The Project Gutenberg eBook of Irások irókról: Kritikák
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Irások irókról: Kritikák

Author: Frigyes Karinthy

Release date: August 19, 2022 [eBook #68791]
                Most recently updated: October 19, 2024

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Tevan

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK IRÁSOK IRÓKRÓL: KRITIKÁK ***

KARINTHY FRIGYES

IRÁSOK IRÓKRÓL

(KRITIKÁK)

1918

TEVAN-KIADÁS BÉKÉSCSABA

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA




KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:


„A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI“


I.

A te utad a végtelenbe visz.

Egy fiktiv, mértani pont: a jelen, dimenziótlan és irreális valóság. Egy
pillanat; egyetlen kép a mozgó filmen csak annyi, hogy érzékelhessük a
mozdulatlan teret és mozdulatlan Időt. A többi a tenger. A lényeg, a
valóság, az Igaz – a Dimenzió és a Végtelen, melynek felületén halkan és
észrevétlenül uszik előre a pont. Mult és jövő: ezek a valóság, a többi
csak álom. Valótlan és imaginárius a jelen, mert a jelent testünkkel
érzékeljük csak, ezzel a tökéletlen s megbizhatatlan müszerrel: – de
mult és jövő a léleké, melyekből származott. Nem tetszik nektek a
_lélek_ szó; képzeljetek hát egy bonyolult s még ismeretlen szerkezetü
szervet, mely a végtelen s határtalan dimenziók felé szimatol. Termékei:
az emlék és a vágy – eleme a mult és a jövő, maga a valóság. S a költő,
kit e szerv fejlettsége alkalmassá tesz arra, hogy emlékeiben s
vágyaiban élhessen: sokkal reálisabb s valóságosabb életet él, mint az
„élet és a pillanat müvésze“, mikor szemeivel, fülével és orrával, egész
szegény, nyomorult testével akar közel férkőzni a dolgok lényegéhez.


II.

  Ő a pap, az igaz, a szent,
  Bámulom, mint egy ismeretlent
  Gyónok neki és áldozok
  És megsiratom Őt, ki elment.

A szegény kisgyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a multban
volt s most nincs többé. Metafizikai lény; a kozmikus élet
köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan
dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S
talán ő még látja ama tenger tulsó partjait, melynek innenső oldaláról
hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a
gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: –
meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a
gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sürüsödött ki s
magvát még foszlányok veszik körül; idegen bolygók imbolygó foltjai. Ime
innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s
minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg,
ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét,
amellyel egymásközt susognak.

  Este este… Árnyak ingnak
  És bezárjuk ajtainkat
  Figyelünk a kósza neszre,
  Egy vonatfütty, messze-messze
  És a csend jő
  Alszik
  a homályos éjbe
  Künn a csengő.
  A dívány elbujik félve
  Szundit a karosszék
  Álmos a poroskép:

Mindez mélységes s végtelen jelentőségü megnyilatkozása egy mélységes s
végtelen jelentőségü Abszolut Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók
és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a
drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon
zizegnek a széditő messzeségen át.

    Én félek
    Az élettől és a sötéttől
  Mely mindenütt kegyetlenül éles
    Ha száll a nap
    Az ablakom alatt
  Hullámozik az ismeretlen éj
  A végtelen s az ismeretlen éj

Mert ime valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami
szörnyü és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban
kipattanhat. Végsőkig feszült hur minden jelenség és a hideg, szervetlen
Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető
életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai,
robogva zuhoghat le ránk a szörnyü boltozat s a halál borzasztó
hahotával, nyugodtan állitja meg a szivünk ingáját: csak tréfáltam,
nincs rátok szükség.

A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbizni a makacs és
rosszindulatu anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen,
érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenes gyönyörök várnak:
de valami vár reánk és valaki figyel benünket. Szemek leskelődnek reánk
a sötétből. Higyjétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámithatatlan
mindez s vigyázni kell és várakozni.

A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus
is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt _csakis_ ő a poéta
és _csakis_ ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül
hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek,
ki a templomban tanitá a bölcseket az Irás szavára.


III.

  Kiáltani akartam és lerogytam
  Mint egy hivő:
  Karom kitártam s hirtelen megállott
  Állt az idő.

Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és
filozófia a költészetben, transzcedens erők hite és imádása. Fejlődése
folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem _csak_ versek
immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes
világfelfogás, misztikus törvényszerüség foglal egyetlen egészbe
szineket és képeket. A szinek és képek itt nem önmagukért vannak: e
müvészet rég tul van céljaiban ama másik, most letünő müvészet
korlátain, mely foltokat s ellentéteket szinpompa kedvéért rakott egymás
mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik
verset – de olvassuk el például az „Anyuska régi képe…“ kezdetüt, vagy
az „Első ősz“-t vagy

  A tó! a tó! az eleven poézis,
  Fölötte az ég – s összefoly a kék viz
  Egymásbaolvadt, – tág gyerekszemekkel
  Fel-felmeredve nézem néma reggel,
  A tó! A tó! A messzeség! hahó!
  A messzeségbe elvisz egy hajó,
  Ó álom, áldás, szivdobogtató,
  Tündéri titkok tükre tiszta tó.
  Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
  Kék habja oly rejtelmesen inog.
  Gyakran keresek rajt egy illanó
  Tovább libegő, lenge ladikot.

Nem képek és nem szinek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy
szó megdöbbentve s váratlanul állit meg néha: csudálkozva keressük az
összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerü
jelentőségeket takart minden szin idáig s ezeket oldja meg s fedi föl
most e hang.

  Azon az éjjel
  Az órák össze-vissza vertek
  Azon az éjjel
  Holdfényben usztak mind a kertek

Meredten s gondtalanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s
holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s im
egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el –: a
holtaknak hitt s hideg butorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és
nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak,
mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országut felett. Hangot se hallunk
– nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a
kisértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel
hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul,
lopva és nagyon lassan nyilik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt
agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre puff, ugy vágódik be
mögöttünk, mintha ágyut sütöttek volna el, vagy mintha vásott és
rosszakaratu koboldok hátunkon papirzacskót durrantanának, legszebb
álmaink közepén. Riadtan s bosszusan fordulunk arra: – de az ajtó már
csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.

Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső
hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a
leánynak, a puha és mesés szemünek, ki átdereng az édes, mámoros emlékek
ködén – ha a leánynak „kacagása hegedüzene“ –: akkor a hegedü fájdalmas,
gonosz rikoltozása viszont ugy rémlenék valami kisértetlátó, látnoki,
éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös
forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok,
analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a
lényeggel, panteizmus.

Tünődve néztek rám a szürke bércek. Tünődve nézek szét a bérceken és
mezőkön át – vagy a bércek és mezők tünődve néznek engem –: a költő
érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.


IV.

  De itt maradok s kopogok, vivódok,
  Mint a rabok a börtön udvarán.

Kosztolányi Dezső ma a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő.
„A szegény kisgyermek“ lényeglátó hajlamait, sejtéseit, álmait nyugati
kulturák felszabaditották: – német és francia mesterek kezén mesterré
lett formában, kifejezésben s müvészete most egy pompás, káprázatos,
európai hangszerelésü orchester erejével szólaltatja meg a „néma
gyermek“ testetlen álmait.


V.

  Hogy lelkem, ez a néma zongora
  Valami fájdalomról rezdül által
  S mig hahotáz az öröm mámora
  Felhangzik hurjain egy tompa gyászdal.

Végre és mindezekfölött és eltekintve már most minden belső
metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekekkel
foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc
rajzgyüjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze.
Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódu középosztály gyermekének a lelkét
szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bus, ámolygó
lelket, mely tompitott szobák, függönyök és porcellánok, apró kis
kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és
Andersen-mesék, az egész „sweet home“ levegőjéből tevődött össze – mely
végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és
mélységes gyönyörrel emlékezünk régelfelejtett illatokra, fakult
szinekre – el tudtuk feledni? Hiszen _ez_ volt az igazi, szebb és jobb,
mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk
áll még. Igen: – _ez_ volt nemes és hozzánkméltó: – igen, ezt akartuk mi
tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt
zugó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely
ünnepélyes megilletődéssel állitja most meg a szivünket. Egy percig
némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék
– egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb
lesz, erőbe kap s ugy zendül fel a végén:

  A trombiták kövér aranyló torkán
  Egekbezengő beethoveni orkán.

Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül ime
a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és
legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerü áhitozást.


VI.

  A délután pezsgett a poros utcán
    Mint az aranybor
    S egyszerre este lett
  És ugy megváltozott az utca akkor.
  Savanyu holdfény lett a sugarakból
    A tüzborból ecet.

Okos és fegyelmezett költő. Egy bizonyos, ezzel tisztában van: az érzés
magábanvéve semmi és annyi kerül csak belőle a versbe, amennyi alkalmas
volt, hogy müvészetté váljon. Figurák, váratlan fordulatok, szeszélyes
tornyok és hidak tünedeznek a vers robogó vonatából – majd hirtelenül,
egy földhát mögött széditő prespektiva villan föl, egy pillanatra, s ugy
rémlik, nagyszerü lehetőségek távolába mutatott egy nyitvahagyott szó.
Ez egy másfajta közvetlenség, nem az, ahogy nálunk értelmezik ezt a
fogalmat. Nem kenyere az egyszerüség: az őszinteséget átengedi azoknak,
akiknek nincs más mondanivalójuk, minthogy az igazat megmondják.


VII.

  Egy percre megfogom, ami örök:
  Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. Néha tétován hitetlenkedve
kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen egy életet
igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törödni mással. Mig
hidakat s nehéz házakat épitenek igazi, kézzelfogható kövekből az izzadó
izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkopok fölé, hogy
az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerü érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist
egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a
kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a
szürkés folyadék itt a _bánat;_ ez a vörös pépszerü anyag a _szenvedély_
– ez a kékeszöld, lanyha viz a _vágy_, amit az ember agyából
elimináltunk.

Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő;
anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami,
amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zürzavarán keresztül
nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitivum; hogy test és
lélekből állunk s nincs okunk félni a haláltól.


„MÁGIA“

1.) Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy
másnap reggel jut eszünkbe az egész – két összezengő szóból öntudatlanul
rekonstruáljuk a verset, mint néha, mikor hangversenyekről hazatérve,
összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem is felejtjük el többé soha.
Napok mulva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk
alkatrészévé lesz, valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben és
zsongitjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kinokat, mint a
zenével. Egy idő mulva ugy rémlik, évek óta bennünk voltak már és nagyon
régen ismerjük e sorokat.

  És egyre csak kopognak és dobognak.
  Ottan dobognak a szivünk alatt
  És a szivünk velük ver hallgatag
  – – – – – – – – – – – –
  Regélői homályos bánatoknak.
  – – – – – – – – – – – –

Néhány nap kell csak hozzá és egy egész sereg Kosztolányi-sor ugy él
bennünk, mint belső lényünk szükségképpeni része – ami nélkül már el se
tudjuk képzelni magunkat – mint gyermekkori emlékeink – és mint emléke
annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és
fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg e sorok
ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte
terhelten zenei fül addig hangolt és formált néhány egyszerü, nemes
szót, mig e szavak _cis_ hangja összeesett szivünk verésének _cis_-jével
– s ezentul minden összehangolódik már a versben és bennünk s néhol
egészen összefolyik a muzsika.

