The Project Gutenberg eBook of A Molitor-ház by Lajos Biró

Molitor Árpád abbahagyta a beszélgetést, kiegyenesedett a billiárd-asztal mellett, dákóját lecsusztatta a szőnyegre, szegletes ősz fejét magasra emelte és nyomatékos és rejtelmes hangon igy szólt:

Évek óta játszott egyedül egy karambol-partiet. A játék azonban az ő állitása szerint elkeseredett mérkőzés volt két fél között, akikről csak annyit lehetett tudni, hogy az egyiket Antalnak hivják, a másikat Olivérnek. Antalról és Olivérről való minden egyéb közlése egészen elmosódó és homályos volt. Néha ugy tetszett, hogy az egészet tréfának tekinti, máskor azonban ugy viselkedett, mintha Antal és Olivér láthatatlanul valóban maga játszaná az évek óta tartó játékot. Ha valaki kérdést tett Antalra vagy Olivérre nézve, akkor mértéktelen dühbe jött.

Most ismét felemelte a dákót és játszani kezdett. Az Olivér mai balszerencséje még néhány aggodalmas fejcsóválásra birta, egyébként azonban folytatta az előbb abbahagyott beszélgetést. Ilyenkor este, vacsora előtt amikor az egész család összegyült a hallban, mindig a háboruról volt szó, mert Molitor Árpád ilyenkor az aznapi vezérkari jelentéseket kommentálta és a jövő eshetőségeit tárgyalta. A vezérkari jelentések ekkor – 1918. tavaszán – mindig jó hireket hoztak és Molitor Árpád haragos -4- fantáziával duskált a jövő nagyszerü győzelmi lehetőségeiben.

A többiek keveset beszéltek. Noszlopy kapitányt kivéve, mind a Molitor név viselői voltak. Kimutatható rokonság köztük és Molitor Árpád között alig volt, és a háboru kitöréséig a diszes nagy házában és óriási vagyonában egyedül élő Molitor Árpád nem is törődött velük. A háboru kitörése azonban ugy fellelkesitette, hogy akkor és azóta a nagy cselekedetekre való vágyódás állandó mámorában élt. Már az első hónapban maga köré gyüjtötte mindazokat, akik az ólublói és trakostyáni Molitor-család leszármazói voltak és azóta fel-felbugyborékoló képzelettel törte a fejét azon, hogyan adja vissza a Molitor-névnek régi fényét. Molitor Gézától várt legtöbbet, a fiatal archeologustól, aki az egyetlen volt a család tagjai közül, aki bevonult katonának. Molitor Géza három és fél évig, kisebb-nagyobb megszakitással, frontszolgálatot tett; amikor egyszer-kétszer szabadságra haza jött volt, akkor gazdag rokona áradozó lelkesedéssel fogadta; rövid idővel ezelőtt Géza ismét hazajött; egy nehéz gránát robbanása felemelte volt, földhözvágta és eltemette; utána kórházba került és azután féléves szabadságot kapott. Két hét óta azonban, amióta itthon volt, az öreg ur régi lelkesedésének semmi nyomát nem mutatta. A viselkedésében inkább halk sértődöttség és kényeskedő duzzogás volt. Géza nagy meglepetésére lassanként megértette, hogy a sértődöttségnek és a duzzogásnak két oka van. Molitor Árpád először is szégyenli, hogy a Molitor-névnek egy viselője idegsokkot kapott, ami a férfiassággal és a hősiességgel teljesen összeegyeztethetlen dolog, másodszor meg van sértve azért, hogy katona-rokona nem szerezte meg a Mária Terézia-rendet. -5- Eddig bizonyosra vette, hogy megszerzi, és ezzel uj fényt ad a Molitor névnek. Mindabban, amit két hét óta a háboruról beszélt, benne volt ez a halk sértettség és kényes duzzogás. Molitor Géza az első napokban válaszolt neki és magára nagy erőfeszitéssel nyugalmat kényszeritve, próbálta meggyőzni: általában a maga nézeteinek megnyerni. Pár nap óta nem igen válaszolt neki, hanem többnyire fáradtan és szótlanul hallgatta.

A többiek keveset törődtek azzal, amit a ház ura a billiárd-asztal mellett beszélt, legfeljebb néha mondott egyikük-másikuk egy-egy közömbös és felsőbbséges helyeslő szót. A billiárd-asztal tulsó oldalán ültek, Gézával szemben és tőle mindig különhuzódva. Ott volt Molitor Ágnes, egy sugárzóan friss, ragyogóan tiszta, és egészségtől tündöklő huszonhároméves lány, aki egy évvel ezelőtt lett orvos és aki ilyenkor a kórházból jött haza. Nem messze tőle az anyja, egy nem nagyon öreg, de egészen megtört, félénk és fáradt asszony. Marianne, a huga, bimbózó, tizenötéves leány, aki soha nem figyelt arra, ami itt körülötte történt, hanem mindig a saját gondolataival volt elfoglalva. Ágnes mellett, mindig egészen közel hozzá, ott ült Molitor Zoltán, a képviselő. Ő volt az öreg Árpád legközelebbi rokona, harmadági unokaöccse. Ő volt az egyetlen is, aki hasonlitott rá. A koponyája felül épen olyan széles és szegletes volt, mint az öreg Árpádé, de rendkivül finom, selymes barna haj volt rajta. Felülről lefelé a feje elnyult és megkeskenyedett. Olyan volt, mintha el akarna fogyni. A végső és fokozhatatlan elfinomodás hatását tette. Egyenes orra, vonalszerüen keskeny szája, hosszu és vékony szemöldöke olyan testetlen finomsággal megrajzolt volt, hogy néha már nem is látszott emberi arcnak. -6-

Valószinütlen, fáradt szépségü, jéghideg fején csak a szeme élt eleven és nagyon emberi életet. Hosszu szempilláinak egy-egy mozdulatára új fényben szikrázott szürke szeme; vágyódó volt, fenyegető, eltaszitó, kérő, baljóslatu.

Rajtuk kivül még ketten voltak a szobában. Gyuri, az Ágnes tizennégyéves öccse, pattanásos arcu, nyurga fiu, aki egyetlen másodpercig nem maradt a helyén, hanem folytonosan settenkedett és lopózkodott. Semmi a világon nem érdekelte, csak a detektivtörténetek és ezért folyton nyomozott. Ide-oda settenkedett és lopózkodott; ha valaki felkelt a helyéről, ő rögtön ott termett és nagyitó üveggel megvizsgálta a széket; azután hirtelen levetette magát a földre és néhány agyagmorzsából megállapitotta, hogy a bünös a Svábhegyen rejtette el áldozatát, mert Budapest környékén csak a Svábhegyen van ilyen vastartalmu agyag. Ő maga se vette komolyan ezt az egész dolgot; hosszu orrát tudatosan szedte nevetséges ráncokba; de egyszerre játszotta a nagy detektiv karrikaturáját és magát a nagy detektivet. Mulatott a dolgon. A másik ember, aki még a hallban ült, Noszlopy kapitány volt. Noszlopy kapitány sohase volt kapitány és nem is volt Noszlopy a neve. De olyan kimondhatatlan és feszes előkelőségü lény volt, hogy Molitor Árpád negyven évvel ezelőtt kiemelte egyik vállalatának az alkalmazottai közül, előbb titkáraként, azután barátjaként tartotta maga mellett, tótos hangzásu nevét letétette vele és kinevezte Noszlopynak és kapitánynak. Azóta Noszlopy kapitány egész külső és belső lénye olyanná lett, mintha valóban Noszlopy volna és kapitány volna.

Molitor Árpád Olivér után ismét Antal helyett játszott már; közben bugyborékoló lelkesedéssel -7- beszélt arról, hogy a győzelmek milyen sorozatát fogják hadseregeink most aratni; azután ismét áttért arra a napok óta ujra meg ujra kifejtett nézetére, hogy, sajnos, a mai fiatalság méltatlan ehhez a történelmi nagy időkhöz. Sem testben, sem lélekben nem tud hozzá méltó lenni.

Molitor Géza félrehajtott fejjel hallgatta ezt a haragos és kihivó szónoklást. Ma különösen rossz napja volt. Délben jeges borogatásokat rakott a homlokára, mert heves főfájás kinozta; egész délután az az érzése volt, hogy baloldalának érzéketlensége, amelyet a gránátrobbanás és az idegsokk hozott és amely a kórházban elmult volt, megint visszatér. A Zoltán idegen és hideg pillantása jobban ingerelte, mint máskor, és az Ágnes halk nevetéseit mind maga ellen való támadásnak érezte. Ágnes hátraveti kegyetlenül egészséges és energiától ragyogó fejét és halkan megint valami olyasmit mond Zoltánnak, ami ő rá vonatkozik és amit többé-kevésbbé nyiltan már neki is megmondott. Mit mondhat? – A jó Géza tenyerébe hajtja szenvedő Krisztusfejét és ismét megbocsát az öreg, bolond Árpádnak. – Mit még? – Hja, az embernek megvannak az elvei, de mit meg nem tesz egy apostoli lelkü ember valamely tetemes örökségért. – Ágnes halkan nevetett odaát és Géza szenvedve lopott egy futó és félénk pillantást feléje. Milyen tehetetlenség, hogy még ezeket az embereket se tudja megnyerni és meggyőzni. Hogy remélheti akkor, hogy milliókat fog megnyerni, meggyőzni, megváltoztatni? Érdemes-e velük és értük fáradni és nem kell-e őket örök és gonosz ellenségnek tekinteni? Nem minden embert, – csak ezeket itt, – ezeket az elvakult, gondtalan, önző és hidegszivü embereket? Ma reggel óta folyton elviselhetetlen bizonytalanság-érzés kinozta. -8- Mintha a lelke valami furcsa billenékenység állapotában lett volna. Belül egyre az a veszedelem fenyegette, hogy igazat fog adni a hóbortos öreg Árpádnak és hogy ha Ágnes ránéz, akkor egyszerre ő is az egész lelkével azt fogja érezni, hogy nincs értelme másnak, csak az erőnek, az egészségnek és a jókedvü élvezésnek. A gyengéknek, esetteknek és szenvedőknek pedig egyszerüen nincs igazuk. Most azonban, amint az Ágnes biztos tekintetü, nagy barna szeme, a barna szemgolyó körül az élesen kirajzolt fekete karikával, megint rajta pihent egy percig és ő ebből a fénynyel telt barna szemből taszitó idegenséget és érthetetlenül kergető lenézést érzett ki, a lelkében egyszerre nagy nyugalom támadt. Végre világossá lett számára, mit kell tennie. Elég sokáig várt vele; most egy percig sem szabad habozni többé. Megvárta, mig az öreg Árpád befejezett egy ujabb kifakadást a mai fiatalság ellen, azután felállott, odament hozzá, halkan megérintette a vállát és igy szólt hozzá:

– Most engedd meg, hogy röviden én is megmondjam neked minderről a magam véleményét.

A felállása, a mozdulata, a hangja olyan uj és olyan szokatlan volt, hogy az öreg meghökkenve hagyta abba a játékot és csodálkozva egyenesedett ki; a többiek is egyszerre figyelni kezdtek. A hallon puha lépésekkel egy inas ment át, olyan volt mintha a hirtelen csendességben egyszerre lábujjhegyen kezdett volna járni.

– Nem akarok belemenni olyan magyarázatokba, – mondta Géza nyugodtan, – amelyeket a lelked és az elméd sajátságos alkatánál fogva meg sem érthetnél. De meg akarok valamit mondani, amit meg fogsz érteni. Az én számomra ez a háboru alatt lett világossá, bár tiz-tizenöt éve érik bennem. -9- És pedig: ti, akik most hatvan és hetven év között vagytok, bennünket, akik harminc és negyven között vagyunk, leszoktattatok az ősz haj tiszteletéről. Meg vagyok róla győződve, hogy ez világtörvény: a huszadik század első két évtizedében érvényes volt az egész civilizált emberiségre. De sehol ez az ellentét és sehol ez a lelki szakadás és kényszer gyötrelmesebb nem volt, mint Magyarországon, mert ti itt nálunk nemcsak tehetetlenek, kiszikkadtak, vezetésre képtelenek voltatok, mint amilyenek voltak a többiek is, akiknek egy-egy ország a kezében volt, hanem azonkivül karaktertelenek, gyávák és kicsinyesek is. Férfiatlanok. Az én nemzedékem azzal a forró vágygyal a szivében jött, hogy tisztelhesse azokat, akik előtte jártak: ti megtanitottátok rá, hogy megvesse az ősz hajat. Nincs kivétel, – se tudomány, se irodalom, se politika, se gazdasági élet. – Jó. – Ez igy volt már a háboru előtt. Ti, akiknek a nemzetek sorsa, az emberiség sorsa a kezében volt, ugy rendeztétek be a világot, hogy ennek a háborunak el kellett jönnie. Nem értettetek a világ sorsának intézéséhez, amint a konok öreg kocsis hiába próbál nagy tapasztalataival és évtizedes kocsisbölcseségével automobilt vezetni, ha egyszer nem akarja megtanulni, hogyan kell automobilt vezetni. Ti nem akartátok megtanulni. Jött a háboru. Jó. Ujjongtatok. Jó. Én is örültem; igaz, hogy én nem másokat küldtem a pergőtüzbe és a gránátgázba, hanem magam mentem.

De jó. Ennek igy kellett jönnie. Hanem, hogy a háborunak nemcsak nem tudjátok végét vetni, hanem nyilván nem is akarjátok, hogy a háborunak titokban talán még mindig örültök és hogy nemcsak általában a fiatal évszázadot, hanem még ezt se, még ezt a háborut se tudtátok megérteni, – mi az értelme, -10- mit jelent, miből lett, mivé kell lennie, – abból az következik, hogy veletek le kell számolnunk. Most hatvan és hetven éves emberek küldik a husz, harminc és negyven évesek millióit a halálba. Ha a háborunak vége lesz, a husz, harminc és negyvenéveseknek egy dühorditása fog végigzugni a világon: elsöpörni a konok és kártékony hetvenéveseket. Kipusztitani és elpusztitani őket, ha másként nem megy: puszta kézzel rakásra fojtogatni őket. Csak ezt akartam neked megmondani. Holnap elköltözöm a házadból. Isten veled.

Megfordult és kiment. A szobában halálos csend volt. Az öreg Árpád eddig nyitott szájjal és kimeredt nagy szemmel hallgatott. Most a dákó kiesett a kezéből, ő utána fordult Gézának és sápadtan meredt az ajtóra, mely becsukódott mögötte. A többiek se tudtak megszólalni. Zoltán gunyosan mosolygott Ágnesre, de Ágnes komolyan vonogatta a vállát. Hosszu csend volt és senki se mozdult, csak Gyuri lopózkodott oda a Géza elhagyott székéhez és izgatottan előrántott nagyitóüvegével gyorsan megvizsgálta a dohányzóasztalon levő cigarettahamut. Végre egy inas jelentette, hogy tálalva van és az egész társaság felment az ebédlőbe.

Géza kiment a hallból és felment a szobájába, a második emeletre. Ragyogó jókedve volt. Frissnek és megkönnyebbültnek érezte magát, hajlékonynak és erősnek. A szobája előtt a folyosón Czáránné ment végig. Kiszólt neki:

– Czáránné, – mondta jókedvüen – holnap délelőtt össze kell szednie minden holmimat és segitenie kell Péternek a becsomagolásban. Elköltözöm innen.

– Igazán, nagyságos ur? – kérdezte Czáránné -11- kételkedve. – Miért tetszenék elköltözni? Nem a legjobb itt?

– Nem, – mondta Géza jókedvüen, – nem a legjobb. Maga is csak hajladozik és ringatódzik itt előttem, de ha rákerül a sor, akkor kiderül, hogy bolonditott.

Átölelte az egyik karjával, a másikkal az álla után nyult. Czáránné megremegett, ellankadva dőlt bele a karjába, mély, nehéz lélekzeteket vett és a szempilláit félig lehunyta.

Géza meglepetve nézett rá és óvatosan visszavonta a karját a derekáról. Semmiféle szándéka nem volt, amikor szemrehányást tett neki és hozzányult. Jókedve volt és azt akarta, hogy az asszonynak is jókedve legyen. Fiatal, feszes járásu, bővérü parasztmenyecske, mivel lehet ezt jókedvre deriteni? – ha az ember egy kicsit parasztosan udvarol neki. És erre itt van egyszerre ez az elbágyadás, ez a lankadt sóhajtás, ez a bünbeesés előtt való könyörgés.

– No, ne legyen ugy kétségbeesve, – mondta neki. – Nem akarok én magának semmi rosszat.

Az asszony elsápadva, lesütött szemmel állt előtte és hallgatott. Géza is zavarba jött.

Az asszony remegő szájjal próbált néhányszor megszólalni, végre nagyon halkan ezt kérdezte:

– De Czáránné, mondtam már, egyik előbb, másik később. A maga ura Szibériában volt, abba tehát beletelik egy pár hónap, mig ő is hazaér.

– No, Czáránné, – mondta Géza, – ne adja magát ekkora bubánatnak. Ha három évig el lehetett viselni, ezt a pár kis hónapot még el lehet.

Czáránné nagyon halkan felelt. Egy lehellet volt az egész, egy keserü sóhajtás.

Megfordult és kiment. Géza elgondolkozva nézett utána, azután elhatározta, hogy a jókedvét ma semmivel sem engedi elrontani, odament a telefonhoz és felhivta a Rappaport Zsigmond ügyvéd lakását. Ott a telefonhoz kérette doktor Rappaport Albertet, a barátját.

– Rappkóm, mondta neki, – szeretnék veled beszélgetni. Eljöhetsz-e valahová vacsorázni?

– El, – felelte Rappaport. – De hogy van az, hogy nem vacsorázol előkelő családi körben?

– Az előkelő családi kört egy kissé széttéptem, – felelte Géza. – Majd elmondom.

Megállapodtak benne, hogy a Palota-szálló éttermében vacsoráznak. Géza vette a köpönyegét, a kardját és a sapkáját és indult befelé a városba. Kiért az Andrássy-utra. Az Andrássy-ut külső részén kevesen jártak, de a köruttól lefelé sétálókkal zsufolva volt a gyalogjáró. Fiatal nők és fiatal férfiak sétáltak itt a hideg tavaszi estében, száz meg száz kis társaság, amely az utcán ismerkedett vagy szőtt tovább egy megkezdett barátságot. Igen sok fiatal katonatiszt is volt közöttük. Géza csodálkozva nézte ismeretlen bajtársait és csodálkozva nézte a lányokat és asszonyokat, akik eleven és nyugtalan érdeklődéssel beszélgettek és nevetgéltek velük. Miért ilyen jókedvüek? Miért nevetnek ilyen lázasan? A telezsufolt utca hangja olyan volt, mint egy mámoros dongás, egy részeg vágyódás zugó készülődése. Gézát elfárasztotta ez az ezerhangu zugás. Visszafordult, -13- hogy villamosra üljön. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy a villamosok ilyenkor zsufolva vannak és borzadva gondolt rá, hogy a zsufolt villamoson milyen türelmetlenek és durvák egymáshoz az emberek. Habozva állott egy ideig, azután bekanyarodott egy mellékutcába és sötét és piszkos mellékutcákon haladt le a Dunapart felé.

Az étteremben kevesen voltak még de a szaporán érkező vendégek látása Gézát még idegesebbé tette. Nők jöttek, diszesek, kiöltözködöttek, meztelenek; és mindnyájan mintha valami nyugtalan és kihivó készülődésben lettek volna. Mire készülnek? Miért vetnek maguk köré ilyen kutató és elszánt tekinteteket? Katonatisztek is voltak a teremben, mindnyájan diszes s uj unifomisban. Gézának kissé kényelmetlenné vált a maga kopott zubbonya.

– Rappkóm, – mondta neki mosolyogva, – a te kisasszony-jelleged ahelyett, hogy az évekkel enyhülne, aggasztóan fokozódik. Meglátod, az lesz a vége, hogy valami ezredes idejön és felelősségre von, hogy lány létedre hogy mersz főorvosi egyenruhát hordani. Mellesleg: amint itt láttalak finom, kis lépésekkel végigjönni az éttermen, egészen világossá lett előttem, hogy benned semmi szemita vér nem lehet. Tiszta germán vagy – és csak ez magyarázza meg, hogy husz esztendő óta a legjobb barátom vagy.

Rappaport levetette a köpönyegét és leült az asztalhoz. Gyöngéd, rózsás bőrü arcán tartózkodó, kissé zavart mosolygás jelent meg, hosszu szempillái kissé ráereszkedtek sötétkék szemére. Ha valami komoly mondanivalója volt, mindig igy fogott hozzá:

– Az én őseim – mondta halkan és tartózkodva -14- – spanyol vagy portugál zsidók voltak. A Rappaport név ebből a két szóból lett: rof Oporto. Ez annyit jelent, mint Oportóból való orvos vagy tudós. Ha valami germán vér van az ereimben, az gót vagy vandál vér lehet és az őseim onnan hozták, a spanyol félszigetről. Nézd meg a fivéreimet: elmehetnének picadoroknak.

– Hiszen nekem elég ennyi germán vér is benned. Az enyém nyolcszáz év óta annyira meghigult, hogy nagyobb igényeim igazán nem lehetnek.

Összemosolyogtak, azután a pincérnél vacsorát rendeltek. Géza figyelmetlenül, Rappaport gondos és óvatos hozzáértéssel. Rappaport aztán felemelte a fejét, megint óvatosan mosolygott és mély kék szemét kissé lehunyta.

– Szabad megkérdeznem, mi történt a Molitor-palotában? – kérdezte óvatosan.

– Igen – mondta Géza szórakozottan. – Azon kell kezdenem, hogy egész nap fájt a fejem és folyton az az érzésem volt, hogy a baloldalam megint érzéketlenné válik.

– Semmit… semmi pozitivet… ostobaságot… de mindig ujra meg ujra meg kellett fognom és meg kellett szurnom a baloldalamat, hogy nem érzéketlen-e.

– Nézd, Géza, – mondta Rappaport, – én hogy kértelek rá, hogy menj szanatóriumba. Kezeltesd magad.

– Nem, öregem, – mondta, – abba nem megyek -15- bele. Te az én szememben sohase leszel orvos. Kis kisasszonyos bölcs, kényes kis életművész, ábrándos hedonista, az igen. De orvos? És még hozzá hipnotikus szuggesztióval akarsz gyógyitani? Te! Engem. Husz év tapasztalatai alapján állithatom, hogy inkább tudom én azt szuggerálni neked, hogy menj ki innen és ugorj a Dunába, mint te nekem azt, hogy ezt a sótartót innen ide tegyem.

– Jó, Rappkó, hát ne beszélj butaságokat. Hiszen ez… de hisz ezt nem is kell neked megmagyaráznom.

– Hát akkor más orvos. Én elviszlek egy professzorhoz, nagyon kiváló ember…

– Nem. Köszönöm. Utálom az orvosokat. És különben is egészséges vagyok. Nem érek rá betegnek lenni.

Rappaport szólni akart, de Géza egy ideges mozdulattal elhallgattatta. A pincér hozta az ételt. Géza szórakozottan evett és közben elmondta, mi történt a Molitor-házban. Rappaport figyelmesen hallgatta, azután tartózkodó, halk hangon igy szólt:

– Azt hiszem, nemcsak nagyon helyesen cselekedtél, hanem kimondtál egy olyan szót is, amely történelmivé fog válni. A mi generációnk legsürgősebb feladata a háboru után ez lesz: kiirtani a hetvenéveseket.

Géza szórakozottan intett igent, azután letette az evőeszközeit és gondolkozva nézett maga elé.

– Igen – mondta azután lassan és töprengve, – ez lesz a háboru után. De nem elég a háboru utánra programmokat csinálni. Már most is tenni kell valamit. Felszerelődni, készülni, egy uj rendnek az alapjait lerakni. Az én apám azt szokta mondani, hogy én anarchista és hazaáruló vagyok. -16-

– Engem az én apám, – mondta Rappaport, – csak szédült bolondnak tart.

– Én meg akarok tartani mindent, ami ér valamit a társadalmunkban, azért akarok annyi mindent kipusztitani.

– Hozzá kell fogni már most. Még nem tudom, mit fogok tenni, de összeszoritom a fogamat és ugy megyek neki egy nagy munkának. Mert különben elpusztul és tönkremegy körülöttünk minden.

– Azt hiszem, – mondotta, – az emberiségnek mindenekelőtt uj vallásra van szüksége.

– Ami ezt illeti, – szólt Rappaport tartózkodva, – én ajánlhatok egyet.

– Ugyan. Ez a zsidó snobizmus. Kacérkodás a kereszténységgel. A kereszténység megvan; látod, mit használt.

– A kereszténység nincs meg. Hány embert ismersz, aki valóban keresztény. – Jézus életéhez és halálához méltó?

– Uj vallásról majd akkor beszéljünk, – mondta Rappaport, – ha az emberiség előbb kereszténnyé lett.

– Eh, – mondta Géza boszusan, – te keresztény etikáról beszélsz és abban igazad lehet, -17- de keresztény metafizika is van és az nem elégithet ki többé egy olyan emberiséget, amely tudja, hogy a Jupiternek négy holdja van és hogy a Centaur Alfájától százezer évig halad a föld felé a fénysugár.

– Hiszen itt az uj vallás. Magad beszélsz róla. Csak bele kell illeszteni a kereszténységbe.

A beszélgetésük egyre élénkebb lett. Körülöttük egészen megtelt a terem. Itt is szomjas zugás volt a levegőben, hivó férfihangok és igérő női hangok pezsgő nagy összeolvadása. Géza és Rappaport nőkről kezdtek beszélni.

– A nők, – mondta Géza, – gonoszak lettek. A nyomoruság tette őket azzá; de ez nem menti őket.

– Gonoszak! Istenem! – felelte Rappaport. – A háboru felszabaditotta őket egy kissé. A láncaik egy része lehullott. De még távolról se szabadok igazán; és most botorkálnak és tántorognak ebben a fél-szabadságban. Az élet örömlehetőségeinek a századrészét se tudják megszerezni, se maguknak, se nekünk.

Az asztaluk előtt egy keskenyvállu, karcsu pincér ment el, aki bizalmas alázattal meghajtotta feléjük a fejét.

– Ez a pincér már harmadszor köszön nekünk, – mondta Géza csodálkozva.

– Nagyon ismerős nekem, – szólt Rappaport gondolkozva. – Megállj csak… tudom már… -18-

A pincérnek egy percnyi szabadideje volt és odajött hozzájuk. Mind a ketten kezet fogtak vele.

– Jani fiam, – mondta neki Géza meleg barátsággal, – nagyon örülök, hogy látlak. De hogy kerülsz te haza?

A Kovács János nyilt, tiszta arca kissé elfanyarodott. Elhuzta a száját s a mellére mutatott.

– Mit csináljak, százados ur? – mondta. – Mit csináljak, főorvos ur? Három és fél évig nyomorgott az asszony a gyerekekkel. Most amikor kiszabadultam, nézzem, hogy továbbnyomorognak…?! Élni kell.

Kovács Jánost elhivták. Gézának nagyon rossz kedve támadt. Fizetett s menni készült.

– Milyen furcsa, – mondta elgondolkozva. – Egy ilyen pincér milyen elegáns. Ebben az egész teremben Kovács János a legelegánsabb ember. A felesége és négy gyereke nyomorgott. Milyen furcsa.

Vették a köpönyegüket és indultak kifelé. A Dunaparton szótlanul sétálgattak egy kicsit. Rappaport azután óvatosan megszólalt:

– Én irok majd a Tátrába. Ez a Kovács Jani talán állást kaphat a Csillag-szanatóriumban. -19-

– Igen, Rappkó, – mondta Géza hálásan. – Azon gondolkoztam, mit lehetne tenni.

Befordultak az Andrássy-ut felé. Géza lehajtotta a fejét és elgondolkozott. Azután megszólalt a nélkül, hogy Rappaportra ránézett volna.

– Tudod, mit mondana erre a Kovács Janira Molitor Zoltán? Azt mondaná, hogy ennek a Kovács Janinak el kell pusztulnia, mert annak, hogy mi éljünk, az az alapja, hogy mások elpusztuljanak. Mindegy, hogy ő milyen módon pusztul el és mindegy, hogy mi milyen módon élünk, – aki elpusztult, annak nem volt igaza; aki él, annak igaza van pusztán az által, hogy él. Mindaz, amit a társadalmunk alapjának szoktunk nevezni és mindaz, amit kötelességről, erkölcsről és hitről fecsegünk, nem való másra, csak arra, hogy másokat küldjünk a halálba magunk helyett – háboruban is, békében is. És minden cselekedetünk csak az életért való küzdelem, akármilyen gyönyörü nevet adunk neki, vagy akármilyen másnak érezzük is. Azt a cselekedetünket, hogy egy nyulat elfogyasztunk, tökéletesen mindegy, hogy mivel okoljuk meg: mi ettük meg a nyulat, tehát nekünk van igazunk. Ha mi tovább élünk, Kovács Jani pedig meghalt, akkor akármilyennek látjuk is mi a folyamatot – az történt, hogy mi elfogyasztottuk Kovács Janit.

– Tudod, mi a borzasztó? – mondta Géza. – Az, hogy alapjában véve a legtöbb ember igy gondolkozik, vagy legalább is igy érez. Csak ez magyarázza meg, hogy a háboru előtt nyugodtan tudták nézni azt, amin segiteni lehetett volna: a szivszaggató nyomoruságot, amellyel a világ tele volt -20- és hogy a háboru alatt nyugodtan tudnak itt járni, kelni, nevetni, falni, párzani, ami alatt a többiek odakint tizezerszámra döglenek meg. Mi, akik itthon vagyunk, elfogyasztjuk azokat, akik odakint vannak. Annak, amit Zoltán mond, annak irgalmatlan a logikája. Néha az az érzésem, hogy megszédülök és belezuhanok az ő erős és hideg kegyetlenségébe. Ismered Zoltánt? Tudod, milyen szép? Az arca emberarc, de már nem is emberi. Ez talán azért van, mert a csontjai olyan vékonyak, mint a papiros. Törékenyek. Gyógyithatatlanok, ha eltörtek. Ennek van valami orvosi neve, bizonyosan ismered.

– Ez talán sulyos degenerációs tünet. A vérünk elfáradt. Vagy nem az? Véletlen? De ez érthetővé teszi, hogy Zoltán ilyenné lett. Az ember vagy alázatos és mámoros szeretettel áll a világgal szemben, vagy hideg és gonosz gőggel. Vagy assisi Szent Ferenc, vagy Torquemada. Vagy buddhista az ember, vagy emberevő. A Zoltán utja vihetett volna fölfelé is. Ő a lefelé vivő utat választotta. Ámbár: mit tudom én, ez-e a fölfelé vivő ut. Hátha ez az emberiség jövője: világosan tudni, hogy el kell pusztitanunk és fel kell falnunk egymást. Egy van, ami bizonyos: ha Zoltánnal beszélgetek és időről-időre fájdalmas tehetetlenséget érzek a gonosz okosságával szemben és azt a lelki szédülést: hogy bele hanyatlom abba, hogy igazat adok neki, akkor tudod, milyen érzés jön utána? Az, hogy aki velem szemben van, aki itt ül egy angol karosszékben és megdermeszt a szépségével és az emberfeletti eleganciájával, az maga a sátán. A gonoszszal harcolok… Oh!

Keservesen nevetett, azután elhallgatott, lehajtotta a fejét, és sokáig mentek hallgatva egymás -21- mellett. Végre kiértek a Városliget tájékára és megálltak a Molitor-palota előtt.

– Holnap majd megtelefonozom neked az uj lakásom cimét, – mondta Géza. – Nehéz lesz lakást kapnom ebben a tulzsufolt, piszkos városban. Ha tudsz valamit…

– Igaz, Rappkóm, – mondta ekkor Géza. – Hát nálad mi ujság? Hogy vagy az idegfájdalmaiddal?

– Jól, jól, – mondta gyorsan. – Teljesen rendben vagyok. Semmi fájdalmam.

A kapu kinyilt és Géza bement. A kaput egy rendőr nyitotta ki. Ez volt a Molitor-ház házmestere.

– Hm, – hm. Tetszik tudni, ki járt itt? Ez az egyetlen ujság. Baranyay ur. A méltóságos ur sürgősen hivatta és sokáig tanácskozott vele.

A rendőr nézett Gézára, miközben mentek befelé. Becsületes, barna arca felindultan vonaglott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Nyilván ő is tudja, miért járt itt Baranyay és fel -22- van háborodva azon, hogy épen azt az embert éri a kitagadás, akit a ház lakói közül különösen a szivébe fogadott. Géza azonban nem akart vele erről a dologról beszélgetni és ezért, mielőtt szólhatott volna, elébe vágott. A vállára tette a kezét.

– Sőt most csak igazán. A méltóságos ur igazat adott neki. A méltóságos ur azt mondja, szegény ember ne szokjon rá a finom ételre. Ha marad valami a konyhán, azt el kell adni. Persze, hogy nem adják el. A szakács ellopja. De az én öt gyermekem ugy éhezik, mintha pontosan eladná.

Géza szótlanul intett bucsut Berecznek és dobogó szivvel indult felfelé a lépcsőn. Az az érzése volt, hogy be kell mennie Molitor Árpádhoz és még egyszer az arcába kell kiáltania a dühét és a megvetését, – de sokkal felbőszültebben és sokkal irgalmatlanabbul, mint pár órával ezelőtt, – többet kell tennie, – torkon kell ragadnia ezt a gonosz együgyüségü öreg embert, hogy egy dühödt ökölnek a szoritása érttesse meg vele végre mindazt, amit a körülötte sóhajtozó kin és az egész világban jajgató nyomoruság nem tudott vele megértetni. Dobogó szivvel sietett fel a lépcsőn. Most rohamra megy. Rohamra megy a gonosz együgyüség és a konok vakság ellen. Vagy ők, vagy én!

Az első emeleten lihegve megállott. Körülötte mély csendben pihent a Molitor-palota. A boltozatos első emeleti folyosó sötéten huzódott el tőle jobbra -23- és balra. Miért van itt sötétség? Miért nem égnek a folyosó villamos lámpái? Géza dobogó szivvel állott a folyosó puha szőnyegén és egyszerre nyomni kezdte a folyosó fülledt melege, a sötétségben láthatatlan boltozat a feje felett, mindaz, ami ebben a palotában élet, akarat, szándék és sors. Belemeresztette a szemét a folyosó sötétségébe. Mitől fél? Miért fél? Honnan rohant rá egyszerre ez a rémület? Van itt valaki ebben a sötét folyosóban, aki őt a lépcsőház lámpásának gyenge fényében látja, de akit ő nem lát? Hol van? Eltikkadva fordult jobbra, azután balra, de a sötétségben nem látott semmit.

Ki lehet itt? A középen, vele szemben van az ebédlő. A nagy ajtó be van zárva; bent régen csend van és nyugalom. Az ebédlőtől jobbra a nagy szalon, a zeneszoba, a könyvtár, azután a Zoltán szobája. Balra a kis szalon, a Molitor Árpád két szobája, azután a Noszlopy kapitány szobája. Ki jött ki közülök, sötétben lappangani, a folyosóra? Eh, ostobaság. Mindnyájan alszanak már. Csak az ő felizgatott fantáziája nyugtalankodik. Jó lesz elköltözni ebből a házból, ahol minden idegesiti és ingerli. Ujra a lépcső felé fordult és a lépcső puha szőnyegén lassan és fáradtan ment fel, a második emeletre. Amikor a lépcső fordulójához ért, a fáradtsága egyszerre eltünt. Megint, mintha váratlan ijedelem rázkódtatta volna meg. Maga se tudta, miért: hirtelen visszafordult. A lépcsőházi lámpa gyenge fényében ekkor látta, amint valaki, aki féltesttel a folyosó fala mögül kihajolt, hirtelen visszapattan a fal mögé. Még egy másodpercnyi ijedelmet érzett, azután elmosolyodott Noszlopy kapitány. Csakugyan ott lappangott a sötétségben. Nevetséges éjszakai toalettjében, nesztelen, -24- papucsos lábbal utána lopódzott és… és? Mit akar? Öreg paprikajancsi.

Most már jókedvüen felballagott a második emeletre. Itt a folyosón égtek a villamos lámpák. Bement a szobájába, szivarra gyujtott és derült bágyadtsággal vetkőzni kezdett. Lassan lefeküdt, elgondolkozva a levegőbe szivarozott, azután könyv után nyult és szórakozottan olvasni kezdett. A betüket látta, de a szavakat nem értette. A könyvet le is tette, maga elé nézett egy ideig, a villamos lámpát lecsavarta és aludni próbált. Az álom lassan leszállóban volt a szemére. Boldogan akarta átadni magát az elalvásnak. Milyen jó, ha az álom ilyen bágyasztó édességgel jön, ilyen szerelmes, szelid engedelmeséggel, nem ugy, mint az elmult napokban, rosszindulatu ellenségként, amelyet le kellett tiporni, de amely még az utolsó másodpercben is védekezik, – kinos görcsként, amely megrohanja az embert, amely ellen megint a lélek védekezik rémülten. Ma szeliden átbágyadok az alvásba. Ez azért van, mert ma a lelkemet megszabaditottam végre egy gyötrő tehertől. Jó cselekedetet végeztem. Meg vagyok magammal – végre egyszer – elégedve.

Az álom már itt volt. Az alvás ráteritette már puha szürke fátylát az engedelmes agyvelőre. Kivülről azonban ekkor egy halk nesz hallatszott, egy alig hallható hang, olyan csendes és olyan finom, mint egy alvó leány halk sóhajtása, vagy egy meztelen gyermekláb lépése a homokban. Ez a kis zaj azonban eljutott a Géza füléig, az alvás szürke selyem fátylát rongyokká tépte és Gézát ugy felriasztotta, mintha trombitaszó lett volna. Mi az? Felült az ágyán és a sötétségben az ajtó felé bámult. Ki jár az ajtaja előtt? Kint, a puha szőnyegen -25- óvatos lépések rakódnak le egymás mellé. És aki az ajtaja elől óvatos lépésekkel most tovább halad, az az előbb néhány másodpercre megállott itt az ajtaja előtt és hallgatózott.

Géza egyetlen szökkenéssel az ajtónál termett. Halkan kinyitotta az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosón valaki eloltotta volt a villamos lámpákat. Ez volt talán az a zaj, amely őt felriasztotta. Belehajolt a folyosó sötétségébe és ekkor látta, hogy a folyosó tulsó végén kinyilik egy ajtó. Maga a szoba azonban még világos. A fénynyaláb kivetődik belőle a folyosóra. És bár az ajtót gyors kézmozdulat nyitja ki és huzza ujra be, két másodperc elég volt arra, hogy világosan fel lehessen ismerni Molitor Zoltánt, amint a sötétségből belép a fénynyalábba és azután a behuzott ajtó mögött eltünik a szobában. Azután ujra sötétség van és csend.

Géza megdermedve bámult bele a csendbe és a sötétségbe. Ez a tikkasztó sötétség! Ez a fullasztó csend! Ez az átkozott ház! – A szoba, amelynek az ajtaja a folyosó tulsó végén kinyilt, az Ágnes szobája.

Géza kezében tartotta a maga ajtajának a kilincsét és a keze fájni kezdett a dermedt szoritástól. Fuldokolva hajolt előre. Mit most? Beleorditani a csendbe és a sötétségbe? A kezébe markolni valamit, kézigránátokat csapkodni a földhöz, ráomlasztani a tetőt erre a házra. Fuldokolva vett erőt magán. Visszahuzódott az ajtóból és beletántorgott az ágyába. Mi közöm hozzá, mondta hörögve, mi közöm hozzá. Ki ez a lány nekem? Ellenségem. Ki ez a férfi nekem? Gonosz ellenségem. Mi közöm hozzájuk. Mindig idegenek voltak nekem, és én azt akartam, hogy örökre és visszahozhatatlanul idegenekké váljunk egymáshoz. Mit bánom én, ha most -26- örömükben összebujnak végre és ha az gyulasztotta fel a szerelmes kedvüket, hogy én végre elmegyek innen.

Mit tudom én, ma bujnak-e össze először? Ki tudja, mióta henteregnek együtt, titokban, ebben az átkozott házban? De ha ma találtak egymásra először, azt megünnepelni, hogy engem innen kihajtottak, oda kellene mennem az ajtajuk elé… be kellene törnöm az ajtót… a nyakánál fogva kellene kihurcolnom a férfit… Ostobaság. Ez is csak a sértett him megvadult fantáziája. Mi közöm az egészhez? Falják szerelemben egymást, ahogy akarják. Mért szakitanám én szét őket? Mulassanak. Jó mulatást.

Géza aludni próbált. Most azonban az álom nem jött többé. Órák hosszat hánykolódott forró párnáin, kinlódó agya gyötrő képeket rajzolt elébe. – Nő és férfi. – Azután magát látta, amint óriási lángu gránátokat vagdos feléjük. Felgyujtja a házat és a ház vörös, nagy lobogással ég. Néha megmerevedve hallgatódzott bele az ellenséges csendbe, azután kinlódva rágta a párnáit. Hosszu órák teltek el igy. Hajnaltájban végre neszt hallott a folyosóról. Halk csettenést. Most csavarják fel ismét a villamos lámpa csavarját. Ki se kell mennie. Innen is lát mindent. A nyitva felejtett ajtó szük nyilásán már be is szürődik a bágyadt fény. Halk lépések a folyosón. Azután a lépcsőn. Zoltán megy vissza az első emeletre, a szobájába.

Géza feszült figyelemmel hallgatódzott. Hosszu, nagy csend volt. Dermedt mozdulatlanságát ekkor hirtelen egy sirógörcs rázta meg. Reszkető testtel, hangosan zokogott. A könnyeitől egyik párnája a másik után nedvesedett át. Kikeresett egy sarkot, behuzódott egy szögletbe és összetörten, -27- megverten, megsemmisülten végre elaludt.

