KARINTHY FRIGYES

GÖRBE TÜKÖR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1912

Az egész könyvet
Swift Jonathan
emlékezetének

I. rész: IRODALOM.

• Tizenhatodik szín 9
• Robinson Krausz. (De Foe.) 30
• A Csömöri-úttól a Filatori gátig! (Verne.) 60
• A lefürészelt tüdőcsúcsok. (Detektivregény.) 96
• Molnár Ferenc, a publicista 118
• Biró Lajos, a novellaíró 123
• Bródy Sándor, a jó szakács 127
• Vajda Ernő, a színműíró 131
• Drámai szenzáció 136
• Résztveszek a drámapályázaton 141

II. rész: TUDOMÁNY.

• Sport és testészet 147
• A Lipótváros története 154
• Ofen-Buda története 159
• Közlekedés 166

-6-

III. rész: BÖLCSÉSZET.

• Egy Ember, Akinek Abszolute Semmi
• Érzéke A Szimbolizmushoz 175
• Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus 181
• A férj irogat 187
• Fő a diszkréció 201
• Az idegorvosnál 206
• A cipőpertli 211
• Felkelés 216
• Johnson-Jeffries boxmérkőzés 221
• Levél tisztelt cugszfüreremhez 226
• A gazdag ember 231
• Becsületbiróság 236

IV. rész: TÖRTÉNELEM.

• A riporter:
• 1. Az özönvíz 243
• 2. A honfoglalás 248
• 3. Tatárjárás 253
• 4. Nagy sportemberek 257
• 5. Kolumbusz 262
• A szürkék hegedőse 267
• Heraklesz tizenharmadik hőstette 271
• Blériot Pestre jön 276
• Shaw, a cápa 282

-7-

ELSŐ RÉSZ.
IRODALOM.

-8-

-9-

(Az »Ember Tragédiájá«-nak újonnan felfedezett része, mely az eredeti kiadásból véletlenül lemaradt s mely a Keppler- és a Tower-jelenet közé volt ékelve. Madách Imre utólagos jóváhagyásával kiadjuk.)

–

-30-

(De Foe nyomán átdolgozva.)

I. FEJEZET.

(Melyben elmondatik a fiatal Krausz születése, ifjusága és atyjával való beszélgetése.)

Születtem a Külső-Szerecseny-utca 34. számú házban, fönt az emeleten a 119. ajtószám alatt, a lichthóf közvetlen közelében.

Atyám ugyane háznak az utcára nyíló homlokzatában jónévnek örvendő kalmár volt: sajtárúkkal és más tejtermékekkel űzött állandó és kiterjedt kereskedést; a ház majdnem minden előkelőbb ajtószámával és lichthófjával üzleti összeköttetésben állott: – még az akkor jóhírű Goldberger-családnak is szállított naponta két és félliter pasztörizáltat a 32-es alá, félliter külön, akiknek pedig cselédjük is volt.

Atyámat Krausz S. N. Robin-nak hívták: -31- zsenge gyermekkoromban a második emeleti gangon éppen ezért »der, der verfluchte, ist der Robin’s Sohn« jelzéssel pofozott a házmester; innen neveztem magam később Robinson-nak.

Sorsomat talán éppen az döntötte el, hogy tejkereskedésünk volt: itt tanultam megismerni és megszeretni főelemem, a vizet, mely később elhatározó fontosságuvá lőn életem folyásában. A tejeskannák előtt üldögélve sok, sok vizet láttam magam előtt: – oceánok és tengerek lebegtek szemeim ködében. Igazi tengerészvér folyt ereimben: gyülöltem és megvetettem a hitvány kis édesvizeket.

– Hallom, Móric, te ganef, – szólt spanyolul atyám – hogy nem akarsz mosdani.

Ekkor könnyekben törtem ki és mindent bevallottam neki: hogy mennyire irtózom a nyomorult édesvíztől és hogy csak a tenger végtelen keserü hullámai felé vonz minden vágyakozásom.

– Majd adok én neked keserüvizet – mondotta ősz atyám portugál nyelven. – Takarodj a szemem elől!

Ezután elmondotta, hogy fivérem néhány év előtt éppen ily makacsul vágyakozott -32- a keserüvíz után, mely őt addig hajtotta, míg végre is teljesen elhajtotta az atyai háztól. Hajósinassá lett, de a balsors átvitte őt Budára, ahol a Lukácsfürdőbe került és most tyúkszemvágói rabszolgaságban sínylődik.

Boldogtalan fivérem sorsa könnyekig lágyította atyámat: zokogva rúgott hármat a fenekembe és kért, hogy térjek a jó útra.

Megigértem neki és néhány napig igyekeztem elfojtani magamban a rossz gerjedelmeket. De természetünkön nem tehetünk erőszakot. Nekem is csak alkalomra volt szükségem, hogy vágyaim újult erővel törjenek ki belőlem ismét és ez az alkalom nem váratott magára soká.

II. FEJEZET.

(Melyben bennfoglaltatik, mint hagyta el szülői házát a fiatal Krausz, s mint ismerkedett meg a propeller-kapitánnyal, és a hajótörés.)

Egy napon lejött az emeletről Brechmittl s ekként szólított meg:

– Te srác, gyere stülni.

(»Stülni« óportugál nyelven – járkálni, -33- járni, járókálni, járadozni. Ballagi, Nagy Szótár.)

Kisétáltunk a Dob-utcába, ahol azután a fiatal Brechmittl elmondta, hogy le akar menni a Dunapartra, ahová tudja az egyenes utat. Bennem egyszerre feltámadt régi ábrándom, melyet Brechmittl hajhúzással és fülcibálással még csak jobban szított. Nem tudtam ellenállani részint a vágynak, hogy álmaim tárgyát, a nyilt vizet végre megláthatom; részint pedig Brechmittl mancsának, mellyel elől a hajamat fogta.

(»Mancs« óportugál nyelven: Manche, manches, csatorna, csatornázni, csatorázni, csatákozni, csatos cipővel lóbálni, lófrálni, lóbak. Átvitt értelemben: erdei nyünyüke, papi gefrence, valakivel gefrencét ugratni, becsapni; gőzturbina. Ballagi, Nagy Szótár.)

Elhatároztam, hogy elhagyom szülői házamat: ifju, bohó fejjel belerohantam a világba. Vajh sokszor megbántam azután, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, más kárán tanul az okos, tiszteld életedet, hogy hosszú apád és anyád legyen a földön.

Nagy kóborlások után végre leértünk a Dunapartra és én megpillanthattam a -34- végtelen, tajtékos vizet, melyet azonban inkább találtam tajtékosnak, mint végtelennek. Lent a hajóállomáson nagy sürgés-forgás volt, a karcsu, héttonnás propeller-fregatt ott himbálódzott már láncain.

– Jerünk a fedélzetre, – mondotta nekem Brechmittl – most még nem kell fizetni, aztán gyorsan leszaladunk, mielőtt megindul.

És a csalfa álbarát hátbavágásokkal felcsábított a propeller-fregatt fedélzetére. Bámulva néztem a tárgyakat és bámészkodás közben nem vettem észre, hogy Brechmittl eltűnik oldalam mellől. Heves, éjszaki szél fujdogált. Megfordulva, egyszerre csak kifeszített, négyszögletes vásznat pillantottam meg, mely a kéményről lelógó madzagra volt erősítve s melyet a szél feszesre duzzasztott ki.

– Felhúzták a vitorlákat! – kiáltottam ijedten. – Itt maradtam a hajón!

Egy hosszú, vékony ember állt mellettem. Azonnal megismertem a kapitányt. Kissé csodálkozva nézett rám.

– A vitorlákat? – kérdezte. – Mer’ ha ezt a zsebkendőt tetszik gondolni, amit szárítani… -35-

– Kapitány úr! – vágtam közbe. – Nem látja, hogy feszíti vitorlánkat a szél?

– No ja, már látom, hát persze – mondta bizonytalanul. – Tudom én, mi egy hajó! Hát igazán azt tetszik gondolni, hogy ez egy vitorla?

– Természetesen.

– Akkor jó – kiáltott, és büszkén vágta ki mellét. – ’Sz én is mindig azt mondom, de nem hiszik. Parolát, fiatal barátom. Vén tengeri medve üdvözli ifju kartársát. Ön megért engem. Igyunk egy pohár bagót és maradj itt, fiatal fóka, tudod mit, nem is kell fizetned az ötvast. Hollá, hollá, fel a vitorlákkal, ki a vízre, a vízre!

És karjára kapva, nagyokat táncolt örömében. Közben erős füttyentés hallszott és a hajó megindult.

A kapitány rumot hozatott és leülve a fedélzeten, régi viselt dolgairól mesélt nekem, hajótörésekről, viharokról, hajókról: – borzongva hallgattam elbeszélését.

Igy utaztunk sokáig a part hosszában, azután beljebb merészkedtünk. A kapitány azonban kissé sokat talált inni a rumból, s este, mikor elváltunk, a lépcsőn lefelé menet egyszerre éles rázkódás rántott ki -36- szobámból. Felugrottam és lerohantam a fülkébe, ahol elterülve láttam feküdni a kapitányt.

– Mi az? – kiáltottam rémülten.

– Bevertem a fejem, – nyögte ő – léket vertem ebbe a koszos fejembe.

– Léket? – kiáltottam rémülten. – De hiszen akkor sülyedünk.

Bután nézett rám.

– Gondolja? – kérdezte.

– Hát nem tudja, kapitány úr, hogy ha a hajó valahol léket kap, akkor elsülyed?

– Akkor is, ha a kapitány kapja a léket?

– A kapitány és a hajó: egy.

Gondolkozott.

– Mit csináljunk? – kérdezte.

– Azonnal be kell ugornunk a vízbe, hogy úszással próbáljuk megmenteni életünket.

– Beugorni?

– Igen. Először a kapitány úr, azután én.

– Nem! – kiáltotta tisztán csengő hangon a kapitány. – Akkor rosszul ismer engem. Egy kapitány utoljára hagyhatja el csak a hajóját, bár ott kelljen pusztulnia is! Csak ugorjon maga. Bátorság, bátorság! -37-

És nagyot lökött rajtam. Mit volt mit tennem, belevetettem magam a bőgő vizek közé, melyeket inkább vizeknek, mint bőgőknek találtam.

III. FEJEZET.

(Melyben az ifju Krausz bent van a vízben, némi megfontolás után kijön belőle és szerencsésen megmenekül.)

Rettenetes érzés volt. Azonnal tisztában voltam vele, hogy életemnek fordulópontjához érkeztem. Olyan dolog történt velem, amire nem számítottam, s amit nem éreztem még soha: egész testem, a szó legszorosabb értelmében, nedves lett. Ez a különös folyadék, melyet eddig csak atyám tejeskannáiban láttam, s melyből itt annyi volt: belefolyt zsebeimbe és mindenütt hozzámért, akárhogy lökdöstem el magamtól. Körülöttem, mint már említettem, bőgtek a vizek, és a hullámok oly magasra ugrottak fel, mint egy torony, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy egy torony egyáltalában nem ugrik.

Kétségbeesetten gondolkozni kezdtem, s eszembe jutott, hogy De Foe szerint én -38- most úszással mentem meg életemet. Hogy úszni hogyan kell, azt tudtam. Egyszer atyám boltjában, egyik tejeskannában láttam egy svábbogártól: gyorsan mozgatta a lábait és közben büdös volt. Nem fontolgattam tovább, gyorsan mozogni kezdtem: a többiről nem kellett gondoskodnom.

De már az első mozdulatnál irtózatos rémület fogott el. Kitűnt, hogy nem nyujthattam ki lábaimat, – mert azok beleütköztek valami keménybe, ami sáros volt. Kezeimet próbáltam kinyujtani: de azok is beleütköztek. A következő percben a hasam is beleütközött.

Rettenetes pillanat volt. Hiszen, villant át agyamon, ha folyton beleütöm a lábamat és kezemet, sőt hasamat a fenékbe, akkor nem tudok úszni, és ha nem tudok úszni, menthetetlenül elpusztulok. Végem van.

Buzgó fohászt küldtem a mennyek urához, aki meghallgatta szavamat. Rövid félórai kapálódzás után egy sötét tárgyat láttam úszni felém a vízen: valami deszkaféle lehetett, és aggódva vártam, elég lapos lesz-e, hogy ráülhessek. Az ég meghallgatta könyörgésem: Hangay Sándor összes költeményei voltak egy kötetben, ára 2 korona. -39-

IV. FEJEZET.

(Melyben a hajótörött Krausz kivetődik a partra és meggyőződik róla, hogy lakatlan szigetre került.)

A távolból sötéten és szikáran meredt felém egy rengeteg tömeg körvonala: valami sziklafoknak néztem. Csakhamar odajutottam és kezem egyenletes, pázsitnemű fűszálakba kapaszkodott bele. Kimásztam és végigfeküdtem a parton. Elaludtam és ebben a helyzetben töltöttem az éjszakát.

Másnap reggel a kelő nap ébresztett fel, talpraugortam és első pillantásom a vizekre esett, hogy látom-e még a propeller-fregattot. Ó igen, láttam még: véghetetlen messzeségben, elérhetetlen távolságban lebegett a láthatáron, már majdnem a budai part mellett volt. Fedélzetén megpillantottam a kapitányt, amint balszeme fölött éppen egy mitesszert nyomott ki, és zápfogával bajuszáról lerágott egy sörtét. Búsan integetett felém, és odasugott nekem, hogy nem vittem-e magammal véletlenül a rumosüveget.

Szomoruan fordultam meg és elindultam, hogy megismerjem a vidéket. Már néhány -40- lépésnyi út meggyőzött róla, hogy tropikus, egzotikus növényzetű, valószínüleg afrikai vidékre kerültem. Különös, egzotikus virágok, óriáspálmák, rengeteg, páfrányszerű erdőbe fogadtak mindenfelé. A legkülönösebb az volt, hogy a virágokat nem lehetett letépni: szívósak és nyúlósak voltak, mintha vászonból lennének és a szárukon végig gummi volt. Mikor az egyiket megfogtam, utána festékes volt a kezem.

Mindig csodálatosabb, tarkább növényzet vett körül. Egy órai út meggyőzött róla, hogy szigeten vagyok, egészen kerekalakú, különös, lakatlan szigeten, melynek közepéből kerek, lapostetejű fennsík mered ki, rengeteg erdőséggel és tropikus növényzettel borítva. Állatokat eleinte nem láttam. A part hosszában gátszerű töltés húzódott végig, körül az egész szigeten: e töltés hosszában mohhal bélelt barlangokat láttam, amint elhaladtam előttük.

Törtem a fejem, mely vidékére a világnak vetett ki végzetem. Földrajzból csak a Kalahári-szigeteket ismertem: úgy emlékeztem, hogy ott pingvinek vannak. De nem tudtam, hogy kinéz egy pingvin. Az egyik barlangból egyszerre borzasztó ugrással -41- barna, hegyesfejű fenevad vetette rám magát: nyakamba harapott, hogy felordítottam. Azonnal felismertem a Bolhus Budapestus nevű állatot: még volt annyi időm, hogy a kezemben hordott Hangay-kötettel fejbeüthettem: a Bolha széthasadt koponyával zuhant a földre.

És ekkor, egy fordulónál hirtelen óriási, fényes gömb ötlött szemembe, amely a domb lejtős oldalából látszott kigömbölyödni. Vele szemben a domb túlsó partján óriási, hegyes dárda állott ki tíz méternyire a talajból.

Most megértettem mindent és szívemet kétségbeesett tompaság töltötte el. Igen, szigeten voltam: egy megfeneklett szárazföldrész felszínén, mely valamikor, diluviális időkben ittragadt s a víz nem tudta magával vinni. Amelyet a tudósok női kalapnak neveznek.

V. FEJEZET.

(Melyben Robinson Krausz berendezkedik a hosszú egyedüllétre, és házat épít.)

Leültem a sziget egyik felére és kalapommal letakartam a másikat: kinyujtottam lábaimat is, melyek valamibe beleütköztek, -42- amire fel is raktam őket: – tekintve, hogy kissé rövidlátó vagyok, lábaim végét már nem vehettem ki tisztán; a messzeség ködébe veszve folytak be azok a vizek láthatárának vonalába és így igazán nem tudhattam, mi az, amire rátettem őket.

Közben eszembe jutott keserű sorsom és két nehéz könnyet töröltem ki orromból, míg egyszerű, gyermeki lelkem keseregve idézte vissza a multak boldog ábrándjait.1)

– Ojvej, ojvej, uu-u-u! – siránkoztam, az annyira kedvelt pesti automobilok tülkölését negélyezve. – Miért hagytam el szüleim házát, ősz atyám szelid feddő pofonjait. Most itt vagyok, távol idegenben, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, égre követ ne dobj, mert magad esel bele, mindenütt jó, de legrosszabb otthon.

– Miért tetszik úgy jajgatni? – kérdezte egy hang mögöttem.

– Hát ne jajgassak, – mondtam dühösem – most itt vagyok egy teljesen elhagyott -43- szigeten, egyedül, mutterzéle egyedül, mindenkitű felasszn. És még azt mondja, hogy ne jajgassak.

– Hát hogy akar maga egy Robinson lenni? – folytatta a hang. – A Krepecné zsúrján akar maga egy Robinson lenni? Vagy vasárnap este a Buzalka tánc- és illemteremben akar maga egy Robinson lenni? Vagy premierelőadás után a szinházi ruhatárban akar maga egy Robinson lenni? Az persze, hogy egy Robinsonnak egyedül kell lenni. Azért Robinson.

– De mit csináljak? – kérdeztem.

– Először is: ne törje a fejét. Azért vagyok én itt. Én a »Robinsonokat Kellékekkel és Kannibálokkal Felszerelő Részvénytársaság« képviselője vagyok. Van szerencsém a következő cikkeket ajánlhatni.

Ezzel a hang kinyujtotta kezét és egymásután rakta elém a tárgyakat, amiket megnevezett.

1. Egy teljes Robinson-öltözet 25 évi jótállással. Nyers szőrkucsma, húscafatokkal, kitünően félreszabott macskabőr kabát, rozsdás vasdarabok gomb helyett, cérna helyett dróttal varrva, modern Robinsonnak nélkülözhetetlen. -44-

2. Egy pár elegáns fakéregcipő, gombócnagyságú rücskökkel, mohhal bélelve. Tessék a cégre vigyázni, nemtetszőért visszaadjuk a pénzt.

3. Egy doboz válogatott, kutyazsírban áztatott homok mosdásra. Eredeti csak a »Yes« szócskával.

4. Egy szabályozható barlanglámpa, szárított agyagutánzat, elrejtett villamoségővel, égés közben eredeti faggyubűzt áraszt, kívánt mennyiségben.

5. Egy automatikus pók, mely a sarokban helyezendő el, nyomásra lemászik és az illető Robinsonnak a kezéből eszik. Egyszerre több legyet nem kell adni, mert elromlik a szerkezet. Ugyanez szabad zárral, bármely színben, tucatonkint olcsóbb.

6. Egy mércével ellátott lábnyomkutasz, mellyel a homokban azonnal felismerni a meztelen kannibállábnyomot. Ugyanez…

– Megálljon! – ordítottam közbe. – Micsoda lábnyomokról beszél itt maga?

– Hát mit akar uraságod, – dühösködött a hang – hát meddig akar itt maradni? Egy Robinsonnak egyszer csak muszáj kannibállábnyomokat találni. Igen ajánlom ezt a vörös lábnyomot, tucatonkint… -45-

– Hagyja abba, – mondtam – nekem nincs pénzem.

– Ne tessék aggódni, – mosolygott szivélyes kézdörzsöléssel a hang – már elküldtük a számlát a kedves tatának.

– Szent Jeromos! Hát mi lesz velem?

– Urasága itt fog robinsonkodni, míg nem jön valami kannibál.

– De mit csináljak én addig?

– Tőlem kérdi? Hát elmélkedni fog. Az ember ilyenkor elmélkedik.

– Mirül elmélkedjem?

– Tudja mit, – mondta a hang, zsebrevágva az árjegyzéket, fejére csapva a kalapot és begombolva a kabátját – elmélkedjék, hogy mért választották be Róka Pált a Petőfi-társaságba. Ajánlom magamat, legyen máskor is szerencsénk.

Ezzel a hang el is tűnt.

VI. FEJEZET.

(Melyben Robinson hasznos elmélkedéseknek szenteli idejét és viszont.)

Szomoruan fölvettem a Robinson-egyenruhát, a 227-es számu szőrkucsmát húscafatokkal, működésbe hoztam a pókot -46- és leültem elmélkedni, hogy miért választották be Róka Pált a Petőfi-társaságba.

De nem jutottam eredményre. Bús egyhanguságban teltek az órák és fogalmam se volt róla, mihez kezdjek. Három napi elmélkedés után végre nem bírtam tovább, és »Boldogtalan asszony« címre a következő kérdéseket intéztem a Pesti Hirlap szerkesztőségébe:

Tisztelt szerkesztőség!

1. Lehet-e őszinte barátság férfi és nő között, igen vagy nem, és ha igen, miért nem?

2. Igaz-e, hogy egy bolha harmincszor olyan erős, mint egy elefánt és ki ír Alba Nevis álnév alatt?

3. Frász Ferenc mért nem ír álnév alatt?

4. Aki Alba Nevis álnév alatt ír, az hol lakik?

5. Miért kell megsértődni egy tisztességes fiatal leánynak, ha valaki Balatonfüreden megvakarja a talpát?

6. Miért rövid a nyúl farka?

Néhány nap mulva megjött a válasz.

Boldogtalan asszony, 218. 1. Sokan, vajmi sokan törték már fejüket azon, ha vajjon lehetséges-e őszinte, igaz és nemes barátság -47- egy férfi és – mondjuk – egy nő között. Engedje, hogy a kételkedők álláspontjára helyezkedve felsóhajtsunk Szomaházy Istvánnal: ki tudja? Mi csak sejthetünk. Tisztességes asszonynak egyiránt nem ajánljuk férje távollétében az ilyesmit. 2. Majd utána nézünk. Alba Nevis álnév alatt ő maga ír. 3. Igen. 4. Egyelőre még ő se tudja. 5. Lehetséges. 6. Erre a kérdésre a »Mindennapi Problémák«-ban fog felelni a bölcs Kádi.

VII. FEJEZET.

(Melyben Robinsonunk, mint olyan, némi érdeklődés középpontjába kerül.)

Egy reggel kijöttem a barlangból és gyorsan összehajtogatva, bedugtam a tokba. Nagyon melegen sütött a nap, lementem sétálni a partra. De már az első fordulónál kővé meredt minden hajamszála és kiütött rajtam egy hideg veriték, habbal, minden nélkül.

A plüs-pázsiton, lábait a vizbe lógatva, ült egy borzasztó kinézésű vadember és egy szövetkezeti igazgatót evett. Az igazgató már félig meg volt éve, csak derekától kezdve lefelé, a fejéig, lógott még ki a kannibál -48- szájából és dühösen hadonászva magyarázta ez utóbbinak, hogy ő azokat a részvényeket még áprilisban átadta és hogy hagyják őt békében, mert rágalmazási pert indít. A kannibál azonban hidegen rágalmazta tovább és csak a kezével, egy könnyed mozdulattal jelezte, hogy nem tud felelni, mert tele van a szája.

Vízáthatlan eternit-kővé meredve, szemléltem a rettenetes jelenetet. E percben azonban észrevett a kannibál és egy hirtelen slukkal egyszerre lenyelve a szövetkezeti igazgatót, egyenesen felém tartott. Rémülten futásnak akartam eredni, de ő megelőzött.

– Péntek? – kiáltottam elfúlva.

– Igen, – felelt ő – tizenharmadika, déli tizenegy óra. Tizenkettőkor zárjuk a lapot. Addig meg kell írnom ezt a cikket is.

– Mit akar tőlem?

– Semmit. Egy interjuvicseket. Nincs revicsek. Ne féljen, tata. Én kérdezek és maga nem felel.

Egy darab papirt vett elő és sorba bejegyezte a kérdéseket:

1. Mióta van már ezen a lakatlan szigeten uraságod? -49-

2. Egészen önzetlenül folytatja ezt az életmódot, vagy valami érdekszövetkezet áll mögötte, mely pausáléval támogatja?

3. Szterényit ismeri?

4. Milyennek találja itt a viszonyokat ön és nem vállalná liberális alapon a kultuszminiszteri tárcát?

5. Ezzel a visszavonulással a titkos választójog mellett akar ön tüntetni, jelezve, hogy kívül akar maradni minden párton?

Másnap »A Nap«-ban a következő cikk jelent meg:

A cikknek megvolt a maga hatása. Az érdeklődés minden oldalról megindult: a reporterek kezdtek felfülelni és naponta több interjunak kellett alávetnem magam, ami, visszavonult életemre való tekintettel, eleinte meglehetősen fárasztott. De az eredmény nem maradt el.

A következő héten ugyanis megjelent arcképem a »Tolnai Világlapjá«-ban, alatta ezzel a cikkel:

-52-

VIII. FEJEZET.

(Melyben az elaggott Robinson helyzete némileg csökken és gyanánt.)

Az ismertetés feltűnést keltett. Kezdtem divatba jönni. A zsúrokon rólam beszéltek az emberek és a »Vegyes« rovatokban viták indultak meg, hogy mennyit eszik rendes körülmények között egy normálisan fejlett Robinson és hány évig él a pingvin. »Az Ujság« karácsonyi körkérdésére: »Lehet-e tisztességes nőnek szeretni egy Robinsont?« válaszolnom kellett. Kalapomat és ruhámat kitették a Holzernél: néhány nap mulva megjelentek az első hús-cafatos női szőrkalapok a Kossuth Lajos-utcában és divatba jöttek a facipők is. Robinson-láz kezdte izgalomba hozni Budapestet. Egy napon megjelent nálam a »Nyugat« szerkesztője és felszólított, hogy próbáljak egy verset írni nagyhírű lapjába, azután esetleg tarthatnék felolvasást a Royalban.

Elfogadtam a felszólítást és két verset írtam, egyet a »Nyugat«-ba és egyet a »Hét«-be. -53-

A »Nyugat«-ba:

-54-

A »Hét«-be:

Verseim általános, titkos feltűnést keltettek; senki se beszélt róluk, de mindenki dühös volt. Felolvasást tartottunk a Royalban, óriási közönség előtt; előadtam, mily -55- szomorú, reménytelen a helyzete egy Robinsonnak, aki egyedül és elhagyatva él az emberek sokaságától távol és akit nem ért meg senki. A felolvasást robinzongora kísérte. Ötezer koronát vettünk be.

Visszatérve a szigetre, már messziről egy épülő, hatalmas arányú palota favázának körvonalait pillantottam meg. A »Finom Robinson«-hoz címzett szálloda volt ez, mely ezer szobával és gázfütéssel most alakult a sziget északi csúcsán. A prospektus szerint kissé fáradságos szerepet szánt nekem a vállalkozást kiaknázó részvénytársaság.

Délelőttönkint két órára bekerített nagy térségre szabadon elővezettek: – a korlátok mellett ilyenkor már érdeklődve tolongott a Lipót- és Belváros műértő közönsége. Nekem egy barlangból kellett kijönni, teljes felszerelésben, hosszú, fehér szakállban, vad kifejezéssel néhányszor szomorúan körüljárni, közben elmondani a Pakots József által e célra írt és pályadíjat nyert »Ó mily egyedül vagyok« kezdetű monológot. Ezután a szálloda libériás szolgája két csínos, faragványokkal diszített fatörzset nyujtott át nekem, melyeket addig kellett dörzsölnöm, -56- míg meggyúlnak, ez volt a legnehezebb, mert sokszor már előbb meggyúltak. Póketetés és más apróságok fejezték be a hivatalos órákat.

Ezért a munkáért járt nekem a szállodában egy csínosan berendezett szoba, koszt, fütés, világítás stb. Eleinte meg voltam elégedve, de később, mikor nagyobb lett a forgalom, mindenfélét követeltek tőlem, körülszaladgáljak, furcsa hangokat mondva közben és az égő fatörzsekkel dobáljak, melyeket szájammal kelle elkapnom. Vadembert is kellett adnom, ebbe nehezen tudtam belejönni. A prospektus szerint mindenkinek, aki a belépőjegyet befizette, joga volt engem megtapogatni: ezek aztán emléktárgyakat vágtak ki a ruhámból és ősz, bozontos szakállam fürtökre tépdesték.

Januárban állt be a válság. A társulatnak ugyanis ebben az időben oly jól ment már, hogy általános irigységet keltett mindenütt. E hónap elején azután vakmerő konkurrencia támadt fel ellenünk: a szomszédos Szunyog-szigeten ellen-Robinsont léptettek fel, klerikális programmal. Az új Robinson bejárta a vidéket és mindenféle újításokat igért: – friss szigetet, olajjal -57- szagtalanított barlangot, rendes személyzetet vademberekben és egyebekben és tisztességes svéd dörzsölő-fadarabokat.

»Robinson és Vidéke« címen lapot indítottunk, melyet az Első Magyar Leszámítoló Robinson támogatott s melynek szerkesztésével engem bíztak meg. Az érdeklődés óriási tömegeket csalt szigetünkre. Terjeszteni kellett a fürdővendégek részére szánt telepet: – a számomra bekerített térséget mindennap szűkebbre kellett összehúzni. Egy napon az »Ó mily szörnyű az egyedüllét« című monológot sem tudtam már rendesen elmondani, mert oly kicsi volt már a hely a korlátokon belül, hogy gesztikulálás közben folytonosan beleütöttem a kezem a zsúfoltan szorongó tömeg orraiba és több szemet kivertem. E napon elkeseredve mentem fel az igazgatóhoz.

– Igy nem mehet tovább, – mondtam – hiszen nem tudom már kinyujtani a lábaimat. És ez a folytonos lárma, ez a rettenetes sok ember tönkretesz. Állandó ideglázban élek, nem bírom ki így. Egy percig, egy percig akarok csak egyedül lenni, egyedül… ó!… egyedül…

És sirtam. -58-

Az igazgató savanyuan vonogatta a vállait.

– Micsináljak magával?

Igaz, mit tehetett, fájó szívvel furakodtam vissza a tömegen keresztül robinsonságom sivár tanyájára – de már későn volt. A barlang körül egyáltalán nem lehetett már helyről szó. Ki akartam dugni fejemet, a sokaság feje fölött – de kezeimet már nem nyujthattam ki. Kinyomtak, keresztül nyomtak a korláton, lepréseltek a partról, belegyömöszöltek a vízbe.

A szigeten nem volt már számomra egy talpalatnyi hely!

Zokogva úsztam ki a pesti partra. Végigrohantam az utcákon, egyetlen zúgot keresve, ahol egyedül lehetek… Be szerettem volna bújni a kanálisba, fel szerettem volna mászni a telegráfdrótra – minden hiába!

Egy ásító, sötét kapu nyílott meg előttem. Vakon, kétségbeesetten berohantam. Nyirkos hüvösség csapta meg arcomat. Körülnéztem: – tágas, boldog üresség fogadott mindenütt, megkönnyebbülve, hörögve sóhajtottam fel és leroskadtam a földre… Azután fölvetettem szemeim. -59-

Egy ősz, fehérszakállú aggastyán állott előttem egy magaslaton és hajlongott.

– Hol vagyok és ki vagy te? – rebegtem.

– Én Mihálovics Ödön vagyok – felelte bölcs mosollyal az agg. – És ez a Magyar Királyi Opera egy »Eliana« előadása.