2.) Honnan ez? Mi az analizise ennek a szintetikus hatásnak? Analógiát
keresek és nehány uj festőnkre kell gondolnom, akik a szinek sajátos,
nemes keverésével olyan _tónust_ tudnak adni a szinek összeségének, hogy
a kép, megszületésének első percétől kezdve már _patinát_ kapott –
zöldesszürke, vagy barna levegő érzik köztük s a vászonfelület közt,
melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A szinek összetevésének
megfoghatatlan müvészete ez. Máshoz alig tudom hasonlitani a szavak
választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan
megfinomult müvészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni
Kosztolányitól, szánalmas és kómikus eredménnyel – ha csak, kritikushoz
nem méltó pongyolasággal, ki nem bökök egy nevet, egy hegedüvirtuózunk
nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom, milyen belső
asszociáció révén: Kubelik Jan hegedümüvészetére gondolok, az ő
játékának teknikájában éreztem azt az egységes, meleg és barna _tónust_,
ezt az összefogó patinát, vagy bouquet-t, vagy szinezést, vagy nem
tudom, hogy nevezzem.

  Én nagyon sokakat szerettem,
  Én vágytam arra, vágytam erre,
  De aki ugy szeretett engem:
  Anyám az életet szerette.

3.) Ebben a teknikában nyilván nagy szerepet játszik az a nemes
archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész
jelentésében tiszteli. Nála, mert igazi költő, a szó nem eszköz és
szerszám csak, amivel fogalmakat formálunk és kifejezünk: önmagában való
érték a szó, szine és zenéje és zamatja hosszu, biogenetikus fejlődés
eredménye s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői
iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámitják, szines és ragyogó
szótárát készen kapta, mint a gazdag gyerekek az épitőszekrénykét –
Kosztolányi drágakövei egyenkint, hosszan és fájdalmasan kristályosodtak
ki a kagyló belsejében. Egy-egy gyöngyszem mindegyik s a gyöngyszem
belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek, vagy rovarnak,
mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és
szállongó pora: felbontva a szót és hangulatát, néha régi fejek ködlenek
fel. Több kritikusa Vörösmartyról beszélt, még Berzsenyit is emlitette
valamelyik – bennem egy régi, ifju költőnk melódiája ébredt fel egyszer,
Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt, ködös Dayka Gáboré, aki nehány
verset irt csak s egy egész hangulatot hagyott ránk.

  „Homályos bánat dulja lelkemet…“

4.) Igy próbáljuk körülirni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, uj
versek és zavaros, uj esztétikák gomolygásában Kosztolányi uj versei
nekünk boldog és összhangos megnyugvást jelentenek egy régi s naiv
elméletünkben, a versről: hogy versnek azt nevezzük, amit sehogyan
másképpen elképzelni nem lehet s alkotni nem adatott, csak ugy, ahogy
verssé lett – mintha készen s az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki
a költő kezdettől fogva terhes lirájából – egy távoli hang az
örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltünő szivek átadnak egymásnak
és visszhangoznak az idők végezetéig.


„BOLONDOK“

Ugy rémlik, sőt talán bizonyos, hogy Kosztolányi a jobb részt
választotta. Egy század mult el s elmultak a görcsös erőlködések,
melyekkel drámán, költészeten s epikán keresztül az iró egyenesen agyába
szoritotta a tollat s annak puha anyagát feszegette s egyetlen dolog
érdekelte csak: mi történik s hogyan történik ott belül? A naturalizmus,
mely a valóság megismerésének nagy izgalmát kereste, nagy kerülő után
már visszatért volt az emberi agyhoz s már titáni és nagyszerü küzdelmek
kezdődtek: leirni, megrögziteni, megfogni a látszólag megfoghatatlant –
nagyszerü munka volt (ó Dosztojevszkij, s ti oroszok mind!) mind az
alkimia, mely vakon s kalauz nélkül tapogatta a dolgok összefüggéstelen
belsejét. De az alkimiából kémia lett s a pszikoanalitikus müvészetből
pszikoanalitikai tudomány. Aminthogy minden müvészetből tudomány lesz
végre, ha nagyon belemelegedik: s minden tudomány müvészet volt valaha.
Egy bizonyos: a huszadik század emberének agy és lélek, saját agya és
lelke, nem jelenthet többé különnemü s megközelithetetlen magánvalót,
mely csak belülről oldható meg. Kellemetlen dolgok derültek ki.
Költészet, hajlam, geniálitás: idegdiszpozició dolga mind s az ihlet
legszentebb termékei, könyvek és képek, orvosi laboratoriumok edénykéibe
kerültek, hol hasznos adalékot nyujthatnak az összegező tudománynak.
Tudós professzor Freud könyvet ir Lionardóról, részletekre boncolja föl
s ugyszólván szérumot kivonatol belőle, a neurozis ellen s majd ezzel
gyógyitja a rendelőszobában várakozó neurotikus buzakereskedőt, akinek
lényegében ugyanaz a betegsége, mint Lionardónak. Himlős bárány véréből
készül majd a gyógyszer, himlős embernek. Mert ime, egészen egyformák
vagyunk s mi neked fáj, nekem is fáj.

Mi maradjon hát a müvésznek? Befelé fordulni nem érdemes: lelkem
legbelső daganatait hovatovább orvos vágja ki belőle, mint a tyukszemet
s hovatovább el kell ismernem majd, hogy jobban is ért hozzá, mint én –
nem, mintha okosabb, vagy tehetségesebb volna nálam, de egyszerüen
azért, mert tapasztaltabb s ő ilyet már többet látott s mind ilyen volt.
Ó, igen, mind ilyen volt. Árkászok és furók dolgoznak már a mélyben, ás
és fur a fáradhatatlan tudomány, igy szól fáradtan a müvész – mi adtunk
utat neki, hagyjuk őt dolgozni s maradjunk itt a felszinen. S nézzünk
körül. Mily szép, boldog és megnyugtató. Nini, apró tárgyak, egy fürt,
egy virág, egy ruha. S mennyi szin, odalent semminek sincs szine. Ott
egy ember, távolabb egy ló. Formák, kedves vonalak. Semmise zavar többé
– minden szép és csodálatos. Az embernek emberfeje van – de nini,
képzeljük rá egy emberre a lónak a fejét. Ki akadályoz? Vagy a ló
nyakára emberfejet. Tehetem, idefönt minden szabad – semmise rángat a
mélyből. Hajrá, lobogjunk és repüljünk – semmise lehetetlen és minden
igaz. Cseréljük össze játékos kedvvel a vizet s a levegőt, a lehetőt és
a lehetetlent – vigye föl a kis léggömb a kis fiut s lássam meg a
tükörben egy más embernek az arcát. Mindez csak játék. Erre az arcra
mosolyt teszek s amarra könnyeket s aztán összetévesztem a kettőt. Hogy
volna, ha igy volna – ó mennyivel több, mennyivel szebb, mennyivel
igazabb, müvészhez méltóbb e kérdés, mint az a másik, a szürke és
gyötrelmes és lenyügöző: hogy is van hát igazán?

Kosztolányi müvészetében a felszinig jutott: s használjuk fel a
szerencsés hasonlatot s érveljünk igy: tehát emelkedett. Tudatosan s
meggyőződéssel keres formákat – a formák s a fikció birodalmában
arisztokrata és uri birtokát s királyságát visszakapja a müvész, ki
királynak és arisztokratának született s kit a plebejus valóság a
megismerés igájába akart hajtani.




MOLNÁR FERENC


MOLNÁR FERENC NOVELLÁI

A tarka, cifrapiros lepedő szétlibben és ujra meg ujra kezdetét veszi a
Báb-szinház, odakint a Városliget nyári alkonyatában. Ma és mindennap
láthatók lesznek a következő számok:

1. A _Ravasz Urinő_, amint a _Buta Gavallért_ háromszor keresztülugratja
a saját fején, végén bunkóval agyonüti. Szinhely: Lipótváros, illatos
boudoir, zene Kolegerszkynél: – és ó! este a Stefánia-ut édes, előkelő
illatai. Ketten beszélgetnek: két szörnyü ravasz Társasági Baba, náluk
már igazán csak az iró ravaszabb, az iró, akinek ingerlő, recsegő
hangját néha meglepett nevetéssel ismerjük meg, alulról, a deszkák
mögül, ahonnan a drótokat igazgatja. A Gavallér bohókás fortélyokat
használ, de az Urinő sokkal, sokkal ravaszabb; ez Urinő mindig
ravaszabb: – és a harmadik előadásnál, mire az ember belejön, már előre
sejtjük, hogy megint az Urinő fog tuljárni a Gavallérnak az eszin.
Tessék vigyázni, aufpassz’n: aha, már megint fejbeverte a Buta
Gavallért. Itt, ezekben a vitákban, senkinek sincs igaza, mert minden
igazságnál van valami, ami még igazabb: az ellenkezője. Ó
Wilde-paradoxonokon táplált édes, okos, ravasz lipótvárosi asszony, ó
okos és ravasz nő és ó ravasz tárcák és ó ravasz iró: hogyan is vagytok
ti csak olyan ravaszok? Végig ugy megy ez, mint az egyszeri egyházi
tanulónál: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom,
hogy te azt gondolod. Már megint vége a tárcának és az Asszony megint
eggyel tulgondolta a Gavallért és az iró eggyel tulgondolt engem:
egyszóval, erre mégse számitottam, erre a befejezésre. Én azt gondoltam,
hogy ő azt gondolta, hogy ők azt gondolják: – tyüh! az ember mégis
belezavarodik.

De libben már ujra a függöny: más.

Ketten beszélnek. Hely: Városliget, Josefstadt, hangulatos verkliszó a
kapu alól. Rándul a drót, két cselédleány perdül ki tarkán: faarcuk az
élet és valóság riasztóan, szinte bántóan sikerült karrikaturája. A
deszka mögül megint megszólal hozzá a hang: – de erre már ki kell törni
a nevetésnek – hiszen ez a drótkezelő „jassz“ ur egész boszorkányosan
hasbeszéli a cseléd-idiómát, eredeti hangon és hanglejtésben, eredeti
kifejezésekben. Igen, nini, a mi cselédeink! óriási! A Marika, meg a
Julika: aztán a katona meg a Marika: kemény szoknyák, garasos szivar,
verkli meg óriáskifli. Szinfal: esti hangulat, ringlispil – zavaros
hangok; nyekergő muzsika… aztán valami ábrándos, külvárosi „dall“
érzékenyke külvárosi sziveknek… A két cseléd, két szines, üde foltban
elperdül, az egyik sir… Hideg szél jön az Üllői-uton és egyszerre a
szemünkbe csap. – De felriadunk: – a függöny sebesen leszalad.

Más.

Ketten beszélnek. Két gyerek. A deszka mögül káprázatosan, hihetetlenül
hü hasbeszéd. „Hogy a Lujza szerelmes volt és tudod és levágták a haját
és hideg tél volt és a tizenkétéves Lujza egész meztelenül belefeküdt a
patakba és egy kicsit sirt a patakban és a kis kopasz feje kint feküdt a
parton, a hóban és akkor ugy meghalt…“ Furcsa nevetésünk egyszerre
zavartan és kicsit csodálkozva megakad, mi ez, hisz itt valami különös
dolog keveredik a játékba, hiszen ezen már nem lehet nevetni, hiszen ez
a nevetés a torkunkba és szemünkbe kezd már menni… De ugranak a bábok és
ropog a drót: ne tessék már odafigyelni, semmi az, játék. Most uj szám
jön: más.