Ágya szögletében összekuporodva halálos, mély álomban hosszu órákig aludt. Péter költötte fel, a legénye. Kinyitotta az ablaktáblákat. A déli nap beömlött a szobába. Péter széles, vörös arcát odaforditotta feléje és katonásan jelentette:

– Százados ur, jelentem alásan, tessék felkelni. Dél van. És a méltóságos ur meghalt.

Géza kiugrott az ágyából. Lindwurm Péter, a két vitézségi éremmel a mellén és a tiszti szolgák vörös csikjával a karján, egyszerre vigyázz-állásban állott előtte és jóindulatu, vörös-szőke fején becsületes meghökkenés látszott. Nem értette, mért szökik fel a százados ur ilyen sebzett rémülettel az ágyból és miért mered ilyen sápadtan bele az ő egészséges arcába.

Péter nagy tisztelettel, alig észrevehetően, de rosszalóan csóválta meg a fejét és folyékony, de kissé idegenes kiejtésü, délvidéki svábos magyarságával elmondott mindent, amit tudott.

– A méltóságos ur meghalt. Öreg ember volt, az annak a rendje, hogy öregek is haljanak meg, amikor annyi fiatal hal meg. Csak Noszlopy kapitány ur toporzékolt sirva, mindenki más belátta, hogy ennek igy kell lennie. Öreg ember meghal, a fiatalok gazdálkodhatnak tovább.

– A méltóságos ur, – mondta Péter, – még -28- féltizenegykor se csengetett. Ekkor Noszlopy kapitány ur, aki már félórája ott kiabált az ajtaja előtt, hivatta a képviselő urat. A képviselő ur betörette az ajtót. Ott találták a méltóságos urat az ágyában holtan. Már az orvossal is megnézették; persze, halálra nincsen orvosság.

Géza szótlanul felöltözködött és lement az első emeletre. Lassan lépegetett, szédülősnek érezte magát és a jobb kezével könnyedén rátámaszkodott a lépcső széles márványkorlátjára. Az első emeleten végigment az ebédlő előtt és a kis szalon előtt és odaért a Molitor Árpád két szobája elé. A két szobának kis benyilója volt, a benyilóban egy inas ült és cigarettázott. Amikor Gézát meglátta, felállott és a cigarettát lustán a háta mögé tette. Géza kérdő tekintettel ránézett.

– A képviselő ur parancsolt ide, – mondta az inas, – hogy senkit be ne eresszek.

– Bocsánatot kérek, – mondotta, – de rossz szag van odabent. Szegény méltóságos ur annyi mindenfélével kenekedett.

Géza végignézett a két szobán. A fehér tapétás, fehér szőnyeges, fehér butoros két szobában teljes rend volt. Csak az ajtó mellett volt némi hulladék, néhány szög és faforgács. Ez attól van, hogy az ajtót be kellett törni. A második szoba mélyén ott áll az óriási ágy, az óriási ágyon a dus párnák közepén egy szegletes ősz fej. Meghalt? Alszik? A szeme le van hunyva. Géza elfogódottan nézte és -29- fel kellet magát ráznia, hogy elforditsa a fejét. Az ágy mellett éjjeli szekrény, valami italokkal. Az éjjeli szekrény mellett sok ernyőjü álló lámpa. Az ágyon innen óriási márványlapos asztal, szines üvegekkel és porcellántégelyekkel: kozmetikai szerekkel. Egy tejüvegből készült tartó feldőlt és nyulós, barna tartalma végigfolyt a márványlapon. Az ablakok nyitva vannak és a kora tavaszi nap bőven ömlik be a szobába. Az ablakban zug a villamos szellőztető készülék.

Géza nem akart kérdezősködni. Biccentett a fejével és kiment a folyosóra. Az inas behuzta az ajtót, leült a székre és tovább cigarettázott. Géza a lépcsőnél megállt és nem tudta mihez fogjon. A lépcsőn Czáránné jött le a második emeletről.

– Oh, nagyságos ur, – mondta örömmel, – éppen a nagyságos urat keresem. A képviselő ur kéreti, tessék hozzá befáradni a könyvtárba.

– Most csak nem tetszik elköltözködni? – mondta bizalmas alázattal. – Most minden jóra fordul.

Géza csodálkozva nézett rá. Ez az asszony nyiltan azt várja tőle, hogy nyiltan örüljön az öreg Molitor Árpád halálának. Czáránné alázatos és hűséges tekintettel nézett a szemébe. Igen, azt várja tőle. Ő a Géza helyén nagyon örülne. Még igy is örül. Az uj gazda csak jobb lehet a réginél. Géza szótlanul megfordult és elindult a Zoltán szobája felé. Végigment a folyosón és bekopogtatott a könyvtárba. Amikor belépett, nagy csend támadt. Zoltánon kivül még ketten voltak bent: az öreg Molitor Györgyné, az Ágnes anyja és Noszlopy -30- kapitány. Az öreg Molitorné fáradtan és ijedten ült egy karosszékben, Noszlopy kapitány nekitámaszkodott a kandallónak és egész lénye valami felhevült és kihivó hősiességben lobogott. Az arcbőre, mindig redőtlenül, mintegy gőgös megfeszitettségben huzódott rá a kiálló pofacsontjaira; most gőgös pofacsontjai, dölyfös szája és hideg, kis szeme vöröslő tüzben égett. Szikár derekára is ugy feküdt rá a ruha, mint egy szoros páncél. Géza ugy érezte, meg kell állnia és védő állásba kell zökkennie vele szemben. Zoltán azonban kimentette őt ebből az egy másodpercnyi megzavarodásból. Elébe lépett, kezet nyujtott neki, helylyel kinálta meg és nyugodtan beszélni kezdett.

– Azért kérettelek, kedves Géza, mert ez a váratlan és nagyon sajnálatos haláleset már most is szükségessé tesz bizonyos intézkedéseket. Helyes, ha ezek az intézkedések a család valamennyi nagykoru tagjának a hozzájárulásával történnek meg.

Könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy Noszlopy kapitányt is a családhoz számitja. Géza megigézetten nézett fel rá. Milyen csodálatos a nyugalma, a felsőbbsége, az eleganciája. Milyen nagyszerü okosság van abban, hogy semmiféle hazuggyásznak a pózát nem veszi fel, hanem tartózkodó hangon egy váratlan és sajnálatos halálesetről beszél. – És milyen szép. Ha én rajtam valaha – gondolta Géza kétszer-háromszor villámgyorsan egymásután – ha én rajtam egyszer igy állna egy zsakett. Ha én rajtam egyszer… ha én rajtam egyszer…

– Te rád vártunk még. – Ágnes itthon van: de gyengélkedik és a szobájában maradt. A kicsik reggel elmentek az iskolába, ők még nem is tudnak semmit; különben ezek az ügyek nem is tartoznak -31- rájuk. – Tehát. Azt gondolom, a temetést tüzzük ki holnapután délelőttre. Ha a végrendeletben nincs más intézkedés, akkor ugyis az idevaló családi sirboltba temetjük el. – Kunovics urat már értesitettem, ő értesiti a vállalatokat az esetről és gondoskodik róla, hogy minden vállalat képviselve legyen a temetésen. Általában: rendezi a temetést. – Ha ehhez hozzájárultok, hátra van még, kedves Géza, hogy apádat értesitsük. Ezt talán szives leszel te vállalni. Igen? Köszönöm. – Ha apád időt szakithat magának arra, hogy a temetésre eljöjjön, akkor a végrendelet hivatalos kihirdetésénél mindenesetre jelen lehet. Azt hiszem azonban, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy Baranyay ma este velünk vacsorázzék és egyelőre bizalmasan közölje velünk a végrendelet tartalmát, amelynek különben egyik végrehajtója. Az imént telefonoztam neki. Ő egyrészt szükségét érzi annak, hogy öreg barátja közelében, öreg barátja családjának körében töltsön pár órát, másrészt helyesnek látja, hogy a végrendelet tartalmát már ma közölje velünk. Mi van még? Kunovics ur egyelőre természetesen változatlanul teljes joggal vezeti tovább az ügyeket; az ő plein pouvoirján akkor se lenne helyes változtatni, ha a rendelkezésre bármelyikünknek joga volna. – Azt hiszem, igy mindent el is intéztünk. Köszönöm szépen, hogy szives voltál idefáradni.

Géza felállott. Zoltán a kezét nyujtotta neki. Mi ez? Az audienciának vége? Miért ült ő és miért hallgatott ő itt ugy, mint egy kihallgatásra rendelt alattvaló az uralkodója előtt? Miért bocsáttatja el most magát és miért hajlik meg – kissé mereven – az öreg Molitorné és Noszlopy kapitány felé? Miért megy kinosan felszegett fejjel ki és miért huzza be -32- maga mögött ijedt szegényemberként az ajtót? Egy egész csomó dolgot akart kérdezni. Mindenekelőtt: engedelmet akart rá kérni, – de nem engedelmet, hát ki ez a Zoltán, hogy itten máris intézkedik? – egyszerüen be akarta jelenteni, hogy meg akarja nézni, közelről meg akarja nézni, néma beszélgetésben sok mindenről ki akarja kérdezni a halottat. Egyedül akar maradni a halottal, mondani akar neki valamit… Visszafordult, hogy rátegye a kezét a könyvtárszoba kilincsére, de mozdulatközben megállott. Bent ujra megindult a beszélgetés. Az ajtón át azonban egy hangot lehetett csak tisztán hallani, Noszlopy kapitány előkelő, rekedt, de most izgatottan rikácsoló orrhangját. Géza dobogó szivvel hallgatta.

– Nézd meg az arcot, – rikácsolta bent Noszlopy kapitány. Én ránézek egy arcra és tudom, mi lakik az ember szivében. Mi nyomta rá erre az arcra a bélyegét? A bűntudat. A lélekbuvárnak elég ránézni erre az arcra. Férfiak, uriemberek, nemes emberek pedig itélhetnek, ha elmondom nekik: tegnap vakmerően bejelentette, hogy a hetvenéveseket ki kell irtani, – ma a legnemesebb rokon halva találtatik ágyában. Hol konstatálható bünösség, ha ez nem az? De jó, én a család hirnevét tisztelem. Én az álarcot most még le nem rántom róla. De megfogadom, hogy résen leszek. És jobban, mint tegnap voltam. Ti tegnap se tudtátok, hogy veszély fenyeget, de én már tegnap tudtam. Én ott álltam szerencsétlen barátom ajtaja előtt az éj sötétjében, mint elszánt testőr, fegyverrel a kezében, készen éltemet odaadni… Tizenegy óra husz perc volt, amikor a gonosz szándéku rokon feljött a lépcsőn. Ne higyjétek, hogy egyenesen tovább ment a második emelet felé. Itt -33- az első emeleten megállt. Hosszan hallgatózott. Vizsgálódott jobbra és balra. Már-már meg akart indulni a szoba felé, ahol a nemes öreg szunnyadozott, amikor zajt hallott és sietve elmenekült. Bement a szobájába. Hallottam, hogy lefekszik. És én elámittattam magam. Lefeküdtem én is. Az álnokság virrasztott, és a hűség együgyüen behunyta a szemét. De nem fogsz győzni, álnok gonoszság. A hetvenéves öreg barát boszút áll. Ezt megfogadom – a drága halott emlékére! – nemesi szavamra! – katona-becsületemre!

Géza fehér arccal hallgatózott. A regényes szónoklat eddig kimondhatatlanul kinozta, de amikor Noszlopy kapitány nemesi szavát és katonabecsületét kötötte le a boszu mellett, akkor elmosolyodott. Összeszoritott foggal, kinosan elhuzott ajkakkal, hangtalanul nevetett be magába. Bent megszólalt az öreg Molitorné, azután Zoltán. Az öreg Molitorné szavait nem értette, csak amugy is mindig siróan panaszos hangját hallotta. A Zoltán nyugodt beszédéből azonban kihallatszott néhány szó:

– Hidd el… Az ajtó be volt zárva… A halottkém… Nem szabad puszta gyanura…

Géza összerezzent. A lépcsőn egy inas jött fel és bement az ebédlőbe. Látta ez, hogy ő itt hallgatózik? Elindult a lépcső felé. A lépcsőnél megállt. Habozott, hova menjen. Az ebédlő ajtajában ekkor ujra meglátta az inast. Ott áll és néz rá. Mit néz ez olyan különös szemmel? Nem ez az, amelyik tegnap este éppen akkor ment végig a hallon, amikor ő azt mondta az öreg Molitor Árpádnak, hogy ki kell irtani a hetvenéveseket? Azt nézi-e most rajta, hogy az arca mutat-e bünbánatot? Nem akart -34- visszanézni az inasra. Merev nyakkal, lassan elindult a második emeletre és bement a szobájába. Péter, a legénye, éppen befejezte a takaritást.

Géza szórakozottan nézett rá. A szemét gyöngyöző káprázás vakitotta. A fejéhez nyult és a kezébe szoritotta a homlokát.

– Hm… igen, – mondotta – hozzál, fiam, jeget. Nagyon megfájdult a fejem. És igen: mondd meg a konyhában, hogy itt ebédelek a szobámban.

Péter kiment. Géza lefeküdt a diványra. Kegyetlen fejfájás kinozta. Péter végre hozta a jeget, gyorsan besötétitette a szobát és odaadta az első jeges borogatást Gézának. Géza egész homlokával és egész arcával elbujt a jéghideg vászoncsomó mögé. Péter még állott előtte.

– Százados ur, – mondta halkan – alázattal bocsánatot kérek… de épen mára hivott ki a testvérem Erzsébetfalvára. Ha szabadságot tetszenék adni.

– Igenis, – mondta Péter hálásan. – Majd Czáránnénak megmondom, legyen gondja a százados urra.

Géza intett. Péter kiment, és Géza halk, belső nyögéssel huzódott meg jeges borogatásai mögött. Fájdalmas eltompultságban töltött el igy másfél órát, akkor kinyilt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a szobába Czáránné. Halkan megteritett, azután behozta az ebédet.

– Én hoztam, – szólalt meg halkan, – mert ma mindenki a szobájában ebédel. – De mostan -35- tessék felkelni. Jó lesz enni egy kicsit. Nem is reggelizett a nagyságos ur.

Géza nem akart felkelni, de Czáránné gyöngéden erőltette; erre felkelt és étvágytalanul enni kezdett. Azután izleni kezdett neki az étel és ugy érezte, a fejfájása is elmulóban van. Felderülten nézett rá Czáránnéra, aki halk, tartózkodó, anyás jóindulattal várakozott.

– Mit tetszik gondolni, – kérdezte végre – megmaradhatok én itt azért, mert a méltóságos ur meghalt?

– Hogyne, Czáránné. Akárkié lesz is a ház, kell valaki, aki rendben tartsa.

– Bár a nagyságos uré lenne, – mondta Czáránné sóhajtó vágyakozással.

Géza jóindulatu csodálkozással nézett rá. Miért mondja ezt olyan sóhajtó vágyakozással? Czáránné összerezzent és dadogva magyarázkodott:

– A nagyságos ur visszafogadná az uramat soffőrnek… rá is parancsolna, tudom, ne legyen olyan kemény ember… nagyon kemény ember az én uram… ki tudja, mivé lesznek még ezek, szegények, előbb a háboruban, aztán ott a hosszu fogságban… Negyedféléve nem láttam. Félévig voltam csak a felesége. Irgalmazz nekem, uram Isten, ha hazajön.

Elfehéredett arccal kiáltotta fel a feje fölé az utolsó szavait, kinyujtotta a két karját, mintha védekeznék, megüvegesedő szemmel meredt maga -36- elé, azután felsikoltott, az arcára csapta a két tenyerét és kirohant. Géza meglepetve bámult utána, azután csengetett neki, de ekkor már egy inas jött be és kihordta a teritékeket. Géza az inassal hivatta Czáránnét, de az asszony nem jött vissza.

Azt üzente, hogy lefeküdt, beteg. Hideglelése van, mondta az inas, felöltözködve fekszik az ágyán és vacog a foga. Géza elhatározta, hogy legközelebb utána jár, mi baja voltaképen ennek az asszonynak, azután elgondolkozott, mit csináljon. A fejfájása elmult. Szivarra gyujtott. Egészen jól érezte magát, csak egy kis nyugtalanság bujkált még mindig a lelkében. Telefonozott Rappaportnak, hogy beszélni akar vele, azután indult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten két idegen ember járkált. Géza megkérdezte, mit csinálnak itt. Megmondták, hogy a villamos világitást hozzák rendbe, a világitás tegnap elromlott; de egyszerü rövidzárlat volt az egész, félóra mulva teljesen rendben lesz minden. Géza indulni akart lefelé a lépcsőn, amikor a halottas szoba felől egyszerre kisurrant a folyosóra Gyuri. Előrenyult testtel végigrohant a folyosón, az ebédlő becsukott ajtaja előtt töprengő vizsla-arccal megállott, azután hirtelen centiméteres mérőszalagot rántott elő a zsebéből és győzelmes arccal megmérte az ajtó négyszögének a rövidebb oldalát. Amikor ezzel készen volt, akkor elsötétült tekintettel bólintott és ráncba szedett, hosszu orral, minden szót rejtelmes nyomással külön hangsulyozva, kisértetiesen susogva és most már félig Gézának, igy szólt:

Géza fanyar mosolygással nézte. Gyuri tovább indult a folyosó jobbszárnya felé, lábujjhegyen -37- settenkedett és lopózkodott, a legváltozatosabb eszközöket szedte ki a zsebéből és a legrejtelmesebb méréseket és vizsgálatokat végezte a folyosón. Géza borus jókedvvel ballagott le a lépcsőn, azután a földalatti villamoson bement a Belvárosba. Onnan gyalog a Palota-szállóig. Rappaport már várta. Egy déli ujság volt a kezében. Tartózkodva és lassan Géza felé nyujtotta és óvatosan rámutatott egy hirre. A hir Molitor Árpád haláláról szólt, amely szivszélhüdés által az elmult éjjel következett be. Géza bólintott és ránézett Rappaportra.

– Ugye furcsa, – felelte Géza. – Én is furcsának találom. Nem, mintha nekem most lelkifurdalásom volna. Várj csak… van egy nagyon kényelmetlen érzésem: mintha egy lelki gyürődés volna… de nem lelkifurdalás. Nem hiszem… gondosan megvizsgálom magamat… belenézek a lelkembe: nem lelkifurdalás. Tudod, miért nem? Mert hiszen én nem akartam az ő halálát. Ha akartam volna, akkor most igenis lehetne egy felsőbb összefüggést – a lelkem számára épen eléggé terhelőt – konstruálni az én akaratom és az ő halála között. De nem akartam. Én vele csak le akartam számolni. A magam élete számára akartam őt megszüntetni. Ki akartam tolni az én életemből; ha ugy tetszik: magamat akartam az ő számára megölni. Nem? Nem világos ez? Nem meggyőző ez… a te számodra?

– Ölni! Megölni! Én! – Hanem tudod, mi az, ami nyom és zavar? Az, hogy van, aki mégis engem gyanusit.

Rappaport óvatosan mosolygott. Géza elmondotta -38- neki azt a beszélgetést, amelyet a könyvtárszobából kihallott.

– És tudod-e, – mondta – hogy ennek az ostoba öreg embernek az ostoba szónoklata egészen letört és összezuzott volna, ha a végén nemesi szavát és katonabecsületét nem emlegette, volna. – Hlinkának hivták és sohasem volt katona. – És igy is tántorogva mentem fel a szobámba és másfél óra hosszat raktam jeges borogatást a fejemre, olyan rettentő fejgörcsöt kaptam. – Nem születtem nagy gonosztevőnek, na… Egy inas, azt éreztem, gyanakodva néz rám, amikor felmegyek a lépcsőkön. Ugy mentem fel, hogy ha utánam jött volna és rá tette volna a kezét a vállamra, összeestem volna.

Rátette a kezét a Géza karjára és könyörgő, kék szemmel nézett rá. Géza megrázta a kezét, azután elgondolkozva hajolt előre.

– Tudod mit? – mondta halkan, – nem is igaz: lelkifurdalást érzek. Valahogy igy: nem tettem meg mindent, hogy ez az élet megmaradjon. Igaz, nem tettem semmit arra se, hogy elpusztuljon. De valahogyan: közömbössé lettem iránta, elvonultam mellőle, lelkileg elhagytam. És minthogy az univerzumban minden összefügg mindennel, talán egy léleknek ez az egy rezzenése elég volt arra, hogy feldöntsön egy egyensuly-állapotot. Egy lelki porszem, amely megindit egy lavinát.

– Ennyi büntudatot azonban nyugodtan magadra vehetsz, – mondta Rappaport, – és a magad teozófiai skolasztikája is fel fog menteni, ha én megmondom, hogy akkor már nekem sokkal több részem van az öreg Molitor Árpád halálában. -39-

– Nekem. Amikor elváltunk és én hazafelé mentem, akkor azon gondolkoztam, amire te figyelmeztettél engem egyszer, hogy csakugyan milyen hazug a háboruért lelkesedő, habzó száju öregeknek az a sóhajtása, hogy ők – mennyire sajnálják szegények – nem mehetnek a háboruba. Pedig, hogy szeretnének. Ha szeretnének, mehetnének. Egész csomó hely és alkalom van odakint, ahol semmi fiatal erőre nincs szükség, csak arra van szükség, hogy meghaljon az ember. Automobilon lehet szinte a lövészárokig jutni. – No hát: én tegnap hazafelé menet kidolgoztam egy olyan utánpótlási tervet, amely minden lelkes hetvenéves háborupártit teljes kényelemben – automobilon – eljuttat egy olyan helyre, ahol semmi törődés nem vár rá többé, csak az a gyönyör, hogy hősi halált halhat. Ahol azonban – ez a legfontosabb – egy friss és fiatal életet mentesit és megment. Különösen két helyet akartam betölteni. Az egyiket, egy derék, bátor szanitéckatonámét, akinek az egész mellét feltépte egy gránát: ezt szántam egy nagybátyámnak, akivel beszüntettem… nem, ő szüntette be velem az érintkezést, mert azt mondta, hazaárulókkal nem érintkezik. A másikat… Igaz, ugy kell képzelned, hogy visszaképzelem magamat az utolsó Isonzó-csatába és ugy játszattam el magamnak az egészet, mintha a hetvenéves hősök által való hadkiegészités már akkor szépen bevezetett rendszer lett volna. Az én derék Matzauer nevü szanitécem helyett tehát Simon nagybátyám. A másik pedig… emlékszel rá, hogy mikor a pergőtüz kezdődött és bebujtunk a kavernákba és az őröket kiállitottad, akkor a század jobb szárnyán állt egy fiatal parasztlegény, tizenkilenc éves, -40- feltünően szép, különösen a nemes hajlásu orra…

– Az. Az ő helyébe tehát kiállitottam a te hősies rokonodat, Molitor Árpádot. Semmi testi fáradság nem kell. Csak hősnek lenni. Állni és várni a pergőtüzben, mikor jönnek az olaszok. No és a hősies Molitor Árpád ott állt az árokban és az olasz gránátok nem Cseresznyés Gergelyre zuhogtak le, hanem Molitor Árpádra, és végül én nem a Cseresnyés Gergely helyén találtam egy véres emberpépet, hanem a Molitor Árpád helyén. Molitor Árpád már a tizenegyedik isonzói csatában elérhette szivének azt a legfőbb vágyát, hogy hősi halált hal, Cseresnyés Gergely pedig otthon van a falujában és nemzi a szebbnél-szebb gyerekeket.

– Nálad mindennek ez a vége, – mondta felsőbbséges jóindulattal. – De látod, most már mi is ilyen véres fantáziákban gyönyörködünk.

– Ők attól usznak gyönyörben, hogy a fiatalokat valóban véres péppé tépi a gránát. Mi legalább gondolatban adhassuk vissza.

– Fenékig meg vannak mérgezve a lelkek, – mondta Géza csüggedten. Ki gyógyitja meg őket?

– Az a jól bevált gyógyitóművész, – felelte Rappaport, most már ismét halkan és óvatosan, – aki Galileában egyszer már elkezdte gyógyitani a maihoz teljesen hasonló állapotban lévő emberiséget.

– Rappkóm, ne ejts kétségbe ezzel a konoksággal, – mondta Géza. Komolyan azt hiszed, hogy erre van szüksége a világnak? Nem volt elég belőle kétezer évig?

– Nem. Több kereszténységet. Több kereszténység kell. Ha több kereszténység lett volna a világban, -41- soha ki nem tört volna ez a háboru. De ha kitört volna, régen véget ért volna. Európa népei nem keresztények, hanem pogányok. Sokkal rosszabbak, sokkal mélyebben állók, mintha pogányok volnának: vallástalanok. Hiányzik belőlük minden vallási érzés. Nem ismerik az áhitatot.

– Mélyebben állanak az animisztikus hitü vad népeknél. Azért sülyedhettek bele ennek a háborunak a vérmocskos pocsolyájába. Nincsenek keresztények. Hány igaz keresztényt ismersz?

– Én az vagyok, – felelte Rappaport komolyan. – Te is az vagy. Rajtad kivül ismerek még… még… talán kettőt. Van ebben a városban egy-két száz, ebben az országban egy-két ezer talán. Mit tehetnek ezek? Olyan ember sincs több pár ezernél, aki bár csak az evangeliumokat alaposan ismerné. Pedig erre van szükség: kereszténységre. Több kereszténységre.

– De ember! – mondta Géza most már halk haraggal, – hát hogy kezdjem én komolyan hirdetni az elektronok és az iónok szerkezetén spekuláló, pragmatista emberiségnek a szentháromságot?

Akármilyen filozófiai spekuláció van olyan valószinütlen, mint a szentháromság tana; és a plátói idea vagy a Ding an sich épen olyan merész inszinuáció a józan ész számára, mint ez. Különben pedig: van kereszténység a szentháromság nélkül is. A katolicizmusban pedig az a nagyszerü, hogy épen a dogmáit, ha szükség van rá, egyszerü szimbolumokként tudja kezelni és hogy épen ezért ő, aki legjobban el tudott távolodni a kereszténységtől, -42- egyuttal a legközelebb is maradt hozzá. És én megjósolom neked… ezt majd kifejtem egy tanulmányban, amelyet „Katolicizmus és szociálizmus“ cimen akarok irni… megjósolom neked, hogy a katolicizmus ötven év mulva az őskereszténység formáihoz tér vissza és ujra ő vezeti az emberiséget.

– Az a szerencse, öreg Rapp, – mondta, hogy ez a tanulmány ismét megiratlan műveid hosszu sorozatát gyarapitja, mert ha megirnád, szép dolgokat olvashattál a katolikus sajtóban az immár határt nem ismerő zsidó arcátlanságról…

– Persze, ez nem lenne bizonyiték ellened. Hanem: én mondtam már neked: nemcsak keresztény etika van, hanem keresztény metafizika is. Mit mondjak nekik, ha azt kérdezik: hol van az Isten.

– És készüljünk most már azután valóban arra az utolsó itéletre, amelyre Jézus tanitványai készültek? Ez nem volt szimbolum. Ez utasitás volt. És igéret. No látod, erre már nem tudsz felelni.

– Ha akarod, ezt. Középkori katolikus misztikusok voltak, akik azt hirdették, hogy jön -43- még egy vagy több uj kinyilatkoztatás és uj evangelium. Hirdesd te az ujat.

– Mi járna ki ma érte? – kérdezte csendesen. Keresztrefeszitést ez a humánus világ nem ismer többé. Csak golyót és akasztófát. Ügyészeket és vezércikkirókat.

Sokáig hallgatott, azután ránézett Rappaportra, aki finoman összeszoritott, csendesen élvező szájjal a likőrje maradékát hajtotta fel. Elmosolyodott.

– Mondd, öreg Rapp, – kérdezte szelid csufolódással, – alapitsuk meg az uj, hedonista kereszténységet? Kereszténység a pszichoanalizis alapján, nemi életünk korlátlan kiélésének programmjával?

– Te nagyon tévedsz, – mondta hevesen, – ha azt hiszed, hogy a kereszténységhez hozzátartozik az aszkézis. Ami a pszichoanalizist illeti, az a katolicizmusban igenis benne volt, mert mi más a gyóntatószék, mint az ideggyógyász fogadószobája. És ha a jezsuiták, akiknek a csodálatos nagyságáról szintén én fogok egy olyan munkát irni, amely nemcsak rehabilitálja őket, hanem ugy állitja őket végre az emberiség elé, mint az emberiség megszervezésének korai, tehát tragikus harcosait… ha tehát ma a jezsuiták vezetnék a katolicizmust, akkor minden katolikus papnak igenis orvosdoktornak és a pszichoanalizis művészének kellene lennie, hogy a gyónás megint az lehessen, ami ezer évig volt; a lelke titkaival gyötrődő emberiség legnagyobb áldása.

– És az aszkézisnek önmagában semmi köze a kereszténységhez. A nemzeti Istenében kételkedni kezdő Judeának a lázas tévelygése volt ez. Az aszkézis Jézus-előtti gondolat. Jézus megszüntette. Keresztelő János aszkéta volt, Jézus nem.

– Nemcsak az aszkézisről van szó. De ki mondta azt, hogy ami az égben köttetett, az a földön ne oldoztassék fel?

– Hirdessem azt, – folytatta Géza – hogy ezt is belecsempészték az evangeliumba? Mondjam azt, hogy mert ma a család intézménye ugyis felbomlóban van és mert minden arra vall, hogy haladunk egy uj formáju matriarkátus felé, az egész nem gilt többé? Mondjam, hogy a házasság tovább is felbonthatatlan: tehát, hogy baj ne legyen, inkább ne is házasodjatok, hanem szüljetek házasságon kivül minél több gyereket, lehetőleg minél több apától? Talán ha pápa volnék… tudod mit, – akkor se tudnék mást tenni, mint hogy megdermedve bámulok rá erre a boldogtalan világra, amely elveszitette az Istenét és amely most néhány száz évig fájdalmasan tévelyegve bukdácsol előre, mig ismét rátalál. – Gyerünk innen.

Felállt, gyorsan fizetett, vette a köpönyegét és indult kifelé. Rappaport fáradt, szürke arccal, lányos, kis lépésekkel ment mögötte. A hotel előtt találkoztak Kovács Janival, aki jött ki az étteremből. Rappaport megszólitotta és elmondotta neki, hogy fel akarja küldeni a Tátrába, a Csillag-szanatóriumba.

– Nagyon köszönöm, főorvos ur, – felelte Kovács Jani, – de csak akkor fogadhatnám el, ha -45- megkeresném azt a hat-hétszáz koronát, amit itt. Mert hogy én…

Abbahagyta a mondatot. Vonaglani kezdett a szája és a szeme könnyes lett. Nagy fáradsággal erőt vett magán.

– Tetszik látni, – mondta szomoruan, – ugy van: voltak, akiknek ezalatt jól ment a dolga. Az én gyerekeim pedig mezitláb jártak télen és a feleségem keze olyan a munkától, mintha késsel hasogatták volna fel.

Géza lehajtott fejjel, szótlanul hallgatta a beszélgetést. Egyszerre nagyot sóhajtott, közelebb lépett Kovács Janihoz, rátette a vállára a kezét, mintha megölelné, azután odahajolt hozzá.

Kovács Jani meglepetve nézett a Géza eltorzult arcába és lázasan égő szemébe. Habozott.

Eltaszitotta magától, megfordult és elsietett. Rappaport ott maradt még Kovács Janinál. Lesütött szemmel egy pár vigasztaló és barátságos szót szólt hozzá. Nem szabad nekiadnia az embernek magát, hogy a keserüségbe belesülyedjen. A százados -46- ur kétkedése és lázongása is csak a jóság szenvedése és háborgása. Van még jóság a világon. Lesz segitség. És van Isten. Kovács Jani kételkedő, szerény mosolygással nézett le rá, a lesütött szemére, a fáradt, szürke arcára, és szótlanul hallgatta végig.

– Hm… igen, – mondta azután alázatos felsőséggel, – hogyne… Köszönöm, főorvos ur.

Kezet fogtak és Rappaport indult Géza után. Géza arca még mindig égett és a szeme lázasan lobogott.

– Miért mondtad neki, – szólt Rappaport halk szemrehányással. – Nincs jogod elvenni mástól a hitét.

– Azt hiszed, – kiáltotta felindultan, – hogy van neki hite? Azt hiszed, hogy a szenvedők ezen a széles világon fel tudják emelni még valahová könnytől cserzett arcukat, ha vigasztalást keresnek? Azt hiszed, van ennek a boldogtalan világnak Istene? Hiszen ha volna. De még az is, aki epedve és forrón vágyódik rá, még az se tud benne hinni. Azért együgyü dadogás az, amit te a kereszténységről és az ionokról és az elektronokról beszéltél, mert mindez jámbor feszengés és hazudozás… a régi szavakkal egy most feltárult rettentő üresség előtt. Becsülete igyekvés; – de ne hazudjunk magunknak. Ez nem Isten. A boldogtalan ember sirva mered bele a végtelenségbe, mert elveszitette a kalauzát, a reménységét, a célját, a léte értelmét. Nincs Istenünk!

Olyan fájdalmasan jajdult fel, hogy Rappaport ijedten nézett körül, nem állnak-e meg körülöttük a járókelők. Figyelmeztetni akarta Gézát, de -47- Géza ekkor karon fogta és felindultan ragadta magával előre.

– És tudod mit? – suttogta neki forró hangon. – Ha az ember vérkönnyektől kiégett szemét mégis felemeli a magasságba és keres valamit, akkor lát… lát egy irtóztató trónust… lángon, aranyon, véren és füstön… és ezen az irtóztató trónuson ott ül kormánypálcával kezében a sátán és kormányozza, hajtja, meredt kéjjel gyötri ezt a vak véletlenségből született, céltalan világot.

Kinyujtotta a kezét a vörös fényben égő alkonyati ég felé. A Duna tulsó oldalán, a citadella felett, fekete felhők csüggtek a vörös égen és Rappaport megborzongott egy másodpercre, amint rájuk nézett. Azután szótlanul mentek tovább; járkáltak egy ideig, megint betértek egy kávéházba és órák hosszat beszélgettek. Géza halkan és nyugodtabban, de tompa keserüséggel egyre azt fejtegette, hogy a legnagyobb csapás, amely az embert érte, az, hogy a lét okába és céljába vetett hitét elveszitette. Ma és holnap – néhány évszázadig, amig egy lángelme valami megváltó szót ki nem mond: tehát egy uj kinyilatkoztatásig – nem lehet mást gondolni, csak azt, hogy az okosság elve csak az emberi agyvelő fejlődési terméke, nem pedig világtörvény. A meztelen lélek beburkolta magát vele, mint a meztelen test állatbőrökkel, hogy ne dideregjen. Beléje hazudtuk a világba. Bennünk van csak, de a világban nincs. Az ok és okozat épitő elve – egyszóval az Isten – a világunkból hiányzik; csak a véletlen, az ok nélkül valóság, a céltalanság van benne. Egyszóval a sátán.

Erről sokáig beszélgettek, azután Géza félnyolc tájban hazaindult. Ekkor eszébe jutott, hogy táviratoznia kell az apjának. Bement egy postahivatalba -48- és feladta a táviratot, de bizonyosra vette, hogy az apja ugyse jön el a temetésre, mert mindig gyülölte az öreg Árpádot. Rappaport azután végigkisérte Gézát a zsufolt Andrássy-uton, amely tele volt az esti sétálók vágytól sóhajtozó zugásával. A Molitor-palota előtt elválltak és Géza felment a lépcsőn az ebédlőbe. Az ebédlőben együtt volt már az egész család és ott volt a vendég is: Baranyay Kálmán ügyvéd, képviselő, volt államtitkár, az öreg Molitor Árpád jogtanácsosa. Baranyay szótlanul fogott kezet Gézával. Tömött, hófehér bajuszu, de ránctalan arcu, hatvanéves ur volt, felsőségesen nyugodt és rendithetetlenül derült. A kézszoritás után folytatta halk beszélgetését a család többi tagjaival. Félperc mulva már vacsorához ültek. Halk és gyors vacsora volt, mindenki halkan beszélt és keveset evett, Baranyayt kivéve, aki alig beszélt ugyan, de szeretettel, nyugodt odaadással és bőven táplálkozott. A vacsora után az egész társaság lement a hallba. Géza eddig magába sülyedten, lesütött szemmel és kinlódó zavarodottságban ült, most figyelmesen végignézte a többieket, amint előtte mentek a lépcsőn. Noszlopy kapitány kihivó derékkal és provokáló fejtartással ment előtte; a fordulnál visszanézett rá és a tekintetéből gyanakvás és gyülölet lángolt ki. Ágnes fáradtan vonszolta magát, fiatal arcán szenvedő barna árnyékok voltak, aranyfényü szeme körül kék karikák. Géza nem tudta elforditani a szemét róla.

A hallban leültek. Az inast, aki a feketekávét behozta, kiküldték, Baranyay kissé előrehajolt és igy szólt:

– Tisztelt hölgyeim, kedves barátaim, most tehát röviden közlöm veletek elhunyt, kiváló barátom -49- végrendeletének az intézkedéseit. A megboldogult a háboru alatt többször végrendelkezett; a legmélyebb erkölcsi komolysággal foglalkozott ezzel az ügygyel; még tegnap éjjel is – mintha érezte volna közeli halálát – azon tépelődött és azon vivódott, nem kellene-e legutóbbi rendelkezéseit megmásitania.

Géza kényelmetlenül, feszült figyelemmel nézett a többiekre, nem pillantanak-e rá. De mindenki Baranyayra nézett.

A végrendeleten nem változtatott, és igy körülbelül öt hete kelt utolsó végrendelete tartalmazza Molitor Árpádnak egyedül érvényes végső rendelkezéseit. Ezek szerint egész vagyonának – vállalatainak, házainak, birtokainak, értékpapirjainak és műkincseinek – egyedüli és főörököse Molitor Zoltán.

Nagy csend volt. A társaság feszült figyelemmel hallgatott. Zoltán mozdulatlan arccal nézett Baranyayra.

– A főörökösre egyetlen egy kötelezettség hárul: tartozik a Molitor-név fényét minden rendelkezésére álló eszközzel fenntartani és növelni. Ez a kötelezettség kétirányu. Először – ez a része ugyszólván csak morális kötelezettség – a nemes örökhagyó kifejezést ad annak a reményének, hogy örököse hamarosan családot alapit és pedig lehetőleg ugy, hogy főrangu családból származó lányt választ élettársul. Ez, mondom, inkább csak morális kötelezettség; jogi összefüggései csak annyiban vannak, hogy ha a főörökös törvényes utódok hátrahagyása nélkül hunyna el, akkor az egész Molitor-vagyon visszaszáll a Molitor-családra: egyenlő részben örökölvén a vagyont mindazok, akár férfiak, akár nők, akik a Molitor nevet viselik. -50- A második kötelezettség anyagi természetü. A főörökös tartozik mindazokat, akik a Molitor nevet viselik, budapesti palotájában vagy trakostyáni kastélyában állandóan vendégül látni épen ugy, mint azt Molitor Árpád az 1914-ben kezdődött háboru kitörése óta tette. Tartozik a Molitor-család minden tagjának ezenkivül olyan évi járadékot fizetni, amely mindig kétszerese annak a jövedelemnek, amelyet a császári és királyi kamarások tartoznak kimutatni, ezidőszerint tehát tizenkétezer koronát. A Molitor-név viselői közül azok, akik házasságra lépnek, megkivánhatják – és pedig: nők harmincadik, férfiak harmincötödik évük után – hogy a főörökös nekik a járadéknak megfelelő tőkét és pedig legalább kétszázötvenezer koronát kifizessen.

– Más intézkedés a végrendeletben, – mondta Baranyay lassan, – nincs…

A mély csendben ekkor halk sóhajtás hallatszott, gyorsan elnyelt rövid hang, egy kimondhatatlan aggódás kétségbeesett szükölése. Ezt a hangot Noszlopy kapitány adta, aki sárgán és mereven ült a helyén, de aki már-már elbukott a rémületével vivott harcban. Baranyay könnyü mozdulatot tett feléje:

– … legfeljebb azt lehet mindehhez még hozzáfüzni, hogy a Molitor-család tagjaira vonatkozó rendelkezések természetesen kiterjednek Noszlopy István kapitányra is, akit az elhunyt mindig családja tagjai közé számitott.

Noszlopy kapitány ekkor nem birt magával többé. Felállott. Az arcán bőven ömlöttek lefelé a könnyek. Szikár és feszes teste ingadozott egy -51- másodpercig, azután elindult Zoltán felé. Sirva ölelte meg Zoltánt és zokogva kiáltotta:

– Milyen nemes lélek volt az elhunyt! – És nekem legalább az a vigasztalás jutott, hogy helyére méltó utód került. És ebben az ünnepies órában vedd tudomásul, Zoltán, egy egyszerü öreg katonának azt a fogadalmát, hogy hüségére, életére, vérére minden percben számithatsz.

Zoltán kezet nyujtott neki és megköszönte ezt a fogadalmat, azután a többiekhez fordult és halkan azt mondta nekik, hogy változatlan rokoni készséggel fog majd mindenben szolgálatukra állni, természetesen a végrendelet kötelezettségein tulmenően is. Az öreg Molitorné elkinzott arca megkönnyebbülten ragyogott; Ágnes lesütött szemmel, szótlanul ült a helyén; Géza idegesen mozgolódott és ugy érezte, hogy most el kellene már mennie; de nem volt rá ereje és bátorsága, hogy ilyen feltünő módon kitüntesse a többiektől való idegenségét.

Halk és akadozó beszélgetés indult meg; nemsokára azonban bejelentették Kunovics urat, a Molitor-féle vállalatok igazgatóját. Kunovics ur hajlott orru, fekete bajuszu, hatvan éves ur volt, aki homályos cvikkere felett gunyos jóindulattal nézett bele a világba és aki magát tartotta a legokosabbnak valamennyi ember között a földtekén. Bizalmasan köszönt Baranyaynak, közömbös jóindulattal a többieknek, azután félrevonta Zoltánt, hogy a Molitor-vagyonról informálja. Baranyaytól tudta, hogy Zoltán ekkor már értesült róla, hogy ő a főörökös. A beszélgetés sokáig tartott, és a beszélgetés során Zoltán egyszer-kétszer majdnem elvesztette rendithetetlen nyugalmát. A vagyon sokkal több volt, mint ahogyan még ő is gondolta; a vasbánya, a kohó, a szerszámgyár, a fonógyár és -52- a birtokok értéke tizmilliókkal nőtt meg az utolsó esztendőkben és az elrejtett tartalékok széditő összegeket tettek ki.