Hosszú, tompa kongás búgott fel szavaira – az óriási helyiség zúgott és búgva rengett, mint egy titáni tengeri kagyló. Megkönnyebbülve, hosszú sóhajjal terültem el a földön és kiadtam nemes lelkemet egy kötetben, az Athenaeum kiadásában, ára 3 korona. -60-

– Fantasztikus regény. –

(Irhatta volna: VERNE GYULA.)

I. FEJEZET.
Egy vakmerő fogadás.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord.

Ez a röviden és határozottan elhangzott párbeszéd egy közepes ízléssel berendezett szálloda második emeleti ebédlőhelyiségében folyt végbe. Két magas termetű férfi állt egymással szemben: az egyik, lord Vack-Beél Rochester, szőke szakállú, nyugodt tekintetű, negyvenes ember. A másik Sanssou tábornoknak nevezte magát, mozgékony, fürge járású úr volt ez, azonnal fel lehetett ismerni, hogy a víg Gallia szülötte. -61- Élénksége szembetűnő ellentétet képezett az angol főúr kimért modorával.

– Ön tehát azt állítja, – folytatta, e jellemzést bevárva, lord Rochester két centiméterre kimért hangon – ön tehát azt állítja, hogy másfél, értsd másfél nap alatt eljut innen, a Csömöri-út végétől a Filatori-gátig, beleszámítva minden közlekedési eszközt, melyet igénybe vehet.

– Állítom, kedves lord. A terv talán fantasztikusnak látszik első percben, s a helyzet ismerői talán mosolyognának rajtam. De ez csak sarkalja az én ambiciómat. Ön ismer: ura szoktam lenni szavamnak.

– Jó, de itt nem a holdbautazásról van szó. Azt értem. Azt meg lehetett csinálni egy kis energiával. Az ember vesz egy golyót és felrepül vele. De tudja ön, mi az a Csömöri-út? És tudja ön, hol van a Külső-Stáció-utca? És elképzeli-e ön, uram, mit jelent a Lábficam-köz Budán? S látta-e már a Rákóczi-utat olyankor, mikor javítják? S látta-e már Budapestet éjjel?

– Bízza csak rám, kedves mylord. A fő az, hogy ön tartsa a fogadást.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord. -62-

II. FEJEZET.
Készülődések.

Két óra harminc perckor távozott Sanssou tábornok a szállodából. Könnyű és kellemes volt az idő: – az Aréna-út felől üde flaszter-szag lengedezett. Lakására ment és becsöngette inasát.

– Készülj, – mondotta ridegen – egy óra mulva indulunk. Hozd be a térképeimet.

– Hová? – kérdé a régi cseléd.

– Budára – volt a hideg válasz.

A hű inas arcán egy izom sem rándult meg. Behozta a térképeket, a mikroszkópot, a sextánsokat: – két logarlécet és a nagy, diasztigmátos teleszkópot. A tábornok számításokba merült.

– Ha a föld tengelyét 1780 km-nek vesszük, – magyarázta a hű inasnak – akkor ez egyenlet alapján

ahol d a Csömöri-út együttható-komponense, láthatod, kedves Puss, hogy délután félnégykor kell indulnunk. -63-

E percben éles csengetés hallatszott. Felugrottak. A küszöbön egy zömök, tagbaszakadt férfi alakja jelent meg.

III. FEJEZET.
Váratlan fordulat.

– Ki ön és mit kíván? – kérdezte a tábornok, megtartva lélekjelenlétét.

– A házmester vagyok – mondotta a férfi és előre lépett. – A házmester vagyok.

A tábornok hátrált. Zsebébe nyult és megmarkolta toledói körömpucolóját. Aztán rekedten ismételte a kérdést:

– Mit akar?

– Csak azt jöttem mondani, hogy délután hatig ne tessék csavarni a vaszalejtungot. A Csömöri-úton javítják a csövet és nincs víz addig.

IV. FEJEZET.
Vízhiány. Fénysugár az éjszakában.

Ime tehát, mindjárt útjának elején a vízhiány fenyegető réme merült fel bátor és elszánt hősünk kitűzött célja elé!

– Mi lesz? – kérdé az inas. -64-

A tábornok egy percig habozni látszott. De csak egy percig. Azután felragadott egy iránycsövet és számításokba merült.

– Azonnal indulnunk kell – mondotta tíz perc elteltével. – Meg kell változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri-út elején csőjavítás van: ott élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény, szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkuckig és az éjszaki sarktól a déli sarkig: – vakmerőségében odáig ment, hogy keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon…

– És…? – kérdezte remegve az inas.

– Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec-utca sarkán – mondotta tompán a tábornok. És egy könnyet törült ki szeméből. Majd erőt véve magán, így folytatta:

– Nekünk tehát a Stefánia-úti kocsikorzón kell megkísértenünk az átkelést, a városligeti pampákon keresztül. Vizet nem vihetünk magunkkal. Fókabőrbe kötjük műszereinket és Davy-féle lámpával, hágcsón próbálunk a bennszülöttek telepéig férkőzni, melyet a vadak »vurstli«-nak neveznek. Indulhatunk. -65-

V. FEJEZET.
A legsötétebb vurstliban.

Az éjbemeredő, komor póznák között méltóságteljesen terült el a messzeségbe a városligeti rengeteg. A vadállatok már pihenni tértek, csak néhány kivert baka kóválygott még az elfeketülő réten. Sanssou tábornok és hű inasa egy lehajló tölgyfa törzsöke mögött foglaltak helyet, készenlétben tartva a kanoét.

– Odanézz – súgta hirtelen a tábornok.

Alig pár lépésnyire tőlük rettenetes látvány derengett a félhomályban. Lobogó, vörös lepedők között, őrült forgatagban keringett egy csomó tropikus vadállat: – struccok, lovak, pingvinek, elefántok – és rajtuk ülve ez állatokon, vad hujrázás mellett…

– A bennszülöttek – susogta a tábornok. – Vigyázz! Feküdj hasra; lehetőleg hangtalanul oda fogunk csúszni a fű között.

Visszafojtott lélegzettel csúsztak előre. Tíz lépésnyire megállapodtak és néhány percig borzadva nézték a rémes jelenetet.

– Absteigen, ode’ zahlen! – kiáltotta közvetlen közelükben egy vészteljes hang. -66-

E percben megállott a forgatag: a bennszülöttek leugráltak és a fény kialudt.

– Meg vagyunk mentve! – sóhajtott megkönnyebbülve a tábornok. – Túl vagyunk a veszélyen. Most csak tovább!

VI. FEJEZET.
A tűzvonalon át!

Este 7 órakor, szeptember 15-én, Sanssou tábornok és Puss, a hűséges szolga, ott állottak a Nagy- vagy Gizella-út elején: még ezen az estén át akartak kelni a Stefánia-korzó nevű zuhatagon, szemben a Kolegerszky wigwam erődítményeivel, ahol élelmiszerhez reméltek juthatni.

Az ég derüs volt; – dermesztő meleg és nehéz hagyma-illat fujdogált a Király-utcai pampák felől.

A tábornok földre szegezte műszereit és számításokba merült: a Szélesség 38° 41′-án, a Hosszúság 47°-án és a Büdösség 100°-án voltak. A szomszéd falvakból összecsődült néhány bennszülött és vad hejehujja mellett egészen sajátságos belföldi dalokat üvöltöttek.

Néhányat föl is jegyzett a tábornok: -67-

Tam, tam!… Elmegyek a parkba… hol az élet tarka… Tam, tam…

Puss és a tábornok hirtelen átvetették magukat a támadók kordonján és a korzó partja felé igyekeztek.

Borzasztó látvány tárult elibük. A Klub-indiánok ádáz dühhel nyargaltak egymásra a szorosban, nők és férfiak, nemzeti viseletben, őrült kavargásban tomboltak a szédítő forgatag közepett. Túlnan a Kolegerszky wigwamot is megszállva tartották a vadak: tollakkal, madarakkal és más lim-lommal diszített fejdíszben, láncokkal és gyűrükkel fülükben és orrukban, ültek a nők és sötétbarna, gőzölgő folyadékot ittak villogó szemekkel, vad hahota kíséretében. Egy emelvényen őrült hangzavarban szilaj csatadal szólt: a »Sorrentói emlék« című nemzeti dal rémes akkordjait hozta feléjük a szirokkó. Ugyanez a dal szerepelt az összes bennszülöttek könyökén, kinőve.

– Itt nem mehetünk át – mondta elsápadva Puss. – Valamit ki kell találni.

– Pedig nincs vesztegetni való időnk – felelt a tábornok sötéten. – Tennünk kell valamit. Van nálad kés?

– Mi a terve? -68-

– Alagútat ásunk a szoros fenekén és azon keresztül jutunk át a tulsó partra. Kövess.

VII. FEJEZET.
Elárulva. A vadak kezében.

Azonnal munkához láttak. Egy pad alatt tompa késeikkel felturták a kavicsos talajt és négyszögalakú nyílást vágtak ki belőle. Tíz percig dolgoztak így.

Hirtelen a tábornok kiáltást vél hallani háta mögött. Egyidejüleg mintha súlyos kéz nehezedett volna nyakára s határozatlanul olyan érzése is volt, akárcsak valaki cugos cipővel háromszor teljes erejéből a fenekébe rúgna.

– Mi ez? – villant keresztül agyán. – Elárultak volna bennünket?

Iránytűjéhez kapott és gyorsan számításokba akart merülni. De már nem volt ideje.

Ellenállhatatlan erő markolt bele gallérjába és magnetikus tengelye körül 3″ alatt megfordította a tábornokot. Annyi ideje sem volt, hogy e forgássebességet kiszámítsa. Egy duzzadt, rémes arc meredt rá, kerek föveggel, melyen kitépett lófark himbálódzott.

– Mi lesz itt, nyavalyás csibészek? – -69- ordított nemzeti nyelvén az arc. – Ásni? Lyukat ásni? Mars a kapitányságra.

E borzasztó, idegenszerű szavak értelmét a tábornok ép oly kevéssé fogta fel, mint olvasóink. De tisztában volt jelentőségükkel.

– Váltságdíjat követelnek tőlünk – súgta oda Pussnak. – E nép cserekereskedésből él és mindenféle csecsebecsének nagy értéket tulajdonít. Főistenük Nimolé, akit köpködéssel és füst-áldozattal tisztelnek, mely utóbbi szertartást szájukba vett tompa rudakból végzik. Szerencsére elláttam magam ilyennel: meg fogjuk kísérteni a szertartást, s erre tán azt hiszik majd, hogy törzsükhöz tartozunk.

S ezzel oldalzsebéből kivette egyikét ezeknek a barna levél-tekercseknek. De a hatás borzasztó volt.

VIII. FEJEZET.
Rettenetes órák.

– Micsoda? – ordított a maori-főnök képéből kikelve – engem akarsz megvesztegetni, büdös jassz? És még hozzá rongyos portorikóval? Na megállj! Majd adok én neked portorikót! -70-

Borzasztó roham következett: a tábornok csak annyit érzett, hogy gallérját függőlegesen ható erők eredője irányban hevesen elmozdítja, míg a föld vonzóereje ellenkező oldalról működésbe lép. Éppen hogy a nehézségi nyomatékot számíthatta ki, azután ennyit mondott csak:

– Elvesztünk.

Szűk, fehérre meszelt szobába vitték őket, hol egy hideg tekintetű vad elé kellett állniok, akit a többiek Foggal-Mazóur-nak neveztek. Egyik szeme helyén csiszolt, kerek üveg volt arcába vésve.

– Lela-Ka-Tolni! – mondotta rövid, krákogó hangon. És köpött. Pusst és a tábornokot alacsony, hideg kamrácskába vitték, ahol pokróccal letakart pad állott. A mécs gyér világításánál sápadtan meredtek egymásra.

– Mi lesz velünk? – suttogta Puss.

– Mindennek vége – mondta rekedten a tábornok. – Foggal-Mazóur, a főpap eldöntötte sorsunkat. Nem láttad, hogy köpött?

– Rettenetes! És mit jelent ez?

A tábornok ránézett. Arcán két sápadt -71- könny jelent meg, aztán megemberelte magát és érctelen, síri hangon szólt:

– Mihelyt keleten felkél a nap s a hajnali csillag elalszik: apró darabokra vágva felfalnak bennünket Foggal-Mazóur és a többiek. Imádkozzunk, Puss!

IX. FEJEZET.
Utolsó percek. Egy új név.

Reggel öt óra volt. Hamuszürke fény világolt be a rácsos ablakon: Puss és a tábornok félig elalélva, bóbiskolva várták a sötét halált. A tábornok éppen azt számítgatta, hány percük van hátra, amikor a szemben lévő pad alól sajátságos, horkolásszerű hang ütötte meg fülüket.

Összehuzódva vártak. A hang ismétlődött.

– Mintha valaki horkolna a pad alatt! – jegyezte meg suttogva Puss.

– Egészen olyan – mondotta a tábornok. – És ennek csak egy oka lehet…

– És ez?

– És ez az, hogy csakugyan horkol valaki a pad alatt.

Ebben a pillanatban megragadta Puss karját. A pad alól hirtelen egy vörös fej -72- jelent meg és két szemével kísértetiesen, borzasztó kifejezéssel meredt reájuk. Vörösesbarna, sajátságos föveg vette körül e fejet, melynek elől kerek bádoglapocska képezte idegenszerű díszét. E bádoglapon pedig titokzatos jelvény gyanánt állott e szám: »333«.

– Figyelj! – suttogta a tábornok.

Visszafojtották a lélekzetüket.

– Gentóg! – mondotta a fej, mintha tompa sírboltból jőne a hang.

X. FEJEZET.
Gentóg!

– Gentóg! – mondotta még egyszer a fej.

Két lépést tett előre és meglátta a foglyokat.

– Ájvej! – szólt ismét és lefelé legyintett kezével. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a tábornok tüdejéből.

– Tehát ön tud németül? – kérdezte örömmel a vadat.

Ezentúl a társalgás német nyelven folyt tovább. Megtudták, hogy a vadat Honfi Dórának hívják, hogy világot járt, magas -73- színvonalú ember, aki messze kiemelkedik a bu–da–pest–i sivatag őslakóinak sorából. Elmondta, hogy az itt elérhető legmagasabb állást, a »Hor-Dhár«-i, vagy »khöz-szol-gha«-i hivatást tölti be: – utána közvetlenül a Főserif, másként Főszerkesztő következik, aki az emberáldozatokat végzi. Bejárta és ismeri az egész hegyvidéket: – volt a Retek-utcában és veszekedett a külső Váci-úton: – behatolt az Erzsébet-tér rengetegeibe és egyszer egy levelet vitt Braun Sándornak, a vá-Rosligeti cserjéken keresztül.

– Ne tessék félni, – mondta aztán jóakarattal – ismerem én itt a járást. Megvárjuk, míg azok reggelizni mennek és aztán nyugodtan elvonulunk a másik szobán át. Csak tessék rám bízni.

Meg voltak mentve!

XI. FEJEZET.
Kon-Flis-on a Thököli-úton át.

Meg voltak mentve!

Egy óra múlva Puss, a tábornok és a hor-Dhár ott álltak a Gizella-út elején, ahonnan egészen a Pályaudvarig beláthattak -74- a tartomány szívébe. A tábornok közölte Dórával merész útitervüket.

– Konflist hozok, – mondotta a hor-Dhár – aztán mehetünk együtt.

A Kon-Flis sajátságos közlekedési eszköze e vidéknek. Három, néha négy kerékre alkalmazott bőrtok ez, melyet szíjak tartanak össze. Egy a tudósok által még nem eléggé tanulmányozott állatot, az ú. n. »gebbé«-t fogják elébe: ez állat gyakran némileg hasonlít a közönséges lóhoz (cavallus eques), de csontvázát kívül hordja és nem táplálkozik.

Nemsokára hoztak egy ilyent: Pusst és a tábornokot megragadták és belenyomták a bőrtokba, míg a hor-Dhár felült a vad mellé, aki a »gebbé«-t hajtotta, közben ősmagor imákat mormolva magában, »Zöreganyád« és »Körösztanyád« főistenek neveinek sűrü hajtogatásával. Dóra megnyugtatta őket, hogy nem bánt, csak mikor fizetnek neki.

XIII. FEJEZET.
Életre-halálra.

Megindultak. Jobbra és balra sorban maradtak el a szürke, komor erődítmények: lent a kapukban vadtekintetű Házmesterek -75- álltak. Régi utazók műveiből ismerte már őket a tábornok; elmondotta Pussnak, hogyan rohanják meg »Ka-Pupénz« harci kiáltással a vándort, aki rablóváraik közelébe kerül, mily szertartások közt harapják le foglyaik gyermekeinek fülét, ha azok kijönnek a gangra, stb.

Beszélgetés közben már feltűntek a láthatáron a Pályaudvar hófedte csúcsai. Alig három óráig tartott az egész út: gyalogosan tíz percnél is több időt vett volna igénybe.

De ekkor váratlan szerencsétlenség történt.

XIV. FEJEZET.
»Nincs vesztegetni való idő!«

A vad iramot nem bírta el talán, elég az hozzá, hogy a szilaj »gebbe« éppen a Pályaudvar előtt egyszerre végleg megállt: lefeküdt a földre és boldog mosollyal arcán megdöglött.

Ki kellett szállniok.

A vakmerő tábornok útja elé tehát ismét áthághatatlan akadály gördült. A kegyetlen Végzet!

– Mit tegyünk? – kérdezte Puss és sápadtan nézett a tábornokra. -76-

Ez nem felelt. Összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal, fehéren és nyugodtan nézett szembe a lemenő nappal, míg a Rottenbiller-szoros felől éles, fagyasztó sajtszag csapott szemébe. Hirtelen dacosan fellángoltak szemei. Felemelte karját és szilárd, rajongó hangon kiáltott:

– Nincs veszteni való időnk! Nem szabad visszariadni semmitől: cselekednünk kell! Fantasztikus tervem van: – de válogatni nem lehet. Ide hallgassatok, bajtársaim: – villamoson fogunk az Eskü-térig hatolni – egy szakaszjeggyel!!!…

XV. FEJEZET.
Egy egész lélek.

Indulni akartak, de e percben borzasztó kiáltás hallatszott a hátuk mögött. Megfordulva, eltorzult arccal és irtózatos mozdulatokat ejtve pillantották meg a Kon-Flis vezetőjét. Száján véres tajték jelent meg, szemei kimeredtek, vért hányt és karjait percenkint 90 kilométert kitevő sebességgel forgatta.

– Mi ez? – kérdé megdöbbenve a tábornok. -77-

De a hor-Dhár megnyugtatólag legyintett.

– Ez semmi. Kevés pénzt tetszett adni, olyankor így szokott.

Sanssou zsebébe nyult s egy pénzdarabot nyujtott át a Kon-Flisnak. Ez mindkét kezével megragadta s »Zöreg-a-Niad«, »Köröszt-a-Niad« sűrü emlegetése közt fuldokló habzsolással torkába gyömöszölte. Azután három keserüet köpött a tábornok cipőjére és közéje csapva a döglött lónak, elvágtatott.

Meg voltak mentve!

XVI. FEJEZET.
Előre, előre, egészen a Baross-bálványig!

Hideg, bóraszerű szelek fujdogáltak. A Villamos, horgonyt vetve, nyugtalanul himbálódzott sínein.

A tábornok gyorsan beszerezte a legszükségesebb tárgyakat, ami útközben nélkülözhetetlen a vérbeli utazónak. Régi írók műveiből ismerve a viszonyokat, néhány vízáthatlan ponyvát vásárolt Grill könyvkereskedésében, amire, később látni fogjuk, mily szükségük is lett. Azután -78- vízáthatlan vasakat, könyökszorítókat, vízáthatlan élelmiszert és vízáthatlan vizet vásárolt; konzervekkel még hazulról el voltak látva.

Reggel kilenc óra öt perckor, kedvező szél mellett, bátor bizakodással és reménnyel – a Villamos megindult bizonytalan jövője felé.

A beszállás elég simán ment végbe. A bejáratra fel volt függesztve a »Meg-Thelt« tábla, ami azt jelentette, hogy már csak harmincan szállhatnak fel. Borzasztó gomolygás támadt: a bennszülöttek, itteni szokás szerint, egymás torkába haraptak és vas-szögekkel döfték egymás lábát. Puss és a tábornok revolvert rántottak és néhány bennszülött holttestén keresztül felrohantak a Villamos előhelyiségébe. Éles csengetés hallszott: – a Villamos nekilódult – és elhagyta a kikötőt. Néhány bennszülött férfi és nőszemély (utóbbiak a jellemző óriáskalapban) sivítva kapaszkodott bele a feljáró lépcsőibe: ezeket a Villamos kapitánya, a Ka-Lauz döfölte le.

Kint voltak a nyilt Thököli-óceánon.

A tábornok éppen a berendezkedéshez fogott egyik sarokban, mikor háta mögött -79- suttogva hívta valaki. Megfordult és kint a Villamos kiugró csengőszerkezetén egy embert pillantott meg, aki kuporogva húzta össze magát.

A hor-Dhár volt.

– Ne tessék szólni bent – suttogta – és tessék a jegyárat nekem ideadni. Van jegy nálam. Ne tessék szólni.

És két sárga jegyet nyujtott át a tábornoknak.

A tábornok mindent megértett.

Ez volt a szakaszjegy.

XVII. FEJEZET.
A Baross-bálvány. Borzasztó percek.

A távol ködéből egyszerre, mint egy jelenség, meredt ki tíz óra felé egy érdekes és sajátos építmény: a Baross-bálvány, a bennszülötteknek, úgy látszik, valamelyik fetise. Merev, formátlan idomaival, kidülledt szemeivel valami borzongatóan idegenszerű hatást gyakorolt. A bennszülöttek egy régi papja, Tehet-Ségh-Telen csinálta, a nép, úgy látszik, nagy tiszteletben tartja; a körülötte heverő csontok és szalámi-hajak, szivarvégek tanuskodnak ama vér- és füstáldozatokról, -80- melyeket e bálvány tiszteletére rendez a vadregényes babona.

Derült időben siklott a Villamos be a Rákóczi-öbölbe. Már-már úgy látszott, minden veszély és balsors nélkül érik el az Erzsébet-szorost, amikor, szemben a Hauer-romokkal, hirtelen robajszerű zúgás töltötte be a levegőt.

– A ponyvát! – kiáltott a tábornok. – Ez a Fecs-Ken-Deő orkán!

De nem fejezhette be szavait. A következő percben zuhogó vízszilánkok kavarogtak szemeik előtt. Borzasztó kiabálás, tolakodás támadt: mindenki életére gondolt csupán. A nyitott ablakon keresztül ellenállhatatlan erővel zúdult be a halálos, kérlelhetetlen zuhatag.

A tábornoknak még volt annyi ideje, hogy elmondhatta Pussnak, miről van szó. E vidéknek borzasztó elemi csapása az itt Ucca-Fecs-Ken-Deőnek nevezett vízzuhatag, mely egészen váratlanul tör elő néha valahonnan és vakon, vadul lerombol mindent, ami útjába kerül. Gyakran egész Villamosokat sülyeszt el, utasokkal együtt.

Puss előrángatta a ponyvákat és hozzáfogott, hogy sátort feszítsen ki belőlük. De -81- ekkor egy kéz érintette vállait. Megfordult. Két sötét, hideg, kegyetlen szem meredt reá a homályból. Hűvös borzalom futott végig tagjain. És ekkor tompa, szívremegtető hang támadt a sötét háttér felől.

– A jegyeket!

XVIII. FEJEZET.
A jegyeket!

A tábornok zsebébe nyult és szótlanul nyujtotta át a két jegyet, melyet a hor-Dhártól kapott. A magas, sötét férfi marokkal beleragadott és vad, mohó vággyal emelte szemeihez. Azután rekedt ordítás szakadt ki tüdejéből.

– Hiszen ez már használt jegy! – bőgte dühödten. – Mars, mars, lefelé!

Hogy a következő pillanatokban mi történt, arról egyikük se tudott számot adni. Ellenállhatatlan erő ragadta meg őket – egyszerre mintha a levegőben lettek volna. Egy recsegés, egy zuhanás – és a Villamos eldübörgött előttük.

És most itt álltak, élelmiszer, víz, remény nélkül: elhagyva és tanácstalanul – itt álltak a Körút-sivatag közepén. -82-

És nem messze tőlük a legborzasztóbb sötétség, vadság és rémület tanyája – nem messze tőlük az egymástevő Irokéz- és Ujságh-Irokéz-indiánok irtóztató életének színhelye – a New-York!

XIX. FEJEZET.
A Számum. Menekülés.

A kétségbeesés és a járda szélén állottak. Előre kellett hatolni minden áron, de hogyan? A Körút-sivatag reménytelenül tárult a messzeségbe. Szemeik előtt közeledett az este is és borzalom volt arra gondolni, hogy itt töltsék azt el, ahol minden percben megtámadhatják őket az árverési hiénák. Néhány gyanus árnyék úgyis ott ódalgott már körülöttük, a Könyvügynökök legveszedelmesebb fajtájából: alattomos szemű, csíkos szőrű, kifejlett példányok. Két hátsó lábukon járnak. Mutatvány-Pél-Dánynak nevezett kölykeiket bőrerszényben hordják magukkal. Az embert mellékutcákban és kapuk alatt támadják meg: körmeiket belevájják húsába, beleit kiforgatják és addig csikarják, kabacibálják őt, míg szívverése megáll, szemei elhomályosulnak, -83- tagjai kihülnek és – aláírja az ívet.

De még nem volt csordultig a pohár.

Hét óra felé egyszerre elhomályosult az ég alja. Messziről tompa zúgás zengett a levegőben. A tábornok hirtelen a földre vetette magát és fülét a talajhoz szorította. Azután sápadtan emelkedett fel.

– Feküdjetek mind a földre! – rendelkezett hideg, parancsoló hangon. – Feküdjetek le és tartsátok vissza lélegzetetek! Ez a bu-da-pest-i számum: a Zucca-Se-Prőgep.

Puss a földre vetette magát: a hor-Dhár keresztbefont karokkal, nyugodtan állva maradt; bennszülött volt és dacolni mert a viharral.

A tábornok néhány gyors szóval elmondta, miről van szó. Ilyenkor, estefelé, a Zucca-Se-Prőgep keresztülszáguld a sivatagon és rettentő portömeget zúdítva maga előtt, néhány órára homoktorlaszba borítja a New-York wigwam vidékét. Sokan lelik ilyenkor halálukat, de a borzasztó csapás ellen mitsem lehet tenni.

Mikor az első porfelleg sziszegve jelent meg fölöttük és prüszkölés, jajgatás, dühös -84- ordítozás töltötte be a vidéket: – a hor-Dhár egyszerre megragadta a tábornok kabátját.

– Van menekülés – suttogta. – Tessék utánam jönni.

XX. FEJEZET.
Egy borzalmas éjszaka.

Mit mondjunk még sokat?

Egy félóra mulva Pusst, a tábornokot és a derék hor-Dhárt ott látjuk a New-York wigwam falai mögött.

A bennszülöttek legbelsőbb, legjellegzetesebb és legismeretlenebb tanyája ez. Külön vagy csoportokba verődve élnek itt sátraik mellett az irokézek és ujság-irokézek: első pillantásra riasztó hatást gyakorolnak: lobogó lósörény borítja fejüket, és testüket egyetlen Niak-ken-Deő-nek nevezett sajátságos színű lepedőbe burkolják: egyéb öltözetük nincs. Főnökeiktől, a Pin-Cérektől láthatólag rettegnek: ezeknek van csak rendes ruhájuk közöttük és vasszigorral tartják fenn a fegyelmet.

Puss és a tábornok borzongva ültek le az egyik márványsátor elé. De a tábornoknak -85- feltűnt a hor-Dhár gyanus viselkedése. Izgett-mozgott helyén és befelé nézett, az erődítmény keleti irányában.

XXI. FEJEZET.
»Ez hát valódi arcod.«

Ekkor az egyik főnök, Bé-La, lépett feléjük. Fekete folyadékkal kínálta őket: a hor-Dhár intésére Sanssou megitta a folyadékot és a fenekén elhelyezett fadarabokat és dohányleveleket is, ami, úgy látszik, szent növénye e vidéknek. A főnökkel később a hor-Dhár útján beszédbe ereszkedtek: néhány érdekes dolgot mondott el a wigwam életéből, amit a tábornok jegyzőkönyvébe vezetett. Felmentek a Ter-Rasz fennsíkra is, ahol a hor-Dhár megmutatta nekik a hirhedt Pes-Tifu-Tár barlangot, ahol egy sötét, félelmes tekintetű vad ült komoran. A bennszülöttek Dass-nak, azaz Félelemnélkülinek nevezik és rettegnek tőle: barlangjába behurcolja és felfalja az irokézeket. És lehúzza róluk a leplet. Most is egy csomó meztelen irokéz ült körülötte, akiket az imént leplezett le. Feketét ittak. -86-

Megmutatta a hor-Dhár a Niuggat-barlangot is, melynek közepén Adyosz, az adióták vallási szektájának bálványa állt, melyet ha-Tvani, a dúsgazdag irokéz faragott. A szertartásokat Os-Vát, a főpap végzi: két hétben egyszer kinyitnak a balszárnyon egy zsilipet, mire harmincegy verset ad.

A tábornok és Puss pár lépésnyire borzongva nézték a komor tekintetű főpapot, aki éppen néhány sihedert tanított a szertartásokra, kezében fésüvel. Hirtelen felállt és egyenesen a tábornok felé tartva, szörnyű energiával »cikk«-et kért tőle. Belátván az esetleges küzdelem egyenetlen voltát, a tábornok jobbnak látta meghátrálni és Puss-sal együtt nyakra-főre rohantak le a fennsíkról. Ekkor történt, hogy a tábornok csodálkozva kiáltott fel:

– Hol a hor-Dhár?

XXII. FEJEZET.
Árulás.

Igen, a hor-Dhár eltűnt.

És nem sokáig kellett kutatniok az eltűnés okát. Alig értek le a völgybe, borzadva -87- vette észre a tábornok, hogy minden oldalról tolongva és vadul közelednek feléje az éhestekintetű irokézek. Mindegyiknek kezében éles, villogó Kéz-I-rat (az irokézek kegyetlen fegyvere) suhogott.

A tábornok megállt.

Ekkor a Fő-Pin-Cér lépett hozzája és izgatottan súgta fülébe:

– Önt elárulták. A hor-Dhár azt mondta ezeknek, hogy ön Vicla-Pszerkesz-Teő. Meg fogják önt támadni.

Csakugyan, borzasztó roham következett. Fenyegetőző, kiabáló tömeg sűrü falanxa vette körül a tábornokot: a Kéz-I-rat-ok suhogtak.

Sanssou nagyon elsápadt és némán harapott ajkába.

– Végünk van! – súgta Pussnak. – De úgy fogunk meghalni, mint férfiakhoz illik. Add fegyvereimet.

XXV. FEJEZET.
Jönnek a men-Teők!

Igen, úgy látszott, elkövetkezett a vég!

Az irokézek, fennen lobogtatott Kéz-I-Ratokkal egyre közelebb nyomultak: az -88- egyik, akit a többiek Ní-mandnak neveztek, már megragadta a tábornok köpenyét és felemelte karját, hogy beledöfje a Kéz-I-Ratot – amikor rémült kiabálás és zavar támadt a támadók között.

– Jönnek a men-Teők! – ordított valaki.

Egyszerre szétrebbent az embergomolyag: – százfelé rohantak, menekültek a rémült vadak, szétterülve a szélrózsa minden irányában: – csak a jajongó »Pumpa, Pumpa« harci kiáltást lehetett hallani még egy ideig.