Ketten beszélnek. Egy kocsis, meg egy gyürött, lump ur, aki a kocsiban
ül. Reggeli hangulat, Stefánia-ut. A kocsis elmondja, hogy neki háza
van, meg sok kocsija, meg pénze, meg mi, neki, a szegény embernek.
Rándul a drót: az ur is beszélni kezd. Most a kávéházból jön, összesen
két koronája van, a lakásából kidobták, két krajcárét már vett
gyufaoldatot, de most előbb szeretne aludni, majd aztán. Majd ha fölkel
és reggelre vizes lesz megint a párnája – mert mi lumpok tizenkettőkor
szoktunk mosdani, sirva. Mi, akik meghallva dobogni a borbély szivét,
csak ugy, tüdővel, gyomorral és torokkal kisirjuk magunkat a borbély
keblén… Aztán a revolver… Egyre kevésbé fél tőle – még egy kis
gyakorlat, aztán megteszi, nagyságos kocsis ur. Maga ezt nem érti,
nagyságos kocsis ur, mert maga nem sirt még meztelenül az ágyban.
Gyakorolni kell, mig azt a kis gombot megnyomja az ember, ez lassan jön,
kérem. Aztán utoljára senki se hal meg szomoruan. Az öreg ember örül a
halálnak: a beteg elveszti az életkedvét. És aki a Dunába ugrik, mialatt
röpül lefelé a hidról, megöregszik. A természet csak ugy ereszti el az
embert a világból, ha az ember végleg beleegyezett – – – Nem tehetünk
magunkon erőszakot.

Mi ez, ohó, mi ez a hang? Valahol megcsuklott. Hiszen ön sir, hasbeszélő
ur, ott a deszka mögött! A köny végig is futott már bizonyosan, könnyü,
gunyos zizegéssel, mint valami aranyfejü, fürge kis gyik. Remegnek és
libegnek a drótok, összekuszálódik a háttér – gyorsan le a függönnyel! –
Ez már nem tartozik rátok.

*

Molnár Ferenc stilusa.

Az irodalmi parvenük korát éljük itt Magyarországon: egy uj, szellemi
directoire-t. Az ilyen korokban affektált „l’art pour l’art“
elméleteknek kedvez a levegő. Megcsodáljuk irásban a mesterséget és
technikát, és „csak müvészet“-et keresünk a szavak és mondatok ügyeskedő
elrendezésében. Ilyen korokban tömegesen lépnek fel a neológok: a
kritikusok meg usgye! vállvetve, superlativusokban (maguk is
belletrisztikusok) zengik dicsőségét annak, akinek néhány uj kifejezést
sikerült megfaragni. Fősikerük igy főleg az eredeti és uj technikák
megalkotóinak van. Egy pillanatra ugy látszik, szinte, mintha az egész
irodalom szép szavak és szép mondatok kérdése volna csak. Ez az a
müvészet, mely „nem közönségnek szól“ és sohasem volt divatosabb, mint
ma, az a felfogás, hogy az irók egymásnak irnak.

Nagyon értem Molnár Ferencnek az ő sajátságos irtózását minden
ugynevezett „csak irodalmi“ áramlatoktól, hogy például gyakran igy
fejezi ki magát: „ahogy az irók mondanák“. Nagyon értem, hogy modora van
és hogy humoros akar lenni, mindig és mindenáron humoros. A parvenük
ilyetén korában arisztokrata irók magukba kell, hogy zárkózzanak, kell,
hogy lirájukat elrejtve, valami modor bástyája mögé vonuljanak: ez a
modor nagyon gyakori esetben a humoros felfogás. Az arisztokratikus
parvenüktől odafordul az igazi arisztokrata a nép felé: – az iró a
közönségnek alkot, ó igen, képzeljétek ezt a borzalmat, a közönségnek
alkot. Vásári munka, borzasztó. Szent, vérbenső énségek,
kinemfájhatóságok prostituálása. De csak hagyjátok Mirabeut: inkább akar
ő első lenni a nép között, mint közöttetek a második.

Igen, Molnár Ferenc a közönségnek ir, a maga közönségének. És ez a
közönség, bár először gyanakvással fogadja az ő sajátságos modorát,
lassankint meg fogja érteni őt. Mert ime, mire egyedül marad az ő
közönségével: a modor nyers, furcsa szellemessége egyszerre halkulni,
melegedni kezd: még könnyedén fut, de már nem csip sehol. Egy váratlan
akkord jön, mely meglep és megindit, mint valami poéma, mely a sziv
belsejéből feccsent, keskeny, szökellő vérsugár gyanánt. Hiszen ez a
novella zenél. Hiszen ez nem modor és technika: az iró a szivéből adott
itt nekünk valamit. És merengve tesszük le a könyvet: minden
gyanakvásunk jóleső melegségbe olvad, meg vagyunk hatva.

És meg vagyok hatva, mig ezeket irom, mert ime, nem igy akartam
befejezni Molnár Ferencről, a sikerek hőséről szóló néhány szavamat. De
kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a müvészet fogja megváltani
a világot? Egy pillanatra, vidáman földerülő szem és egy pillanatra,
görcsösen elszoruló sziv: talán nem is várhatunk tőle egyebet.


A TESTŐR

Néhányszor azért mégis végigment a hideg a hátamon. Nem, nem, mondtuk
szégyenkezve és kicsit elszontyolodva: ezt talán még sem szabadna igy
csinálni, bohózatnak – és nehányszor – irodalom ide, irodalom oda és
szakszerü értékelés oda, szakszerü értékelés ide – és néhányszor
szégyenkezve és kicsit aggódva forditottunk egy lopott tekintetet a
mellettünk ülő urhölgy felé, aki nagy kalapban és parfümös szoknyában
képviselte feleségünk, szeretőnk, távoli reménységünk – s aki most nem
figyelt ránk, nyitott ajakkal és nedves, gőgös szemekkel szivta be a
szinpadról azt, amit régi, rossz időkben ugy hivtak: kedély és értemény
nemesbitése, kérdések megoldása, a rosszaság és butaság ellen hatékony
jellemrajz és a szépség, okosság és jóság jóváhagyása. Ne tessék engem
lemosolyogni, hogy aszongya, ki beszél itt morálról, hiszen ez bohózat,
abszolut müvészi (szóval nem erkölcsi) szempontok jöhetnek itt csak
számitásba s csak önmagában való exkluziv értékekről lehet beszélni,
melyek épen a morál szempontját exkludálják. Én ezt mind értem, jól van:
de egy régi vicc jut eszembe a kutyáról, amelyik ugat, s amelyiktől
_mégis_ óvatosan félreugrik a ravasz zsidó, mondván: én tudom, hogy
amely kutya ugat az nem harap, – de hátha a kutya nem tudja? Én azt is
tudom, hogy amely morál bohózatnak van feldolgozva, az nem harapja meg
az erkölcsi érzésem – de hátha az erkölcsi érzésem nem tudja? Az
erkölcsi érzésem elvontan, ösztönnek fogja fel a darab süritett
értelmét. A süritett értelem pedig ez: a nő hazudik és a hazugság öl – a
nő hazudik, a nő hazudik, a nő hazudik! És idők mulnak, elfelejtem a
bohózatot és elfelejtem Molnár Ferencet, de ami benne eszme és ösztön
volt, tovább él bennem, mint eszme és ösztön: nem bohózat és nem kómikum
többé, hanem tudat. „A nő hazudik“ ez a tétel, mely tegnap este, mint
egy nagyon finom csepp vitriol hullott a szivem érzékeny bőrére és ott
csiklandozó, kacagtató bizsergés érzéseit váltotta ki: nem párolog el,
hanem elkezdi enni a szövetet és belefuródik a szivembe. S azontul, ha a
jövő fájdalmas ködén át visszagondolok rá, ez a luk ugy áll már
szivemben, keményen és dacosan, mint a kés. És eljön majd egy perc,
mikor elsőtétült homlokkal, az őrület és nyomoruság halálos bánatával
agyamban nézek két tiszta és vidám szembe és eltorzult, béna szájam
legörbülve, borzongva dadogja még egyszer a rettenetes tragikumot: a nő
hazudik. Hol lesz már akkor a bohózat s a vidám paradoxonok és ingerlő
szójátékok, melyeknek távolából csak ez a tétel áll ki még, mint egy
szikla, komoran és fenyegetően? a nő hazudik –?

Akkor meg fogom érteni, hogy ez tragikum: hogy ugy magában, mint
megismerésből: ebből csak tragédiát lehet csinálni, olyat, amilyent
Strindberg csinált. Hiszen, ha igy bővülne a tétel: „A nő hazudik s az
ostoba és kicsiny emberek megérdemlik, hogy a nő hazudjék“ – ez lehet
vigjáték és az is kell, hogy legyen. Moliére is igy dolgozott: a fortély
és kijátszás husángjával szemünk előtt agyonvert mindenféle embereket,
akik sirtak és nyöszörögtek, de mi nevettünk rajtuk és ez az érzésünk
meg is maradt, mert ostoba és rossz emberek maradtak a szinpad
porondján. De Molnárral nevetünk és borzongani kell: rosz nevetés ez,
ennek nem jó vége lesz.

Nem szabadna ezen nevetni. Gonosz álom, le kell rázni ezt. Furcsa egy
igazságszolgáltatás megy itt végbe, uraim. Apró és gonosz dolgok, kis
hazugság-férgek, kiássák egy férfiember szivét (hiszen ez az asszony a
valóságos életben ostoba és rossz kis nő, aki csak érzékeinknél fogva
tartja markában az életünk) – a férfi arca rettenetesen eltorzul
kinjában és Molnár monoklival a szemében igy szól hozzá: milyen szép
kis, ostoba, hiu pofát tetszik vágni uraságának. Kell még egy pofon
uraságának? Egy hasbalépés nem kell még uraságának? Rettenetesebb,
perverzebb, komikusabb és borzongatóbb párbeszédet életemben nem
hallottam, mint „A testőr“ egyik jelenetében: azt, mikor a férfi és nő
együtt beszélik meg, hogy mit hazudjon a nő, amit elhihessen a férfi,
hogy ne kelljen elpusztulnia. Hiszen ez szivszorongató.

De megálljunk csak: igy nem alkuszunk. Ilyen egyszerüen mégsem intézzük
el a férfi és nő életviszonyának kérdését. Ez a nő, a Molnár novelláinak
ez a tipikus hőse, megint egyszer tuljárt a férfi eszén és a végin talán
még a szerzőt is megtévesztette – egy pillanatra legalább
keresztülvillant az agyamon, vajjon bizonyos-e benne maga Molnár Ferenc,
hogy a szinésznő nem ismerte meg férjét a második felvonásban? Ő, aki az
„Ördög“ második felvonásában egy helyen magát a cimszereplőt ingatagnak
mutatja egyszer a nőismeretben – ő bizonyosan nem merne határozott
választ adni erre a kérdésre. De mindegy. Abban a percben, mihelyt
felismertem, hogy a helyzet tragikus: – vége van ennek az okosságnak és
egészen máskép látom most a nő győzelmét. Akkor egészen komolyan és
megvetően azt mondom: könnyü győzni a mámorban és könnyü okosság az,
mellyel a nemi nyomoruság perceiben kerül fölénybe a nő. A tragikumban a
megölt és elpusztitott férfi győzött igazán, akit egy meghatott és
felrázott közönség lázongó fájdalma bosszul meg.