A hall másik végén Molitorné csendes boldogsággal merengett maga elé, Ágnes pedig sötéten hallgatott. Baranyay, aki derült következetességgel itta a feketekávéjához az egyik pohár likőrt a másik után, velük hiába próbált beszélgetni, erre Gyurihoz, majd Marianne-hoz fordult. Gyuri egy nagy laboratórium tervét adta elő neki, amelyet bünügyek kikutatására fog alapitani. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy a laboratórium egyuttal büntettek elkövetésével is foglalkoznék: olyan fejlett kémiai módszerekkel rabolná ki a bankoknak, de különösen a hadimilliomosoknak a páncélszekrényeit, hogy soha semmiféle kutatás az erkölcsös és fenséges lelkü rablók nyomára nem jöhetne. Marianne eleinte szükszavuan felelgetett a Baranyay derült kérdéseire, de aztán felélénkült és megkérdezte tőle, hogy vajjon ő a saját kezébe kapja-e azt a tizenkétezer koronát, amelyet Árpád bácsi neki hagyott. Amikor meghallotta, hogy nem, akkor elpirult a felindulástól és haragtól, és percekig nem akart semmiféle kérdésre felelni. Amikor végre megszólalt, azt kérdezte Baranyaytól, mit gondol, lehet-e a háboru után rögtön Párisba vagy a Rivierára menni, mert ő oda szeretne menni. Baranyay nevetett és azt felelte, hogy az ilyen kedves kis lánynak, feltéve, hogy engedelmes és szorgalmas, bizonyosan lehet, ha az édesanyja elviszi. Marianne erre gunyosan elhuzta a száját és ismét hallgatott.

Tiz óra lett. Molitorné Mariannet és Gyurit felkisérte lefeküdni. Ágnes felállott és ismét meggyujtotta a kávéfőző gépet. Noszlopy kapitány -53- mély gondolatokba merülve járkált fel és le. Géza ránézett Baranyayra és ujra fel akart állni, hogy elmenjen.

Likört töltött magának és csendesen felhajtotta. Gézát boszantotta ez a gondolattalan, derült jólét és megmozdult, hogy felálljon.

– Mit fecseg ez ilyen felesleges dolgokat, – gondolta felbőszülten Géza. Ilyenek mind. Pohos létüknek ennyi az ocsmány bölcsesége: bizony öcsém, bizony, bizony.

– Igen. Az öreg ur nagyon furcsa ember volt. Hivatott engem azzal, hogy téged teljesen kitagad. Egy fillért se kapsz. Zoltánt is behivatta, nem lehetne-e lépéseket tenni, hogy neked ne legyen jogod a Molitor nevet viselned.

Géza kesernyésen mosolygott. Baranyay töltött magának és lassan és élvezettel ivott. Letette a poharat és ránézett Gézára.

– A vége pedig az lett, – tudod, mi lett? Az lett, hogy téged akart megtenni főörökösének.

– Téged akart megtenni főörökösének. Azt mondta, szálljunk magunkba, értsük meg a fiatalság szavát, hintsünk hamut a fejünkre, verjük a mellünket – ő verte is a mellét – és lássuk be a büneinket. A Molitor-vagyon pedig azt illeti meg, aki vérzett a hazáért. Zoltán kapja az alföldi birtokot, a többi legyen Molitor Gézáé, aki talán mégis méltó utóda Molitor Orbánnak, a kurucvezérnek. Azzal ment aludni, hogy Molitor Orbán szellemétől kér tanácsot. Szegény. Molitor Orbán nem adott tanácsot neki. Vagy tanácsnak tekinthetjük azt, ami történt? Hm. Ugy látszik, nem vagy jóban a holtakkal, fiam. Mindenesetre peched volt. Nem kell busulni. Itt van-e.

Gézának is töltött és Géza szórakozottan emelte ajkához a poharat. Ekkor Molitorné jött vissza és leült hozzájuk. Pár perc mulva ujra felállott és azt mondta, hogy fáradt és aludni megy. Hivta Ágnest is, de Ágnes nem akart menni. Meggörnyedve ült a kávéfőző előtt és nézte a spiritusz lobogó kis lángjait. Zoltán befejezte a beszélgetését Kunovicscsal. Kunovics leült Baranyai mellé és gyorsan felhajtott egy pohár likőrt. Zoltán átment Ágneshez, megállott mellette és mozdulatlan arccal, halkan mondott neki valamit. Ágnes nézett bele a lángba és szótlanul megrázta a fejét. Zoltán meglepetve ismételte meg azt, amit mondott. Ágnes néma és dacos fejrázással felelt. Zoltán elképedve nézett le rá, azután lehajolt hozzá és ismét beszélni kezdett. Ágnes elhuzta tőle a fejét és olyan hangosan, hogy szinte kiáltásnak hangzott, ezt mondta neki:

Zoltán erre elsápadtan megfordult és odaült a többiekhez. Kunovics menni készült. Baranyay -55- vele tartott. Zoltán kikisérte őket. Noszlopy kapitány hangosan jóéjszakát kivánt és ő is kiment. Géza megvárta, mig kimegy, azután lassan ő is felállott és indulni akart. Ágnes felkapta szenvedő fejét és összehuzott szemmel, váratlanul felvillanó, szorongó tekintettel nézett Gézára. Géza zavarodottan akart jóéjszakát kivánni neki. Meghajtotta a fejét. Ágnes ekkor megszólalt:

Géza megrettenve nézett rá és nem tudott szólni és nem tudott megmozdulni.

– Virrasszon velem még – mondta Ágnes. – Én feketekávét főzök, mert… ugyse tudnék aludni. – Nem akarok egyedül lenni. Maradjon itt. Nem akar?

Odament az asztalhoz és leüut vele szembe. Ágnes megtöltött egy kis csészét kávéval és elébe tette.

Géza remegő kézzel nyult a csésze után és kavargatni kezdte a kávét, hogy ne kelljen Ágnesre néznie. Hideg reszketés ült bent az egész testében: eltiportság, félelem, harag, boszuvágy… Mit akar ez a lány? Mit mondjon ő most ennek a lánynak? – Mit – fog – ő – most – mondani ennek a lánynak?

– Én néha egész éjszakákat átbeszélgettem egy pár barátnőmmel és egy pár barátommal.

– Mire gondol? – kérdezte Ágnes még egyszer lassan, nyugodt parancsoló hangon. – Mondja meg őszintén.

– Arra gondolok, – felelte lassan, – miért mondta nekem, hogy maradjak itt.

Géza töprengve nézett rá. A gondolatai most egyszerre szerteszét cikáztak, mint egy villám, amely sok fénylő, kis ágra szakad szét. Mondania kellett valamit, de maga se tudta, miért mondja épen ezt:

Ágnes hátravetette a fejét és az arcán néhány másodpercre megint felsőség és erő ragyogott.

– Azért? – mondta gunyosan. – Azt hiszi azért? Azt hiszi, engem az a kötőszövet-halmaz, a melyet Molitor Árpádnak hittak, halott állapotában különösebben foglalkoztat, mint ahogy élő állapotában foglalkoztatott? Magát igazán érdekli? Foglalkoztatja valamennyire? Nem teljesen közömbös magának?

Csengő hangja most megint frissen suhogott és a szavai kihivóan pattogtak Géza felé. Géza lesütötte a szemét csillogó, támadó tekintete előtt és ugy érezte, hogy megint egy mély alázatba kell menekülnie ez elől a felsőség és biztosság elől.

– Mert bünösnek érzem magam abban is, hogy katonák halnak meg a harctéren. És abban -57- is, hogy asszonyok sorvadásban pusztulnak el, mert halálig dolgozniok kell. És abban is, hogy gyerekek halnak meg, mert szegénységre születtek. Neki pedig – én – tegnap este – itt – azt mondtam…

– Igen, – mondta Ágnes kipirultan. – Már régen meg kellett volna mondania neki. Én azt értem, hogy valaki felelősnek érzi magát asszonyok és gyerekek haláláért. De azt nem értem, hogy türheti valaki hetekig egy ilyen ostoba öreg embernek az ostoba és kinzó szellemi zsarnokságát. És ezért lelkifurdalást érezni? Még ha világos volna, hogy a maga szavai söpörték ki az életből, még akkor se. Egy ilyen értéktelen életet! Egyért érezzen lelkifurdalást: hogy már rég nem mondta meg neki. Az első napon, amikor a türhetetlen ostobaságait elkezdte. Én akkor vártam már, hogy megmondja.

– Tudja-e, – szólt azután csendesen, – mit mondott nekem az imént Baranyay? Hogy tegnap éjjel végül is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy engem tesz meg főörökösének.

– Előbb teljesen ki akart tagadni, de azután azt mondta, azé legyen a vagyona, aki vérzett a hazáért. Zoltánra csak az alföldi birtokot akarta hagyni.

Ágnes egészen előre hajolt. Az arca elsápadt. A szája nyitva volt, a szeme kerekre nyilt. -58-

Megigézetten meredtek egymás szemébe. Mi az? Miért nem szól most egyikük se? Miért hangzottak ezek a szavak olyan rejtelmesen és olyan sulyosan? Mi bujkál itt közöttük, miféle kimondatlan szó, milyen kinos titok? Ágnes végre összerezzent, hátravetette magát a karosszékben és az arcára csapta a két kezét. Mozdulatlanul ült igy percekig és Géza töprengve bámulta két erős, szép, fehér kezét.

Egyszerre lekapta az arca elől a két kezét és arcára erőltetett mosolygás ült. Az ajtón Zoltán jött be. Nyugodtan és elegánsan jött, de keskeny szája mögött keményen egymásba záródott két fehér fogsora.

Zoltán rájuk nézett. Előbb Ágnesre, azután Gézára. Géza visszanézett a szemébe és érezte, hogy ennek a jéghideg szürkeségü tekintetnek a tőrvillanásától kigyulladt a vére. Kipirul az arca és dac lütet fel a halántékába. Zoltán azonban elforditotta tőle a tekintetét. Ágneshez fordult.

– Nem volt még elég? – kérdeze félig elharapott mosolygással. Feküdjék le kis Ágnes.

Felnézett Zoltánra és barna szemében dac és harag égett. Zoltán elsápadt.

Zoltán lassan kiment, Ágnes nyugtalanul égő, figyelmes szemmel nézett utána, azután ujra hátravetette magát a karosszékében és az arcára tette a két kezét, Géza nem szólt. Sokáig ültek igy hallgatva, végre Ágnes megmozdult és lassan, fáradtan felállott. Zavaros, bágyadt szemmel ránézett Gézára.

– Az én gyerekkorom, – mondta egyszerre csendes bánattal, – volt a legboldogtalanabb gyerekkor a világon.

– Az apám genienek tartotta magát. Lehet, hogy igaza is volt. Gyülölte az egész világot: a tanártársait, az ujságokat, az egész országot, a járókelőket az utcán. Minden elégedetlenségéért az anyámnak kellett megszenvednie. Én imádtam az apámat; mert szép volt; mert éreztem benne a geniet. Gyülöltem, mert kinozta az anyámat. Lenéztem, mert nem tudott boldogulni. Megvetettem, mert szegény volt. Mit szenvedtem én a szegénységünktől!

– Ölni? – mondta. – Tudja, hány embert öltem én meg gondolatban hat éves koromtól husz éves koromig?

– Molitor Árpádot is megöltem néhányszor. Az apám azt mondta, hogy tudni se akar rólunk. Akkor ezért itéltem halálra. Azután ezt elfelejtettem és arról ábrándoztam, hogy örökölnénk tőle. Akkor ezért öltem meg. És ha most ugy kivánta volna az érdekem, épen ugy megöltem volna, mint –. -60-

Elhallgatott. Megint farkasszemet néztek. Géza meg akart szólalni. Érezte, hogy most tennie kellene valamit. Felkiáltani. Megfogni az Ágnes kezét. Rákényszeriteni, rendkivüli okossággal odavinni, hogy monda ki azt, amit elhallgat. Folytassa a mondatát. Mint –? Mint ki?

Indult az ajtó felé, és Géza tehetetlenül és engedelmesen ment utána. Lassan felmentek az első emeletre, onnan a másodikra. Ágnes itt röviden elbucsuzott tőle és bement a szobájába. Géza is bement a szobájába, lefeküdt, de nem tudott aludni. Ébren figyelt bele a sötétségbe és egyszerre meghallott valamit, amire eddig is tulajdonképen szomjas feszültséggel várt: halk lépéseket a lépcső szőnyegén, azután a villamos lámpa csavarának a csettenését. Felugrott az ágyából, halkan kinyitotta az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosó sötét; és a sötétségben lábujjhegyen megy valaki a folyosó jobboldali vége felé. Most megáll. Ráteszi a kezét egy kilincsre. Az ajtó nem nyilik. Még egy kisérletet tesz, azután halkan rákoppant az ajtóra. Néhány suttogó szó hallatszik, megint csend van, még egy halk koppanás az ajtón, arra hosszu hallgatás, hosszu sötét csend, elbirhatatlan, mozdulatlan várakozás, végre a halk lépések jönnek visszafelé. A villamos lámpa csavara ujra csetten és a világosságban egy másodpercre látni még Zoltánt, amint eltorzult, fehér arccal indul le a lépcsőn.

Géza visszafeküdt az ágyba. Mozdulatlanul meredt maga elé és kérdéseket adott fel a sötétségnek. Két óra hosszat feküdt igy, végre nem birta tovább. Beszélnie kell valakivel. Hangosan kell elmondania azokat a kérdéseket, amelyek kinozzák, -61- akkor talán inkább tud felelni rájuk. Ha mást nem: felkölti Pétert és felhozza beszélgetni. Felöltözött és indult lefelé a lépcsőn. Az első emeleten megállt. Elnézett jobbra a Zoltán szobája felé. Itt teljes csend volt. Azután balra nézett: a folyosó elhagyottan és mintegy tágra nyilt szemmel állott itt is az éjszakai világitás mozdulatlanságában. Szobájában ott fekszik – ma éjjel utoljára még – a halott Molitor Árpád. Nem őt kell-e megkérdeznie? Őt, – lehunyt szemét – mozdulatlan arcát – a szobát, amelyben a halál utolérte? Géza lassan és vonakodva elindult a halottas szoba felé. Kétszer is vissza akart fordulni, de mindig ujra ellenállhatatlan erő szoritotta rá, hogy tovább menjen. Végre odaért az ajtóhoz. Az ajtó nyitva volt. Géza megállt a benyiló előtt és be akart, lépni. A benyilóban ekkor egy hosszu és fehér alak egyenesedett ki. Széken ült és most, hosszan kinyult. Fölmagasodott. A jobbjában meztelen kard volt. A baljában párbajpisztoly. Gézán a rémület dermedése futott át.

– Ha! bünös! – huhogta az arcába egy károgó hang. – El innen, szentségtörő.

Géza borzadva fordult meg és rémülten rohant vissza a folyosón, fel a lépcsőn, a szobájába. Levetette magát az ágyra és rászoritotta a kezét esztelenül dobogó szivére. Mi volt ez? Az öreg bolond Noszlopy kapitány éjszakai fehér toalettben, karddal és pisztolylyal őrt áll halott barátja holtteste mellett. Ettől a nevetséges maskarától meredt égnek az ő haja és lett őrjöngővé a szive verése? Sokáig kinlódott a sötétségben a szive verésével, a szégyenkezésével, a töprengő gondolataival, végre erős fejgörcse támadt és akkor nem tudott többé másra gondolni, csak erre az elviselhetetlen fájdalomra. -62-

Másnap délben Péter bejött a szobájába és fölfeszitéssel fölkelt és lassan öltözködött.

– Hamarosan ebédidő van, százados ur – mondta. Nem tetszett eddig csengetni, hát nem költöttem a százados urat.

Ájultan összetörtnek érezte magát. Kinos erőfeszitéssel felkelt és lassan öltözködött.

– Kivánni nem is nagyon kivánok. De a testvérem Erzsébetfalván van férjnél egy vasutasnál. És a testvérem összehozott egy lánynyal. Azért hitt tegnap ki. Mindenáron: hogy vegyem el.

– Hisz ez az épen százados ur – mondta -63- lesütött szemmel. – Otthon ott van a Rézi a két gyerekivel.

– Ez az, százados ur, ez az. Csak ne volna ennek negyvenezer koronája. De negyvenezer korona. Meg egy ház. Meg az anyjától is örököl még. Meg levélhordó is lennék mindjárt; fel is mentenének, mint segédszolgálatost. Meg a testvérem csak ugy sir, hogy el ne szalaszszam a szerencsémet.

Péter nem felelt. Géza azután lement az ebédlőbe. Amikor belépett, Noszlopy kapitány épen befejezett egy Zoltánhoz intézett figyelmeztetést:

– Mert a drága életedet, – mondta, – nem szabad kockára tennünk és mert a hütlen rokon itt van a házban, ujra mondom neked, Zoltán: gondosan csukd be minden éjjel az ajtódat. Tegnap éjjel eljutott az ajtódig, szemébe mondom neki, ha akarod.

– Szemébe mondom neki, – ismételte bizonytalanabbul és kihivó tekintetet vetett Gézára.

– Én igenis… meg akarom mondani, – szólt hebegve Noszlopy kapitány, – hogy az éjjel kétszer jártál itt az első emeleten.

– Ugy van. Engem izgat és nyugtalanit ez a haláleset, amint azt, őszintén megmondom mindenkinek, aki az érzelmeim iránt érdeklődik. Az éjjel nem hagyott aludni. Lejöttem és a halottat megakartam nézni. Meg akartam kérdezni… megnyugvást akartam tőle szerezni. No – és?

– De hajnaltájban ujra lejöttél. A folyosó sötét volt. Nem tudom, ki oltotta el a lámpát, mert én elszunnyadtam. Elmentél a Zoltán szobájáig. Rátetted a kezedet a kilincsre; de az ajtó zárva volt; én is felébredtem, felorditottam. Erre visszarohantál a második emeletre.

Noszlopy kapitány felhördült. Zoltán közéjük lépett. Géza várt még néhány másodpercig, de Noszlopy kapitány csak magában hörgött és toporzékolt, erre megfordult és átsétált a szalonba. Noszlopy kapitány felfelé rázta az öklét, mint aki az eget hijja tanunak.

– Ezért leszámolunk majd, – fogadta meg összeszoritott foggal. – De nem akkor, amikor a rokongyilkosnak kellemes, hanem amikor a sujtó igazság órája eljön.

Géza átsétált a szalonba és ott találta Gyurit. Örült, hogy a lobogó ingerültségét levezetheti valami közömbös beszélgetéssel.

– Nem is voltam, – felelte Gyuri. – Családi haláleset: őszinte szivfájdalom: némi kárpótlás érte, – iskolai szünnap. -65-

– Adjatok, – szólalt meg hirtelen, – egy hegedüt. Csak ha a Beethoven Cis-moll szonátáját eljátszottam, akkor találom meg a hiányzó láncszemet.

Ugy tett, mintha hegedüt venne a kezébe, töprengő arccal hegedült rajta, azután félretette a hegedüt, felvillant az arca és igy szólt:

– Nem aludtam. Addig olvastam. Akkor feküdtem le. És mert éppen éjfél volt, kikémleltem a kertbe, hogy – nem jönnek-e…

Elnevette magát. Mulatott rajta, hogy tegnapelőtt éjfélkor elalvás előtt még gyorsan egy kis detektivtörténetet játszott.

– Én a szobámból, – mondta diadalmasan, – mindig meg tudom állapitani, ki mikor oltja el a lámpáját. Feltéve, – tette hozzá szomoruan, – hogy nem teszi be az ablaktáblákat.

– A te szobád fénye ráesik a kerten tul lévő ház tüzfalára: pontosan oda, ahol a fehérre meszelt rész kezdődik. A Zoltán szobájából a fény a pavillon ablakaira esik. Az Árpád bácsi szobájából pedig jobbfelől a második hársfára.

– Teljes sötétség volt a kertben, csak jobboldalról a második hársfa csupasz koronája villogott fehér fényben. Pont éjfélkor a fény kialudt. Az aranysüveges kán emberei akkor surrantak oda az ablak alá. A nyomukat még reggel is csalhatatlanul elárulta egy perzsa ruhakapocs…

Géza szórakozott mosolygással hallgatta végig az egész vaslogikáju bizonyitást, amelyből világosan kiderült, hogy a példátlan genialitásu detektivnek sikerült az aranysüveges kánban a gyilkosság szerzőjét felfedeznie és ártalmatlanná is tennie. Nevetve dicsérte meg Gyurit. Gyuri is nagyon jól mulatott a maga genialitásán és mind a ketten elégedetten indultak ebédelni.

Az ebédet halkan beszélgetve ette végig a társaság. Ágnes nem volt itthon; reggel elment a kórházba és telefonon megüzente, hogy nem jön haza ebédre. Az ebéd alatt kiderült, hogy Marianne nem akar többé iskolába járni és hogy a boldog Molitorné ehhez a tervhez félig-meddig már hozzájárult. A többiek ellenezték a tervet. Géza egyebek -67- között azt mondta neki, hogy tizenkétezer korona alapjában véve nagyon kevés pénz.

– Légy nyugodt, – felelte Marianne, – én majd szerzek többet is magamnak. A fontos az, hogy ennyi van. Hogy a nyomoruság veszedelmén tul van az ember.

Géza meglepetve nézett rá és tovább akart vele beszélgetni, de Marianne most már megint hallgatag lett. Szép, kis száját megvetően összehuzta, elutasitóan felelgetett a kérdésekre és nem figyelt arra, amit körülötte beszéltek. Az ebédnek azután vége lett és Géza elment a Palota-szállóba.

Ott találkozott Rappaporttal és elmondta neki mindazt, ami tegnap óta történt vele. Amikor a fejgörcséről beszélt, Rappaport megint hevesen könyörgött neki, hogy kezeltesse magát. Géza azonban boszankodott és hallani se akart a dologról. Azután Ágnesről beszélgettek.

– Nem értem ezt a lányt – mondta Géza. – Ma már nem gyülölöm. De tisztaság nélkül való nőnek tartom.

– Ha a nővéredről volna szó, te is feladnád a te görbe erotikus teologiádat, amely akkor avat szentté egy nőt, amikor éjszaka fiatal urakat ereget be magához. Nem érhet férfit nagyobb csapás, mintha ilyen nőnek nagy szerepe jut az életében. – De én ezt a lányt nem értem. Tegnapelőtt éjjel nála volt Zoltán. Tegnap nem eresztette be. És egész este ellenségesen visszautasitotta. Csakugy szikrázott belőle a gyülölet. Miért? – És amit Zoltánról mondott! És azután ezt mondta: „épen ugy megölném, mint…“ Mint ki? Miért mondta ezt? Miért mondta -68- épen nekem? Miért tartott ott engem? Mi történt közte és Zoltán között?

– Kérdezd meg tőle. Férfibabona, hogy ilyesmit nem lehet megkérdezni. A nők mind tul vannak rajta. Örülnek, ha beszélhetnek róla.

Géza nem figyelt rá. Töprengve bámult maga elé és egyszerre megfogta a Rappaport kezét.

– Te, – sugta neki nagyon halkan, – én mondok neked valamit: Molitor Árpádot Zoltán ölte meg.

– No, nem nevetsz ki? – kérdezte kicsit csüggedten. Ha nem nevetsz ki, akkor őrültnek kell tartanod. Csak őrült mondhat ilyet. Csak egy őrült láthat itt bent, belül az agyban ilyen kétségbeejtő világossággal egy gondolatot. Nekem semmi bizonyitékom nincs. Semmi. Semmi. De itt bent ugy világit ez a gondolat, mintha lángbetükkel volna az agyamba beleirva. Sugárzik. Süt. Éget.

A homlokára szoritotta a kezét. Rappaport ijedten hajolt közelebb hozzá. Géza azonban már levette a kezét a homlokáról és intett, hogy nincs semmi baja.

– Lehetséges – kérdezte halkan – bizonyitani azt, hogy valaki nem ölt? Ha lehetséges és ha Zoltán ezt kétségbevonhatatlanul bizonyitani tudja… hát én akkor se hiszem el. Én le fogok élni egy életet azzal a bizonyossággal, hogy Molitor Zoltán megölte Molitor Árpádot. Mondd, nem szoktak őrültségek igy kezdődni? Hogy lehet csukott ajtón át ölni? Hogy lehet ugy ölni, hogy a halott egészségesebb szinü legyen, mint az élő volt? Egy bizonyos, -69- az öregnek az ajtaját délelőtt be kellett törni. Mit csinált Zoltán, hogy a bezárt ajtó mögött reggel halott embert találjon? Rábeszélte előtte való este, hogy vegyen be valamit, amitől megerősödik és megfiatalodik? Az öreg folyton ilyen szereket szedett… Mi? Mit szólsz ehhez? Ez lehetséges, – nem? Vagy ráijesztett valahogy… éjjel… a bezárt ajtó mögött, ugy, hogy a rémülettől haljon meg? Mi lehetséges még? Törd a fejedet. Ördögi találékonyságra van szükséged, mert a pokollal állsz szemben. Nem tudod még, hogy ki Zoltán? – Maga a sátán.

Rappaport felhuzott szemöldökkel hallgatta Gézát, azután rábeszélte arra, hogy utazzék el valahová: hegyek közé vagy a tenger mellé.

– Nem, – felelte Rappaport, – de az csak bizonyos, hogy nem vagy egészséges.

– Igen, mindnyájan betegek vagyunk egy kicsit, akik évekig odakint voltunk. De ez nem ok rá, hogy pihenésnek adjuk magunkat. És különösen nem ok rá, hogy… Nem ok rá, hogy… az áldozat halálával elintézettnek tekintsünk egy gyilkosságot.

Rappaport felhuzta a szemöldökét és szkeptikus fejmozdulatot tett, Géza azonban egyre zakatolóbb és lázasabb türelmetlenséggel tépegette ezt a gondolatot. Mi történhetett? Mi történt? Órák hosszat -70- marcangolta magát válaszért, orvosi kérdéseket adott fel türelmes barátjának, végre felállott és karonfogta Rappaportot.

– Most gyere, – mondotta türelmetlenül – és nézd meg. Azt akarom, hogy nézd meg. Te orvos vagy és meg kell rajta látnod, mibe halt bele.

Rappaport szeliden ellenkezett, végül ezuttal is engedett Gézának. Elindultak a Molitor-palota felé. Amikor a házhoz közeledtek, a Géza lázas felindultsága halkabbá lett és lassanként csüggedt hallgatás lett belőle. A ház előtt Ágnessel találkoztak. Géza köszönt neki és tovább akart menni, be a házba. Ágnes azonban megállott és kezet nyujtott neki. Géza ekkor bemutatta Rappaportot. Ágnes nagyon kedves volt Rappaporthoz, Rappaport tartózkodó, lányos mosolygással beszélgetett vele. Ágnes odafordult Gézához:

Géza ugy érezte, hogy lehetetlen kerülgetnie azt, ami a lelkét foglalkoztatja.

– Azért jöttünk, – mondta komor őszinteséggel, hogy az öreg ur holttestét megnézzük. Én azt remélem, hogy ha ő… ha egy jó orvos megnézi, akkor… akkor meg tudja állapitani a halál okát.

Bementek a kapun és átmentek az alsó folyosón a kert felé nyiló csarnokba, amely rendesen zárva volt és amelyben most ott állott már a ravatal. A csarnokban még dolgozott a temetkezési vállalat egy-két embere, de a csarnok már be volt vonva feketével és a ravatal körül égtek a gyertyák. A ravatalon ott feküdt Molitor Árpád. Géza elfogódva állott meg a ravatal előtt és halk szorongással nézett -71- fel a halottra. Valóban meghalt? Még mindig olyan, mintha aludnék. Felrázta magát ebből az elfogultságból, hogy Rappaportot nézze. Rappaport figyelmes, udvariasan kegyeletes arccal állott meg előbb a ravatal egyik oldalán, azután lábujjhegyen átkerült a másik oldalra. Figyelmesen és udvariasan vizsgálta a halottat, mintha megszólitásra várna tőle. Ágnes mozdulatlanul várt, a tekintete azonban ugy tetszett, lassan gunyossá válik. Rappaport lábujjhegyen visszajött. Géza izgatottan szólni akart hozzá, de Ágnes megelőzte.

– Hm, – mondotta elnyujtva és nagyon halkan, – legfeljebb a hulla szine volna szembeötlő.

Ágnes hátrakapta a fejét, egy másodpercig összehuzott szemmel nézett Rappaportra, azután bólintott és halkan, elismerően igy szólt:

– Igen, az arc üdesége határozottan feltünő. Például az ajkak egyenesen pirosabbak, mint életében voltak.

Most Rappaport nézett rá meglepetve, azután ránézett a halottra, azután tartózkodva, lesütött szemmel mondta:

– Itt nyoma sincs a rendes szürkészöld szinnek. És nagyon tanulságos lenne a háton és a nyakon a hullafoltokat megnézni.

– Luggal, – mondta Ágnes. A vér nem lenne a lugtól piszkos-szürke, hanem

Ágnes komolyan bólintott, azután megfordult és elindult kifelé. Géza reszkető türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetésüket. Most megfogta a Rappaport karját és vitte kifelé. Mikor kiértek, Ágnes megállott.

– Én most felmegyek, – mondta. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. Jöjjön el hozzánk egyszer. Hamarosan. Igen? Viszontlátásra.

– Hát kérlek, – mondta itt Rappaport lesütött szemmel, – a hulla akkor szokta az ilyenféle eltérést mutatni a rendes szürkészöld és szederjes szinektől, ha a vér szaturálódott valami idegen anyaggal. Ilyen esetekben nem jogtalan az a feltevés – de mindenekelőtt vérvizsgálatra lenne szükség – hogy a halál mérgezés és pedig gázmérgezés következtében állott be.

Géza felorditott. Halálsápadt arccal, őrjöngő szemmel rohant az ajtó felé, az ajtónál tántorogva megállott, azután lassan megfordult és lihegve visszavánszorgott a szobába.

– Megálljunk csak, – nyögte keserü dühhel. – Még nincs itt az ideje, hogy a gyilkos torkának menjek. Oh, hohó, itt vigyázni kell; királyi gazemberrel állunk itt szemben, aki gondoskodott róla, hogy ha mégis vádat találnak emelni, ne ő legyen a -73- vádlott, hanem én, A sátánnal birkózunk itt öregem, legyünk okosak, mint a pokol.

Megrázta magát, felállott, sétált a szobában egy ideig, azután kisimult és megnyugodott arccal, higgadtan és csendesen mondta:

– Most meg fogjuk állapitani, miképen történt a gyilkosság. Egyelőre a következő adataim vannak. Én tizenegy óra után jöttem haza; a bolond öreg Noszlopy állitása szerint tizenegy óra husz perckor jöttem fel a lépcsőn. Ezt az állitást megbizható adatként elfogadhatjuk. Elszittam egy szivart, – ideges, gyors szivarozó vagyok; ez tarthatott huszonöt percig. Lefeküdtem, olvastam, készültem elaludni, mindez igénybe vehetett tizenöt percet. Ekkor, körülbelül éjféltájban, feljött ide, a második emeletre Zoltán. Végigment tehát az első emeleten, ahol kijött a szobájából, tizenkét órakor. De pont éjfélkor kialudt a fény.

– Ez, – mondta Géza, – tökéletesen megbizható adat. Pont éjfélkor kialudt a fény. Milyen fény aludt ki? A gázlámpa fénye a Molitor Árpád szobájában. Az első emeleten senki másnál nem égett már lámpa. Noszlopy kapitány lefeküdt és szokása szerint rögtön elaludt, ezuttal különösen elégedett lélekkel azért, mert barátját az én készülő merényletemmel szemben megvédte. Zoltán pedig… Zoltán pedig kint volt a folyosón. Mi történt Molitor Árpád szobájában? Az öreg tiz óra után lefeküdt, hogy uj végrendeletéről őseivel tanácskozzék. Az ajtaját gondosan becsukta, mert mindig zárt ajtók mögött aludt és mindig teljes világosságban. Félt az éjszakától, amelyet pedig többnyire egészségesen átaludt. Azt szokta mondani, azért ég egész éjjel a -74- szobájában a lámpa, mert nem alszik. Ez nem volt igaz. Tiz óra tájban el szokott aludni és nyolc óra tájban frissen fel szokott kelni. Tizenegy óra után tehát mélyen aludt, bár az ernyőslámpa előbb teljes fénynyel megvilágitotta a szobát, majd pont éjfélkor kialudt.

Géza elhallgatott nehány másodpercre és kérdően ránézett Rappaportra. Rappaport bólintott. Eddig minden rendben van. Géza is bólintott, azután még nyugodtabban, egészen hideg tárgyaló hangon folytatta:

– Itt felvetődik egy kérdés, amelyre, ha lehet, felelni kell. Miért égett tegnapelőtt éjjel gázlámpa Molitor Árpád szobájában; helyesebben: mi vagy ki rontotta el a villamos világitást? Estefelé a villamos világitás még rendben volt. Tiz óra tájban elromlott. A szerelők azt mondták, egyszerü rövid zárlat volt az egész. Ha tegnapelőtt este tiz óra tájban például rám nézve állott volna elő olyan helyzet, hogy ebben a helyzetben szükségem van a villamos világitás elrontására, mit tettem volna? Egy másodpercre feljöttem volna a hallból ide a második emeletre, ahol akkor senki sincs, fogtam volna egy vasdarabot…

Körülnézett a szobában. Az éjjeli szekrényéről levett egy zsebkést, kinyitotta és odament vele egy villamos kontaktushoz.

A zsebkés vasrészébe lila szikrázás suhant át, hangos sercenés és sustorgás hallatszott, és a villamos lámpa kialudt. Az ablakon az utca bágyadt fénye szürődött be. Géza visszaült a helyére.

– És meg lett volna a rövid zárlat. Ezt tehettem volna, ha például kilenc óra tájban arról -75- értesültem volna, hogy egy végrendelet a káromra készül megváltozni. De ez a feltevés nem is szükséges a bizonyitáshoz. Én ragaszkodom hozzá, mert én látom… én itt, magam előtt látom az egészet… mert előttem a gyilkosnak nincs többé titka. – De mondhatjuk azt is, hogy a villamosvilágitás valami más ok következtében egyszerüen elromlott és a gyilkos csak ezt a véletlent használta fel. Mondhatjuk azt is, hogy ez a véletlen sugalta neki a gondolatot. Maradjunk tehát e mellett. A véletlen sugalta neki a gondolatot. Pont éjfélkor kijött a folyosóra és indult felfelé a második emeletre. A folyosó közepén égő gázlámpát eloltotta. Sötétségre volt szüksége. Tudta, hogy eloltja majd a villamos lámpát a második emeleten is. Tehát eloltotta. Sötétség lett. Indulhatna tovább. Az első emeleten azonban a lépcső kanyarodásától éppen balra ott van a gázóra egy kis függöny mögött, mely épen olyan vörös, mint a folyosó szőnyege. Vagy mint a vér. Ha ennek a gázórának a nagy csavarját egyszer elforditja az ember, egészen jobbra, akkor valamennyi lámpaláng, amely az emeleten még ég, kialszik, mert hiszen a közös vezetéket elzárták. Hát kialszik. Az ember néhány másodpercig vár a gázóra mellett. Ha valamelyik szobában mozgást hall, esetleg csengetést, vagy haragos lármát, akkor módjában van visszavonulni a szobájába és aludni. Sok minden egyéb lehetősége is van, ha épen lármát hall. De ha teljes csend van, akkor az egy égő lámpa kialvását senki se vette észre és akkor megint vissza lehet a kulcsot forditani egészen balra, hogy a vezeték ismét bőven öntse a gázt néhány óra hosszat. Az ember ekkor elmegy szerelmi találkozóra és hajnaltájban, amikor hazatér, három-négy órakor, ismét csavar egyet a gázóra csapján. Elzárja. Ha három-négy óra hosszat -76- ömlött belőle a gáz, akkor megtette a kötelességét. Gyilkos módon megtöltött egy szobát. Most adjunk neki módot az elillanásra délelőtt tizenegyig, amikor majd be kell törni az ajtót. Amikor az ajtót betörjük, mindenkit kiparancsolnak a szobából. A rossz szagra ráfogjuk, hogy kozmetikai szerektől ered. A halott amugy is egész éjszakára nyitva tartatja a szomszéd szoba felső ablakát, mert az hiszi, hogy a friss levegőtől az ember fiatal marad. A szellőztető készüléket mindenesetre rögtön meginditjuk. Amire az orvos jön, már legfölebb szivszélütést állapithat meg. Ha azonban vagy az orvos, vagy más gyanakodni találna, ki az akkor, aki itt gyanus lehet? Nem más, csak az, aki a halottat pár órával előbb kiirtással fenyegette, aki a kitagadástól tartott és aki ellen tanu is van: bizonyitván, hogy éjjel őt látta a gázóra közelében.

Rappaport sápadtan ült a homályban, nehezen kereste a szavakat; ekkor azonban felnyilt az ajtó és Czáránné nézett be.

– A világosság miatt tetszett csengetni? – kérdezte. – Már ég a gáz. A villamosság az egész balszárnyon elromlott.

Géza odament a gázlámpához, meggyujtotta, azután visszafordult Czáránné felé.

– Jőjjön csak Czáránné – mondotta – mi van ezekkel a lámpákkal? Mit romlanak el ezek most folyton?

– Tetszik tudni, – mondotta – ez is bizonyosan olyan. Háborus munka. Azelőtt évszámra nem -77- volt bajunk vele. Most meg három nap alatt másodszor ég ki. Tegnapelőtt az első emeleten.

– Szerencse, – mondotta Géza – hogy be van a gáz vezetve. Sok gázt használunk el?

– Dehogy – felelte Czáránné. – Lent a konyhában, igen; de itt az emeleten félévszámra semmit. Csak ha néha el van romolva a villamos világitás.

– Meg van annak féléve is. Azóta se itt, a másodikon, se az elsőn meg se volt gyujtva egy se.

Czáránné rémült tekintetet vetett Rappaportra, a szája vonaglani kezdett, azután elfehéredő arccal sugta:

Az asszony egész teste reszketett. Rémület és zokogás rázta. Géza szólni akart hozzá, de az asszony hirtelen megfordult és kirohant. Géza elgondolkozva nézett utána, azután igy szólt:

– Ezt majd holnap. – Most… most szedjük még össze azokat az adatokat, amelyek összeszedhetők. Mit gondolsz, mennyi gáz árad ki egy ilyen lámpa csövéből óránkint?

Rappaport megnézte a cső vastagságát, ceruzát vett elő, számitgatott és végül igy szólt:

– Egy óra alatt kiömlik egy ilyen csövön száz-százhusz-száznegyven köbdeciméter világitógáz.

– Mondjuk százhusz – szólt Géza. – E szerint -78- három-négy óra alatt három-négyszáz köbdeciméter. Most gyere velem.

Kivitte a folyosóra. A gázóra előtt megállott, félrehajtotta a függönyt és lehajolt a fogyasztásmérő készülékhez.

– Nézd meg – mondta – ez ugyszólván a nullán áll. Félév óta most ég itt először gáz. Az első emeletinek e szerint egy félköbmétert kell mutatnia.

Lement az első emeletre. Rappaport dobogó szivvel ment vele. Kényelmetlenül érezte magát, kinos volt számára az a gondolat, hogy valaki rajtakaphatja őket ezen a vizsgálódáson. Géza azonban lehajolt a gázórához, kiegyenesedett és nyugodtan mondta:

– Nézd meg; majdnem egy fél köbméter. Épen elég arra, hogy eltegyen az utból valakit.

A második emeletről Ágnes jött lefelé. Megállott a lépcsőnél és felemelt fejjel, csendesen kérdezte:

– Azt vizsgáljuk, – felelte Géza fanyar komolysággal, – mennyi gáz fogyott itt el tegnapelőtt óta.

Megfordult és lassan ment lefelé a lépcsőn. A földszinten befordult a hallba és visszanézett Rappaportra:

Rappaport leült. Géza elkomorodva járkált ide-oda és egyre sötétebb dermedtséggel sülyedt magába. Ágnes elfogulatlan derüvel intézett néhány kérdést Rappaporthoz – a fronton való élményeiről, az orvosi terveiről – és nemsokára barátságosan bizsergő beszélgetésbe merültek. Hét óra tájban Zoltán átment a hallon. Ágnes ekkor meghitta -79- Rappaportot vacsorára. Rappaport elfogadta a meghivást. Később lejöttek a család többi tagjai is és Zoltán is visszajött a hallba. Ágnes felállott.

– Miért akar megfosztani bennünket attól az örömtől – mondta szeretetreméltóan – hogy a maga vendége a mi vendégünk is legyen?

Ágnes egy könnyü fejhajtással válaszolt. Zoltán bemutatkozott Rappaportnak és megkérte, hogy tisztelje meg őket; szerezze meg azt az örömet, hogy –. Rappaport félrehajtott fejjel állott, megköszönte a meghivást és könnyedén elpirult, zavart, lányos arccal viselte el, hogy megismertessék a család többi tagjával, köztük Noszlopy kapitánnyal is. A vacsoránál Rappaport előbb megigézetten bámulta Zoltánt, azután megrettent attól a gondolattól, hogy Zoltánnak feltünik az a csodálkozó bámulás és Marianne-nal kezdett beszélgetni, aki mellette ült. Marianne hallgatag és dacos volt, minthogy azonban Rappaport ugy beszélt vele, mint egy királynővel – mert minden nővel igy beszélt, a tiz éves lányokkal is és az utcai lányokkal is – hamarosan felmelegedett és nemsokára lázas, halk beszélgetésbe fogott Rappaporttal. Kozmetikai szerekről, toalettekről és ékszerekről volt szó, végül egy jelentéktelen, de ragyogóan öltözködő kis szinésznőről, akit Rappaport személyesen ismert. A többiek halkan és tartózkodóan beszélgettek a háboruról és háborus dolgokról. Géza néha felrázta magát és szólt egy-egy szót, de azután megint sötét, szinte magánkivül való töprengésbe merült. Vacsora után lementek a hallba. Tiz óra után Gyurinak és Mariannenak le kellett feküdnie; -80- Marianne szivszakadva bucsuzott Rappaporttól és könyörgött neki, hogy máskor is jöjjön el, itt eddig mindenki olyan unalmas volt, most végre akadt egy érdekes ember, akivel ő nagyszerüen, nagyszerüen mulatott. Rappaport tartózkodóan mosolygott.

