos uton feltünt Hilbrand bácsi, meg a felesége. Szürke, sovány, görnyedt -52- kis úr volt Hilbrand bácsi, már ugy a hatvan körül. Házuk volt – valami kis muskátlis földszintes gunyhó – a Tavaszmező-utczában, ahol Hilbrand néni, a piros pozsgás, de fogatlan asszonyság parancsolt.

Már fáradtak voltak és Hilbrand bácsi törülgette a homlokát. A néni nagy fáradsággal czipelte a kosarat, tele jó hideg hussal, kirándulási ebéddel. Megszólalt az öreg:

És ettől a gondolattól fölvillanyozva szinte katonásan mentek a padhoz. Leültek, elhelyezkedtek, és a kis sovány bácsi a homlokát törülte:

Azzal elhallgattak. A sok járás után mélyen lélekzettek, lehunyták félig a szemüket, s ők is beleolvadtak a nyugalmas déli csöndességbe. A padon, egy kis darabon, ahová épen sütött a nap, nagy zöld legyek -53- sütkéreztek. Hilbrand bácsi mosolyogva nézett rájuk, majd félig álmosan, kéjelegve a pihenésben, halkan szólt:

Az út fölött, a nagy zöld pázsiton egy fiatal lány feküdt. Szép, kifejlett urilány, fehér tenniszruhában, meztelen karral. Mellette egy fiu állott, az se lehetett több huszévesnél. Erős, nyulánk gyerek. Keresztbefonta mellén a karját és mosolyogva beszélt a lányhoz.

Valami gazdag villatulajdonosnak a lánya lehetett. Szép, kipirult arczu, mosolygós teremtés, csupa szenvedély, csupa tavaszi ébredés. Ugy feküdt ott fehéren a zöld füben, mint valami nagy, illatos, tüzes virág. Néha mozdult egyet, egymásra rakta piczi lábait s akkor elővillant a sok fehérség alól fekete harisnyája.

A fiu letérdelt melléje, a sarkára ült és egy fűszállal babrálva beszélt hozzá. Majd feléje fordult a lány s akkor az öreg Hilbrand érezte, hogy csupa plasztika, csupa szépség ez a gyerek. -54-

A nénire nézett, mosolyogva. A néni is a lányt bámulta. Találkozott a pillantásuk és akkor a néni hirtelen elfordult, csöndesen mondta:

A fiu is lefeküdt a füre a lány mellé. Beszélgettek és oly szép fiatal pár volt ez a kettő, hogy Hilbrand bácsi nem akarta, hogy elmenjenek. Most már mind a ketten mohón nézték a két gyereket s habár mindenik igen jól tudta, hogy mit gondol a másik, egyik se mert szólni.

Kibontotta a kosarat, s előszedte a szalámit, hideg hust, a kenyeret. Hilbrand bácsi a zsebéből huzott elő egy kis üveg sört, s azzal jóizüen ebédelni kezdtek.

Nem szokott megtörténni köztük, de most evésközben egyik se szólt a másikhoz. Mind a kettő a két gyereket szerette volna nézni, de egyik se merte. Hilbrand bácsi gyorsan, kapkodva evett, hogy aztán nézhessen. A néninek tetszett az eszme, s hirtelen megettek mindent, megitták a sört, s szinte egyszerre -55- néztek megint a füvön heverő két fiatalra.

A fiu a lány fejénél térdelt, s izgatottan beszélt hozzá. A lány kaczéran mosolygott és egy hosszu virágszállal piszkált a fiu arcza körül. Aztán a fiu hirtelen lehajolt, a kezével áttámaszkodott a lányon, és az ajkára tapadt, erősen, izzóan, hogy szinte le a zöld padig megremegett a pázsit ettől a szerelmes, tapadó tavaszi csóktól.

Egy mukkanás se hangzott. Hilbrand bácsi éppen a szájához emelt egy utolsó szalámidarabot, de a levegőben maradt a keze.

A csók még mindig tartott. A lány átadta magát ennek az érzésnek, majd lassan fölemelte a füről meztelen, telt karját és átölelte vele a fiu nyakát erősen, szenvedélylyel. Ahogy igy megerősödött a csók, valami vonaglás futott végig a lányon s apró lakkczipője sarkát belefurta a fübe.

Hilbrand bácsi a homlokát törülte, és lassan, hogy a mozdulat természetesnek lássék, kidüllesztette sovány öreg mellét.

De nem volt szükség a köhögésre. A lány hirtelen fölugrott, összetüzte szétomló nagy, dús haját, és ruhája ránczait egyengetve megindult fölfelé, a villák felé. A fiu mellette ment. Aztán hirtelen megállottak egy fa mellett, és a fiu még egyszer megcsókolta.

A néni elpirult, de mosolygott. Az öreg egészen közel ült hozzá, szorosan melléje.

Nem merte kimondani, de a néni szájára mutatott. S ahogy igy belevetette magát a merészségbe, az öreg polgár, akit negyven év óta dirigált a felesége, érezni kezdte, -57- hogy most ő az ur. Hirtelen vállon kapta a nénit és – de nagyon hirtelen – megcsókolta az ajkát.

A fiu meg a lány egymást átkarolva ment föl a bokros ut felé, mig egyszerre egy nyárilaknál eltünt mind a kettő. Ebédelni mentek.

Akkor a néninek kicsordult egy könny a szeméből s mosolygott mellette. Kissé félrehajtotta a fejét és szomorúan, mint valami őszi napsugár, amely a tavaszt siratja, nézett az eltünt pár után. Nagyon csöndesen, szinte sirásra álló suttogással szólt:

De Hilbrand bácsi mosolygott. Valószinü, hogy önmagán mosolygott. Látta, hogy a néni teljesen belejött a szentimentalizmusba és az ifjuságba. Közel hajolt hozzá, és – mint hajdan – czibálni kezdte a bajuszát s a haját, amely most szürke, nagyon ritkás volt, és enyelgő, kedves hangon hizelgett neki.

A bácsi mind szélesebben mosolygott, Érezte, hogy most már másról kell beszélni, és hirtelen a pad szélére nézett, mintha valami -58- világfontosságu dolgot keresett volna. Ott sétált, a falombon átsurrant egy napsugáron az ő mentő ötlete, egy nagy zöld légy. Nyugodtan, komolyan sétált.

Hilbrand bácsi kanalat csinált a tenyeréből, óvatosan közeledett a légy felé s hirtelen el akarta kapni. De elröppent a zöld légy.

Akkor Hilbrand bácsi hunczut mosolygással, bizalmas kappanhangon rótta meg a zöld legyet:

Igen korán reggel, még talán nyolcz óra sem volt, elindult Reif Eszti a czirkuszból, a melynek nagy, kerekes bódéi künn állottak valahol a városligeten is túl. Szép utczai ruhájába öltözött és elindult, hogy némi apró bevásárlásokat tegyen a városban.

Hajnalban esett az eső és már kezdett fölszikkadni a nyoma a langyos, szellős tavaszi reggelen. Ahogy ment a város felé lassan, a fák között, érezte a tavaszt, csak ugy sejtve, halvány érzéssel. Itt-ott már fü is sarjadt az utszélén, és a silány, halványzöld kis gaz közt piszkált Eszti a napernyőjével, ahogy lassan, nagyokat szíva a langyos levegőből, ment, mendegélt a város felé.

Nem sütött még a nap, inkább szürke volt a reggel, de tele volt erővel, sarjasztó éles -62- illattal a levegő. Kissé szédült is Eszti, ahogy ment a liget szélén.

Már közel járt a pályaudvarhoz, és a fülébe zsongott a Kerepesi-utról a zaj. Ahol a házak kezdődnek, a hepe-hupás utczákon már golyóztak a gyerekek. Szeliden nézte őket Eszti és eszébe jutott az ő kis fia, aki tavaly halt meg. Nem lehet éppen mondani, hogy könnyezett a szeme, de oly vizes, lágy fényben csillogott, amely a könnyezést szokta megelőzni.

Akkor éppen friss lehellet suhant elő a liget felől. Kissé megborzongott Eszti és tovább ment a város felé, most már teljesen mint Reif Eszti, a polgárleány. Nem pedig mint Eszterella, a lég királynője, ahogy a czirkuszi müsoron olvasni lehetett.

II.

Benn sorra rótta az utczákat, veszekedett a boltosokkal, mindent lealkudott a felére, de azért szépen bevásárolt, ahogy kellett. Általában sok helyen a boltoslegények meglátták rajta, hogy kicsoda és nem nagy tisztelettel viseltettek iránta. A főnökök nagysádnak szólitották és igen udvariasak voltak, de ha nem -63- néztek oda, a segédek több illetlen dolgot engedtek meg maguknak.

Talán nem is éreztették vele, hogy tudják, hogy nem becsületes lány, de benne volt valami hajlandóság, hogy mindent maga ellen magyarázzon.

Mondhatni, hogy bosszus volt, amikor végzett a boltokkal, ugy fél tizenkettő felé. Akkor nem tudott mit csinálni a városban. Arra járt a Dohány-utcza felé.

A templom előtt sok ember, asszony állott. Ünnep volt. Eszti átment a másik oldalra és az órára nézett.

Aztán nagyon kihallatszott az orgonabugás. Szép, nagy melódiát énekelt benn a hivők serege és méltóságos, szomorú bugással kisérte őket az orgona.

– Bemehetnék – gondolta Eszti álmodozva – még nem vagyok éhes és ebédig éppen bennmaradhatok.

Azzal szép lassan bement, föl a karzatra és a nagy hideg templomban meghuzta magát. Csuf gondolata is támadt eleinte, de ez már -64- az ő mesterségével jár. Azt gondolta, hogy mily gyönyörü trapézt lehetne ide függeszteni a mennyezetre és milyen szép, nagy ivben lengene az a nagy ürben.

Majd megint belevágott valami mély, dongó hangba az orgona. Fönn a kóruson széles, nagy énekbe kapott sok fiatal gyerekhang. A templomból pedig lassan, vissza-visszanézegetve kiszállingózott mindenki, akinek még éltek a szülei. Meggyérültek a sorok, csak a kijáratnál tolongott még egy nagy csomó ember. Egyszerre nagyobb lett a visszhang a szép épületben. Érezni lehetett, hogy valami szükebb körü család maradt itt, amelyben valami szomorú közösség uralkodik. Lenn, a ritus szerint, szépen, komolyan a padra hajtották az emberek a fejüket, és ugy énekelték az igen szomorú énekes imádságot a halottakért. Az orgona lágyabban szólt, mintha az orgonista is csupa ismerősnek játszanék.

Reif Esztinek nagyon a szivére szállt az ének. Keveset aludt az éjjel, és álmos, kissé szentimentális volt. Valami vonaglás járt a torka körül, a mellében, mint a kezdődő sirás. Már nem is hallotta az éneket, tompa, bugó mormogássá olvadt körülötte az egész. Csak -65- a gyerekhangokat hallotta fönn a kóruson, a mint kissé ügyetlenül, de azért szépen csengtek össze a mély zengéssel. Ilyenkor mind a nyomoruságok és bántások fölébrednek az emberben, és mintha ez a fojtogató, bus muzsika kiolvasztaná valamennyit a lélekből.

Egy öreges asszonyság ült mellette, kövér, egészséges alak, aki nagyon sirt. Lassan közelebb hajlott hozzá Eszti, és talán a vállára is hajtotta a fejét igy ismeretlenül. De föl se nézett az asszonyság, mert oly nagyon összeforrott itt mindenki ebben a hideg, kongó templomban, amelybe nagy, mélyen bugó akkordokkal, szinesen csengő gyerekhanggal ontotta a kórus a melegséget és a vigasztalást.

Lázat érzett Eszti az arczán, ahogy lenézett a karzatról. Általában valami nagy, ideges hangulat reszketett a levegőben, sokan sirtak, némelyek zokogtak, rángatózó, össze-összecsukló vállal. Voltak, akik zsebkendőkbe rejtették az arczukat. Mások mereven bámultak az oltár nagy gyertyáiba. Már fáradtnak érezte a lelkét Eszti, nem lévén hozzászokva az ilyen nehéz, erős hangulathoz, ami oly mélyen, oly erősen markol az ember lelkébe. Zugott a feje és kifelé indult. De már akkorra vége lett az -66- éneknek. Harsogni, zúgni kezdett az orgona, bömbölt, hogy szinte remegtek belé az emelet magasságu sudár oszlopok, a gyerekek kórusa elolvadt, eltünt benne. A kántor kipirultan állott az oltár előtt, extázisban emelte föl karjait az ég felé, és énekelt, de nem szép csendesen, ahogy kezdte, hanem lázas, exaltált hangon, inkább jajgatva, kiabálva, mintha ezredéves fájdalom szaggatta volna a mellét. Aztán a mellüket verték az emberek, hajlongtak, némelyek rekedten, sivó kiáltással mondták az imát, a kántor mögött dörgött, reszketve bugott az orgona, és ugy érezte mindenki, hogy most megy el az istenek istene, a bosszuálló Jehova ebből a nagy csarnokból, ahonnan immáron lázas zokogással, izgatott fényben csillámló szemekkel, mellüket verve, sirva, nyögdelve, reszketve néznek utána a századokon át meggyötrött emberek.