Ezt akartam mondani végeredményben: a mámor tragikumát Molnár nem érzi,
csak tikkasztó forróságát és azért tudta _ilyen_ szövegezésben
vigjátéknak látni meg ezt a tragédiát. Kiváló, öntudatosan elfogult,
erős akaratu, hatalmas szuggeráló erejü iró: igazán zseniális iró. Két
pont a drámában mégis azt mutatja, hogy érezte, nem szabad minden
felelősség és komolyság nélkül kacérkodnia az igazi tragikummal: az
egyik a férfinek az utolsó felvonásban való jellemzése, mikor a
legnagyobb fájdalom perceiben összevész feleségével, hogy ki a nagyobb
szinész. Itt mintegy azt látszik mondani, simogató és elsimitó kézzel:
nem kell őt sajnálni, lássátok, nem fáj neki olyan nagyon. Ennél a
pontnál melegen és igazán, felszabadulva nevettünk. A másik nyugalmas
pont a befejezés – egy méla és édesen fájó akkord, egy békés és
nyugalmas szomoruság egyszerü sóhaja, amelyet igy fejeznénk ki: – a
férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit.




SHAW BERNÁT


THE DOCTOR’S DILEMMA

Igy persze nem lehet vitatkozni. Ha Dubedat müvész ur a maga igazát ugy
védelmezi szemben az orvos uramékkal, hogy kiviszi az egész társaságot
az utcára és felmutat a saját drámájának szinlapjára, mondván: tessék
megnézni, engem Shaw Bernát irt, az pedig nagy ember és vállalja
világfelfogásomért a felelősséget – arra igazán nem felelhet mást épeszü
ember: na ja, az más. Ez már aztán roppant egyszerü. Én mindjárt
megmagyarázom nektek, hogy miért igaz, amit mondok (magyaráz Shaw
Bernát), hát figyeljetek: azért igaz, mert én mondom. Én nagyon sulyos
ember vagyok; egyszer ráültem a tenyeremre és megmértem magam. Azóta igy
definálok: a dráma, az egy olyan dráma, ami akkor jó, ha én irom. Az
orvostudomány pedig egy olyan orvostudomány, ami nem jó, mert nem én
irtam. Mindezt pedig egy csólnakban gondolom most, amit belülről hajtok,
ugy, hogy egy spárgát kötök hátra az orrára és azt huzom előre.

Ilyetén megnyugtatás után nem aggodalmaskodhatunk tovább. Shaw Bernátnak
ezen az estén nem imponál a tudomány: Shaw Bernátnak ezen az estén a
müvészetnek tetszik imponálni; – megveregeti a vállát: jól van, fiatal
hektikás ember, majd teszünk valamit önért. Ön beül ide a székbe, mond
egy pár elmésséget attól a Shawtól (ez is elmésség, tudniillik én vagyok
a Shaw) a doktorok lesznek olyan ostobák, amilyeneknek ön akarja. Azt az
Ehrlich Antalt például beállitjuk egy olyan tréfás kis öregnek, tudja, a
szalonkabátja alatt egy 606-al teli szódásüveget szorongat és mindenkit
lespriccel, ez elég jó. Azt a Pasteurt egy másik öregnek, pofaszakállal,
ez mindig ugatni fog, esetleg négykézláb. Ön aztán betegségtől remegő
hangon, de mélységes fölénnyel, s igaz és nemes gunnyal elmondja a
müvészet hitvallását, mely alkalommal ön direkte a szinpadon tüdővész
következte gyanánt elhuny, mely alkalommal a közönség szive szorongatva
lesz: – de csak egy pillanatig. A következő percben megint egyedül
maradnak doktor urak és amint egymásra néznek, ez olyan, de olyan
ostoba, hogy mi mindnyájan nevetünk. Végeredményben azon vesszük észre
magunkat, hogy egész este hahotáztunk, ellenben odakünn a szinház előtt
csodálkozva jövünk rá, hogy tragédiát néztünk végig – két egymásbarohanó
világfelfogás katasztrófáját, ha ugy tetszik. De hiszen mindegy. A
szatir arcán egy izom se rándult, mialatt belőlünk harsogva tört ki a
kacagás, vagy torkunkba buggyant föl a szivünk. Nevettek, vagy sirtok
azon, amit én mondok, egészen mellékes. Egyik se volt célom: én csak meg
akartam mutatni nektek, mi az igazság, hogy okuljatok belőle. Nevettek,
vagy sirtok: attól függ, ujság-e nektek mindez, amit én már régen tudok.
Tulajdonképen nem is szeretem ezt az ideges nevetést; zavar a
gondolatmenetem felépitésében.

Ez a póz, amiben Shaw Bernát elénk áll, a fölény póza – Shaw Bernátnak
nincs humora és szatirája sincs – Shaw Bernátnak csak fölénye van.
Fölülkerekedni minden szuggeszciónak, ébren és ruganyosan: nem módszer
ez nála, hanem cél. Ne higyjetek neki, ha moralizál s ugy tetszik,
mintha tanulságot keresne – Csak Wilde Oscart akarja lefőzni, aki
bevallottan próbált léha lenni s „l’art pour l’art“ fölényeskedett. A
moral mindig ugyanaz: én Shaw Bernát tanitványa vagyok (igy Dubedat) és
Shaw Bernát a fölény. Őt nem lelki kényszerüség, látnoki ösztön viszi
előre az eszme lépcsőjén, hanem a jókedvü vérbeli sportember bátor
jókedvével előre lép s csak azután néz körül: milyen konzekvenciákkal
jár a forradalmi gondolat. Először jön a dogma, majd aztán csinálunk
hozzá elméletet. Fő az, hogy lépjünk: mozgatni a lábakat.

Ez a kitünő és virgonc sportember nem veszi észre, hogy a fölénynek ez a
kiméletlen hajszolása, ami legnagyobb ereje és legerősebb nagysága –
egyuttal egyetlen sebezhető pontja az ő szuverénitásának? Nagyon világos
a módszer: el lehet tanulni. Ha az egész ügy tisztán csak sport és arról
van szó, hogy gépiesen mászhatunk korhadt felfogások és tisztes irók
fejére, – nem látom, milyen kegyelet tart majd vissza bárkit egy
elkövetkező, virgonc és jókedvü angolt, nehogy Shaw Bernát elméleteinek
visszafeleseljen: tisztán azért, mert feleselni lehet. Ön Shaw Bernát
tanitványa? Hát én meg Karinthy Frigyes tanitványa vagyok és Ehrlich
Antalról direkte kedvező véleményt formáltam. És nekem az a festő ne
haljon meg a szinpadon s legalább ne emlékeztessen folyton a kitünő
Heinére, mert akkor én nem fogok hinni neki. Jó, jó, hiszen nem komolyan
mondom, egyelőre még én is Dubedat urat tüntetem ki szimpátiámmal. Csak
jelezni akarom, hogy e szimpátia nem kötelez – és gyöngédségem nem
gyöngeség. E fentartással uri fölényem vidáman szemlélheti tovább ama
játékos igazságokat, melyek fürgén ugranak fejükre mindenkor – kelj fel
Jancsi! – valahányszor talpra állitja őket a józan és mértékletes
megfontolás.


CAESAR

1. Izgatóan érdekes és uj szenzáció: Plutarchos, Shakespere, Mommsen
után a Shaw Bernát okos és szellemes, figyelmes szemével ujra meglátni
Caius Julius Caesart, a mükedvelő világhóditót, emberi történetünk
legkáprázóbb egyéniségét, legbonyolultabb problemáját.

Shaw nem tagadta meg magát: Amugy amerikaiasan fülön fogta a problemát,
minden különösebb teketória nélkül.

– Én Shaw Bernát vagyok, – igy mutatkozott be röviden a problemának, –
meg fogom rajzolni az ön alakját Caius Julius Caesar, mivel ön érdekel
engem és mivel ön van olyan szellemes ember, mint én. Plutarchos,
Shakespere és Mommsen urak, akik szintén foglalkoztak önnel, meg fognak
bocsátani nekem, ha ez a rajz némely vonásában nem egyezik majd meg
azzal, amit ők vázoltak. Nevezett urak gondolják meg, hogy mennyit
fejlődött azóta az irás és gondolkodás teknikája és egy csöppet se
szégyeljék magukat.

2. Akárhogy forgatjuk is, annyi bizonyos, hogy a maga szempontjából
igaza volt Shaw Bernátnak, amikor Caesar egyéniségét átértékelte nekünk
és minden póz nélkül állitotta be. Hiszen a dolog oly végtelenül
egyszerü ebből a szempontból: csak szellemesen, egyszerüen és őszintén
beszéljünk: értsük meg egymást. Vajjon mit is akart az a Shakespere? Azt
hitte, képes lesz azon a nyelven beszélni, amelyen az igazi Caesar
szólott korához? Én, Shaw Bernát, nem ringatom magam hiu illuziókban.
Tekintve, hogy egy ezredév előtt, nagy sajnálatomra, nem lehettem jelen
a helyszinén: bizony nem is tudhatom, milyen stilusban csevegett Caesar
ur az egyiptomiakkal. De minek is az nekem? Az ő tetteiből, egyes
szavaiból, „Gall háboru“ cimü müvéből, no meg Plutarchos kartárs ur
leirásából sikerült megismernem egyéniségét, ezt a tagadhatatlanul
érdekes egyéniséget: – hát majd beállitom őt igy, ahogy én látom és
miután már nem tanithat meg engem latinul és klasszikusul, hát majd én
megtanitom őt angolul és modernül.

3. És nem lehet tagadni, hogy Shaw Bernát Caesarja jól megtanult angolul
és modernül. Az igaz, egy kicsit megviselte őt a nagy filológiai
fejlődés: ki ismerne rá Shakespere pózos, félelmes héroszára? Szegény
Caesar az: még hagyján, hogy nagyszerü mondásaitól, jambusaitól
megfosztották: de ez a szentségtelen amerikánus a saját gondolatait
mondatja el vele. Szörnyen angol ez a Caesar: hideg és okos. És
szellemes, igazán, majdnem olyan szellemes, mint maga Shaw Bernát. De ez
még semmi: a nevezetes az, hogy akik körülveszik, azok is angolok. Avagy
nem a Wilde Oscar gőgös hedonizmusa bujt bele ebbe az Apollodoroszba?
Rufio nem tipusa az angol katonának? Nini, ez a Shaw Bernát milyen
ravaszul vezeti a dolgokat: „mindnyájan angolok vagyunk!“ mondja végre
egy könnyed kézmozdulattal: – és a harmadik felvonás végén pokoli
gunnyal tör ki belőle a hahota, mikor Caesar beugorván a vizbe,
megmenekül; és a parton remegő Britannus az öröm hevében egyszerre
megfeledkezik róla, hogy ő tulajdonképen Krisztus urunk születése előtt
48 évvel szerepel: „Hip, hip, hip, hurrah!“ csuszik ki a a száján, a
cambridgei football-matchek lelkes látogatójának jelszava.

4. De lássuk, mit nyujt cserébe Shaw Caesárnak, kárpótlásul, amiért
angollá és modernné kalapálta és lefosztotta róla a történelmi távlat
miszticizmusát. Elsősorban – és ez a legfontosabb – megállapitja róla,
hogy rendkivüli intelligenciáju, nagyeszü, széles látkörü, zseniális
ember, aki messze tulszárnyalja korát gondolkodásban és a dolgok
megértésében. Egy-egy gyönyörü mondást ad a szájába: „Ha akad az egész
világon most vagy bármikor egyetlen ember, aki megérti, hogy nincs
igazad (amikor ölsz), akkor ez az ember vagy meghóditja a világot, mint
én, vagy keresztre fesziti őt a nép.“

5. Nyugalmas, egész emberi lelket mutat be, mely vonzó és szimpatikus.
Valami végtelenül megkapó és szép van abban a mondásban, mikor a
világhóditó Caesar, sikereinek széditő magaslatáról, azt tudja mondani
Rufiónak „mérhetetlen büszkeséggel“ (az iró szavait idézve): „Aki
sohasem remélt, nem eshetik kétségbe soha. Caesar jó és balszerencsében
egyaránt szembenéz végzetének.“

6. Egészben véve, igen jó és becsületes dráma ez. Elsőrangu jellemzés
mindenütt, könnyed és természetes eszközökkel, Cleopatra tizenhat éves
alakja mesteri: a nagy müvész virtuozitásával megrajzolva, nehány merész
vonásban. Itt emlitem meg, hogy el tudom képzelni a darabot szinpadon:
nálunk talán meg is tudnák játszani.