– Maradjon még, – mondta neki barátságosan. Nem szereti az éjszakai beszélgetéseket? Mi tegnap is órák hosszat beszélgettünk Gézával. És én ma is mindjárt friss fekete kávét főzök.

– És a második emeleten – folytatta nyugodtan, – elromlott a villamos világitás. És én gyülölöm a gázvilágitást. És félek tőle.

Rappaport elsáppadt. Géza égő szemmel meredt Zoltánra. Zoltán csendesen fujta a szivarja füstjét és nyugodtan bólintott és derülten nézett bele az Ágnes szemébe.

– Igaza van, – mondta nyugodtan. – Én is gyülölöm. Tegnapelőtt itt az első emeleten is elromlott a villamos világitás. Ez mind a háborus anyag silányságától van.

– De félni a gázvilágitástól a végén csak annak van oka, aki nem tud vigyázni.

Nyugodtan szivta tovább a szivarját. Ágnes tehetetlenül és ijedten nézett rá. Rappaport zavartan vizsgálta, Géza fuldokló, mély lélegzeteket vett, Zoltán csendesen beszélt tovább a háborus kopásról. -81-

– Ez a ház is vigasztalanul megkopott a háboru alatt – kivül-belül csorbul, kopik és repedezik. Az öreg ur erkölcstelenségnek tartotta ilyesmire pénzt költeni a háboru alatt. Most pedig, a negyedik évben már az anyagok is hiányzanak a rendbehozatalhoz. És ha megvolnának, attól kellene tartani, hogy kisebbrendü lázadást okoz, ha az emberek látják, hogy ilyesmire van pénz.

A beszélgetés lassan folyt tovább. Rappaport végre felállott és indult haza. Géza kikisérte. Mire visszajött, a hallban már csak Ágnes és Zoltán volt. Ágnes állott; nekitámaszkodott egy asztalnak, mint aki védekezik egy támadás ellen; előtte állott Zoltán és előrehajló, karcsu testtel, feléje hajló fejjel halkan beszélt neki.

Géza habozva állott meg. Ágnes hozzáfordult és levegő után kapkodva, kihivó nyugalommal mondta:

Zoltán lassan visszafordult. Az arca teljesen nyugodt volt. Csak hosszu pillái ereszkedtek rá egy kissé mélyebben a szemére és szürke szemében égett halálos tüz. Géza megállott előtte, a homloka lüktetni kezdett és az egész teste eltelt a mérkőzés és a leszámolás forró gőgjével. Három másodpercig farkasszemet néztek, azután Zoltán nyugodtan mondta:

Megfordult és könnyü lépésekkel nyugodtan kiment. Géza felindultan bámult utána. Ágnes fáradtan beleült egy karosszékbe és töprengve nézett maga elé. Hosszu csend volt. Azután Géza is leült. Ágnes ekkor feltekintett és most sokáig, hallgatva -82- néztek egymás szemébe. Az Ágnes aranybarna szemében egy tiszta akarat lobogott; azután könnyü zavarodottság támadt benne. Őszinte, szép száját kissé fájdalmasan elhuzta; bólintott, mintha egy kimondatlan kérdésre felelne és igy szólt:

– Előbb majd én mondok el mindent. Nehezemre esik. Két nap óta fájdalmasan érzem, hogy mégis nő vagyok és hogy bizonyos lelki dolgokban alapvető különbségek vannak férfi és nő között. Öt éves korom óta nevelem rá magamat, hogy elfogulatlanul álljak szemben némely dolgokkal és felsőbbségesen beszéljek róluk, és tegnapelőtt óta…

Elpirult. Elforditotta a fejét. Azután megrázta magát, összeszoritotta a száját és száraz hangon folytatta:

– Tegnapelőtt este, amikor maga itt elmondta végre azt, amit én hetek óta vártam már, akkor nekem nagyon jó kedvem támadt. Az az érzésem volt, hogy csak nagyon kell akarnom valamit és teljesedik, amit akarok. Zoltánnal később egyedül maradtam. Arról beszélgettünk, hogy a magunk fajtáju embernek joga van rá, hogy értéktelen öregeket és alacsonyrendü gyöngéket eltoljon az utjából. Most, utólag, ha visszanézek… azt kell mondanom… valami furcsa lelki részegség volt ez…

Megint megzavarodott, elpirult, elforditotta a fejét egy másodpercre, azután elszántan folytatta:

– Én egész életemben arra készültem… orvos csak azért lettem… hogy ha elérkezettnek látom rá az időt, akkor nyugodtan, tiszta fejjel, részegség nélkül válasszam meg azt a percet és azt a férfit, akinek… átadom magamat… És tegnapelőtt éjjel ugy éreztem… és azt gondoltam, hogy Zoltán az. -83-

– Utólag – mondta nagy erőfeszitéssel – megállapitottam, hogy rettenetesen tévedtem. Mindenben tévedtem. De ez nem tartozik ide. Ide az tartozik, hogy: beleegyeztem abba, hogy Zoltán tizenkét óra tájban feljőjjön hozzám; Zoltán feljött; ő is… ugyszólván mámoros volt; és később… amikor azt hitte, hogy én… ugyszólván az ő szerelmi rabszolgaságába kerültem… akkor gőgösen, részegen, felsőbbségesen azt mondta…

Megtörölte verejtékező, sápadt homlokát. Elborult, fájdalmas arccal, mintha visszahallgatózott volna a tegnapelőtti éjszakába, iszonyodva suttogta:

– A fülembe suttogta, hogy ma milyen szép napja van. Három évig várt reám és ma a karjában tart. Ölni és szeretni: ezért szép az élet. Engem elvett magának és valakit kiküldött az életből. Hogyan küldte ki? Sokféle módja van annak. A gázórán kettőt fordit például az ember. Első találkozóra megy ahhoz a lányhoz, a kit életében legforróbban kivánt és akire három évet kellett várnia és utközben jókedvüen legyint valakinek, hogy menjen ki az életből. Igy jó szeretni. Királynak érzi magát az ember. Istennek.

Géza eddig visszafojtott lélegzettel hallgatott. Most szorongva nézte Ágnes megnyugodott arcát és nagy erőfeszitéssel kereste a lelkében, mit -84- mondjon neki. Végre megszólalt. Érezte, hogy egészen mást mond, mint amit akart.

– Láttam, – mondta Géza fájdalmas révületben. – És az volt az érzésem… hogy oda kellene mennem… betörni az ajtót… a nyakánál fogva kihurcolni…

Szégyenkezve és dadogva beszélt. Ágnes azonban egyszerre felsikoltott, tikkadtan és kínlódva keresett szavakat, gyötrődve nyujtotta előre erős, fehér ujjait, azután rátette a kezét az arcára és a két keze mögül lihegve mondta:

– Ne erről beszéljünk. Nem erről kell beszélnünk. Azt mondja meg, mit akar most tenni.

Géza megértette. Világos bágyadtsággal látta az egész helyzetet és csüggedt engedelmességgel kezdett beszélni:

– Amikor megértettem, hogy mi történt… mert maga rávezette Rappaportot arra, hogy a halál igazi okát megjelölje…

– … akkor az volt az első érzésem, hogy most oda kell rohannom és le kell számolnom a gyilkossal. Akkor megállitott az, hogy tökéletes és végleges bizonyitékok még nem voltak a kezemben. Most a kezemben vannak. Egész este éreztem, hogy magától megkapom őket, épen ugy, mint ahogy a -85- Rappaport első szava után teljes világossággal láttam… láttam, hogyan történt az egész. És most órák óta azon gondolkoztam: mi a teendő, ha a végső bizonyitékot is megkapom. Holnap meggátolni a temetést? Megvizsgáltatni a holttestet? Vádat emelni Zoltán ellen? Tegyük fel, hogy ez megtörténik. Akkor mindent összeszámitva, mégis csak egyetlen olyan bizonyiték van, amelyet idegen ember is számbavehet: a maga vallomása. Nem is vetem fel azt a kérdést, milyen rettentően kínos lenne ez magának. Ha szükségesnek itélnők, el kellene viselnie. De használna-e? Mennyi hitele lenne? Mi mindent lehetne ellene vetni! És abban a percben, amelyben kiderülne, hogy a halottkém elfogult, könnyelmü s ügyetlen szamár volt, – nem szép, természetes halál köszöntött be egy öreg emberhez, – nem is egyszerü katasztrófa történt, hanem gyilkosság történt, abban a percben vádat emelnének más valaki ellen: én ellenem. Az őrjöngő öreg Noszlopy már azzal is megvádol, hogy Zoltán életére törtem. Ebben az őrültségben szép rendszer van. Kiderülne, hogy Noszlopy engem már régen szemmel tart, tegnapelőtt éjjel is majdnem tetten ért. Kiderülne, hogy én valóban kiirtással fenyegettem meg áldozatomat. Egy szóval: ha általában gyilkosságról lenne szó és nem egyszerü katasztrófáról, akkor nem Zoltán lenne az igazi vádlott, hanem én, aki előbb az öreget tettem el láb alól, azután az örökösét akarom láb alól eltenni. Ezt is el lehetne viselni. Bele kellene menni ebbe a harcba, ha a sikernek a legkisebb reménye is megvolna. De alapos megfontolás után azt kell mondanom, hogy a sikernek a legkisebb reménye sincs meg.

– Marad tehát az, – folytatta Géza, – hogy a halottat engedjük eltemetni és mi élők tegyük meg a kötelességünket.

– A gyilkost – mondta halkan – halálra itélni, az itéletet rajta végrehajtani, jöjjön utána, aminek jönnie kell. – De mi vagyok én, hogy én halálos itéleteket hozzak és halálos itéleteket végrehajtsak? Olyan feddhetetlen az én lelkem és vértől olyan tiszta az én kezem, hogy én nyugalmas lélekkel halálos itéletet hozhatok? Az én számomra a más emberek felett napról-napra itélő és utána nyugodtan élő biró is olyan emberi csoda, amely örökre megfoghatatlan marad nekem. Gyilkosság történt. Igen. De ha én itélkezném és az itéletet végrehajtanám, – végrehajtanám, akármi jön utána, – akkor… akkor az volna, hogy egyszerüen még egy gyilkosság történt. Embernek nincs ember felett itélni joga. – És hátha az én megrendülésemnek és felháborodásomnak az igazi forrása csak az az érzés, hogy egy nagy vagyontól elütöttek? Nem egy tiszta erkölcsi harag lázadt fel bennem, hanem tisztátlan kapzsiság. És amikor most annyi fiatal és szép élet ér korai és szörnyü véget a világon, szabad-e akkor épen ennek az egy életnek az elmulása miatt olyan megtorló munkába fogni, amely majd lehetetlenné teszi azt, hogy valamikor talán a többiekért áldozza fel az ember magát? És hátha azt kellene tenni és nem mást, hogy odalépünk a gyilkos elé és azt mondjuk neki: tudjuk, hogy bünös vagy, mi nem itélkezünk feletted, de te értsd meg a tulajdon lelked kinja által, hogy…

Ágnes maró és keserü megvetéssel, nagyon halkan felnevetett. Eddig mozdulatlan arccal hallgatott, -87- most halk felnevetése után a gyötrődő lenézés két mély ránca huzódott lefelé a szája két oldalán. Géza felemelte és csüggedten leejtette a kezét:

– Mit kell tennem? – mondta fájdalmasan. – Mit szabad tennem? Mit tegyek?

Ágnes felállott. Egy merev fejmozdulattal jelezte, hogy elég volt a beszélgetésből, – menjenek fel; és kinlódóan kevély, hideg arccal, szótlanul indult felfelé a lépcsőn. Géza fáradtan ment mögötte. Amikor felértek a második emeletre, Ágnes megállott, szembe fordult vele, meg akart szólalni és kétszer hiába kereste azt a szót, amelyet mondani akar, végre a Géza szemébe nyugodtan betekintve, halkan igy szólt:

Megfordult és elment a szobájába. Géza megrettenve nézett utána, azután ő is bement a szobájába és lefeküdt.

Másnap délelőtt megvolt a temetés. Géza kikisérte a koporsót a családi kriptáig és összezuzottan ült vissza a kocsiba, amely megint hazavitte. Nem mert felnézni. Az az érzése volt, hogy ha felnéz, reszkető látomása lesz: mindenfelől csontujjak mutatnak rá; és hangok hallatszanak, amelyek azt mondják, hogy itt megy az az ember, aki renyheségből és gyávaságból elhallgatja, hogy a halott gyilkosságnak esett áldozatul. Mire hazaért, kinos fejgörcse volt. Jeget hozatott és némán szenvedve feküdt órák hosszat kábitóan hideg borogatásai mögött. -88-

Déltájban mulni kezdett a fájdalma. Ekkor leült az iróasztalához és dolgozni próbált. Ha van egy kötelesség, amelyet elmulasztott, most teljesitenie kell legalább egyéb kötelességeit és bele kell fognia abba a munkába, amelyre napok óta készül: annak a tervnek a kidolgozásába, amely egyedül tudja megmenteni halálos veszedelemben forgó társadalmunkat. Mielőtt azonban irt volna valamit, eszébe jutott, hogy van egy sürgősebb teendője is. Felállott és becsengette Czáránnét.

– Most üljön le ide, Czáránné, – mondta neki forró jóindulattal – és mondjon el nekem őszintén és becsületesen mindent, ami a lelkét nyomja.

Czáránné roskadozva leült, feléje forditotta sápadt arcát és lázas szeméből bugyogni kezdtek a könnyek.

– Uristen, mondta a kezét tördelve, – Uristen, hogy tudjam én azt elmondani. Ég rajtam a szégyen és megöl engem a gyalázat.

– No, mondja csak el bátran. Ha segiteni nem is tudnánk és ha csak a lelkén könnyit, már az is jó lesz.

A hangja olyan meleg és gyöngéd volt és az egész lényéből annyi biztató, forró jóság áradt ki, hogy Czáránné megindultan, hálás meghatottságban felolvadva zokogni kezdett. A Géza keze után nyult és meg akarta csókolni. Géza elhuzta a kezét, de Czáránné zokogva mondta, hogy csak akkor beszél, ha a kezét megcsókolhatja. Géza erre átengedte neki a kezét. Czáránné előbb megcsókolta a kezét, azután szoritva tartotta két forró kezében; mintegy belekapaszkodott; azután olyan kifejezésekkel, mintha a gyóntató papnak beszélné el, elmondotta a lelke nagy kinját és szörnyü félelmét. -89-

Amikor az ura elment katonának, akkor ők féléves házasok voltak. Az ura már Przemyslben fogságba került, de ő tartotta a hűséget szeplőtlenül két és fél hosszu évig. Hiszen – a Boldogságos Szüz látja az ő lelkét és legyen az ő tanuja – ő szerette és szereti is az urát. Két és fél hosszu év telt el, amikor valaki azt kivánta tőle… azt akarta… és ő kinlódott és védekezett… annak az urnak a nevét, ha megmondaná, akkor Géza rögtön látná, hogy milyen nehéz volt neki védekeznie…

Kiderült, hogy félévvel ezelőtt Zoltán bevitte magához egy párszor. Azután ugy bánt vele, mintha ő valami utolsó lenne. Nem volt hozzá durva, csak ugy bánt vele… ő nem tudja… de ugy bánt vele, mintha ő egy rongy volna. És akkor ő halálig elkeseredett; és azt gondolta, hogy mielőtt az ura hazajön, ő ugyis megöli magát; és azt gondolta, hogy most már ugyis mindegy; és előbb volt itt egy inas, aki nemsokára elment… Azután mások. Az ő bünös teste ugyis pokolra jut; ő ekkor nem tudott többé ellentállni. Most pedig jön haza az ura. Meg kellene magát ölnie. Innen egyenesen az ablakhoz kellene mennie és le kellene ugrania a második emeletről. Vagy a Dunába. Vagy mérget inni.

Géza mély szánalommal hallgatta. Amikor gyöngéd erőszakossággal ráparancsolt, hogy az öngyilkosságra gondolni se merjen, akkor Czáránné először emelte fel hozzá könyben ázó arcát.

– De hiszen ugyis mindegy, – kiáltotta fuldokolva. – Ha én nem ölöm meg magamat, megöl az uram. Olyan biztos, mint egy Isten van az égben, hogy megöl.

Géza próbálta biztatni és vigasztalni. Czáránné rettegve rázta meg a fejét:

– Megöl. Olyan ember, – tudom, hogy -90- megöl, – az ellenségeim megmondják neki, – és nekem végem van.

Géza érezte, hogy szomoru, nagy hidegség száll rá a szivére. Milyen természetes hangon mondja ez az asszony, hogy régen ellenségek. Ha ő árulhatná be valahol Bereczéket, talán ő is megtenné. A szegény ember örök tragédiája, hogy a szegénységben marakszik; az ember örök tragédiája, hogy a lelkének forróbb vágya van a gyülölet után, mint a szeretet után. Jobban szeretünk gyülölni, mint szeretni, – örökké igy lesz? De milyen meddő dolog lenne, ha ő most elkezdené ezt a riadt lelket a szeretet táplálékával kinálgatni. Mást kell itt tenni. Elhuzta a kezét. Felállott.

– Nézze Czáránné, – mondta komolyan, – itt azt hiszem, egészen világos, hogy magának mit kell tennie. Maga sulyosan vétett az ura ellen. Be kell neki vallania, hogy vétett ellene.

A hangja kissé hidegebb volt, mint eddig. Czáránné megérezte ezt, kissé kijózanodva ült egyenesre a székén és az utolsó mondatnál ijedt mozdulatot tett.

– Már csak az okosság is ezt parancsolja, – mondta Géza. – Meg kell előznie azt, hogy más mondja el. Az őszinteség önmagában véve érdem, amelyre később hivatkozni is lehet. Azonkivül: ha őszintén elmondja, egyuttal felajánlhatja azt, hogy váljanak el. Maga belátja – ezt kell mondania, – hogy vétett az ura ellen és hogy az urának jogában -91- van magát eltaszitania. De egyuttal megmondhatja azt is, hogy csak őt szereti és hogy épen ezért nagyon sokat szenvedett. Ha ő erre megbocsát és alkalmat akar adni magának arra, hogy a hüségét és a ragaszkodását ezentul bebizonyitsa, akkor, ugy-e, rendben van a dolog.

– Tudja mit Czáránné, – mondta. – Hát mi volna akkor, ha mindezt más valaki mondaná el neki? Például én.

– Megtenné a nagyságos ur? – kérdezte lihegve. – Áldja meg érte az Isten. Zoltán ur kinevetett, amikor egy félévvel ezelőtt könyörögtem neki. Pedig ő volt, aki bünbe vitt. Azt mondta, a csillagot is hazudjam le az égből. De amikor én nem tudok hazudni.

Megállapodtak benne, hogy ha Czárán András hazajön, akkor az asszony rögtön Gézához küldi őt és Géza mond el neki mindent. Czáránné azután letörölgette az arcát, indult kifelé, még egyszer visszafordult, hogy kezet csókoljon Gézának, de Géza most már nem engedte, és erre elment. Géza elgondolkozva járkált egy ideig a szobájában, azután lement ebédelni. Ebéd után elment a Palota-szállóba és Rappaporttal beszélgetett. Öt óra tájban Rappaport menni készült.

– Ugy? – mondta Géza. – Hát igy összebarátkoztatok. Hát csak eredj, öregem.

Rappaport elment. Géza bánatos elhagyatottságban üldögélt egy ideig, azután elment járkálni. Órák hosszat járkált szorongó szivvel és nyugtalanul vizsgálta időről-időre az utcán járkáló embereket. Ki érzi itt még azt a szivszorongást, amelyet ő érez? Kinek a szivében harsog az a jajveszékelés, amely az övében és ki fél olyan vihartérző testi reszketéssel a jövőtől, mint ő? Szórakozott és nevető arcok mentek el mellette és ő ijedten érezte, hogy gyülölet támad fel benne az emberek iránt.

Nyolc óra tájban hazament. A vacsorát hangtalanul ette végig. Egyszer-kétszer félénken kereste az Ágnes tekintetét, de az Ágnes szeméből megint olyan taszitó és kevély megvetés áradt feléje, hogy némán lehajolt a tányérjára és nem nézett rá többé. Vacsora után egy ideig a hallban szivarozott még, azután felment a szobájába, sokáig álmatlanul forgolódott, végre elaludt.

Czárán András ott állott Géza előtt. Sürü szemöldökü, bozontos bajuszu, széles vállu, zömök ember volt. Az arcán valami bizalmatlan elszántság. Géza leültette és habozva beszélni kezdett hozzá. Azért kérette ide – mondta – az itthonléte első órájában, hogy egy nagyon komoly ügyről -93- nagyon komolyan beszéljen vele. A feleségéről van szó, Czárán Andrásnéról és a házaséletükről, amely negyedfél évvel ezelőtt megszakadt és amelynek a folytatása most az ő elhatározásától függ. Az elhatározását nagyon meg kell fontolnia; vessen majd számot magával – kérdezze meg a szivét, hallgasson a szive szeretetére, – és gondoljon arra, hogy aki távol volt itthonról, az bizonyosan sokat szenvedett, de keservesen szenvedett az is, aki szivszakadva itthon várakozott.

Czárán András bozontos szemöldöke alól egy várakozó, hideg pillantást vetett Gézára. Géza erre elmondta neki, hogy a feleségének az ő bocsánatára van szüksége. Vétett a hitvesi hüség ellen. Ezt őszintén és töredelmesen bevallja. A mentsége az emberi természet gyengesége és az a bünbánat, amelyet érzett és érez. Ha Czárán András nem akar neki megbocsátani, akkor legjobb lenne elválniok. De ha megbocsát neki, akkor az asszony ezentul annál nagyobb odaadással és szeretettel fogja bizonyitani, hogy méltó volt a bocsánatára. A fontos az, hogy most tiszta helyzetet teremtsenek. Az asszony töredelmes vallomásával megtette azt, amit neki kellett tennie; most Czárán Andrásnak kell a maga részéről egy jól megfontolt elhatározással mindkettejük életét ebbe vagy abba az irányba terelnie. Ha elválnak: az is megoldás. Még jobb megoldás, ha együtt maradnak. De akkor el kell felejteni a multat és nem szabad a szemrehányás, a harag és a gyanakvás mérgét belevinni a további együttélésükbe.

Géza elhallgatott. Czárán mozdulatlan, konok arccal hallgatta és most hosszu, hideg tekintettel nézett rá.

– Azt gondolom, – felelte Czárán lassan, – hogy mi köze van tulajdonképen százados urnak az én házaséletemhez?

– Az, – felelte Géza, – hogy láttam, milyen rettenetesen szenved a maga felesége. Őt megsajnáltam. Magának is jót akarok. És nem akarom, hogy boldogtalanok legyenek, – se ő, se maga.

– Az, hogy… én is katona vagyok. Minden katonát testvéremnek érzek. Minden embert testvéremnek érzek. És mint bajtárs és barát és testvér nyujtom a kezemet és…

Czárán András felállott. Sötét fejét oldalra szegte, mintha elutasitó és tagadó mozdulatot tenne Géza elhallgatott.

– Én semmit se kivánok. Én csak azt tanácsolom, hogy a saját érdekében fontolja meg jól az elhatározását.

– Hát majd megfontolom. De az aztán már csak az én dolgom lesz, amibe senkinek sincsen köze. Parancsol még valamit százados ur?

Czárán elment. Géza kinos rosszullétet érzett, fagyasztó szorongást és feszültséget a lelkében. Órák hosszat tartott, amig ettől az érzéstől meg tudott szabadulni. Másnap Czáránné boldogan jelentette neki, hogy az ura megbocsátott. Nem mondta ugyan ki, hogy megbocsát – nagyon szükszavu ember – de nem küldte őt el, nem bántotta, inkább megölelte és megcsókolta. Jól megvannak együtt. -95-

Három nap mulva este tiz óra körül a hallban ült a Molitor-család és Rappaport, aki a délutánját vagy az estéjét mindig itt töltötte. A lábuk alatt egyszerre elfojtott üvöltés hangzott fel, a fájdalomnak és a halálfélelemnek rémült orditása. A hang olyan meglepően tört fel közéjük, hogy néhány másodpercre riadtan elhallgattak és sápadtan néztek egymásra. Végre Zoltán gunyos mosolylyal igy szólt:

– A mélység hangot ad. Az embernek csak akkor jut eszébe, hogy a lába alatt emberek élnek, ha a cselédlakásban tragédia játszódik le.

A jajveszékelés a lábuk alatt elhallgatott, de azután egy-két másodpercre megint felhangzott, távolodott az udvar felé és az udvarban – most már alig hallhatóan – keserves sirássá lett. Géza nem birta ki. Felugrott és lement az udvarra. Mire visszajött, Mariannet és Gyurit az anyjuk elküldte aludni, Zoltán pedig felöltőben állott a bejáratnál: el készült menni otthonról.

– Czárán, – felelte Géza. – Ivott. Megverte a feleségét. És igérte neki, hogy idővel bizonyosan megöli. De talán mindjárt most megöli… egyelőre üti… közben ezt kérdezi: öljelek-e meg mindjárt most… mégis csak megöllek mindjárt.

Csend volt. Zoltán lóbálta a kalapját, mintha azon gondolkoznék, feltegye-e a fejére, a kijárat felé fordult, de azután visszaforditotta a fejét.

– Kedves Géza, – mondta könnyü mosolygással, – én azt hiszem, te rossz metódust választottál a Czárán-házaspár életének a rendbehozatalára.

– Ah, hogy honnan tudom? – kérdezte Zoltán, – Czárán mondta el. Automobilt vettem, és a becsületében sértett férj holnaptól kezdve megint az én szolgálatomban van. Elmondta nekem is, bár nem kérdeztem; – az egész házban mindenkinek. Nem igy kellett volna vele beszélned. Valami effélét kellett volna neki mondanod: „hallod-e fickó, tulságosan nagy tisztesség ugyan, hogy veled szóba állok, de meg akarom neked mondani, hogy az ilyen vadparaszt, mint te, legyen boldog, ha olyan csinos felesége van és ne okoskodjék sokat az asszony hűségéről, hanem köszönje szépen meg, hogy az asszony általában eltüri őt, – de ha mégis eszedbe jutna, fickó, ugrálni, akkor én töröm össze minden csontodat.“ Ez, azt hiszem, sokkal hatékonyabb támasztéka lett volna a Czárán András ugynevezett lelkének.

Géza hallgatott. Zoltán várt még néhány másodpercig, azután mosolygó bólintással bucsuzott el mindnyájunktól és elment. Rögtön utána visszavonult Noszlopy kapitány és pár perc mulva elment lefeküdni az öreg Molitorné is. Géza töprengve járkált ide-oda és egyszerre megállott Ágnes és Rappaport előtt.

– A rettenetes az, hogy talán igaza van, – mondta szomoruan. – Az apám hányszor mondta – én is sokszor érzem – vannak lelkek, amelyekkel nem lehet a szeretetnek, tehát a szabadságnak a hangján beszélni. Csak egy olyan emberiség lehet majd szabad, amelynek a szive tele van szeretettel. De csak szabad embereknek hirdethetjük és csak szabad emberektől kivánhatjuk a szeretetet. Mit kell hát tennünk? Meddig vergődünk még gyülöletből a szolgaságba és szolgaságból a gyülöletbe?

Ágnes hideg és taszitó idegenségü pillantással -97- nézett a szemébe és nyugodtan felelt a kérdésére:

– Addig, amig azok, akik a tömegeknek jót akarnak, meg nem tanulják, hogy azokkal az eszközökkel éljenek, mint azok, akik a tömegeknek rosszat akarnak. Amig egy Jézus nem jön, aki Goethe és Napoleon is egyszerre.

Rappaport örömmel bólintott igent és magyarázatot is füzött az Ágnes szavaihoz:

– Az egyik kizárja a másikat. A világot átfogó értelem a kereszthalálra kész szeretetet és a világot átfogó szeretet a világot mozgató akarat eszközeit.

– Az a szeretet, amely lemond az akarásról, nem szeretet, hanem kényelem vagy tehetetlenség. Miféle szeretet az, amely azt mondja: tudom, hogy gyilkosság történt, tudom, hogy ki a gyilkos, de nem teszek semmit arra, hogy a gyilkos megbünhődjék?!

Nagy csend támadt. Az öreg Molitor Árpád temetése óta most voltak először együtt igy hárman, ők, akik tudták, hogy gyilkosság történt és hogy ki a gyilkos. Hallgatva néztek egymásra és lassan és akadozva indult meg közöttük ujra a beszélgetés. Amikor azonban felszabadultan és teljes hangon ismét beszélgetni kezdtek, akkor olyan volt, mintha a csendes éjszakában ők hárman valami furcsa birói tárgyalást tartanának, különös itélkezést végeznének egy nehéz ügyben, egy különös vádlott felett. Ágnes haragosan és szenvedélyesen -98- követelte, hogy történjék valami, a bünösnek meg kell bünhődnie; Géza azon a véleményen volt, hogy semmit se lehet tenni, a halott pihenjen békében és az élő számoljon le a lelkével ugy, ahogy tud. Rappaport óvatosan és tartózkodva mondott egy-egy mondatot és hol az egyiknek, hol a másiknak adott igazat. Egy óra volt, mire véget vetettek a beszélgetésnek és felizgulva, a meddő fáradtság égő érzésével elváltak és mentek aludni.

Másnap délelőtt, amikor Géza lement reggelizni, bejött az ebédlőbe Zoltán és rövid idővel utána Noszlopy kapitány. Zoltán ült az asztalnál és jó étvágygyal evett. Előtte szikáran és sötéten megállott Noszlopy kapitány és komoran igy szólt:

– Kedves Zoltán, én azért jelentem meg itt előtted, hogy ismeretlen tettest azzal vádoljak, hogy elmult éjszaka, hajnali négy óra tájban behatolt szegény, elhunyt barátom lakosztályába.

Zoltán meglepetve és kérdő tekintettel nézett rá. Noszlopy kapitány sulyos méltósággal folytatta:

– Hajnali négy órakor ébren voltam. Mostanában nem tudok aludni. A ház elhunyt urára szoktam gondolni; váratlan halálára, mely elragadta körünkből; és reszketni szoktam a méltó utód biztonságáért. Tehát: az álom kerülte pilláimat. És ébrenlétemben hallottam, amint a szomszéd lakosztály ajtaja nyilik. Előbb azt hittem, hallucinálok. Majd felugrottam. Kiléptem a folyosóra. Sötét volt. A tettes – gonosz lelkiismeretének sugallatát követve – eloltotta a folyosó lámpáit. Tapogatózva haladtam előre és odaértem a lakosztály ajtajához. Az ajtó nyitva volt. Nyitva, holott én magam zártam be kulcscsal és a kulcsot átadtam neked. -99-

– Te pedig a kulcsot elzártad. Valaki tehát kinyitotta az ajtót. Megdöbbenve állottam meg az ajtóban és gyufát kerestem a zsebemben, hogy meggyujtsam. A dobozt megtaláltam. De mielőtt az első gyufát meggyujtottam volna, a lakosztályban halkan megrecscsent a padló. Valaki jött kifelé. A tetten kapott bünös. Harcra készen megálltam, mint katona az őrhelyén, de a sötét alak, aki most már ijedten rohant kifelé, félre taszitott és gyors lábbal elrohant. Mire a lámpákat meggyujtottam, a folyosó teljesen üres volt, hiába kutattam; és a ház teljesen csendes. Ezt óhajtottam neked bejelenteni.

– Igen, – mondta Géza. – Kár, hogy Noszlopy kapitány nem ütött rögtön lármát. Nagyon hasznos lett volna megállapitani, hogy kinek a viselkedése ad gyanura okot.

– Én – mondta durcásan – annyit megállapitottam, hogy… az első és a második emeleten… látszólag mindenki alszik már.

– Nézzünk azért most is utána egy kissé a dolognak, – mondta Zoltán. – Hátha látunk valamit.

Felállott és egy udvarias mozdulattal meghivta Gézát is a vizsgálathoz. Kimentek a folyosóra.

– Azóta, hajnal óta, senki se járt a két szobában? – kérdezte Zoltán.

Kinyitották az ajtót és bent voltak a két szoba kis benyilójában. Gézának dobogni kezdett a szive. -100- Zoltán előre ment és az első szoba ajtajában megállott.

– Itt, – mondta – nem látszik semmi. Minden ugy van, amint a temetéskor volt. Nem látszik, hogy járt volna itt valaki.

Lemutatott a padlóra. A sima parketten finom porréteg volt és a porrétegbe tisztán és világosan belerajzolódott egy sürün ismétlődő lábnyom. A lábnyomok itt-ott elmosódtak, néhol a szőnyegre vezettek, máshol eltörölték egymást, de annyit világosan meg lehetett állapitani, hogy egyik sorozatuk befelé halad, a másik kifelé.

– No lám, – mondta Zoltán, – hiszen ez egész érdekes. Ha minden jel nem csal, hamarosan meg fogjuk állapitani, ki volt az, aki itt éjszaka előbb óvatosan befelé nyomult, azután ijedten kifelé rohant.

Noszlopy kapitány égő szemmel nézett Gézára. Géza érezte, hogy vörös harag gyullasztja ki a halántékát; de ugyanakkor riadt rémület kalapált a szivében. Odalépett Zoltán mellé, lehajolt az első, világosan látható lábnyomra, gondosan megvizsgálta, azután óvatosan föléje helyezte a lábát. A különbség feltünő és szembeötlő volt. Az összetévesztés lehetetlen. A lábnyom rövid és széles, az ő lába sokkal keskenyebb és sokkal hosszabb. Szótlanul visszahuzta a lábát. Noszlopy kapitány zavart gőggel emelte magasra a fejét és keményen feszegette a derekát, Zoltán pedig hozzájárulóan intett és a maga lábát is föléje tette a lábnyomnak.

– Persze, – mondta – ez egészen másfajtáju -101- láb, mint a mienk. No, majd megtudjuk mindjárt, hogy kié.

Csengetett és Bereczet hivatta. Berecz helyett a felesége jött, egy alacsony, gömbölyü és tiszta, de agyondolgozott asszony.

– Igaz, – mondta Zoltán. – Hiszen az éjszaka már maga nyitotta ki nekem a kaput. Hány óra volt akkor?

– Azelőtt se. Egyszer nyitottam csak kaput, mikor a vendég urat – a doktor urat – kieresztettem.

– Akkor tehát, – mondta Zoltán, – csak a ház lakói között lehet az éjszakai vendég. Minthogy pedig ez kétségtelenül férfi-lábnyom vagy valamelyik inas vagy a szakács vagy Czárán vagy…

Zoltán felhivatta a négy inast és a szakácsot, azután Czáránt és végül Pétert, de kiderült, hogy egyiküknek a lába sem hasonlit az éjszakai vendég lába nyomához. Zoltán mindnyájukat elbocsátotta, egy darabig beszélgetett még Gézával és Noszlopy kapitánynyal -102- a dologról, azután elbucsuzott tőlük és elment. Az ebédnél ismét szóba került az éjszakai látogató. Gyurit rendkivüli izgalomba ejtette a dolog. Magánkivül izgett-mozgott, kombinált és nyomozott: nagyitóüvegekkel, mérőszalagokkal és stopper órával; és ebéd után addig könyörgött, amig Noszlopy kapitány beeresztette a két lezárt szobába. Itt megint lázasan vizsgálódott, azután sötét fontosságu arccal jött ki.

– A tettes, – mondta pedánsan, – munkavezető az arzenál lőpor-osztályában.

– Onnan, – felelte Gyuri, – hogy olyan gyártmányu vastag harisnyát, mint amilyent a lábnyomok tanusága szerint a tettes hordott, csak az arzenál munkavezetői hordanak a veszedelmes munkatermekben.

– Erre nem is gondoltunk: a lábnyomok csakugyan olyan embertől erednek, aki harisnyában járt.

– Mégis boszantó, – mondta Zoltán, – hogy az ember ne tudja, ki járkál éjszakánként a házában. És minek? Miért? Mit akart itt?

Noszlopy kapitány a rendőrséget ajánlotta, Zoltán azonban boszankodó legyintéssel elutasitotta ezt a gondolatot. Minthogy az öreg Molitorné és Marianne nyugtalankodott, be is fejezte a beszélgetést: -103-

– Valami besurranó tolvaj lehetett. Most annyi lopás és rablás történik. Kiadom a rendeletet, hogy ezentul még több lámpa égjen a folyosókon; hogy ki kell világitani a kapualjat is és hogy Bereczék nagyon ügyeljenek.

Egy-két napig esténként mindenki nyugtalan volt és aggódva feküdt le, Noszlopy kapitány pedig fehéren és szikáran bolyongva kisértett a folyosókon, de azután nem történt semmi különös esemény és a Molitor-házba visszatért a nyugalom.

Egy hét mulva sirástól vörösre égett szemmel vánszorgott be Gézához Czáránné.

– Nem elég, – mondta Czáránné fuldokolva, – hogy az uram, ha a rossz órája rájön, meg akar ölni. Fekszik mellettem, egyszerre nekem fordul, ráteszi a kezét a torkomra és azt kérdezi, megfojtson-e, – mert megfojt, – ha kedve tartja. Hanem Zoltán ur még hecceli is.

– Az uram bocsánatot kért tőle az éjszakai lármáért. Ő erre azt felelte, hogy máskor lárma ne legyen, de különben neki semmi köze sincs hozzá, hogy az uram mit csinál. Ahelyett, hogy ráparancsolna, hogy…

Czáránné bágyadtan hálálkodott és ő elindult a Molitor-cég irodái felé. Napok óta készült rá, hogy itt keresi fel Zoltánt, déltájban, amikor félórát -104- bent szokott az irodában tölteni. Most nem akarta ezt a látogatást egy perccel se halasztani. Sietve ment az utcán, a vérében forró akarat pezsgett és ugy érezte, hogy egy nagy próbatétel vágya hajtja előre.

Az irodában bent találta Zoltánt és félperc alatt be is jutott hozzá. Zoltán halk és szeretetreméltó meglepettséggel fogadta. Géza előbb a Czáránné ügyét mondta el. Megkérte Zoltánt, parancsoljon rá Czáránra, hogy bánjon tisztességesen a feleségével. Zoltán szkeptikus udvariassággal hallgatta végig, azután csendes mosolygással felelte:

– Kedves Géza, bocsáss meg, én ebbe igazán nem avatkozom bele, Boldoguljanak, ahogy tudnak.

– Hát akkor megöli. Czárán Andrásné hősi halált halt a világháboruban. De nem is bizonyos, hogy megöli. Talán igen, talán nem. Ez az érdekes benne. Téged nem érdekel: ilyen izgalmas partienál gusztálni?

Elhallgattak. Géza fuldokolva gyürte le a haragját és kétségbeesését. Összeharapta a fogát, hogy a sebzett vivódását el tudja rejteni, egy másodpercre behunyta a szemét, azután lesütött szemmel megszólalt:

– Én körülbelül egy esztendeje vágyódom rá, hogy valakivel… okos emberrel… aki ugyszólván -105- a haute finance-hoz tartozik, beszélhessek. Minthogy te most Magyarország egyik legnagyobb ipari és kereskedelmi vállalatának az ura vagy, azt gondoltam, hiba volna mást keresnem, amikor nálad világosabban látót és élesebb elméjüt ugysem találhatok.

Várakozóan, udvariasan, nyugodt felsőbbséggel nézett Gézára, Géza most a szemébe pillantott. Dideregve rázkódott végig rajta az az érzés, hogy ezzel a hideg és okos felsőséggel szemben ő mindig gyenge és gyermekmódra tehetetlen; de bent valahol, mélyen lent a lelkében, kigyult egy forró és gőgös fenyegetés is. Most vigyázz magadra, mert most még egyszer próbára teszlek és ha ezt az utolsó próbát nem állod meg, akkor jaj neked.

– Arról van szó, – mondta halkan és szándékos egyszerüséggel, – hogy a háboru gazdasági eredményeit röviden igy lehet összefoglalni: akinek volt valamije, annak most többje van, akinek semmije se volt, annak most még kevesebbje van. Ezt ugy-e nem kell magyaráznom? – az állam terheiből a legszegényebb emberre is több jut, mint azelőtt és…

– Ez a processzus, amely minden hadviselő államban egyforma törvényszerüséggel játszódott le, eleinte tehát kellemes lehetett a nagytőkének. Az is volt. A harmadik évben azonban világossá lett, hogy ha ez a folyamat még tovább tart, az a legnagyobb veszedelmet jelenti épen a nagytőkére. A hadviselő államokban a társadalmi rend alapjai inognak meg, – Franciaországban épen ugy, mint Németországban napról-napra világosabbá válik, -106- hogy a régi társadalmi és gazdasági rend annál menthetetlenebb, minél tovább tart a háboru. Ha mostanában véget érne, akkor lehetséges volna még a sima átmenet. Ha néhány évig tart még, akkor válságok és katasztrófák jönnek. A válságokban és katasztrófákban elpusztulnának olyan értékek is, amelyek nekem is becsesek. De a legnagyobb veszedelem a nagytőkét fenyegeti. Csodálatos, hogy eddig – néhány bátortalan, titkos kisérlettől eltekintve – csak épen a nagytőke nem próbálkozott meg a béke megteremtésével, holott minden államban neki van a legnagyobb befolyása. A nagy nyereségek talán mégis csökkentik, ha az itéletének a tisztaságát nem is, de az akaratának a lendületét bizonyosan. Valakinek meg kell inditania a mozgalmat. Valakinek a kezébe kell venni a dolgot. Én itt… kidolgoztam egy tervet… természetesen csak tapogatózó kisérletként, inkább kérésként, mint tolakodó utmutatásként arra… hogyan kellene először a magyar nagytőkének szervezkednie, hogyan kellene azután az osztrákkal és a némettel megállapodnia a szervezkedésre nézve… és hogyan kellene azután a franciával és az angollal összeköttetést keresnie. Lehetetlen, hogy ez az érintkezés – a világ legokosabb embereinek a belátása és találkozása – ne hozza meg a békét. Aki azonban ezt a szervezkedést meginditja és ezt a találkozást előkésziti, az az emberiség egyik legnagyobb jótevője lesz.