És a wigwam túlsó felén robogó porfelhőben megjelentek az első, daliás men-Teők: – villogó szemekkel, kezükben messze kinyujtva maguk előtt a Per-Sely-eket, elszántan száguldottak a menekülők után.

Ekkor Puss megragadta a tábornok karját.

– Meneküljünk! – súgta fülébe.

A wigwam kijárata felé rohantak: – revolvert szegeztek az ellenszegülő pinc-nök mellének, mire az »Még egy álhirlapíró?« legyintéssel átengedte őket. Félóra mulva kint voltak a Rákóczi-fennsíkon.

Meg voltak mentve! -89-

XXVI. FEJEZET.
Étlen-szomjan a hegyvidék közepett.

Újabb, váratlan akadályok gördültek azonban a rettenthetetlen férfiak elé.

Kitűnt, hogy vakon és tudtukon kívül egyenesen belerohantak a Csőjavításba; – a Rákóczi-fennsíkot beláthatatlan, égbemeredő bércek és sziklatömbök borították, váltakozva szédítő szakadékokkal. Úttalan utak kanyarodtak a bércek között. Puss és a tábornok napokig, minden segítség nélkül kapaszkodtak a kietlen, vigasztalan sziklarengetegben – és sehol, sehol nem mutatkozott kijárás, menekülés! Már-már úgy látszott, itt pusztulnak el, nyomorban, tehetetlenül.

Egy este utolsó élelmük is elfogyott: – sápadtan, réveteg szemekkel meredtek egymásra.

Egyszerre, mikor át akartak hatolni egy nehéz gránitrakáson – kifogyott lábaik alól a talaj – érezték, amint zuhannak… sötétség borította be a szemeiket… és elvesztették eszméletüket… -90-

XXVII. FEJEZET.
A gejzír.

Mikor magukhoz tértek, mély sötétség vette körül őket. A tábornok tapogatózva nézett körül…

– Egy mély, borzasztó szakadékba értünk, – magyarázta Pussnak – amely a Csőjavításhoz tartozik. Egyre zuhanunk, sebességgel, a föld középpontja felé… Ha a föld középpontja és a mi térfogatunk , akkor a mennydörgős mennykő üssön bele a városi közigazgatásba… ba… ba…

Ismét elvesztették eszméletüket. Tovább zuhantak.

XXVIII. FEJEZET.
Váratlan fordulat.

Mikor magukhoz tértek, mintha ellenállhatatlan áradat ragadta volna őket magával. Sustorgó habok dübörögtek el fülük mellett… Őrült sebességgel vitte őket -91- valami rejtelmes erő… nem tudták hová… nem tudták merre…

Elvesztették eszméletüket.

XXIX. FEJEZET.
Megint a gejzír.

Mikor magukhoz tértek, egy súlyos, csattanó puffanást éreztek csupán: – azután fájó tagokkal emelkedtek fel… Ott feküdtek a Kossuth-Lajos-tartomány elején: és pár lépésnyire tőlük sustorogva csapott a magasba egy szédítő vízsugár…

Egy gejzír vize a Ka-Ná-Lis szakadékon keresztül kihajította vakmerő utasainkat a föld felszínére. Meg voltak mentve.

– És a Filatori-gát? – kérdezte fájdalmasan Puss. De a tábornok titkos izgalomban égő szemekkel fordult feléje és rekedten súgta:

– Minden rendben van. Ide nézz. Látod ezt a piszkos, szürkésárnyalatú vizet, mely itt mellettünk áradoz? Ez a Moso-Ga-Tólé folyam, legfőbb folyója bu-Da-pestnek, mely keresztül hálózza a vidéket. Kövess!

Fejest ugortak. A víz loccsanva fogadta magába és bugyborékolva vitte tovább -92- őket… lefelé… lefelé… keresztül a Kossuth-Lajos-tartományon, keresztül a Korzó-szoroson… le, egészen az Eskütéri-Híd-ig.

XXX. FEJEZET.
Még hat óra.

Kiugrottak a vízből.

– Még hat óránk van! – kiáltott elfulladva a tábornok. – Utánam! Előre!

A Híd felé rohantak. Legázolták a szembejövő, bámuló rablókat, akik cifra és tarka ruhákban, lustán üldögéltek a part hosszában – fülükben, kezeiken szén- és kenyérdarabokat és más drágaköveket fitogtatva.

– Még hat óra! Utánam! – ordított a tábornok.

Felugrottak a hídra.

Ekkor egy borzasztó vad állott előttük. Torkon ragadta őket és reájuk üvöltött.

– Híd-Pendz! – kiáltotta.

– Eressz! – mondotta kétségbeesve a tábornok, sejtvén, miről van szó. – Eressz!

Visszalökték őket.

– Nincs átmenés! – mondta a vad.

Vége volt mindennek. -93-

A tábornok zuhanást hallott háta mögött. Vér borította el szemeit. Hátra fordult.

Puss, a derék, hűséges szolga, holtan feküdt lábainál. Kétségbeesve, látva, hogy minden hiába – hogy el nem érik a Filatori-gátat soha: – egy pohár bu-Da-pesti Ivó-Viz-et nyelt le, ezt a borzasztó mérget – és meghalt.

XXXI. FEJEZET.
Egy test, egy lélek.

Halványan, szótlanul, összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal állt ott a tábornok. Ime, néhány lépésnyire céljától végleg meghiusult nagyszerű terve.

Habozása nem tartott soká. Hirtelen elhatározással, rekedten fordult egy mellette álló hor-Dhárhoz.

– Milyen víz ez itt?

– Ez a Duna.

– Hol végződik?

– A Fekete-tengernél.

– Jól van.

Megfordult és távozott. -94-

XXXII. FEJEZET.
Végszó.

19… julius 21-én d. u. 3 óra és 25 perckor, órájával a kezében, gúnyos mosollyal ült londoni szobájában a mylord.

– Öt perc mulva jár le a terminus – dörmögte. – Akkorra itt kell lenni Sanssou tábornoknak, jelenteni, hogy elérte a Filatori-gátat. Tekintve, hogy az utolsó távirat szerint megrekedt a Duna-parton, nem hinném, hogy… Egy-kettő… három… négy… ö…

Csikordulva nyilt ki az ajtó.

A tábornok belépett.

– Ön az! – kiáltott bámulva a mylord. A tábornok kövér és boldog volt és ragyogott az egészségtől.

– Igen, én vagyok az!

– De hiszen a Híd-nál… Elérte a Filatori-gátat?

A tábornok büszkén szegte föl fejét.

– Elértem. Már-már úgy látszott, minden veszve van. Megállítottak a Híd-nál. Ekkor mentő ötletem támadt. Felültem egy automobilra és a keleti expresshez hajtattam. A legegyszerűbb megoldás. Kolumbusz-tojása. -95- Megkerültem a Fekete-tengert. Kényelmesen, nyugodtan, minden nagyobb megerőltetés nélkül átjutottam a Duna másik felére. Hogy ez senkinek eddig nem jutott eszébe! Persze, az eddigi utazók mind a Híd-on akartak átjutni Bu-Dá-ra és természetesen ott rekedtek, éhen pusztultak… nem engedték át őket… Híd-Pendzt mondtak ki rájuk… Szegény… szegény… Puss!…

És egy könnyet törült ki szemeiből.

– No és? – kérdé izgatottan a mylord.

– Nos, – mondotta ünnepélyesen a tábornok – tegnapelőtt tűztem ki lobogómat a Filatori-gátra! Ime, itt!

És egy darab gátat tett le az asztalra.

– A kezét! – kiáltott elragadtatva a mylord.

És a két jóbarát egymás nyakába borult, a Szélesség 25° 47′ 11″, a Hosszúság 2° 3′ 11″ és a Butaság 400°-a alatt. -96-

(Sörluk Nipp Nock detektiv emlékirataiból.)

I. FEJEZET.
Gyilkosság! Gyilkosság!

Papirjaimat rendezgettem éppen a szoba hátterében, mikor egyszerre kinyilt az ajtó s megfordulva, nesztelen léptekkel láttam közeledni barátomat, Sörluk Nipp Nock-ot, a magándetektivet. Mereven rámszegzett szemekkel két és fél percig csöndesen szemlélte a háta mögött elhelyezett spanyolfalat, azután halkan, zápfogán keresztül fölnevetett.

– Well! És még egyszer well! – mondotta és leült. Nekem a hideg borzadály futott végig hátamon, de legyőzve magam, azzal a régi barátsággal szólítottam meg, mely, mint olyan. -97-

– Honnan jössz? – kérdeztem, de rögtön tudtam, hogy nem mondok igazat. Sörluk hirtelen, oldalt rám nézett, aztán közönyösnek látszó hangon egy összehajtogatott ujságlapot vett ki a zsebéből. Figyeltem. A rendkívüli ember egyik fogára apró gummi-golyót kötött azután megnyalta az ujságpapir szélét.

– Semmi eredmény – mormogta. – Semmi eredmény

Megszagolta a betüket és szomoruan mosolygott.

Kezdtem kiváncsi lenni.

– Mi az? – kérdeztem.

Ő válasz nélkül és némán rámnézett, azután egyhangú ridegséggel kezdett beszélni:

– A cipőd jobb sarka éppen olyan fekete, mint a balkezed kis körme. Nem voltál te ma a Gőzgép-utca 79. számú házában egy államvasuti hivatalnokkal?

Majdnem leszédültem a meglepetéstől.

– Nem, – mondottam bámulva – honnan tudod?

Fáradt mosollyal legyintett.

– Ó, kérlek, igazán végtelenül egyszerű. Semmi az egész. Egy kis megfigyelés: semmi különös dolog. -98-

– De mégis… ez hihetetlen! – törtem ki. – Honnan tudod, hogy épp a 79. számú ház alatt nem voltam?

– Magad is csodálkozni fogsz, oly egyszerű. Látod, mikor idejöttem, a lépcsőn találkoztam egy öreg asszonnyal, akinek egyik pupillája kerek volt. Az öreg asszony férje gázgyári munkás és lent az utcán kőburkolat van. Tegnap tizenhetedike volt és csütörtök. Már pedig csütörtökön szoktak lenni a lóversenyek… Az összefüggést, azt hiszem, most már nem nehéz kitalálni…

– Nem – rebegtem bizonytalanul.

– No, akkor nem is folytatom.

És keresztbefont lábakkal, dobolva nézte a mennyezetet. Bámulni kellett őt.

– És mi van az ujságban? – kezdtem újra a társalgást.

– Olvasd, – mondotta és felém tolta a lapot. – Well, érdekes eset. Well, well.

Az ötödik lapon, a »Vegyes« rovatban, a következő hírt pillantottam meg:

– Nos? – kérdeztem izgatottan Sörluk barátomat.

– Nos, – mondotta és nyugodtan dugta zsebembe kezeit – nos, a rendőrség ostoba. Én csak egyetlen tényt tartok az egész ügyben feljegyzésre méltónak –

– És ez?

– És ez, – mondotta Sörluk és közel hajolt fülemhez – ez az, hogy a »Träumerische Stunden«-t nem is Chopin írta.

Hirtelen felállt és zsebéből egy százméteres kötelet, egy teljes tenoristaálöltönyt, két fogpiszkálót, 4–5 ismétlő browningot, egy ismétlő bulldogot, egy ismétlő foxterriert, egy ismétlő tolvajlámpást és egy ismétlő elemi iskolai tanulót rakott ki, megnézte őket, azután ismét visszatette.

– Well. És most gyerünk a pincébe.

Végigmentünk egy szűk és keskeny folyosón, melynek regényünk e helyén abszolut semmi értelme nem volt. A falakról kísérteties zöld fényben csepegett a nyirok és hideg, nyirkos gyertyák sercegtek lefelé. -101- Sörluk Nicht Noch barátom mereven haladt oldalamnál, közönyösen fütyörészett, egyik kezével a mennyezet, másikkal a padló vonalát tapogatva, amint elhaladtunk. Egyszerre megállt, visszarántott engem és szinte a megtévesztésig hűen utánozta a nilusi krokodil sajátságos, csicsergő hangját. Egyidejüleg háromszor hallatta a »well« szócskát.

– Ez Bleyweisz, a gonosztevők királya, – suttogta nekem és mereven egy pontra szegezte szemeit, melyeknek üregéből e percben két éles távcső jött ki. – Ez Bleyweisz, akit sikerült félrevezetnem. Majdnem felismert, de szerencsére eszembe jutott ez az ötlet s túljártam az agyafúrt fickó eszén. Sikerült vele elhitetnem, hogy csak egy krokodil vagyok.

Bámulva és csodálattal néztem e rendkívüli emberre.

– Figyelj! – szólt. – Meg fogok nyomni egy gombot és csakhamar az utcán leszünk.

Visszafojtott lélegzettel várakoztam. Sörluk Noch Nicht nyugodtan, háromszor megnyomta egyik nadrággombját, melyet különcködő szokásból mindig a mellénybe szokott bekapcsolni. Egyidejüleg erősen -102- megragadta karomat és futva ragadott magával mintegy 15 lépcsőn keresztül. Még egy szűk folyosón, azután még egy lépcsőn mentünk fel, feljöttünk a pincerácshoz, dörömböltünk a viceházmesternek, hogy nyisson ki: – és ime! két perc mulva csakugyan kint voltunk a Retek-square-on, ahova a bérház kapuja nyilt.

Sörluk nyugodtan visszakapcsolta a gombot, s mintha semmi sem történt volna, hidegen fordította felém arcát.

– Egyelőre túl vagyunk minden veszélyen – szólt. – Ha a legközelebbi utcasarkon sajt-szagot érzünk: – akkor nyugodt vagyok: Bleyweisz-szel, a gazfickóval egyelőre leszámoltunk. S most elmegyünk a rendőrségre, a Dohány-streeti gyilkosság ügyében.

II. FEJEZET.

A rendőrségi épület előszobájában izgatott szaladgálás töltötte be a legkisebb zúgokat is. Sörlukkal egy csapóajtón keresztül érkeztünk és azonnal a rendőrfőnök szobájába léptünk.

– Nem adhatunk semmi felvilágosítást – mondotta hűvösen a rendőrfőnök. -103-

Sörluk egy röpke pillantást vetett rám, melyből azt olvastam ki, hogy a rendőrfőnök régi ellensége neki, mert 1903-ban egy nyomozás alkalmából, melyben a rendőrfőnöknek nagy, de eredménytelen szerepe volt, ő, Sörluk két perc alatt oly megoldást teremtett, hogy a rablógyilkos a kérdéses bűntényen kívül még 2½ vérfertőzést, fojtogatást, házasságszédelgést és egy terc kasszát vallott be.

– De mégis, – firtatta tovább Sörluk a rendőrfőnököt – hogyan kezdtek hozzá a nyomozáshoz?

– Nos, – mondotta most már mérgesen a rendőrfőnök – hiába gúnyolódik, mert ezúttal igazán széles és biztos rendszerű a nyomozásunk. Először is két detektivet küldöttünk a tett színhelyére, hogy abban az esetben, ha a gyilkos, esetleg a kiváncsiságtól hajtva, visszatérne a holttestekhez – azonnal letartóztassék. Azután apróhirdetéseket tettünk közzé, melyben felszólítjuk a gyilkost, hogy este 6 órakor piros szegfüvel jelenjék meg az Erzsébet-tér sarkán és cselből azt írtuk, hogy egy barna, milliomos hölgy várja ott, aki szereti őt. Azután telefonáltunk a katonai sorozóbizottsághoz, -104- hogy a beérkező ujoncokat vegyék külön vizsgálat alá, mert bizonyos, hogy a gyilkost most már két napja furdalja a lelkiismeret, amit a katonai orvos könnyen felismer a fúrás mélységéről, s így, ha a gyilkos az ujoncok közt van, azonnal letartóztatható. Végre az összes lapokban közzétettük, hogy a nyomozást ÉN vezetem, mire a gyilkos annyira elbizakodik és megörül, hogy a »Csuhaj, csahaj, szabad a madárka« című népdalt énekelve, féllábon végigtáncol az Andrássy-úton, amivel elárulja magát. Azt hisszük, ennyi egyelőre elég lesz: – ha ezekre sem jelentkezik a gyilkos, akkor úgyis oly elvetemült gonosztevővel van dolgunk, akit a jóistenke majd megbüntet, miáltal a tárgyalás ránknézve végleg befejezettnek tekinthető.

E szavak után a rendőrfőnök sírva kezet csókolt önmagának és szeretettel végigsimítva szépen kifejlett tábeszét, visszadúgta hátgerincébe.

– Jól van, – mondotta Sörluk, mialatt a rendőrfőnököt kerekes széken elvitték – küldjenek egy szakasz lovasrendőrt délután négyre a Rombach-streeti ház elé. -105-

III. FEJEZET.

Sörluk Nack Neck, a félelmes detektív, ezután jéghideg nyugalommal még kétszer ismételte a »well« szócskát, mely magyarul annyit tesz: »Minden füzet ára harminc fillér, tessék mutatványszámot kérni.«

– S most meg fog kezdődni a rémes hajsza – így szólt, keresztbefont karokkal s hidegen szívta tovább a »Jenki Doodle« indulót, melyre csak az imént gyujtott rá. Nekem csontjaimban megdermedt a vese.

– Menj nyugodtan előre addig a házig – szólt most hozzám – és várj meg, kissé át fogok öltözködni. A kapuban felfelé vezető lépcsőket fogsz találni: ezekre felváltva rakd előre jobb és bal lábadat és mitől se tarts. Ha az emelet bal sarkán nem áll két elemi iskolai tanuló, hátul összenőve, well, well, akkor menj be az előszobába, ha ellenkezik, lődd le, mondd, hogy én mondtam. Azután észrevétlenül csússz be a szekrény alá, állj fel és gondolj a vízipapra, míg megérkezem.

Sörluk erre hirtelen megnyomott egy gombot és egy elsőosztályú bőrsülyesztőn keresztül eltűnt szemeim elől. Vegyes érzelmekkel -106- indultam a kérdéses ház elé, mikor a sarkon túl hirtelen egy pólyába burkolt csecsemőt pillantottam meg, amint a kerítésen észrevétlenül átsurranni igyekezett.

Megfordultam és az utca másik felén siető léptekkel láttam közeledni Sörluk húsz év óta halottnak vélt öreganyját. Beszédbe eredtem vele a régi időkről, mikor egyszerre csak látom, hogy az előbbi csecsemő súlyos léptekkel jár fel és alá az utca másik felén és folyton felénk pislog. Viselkedése különben is gyanus volt, mert mindig közelebb jött s még azt is feltűnőnek találtam, hogy két revolver volt mindegyik kezében, melyekkel folyton lövöldözött ránk. Mikor már a tizenötödik golyó jött éppen a hasamba, figyelmeztettem az öregasszonyt.

– Csak maradj – súgta felém hajolva Sörluk (mert ő volt az öreg asszony, mint később megtudtam). – Ez Bleyweisz, a vén róka! De engem nem vezet félre furfangos álruháival, well. Várj itt egy percig, figyeld az embert, közben azonban tégy úgy, mintha elmennél. Visszajövök és végre karmaim között lesz a gazfickó! – A nagy detektív -107- erre öregasszonyos léptekkel és kalarábét árulva a szembejövőknek, eltűnt a kanálisban.

Alig tűnt el Sörluk a kanálisban, amikor az egyik utca felől máris nyugodt és ravasz léptekkel egy szarvasmarhát vettünk észre. Azonnal felismertem: Sörluk volt. Felkiáltottam!

Bley weisz egyenesen szembefordult vele és már messziről kiabált:

– Sörluk, maga vén csaló, azt hiszi, engem félre lehet vezetni az ilyen faksznikkal? Mi lesz a számlával?

Izgatottan figyeltem, hogyan veti rá magát barátom a furfangos gonosztevőre, aki végre karmai közé került. Legnagyobb meglepetésemre azonban Sörluk egyszerre megfordult és lábait egy váratlan mozdulattal ravaszul két nyaka közé szedve, hideg nyugalommal nyargalni kezdett, ellenkező irányban, kitűnően mímelve egy olyan ember modorát, aki nagyon fél a szabójától és inkább elszalad és úgy rohan, mint a veszett fene.

Pillanat alatt átértettem szándékát. Tudván, hogy Bleyweisz, a népligeti prerik furfangos vocabulary-ja, esetleg könnyen -108- elmenekülhetne még, nem veti rá magát rögtön, hanem megkerülve a várost, hátulról támadja meg, mikor nem is sejti. Megdermedt bennem a vese velővel.

Ami ezután történt, azt Sörluktól tudtam meg később.

Sörluk körülbelül egy félóráig szaladt még, amikor egy előre elhelyezett almacsutkában szándékosan orra bukott. Ám e pillanatban sülyesztő nyilt meg alatta és ő a mélységbe zuhant.

Azonnal tisztában volt a helyzettel, Bleyweisz cinkosainak hálójába került.

Ketten megragadták és karjait többször nyaka köré csavarva, több csomóba kötötték a hátán. Füleit összevarrták feje fölött, sarkára sodronyt erősítettek és szájába két vánkost, egy dunyhát, egy lepedőt, egy csíkos cihát és két hálóinget tömtek, a hozzávaló gombokkal együtt. Ezután fejjel belelógatták egy lavor vízbe, melynek fenekén szimbolikus költemények áztak.

– Igy fogj ki rajtunk máskor! – mordulta mellette egy gúnyosan kacagó hang. – Végre végeztünk veled és átkozott furfangoddal. Mi most elmegyünk, de ez a víz óraművel alulról spiritusz által forraltatik -109- s húsz és fél perc mulva két tizenkét lóerejű motor beleidbe sajtolja a modern költeményeket. Emellett egy másik gép véredényeidbe oltatlan meszet fecskendez, ettől vérelmeszesedést kapsz, mely lassan, de biztosan öl.

Ezek után a cinkosok vad hahotával távoztak.

Sörluk egyedül maradt és most már biztosíthatjuk olvasóinkat, igazán nem volt menekvés, úgy éljünk. Sörluk hidegen nyult zsebeibe és megnyugvással tapasztalta, hogy bőrtokba rejtett lélekjelenlétét nem vesztette el. Fagyos egykedvüséggel várta a halált, remélve, hogy tőle újabb részleteket tud meg. Most vége. Igy telt el egy perc. Két perc. Öt és fél perc. Hét és háromnegyed perc… Nyolc… perc… Ki… ki… kilenc perc… Tizenegy és fél… pe… pe… pp… Ti… ti… zenegy… (na most! Aufpasszen, tisztelt olvasó!)… Tizenöt perc!!!!… –? –? – – – (Tessék húszig számolni és aztán nyugodtan elájulni az izgalomtól, mert ennek a fejezetnek ez a vége.) -110-

IV. FEJEZET.
Véres csontváz a gázcsőben.

Mialatt ezek történtek, én Bleyweiszszel eljutottam a Rombach-streeti ház elé, ahol nagy csődület várta már a második emeletről jövő hireket.

Felmentünk a 12. számú ajtóhoz. Nagynevű mesterem, Sörluk módszerét utánozva, megszagoltam az ajtót és górcsővel megvizsgáltam egy szobalányt, aki az ajtó előtt állt, azután a szobalányt is megszagoltam. Semmi gyanusat sem találtam. Csengettünk.

Egy magas, kissé sápadt fiatalember nyitotta ki az ajtót.

– Ez a tizenkettes szám? – kérdeztem.

– Igen.

– Sörluk megbízásából a rendőrségtől jöttünk. A Rombach-streeti gyilkosságról van szó.

– Mivel szolgálhatok?

– A holttestet szeretnők látni.

– Legyen szerencsém, – mondotta a fiatalember udvariasan meghajolva – én vagyok az.

Kissé bután néztem rá, azután Bleyweiszre. Azon törtem a fejem, mit tenne -111- ilyen esetben Sörluk. De semmi sem jutott eszembe, tehát követtem a fiatal holttestet, aki előre engedve, bevezetett a szobába.

– A gyilkosság már két napja történt, – magyarázta szeretetreméltóan – tegnap boncoltak, de semmit sem lehetett megállapítani. Ma reggel kénytelen voltam összepakkolni és föloszlásnak indulni.

És feltürve kabátujját, mutatta a könyökén, hogy már zöldül a hús.

– A tüdőm még bírja, hehehe – nevetett kedélyesen és egyik hüvelykujját, mely már foszlani kezdett, leszakítva a papirkosárba rázta, – a tüdőm még bírja, de a zsigereim csupa víz már. Aztán a gégémet is kezdik csiklandozni a baktériumok, nyikk! – és nevetve vakaródzott.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem jutott eszembe, mit csinálna ilyen esetben Sörluk. Bleyweisz élesen nézte a jelenetet, aztán nyájasan így szólt:

– Talán mennénk egy kicsit a friss levegőre.

– Kérem, kérem, legalább kiszellőzök – ugrott fel a fiatal holttest.

A szűk és sötét utca végében egy magános gázlámpa égett. -112-

Bleyweisz hirtelen oldalt rántott engem és izgatottan súgta a fülembe:

– Nekem az egész dolog gyanus. Ez az úr nem lehet a holttest.

Ránéztem, de nem értettem.

– Nos, – folytatta hevesen – érdekes megfigyelést tettem. Ez az ember jár és beszél. Már most figyeljen, kérem, a következtetésem észmenetére: egy holttest nem járhat és beszélhet!

– Peeersze! – kiáltottam fejemre ütve, melyben egyszerre világosság gyult. –

Mindjárt éreztem én ezt!

Az ál-holttest felé fordultam, mely kissé távolabb tőlünk, a gázlámpa alatt állt és pénzt olvasott.

Felé ugortam, mire el akart rohanni. Akkor eléggé érdekes dolog történt. A gázlámpa megrázkódott, lehajolt és megragadta a szélhámos nyakcsigolyáját.

A gázlámpa Sörluk volt…

Erre hosszú vitatkozás indult meg Sörluk és a fiatal ál-holttest között, melyből csak a hírneves detektív metsző »well« kiáltásait vehettük ki tisztán. A fiatal holttest dühösen vonogatta vállait, melyeket Sörluk vasmarokkal szorított össze. Végre előkerült -113- a rendőr is, akinek Sörluk átadta a fiatal holttestet.

– Vigye ezt az embert a vegytani intézetbe, – szólt a nagy detektív – és mondja meg ott, hogy tegyék salétromsavas hipermangánba. Ha csapadék képződik, vizsgálják meg lakmusz-papirral, ha a lakmusz elkékül, akkor ez az ember veszélyes gonosztevő, aki betörés és házasságszédelgés miatt már többször büntetve volt.

A rendőr nyakoncsipte a fiatalembert, aki dühösen rugdalózva ordított, hogy őt összetévesztik valakivel, hogy ő meg van halva és hogy legalább ne csiklandozzák, mert attól neki nevetnie kell. Sörluk nyugodtan lépett hozzánk és kezet fogott velünk.

– Nos, – kérdeztem izgatottan – hogy menekültél ki a biztos halálveszedelemből, melyben életed keresztben kettérepedt hajszálon függött?

– Miféle halálveszedelem? – kérdezte ő bámulva.

– Well, amiről a mult folytatásban volt szó… Látom már – tettem hozzá szemrehányóan – megint nem vetted meg a mult folytatást… Majd megint haragudni fog a kiadó… -114-

Ebben a percben hátunk mögött hangos és zavart kiabálás támadt. Az előbbi rendőr még mindig ott állt a sarkon és ijedten nézte a kezei közt hadonászó embert, aki egyszerre csak porladozni kezdett, szétesett. Húsa barna homokszemek alakjában lepörgött róla és úgy maradt, csontváznak. Csontkarjaival dühösen kaszálta a levegőt még egy-két másodpercig, aztán az is összement, eltűnt és a rendőr kezében csak egy régi mellény maradt. Ezt mérgesen vágta a földhöz és Sörlukra támadt.

– Csapja be az úr az öregapját! – kiabált a rendőr. – Hiszen ez az ember egészen becsületesen meg volt halva. Mit akar vele?

Néhányan csoportosulni kezdtek már körülöttünk és kiváncsian várták a fejleményeket. Sokan nevetni kezdtek. – Ujjé, Sörluk! – hallatszott egyszerre a fejünk fölött – és feltekintve, egy karcsú monoplánt pillantottunk meg. A monoplán vigyorogva lebegett fölöttünk és hirtelen nekiiramodott.

– Utána! – ordította Sörluk hűvös mosollyal. – Utána! Ez Bleyweisz, a nyomorult cinkos! -115-

A sarkon túl monopli-állomás volt: Sörluk odarohant. Az egyik monopli üres volt: soffőrje békésen aludt a bakon. Sörluk felrázta és dupla pénzt igértünk neki, ha utoléri Bleyweiszt. A monopli döcögve indult meg és jó tíz percig eltartott, míg Egyiptomba értünk. Végre a Cheops piramis fölött megpillantottuk Bleyweisz gépét.

– Jobbra, a Szaharába! – ordította Sörluk a soffőrnek.

Öt perc mulva a Kancsincsinga tetejében megbotlott Bleyweisz gépe és csak sántikálva tudta folytatni útját. A távolság egyre kisebbedett: a Csendes-óceán fölött már alig volt Bleyweisz száz méternyire. Keresztülvágtattunk Kínán és ekkor szerencsés fordulat könnyítette meg a nagy detektív munkáját. Bleyweisz gépe beszorult a Balti-szorosba és nyerítve, prüszkölve megállt. Bleyweisznek éppen annyi ideje maradt csak, hogy fejest ugorhatott a Fekete-tengerbe: – Sörluk gyorsan kifizette a soffőrt és a menekülő cinkos után vetette magát. Sietve sülyedtek lefelé.

Egy korall-szigetnél egyszerre megfordult Bleyweisz és szembeugrott a nagy detektívvel. -116-

– No! – mondta – hát most csevegjünk. Mi van a számlával?

– Nézze, Bleyweisz úr, – magyarázta a nagy detektív – itt csak nem fogunk vitatkozni. Jöjjön, üljünk be valahová egy feketére.

Éppen a fenéken voltak már. Bementek egy kivilágított kagylókávéházba és két csésze fekete tenger mellett lebonyolították ezt a nyavalyás regényt.

– Nézze, Bleyweisz úr, – mondta Sörluk – értse meg a helyzetemet. A reputációmról van szó. Nekem nincs meg az a pénz. Nekem van tíz korona. Én odaadom magának azt a hat koronát és a feketéjét is kifizetem, ha el engedi fogni magát.

Bleyweisz jegyzőkönyvet vett ki zsebéből és hosszas számítás után savanyuan nézett a nagy detektívre.

– Hát micsináljak? De ezzel nincs befejezve az ügy. Magának el kell fogni a Rombach-streeti gyilkost.

– Fogja a Kozarek. Maga lesz a Rombach-streeti gyilkos. Én leszek a Rombach-streeti gyilkos. Senki se lesz a Rombach-streeti gyilkos. Ki fogom mutatni, hogy nem is -117- történt gyilkosság. Hiszen úgyis én találtam ki az egészet.

Már éppen el akartak menni karonfogva, mikor Bleyweisz egyszerre megállt és meghökkenve ütött fejére.

– Hopp! és mi lesz a tüdőcsúcsokkal?

– Miféle tüdőcsúcsokkal?

– Hát elfelejtette a saját regényének a címét?

– Mi az?

– »A lefürészelt tüdőcsúcsok.«

– »Lefürészelt tüdőcsúcsok«?! Micsoda gondolat! – kiáltott Sörluk és megbotránkozva csóválta fejét. – Hogy lehet valakinek lefürészelni a tüdőcsúcsát? Ez is csak ilyen őrült ponyvászoknak juthat eszébe, akik ezeket a komisz detektívregényeket írják. -118-

Vasárnapi kólika.