Eszti lebotorkált a lépcsőn. Zugott a feje, kábult volt. És leért az utczára, ahol hullámzott a tömeg.

III.

Reif Eszti ugy érezte, hogy minden tagja reszket. Már sajnálta, hogy bement a templomba, ugy elővette az a nagy ének. Most itt a csöndes, világos utczán sétálni kezdett, mert szüksége volt a langyos, enyhe déli levegőre. Nagyon elkábult a feje s igy vonzódott a fölületes, tarka látványok után. Például a Váczi-utczába szeretett volna menni, hogy éppen a déli korzó toalettjeit lássa.

A lelke mélyéig szomorú volt és nemesebb érzések ébredtek benne. Magasabban hordta a fejét és egy férfira sem nézett. Még az asszonyok ruháin is csak ugy érintve, fölületesen suhant el a tekintete. Teljesen önmagára gondolva, mintegy önmagába bámulva járt az utczán, a széles köruton, aztán a czifraházas utczán le a Váczi-utcza felé. Már a bazáron átmenet sok embert látott. A férfiak világos, tavaszi felöltőben, az asszonyok szisebb ruhákban jártak.

És nagy, fehér sugárzással folyt szét a langyos -68- napfény az utczán, a tolongó, lassan mozgó párok között, akik mind a napon akartak járni, ugy hogy majdnem üresen maradt az árnyékos oldal.

Ment Eszti, tüdejére szivta ezt a napfénytől átitatott langyos levegőt. Lassan ment és megállott egy kirakat előtt. Benézett a czifra üvegek közé és akkor meglátta az üvegben, hogy valaki áll mellette és erősen nézi.

Odafordult. Egy fiatal gyerek volt, talán tizennyolcz éves, bajusztalan, félénk. Amint Eszti ránézett, elpirult és elkapta a fejét. Ilyen fiuk romantikus reményekkel kisérik a szép asszonyokat a Váczi-utczán.

Eszti hirtelen elment a kirakattól. Bántotta, zavarta ez a fiu. Ő nyugodt szomorusággal akart itt sétálni s ime egy gyerek jön utána, aki szerelemre gondol és kalandokra. Szinte csodálkozott:

Máskor szivesen belement volna a kalandba. Most nem. Szinte szökött a fiu elől, menekült. Semmi kedve sem volt a játékhoz. De a gyerek szivós tolakodással ment folyton nyomában.

Aztán besurrant egy félreeső utczába, hogy -69- elveszitse maga elől a gyerek. Az utcza közepén megállt és visszanézett. A fiu ott állt mögötte lihegve, kipirultan, az ajkát harapva. Látszott rajta, hogy valami nagy dologra készül. Aztán hirtelen lekapta a kalapját és elszántan szólt:

Eszti igen kellemetlenül érezte magát. Oly szép nyugodtan, ismeretlenül járt itt a városban, a szomorú templom után. A férfiak kitértek neki az utczán, és a női ruha tiszteletet szerzett neki. És most…

A többit nem hallotta Reif Eszti. Rohant, szinte futott egy kis vendéglő felé. És a korcsmaajtóban megállt, visszanézett. A fiu nem volt sehol. Elmaradt, vagy elment… Föllélekzett és bement a vendéglőbe.

Künn még erősebben tűzött a nap, sugárzott, sziporkázott egy utczalámpa üvegje a fényben. Az emberek lassan jártak a meleg világosságban. -70-

IV.

Kis szerény korcsma volt, ahová betért. Valami exotikus állathoz volt czimezve és igen kitünő volt a konyhája. Mindjárt az ablak mellett ült le Eszti, hogy az utczára is kilásson. S miután megrendelte a levest, kissé hátradőlt a széken, dobolt a késsel a tányéron és nézte a napon sugárzó aszfaltot.

A korcsmában csönd volt és igen házias kedélyesség. Csupa törzsvendég ült az asztaloknál a piros abrosz mellett, mind ismerte egymást. Ott járt köztük a korcsmáros, az aktuális kérdéseket fejtegette és rendelte a söröket.

Eszti csak most érezte a fáradtságát. De perczről-perczre jobban érezte magát. Kellemes zsibbadó érzés járt a lábában, mint amikor az ember nagyon sok járás után megpihen. Még érzett egy kis zavaros szomorúságot, de itt oly csöndes volt minden s a levesben oly sok volt a zamat, hogy mind nyugodtabb lett.

Néhány pillanat alatt végzett a levessel és a hust már kevésbbé türelmetlenül várta. Szét is nézett a kis szobában, és a söntés mellett meglátta a korcsmáros leányát, nyurga, fakóhaju -71- sáppadt gyereket, aki tizennyolcz éves lehetett, s most álmodozva, csodálattal nézte Eszti ruháját. Majd a férfiak felé nézett, és észrevette, hogy néhányan figyelik. Mire a pinczér megérkezett a hussal, már mindenki őt bámulta, ami igen jól esett neki. Kis fehér keztyüje ott hevert az asztalon, s a napernyőjét maga mellé támasztotta. Határozottan elegánsan ült az asztalnál.

A kenyér egy pillanat alatt ott volt és ahogy letört belőle egy darabot Eszti, körülnézett. Az urak jóleső mosolygással nézték, hogy milyen jó az étvágya, a sáppadt, nagykezü lány pedig szinte dühös irigységgel bámulta.

Ahogy jóllakott, kitünően érezte magát. Az udvaron pördülő zongorahanggal muzsikálni -72- kezdett egy verklis. Valami nagyon ritmikus népszerü indulót játszott, vidámat, pattogót, ugy, hogy a vendégek nagy része, ki a fejével, kezével, ki a lábával, taktusra mozgott hozzá.

A tészta után már ismét a régi Eszti lett. Jóllakott, és sütkérezett egy sugáron, amely nagy fényes csikot vont az asztalára. A templomra már nem is gondolt. Csak verte apró ujjaival a taktust az asztalon, sőt a fejét is mozgatta az induló dallama szerint. Látta, hogy már meghóditotta itt az egész kis korcsmát. Minthogy egy pohár sört is ivott, oly érzés vett rajta erőt, hogy szeretne valami csintalanságot elkövetni. Előbb a vendégekkel kaczérkodott, majd irigységet akart kelteni a sovány kisasszonyban, és a ruháján babrált, meg a czifra, szép kalapját igazgatta. Most már valczert játszott a verkli, és Eszti zavartalanul toppantotta ki a taktust a lábával, ugy, hogy mindenki hallotta. Mosolygott is, és pokoli kedve támadt. Szerette volna azt a kövér, vörösorru törzsvendéget megcsókolni az arczán, czuppanósan, hangosan. Egyben fricskát szeretett volna mérni az erényes kisasszony orrára. Igazán, semmi elegánczia, semmi sikk nem volt abban a lányban. -73-

Akkor egyszerre kinézett az utczára. Az a fiu ment el az ablak előtt, aki elől az előbb oly zavarban szökött el. Az benézett az ablakon, és meglátta. Elpirult ujból, és elment. Eszti majdnem haragos lett, és a vállát vonogatta:

Érezte azt az ellentétet, ami köztük van; az a fiu még mindig komolyan veszi a dolgot.

Tudta, hogy vissza fog jönni erre, hát ugy ült, hogy rögtön meglássa, amint az ablak elé ér. A vendégek figyelték, hogy mi lesz. Kezdett bennük feltámadni az irigység az iránt a semmi gyerek iránt, akire ok nélkül mosolyog a kivánatos kisasszony. Egyik-másik fészkelődött. A vörösorru fölállott, nadrágzsebébe tette kezét és egészen Eszti asztaláig sétált, ahol nagyon megfikszirozta.

Eszti várt, várt, komoly, de azért mégis csintalan ábrázattal, kissé türelmetlenül. Vajjon fog-e jönni a fiu?

Az egyik vendég, akiből kicsordult a polgári erkölcs, megszólitotta a korcsmárost: -74-

Ez, szegény, tehetetlenül mozgolódott. Arra is gondolt, hogy kiküldi a lányát, de ez feltünő lett volna.

A botrány mind nagyobb lett. A vendégeket izgatta, csiklandozta ennek a telt, szép leánynak a jelenléte. Már szemtelenkedtek vele, nevetgéltek, oda is szóltak hozzá. Weissenbrand ur mentegetőzött.

– Tudja, Klein úr, én miattam, nem bánom, csinálhatnak akármit, de a lányom…

A korcsmáros is mosolygott most már, nagy volt a derültség, és szinte versengtek az urak.

Éppen akkor lassan visszafelé jött a fiu az ablak előtt. Nagyon lassan ment, és szomorú, szentimentális pillantással nézett be Esztire.

Reif Eszti pedig, ezuttal félig-meddig mint Eszterella, ránézett belülről, igen szemtelenül mosolyogva, pajkosan félrehajtott fejjel, és -75- félig-meddig kacsintott is hamiskás szemével. A fiu bámult, tulvilági boldogsággal.

És Eszti ismét kacsintott, ezuttal már teljesen mint Eszterella, a lég királynője, és oly pajkosan, hogy hátul, a vendégek közt dühös irigységgé fajult a vágyakozás. Majd lenéző irigységgel nézték a künn boldogságtól ragyogó fiut.

Eszti pedig a kellő pillanatban hirtelen fölállott, éppen akkor, amikor már tulfeszült iránta az érdeklődés, és kiszámitott kaczérsággal, hogy tőrt döfjön a törzsvendégek szivébe, hangosan szólt:

Elnyúlnak a kertek messze a tóparton. Odább aztán már kertek sincsenek, csupa bozót, vizbelógó széles bokor az egész part, lejebb, Lausanne felé.

Ehrlich kapitány a parton ült és halászott. Inkább csak az időt ölte, és még a kalapját is letette maga mellé, hogy az illatos svájczi szellő simogassa a fejét. Kopasz volt már a kapitány, ami kis haj még tengődött a fején, az ritkás, kusza, fakó volt. Általában törődött ember és a szakála már régen őszült.

Alig mozdult a levegő, de tele volt kora tavaszi suhanással. Finom, alig libbenő szellővel, ami napfényt, erős földszagot, valami édes langyosságot hoz a tó felől. Ebéd után voltak, és a kapitány elégedetten ült a napon. Talán nem is figyelt a halakra, ugy elgondolkozott. -80-

Odább, jóval följebb a lankás parton volt egy fapad. Azon az ezredes ült és valami angol könyvet olvasott. Pátriárka-arcza volt, tiszteletet parancsoló, rengő, hófehér szakála, csodálatosan értelmes, mély világosságu kék szeme. Nem is szóltak egymáshoz, csak a kapitány mondott néha valamit csöndesen. Egyébként az ezredes megvetette a kapitányt, mert szélhámosnak tartotta. Nem ismerte a szabadságharczból, pedig Ehrlich kapitány szerint igen sokszor találkoztak. De segitette, mert magyar volt és oly meghatottan tudott beszélni Petőfiről, akit személyesen ismert.

Csöndben ültek és hallgatták, amint egy-egy surranó hullám fölszaladt az iszapon, aztán locsogva, szélesen folyt vissza a tóba. Lassan álmosodni kezdett a jó ezredes, az angol könyvet se birta tartani, már mélyebb lett a lélekzete, nehéz a szempillája. A keze is ernyedten lógott. Akkor, hogy éppen el ne aludjon, szólt a kapitányhoz, rossz kiejtésü, tört magyarsággal, amin érzik a londoni negyven esztendő:

Ehrlich félszemmel a tóra bámult, ahol aranypikkelyek villogtak. Majd mondta:

– Nem lehet. Hát maga mért nem megy -81- haza? Magának legalább van pénze. Nekem nincs.

Hallgattak egy ideig, majd Ehrlich kapitány letette a halászó pálczát és belenyúlt kopott zsebébe.

– A tóba kéne ugrani. De kihuzzák az embert. Ha maga itt nem volna, ezredes ur…

Az öreg ezredes ismét pénzt adott neki. Meg se köszönte a kapitány, csak komolyan számlálta:

– Ez negyven. A multkor volt husz… azután harmincz. Most kilenczven frankkal tartozom…

Gilisztát szúrt a horogra, belecsapta a vizbe a hosszu szálat és mosolyogva mondta: -82-

Az ezredes már aludt a padon. És ujból csönd lett, rejtelmes kora tavaszi suhogás, finom langyos áramlás a levegőben.