Elhallgatott. Kinyujtotta Zoltán felé a teleirt papiroslapokat, amelyeket a kezében tartott. Zoltán átvette a teleirt lapokat és udvariasan végigfutotta őket. Azután felemelte a fejét. Az arca komoly volt, csak keskeny ajkait szoritotta össze ugy, mintha egy halkan mosolygó gondolatot szoritana mögéjük.

– Kedves Géza, – mondta – én attól tartok, -107- hogy a mi felfogásunk alapvető kérdésekben tér el egymástól. Igy: én egyáltalában nem hiszem, hogy társadalmi rendünk felbomlóban lenne. Igen, azokat a tüneteket, amelyekre te hivatkozni szoktál, én is látom; de sokkal kisebb jelentőséget tulajdonitok nekik, mint te. A társadalmi rendünk igazi alapja tökéletesen érintetlen.

Géza kérdő mozdulatot tett. Zoltán bólintott, mint aki egy kis türelmet kér a válaszadásra.

– Előbb meg kell neked mondanom, hogy te és mindazok, akik ugy nézik az emberiség fejlődését, mint te, alighanem egy döntő jelentőségü logikai hiba áldozatai vagytok. Ti azt mondjátok: a rabszolgaság után jött a jobbágyság, a jobbágyság után jött a látszólag szabad, de gazdaságilag megláncolt bérmunka, ez után jönnie kell a gazdasági láncaitól is megszabadult, valóban szabad, teljes jövedelmet élvező, szociális munka korszakának. Igy van?

– Hátha nincs igy? Mi okod van rá, hogy a történelemtől ilyen következetességet vársz? Nem a vágyaitokat magyarázzátok-e bele a történelembe vezető principiumnak? Hátha egy uj rabszolgaság korszaka jön a mi korunk után?

– De ha igy fogalmazom meg, talán kevésbé hevesen tiltakozol ellene: előbb jön az összeomlás, azután jön az anarchia, azután jön az uj rabszolgaság?

– De hátha az emberiség történelmében működő immanens akarat épen ezt akarja? Hátha az egész háborunak ez a mélyebb értelme? -108-

– Most engedd meg, – folytatta Zoltán – hogy megmondjam, mi az én véleményem szerint a társadalmi rendünk igazi alapja. Igazi alapja társadalmi rendünknek az uralkodó rétegnek az az elszántsága, hogy a hatalmat a kezéből ki nem adja, Amig ez az elszántság megvan – pedig ez megvan – addig a társadalmi rendünk sziklára épült. Hogy az uralkodó réteg a maga uralmának milyen nevet ad, az mellékes. Az is mellékes, hogy a maga uralmának az igazi természetére nézve téved-e vagy nem. A fontos az, hogy belül érezze az uralomhoz való jogosultságnak azt az elszántságát, amelyet csak a faji öntudat adhat meg.

– Az. Te talán kételkedel benne, hogy Európában, sőt az egész fehér emberiségen belül két faj van és csak kettő van: az uralkodó faj az egyik, a szolgáló – ha ugy tetszik: elnyomott – a másik.

– Nincs igazad. Soha nem próbáltál még egy katonacsapatot ugy végignézni, hogy csak az arcokat nézed és az arcokról próbálod megállapitani, melyiknek a karján találod ott, ha lenézel rá, az önkéntesi zsinórt. Próbáld meg; ugyszólván soha se fogsz tévedni. – Ismerem az ellenvetéseiteket, – sajnos, nem vehetem őket komolyan. Annak az embernek nem azért hiányzik az arcáról a gondolkodás jegye, nem azért durva képü és elállatiasodott tekintetü, mert rosszul táplálkozik, kemény munkát végez és sanyaruságban nőtt fel, hanem azért kell rosszul táplálkoznia, kemény munkát végeznie és sanyaruságban felnőnie, mert hiányzik az arcáról a gondolkodásnak a jegye, mert durva képü és -109- elállatiasodott arcu. Más faj. És én épen olyan kevéssé vagyok hajlandó a hatalmam egy részéről a javára lemondani, mint ahogy a lovaimnak és az ökreimnek nem vagyok hajlandó beleszólást engedni abba, hogyan intézzem az egyéni életem és állami életünk ügyeit.

– A lovaid és az ökreid – mondta nehéz lélegzettel – nem tudom, összeálltak-e már valaha, hogy egy kissé majd felhuznak téged a legközelebbi lámpavasra. De hogy ez a másik faj össze tud állni ilyen célokra is, abban bizonyos vagyok.

– Ah igen, – felelte Zoltán könnyedén. – Elébem vágtál, különben már megmondtam volna: a faji érzés természetesen nem elég erős arra, hogy az uralmon lévőkben különösen erős szexualitást fékezze és irányitsa. A gyarmatokon fehér férfiak még fekete nőkkel is összeadják magukat; és fehér nők nem zárják be a hálószobájukat itthon se egy néger előtt, aki pedig világos módon csak egy lépcsőfokkal áll magasabban a majomnál. Ha tehát odalent, a társadalom mélységeiben már sok az uri bastard és idefent sok a csökkent értékü mesztic, akkor jönnek azok a történelmi korszakok, amikor forradalmi átalakulások rázzák meg a társadalmat. De a forradalom lényege és mindig egyetlen igazi eredménye ez: az uralkodó faj tisztátlan vérü tagjaitól megszabadultan és a mélységbe tévedt néhány igazi fiával meggyarapodva változatlanul uralkodik tovább a szolgaságra született alantas faj felett.

– Mi? Látod, a mi esetünk téged is meggyőzhetne róla, hogy igazam van. Mi nyolcszáz esztendővel ezelőtt Németországból jöttünk, ott is az uralkodó fajhoz tartoztunk, itt is ahhoz tartozunk; -110- akárhová mentünk volna, ahhoz tartoznánk. Nemzet és ország igen tiszteletreméltó formái, de csak formái az egy lényegnek: annak, hogy az egyik ember uralkodásra termett, a másik nem. Az Európa felett uralkodó faj természetesen sok mindenféle vér összeömléséből alakult ki; de hiszem, hogy eredetileg – már a neanderthali ember korában – megvolt az uralkodó fajnak egy egységes ősi alaptipusa és bizonyos vagyok benne, hogy a különböző változatok összeolvadása épen most megint azon dolgozik, hogy egész Európában, sőt az egész fehér emberiségben egységes uralkodói tipust olvasszon ki. Ha akarod tudni a véleményemet: ezzel vajudik most a történelem. És ezt a történelmi folyamatot fel nem tartóztathatja a közénk tévedt meszticeknek a faji tudat, a fajgőg hiányából természetesen következő lelki ingadozása és intellektuális kapkodása.

Géza elpirult és azután elsápadt. A szive egy másodpercre mintha meg akart volna állni. Lassan kiegyenesedett.

– Azt hiszem, – mondta összeszoritott foggal – akkor csakugyan hiába jöttem. Veled másképen kell leszámolni. És bizony mondom neked: ennek a leszámolásnak is eljön a napja.

– Én nagyon örülök neki, hogy eljön, – felelte Zoltán mozdulatlan arccal. – Ideje volt. Az uralkodó faj számára az uralkodás eszközei közé tartozik néha az engedékenység és a szelidség is: humanizmus, szociálpolitika és amit akarsz; de minthogy ez csak eszköz, természetesen abban a percben félrelökődik, amelyben más világtörténelmi szellő fuj és amelyben más eszközre van szükség. Szociálpolitika a munkásnak és a parasztnak: amig lehet. Gépfegyver: amikor kell. Hidd el nekem, -111- hogy a gépfegyvert sokkal könnyebb lesz alkalmazni, egyszerübb, világosabb, kellemesebb.

A Géza arcán végighömpölygött a lángtajtéku harag. Rekedt hörgés tört ki a torkán; valami irtózatos és megsemmisitő válaszra készült; ekkor azonban kinyilt az ajtó és Kunovics lépett be a szobába.

A cvikkere felett egyikről a másikra nézett és készen állott a visszavonulásra.

– Dehogy, – felelte Zoltán. – Ellenkezőleg: érdekes lenne hallani az ön véleményét is.

Egy mozdulattal beljebb hitta, azután elmondta neki a Géza tervét. Pontosan és korrektül elmondott mindent, egy-két gyenge részletnél még ki is korrigálta a Géza propozicióit. A maga véleményéről hallgatott.

– Eddig van? – kérdezte Kunovics Gézához fordulva. – Eddig, – felelte Géza.

– Van ebben igazság, – mondta kis fejbólintásokkal. Most már jobb volna, ha vége lenne a háborunak. De még csak az kéne, hogy mi a békéért kezdjünk dolgozni. Egyszerre hazaárulók lennénk. Nekünk hadikölcsönt kell jegyezni… nekünk muszáj milliókat keresnünk…

– Ami pedig a társadalom felbomlását illeti… nem bomolhatik ugy fel a társadalom, hogy egy okos ember, mondjuk félmillió koronát évenkint meg ne keressen benne.

Zoltán ránézett Gézára. Géza sápadtan nyult az irásai után, szótlanul elbucsuzott tőlük és elment. Jéghideg dermedtséget érzett a szive körül és ugy érezte, sirva kell fakadnia. -112-

A halltól jobbra és balra három-három teremben a Molitor Árpád gyüjteményei voltak: képek, szobrok, porcellánok, fegyverek és sok minden egyéb holmi, amit Molitor Árpád évtizedekkel ezelőtt, a föld körül tett utján összevásárolt. Zoltán a képek és szobrok egy részét megtartotta; néhány képet és szobrot azonban, a porcellánok nagy részével és a többi gyüjteménynyel együtt eladott. A jobboldali három terem igy megüresedett. Ezt a három termet ő azután a maga izlése szerint berendezte fogadó-termeknek. A falakat sötétvörös, majdnem fekete selyemmel behuzatta, néhány képet és szobrot vásárolt, a szobrok és a képek vagy meztelen nőket vagy szerelmi jeleneteket ábrázoltak. A padlón sötétvörös posztószőnyeg volt. Két terem butorzata alig állott másból, mint óriási diványokból és karosszékekből, a harmadik teremben asztalok is állottak. A ház lakói közül csak Noszlopy kapitánynak volt bejárása a termekbe; a nők annál inkább óvakodtak belépni, mert Zoltán nemcsak férfilátogatókat fogadott itt, hanem női látogatókat is, gyakran többet egyszerre. Ezek a látogatók rendszerint a hall elkerülésével, a kert felől jöttek be, de egyre gyakrabban lehetett a főlépcsőn is ismeretlen nőkkel találkozni, akik vagy a Zoltán elsőemeleti szobája felé tartottak, vagy onnan jöttek. Hamarosan kitudódott egyébként, hogy a Zoltán férfivendégei gazdag urak és hogy a harmadik teremben, amelyben asztalok is álltak, nagy éjszakai kártyázások folynak.

Április elején egy délelőtt Péter szórakozott, feldult arccal tett, vett a Géza szobájában. -113-

Péter szórakozottan ránézett, azután tisztelettel kihuzta magát és elmélyedten csóválta meg a fejét.

– Nem teszik tudni? Az éjszaka. A képviselő ur. Hajnalig kártyáztak. Egy milliót nyert.

– Dehogynem, százados ur. Az inasok mind tudják… Ha én egyszer csak negyvenezret…

Péter fájdalmasan töprengve csóválta a fejét és töprengő vágyódásában egészen elbágyadt. Géza jóindulatu szigorral rászólt:

– Ugyan Péter, szedd már össze magad. Hát aztán? Nem olyan nagy dolog az a pénz.

Géza elhallgatott. Ennek a derék, szegény fiunak igazán hiába próbálja ő most azt bizonyitani, hogy a pénz nem hatalom. Ez negyvenezer koronáért éppen most készül eladni magát, az otthon hagyott szeretőjét, a szeretőjének otthon hagyott két gyerekét. Elfordult tőle. Péter azonban tovább is ott állott és előtte és egyszerre halkan megszólalt:

– Meg, – felelte Péter sápadtan. Tessék elhinni, nem birom én – nem birok én ellentállni.

Géza elment otthonról. Amikor délben hazajött, Berecz-cel találkozott. A rendőr szalutált neki. -114-

– Tetszett már hallani, százados ur? – kérdezte nyomott és szórakozott alázatossággal.

Berecz nézett rá, nem mond-e véleményt. Géza hallgatott. Erre ő gyors ütemben megbiccentette néhányszor széles, nehéz fejét és igy szólt:

– Az egyik a kártyán nyeri a milliót. A másik a börzén. A harmadik a zsiron. A negyedik a buzán. Mink meg, százados ur, ki odakint, mint a százados ur, ki idehaza, mint én, őrködünk, hogy a rabolt milliót el ne rabolja valaki.

Géza meg akar szólalni. „Az fontos az, hogy a kötelességünket teljesitsük.“ – „Nem szabad tulozni Berecz; a keserüség ne tegyen bennünket igazságtalanokká.“ – „Azokra a milliókra nem lehet azt mondani, hogy rabolt milliók.“ – Valami effélét akart mondani, de a gondolatát rögtön bágyadt szégyenkezés követte, hogy effélét akart mondani. A kártyán vagy börzén nyert millió és a Berecz József mezitláb járó gyerekei között nincs a kiegyenlitésnek semmiféle bölcsen polgári lehetősége. Hogy tehát mit cselekedjünk Berecz József? Mit tehetnénk mást, – csikorgassuk a fogunkat. A magamét én is csikorgatom, hogy szinte szikrát hány.

Könnyü mozdulattal rátette a kezét a Berecz vállára, ezzel a mozdulattal elbucsuzott tőle és tovább indult. A szobájába felfelé menet azon gondolkozott, mit tehetne még ezért a Berecz-családért. Egy héttel ezelőtt átadott pár száz koronát az asszonynak azzal, hogy vásároljon a gyerekei számára ruhát és ennivalót. Most még pár száz korona kellene, – inkább pár ezer, mint pár száz. Pár ezer koronával talán Lindwurm Pétert is ki -115- lehetne menteni a házasságból. Mennyi kellene hozzá? Tizezer elég lenne. Néhány ezer koronával el lehetne küldeni hegyek közé Kovács Janit is, akit hegyi szanatóriumok csak betegnek akarnak elfogadni, pincérnek nem. Neki azonban pár száz koronája is alig van; a pénzét rögtön elosztogatja; gondolkozás nélkül odaadja a legelső embernek, aki kéri. Lelkifurdalást szokott érezni, ha pénz van a zsebében. – Most egyszerre forró és kinzó vágya támadt nagy vagyon, nagyon sok pénz után.

Vacsorán ott volt Rappaport. És a vacsoránál megjelent Zoltán is, aki az utóbbi időben nem igen evett a közös asztalnál. Nyugodt volt, felsőbbségesen és halkan jókedvü, mint mindig. Amikor az elmult éjszakára terelődött a beszélgetés, elmondta, hogy csakugyan sokat nyert: nem egészen egy milliót, de majdnem annyit. Kilencszázhatvanezer koronát. A tegnapi százezer koronás nyereségével együtt többet egy milliónál.

Ennek az összegnek egyik felét egy régi milliomos veszitette, a másikat egy uj, akit a háboru tett gazdaggá. Azután a részleteket beszélte el, miközben Noszlopy kapitány elbűvölt előkelőséggel állapitotta meg néhányszor, milyen hidegvérrel és milyen uri módon viselte Zoltán a szerencse ingadozásait. Néhány másodpercre csend támadt. Ebbe a csendbe egy reszkető sóhajtás hangzott bele:

– Magának nem volna rá kedve? – kérdezte udvariasan. – Egyszer szerencsét próbálhatna.

Zoltán udvariasan tudomásul vette a választ, azután tovább beszélgetett a többiekkel. Nemsokára elbucsuzott és elment. Ma éjszakára ismét vendégeket várt. Hamarosan Noszlopy kapitány is utána ment és tiz óra tájban Ágnes, Géza és Rappaport egyedül maradtak a könyvtárban. Ágnes magába sülyedve, komor és sötéten lángoló arccal ült, Géza is hallgatott. Rappaport tartózkodó és óvatos arccal nézett egyikükről a másikukra és kereste azt a szót, amelylyel megkezdheti a beszélgetést. Ágnes egyszerre megszólalt. Az ajtóra mutatott, mintha utána mutatna az eltávozott Zoltánnak és gőgtől kinlódó arccal ezt mondta:

– Miért jött ma este haza vacsorázni? Hogy megcsillogtassa a szemem előtt a millióit. „Nem volna-e kedve egyszer szerencsét próbálni?“ Mert tudja, hogy szeretnék, hogy szeretnék gazdag lenni.

– A vidáman mosolygó nőcskéit fel és alá járatja itt a lépcsőn, hogy találkozzam velük. Diabolikus kéjtanyát rendeztet be itt a lábam alatt.

– Hogy hátha meggondolnám a dolgot. Hogy hátha a kérés után és hátha az arcátlan fenyegetés után ez megszéditene. Hogy hátha igy még egyszer beereszteném magamhoz, vagy lebódulnék hozzá. Csak egyszer még, – azután: kinevetni, kirugni, rámtaposni.

Géza meghökkenve nézett Rappaportra. Rappaport -117- azonban feszült figyelemmel hallgatta Ágnest.

– De azt nem, uram, – mondta a kevély haragtól rekedten Ágnes. – Én nem vagyok rabszolga. És ha kettőnk közül valaki sebet kapott, az te vagy, és aki ebbe belepusztul, az te leszel. Ohó, fenyegetni? Egy ostoba öreg embert el lehetett tenni az utból, amikor szükség volt rá. De engem? Én itt maradok… és ha lassu tüzön sütnének, akkor se…

A hangja megcsuklott; a lélegzete elakadt; és fuldokolni kezdett. Rappaport felugrott és hozzálépett. Ágnes levegő után kapkodott és egy határozott mozdulattal elháritotta magától a Rappaport gondoskodását. Nehezen és gyötrődve vivódott azokkal a szavakkal, amelyek az ajkára tódultak. Egyszerre felállott, Rappaport felé fordult és lázas kézmozdulatot tett Géza irányába.

– És ha végre tudni akarja – szólt görcsben vonagló állkapcsokkal, – hogy mi az, ami őt… én nekem… még mindig idegenné teszi, én most megmondom. – Hogy akkor éjszaka, amikor én olyan irtózatosan tévedtem, ő látta, hogy amaz bejön hozzám. És nemcsak látta. Tudta is, hogy ezt nem volna szabad türnie. Tudta, hogy oda kellene jönnie és ki kellene őt tépnie tőlem. És mégsem tett semmit, hanem gyáván engedte, hogy –. Ezért van, hogy én, ha ránézek… hideg haragot és gyülöletet és lenézést…

A hangja elcsuklott. A két kezét az arcára csapta és nem lehetett tudni, hogy felcsukló hangja a harag hangja-e, vagy a kétségbeesett zokogásé. A két kezével az arcán mozdulatlanul állt egy ideig, azután kisietett. Rappaport utána ment, de nemsokára visszajött azzal, hogy Ágnes bezárkózott a szobájába. Lefekszik; aludni akar. -118-

– Te bennünket ki akartál… össze akartál barátkoztatni? – kérdezte Rappaporttól.

– Igen. Ő belőle csak ugy árad valami taszitó megvetés. Furcsa. Inkább nekem volna jogom…

– Óh, igen, – felelte Géza fanyarul. Ha te nem volnál belébolondulva ebbe az uj morálba, amely ahelyett, hogy erkölcsileg kiseprűzné, amint illik, szentté avatja azt a kisasszonyt, aki egy fiatal urat bocsátott magához, akkor te is…

Homlokára tapasztott kezének az ujjaival intett, mintha azt akarná mondani, hogy nem akarja a régi vitát előlről kezdeni. Rappaport hallgatott egyideig, azután óvatosan, de elszántan megszólalt:

– Bocsáss meg, Géza, őszintén meg kell mondanom, hogy… te vagy a bünös. Te vagy a bünös azért, mert hiszen te… te szerelmes vagy belé.

– Én három éve látom ezt. Eleinte még kérdeztem, miért élsz te szerzetesi életet, azután lassanként megértettem. Nem akarod bevallani, de a vérednek minden cseppje és minden idegszálad tele van ezzel a vágyódással. Ezt az érzelmet kiszoritod a tudatodból. Meg vagyok róla győződve, hogy a… hm… a betegségedhez is ezen a ponton lehetne hozzáférkőzni.

– És az, amit magad ellen vétettél, annál sulyosabb, mert ugyanakkor ellene is vétettél. Mert -119- csak a vak nem látja, hogy ő épen olyan szerelmes beléd, mint te ő belé.

Géza gunyosan fölnevetett, azután belehajtotta a fejét a két kezébe. Sokáig hallgattak; Géza végre felállott.

– Eredj haza, öreg őrült, – mondta gyöngéden – és álmodjál szép dionizoszi álmokat egy gyökeresen megpszichoanalizált emberiségről. Mit szólnál egy olyan elmélethez, hogy nemcsak a csecsemő cselekedeteit irányitja a szexualitás, mint mestered tanitja, hanem a szexualitás szabályozza az égitestek mozgását is? Hm? – Én is megyek fel… és jeget rakok a fejemre… mert a fájdalom… olyan rohamokat intéz a koponyám ellen… hogy mindjárt darabokra reped tőle…

Tántorogva indult az ajtó felé és vakon tapogatózott ki a folyosóra. Rappaport felkisérte a szobájába, csengetett és megvárta, mig jeget hoznak; habozva állott a Géza ágya mellett egyideig és készült rá, hogy mond valamit; azután halkan elment. Géza behuzódott a jégtömlői mögé, dermedten türte a fájdalmait; az éjszaka haladt előre és a fájdalmai végre szünni kezdtek.

Tizenegy óra tájban felébredt. Fáradtan csengetett. Az ajtó kinyilott és az ajtóban megjelent Péter.

– Azért kérem, mert Noszlopy kapitány ur átkozódik itt az első emeleten. Azt mondja, az éjszaka megint ott járt valaki. Most épen engem -120- hallgat ki. Hadd megyek vissza hozzá, – tessék megengedni – különben azt hiszi, én voltam.

Péter elment és Géza bágyadtan nézett utána. Már megint itt járt valaki. Ki lehetett? Amikor az első kutatásnál beléptek a Molitor Árpád szobájába, az ő szive eszeveszetten dobogott. Miért? Azt gondolta egy másodpercre, hogy Zoltánt vitte oda a lelkifurdalás áldozata szobájába? Zoltán azonban nem lehetett. A lábnyom egészen más volt, mint a Zoltáné. Kié volt? Ki van ebben a házban, akit valami vágy vagy fájdalom éjszakánként odahajt a halott szobájába? És hátha nem ebben a házban lakik? Hogyan jutott be akkor? És miért lopta be magát sötét éjszaka?

Géza felkelt és szórakozottan öltözni kezdett. Öltözködés közben az éjjeli szekrényére nézett és szórakozott tekintete ujra meg ujra végigsiklott az éjjeli szekrény üveglapján. Mi az, ami szórakozott tekintetét mindig visszavonzza erre az üveglapra? Figyelemre kényszeritette magát és végignézte az éjjeli szekrényén heverő tárgyakat. Három könyv. Néhány levél. Vizespohár, amelyet Péter este bekészitett. Pénztárca. Szivartárca, Zsebkés, Pisztoly. Mi az, ami ezen a pisztolyon olyan különös? Közelebb hajolt hozzá és egyszerre halkan felkiáltott. A kis ismétlő pisztolynak, amelyet ő mindig magánál szokott hordani és esténkint rátesz az éjjeli szekrényére, a biztositó zárja nyitva van. Hogy lehet ez? Ő a pisztolyt mindig el szokta zárni; éjszaka, ha leteszi az éjjeli szekrényre, még külön is megnézi, el van-e zárva. Tegnap – a fájdalom bódultságában – kinyitotta volna? Lehetetlen. Rappaport nyitotta volna ki? Nem, hiszen az egész idő alatt az ágy másik oldalán állott. Ki nyitotta hát ki? Töprengve bámult -121- a pisztolyra, azután óvatosan körülnézett a szobában. A szive megdobbant. Tegnap este – mint mindig – a szekrény előtt állott egy szék a másnapi fehérnemüjével, amelyet Péter ki szokott késziteni. A szék most be van tolva a szekrény mellé; a fehérnemü egy része lehullott róla. Ki tolta be a szekrény mellé ezt a széket? Valaki, akinek utjában volt?

Egy inas hozta a reggelijét. Étvágytalanul enni kezdett és aggódva vizsgálta végig ujra meg ujra a szobát, nem lát-e rajta más változást. A szoba azonban egyébként olyan volt, mint este. Nemsokára jött Péter. Az arcán becsületes bosszankodás volt.

– Mondd csak Péter, – kérdezte Géza, – te ma délelőtt nem jártál még idebent?

– Nem, százados ur, – felelte Péter. Nem tetszett csengetni. És tudom, hogy százados ur jeget hozatott; fáradt lesz.

Géza szórakozottan elolvasta a lapokat, kedvetlenül szivarozott, azután lement az ebédlőbe. Nemsokára jött Zoltán és Noszlopy kapitány is. Noszlopy kapitány elmondotta, hogy három óra tájban arra ébredt, hogy valaki jár a folyosón. Minthogy csak két órakor vonult vissza, – Zoltánnal egyidőben – mélyen aludt és pár percbe került, mig az álmosság bilincseit le tudta rázni magáról. Mikor a folyosóra kirohant, a folyosó sötét volt. A sötét folyosón hallgatózott és hallotta, amint a folyosó másik végéről léptek közelednek, egy másodpercre megállnak, azután elmenekülnek. Hogy lefelé a lépcsőn vagy felfelé, azt nem tudja megmondani. Ő a villamos lámpákat rögtön felcsavarta, nyomozást -122- inditott a házban, de mindenütt teljes nyugalmat talált. Géza nemsokára közbeszólt:

– Nagyon helyes, – mondta Géza. És most legalább nyugodt vagyok. Valaki bent járt az éjjel a szobámban. Most tudom, hogy te voltál.

– Én nem voltam bent, – mondta Noszlopy kapitány feszesen. Csak benyitottam. Lámpát gyujtottam. Benéztem. Aludtál.

– Ünnepiesen kérlek, – mondta remegő hangon, – tedd meg azokat a biztonsági óvintézkedéseket, amelyeket javasoltam. Az nem elég, hogy a szobád ajtaját most már bezárod éjszakára. Elhunyt barátom emlékére könyörgök, – ne mulassz el semmit, ami drága életed biztonságára szolgál.

Zoltán elmosolyodott és felhatalmazta Noszlopyt, hogy ő rendelje el mindazt, amit szükségesnek lát. Noszlopy kapitány ebéd után – Gyuri társaságában – lázas munkához fogott. Részletes tervet dolgozott ki a ház biztonságának a tökéletessé tételére és rögtön hozzálátott a terv végrehajtásához. Zárakat cseréltetett ki, ajtókat vasaltatott meg, lakatokat rakatott fel és végül szerződtetett három embert a ház őrzésére. Az egyik a kapubejárat alatt tartozott éjjel őrködni, a másik a kerti bejárat felől, a harmadik pedig tartozott a lépcsőházban tanyázni és óránkint végigjárni a két emeletet, nem lát-e valami gyanus dolgot. Az őrjárás pontosságát -123- mindakét emeleten ellenőrző órák bizonyitották.

Gyuri ezenkivül még különböző ravasz védelmi eszközöket ajánlott – elektrotechnikai és kémiai csapdákat a gonosztevő számára – de Noszlopy kapitány ezeket az ajánlatokat elutasitotta. A védelmi rendszer életbe is lépett. Noszlopy kapitány méltósággal kommandirozta és gondosan ellenőrizte három főnyi védőcsapatát; éjszakánként szigoruan portyázott maga is a folyosókon és a következő hetekben nem is történt semmi különös dolog a Molitor-házban.

A május tizedikéről tizenegyedikére virradó éjszakán Noszlopy kapitány hajnaltájban végigjárt a csendesen alvó házon és hangos kiáltással állott meg a földszinti kártyateremben. A kártyaterem három nagy ablaka közül kettő be volt csukva, a harmadik azonban csak be volt hajtva. Az alsó üvegtábla darabokra törten hevert a földön. Valaki az ablakon át bejött a kertből, azután az ablakon és a kerten át elmenekült.

Noszlopy kapitány felrántotta az ablakot és bőszült orditással hitta azt az őrt, akit ő a kert felől való bejárathoz állitott. Az őr nem jött. A haragos kiáltozásra azonban az utca felől bejött Berecz, aki itt a környéken posztolt. Noszlopy kapitány nagynehezen megérttette vele, miről van szó. Bereczczel együtt azután megállapitották, hogy az őr elhagyta az őrhelyét, mert a szomszéd házban egy szobalánynyal barátkozott és hogy az őr távollétében valaki a kert felől – a nyitott kapun és a benyomott üvegü ablakon át – bejött a kártyaterembe. -124- Hamarosan megállapitották azt is, hogy a kártyateremből eltünt egy almanagyságu, régi arany óra, az öreg Molitor Árpád óragyüjteményének egyik szép darabja. Az őrt, aki idővel előkerült, Noszlopy kapitány rögtön elcsapta, a tolvajnak azonban semmi nyoma se volt. Noszlopy kapitány az esetet korán reggel bejelentette a rendőrségen, délben pedig közölte Zoltánnal. Zoltán figyelmesen végighallgatta, azután igy szólt:

– Ez a felfedezés voltaképen nagyon megnyugtató. Ha csak egyszerü tolvajlásokról van szó, – Istenem, hadd mulassanak.

– Nem ugy van, – szólt hevesen Noszlopy kapitány, – az én házam az én váram.

– Hiszen hogy ha te szives lennél védelmi szervezetünket tökéletesiteni –?

Noszlopy kapitány ezt megigérte és jelezte, hogy két megmaradt emberén kivül még három embert szerződtet a védekezés céljaira. Géza ekkor ránézett Zoltánra és halkan igy szólt:

– Ha tiz nem elég, huszat, ha husz nem elég, ötvenet, – kiáltotta Noszlopy kapitány.

Noszlopy kapitány hevesen akart válaszolni, de Zoltán egy mozdulattal elébe vágott:

– Géza azt akarja mondani, hogy ez is a társadalmunk felbomlásának a tünete – mondta nyugodtan. -125-

– Vakok vagytok ti, hogy ezt nem látjátok? – szólt Géza a keserüségtől reszkető hangon. – Berlinben naponta háromszáz betörést állapitanak meg hivatalosan. Azt hiszitek ti, hogy azt a folyamatot, amelynek a külső jelei ezek a dolgok, őrökkel meg lehet állitani?

– Kedves Géza, – mondta Zoltán nyugodtan, – mi már csak könyvekben olvastuk, de az apád gyermekkorából még emlékszik arra az időre, amikor a nagy magyar alföldön egészen más fajtáju statárium volt kihirdetve, mint amilyenek a mostaniak. – Ti, amikor a háboru utáni időkkel rémitgettek bennünket, azt szoktátok mondani, hogy akkor a háborus rend megszoritásai nem lesznek meg többé; lehull a kezekről a haditörvények ércbilincse, egyszóval nem lesz statárium. – Hát én mondok neked valamit: sokkal kérlelhetetlenebb rendcsináló uralom lesz az, amely a háboru után jön, mint a mostani. A mostani: enyhe, habozó, lágyszivü, inkonzekvens, egyszóval demokratikus. De mi meg fogjuk érni azt, hogy az Andrássy-uton állnak az akasztófák és azokra huzzák fel azt, aki egy skatulya gyufát ellopott.

– Megérjük? – kérdezte azután halkan és rekedten. Megéri, aki megéri.

– Ebben látod, neked van igazad, – felelte Zoltán derülten és filozófusan.

Az ebéd azután véget ért és Géza keserü kedvben ment el hazulról a Palota-szállóba. Néhány asztalt kitettek már az épület elé a Dunapartra. Géza kiült az enyhe napsütésbe és beteg fáradtsággal melengettette magát. Rappaportra várt, Rappaport azonban nagyot késett. Négy óra -126- régen elmult, mire lelógó keskeny vállal, szürke arccal megjelent.

Rappaport ferdén és fájdalmasan elhuzta keskeny száját és kimerülten felelte:

– Azonnal… egy percre elmegyek… egy kis hideg vizzel felfrissitem az arcomat.

Bement a hotel épületébe. Pár perc mulva visszajött. A vállát most már egyenesen hordta és az arca megint rózsás volt.

– Mi van te veled? – kérdezte Géza csodálkozva. Időről-Időre összeroppansz… és egy kis hideg viz azután csodákat művel nálad. Autoszuggesztio. Azt hiszem, inkább neked lenne idegorvosi kezelésre szükséged, mint nekem.

– Egyikünk idegrendszere se valami tökéletes egészségü szerkezet, – mondta tartózkodó mosolygással Rappaport.

Rappaport a nyelvével megnedvesitette a felső ajkát, félrehajtotta a fejét és bizonytalan mozdulatot tett maga elé.

– Idejött hozzám ez a Kovács Jani. Van, mondja, egy nagy kérése. Tessék, mondom én. Hogy az ő felesége nem érzi jól magát… köhög… megengedném-e, hogy eljöjjön hozzám, – most olyan nehéz orvoshoz jutni. Ne jöjjön el hozzám, mondom én, hanem majd én megyek el hozzá és megvizsgálom; akár rögtön is mehetünk. Kovács Jani szabadkozott, de azután mindjárt elindultunk. A Szondy-utca -127- végén laknak, két szobában. Ők ketten, meg a négy gyerek. Az asszonyt kikopogtatom… de hiszen ugyis tudtam előre… teljesen leromlott szervezet, negyedfél évig a kemény munka, a négy gyerek… a köpetét, igaz, nem vizsgálhattam meg… de a tébécé csak ugy orgonál már a bordái között… sokkal gyorsabban fog dolgozni, mint a férjén, akitől megkapta… félév mulva a bal tüdejéből már csak rongyok lesznek meg.

– Dehogy nem. A tuberkulózis nem betegség, – szegénység. Azonnal a hegyek közé. Bő táplálkozás. Pihenés. És persze szigoru elkülönités, – mondta Rappaport a tanácsot adó orvos kenetes üzleti hangján.

Rappaport kinosan elmosolyodott. A felső ajkát magasra felhuzta ugy, hogy a mosolygása fájdalmas vigyorgás lett.

– Persze, hogy ezt mondtam, – felelte kissé keserüen. És azonkivül azt, hogy a gyerekeikhez nurse-öket szerződtessenek és a francia pezsgő élvezetét ne hajtsák tul, továbbá a tengerparton is épitsenek egy villát és siessenek hadikölcsönt jegyezni.

– Bocsáss meg, – mondta Géza. – De az orvosi tanácsaidat ugy mondtad el…

– Mint ahogy az orvostudomány elmondja annak a százezer meg százezer betegnek, akit rászabaditottak most embertársaikra. A háboru után egy olyan tuberkulózis járvány jön, amilyen a középkor nagy járványai óta nem volt.

– Ötszáz koronát tudnék adni, – felelte Rappaport – és minden hónapban százat.

– Csak az ötszáz kell, – mondta Géza. – Nekem is van ötszáz. Ezerrel el tudjuk őket helyezni, – nem?

– Én azután egy évre átengedem a Kovács-családnak azt a tizenkétezer koronát, amelyet a Molitor-vagyonból kapok. Hiszed, hogy ez elég lesz?

– Kovács Janinak nem kell tudnia, honnan jön a pénz. Majd mondunk neki valamit. De te még ma táviratozol valahová… a hová jónak látod… a Tátrába… szóval, hogy elhelyezzük őket.

– Látod Rapp, – mondta, – ilyen bünök azok, amelyekkel az ember minden nap megterheli a lelkét; mi hónapokkal ezelőtt tudtuk már, hogy ez a Kovács Jani beteg, – langyos jóindulattal és bágyadt kényelemmel csináltunk is valamit, hogy hegyek közé jusson, – amikor a dolog nem ment, akkor nagyon sajnálkoztunk és elhatároztuk, hogy majd másképen segitünk rajta, – egyik hét eltelt a másik után, – és mert a mi jóságunk olyan kényelmes volt és a szeretetünk olyan bágyatag és mert nem álltunk meg ennél az egy esetnél és mert nem kapaszkodtunk beléje foggal és körömmel és nem orditottuk, de hogy az emberek konok dobhártyája -129- megrepedjen tőle, hogy Kovács Jánoson segiteni kell, – vagyis mert kényelmesek voltunk: azért most már Kovács Jánosné is köhög.

– Azt hiszem – mondta Géza, – hogy egy kissé mégis igaza van Ágnesnek: a jézusi szivhez napoleoni akarat kellene.

– Vagy pedig – mondta Géza – igazán jézusi áldozatkészség. Ha el akarom az erőszak veszedelmeit kerülni, vagy ha nincs bennem elég erő az uralkodásra, akkor legalább azt kellene tudnom, ahhoz kellene értenem, hogy martirrá legyek. – Én most már négy hete járok lapoktól politikusokhoz és miniszterektől grófokhoz. Uram, a társadalmunk fölbomlik. Tegyünk valamit. Én kidolgoztam egy tervet, hogyan kellene a háborunak véget vetni és különböző terveket arra, milyen intézkedésekkel kellene a társadalom feloszlását meggátolni. A vállukat vonogatják. Vagy egy ökör felsőbbségével lemosolyognak vagy baromi butaságu bölcseségekkel válaszolnak. Igazuk van.

– Igazuk van, – mondta Géza hevesen és keserüen. „Kidolgoztam egy memorandumot“. Memorandum! Egy ember, aki mindazt érzi és látja, amit én és memorandumokat dolgoz ki, ahelyett, hogy tenne valamit, az nem érdemel mást. Tenni valamit! Cselekedni! Kigondolni valami lángelméjü és hallatlan cselekedetet, a galamb szelidségével és a kigyó ravaszságával végrehajtani, érte a halált elfogadni, de a cselekedet dördülésére odafigyelő emberiségnek az arcába kiáltani, hogy…

– Ezt. Ilyesmit. Elvonulni a pusztába és igérni, hogy utánam jön valaki, aki tüzzel keresztel és akinek én nem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam. – Persze, hogy nem vagyok méltó. Ki vagyok? Senki se vagyok. Egy elfelejtett, középszerü archeologus vagyok, aki már maga is kezdi a kis tudományát elfelejteni. Cselekedet kellene. A fejsze a fa tövére tétetett…

Elgondolkozva ült egy ideig, azután fáradtan és lassan tovább beszélgetett Rappaporttal. Estefelé elindultak a Molitor-ház felé. Rappaport vacsorára volt meghiva. Ágnes már a hallban várta őket; ott leültek és elmondták a délutáni beszélgetésüket. Ágnes figyelmesen hallgatta őket. Az ajtón közben Marianne jött be, az ajtó közelében megállott egy másodpercre, azután könnyü, ringó lépésekkel jött beljebb. Ágnes futó pillantást vetett rá, azután megint figyelt, de később ujra meg ujra, egyre megütődöttebb figyelemmel nézett rá Mariannera. Marianne végre odaért hozzájuk és csendes fejbólintással köszönt nekik. Ágnes ekkor rábámult, gyorsan bocsánatot kért Rappaporttól, hogy félbeszakitja, felállott, kézen fogta Mariannet és pár lépésnyire elvitte az ajtó felé.

– Mi közöd neked hozzá, – felelte Marianne szikrázó szemmel. Én nem szólok bele a te dolgaidba, te se szólj bele az én dolgaimba.

– Most azonnal felmégy a szobádba – mondta Ágnes nyugodtan – és rendbe szeded magadat. -131- Ha még egyszer igy jösz le, akkor mindenki előtt megszégyenitlek.

A Marianne szép, fiatal arca eltorzult a haragtól. A keze begörbült, mintha körömmel akarna nekimenni Ágnesnek.

– Szabad megmondani, mi volt a baj? – kérdezte Rappaport. Géza nem vette észre.

– Hogyne – felelte Ágnes vállvonogatva. – Maga nem látta? Marianne ki volt festve.

– Rettenetes! – utánozta Rappaport csufolódva. Mindjárt rettenetes. – Én nem bánom: paedagogiai szempontból helyes, hogy Ágnes felküldte a szobájába és lemosatja a festéket az arcáról, – egyébként is vagy husz esztendővel előlegezte magának a dolgot – csacsiság festékre gondolni, mikor valakinek szebb bőre van a rózsa levelénél, – de rettenetes?

– Azt hiszem – mondta Ágnes nyugodtan, – hogy maga pedig egy kissé tulságosan könnyen veszi a dolgot. Én se tudok felháborodni rajta, ha egy öregedő asszony festi magát, csak utálom, bármilyen förtelmesen divatba jött Budapesten az utolsó tiz évben, de itt, ebben az esetben ennek a kifestésnek, -132- hogy ugy mondjam, szimbolikus jelentősége van.

– Ezek a kis lányok… nemcsak Marianne… hanem mindazok, akik vele iskolába járnak vagy nála egy-két évvel idősebbek vagy fiatalabbak, tehát a tizennégy-tizenöt-tizenhat évesek tökéletesen különböznek attól a generációtól, amely előttük nőtt fel és amelyhez még én is tartoztam. Mi is voltunk szerelmesek… ki a tanárjába, ki az unokafivérébe, ki egy hires emberbe. Egy barátnőm Napoleon-portrékkal rakta tele a szobáját. De mi arról álmodoztunk, hogy hiresek leszünk, esetleg tudósok leszünk, függetlenek leszünk, ha férjhez megyünk, akkor egyenlő rangu társai leszünk a férjünknek, ha nem megyünk férjhez, mert nem találjuk meg a hozzánk illő férfit, akkor erős és tiszta életet élünk, a magunk erejéből élünk és soha senkivel el nem tartatjuk magunkat; nehányan arról ábrándoztak, hogy anyává lesznek és azután élnek egyedül, mert a gyerek a fontos, nem a férfi – egyszóval ha bolondságokat gondoltunk is, minden bolondság az életünk magasabb értelemben vett tisztaságát akarta szolgálni. Asszonyi szabadságot akartunk. Megtisztult szerelmet.