7. Ugy látszik tehát, Shaw Bernát Caesarja igazabb és emberibb a
Shakespere Caesarjánál. Akiknek ez elég, akik meg tudnak ebben nyugodni,
azoknak nem sok bajuk lesz az összehasonlitással. De mi aggódunk. Uj
szavak, uj elméletek merülnek fel: az ember már kételkedni kezd saját
itélőképességében is. Talán nem is az igaz és emberi az, amire a
müvészetnek szüksége van.




KAFFKA MARGIT


TALLÓZÓ ÉVEK

  „Én – – Egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre, ha rámhat
  Tudom, elevenig soha, soha sem ér.
  – Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?

1. E finom és érzékeny versek legfőbb karakterét egy sajátságos
paradoxonban keresem: abban, ahogy Kaffka Margit a versköltészet ügyét
általában felfogni látszik. Nála e szó „vers“ egyáltalában nem
kötöttséget jelent, sőt ellenkezőleg: a legkorlátlanabb szabadság
lehetőségét jelenti, korlátlanabb szabadságot és kötetlenséget, mint
amilyent bármely próza biztosithat. A próza logikai összefüggéseket
követel, bizonyos fegyelmet, mely egy pontra irányit minden asszociációt
– e versek minden kényszer alól felszabadultak s a lélek valamely lirai
állapotát adott pillanatban a fotografálógép vak hüségével adják vissza,
kaotikus rendezetlenségben, zürzavarban, céltalanul és célzattalanul.
Egy érzékeny s érdekes lélek beszél, amint a dolgok, emlékek és vágyak
hatnak rá: s a vers kritikátlanul lestenografál mindent, hittel és
bizalommal telve, szemben a bódult papnő minden szavával, melynek zavara
és kuszáltsága talán valamely titkos jóslatot jelent, mit fel kell
jegyezni.

2. Minden egyéb tizedleges fontosságuvá hanyatlik nála. Ritmushoz,
rimhez, lendülethez, ökonómiához, a szavak elhelyezésének ama sajátságos
müvészetéhez, ami valeurt ad a szavaknak, szóval mindahoz, ami egy vers
zenéjében elvakithatja és szuggerálhatja a hallgatót: mindehhez kevés
érzéke van Kaffka Margitnak. Hatni csak a nyers és puszta gondolattal,
képpel, kapcsolattal akar, ugy és abban a percben, ahogy és amikor
létrejött. Vagy talán egyáltalában nem akar hatni: – talán ő volna végre
az a költő, kit a naiv impresszionizmus képzelt el magának s kinek
nyomát eddig nem találtam sehol: a költő, „aki önmagának ir“. S talán
pongyolája nem kacérságot s ingerlő célzatot jelent: hanem igazán azt,
amit pongyolának jelenteni kell; hogy otthon van s otthon és egyedül
érzi magát és jól érzi magát igy.

3. Ha otthon vagyunk szobánkban, hol minden butornak s minden szinnek
külön és csak miránk vonatkozó jelentősége van: arcunk egyszerüvé és
komollyá lesz s ellágyulnak a póz vonásai. Egyedül vagyunk s most minden
egyformán fontos, ami körülvesz: érzéseinket és gondolatainkat, e
meztelen gyerekeket egyformán szeretjük, mindegyik a miénk s a külső
világ kritikája nem válogatja ki, melyiket öltöztessük föl elébb a
poézis tarka ruháiba. A megszeretett otthon intim költészete,
asszonyköltészet: érdekes és tanulságos, mint szobában magánoskodó ember
tört szavai, önmagához intézett szavai, dudolása, amit kulcslyukon
keresztül hallgatunk. Intim bibelődés: ravasz és agyafurt bogozása
szálaknak, amin férfiember álmélkodva nevet s mégis imponál neki, nem
érti: horgolás, igazi asszony-munka. Gondolatok, érzések apró kis szines
szálait, amit idegesen rázunk mi le ruhánkról, mert mihez kezdeni nem
tudunk velük: ő összefogja megint s köti-bogozza, s ime, kedves és puha
ornamens jött ki belőle, falra, asztalra, mindenüvé – változást se vesz
észre szemünk, és a szoba lakályosabb lett és barátságosabb.

  … ott hozzám tartozik: irás, könyv, ruha, csomag,
  Ó – otthoni csomagok – és otthoni gondok,
  Érdekek, undorok, vágyak, bolondok!
  … Most vetkőztetik le a kisfiamat.

  Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég
  Homályban az asztal, a kályhasarok.
  Ott halotti csendben a jövőmre várnak
  Mert évekig láttak
  És mindent tudnak rólam a butorok.

4. Kaffka Margit novelláira gondolunk, meginditóan, csudálatosan gyöngéd
és finom leirásaira asszonyi lelkeknek, serdülő lelkeknek, egy érzésnek,
egy képnek. Hódolattal s bókkal legyen mondva: e novellák adta meleg
szenzációnál nem nyujtanak kisebb szenzációt versei, melyekben önmagát
irja le ugy, mintha valamely bájos és meleg Kaffka-novella hősnőjét irná
le, első személybe vetitve. S bókkal és hódolattal hajtjuk meg
lobogónkat a versköltészet emez asszonyi és intim és egyéni felfogása
előtt, mely nem a mi felfogásunk.




CSÁTH GÉZA

Ama előkelő és szimpátikus irómüvészek közül való, akiket sikerre és
elismerésre predesztinál egy negativ kvalitás: hogy nincsen modoruk,
nagyjában jellemző stilusuk sincsen és igy öntudatuk, okosságuk,
megfigyelésük objektiv értékét, szóval a mondanivalóikat nem nyügözi le
a mindent egységesitő formának az a misztikuma, ami ösztönös és nagyon
is szubjektiv müvészek irásában a legkonkrétebb és legkörülirtabb
mondanivalót vagy megfigyelést elvonttá és homályossá tompitja.
Fejlődése, az az ut, amelyen halad, egészen tiszta és világos. A
fölösleges szineket és vonalakat mind nagyobb öntudattal söpri le
iróasztaláról: – még itt-ott ellágyitja kezét a haldokló és drága lira,
mely többre becsüli a hasonlatot annál, amihez hasonlit – de aztán
keményen összefogja megint a gyökereket és nem tér le az utról. Ez az ut
bizonyosan a legtökéletesebb irásmüvészet felé mutat: oda, ahol
kifejezés és a kifejezni való, stilus és anyag egy és ugyanaz. Ahol a
hasonlat magyaráz és világosabbá tesz: (ez a hivatása, semmi más) s a
szavakat a kifejezni valónak sajátságos és megmásithatatlan kényszere
füzi össze s nem valami furcsa véletlen, amit inkább szinte
képzőmüvészeti, dekorativ ösztönök idéznek elő fejlődő irókban.

Fölényes és elegáns iró: s azokban a novelláiban, ahol e két tulajdonság
tul van már a törekvés állapotán (mert öntudatos törekvés nevelte őket):
– biztonsága és rutinja Maupassantra emlékeztet. Öntudata azonban még
határozottabban nyomja el a lira beavatkozását, mint a francia
mesternél, nagyon jól érzi, hogy a hatás legfőbb eszköze az a
kegyetlenségig fokozott, gyilkos ál-objektivitás, amely érzéketlenül
mutatja fel és mutatja be az élet legérzékenyebb szerveit. A
szemléletnek és szemléltetésnek ez a módja ugyanis épen ezért oly
ingerlő és izgató, mert tudatosan hamis és leplezett: hiszen érző és
érzékeny szivek szenvedését csak érző és érzékeny sziv ismerheti. De a
fölény épen ebben rejlik: ridegnek mutatkozni, mint maga az élet és a
sors: élet és sors képét ölteni fel s azoknak nevében szólni emberről és
emberi nyomoruságról. Igy megdöbbentően s az abszolut éreztetésével
emelkedik ki a tragikum. Csáth Géza minden novelláján kivül van,
dolgokat mutat be, melyekben nem akar szerepelni. Nem az övéi ezek az
emberek és ezek az események és ezek a novellák: leirta őket és most
másnak odaadja. Minden novelláját valakinek ajánlotta, mindegyiket
másnak. Nekik irta. Mindig tudta, hogy mit akar: Moravcsik professzorra
gondolt, mig irt, vagy Osváth Ernőre, vagy egy régi dadára. Megvolt a
problema és ő tudta, melyik megoldás a legalkalmasabb és melyik módszere
a megoldásnak. Ha kritikát akarnánk mondani novelláiról s nemcsak
jellemezni s éreztetni jellegét, minden novellával külön és máskép
kellene foglalkozni. E jóvérü, jólnevelt és uri irásmód hajlékonyan
alkalmazkodik a témához, melyet egy erőteljes és kultivált intelligencia
fölvetett. E témákról kellene beszélni és dicsérni az irót, aki a lehető
legjobb és legelőkelőbb formában érezteti a téma fontosságát.

*

És egészen külön kellene beszélni azokról a novelláiról, melyekben
gyerekekkel foglalkozik. A Molnár Ferenc csodálatos ösztöne, mellyel a
gyereklelket _érzi_: nála tudományos kutatásokkal igazolt,
pszikopatológiai megismerés: ez festi alá és foglalja össze
megfigyeléseit. A megfigyelő egybegyüjti az impressziókat és az
idegorvos jelentőséget ad nekik és kiválogatja azokat, melyek
_általánosan_ jellemzők. Mindenütt ott van a sexualitás vörös vonala, e
jellemzések spektrál-képletében: Freudra gondolunk és ismét Csáth
Gézára: s meg ismét Freudnak egy tétele aggaszt s ez az idegorvosnak
szól: hogy a tudattá fejlett ösztön erejéből veszit s nem ér fel
alkotóerő dolgában amazzal.




SZOMORY, A DRÁMAIRÓ

Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső
darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont, drámai gondolatot és
irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres. Akinek
mindezeken kivül még a szinpadszerüség és hatás kérdése is elég mindegy
ahhoz, hogy élvezni tudjon egyetlen egységes érzést, ami néhány laza és
szomoru eseményt egybefoglal: az gondoljon Szomory novelláira és
rajongó, sóvár lirájára, amivel a nők, a drága nők isteni csodáját
imádja és áhitozza – erre a tikkadt lirára, mely az ő furcsa, vajudó
mondataiban lelkendez és fuldoklik – szent isten, mit mondjak?! – hiszen
emlékezhetnek rá, a szó szoros értelmében hogy fulladnak el szavai, hogy
bogozódnak össze kuszán, formákon és grammatikai kényszereken, hogy
tépnek s száguldanak keresztül, mikor szegény, szegény szavakkal és
szegény, szegény papiron igyekszik és kinlódik kitombolni az erotika
viharát, amihez ezer zenekar és tizezer nehéz festék is kevés.