– Rendes heti az Esti Irlapnál. –

Nem tudom, méltóztattak-e már a Koronaherceg-ucca felől kimenni a Dunapartra, de reggel felé, mikor az uccakaparógépek végigkaparják méltóságod előtt az ő privát kaparnivalójukat. Uraságod nyugodtan haza akar menni, mivel uraságodnak otthon felesége van, aki uraságodat várja otthon, mert ő hű feleség, tehát reggel hatkor várja uraságodat haza kávéval és hússal, mert a Weiszné kisfia szamár-köhögést és szamár-rekedtséget és szamár-kolerát és szamár-szamarat kapott éjcaka – szóval uraságod nyugodtan megy haza és ekkor egyszerre szembe jön uraságoddal az Uccakaparógép. -119- Uraságod tüsszög és káromkodik és erre a Gép három kiló port gyorsan belepofoz uraságod hasába. Az Uccakaparógép tudniillik arra való, hogy uraságod hátát kaparja. Mert az uccát, úgyebár, minek kaparná az ember? A Kaparógép kapar és csikar és csikarja és kaparja és pofozza az uccának a pofáját. De kérdem nagyon szerényen, miért kell az uccát kaparni és csikarni, Csikaró úr? Nekem nem viszket az ucca, neked se viszket az ucca, neki se viszket az ucca. Bárczy polgármesternek tehát miért viszket pont a Lóbűbáj-ucca, pont azon a helyen, ahol én a pofámmal lélegzeni akarok. Nekem nem viszket az ucca, ellenben a hasam viszket, tehát miért nem kaparják a hasamat.

Ellenben Boda úr előszobájában megjelenik Barom úr és találkozik valakivel. Szintén a bizottsági ülésről, ha nem csalódom, szintén a bizottsági ülésről, ha nem csalódom. Nem méltóztatik csalódni, mondja Nemcsalódom úr, annál kevésbé méltóztatik csalódni, mivel éppen ön volt az, ha nem csalódom, aki a főpolgármester úr beszédje alatt ott állt a hátam mögött és becses könyökével az én szügyemet rúgta és halkan -120- telefonált a szügyemen keresztül és benyomott öt koronáért a szügyembe és azt telefonálta, tessék csak megszavazni azt a kis Uccakaparógépet. Ugyan mi van belőle uraságának, azt a nyavalyás, kedves kis uccakaparót, azt a drága kis piszkot, no tessék má’ na, azt a kis fulladt dögöt, amitől úgy tetszik undorodni uraságodnak, de úgy, hogy éjjel, amikor eszébe jut uraságodnak, szeretne a Bárczy úr hasában lenni, hogy szülje meg önt még egyszer erre a keserves világra, uccakaparói minőségben, na tessék az öt korona.

Nekünk azonban semmi kifogásunk nincs. Mi itt Pesten nagyon szépen megvagyunk, a kaparógép kapar, először csak a gyomrunkat, de nemsokára majd szépen kikaparja a szemünket is. Pedig jó volna, ha azt a kis szemét meghagynák az embernek, úgyebár, mert öt korona kapcsán épp úgy ki is lehet nyitni a szemet, mint becsukni, szintén öt korona kapcsán. És lehetne nézni Pucák elvtársat, aki a Városligetben ló-felsárt eszik, direkte ló-felsárt, mivel az neki dukál és őneki joga van ló-felsár követtében elhunyni. És lehetne sírni az egyik szemével az embernek és mázolni a pofáján -121- a könnyeket és egypár könnyet kipofozni az embernek a szeméből és a hasából és beletörülni a hajába.

Ha pedig méltóztatnék gondolkodni, hogy ennek miért kell így lenni, hát akkor rá méltóztatik jönni, hogy ennek azért kell így lenni:

1. mert nálunk előbb megy ki a kishivatalnok az ajtón, mintsem a gazdag ember a tűnek fokán, ha nekem pont azon az ajtón kell bemenni;

2. mert nálunk, ha a Weiszné a Lidóra akar menni, de kedves doktor úr, csak nem képzeli, csak nem képzeli, hogy Lajoskát rá lehet bízni erre a perszónára, mein armes Kind, és te ehhez nem szólsz semmit, Adolf?

3. mert nálunk, ha én egy bifszteket rendelek a vendéglőben és nekem bifsztek helyett hoznak egy pár vízáthatlan gummikézelőgombot, nem mondhatom a vendéglősnek, szívem szerint, te undok főgáz, hanem mosolyognom kell ötször és vigyorognom kell ötször és mondani pardon, pardon ötször, nem tetszett tévedni, Főúr, és belülről megpukkadnom ötször, bár szeretném mondani: te görcsös disznó; -122-

4. és végre, röviden, mert nálunk mindenki mindent másra szeretne tolni és mindenki szeretné, ha helyette mindenki mindent másképp csinálna, mint ahogy neki kellene csinálni.

De ezen addig nem lehet változtatni, míg Balkánok vagyunk és Pestek vagyunk és szegények és nyomorultak és piszkosak vagyunk és hatér villamoson megyünk Budára és még az a hat is másra kellene és még azt a hatot is el akarja kérni valaki, kölcsön kiáltással. Addig ne is álmodozzunk pénzről és automobilról és Uccakaparóról. Tessék előbb visszaadni azt a hatot, amit tegnap adtam a kávéházban. -123-

Érdekes.

Novella. Irta: Iró Lajos.

Bonc bejött az írószobába, elrendezett egy pár papirost és leült dolgozni. Ideges volt. Pár perc mulva belépett Pákos.

– Szervusz, öregem – mondta.

– Szervusz, kérlek. Rágyujthatok?

– Kérlek, parancsolj!

Pákos leült és cigarettázott. Sokáig nézte barátját. Aztán hirtelen felállt és járkálni kezdett.

– Érdekes – mondta később.

– Mi érdekes? – kérdezte Bonc és felnézett.

– Irma. -124-

– Miért?

– Irma.

– Miért Irma?

– Csak.

Pár nap mulva elutazott. Az állomásra kijöttek Irma és Amál, a nővére. A lány fázott, a kendőjét erősen rácsavarta a nyakára. Telt, izmos nyaka volt, asszonyosan érett. Pákos segítette föl a kocsiba és intett Boncnak:

– Majd látogass meg bennünket, Siófokon. Mintha semmi se történt volna.

– Miért, mintha semmi se történt volna? – kérdezte Bonc, kicsit feszélyezve.

– Semmi. Majd meglátod. Nem fog történni semmi.

Bonc kellemetlenül érezte magát, hazafelé menet bement egy kávéházba, lapokat olvasott. Pákos valami cikket írt egy szemlébe, amiben megint más dolgok voltak. Nem értette az összefüggést. Fejcsóválva hazament, leült, cigarettázott és elfelejtette az egészet.

Két hónap mulva levelet kapott tőlük.

»Miért nem látogatsz meg bennünket, – írta Irma – itt van az orvos és mindenki. Pákos sokat beszél rólad. Érdekes. Nagyon -125- érdekes. Ő azt mondja, hogy nem fog semmi történni és ezt sokszor hangsúlyozza. Jó volna, ha gyorsan meglátogatnál bennünket.«

Bonc aznap gondolkozott ezen a furcsa levélen. Aztán bement a minisztériumba, elintézte a dolgait, tárgyalt, futkározott. Megint elfelejtette a dolgot.

Este a szinházban egy öreg emberrel találkozott, aki nagyon ismerősnek tűnt. Távolról köszöntötték egymást, az öreg úr barátságosan integetett.

– Ki lehet ez az ember? – gondolta Bonc idegesen. Nem jutott eszébe. Befogatott, hazament. Otthon messenger-boy várta. Egy csomagot hozott.

– Az öreg nagysága küldi.

Irma anyjától jött a csomag. Régi levelek voltak, amit Pákos írt valamikor a leány szüleihez. Bonc betette az íróasztalába. De most már határozottan valami erős nyugtalanságot érzett. Elhatározta, hogy utánajár a fiú multjának és megtud mindent.

Reggel a főnöke beszélt valami életveszélyes fenyegetésről, nőkről, mindenféle közönyösnek látszó dolgokról, amik látszólag semmi vonatkozásban nem voltak Pákossal. -126- De Bonc most már nagyon figyelmes volt. Az igazgató aztán megint másról kezdett beszélni, hogy mostanában új szerkezetű Browning-pisztolyokat készítenek. Tréfásan ajánlotta Boncnak, hogy vegyen ő is ilyent. Mint később kiderült, igazán csak tréfásan gondolta ezt és semmi komoly mellékgondolata nem volt, nem is lehetett.

Félév multával az utcán találkozott Pákossal.

– Szervusz, öregem – mondta és erősen megszorította a kezét.

– Szervusz.

– Nos? – kérdezte Bonc sürgetőleg. De Pákos csodálkozva nézett rá.

– Hogy érted? Miért mondod, hogy nos?

– Hát nem történt semmi? – kérdezte ekkor Bonc izgatottan. Már nagyon is izgatott volt Bonc ebben a pillanatban.

– Nem – mondotta Pákos egész egyszerüen. – Hiszen mondtam neked, hogy nem fog semmi se történni. Hát nem mondtam?

Bonc csodálkozva nézett rá és elkomolyodott. Azután csöndesen mondta maga elé:

– Érdekes. -127-

Pesti szakácskönyv.

Irja: Főzőcske Kenyéri Sándor.

Most, bocsánatot kérek – itten, azonban – pesti nagy kérdés, igen szép kérdés, nem nagy, de talán véglegesen fontos emberi életben, pesti kenyérdagasztás.

Urakkal – jó, nem késő – beszélgeténk pedig róla, a Wekerle Sándorral s igen megkivánkozák a dalmahos pohakenyeret, melyet megkészíteni ajálkozék.

Vállalkoztam rá, hozattam csöbröket, kettőt, megkenetém fenéken egy-egy vajakkal. Hagytam vajat, puhának, lisztet, nem pozdás gezice nélkül azonban, vala benne malosa, hideg tüzön resteltem, nem nagyon, -128- habbal. Pohhal sült kicsinnyég, kenyérke. Zöldséget, zsiros marhabőrt nem kíméltem váltig. Bele lisztes darát, burgonyavállasat, miegymást. Ették vala azok jóízüen, burgonyával, hideg miegymást, vörösmiegymást, fogmiegymást. Melyre öntöttem vizet, hét tálakból, azon nedvesen. Jövének pedig Jerusálemből, miatyánk ki vagy a mennyekben. Ite missa est. Gloria in excelsis Deo, Semáj Izráel.

Azért kappanhaluskát, melyet főzni nem tudnak Pesten, készítettem olybá. Kihez ha nem értenek mások, nem csodálatos, értelmes. Ki értene kappanhaluskához, ha nem én, Az Ujság munkatársa? Melyet egész életemben ugyan egyebet nem csináltam, ha kappanhaluskát. Mert ujságírók – fiatalok, de gusztusosak – írnak hireket, azon riportokat is írják, darabokat s – szerelemmel – írván írnak könyveket egybe. De kappanhaluskát, szépnek – kissé epedőnek is – főzni így gondoltam vala.

Puha zsiradékot fejjel kissé gyömöszlök, puhán becézem edénybe, kedvellik nők, kövérek nem nagyon. Utána istentisztelet a budai Mátyás-templomban. Kispapok, -129- kedvesek, piros pozsgával. Pozsgás vereshús, csöpögehaluska.

Azért tisztelettel étlapot ilyet ajánlok pesti kis házakban, izelítőleg.

Pozsga.

Pagonykahúsocska.

Barnalében borsó.

Rozsdás vastányéros.

Rostonfőtt.

Feketeretekecske, de bőrízzel.

Ürü-lé.

Repce-pogácsa, jómódon.

Szűz-süle, forrón.

Fekete, sötéten.

Folyékony kávé, édes cukorral.

Tehénbor.

*

Asszonyom, még azon panaszkodik, kályhájában ha nincs alkalmatosság főtt áfonyáshús készítésére. Mely nélkül élni vajmi nem lehet.

Nagy kérdés. De miért nem készítenek pesti háziurak külön kéményt, áfonyáshúsnak? Melyet csak egyfélekép készíteni másként nem lehet. Erről is kellene még gondolkodni. -130-

Mert vegyen, asszonyom, régi vaskereskedőnek amollyan zöld rézlécet, felínyel, melyet konyhájában állítván fel, áfonyáshússal élteti. Poros borsport ha elkeversz belé, jóízeket nyer általa férjnek. De az áfonyáshússal még mindig nem tekintenek érdeket nálunk, eléggé. Kávéházak, éttermek, azzal foglalkozni nem akarnak. Hadügyminiszteri engedély, asszonyság, hadügyminiszteri engedély. Az áfonyáshús azonban még nem készítődik nálunk amúgy, ahogy.

Hogy mondja, asszonyom? Hogy haldoklik becses férje? Hogy gyermekei kolerában feküsznek? Hogy éppen most dült össze a ház? Hogy a vízvezetékcső megrepedt? Hogy a lift fölesett a negyedik emeletre?

Ne zavarjon, asszonyom. Az áfonyáshús, gyömbér-mártással készül, nem nagyon, inkább melengetve, bő lével. -131-

Ludatlan Antimatyi.

Antivígjáték Fazekas éposza ellen, a Nemzeti Szinház bemutatója. Irta: Hajdan Ernő, ősmagyar. Nyereg alatt puhította: Hevesi Sándor. Színre alkalmazta: egy alkalmazott. Fordította (már mint Fazekast a sírjában): szerző.

I. FELVONÁS.

(Vásár Döbrögben. Egy olyan igazi, magyar vásár Döbrögben. Kofák, népség. Szedte-vették nyüzsögnek. Sátor alatt fortyog a gatyamadzag. Fustélyosok kutyafát, tősgyökeret árulnak. Lacikonyhák, Ernőkonyhák, Izorkonyhák. Ludatlan Antimatyi megjelenik.)

Mihály bá: Huá mősz, Mötyi?

Matyi: Csak úgy lófrézok miegymás, ebura. -132-

Alajos bá: Mer’ azér, hogy aszöngye, huá löttök a libáid, há’ sze Ludas vónálik!

Matyi: De mán, mondom, minek a’ nekem, mer ez csak úgy van, hogy én szöretem a libőt, tulajdonképpenségesképp utálom, mindazonáltságosságban.

Soma bá: Gondolod, milyen kiállhatatlan vagyik.

Döbrögi (bejön a színre): Héj, hogy ezek a libákok, amikség nincsenek itt?

Matyi: Húsz márjás, ötven, beleszámítva a díszletek kiállítási költségét és öt százalékot a tantiémekből.

Döbrögi: Te rosszszájú paraszt, hogy mered nekem nem mondani ezeket.

Matyi: Én már csak nem merem eztet mondani keednek, a macskafáját uraségének, nyalom a talpát az úrnak, nekem ne mondjon ilyet.

Döbrögi: No megállj, te gázember, ezért olyan huszonötöt nem vágatok rád, hogy attól váltasz koldulási engedélyt a belügyminisztérium megfelelő osztályánál, protekcióval. Ne húzzák le, fogjákmegek.

(Matyit lehúzzák és olyan őrült huszonötöt nem vágnak rá, hogy csak úgy poshad.) -133-

Matyi: No wat! Háromszor nem fizeti ezt kendnek Ludatlan Antimatyi vissza. Meglátjátok, ezér’ háromszor nem verem meg ezt a sötét főnököt. Megállj csak, doktor úr, megállj!

(Mindnyájan el.)

II. FELVONÁS.

(Mulatság Döbrögi kastélyában. Döbrögi és leányai társasjátékokat játszanak. Aki eltéveszti a játékot, zálogcédulát ad a szerzőnek. Megjelenik Matyi, szmokingban, díszmagyar kócsaggal.)

Matyi: Mesdames et messieurs. Hogy méltóztatik önöknek lenni? Cela m’ennuie. Mais c’est rien.

Schwarc bá (súgva): Hát teveled mi van, Matyi? Honnan tudsz te franciájul?

Matyi (súgva): Nem tudok biz mán én, de most jádzom az zurat, hát ukkel csinyányi, mikéntségesha tudnők. (Hangosan.) Folytassuk e kellemes játszmát, mesdames, az önök legalázatosabb szolgájának jelenlétében. (Kloroformot szed ki és a társaság orra alá teszi. Mindenki szabályszerüen elalszik. -134- Matyi néhány órát zsebretesz. Megjelenik Newton magándetektív, ráugrik egy hídról a rohanó vasútra, megmenti a menyasszonyt, Pathé Frères.)

Matyi: Itt az ideje, hogy visszaadjam Döbröginek a kölcsönt. Most egyedül vagyunk! (Nekimegy Döbröginek és alaposan nem veri el.)

III. FELVONÁS.

(Döbrögi betegen fekszik a mezőn, hozzákötözve egy fához. Matyi megjelenik.)

Döbrögi (könyörögve): Matyi, ha istent ismersz, verj meg, az orvosom masszázst ajánl.

Matyi: Abbul nem eszik kend. Mért nem vert meg engem akkor, mi? Én is neuraszténiás vagyok. Jobban felkösse az alsónadrágját, aki olyan neuraszténiás akar lenni, mint én. Mégis, ne adj isten, hogy valaki egy kicsit megmasszált volna. Nimolé.

Döbrögi: Ötven forintot kapsz.

Matyi: Nimolé.

Döbrögi: Neked adom a lányom.

Matyi: Ez már teszi. Hozomány? -135-

Döbrögi: Előleg a darabra, leszámítva a reklámköltséget. Hát megversz?

Matyi: Igen, de gyerünk a színfalak mögé, mert itt meglátják.

(Függöny.)

(Színfalak mögött Matyi veri Döbrögit.)

Döbrögi: Aj, de jó! Aj, de jó! Végre egy kis mozgás! Elzsibbadtam már egészen. (Ő is elveri Matyit.)

Matyi: Aj, de jó, aj, de jó! Végre egy kicsit kinyújtom a lábam! (Elveri a súgót.)

Súgó: Aj, de jó, aj, de jó! Végre egy kis cselekmény.

(Mindhárman berohannak az öltözőbe és elverik a szerzőt.) -136-

Nem messze esik az ördög a japán tanítónőtől.

Népiesch japán drámai élet- és ételkép. Írták: Molnár Sándor, Lengyel Zsigmond, Móric Menyhért és Bródy Ferenc.

I. FELVONÁS.

Egy előkelő lipótvárosi család zsúrján vagyunk. János, a fiatal író, szerelmes a házigazda feleségébe, de a mű-mama, akit a Városligetből hozattak fel erre a célra, nem működik rendesen és így a férj alkalmatlan percben érkezik. Abban a pillanatban, mikor már belépne az ajtón, a tapétából kilép egy jassz, kiről később kiderül, hogy Gábriel arkangyal. Kártyacsodákat -137- mutat a férjnek és ráveszi, hogy vetkőzzék meztelenre és menjen föl a kéménybe. Azután visszajön és kék fényben beszél a szerelmes párnak a barátságról, de egyszerre kiesik a szíve, melyre hármat köp. A zeibensüccék azonban éppen javítják a kéményt és a férj fejjel lefelé megjelenik. János távozik, Gábriel azonban egy verklivel háromszor belepofoz a férj hasába. Közben kiderül, hogy a másik szobában az asszony egy Chopin-indulót zongorázik, és erre hirtelen csönd lesz. A jassz hirtelen eltűnt.

II. FELVONÁS.

Jánosnak közben eszébe jutottak öreg szülei, akik Sárbivalyon laknak; odaszökteti az asszonykát, de éppen nem találnak otthon senkit. Előkerül azonban egy kis anyámasszony, aki elmondja, hogy kint látott egy csézát, azon botorkázik mán valakilyes ember. Kiderül, hogy a férj. Az asszony ijedtében elejti a pattogatott hurkát, amit mikor a férj meglát, akkorát nevet rajta, hogy mindent megbocsát. Letelepesznek a búbos Meidinger-kályha mellé (M. F. javítása) és mindenki elmond egy -138- jóízű magyar történetet a Lipótvárosból. Gábriel jön két nagybőgővel. Meglátva a férjet, félrehúzza Jánost és együtt megbeszélik, hogy este majd egy kis parázs verekedést rendeznek és ott újra megszöktetik az asszonyt. Erre egy hajdu szívremászóan szép dalokat énekel, mindenki elalszik, távolról kutyaugatás. Látni, amint kukoricáról álmodnak.

III. FELVONÁS.

János ottmaradt az öregeknél, mire az uraság ispánnak teszi meg. Erre az asszony elhatározza, hogy óvodát nyit a faluban és fölneveli a szegény gyermekeket. A felvonás egy ebéddel kezdődik. Afányáskás kocsonkát esznek éppen, ürügömböccel és mézes haluskával egyaránt. Egyszerre jön Gábriel, aki közben ispán lett a községben. Odamegy Jánoshoz és elkéri tőle az asszonyt. Erre az asszony szó nélkül felkel, kimegy és egy lovat hoz be, azután sírva beszalad a másik szobába. Az ispán megrendülve néz utána. Majd Jánoshoz lép és szó nélkül kezet fog vele. János egyedül marad a tanítóval, ülnek egymással szemben és -139- isznak. Egy-egy szót szólnak csak. Egyszerre bejön az asszony és kezét csendesen a férj fejére teszi. Az ablakból meglátja ezt az ispán, bejön és kezet fog a tanítóval, aki sírva bocsát meg Jánosnak. János kimegy, lovat nyergeltet, közbe az asszony az ispánt elküldi Amerikába. A tanító kezet fog a lóval, mire a szolgabíró otthagyja az ispánt, lemond az asszonyról és mindenkinek megbocsát. A ló mindenkivel kezet fog és megbocsát az ispánnak. Látni, amint minden jóra fordul: bejön egy ember és az összes csapokat jóra fordítja.

IV. FELVONÁS.

De egy régi okmányból kiderül, hogy János tulajdonképpen zulukaffer származású. Jánosnak eszébe jut a zulukaffer japáni otthon és a Niagara északi csúcsa, a Cseremisz nevű széllel. Azonnal elhatározza, hogy megtéríti a faluban tartózkodó angolokat. De a kafferek közben megérkeztek és régi tam-tam és bú-bú dalokat énekelnek. Erre János lelki átalakuláson megy keresztül és ellöki magától az asszonyt, aki Gábrielbe szerelmes. Az asszony gőgösen -140- ellöki magától Jánost, de a kafferek ebben megakadályozzák. Egy földrengés jön közbe és a villám halálra sujtja Csi-fu-ka-li-t. Az asszony egészen megvadulva elhatározza, hogy ezekután ő is elkíséri Jánost. »Fel, Kaffiába!« kiáltással el is indulnak, de a küszöbön Jánost régi szívbaja előveszi. Egy székbe roskad és a lemenő tűzhányó vörös fényében haldokolni kezd. Mindnyájan körülállják. Egy angol Dreadnought-hajó jelenik meg és kéményeit többször meghajtva, tiszteleg. Távolról Afrika körvonalait látni. A kafferek ó-szmirnai szőnyegeket énekelnek halkan. -141-

– Lapszámozva és idegen kézzel lemásolva. –

Az Akadémia e hó végén tűzte ki a mult évben meddőn maradt Mamu (az átkos modernek szerint: Hamu)-díjat, következő feltételekkel:

-142-

Van szerencsém ez úton juttatni a tekintetes titkári hivatal kezeihez háromfelvonásos drámámat. A lapok meg vannak számozva, de csak tízig, onnan megint elülről kezdve (tekintettel a pályabírókra) és direkt egy idegen szedő kezeivel lemásolva: hiteles okmányokkal igazolhatom, hogy a szedőt nem ismerem. Tekintettel voltam az összes feltételekre s remélem, sikerült egységes, s szerintem legmegfelelőbb befejezést találni. Jelige: Száz korona fejenkint a szegény elmebeteg pályabíróknak.

Ime a dráma:

I. FELVONÁS.

Hátgerinc, öreg, megfontolt és tisztességes ember. Bejön a színre.

Hátgerinc: Pénz kell, sok pénz. (Pénzt gyüjt különböző tisztességes vállalatokkal.)

II. FELVONÁS.

Hátgerinc: Még több pénz kell. (Még több pénzt gyüjt, nagyon helyes és okos módon, minden megengedett eszközt felhasználva.) -143-

III. FELVONÁS.

Hátgerinc: Még több pénz kell. (Még többet gyüjt, majd hirtelen megáll. Kopognak.)

Én (belépek az ajtón): Jó napot.

Hátgerinc: Jó napot. Tessék. (Az összegyüjtött pénzt mind nekem adja.)

(Függöny.) -144-
-145-

MÁSODIK RÉSZ.
TUDOMÁNY.

-146-

-147-

(Értekezés.)

Bevezetés.

Sport alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön és egész testükkel oly célból végeznek, hogy egyetlen rész se maradjon azon a helyen, ahova az isten teremtette, hanem lehetőleg oly helyzetet foglaljon el, amire az illető testrész egyáltalában nincsen berendezve. Ehhez a művészethez a test összes részeit fel lehet használni: kivéve az agyvelőt, melynek működése zavarólag hat, mert a görcsöket és ficamodásokat marhaságnak minősíti. -148-

Történelmi fejlődés.

A sport-történet nevesebb tudósainak: Halmay Zoltánnak, Weisz Rikárdnak kutatásai alapján a sportokat már a régi görögök is ismerték. Nyilvánvalóan bizonyítják ezt a megmaradt görög és római szoborművek, melyeknek hol a keze, hol a lába, hol a feje hiányzik, hol a hasuk van belökve, hol a bordájuk van kirúgva: ami pedig csak a diadalmas football, esetleg turista-sport akkori nagy népszerűségét és virágzását jelentheti. A rómaiak közmondása »Mens sana in corpore sana«, magyarul: »Menj szanatóriumba Szana őrmester« is erre mutat, valamint a »Mene Tekel Fáresz«, vagyis »Törd ki a nyakad a tennisz-pályán« ó-asszír nyelvemlék.

A birkózást egy Jákob nevű izraelita találta fel, aki elég szép eredménnyel mérkőzött az ú. n. Angyallal: 4 óra 25 perc alatt Nelsonnal fektette. Atletikában kitüntek még:

1. Sámson, gerelyvetés és oszloprázás, első helyezett.

2. Mohamed, távgyaloglás Mekkából Medinába.

3. Dugonics Titusz, magasugrás.

4. Nagy György, lovagolás a bankon. -149-

A középkor néhány érdekes, újszerű sporttal ismertette meg az emberiséget. Spanyolországban ekkor jött divatba a testegyenészet és szertornázás: – ez utóbbit ólomkamrákban, nyakcsavarón, spanyolcsizmán és szeges párnán végezték a protestánsok: – a forró olajban való úszás is meglehetősen divatban volt.

Miután Vázsonyi Vilmos fölfedezte a puskaport, a vadász-sportokat is el lehetett kezdeni. Azonnal megindult a hozományvadászat, mely még ma is tart.

A vadászat mindig legfőbb sportunk volt: politikusaink főleg a baklövést kedvelték. Az ősfoglalkozások közül még a vizieket kell felemlítenünk: mindig voltak nálunk, akik a zavarosban halásztak.

A többi sportok hosszú ideig fejletlen állapotban tengődtek. A gyakorlatok közül legrégibb a huzódzkodás; a magyarok nagy ambicióval és kitartással huzódzkodtak mindig, pl. az adófizetéstől. 1849 után vált kedveltté a függeszkedés; ezt vékony kötelen végezték tábornokok és honvédek. Haynau művezető vezénylete alatt. Budapest és a Lipótváros kialakulása óta pedig legjobban kultiválják a kapaszkodást. -150-

Az egyes sportok.

Football.

Magyarul: labdarúgás. Játsszák huszonketten, végkimerülésig, bandázs nélkül. A játékban labda is szerepel, amelyet azonban nem kell komolyan venni; ez csak afféle szimbolum, mely a főcél: a hasbarúgás ürügyéül szolgál. Kézzel nem szabad játszani; úgy fejbe, mint gyomorba, hátba, nyakcsigolyába, fogba, orrlikba, torokba és belekbe csak lábbal szabad belerugni. A játék »gól«-okra megy: ez úgy történik, hogy a kapus keresztbefekszik a háló előtt, mire a csatárok addig rugják a hasát, míg átlukad; ezen a lukon keresztül a labdát begyömöszölik a hálóba. A legújabb szabályok szerint, a labda elgurulása vagy kiugrása esetén egy kéznél lévő kirúgott szemgolyóval is folytatni lehet a játékot.

Vízisportok.

1. Úszás. Két vagy több ember egyszerre belekapaszkodik egy nagy darab vízbe és addig huzódzkodnak benne, míg a végire nem értek. E műveletnél erősen rugdalni kell kézzel és lábbal. Akinek sikerül a többieket -151- úgy összerugdalni, hogy alámerülnek, elsőnek jön be és felveszi a »világbajnoki« címet.

2. Búvárúszás. Két vagy több ember lehúzza a fejét a víz alá és addig tartja ott, míg a többiek már nem bírják ki. Kezdőket figyelmeztetünk, hogy ily állapotban a lélegzés kissé meg van nehezítve. Elsőnek jön be, aki utolsónak marad. Leghelyesebb egy perccel tovább maradni lent, mint ameddig az ember kibírja, – azután már a legnagyobb könnyűséggel napokig folytathatja az ember a versenyt, anélkül, hogy egyszer is kidugná a fejét. És Kankovsky Arthurt is lepipálhatja.

3. Műugrás. Az ember elmegy egy mozgófényképvállalathoz és ezer forintot kér azzal, hogy ő beugrik egy hídról a Dunába. Ha a vállalat beugrik, az ember elmegy a Dunához, közepéig uszik, kiszáll, lefényképezteti magát, bemegy a vízbe és kint van a vízből.

Atlétika.

1. Birkózás. Végezhetik professzionisták és amatőrök. Előbbi módszer sokkal nehezebb. Nagy edzettséget, izomerőt, bátorságot és lélekjelenlétet, férfias nyugalmat és hidegvért -152- igényel, hogy az ember véletlenül földhöz ne vágja ellenfelét – ha úgy van fizetve, hogy az vágja földhöz őt. Az amatőrbirkózás már sokkal egyszerűbb. Két ember addig nyomja, gyömöszöli, tördeli és furdalja egymást, míg nem marad más, mint csak két váll, ezt aztán hozzányomják a földhöz.

2. Távfutás. Szükséges hozzá egy kassza és két rendőr. A kasszát a sportsman viszi magával, a két rendőr megfelelő távolságban követi.

3. Magasugrás. E pontnál az ember belerúg a földbe, mire a föld visszarúg és feldobja az embert. Most így megy fölfelé az ember, míg egy spanyolnádig nem ér, ezt átlépi és a másik oldalon megint lefelé megy. Felülről kikeres valami lágy helyet, pl. a pályabíró fejét és arra ereszkedik le, hogy meg ne üsse magát.

A jövő sportjai.

1. Dzsiu-dzsicu. A japánok fedezték fel. Néhány szabálya megtámadtatás esetére:

a) Kartörés keresztbe. Két kézzel megragadjuk ellenfelünk talpát és hirtelen felrántjuk -153- térdéig. Erre térde beleütődik hónaljába és kilöki balszemét. Ijedtében megfordul és kitöri nyakcsigolyáját. Lefektetjük a földre és tovább megyünk.

b) Ellenfelünk sarkára sót hintünk, mire hirtelen fölkapja ballábát, – erre megragadjuk két fülét, lassan előrehúzzuk, hogy gerince félkör alakot vegyen fel. Gyorsan belerúgunk oldalába és könyökét felütjük, mire veleje kiloccsan. Falnak támasztjuk és otthagyjuk.