És jött a napfényes parton, a város felől két elegáns fiu, két jogászgyerek, aki nemrég jött Genfbe francziául tanulni. A kapitány már messziről fölemelte feléjük az ujját:

Hirtelen lábhegyen jártak tovább a ropogó kavicson, és tisztelettel köszöntötték Ehrlich kapitányt. Aztán az egyik halkan, suttogva szólt:

– A Pólus kávéházban. Azt mondtad, kapitány ur, hogy odajössz ferblizni…

– Hja! Igen! Az ördög vigye el ezt a vén emigráns fejemet. Elfelejtettem, igazatok van, édes fiam… Itt várok, várok már dél óta. Azt a Paulikot várom. -83-

– Pszt! Csöndesen, föl ne ébredjen az öreg. Nem akarom, hogy tudja. Amilyen derék ember, rögtön ideadná mind a pénzét. Nincs, fiam, nincs házbérre, és az a Paulik, az a magyar – nem ismeritek? – ejnye ez a madárhang utánzó az orfeumbol…

– Nahát, az igért pénzt. Háromra igérte a gazember, hogy idejön, és kölcsönad néhány frankot. Negyvenet mondott…

Itt érzékenynyé vált a kapitány hangja. Végigsimitotta a homlokát és rekedten szólt:

– Szégyenlem, de mit csináljak. Ti boldogok vagytok. Az ezredestől nem akarok kérni. Holnap kidobnak a lakásomból, ha nem fizetek.

– És mennyibe kerül a lakásod, kapitány úr – mondta az egyik fiu pirulva, félénken – bocsáss meg, ha tapintatlanságot kérdezek…

Erre elhallgatott és a két fiu nagyon bámulta az arczát. Keresték vonásaiban a fájdalmat, az emigráczióban töltött negyven esztendőt.

Általában titokzatos egyéniség volt előttük -84- Ehrlich kapitány. Az egyik fiu aztán fölemelte a fejét és bátran szólt:

– Kapitány úr, én mondok valamit. Ne vedd sértésnek, mert mi csak… hát jó szivvel teszszük. Tekintsd ugy, mint ha a fiaid volnánk. Látod, mi hazamehetünk… te is hazamehetnél ugyan, de itt tart az esküd, kapitány ur. Ha harmincz frank…

A kapitány elfordult és a szeméhez emelte a kezét. Aztán elvette a harmincz frankot és az ezredes felé nézett, aki mellére hajtott fővel aludt a padon.

– Meg ne lássa az öreg… ha tudná, hogy milyen nyomoruságban vagyok… Titkolom előtte.

A fiuk már nagyon elérzékenyültek és messze elnéztek a tó fölött, át, a másik parton is tul. Aztán az egyik halkan mondta:

Ehrlich kapitány kezdte a pálczára fölcsavarni a horgos fonalat, aztán megállott a tóparton.

Már a kanyarodásnál, a hegyek körül halvány szürkeség borult a vizekre. Kissé hüvös szellő fehér csipkefodrokat hajtott a nagyon kék vizszinen. -85-

Akkor a kapitány fölemelte a fejét, összehuzta a szemét és messze elnézett a hegyek felé. A kék hegyeken túl kalandozott a pillantása. Nézett, nézett és az egyik fiu lassan kivette a kezéből a pálczát, hogy ő vigye, udvariasan. És tovább nézte a szelid hegyeket Ehrlich kapitány, igy elgondolta azt a nagyon sok piszkos nyomoruságot itt az idegenben, a csalásokat és a pénzek kikomédiázását, az ő negyvennyolczas kapitányságát. Jött ujból a fuvallat a kék vizek fölött és meglibbentette őszes haját, fakó, zöldesszürke szakálát. Majd igen halkan, egyszerüen mondta:

A fiuknak belevágott valami fájás a szivükbe erre a szóra. Ők sokat hagytak ott, és itt hüvösen, idegenül fujt végig rajtuk a szél. Mind jobban fodrozódtak a hullámok, hüvös lett a tóparton, és fölébredt az ezredes.

Lassan elindultak a város felé, a kávéházba, és a kapitányban nagyon összegyült a keserüség. Az arczán is látszott a nyoma. Igen komolyan nézett, és gyakran hunyorgatott a szemével.

A két fiu előre ment a horgászó pálczával, -86- az ezredes pedig a kapitány karjára támaszkodva ballagott utánuk öregesen, görnyedten, mint valami jóságos, becsületes ősz pátriárka.

Akkor a kapitány kezdte megbánni, hogy két helyről is kicsalta a házbérre valót. A fiuk előtt meg kellett tartani a tekintélyt. Hát az ezredeshez fordult:

A zsebében kotorászott és egy pillanatra igazán szégyelte magát, talán egy könny is volt a szemében:

Az ezredes ismét mosolygott, jóságosan, mint mindig, amikor a kapitány visszafizetésről beszélt. Nem értette meg, hogy Ehrlich kapitány az előbbi negyven frankról beszél.

– Csak hagyja, fiam – szólt – majd ha lesz pénze nekem ugy sincs rá szükségem…

Egyideig még küzködött benne a két ellentétes érzés, aztán nagyon, nagyon csöndesen mondta:

Már annyi ideje ment a vonat, hogy nem öröm, hanem kín volt az utazás. A nagy melegség belevette magát a rohanó kocsikba s hiába volt nyitva minden ablak.

Az egész kupéban ketten ültek. A lengyel a sarokba huzódott, mellének szegte széles, erős fejét, az asszony a középen ült. Mind a ketten azért haragudtak, mert a másik miatt nem hámozhattak le magukról valami kis ruhát.

Az éjszaka igen fülledt volt, mintha a közelgő zivatar összesüritette volna maga előtt a levegőt. Végre a lengyel nagyon bágyadtan megszólalt:

Valami kimondhatatlan nevet mormolt, -90- pirulva, hogy nem a bemutatkozáson kezdte. Az asszony mosolygott. Sudár növésü uridáma volt. Az arczán örök mosoly bujdosott, hol a szája szélén, hol a szeme sarkában, hol finom orrczimpái mögött huzódva meg.

– Hát… ha mind a ketten hátat forditanánk egymásnak, esetleg… valami kis könnyebbséget…

– Hagyja csak. Most már csak kibirjuk reggelig. A hajnal hüvös lesz. Nyolczkor Pesten leszünk. Nem tud aludni?

Már fél napja utaztak együtt, jól ismerték egymás arczát, sőt apróbb szokásait is. Kénytelenségből tanulmányokat tettek egymáson s most, hogy megismerkedtek, mint régi barátok csevegtek.

A hajnal is megjött, s elaludtak mind a ketten. A tagbaszakadt lengyel csak éppen lehunyta a szemét, már aludt. Egy pillanatra még fölnézett s látta, hogy az asszony is alszik. A bujdosó mosoly eltünt, s szinte ridegen komoly, ernyedt volt az arcza.

Majd, hogy világosodott, mind a ketten aludtak, ahogy a vonaton szokott aludni az -91- ember: fejfájással, mindig izzadva, mégis fázva s unos-untalan átriadva a teljes álomból a félálomba.

Hét óra felé horkolni kezdett a lengyel s erre az asszony fölnyitotta a szemét. Előbb a férfira nézett, aztán kibámult álmos csodálkozással a mezőkre, majd sóhajtott egyet, visszahajtotta fejét a bőrtámlára s tovább aludt.

Nyolczkor megérkeztek. A kiszállásnál igen esetlen volt a lengyel. Látszott rajta, hogy nem szokott éjjelezni, mert nagyon szomoru volt. Az eső is zuhogott már, csupa pocsék volt minden. A lengyel nem beszélt, végre azonban kijelentette, hogy kocsit hoz.

– Elférünk ebben mind a ketten! – mondta az asszony, aki megint friss volt, mintha egész éjjel pompásan aludt volna.

A lengyel nagyon ránézett, ugy, hogy erre a nézésre felelni kellett az asszonynak:

Még robogtak egyideig, az asszony sok mindent mondott el életéből, s a lengyel oly kitünően hallgatta, hogy az asszony szinte sajnálta otthagyni. Mint amikor valaki igy megtalálja egy személyben az ő egész publikumát, amely egy szempillantással helyesel, megért, hizeleg, csodálkozik.

– Itt lakom, látja… sürgönyileg béreltem szobát. Hát találkozunk holnap valahol. A kiállitási nagyvendéglőben, reggel… tizkor. Majd együtt bejárjuk a kiállitást. Helyes?

Minden bujdosó mosoly egyszerre a szemébe villant a köszönésnél. A kezét nyujtotta -93- a lengyel felé, majd megfordult, fölkapta ruháját s bement a szálló kapuján. A lengyel csak nézett utána. Aztán egyszerre hátrafordult a kocsis:

És hátrahuzódott a sarokba, most már még szomorubban, hogy ez az egy ismerőse is elvált tőle, egészen egyedül ebben az esős, locsogó, szomoru városban. És hogy a kererepesi-uton ment fölfelé a kocsi, még gondolkozott, hogy nem kellene-e neki is oda szállni, ahová az asszony.

Aztán arra gondolt, hogy mért pirult ő el, amikor a kocsis kérdezte. És megint elpirult, erre a gondolatra, ugy, hogy nagyon megharagudott és kibámult az utczára. Akkor még jobban elszomorodott a szive, gyerekes, fájó mosolygás jelent meg széles, nagy arczán és hunyorgatva, fejét kissé félrehajtva nagyon halkan szólt:

Érezni lehetett, hogy ez a szó nagy bucsusiráson, négynapi magányosságon, ezen a sok -94- pocsék felhőn tört keresztül a lelkében. Ismételte már egy könynyel:

II.

– Elég ebből ennyi egy napra. Különben is hét óra van már. Ha akarja, együtt is vacsorálunk itt a vendéglőben.

Most már nagyon összebarátkoztak. A lengyel tetszett az asszonynak és sétaközben már a karjába is kapaszkodott. Ha valaki igy látta volna őket, biztosra vette volna, hogy férj és feleség… A lengyel nem is tudta, miért is jár ő itt a kiállitáson karonfogva egy asszonynyal, holott egyedül jött Varsóból.

– Tudja mit? – szólalt meg egyszerre az asszony. – Jőjjön föl hozzám egy csésze teára.

Nem fért a fejébe, hogy egy hölgy csak igy meghivja őt. Félénken kérdezte: -95-

És megint a szemébe szaladt villanva minden mosolygás. A lengyel megrémült, és nem tudta, mit mondjon. Az asszony rá se figyelt, csak sürgette:

– Holnap megint találkozunk itt kilenczkor. Nos, akkor siessünk most, mert még aludni is kell…

Beültek egy kocsiba, és a lengyel borzasztóan zavart volt. Mintha a vesztőhelyre vitték volna. Az anyjánál nevelkedett gyerekkora óta, nagy istenfélelemben; a vallásos öreg asszony sirással nevelte. Ha a fiu csintalan volt, az öreg mama sirni kezdett. Erre a fiu is riva fakadt, összecsókolóztak és rendben volt minden. Nagyon lágy volt a szive a lengyelnek. Most is a mamájára gondolt, s mivel már oly sokszor kért tőle tanácsot, maga elé képzelte az öreg asszonyt, hogy mit szólna ehhez a teához. De éppen, hogy behunyta a szemét, az asszony megfogta a karját:

Fölmentek a lépcsőn, s a lengyelnek már hideg veriték ütött ki a homlokán. Annyit pirult össze-vissza a sok portás, pinczér előtt, hogy már sirni lett volna kedve. De ugy érezte, mintha az asszony vitte volna fölfelé.

A szobában aztán leült. Mosolyogni próbált, mert hisz az idejövésen már túl volt. Mi lesz a vége ennek?

Az asszony letette kalapját, kis fehér kötényt kötött, és nekilátott a teafőzésnek. Addig is czigarettával kinálta meg a lengyelt. Az elfogadta, és szótlanul nézte az asszonyt, hogy babrál apró fehér kezével, hogy tipeg ide-oda. Furcsa, de azt észrevette, hogy milyen finom, csöpp lakkczipője van.

Az asztalt is megteritette, s a lengyel odaült. Szemben ültek egymással, s egyszerre csak végig futott a hideg a fiun. Látta, hogy az asszony nem úgy néz rá, mint máskor, hanem valami elkeseredett daczczal. S még hozzá sem nyult a párolgó csészéhez, amint egyszerre kitört a sirás az asszonyból. Szegény lengyel csak nézte, gyürdöste az asztalkendőt, nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Végre megszólalt: -97-

Erre az asszony megfogta a két kezét, szoritotta puhán, melegen. A lengyel kétségbeesett:

– Oh, maga nem tudja… engem ugy bántanak… azért is jöttem egyedül, a férjem ugy kinozott… Meg is csalt, egyre bántott…

– Magához bizalmam van, – folytatta halk sirással az asszony, – olyan jó fiu.