Tessék elképzelni mindezeket és tessék elképzelni Györgyikét, ugy, ahogy
az irigy masochista szemében él. Régen éreztem és valahol irtam is már
erről: hogy az igazi szerelmi lirikus, a gyötrődő kéjenc és masochista
tulajdonképen irigy a nőre és minden szépségére – önkinzó, vad kéjjel
azért tulozza és jajgatja egyre ezeket a szépségeket s a nő életének
értékét: ne higyjétek, hogy örül neki. A szerelmes férfi dicshimnusza
jajongó panasz és irigység – ó jaj, ő szép, ő szép és ő nem én vagyok.
Ez elvakult irigységen keresztül vált a nő istenséggé és csodává – ó
nem, kedves Madách, a nő mosolya nem vigasz és napsugár: a kinlódó
lirikus dölyföt s győzelmet lát benne.

Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendü lénynek
tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második
felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy
percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: ime,
nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és
szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Ime, a szép nő tragikuma, ám
éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteniti és szolgálja
minden, – mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét
érintheti. De épen ebben rejlik a tragikum: _a rendkivül szép nő oly
rendkivüli szerelmet ébresztett ott is, ahol részéről közöny, vagy
utálat felel amaz érzésre, – oly rendkivüli szerelmet ébreszt, mely
erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri_. A
csóknak vad vágyát kelti a szép száj – de minél szebb, annál vadabbat, –
s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám,
mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s
szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet.
Györgyike tisztában van vele, hogy utálja férjét – de kiderül, hogy a
férjétől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Szemébe vágja, hogy
gyülöli: elmondja, hogy nászéjszakája előtt másé volt már, el akarja
rettenteni magától, meg akarja utáltatni magát, hogy szabaduljon –
hiába! Szeretlek, feleli a férj, szép vagy, vágyom rád – mit törődöm
egyébbel? A vágy nem ismer féltékenységet. Enyém vagy, nem engedlek el.
Az én vágyam erősebb, mint a te irtózásod: _a vágy mindig erősebb, mint
az irtózás, mert meg volt kezdetben s az irtózás csak növeli_. Az
irtózás gyöngit – a vágy erőt ad – s a gorilla vadul átöleli a szép nőt.

Ime, a szépség tragikuma s ezzel a felvonással, ha itt vége volna a
darabnak, az emberi nyomoruság nagyszerü érzése egésszé válnék, s
megtisztulva mennének el, mondván: tévedtünk hát, a szép nő élete sem
tökéletes, mint amilyennek hittük. De ime, az iró maga sem hitte el,
amit hirdetni akart. A harmadik felvonásban kiderül, hogy Györgyike
kibékült sorsával s ezzel fölébekerült ismét. Átadta magát férjének, s
ha nem szereti is, már nem irtózik tőle (gyermeke lesz) – s szerelemmel
kárpótolhatja magát, később majd, unos-untig: – hiszen imádja őt
mindenki s áhitozik rá. Marad hát minden a régiben: – Györgyike, a drága
gyermek, drága gyermek lesz tovább is: felsőbb lény, irigysége és istene
minden lirikusnak, minden szomoru férfiszivnek s magának a boldogtalan
és irigy irónak is, aki ime, még sem tudta őt megalázni és legyőzni. S a
tragikum felemelő és nyugodt érzése helyett, szegény férfiak, sajgó és
irigy nyugtalansággal megyünk el a szinházból: hjaja, bizony,
Györgyikéből gazdag és boldog nagyuri nő lett mégis és bizony mégis,
csak legjobb lett volna szép nőnek születni, mert _a szép nő abból él,
amiért él_ – és ez az abszolut élet.




TÓTH ÁRPÁD

  „Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve:
  E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?
  Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre
  S bolyongni félszegen, magános, esti csendben
  S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
  Verseim mondogattam, melyekben csendesen
  Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte
  Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“

Előzőleg itt-ott, hetilapok cikkei közt egy-egy sort meglepetve vettünk
észre egy finom és arisztokratikus uj költő verseiben: – a „Nyugat“
valamelyik őszi számában aztán négy vers jelent meg „Tavaszi elégia“,
„Reggel“, „Légyott“ és „Holdtölte“ – hogy végleg s most már egészen
határozottan emlékünkbe vésse a Tóth Árpád nevét, mint valami kész és
körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen
tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető
érzések birodalma nyilik meg. Négy témátlan vers: – nem ötlet és nem
valamelyes „lirai állapot“ rajza: – a vonó régi, öblös hegedün játszik
és rikatja a hurokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a
hurt halljuk és a hegedüt, hur és hegedü egymásnak panaszolnak valamit
és csudálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad. Ezek a
furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önön
szomoruságukban tetszelegve folynak igy tovább. Egész költészet,
egyetlen, lirikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy
állandó és elvégzett szomoruság folytonos megujulása – a téma és
hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig
ugyanaz: tompa, reménytelen szomoruság – mindig _ugyanaz_ a szomoruság.
Fejlődés, alakulás, valamely lirai lendület felé tartó tömörülése, a
lirikus eszméknek, pointe vagy akárcsak éreztetése annak, hogy valami
befejeződött: – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó,
jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit –
folytatják a szomoruság gyötrelmes és meddő panaszát, ott, ahol elhagyta
az élet és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja. Ugyanazt a
verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében és a szálakat nyitva
hagyja végén, – mintha azt mondaná: „s még több is van és a többi is
mindig csak ez“ vagy talán „s megint előlről“ Babitssal. Azért oly
nyugalmas folyásu és szelid a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója:
– ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most
értek ide, a papirra; régen és régóta folynak már s a kecses és gyürüző
versütemek árkában most formásabb medret találtak, mint ott a szemek
árkai közt s oly békésen és halkan, csinosan kigyóznak most el a
tropusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló
kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait. A
primitiv eruptiv lirai hőenergiát – a kétségbeesést régen
arisztokratikus szinhatásokká: szomorusággá narkotizálta már egy fejlett
és differenciált müvészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja,
tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállitja, – minden
szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most
kész modora van. Emlékszem, egyszer karrikaturát irtam Tóth Árpád
verskarakterében, – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és
egységes kifejezési mód ritmusába s a gyötrelmes és nehézveretü lira
tóthárpádi _jellege_ egyszerre kialakult – félóráig, egy szuszra fujni
tudtam volna Tóth Árpád hosszu, kivárhatatlan sorait, a nehezen
alakulókat. Ezuttal nem _modorosságot_ figuráztam ki – egy kedves és
szuggesztiv meleg müvészettel igazolt _modor_ hatott meg, mely magától s
kényszerü módon jött létre. Megszerettem és beleéltem magam halk,
előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordinós
szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre
zenei szuggesztiót keltett: – „régi, régi“, „távoli, távoli“, „halk“,
„fáradt“, „csöndes“, „szelid“, „setét“, „ócska“, „furcsa“, „szegény“,
„bus“, „kecses“, „alélt“, „lágy“, – amint e stereotip jelzők ujra meg
ujra felbukkannak szomoru és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint
ezüstös holdak a Saturnus mögött: – végre összeszoknak s megismerik
egymást a szavak s azontul minden érintésre belső muzsika indul meg. És
ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lirájával. Az, hogy nála
dekorativ elemeknek, rimnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke
van – s ha „békés bárkák“ s „barna balkon“-okról s „szegény szemé“-ről
beszél, vagy erre: „borzalom ma“ keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a
„torz halomba“ rimet, erőszakosan sokszor és mereven: – hogy ilyenkor
éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomoru és megható, s
annál meghatóbb, mert „barna“ és „balkon“ egy betüvel indul – s a szem
azért oly reménytelen és szomoru, mert „szegény szem“; „szegény, szomoru
szem.“ Azt mondjátok, rimfaragó vagyok és a rim befolyásolja gondolatom,
mert makacsul ragaszkodom hozzá s mindennél fontosabb nekem – mit
tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus viziószerü látásom az,
hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül
egymáshoz vetődtek a szók tengerében: s borzongva jövők rá, hogy
misztikus _tartalmi_ viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében,
s ha nincs, _létrejön_ – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal
és törvényszerüleg. Két szó fülemben találkozott s kiderül, hogy
agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e még meg senkit a
gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem
kisérletek s kutatás utján, hanem – hihetetlen és megszégyenitő –
egyszerüen ugy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a
dolgok fenekén minden fogalmak összefüggnek s a költő megtalálja azt a
szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze és ennél a szónál egyszerre
emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.

Tóth Árpád l’art pour l’art müvészete után az egyetlen a legfrissebb
müvészetek között, mely nekünk, akik immáron ujra az eszmei tartalom
felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpátikus. Lappangó tartalmak élő
szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának
tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzivebb s mélyebb, mert
megalkuvás nélkül s egészben szubjektiv, nem szimbolikus. „A“
szomoruságról sohasem beszél s arisztokrata gőggel veti meg s nem akar
tudni róla, hogy az objektiv életnek tartozéka – csak a saját
szomoruságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett
szomoruságot, melyet sikátorokba, borus mezőkre, régi szobákba hurcol el
magával, hogy a környezet szineit rárakja e sötét alapra, ujra meg ujra
megszólaltassa velük a monkordot. E szomoruság önmagát gyászolja csak s
nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét,
lábát sajnálja és siratja. „Ó van-e még dolog oly bus, mint fáradt
törzsem…“ „s kezem szegény öt ujja…“ s „fáradt szegény szivem.“

S még valami. Amikor Tóth Árpád liráját szeretjük, nem a degenerált s
enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé huzódó hajlamunkról
adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, mint energia (szuggeráló
erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki
– és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama
nyafka és ámolygó lirikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát
apatikus erőtlenséggel akarják megirni. Az apátia, mint lelkiállapot,
terméketlen: – s igy még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze:
mert a jellemzés már _termék_ és termeléshez erő kell. Sok mindent
megirhat a lirikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül
a lirában nem függ tárgytól és tartalomtól: – de van valami, amiről
lirikus sohasem irhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok,“ mert hisz
ebben az rejlik: „most nem tudok irni.“ S azért tartjuk igen fontosnak,
hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt
szomoruságról _beszélnek_ s nem szomoru fáradtsággal iródtak. Az alkotó
müvész görcsös elképzelhető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét
_drámailag_ irja le: – az ő reménytelensége a vérbeli müvészé, mely
önönszemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem
produkál: – valójában energiákat teremt, izmos suggesztiv viziókat, nem
mérhető értékü hasonlatok transparens tüzét, elvont figurák rajzát, uj
szineket és uj lehetőségeket. Nem a hangulat inspirálja irásra: hanem a
müvészi ambició, hogy ezt a hangulatot megirja. Igy értettük a _drámai_
szót.

Ami ezen tul van: egyszerü s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi
szivszorongás, nyilaló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig s
nem történt semmi ugy, ahogy jó lett volna s hogy egész életünk, mámorok
és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.

  „Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve:
  E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?
  Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre
  S bolyongni félszegen, magános, esti csendben
  S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
  Verseim mondogattam, melyekben csendesen
  Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte
  Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“




FÜST MILÁN


I.

Füst Milán lirája – éljünk e paradoxonnal – objektiv. Nagyon érdekes,
nagyon tanulságos e megállapitás, mihelyt észbevesszük, mennyire
hozzászoktunk, hogy lirai versekben szubjektiv, tehát primitiv
szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s
annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk:
nagyon nehezen gyuló fütőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet,
mely lirává tudja bontani ujra. Valahogy ugy kell elképzelnünk, hogy
Füst Milán a primitiv, szubjektiv szemlélettel igen korán végzett:
gyötrődő agya nagy erőfeszitéssel csakhamar kikászolódott önmagából,
hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje; – s az
utánakövetkező lirai korszak már ugy találta ezt az elmét, szemlélő és
összebasonlitó munkában s igy fertőzte meg. Az objektivitásból
származott megismerést mélységes szomoruság és kétségbeesés követte.
Objektiv szomoruság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik
váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy
harcba küldték és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban
mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet
is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a
fanyar gyümölcsöt: a földet: – s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy
tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a
látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet ut a boldog
végtelenbe, hova áhitozunk. S a kinlódók sokasága reménytelenül nyüzsög
a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek
semerre s kinjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt
bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek
máskép, bántaniok kell egymást.