Mindeme módszerek rendesen beválnak, azonban gondoskodni kell, hogy ellenfelünk ne zavarhasson bennünket a fogások precíz kivitelében. (Leghelyesebb előre agyonütni egy doronggal.)

2. Kerekes korcsolya. Két, négykerekü korcsolyával végezzük. Kezdők rendesen tévedésből a lábukra erősítik e korcsolyákat. Míg aztán tapasztalatból rá nem jönnek a helyes módszerre, hogy t. i. jobb mindjárt a hasára kötni az embernek.

3. Vitustánc. Mindeme sportok végső magaslata és befejezése. Ide fogják vinni az emberiséget a sportok. Lásd a Pallas Lexikon Vencel-Vúz kötetét. -154-

(Multja, félmultja, jelene és folyamatos jövője, az összes hajtogatásokban, tárgyas ragozás.)

Ősidők.

A mai Lipótváros helyén egészen a XIX. század közepéig Váradi Antal terült el, aki innen írta »Egy régi szinész vallomásai« című humoros cikkeit a »Pesti Hirlap« c. egykorú lapba, mely cikkekben a kondella vagy Ronda Ella és a Német-szinházról tárgyaz. Ezeken kívül semmiféle más nyom nem maradt fel ebből a korból, néhány héber nyelvű okiraton kívül, amelyeket azonban Lipótváros lakói: »Én, kérem, ezt nem tudom elolvasni« felírással egytől egyig visszaküldték az érdeklődő történelmi társulatnak. -155-

Honfoglalás.

A mult század második felében foglalta el Lipótvárost Árpád (Adler) Lipót, ajándékul fehér lovat küldve Szvatopluknak, a Lipótvárosi Bank vezérigazgatójának, amiért cserébe földet, vizet és pausálét kért. Később azután kijelentette, hogy a föld és víz alatt ő részvényeket és a pausálé alatt is részvényeket gondolt és kibuktatta Szvatoplukot az igazgatóságból. Állítólag Szvatopluk még így is jó üzletet csinált a fehér lóval.

Őslakók.

A Lipótváros őslakói a keresztes háboruk idején özönlöttek át a szomszédos Erzsébetvárosból és rövidesen megtelepedtek az Ulits egykorú kőasztala mellett. Szokásaikról kevés adat maradt fenn: – zsúrjaikat a mai börzepalota helyén tartották, nyereg alatt puhított szendvicst és kanca-teát szolgálva fel a párduc- és medvebőr-szmokingos (Lechner) Leventéknek. Tea után bélák (Bloch) régi magyar dalokat pengettek a »Kol Nidreh« és »Manis Tanu« ciklusból, -156- azután rendesen egy (Teichner) Táltos, vagy Utáltos nevü fiatalember jóslatokat mondott a távollevő jóbarátom kitaposott beleiből. Irni nem tudtak (de mégis írtak). Harcmodoruk igen szeszélyes volt: – elleneiket »hujvé, hujvé«, egymást pedig »ich geb«, »ich nehm« kiáltással rohanták meg: – néha hátrálást színleltek, pedig igazán hátráltak. Főfoglalkozásuk a poloskatenyésztés és hirlapírás volt. Hegedőseik, igriceik és móricaik nagy számmal valának.

Ősnyelv.

Igen sajátságos a nép ősnyelve: – anyanyelv nincsen, mert a gyermekeket frank és gall törzsek bevándorolt leányaira, ú. n. »bonne«-okra bízták, akik a tót és skandináv nyelvek egy sajátságos keverékére szoktatták a zsengéket: – ezt a nyelvet azután a lipótvárosi anyák »französisch« névvel jelölték makacsul, egészen addig, míg a gyermek párisi tanulmányaira nem ment el, ahol azután kiderült a tévedés. A legutóbbi időben egészen váratlanul egy eddig még ismeretlen nyelvvel, az ungrissel, vagy ungárisch-al (magor, magyar) -157- gazdagodott az eredeti zsargon: a lipótvárosiak igen sok szót átvettek, saját használatra kissé átalakítva és kottába szedve; így például a magyar »no!« indulatszót meg is zenésítették.

Nagy csapás érte a lipótvárosi nyelvet a mohácsi vész alkalmával, amikor is elvesztették az »r« betüt, amelyet mind a mai napig nem tudtak megtalálni.

A mai Lipótváros.

A mai Lipótváros négy részből áll: Kossuth Lajos-utca, Börzepalota, déli korzó és Siófok. Kezdődik a Kossuth Lajos-utca végén: – e ponton főlelkészi rendelet tiltja a lipótvárosiaknak átkelni. Délfelé csapatostul láthatja őket az utazó, amint sóvárogva néznek át a Rákóczi-út bérceire és nehéz sóhajjal fordulnak vissza ismét a sarokról.

A bennszülötteket naponta kétszer számlálják össze: – e célra külön, bekerített hely szolgál, az ú. n. Duna-korzó, ahová délben és este behajtják az egész lakosságot és két oldalt lánccal lezárják, hogy ne szökhessenek ki. Megindító látványt nyujt -158- ilyenkor a szegény, szorongó tömeg, amint céltalanul sodródik fel s alá, kínjában angol és francia szókat adva ki.

A Lipótváros fürdőszobáját Balatonnak hívják: valamikor vízzel kitöltött tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma, sajnos, csak fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott kamatlábaikat mossák. -159-

(A legrégibb időktől 1909. évi november hó 10-én délután 3 óráig.)

Ősidők.

Abból a nagy világködből, melyből állítólag Földünk és a konkurrens bolygók kezdetüket veszik, Buda, mint egy kemény, kissé ragacsos vakarcs vált ki, melyet az Alkotó keze nem tudott eléggé átgyúrni. Később, mikor a föld kihült, úgy hogy már éppen föl lehetett volna tálalni, az általános berendezkedés alkalmával ezt a vakarcsot sehova se tudták elhelyezni. Próbálták Ázsiába tenni, de legurult a Bengáli-óceánba és össze-vissza görbült, úgy hogy Afrikába nem akarták fölvenni, mert rontotta az ensemble-t és különben is már minden hely el volt foglalva. Az intézőbizottság -160- ezután több helyen próbálta elhelyezni, de sikertelenül, mert a rendezkedő Föld »Nem oda, buta« kiáltással mindenünnen elkergette őket. (Az általános kihülés következtében náthás Föld a »buta« szót »Budá«-nak ejtette: innen a tárgyalt földrész neve.)

Végre az Alkotó a már javában bőrző Magyarországhoz fordult, ahol a szépítészeti bizottság elfogadta a Buda nevű vakarcsot és elhelyezte szemben a Deák-szoborral.

Történelem előtti idők.

A történelem előtti időket, mint kutatásaink bizonyítják, Buda békés fejlődésben töltötte. Ekkor nőtt meg a még kicsi Gellérthegy, citadellával, ekkor nőtt meg a Széna-téri vicinális, mely azonban azóta már Szentendrére ment és ekkor nőttek meg az óbudai házmesterek.

Első lakók.

Buda első lakói Kr. e. 0216-ban sváb bevándorlók voltak, melyek a pincékben és hálószobákban telepedtek meg. Ezután -161- Kr. e. 80-ban jöttek a patkányok, majd Kr. e. 20-ban a poloskák. Később néhány ember is jött, de már nem lévén hely, ezeket a halászbástyára állították sorba, ahol esténkint még ma is láthatók.

Ősvallás.

Buda őslakói természetesen Buddha-vallásuak voltak: szertartásaikat a Gellérthegyi barlangban végezték s végzik még ma is; – idegeneknek azért nem is ajánlatos a barlang látogatása.

Nyelv.

Az őslakók nyelve régóta a filológusok kutatásának tárgyát képezi: a teuton, cimber, vogul, osztják és keverick nyelvtörzseknek érdekes vegyüléke ez; az eskütéri halpiacon szabad ég alatt tartott akadémiai üléseken tanulmányozhatjuk legjobban ezt a titokzatos idiómát. Néhány fáradhatatlan buzgalmú nyelvtudósunk érdeme, hogy e nyelvnek már három szaváról, s pedig ezekről: »rámatáma«, »rámatúri«, »rámatánsz« – sikerült kitudni, mit jelentenek, -162- s hogy egyszerűen e német kiejtésekből: »räumen thun wir«, »räumen thue ich«, »räumen thun sie« származnak.

Középkor.

A mohácsi vész után Buda százötven, koronaértékben háromszáz évig a törökök kezeiben volt, ami, tekintve, hogy a törökök ritkán mossák a kezüket, ma is nagyon meglátszik a városon. Ebben az időben érkezett meg a Duna is Bécsből, amely császári rendeletre keresztülfolyt Budán és egy darabot levágott belőle.

Buda további története nyugalmas és csöndes: világtörténeti fontosságú esemény csak egy zajlott le itt: a budai kutyavásár ez, melynek óriási jelentőséget és páratlanul izgató érdeket kölcsönöz ama hallatlan körülmény, hogy csak egyszer volt. Erről még többet.

Újkor.

Körülbelül a XVII. század közepén bevándorló sörkereskedők különös hírekkel riasztották fel Budát. E hírek szerint a -163- Duna túlsó partján (ahova, tekintve, hogy a budai korcsmák ablakai nem arra nyílnak, a budaiaknak még nem volt alkalmuk kilátást nyerni), tehát a Duna túlsó partján már kétszáz éve idegen néptörzsek várost építettek és a legszemtelenebb módon fixirozzák odaátról a budai tejkereskedők templomba menő szende leányait. Kiderült az is, hogy a tolakodó várost Peszt-nek hívják, azokról az Ófen nevű kályhákról, melyeket a budaiak átdobáltak használat után.

Buda lakossága »Téziz a sveinerei« jelszóval ünnepélyes megbotránkozását fejezte ki a sajnálatos események felett: egyúttal elhatározták, hogy fallal kerítik körül a várost, a sértő viselkedésű szomszédok közeledését ekként megakadályozandó. – De ekkor hallatlan szemtelenség történt. Kitűnt, hogy a pesti oldalon már előzőleg hidakat kezdtek el építeni, amelyek éppen most értek a budai partra. Hiába nyomták vissza dühösen a budaiak a hidakat, a túlsó parton még jobban nyomták őket. Erre a budaiak a Lánchidat hirtelen eleresztették, mire a Lánchíd a túlsó nagy nyomástól beleszaladt a Várhegybe és Pesten -164- hasraestek az emberek. Igy származott az Alagút. Pesten aztán visszahúzták a Lánchidat.

Jelenkor.

Most azonban már nem lehetett megakadályozni, hogy a pestiek átjárjanak Budára. A budaiak erre bosszúból kitalálták a propellereket, melyekre a gyanutlan pestiek felülnek, mire a budai oldalról visszaküldik őket azzal a megokolással, hogy elvesztették a jegyük egyik felét, amit pedig odaát leszakítottak. Akik mégis ki tudnak szállani, azokat a Margithíd alatt félmeztelen, fogcsattogtató irgalmasok rohanják meg nemzeti viseletben és tomahaw-kot forgatva fejök felett, kihúzzák a fehérbőrüek összes fogait.

Buda története innen kezdve a csöndes és békés visszafejlődés képét mutatja.

Udvari élet Budán.

Végre azonban elérte Buda is megérdemelt jutalmát. Az 1900-ban épített monumentális királyi vár pezsgő életet teremtett -165- a lágymányosi metropólisban. A nap minden órájában csapatostul érkeznek európai uralkodók. Ilyenkor igazán kedves képet nyujt a füstölgő, pöfékelő várkastély, melynek minden ablakából barátságosan integet egy apostoli király. Ezek után Buda nyugodtan és büszkén tekinthet jövőjébe. -166-

(Az »Uránia« tud. szinház bemutatója a 8342. év 117-ik napján.)

Legrégibb kor.

Már Ádám-Éva korában volt közlekedés. Tudvalevő például, hogy nevezett őslények a paradicsomból magántulajdon elleni kihágás következtében illetőségi helyükre toloncoltattak, ami pedig csak úgy lehetett, hogy megfelelő tolonckocsi rendelkezésre állott.

A közlekedés első nyomai.

Első közlekedési eszköze az emberiségnek egy egészen sajátságos, nem éppen érdektelen gépezet volt, melyet a törzs két -167- oldalára alkalmaztak. Méteres csontrudakból állt a gépezet, számszerint kettőből, mely ütődés ellen meleg hússzeletekbe volt becsavarva. Ezek közül a rudak közül az egyiket nekiszorították a talajnak, a másikat fölemelték és kissé távolabb megint letették. Erre az egész eljárás újra kezdődött. Állítólag így előre lehetett jutni. Ezt a gépet »láb«-nak nevezték, a régi, hasonnevű mértékegységről, több okból, főként azért, mert ez nem volt akkora, mint egy láb.

Bibliai idők.

Az úristen, hogy az embereket erről a rossz módszerről leszoktassa, özönvizet csurgatott a földre, amibe nem lehetett lábalni, mert a víz bement a cipőn. Ekkor Noé feltalálta a nevéről elnevezett bárkát, mely korlátlanul közlekedett oda és vissza. A csekély konkurrenciára való tekintettel meglehetősen jó üzletet csinált: embereket, állatokat és művészeket szállított; a díj kissé magas volt, de voltak szamarak, akik megfizették. A negyvenedik napon beleütköztek az Ararátba, ara rátértek és kinn voltak a vízből. -168-

Jákob idejében mindenki lajtorján közlekedett; az öreg Ábrahám már a sárkányrendszerű feleséget is ösmerte. Ezentúl a közlekedés elég simán folyt a zsidóknál – komoly zavarok egyetlen eset alkalmából léptek csak fel – akkor volt ez, mikor Potifár kergette a zsidókat, akik a Vörös-tenger előtt majdnem megrekedtek. Mózes azonban okosabb volt és elrendelte a zsidóknak, hogy csak tegyenek úgy, mintha beleszaladnának: mire a Vörös-tenger inkább gyorsan kettévált, attól való ijedtében, hogy neki kelljen megfürdetni először Mózes népét. A zsidók így szárazan jutottak át Budapestre.

Középkor.

A középkor elején barbár hordák törtek át Ázsiából, rettenetes, négykerekű járműveken beszáguldozva egész Európát. E járművek még ma is láthatók Budapest utcáin, hol az egyszerű nép konflisnak nevezi őket.

A középkor egyik legszokottabb közlekedési eszköze a ló volt; bár kissé kényelmetlenül alkalmazták: az utast hajánál -169- fogva hozzákötötték a farkához és hagyták lógni utána, míg a ló szaladt. Ilyen járművön azonban csak protestánsoknak szabadott utazni, mikor a másvilágra közlekedtek, spanyol menetjeggyel. Ugyancsak a spanyolok alkalmazták először a kereket; ebbe meg fejjel belegyömöszölték az utast, aki némileg megtörve érkezett rendeltetési helyére.

Újkor.

Végre új hajnal pirkadata derengett fel a közlekedés egére: Schwarz Berthold feltalálta a puskaport, melynek segítségével igazán gyerekjáték volt a levegőbe röpülni. Még csak azt kellett elérni, most, hogy egy darabban is fentmaradhasson az ember és a repülés problémája meg volt oldva.

Vasutak.

A XXX. században végre általános szükségét érezte már mindenki, hogy a vasutat feltalálják: a síneket, állomásokat, jelzőlámpákat előre lerakták mindenütt, kalauzokat és fűtőket fogadtak és jegyeket nyomattak ki. Végre már a szabadjegyesek is megvoltak, -170- nem várhatott tovább Stevenson és gyorsan feltalálta a vasutat. Sajnos, eleinte kissé nehezen ment a dolog, nem lévén elég vonal, sok ellenkező irányú vonatnak egy sínen kellett közlekedni. Ha a lokomotívok találkoztak, szabályszerüen össze kellett csapniok, mire az erősebbik kinyomta a másikat a sínből. Ez az eljárás, melyet műszaki néven »vasúti szerencsétlenség«-nek neveztek, olcsóságánál fogva sokáig dívott. Nehány új kocsi és motor kellett csak mindig: orvosi segítségre, hálistennek, nem volt szükség: az utasok rendesen mind meghaltak.

Villamos.

Egyik érdekes járműve ennek a kornak az ú. n. villamos, mely négy kerékből, egy kalauzból, egy csengőből és egy »Megtelt« felirású táblából állt. Belsejében tilos volt állva köpködni. A »Megtelt« tábla leeresztése után lepecsételték a feljárást, hogy az utasok ne dagadjanak ki: a végállomáson azután fejszével szétdarabolták a kocsit és egy darabban kiszedték a tömeget, melyet a következő villamosra raktak. A végállomás -171- a Rókus udvarán volt, ahol az útközben elejtett gyaloglók hulláit szortirozták és ellenőrizték.

Bérkocsi.

Ide tartozik még a bérkocsi vagy konflis, melyet két ló, vagy negyven egyetemi hallgató húzott: a lovakat ugyanis, tekintve, hogy a kocsiban többnyire szinésznők vagy nagygyörgyök ültek, rendesen kifogták az egyetemi hallgatók. A konflisokat később, a kocsisoknak túlságosan az erotikus művészetek felé hajló beszédmodora miatt, konfliskálták.

Kormányozható léghajó.

Végre megszületett a várvavárt Zeppelin is, 70 éves korában: és kormányozható léghajóján elrepült volna Berlinbe, de ellenkező szél támadván, megváltoztatta szándékát. Működése igen káros volt Németország körtetermelésére, mert az összes körtefákat kivágatta. Igen szép sikerei voltak, még ma is élne, de később már mindenbe beleütközött, és le kellett vágni. -172-

Napjaink.

Mindezek a közlekedési eszközök lejárták magukat. Napjainkban tisztán csak a levegőben élnek az emberek. A földet csak temetkezésre használják. Különcök persze mindig voltak, nálunk például sokat beszélnek egy Kutassy nevű mérnökről, akit állítólag nem lehet rávenni, hogy elhagyja őseinek dús talaját. Inkább aszongya: nem közlekedik. -173-

HARMADIK RÉSZ.
BÖLCSÉSZET.

-174-

-175-

(Színházakkal szemben kézirat.)

(Éjjeli kávéház, egyik sarokasztalnál a Mindennel Leszámolt Degenerált. Az ajtón belép Az Ember, Akinek Abszolute Semmi Érzéke A Szimbolizmushoz. Pirosképű, bajuszos ember. Odanéz és észreveszi a Mindennel Leszámolt Degenerált-at, aki, mint azonnal felismeri, iskolatársa volt. Vígan odamegy.)

Az E. A. S. É. Sz. (vígan): Szervusz, Zauerlében, á szervusz, Zauerlében, hát hogy vagy? Nem ismersz?

A M. L. D. (fájdalmas mosollyal): De igen, emlékszem. Az iskolában, nemde.

Easész (szélesen letelepszik): Hát persze. Emlékszel a Löwingerre?

Amld (legyint, az ablak felé fordul. Halkan) Én már nem emlékszem semmire. -176-

Easész (vígan): Mér, mi bajod? Gyöngül a memóriád?

Amld (tompán): Nem. Az életem gyöngül. Az életem hajója gyöngül ebben a kávéházban.

Easész (vígan): Milyen hajó? Te foglalkozol ezekkel a Dunagőzhajózási részvényekkel?

Amld (szünet után): Én most már többé nem foglalkozom semmivel. Én, barátom, a Semmivel foglalkozom.

Easész (harsogva nevet): Hehehe! Nagyon jól. Te még mindig olyan vicces vagy.

Amld (fájdalmasan végigsimítja homlokát): Igen, én még mindig olyan vicces vagyok, jó fiú. Már nem sokáig leszek ilyen vicces, jó fiú.

Easész (vígan): Mér, talán valami komoly dologgal foglalod el magad?

Amld (tompán): Igen, egy nagyon komoly dologgal foglalom el magam, jó fiú. Szegény barátom.

Easész (vígan): Mér vagyok én szegény? Nem is vagyok szegény, egész jó ez a sóhivatali állásom. Te mér nem lépsz be valahová? -177-

Amld (egészen tompán): Igen. Én nemsokára belépek valahová…

Easész (vígan): Na, végre, látod, ez már egyszer egy helyes elhatározás. Kaptál valami állást?

Amld (tompán): Igen. Egy végleges állást. Egy véglegeset. Egy véglegeset.

Easész (vígan): No, hála istennek. Mindig mondom, hogy az ember foglalja el magát valamivel. Itt van a városban?

Amld (tompán): Nem. Messze van. Nagyon messze.

Easész (vígan): Nem baj az, legalább világot látsz. Elutazol?

Amld (egészen tompán és nyomatékkal): Igen… én elutazom innen, jó fiú. (Mereven ránéz.)

Easész (vígan): Bravo, gratulálok. Mikor utazol?

Amld (révetegen): Talán még ma…

Easész (vígan): Na, nézd csak, ilyen hamar. Na és hová utazol?

Amld (szomorú fölénnyel veregeti meg a vállát, tompán): Ha te azt tudnád, szegény, szegény barátom.

Easész (vígan): Hát nem tudhatom, ha nem mondod meg. -178-

Amld (tompán ránéz): Azt nem mondhatom meg.

Easész (vígan): Nem? Kár.

(Hosszú szünet.)

Amld (tompán): Azt nem mondhatom meg neked soha.

Easész (vígan): Kérlek alássan, nem erőltetlek, ha nem akarod. (Szünet.)

Amld (kicsit kevésbé tompán): Ahová én utazom, oda podgyász nélkül utaznak.

Easész (Vígan): Hát szóval, akkor ide a közelbe valahová. Talán Pomázra, nem?

Amld (mély szánalommal): Nem, nem Pomázra, szegény barátom.

Easész (vígan): Hát nem találtam el.

(Hosszú szünet.)

Amld (tompán): Ott már nem kell Pomáz és nem kell semmi… azon a vasúton.

Easész (vígan): Tudod, az mindig a vasúttól függ. A gyorsvonatot azért szeretem, mert ott van étkezőkocsi is, az ember kap legalább valami harapnivalót, ha korog a hasa, nem igaz? Hehehe. (Nevet.)

Amld (tompán): Azon a vasúton csak egyetlen ételt osztogatnak… azt is vastányérból… (Mereven ránéz.) -179-

Easész (vígan): Ugyan. Na, az nem valami előkelő, hallod. Vastányér? Nagyon jó. Hehe. (Nevet.)

Amld (tompán): Abban a vastányérban ólomgombóc van, szegény, jó fiú. (Mereven ránéz.)

Easész (vígan): Ólomgombóc? De hiszen azt nem lehet megenni. Milyen vicces vagy, hehe.

Amld (kicsit türelmetlenül): Azt nem is kell lenyelni… az magától nyelődik le… az az ólomgombóc… a vastányérból…

Easész (vígan): Magától? Hogy lehet az? Valami automata?

Amld (kicsit epésen, de még elég tompán): Mert az a vastányér egy vascső… szegény, szegény barátom.

Easész (vígan): Csőből egy tányér? Nagyon jó. Milyen az?

Amld (pikirozva): Az egy hosszú cső, amibe ólomgombóc van… ha tudni akarod…

Easész (vígan): Csőbe gombóc? Milyen az?

Amld (kicsit forrva a dühtől, de mérsékelve magát): Vagy ólomgolyó, ha akarod…

Easész (vígan): Ólomgolyó? (Szünet -180- után hangosan nevet.) Ja úgy! Most már értem! Az revolver! Nagyon jó. Hehe.

Amld (sápadtan ránéz.)

(Szünet.)

Amld (mereven nézi, aztán révetegen): Igen… Ha tudni akarod…

Easész (vígan): Na ja… revolver. (Gondolkodva.) Ja, de hát te azt mondtad, elutazol… Na és ott kapod a revolvert?…

Amld (ránéz): Nem… a revolver nálam lesz… nálam…

Easész (vígan): Nálad? Minek?

Amld (fogait csikorgatva): Minek? Hogy mmagaamm feelé fordítsam!!! Tudd meg!!!

Easész (vígan): Miért fordítod magad felé a revolvert?

Amld (feláll, kétségbeesetten ordít, hadonász): Hogy elsüssem a revolvert, lehúzzam a kakast a revolveren, kilőjjem a revolverből magam felé a golyót!! Nem érted?!! Nem érted?!!!

Easész (vígan): Ja úgy, szóval te főbe akarod lőni magad a revolverrel! Hát mért nem beszélsz világosan?! Akaszd föl magad. Szervusz. (Vígan el.) -181-

(Egy férj naplójából.)

Nov. 1.

Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

Febr. 15.

De nekem mégis csak gyanus a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem megmagyarázta, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak -182- születni, aztán meggondolták és összementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.

Márc. 2.

Nem tudom, de nekem roppant gyanus a feleségem, mégis. Ma megyek az utcán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem kibontott hajjal csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban és kérdeztem tőle, mit keres ebbe a házba, erre pofonvágott, mondta, hát egy új unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni.

Jún. 14.

Mégis csak gyanus nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a diványon és a házmester is feküdt a diványon, eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégis -183- csak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál’ istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.

Aug. 3.

Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanus volt a feleségem, éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú gombolyagról, mer az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsalja. Igy most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer’ én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a spárgát és visszahúzom a feleségem.

Aug. 10.

De mégis csak gyanus nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát -184- a lábára, ő meg húzta maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanus nekem a feleségem. Egy óra mulva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa, kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb volt húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanus nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.

Okt. 31.

Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanus a feleségem. Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? de az nem lehet, mert hiszen még fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez -185- a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyujtsak gyertyát és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyujtottam a gyertyát és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltattam, de mondom, nekem roppant gyanus a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

Nov. 7.

Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a feleségem. Este mindig rágondolok és nagyon fáj a szívem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanu lappang a lelkem fenekén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az asszony lassan-lassan elhidegül a férje iránt és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik? -186-

Dec. 25., karácsony.

Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ó-utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jőjjek be hozzá és még szép embernek is nevezett. Bementem és feleségem rögtön karjaimba omlott – mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanum alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát zavarják. -187-

(Jelenet.)

(Az író szobája, háttérben szekrénnyel. Elől kerevet. A kereveten ül az asszony. Türelmetlen. Az óráját nézi. Dobog a lábával. Az író bundában, fáradtan.)

Az iró (szerelmesen): Drágám! (Csók.)

Az asszony (szemrehányóan): Egy órája várlak.

Az iró (leveti a kabátját): Be kellett fejezni azt a cikket. A vasárnapi számba jönni kell neki, – micsináljak? (Legyint.)

Az asszony (szerelmesen): Drágám! Szép cikk?

Az iró (könnyedén): Na! Amit mondtam, hisz tudod. »A lelki élet fölénye«, az lett a címe. Hisz tudod, amit mondtam. Azt írtam meg, hogy nekem csak a lelki fölény imponál. Hisz tudod. A lelki fölény. -188-

Az asszony (szerelmesen): A lelki fölény.

Az iró (könnyedén megcsókolja): Igen, drágám. (Megcsipi az állát.) Na? Hogy van a kis kicsike? A drága kis drágaság?

Az asszony (csacsog): Nagyon siettem. Az uram még nem jött haza.

Az iró (idegesen): Igen.

Az asszony (m. f.): A tegnapi verekedés után megint inni ment… borzasztó ember…

Az iró (idegesen): Igen… tudom… már mondtad…

Az asszony: Borzasztó ember az… Bár csuknák már be… De van rá kilátás. Annak a zsokénak állítólag akkora pofont adott…

Az iró (idegesen közbevág): Jó, jó, tudom, hírlik.

Az asszony (csók): Na ne, drága. Megint ideges vagy?

Az iró: Ugyan, dehogy. De mit jössz mindig ezekkel? (Leül. Szünet után, idegesen.) Milyen pofon volt az? Micsoda zsoké?

Az asszony: Hát azt mondtad, tudod.

Az iró (idegesen): Tudom!!! Tudom!!! Hát persze, hogy tudom, ha mindig az orrom -189- alá dörgölöd. Mintha kiváncsi volnék rá. Azt hiszed, engem érdekel, hogy milyen pofon volt, vagy hogy ki volt az a zsoké? Hát én egy zsoké vagyok? Furcsa vagy, kérlek, azzal a pofonnal.

Az asszony (csitítva): Ugyan, drágám…

Az iró (idegesen): De mit ugyan, ugyan… Hát mit beszélsz folyton arról a pofonról? Azt hiszed, nekem imponál talán a férjed azzal a pofonnal? (Ennél a szónál »pofon« mindig összerándul.) Azt hiszed, nekem lehet pofonnal imponálni? Mit érdekel engem egy pofon? (Kiabál.) Hát mit beszélsz folyton arról a pofonról.

Az asszony (csitítva): De Amadé… kérlek, Amadé…

Az iró (elkeseredve): Igaz is. Még mindig nem értesz meg engem. Ti asszonyok nem tudjátok megérteni, hogy egy lelkileg fölényes embernek, egy entelektüelnek a brutális nyers erő nem imponál… Nekem nem a pofon meg a brutális nyers erő imponál… Hanem nekem a lelki fölény imponál… Nekem nem imponál a brutális, nyers pofon… de a lelki fölény, az már igen… (Csettint.) Az már igen!… A lelki fölény! (Csettint.) Az már valami!… nem -190- a brutális lelki pofon… akarom mondani a fölényes lelki bruta… vagyis a pofoni fölény…

Az asszony: Édes Amadé… hiszen én tudom…

Az iró (legyint): Hagyj nekem békét… Mit félek én a te uradtól? Ha a te urad lelki fölénnyel jönne… nem mondom. Lelki előkelőséggel… nem mondom. De ő csak pofonnal tud jönni. Ugyan, kérlek. Ez nekem nem imponál. Ettől egy lelkileg erős ember nem ijed meg, kérlek. Mutasson ő nekem lelki kiválóságot… a te híres urad…

Az asszony: De Amadé!… (Csitítja.)

Az iró: Nagyszerű!… Mér nem jön lelki kiválósággal?!… az a híres urad!… Mér jön ő pofonnal?!… nekem imponálni?!!… (Egyre hangosabban, nem lehet megállítani, hadonász.)… az a híres? pofonnal?!!… nekem?!!… Nem fölénnyel?!!… Nem lélekkel?!!… az istenit!… hanem pofonnal?!… furcsa!… Nekem csak a lelki finomság imponál!!… érted?!… Azzal jöjjön nekem!!… ne pofonnal!!… (Kiabál.) hanem finomsággal!!! -191-

(Csöngetnek. Meghökkenve merednek egymásra.)

Az iró (tétován):… a kutyaistenit…

Az asszony (ijedten): Ki az?

Az iró:… a ku… kutyais… (Kint egy férfihang: »Itthon van Vér Amadé ur?«)

Az asszony: Szent Isten, ez az uram!!!

Az iró:… Ku… ku… ku…

Az asszony: Szent Isten… ne nyiss ki!!

Az iró (tétován): Ne nyissak ki?

Az asszony (szaladgál): Szent Isten… várj… ne nyiss ki… elbujok… szent Isten… hova bujjak…

Az iró: De kérlek… kérlek alássan… nem szükséges…

Az asszony: Hát mit tegyek…

Az iró: Hát kérlek… Ha feltétlenül el akarsz bujni…

Az asszony: Hová?!!… Hová?!