Simogatta a kezét, majd fölkelt, s mindkét karját szorosan a lengyel nyaka köré kulcsolta:

A lengyel még mindig nem tudta, hogy miért van ő itt, miért szereti őt az asszony és miért történik minden ugy, ahogy történik.

Az asszony csak tartotta a nyakát, hozzásimult, s a vállára hajtotta a fejét. A lengyel nevetséges figura lett, félreforditotta a fejét, hogy ne érezze az asszonyi haj illatát. Igy -98- voltak néhány pillanatig, nagy csöndben. A lengyel szeretett volna otthon lenni. Aztán végre is visszafordult az asszony felé. Az már mosolygott a könnyein keresztül, a szemébe nézett s szinte csodálkozva, valami idegen hangon, nagyon csöndesen szólt:

– Kérem! – szólt olyan hangon, aminőn a lányok szólnak, ha nagyon merész velük szemben az ember.

Az asszony fölvetette a fejét és összeszoritott fogai közül daczosan mormogott:

A lengyel eltolta magától, de már érezte, hogy nem tud ellenállni. Nagyon ideges volt és szeretett volna egyszerre kirohanni innen. Fuldokló hangon szólt:

Az asszony leült s az asztalra hajtotta a fejét. A lengyel lábhegyen a székhez lopódzott, vette a kalapját. Az asszony háta mögött állott s szinte siránkozó mosolylyal, a kalapot nagyon gyorsan forgatva izgatott ujjai közt, csöndesen mondta: -99-

Künn megállt egy pillanatra, nem tudva megbirálni, hogy nagyon helyesen, vagy nagyon helytelenül cselekedett-e. De a szobában minden csöndes maradt. Akkor a fejére tette a kalapját, s gyerekes örömmel rohant le a lépcsőn, szinte hangosan mondva:

És minden értelem nélkül hozzátette, elégedetten, mintegy annak bizonyságául, hogy ime, mint gondol rá:

III.

– Ostoba vagyok – gondolta – hogy még várom. Csak nem jön el a tegnapi eset után.

Kialudta jól magát az éjjel, s érezte, hogy nem érett férfihoz illő módon cselekedett. -100-

– Szamár voltam – mondta. Azzal czigarettára gyujtott, s elnézett a korzó felé. Arra gondolt, hogy most talán már soha többé nem látja az asszonyt. Pedig már ugy hozzászokott. És valami apró fájdalom, amely erre a gondolatra lelkében éledt, mutatta hogy más az, a mikor egy asszonyhoz szokik az ember. Szép is volt, nagyon…

Aztán hirtelen nagyon megijedt, mert ugy látta, mintha a korzón jönne az asszony. Föllállott, és nézte. Csakugyan jött. Elébe menjen? De hátha nem akar vele találkozni. Novellákban olvasta, hogy az asszonyok nem bocsátanak meg annak, aki eljátszotta az alkalmat. Aztán dühbe jött:

– Mit töprengek! Mindenkinek van joga a vendéglőben ülni. Ha idejön, jó, ha nem jön ide, az is jó. Bánom is én.

És büszkén, jogainak tudatában, nagyuri fölénynyel vetette magát hátra a székben.

– Maga egy hős, félisten! Magának köszönhetem a lelkem nyugalmát, a becsületemet. Adja a kezét.

A lengyel elejtette azt az érzést, hogy szamár volt tegnap este. Kezdte hinni, hogy félisten, s ezért bizonyos büszke öntudattal nyujtotta a kezét. Az asszony hosszan, erősen szoritotta meg.

Erre visszakapta a lengyel. Az asszony már könnyezett. Kitépett mellcsokrából egy rózsát:

– Ezt adja oda, ha száradtan is, az anyjának. És mondja meg neki, hogy csókoltatja a kezét egy szerencsétlen, nyomorult asszony… akit az ő fia a becstelenség széléről rántott vissza…

A lengyel érezte, hogy ő van most fölényben, s ridegen szólt, zsebredugva a rózsát:

IV.

Elkisérte. És a szálló kapuja előtt minden átmenet nélkül, egészen természetesen, mintha tegnap semmi sem történt volna, hideg nyugalommal mondta az asszony:

A lengyel nyugodtan ment föl. Utóvégre is a tegnapi eset után igazán csak tea következhetik.

Ugyanaz a bevezetés. Az asszony kötényt kötött, babrált, megfőzte a teát. Aztán odament a lengyelhez, megsimogatta az arczát.

A lengyel nyugodtan, – hisz a tegnapi eset után semmi sem történhetik már – átfogta bal karjával az asszony karcsu derekát és beszélgetett vele a kiállitásról, az időről, Budapestről.

Eloltotta a spirituszlángot, és öntögetni kezdte a teát. A lengyel mögéje állott. Az asszony egyszerre csak hátrakapta a fejét, ugy, hogy a lengyel vállára nyugtatta. Összenéztek. Az asszony mosolyogva szólt:

A lengyel is mosolygott és szép csöndesen ráillesztette az ajkát az asszony ajkára, megcsókolta, szinte hidegen. Aztán még egyszer megcsókolta, már erősebben, át is ölelte, hogy az asszonynak kibomlott a haja. Szinte vadul csókolta már.

Az asszony bugva, szerelmesen kaczagott a csókok között. Kaczagva azt mondta egyszerre csak:

A lengyel kivette a rózsát a zsebéből, megszagolta, megcsókolta és visszaadta. Kissé szomoruan, de boldogan mosolygott és mentegetőző hangon, szinte szánakozva mondta:

Kékes, áttetsző párafátyol ereszkedett a kis falura. Fenn állottunk a hegyoldalon, s lenéztünk a völgybe, ahol a bányászházikók terpeszkedtek egymásnak, mintha valami nagy vizmosás hordta volna őket össze, megannyi domtalan nagy követ. Hüvös szél járt a fenyők között. Még följebb kopácsoltak az ácsok valami kivágott nagy fenyőszálon. Hozzánk is elhallatszott a fejszéjük csattogása.

– Üljön le ide mellém – mondta – és hallgassa meg. Elmondom ugy, ahogy történt. Ezernyolczszáznyolczvankilencz junius negyedikén neveztek ki bányaorvossá. Junius ötödikén már itt voltam, ebben a nyomoruságos faluban. Hatodikán megismerkedtem az egész intelligencziával – most se több, mint négy család – és hetedikén már elhatároztam, -108- hogy feleségül veszem a részvénytársasági igazgató lányát.

Gyönge, finom teremtés volt, virágtestü szomoru sóhajtás… Nagyon megszerettem, és járni kezdtem a házhoz. Az igazgató meg a felesége szivesen látott, s láttam a szemükből, hogy nem mondanának nemet, ha a lányuk kezét megkérném. Eltelt aztán egy hét, két hét, egy hónap s én napról napra szerelmesebb lettem. Talán azért, mert az a kis lány folyton egyformán bánt velem. Az arczán egyazon mosolygás derengett mindig. Olyan mosolygás, amilyennek sirás a folytatása, mert ilyen is van. Egy vasárnap aztán, miután számot vetettem magammal, elmentem az igazgatóékhoz és megkértem a lány kezét. Az anya félrehivott:

– Doktor úr – mondta – boldog vagyok, hogy ily derék emberre bizhatom a lányom sorsát, de valamire figyelmeztetnem kell önt. Komoly emberek közt, komoly pillanatban eshetik szó ilyesmiről is. A lányom bolondos gyerekfejjel egy irnokba volt itt szerelmes. A fiu is szerette, de már két hónap óta nem jár a házunkhoz, mert kitiltottuk. Ön nem is látta. A nevét is megmondom: Szabónak hivják… -109-

– Igen. Nos, hát a lányom ezt már kiverte a fejéből. Ostobaság volt az egész. Csak azért mondtam el önnek, hogy ne titkoltam légyen el. Ne tulajdonitson neki semmi jelentőséget.

Kissé meglepett a dolog, de oly okosan beszélt velem az asszony, hogy valóban jelentéktelen dolognak tartottam az egészet. Én meg három hónappal azelőtt szakitottam egy asszonynyal, akiről azt hittem, sohse fogom elhagyni… Gondolkozó ember vagyok. Éreztem, hogy a kis Klári iránt komoly érzéssel viseltetem. Az érett ember megállapodott vonzalma volt az, amiben kevesebb a poézis mint a fajfönntartási ösztön, s éppen ezért maradandó.

Klárit egy hét mulva eljegyeztem s minthogy semmi okunk se volt a várakozásra, egy hónap mulva már a feleségem volt. Az első dolog, ami meglepett, az volt, hogy az irnok nem jött el az esküvőnkre. Hisz tudja, mily óriási esemény az ilyen kis fészekben egy úri esküvő!… Nem, nem jött el…

Kissé elhallgatott s idegesen simitotta végig a haját. Aztán folytatta: -110-

– Nem jött el. És én folyton erre gondoltam, amikor kifelé jöttünk a templomból. Nagyon ideges voltam. Az asszonyka arcza olyan volt, mint a hó, és én kezdtem komolyan venni az irnokot. Utóvégre is az életem boldogságáról volt szó, hát csak gondolkodhattam egy kicsit!

Aztán boldogan teltek a napok, röpültek a hetek. Három héttel az esküvőm után találkoztam az irnokkal. Nem köszönt, nem volt bemutatva nekem. Aztán én se akartam megismerkedni eleinte vele. Elment szótlanul mellettem, olyan volt az arcza, mint a szoboré, merev, kifejezéstelen. Maga elé nézett, ahogy ment, azt hiszem, hogy a multba nézett. Őszintén megvallom, azon az éjszakán nem tudtam aludni.

A feleségem kedves, szelid, engedelmes volt, de nem szenvedélyes. Most már melankolikus se volt soha. Az arczán az érzések skálája a vidámságtól a közönyösségig terjedt. Csak nem szerettem, hogy néha összehuzta a szemét, mint a rövidlátók. Ilyenkor tudom, hogy ő is a multba nézett, s engem bántott az, hogy ennek a két embernek van mit nézni egy multban, amelyet én nem ismerek. -111-

Történt aztán, hogy egy szomoru őszi reggelen, hogy esett az eső, eljöttek értem kocsin a szomszéd faluból. Kanyargós hegyi ut vezet oda, s a ló csak lépésben mehet. Egy nagy hegyet háromszor is meg kell kerülni, mig odaér az ember. Tudtam, hogy este előtt aligha térhetek vissza, mert aznap bányakerületi konferenczia is volt. Elbucsuztam a feleségemtől, s amikor kikisért a kocsihoz, szelid gondoskodással betakart, megcsókoltam. Az arcza hideg volt. Amikor a kocsis megrántotta a gyeplőt, összehuzta a szemét. Akkor először történt velem, hogy ott akartam hagyni kocsit, beteget, mindent, hogy otthon maradhassak. Amikor már elhagytuk a főutczát, megvallom, arra gondoltam, hogy visszalopózom. De ez visszataszitó volt még gondolatnak is. De azért nagyon sajnáltam, hogy olyan visszataszitó, mert nagyon szerettem volna visszamenni. Utközben aztán hirtelen eszembe jutott, hogy féltékeny vagyok. Eleinte nevettem, de amikor a szomszéd faluba érkeztem, már minden gondolatom otthon volt. Nagyon kinos napot töltöttem el. Csak este tértem haza. Kis feleségem az asztalnál ült és varrt. -112-

Bejött a cseléd a vacsorával. Kissé meg voltam nyugtatva. De nagyon szerettem volna a cselédtől is megkérdezni mindezt. Beszélgettünk, s a vacsoránál kissé vig volt az asszony. Jóllaktam, s már akkor nem bántott semmi féltékenység. Akkor megint azt szerettem volna hazudni, hogy az irnokkal találkoztam, hogy lássam a hatást az arczán. De nem szóltam semmit, különben is, soha egy szó nem esett köztünk az irnokról. Aludni tértünk, s ugy félálomban éreztem, hogy az asszony ébren van. Ez bántott. Azt pedig csukott szemmel is világosan éreztem, hogy nyitva van a szeme, és rám néz. Aztán egyszerre megremegtem. Tisztán élt bennem a tudat, hogy abban a pillanatban összehuzta a szemét és visszanézett a multba. De elaludtam.

Ne részletezzük a dolgot. Kis lányom született és az irnok jelentéktelen alakká vált. A gyerek ugy lekötött mindkettőnket, hogy eszem ágában se volt rágondolni. A feleségem is egészen megváltozott. Egész nap dalolt, a -113- piczi lánynyal bibelődött s mondhatom önnek, hogy zavartalan volt a boldogságunk. Az irnokkal ugyan még találkoztam, de belenyugodtam abba, hogy neki olyan merev az arcza. Utóvégre is hát másnak a lába merev, neki az arcza. Aztán végleg elfeledtem, ugy, mintha sohse élt volna.