– Ne higyje, hogy tulzok és ne higyje, hogy csak Marianneról beszélek. Ez az egész generáció ilyen. Ezek hires szinésznőkért rajonganak, – de ne gondolja ám, hogy azokért, akik a nagy szerepeket játszák… Kis szinésznőcskékért, akiket csak épen kieresztenek a szinpadra, de akik mámoritóan -133- ötlözködnek. Ezek a kis lányok Budapest minden nagy kokottját ismerik. Kérdezze meg Rappaportot, igaz-e?

– Igaz – mondta Rappaport. A napokban négy kis iskoláslány beállitott egy ilyen hirneves szépséghez. Azt mondták, autogrammért jönnek. Végül azonban kiderült, hogy voltaképen a „művésznő“ garderobját szeretnék látni. Végig is nézték. A fehérnemütől különösen el voltak ragadtatva.

– No látja – mondta Ágnes. Én nem tudom: a háboru tette-e, – ezek a kis lányok… csipkékről és selymekről ábrándoznak… nagyon könnyü szerelmekről, mert a szerelem nem is nagyon fontos nekik… automobilról és kivágott esti ruhákról… egyszóval – akármilyen nehéz kimondani – egy férfiról, aki gazdagon kitartsa őket.

Felindultan járkálni kezdett. Rappaport tartózkodó, kételkedő mozdulattal válaszolt azután Ágneshez fordult:

– Mindezt – mondotta – én nem találom olyan szörnyü dolognak. Ez a természetes reakciója a feminizmus szegény bolondságainak. Az asszony szabadságharca; de nem ugy, mint ahogy még maguk gondolták, hogy az asszony eddigi szolgaságából a természetesen rosszul fizetett, mert másodrangu munka uj szolgaságába meneküljön.

– Ami természetesen se bizonyos pályákra, mint például az orvosi, se kiválasztottan tehetséges -134- nőkre nem vonatkozik. Egyébként nem erről akarok beszélni. Én ezt nem tartom szerencsétlenségnek. De minthogy a maguk gondolkozása… mégis egészen más… jó lenne, ha Mariannet nem járatnánk iskolába.

– Egyedül megy oda, egyedül jön haza, – nem neki való ismeretségekre tesz szert.

– Ugy? – mondta nyugodtan. Hiszen ha maga ennyit mond, akkor sokkal többet tud. Holnap Marianne már nem megy iskolába. De… miért nem beszél vele maga… maga olyan jóban van vele…

– Tudja, ugy-e, – kérdezte mosolyogva, – hogy a maga kedvéért festette ki magát.

– Én… mindent megtettem… és talán nem haszon nélkül. Ha én két héttel ezelőtt közbe nem lépek, Marianne kellemetlen meglepetést szerezhetett volna maguknak.

Ágnes elkomolyodott. Nemsokára lejött az anyja; az anyját félrevonta és halkan beszélgetett vele, a vacsorához leérkező Marianne-nal azután az öreg Molitorné közölte, hogy ezentul nem fog iskolába járni. Ebben az évben – legfeljebb másfél hónapról van szó, – itthon tanul még, jövőre pedig majd azzal próbálják a műveltségét tökéletesiteni, hogy sok zenét hallgat, képtárba és szinházba jár és jó könyveket olvas. Marianne ujongott. Zoltán, aki rövid időre megjelent a vacsoránál, megkérdezte az örömének az okát, azután nagyon figyelmesen, komolyan nézte Mariannet. Vacsora után Marianne -135- lázas jókedvü beszélgetést folytatott Rappaporttal, és ami még sohasem történt meg, tiz óra után jókedvüen ment aludni.

Ágnes nemsokára egyedül maradt Gézával és Rappaporttal. Álmodozva nézett Marianne után és csendesen vonogatni kezdte a vállát.

– Mit tudom én, – mondta csendes, szkeptikus bánattal, – hátha neki jobb lesz. Azt akarja, hogy szeressék, dédelgessék, elkényeztessék. Ez talán természetesebb és szerencsésebb lelki berendezkedés, mint az enyém volt, aki az ő korában mindennap százszor esküdtem meg rá, hogy soha simogatással és gyöngédséggel én magamat megszéditeni és megalázni nem engedem, mert előbb jön a simogatás, azután a szédülés, azután a rabszolgaság.

Csendesen rámosolygott a két fiatal emberre, akik figyelmesen hallgatták, és halkan és szokatlan lágysággal elkezdett a fiatal leányéveiről beszélni. Tiz éves korától tizenhat éves koráig volt a legboldogtalanabb. Ekkor még semmi se nyujtott neki vigasztalást a szegénységért; ha a jól öltözködő, gazdag lányokat az iskolában megnézte, akkor mindennap tizszer érezte magát megbélyegzettnek és eltiportnak.

Akkor még csinos se volt… nem, oh, nem, nagyon jól emlékszik a tükrével való kétségbeesett beszélgetésekre… és az utcán az emberek tekintetére… minden tizenkét éves kislány pontosan tudja, hogy tetszik-e az embereknek… az ő szivéből cseppenkint hullott ki a kinlódó vér, amikor látta, hogyan fordulnak meg az emberek a társnői után és hogyan siklik el közömbösen ő rajta minden tekintet. És otthon is ez volt a legkinosabb idő. Az apja fájdalmasan kinlódó zsarnoksága ekkor lett mindnyájuk számára sulyos korbácscsá; -136- őt imádta az apja, de minden nap megkinozta, mert nem volt elég szép, mert nem volt elég okos, mert nem tudott eleget és legelsősorban azért, mert ő maga is kinlódott. A legnagyobb esztétikusnak tartotta magát, ragyogó irónak és tudósnak, – igaza is volt, – tehetségtelenek és gazemberek elállották az utját. Ezek miatt a tehetségtelenek és gazemberek miatt otthon az egész családjának a poklot kellett megszenvednie. Amikor ő – Ágnes – tizenhat éves lett, akkor jött a fordulat. Akkor ő először is… csinos lett. Azután tanitványa akadt… egy jóindulatu, mulya kis lány, akinek a gazdag apja a mulya kis lányát is nagyon szerette, de akinek a bőkezüségét talán az is fokozta, hogy a mulya kis lányának az elszánt barátnője, – amint az az évek során egyre inkább kiderült, – nagyon tetszett neki. Ekkor ő – Ágnes – nem érezte többé olyan eltiportnak magát és egy napon szembe mert szállni az apjával. Akkoriban rettenetes jeleneteik voltak. Egyszer felugrott az ablak párkányára – a negyedik emeleten – és azt mondta, ledobja magát onnan… és le is dobta volna magát… ha az apja még egyszer megütötte volna. Az apja elfehéredve vette le az ablakpárkányról és soha többé nem nyult hozzá. De mi minden jött még azután. Amikor az érettségi után megmondta, hogy orvos lesz, – milyen küzdelem. Az apja már halálos beteg volt, de egy őrjöngőnek a makacsságával és a dühével harcolt ez ellen a szándék ellen. Miért? Gyülölte az orvosokat. Lenézte az orvostudományt. Kijelentette, hogy soha bele nem egyezik és ő, Ágnes, három napig nem evett és három napig mozdulatlanul feküdt az ágyában, mig végre kicsikarta az apja beleegyezését. Miért akart tulajdonképen orvos lenni? Ő is utálta az egész mesterséget. Az első boncolások után elájult. -137- De jól meggondolta a dolgot; – ez volt az egyetlen pálya, amely igazán függetlenné és erőssé tehette. A szerelem egész nevetséges mechanizmusát megismerni, hogy meg ne szédülhessen soha. Istenem. A kedves kis mulyát is magával hurcolta az orvosegyetemre. A kedves, kis mulya nagyon képzett gyermekorvos, – nem sebész, mint ő – és csendesen, higgadtan és bölcsen már férjhez is ment egy csendes, derék és higgadt emberhez. Nagyon csinos és nagyon boldog asszony… nem lázas és erőszakos tévelygő…

Elhallgatott és fanyarul mosolygó szomorusággal mélázott maga elé. Rappaport türelmetlenül nézett Gézára és feszülten várakozó tekintettel ostromolta, szólaljon meg és mondja azt, amit az ő véleménye szerint most el kellene mondania. Géza azonban fátyolos szemmel, elmerülten nézte Ágnest és hallgatott. Erre Rappaport akart megszólalni, de Ágnes megelőzte. Odafordult Gézához és ezt kérdezte:

Géza felrezzent és habozva és akadozva válaszolt. A természettudományok mindig csak távoli érdekességként hatottak rá; a közigazgatási pályát, amelyre az apja szánta, általában minden hivatalt lehetetlennek érzett a maga számára; csak a szorosan vett emberi dolgok érdekelték… történelem… mult, jövő.

– Ha most visszanézek erre az időre, azt kell mondanom, hogy a jövő voltaképen sokkal jobban érdekelt, mint a mult. De ugy visszarettentem attól, amit a jövővel való foglalkozás jelentett… politikától, -138- marakodástól, lármától… hogy elmenekültem a multba. Azzal vigasztaltam magamat, hogy én irom majd meg végre a magyarság igazi őstörténetét… nyolc évig ezzel foglalkoztam: egy ázsiai őskultura nyomainak a kikutatásával… én irom meg ezt is és a hazug magyar történetkönyvek helyett a magyarság igazi történelmét… és ezzel erősebben hatok a jelenre, mint akármilyen más tevékenységgel. Most ugy érzem… megcsaltam magamat. Talán… gyáva voltam. Sok mindent elmulasztottam. Ha egyet és mást elértem volna a háboru előtt… ha például Zoltán helyett én lettem volna otthon képviselő… lehettem volna, az apámtól függött, de én nem akartam… most sokkal többet tehetnék, mint igy… elmaradtan, lemaradtan, tehetetlenül. Azt hiszem… gyáva voltam.

– Azt hiszem, az volt. Maga habozó és kételkedő… de akiben olyan forró vágy van az után, hogy hatni tudjon, annak nem lenne szabad haboznia és kételkednie.

– Igaz. De mit csináljak? Lehet az embernek a lelke és jelleme egy alapvonását megváltoztatni?

– Lehet, – felelte tüzesen Ágnes. – Akarni kell, – olyan izzó akarattal akarni, mint én tizenkét éves koromban.

Erről sokáig elbeszélgettek. Tizenkét óra tájban végre Ágnes felkelt, azzal, hogy most menjenek aludni, mert neki holnap délelőtt korán kell felkelnie. Mielőtt kifelé indult volna, odalépett Géza mellé aki megmozdulásra még lustán ült a karosszékében. Megállott mellette és könnyü mozdulattal rátette a vállára a kezét.

– Akarnia kell, – mondta neki halkan. – -139- Mindent tud az ember, ha akar. És azzal kell kezdenie az akarást, hogy végre teljesen rendbe szedi a fizikumát. Rappaport végre elmondta nekem a maga… fejfájásainak az egész történetét… én azt akarom, hogy gyógyuljon meg… Ha akarná, én foglalkoznám magával… kérem rá, – én nagyon szeretném, – én akarom…

Géza felnézett rá, karcsu, izmos testén végig, egészségtől ragyogó arcába, aranybarna szemébe és érezte, hogy a vére egyszerre megtelik egy nehéz feszültségü érzés füstölgésével. A szavai felülről – két tiszta metszésü ajkáról – ugy hullottak le rá, mint valami kábitószernek a mámoritó cseppjei; – olyan volt, mint egy sulyos, szegfüszagu narkózis, amely elé boldog, nehéz bágyadtsággal hajlik oda minden gondolat. Szótlanul és tévedező öntudattal nézett fel az Ágnes szemébe. Az Ágnes keze egy lehelletnyivel nehezebb lett a vállán.

Ágnes elindult felfelé. Elbucsuztak, Rappaport haza ment és Géza bement a szobájába lefeküdni. Amikor a szobájába ért, a kábultsága engedni kezdett, de rögtön utána halk fejgörcse támadt. A fájdalom egyre erősebb lett. Géza végre jeget hozatott és jégtömlők alatt aludt el.

Másnap délelőtt tizenegy órakor felébredt. A sötétben felcsavarta az éjjeli szekrényen levő villamoslámpát, megnézte, hány óra, megnyomta a villamos csengő gombját és fáradtan várta, mikor kell felkelnie az ágyból, hogy kinyissa a reggelit hozó -140- Péternek az ajtót. Néhány perc mulva hallotta, hogy Péter megáll az ajtó előtt, hallotta, amint a kezében halkan csörög a megrakott tálca és készült kiugrani az ágyból, hogy az ajtóhoz menjen. Ekkor Péter kint rátette a kezét a kilincsre és benyitott a szobába. Géza elámulva nézte. Péter letette a tálcát az asztalra, jó reggelt kivánt és ment az ablakhoz, hogy kinyissa az ablaktáblákat.

Géza előrehajoltan ült az ágyában és sápadtan nézett az ajtóra. Hogy lehet ez? Hogy történhetett ez? Ő az utóbbi időben mindig gondosan bezárta – kulcsra – az ajtaját. Tegnap éjjel, amikor a jeget hozatta volt, még a jégtömlővel a fején felkelt, tántorogva odament az ajtóhoz és – pontosan emlékszik rá – kétszer megforditotta a zárban a kulcsot. Rosszul lett volna az ajtó becsukva? A kulcs nyelve nem a zárba csattant volna bele, hanem melléje csattant volna?

Felugrott és odament az ajtóhoz. Az ajtó most is rendesen és szabályosan be volt téve, de a kulcs nem volt benne. Mi történt a kulccsal? Kivülről kitolta volna valaki a zárból? Akkor itt kellene lennie a közelben. Keresni kezdte a kulcsot. Péter segitett neki, bár nem értette, mire való a buzgó kutatás ilyen értéktelen holmi után. Végre megtalálták a kulcsot az asztal és az ágy között a szőnyegen. Géza felvette, rábámult és szórakozottan mondta Péternek, hogy tegye vissza a kulcslyukba. Mialatt Péter az ajtóhoz ment, rémülten és lopva körülnézett a szobában. Ki járt itt az éjjel? Hogyan jutott be? Mit akart itt? -141-

Borzongva vette szemügyre a butorokat és riadtan körülsikló szeme az éjjeliszekrényen pihent meg. Egyetlen pillantással megállapitotta, hogy pisztolyának a zárja ismét nyitva van. De az éjjel, mikor a zsebéből kirakta, még zárva volt. A tüzszerszám – nikkelezett kis ércdoboz – amelyet a pisztoly mellé tett, nincs mellette. Hol van? Leesett a földre. Ez lehet véletlen is. De a szék az ágya mellől – a tegnap este levetett ruháival – messze be van tolva az ágy lába mögé és a ruháinak egy része lehullott róla. Ez nem lehet véletlen. Ezt eltolta valaki. Vagy valami. Ki? Mi?

Hideg félelem ült rá a szivére. Reszkető tagokkal ült le az asztal mellé és étvágytalanul elkezdett enni. Kétségbeesetten gyötörte magát valami magyarázatért és egyre értelmetlenebb, homályosabb és ijesztőbb lett számára minden.

Géza nem felelt. Szédülve öltözködött. Ingerült izgatottság zakatolt benne; – menni akart valahová, tenni akart valamit. Amikor kifelé indult, eszébe jutott, hogy Péternek mondania kellene valamit.

– Bocsáss meg, – mondta – én nem szeretek neked alkalmatlankodni; de most mégis meg kell kérdeznem, nem járt-e az elmult éjjel megint valaki itt a folyosókon?

Elmondta az észleleteinek egy részét Noszlopy kapitánynak és arra kérte, hallgassa ki az őrtállóit, nem tapasztaltak-e az éjjel valamit. Noszlopy kapitány lázasan intézkedett. Hálás felindulást érzett, megtisztelt izgatottságot azon, hogy Géza is ő hozzá fordul és hogy védelmi berendezkedését ilyen komolyan veszik. A Noszlopy kapitány emberei hamarosan előkerültek; négyen nem tudtak semmit, az ötödik azonban némi habozás után bevallotta, hogy hajnaltájban, amikor feljött az első emeletre, itt igenis el voltak oltva a lámpák a folyosón. Ő sietve felcsavarta a lámpákat, de minthogy azután semmi gyanus jelet nem látott, azt gondolta, hogy talán ő oltotta el álmosságában egy órával azelőtt a lámpákat. Most azonban bizonyosan emlékszik rá, hogy nem ő oltotta el, sőt azt hiszi, hogy amikor a lámpákat ujra felcsavarta, hallott is valami neszt a második emeletről.

Noszlopy kapitány nagyon leszidta ezt az őrét a hanyagságáért, azután azt az utasitást adta neki is és a többi emberének is, hogy mihelyt bármilyen gyanus jelet látnak, azonnal értesitsék őt a dologról, -143- ha pedig idegen embert pillantanának meg éjszaka a házon belül, kérdezés nélkül lőjjenek rá. Géza nem volt megelégedve ezekkel az utasitásokkal, de a halk megszólalását és szerény tanácsait Noszlopy kapitány olyan sértő beavatkozásként fogadta, hogy jónak látta a dolgot abbahagyni. Lement a hallba és töprengve bolyongott ide-oda.

Tizenkét óra után lejött a hallba Marianne. Nemsokára azután megérkezett Gyuri, aki ma korábban jött haza az iskolából. Sétálni akartak menni. Indulóban voltak, amikor bejött Zoltán.

– Sétálni, – felelte jókedvüen Marianne. – Nem járok iskolába; még el találok hizni.

– Tudod mit, – mondta Zoltán mosolyogva – halaszd el a termeted gondozását egy nappal. Elviszlek benneteket automobilon… gyönyörü idő van… ki akarok menni a budai hegyekbe. Jöttök?

– Igen, – felelte – köszönöm. De szeretném… ha a Belvároson keresztül mennénk.

– Óránként százhusz kilométer. Ők mennek nyolcvannal. Győr táján nyomukban vagyunk.

Zoltán nevetett. Gyuri különböző mérőeszközöket szedett ki a zsebéből és azt a kegyet kérte, hogy a soffőr mellett ülhessen: a rablókkal ő akar elsőnek szembeszállni. Zoltán nevetve megadta a beleegyezését és mind a hárman elindultak lefelé.

Marianne ebédnél boldogan beszélte el a kirándulás részleteit. Kiderült, hogy az autót az ő kérésére a Váci-utcában megállitották; ők kiszálltak, -144- végigsétáltak a Váci-utcán, azután ismét beültek az automobilba és ugy mentek át Budára. Gyönyörü volt! Géza szórakozottan hallgatta a Marianne ábrándozását. Állandó nyomás volt a szivén; ismeretlen szorongás kinozta; időről-időre ijedten maga köré kellett néznie és akárhogy iparkodott a gondolatait foglalkoztatni, nem tudott másra gondolni, mint erre a megnevezhetetlen félelemre és érthetetlen szorongásra.

Hét óra tájban, amikor a nappali világosság már elbágyadt, a félelme és a szorongása olyan kinzó lett, hogy becsengette magához Pétert.

– Péter fiam, – mondta lesütött szemmel – tudod, hogy én… nagyon mélyen alszom…

– Attól tartok, hogy éjszakánként valaki járkál itt a folyosón… és a szobámba is bejön. Te ma éjjel fent alszol nálam a diványon… és ha valami gyanusat tapasztalsz, rögtön felkeltesz engem.

Géza megnyugodott egy kissé. Elment sétálni, azután hazajött vacsorázni. A vacsoránál megjelent Zoltán is. Frakkban volt, vacsora után még készült valahová. Amikor a vacsorának vége volt és lementek a hallba, benyult a mellényzsebébe és igy szólt:

Gyöngysort huzott ki a zsebéből. A gyöngyök nem voltak nagyok, de szépek voltak, tiszta tüzüek, tompa fényben ragyogók. A gyöngysor egyszerü ékszer volt, fiatal lánynak való, – egy sok milliós vagyonu apa lányának. Marianne elsápadt, amikor a gyöngysort meglátta. A keze megremegett, de nem mert a gyöngysor után nyulni.

– Nem akarod? – kérdezte Zoltán. – Neked hoztam. Délelőtt ugy tetszett neked. -145-

– Nekem… adod? – kérdezte Marianne dadogva és remegve. – Örökre? Csak ugy? igazán?

Zoltán egy-egy mosolygó fejbólintással válaszolt a kérdéseire és odanyujtotta neki a gyöngysort. Marianne a két kezébe vette, mintha valami gyöngéd élőlényt tartana a kezében, azután felemelte, mintha meg akarná csókolni, de nem csókolta meg, hanem pirosan égő arcához szoritotta.

– Nagyon, nagyon köszönöm, – mondta lázas, olvadó hálával. Te vagy a legkedvesebb ember a világon.

– No, – mondta Zoltán – nagyon örülök, hogy igy tetszik neked. Nem próbálod fel?

Marianne sietve kapta a kezébe a gyöngysort, azután megállott. Részegen tétovázó, ragyogó szemmel ránézett Zoltánra, azután kissé félrehajtotta a fejét és kinyitotta nedvesen csillogó száját.

– Erre a ruhára? – kérdezte habozva. – Nem, inkább egy másikra… amelyiknek nincs nyaka? Majd holnap olyant veszek fel és megmutatom neked.

Zoltán elment. Marianne elbüvölt mosolygással nézte a tenyerén fekvő gyöngysort. A többiek az egész idő alatt megdermedve ültek és most szótlanul néztek Zoltán után. Gyuri azonban odasettenkedett Mariannehoz, nagyitó üveggel hirtelen megvizsgálta a gyöngysort és pedánsan mondta:

– A gyöngysor valódi keleti gyöngyökből áll. Ma délután vásárolták a Reutlinger és Társa cégtől a Váci-utcában. Eladási ára volt ötvenezer korona, valódi értéke valamivel kisebb. -146-

Ekkor Ágnes végre megszólalt. A felindulásával harcolva, halvány mosolygással mondta:

– Azt hiszem, Gyuri, ezuttal tévedsz. Csak nem képzeled, hogy ezek valódi gyöngyök?

– Csak nem képzeled, – kérdezte hideg haraggal, – hogy Zoltán hamis gyöngyöket ajándékoz nekem?

Gyuri a lehető legsürübb ráncokba szedte az orrát, rejtelmesen odalopódzkodott Ágneshez és halk grimasszal igy szólt:

– A nagy detektiv munkáját ezuttal megkönnyitette az, hogy a gyöngysort ma délelőtt még látta a Reutlinger-féle kirakatban.

– Rá volt irva, hogy alkalmi vétel, a tulajdonosa sürgősen el akarja adni, az ára ötvenezer korona. Hogy valamivel kevesebbet ér, azt abból következtetem, hogy az ékszerészek nem siettek megvásárolni.

Ágnes másról kezdett beszélgetni. Nemsokára megjött feketekávéra Rappaport; tiz óra tájban Noszlopy kapitány visszavonult, nemsokára utána elment lefeküdni Marianne és Gyuri is. Az öreg Molitorné felkisérte őket, azután visszajött a hallba.

– Anyám, – mondta ekkor Ágnes nyugodtan, – azt hiszi, hogy mi beleegyezhetünk abba, hogy Marianne elfogadja ezt az ajándékot?

– De miért kell mindjárt rosszra gondolni? Tisztességes szándékai is lehetnek.

Ágnes rekedten fölnevetett. Az öreg Molitorné ijedt és kinzott pillantást vetett rá.

– És miért kell – mondta habozva – mindjárt ilyen szándékokra gondolni? Hiszen az apja lehetne. Hátha rokoni szeretetből tette? Marianne végre az ő nevét viseli, az ő családjának a tagja, – akárki büszke lehetne Mariannera.

Ágnes halkan és keserüen nevetett. Az öreg Molitorné kissé emeltebb hangon folytatta:

Ágnes tudta, hogy ez a mondat azt is jelenti: „nem ugy, mint te rád, akire nem tudtam vigyázni.“ Nem felelt. Elsötétedett arccal hallgatott. Az öreg Molitorné halkabban, de teljes biztossággal folytatta:

– És nem értem, fiam, hogy kivánod te, amit kivánsz. Én elvegyem Mariannetól az ajándékot, amelyet ő kapott és adjam vissza. Jó. Mit mondjak? Miért adom vissza? Hogy sérthetek én meg ilyen módon valakit, akitől én csak jót és kedveset tapasztaltam és akinek a házában lakom?

Ágnes meglepetve nézett rá. Molitorné elpirult és zavart mozdulatot tett Géza és Rappaport felé.

– Sajnálom, fiam, – mondta – hogy itt az urak előtt – hogy az urakat kell untatnunk ezekkel a dolgokkal, de ha már szóba hoztad, meg kell mondanom, hogy én egyelőre nem szándékozom innen elköltözni. Ha szükséges találna lenni, majd én állapitom meg az idejét. Egyébként azonban nekünk jogunk van itt lakni, ez a ház bizonyos tekintetben a miénk is és én el nem megyek innen… még a ház tulajdonosának sincs rá joga, hogy innen bennünket el akarjon távolitani.

Felállt és járkálni kezdett. Az öreg Molitorné beszélgetett még egy kicsit Gézával és Rappaporttal, azután aludni ment. Ágnes utána nézett és a homlokára szoritotta a kezét.

– Tudhattam volna, – mondta kétségbeesve – hogy ezt fogja felelni. Az ő helyében más is ezt felelte volna. Talán én is, ha Marianne a lányom lenne. A szegény anyák vakok és ostobák. Most azzal a reménységgel alszik el, hogy Zoltán el fogja venni Mariannet.

– Szegény anyám… igazságtalan vagyok iránta. Mindig elfelejtem, mit jelent az ő nyomoruságban átkinlódott élete után az, hogy most itt lakik, – konyhára nincsen gondja – elsején annyi pénzt kap a kezébe, amennyit azelőtt életében egyszerre nem látott. A megtört alázatossága és a türő türelme soha nem fogy el, – csak akkor, de akkor fel tud csattanni, ha arról van szó, hogy innen -149- elmenjünk. A hátralevő éveinek a nyugalmát védi, – szegény anyuskám.

– És Zoltán ezt tudta. Kiszámitotta és pontosan számon tartotta, hogy tiz óra husz perckor keserü szóváltásom lesz az anyámmal és hogy tiz óra negyven percre megverten itt maradok. És tudja, hogy ha rákerül a sor… nem történhetik olyasmi, amiért az anyám innen elköltözik. És még ha én esetleg elköltözöm is innen, akkor is… megkötözött kézzel kell néznem, hogyan teszi Mariannet a szeretőjévé.

Géza és Rappaport egyszerre akartak megszólalni. Ágnes azonban egy mozdulattal elhallgattatta őket.

– Várjunk csak. Előbb én vetek fel néhány kérdést, amelyet nyilván maguk akartak felvetni. Először: bizonyos-e, hogy a szeretőjévé akarja tenni. Felelet: bizonyos. Az, hogy ez még kislány, félig érett gyerek, az egy okkal több neki rá. Másodszor: igy fel kell-e ezen háborodni és az én felháborodásom… egészen tiszta eredetü-e és nincs-e benne… a mellőzöttségnek, a sértett hiuságnak az érzése. Felelet: ha a közkeletü morállal semmit se törődünk is, ez a szándék mégis aljas és alávaló, mert tönkretesz egy jobb sorsra érdemes, édes, szép kis teremtést, akinek a könnyelmü hajlandóságai ellen becsületesen kellene és lehetne küzdeni, nem pedig nekitaszitani a lejtőnek; – ami pedig engem illet: én ezt az embert… mélységesen gyülölöm és utálom, de teljesen közömbös lenne nekem, ha akár királynőkkel, akár koldusasszonyokkal játszadoznék; az az egy keserit meg és bőszit fel, hogy a testvéremet akarja… hogy azzal akar megsebezni, hogy a testvéremet akarja szeretőjéül. Harmadszor: -150- ha ezt a szándékát bizonyosságnak tekintjük, nem lehetne-e ellene normális módon tenni valamit. Felelet: nem lehet. Mert egy éhes tigrist szépen megkérni rá, hogy a legelésző báránykát hagyja épségben, sokkal reménységesebb dolog, mint megpróbálkozni azzal, hogy Zoltánt könyörületre birjuk.

– De miért veszi olyan bizonyosra, hogy Mariannera se lehet hatni? – kérdezte Rappaport.

Ágnes megállott, meglepetve ránézett Rappaportra, azután leült vele szemben.

– Maga azt hiszi? – kérdezte felindultan. Maga az egyetlen ember, akinek némi joga van rá, hogy Marianneban bizzék. Meri azt remélni… meri azt vállalni, hogy Mariannet visszatartja?

– Én nem egészen igy gondoltam. Én elsősorban a maga befolyására gondoltam… arra, hogy az egyetlen ember, akinek Marianne engedelmeskedik, maga… és azt hiszem, az egyetlen, akit nagyon szeret.

Ágnes fanyar arccal legyintett. Az ő befolyása Mariannera elég nagy, de jön egy pont, jön egy nap, ahol véget ér majd. Ez az ötvenezer koronás gyöngysor csak a bevezetés volt. Ezentul minden nap bepáváskodik majd valami ajándék. A kislány, aki olyan forrón vágyódik előkelőség után, most lassan belekóstol a gyöngyök és a csipkék örömeibe, – a kitartottság mámorába. Egy-két hét elég és tökéletesen korumpálódik. Egy-két hét elég és a legtermészetesebb módon ő maga ajánlja fel magát, mert meg akarja mutatni a háláját, mert azt hiszi, hogy akkor állandóvá teszi ezt az ajándékozó állapotot és mert tulajdonképen sejtelme sincs róla, hogy mit cselekszik. És ezzel szemben nincs segitség. Ez -151- csalhatatlanul és kérlelhetetlenül jön. És mi itt ülünk és türjük ezt.

Géza megrettenve nézett fel rá. A szive körül egész este ott volt az a szorongás, amely nappal kinozta, a vacsora óta még egy uj nyugtalanság jött hozzá. Gyötrő tehetetlenség érzése volt, mint mikor álmában nem tud az ember megmozdulni. Mivel szemben érzi ezt a rettentő tehetetlenséget? Mi kuszik itt a jövő sötétségéből feléje olyan ijesztően, hogy a karjai tehetetlen büvöletben le vannak kötözve? A Marianne sorsára mered ő rá ilyen káprázó szemmel?

Elvakulva felnézett Ágnesre és tehetetlen mozdulatot tett a két kezével. Ágnes hevesen mondta:

– De én nem türöm el. Már kezdtem elbágyadni, szinte már megbocsátottam mindent és el akartam felejteni mindent. De most – most majd leszámolunk.

Szótlanul járkált egy ideig, azután leült és nyugodtan beszélgetett Gézával és Rappaporttal. Mielőtt indultak lefeküdni, megint odalépett Gézához, a vállára tette a kezét és halkan ezt mondta neki:

– Én mindent meg akarok tenni, hogy magának szolgálatára legyek, de számitok rá, hogy maga se hagy el engem. Én azt szeretném… ha a maga akarata… ha a maga lelke… Engemet… szeretnie kell… és azt kell tennie, amit én akarok.

Géza szédülve nézett fel rá és a szavai megint ugy hullottak le rá, mint egy altatószer nehéz illatu cseppjei. Amikor elvált tőle és bement a szobájába, még érezte a bóditó erejüket. A szobájában azonban ott találta a diványon alvó Pétert és erről eszébe jutott -152- az elmult éjszakája és az egész napja. Ujra kinos szorongást érzett és vetkőzés közben fájni kezdett a feje. Odament az ajtóhoz és gondosan bezárta, a kulcsot kétszer megforditotta a zárban; visszament az ágyához, figyelmesen megnézte a szobát, azután a jeges vederből, amelyet már estefelé felhozatott, jeget tett át a lavórba, amely ott állott az ágya mellett, a jeges vizbe beáztatott egy vászonkendőt, a borogatást a fejére tette, a lámpát eloltotta és lefeküdt.

Reggel nyolc órakor kopogtattak Géza ajtaján. Géza felébredt. Péter félig felöltözötten feküdt a diványon; a kopogtatásra felugrott és kinyitotta az ajtót. Kint egy inas állott.

– Noszlopy kapitány ur kéreti a százados urat, – mondta – kegyeskedjék lefáradni hozzá.

– Menj le Péter, – mondotta Géza – kérdezd meg a kapitány urat, mi történt.

Péter gyorsan felrántotta zubbonyát és kiment. Géza ekkor lehajtott fejjel, félénken felemelt tekintettel végignézett a szobán. Egyetlen tekintettel meglátott mindent és a hideg borzadás futott végig a testén. Az éjjel a szekrény előtt állott egy szék. Most nem áll ott, hanem be van tolva a szekrény mögé. A szekrény ajtaja be volt csukva. Most nyitva van. Egy zubbony és egy nadrág, amely bent volt a szekrényben, a földön hever. A jeges veder félre van tolva az éjjeli szekrény mögé. A pisztoly ott fekszik az éjjeli szekrényen, a rendes helyén, -153- a zárja sincs nyitva, de mellette ott van egy élesre kifent bajonett, amely hetek óta a szekrényben hevert. Hogy került az most ide?

Géza borzongva bámulta némán pihenő szobáját. Mi történik itt ebben a szobában? Péter visszajött.

Péter halk megvetéssel beszélt Noszlopy kapitányról. Géza nehéz sóhajtással megmozdult és rettentő fáradtsággal öltözködni kezdett.

– Nem, százados ur. A diványon fekve félig felöltözködtem, azután vártam, mert nem akartam százados urat fölkelteni.

– Hogyne volnék benne bizonyos… hiszen én nyitottam ki az imént az ajtót.

Géza hozzájárulóan intett. Nem akarta, hogy Péter észrevegye a fájó borzongását. Persze, ő nyitotta ki előbb az ajtót. És semmi különös dolgot nem vett észre. De hátha a bezárt ajtóval nem törődve, itt mégis olyan különös és csodálatos dolgok történnek, amelyeket egy ilyen mélyen és egészségesen alvó nagy test észre se vesz, de amelyektől egy finomabb, -154- egy betegebb szervezet minden vércseppe dideregni kezd?

Géza lement Noszlopy kapitányhoz. Noszlopy kapitány elmondotta neki, hogy az egyik embere reggel öt órakor sötéten találta az első emeleti folyosót. Amint a villamos lámpa felé tapogatózott, érezte és hallotta, hogy a sötétben elsuhan mellette valaki. Utána kapott. A kezébe került valami sima ruhadarab, de rögtön utána rendkivüli erővel mellbe vágták. Az ember azt állitja, hogy két olyan óriási ököl csapódott neki a mellének, hogy azok nem is lehettek emberi öklök. Az ütéstől megtántorodott és félig ájultan felbukott. Mire feltápászkodott, már csend volt. Mire Noszlopy kapitányt felköltötte, a merénylőnek már semmi nyoma nem volt. Öt óra óta mostanig tartott a nyomozás, de fájdalom, eredménytelenül.

– Téged azért bátorkodtalak most kéretni, hogy méltóztassál megmondani, tapasztaltál-e te valami különöset.

– Nem, – folytatta lassan, – semmi különöset. A legényemet is felrendeltem a szobámba… ott aludt egész éjjel… de semmi különöset nem tapasztalt.

Noszlopy kapitány tudomásul vette ezt a felvilágositást, azután közölte Gézával az uj rendelkezéseit. A ház két kapuja ezentul egész nap zárva lesz. Idegen embert csak az ő engedelmével szabad a házba bebocsátani. A souterrainből este tiz óra után a személyzetnek se szabad az ő engedelme nélkül -155- feljönnie. Az első emeletre vezető lépcsőt a napokban vasrácscsal záratja el éjszakára. Addig is: az emberei – még pedig most már villamos kézilámpákkal felszerelve – kettes őrjáratokban fogják az első és a második emeleti folyosót bejárni és egyébként is éjszakánként a lépcsőházban tanyáznak majd. Este tiz óra és reggel hat óra között a házból kimenni csak az ő engedelmével lehet. Van-e Gézának ez ellen valami észrevétele?

– Nincs, – felelte Géza. – Ezeket a rendelkezéseket nagyon helyeseknek találom.

Elbucsuzott Noszlopy kapitánytól, megreggelizett és üres agyvelővel ődöngte át az egész délelőttöt. Déltájban fölment a szobájába és becsengette Pétert.

– Igenis, százados ur. Csak százados ur engedelmével korán reggel elmegyek.

Azon gondolkozott, milyen ajándékot adjon Péternek az esküvőjére és egyszerre rátévedt a szeme a Péter elszomorodott, kinlódó arcára.

Péter hatalmas, vörös kezével ügyetlenül és remegve intett. Mintha a háta mögé mutatott volna. Valahová messze. Torontálmegyébe, Rézire és a két gyerekre. Géza rátette a vállára a kezét. -156-

– Szegény Péter nagyon nagy gazember, százados ur, – mondta Péter sóhajtva.

Géza lement a hallba. Ott találta Ágnest és Mariannet. Ágnes nem ment el a kórházba. Itthon maradt és most sétálni készült Mariannenal. Géza azt akarta kérdezni, nem mehetne-e velük, ekkor azonban bejött Zoltán. Meglepetés nélkül köszönt Ágnesnek is és megkérdezte, hová készülnek.

– Nem jönnének el velem? – kérdezte Zoltán szeretetreméltóan. – Kimennénk automobilon a budai hegyekbe… tegnap olyan szép volt.

– Szeretném megismételni ezt a kirándulást. És nagyon örülnék, ha megszereznék nekem azt az örömet, hogy velem jönnek.

Az Ágnes aranybarna szeme égve tüzött az arcára egy-két másodpercig. Azután Ágnes lesütötte a szemét és egyszerüen és nyugodtan felelte:

Marianne ujjongott. Zoltán meghivta Gézát is, de Géza köszönettel elháritotta a meghivást. Ebédig egyedül ődöngött egyik szobából a másikba; az agyvelejét kinzóan üresnek és vértelennek érezte. Ez az üresség néha megtéresedett és elhatalmasodott; olyan volt, mintha valami végtelen sivárság közepett az egész léte feloszlóban és megsemmisülőben volna; a gondolatai kezdtek kisiklani a hatalmából és néha ugy érezte, mintha nem lenne eszméleténél -157- és csak rettenetes erőfeszitéssel tudja magát visszazökkenteni a tiszta öntudatba. Kinlódva bolyongott ide-oda; ijedten fordult néha hátra, nem áll-e a háta mögött valaki; szorongva nézett szét a mozdulatlan szobákban; kimondhatatlanul félt.

Két órakor az ebédnél értesült a kirándulás részleteiről. A kirándulás pompásan sikerült. A Marianne kivánságára a Váci-utcában ismét megálltak és sétáltak egy kicsit, azután tovább hajtattak Budára. Gyönyörü volt. Géza ebéd után elsietett a Palota-szállóba. Itt Rappaport elmondta neki, hogy a Kovács-családot pár nap mulva valószinüleg már el tudja helyezni; Kovács Janinak egyelőre nem szólt a dologról; holnapután – amikor bizonyosat tud – majd megmondja neki. A bakteriológiai vizsgálat egyébként megállapitotta az asszonynál a tuberkulozist. Géza szórakozottan hallgatta ezt a közlést, azután szótlanul meredt bele a meleg tavaszi délutánba. Valami nyugtalanság üzte; érezte, hogy fel kellene kelnie és el kellene sietnie, de nem tudta, hová. Nemsokára elbucsuzott Rappaporttól, fáradt rémülettel járkált egy-két céltalan órát, azután hazament.

A Molitor-házban nagy nyugtalanság volt. Noszlopy kapitány nagy és zajos energiával léptette életbe az uj rendszabályait, de a ház lakói most már egyébként is izgatottak voltak. Eddig maguk az őrök se vették komolyan a feladatukat, de az elmult éjjel látták azt a társukat, aki öt órakor az elsőemeleti folyosón járt, sápadtan és hebegve panaszkodni arról, hogy egy emberfeletti nagyságu ököl mellbevágta, és most már megilletődve és borus elszántsággal készültek az éjszakai őrtállásra. A cselédek is izgatottak voltak és nyugtalankodva beszéltek a közeledő estéről és a rákövetkező -158- éjszakáról. Amint lassan leszállt a világos alkony, egyre lázasabb lett a Molitor-ház.

– Ezt a ruhát délelőtt láttuk a Váci-utcában Mariannenak nagyon tetszett. Most estefelé elhozták. Zoltán megvette.

Géza meghökkenve nézett Ágnesre. Ágnes azonban nyugodtan beszélgetett tovább a többiekkel. Nemsokára jött Marianne. Az uj ruha volt rajta. Az uj ruha a nyakánál kis körben – fiatal lányosan – ki volt vágva és a Marianne karcsu, szép nyakán ott volt a gyöngysor. Marianne tüzelő arccal ment oda Zoltán elé.

– Nincs mit köszönni, – vágott a szavába Zoltán – nekem kell megköszönnöm, hogy büszke lehetek rá, hogy ilyen szép kis rokonom van.

Az öreg Molitorné ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlan arccal ült le az asztalhoz és a teritékével foglalkozott. Vacsora alatt az elmult éjszaka eseményeiről és a Noszlopy kapitány védőintézkedéseiről beszélgettek. Gyuri ismét elektrotechnikai és kémiai védőberendezkedéseket ajánlott. Az öreg Molitorné és Marianne nyugtalanok voltak, Noszlopy kapitány azonban megigérte nekik, hogy egész éjjel ő ügyel fel a ház rendjére. Vacsora után lementek a hallba. Itt Zoltán derülten és hosszasan elbeszélgetett Marianne-nal. Olyan hangon beszélt vele, -159- mint ahogyan egy negyvenkét éves férfi beszél egy tizenöt éves lánnyal; de az egész beszélgetés toalettekről, ékszerekről és utazásokról szólt. Az öreg Molitorné ott ült és csendes elragadtatással hallgatta a beszélgetést. Tiz óra után az öreg Molitorné aludni vitte Mariannet és Gyurit. A hallban ott maradt Ágnes, Géza, Noszlopy kapitány és Zoltán. Ágnes eddig Noszlopy kapitánnyal és Gézával ült egy kis asztal mellett. Most hirtelen mozdulattal felállott és lassu lépésekkel átment Zoltánhoz, aki ekkor már egyedül ült a karosszékében. Nagy csend lett. Noszlopy kapitány buzgón foglalatoskodott a szivarjával. Géza mozdulatlanul ült és mereven nézett maga elé.