Az iró (körbe szaladgál, egymásnak mennek):… De kérlek… ha parancsolsz… talán ide az asztal alá parancsolsz… vagy ide parancsolsz… (A súgólyuk fölé.)… vagy ide parancsolsz méltóztatni, drágám… (A köpőládát megfordítja.)… fáradj be, kérlek… (A gyufatartóból kiszórja a gyufát.)… -192- vagy itt kényelmesebb… parancsolsz…

Az asszony (meglátja a szekrényt): Megvan! (Beugrik, lihegve kiszól még.) Miután rádlőtt, fojtsd meg…

Az iró (a szoba közepén): Igen… igen, drágám… ahogy parancsolod… (Erős kopogás. Az iró behúzza a fejét, behunyja a szemeit, aztán megint kinyitja.) Hehe. Szabad.

A férj (belép. Erős, atlétikus ember. Udvariasan hajlong): Alásszolgája.

Az iró (behunyt szemmel áll a szekrény előtt): Alásszolgája. Tegye le.

A férj (udvariasan): Vér Amadé úrhoz van szerencsém?

Az iró (kinyitja a szemét, meglátja a férjet, ijedten megint becsukja, összehúzza magát. Egész testében reszket): Hehe. Igen, igen.

A férj (közel jön. Nyomatékkal, jelentősen): Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Vad Lajos vagyok.

Az iró (rémülten kinyitja a szemét, megnézi, összerázkódik, megint becsukja a szemét): Hehe. Nagyon kedves. Hehehe. Vad Lajos. Kedves név. Olyan finom, könnyed -193- név. Egyszerű név… Beszéljünk csak erről a névről. (Rémülten tapogat hátrafelé.)

A férj (csodálkozva): Miért tetszik behunyni a szemét?

Az iró: Á, semmi, csak úgy bánt ez a világosság… aztán fáradt is vagyok… tetszik tudni, éppen aludtam, mikor be tetszett jönni: még nem is vagyok egészen ébren… de mindjárt kinyitom, csak tessék várni egy kicsit…

A férj: Én tulajdonképpen azért jöttem… (A hátsó zsebében keresgél.)

Az iró (kinyitja a szemét, meglátja ezt a mozdulatot. Megint becsukja, ijedten összehúzódik, térdreesik.) Jaj, jaj.

A férj (nem veszi ezt észre, mert közben a kabátja belső zsebébe néz be és ott keres): … azért jöttem, hogy megmutassak önnek… önnek, akit nálunk Magyarországon erre egyedül tartok alkalmasnak… hogy megmutassak önnek… hogy megmutassak önnek… ejnye! de hova tettem?!… ahá! megvan!… (Kihúz a zsebéből egy kéziratot.)… szóval hogy megmutassak önnek egy novellát… amit (Lesüti szemeit.)… amit én írtam… (Zavart mosollyal -194- felnéz, észreveszi Az iró-t, aki még térdel. Meghökkenve.) P… pardon…

Az iró (kinyitja a szemeit): Hogy mondja?!…

A férj: Egy novella… de miért…

Az iró (feláll): Á, semmi… semmi… csak folytassa… véletlenül a térdemre ültem a hátam helyett… kicsit szórakozott vagyok… Nem baj… Hát hogy tetszik mondani? Egy novellát?

A férj (zavart és szemérmes mosollyal): Tetszik tudni… én titokban… irogatok…

Az iró (rámered, kicsit kiegyenesedik): Irogat?

A férj (kicsit folyékonyabban): Már régebben irogatok titokban… de nem adtam oda még semmi lapnak… nem ismerem ezeket a szerkesztőket…

Az iró (nagyot lélegzik, kinyújtózkodik, hanyag pózt vesz fel): Na és azért jött fel hozzám… egy novellát hozott?

A férj: Igen… nagyon érdekelne a véleménye… az ön írói egyéniségét nagyon sokra becsülöm… tetszik tudni, engem valami vad fráternek képzelnek az emberek, mer’ szeretek néha egy kicsit lumpolni… meg veszekedni… de önnek, akit annyira -195- becsülök… önnek egyedül bevallom, hogy lelkem legmélyén a művészetek és nemesebb eszmék szeretetének tiszta lobogású oltárképe világít ki nem apadó fáklya gyanánt.

Az iró (még mindig gyanakodva nézi): Gyanánt?

A férj: Azért ön az egyetlen ember, akinek elhoztam ezt a novellát, hogy itélje meg szerény tehetségemet, melyet fel fogok önnek olvasni. Megengedi? (Leül, kinyitja a kéziratot.)

Az iró (még kicsit megriadva):… Öööö… tessék… vagyis…

A férj (olvas): »A lelki fölény«. (Felnéz.) Ez a címe.

Az iró (csodálkozva): Lelki fölény? (Leül. Könnyedén.) Kérem, tessék.

A férj (olvas): »Magdával egy nyirkos, novemberi alkonyat fájó hangulatának piros esti fényében találkoztam.« (Felnéz.)

Az iró (leül. Körülnéz. Aztán cigarettára gyujt. Raccsolva): Kévem, pavancsoljon…

A férj (olvas): »Magda halvány és sápadt barna leány volt és dideregve húzta össze arcának fáradt vonásait.«

Az iró (felugrik): Ööö… nagyon érdekes… de kérem, talán hozza be a szerkesztőségbe… -196- délután rendesen ott szoktam lenni…

A férj (olvas): »Magda oly búsan, oly fájóan nézett énrám, mint egy őzike, melyet a gonosz emberség megsebzett.«

Az iró: Emberség?

A férj: Emberség… emberiség… mindegy. (Olvas.) »Őszi lelkemben e napon fájó akarások bugyogtak s a nagy ellágyulások finom borzongásokat váltottak ki a túlfinomodott lélek rejtett mélységeiből.«

Az iró (feláll, járkál).

A férj (olvas): »– Ki vagy?! – kérdeztem Magdát és meg kellett állanom. Az utcalámpa sárgán folyta be nemes vonásainkat.«

Az iró (háta mögé megy, vállára teszi egyik kezét): Kedves Vad úr…

A férj (olvas): »Rámnézett bús szájával és két gyöngy gördült fel szeméből homlokára.«

Az iró: Kérem csak, tanár úr…

A férj (olvas): »És én szemeiből szórul-szóra a következő szavakat olvastam ki: Miért kérded? Én az ucca leánya vagyok… igen… én az ucca elvetemült, szerencsétlen leánya vagyok…« -197-

Az iró: Pardon, főszerkesztő úr… egy percre…

A férj (olvas): »Mit akarsz hát tőlem? – kérdezte akkoriban Magda. – Az én elvetemült lelkemet tehát nem menti meg többé semmi… semmi… semmi…«

Az iró (vállát veri): Hé csak… tanár úr, mester… mesterke… apukám…

A férj (olvas): »Miszerint én a következőket mondottam neki: Miért hiszed, hogy mindenki zord s ridegszívű, mint maga az Élet?«

Az iró: Apuka… Apicsek… Tata… Tatuska…

A férj (olvas): »Látod, – mondottam Magdának – miszerint az én lelkem megért tégedet – és én, én, én leszek az, – ismétlem – én, én, én leszek az, aki téged ebből a fertőből kiemel.«

Az iró (megfricskázza a fülét): Bátyuska… Pampuska… Kis fiú… Bubika… Szép szőke szerkesztő bubika… kérem csak… álljon meg egy percre…

A férj (olvas): »Mert, úgymond – szóltam Magdának ezen őszi alkonyaton – mert, úgymond – a lélek fölénye az, mely bennünket az emberi rosszaság bűzös -198- fertőjéből kiemelni egyedül feljogosítva állhat.«

Az iró (az ölébe ül): Te kis kedves… na kérlek szépen… (Simogatja.)… na, édesem… na, talán mégis hagyd abba… na nem bántlak többé… veszek neked vásárfiát… (A füleibe kapaszkodik.)

A férj (olvas): »… a lélek fölénye, úgymond, a lélek fölénye és Magda. És ekkor mintegy három óráig beszélgettünk még a csöpögő utcasarkon, szórul-szóra a következőket…«

Az iró (felugrik, az asztalhoz szalad, felkapja a teafőzőt): Vigyázz, Aladár, kérlek… de kérlek, Lajoskám… arrafelé dobok egy teafőzőt…

A férj (olvas): »Mert a te lelkedet csak egy elfinomult lélek mentheti meg a lét fertőiből, Magda! – mondottam neki némán és hangomban egész világ fájdalma reszketett.«

Az iró (hozzávágja a teafőzőt): Hopp!

A férj (olvas): »Mert az én túlérzékeny lelkem, ó Magda, az én túlérzékeny lelkem, mely a leggyöngédebb külső behatásokra felrezdül közönyéből, – az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda…« -199-

Az iró (kétségbeesetten szaladgál, aztán hozzávágja az asztalt): Tessék!… Tessék egy asztal!

A férj (olvas): »… az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda, nem bírná el a te csalfaságod egyetlen hűtlen sugarát szemeid sajátságosan fénylő csillagának ködén keresztül.«

Az iró (szaladgál, megragadja a szekrényt, hogy azt is hozzávágja, hirtelen homlokára csap): Nini! Ezt egész elfelejtettem! (Kinyitja a szekrényt és kiveszi belőle Az asszony-t, aki közben elaludt a szekrényben.) Szent Isten! Aranka! Ébredj fel!

A férj (olvas): »Mert hidd el, Magda, az én sasszemeim előtt nem maradhat titokban a legparányibb mozdulat sem, úgymond, s előttem nem rejthetsz el semmit, úgymond, Magda.«

Az asszony (szemeit dörzsöli): Hol vagyok?

Az iró: Aranka! Szent Isten! Segíts! Csinálj vele valamit!

A férj (olvas): »Mert, úgymond, a lelki fölény és az elfinomultság amaz egyetlen dolog, mellyel meg lehet érteni a szegény, szenvedő, elvetemült leány lelkének -200- szomorú mélységeiből fakadó kétségbe esést.«

Az asszony: Kérlek szépen, Lajos!…

A férj (olvas): »Mert nekem csak egy szót kell szólnod, Magda, csak azt kell mondanod: hallgass! – és én hallgatok… mert nekem csak hallgatni és figyelni jó, hallgatni és figyelni – ó, mert én csak hallgatni és figyelni szeretek.«

Az iró (hirtelen elhatározással): Itt nem maradhatok. (Kabátot ránt.)

A férj (olvas): »És én, Magda, én egy lélek vagyok, akit senki nem akar megérteni, mert mindenki csak az én zordon külsőm után itéli meg legnemesebb hajlamaim tiszta szépségeit!«

Az iró (beleordít a fülébe): Hé! Szerkesztő úr! Legalább kísérje haza őnagyságát! Én szállodába megyek! (Elrohan.)

Az asszony (kiabál): Amadé! Amadé! Itt hagysz? Várj, nyomorult! (Utána fut.)

A férj (olvas): »Mert, Magda, úgymond, a lélek szépsége és fölénye az egyetlen e földön, mely tiszta ragyogásban tartja megnemesült képzeletem megértő tisztaságának…«

(Függöny.) -201-

– Appardon… szabad?

–: Kérem, parancsoljon… nincs elfoglalva…

– Köszönöm.

–: Kérem.

– Appardon… szabad ezt az ujságot?

–: Tessék.

– Ööö… tetszik tudni, azért mondom, az apróhirdetések miatt…

–: Kérem, tessék.

– Nagyon kedves… De itt léghuzam van.

–: Igen… Csakhogy nagyon tele van a kávéház. Nincs más hely.

– Nekem, őszintén szólva, nagyon mindegy… Itt is jól érzem magam. Fő, hogy az apróhirdetéseket elolvashassam…

– Eee… igen. (Olvas.) -202-

– Az ember bejön a kávéházba, leül és olvas, – nem igaz? Én egyedül érzem magam a legjobban… engem ne zavarjon senki, én se zavarok senkit. De Pesten nem tudnak az emberek diszkrétek lenni… Pesten mindenki személyeskedik, leül az ember mellé, elmeséli az élete történetét, mintha az valakit érdekelne… nem igaz?

–: De bizony, kérem, igaz.

– Na, úgy-e. Máskép van ez, kérem, külföldön. Londonban két év előtt, márciusban voltam, tetszik tudni, kataszteri hivatalnok vagyok, ki voltam küldve a banktól, mondom az anyósomnak, kicsit süket szegény, na, mondok, jól van. Hát mondom, Londonban az emberek tudják, mi a személyes diszkréció. Mert úgy-e, kérem, mit érdekel engem egy másik embernek a baja? Például, mit érdekli önt az, hogy én miért böngészem az apróhirdetéseket?

–: Hehe… bizony, mit érdekel.

– Na látja, úgy-e, azért mondom. Nem szabad tolakodni az embernek a személyes dolgaival. Hát én nézem az apróhirdetést… Ön itt mellettem ül és néz… és passz. Diszkréció. Ez kérem, a diszkréció. Önt esetleg érdekli, hogy én miért nézem az -203- apróhirdetéseket. De ön ezt nem kérdezi és én nem mondom meg, mert ez esetleg nekem egy személyes ügyem, amiben nekem nagyon diszkrétül kell eljárni, mert tessék elhinni, például a nők csak a diszkrét embereket szeretik. Például, vegyük ezt. Miért van nekem olyan nagy sikerem a nők körül? Na. Hát mert a nők tudják, hogy diszkrét ember vagyok és ez a nőknek, tessék elhinni, a legfőbb. Hogy ők nyugodtak lehessenek, hogy én nem fecsegem el a dolgot a barátaimnak, nem adom tovább, nem csinálok pletykát, – mert tessék elhinni, a hírnevükre nagyon vigyáznak a nők. Most például, tessék ezt venni, hogy példát mondjak. Itt van nekem például egy nőm, egy nagyszerű, fess, molett, barna úrinő, de nem ez a fontos. Hanem kérem, mi a fontos? Ugyebár a diszkréció a fontos? Na már most. Ez az én nőm egy férjes nő, akivel mi találkahelyeken szoktunk összejönni. Már mostan, ha én ennek a nőnek leveleket írok, mint más fiatalemberek teszik, úgyebár, mit tesz az ő marha férje? Az ő marha férje, úgyebár, felbontja a levelet, megmutatja a marha férjnek és minden kiderül. Azért vagyok én egy okos -204- és diszkrét ember. Az én leveleimet nem látja maga ottan, náluk. Engem maga nem lát oda elmenni, felmászkálni, bemutatkozni családnak, mint más fiatalemberek teszik. Engem marha férj nem is ismer. Én megírom szépen az apróhirdetést, itt a Pé Hába; a nő elolvassa, tudja, hogy mikor kell nekünk találkozni. Na. A dolog, úgyebár, milyen egyszerű és milyen nagyszerű. Mondjuk, holnap akarok találkozni. Erre írom: »Pupu. Holnap délután, szokott helyen.« Pupu. Ugy-e, milyen egyszerű? Ki sejti, hogy mit jelent az, Pupu? Pupu. Egyszerüen Pupu. És így: »szokott helyen«. Na ná, majd kiírom, Bábergold Antalné, Bajza-utca három. A dolog egyszerű. A nő elolvassa és rendbe van. Nincs levél, nincs gyanakvás, nincs skandalum, nincs mászkálás kapuk előtt, nincs baj. És mindez miért? Mert tudok diszkrét és ügyes lenni és nem jár el a pofám és nem mászkálok el lakásokba és nem megyek veszélyes helyekre és nem ismerkedem családdal és nem beszélek a barátaimnak és tudok hallgatni. Ezér van sikerem a nőnél, ezért szeret a nő és ölel és csókol és harap, a bestia… Hát nincs igazam?… -205-

–: Hehehe… De igen…

– Na, úgy-e… De most szaladok… háromra ott kell lennem… Na, örülök, hogy mulattathattam… (Kezét nyujtja.) Frász Ödön vagyok, különben…

–: Heh he… örültem… Bábergold Antal vagyok… -206-

Elgondolkodva néztem magam elé és így szóltam:

– Szeretem a sárga bablevest.

Barátom, aki az utóbbi időben Freud pszikoanalizisével foglalkozik, szúróan nézett rám.

– Miért mondod, hogy szereted a sárga bablevest?

– Mert szeretem – mondtam őszintén.

– Hm. Nem volt neked hatéves korodban egy kékhajú nővel viszonyod?

– Nem emlékszem. Miért?

– Mert kék és sárga kiegészítő színek. Az ember ok nélkül nem mond semmit: ez a pszikoanalitika vívmánya. Minden kijelentés egy rejtett szadizmus, vagy mazochizmus önkéntelen megnyilatkozása: mindennek sexuális okai vannak, s minden visszavezethető -207- gyermekkori emlékekre. Neked gyermekkorodban egy kékhajú nővel volt viszonyod és azért szereted a sárga bablevest.

– Lehet, de már nem emlékszem.

– De én emlékszem. A te idegeid tönkre vannak téve. Szadizmusod, a kegyetlenkedési ösztön, ki akarja élni magát. Valld be, meg akarod ölni a sárga bablevest.

– Én?!

– Igen. Te ütni és verni akarod a sárga bablevest, mert szerelmes voltál egy kékhajú nőbe, akit nem verhettél még. Te ölni akarsz. Idegeid tönkre vannak téve. Azonnal menj fel Berenczy idegorvoshoz, az majd kianalizálja belőled. Véged van.

Rémülten rohantam fel Berenczy idegorvoshoz. Dolgozószobájában fogadott. Mikor beléptem, keserüen mosolygott rám.

– Miért siet úgy? – mondta. – Szeretné, úgy-e, ha rám esnék az ajtó és agyoncsapna engem.

– Bocsánat… erre nem is…

– Jegyezze meg magának, fiatalember, hogy két ösztön vezethet csak minden cselekvésünk és gondolatunk: a nemi kegyetlenkedés és nemi megalázkodás ösztöne. -208- Minden gondolatunk rejtett rúgója ez a két ösztön: a szadizmus, illetőleg a mazochizmus vágya. Különben pedig mit akar?

– Szeretem a sárga bablevest – vallottam be rémülten és a hideg végigfutott a hátamon.

– Gondoltam – mondotta az idegorvos, mély megvetéssel. – Na, csak üljön le, majd meglátjuk, mit tehetünk magával.

Leültem és egyszerre elmult a fogfájásom, amivel feljöttem. Szembeült velem.

– Ön tehát szereti a sárga bablevest – mondta az idegorvos. – Tisztában van ön azzal, milyen jelentősége van annak, hogy ön szereti a sárga bablevest?

– Kérem… – mondtam félig sírva – … én nagyon szeretem a sárga bablevest… de ha nincs… hát le tudok mondani róla…

– Kuss!… – dörgött rám az idegorvos. – Majd adok én magának. Ön igenis szereti a sárga bablevest. Az ön idegei tönkre vannak téve. Ön szadista. Ön kegyetlenkedni akar, ön meg akar ölni mindenkit, ön vágni, szúrni, csípni akar, ön szerelmes volt az öreganyjába, akinek le akarta vágni a fejét, de erről önmaga se tud. Mit álmodott ma? -209-

– Azt álmodtam, hogy húsz koronát kaptam Fuksztól – mondtam és a fogaim vacogtak.

– Kuss! – ordított az idegorvos. – Az ön álma azt jelenti, hogy ön, dacára annak, hogy maga se tud róla, szerelmes ebbe a Fukszba és hogy ön szereti a pénzt és hogy ön szeretné, ha Fuksz leesnék a halászbástyáról és a nyakát törné. Ön javíthatatlan szadista. Ön egy született Néró. Ön Caligula. Majd adok én neked, te büdös.

– Micsináljak? – siránkoztam.

– Az ön határtalan szadizmusát egy erősebb szadizmus hatásának kell kitenni, mely legyőzze ezt az ösztönt és mazochisztikus hajlamot keltsen önben. Ön parancsolni, hatalmaskodni, uralkodni akar: ez az ön halálos idegbaja, melyből önt ki fogom gyógyítani. Szadisztikus hatásoknak teszem önt ki. Érti?

– Értem – mondtam és összehúztam magam a széken.

– No – mondta és felállt. Rettenetes szemekkel nézett rám.

– Jajaj – jajgattam.

– Kuss! – ordított. – Te ronda szadista. Azonnal állj föl, mert lelőlek. -210-

Felálltam.

– Úgy. Most azonnal nyulj a zsebedbe. Érted? Mert úgy váglak pofon, hogy leröpülsz a lépcsőn.

Zsebembe nyultam.

– Úgy. Most azonnal szedj ki ötven koronát és add nekem. Na, mi lesz? De rögtön. Majd letöröm én azt a te komisz szadizmusodat! Majd kigyógyítlak én abból a szadizmusból! Na mi lesz?

Pofonra emelte kezét.

Reszketve nyujtottam át az ötven koronát. Galléron fogott és lerúgott a lépcsőn. A földszintről csodálkozva néztem vissza. Mosolyogva állt a rácsnál.

– Rendben van, – mondta – az ön mazochizmusa kezd már fejlődni az ellenkező irányú szadizmus jótékony befolyása alatt. Néhány óra alatt egészen szépen ki fog gyógyulni. Alásszolgája. Legyen máskor is szerencsém. -211-

Csak úgy elmondom, hogy mi van mindig reggel a cipőpertlivel, nagyon jól tudom, hogy ez mással nem történik meg, rendes emberekkel, így hát nem is ismerik ezt a dolgot, de azért mégis elmondom, hogy mi van velem, mindig reggel, a cipőpertlivel.

A cipőpertlit megveszem és hordom rendesen egy hétig. Befűzöm, bekapcsolom és szépen másliba kötöm a végén.

Egy hét mulva fönt az a kis hegyes réz, ami arra való, hogy a lyukon keresztül húzza az ember a pertlit, ez a kis réz letörik reggel.

– Ejnye, veszek cipőpertlit – mondom mérgesen. – Milyen komiszak ezek a cipőpertlik.

Erre benyálazom a leszakadt pertli végét és kicsit pödröm az ujjaim közt. Ezután behúzom. -212-

Másnap, mikor húzom a pertlit, érzem, hogy olyan gyanusan nyúlik.

– Fene egye meg, cipőpertlit kell vennem – mondom. És megrántom a pertlit. Erre a pertlinek a vége hirtelen leszakad és ottmarad a kezemben.

Igy most nem lehet máslit csinálni, mert a pertli egyik vége hét centiméterrel rövidebb, mint a másik. Nem baj, úgyis veszek pertlit, mondom, és most ilyen dolgot csinálok. Meglazítom a hosszabb végét a pertlinek, egészen végig és a másik oldalon áthúzom a rövidebb vége felé, amit így kinyujtok. De nem jól csináltam, mert a másik vége lett öt centiméterrel hosszabb, megint nem jön ki a másli. Félóráig vesződtem vele. Büdösnek nevezem és intenziv gyűlöletet érzek a pertli iránt: jó, hát nem lesz másli, mondom vad daccal és mérgesen csomóba kötöm a pertlit, kettős csomóba. Estig jó lesz, akkor lesz új pertli.

Este nem lehet szétbontani a pertlit, a csomó megfeszült és megdagadt. Dagadj meg. Némi habozás után mutatóujjammal alája nyúlok és a becsomózott pertlit, ami most olyan, mint egy hurok, megfeszítem és egy ügyes és kecses mozdulattal leemelem -213- a legfelső kapocsról. Ezáltal meglazult az egész. Mély és intenziv gyönyör ömlik el egész lényemen. Most a többi kapocsról egész kényelmesen le lehet fejteni a pertlit és a cipő lemegy.

Másnap. A hurokszerű pertli ott lóg a cipőn. Kicsit megdöbbenek. Mi lesz most? Hirtelen átvillan agyamon, mint egy kinyilatkoztatás, hogy ha este le lehetett így is fejteni, most vissza is lehet fejteni az egészet. A hurkot megint rácsavargatom a kapcsokra, a végén erősen meghúzom és némi erőlködés után a végét rápattantom az utolsó kapocsra. Nagyot lélegzem. Hiszen ez nagyszerű. Miért nem csinálják a pertlit mindjárt így, ez sokkal kényelmesebb, nem kell máslit kötni. Homályosan és futólag a szabadalmi iroda jut eszembe. Úgy is veszek ma pertlit.

Most napokig tart az élet-halál játék. Reggelenkint diadalmas csatákat vívok, a hurok belemegy mindig az utolsó kapocsba. De ősz lesz, hullanak a levelek s reggelenkint bámulatos sejtelmek boronganak fölöttem, még az ágyban, mikor hirtelen eszembe jut a pertli. A pertli lazul, már nem kell erőlködni, hogy fönt bepattanjon, ellenben -214- néha magától lemegy a kapocsról. Dühbe jövök, erősen meghúzom, hogy mégegyszer becsomózzam. Egy roppanás – a pertli elszakad.

Üveges szemekkel, megdermedve nézek a roncsra. Mi lesz most? Okoskodni nem lehet sokat. Dollinger jut eszembe, akinél egyszer végignéztem egy operációt. Kibontotta a hasat és akkor jött rá, hogy az egész bélrendszert ki kell vágni, mert csupa daganat az egész bél. Mit tegyen? A seb nyitva van, valamit tenni kell, meg kell kísérteni a lehetetlent, s még hozzá percek alatt. Hirtelen kivágott mindent és – semmi se maradván a gyomorból – a bárzsingot egy merész mozdulattal közvetlenül összevarrta a végbéllel. És az operáció sikerült.

Lázasan dolgozni kezdek, a torkom kiszárad, vadul lihegek. Kirángatom az egész pertlit. A göböket és csomókat letépem. Most egy tizenöt centiméteres nagyságú csutak van a kezemben. Agyam villámgyors munkát végez, csak a zsenik látnak és éreznek ily tisztán, elhatározó percekben. A három utolsó kapocsra rácsavarom a csutakot. Összekötöm a végét. Hiszen még ma megveszem azt a ronda pertlit. -215-

És most napokig járok a csutakkal. Este lerántom az utolsó kapocsról és reggel ráteszem. Lassankint hozzászokom. Úgyis veszek délbe pertlit. Mindegy. Igy nagyon jó.

Egy nap aztán a cipő nyelve kibujik a csutak alól. Az utcán történik, nem veszem észre. A cipőm gúnyosan és csufolkodva kinyujtja a nyelvét. A sarkam alá kerül. Megbotlom és elesem. Hátgerincem kitörik. Most már igazán nem kell pertlit venni. -216-

(Elmélkedések az ágyban, fél tízkor.)

DR. FERENCZY SÁNDORNAK.

Nekem tíz órakor kellene felkelni, mert nincsen pénzem és meg kellene írni egy krokit. Nekem tulajdonképpen ezt a krokit kellene megírni tíz órakor, ezt a szép, humoros humoreszket, nevetségesen és tréfásan.

Mikor feküdtem le? Három órakor feküdtem le, a kávéházban Kosztolányi Dezsővel ültem, aki felolvasta nekem »Barátom gégebajához« című szimbolikus költeményét. Ezután lefeküdtem.

Féltíz, féltíz, féltíz. Féltízkor felkelek és megírom a nevetséges krokit.

Brrrrrrrr… Ez a vekker. Jól van, már hallottam. Hihetetlen, milyen ostoba egy ilyen vekker. Hallottam már, nem érted?… -217- Brrrr… Hallod… fogd be a pofádat. Mit ordítsz? A fene egyen meg, hozzádvágok valamit… Brrrr… De milyen szemtelen hangja van egy ilyen vekkernek.

Őneki nem volna joga, a vekkernek engemet bántani. Miért bánt ő engemet, a vekker? Én egész életemben előzékeny voltam és jó. És nem volt jó dolgom, sokszor bús voltam és fájt a szívem. Tud arról ez a vekker, hogy nekem alapjában véve nemes és jóságos lelkem van? Nem, ő erről nem tud, hogy nekem alapjában véve egy nemes és gépalkatrész lelkem volt.

Mert nekem gépalkatrész lelkem van, gép, gép, gép. A gép a modern teknika vívmánya, a gép a dolgok lelke, esetleg a lelkek gépe. Gép is lehet, meg pép is lehet, de pépnek jobb lenni. Az ember agyvelejében van valami pép, és talán ebben a pépben van benne a pépség, más szóval a szépség.

Nagyszerű, milyen szép gondolat ez. Végtelenül megható. Ó, végtelenül szép és megható gondolat és megható, megható. Kóta. Kótalap. Fogok erről egy verset írni, milyen szép vers ez, én istenem, de gyönyörű szép.

Különben, hopp! Hiszen ez humoros is. -218- Kótalap és katólap. Hehehe! Nagyszerű humoros, az lesz a legjobb, mindjárt ezt fogom megírni humoros krokinak, úgyis tízkor felkelek és megírom tizenegyig. A vekker féltízkor szólt, szóval még van harmincöt percem és egy félórám, akkor fölkelek. Harminc meg egy fél, az harminckettő. Milyen jó ember vagyok én, hogy ezt észrevettem. Milyen jó, jó, jó, jó ember vagyok én. Édes, édes, édes drága jó ember vagyok én, és milyen puha és lágy vagyok, mint egy vánkos. Én olyan jó és nemes és önfeláldozó vagyok, mint Jézus Krisztus. És az is lesz a sorsom, engemet is fel fognak feszíteni, én istenem, én édes istenem, segíts meg, segítsd meg a te alázatos és – milyen kifejezést használjak? – a te pretenciózus fiadat. Igen, ez a helyes kifejezés, pretenciózus. Vagy petenciózus, esetleg petrence. Az is jó ide.

Na, mi lesz azzal a krokival. Nevetséges, elég, hogy már elhatároztam, hogy mi lesz a téma, akkor hamarabb megvan, még fekhetek öt percet, úgyis péntek van, pénteken öt perccel hosszabb minden. Különben a piros terítőt lehúzták az ágyról, ha tehát a piros terítőt lehúzták az ágyról, mit jelent -219- az? Ugy-e, ez azt jelenti, hogy a vörös krokit is lehúzzák, vagyis hamarabb tudom megírni. Vörös krokit szívesebben írok.

Ezt nagyon hamar meg fogom írni, elmegyek, beszélek szerkesztőmmel a Rökk Szilárd-uccában. Beleülök ebbe a hajóba és passz! en avant! Fü, fü, fü! Hogy szalad a hajó! Ez a Földközi-tenger, kapitány úr? Hogyne, ismerem a térképről, ilyen színe van neki. Tripoliszba megyünk, kapitány úr? Siessünk, mert kitört a háboru.

Nekem egy nagyszerű megoldásom van, ha kitört a háboru, vissza kell ragasztani a háborut. Tra-ta! Tra-ta! Trombitának kell ragasztani.

Bumm! Mi az? Léket kaptunk? Szent isten, sülyed a hajó! Kapitány úr, kapitány úr! Kedves kapitány úr, kedves szerkesztőm, micsináljunk? Hja kérem, be kell ragasztani a léket azzal a krokival, mért nem írtad meg, gazember. Borzasztó, hát akkor gyorsan megírom még, van úgyis ötletem, katólap és kótalap. Na tessék, itt van a kroki, ragasszák be gyorsan. Úgy, jól van már. Na hálaistennek, csakhogy meg van írva. -220-

Csakhogy meg van írva, most alhatom legalább még egy kicsit. De milyen jó így. Féltízkor szólt a vekker, szóval azóta elment harminckét perc és a Földközi-tenger, az összesen negyvennyolc. Szóval úgy féltizenegy lehet, akkor már szedik is a krokit, mindjárt elmegyek ebédelni, aztán. Most maradok még négy percig az ágyban, aztán mégis megírom.

Aoaoiá–á–ó! Volt ez négy perc? Persze, kelj már föl, te disznó.

Takarítóné! Hány óra van!

Mit beszél? Megbolondult?

Háromnegyed hat?

Reggel?

Mi–i…i? Este háromnegyed hat?

Hát mért nem igazította be a vekkert, maga romlott, perverz nő?

Akkor vége mindennek. Akkor már föl se kelek ma. Jóéjszakát. -221-

(Hangok a moziban.)