Négy évig éltünk boldog házasságban, amikor – hisz tudja – a járvány idején szegény kis feleségem meghalt. Akkor azt hittem, hogy kiszakitották alólam a földet s kiszivták a világból a levegőt. Kábultan, zugó fejjel jártam hónapokig. Azt hitték, hogy megőrülök. Én is azt hittem. De csak megöregedtem rövid két hónap alatt. A mi élet még volt bennem, azt a kis lányom tartotta, az az édes kis aranyhaju angyal.

Az első napon, amikor kimentem a házból – egy hónappal a temetés után – találkoztam az irnokkal. Szinte sajnáltam szegényt, hogy még sohse beszéltem vele. De oly hidegen, oly érzéketlenül ment el mellettem, hogy megint csak nem ismerkedtünk meg.

Siessünk. Egy év mulva körülbelül, egyszer éppen orvosságot csináltam a szobámban valami beteg tót asszonynak, amikor az ötéves -114- kis lányom fölmászott a kert kőfalára, s onnan hanyatt esett le. Meghalt rögtön, s én világosan, fizikai fájdalommal ugy éreztem, mintha valaki kérges tenyérrel durván rácsapott volna benn a szivemre. Akkor aztán már semmim se maradt ezen a világon. Oda volt minden, ami ehhez a földhöz kötött. Kezdhettem volna ujra az életemet. A kis gyereket ravatalra tettük az apósommal, akit már akkor reszkető aggastyánná kinozott közös sorsunk. Én támolyogva, hangtalan sirással mentem oda át a kis temetőbe a sirgödröt megrendelni. Azt mondtam, hogy az anyja mellé fektessék szegénykét. Akkor rám nézett a plébános, és egészen nyugodtan szólt:

– Senkije. Maga vette meg, hisz olyan -115- excentrikus ember; ki is fizette. Azt mondta, hogy ő akar ott feküdni.

A kis lányt az apósom temettette el, az irnok sirhelye mellé. Énrólam azt mondják, hogy két napig nem ettem, nem ittam, hanem mosolyogva bámultam ki az ablakon.

Nem is értem, hogy abban a pillanatban nem vesztem ott el. Most egyszerre tisztán állott előttem minden. Az az ember megvette a sirhelyet, hogy mellette nyugodhassék. Egyszerre megértettem mindent.

Az orvos itt megint elhallgatott. A hangja rekedtes lett, a többit már szinte nyöszörögve mondta:

– Ki akartam ásatni a feleségemet. Aztán meggondoltam a dolgot. A gyereket is exhumáltatni akartam…

– Kérem, ott fog ez az ember feküdni közöttük az ő kőarczával… hárman egymás mellett… és én valahol messze tőlük, hogy oda se mehetek…

– Nem lehet… tudom, hogy tenni -116- kellene valamit… de nem lehet… Azt is gondoltam, hogy elköltözünk egy más temetőbe mind a hárman, és ott hagyjuk az irnokot… De meggondoltam… Nem bolygatom…

Már most ugy zokogott, mint egy gyerek, s összegörnyedve, reszketve ült a fatörzsön.

– Csak attól félek, hogy nem tudok majd feküdni máshol… Ők meg hárman együtt lesznek…

Egy hét mulva elutaztam a kis faluból. A vasutnál egyetlen ember ült egy padon. Ujságot olvasott. Hogy kiléptem, rám nézett. -117-

Merev, szoborarczu ember volt. Sápadt, valami szomoru vonással az ajka körül.

Végigsiklott a tekintete rajtam, aztán tovább olvasta az ujságját. Még mielőtt a vonat megérkezett volna, szivarra gyujtott s nyugodtan besétált a faluba.

Az első hat.

Aznap, kora tavaszszal, már megütötte valami vizes, langyos szag az embert az utczán. Érezni lehetett, hogy a napos oldalon igazán melegebb van, mint az árnyékoson és ez a tavaszt jelentette. Korán reggel esett az eső és még mindig nem szikkadt föl az aszfaltról; nagy foltokban száradt a gyalogjárón.

És György hadnagy érezte, hogy ebben a kellemes, hizelgően langyos levegőben lassabban járnak az emberek, az asszonyok jobban körülnéznek az utczán és az időjáráshoz csodás gyorsasággal alkalmazkodó urak gummiköpenyegben járnak.

Ugy, részegen attól a tavaszi enyheségtől kószált egészen délután fél hatig. Akkor már elkomolyodott az idő, és fujt a szél. György hadnagy pedig kiment a körutra és egyszerre -122- csak megjelent a szalonban, csupa elegánczia, csupa ragyogás és üdeség volt. Az utolsó zsurt tartották az asszonyok.

– Csodálatos, – szólt a háziasszony, – ma hűtlenek lettek a férfiak. Látja, csak a kis Gombos, meg a Brand jött el…

De asszony, az volt elég. Egy se igen fiatal már, valamennyi túl a harminczon. Látszott a viselkedésükön is. Hanyagabbul ültek a karosszékeken és elég szabad mozdulatokat engedtek meg maguknak. A szemükben csöndesebb, mélyebb világosság égett. Megtisztult, megállapodott volt a pillantásuk.

Egyideig csönd volt, aztán, hogy behozták a lámpát, megélénkült a hangulat. György hadnagy odaült egy barna, erős asszony mellé, és valami igen fölületes dologról beszélt vele. Az asszony hallgatta, figyelte, erősen rászögezte a pillantását, de látszott, hogy mást néz a szemében.

Az asszony előbb körültekintett. Csoportokban ültek, kaczagtak, fecsegtek a többiek. Akkor közelebb húzta a foteljét György hadnagyhoz, és nagyon a szemébe nézett. -123-

György hadnagyban kezdett valami büszkeség-féle ébredni. Hanyatt vette magát a székben, és mint aki tudja, hogy nézik, pózolni kezdett:

– Igy észreveszik, hadnagy ur. Maga fiatal gyerek… semmi komolyság sincs benne.

Fölkelt az asszony, végigsimitotta a ruháját és szó nélkül otthagyva a hadnagyot, egy csoporthoz ment.

Lassan élénkült a társaság. Uj vendégek jöttek, volt köztük egy leány is, csitri szőke kis teremtés, aki itt a sok, tapasztalattal, raffináltan öltözött asszony közt egyenesen -124- nevetséges, alaktalan volt. Tisztelettel nézett György hadnagyra, aki viszont elbizakodott mosolylyal felelt neki. Majd elment a tükör előtt, és a bajuszát simogatta.

– Hallatlanul hiu maga, Gyuri – mondta egy kövér kis asszony – nem tud elmenni a tükör előtt, hogy bele ne nézzen…

Az asszony a szomszédnőjének sugott valamit mosolyogva és mind a ketten a hadnagyra néztek.

És letérdelt az asszony elé. Az kaczéran hátravetette a fejét, hogy elővillant a nyaka telten, puha fehéren.

Az asszony a hadnagy arcza körül legyezgette a semmit, de nem nyult hozzá, igy a földről nézve, nagyon ingerelte ez Györgyöt.

Tetszett neki az a megtermett, komolylyá, szerelemre érett asszony. Hirtelen elkapta a kezét és megcsókolta. Aztán nem akarta elereszteni az ajkától. Amikor pedig látta, hogy -125- mindenki egy nagy divatlap köré csoportosul, gyerekes mohósággal föltürte az asszony csuklóján a ruhaujjat és belenyomta az ajkait a telt fehér kis kézbe.

Már az asszony is elpirult és fölkelt. György még mindig tartotta a kezét, hát visszafordult, haragos pirosan, komoly nézéssel:

Aztán ellágyult a nézése és hogy a fiu tiszteletteljesen eleresztette a kezét és meghajolt előtte, végigsimitotta az arczát, lassan, puhán és szólt, mintha valamit meg akarna okolni:

A kis szőke lány az egyik sarokból nézte az egészet és majdnem sirt. Egész héten várt erre a zsurra, amelyre a nagynénje el szokta vinni. És most észre se vette a hadnagy. Félszegen, durczásan ült a széken és amikor feléje közeledett György, blazirt mosolyt akart erőltetni, de nem sikerült neki. Ellágyult és fájó gyönyörüséggel hallgatta, hogy mint csipkedi, gúnyolja a fiu.

– Piczi baba, – mondta neki és rázogatta a térdét. Aztán tovább ment. -126-

A kis lány utána nézett, és volt már annyira asszony, hogy kitalálta a helyzetet. Nézte, mily furcsa pillantással néz a sok érett asszony erre a csinos, bohókás fiura és látta, hogy egymástól féltik. Nem rettennek vissza egy-egy igen szabad mondástól, mozdulattól, csakhogy velük foglalkozzék.

Aztán átment György a másik szobába, ahol az urak kártyáztak. Talán csak azért ment át, hogy az asszonyokat bántsa. És elcsillapodott a beszéd, majd egészen elhallgatott mind, és nyugodtan ült a széken. Ahogy az ajtó nyilott, látszottak a férjek, a kényelmes, czinikus urak, a kereskedők és börziánerek, akik csak a tényleges dolgokat szeretik, és akik mindenre gunyos viczczet tudnak. A szalonban pedig egymás mellett ültek a puha, meleg illatban ezek a szines ruháju, raffinált asszonyok, csupa kivánat azoknak, akik nem a férjeik. Nem tapasztalatlanok, ábrándosak, de tudók és elkeseredettek, akik tudatára ébredtek annak, hogy szükségük van a lázakra és a szines álmokra. Nem pedig a komoly üzletekre és a czinikus okosságra. Ők költőket olvastak és franczia novellákat. Ismerték azokat a férfiakat, akik -127- idősebbek voltak, vagy olyanok, mint a férjeik.

Most mind hallgattak és a hadnagy alakjára gondoltak. Érezték, hogy ez az ember most másodszor boldoggá tehetné őket, ez a mohó, nevető-siró gyerekember, akiben tulárad az erő, és a bájos, affektált unottság. Ők érezték, hogy erre a romantikára még szükségük van, és ezért talán mind szerelmesek is voltak a hadnagyba.

De nem volt komoly fiu, és féltek a fecsegésétől. Talán volt köztük aki nem félt, és aki rábizta a becsületét. Talán valamennyi, mind a hat, ebben a kis körben.

És ahogy ott ültek, és beleélték magukat idegesen egy szines képbe, hogy mélyebb, hangosabb lett a lélekzetük, nyilott az ajtó és visszajött a hadnagy. Friss volt, szép, fiatal. Mosolyogva nézett körül, és mondta:

Impertinens arczczal, nyugodt, hideg szemtelenséggel kérdezte erre György: -128-

Senki se felelt, annyira meglepett mindenkit az elbizakodottságnak ez az éles szava. Csak a szőke bakfis kaczagott föl hangosan és kiáltott:

György hadnagy pedig összeütötte a bokáját, és okos érzékkel, diadalának tetőpontján érezve magát, bucsuzott:

És kiment. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn ugy érezte, hogy könnyedén jár, és valami kitörni készülő büszkeség fesziti a mellét. Az utczára nagyon elégedetten ért le és az első kirakatüvegbe belenézett. Jól látta magát benne. Aztán tovább ment, és diadalmas érzésében, büszkeségében nem is látta a járókelő embereket. Csak azokat a vágyakozó, meleg pillantásu asszonyokat látta ott fönn, és férjeiket, a kövér, hideg, örökké gunyolódó alakokat a füstben.

Akkor nyugodtan, tisztán, szinte örömmel szólt, mintha valami fontos, nagy dolgot mondana: -129-

Igy hivták őt, a bohó, szeszélyes katonát, és ez gyönyörüen, diadalmasan hangzott.

A második hat.

Könnyen, lassan ment tova az utczán, és nem is nézett a járókelő asszonyokra, ugy tele volt a maga dicsőségével. Alig ért azonban az Andrássy-utig, hirtelen gondolt egyet, átment a másik oldalra és becsöngetett az első emeleten.

Egy fiatal ügyvéd barátja lakott ott, akinek a felesége husz esztendős volt. Ilyenkor, ugyanezen a napon ő is zsurt tartott, amelynek még nagyon iskolaize volt. A háziasszonykával együtt hatan voltak az asszonyok, csupa gyerekarcz, pajkos kis teremtés, iskolatársak mindannyijan. Valósággal játszadoztak, mint a gyerekek, és kigyult a szemük, amikor a kis babájukról szónokoltak.

Már vége volt az uzsonnának, amikor György hadnagy megjelent köztük. Az előszobában, ahol levetette a köpönyegét, bele se nézett a tükörbe, mintha érezte volna, hogy -130- hóditóbb már nem is lehet. Bement a szalonba s ahogy katonásan megállott a középen, mindenki ránézett.

– Éljen, éljen! – kiáltozott a kis háziasszony, aki éppen akkor adta elő ujon szerzett tapasztalatait a csecsemőhumor terén – üljön le, kedves hadnagy!