  Ó Uram, engem bántanak
  – – – – – – – – – – – – – – – –
  Utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyümódon
  – – – – – – – – – – – – – – – –
  S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
  – – – – – – – – – – – – – – – –
  És más lehelletét utálom s gyakorta mosom kezeim –
  Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
  Hüs tiszta örök ágyam, tiszta angyalok
  Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?

Füst Milán kivételes lirájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő
pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik,
hogy minden érzése mögé az anyagi objektiv világról való összes
megismerését odakényszeritse. Mihelyt az érzés vagy gondolat
megszületik: kinzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés:
hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember,
a földön, a földön, e régi golyón, mely az ürben lebeg.

  … e kis bolygócsillagon…

Minden belső tünethez meghuzza a tér s idő összes lehető koordinátáit,
hogy abszoluttá tegye: lelkének munkáját ugy képzelem, hogy valahány
lépését vagy mozdulatát nyomon kiséri a gondolat: e mozdulat a végtelen
ürnek e s eme pontján történt e végtelen időnek e s eme pillanatában.
Igy nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerü
perspektivát: kilövelve az abszolut térbe, hol végtelenné s határtalanná
növekszik, mint a reflektor fénykupja, mely egy csillogó kis pontból
indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert
végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbitjuk irányát a földi sikon
tul: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk – talán azért
érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja
parányi ivét e mozdulatnak ugy rajzolódni az égre, mint, üstököst,
százezer mértföldes uszállyal.

Füst Milán minden érzésében az Abszolutat keresi: ama ritka költők közé
tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek.


II.

Aki mindenben ennyire távolságot és anyagot keres: annak nem igen vannak
szinei. Plasztikus hatást, perspektivát fénnyel és árnnyal hozunk ki:
érdekes, mennyire érdeklik a fényhatások Füst Milánt. Sötétséggel és
fénnyel szeretne kifejezni mindent: egy egy képet állit elénk, mely
mintha szépiával volna festve: a szin, e relativ s felületes tünemény,
elenyészik a formák fontossága mellett.

  „Szállnak a felhők, s utközbe megállnak
  (– Látja a hajnalt aki nem tud aludni –)
  Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
  Sulyos pörölyökkel kezdi üzletét.
  – – – – – – – – – – – – – – – –
  Ki állandóan figyelt egy csillagot
  Egy háztetőn zord érckatona áll
  Szembe van a felkelő nappal
  S ha lemegy a nap: sötétbe marad.“

Komor és tragikus látás: illuziók nélkül való. Talán a fotografáló-gép
igazabb képét adja a valóságnak, mint szemünk, mely felbontja a fényt
szinekké: – s talán ezt érzi a költő öntudatlanul. Filozófiában szivében
nem lehet a költő impresszionista – mit használnak neki a szinfoltok,
mikor ő már a szemével is meg akarja fogni a dolgok igazi lényét, a
szemével már körültapogatná a tárgyakat, hogy valóságukról meggyőződjék.

E szinvak, tragikus szemlélet annál érzékenyebb azonban mindazzal
szemben, ami forma. Vaskossá és anyagivá zsirosodik nála még a valeur
is: groteszk csoportozattá válik a külső világ, régi hollandus képekre
emlékezünk, Browerre, Van Ostade-ra, ahol torz formák tusakodnak
egymáson valamely mély, barna háttér mártásában.

  „A ködben két banya szidott egy részeget
  S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér
  S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt
  S mellette ült a nyájas holdvilága.“

Ime, még a holdvilág is „ül.“ Anyaga van, valami sulyos dolog. Szellemek
és kisértetek jönnek, de korántsem légies alakok – jó, nehéz szaguk van
és gyakran beszélnek ételekről. Májat és diót esznek: sokat esznek. Az
Ősz personifikált szelleme is eszik: zöld, hideg almákat Atyjának
kisértetét látja a költő a paradicsom kertjében: fa alatt ül és fügét
eszik. Egészen materialista: nem nagyon hisz a lélek negyedik
dimenziójában. A természet is inkább grafikailag hat rá.

  „Zughat a szél most távol temetőknek
  Nedves sirja közt – és távoli erdők
  Borizü, hüs csurgója bugyogva patakzik
  S ballag a kormos dombon a vándor, s bus lelkiben az őszi
  Bánat kutja bugyoghat halkan s szüntelenül
  S buvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
  Sok zöldszemü vadmacska s nehány vörös ordas
  S hol gyors felhő aranyoz szüz, hajnali fény
  Karcsu égő leány zöld fátylat vont szép lángoló arca elé.“


III.

Még sokat lehetne észrevenni e nyugtalanitó és ingerlő versek mögött.
Bizonyos azonban az is, hogy Füst Milán élvezése dispoziciót igényel:
„müértőknek“ való csemege az effajta delikatessz. Mit tegyünk? „Beteges
különcök“-nek kell neveznünk még nekünk is ama keveseket, kiket legbelül
egyszerüen és világosan egész embereknek tudunk, látó és érző, egész
emberi szemmel és szivvel – szemben a korlátolt és rövidlátó
szamarakkal, akik magukat „egészséges és józan“ elméknek nevezik. Legyen
hát Füst Milán különcöknek való csemege és legyenek az ő versei különös
bogarak a gyüjtő gombostüje körül. De – egészség ide, egészség oda –
mégis csak kimondom szép szeliden: ostoba ember, aki bosszankodott vagy
szidta a „mudernek“-et és nem érzett valami nagyon egyszerü és mély
megindulást a szivében, olyat, ami saját rongyos bánatára forditotta
volna szemét – olvasva Füst Milán bus epitáfiumát:

  Ki siromhoz méla dudaszóval eljön
  Ki sirkövemre bágyadt gyermeket lerajzol
  Az holtomban megérti életem
  Az megholt lelkem mélységes és titkos
  Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal
  Meztelenül megcsókolta tükrét.




EGY FIATAL KÖLTŐ

1. Olyan kitünően skandál, alliterál, asszonál, rimel keresztül-kasul,
elül-hátul, keresztbe, hosszába, megint elülről és megint vissza ez a
derék, fiatal Sik Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az
ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami
robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és
értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról igy volna kifejezhető első
percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:

  „És egy csatás nagy éjszakán
  Felkelt a tenger
  Zugtak az erdők
  Zugtak a bércek
  Daloltak a vizek
  Szilajon, szilajon
  Vad szelek jártak
  Viharok szálltak
  A völgyek nyögtek
  Sziklák dübörögtek
  Az egek zengtek
  Villámok kerengtek
  Sziklasorok rengtek
  Az árban, a zajban, az éjben
  Ropogva ropogtak a mélyben… stb.“

Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rimek és ütemek – milyen jó volna
belefeküdni, hadd vigye az embert ebbe a nyavalyás, gyalogos világba.
Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak
ugy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyu bácsi, jaj
Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is
utazunk csak, haddlám.

Hát: szembe a nappal! – mondja Sik Sándor. Szembe a szikraözönnel,
szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a
nap két pofára röhög a gyönyörüségtől, fény, ragyogás mindenütt: –
kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekbe a versekbe. Nagy, tágas
térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos
tornagyakorlatot végzi, amit ugy hivnak: helybenfutás, szembe a nappal,
egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és
csábit, aszongya: beteg, gyáva fiuk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a
bátor fiu, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj,
beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A
végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerü, a végtelen, én
mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, piros-pozsgás végtelent sok
nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem
a csunya, nyafogó fiukat.

  Azt szeretem, aki nevet
  Akinek rózsaszin az arca
  Aki örül, aki kacag
  Aki dalolva megy a harcra

2. Tisztelt költő Hát hogy tetszik képzelni, – minket megvertek
gyerekkorunkba, – ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket?
Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül s kiváltkép a
laufmétázó gimnázistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha
meghatva s örömmel szemlélem is az ifju lelkesedés vidám riadóját, az
egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s
magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt
ugy elbánni az öreg Élet tanitóbácsi többi tanitványaival, akik szomoru
s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt s nem nevethetnek nagyon,
mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal
vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.

  Földrebilincselt Gulliver
  Fekszem közöttük, magam ember.
  Nézegetek
  S várom, hogy mikor ülnek el.

  Ni, milyen sápadt valamennyi
  Lógó fejek, szük homlokok
  Hát senki sincs
  Aki merne itt levő lenni?
  – – – – – – – – – –
  Én csendes vigan hahotázom
  Uristen! mi lesz Liliputban
  Hahahaha!
  Ha én a kötelem lerázom

3. Mert nem egészen ugy van az. Lira vagy bármi legyen a vers, egy
bizonyos: _másoknak_ beszélünk magunkról, (mondjuk: a liliputiaknak) s
tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát müvészetről
van szó. Már pedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat
nem lehet _közvetlenül_ bizonyitani sem másoknak, sem magunknak, mondván
gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy
vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a
szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkőzni a dolgok s a magam
lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim _absolut_ és _objektiv_
értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sik
Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a müvészi fölény
erejével s lelkesiteni nem tud, mig nem tanulja meg óvatosabban nyulni a
szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság,
mint valami akrobata, aki „ezer kiló“ feliratu sulyokkal labdázik: –
végre mégis hólyagoknak kezdem érezni a sulyokat és ez a szó „végtelen“
ugy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes“. Nini, nem
is olyan veszedelmes, azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet
csupa forteból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak
magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.

4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi
szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és
fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szivott föl
magába. Gondoljon Sik Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa
földi erő, csupa dac és guny és okosság. S gondoljon Ady kemény és
kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit
gondolok. Báj és derü érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt
komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi föl. Főleg pedig
nagyon valószinütlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet
igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes
állapotában, melyet még a _kinyilatkoztatott vallás_ (tételes
katholicizmus!) tejszagu misztikumai nyügöznek.




BATAILLE

A szerelem gyermeke szomoru és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert
a szerelem fontosabb, mint a gyermek – ez Bataille darabjának bánatos
mondanivalója. A tételhez hozzájárulni, vagy vitatkozni vele, unalmas
lirizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a
drámairásnak ama fejlettebb szinvonaláig jutott, hol a tételeket
demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos,
hogy ez a müfaj, már csak müfajszerüség szempontjából is, fejlettebb:
mert, ugyebár, jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába,
legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen
kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon – a drámának azonban
több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni, – alakokat adni,
akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán még inkább hangsulyukkal
többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portré-festő kész
munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk:
ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, milyen
vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő
rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő
kérlelhetetlen s elfogult liráját fejezik ki – és képzőmüvészet és dráma
rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lirát. Szóval: ki
mondanivalóját a demonstráló alakok rovására tulságosan hangsulyozza
drámában: mint lirikus válik gyanussá s erőszakoskodása sokszor
megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezés lehetőségek minden
változatán ugy keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon
keresztül fejlett a drámáig, – nem is lehet meggyőződése – és nem
érdektelen megállapitást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy
tételek felállitása, szóval az általánositás feltétlenül primitivebb
irót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék
megfigyelni a legprimitivebb embert, a parasztot, s meghallgatni, hogyan
társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész
hosszu társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát – Jó
ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiu csak mind felnő az
ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És igy tovább. Fejlettebb lelki
munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni s
egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert
felismerjük a dolgok oszthatatlan különnemüségét. Bizonyos hajlékonyság
jellemzi a tökéletes irót, mellyel mindenhez simulni tud, anélkül, hogy
egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevitené az uj problémával
szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan
összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség ugy
történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és
megváltoztassuk és fentartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba
ejt, hogy nem tévedtünk-e vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?

Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámairó szemében: hogy
élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak,
hatnak ránk, szuggerálnak – hogy sokat szenvedünk és nem segit senki
rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a
lesujtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is
magunknak: – hogy fixió volt a szerelem boldogitó hatalmáról szóló
vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma,
de sulyos és kinos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak,
amelyek fejlődésünk utjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a
szinpadon és szorongatja ijedt szivünket szomoru ismerősünk: a
hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz
kisértet, ugrál a deszkák fölött – ellenkező áramok riogatnak, hol itt,
hol ott csap ki a mérges, zöld szikra – a hisztéria betegessárga
lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról – a
zenekarból a hisztéria zürzavaros lármája tépi idegzetünk: váratlan
csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a
nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, siró hegedük,
sivitó fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma
nyügöz le, mint a lidércnyomás – a sötétből, butorok mögül lehetetlen
formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy
valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szurni, csipni és vágni, csak
nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sirva
kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy nem rossz
álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt
megnyugvás következik, s néhány percnyi béke, csunya és utálatos
jajgatásaival, orditozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint
egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fulnak. Elforditott arccal
megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon – undor és
düh émelyeg gerincünkben: rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem
tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett.




MAGYAR MUZSIKA

Gyökössy Endre egészen szimplán és józan és kedves egyszerüséggel
megirta és józan és kedves egyszerüséggel kezünkbe tette ezeket a
verseket. Adjon isten, fogadj isten, ennekokáért tehát én is egészen
józanul és kedvesen és egyszerüen és minden „mudern“ esztétikai
terminologia nélkül, amit Gyökössy Endre józan egyszerü és kedves
lelkének egész józan egyszerü és kedves melegével bizonyosan nagyon
utál, szóval egészen józanul, egyszerüen és kedvesen megpróbálom
magyarázni, hogy ezek a józan, egyszerü és kedves versek miért rosszak
és nem jók.

Tudniillik. Gyökössy Endre jól érzi magát, vagy rosszul érzi magát, vagy
tetszik neki, hogy este van, vagy szerelmes és azért elsétál a kapuja
előtt és az ablaka alatt – ő érzi, hogy ezek a dolgok nagyon hatnak rá,
ezek a fő neki, na már most tehát ez az ő költészete (az összes elemek
megvannak: tiszta érzés, meghatottság, belemélyülés a hangulatba stb.
hisz az bizonyos). Mert ez csakugyan költészet is. Most már nagyon
egyszerünek látszik a többi. Az ember érez ritmust, tud rimeket, a
sorokat össze lehet állitani és benne van az amit az ember érzett. Hát
akkor csak jól van, nem?

  Áttörtem jelesül magam
  Tizennyolc iskolán
  Nem juthattam hát a kenyérhez
  Korán.

Ez csak becsületes és igaz, utánna is lehet járni. Vagy:

  Amikor várom egy-egy leveled
  S hiába várom:
  Elborul arcom, mint vihar előtt
  A nyári égbolt.

Ennek is utána lehet járni, tessék meggyőződést szerezni, igazán elborul
az arca, ha hiába várja a levelet. Ez tehát vers lett, érzi Gyökössy
Endre. Magyar muzsika. Ő ezt igy tanulta Petőfi Sándortól, akinek
müveiből „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot lehetett
összeállitani középiskolák részére. Ez nagyon egyszerüen történt, a
kitünő Petőfi, ha fájt a szive, akkor biztosan ezt irta:

  Hej, a szivem, fáj biz nagyon,
  Ugy fáj, hogy ki sem mondhatom.
  Fáj a szivem, az életem
  Az én elsóhajtott lelkem.

Vagy ha megházasodott:

  Van már nekem feleségem
  Azért vagyon egészségem
  Feleségem aranyvirág
  Amelyen a szerelem rág.

Igy. Csakhogy Gyökössy Endre nem jól értékeli Petőfit, mikor ezek a
versek reá hatnak. Petőfi zseni volt, vadlendületü, forrongó, nagy
lélek, aki, ha egyszerüen s keresetlenül megirta, hogy mi történt vele:
ebben az volt a különlegesen ingerlő, hogy ő a forrongó nagy lélek,
_most_ ily egyszerü, – férfias, különös és sajátos báj, egy nagyszerü és
sulyos atléta gesztusa, mikor lehajol s szirmot emel föl a földről. Ha
Petőfi _csak_ azokat a verseket irta volna, melyekből a „Petőfi élete
költeményeiben“ cimü sorozatot összeállitották: akkor ezt a sorozatot
nem lett volna érdemes összeállitani.

Érzéseink, hangulatunk mindannyiunknak vannak és mindannyian igazán
érezzük őket. De Petőfi és e petőfieskedők után, hálaistennek a magyar
muzsika rájött, hogy nem költészet még lerakni ezeket az érzéseket,
bármily közösek mindannyiunkkal s épen annál kevésbbé, hogy közösek. S
nem költészet magábanvéve sem a keresetlenség, sem az érzés
becsületessége és őszintesége, sem Szabolcska Mihály. Az érzés, hogy
méltó legyen arra a nagyszerü s kivételes szerepre, melyet a versforma
szuggesztiv ereje ád neki minden müfajok ellen – az érzésnek nemcsak
őszintének s igaznak s intenzivnek – de elsősorban nagynak s
kivételesnek s nem mindennapi szépségek hordozójának válogatja meg az
igazi költő. Százezer kicsiny emberi érzést dobál el magától, mig aztán
lelkét olyan döbbenti meg, mely egy a lélek mélyébe vetett különös s
riasztó sugárral kapja meg az emberek szemét s tudattalan emóciókat vált
ki s uj és ismeretlen megértéseit uj és ismeretlen érzéseknek. S
százezer forró köny savából kell, hogy lekristályosodjon az a
százszinbetörő üveggyöngy, mely végre ugy gördül le a költő szeméből,
hogy versben mondhassa el: zokogok.

Nem a formák differenciálódtak csak, ó magyar muzsikusok, s nem
intézhetjük el olyan könnyen a kérdést, hogy egyszerüen azt mondjuk: a
verstechnika tökéletesebb lett. _Mi_ lettünk tökéletesebbek, ó magyar
muzsika, mi, akik bekapcsolódtunk európai kulturákba, átalakultunk és
szenvedtünk, elgyötörtük érettetek a lelkünk és agyunk és pirultunk
tiértetek – mi, akik aggódva gyakoroltuk százszor és százszor „egyszerü
s keresetlen“ mozdulatokhoz szokott izmainkat, hogy egyetlen vágást
megtanuljunk a francia fleurette-el kezünkben, amit a sulyos magyar kard
ki nem pariroz minden ő keresetlen egyszerüségével.

Gyökössy Endre mondhatja, hogy ő nem müköltészetet mivel, hanem a népnek
muzsikál, hanem a népnek muzsikál egyszerü nótát.




A FRANCIA BOHÓZAT

Tessék valakinek, aki előttünk ül, a szája mind a két füle felé
szétnyilik, a torkából disztelen és jellegzetes csuklások öklődnek és a
szeme csunyán összehuzódik: – tessék hátulról udvariasan megérinteni a
karját és figyelmesen és okosan megmagyarázni neki, hogy ő téved, mikor
ezeket a csuklásokat miveli, mert amit azok ott csinálnak, az nem is
humor és neki nincsen oka nevetni.

Szépen nincs, mondaná Mérey Adolf, aki a „Tais-toi, mon couer“-t igen
ügyesen forditotta. A szinpadon folyton csak egymásnak mennek az
emberek, kopp, összeverik a fejüket, hihi, az egyik mindjárt
hasravágódik a meglepetéstől. A másikat folyton becsapják, hihi, azt
mondják neki: engem Schwarcnak hivnak, pedig őt Weisznak hivják. Meg
kell pukkadni. Végre mindenki levetkőzik, pedig nyilt szinpadon vannak,
hihi. Ha még ez sem volna elég, Weber és Hennequin ur szivesen lejönnek
a szinpadról és megcsiklandozzák önnek a hónalját.

Én pedig elszontyolodva és nagyon kellemetlenül feszengek és szégyelem
magam. A szinpadon egy fiatalemberről van szó, akinek az a gyönyörüsége,
hogy elbukott és szerencsétlen nőket felemel, támogat, jó akar lenni
hozzájuk. Ezt a fiatalembert Weber és Hennequin a szinpad egyik végétől
a másikig pofozzák, beleröhögnek a gallérjába, megfricskázzák az orrát,
még a sugólyukból is kiköpnek a cipőjére, végre a fején keresztül
belerugják egy nőnek a karjaiba. Engem pedig, a zavaros és ostoba
hahotán keresztül, mint valami fogfájás, gyötör a bukdácsoló gondolat és
mint a kicsufolt gyerek lebiggyesztett szájszéllel gyanakodva fordulok
vissza a sötét nézőtér felé: avagy nem az egész altruisztikus
világnézleten és minden eszmei tartalmon hahotáztak itt a hátam mögött?
De a szétfeszült és kipárnázott, fényesre dörzsölt arcokból megnyugtató
válasz vigasztal: ugyan hagyjon békükbe. Tudjuk is mi, mi az, hogy
eszmei tartalom. Ezt a fiatalembert mindenki becsapja és erre ő ostoba
képeket csinál – azoknak van igazuk, akik becsapták. Mi az, hogy
világfelfogás? Ha a fiatalember tőrt ragadna és rettenetes szavakkal
ledöfné a hütelen nőt: elálló lélegzettel és sirva néznénk rá és
egyszerre megértenők, hogy ez tragédia. Mi kérem, hazulról jöttünk, ahol
a feleségünk megcsalt és erre mi rettenetes és emberfölötti fájdalommal
szivünkben leszurtuk a feleségünk vagy megöltük magunkat, – de Hennequin
ur most egy felszarvazott férjet mutat és azt mondja: nevessetek, és mi
hahotázunk. Ez a világfelfogás.

És az a világfelfogás, hogy ha szürke az ég, akkor rosszkedvüek vagyunk
és ha kiderül, akkor jókedvüek vagyunk. És ha valaki nevető szájjal azt
mondja nekünk: _a kutya ugat_ – akkor mi is nevetünk. És ha valaki elénk
tesz egy pohár krétaporos vizet és azt mondja: igyál jó tejet, akkor
megisszuk a jó tejet. És ha valaki azt mondja: ez humoros, hát akkor az
humoros. Ezt ugy hivják, hogy: szuggesztibilitás. Ilyen szegények
vagyunk mindnyájan, mi is, te is és Weber ur is és Hennequin ur is, ha
ez téged vigasztal.

De Weber ur és Hennequin ur a jobb részt választotta, mely el nem
vétetik tőle.




TARTALOM:

  Kosztolányi Dezső  3
  Molnár Ferenc  19
  Shaw Bernát  30
  Kaffka Margit  38
  Csáth Géza  42
  Szomory, a drámairó  45
  Tóth Árpád  49
  Füst Milán  56
  Egy fiatal költő  62
  Bataille  67
  Magyar muzsika  71
  A francia bohózat  75


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

53 |törzsem…„ “s |törzsem…“ „s

75 |folyton becsapjak |folyton becsapják]



*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK IRÁSOK IRÓKRÓL: KRITIKÁK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.