– Odanézz, barátom. Ez muszkli.

– Barátomm! Ez a Dzsonzon, úgy-e? Őrülmény. Szszsz…

– Elemér, was bedeutet das »elschő fordoló«?

– Ject kezdet man, tante.

– Most felállnak. Látod, a Jonszon mindig vigyorog. Nagyszerű, barátom.

– Mi van abba nagyszerű? Vigyorogni én is tudok.

– Puff. Ez volt egy flemm!

– Ez orrba megy. Nagygyon jóóó. Most kapott megint egy brusztflekket a tanár úr.

– Milyen vallású ez a Jeffries?

– Du, Elemér, warum schlagen sie sich? -222-

– Das ist ein mérkőzés, tante. Sie versenyzen um ein díj.

– Bumm! Ez hasfájást fog képezni. Nagyon hirtelen csinálta a kis öreg.

– Pofába. Csak pofába. Pofába! Mért nem üt pofába? Hu, láttad ezt? De ezt láttad? Ezt a poficseket? Odanézz!

– Nézek, mit ordítsz?

– Most figyeld ezt, fiacskám, látod, mindig hasat védenek és orrot védenek, tempó az egész ügy. Tempóra megy ki az egész.

– Hát igazán, Adolf, te is tudsz így? A Glasernek mondtad.

– Semmi az egész. Tempó. Kitempózni.

– És nem félsz olyankor? Borzasztó lehet.

– Hidegvér az egész, fiacskám. És persze egy kis bátorságra megy ki az egész. Nem nagy dolog.

– És mernél ezzel is? Johnsonnal?

– Naaaa… Fogás az egész… Egy kis bátorság… Az ember roppant gyorsan mozgatja az öklöt, így csavarva, látod. egyik ujjal hirtelen be… aztán ki… látod? aztán hirtelen előre… látod?… nézd a kezemet… most fölülről megint, csak bátorság az egész… látod? -223-

– Kérem, tessék vigyázni a tisztelt praclijával.

– Appardon… nem láttam…

– Hát nyissa ki a pofáját.

– Kérem, mondtam pardon…

– Nix pardon. Kuss: az a pardon.

– Adolf, te ezt hagyod?

– Csak nem csinálok skandalumot itt a moziba. Különben direkt sértés nem történt, azt mondta: couche, ez egy francia szó, olyan, mint: touche vagy mouche.

– Du, Elemér, was bedeutet das: »támad«?

– Draufugrani.

– Mennyit kap a győztes?

– Hetvenötezer dollárt. Akit legyőztek, az kap huszonötezret.

– Nevetség. Ezt akarod nekem beadni? Hiszen akkor én is kiállok ezzel a Johnsonnal. Annyira én is tudok boxolni, hogy legyőzzenek.

– És a pofonok, amiket kapsz?

– Szépen kapok. Felhúzom a keztyüt, bemegyek a pályára, rámosolygok a Johnsonra, erre fültövön vág, mondom neki: »engem vág maga fültövön, maga utolsó? Tudja mit, ilyen emberrel, mint maga, -224- szóba se állok, adja ide azt a huszonötezeret, vigye el a többit, fusson ki a szép szeme!« Erre leülök a földre és mit mondjak neked, le vagyok győzve. Hadd legyen a hetvenötezer a Johnsoné, én nem irigylem tőle.

– Most, most! Plemm!

– Van ennek a Jeffriesnek felesége?

– Miért?

– Mert ezután a flekk után itélve, nem ajánlanám magamnak az ábrándozást.

– Oda nézz, ez a Jeffries folyton mozgatja a száját. Beszél ez?

– Hát persze, hogy beszél, hagyj békembe.

– Mit beszél?

– Mit beszél, mit beszél? Vicceket mond. Előadást tart a boxolás káros behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a Nyugatból. Mit beszél? Elhunyt nagybátyjáról emlékezik meg néhány kegyeletes szóban. Az idealizmusról beszél. Arról beszél, hogy a középkor piedesztálra állította a felmagasztalt női ideált.

– Bimm! Ez klappolt a hasüregbe!

– Mit csinál ez a Jeffries? Mér hagyja magát ez a bimf? -225-

– Hja, a fekete lök most. Karambol.

– De mért nem üti kupán, most lehetne. Hisz ez csak ábrándozik, ez a sóhivatalnok. Itt ne ábrándozzék, – hallja, menjen a sárga holdvilágba! Nyavalyás.

– Ne szidja az unokafivéremet.

– Das sollst du lernen, Elemér.

– Úgy éljen az a vén fejed.

– Wie meinst du?

– Ich záge, igen, tante.

– Ó, ó, ó, szegény Jeffries! Nem bírja. Már alig áll a lábán. Végleg letört. Nézd, most milyen szomoruan néz azzal a szelid, kiütött szemével. Mintha azt mondaná: én csak egy szegény, szomorú világbajnok vagyok, miért bántanak engem itten? Már csak úgy legyint a kezével.

– Légy nyugodt, veled azért még elbánna.

– De iffiur…

– Semmi, ez boxolás.

– De iffiur, hasba nem szabad.

– Ez már nem has. -226-

Mélyen tisztelt cugszfürer Ur:
nagyrabecsült engedelméhez híven abfürolás után első kötelességemnek érzem, néhány sorban ezt a rövid meldungot leisztolni cugszfürer úrnak, bejelentvén, hogy minden rendben van, Gebür und lőnung richtig erhalten, menázsi vár gut. A rüsztung levetése után jelenvolt hozzátartozóimtól azonnal kifaszoltam, rendesen volt minden reinigolva, cugszfürer úr, se a nyakkendőn, se a kamáslimon, se a mellényen nem volt semmi anstand, a cvikkeremből is kipucolták a homokot, tessék kérem megnézni, alul is ledörgöltem. Azután elmentem menázsizni a Pannónia nevü kantinba, ez egy nagyobb kantin, cugszfürer úr, ahol porcellán-csajkákban faszolnak ebédet, volt -227- sör is, nem hozhattam cugszfürer úrnak, nem volt abtreten. Utána még bementem a New-York korcsmába, amiről már beszéltem cugszfürer úrnak, itt szoktunk mi összejönni, akiknek civilben doktori meg ügyvédi, meg zeitungsreiberi mesterségünk van, itt piálunk, meg kajolunk, ha van mit, de nem muriztunk, csak ittam egy féllangyosat, csajkában, meg egy feldflasni fagylaltot. Nem hozhattam sört, kérem cugszfürer úr, mert aztán mindjárt hazamentem, durmoltam egy kicsit, aztán meglátogattam a puccpasztaszemű szeretőmet (ahogy cugszfürer úrnak parancsolni tetszett), akinek színésznői mestersége van, a Vígszínház nevű barakba, már kétszáz huszonkét kicsi napja. Igen jó egészségben találtam, éppen durmolt, amikor jöttem, egy magasabb, úgynevezett Louis XV. (luikenz) priccsen, a hintaszék, meg a taburettek, meg a medveszőnyegek, minden szépen ki volt reinigolva, cugszfürer úr kérem, nem hozhattam sört. Én is leültem a réz-priccs szélére, semmi anstandot nem találtam, igenis, cugszfürer úr, háromszor megölelgettem és a puccpasztaszemű színésznő tisztelteti cugszfürer urat, nem -228- hozhattunk sört, de majd lesz minden. Aztán berukkoltam ide a szerkesztőségbe, ahova be vagyok zupálva, egy pár ilyen sreiber-mesterségű komámmal együtt, többnyire intelligens emberek, tiszteltetik cugszfürer urat. Mi itten sreibolunk, nem liegenstüccöt csinálunk, azért mondom, mert multkor, mikor cugszfürer úrnak tetszett megrúgni és cugszfürer úrnak úgy tetszett csudálkozni, hogy egy zeitungsreiber ne tudjon tisztességesen megcsinálni egy liegenstüccöt, mikor az olyan egyszerű, az ember fél karral az orral elvágva előrekap, aztán egyszerre a hasára esik, hátul két lábbal gyorsan kirúg, aztán két kezéről és két lábáról két méternyire felugrik a levegőbe, úgy, hogy egy vonalba maradjon a földdel, übt, gyors tempóban tízszer; – mondom, cugszfürer úrnak tetszett mondani, hogy nem érti, valakinek legyen pofája azt mondani, hogy ő ujságíró és még egy liegenstüccöt se tudjon csinálni, cugszfürer úrnak úgy meg tetszik rúgni hátulról, hogy a levegőben halok meg éhen, mert addig esek fölfelé. Tehát a szerkesztőségi barakkban mi nem mindig liegenstüccöt csinálunk, azért nem lehet azon annyira csodálkozni. -229-

Most már minden strammul megy, sokat gondolok katonai eskümre, melyről a főhadnagy úr is megmondta, hogy azt megszegni nem szabad, »mert isten és ember előtt bűnösök leszünk és isten és ember előtt kellemetlenségeknek tesszük ki magunkat«. Esténként el szoktam járni a Kaszinó nevű pálinkamérésbe, ahol néha blattozunk is, ma megint elvesztettem az egész lőnungomat. Aztán van itt a Duna-parton egy gyakorlótér, amit Korzónak hívnak (a korsó sört majd elhozom cugszfürer úrnak) ide is lerukkolok néha, nagyon jópofájú tyukok vannak lent, csak aztán soká tart a fegyverpucolás.

Bocsánatot kérek cugszfürer úrtól, hogy abfürolás előtt a nadrágját elfelejtettem kipucolni. Cugszfürer úr abbeli parancsának, hogy mihelyt Pestbe érek, menjek el Darab Mari úrhölgy lakására a Külső Lókupec-ucca 39. számú ház alá és vigyek neki két kiló szalonnát és mondjam meg neki, hogy cugszfürer úrnak csókoltatni tetszik nekije a szíve csücskét, agyonveri, ha valami anstand lesz: – még nem tehettem eleget – a Nemzeti Színházban egy darabomat adták aznap este és bárhogy -230- magyaráztam az igazgató úrnak, mit parancsolt cugszfürer úr: nem akart elengedni. Ne tessék kérem azért rapportra stimmölni az igazgató urat: – ha cugszfürer úr egy hónap mulva leszerel és visszamegy a standjára, a Rókus-kórház elé, a 238-as számú kocsinak a bakjára – akkor gyorsabban kijuthatunk mindketten a külső Lókupec-uccába – én oda fogok jönni a bádogszemű színésznő szeretőmmel és felülök a kocsiba és megmondom a cugszfürer úrnak: »na te büdös paraszt, most aztán hajts, ahogy bírsz, kifelé, amerre nem jár sok ember – értetted? És hátra ne forgasd a pofád, mert odavágok«.

Melde gehorzamszt, egyéb nincs. Cugszfürer úrnak alázatos szolgája. -231-

A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke úrral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadísz vonta magára figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti onnan a karfából és hazaviteti magának. Mégis enélkül ment haza, megnézte az óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét -232- valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.

Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak találta, aztán elbusította az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van ízlőszerve, például a szeméhez hiába nyomogatna egy darab húst, az nem érezne semmit a húsból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az ízlőszerve se érez már semmit abból a húsból, amit tegnap megevett. Sőt talán az, aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.

Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezúttal könyvekre és drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott, s néha még most is, este az ágyban, színházak páholyából. Mindig kínosan és -233- kellemetlenül lepte meg, hogy az írók a szerelemből valami sajátságos, gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerűbb törekvése az emberi kívánságnak: hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra süríteni s ott kögíteni azt a határozott célt, mely felé ezek a kívánságok irányulnak s tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint ez enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt még lehetne érteni, – mert a távoli ködfoltokat s a tenger fenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre.

Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan úgy érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának. Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most megemészteni. -234- Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a tükör elé ült.

Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámíthassa, mennyibe kerül. Valószínű volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.

Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni. Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és idegenszerű volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi könnyebbülést. Valószínüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre. -235-

Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott egy bank, ahova telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált. Azután átment egy másik szobába.

Nagyon jó idea – gondolta hirtelen. – Nagyon jó. Holnap elutazom Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.

Csengetett.

– Csomagolj… – mondta az inasának.

Szekrényéhez ment, ő maga segített az inasnak. A batiszt-ingeket gondosan rendezte el egy sűrü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt. Megint gondolkodott, egy ráncot igazított el a szőnyegen. Az ajtóhoz ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult, óvatosan becsukta megint, íróasztalához lépett, kinyitotta a felső rekeszt, kivette belőle és főbelőtte magát. -236-

(Történik az előre megállapított helyen, dr. Szamár lakásán. Megjelentek: Dr. Szamár és Pofa Pál, az egyik; Kraki és dr. Kuss a másik fél részéről.)

Dr. Szamár: Uraim, azt hiszem, elkezdhetjük a tárgyalást. Az eset, szerintem, egészen világos. Felünk nyugodtan üldögélt a kávéház terraszán, ujságot olvasva, amikor az önök fele, Perec úr, váratlanul arra jött és könyökével meglökte felünket. Felünk megfordult és ezt a kifejezést használta: »Na…!« Egészen természetesnek találom, hogy önök felükre ezt a hangot sérelmesnek találják és a magunk részéről kijelentjük, hogy hajlandók vagyunk a legmesszebbmenő elégtételt megadni.

Pofapál: No ná, nem adjuk meg. Majd félünk. -237-

Dr. Szamár (folytatja): A feltételeket, természetesen, önök szabják meg. Jelzem, hogy el vagyunk készülve a legsúlyosabb ajánlatra. Mi igen jól tudjuk, mi a kötelességünk oly társadalmi körök magaslatán, ahol a becsület egyetlen kincsünk, melynek kényes szövetét egyetlen szó, durva hang is bemocskítja.

Pofapál: Na ná! Vagy úri ember az ember, vagy mosogatórongy.

Kraki (köhög): Tehát kérem. A dolog természeténél fogva és tekintve az izé… sértés minőségét… ööö… feltételeink…

Pofapál: Na, csak nyomja ki öreg.

Dr. Kuss (könnyedén): Azt hiszem, felünk megelégszik kétszeri golyóváltással, tíz lépésről, öt lépés avance. (Könnyedén.) Aztán persze kard… lovassági kard… nehéz… (könnyedén)… végkimerülésig… (könnyedén)… vagy még tovább… ahogy tetszik… (legyint).

Kraki: Mi adhatunk maguknak. Nekünk van szívünk. Ne mondják, hogy smucigok vagyunk.

Dr. Szamár (fagyosan): Hát kérem. A lovassági kardot elfogadjuk, hanem persze, bandázs nélkül. Mert a becsület, uraim, -238- olyan dolog, amivel nem szeretek tréfálni…

Pofapál: Vagy mosogatórongy az ember…

Dr. Kuss: Pardon. Mi az, hogy bandázs nélkül?

Dr. Szamár (könnyedén): Hát bandázs nélkül… Mi se vagyunk smucigok… Hát bandázs nélkül… ó igen… sőt kötés nélkül… meztelenül… (neki örösödve) és ötszöri golyóváltás… (feldühödik)… és nyolc lépés… és hat lépés avance… és lőni… és szúrni… és vágni… és rúgni… (ordít) azt hiszi, mi gyávák vagyunk? Nyavalyás. (Röhög.)

Dr. Kuss (fagyosan és nyugodtan): Hát kérem, ez komisz pimaszság. Hát kérem, ez pimasz komiszság. Mi mindent adunk, de túllicitálni nem hagyjuk magunkat. Ötszöri golyóváltás se elég? Hát még mi kellene? Gummi nem kellene az orrotokra?

Dr. Szamár (dühösen): A becsület, az becsület! (Üti az asztalt.) És még egyszer becsület, und nochemol, és akinek nem tetszik, bujjon. Az a nyavalyapiszok bujjon!

Pofapál: Vagy mosogatórongy az ember… -239-

Kraki: Mi, még ez a górbarom is beszél?

Pofapál (ordít): Igenis, beszélek. És nem vagyok górbarom. És más a górbarom. Hordár! Piszok!

Kraki (monoton hangon ordít): Sikkasztó! Büdös!

Pofapál (m. f.): Nem is igaz! Maga a büdös! (Rúg.)

Kraki: Rúgsz? Még rúgsz? (Pofoz.)

Dr. Szamár (közbelép, de Kraki őt is megpofozza.)

Dr. Szamár: Na, hát ez már mégis sajátságos. Hogy jön ez az ember ahhoz, hogy itt engem pofozzon?

Dr. Kuss: Ugyan, ugyan… nyugodtabban uraim… nyugodtabban… csak a kérdésekhez… egyszerre csak egy…

Dr. Szamár: Na ja, az nem úgy van… Hogy pofoz ő engem?… Majd megtanítom!… Holnap tízkor várom a lakásomon!…

Kraki: Én is önt!… holnap tízkor!… A lakásomon!… Érti?!…

Dr. Kuss: Ugyan, Kinder, micsoda butaság. Csak nem fogtok komolyan összeveszni!?

Dr. Szamár: Az nem úgy van… Pofozni -240- nem lehet… Az ember ordít, de nem pofoz.

Dr. Kuss: Na jól van, ez gyerekesség… Komoly ember nem gyerekeskedik ilyen szamárságon… Na, cvikipuszi.

Dr. Szamár (makacsul): Nem, pofozni mégse szabad. Vannak határok… Még köpni inkább szabad. Engem nem lehet…

Kraki: Magát? Magát le se köpöm.

Dr. Szamár (dühösen): Na látja? Ilyen pimasz még mindig. És még így akarja, hogy kibéküljek! Nem, nem.

Dr. Kuss: Na… na… ugyan… ugyan… béküljetek ki, hisz így nem lehet tárgyalni… (Krakihoz.) Na, békülj ki! (Dr. Szamárhoz.) Na, gyorsan!

Dr. Szamár (kedves duzzogással): Nem, nem, nekem ne mondja, hogy le se köp.

Kraki (nemesen): Hát jól van, tudja mit, ne veszekedjünk, leköpöm. (Leköpi. Általános kibékülés, csók.)

Dr. Kuss: És most folytathatjuk, uraim… Tehát háromszori lovasság… ötszöri bandázsváltás… golyó végkimerülésig…

Pofapál: Vagy mosogatórongy az ember… -241-

NEGYEDIK RÉSZ.
TÖRTÉNELEM.

-242-

-243-

I.
Az özönvíz.

–

ÓRIÁSI ÁRVÍZKATASZTRÓFA.
VÍZ ALATT A NAGYBIRTOK.
PANAMA! PANAMA! PANAMA!
HOL A HAJÓJEGYEK?

–

Terjed a víz!

Mai távirataink az ázsiai árvízkatasztrófáról még rémesebb színben tüntetik fel a már multkor is fenyegetőnek jelzett csapást. Kimutatásaink szerint negyvenedik napja tart már az esőzés, anélkül, hogy a biztosító intézettel megegyezésre juthattak volna az érdekelt nagybirtokosok. Azokat a híreket, melyek szerint a víz Európába is átcsapott volna már, ma több -244- oldalról megcáfolják: Kövesligethy Radó ma reggel a Petőfi-társaság több tagjánál fejvizsgálatot rendezett s megállapította, hogy a vízállás nem mutat emelkedést.

Mit mond Noé?

Munkatársunk a reggeli órákban meglátogatott egy érdekes embert, akiről nagyon keveset tud a közvélemény, pedig egyik legérdekesebb alakja a mentő-munkálatok körül alakult bizottságnak. Felfedezésnek tartjuk a vele való foglalkozást: munkatársunk impressziója az, hogy elsőrangú és figyelemreméltó tehetségről van szó, akiről valamikor még nagyon sokat fognak beszélni. Már nem fiatal ember: férfikorát komoly tanulmányoknak szentelte, különösen a zoologiában fejlesztette tudását magasfokuvá: ebben a nemben elsőrangú szaktekintélynek ismerik. »Bocskay« című darabját szép sikerrel adták. Minden állatot ismer.

Munkatársunkat azonnal megismerte és nagyon szivélyesen fogadta. Állandóan a hajómunkálatok körül foglalatoskodik. Mindenütt ott van, felügyel és ellenőrzi az építkezést. -245- A behajózásról óvatosan és kissé zárkózottan nyilatkozott.

– Igaz-e, hogy tekintettel lesznek az összes igényekre? – kérdezte munkatársunk.

– Mindent megteszünk. A hajó internátusába való belépést bélyeges folyamodvánnyal kell kérelmezni és mi az összes folyamodványokat elolvassuk. Ahol valamelyes jogosultságot látunk a belépésre, a legmesszebbmenő előzékenységgel adunk helyt a folyamodó igényeinek.

– Sok folyamodvány van már?

– Sok. Főleg a foghíjasok köréből. Akadémiai bélyegzővel látták el a folyamodványokat, ezeket tudomásul vesszük.

– Tud-e valami konkurrens vállalkozásról excellenciád?

A kitűnő tudós hűvösen mosolygott.

– Valamit hallottam beszélni. De egészen jelentéktelen dolognak látszik.

– Mégis, mi az?

– Állítólag valami »Nyugat« című vállalkozás hasonló célokkal alakult meg. Szintén a jövő nemzedék részére akarják megmenteni korunk faunáját. Hallottam ezekről a törekvésekről, de nem veszem komolyan. -246- Fiatalokkal akarnak dolgozni. Ők nem ismerik az állatokat úgy, mint én.

– Képviselő úr nem utazik velük?

– Hogy gondolja? Hajóm szerkezete kitűnő és minden állat képviselve lesz. Már legalább a komolyan számbavehetők, akikkel általában foglalkozni lehet.

– Képviselő úr maga végzi a kiválogatást?

– A beérkező állatokat Balla Ignác olvassa végig. De mindent gondosan szemügyre veszünk s különösen a kritikai rovatot akarom gazdaggá tenni.

– Mi a véleménye képviselő úrnak Ady Endréről?

Legyintett.

– Még várhat. Kaptunk tőle folyamodványt, de nem volt keltezve. Különben nem tudnánk itt hasznát venni. »Repülj, hajóm« című munkájáról kiderül, hogy ő maga is vállalkozó. Különben pedig nem akar a szürkék hegedőse lenni, pedig éppen ez az állás van üresedésben, a többit betöltötték.

– Mennyire tervezik az utat?

– Az előfizetésektől függ. Ha a víz még egy hónapig ekkora marad, kinn vagyunk a vízből. -247-

– Hogy vesznek tudomást a víz csappanásáról?

– A harmadik hónap elején kibocsátjuk a hajóból Feleki Sándort. Ha visszajön, jó. Ha nem jön vissza, még jobb.

– A jegyekkel hogy diszponál képviselő úr?

– Hogy diszponálnék? Mint a rendes jegyek, árban és jellegben fedezik a hajó színvonalát.

– Szóval lesznek mindenféle jegyek. Gyermekek gyermekjeggyel, felnőttek felnőttjeggyel, apák apajeggyel és anyák anyajeggyel utaznak.

– Igen – mondta Noé szárazon. – Csakhogy ezt a viccet már hallottam. Dacára annak, hogy én Noé vagyok. Elmehet.

Munkatársunk elment a viccel. -248-

II.
A honfoglalás.

–

TELEKVÁSÁRLÁSI BOTRÁNY PUSZTASZEREN!
!!!SZOROS, NEM SZOROS!!!
MIT MOND SZVATOPLUK?

–

Pusztaszer, február 16.

Nagy telekvásárlási botrány ügye tartja izgalomban Pusztaszer intelligenciáját. Amit az esetről a helyi lapok megírtak, csak homályos világot derít az ügyre, de munkatársunknak oly adatokat sikerült megtudni, melyek európai botránnyá dagaszthatják a pusztaszeri szenzációt. Sikerült meginterjúvolni N. Szvatoplukot, az eset egyik főszereplőjét, a pusztaszeri földbirtokost és B. Árpádot, a telekvásárlási história aktiv előidézőjét. B. Árpád apját is meg akarta interjúvolni munkatársunk, aki azonban munkatársunk bemutatkozására röviden ennyit felelt: »Álmos vagyok« – s így nem tartottuk illőnek alkalmatlankodni. -249-

Mit mond Szvatopluk?

A szimpátikus agrárt dolgozószobájában sikerült feltalálni munkatársunknak. Alacsony, szerény külsejű ember, szlávos kiejtéssel beszél. Arra a kérdésre, honnan ismerte B. Árpádot, indulatosan felel.

– Honnan ismerném? Ügynököket küldött hozzám. Én nem törődtem az egész dologgal, tetszik tudni, máskor is jöttek hozzám, hogy így-úgy, adjam el azt a kis birtokot. Ezek is mindenféle zsidók lehetnek, mondom magamban, Ázsia felől jöttek.

– Azt mondják, a vereckei kapun keresztül érkeztek és sokan voltak.

– Ugyan kérem. Annál a kapunál éppen nem volt senki, a házmestert berendeltem belső munkára. Gyanus volt nekem mindjárt. Bejönnek a Kárpátiba, nem fizetnek kapupénzt. Aztán nem is voltak sokan. Szépen besurrantak, körülnéztek, nem látja-e őket senki. Pár ember.

– Marczali tanár úrral beszéltem, ő azt mondja, nagyszerű emberek voltak, különösen B. Árpád. Lovagias emberek.

– Igen? Hát mondja meg Marczali tanár úrnak, tiszteltetem a nagypapát. -250- Szép fogalmai vannak neki a lovagiasságról.

– Hogyan történt az eset?

– Mondom, egyszerre csak jön az ügynök. Itt van ez a B. Árpád, mondja nekem, ez akar velem üzletet csinálni. Ő eladja nekem a Fehér Ló-t, tetszik tudni, azt a szállodát a Rákóczi-úton – én küldjem el neki a Feldet és Füvet. Mondom, milyen Feldet, mindjárt a Feld Mátyásra gondoltam, ezek olyan komédiás népség, hát megigértem, hogy majd elküldöm Feld Mátyást, vagy Feld Irént, tárgyaljon vele, neki adom. Alá is írtam valamit. Hát egyszerre csak jönnek, hogy ők a Feld alatt az egész földet, szóval az én telkemet értik és hogy az most az övék. Ez a B. Árpád valami mulatót vagy mit akar ott építtetni, Magyarország mulatót, már le is szerződtette a színészeit. Micsoda vicc ez, mondom, ebbe én nem megyek bele. Hát az orrom alá röhögtek, mutatják az írást, hogy aláírtam. Ez nem járja, mondom, ez már sok. Ezek csak nevettek. Hogy hurcolkodjam ki gyorsan. Hallatlan! Irja meg kérem, hogy kijátszottak.

Szvatopluk dühösen verte az asztalt. Munkatársunk gyorsan elbúcsuzott. -251-

Mit mond B. Árpád?

A kitűnő alapítót munka közben találjuk. Egy párducot tanított kacagni, régi párduckacagánya már elkopott.

– Mi igaz a színházalapítás híréből? – kérdezte munkatársunk.

– Hát majd csinálunk valamit. Tetszik tudni, eddig csak szerény szerző voltam magam is, – honszerző – most szeretnék otthon lenni a magam házában. Megcsinálom ezt a mulatót ezen a telken. A Kárpáti mulatótól az Adria szállóig nem volt ilyen, amilyen ez lesz.

– Mi igaz a szerződésekről keringő hírekből?

– Igen, hét szerződést aláírtak már. Egyszerű bérszerződések.

– Én valami vérszerződésről hallottam. Marczali tanár úr…

– Ugyan kérem, sajtóhiba. Az összes lapokba így került bele. Milyen tévedés!

– Wörösmarty ujságíró-kollégám azt mondja, nagyon meg voltak elégedve a telekkel.

– Az, aki a Zalán-riportot csinálta? Kérem, igazítsa ki azt a passzust, hogy én -252- elkéstem volna az éji homályban. Pontos ember vagyok és kilenckor mindig megjelenek a próbán. Én nem késem.

– Kérem, kiigazíttatom.

– Még valamit. Legyen szíves, tegye közzé a Nyilttérben, hogy nem vagyok azonos a báró Vereckei Weisz Árpáddal, a Lipótvárosból. Az se igaz, hogy én a vereckei szorosban megfordultam volna és azt mondtam volna neki: »Csak furakodjon kicsit, kedves Weisz, nem olyan szoros ez a szoros.« Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna a szorosban. -253-

III.
Tatárjárás.

–

RIASZTÓ HIREK ÁZSIÁBÓL!
!!BATUKÁM! TATUKÁM!!
MIT MOND N. BÉLA?

–

Azokra a riasztó hírekre, melyeket Marczali ujságíró-kollégánk pendített meg először jelentéktelen folyóiratában, a »Magyarország történeté«-ben: munkatársunk elhatározta, hogy utánajár a szenzációs eseménynek, melyet kormánypárti körökben, úgy látszik, kétségbeesett erőlködéssel igyekeznek eltussolni – egyetlen kormánypárti lap se írt a dologról, az ellenzéket is lepénzelték. Munkatársunk nem riadt vissza a nehézségektől, hogy a fenyegető fontosságú ügyre világot derítsen és jelentkezett a kormány-manipulációnak legtitkosabb fészkében, a sóhivatalban, ahol udvarias, de szigorú formában felelősségre vonta a külügyminisztert, aki sóhivatalnoki álruhában végezte aknamunkáját egy asztal mellett. -254-

– Mit tud ön a tatárok fenyegető közeledéséről, melyet Marczali jelentett folyóiratában?

A külügyminiszter eleinte úgy tett, mintha nem tudna semmit a dologról.

– Milyen tatárok? – kérdezte. – Onnan mi nem kapunk sót.

– Kegyelmes uram, figyelmeztetem, hogy minden titkolódzás hiábavaló. Ön igen jól tudja, miről van szó. A tatárok, Batukám vezetése alatt, egészen a Kárpátokig nyomultak elő és most Kiev mellett táboroznak. Félő, hogy Budáig meg se állanak, ha a mozgósítás nyomban meg nem történik.

Az álruhás külügyminiszter zavartan nézett munkatársunk pupillájába és a telefonhoz sietett. Úgy látszik, értesítette a kormányt, hogy munkatársunk mindent tud. Azután visszajött.

– Hát kérem, – mondta – ha ön tatárjárásról beszél, erről csak N. (Negyedik vagy Quart) Béla tud felvilágosítást adni. Keresse föl őt.

Munkatársunk megkereste a lak- és címjegyzékben N. Béla címét. Kvart Bélának volt beírva. A New-York kávéház kártyaszobájában találta munkatársunk. -255-

Mit mond N. Béla?

Udvariasan állt munkatársunk rendelkezésére.

– Parancsoljon velem – mondta.

– A tatárjárás ügyében jöttem. Milyen intézkedéseket tettek önök?

– Tatárjárás? – nézett N. Béla.

– Kérem felségedet, legyen őszinte. Batukám Kiev alatt van már.

N. Béla megnézte munkatársunkat, aztán végre nyilatkozott.

– Hát nézze kérem, – mondta munkatársunknak – ha már így szóba gyött a dolog, hát minek tagadjam, nekem is nagyon kellemetlenek ezek a tatárok. Véleményem azonban az, hogy Marczali úr túlozta a dolgok jelentőségét. Engedelmet kértek, hogy átutazhassanak az országon.

– De felségednek nem szabadott volna megadni az engedélyt.

– Őszintén szólva, nem nagyon bánom az egész esetet. Nem is éreztem itt jól magam, ebbe a Balkánba, ahol se kultura nincs, se igazi udvartartás. Ady Endrével már régebben megbeszéltük, hogy itthagyjuk Budát és kimegyünk Párisba, vagy -256- Németországba esetleg, ahhoz a Henrikhez. Közbe itt egy kicsit járnak a tatárok. Mit árt az? A kulturának ez csak hasznára lesz.