Egy-két asszonyt még nem ismert György, annak bemutatták. És azzal mindjárt le is ült egy ismerőse mellé és beszédbe ereszkedett vele.

Ott állottak a férjek, a félhomályban, a kályha körül. Ezek nem kártyáztak még. Csupa fiatal, erőtől duzzadó fiu, jókedvü, előkelő, aki szivesen beáll még a társaságba bolondnak a felesége kedveért. Valami öreg bácsi tartotta őket szóval és láthatólag unatkoztak. Kettő-három az asszonyok közé is keveredett.

Ezeknek az asszonyoknak zavaros tüz ég a szemükben, nem vált benne külön még a szerelem az anyaságtól. Mintha egyszerre kiragadták volna előbbi világukból, rá se hederitenek a katonaruhára, és ime nem a szemébe néznek Györgynek, hanem elnéznek a feje fölött. A kályha felé néznek, ahol az uraik állanak.

Egyszer nyáron egész délután csókolóztak a Margitszigeten. Ez volt „az ő dolguk.“

– Dehogy felejtettem el… minden este megmutatom a férjemnek, hogy hogyan csókolóztunk magával…

Janka nagy komolyan nézett rá, előre hajtotta még leányos, szükvállu felső testét, és a szemével hunyorgatva mondta:

Fölkelt és otthagyta Györgyöt, aki ugy maradt a széken, ahogy előrehajolva beszélt hozzá. És igy komikus alak lett. Még odament egy másik kis asszonyhoz, aki – mialatt beszélt vele – a vállán keresztül a férjével kaczérkodott. Majd a háziasszonyhoz ment, aki köteles figyelemmel fogadta, de nagyon is szeretetreméltó volt.

És játszottak, gyerekeskedtek a csöpp asszonyok, csak néha nyilt komoly nagyra a szemük, amikor a gyerekeikről beszéltek. Ilyenkor bölcs tanácsokat osztogattak egymásnak, és egyik-másik a férje vállára hajtotta a fejét. Általában uralkodni kezdett az anyaság hangulata, a hálás, nagy, széles érzés a férj iránt, aki édes okozója volt a fájdalomnak, aggodó, ápoló, örvendő apa, és erős támasz, amikor már lehetett járni.

Már haza akartak menni, mert a kicsikét nem lehet annyi ideig egyedül hagyni. Györgyre nem hederitettek, ő bambán hallgatta ezeket a dolgokat, amikhez nem volt érzéke. De a -133- mások férjeivel foglalkoztak az asszonyok, mert ők is körösztülmentek a kis babák életének fázisain.

És szinte fázva, dideregve az idegenségtől, bujtak vissza a férfiak vállai mögé, füzték erős karjukba az övéiket. Általában érezni lehetett, hogy jobban szeretnének otthon lenni.

György akármit csinált, észre se vették. Egyiknek-másiknak bókolt, mind udvariasan felelt. A gyerektelen fiuk czinizmusával beszélt a kis babák apró dolgairól. Némelyik mulatott rajta; egy kis vörösesszőke asszony megjegyezte:

– Várjatok csak – gondolta – ti nem ismertek engem. És megint a hat érett asszonyra gondolt, aki oly izzó epedéssel nézett utána.

Nem ezt várta. Az asszonyka pillantása álmodozva kalandozott el a szalonban. Bután ismételte:

A kicsi Janka erre összehuzta a szemét, mint akinek beleakad a pillantása valami jelentéktelen tárgyba, hogy nem tudja levenni róla, és csak bólongatott a fejével. Aztán elkapta a tekintetét a könyvesszekrényről és hirtelen, mintegy fölriadva kérdezte:

Nagyon unalmassá vált a dolog György előtt. Az asszonykákon nagyon meglátszott, hogy haza akarnak már menni. Nyolcz óra felé járt az idő. Egy-egy férj csókolgatta a felesége kezét.

Akkor György, hogy senki ügyet se vetett rá, szégyenlősen, némi igen halvány szomorusággal sétálni kezdett a lakásban. Körüljárt az ebédlőben, megnézegette a hamutartókat, és alaposan megfigyelte a lámpát. Majd lassu, nesztelen lépéssel kitévedt az előszobába. Nagy, világoskék üveggömbből áradt szét onnan a halavány világosság. És neszt hallott hátul, a félhomályban. Ahogy hozzászokott a szeme ehhez a világitáshoz, látta, hogy ott -135- hátul, majdnem a sarokban áll Janka, előtte a férje és a kis asszony a nyakába kapaszkodik a nagy fiunak és hangtalanul, erős öleléssel csókolja az ajkát. Nem csattanó csókkal, hanem hosszu, meleg tapadással. A zajra, anélkül, hogy látták volna Györgyöt, beszaladt a szalonba, utána ment a férje.

És gondolta magában György hadnagy, hogy itt nem kell bucsuzni. Majd csak angolosan, köszönés nélkül távozik. Magára is vette a köpenyegét, a fejébe csapta sapkáját és kiment, el.

Csöndesen, kis melankóliával gondolt a lépcsőn a kis, boldog Jankára, meg mind erre a hat igen fiatal asszonyra, aki elérhetetlen neki. Az érett asszonyokra is gondolt, de ez most visszatetsző volt előtte. Hisz csak jelentkeznie kell ott…

Lenn az utczán aztán elvegyült az emberek közé, a szemére huzta a sapkáját és még visszanézett az emeleti utczai ablakokra. A függönyön át látta a párokat az ablakoknál.

Aztán már szomorubban gondolt a kis Jankára, aki oly szenvedélyesen csókolta az urát az előszobában. Majd emlékébe idézte az izgatott margitszigeti délutánt, a Janka akkori -136- ügyetlen, leányos csókjait, és akkor egyszerre fölkapta a fejét. A sapkáját is fölhuzta a szeméről és benézett egy kirakatba. Határozottan mondta:

Egymás mellett állott a piszkos kis hegyipatak mentén a sok érczzuzó mühely. Éjjel-nappal dobogott mindenikben a nagy fakalapács és csöndes éjszakákon olyan volt ez a hang messziről, mintha a föld szive dobogna egyenletes, tompa veréssel. A viz másik partján csupa zöld volt. Áthajlottak a szürkészöld füzek a másik partra, hátrább, ahogy emelkedett a hegy, sötét bokrok csomósodtak össze rendetlenül.

A vizimalom a legcsöndesebb épület volt a parton. Lomhán forgott nagy, ócska kereke a vizben, s belülről valami szelid kopogás, zörgés hallatszott mindig. Nem nagyon nyitogatták a kapuját, alig ment be valaki rajta. Csöndes malom volt, amint ott állott a sok zöld között kopott-szürkén, szinte szomorúan. -140-

Hajnal elmulott és már nagy sugarakkal folyt végig a gyepen a tavaszi napfény. A segédtiszt pedig a malom mellett állt és nézte a nagy kereket, amelyet csöndes zugással hajtott a viz. Aztán átkerült a másik oldalra. Onnan a füzeket nézte, meg a bokrokat. Nagy darab kék ég borult föléje, s abba belemélyesztette a tekintetét, mint valaki, aki huszonhat éve csak követ látott, utczát, meg gázvilágitás mellett teleirt és teleirandó papirosokat.

Nagyokat lélekzett, szivta a fenyők felől jövő szellőt és ez kipirositotta az arczát, lüktetésbe hozta ereit. Izgatott volt szegény Rók István.

És amint járt-kelt a malom körül, ahol a gyerekkora eltelt, szembe találta magát a méltóságos urral.

– Sétálok, sétálok. Az ember szeret itt sétálni, ahol már huszonhat éve nem volt.

A méltóságosnak kellemetlen volt ez a melankolikus emlékezés. Közbevágott:

– Igen? Már találtam lakást a kegyelmes urnak. Gyönyörü két világos szoba, konyha…

Ezt mondta és piszkált botjával a füben. Czilinder volt rajta, meg világos felöltő. Előkelő arcza volt, kissé őszes bajusza.

– Akkor itt játszottunk… Emlékszik még, méltóságos uram? Itt halásztunk a malom mellett, pedig soha hal nem volt ebben a vizben… meg horog se volt a pálczánkon…

Mosolygott. Kitört belőle az emlékezés és majdnem kevesebb tiszteletet tanusitott a tanácsos iránt, mint máskor. Már hadart, izgatott gyorsasággal beszélt az őszes fejű, görnyedt kis ember:

– Akkor a sánta Zsitko volt a molnár. Hol lehet most már az öreg? Az Annica… szép lánya volt. Haj, haj!

A tanácsos az óráját nézegette. Kelletlenül lépkedett erre-arra. Éppen most, éppen itt kellett ezzel a szürke alárendeltjével találkoznia. -142-

– Elmult, vége… – folytatta Rók, aztán a malom falán keresgélt a sok karczolás, irkafirka között – itt van még a nevünk is, méltóságos ur, nézze!

Gyerekes öröm villogott a szemében, amikor fölfedezte az ákombákom irást. Gyerekes nagy vonásokkal volt a falra irva: Rók Pista, Gömöry Bandi, örök jó barátok. Alatta az évszám, meg egy idétlen koszoru.

– Ezt együtt csináltuk, amikor elment iskolába Pestre a méltóságos úr… ugy-e, tetszik emlékezni?

A tanácsos elpirult és ajkát harapdálva nézte az irást. Igen, ők csinálták, régen, huszonhat esztendeje.

Akkor aztán egyik se szólt többet. Rók ugy érezte, hogy tiszteletlenség a méltóságost erre az irásra figyelmeztetni. A méltóságos meg szégyelte az irást. A botjával meg is piszkálta.

– Jó napot Rók, megyek a vasuthoz. Háromnegyed tizenkettőkor legyenek ott mind.

Rók meghajolt, köszönt és elbámult a tanácsos után, amint az ringó, óvatos lépéssel ment a kissé nedves uton, a botját pörgetve -143- keztyüs ujjai közt, majd jobbra pillantva az egymáshoz dülő alacsony tót házikókra, majd balra, a rohanó patak felé.

Bámulta, nézte és fájdalmat érzett. Sajgott valami az ő szürke lelkének legmélyén. Utóvégre is itt születtek mindaketten és miért oly előkelően hideg most a méltóságos. Kidüllesztette beesett mellét és könny is csillogott a szemében. A malomból szelid, ritmikus zörgés hallszott és a patak locsogott a kerék alatt. Ökölbe szoritotta kezét és az irásra nézett. Örök jó barátok. Igen, ez a tizéves gyerekek stilusa.

A méltóságos már messze ment. Csak világos foltnak látszott az uton előkelő tavaszi kabátja. És ő belőle csak napidijas lehetett. Ugy érezte, hogy ha most erre rohannának a tépettingű, véresfejü szoczialisták, amilyeneknek ő őket képzelte, velük rohanna, bukdácsolva, nehezen, sirva orditaná a Marseillaiset és rohannának aztán mind a méltóságos után, akiből már semmi se látszott a hosszu uton.

Akkor arra zörgött egy szekér és a szegény rongyos tót kocsis mélyen kalapot emelt előtte.

A nap kisütött széles, nagy fehér sugárzással és friss szellő jött a fenyvesek felől. -144-

II.

Az ujon elkészült Lajos-tárnát ünnepélyesen megnyitották. A miniszter magas röptü beszédet mondott a bánya-iparról; a sok kiséretbeli ur tapsolt, az igazgatók hajlongtak, az ujságirók jegyeztek. Aztán a bányászok énekkara elénekelte a himnuszt.

A bankett lenn volt a nagy vendéglőben, a falu tulsó végén. A kocsik mind előállottak, de a kegyelmes ur szeszélyes volt.

– Gyalog megyünk – mondta – eleget ültünk a vonaton. Ez a kis ut nem árt, ugy-e direktor ur?

Azzal megindultak szépen lassan, elől a miniszter az igazgatókkal. A vidék megnyerte a kegyelmes ur tetszését, és élénken magyaráztatta magának a szebb pontokat.

– Ez itt a Granicza… Ott fönn a kápolna körül van a temető. Az a fehér obeliszk tizenöt bányásznak szól, aki meghalt negyedéve a nagy robbanáskor. -145-

– Én itt születtem – mondogatta – meg a méltóságos ur is. Együtt játszottunk mindig…

Már közeledtek a vizimalomhoz, és a kollégák nagyon érdeklődtek a dolog iránt.

– Eddig nem emlékezett. Ma reggel aztán találkoztunk itt, véletlenül. Ő előrejött a lakások miatt, én a személyzet közt voltam, mellette. Most már emlékszik…

– Igen. Az van utána irva, hogy „örök jó barátok.“ Majd mindjárt megmutatom.

Mind közelebb értek a vizimalomhoz. A kollégák a fákat bámulták, a fenyőillatos erdőt, a friss eget, a hegyeket a távolban.