Ágnes megállott a Zoltán karosszéke mellett. Zoltán nyugodtan felnézett rá.

– Mondja, – kérdezte Ágnes – mit akar maga tulajdonképen ettől a gyerektől?

Zoltán meglepetve nézett el Géza és Noszlopy kapitány felé, hallották-e ezek Ágnes kérdését, azután nyugodtan, halkan felelte:

– Nem, – felelte Ágnes – majd… én jövök le. Ha már mindenki alszik. Egy órakor. Pontosan.

Zoltán a keze után nyult. Ágnes azonban elvonta a kezét és hátraintett a többiek felé. Zoltán rájuk nézett és vállat vont. Noszlopy kapitány kinos igyekezettel forgatta még mindig a szivarját. Géza mereven nézett maga elé. Ágnes lassan sétálni kezdett a hallban, Zoltán odaült Noszlopy kapitányhoz -160- és Gézához. Noszlopy kapitány egy rémült tekintetet vetett Gézára, hallotta-e vajjon az egész beszélgetést ugy, amint ő hallotta? Géza mereven nézett maga elé és Noszlopy kapitány zajosan elkezdett egy érdekes kártyapartiról beszélni, amely a mult hetekben zajlott le.

Nemsokára lejött az öreg Molitorné. Ekkor Ágnes is odaült a társasághoz. Tizenegy óráig beszélgettek, azután mindnyájan mentek aludni. Amikor a második emeletre felértek és Géza elbucsuzott és indult a szobája felé, Ágnes egyszerre utána szólt:

Géza megrázkódott, megfordult és odament hozzá. Ágnes kinyujtotta a kezét, megfogta a Géza remegő kezét, forró kézzel hosszan megszoritotta és dideregve szólalt meg:

Összerázkódott, aranybarna szeme elborult, felkapta a bal kezét és eltakarta vele a szemét, megszoritotta a Géza kezét és elsietett. Géza bódultan tántorgott a szobája felé.

Délelőtt féltizenegykor hangosan kopogtak a Géza ajtaján. Géza kimerülten riadt fel nehéz álmából.

Az ajtó kinyilott és a világos folyosóról Berecz lépett be a sötét szobába. Bizonytalan tekintettel kereste Gézát a sötétben.

– Százados ur, – mondta azután a jelentést tevő katona halkan pattogó hangján – jelentem -161- alássan, tessék lejönni: Zoltán ur meghalt. Eőry felügyelő ur kéreti a százados urat.

– Zoltán urat tiz óra előtt tiz perccel az inas halva találta a szobájában. Minthogy a halál gyanus körülmények között állott be, nekem kötelességem volt rögtön jelentést tenni a központban. Tiz perccel ezelőtt megérkezett Eőry felügyelő ur, most veszi fel Bunzel rendőrorvos urral a tényállást és kéreti a százados urat, sziveskedjék hozzá lefáradni.

– Igen, Berecz, – mondta elhaló lélekzettel Géza – rögtön lent leszek.

Berecz kinyitotta az ablaktáblákat és komoly elégedettségü arccal kiment. Géza akadozó szivveréssel ugrott fel az ágyból és dideregve öltözködni kezdett. Egy irtózatos hidegség fojtogatta a szivét és lihegve és kapkodva kellett védekeznie az öntudatának az ájuldozó elborulása ellen. Két perc alatt készen volt és tántorgó lépésekkel indult kifelé. A lépcsőn még rátámaszkodott a márvány korlátra, de az első emeleten összeszedte magát és biztos lépésekkel ment a Zoltán szobája felé. A Zoltán szobája előtt ott álldogáltak az inasok, a szakács, a Czárán-házaspár és Bereczné. Berecz jött ki közéjük és közölte velük a rendőrtisztviselő parancsát:

– Most mindenki mehet a dolga után. A házat senki sem hagyhatja el. A két kaput detektivek fogják őrizni. Ha valakire szükség lesz, a felügyelő ur majd hivatja.

Az emberek lassan indultak lefelé és megilletődött arcokkal köszöntek Gézának. Géza szórakozottan fogadta a köszönést és visszafojtott lélekzettel nyitott be a szobába. A tágas, nagy szobában három -162- ember volt, de Géza nem látta meg őket. A tekintete odaszegeződött a szoba tulsó oldalára, ahol a puha perzsaszőnyegen végignyulva, arccal a föld felé a Zoltán holtteste feküdt. Háziruha volt rajta – sárga szegélyü lila pyjama – tiszta metszésü fehér arca élesen rárajzolódott a barna perzsaszőnyegre, a feje mellett egy fekete folt volt a barna szőnyegen és a fekete folt közepén néhány biborszinü vércsepp. Géza kinzottan bámult rá a mozdulatlan fejre és érezte, hogy sápadt arca még sápadtabb lesz. Valaki megindult és jött feléje; szeretett volna ránézni, de nem tudta elforditani a fejét a halottól. Egyszerre elsötétedett előtte az ablak felől beáradó világosság. Valaki eléje állott. Hunyorgó, káprázó szemmel, nagy erőfeszitéssel felnézett rá.

– Szervusz, – mondta egy mély férfihang. Nem ismersz meg? Zlocsovban együtt voltunk, – azok is rut idők voltak. – Eőry Kálmán.

Géza borzasztó erőfeszitéseket tett, hogy gondolkozni tudjon és hogy lerázza magáról ezt a tompán derengő ködöt, amely az öntudatát elhomolyásitotta s fojtogatta. Kezet fogott a rendőrtisztviselővel és nagy erőlködéssel, kutatva nézett az arcába. Ugy rémlett, hogy megismeri.

– Engem az átlőtt karom miatt felmentettek. – mondta halkan a rendőrtisztviselő. Te, hallom, félévi betegszabadságot kaptál.

Géza szórakozott udvariassággal intett igent. Igen, régi bajtársak, ha találkoztak, ezt a kérdést minden más kérdés előtt elintézik. De ott fekszik a halott. A rendőrtisztviselő követte a tekintetét és halkan mondta:

– Szomoru alkalom hozott össze bennünket megint. Fogadd részvétemet. A haláleset körülményei mindenesetre különösek. Nekünk kötelességünk -163- a leggondosabb nyomozást meginditani. Most a doktor ur állapitja meg a halál okát.

Géza káprázó szemmel nézte meg a két urat, aki a rendőrtisztviselőn kivül bent volt a szobában. Az egyik Noszlopy kapitány volt, sápadt arccal, vörösen gyuladt szemekkel. A másik egy jól táplált, őszhaju, értelmes arcu ur: ez nyilván a rendőrorvos. A rendőrorvos lehajolt a holttestre, jegyezgetett a noteszébe, közben Eőry felé fordulva, lassan és higgadtan mondott egy-egy mondatot. A boncolás, – mondta, – nem lesz mellőzhető, de a halál okát igy is szinte teljes bizonyossággal meg lehet állapitani, bár a holttesthez egyelőre hozzá se akar nyulni. A halált a halántékcsontra intézett erőteljes ütés idézte elő. Az ütés a halántékcsontot darabokra zuzta, az agylebenyt sulyosan megsértette. A törés azonban kis repedések formájában szétsugárzik az egész koponyára és nyilván hatott speciálisan a nyult agyra is, ugy, hogy rögtöni halált okozott. Maga az ütés azért válhatott ilyen katasztrofálissá, mert – mint az eddigi felszines vizsgálat is mutatja – a halott csontrendszere rendkivül érdekes abnormitást mutat. A csontszövet, különösen azonban a porcogó csontállomány rendkivül vékony, sok helyen egyenesen papirosvékonyságu volt. A csontszövet sóban nyilván igen gazdag, – mindebből következőleg szokatlan mértékben törékeny. A halált előidézett ütés másnál talán csak egyszerü zuzódást okozott volna; itt a koponya teljes szétroncsolását idézte elő.

Az orvos befejezte a vizsgálódását és becsukta a jegyzőkönyvét. A rendőrtisztviselő odalépett hozzá:

– Kérem doktor ur, – mondta udvariasan – a halált tehát kétségtelenül külső erőszak idézte elő. -164-

– Külső erőszak, – felelte az orvos óvatosan, – az bizonyos. Ütődés. Egy szegletes tárgy behatolása a halántékcsonton át az agylebenybe.

– Azt a szegletes tárgyat meg kell találnunk. Annak itt kell lennie a házban.

– Szegletes tárgy, – mondta a doktor lassan. Nem lehet azonban kizárni azt a feltevést, – sőt határozottan van bizonyos valószinüsége, – hogy a halál ugy állott be, hogy Molitor ur megszédült, – – elesett vagy csak megtántorodott, – beleütötte a fejét valamelyik butor éles szegletébe és ez az ütődés okozta a koponya szétroncsolódását. Ott az iróasztalon nyitott likőrös palackokat látok. Ha nem csalódom, kitünő hollandi likőrök.

– Hm… ezt az eshetőséget természetesen épen ugy számba vesszük, mint a másikat.

– Soha nem szédült, – mondta reszketve és rekedten. Soha nem tántorgott. Soha az italt meg se érezte.

– Ez természetesen ellene szól a második feltevésnek – mondotta a rendőrtisztviselő.

– Nem. Az agyvelő befelé vérzik. Az a halálos. Az itt látható vércseppek a felhámból – a bőrből – erednek.

– Nem vér. Valami folyadék. Talán valami szeszes ital. Majd megállapitjuk.

– De a halált előidéző szegletes tárgyon – mondjuk egy fakalapácson – vérnyomoknak kell lenniök. -165-

– De valószinü. – És feltéve, hogy büncselekmény történt: a bünös ruháján is lehetnek vércseppek.

– Lehetnek. Itt a vér nem szökelt ki olyan bőségben, mint amikor arteriák metszetnek át.

– No jó. Köszönöm szépen. Most kérem az urakat, hagyjuk el ezt a szobát. Itt most az én fotografusom fog dolgozni. Én mindig gondos fotografálással dolgozom. Az emlékezet csal, a fotografia pontosan emlékszik. Addig ide senki be nem lép. Azután pedig majd megejtjük a részletes kutatást.

Kimentek a szobából. A rendőrtisztviselő kulccsal bezárta az ajtót és Bereczet odaállitotta az ajtó elé őrködni. Bementek a könyvtárba. A rendőrtisztviselő leült és Gézához fordult:

– Ez egyelőre nem hivatalos kihallgatás, – mondta barátságosan. Én téged mint régi bajtársamat baráti módon kérdezlek: mi a te véleményed erről a szomoru esetről?

– Én véleményt nem tudok mondani, – felelte Géza akadozó lélegzettel. De attól tartok, hogy itt több olyan körülmény található, amely… ezt a halálesetet… legalább is feltünővé és különössé teszi.

Noszlopy kapitány ekkor előlépett. Kiegyenesedett, szikáran megnyult, a derekát roppanóan egyenesre feszitette és szélesre nyilt állkapcsokkal, tajtékzó haraggal kiáltotta:

– Én pedig ismeretlen tettes ellen orgyilkosság miatt vádat emelek. Senkire nem akarok rámutatni, -166- de én itt hetek óta viaskodom egy készülő gyilkos merénylet ellen. Hetek óta ostromlott vár parancsnoka vagyok. A gyanus jelek légiója merült fel. Őrködésemet kijátszotta a gyilkos, engem letiport, de én most vádat emelek ellene; és elhunyt barátom emlékére fogadom: vérpadra juttatom, akárki is.

A rendőrtisztviselő elcsodálkozva és kissé idegenkedve nézett Noszlopy kapitányra.

– Ezt a közlést mindenesetre tudomásul veszem, – mondta halkan. Később majd kérem a hivatalos megismétlését. Ami a gyanus jeleket illeti, azokról hallottam. Azokról megvan a magam véleménye.

– Volnál olyan szives, nekem megmondani, tudsz-e róla, kinek volt érdekében az, hogy Molitor Zoltán ur meghaljon. Pontosan: kinek használt a halála? Tudsz erre felelni?

– Igen, – mondta Géza, – sajnos: nagyon is könnyen. A haláleset bizonyos értelemben hasznot – tetemes anyagi hasznot – jelentett a ház valamennyi lakójának, illetőleg a család valamennyi tagjának.

– Molitor Árpád végrendelete szerint a Molitor-vagyont, ha Zoltán törvényes örökös nélkül hal el, egyenlő részben mi örököljük.

– Tehát mindenki, aki – mondjuk igy – az első és második emeleten lakott.

Ránézett Noszlopy kapitányra. Noszlopy kapitány sápadt arcából két véres szem reszketett feléje. Géza vállat vont: -167-

– Ámbár… én nem tudom, a végrendelet nem magyarázható-e ugy, hogy ő ebben a tekintetben is a család tagjai közé számitódik. Én mindenesetre hajlandó vagyok igy magyarázni.

Noszlopy kapitány megingott. A feje előrecsuklott, hangosan kapott levegő után és az arca egy másodpercre kipirult. Azután ismét elsápadt. A rendőrtisztviselő figyelmesen ránézett, azután megint Gézához fordult:

– Molitor Zoltán ur igen nagy összegekben kártyázott. Nem tudsz róla, hogy valami nagy kártyakövetelése lett volna?

– Őt majd később leszek bátor. – Nem tudsz róla, hogy tegnap nagyösszegü pénz lett volna nála?

– Nem gondolod, hogy a szobájából pénz tünhetett el… vagy valami más értékes holmi?

– Ugy. Hm. Hát egyelőre köszönöm. Ugy hallom, a folyosón itt vannak már az én embereim. Szabad-e téged is megkérnem rá, hogy egyelőre ne hagyd el a házat? A hölgyeket már megkértem. Ugy tudom, csak a családnak egy fiatal tagja ment el délelőtt… iskolába.

Géza átment a zeneszobába, onnan a szalonba -168- és az ebédlőbe és kinzottan révedezve botorkált ide-oda. Noszlopy kapitány lángoló elszántsággal követte a rendőrtisztviselőt, aki kiment a folyosóra és maga köré gyüjtötte az időközben megérkezett detektiveket. Noszlopy kapitány elkeseredett harciassággal várt az utasitásokra, amelyeknek a végrehajtásában segiteni akart. Eőry Kálmán azonban kelletlen tekintettel végignézte, azután megkérte rá, engedje meg, hogy ő bizalmasan beszélhessen az embereivel. Noszlopy kapitány megsebzetten elvonult. A rendőrtisztviselő erre elmondta a detektiveknek, miről van szó, megmutatta nekik a halottas szobát a halottal, azután két utasitást adott nekik. Az első az volt, hogy kutassák át az egész házat és keressenek valami szegletes tárgyat – fakalapácsot, esetleg csak egy fahasábot – amellyel a gyilkosságot talán elkövették; másodszor: kutassák át az egész házat, a ház minden lakójának minden ruháját, nem találnak-e valami bevérzett ruhadarabot. Egyébként pedig érdeklődjenek az iránt, nem volt-e a halottnak valami haragosa, nem volt-e valaki, aki rajta boszut akart állni, esetleg nem volt-e valaki, aki tartozott neki, talán nagy kártyaveszteséggel például. A detektivek szétmentek és munkához láttak, a rendőrtisztviselő pedig hozzáfogott a kihallgatásokhoz.

Elsőnek az öreg Molitornét hallgatta ki. Az öreg Molitorné elmondta, hogy ő tegnap este tizenegy órakor Ágnes leányával együtt felment lefeküdni. Reggel hét óráig aludt. Akkor György fiát felköltötte és iskolába küldte; tiz óra tájban nagy megdöbbenéssel hallotta, hogy milyen szerencsétlenség történt az éjjel. Egyebet nem tud. Se arról, hogy volt-e Zoltánnak valami haragosa, se arról, hogy tartozik-e neki valaki, nem tud semmit. -169-

A kihallgatás ezzel véget ért és Ágnesre került a sor. Ágnes halálsápadt volt; aranybarna, megtört szemét sötét karikák gyürüzték körül; finom ajka lilán reszketett. A rendőrtisztviselő kérdésére elmondotta, hogy tizenegy órakor az anyjával együtt felment lefeküdni; reggel kilencig aludt az anyja szobájában; tiz óra tájban hallotta a szerencsétlenség hirét. Egyebet semmit se tud. Ez a kihallgatás is gyorsan véget ért, azután Mariennere került a sor. Marianne az első kérdésre fájdalmas, heves zokogásban tört ki. A lázas zokogás mindig ujra kifakadt az ajkán, amikor beszélni kezdett. Végre elmondta, hogy ő tiz órakor lefeküdt, nyolc óra tájban felkelt, nem tud semmit, csak azt az egyet tudja, – mondta azután sirva a rendőrtisztviselő kérdésére, – hogy Zoltán volt a legkedvesebb és legdrágább ember a világon és ő soha, soha, soha nem fogja elfelejteni. A rendőrtisztviselő elgondolkozva nézett Mariannera és néhány óvatos kérdést intézett hozzá. Nem gondolja-e, hogy Zoltánnak haragosai voltak… ellenségei… esetleg nők? Marianne rábámult a rendőrtisztviselőre, abbahagyta a sirást és azt felelte, hogy ezt lehetetlennek tartja, Zoltánnak nem lehettek ellenségei, mert őt nem lehetett gyülölni, őt csak szeretni lehetett. A kihallgatás ezzel véget ért és Marianne elmehetett. Miközben kiment, lassan, panaszosan, ellenállhatatlanul ujra sirni kezdett.

A rendőrtisztviselő azután az inasokat hallgatta ki, azután a szakácsot, a két konyhalányt és a Berecz-házaspárt. Amikor Berecznétől azt kérdezte, nem tud-e róla, hogy elhunyt gazdájuknak valami ellensége volt, akkor az alacsony, gömbölyü, de agyondolgozott asszony habozva forgatta ide-oda a fejét. -170-

– No mi az, – kérdezte a rendőrtisztviselő, – tud-e valamit? Ki vele. Egy-kettő. Semmit se szabad elhallgatni.

– Én csak azt tudom, – mondta akadozva az asszony, – hogy a Czárán egyre azt kiabálta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a felesége megcsalta.

– Czárán András. A nagyságos ur soffőrje. Három évig orosz fogságban volt.

– Ah, igen, – mindjárt sorra kerül itt. Az a bozontos bajuszu, akit már láttam.

– Ugy? És hogy mondta Czárán azt, hogy mindenkit ki fog irtani…? Szóról-szóra!

Az asszony nem akarta ismételni a Czárán szavait, végre azonban kiderült, hogy Czárán durva kifejezésekkel azt fogadta meg, hogy sorra leöl mindenkit, akivel az asszony bár csak egyszer is megcsalta.

Berecz megerősitette a felesége vallomását. Az inasok és a szakács, akiket a rendőrtisztviselő visszahivott, szintén emlékeztek rá, hogy Czárán -171- még csak a mult héten is igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a felesége megcsalta volt, és arra is vissza tudtak emlékezni, hogy az asszonynak ugy egy évvel ezelőtt igenis viszonya volt a szegény megboldogult nagyságos urral. A rendőrtisztviselő Czáránt hivatta. Czárán nyugodtan, szélesen állott meg előtte és nyugodtan várta a kérdéseit.

– Maga, – mondta a rendőrtisztviselő lassan – nagyon ragaszkodott a gazdájához. Nagyon szerette a gazdáját.

– Hát károm… De vagy megtartanak itt, vagy kapok másutt helyet. Automobilhoz soffőr kell.

– Ugy? Hát… akkor értem, miért fogadkozott maga, hogy a gazdáját kiirtja.

– Azt mondta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a feleségének viszonya volt.

Czárán András elkomorodott. A nyugalma eltünt, borus homloka alatt villámlani kezdtek a szemei. Küzködve szólalt meg:

– Az igaz, hogy ezt mondtam. De ez csak az -172- én dolgom, senki másé. Senki másnak ehhez semmi köze sincsen.

– Ugy? Ahhoz senkinek nincsen köze, hogy maga átkozódva igérgeti, hogy mindenkit kiirt, akivel a feleségének dolga volt, és most egyszerre meggyilkolva találjuk Molitor Zoltán urat.

– Hiszen vele, – mondotta nagyon halkan – nem volt az én feleségemnek semmi dolga.

– Én nem tudtam. A feleségem nekem bevallotta… egyéb dolgokat bevallott, de erről én nem tudtam semmit.

A rendőrtisztviselő behivatta Czáránnét. Czáránné sápadtan, lefogyva, megnyult és szenvedő arccal odaállott a rendőrtisztviselő elé. Az első kérdéseire dideregni kezdett, azután vonakodva, sirva, rettegő kutyatekintettel néha az urára nézve, rettenetes félelemmel elmondott mindent, amit kérdeztek tőle. Igaz, neki erkölcstelen viszonya volt Molitor Zoltán urral. Ezt az urának nem vallotta be. Egyébként töredelmes vallomást tett neki… minden más megtévelyedését bevallotta… ezt az egyet nem. Hogy miért nem, azt ő maga se tudja megmondani. Talán azért, mert attól félt, hogy a többit az ura meg tudja bocsátani, de ezt nem. Az ura azután mindenkinek megmondta a házban, hogy ő magától töredelmes vallomást tett, aki tehát erről a dologról bármilyen formában még beszélni mer, annak minden csontját összetöri. Igy történt, hogy ezt az egy dolgot – amelyről különben többen tudtak – senki az urának el nem mondta. -173-

Czárán András elborult arccal hallgatta a felesége vallomását és hideg, sötét tekintettel nézegette az asszonyt. Az asszonynak az elbeszélése végén megint rátévedt a tekintete és akkor félelemtől reszkető, hangos felsikoltás tört ki a száján. Czárán András azután igazolta, hogy tegnap este tiz óráig gazdája parancsára várt, azután lefeküdt és reggelig aludt. Ha éjjel felkelt volna, akkor az inasok láthatták volna a souterrain folyosóján, de az őrök bizonyosan látták volna a lépcsőházban, ha az első emeletre fel akart volna jönni. A rendőrtisztviselő elbocsátotta. Mielőtt elment volna, Czárán András még egyszer visszafordult.

– Ha már erről van szó, – mondotta komoran, – inkább azt tessék megkérdezni, ki fogadkozott mindig, hogy nemsokára ugy vágjuk az urak fejét darabokra, mint a répát, és ki volt az, aki azt mondta, hogy a nagyságos ur is olyan ember, aki azt érdemli meg, hogy a nyakát tekerjék ki, mint a csirkének.

– Berecz József. És ha már itt tartunk, inkább azt is tessék kinyomozni, hogy miből vásárolnak az utóbbi időben mindennap hust Bereczék, amikor azelőtt a szemük kopogott az éhségtől.

A rendőrtisztviselő elbocsátotta Czáránt. Czárán szótlanul és komoran ment el. A felesége vacogó foggal lopózkodott utána. A rendőrtisztviselő felhivott két detektivet és megbizta őket, hogy mindenekelőtt a Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakását kutassák át. Azután kihallgatta a Noszlopy kapitány őrtálló embereit és végül néhány kérdést intézett az időközben hazaérkezett Gyurihoz. Gyuri nem tudott semmi érdekes felvilágositást adni, de rövid kihallgatása után addig settenkedett -174- a folyosón, amig egyszer besurranhatott a Zoltán szobájába és megnézhette a Zoltán holttestét. A szobából sápadtan és remegve jött ki, azután bágyadtan felballagott a második emeletre és hosszabb ideig nem mutatkozott. Félháromkor az ebédlőben tálaltak. Géza meghivta ebédre Eőry Kálmánt. Eőry elfogadta a meghivást. Rajtuk kivül az ebédben csak Noszlopy kapitány vett részt, a többiek a szobájukban ebédeltek.

Ebéd után a detektivek jelentették, hogy a Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakásában semmi gyanus dolgot nem találtak. Három óra tájban Rappaport telefonozott Gézának. A déli lapokban olvasta a halálhirt. Géza megkérte rá, jöjjön el estefelé hozzá és ha lehet, aludjon nála. Rappaport ezt megigérte. Géza felkereste Eőryt és engedelmet kért rá, hogy Rappaport eljöhessen és itt tölthesse az éjszakát.

– Rappaport, – mondta a rendőrtisztviselő elgondolkozva – nem ismerem én azt? Nem volt az zászlós a hatvanheteseknél?

– Kérlek, én nagyon örülök neki. Viszontlátok egy kedves bajtársat. Különben is: meg kell jegyeznem, hogy a ti cselekvéstek szabadsága semmiképen sincs korlátozva. Azt teszitek, amit akartok. Én csak a nyomozás érdekében kértem, hogy senki se hagyja el a házat.

A rendőrtisztviselő ezután arra kérte Gézát, vezesse végig a házon. Végigmentek előbb az első emeleten, azután a másodikon, azután a földszinten. -175- A rendőrtisztviselő nagyon gondosan megnézett mindent, különös gonddal a földszinti termeket. A kártyaszobában kétszer is elmondatta magának – másodszor a lehivatott Noszlopy kapitánnyal – az itt történt betörés részleteit, azután odafordult Gézához:

– Az egész palotában feltünően sok arany- és ezüsttárgy hever szanaszét. Például hamutartók ezüstből és aranyból.

– A gótikus homlokzatot az oromfalon ülő koronás sólyommal. – Ez a Molitor-cimer.

Géza csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Ki tartja számon? Neki ez soha még eszébe se jutott. Tanácsot kérve nézett Noszlopy kapitányra, azután habozva mondta:

– Gondolom, Czáránné, ámbár ő csak néhány éve van itt. Vagy még inkább Berecz, aki vagy tizenöt éve házmesterkedik itt.

Géza nem tudott felelni. Noszlopy kapitány azonban felduzzasztott, vékony tokával megszólalt:

A rendőrtisztviselő ránézett és nem szólt semmit. Azután felment megint az első emeletre és két detektivnek azt a megbizást adta, járják be a zálogházakat és az ékszerkereskedőket és kutassanak olyan arany vagy ezüst tárgyak után, amelyeken a Molitor-cimer van. Gótikus homlokzat, az oromfalon ülő koronás sólyommal. A detektivek elmentek -176- és a rendőrtisztviselő Bereczet hivatta. A kihallgatás első perceiben kiderült, hogy Berecz reggel elfelejtett jelenteni valamit. Elfelejtette, hogy hat és hét óra között kibocsátotta a kapun Lindwurm Pétert, a Géza legényét. A rendőrtisztviselő ezen a feledékenységen nagyon boszankodott, keményen megrótta Bereczet azért, hogy rendőr létére ilyen feledékeny, egy detektivet hivatott és kiküldte Lindwurm Péter után Erzsébetfalvára. A detektiv azt a megbizást kapta, figyelje meg egyelőre Lindwurm Pétert, holnap pedig mindenesetre idézze be ide, hogy tanuként ki lehessen hallgatni. A rendőrtisztviselő azután tovább foglalkozott Bereczczel. A hangja sötét volt és a kérdései ridegek. A rideg kérdések mindig ujra visszatértek egy pontra: honnan telt Bereczéknek az utóbbi időben minden nap husételre. Berecz azt mondta, hogy Gézától kaptak kétszer egymásután háromszáz-háromszáz korona segitséget. Géza ezt megerősitette és a rendőrtisztviselő kérdésére elmondta, hogy nem tudta nézni, hogy a Berecz gyerekek hidegben és sárban mezitláb és rongyosan jártak. A rendőrtisztviselő melegen és barátságosan megköszönte Gézának ezt a felvilágositást, azután ujra Bereczhez fordult:

– Maga tehát kapott kétszer háromszáz korona segitséget. Ha feltételezem, hogy ruhára és cipőre nem is költötte el az egészet, legfeljebb száz-kétszáz koronája maradhatott meg. Megmaradt ennyi?

– Majd ki fogjuk deriteni. Nem hiszem. De fogadjuk el egyelőre igaznak. Tegyük fel, hogy maradt kétszáz koronája. Az elég arra, hogy hat-hét kilogramm hust vásároljon belőle az ember. Igaz?

– De a maga felesége két-három hónap óta mindennap egy kilogramm hust vásárol. Igaz?

– Inkább ételre adtam ki a pénzt, – mondta sápadtan, – mint ruhára. Inkább hagytam, hogy a gyerekeim rongyosan járjanak, mert azt tartottam fontosnak, hogy jól táplálkozzanak.

– Hallja-e, Berecz, – mondta a rendőrtisztviselő. – Amit itt maga beszél, az össze-vissza fecsegés. Maga nagyon jól tudja, hogy tisztességes embernek manapság se arra nem jut pénze, hogy a gyerekeit felöltöztesse, se arra, hogy a gyerekeit hussal jóllakassa. Maga a gyerekeit felöltöztette, mert egy jószivü, derék katonatiszt segitett magán. De honnan lakatta jól őket? Honnan vett maga havonkint hét-nyolc-kilencszáz koronát husra?

Berecz sápadt elszántsággal felelte, hogy beosztotta a jövedelmeit. Borravalót is kapott, mint házmester.

– Rappaport doktor ur mindig négy koronát adott. És ő majd mindennap itt volt.

– A vendég urak is adtak. A hölgyek is. Mikor Zoltán urnál kártyaesték voltak.

– Nem igaz. De ez még mindig csak hétszázhusz. Pedig legalább ezret kell összehozni.

A rendőrtisztviselő kiküldte és őrizet alá tétette Bereczet és behivta a feleségét. A gömbölyü, ijedt kis asszony elmondta, hogy ők az utóbbi időben csakugyan minden nap hust ettek. Hogy egy hónapban mennyit adtak ki husra, azt ő soha össze nem számolta. De egy kiló hus bizony harminc korona és ők majd egy kilót minden nap megettek. Heten voltak hozzá. A pénzt az urától kapta. Az ura azt mondta, hogy a pénzt borravalóban kapta.

A rendőrtisztviselő az asszonyt azután elbocsátotta és ismét Bereczet hivatta. Bereczet sokáig kegyetlenül faggatta. Többszörösen bebizonyitotta neki, hogy borravalóból nem kereshetett annyit, mint amennyit husra kiadott, de Berecz megmaradt amellett, hogy azt a pénzt, amelyet élelmiszerekre kiadtak, borravalóként kapta. A rendőrtisztviselő végre elbocsátotta, mert a detektivjei jöttek egy fontos jelentéssel. A jelentés ugy szólt, hogy átkutatták az egész házat és sehol semmi gyanus dolgot nem találtak. A Géza szobájában a szekrényben azonban találtak egy meglehetősen rongyos katonazubbonyt, amelyen elhalványodott barna foltak, – nyilván vérnyomok – vannak. A rendőrtisztviselő meghökkenve vette kezébe a zubbonyt, elgondolkozva nézegette az elhalványodott sötét foltokat, azután a zubbonyt félretette és Gézát hivatta. Közölte Gézával, hogy most ki fogja hallgatni és előbb kissé halkan és lassan, azután hangosabban és felderültebben kérdéseket intézett hozzá. Géza a kérdésekre válaszul elmondta, hogy ő január vége óta lakik a Molitor-házban; Zoltánnal – ezt nincs oka tagadni – nem volt bizalmas jó viszonyban, mert a nézeteik mindenféleképen eltértek egymástól; a Molitor-házban hetek óta mindenféle gyanus jelek mutatkoztak; azt kellett feltételezni, hogy rejtelmes módon és ismeretlen szándékkal, valaki ujra meg ujra behatol ide a házba; őt ez a helyzet arra birta, hogy a legutóbbi éjszakákra a legényét – aki negyedfél évet töltött vele együtt kint a fronton – berendelje éjszakára a szobájába.

– Igen. Mintha a testvérem lett volna. Bizonyos tekintetben jobban biztam benne, mint magamban… mert ő is kétszer sebesült ugyan meg… -180- a karja béna… de az idegrendszere inkább épségben maradt, mint az enyém.

– És a tizenegyedikéről tizenkettedikére és tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakán nem tapasztaltatok semmi különöset?

A rendőrtisztviselő elgondolkozott, azután a háta mögé nyult és elővette a zubbonyt.

– Ez, azt hiszem, az enyém, – mondta habozva. Ha a kezembe vehetném, pontosan meg tudnám mondani.

– Mi ez itt rajta? – kérdezte nyugodtan. Géza megütődve nézett fel, megzavarodott egy kissé, azután összeszedte magát.

– Részben az én vérem, – folytatta Géza halkan, – részben… olasz vér.

– Még a tizedik Isonzó-csata nyoma, – mondta halkan. – Azt hiszem, nem lehet kétség benne, hogy ezek a nyomok legalább egy esztendősek.

A rendőrtisztviselő felállott és meghatva tette rá a vállára a kezét. -181-

– Nem bajtárs, – mondta melegen, – az nem kétséges. Nekem kötelességem volt, hogy téged kihallgassalak. Az is kötelességem, hogy ezt a zubbonyt rögtön elküldjem, hogy vegyi vizsgálatnak vessék alá. De nem kétséges, hogy egy becsületes katonazubbonyon csak harctéren becsülettel kiontott vér nyoma látható. – Nekem is van otthon egy ilyen rongyos zubbonyom.

Géza kihallgatása ezzel befejeződött. A rendőrtisztviselő azután a detektivekkel tanácskozott: még egyszer végigjárta velük a házat, azután ismét Gézát kérette.

– A ház lakói, – mondta neki – teljesen szabadok. De én szeretném, ha holnapig és esetleg még a holnapi nap folyamán senki se hagyná el a házat.

– Majd közlöm ezt a kivánságot a többiekkel. Természetes, hogy teljesiteni fogják.

– A ház őrzését éjszakára az én detektivjeim veszik át. Bizonyosra merem venni, hogy ennek következtében semmiféle rejtelmes dolog a Molitor-házban nem történik.

– Hm… egyelőre talán nincs. De annyit mondhatok, hogy régi rendőri tapasztalat, hogy amely házban rejtelmes dolgok történnek, ott a rendőrség, – ha végre hivják – soha kisértetet nem talál, mindig talál ellenben valakit, akinek nagy érdeke volt, hogy a szegény kisértetekre terelje a gyanut. Házi tolvajt például; esetleg nem is egyet, hanem mindjárt kettőt.

– Légy olyan szives azonban, – mondta a -182- rendőrtisztviselő – ezt a feltevést egyelőre senkivel ne közöld. Nekem még különböző adatokra van szükségem. – Igen: és holnap délelőtt majd közlöm, hogy a boncolás mellőzhető-e. És a cselédek holnapig senkivel se érintkezhetnek. Ha ti kapnátok látogatót, kegyeskedjetek a látogató nacionaléját pontosan bemondani.

A rendőrtisztviselő azután elment. Utközben találkozott még Rappaporttal, akivel melegen kezet szoritott és akit barátságosan emlékeztetett rá, hogy Zlocsovban együtt voltak. Rappaport tartózkodó mosolygással mondta, hogy nagyon jól emlékszik a zlocsovi napokra; azok valóban nehéz és rut idők voltak.

– Tudod, mi történt itt? – kérdezte tőle merev arccal és vonagló szájjal.

– Azt a rendőrség adta igy ki. Itt – megint – gyilkosság – történt.

– Olyan bizonyos vagyok benne, mint… Oh, a lélegzetemmel érzem, a kezemmel tapintom, az egész létem egyetlenegy nagy igenlés. Igen, igen, igen! – ezerszer feleltem ma már magamnak – ebben a házban megint gyilkosság történt. És tudod, ki volt a gyilkos?

Rappaport elhuzott, zavarodott szájjal akart megszólalni, de nem tudott mit mondani és hallgatva, kinos feszültséggel nézett Gézára. Géza halkan lehelve mondta:

– Kedves Gézám, – mondta fáradt bosszusággal, – abszurdumokat beszélsz.

– Ne is kezdd a bizonyitékaidat felsorolni, – mondta szokatlan hangossággal és nyomatékkal. Hogy gyilkosság történt: lehet. De ha te ezt érzed bizonyosnak, én pedig a lelkem minden szegletében és a véremnek minden csepjében benne érzem azt a bizonyosságot, hogy Ágnes nem tette. Oh Istenem, hogy nem ismered te Ágnest. Mennyire sejtelmed sincs még mindig arról, milyen lélek ez, – milyen kedves, milyen gyöngéd, milyen félénken simuló, milyen asszonyi és anyai.

– Azt hiszem, – mondta Géza – ez a legrosszabb alkalom rá, hogy az ember a te bódult nőkultuszodnak beleszólást engedjen az itéletébe. Ez rettenetesen komoly dolog. Én a lelkemre vettem már, hogy ebben a házban egy embert megöltek. Tudtam róla és gyávaságból hallgattam. Most másodszor történt itt gyilkosság. Most nem fogok hallgatni. Ezt én a lelkemre venni többé nem tudom. Én ezzel a vérfolttal a lelkemen többé nyugodtan járni-kelni nem tudok. Itéletet… itéletet én nem fogok mondani. De hallgatni… hallgatni se fogok. Az erkölcsi létem semmisülne meg. Nem tudok – hallgatni. Nem – fogok – hallgatni.

Rappaport ismét leült és elsápadva, izgatottan de csendesen kezdett vele vitatkozni. Mi az, mindenekelőtt, ami a gyanuját megokolja? Géza elmondta. Rappaport azt válaszolta, hogy ez a gyanu igen alaptalan. Ha Ágnes – szorongó kétségbeesésében – azt mondta is Zoltánnak, hogy éjjel egy órakor lemegy hozzá, bizonyosra lehet venni, hogy szándékát nem hajtotta végre. Nem volt lent. Nincs is semmi nyoma, hogy lent lett volna. És hogy lehet -184- azt elképzelni – hogyan gondolhat ilyesmit valaki, aki Ágnest ismeri – hogy Ágnes, akár előre elhatározottan, akár csak a haragja fellobbanásában ölt volna? Nevetséges. Az egész feltevés nevetséges; semmi bizonyiték nem támogatja és minél alaposabban utána jár majd Géza a dolognak, annál inkább kiderül, hogy a feltevése nevetséges.

– Csak járj utána, ahogy tudsz. És ha kiderül, hogy Ágnest alaptalanul gyanusitottad, hagyd abba az egész privát nyomozást.

– Ágnes fiatal. És szép. És vannak értékes tulajdonságai. És én is érzem néha, hogy… forrón vonz hozzá valami. De nem engedem, hogy a férfinek a nő iránt való érdeklődése elvakitson. Gyülölöm a himnek ezt az elbódulását. Gyülölöm ezt a lányt, aki mindent meghazudtol, amit én szentnek és tiszteletreméltónak tartok és akinek minden mozdulata és az egész lénye azt várja és azt kivánja tőlem, hogy a gyilkosságot is elfelejtsem és megbocsássam neki.

– Nem tudom, – mondta fáradtan Rappaport. És azt ajánlom neked, ne törődj vele. Ha Molitor Zoltánt megölték, akkor egy gyilkos megkapta a büntetését. Nyukodj bele, hogy a sors igazságot szolgáltatott.

– És egy ember haláláért való felelősség helyett két ember haláláért való felelősség terhelje a lelkemet. Nem birom. Nem birom. Nem birom.

Ekkor egy inas kopogtatott be a szobába és a telefonhoz kérte Gézát. Géza lement az első emeletre. A telefonon Baranyay beszélt. A részvétét akarta kifejezni és azt az óhajtását, hogy vacsorára -185- eljöhessen a Molitor-palotába. Egyrészt szükségét érzi annak, hogy elhunyt barátja közelében, a család körében töltsön egy-két órát, másrészt helyesnek találja, hogy a haláleset következtében beállott jogi helyzetről a családot informálja. Géza tudomásul vette ezt a közlést.

– Akkor én rögtön küldök neki egy táviratot. Rajtatok kivül ő az egyetlen, aki a Molitor nevet viseli. Most nyilván ideutazik majd.

A beszélgetés ezzel befejeződött. Géza felhivatta a kapuban őrködő detektivet és megmondta neki, hogy Baranyay ide jön vacsorára. A detektiv azt felelte, hogy nagyon jól ismeri a méltóságos urat. Géza azután Gyurit hivatta. Megkérte rá, mondja meg a többieknek, hogy Baranyay eljön vacsorára és beszélni akar velük, azután azt, hogy a rendőrség helyesnek tartaná, ha egyelőre nem hagynák el a házat. Gyuri sápadtan indult felfelé az üzenettel.

– Tudod, Géza bácsi, – mondta fájdalmasan elfintoritott orral, – az borzasztó, mikor először látja az ember, hogy milyen is voltaképen egy halott, akit talán meggyilkoltak…

Rátette a kezét a vállára és felment vele a második emeletre. Ott elváltak, Géza visszament Rappaporthoz -186- és folytatta vele abbahagyott beszélgetésüket. Nyolc óra tájban jelentették, hogy megjött Baranyay. Géza lement Rappaporttal az ebédlőbe. Pár perc mulva jöttek a többiek is és hamarosan vacsorához ültek. Megint együtt ültek ugy, mint három hónappal ezelőtt. A közelben holtan fekszik a ház ura; mindenki kényszeredetten mozog, halkan beszélget és vonakodva eszik; csak Baranyay táplálkozik rendkivüli nyugalommal, felsőségesen és bőséggel. Zoltán helyett Rappaport ül az asztalnál és lesütött kék szemének egy-egy ideges tekintetével gyorsan megnézi hol Ágnest, hol Mariannet, hol Gézát, azután ujra lenéz a tányérjára. Ágnes sápadtan és mereven ült a helyén. Marianne szeme héjja alól mindig ujra kiszivárog egy-egy könnycsepp.