– Hasznára? Ugyan?! Ez talán mégis csak túlzás.

– Hát mondja csak, – fejezte be N. Béla – el tud képzelni egy kulturállamot, amelyik még a tatármártást se ismeri? A nagy invázió után erről szó se lehet majd. Mire visszatérünk, mindenütt tudni fogják majd, hogy bankettot tatármártás nélkül művelt ország nem rendezhet. Azért éljenek a tatárok, éljen Ady Endre és úgy éljek én!

Nem folytathatta, mert telefonértesítésre két ember érkezett és munkatársunkat és N. Bélát meghívták kocsikázni egy kicsit. -257-

IV.
Nagy sportemberek.

–

MÉRKŐZÉS UTÁN!
!!LÁTOGATÁS AZ ÖLTÖZŐBEN!!

–

Munkatársunknak néhány szenzációsan érdekes intervjut sikerült összeszedni legelőkelőbb és leghozzáférhetetlenebb sportköreinkben. Buzgó és kitartó utánjárással öt népszerű és kiváló atlétánk nevét választotta ki, kiknek működésével sportlapjaink – nem eléggé kárhoztatható hanyagsággal – mostanában alig foglalkoznak. Munkatársunk célja ez intervjuk közzétételével az volt, hogy az állam és a közönség érdeklődését ismét ráterelje sportügyünknek erre az égető fontosságú kérdésére: ez adott neki erőt, hogy szóra bírja az öt atlétát, akik eddig egyetlen tudósítónak sem nyilatkoztak meg. -258-

Mit mond N. Jákob?

A világhírű birkozóbajnokot sátrában találta munkatársunk. Barátságos jóindulattal állt rendelkezésére.

– Az Angyallal való mérkőzésemről mondjak valamit? Engem főleg a tartama lepett meg: egy egész nap és egy egész éccaka folyt a birkózás.

– Nelsonnal nem próbálkozott?

– Nem, nem lehetett a szárnyak miatt. Tiltakoztam is ez ellen, de nem akarták diszkvalifikálni.

– Ki vezette a mérkőzést?

– Az Úr, igen, az Úr, egy arábiai sportmecenás, a T. E. T. K. (Teremtő Természeti Erők Testgyakorló Kör) tagja. Valamikor tenniszbajnok is volt, a Föld- és Nap-pályát ő alapította, jó futballista, a Föld-lapdába úgy belerúgott, hogy még ma is megy. De az Angyallal összetartott.

– Bead ön kérvényt a sportegyesületbe a diszkvalifikálás miatt?

– Ugyan, kérem, öreg vagyok én már ahhoz. Hanem annak a Weisz Richárdnak szeretném egyszer megszorongatni a szárnyait. -259-

– Nincsenek annak szárnyai, kedves mester.

Az ősz bajnok rosszalólag rázta a fejét.

– Ejnye, ejnye. Ezek a modern amatőrök. Szárny nélkül állnak ki az emberrel? Hm, hm.

És még sokáig merengve bólingatott maga elé.

B. Sámson.

A hatalmas, izmos atlétát oszlopai közt találtam. Három már össze volt rázva, most éppen a negyediket rázta.

– Hát hogy megy a tréning, mester?

Markába köpött.

– A kirelejzumát, még bírom valahogy. Hej, másképp ment azért Macedóniába’! De készülnöm kell erre a lakomára, ott fogok fellépni a »filiszter-klub«-ban. Oszloprázásban első helyezett vagyok. A gerelyvetés is megy még valahogy. No, majd csak bevesznek a Szövetségbe, multkor kibuktam. Hehehe!

És vidáman a szemembe nevetett. Az ajtóban egy bájos, fürtös fejecske jelent meg.

– A feleségem, M. Delila – mutatta be és vidáman megpaskolta a menyecske kezét. -260-

– No, Sámsi, gyere be fésülködni – csicsergett az asszonyka. – Már várnak a filiszteus-zsúron. Majd egy kicsit megnyírlak, hátul.

És integetve mentek be a másik szobába.

M. Mohamed.

A kiváló távgyaloglóval csak néhány szót válthattam. Már közel volt Medinához és biztosan reméli, hogy néhány nap alatt odaér. Kérdezte, mi hír Mekkából. Mondtam, az már messze van. Tovább gyalogolt. Igen jó formában van, korán reggel váltam el tőle.

H. Zrinyi és Dugovics Titusz.

Az utolérhetetlen magasugró mogorva, szófukar ember. Barátjával, H. Zrinyivel együtt treníroztak, úgy találtam őket.

– Azt a rikordot könnyű volt megcsinálni akkor – feleli kérdéseimre mogorván. – Én magam nem akartam ugrani, hátulról lökött valaki. Ott állt a Török, belekapaszkodtam ijedtembe, erre mindketten leestünk, fejest. Erre most beválasztanak a N. H. (Nemzeti Hősök) klubba és kérdés -261- nélkül beneveznek a versenyen magasugrásra. Ilyen marhák. Mit fogok én ott csinálni? Nem tudok én ugrani, csak ha löknek.

Kértem, mutasson be sport-barátjának.

– H. Zrinyi, a junior-kirohanó – mutatta be. – Na mutass valamit, Miklós, a bácsinak.

A kis Zrinyi egy pompás kirohanást mutatott be. Ezt a sportágat jelenleg csak ő kultiválja nálunk, igen kitűnő futó, de csak valahonnan tud kirohanni; befelé futni, vagy nyilt helyről startolni képtelen. Sokat várunk tőle. -262-

V.
Kolumbusz.

–

!!ÚJ FÖLDRÉSZ!!
JAJ, MI LESZ A TOJÁSOKKAL!

–

Spanyolország lázas sikeréhez csatlakozva, munkatársunk fölkereste Kolumbusz (Krausz) Kristófot, hogy vele beszélgetést folytasson Amerika szenzációs fölfedezéséről, melyet a reggeli lapok megjelenése előtt tudtunk meg.

A beszélgetést egész terjedelmében itt közöljük olvasóinkkal.

Mit mond Kolumbusz?

A márul-holnapra világhírüvé vált fölfedezőt éppen reggelinél találtam. Udvariasan fogadott és bemutatott feleségének: kedves, molett spanyol nő, kicsit erélyesnek látszik, férjével energikusan bánik és beszélgetésünkbe gyakran közbeszólt. Éppen a tojásnál tartottak. -263-

– Kicsit fáradt vagyok, – kezdte szívélyesen a kitűnő fölfedező – éppen most érkeztem, alig szuszogtam ki magam.

– Kérem, mondja el az esetet elejétől végig.

– Hát nézze, kérem, szívesen. Hanem kérni szeretném, bizonyos részleteket jó volna mellőzni a riportban. Köztünk szólván, nem szeretném, ha az előzményeket szellőztetnék.

– Kérem, legyen nyugodt.

– A dolog úgy kezdődött, hogy alkalmazva voltam itt a banknál. Rám volt bízva a pénztár, elseje közeledett, a feleségemnek kalap kellett, meg mi… hiszen tetszik érteni. Szóval, fáztunk egy kicsit a rovancsolástól. Nem hiányzott sok, pár ezer. De honnan vegyem, nem igaz? Este mondom a feleségemnek: Te Kolumbina, itt baj lesz. Mi az, te szerencsétlen, mondja a feleségem. Hiányzik az a pár ezer, nem tudom előteremteni, hát micsináljak, mondja a feleségem, te marha, hát ha már ilyen pácba vagy, engem szégyenbe ne hozz, még lecsuknak. De hát mit tegyek? A feleségem gondolkodik, gondolkodik, egyszerre kisüti. Nagyon egyszerű a dolog, megszöksz. Hova, -264- mondom. Hova, te állat, hát hova mehet egy sikkasztó, hát Amerikába. Amerikába, mondom, abba igazad van, de hiszen Amerika még nincs fölfedezve. Látod, mondja a feleségem, mindig ilyen tutyi-mutyi ember voltál, most ilyen csekélységen jajgatsz, hát eredj és fedezd föl. No, eleinte vakaróztam egy kicsit, de aztán, hogy szorított már nagyon a dolog, mégis rászántam magam.

– Simán ment?

– Hát elmentem ahhoz a Galileihez, itt dolgozik nálunk az is, mióta Olaszországból elkergették, oszt’ megkérdeztem tőle: Mondjad csak, Galikám, hát aztán biztosan kerek az a Föld, mert mégis csak nehéz ez a dolog. Naná, nem, négyszögű, mondja a Gali. Ha nem hiszed, tapogasd meg. Persze, hogy kerek, hát kerek. Erre aztán elindultam.

– Soká tartott az út?

– Szerencsére találkoztam ezzel a Kecskeméthyvel, az nagyon segítségemre volt. Neki is sürgős volt már a mehetnékje, hát szorítottuk egy kicsit. Útközben tarokkoztunk, egyszerre csak elkiabálja magát a Győző (notabene a hajókosárban ültünk), mondom, elkiabálja magát a Győző: »Sikkasztó! -265- Sikkasztó!« Mi az, kérdem, te ökör, mit kiabálsz. Ott, aszongya, ott a láthatáron, látok egy sikkasztót. No, mondok, akkor helyben vagyunk, ez lesz az. Ki is szálltunk hamar. A parton félig meztelen, barnára sült sikkasztókat találtunk, nagy tollakkal, meg mi. Vad sikkasztók voltak, nem értették a nyelvünket. Jelekkel adtuk tudtukra, hogy fel vannak fedezve. Erre megijedtek és elbújtak. Nem láttak még ilyen civilizált, fehérbőrű sikkasztókat. Hát így történt a dolog.

– Na hallja, – mondtam – hát ez nem volt nehéz, kedves mester, ezt én is utánacsinálom.

– Igen? – mondta titokzatosan Kolumbusz – hát idenézzen, itt van egy tojás. Állítsa ezt föl az asztalon, ha tudja.

– Nem lehet azt – mondtam.

– Hát idenézzen – szólt a felfedező, beütötte a tojást és ráállította az asztalra.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hát így fedeztem föl Amerikát.

Nem értettem.

– Beütötte a tetejét? – kérdeztem.

– Nem. Hanem először csináltam és más nem jött rá ilyen egyszerüen. -266-

– Óriási! – kiáltottam elragadtatva, mert ebben a percben jutott eszembe a tanulság, a III. C-ből.

Le akartam borulni előtte, de ebben a percben belépett őnagysága, aki egy percre távozott volt. Azonnal meglátta a tojást. Egyszerre vörös lett, mint a paprika.

– Te disznó! – ordított megszeppent férjére – Megőrültél? Mit rondítod be nekem a tiszta terítőt?

Rémülten néztünk a terítőre: a beütött tojás csakugyan kifolyt.

– Hát ez miféle marhaság? – kiabált most már feltartóztathatatlanul őnagysága. – Mi ütött beléd? Ki hallott már ilyet, berondítani egy tiszta terítőt? Erigy, mer’ rögtön hozzádvágok valamit!!

És felkapott egy tálat. Sietve távoztunk az ablakon keresztül. -267-

(A közgazdasági miniszter beszámolója a képviselőház 1913 szept. 20. üléséről.)

Tisztelt Ház!

Van szerencsém ezennel beszámolómat letenni a Ház asztalára, vonatkozólag Hatvany Lajos képviselő urnak mult ülésen a szürkék hegedőséről szóló interpellációjára.

Mint tudjuk, a szürkék hegedősének égető és sürgető kérdését először doktor Ady Endre közgazdász vetette föl »Repülj, hajóm« című szociálfilozófiai értekezésében, melynek befejező szakaszában szószerint a következő paragrafus szorítkozik e tárgyra:

-268-

Az interpelláció elmondja, hogy a közoktatásügyi minisztérium e paragrafus alapján tudomásul vette, hogy nevezett egyén kijelentése következtében a szürke-hegedősi állás, mint államhivatal, betöltetlennek tekinthető. Önmagától, úgymond, s fenyegetőleg alakult ki azonnal a kérdés: ki lesz hát akkor a szürkék hegedőse? Ez az állapot sokáig tarthatatlannak látszott, jelentkező nem akadt és a kormány semmit sem tehetett az abnormis helyzet megszüntetésére, mely hovatovább egész Európa figyelmét s megbotránkozását közviszonyainkra fordítani alkalmas lehetett. Mert, úgyebár, hogy néz ki egy ország, ahol a szürkéknek nincs hegedőse? Az üresedés sokáig stagnált. Mint költségvetésünkből kimutathatjuk, a minisztérium hivatalból még egyszer megkereste Ady Endre urat, hogy lemondását fenntartja-e s mivel okolja meg? Válaszából, melyet a »Nyugat« hasábjain közvetített, annyit állapítottunk meg, hogy közhajózási viszonyainkkal nincs megelégedve, repülő hajók létesítését tartja szükségesnek, mely kivánságát költségvetésünk mai állása mellett nem teljesíthettük. Azonkívül részletesen foglalkozott a zeneoktatással, -269- kifogásolta, hogy különböző színű zongorákon tanítják az ifjuságot, ami nem jó a szemnek s javasolta a fekete zongora hivatalos elrendelését. Végre hivatkozott arra, hogy mint a Halál rokona jobb állásra tarthat igényt – erre vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy rokoni alapokat kormányunk sohasem vett tekintetbe s különben is nem volt kimutatható, nevezett milyen rokonságban van az említett családdal.

Ezekután, nehogy effajta zavarok újra fölmerülhessenek, a kormány indíttatva érezte magát, hogy a szürkék hegedősi állását külön s határozott formában szervezze s ezúton hirdessen pályázatot az állás hivatalos formában történendő betöltésére.

A szürkék hegedőse, mint hivatal és jelleg, ezentúl tehát a közoktatásügyi minisztérium resszortjába tartozik. Külön helyiséget állapítottunk meg a minisztérium helyiségei közt, második emelet, kilenc jobbra, a toalett-helyiség mellett. A szürkék hegedőse itt fogad, reggel 9–12-ig minden ügyben, mely szigoruan a szürkék érdekeivel s kívánságaival foglalkozik, különös -270- tekintettel a hegedőlésre. A szürkék, akik hegedőltetni akarnak maguknak, kívánságukat bélyeges kérvény alakjában adják be, két nappal a kérdéses látogatás előtt, mikor is papirjaik s oltási bizonyítványuk bemutatása után a szürkék hegedőse megfelelő hegedőlésben részesíti őket. Kivételes alkalmakkor, s ha nagyon sok a jelentkező, d. u. 4–5-ig is eszközölhető hegedőlés járószürkék részére. Akut szürkéket a hegedősi hivatal kórházi kezelésre fel is vehet. A szürkéket hegedőlés előtt dezinficiálják és kezelik.

Örömmel jelentheti a kormány, hogy tervbevett még néhány hegedősi hivatalt. A közel jövőben dől el, hogyan szervezzük a pirosak, kékek és zöldek hegedősi állását. A piros-fehér-zöldek és átmeneti színüek hegedőse is meglesz. A feketék hegedősére és a sárgák hegedősére vonatkozó javaslatokat átküldték az osztrák képviselőháznak. -271-

Ezek után pedig megpihent Heraklesz Eurisztheüsz király előtt és beszolgáltatta a naemeai oroszlán fejét, mellyel Augiusz istállóját kisöpörte.

– Itt van a fej, ó király – mondta Eurisztheüsz. – Feloldasz-e mostan végre?

De Eurisztheüsz összeráncolta szemöldökét és gondolkodva szólt.

– Még egy hőstett vár rád, ó Heraklesz.

– Mi legyen az? – kérdezte Heraklesz és meglobogtatta buzogányát.

Eurisztheüsz kivette zsebéből a »Rafina« című szépirodalmi lap legutóbb megjelent számát és felhajtotta azon az oldalon, ahol Pök Lajos »Tiszta nyál egy régi lemezen« című költeménye volt kinyomtatva, kék betükkel, keresztbe és visszafelé. -272-

– Látod ezt a verset? – mondta Eurisztheüsz.

– Látom – mondta Heraklesz; és tényleg látta.

– Na – mondta Eurisztheüsz. – Menj el Pök Lajoshoz és bizonyítsd be neki, hogy ennek itten nincs értelme. Tizenöt éve nem meri ezt neki senki megmondani.

Heraklesz felcsatolta buzogányát. Két kőből dörzsölt magának nehéz baltákat, egy hosszú kötelet csavart dereka köré, három könyvet dugott tarsolyába, négy vad kritikust szájkosárral szíjra füzött, véres hússal etette őket két napig, azután vízben áztatta a »Nyugat« négy évfolyamát s megindult.

A szörnyeteg lakhelyét a körút felől kísérelték megközelíteni. Körülárkolta a kávébarlangot, melyet a bentlakó fenevadak után, akik »Nyu-nyu« hangot adnak, »Nyujork«-nak neveztek ezidőben. A barlangot körülvevő csalit egyik zugában találkozott Heraklesz a Vasorrú Boszorkánnyal.

– Jó estét, öreganyám – szólította meg Heraklesz.

– Szerencséd, hogy magyar írónőnek szólítottál, – felelt az – most megmondom -273- neked, hogy erre a szóra: »merkantil-rendszer«, milyen rímet lehet csinálni.

De Heraklesz nem ült fel a ravasz cselnek és egyetlen csapással levágta a boszorkány verslábait.

A szörnyeteget fent a hegyen találta, egy pohár mérget kevert, habbal.

Heraklesz nem rohant rá azonnal. Hátrament, öt római pénzt adott Ágnesnek. A vad kritikusokat kétoldalt, a lejárat mellett helyezte el és megkötötte szíjjal, majd egy-egy nyers, még véres verskötetet dobott elébük, hogy azokat felfalják, míg majd szükség lesz rájuk.

Azután hátulról, óvatosan közeledett a szörnyeteg felé. Hirtelen csapott le rá: a szörnyetegnek megfordulni sem volt ideje. Heraklesz szeme elé csapta a verset, s mielőtt még a szörnyeteg egy mozdulatot tehetett volna, megszólalt:

– Ennek nincs értelme! – mondta Heraklesz elszántan és minden izma megfeszült.

A szörnyeteg borzasztót horkantott. Szemei vérbeborultak. Ujjait szétmeresztette és szembefordult támadójával.

– Ennek nincs értelme! – mondta -274- Heraklesz újból s megragadta a szörnyeteg veséjét.

Rettentő harc kezdődött. A fenevad csapkodott maga körül, tollát Heraklesz torkába fúrta és egy nyilatkozatot tett közzé a »Világ« irodalompolitikai rovatában, Hatvany Lajost idézve, aki azonban nem jelent meg. Majd szédítő gyorsasággal forogni kezdett és harmincöt verset döfött tavaly megjelent kötetéből.

– Nincs értelme! – mondta Heraklesz.

A szörnyeteg más tizenkét verset harapott Heraklesz hasába. Mellébe is fúrt egy verset és két lapockája közé.

– Nincs értelme! – lihegte Heraklesz és nem engedte el a vesét. – Nincs értelme! Hol van az értelme? Kérdem, hol van az értelme?

A fenevad újabb verseket karmolt Heraklesz hóna alá. Heraklesz érezte, hogy már nem bírja sokáig. Elmetszette a szíjakat, mire a vad kritikusok csaholva rohantak neki a fenevadnak, de megszagolva a verseket, kurrogva sompolyogtak vissza.

– Nincs értelme! – ordított Heraklesz; – kifordította a verset és a szörnyeteg -275- fejére dobta. Amaz habzsolva nyelte be a verset, összerágta és kihányta. Nem lehetett bírni vele.

Ekkor Heraklesznek egy ötlete támadt.

Egyetlen buzogánycsapással odaírta a vers alá egy másik költő nevét és a szörnyeteg fejéhez vágta. A szörnyeteg odanézett.

– Nincs értelme! – ordított ő is.

Heraklesz felnyalábolta és elvitte Euriszthemoszhoz. -276-

(Blériot-éknál reggel 10-kor még be vannak csukva a spaletták. Őnagysága édesen alszik még: a nagy aviatikus pláne, sőt monopláne, hortyog. Egyszerre felhorkan és ledobja az egyfedelű paplant.)

A nagy aviatikus: Hopp! Hallo! Kérek helyet. Csak hagyják, uraim! (Leszáll az ágyról. A leszállás, 10 óra 5 perc és 11 másodperckor, elég símán történik: először a hátsó rész érinti a földet, a csavar az ütközéskor kissé megsérül. Nagy ováció.)

Őnagysága (franciául): Kanszt nicht acht gébn?

Gyerekek (mind az öten előrohannak és ordítanak): Lepotyog a papuka! Lepotyog a papuka! Kérem, bácsi, fogják meg a papukát.

A nagy aviatikus (megdörzsöli a motort): Madame, a nagy francia nemzet hódolattal -277- néz önre, köszönöm uraim, ó, semmi uraim, mais c’est rien. Sarolta, hozzál kávét. (A gyermekeihez, franciául.) Ne krics. – Mi van ma? Tizenötödike van ma?

Őnagysága: Mész napszámba?

A nagy aviatikus (dühösen és határozottan): Hát máma nem röpülünk. Hát máma nem röpülünk. (Az asztalra üt háromszor és négyet köp, szabályos időközökben.) Elég volt, a kutya istenit, le Dieu du chien. Sarolta, hallgass ide. Fölpakoljuk a gyerekeket és kimegyünk a Bois de Budeuche-be. Egész nap megyünk, érted? (Boldog sóhajjal.) Gyalog, gyalog megyünk, jól rajta a földön, csoszogva… (Vad vággyal.) Te Sarolta, én négykézláb fogok menni.

Őnagysága (a naptárnál): De huszonnégy lóerőre berendezett madárkám, hiszen máma ide az van írva: »Október 17-én felszállás Budapesten, en Hongrie«.

A nagy aviatikus (hirtelen leül, elkeseredetten): Püff. A teremtésit. Sa création. Ezt elfelejtettem. Hát nincs, nincs, nincs nyugalom. Hát nekem repülni kell. Hát én egy kis madár vagyok. Csip, csip, csiripip, pí! pí! (Szomoruan csipog.) -278-

Őnagysága (kendermagot ad neki): No jó, Blérikém, no jó. Csak menj szépen. Fő az üzlet.

A nagy aviatikus: Tudom, tudom. (Benzint sír.) Fő az üzlet. A keserves rézangyalát ennek a világnak! L’amer ange de cuivre de ce monde. Hol a fenébe van az a Budapest?

Őnagysága: Az egy nagy, kirgiz tábor a Danube partján. Tót és izmaelita menekülők alapították tavaly novemberben. Volt az ujságban.

A nagy aviatikus: Az más, az Messzina pusztulása, amire te gondolsz, és nem is november. Budapest… (Szigoruan a kis Mauricehoz.) Maurice, hol van Budapest?

Maurice (szemtelenül): Vörös tenger, jobbra, a második sziget.

Őnagysága: És ide mész te röpülni?

A nagy aviatikus: Hát mit csináljak? Muszáj. Maurice, hozd be a fogasról a monoplánt és a kalapomat.

Őnagysága: Ugyan, csak nem viszed azt az új monoplánt, a béléssel? Jó oda abba a Gobi-sivatagba a régi is.

A nagy aviatikus: Hát hol van a régi?

Őnagysága: Benn van a hálószobában, -279- de egy kicsit ki kell kefélni. Julcsa, hozza be a monopli-t. (Julcsa begurítja.)

A nagy aviatikus (megnézegeti, alánéz, fölemeli a szárnyat): Na fiam, ez már elég… Na, abba a Turkesztánba azért jó lesz… Hanem itt hozzá kell varrnod a tengelyt, mer’ leszakadt… Hm, ejnye… (Sugva.) Mondd csak,… őő… ki van ez terpentinezve?

Őnagysága: Ne félj… Abba a Szudánba…

A nagy aviatikus (tovább nézegeti a monoplánt, egy kereket cérnával összecsomóz a tengellyel): Ejnye, ez a motor… van gummiarábikum?… Disznóság, hogy nincs gummiarábikum… (Nyállal próbálja összeragasztani a motort.) Itt egy kicsit megfoltozhatnád… (Belenéz a csónakba; – rosszkedvüen visszakapja a fejét.) Hányszor mondtam már, hogy ne fektesd bele éjjelre a gyereket?

Őnagysága: Most te csak siess, mert elkésel. Abba a Kamcsatkába jó lesz.

A nagy aviatikus: De mégis, ki kell próbálni… (Féloldalt beleül a gépbe, fölemelkedik és nyikorogva döcög pár lépést a levegőben, aztán megáll görbén.) Gyerekek, -280- fujjátok. (Gyerekek, mind az öten hátulról fujják. A gép nekilódul és lever egy vázát.) Hisz egész jó. (A motor hátul kiszakad és kilóg a benzin.)

Őnagysága (franciául): Kanszt nicht acht geben azzal a nyavalyás izével? Szállj le má’ és vidd el.

A nagy aviatikus: De itt hiányzik még öt lóerő… Julcsa, hova tette a lóerőket? (Leszáll. A csavar beleakad a jobbszárnyba és kilyukasztja a dugattyut. A benzin leesik a csónakba, a hajó orra betörik és vérezni kezd. A kormányrúd széthasad és a turbinatengelyre csavarodik.)

A nagy aviatikus (megvakarja a fejét): Hm… Ez mégse lesz jó.

Őnagysága: De az istenért, már féltizenegy! Vidd, ahogy van.

A nagy aviatikus (dühösen): Hát adjál egy kis spárgát és spanyolviaszkot! (Mérgesen felszedi az egész monoplánt és a hóna alá csapja.) Gyerünk fenébe, a keservit, son amertume. Én egy szegény kis madár vagyok. Én szeretnék négykézláb… És ez a randa monopli…

Őnagysága: Azoknak a zuávoknak jó lesz. Rohanj! -281-

A nagy aviatikus (rohan): Hol van az a Pestis? És még a beszédet se tudom. (Hadar.) »Ó semmi, tisztelt uraim, ó nagyon örülök, ó a La Manche is semmi volt… magasztos érzelmekkel suhantam a habok fölött… a lovagias magyar vendégszeretet… ó levegő… ó a szent repülés… meghódítottuk…« (Eltűnik a keleti láthatáron.) -282-

Lugné-Poe, az »Oeuvre« szinház igazgatója, levelet kapott Shaw Bernáttól: »Vegye tudomásul, úgymond, hogy én cápa vagyok, aki fogcsattogtatva ette meg az angol művészetet és meg fogja enni a franciákat is. Rengeteg pénzem van és rengeteg hírem – és még többet akarok. Vegye tudomásul, hogy én nem ijedek meg semmitől és fütyülök mindenre és hogy én vagyok a nagy Kivagyokmivagyok. Hamm!«

Mielőtt a nagy angol cápának eszébe jutna, hogy ezt a mély, szimbólikus alapgondolatot drámává dolgozza fel, sietünk megelőzni őt és itt nyujtjuk be tisztelettel pályamunkánk első vázlatát a tekintetes sóhivatalnak: -283-

CÁPA ÉS ÜBERCÁPA.

Dráma és mértani haladvány egy felvonásban, vagy amit nem akartok, de muszáj.

–

Sziklás partvidék, az irodalom körül. Félvad kritikusok és drámavizsgálók.

• Közvélemény úr.
• Francia Művészet úr.
• Angol Művészet úr.
• Német Művészet úr.
• Finn Művészet úr.
• Magyar Művészet úr.
• Irodalomtörténet úr.
• Shakespeare úr.
• Wilde Oszkár úr.
• Hagyományok úr.
• Kegyelet úr.
• Tekintély úr.
• Irótársaink Tisztelete úr.
• Érzékenység úr.
• Egy Hallgatag úr, a háttérben.

(A szereplők nyugodtan beszélgetnek egymással. Egyszerre szélroham zúg át a színen. A tenger elsötétül. Egy szikla tetején megjelenik a Cápa. Nyugodtan forgatja a sétapálcáját. Lejön. Két kritikus rárohan.)

– -284-

A Cápa: Na, mi lesz?

Kritikusok: Hol van az Alapeszme? Hol vannak a gondolatok? Hol van a drámai egység műveidben?

A Cápa: Megőrültetek? Mi lesz itt? Takarodjatok, be a Gömbbe, és várjatok szépen, míg megeszlek titeket.

(Háttérben két fehér félgömb lesz láthatóvá, középütt kerek ajtóval, az ajtó fölött felírás: »Bejárat Shaw Bernátnak kortársairól való véleményébe«.)

Kritikusok: Jajjaj! (Sírva bemennek.)

Közvélemény úr: Hehe! Nagyon jó!! Nagyon elmés! Nagyon jól mulatok! Hehehe! Hihihi!

A Cápa: Hát maga mit röhög? Azt hiszi, magát akarom mulattatni? Fogja be a pofáját, barátom. Maga is bemehet.

Közvélemény úr: Ojjé, nekem megadták. (Sírva bemegy.)

Francia Művészet úr (kecsesen): Citoyen, az ön ragyogó szelleme, mely a Manche-csatornán át géniuszunkat is megihlette, ezúttal, attól félek, talán mégis a túlzás mezejére csap át műveiben; nem gondolja? -285-

A Cápa: Hallja maga izé, inkább ne lopjon mindig a drámáimból. Bemehet maga is.

Francia Művészet úr (elhülve): Ah! c’est inouï! (Beszédül.)

Angol Művészet úr: Sir, well, well. Ön helyesen képviseli Angolország ügyét, de vigyáznia kell, nehogy a francia-angol egységet valami vonatkozásban megsértse s így hazájának kellemetlenséget okozzon műveiben.

A Cápa: Micsoda karattyolás ez, tata. Maga tanít engem, vagy én tanítom magát? Mars be.

Angol Művészet úr (undorral): Shoking! (Fejcsóválva bemegy.)

Irodalomtörténet úr (noteszt vesz elő): Parancsol előjegyeztetni valamit? Talán ide, Shakespeare úr rendelése mellé fölvehetem?…

A Cápa: Pont magára van szükségem! Vigye be magának azt a papirost, szüksége lehet rá.

Irodalomtörténet úr (szó nélkül bemegy).

Hagyományok úr: Édes fiam, nem szívesen nézem műveidben… -286-

A Cápa (közbevág): Befelé, öregem, mert megeszlek. (Hagyományok úr eltűnik.)

Kegyelet úr: Nem vette ön észre, hogy megsértett engem műveiben?

A Cápa: Sajnálom, nem adhatok elégtételt, ön nem érettségizett le. Menjen be! (Kegyelet úr sírva bemegy.)

Irótársaink tisztelete úr: Pardon, ön tartozik nekem…

A Cápa: Igen, ezzel. (Megfogja, megpöndöríti és berúgja a Gömbbe.)

Közönség úr: Nagyszerű! Nagyszerű ember! Nagy ember!

A Cápa: Kuss! Be! (Közönség úr be.)

A Cápa (körülnéz): Na, végre egyedül vagyok. (Megpillant Egy Hallgatag urat, a háttérben.) Na, mi az? Hát maga mit néz? Talán nem tetszik valami? (Fenyegetőleg közeledik.) Nem fél, hogy bekapom? (Szünet.) Hát mit néz? Talán nincs a véleményemen? Talán nem tartja helyesnek drámáim erkölcsi tartalmát? Talán nem egyezik meg a Candida alapeszméjével? Miii? Na, mit néz? És ki maga? És mi nem tetszik?

A Hallgatag úr: Én vagyok az Übercápa. Én tudniillik az az ember vagyok, -287- aki egy büdös bötüt nem olvasott el a maga összes drámáiból. Énnekem az a bibircsók nem tetszik a pofáján. (Őrült nyaklevest ad a Cápának. A Cápa maga is berepül a Gömbbe.)