A malomnál megállottak. Az első csoportok már jó messze mentek, utánuk senki se jött.

– Itt van… – mondta, de még nem látta az irást – itt… vagy a tulsó falon, már magam se tudom…

Átmentek a tulsó falhoz, egymás vállán át nézték, keresgélték az irást.

Rók izgatottan tördelte az ujjait. Aztán a gallérjába kapaszkodott, azt huzogatta, tágitotta. A nyakát forgatta erre-arra, és piros volt, izzadt.

Bambán nézte a falat vizes, szürke szemével, amelybe ezuttal nem futott könny. Nagyon csöndesen, alig hallható suttogásal mondta: -147-

Aztán tovább mentek. Jó darabon senki se szólt egy szót se. Mindenkinek kellemetlenül esett, hogy nem volt ott az irás. Akkor Rók érezte, hogy mondani kell valamit. Élénken, mintha nem is tartaná fontosnak a dolgot, mondta:

Kora hajnalban, hogy megült a harmat az ujonsarjadt füszálakon, a sok nagy világossárga virágon, végig a mezőn, utra kelt Pán. Előbb végigkalandozott a domboldalon, be-bekukkantott a kertekbe, majd fölment a széles domb hátára a halványzöld bársonyfüvön és megállott egy barna ház előtt.

A barna házban keresztény tudósok laktak, buvárkodtak nap-nap után, és sok fájdalommal éltek ezen a világon. Amikor az élet nem hozott nekik fájdalmat, maguk vertek sebet a testükön.

Messze, tiszta fehér fénynyel világolt a nap a lankás, szelid hullámos vidéken; az ég tiszta, nagyon világoskék volt, világoszöld a fű, világos, tiszta minden.

Pán nesztelenül járt a füvön, és mint mondám, megállott egy ház előtt. A sötét, -152- nagy kapun kalapács lógott. Pán azzal kopogtatott és messze döngött a kopogtatás a belső folyosókon. Azután kijött egy ember:

Azzal megfordult, lenézett a széles, virágos völgybe és várt. Néhány pillanat mulva kijött Theodoros:

– Az nem tesz semmit. A virágos bokrokat néztem, és igy szivesen várnék alkonyatig is. De jőjj.

És elindultak, kószálni a friss tavaszi reggelen a mezőkön, ligeteken keresztül, ahogy minden nap szokták. Mert jó barátságban voltak: Theodoros, a keresztény tudós ifju, és Pán, a pogány isten. Theodoros a názáreti vallásalapitó tanairól beszélt neki, s erre eltünt Pán arczáról a vigyorgás. Szőrös kecskelábát lassan rakosgatta, és ringó testtel, hallgatagon ment Theodoros mellett. Hogy valamivel foglalkozzék, nádszálat rágott, s végül ez a nádszál lett Theodoros beszédének a -153- kritikája. Ha csak gyöngén mardosta a fogával, akkor nem sokat hatott rá a beszéd. Ha izgatottan harapta, törte, morzsolta, akkor mosolygott Theodoros és izmos vállára tette kezét:

Pán nem tudott vitatkozni. Csak nevetett, vagy sirt. Pán nem volt tehetséges isten.

Ahogy ma is igy mentek, s Pán hallgatta az uj, ismeretlen vallás tételeit, elérkeztek egy nagy kőfalhoz. A kőfalba szük ajtó volt vágva, s az ajtó előtt egy töpörödött vén asszony gubbasztott, hangos sirással.

– Én haldoklom itt, jó emberek. Érzem, hogy közeledik a végem, és már látom is az alvilági mezőket. Nyugodtan halnék meg, de félbemaradt a munkám és ezért sirok…

– Igen. Van nekem egy gyönyörű szép leányom. Glaukopisnak hivják, mert kék a -154- szeme, mint a tenger. Tizennyolcz esztendős most. Amikor megszületett, idehoztam e mögé a magas kőfal mögé a kertbe. Itt laktunk mostanáig és Glaukopis nem látott embert rajtam, az anyján kivül. Itt neveltem, tanitottam egészen máig, hogy majd lemenjek a városba, egészséges, szép, okos férjet keressek neki s ahhoz adjam. Bezárva tartottam ebben a nagy kertben tizennyolcz évig, hogy semmit se tudjon a bünökről, a lopásról, gyilkolásról, és paráznaságról. Most pedig, hogy el akartam menni férjet keresni számára, utamba állott a halál. Meg fogok halni, érzem, a nélkül, hogy végére jutottam volna a munkámnak. És most nagyon nagy lesz a baj, mert tapasztalatlan a szegény leány.

Igy szólt, a falhoz tette a fejét, és meghalt csöndesen, szépen, komolyan. Aztán csönd lett; sem Theodoros, sem Pán nem tudott szólani. Bogarak zugtak végig a füvek fölött és a darazsak letelepedtek a virágokra. Alul, a völgyben, szelid csobogással folyt a folyó és azért nagy csöndesség uszott a reggeli levegőben. Végre megszólalt Pán, halkan:

– Nem állhatunk itt estig. Keressük föl a kékszemü lányt, Theodoros. -155-

Azzal megindultak be a kertbe. Szép nagy kert volt, csupa virág, virágos fa, virágos bokor. Csupa, illat, üde frisseség. Mentek, sokáig mentek, amig egy nagy, lombos olajfa alatt megtalálták a leányt. Ott feküdt a füben, oldalvást és egy csomó virágot bontogatott, tépdesett. Semmi ruha nem volt rajta, ugy feküdt ott meztelenül, rózsaszinü fiatal teste körül a zöld pázsittal.

A lány fölpillantott. És rögtön megijedt, rémült futásnak eredt, sikoltozva, a bozót felé.

És szaladt, ugrálva, gyorsan, fürgén osonva surranva a bokrok közt. Alig ért a nyomába a tudós. Végre egy bokor mögött, a fal tövében utólérték. Összezsugorodott, leguggolt szegény, és reszketve, sirva várta, hogy mi lesz vele. Theodoros megszólalt.

– Mi férfiak vagyunk – folytatá a tudós -156- – ez itten, ez a szőröslábú egy isten, és én egy másik istennek, az igazi istennek szolgája vagyok. Az anyád meghalt künn a fal tövében, két lépésnyire az ajtótól.

– Elment, gyermekem, és soha többé nem tér vissza. Éppen most mentek arra a szántóvetők, és azok elvitték a testét. Te nem látod többé.

– Velem jösz virágot szedni, és kószálni a réteken. A nimfák fogják gondodat viselni, s velük fogsz tánczot lejteni a holdfényes éjjeleken a forrás mentén.

– Jőjj velem. Leviszlek a városba, és meg foglak keresztelni. Megtanitalak arra, hogy ki az igazi isten. Megtanitlak a szeretetre és megmutatom neked a Krisztust, aki töviskoronával a homloka körül vérzett el a többi emberekért.

Glaukopis a fiatal, szép tudósra meresztette égszinü szemeit. A tudós szép ember volt, fehér volt az arcza, és ábrándosak a szemei. Pán -157- rút, kampósorru szörnyeteg. És szőrös a lába, meg kecskecsülökben végződik.

Kézen fogta, és megindultak mind a hárman az ajtó felé. Künn azt mondta a leány:

– Ez nagyon nagy, itt kivül. Bizonyára ez a világ, amelyről anyám beszélt.

Akkor Theodoros rátekintett Pánra, aki szomoruan állott a fal mellett, s tekintetével igy szólt hozzá:

– Pán, te nem kellesz neki. Ő már megunta a virágokat és a füben való kószálást. De az én tanom uj előtte, és velem akar jönni. Maradj csak, Pán.

Pán elértette ezt és maradt. A tudós pedig lassan távozott a leánynyal, oldalt, a domb lejtőjén lefelé, hogy mindig kevesebb látszott belőlük. Pán szomoruan nézett a gyönyörü leány után, és fölsirt valami fájdalom a lelkében. Akkor belemarkolt a fübe, tépett egy nagy csomó virágot, és előrerohant a távozó pár felé. -158-

– Glaukopis! Glaukopis! – kiáltotta – én neked adom a mezőt, a virágokat, az illatot, a hajnalt és a zengő forrásokat…

A lány vissza se fordult. Ment lassan a város felé, amelynek fehér háztetői, kupolái szikráztak alant a napfényben. Csodálattal nézett le, kiváncsian, izgatottan és nem hallotta, amikor Pán melléből fölsirt keservesen a zokogás, végigsivitva a mezőkön, gyerekesen, fájdalmasan, hogy reszkettek belé a virágok.

II.

Ahogy eltüntek lenn egy fordulónál, Pán fölült a kőfal tetejére és ott gubbasztott három nap és három éjjel. Egy nap és egy éjjel fennszóval zokogott, egy nap és egy éjjel csöndesen sirdogált. A harmadik napon és éjszakán pedig szomorun bámult maga elé a fübe, ahol hétcsövü sipja feküdt összetörve.

És ott ült a negyedik éjszakán is, már kissé kevesebb szomorusággal és szivta az illatokat, a melyek megelőzik a napfölkeltét. Hüs szellő lebbent a ligetek felől és az hozta az illatot. Tökéletes csöndesség borult a vidékre -159- és alulról minden kis hullám loccsanását föl lehet hallani a dombra. Lehorgasztott fővel ült ott Pán és várt. Akkor egyszerre a nagy csöndességben hallotta, amint könnyü lépések közelednek a füvön. Szinte lehetett hallani a füszálak hajladozását, gyönge suhogását.

Suttogva mondta. A lány megrezzent, aztán ránézett tiszta szemével. Majd ő is suttogva szólt:

A madarak finom, halk füttye hallatszott a ligetek felől. Ott állottak mozdulatlanul mind a ketten és a szelid hegyek mögött fölbuggyant egy izzó vörös buborék. Az egész égbolt egyszerre halvány rózsaszinü lett, fölül átolvadt az éjjeli kékségbe. A hold még fönn volt, tiszta fehéren, fénytelenül.

Ébredeztek a füvek és a virágok. Mind több madár füttye suhant át a levegőn.

– Visszajöttem, Pán. Lenn ruhába kellett öltöznöm, pedig igy szebb vagyok. Lenn szeretni kellett azt, akit gyülöltem, mert rút volt és rossz. Lenn meg kellett bocsátanom -160- annak, akinek a halálát kivántam. Lenn emberek laknak, Pán.

A pirosság halványult a hegyek felől, de az egész vidék világosabb lett. Már halványan, elmosódva bár, de látni lehetett a szineket. Alól pirosan tükrözte az első sugarakat a kis folyó. Már csicsergés, csevegő üde hangzavar hallatszott a liget felől, és a füveken piros ragyogással szikrázott a harmat.

Pán hallgatott, mélyen, komolyan. Aztán fölemelte a fejét, mind magasabbra, diadalmasan hátravetette és nem volt nevetséges előreálló kis szakálla. Két törpe szarva koronaként állott kusza haja között. Pán mosolygott, büszkén, szépen és Glaukopis csodálattal nézte.

Már egészen kivilágosodott. A nap korongja izzón, sziporkázva állott a hegygerinczek fölött, és a pirosnak, rózsaszinnek ezer finom árnyalata folyt szét belőle a messziség párás levegőjében. Egy darab ég mintha lángolt volna.

Akkor sietve, gyors lépéssel, lihegve érkezett meg alulról Theodoros. Megrettent, amikor a lányt itt látta. Meglepetten susogta:

A lány rá se nézett. Csak Pán forditotta feléje a fejét, mosolyogva, büszkén, és félig lehunyta a szemét, ugy nézett rá. Majd odalépett a lány mellé és megfogta a kezét. Theodoros bámulattal állott helyén, és nem mert mozdulni.

Akkor már magasabbra emelkedett Phoibos tüzes szekere, és messzi ontotta végig a világon fényét. Reggel volt, világos, tiszta felhőtlen reggel. A madarak versengve daloltak, harmóniában, tiszta csicsergéssel, és Pán elindult a leánynyal. Előbb lassan mentek, majd szaladni kezdtek, mind gyorsabban, le a halványzöld pázsiton, a lejtőn, bele a tiszta reggeli levegőbe, száguldva a virágokon, a bokrok felé, a völgybe. Szaladtak kézenfogva, büszke mosolylyal, diadalmasan: Pán és a födetlen testü leány, és dobogott lábuk alatt a pázsitos föld.

És nekitámaszkodott a fiatal Theodoros a falnak, nagyot sóhajtva. Lenézett az aranygőzben fürdő völgybe, ahol még mindig szaladt Pán a leánynyal a virágok közt, vidáman. Aztán kezébe fogta az állát, fejét lehajtotta, és a völgybe nézve nagy szomorusággal szólt: -162-

– Neked végig szőrös a lábad, Pán, és vigyorgó az orczád. Pán, te hasitott csülökkel jársz a mezőn, s mégis te szaladtál le a dombon a leánynyal. És én érzem, óh Pán, hogy Glaukopis nem jön vissza a dombra soha többé.

A dus, buján sarjadt füben járt aranyos czipőcskéjével, ringó járással a napsugáron a csuf királykisasszony. Szinte szakadt a melegség a forrón ragyogó déli égből, s csak ott, ahol a királykisasszony járt, volt enyhe, hüs a levegő, a husos levelü fák alatt. Ment előre. Ringott a teste hullámosan, szépen, csupa harmónia volt a mozgása. Szép fekete hajával a déli lomha szellő incselkedett, s ő kissé hátravetette fejét, hogy átjárja a langyos lehellet, beosonjon a tüdejébe, – ugy érezte: az egész lelkébe.

Nagyon csuf volt szegény királykisasszony. Ugy külön-külön szép volt mindene: a szeme koromfekete; a haja dus, szénfényü; az ajka csattanó piros, vágytól remegő.

De a vonásai kuszáltak, torzultak voltak, -166- nagyon, nagyon csuf volt az a szép tejfehér finom arcza.

Ment előre a fák alatt, amelyek lombján aranyoszöld világlással fénylett át a napsugár, egészen a kis tóig.

Majd fölkelt, elnézett az aranygőzös, ezüstpárás távolba, a kéken ragyogó hegyek felé, és halkan, félig siró, szomoru hangon szólt:

II.

Történt egy szép napon, hogy a csuf királyleány tizenhét éves lett. Az anyja mindenáron ünnepséget akart rendezni a tiszteletére:

Leborult a nagy, faragott asztalra a királykisasszony, s keserüen zokogva, a kétségbeesés hangján, amiből a lélek vonaglását érezni ki, szólt:

Az anyja jól tudta, hogy mi a baja a királykisasszonynak. Hires volt szegény a rutságáról. Hogy a királymama kiment a szobából, föl is kelt szegényke, és odament az aranykeretes tükör elé, durczásan, a fájó sirástól eltorzult arczczal.

És akkor észrevette, hogy szép. Csodálatos, gyönyörü szép lett az arcza, hogy a keserüségtől elfintoritotta.

Mi, rendes arczu emberek, ha elfintoritjuk az orczánkat, torzképet vágunk, rutak leszünk. Neki csodálatosképpen ugy voltak összekuszálva a vonásai, hogy szép, csodaszép lett, amikor elfintoritotta rut arczát. Erőszakos mozdulattal ki tudta javitani a természet rosszakaratát.

Szinte elkábult erre a gondolatra. Tovább is elfintoritva tartotta arczát, és elbámult a háznép is. Az anyja a nyakába borult: -168-

Az apja mosolygott, inkább politikai okokból, mert az ilyen szép lánynyal hasznos házasságot lehet köttetni.

Tele volt zajjal, örömmel a ház. Az országban elterjedt a hir, hogy a tizenhetedik születésnapján valami csoda által gyönyörü szép lett a királykisasszony és a hüséges alattvalók egy része boldogabban halt éhen e tudatban.

Könnyezett, mert kinosan fájt az arcza a folytonos erőltetéstől. Hasgató, éles fájdalom ette végig magát minden arczizmán, merev zsibbadás fogta el, és lüktetve remegett -169- piros ajka. A költők azt mondták, hogy vágytól remeg.

Pedig a fájdalomtól könnyezett, meg attól a fájó kérdéstől, hogy miért nem született szépnek.

III.

Meg is tartották az ünnepségeket. Csupa ragyogó szin, ezüst-csörgés, vidám kaczaj, érdekes tolongás volt aznap a kastély.

A szomszéd ország herczege egy pillanatra egyedül maradt a könnyező királykisasszonynyal.

– Hát nem ugy van. Én már egész nap -170- keresem az alkalmat… szeretem… szeretem…

Valami kéjesen fájó érzés futott végig a lányon. Ezt még soha nem mondta neki senki. S most, hogy először érezte szépségének hatalmát, az első szeszély belopózott lelkébe.

Szeretett volna egy pillanatra arczfintoritás nélkül nézni a fiura, ugy, csunyán. De akárhogy szerette is volna, ellentállott szeszélyének.

– Hát ezt maga nem merné mondani, ha nem volna rá birodalmainak politikai oka.

– Hagyja csak. Tudom én, hogy most mi következik. Most majd az apámmal maradok véletlenül kettesben, s ő majd szép finoman, mosolyogva, talán sirva, suttogva rám parancsol, hogy legyek a maga felesége… Igy van az. És én engedelmeskedni fogok…

A herczeg szólni akart, de abban a pillanatban -171- boldogan mosolyogva bejött az öreg király. Kivülről valaki hivta a herczeget.

IV.

A mese vége? Olyan, mint a többié. Egymáséi lettek, boldogan éltek alattvalóik nagy örömére, akik örültek, hogy ily szép uralkodónéjuk van, s ez örömben könnyebben sorvadtak el a munkában.

A királykisasszony pedig szép maradt, de folyton könnyezett. Mindig többet könnyezett, mert idővel mind nagyobb lett a fájdalma.

Ezért is a történelmet nagy könyvekbe vegyesen piros és fekete betükkel iró szerzetesek őt a „könnyező szép királynénak“ nevezték el.

És igy könnyeznek közöttünk sokan, gyöngelelküek, akik kinos fintorral adják a világ előtt a becsületest, mig lelkük mélyén rosszak.

De meg kell nekik bocsátanunk, mert azért is könnyeznek, amiért nem születtek jellemeknek, -172- mint ahogy én megbocsájtottam az én szép királykisasszonyomnak az ő fájdalmas csalásáért.

Vagy nem érdemel bocsánatot az az asszony, aki a szépségeért egy életen át szenved?

Félek, nagyon félek, kicsinyke királykisasszony, hogy összetörik ez a mese, mire leirom. Összetörik a maga hópihés lelke, finom kis keze-lába, szétzilálódik a haja, amelynek minden szála olyan, mintha egy hosszu sugárszállá finomodott gondolat lenne. Félek, hogy elolvad a sok kis pihe és pocsékká lesz a holdfényes fehér mezőség. És félek, hogy nem fogják megérteni az emberek a maga sirását, amelynek se hangja, se könnye nincsen, lehellet az egész, inkább mosolygás, mint szomoruság, kicsinyke királykisasszony.

Apró czipőcskéjével, sötét éjszakában szüzfehér hóban, az udvaron állott a királykisasszony. Se kabát, se kalap nem volt rajta. Ugy állott ottan fehér báliruhában, a hajára -176- hullott a hó, mártiromság fehér koronája, menyasszonyi koszoru. Mosolygott, de nem ugy, mint a többi emberek, akik a szemükkel, szájukkal mosolyognak. Csak érezni lehetett, hogy mosolyog, szeliden, szomoruan. A sarokban a falhoz döntve állott a csupasz karácsonyfa, amelyről már hullani kezdett a sok husos, kis zöld tü, hát kitették ide. Egy-két piros fonál lógott még rajta, és a titkos zöld sürüségből néhány aranyszál villogott elő.

A királykisasszony a hajába fonta ezt a pár árva aranyszálat, és ugy állott ott a hóban, amely nagyon csöndesen, nesz nélkül, puhán hullott az enyhe téli éjszakán.

És oldalt a házban fényesen villogtak az ablakok, csöngött-bongott a zongora, pattogott a tánczdal, és zugva, sikoltva rebbent ki a bál zürzavara egy-egy pillanatra, ha nyitottak egy ajtót.

Nyilott az ajtó, aztán megint ritmikus bugássá tömörült a zenebona. Jött a kis herczeg. Jött és csodálkozott:

– Fenséges királykisasszony, maga itt áll a hóban?… Az istenért, hiszen megfázik!

Nem felelt már erre a csöpp leány, csak remegve, félősen emelte föl a két kezét a melléig. Onnan aztán olyan mozdulatot tett, mintha távol akarna tartani magától valakit.

– Miért akar meghalni… – szólt vaczogva a kis herczeg, – mondja meg, mert fázom…

Ezt mondta fehér arczczal, remegő ajakkal a kicsi lány és lehunyta a szemét, ugy emelkedett a melle, mint a sirás előtt.

A herczeg megfogta a két karját és egészen magához vonta. Az ajkát kereste.

– Mire jó az?… mire való… – suttogta a királykisasszony és ez volt az ő mosolygó szelid sirása.

– Mert szeretlek, – mondta a fiu, nem is felelt arra, amit kérdeztek tőle.

Ismételte, átfogta a fehér selyemruhát és -178- megcsókolta a lányt. A kis, finom termetü leány hátrahajolt és ott kibomlott a haja, villant, csillogott benne a beléfont aranyszál. Aztán két kis gömbölyü karjával lassan, szeliden átfogta a fiu nyakát és ugy szoritotta magához, hogy majdnem elfulladt a lélekzetük.

Nem is eresztette el, ugy beszéltek tovább susogó hangon, csókolózva. Némelyik hangról nem is lehetett tudni, szó volt-e vagy csók. Voltak szavaik, amelyek félig érzés, félig hang voltak. A lelkükkel beszéltek és megértették egymást, amint ott állottak összefonódva, két alak a hóban, az egyre hulló, mindent simává tenni akaró, a durva szögleteket nem, csak a szelid gömbölyödéseket ismerő hóban.

A fiu még jobban magához szoritotta a lányt. Most már csaknem egyek voltak, ugy, egységesen nyult el árnyékuk a kékesfehér villogásu hómezőn.

– Az anyám figyelmeztetett rá és azt -179- mondta, hogy igen derék, jó ember. Ezt nem szokta máskor mondani.

Egyik se merte kimondani, hogy ki az a fekete ur. És félt tőle mind a kettő.

Már ugy érezte, hogy bünt követ el, ő a kis lány. Ugy érezte, hogy abban a pillanatban, hogy a fekete ur megjelent a bálon, ő neki már nem szabad a herczeget megcsókolnia. És most, itt künn, ahol érzésekből, csókokból és tördösött, értelmetlen szavakból állott össze egy nagy, szerelmesen szomoru hangulat, az az érzés suhant végig rajta, hogy bünt követ el, házasságot tör, amelyet még meg se kötöttek. Itt van két dolog, ami elhagyja egymást – gondolta. – A házasság, meg a szerelem. A házasságot meg lehet kötni holnap délben, az ott elakad, de a kis herczeget nagyon sokáig kell szeretni; ez tovább megy. Érezte, hogy kell.

Már omló, libbenő finom haja alatt égett a gondolat, hogy ime ez a bün. Bün, ami terjed, sietve, jobbra-balra kanyarog széles -180- vonalban, mint vékony papirban a tüz, és végre lángba borul, zugva, sisteregve ég az egész. De a fiut szeretni kell, mert már ezt az érzést nem lehet kivetni magából. A keze, az arcza, a szeme, az ajka mind ugyanabban a szomoru melegségben ég, mind szereti ezt a fiut. Az egész mindenségével szereti. Meg kellene semmisülni teljesen, hogy tisztán mehessen az oltár elé.

A fiu már sirt, mert nála tuláradt az érzés, és ő olyanra gondolt, amiről a lány még nem tudott.

A lány nem felelt a kérdésre, csak most kinyitotta a szemét, daczos tüzzel. Azt gondolta, hogy már ne is kelljen másnak. A legborzasztóbb vétek tüzfolyamába veti magát.

Megfogta a fiu fejét, és komolyan, mint a mikor valaki a sorsát dönti el egy szóval, az arczába mondta tiszta, lányos hangon:

És akkor eleresztette a fiut, eltolta magától és merően ránézett. Aztán megindult lassan, nagyon lassan, megemelte aranyhimes -181- selyem szoknyácskáját, és dideregve indult a lépcső felé.

A herczeg nézte, még határozatlan mozdulatot tett utána a kezével, aztán értelmetlenül bámult a sarokban sötétlő, haldokló karácsonyfára.

– De Klári, hol maradsz?! Hisz Gerő urnak igérted a második négyest!… Klári!

A királykisasszony már a lépcsőn állott, és onnan nézett vissza a fiura, elömlött az arczán a ő hangtalan, könny nélkül való mosolygó sirása.

A herczeg most már szégyelt bemenni, mert ki volt sirva a szeme, hát nekivágott a fényes hómezőnek és arra gondolt, amire a királykisasszony még nem tudott gondolni. Hogy is tudott volna?

Eddig a meséje, kicsinyke királykisasszony, mondtam, hogy összetörik, mire leirom.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

85	pálczáva	pálczával,
103	Osszenéztek	Összenéztek
107	Uljön	Üljön
127	Ok érezték	Ők érezték
131	érti ézt	érti ezt
145	O előrejött	Ő előrejött
155	Osszezsugorodott	Összezsugorodott
166	éz nézte	és nézte