Vacsora után lementek a hallba. Rappaport diszkréten elvonult a hall külső részébe, Baranyay pedig nyugodt és felsőbbséges jóindulattal beszélni kezdett. Elmondotta, hogy a jogi helyzet egészen világos: a sajnálatos haláleset következtében a Molitor vagyon egyenlő részben azokra száll, akik a Molitor-nevet viselik. Legfeljebb azt a kérdést lehetne felvetni, hogy özvegy Molitor Györgyné őnagysága ezek közé az öröklésre jogosultak közé tartozik-e. Nem tudja, hogy ez a kérdés felvetődik-e, ha igen, akkor majd bátor lesz tanáccsal szolgálni. Ami a vagyon állását illeti, arról Kunovics ur holnap tájékoztatni fogja az örökösöket. Azért holnap és nem ma, mert ő azt reméli, hogy holnap ilyenkor már kedves barátja, idősebb Molitor Géza is megérkezik. Vele egyetértően lesz helyes Kunovics urnak utasitásokat, esetleges további jogositványokat megadni; általában: minden olyan kérdést, amely felmerülhet, elintézni. Mi van még hátra?

Körülnézett és tekintete ráesett Noszlopy kapitányra, -187- aki véres szemmel és dideregve várakozott.

– Ah igen, – mondta Baranyay – szó lehet még arról, hogyan magyarázandó a végrendeletnek Noszlopy kapitányra vonatkozó része. Megjegyzem, hogy boldogult öreg barátom nemcsak maga fogalmazta végrendeleteit, hanem – bár előzőleg mindig alapos tanácskozást folytatott a dologról – nem is engedett beleszólást a fogalmazásba. Igy ez a pont is homályos egy kissé: „Noszlopy kapitány ugy tekintendő, mintha a Molitor-család tagja volna“. Meddig? Amig a vagyont Zoltán birtokolja és a Molitor név viselői évi tizenkétezer koronát élveznek? Azután megszünik a kötelezettség?

– Természetes, hogy nem szünik meg, – mondta Ágnes olyan halk nyugalommal, amely már megvetőnek tünt fel. Erre nem is gondol senki.

– Vagy ellenkezőleg: Noszlopy kapitány ugy vesz részt a vagyon öröklésében, mintha a Molitor-család tagja volna?

Noszlopy kapitány didergett. Ágnes felhuzta tisztarajzu, hosszu szemöldökét és vállat vont. A közömbösségében megint volt valami megvetés.

– Azt ajánlom, – mondta Baranyay, – hogy ezeknek a kérdéseknek a megbeszélését halasszuk el akkorra, amikor tisztelt és kedves barátom, idősebb Molitor Géza is itt lesz. Addig is: van valakinek még valami kérdése hozzám? Rendelkezzenek velem…

Mindenki hallgatott. Ágnes ráemelte szenvedő, aranybarna szemét Gézára. Gézát egyszerre ingerült nyugtalanság rohanta meg. A lelkében megmozdult valami, ami taszitotta és hajtotta, amitől előbb uttalanul bolyongott az akarata, azután az -188- ő hozzájárulása nélkül engedelmesen indult meg valamely ismeretlen cél felé.

– Nem tudom, – mondta halkan és zavarodottan, – tudod-e, hogy itt a házban… rendőri nyomozás folyik?

– Beszéltem a főkapitánnyal. Holnap ő maga veszi kezébe a dolgot. Semmiképen se kivánatos, hogy az egyébként nagyon helyes nyomozást tulságosan elnyujtsák és egy előkelő ház belső életét kiszolgáltassák a botrányt szomjazó nyilvánosságnak.

Mindenki hallgatott. Géza magán érezte az Ágnes aranybarna pillantását és beszélnie kellett.

– Ebben a percben, – mondta akadozva – még mindnyájan egy távoli gyanu terhe alatt vagyunk. Akiről… kiderülne… hogy része van… Zoltán erőszakos halálában… az természetesen… ki lenne zárva az örökösödésből.

Noszlopy kapitány gyulladt, vörös szeme felragyogva fordult Géza felé. Baranyay vállat vont.

– Természetesen, – mondta nyugodtan. – De hát ezzel az elméleti lehetőséggel felesleges foglalkoznunk.

Géza zavarodottan nézett a földre. Nem tudta, miért intézte ezt a kérdést Baranyayhoz, feleslegesnek és kinosnak érezte. Baranyay azonban nyugodtan vitte tovább a beszélgetést; arról beszélt, hogy a temetést majd Kunovics ur intézi, azután a vagyon részeit sorolta fel és azt ajánlotta, hogy a vagyon kezelése maradjon tovább is együttes és egységes, végül kellemesen és megnyugtatóan beszélt a háboruról is. Tiz óra tájban elégedetten felkelt, barátságosan bucsuzott és elment. Ekkor már Rappaport is ott ült a többiek között és csendesen beszélgetett -189- Ágnessel és Mariannenal. Géza hallgatott. Egyszerre valaki rátette a vállára a kezét. Noszlopy kapitány volt.

– Tisztelj meg azzal, – mondta feszesen, de remegve – hogy egy tizperces beszélgetésre módot adsz nekem.

Géza meglepetve állott fel. Felmentek az első emeletre a könyvtárba. Géza itt leült. Noszlopy kapitány olyan feszesre huzta ki a derekát, hogy attól lehetett tartani, eltörik, azután felemelte a kezét és széles mozdulattal Géza felé nyujtotta.

– Ha valamit ellened vétettem, – mondta keményen – megbocsáss. Most látom: tévedtem, hibáztam. Te katona vagy, nemes ember vagy, tiszta gentleman vagy. Én a bün kideritésére felajánlom neked szövetséges jobbomat. Elfogadod?

Géza elkényszeredetten mondta, hogy igen. Noszlopy kapitány erre leült melléje és igy szólt:

– Legjobb hitem és meggyőződésem szerint ez a gőgös, gonosz és romlott nő a gyilkos. Én a családunknak ezt a szomoru titkát a botrányra szomjas nyilvánosság elé kicipelni nem fogom; de azt akarom, hogy a gyilkost itt magunk között leleplezzük és a magunk körében itéljünk felette.

Géza elkényszeredve hallgatott. Noszlopy kapitány pedig egyre jobban felhevülve folytatta a közléseit.

– Mindenekelőtt egyet kell tudnod, – mondta rejtelmes suttogással. – Én három évig figyeltem, hogyan törekszik ez a szirén arra, hogy Zoltánt démoni hatalommal a hálójába fogja. Végre sikerült neki. Eljött egy nap… amikor az éjszaka leple alatt… Zoltán titokban felment a szobájába.

Géza halkan háborgó undorral hallgatta Noszlopy kapitányt. A szavai felbőszitették, a stilusa -190- kétségbeejtette, az a mód, ahogyan elmult eseményeket nézett és előadott, fuldokló megvetésre ingerelte.

– Emlékszem a napra, – mondta Noszlopy kapitány sötéten. – Az a végzetes éjszaka volt ez, amelyen öreg barátom nemes lelkét kilehelte. Én akkor láttam Zoltánt a szobájából kijönni; láttam, amint a lámpát az első emeleten lecsavarja; láttam, amint később indul felfelé a második emeletre; és mire oda felmentem, már ott is sötét volt. De hajnalban láttam lejönni.

– Hát miért kellett neked, – kérdezte fanyar megvetéssel – mindennek utána szaglászni?

– Kötelességemnek tartottam… őrködni a ház nyugalma felett… Azonban: hiheted: gentleman vagyok: hallgatás becsületbeli kötelesség. A család hire, becsülete mindenek előtt. Azonban: tudtam, amit tudtam. A démon hatalmába keritette Zoltánt. Zoltán védekezett a rontó varázs ellen és kisiklott a szirén hálójából. Erre, hogy mi történt közöttük tegnap este a hallban, tudod. A beszélgetést te is hallottad.

– Pont egy órára igérte a látogatását. Én erre sulyos dilemmában voltam. Diszkréció az uriember első kötelessége, bármilyen nővel legyen is dolga. Háromnegyed egykor végigjártam tehát a házat; az őröknek kiadtam azt a rendeletet, hogy csak két órakor jöjjenek fel vizsgálódni, mert most én vizsgáltam meg mindent. Egy óra előtt két perccel bevonultam a szobámba. És egy órakor a gonosz nő bement Zoltánhoz.

– N… n… nem láttam. Egy óra után talán két perccel kinéztem a folyosóra. A folyosó sötét volt. Az erkölcstelenség a homályt szereti. Mihelyt leért a második emeletről, talán még a lépcsőn állva… előrenyujtott karral eloltotta a folyosói lámpát. Ezt abból következtetem, hogy látni véltem, hogy abban a másodpercben sötétült el a folyosó, amikor kitekintettem. Erre visszavonultam a szobámba. Mi történt ezalatt a gyanutlan férfi és gonosz látogatója között?

– Az eredményt láttuk. Kell itt még bizonyiték? Ő igéri, hogy egy órakor lemegy. Ő előle térek én ki, mert mint uriember, halálomig diszkrét maradok. Két órakor az őröket visszaküldöm a földszintre azzal, hogy én vizsgáltam meg mindent, minden rendben van. Három órakor ugyanigy. Négy órakor végre felcsavarom a lámpát. Várok rá, hogy lássam visszamenni és jó hirnevét esetleg mentsem és fedezzem. Nem jön. Hat óráig nem jön. Hét órakor abbahagyom az őrködést, mert félnyolckor takaritani kezdenek. Mi történt a kegyetlen szándéku éjszakai vendéggel? Kisurrant. Titokban lopózott vissza. Miért? Mert félt a tettenkapástól. Mert reszketett tőle, hogy egy becsületes öreg katona az arcába dörgi: gonoszat cselekedtél.

Géza fanyar méreggel hallgatott. Ebben a fontosságtól dagadozó fecsegésben van-e egyetlen szó, amelyet komolyan lehet venni? Marad továbbra is az az egyetlen gyanuok, hogy Ágnes tegnap este valóban – hallhatóan és érthetően – azt mondta, hogy egy órakor lemegy Zoltánhoz. A folyosó elsötétedése nem bizonyiték. A lámpát más is elolthatta. -192-

– Nem lehetetlen azonban, – folytatta hangosan, de önmagának – hogy lement. Sőt ezt valószinünek kell tartani. Azután… nézeteltérés támadhatott közöttük. Heves szóváltás, – egy heves mozdulat valamely szegletes tárgygyal – gyufatartóval vagy tintatartóval, amelyet azután magával vitt…

– Dulakodás…? Az is lehetséges. Eltaszitotta Zoltánt és Zoltán egy butorba ütötte bele a fejét. Vagy pedig: Zoltán egyszerüen megszédült…

– … és Ágnes, amikor a katasztrófát látta, rémülten elmenekült. De mindez… Ezekre a kérdésekre feleletet kell kapnunk.

Felállt és kifelé indult. Noszlopy kapitány harciasan felszegett fejjel, kérdő tekintettel várakozott és amikor látta, hogy Géza kimegy a folyosóra és indul lefelé a lépcsőn, hosszu ugrással utána vetette magát és feszes derékkal haladt mögötte. Géza lement a hallba. A hallban ott ült Ágnes és Rappaport; épen most ült le hozzájuk az öreg Molitorné. Géza is leült egy székre. Noszlopy kapitány fenséges komorsággal a háta mögé állott. Ágnes lassan végignézte őket és várakozott. Hosszu csend volt.

– Ágnes, – mondotta azután Géza – én ugy érzem, hogy néhány kérdést kell magához intéznem, – itt, mindazok előtt, akik itt jelen vannak – és akármi lesz is ezeknek a kérdéseknek a következménye.

Ágnes lassu fejmozdulattal, nagyon komolyan bólintott és nyugodtan felelte: -193-

– Ha ugy érzi, hogy kérdeznie kell tőlem valamit, igaza van, ha kérdez, – akármi lesz is a következménye.

Megint csend lett. Az Ágnes szenvedő, aranybarna szeme sötéten pihent Gézán. Géza összeszedte magát.

– Tegnap este ilyen tájban… itt lent, tiz lépésnyire ettől az asztaltól, ott a karosszék mellett… maga rövid beszélgetést folytatott Zoltánnal.

– A beszélgetés azzal a… megállapodással végződött, hogy maga… éjjeli egy órakor… meglátogatja Zoltánt.

Géza nem tudott megszólalni. Kinozta Ágnes sápadt arca, szenvedő szeme, borzongatóan sötét tekintete. Kinlódva forditotta el a fejét. Ágnes sötét tekintete erre megenyhült egy kissé.

– Minthogy én magamnak ura vagyok, – mondta kissé felhuzott szemöldökkel – és… egyelőre senkinek sincs rá joga, hogy a dolgaimba beleszóljon, azt hiszem…

– De Ágnes, – mondta kétségbeesve – hogy akarhat ilyen mellékességen fennakadni? Senkinek sincs rá joga, hogy a maga dolgaiba beleszóljon. Én… azonkivül… igyekeztem, hogy a maga tegnap esti kétségbeesett elhatározását megértsem. Ha ezt az elhatározást végrehajtotta… mindarra, ami történt, van mentségem és van enyhitő magyarázatom. De a helyzet mégis csak ez: maga két ember füle hallatára azt mondja, hogy éjjel egy órakor lemegy Zoltánhoz; megállapittatik, hogy pontosan egy órakor valaki járt a folyosón, mert a folyosói -194- lámpát lecsavarták; reggel Zoltánt holtan találják a szobájában, olyan halálos sérüléssel a fején, amelyet… valószinüleg… esetleg… talán… idegen kéz ütött. Azt hiszi, Ágnes, hogy ebben a helyzetben lehet mellékességeken fennakadni? Nem érzi, Ágnes, milyen irtóztató ez a helyzet?

Az öreg Molitorné, aki eddig feszült figyelemmel hallgatott, most meg akart szólalni. Ágnes egy mozdulattal elhallgattatta. Szótlanul nézett Géza szemébe és a sötét tekintete ismét megenyhült.

– Mi történt maga között és Zoltán között? – Heves szóváltás támadhatott… ő megfogta a maga kezét…

– Ne keressen mentségeket az én számomra, – mondta nyugodtan. Kérdezzen.

– Nem jól kérdez, – mondta Ágnes csendes makacssággal. Előlről kezdje.

– Hát jó, – szólt Géza fájdalmas és boszus csüggedtséggel. Tehát: egy óra lett?

– Nem indultam le a lépcsőn. Nem tartottam meg az igéretemet. Nem mentem le Zoltánhoz.

Kinlódva forgatta a fejét, hogy ne kelljen Ágnes szemébe néznie. Noszlopy kapitánynak azonban az egész teste megrándult és mintha feszes derekának is része volna a beszédében, akadozva, de hevesen mondta: -195-

– Én azonban nem hiszem. A folyosó lámpáját éjjel egy órakor eloltotta valaki. Arra én vagyok tanu.

Ágnes csendes, nyugodt, szinte megvető elégedettséggel nézett végig Noszlopy kapitányon, azután Gézához fordult.

– Tizenegy óra után, – mondta csendesen – én innen felmentem. Fél tizenkettőkor lefeküdtem. De nem az ágyamba. Nem is a magam szobájában. Az anyám szobájában. Már tegnapelőtt éjjel is, mert… szükségét éreztem, hogy hozzá bujjak, mint kislány-koromban. Tegnap éjjel is… az ő szobájában… a diványt odatoltam az ágya mellé… a tulsó ágyban Marianne aludt már… én pedig fogtam az anyám kezét… a homlokomra tettem és a szivemre tettem… félkettőig beszélgettünk… és azután is egész éjjel ugy aludtam, hogy fogtam a kezét.

– Ez igy történt, – felelte kissé megbántott méltósággal az öreg Molitorné.

Géza teli tüdővel szitta be a levegőt, azután leült és a kezébe vette az öreg Molitorné jobbkezét.

– Néni, édes néni, – mondta könyörögve, – mondja még egyszer: pontosan emlékszik rá? – mindez igy történt?

– Pontosan emlékszem rá, – mondta az öreg Molitorné hirtelen megindultsággal. A tegnapi és a tegnapelőtti nap nagyon emlékezetes nekem. Tegnapelőtt… Ágnes egyszerre csak bejött hozzám éjjel… behozta az ágynemüjét… odahuzta a diványt… megágyazott magának és ugy aludt el, -196- hogy a kezemet fogta. Tudja azt, fiam, hogy mit jelent ez egy édesanyának? A gyerekek felnőnek… erősebbek lesznek, okosabbak lesznek, mint mink… és egyszerre csak mégis érzik, hogy legközelebb az édes anyához állnak és aki őket a világon legjobban szereti, az az édesanya. Akármi történt is azelőtt és akármi történik is azután. Hát ezért emlékezetes nékem a tegnapelőtti éjszaka. Tegnap pedig, – Ágnes ujra bejött. És ekkor sokáig elbeszélgettünk. Régen elmult dolgokról, az ő gyerekkoráról, a szegény, megboldogult jó uramról, – csendesen nevettünk is, sirtunk is (vigyázni kellett, hogy Mariannet fel ne költsük), olyan szépen elsirdogáltunk mi: egy öreg asszony, meg a nagy lánya, doktorkisasszony, olyan szépen elsirdogáltunk, mint annak a rendje. Aztán megnéztük az órát. Félkettő elmult, – mondta Ágnes. No, akkor igazán aludjunk már, lányom, – mondtam én. Megbeszéltük, hogy reggel engedem, hogy jól kialudja magát, mert a kórházba ugyse megy be, azután eloltottuk a lámpát.

– Fogta. Előbb a szivére huzta, azután a homlokára. Nehezen aludt el. Én is… a sok emléktől, az örömtől, a szomoruságtól. Volt háromnegyed három, mire elaludt.

– Hogy mehetett volna. Keresztül kellett volna mennie az én ágyamon is és a Marianneén is. És az ajtót én zártam be kulcsra. És reggel én nyitottam ki.

– Igen, édes néni; és akárki előtt, ha kell, ezt elmondja és megerősiti… -197-

– Én erre, – mondta komolyan az öreg Molitorné, – megesküszöm a feszület előtt.

Géza kezet csókolt neki és megkönnyebbült, felszabadult örömmel fordult Ágneshez és egy kézmozdulattal és egy fejhajtással próbálta megmutatni, mit érez. Ágnes jóindulatu komolysággal nézett rá. Rappaport, aki eddig lázas feszültséggel, mozdulatlanul ült, most rátette a Géza karjára a kezét. Meg akart szólalni, de azután ránézett Noszlopy kapitányra és elhallgatott. Noszlopy kapitány halálsápadtan és gyötrött zavarban feszegette a derekát.

– Ez esetben, – mondta végre kemény igyekezettel, – lovagiasan pardont kell kérnem. Szolgáljon mentségemül az uri diszkréció, amelylyel a család ügyeit a család körén belül tartottam, a körülmények összjátéka és végül az a rejtelmes körülmény, hogy éppen éjjeli egy órakor valaki eloltotta a folyosó villamos lámpáját.

Rappaport ekkor váratlanul megszólalt. Udvariasan, de kinosan felsőbbséges hangon kérdezte:

– Hátha hibásan emlékszik rá? Hátha elaludt virrasztás közben? Vagy hátha az ön emberei közül oltotta el valaki?

Noszlopy kapitány sápadtan kapkodta a fejét; előbb azt állitotta, hogy bizonyos a dologban, de azután megtörten mondta:

– Lehetséges. Végül is: senki sem csalhatatlan. Tévedni emberi dolog. Igy is lehetséges.

Pár perccel utóbb összetörten jóéjszakát kivánt és aludni indult. A többiek beszélgettek még egy ideig, azután felmentek lefeküdni. Rappaport a -198- Géza szobájában aludt. A Géza ágya mellett ott állott a jeges veder.

– Az utóbbi időben annyit fájt a fejem, hogy meghagytam, minden este készitsenek be jeget.

– Dehogy kezeltetem magamat, – felelte Géza. – Látod: ma már nem fáj a fejem.

Lefeküdtek és sokáig beszélgettek még az elmult napokról. Azután elaludtak és csendesen átaludták az éjszakát.

Másnap délelőtt félkilenckor Eöry Kálmán ismét megjelent a Molitor-házban. Gézát hivatta.

– Kedves bajtársam, – mondta neki, – a zubbonyodat még ma délelőtt visszakapod. Tedd el; ez a rongyos és piszkos ruhadarab tiszta és nemes emlék. A vegyi vizsgálatot megejtették és természetesen csak azt konstatálták, amit én ugyis tudtam, hogy azok a vérnyomok legalább félesztendősek.

Géza köszönettel tudomásul vette ezt a közlést, Eöry Kálmán pedig igy szólt:

– Egy szenzációhajhászó reggeli lap hosszabb tudósitást közöl a Molitor-palota titkáról. Valaki indiszkréciót követett el. Meg fogjuk állapitani, ki volt a bünös és meg fogjuk büntetni. A rendőrségnek azonban az a véleménye, hogy egy előkelő család belső életét nem szabad átengedni ok nélkül az alacsony szenzációhajhászatnak; és ezért mindent meg fogunk tenni, hogy a nyomozást siettessük és ha lehet, még ma befejezéshez juttassuk. -199-

Egyelőre elhagyta Gézát, a detektivekkel tanácskozott, azután a detektivekkel együtt megint bejárta a házat pincétől padlásig. Tizenegy óra tájban egy magasrangu rendőrtisztviselő érkezett meg, ekkor ismét hivatták Gézát. Géza bemutatkozott a magasrangu rendőrtisztviselőnek, aki erre Eőryhez fordult és azt mondta, hogy most hozzá lehet fogni a dologhoz. Eőry odaállott elébük; az arca komoly volt, de az elégedettség szinte mosolygott rajta. Nyugodtan mozgott és tartózkodóan beszélt, de a következő percekben Gézára ugy hatott, mintha valami büvészmutatványt végzett volna.

Benyult a jobbik nadrágzsebébe és kivett belőle egy tojásalaku és kétszeres ludtojás nagyságu arany szelence-félét.

– Azt hiszem, – mondta – ugy tetszik nekem… mindenesetre a Molitor-cimer van belevésve.

– Ki az, akiről feltehető, hogy a házban szanaszét heverő értéktárgyakat ismeri.

Eőry elfintoritotta az orrát, de azután mégis hivatta Noszlopy kapitányt. Megmutatta neki az arany szelencét. Ismeri-e.

– Hogyne. Ez öreg barátom szobájában volt. -200- A toalett-asztal egyik disze. Ő mindent aranyból csináltatott. Ez szappantartó volt.

Almaalaku, antik órát tartott a tenyerén. Noszlopy kapitány lázasan kapott az óra után.

– Ezt akkor éjjel lopták el, amikor én konstatáltam a hanyag őr hibája következtében lehetségessé vált betörést. Öreg barátom gyüjteményének egyik értékes darabja. A földszinti fogadóteremben állott egy polcon.

– Akkor is fel kellene tételezni, hogy a két lopást ugyanaz az ember követte el, ha nem volna rá bizonyitékunk, hogy a tettes mind a két esetben ugyanaz volt.

– Ott még nem tartunk. A bizonyiték egyelőre csak arra vonatkozik, hogy mind a két esetben ugyanazzal az emberrel van dolgunk. Ez a bizonyiték a zálogház tulajdonosának a vallomása, aki jól emlékszik rá, hogy az aranyórát pár nappal ezelőtt ugyanaz az ember zálogositotta el nála, aki pár hónappal ezelőtt az arany szelencét vagy mondjuk szappantartót. – De tartsunk rendet. Most nézzük meg mindenekelőtt azt a két szobát, amelyből az arany szelence tünt el.

Odamentek a Molitor Árpád két szobájához; egy detektiv kinyitotta a kulcscsal bezárt ajtót és ők -201- megálltak a benyilóban. Eőry Kálmán udvariasan magyarázta feljebbvalójának:

– Ez az a szoba, ahol a rejtelmes éjszakai látogatót egyszer tetten csipték és majdnem elfogták. A tettesnek kulcsa kellett, hogy legyen a szobához, mert a lakosztály Molitor Árpád ur halála óta be volt zárva. A tettes a vékony porrétegben akkor itt hagyta a lába nyomát és ez a lábnyom nem egyezett meg senkinek a lábával, aki ekkor a házban tartózkodott. Én a detektivjeinknek meghagytam, hogy a két szobában óvatosan mozogjanak és ha az időközben lerakódott porréteg alatt a régi lábnyomok közül mégis sikerülne egyet felfedezniök, arra különösen ügyeljenek. Csakugyan sikerült egy ilyen meglehetős épségben maradt lábnyomot a toalettasztal mellett találniok. Ott van.

Bement a szobába. A toalettasztal mellett gombostüre erősitett kis piros zászlócska volt a padló fájába tüzve. A piros zászlócska mellett a vastag porréteg alatt elég világosan látszott egy széles lábnyom.

Ránézett feljebbvalójára, aki egy fejbólintással felelt. Eőry kiment a benyilóban álló detektivhez és halkan mondott neki valamit. Géza elsápadt és dobogni kezdett a szive. Az ajtóra nézett. Még nem tudta, ki lép be mindjárt, vesztére, azon az ajtón, de rettenetesnek érezte ezt a biztosságot, amelylyel egy ember köré kérlelhetetlenül szorul már a hurok. Eőry csendes elégedettséggel magyarázta felebbvalójának az eljárása részleteit:

– Az első percben kétségtelen volt, hogy itt házi tolvaj dolgozott. Két eklatáns eset történt; – az egyiknél épen távol volt, a másiknál mindjárt -202- épen kéznél volt. Ha semmi más gyanuok nem lett volna, ez magában elég lett volna rá, hogy gyanussá tegye.

Az ajtón Berecz lépett be. Elszántan, merev arccal állott meg az ajtó közelében és szabályosan tisztelgett és hangosan jelentkezett feljebbvalóinak.

– Jöjjön közelebb Berecz, – mondta Eőry elkomolyodva. – Vesse le a bal lábáról a csizmáját.

Berecz megingott, mintha el akarna esni, egy másodpercig rángatódzott az arca, azután – összeszoritotta a fogát, lehajolt és lehuzta a bal lábáról a csizmáját. Durva szövésü, vastag harisnya volt a lábán.

– Jöjjön ide és tegye a lábát ebbe a lábnyomba, – oh, hohó, öregem, – nézze meg az ember, még ilyen kis mókákra gondol… nem széttaposni azt a lábnyomot. Lépjen bele ide előbb a vastag porrétegbe.

Hátralóditotta Bereczet. Berecz elsápadva eresztette le a lábát, azután megbüvölt, tehetetlen engedelmességgel lépett oda, ahová feljebbvalójának parancsoló keze mutatott. Eőry eltolta és föléje hajolt a lábnyomnak.

A két lábnyom tökéletesen egyezett. Eőry benyult a zsebébe és kivette a két aranytárgyat.

– Nézze meg ezeket is, Berecz, és ne kivánja, hogy a Rákóczi-uti zálogházassal szembesitsem. Végezzünk gyorsan. Maga volt.

Berecz halálsápadtan mozgatta az alsó ajkát, mintha levegő után, vagy valami védekező szó után kapkodna. -203-

– Maga volt, – kiáltott rá a rendőrtisztviselő. Most ne próbáljon hazudni is még.

Berecz kinzottan erőlködött. Védekezésre, tagadásra próbálta összeszedni magát, de a hangos kiáltásra lecsuklott a feje, mintha ráütöttek volna. Felnézett még egyszer és körülnézett mégegyszer, egy megsebzett állat segitséget kereső, menekülést kutató tekintetével, azután lehajtotta a fejét. Megadta magát.

Gézának a szivét égette a megadása előtt körülhordozott, állati rettegéssel telt tekintete. Nem tudta nézni a megsemmisülő embert a csizmával a jobb lábán és a harisnyával a bal lábán és szerette volna a fülét bedugni, hogy ne halljon semmit abból, amit még mondani fog.

– Hogyan jutott be ebbe a szobába? – kérdezte Eőry Kálmán. Ez be volt zárva.

– Tiz esztendővel ezelőtt vettem át az akkori házfelügyelőtől. Az uj személyzet nem is tudta, hogy ezek a kulcsok vannak.

– Ugy! No, – mikor ebbe a szobába bejött, akkor már este elment itthonról.

– Éjféltájban kinyitottam a kerti kaput. A csarnokban levetettem a csizmámat, harisnyában feljöttem ide, itt kinyitottam az ajtót és…

– Ebben a szobában minden értékes tárgyat össze akart szedni, mert remélte, hogy a lopást csak hetek vagy hónapok mulva fedezik fel.

– Amikor zajt hallottam, felkaptam valamit a sötétben… magam se tudtam, mit… és kirohantam vele.

– Másnap látta, hogy a lopást nem fedezték fel, akkor civilruhába öltözködött és ezt itt elvitte a zálogházba.

– Hát harmadnap. Ebből azután telt egy darabig mindennap husra. No, azután a pénz elfogyott…

– Egy este megint erre cirkáltam és láttam, hogy az az őr, akit Noszlopy kapitány ur kiállitott, nincs a helyén. Bejöttem azzal, hogy… ha jön valaki… megmondom, hogy a kapu nyitva van. Azután bementem a földszinti játékterembe… és nem birtam megállni, hogy azt az órát, amelyik ott feküdt… -205-

– Ez nem igaz. Készülnie kellett az egész dologra, mert ha a kerti kapu nyitva volt is, a csarnokon át csak ugy juthatott be a földszinti termekbe, ha kulcsa volt. A kulcsot tehát már előbb magához kellett vennie. Igy volt?

– Az ablakot belülről kinyitotta és betörte, hogy azt higyjék, kivülről hatolt be valaki.

Eőry ránézett feljebbvalójára. A rendőrtisztviselő intett, hogy elég volt, azután közelebb lépett Bereczhez, lehajolt hozzá és a foga között, halkan, keserüen ezt mondta neki:

Berecz eltaposott kinnal nézett fel rá, azután még mélyebben összeomlott. Ájuldozva kereste meg a csizmáját, felhuzta és tántorogva indult ki az ajtón.

– Ez egyelőre el volna intézve, – mondta Eőry fanyarul. – A kulcsokat megkeressük… egyébként pedig… az urakat majd megint kérjük, ha szükségünk lesz valamire.

– Mi elcsapjuk, – felelte a rendőrtisztviselő. Ha aztán ti feljelentést tesztek, akkor kap egy pár esztendőt.

Kisietett a szobából, végigrohant a folyosón és leszáguldott a lépcsőn, előre a Berecz lakásáig. Egy ugrással áthaladt az első szobán és bent volt a másodikban. A második szoba közepén ott állt Berecz József, a kezében volt a szolgálati revolvere és a karjába bele volt kapaszkodva alacsony, gömbölyü, agyondolgozott felesége. Szótlanul harcoltak. Berecz ki akarta szabaditani a karját; azután átvette a revolvert a másik kezébe; az asszony akkor ebbe is belekapaszkodott. Berecz le akarta rázni magáról, az asszony halk, állati jajgatással kapcsolta magát ujra meg ujra rá. Géza lihegve állott meg előttük.

Berecz ránézett és látszott rajta, hogy nem érti, mit mond. Géza megfogta a revolvert és egyetlen rántással kicsavarta a kezéből. Berecz üres szemmel nézett rá.

Berecz leült. Az asszony leoldódott róla, előbb megállt mellette, azután nehány lépésnyire elvonult és beleolvadt egy reszkető, didergő, halk sirásba.

– Berecz, ide figyeljen, – mondta Géza. – Én nem engedem, hogy maga megölje magát.

Berecz nézett rá és ugy látszott, hogy lassan visszatér az eszmélete. -207-

– A feleségét nem hagyja özvegységre és a gyerekeit nem hagyja árvaságra.

– Ide figyeljen, Berecz. Maga nem jut börtönbe. Amit… maga tett… az magánvádra üldözendő. Mi pedig nem fogunk feljelentést tenni. Az egész tehát annyi lesz, hogy a rendőrségtől elküldik.

Berecz nyitott szájjal, nagy szemmel nézett rá és lassan dörzsölgetni kezdte a homlokát.

– Enni se tudok nekik adni. És hogy birjam én el azt a szégyent. Megölöm magam.

– Ide figyeljen Berecz. Én magát családostul elküldöm Trakostyánba, a felvidékre. Ott, a Molitor-birtokon majd kap valami állást. Nekem gondom lesz rá, hogy senki arról, ami itt történt, ne tudjon és gondom lesz rá, hogy a gyerekeivel együtt rendesen meg tudjon élni. Jó lesz ez igy?

Csend volt. A csendben hallatszott az asszony egyhangu, halkan csepegő sirása, amelybe mintha az egész léte beleolvadt volna. Berecz nyitott szájjal bámult Gézára, nagyokat lihegett, azután nyitott száján egyszerre kibődült egy orditva felszakadó sirás. Hosszu, üvöltő bőgés volt ez; azután lihegő, szaggatott jajveszékeléssé lett. Berecz térdre vetette magát Géza előtt és a fejét le akarta hajtani Géza lábához. Géza felemelte a fejét, de a térdéről nem tudta felállitani. -208-

Berecz ide-oda rázta a fejét, kapkodó lélegzettel zokogott és meg akart szólalni. Mindig más meg más arccal belefogott valamibe, mintha egyszer hálálkodni, máskor panaszkodni vagy magyarázkodni akart volna, végül a könnyeit nyelve, kapkodva ezt mondta:

– Tudom, Berecz. Maga megtévedt. El volt keseredve. A gyerekeinek nem tudott eleget enni adni. Látta itt ezt a sok értékes holmit, a mely meddőn hever szanaszét, – megtévedt.

Berecz mozgatta az alsó ajkát, mintha szavakat keresne. Folyton változott az arca kifejezése, mintha különböző mondanivalói lennének, azután egyszerre megint sirni kezdett és panaszosan mondta:

– Elhiszem Berecz. Tudom én azt, – azért siettem le ide maga után. És én módot is adok magának rá, hogy megmutassa. Ott fent majd szorgalmasan fog dolgozni… és idővel el is felejti ezt az egészet, – tudja, hogy szokás mondani: mint egy rossz álmot.

Berecz ujra lehajtotta a fejét és elkezdett sirni. A könnyei ömlöttek rá a Géza térdére. Géza engedte, hadd sirja ki magát. Csendesen nézett le rá, nagy fejére, amelyen a barna hajban már fehér szálak látszottak, széles vállára, amely a sirástól most ugy -209- rázkódott, mint egy gyereké. Mély megindultságot érzett. Szegény, boldogtalan teremtés az ember.

Berecz nem mozdult. Géza nézett le rá és végre megtalálta azt a szót, amelyet keresett.

– No, testvér, – mondta neki halkan, könnyedén, melegen, mintha mind a ketten fiatal parasztkatonák volnának.

Berecz megmozdult. Lassan felállott, nehéz öklével törölgette a szemét. Szólni akart, de Géza megelőzte.

– Hát ez rendben van Berecz. Megpróbálom az urakkal megcsinálni, hogy a rendőrségtől magát egyszerüen bocsássák el. Ha valami kell, forduljon hozzám. Egyébként pedig: holnap vagy mondjuk holnapután már utaznak is. No, Isten velük.

Intett nekik. Berecz és az asszony lelkendezve kisérték ki, a szájuk, a felemelkedő karjuk, az egész testük mondani akart valamit. Nem tudtak megszólalni. Géza azonban értette őket.

Felment az emeletre és a két rendőrtisztviselőnek előadta a kérését. Azok haboztak előbb, azután megigérték, hogy közben fognak járni, hogy Bereczet, egyszerüen eltávolitsák a rendőrség kötelékéből. Géza azután felment a 2-ik emeletre és Ágnessel és Rappaporttal beszélgetett. Déltájban sápadtan és ijedten megérkezett Lindwurm Péter. Egy detektiv kisérte. Eőry rögtön kihallgatta. Péter nagyon keveset tudott mondani. Két éjszaka – május tizenegyedikéről tizenkettedikére és tizenkettedikéről tizenharmadikára – a százados ur szobájában aludt, semmi különöset észre nem vett; semmi érdekeset nem tud; tizenharmadikán – tegnap – reggel -210- elment, mert tegnap volt az esküvője. A halálesetről nem is tudott. Ujságot nem olvas. Itt hallotta először. A kihallgatás ezzel véget is ért. Eőry Kálmán ráveregetett Péter vállára és azt mondta neki, hogy mehet haza a feleségéhez. Péter előbb felment Gézához, pár szót beszélt vele, aztán megkérdezte, itt maradhat-e holnapig; nagyon fáradt, ki akarja pihenni magát. Géza ebbe szivesen beleegyezett; Péter erre lement a souterrainbe, ahol azelőtt lakott, lefeküdt az ágyára és bámult a plafonra. Azután felkelt és bágyadtan ténfergett ide-oda a házban.

A két rendőrtisztviselő déltájban elment; délután három órakor azonban ismét visszajöttek. Gézát hivatták. A nyomozást, mondták neki, lezártnak tekintik. Még egy kihallgatás van hátra. Nem várnak tőle különös eredményt, jónak látják azonban, hogy ennél a kihallgatásnál Géza is legyen jelen. Géza csodálkozva kérdezte, kit fognak még kihallgatni, Eőry erre gunyos nyomatékkal felelte:

Géza kényelmetlenül várakozott és lesütötte a szemét, mikor Noszlopy kapitány férfias méltósággal megjelent. A kihallgatás nyugalmasan kezdődött. A fiatalabb rendőrtisztviselő felszólitotta Noszlopy kapitányt, mondjon el mindent, amit Molitor Zoltán halálával összefüggésben elmondandónak gondol. Noszlopy kapitány feszes fenséggel elbeszélte, hogy a házban rejtelmes események történtek. Ezeknek a rejtelmes eseményeknek a titka most már fel van deritve. Akkor azonban ezek az események őt arra inditották, hogy kis őrséget szervezzen. Az őrség nagyjában meg is tette a kötelességét, azonban, sajnos, nem tudta elháritani a szomoru eseményt, amely bekövetkezett. -211-

– Ugy? – mondta a rendőrtisztviselő. Ön tehát azt hiszi, hogy az őrség ezt a szomoru eseményt bizonyos körülmények között el tudta volna háritani. Például: milyen körülmények között?

– N… n… nem igy értettem, – mondta Noszlopy kapitány. Ugy értettem, hogy ennek a szomoru eseménynek az elháritása nem állott semmiféle jóakaratu őrködésnek módjában.

– Én… általában… őrködni szoktam éjszakánként – mondta Noszlopy kapitány akadozva, – ekkor pedig… uj őrrendszert léptettem életbe és ezért különösen ügyeltem.

– Igen. De ha ön uj őrrendszert léptetett életbe, akkor miért volt az, hogy éjszaka közepén egyszerre csak azt mondta az őreinek, hogy nem kell feljönniök az első és a második emeletre?

Géza aggódva várta a választ. Noszlopy kapitány rettentő erőfeszitéssel huzta ki egyenesre a derekát.

– Az azért volt… mert én már végigjártam a két emeletet… mindent rendben találtam és hozzá akartam szoktatni az őreimet ahoz a gondolathoz, hogy én folyton ügyelek rá… megteszik-e a kötelességüket… és hogy tőlem esetleg minden percben uj parancsot kapnak.

Egy gyors pillantást vetett Géza felé. Géza csendes elismeréssel nézett rajta végig. Milyen szép ettől az együgyü öreg embertől, hogy ilyen értelmesen hazug választ tud adni és nem szolgáltatja ki Ágnest egy mégis csak kinos gyanunak.

– Semmi egyéb oka nem volt rá, hogy az őröket az első emeletről távol tartsa?

– Mi oka volt akkor arra, hogy tegnap ismeretlen tettes ellen gyilkosság miatt emeljen vádat és hogy fogadkozzék, hogy a tettest vérpadra fogja juttatni?

– Ugy, – mondta lassan a rendőrtisztviselő. – Szokott ön kártyázni? – kérdezte azután hirtelen.

Noszlopy kapitány megingott. Feszes dereka előre hajolt, mint egy vékony fatörzs; amelyet a szél mozgat. Hallgatott.

– Készpénzben… ezer korona… én tudniillik csak néző voltam a nagyjátéknál… amelyet az urak itt játszottak.

– Maradjunk csak a tárgynál. Tehát készpénzben ezer korona. És mennyi volt a legnagyobb vesztesége, amelyet nem fizetett ki készpénzben?

– Kérem… én az urakkal, akik ide jártak… csak készpénzben játszottam. Én a lapot sohase vettem; természetes, hogy akkor csak készpénzt lehet tenni… idegen kártyára. -213-

– Feleljen, kérem, egyenesen a kérdésemre: volt-e önnek kártyaadóssága, igen vagy nem.

Noszlopy kapitánynak verejtékes lett a homloka. Arccsontjaira ráfeszült barna bőrén lilás foltok támadtak. Ujjai reszketve tépdesték a ruháját.

Noszlopy kapitány megrázkódott. A két kezét felfelé lóditotta, mintha el akarna hessegetni magától valamit, azután előrehajolt és gyorsan és hangosan mondta:

– Akkor el kell mindent beszélnem. Mert az ugy volt, hogy Zoltán szeretett játszani, sokszor olyankor is, amikor nem volt partnere, délután vagy még délelőtt is. Tudta azt, hogy én a nagy partieknál idegen lapra teszek és ezért egyszer azt mondta, játsszam vele kettesben.

A rendőrtisztviselő félbe akarta szakitani, de Noszlopy kapitány nem hagyta magát.

– Játszottunk és én eleinte nyertem. Zoltán nevetett rajtam, kinevette, hogy ugy szeretnék nyerni, mert nekem fontos volt a nyereség. Azután elfordult tőlem a szerencse. És folyton veszitettem. Visszavesztettem mindent. És még azonfelül is folyton vesztettem. Zoltán haladékot adott és mindig ujra játszott velem és néha azt mondta, hogy lefoglaltatja a járandóságomat, de tudta, hogy ez csak tréfa; én kártyaadósságért nem engedem lefoglalatni magamat, inkább főbelövöm magam, de hiszen ő csak tréfált, mert mulatott rajtam és ha játszottunk is és ha adósságom volt is, azt ő nem vette komolyan. És bár ő én rajtam mulatott és engem -214- ugratott, én őt tiszteltem és szerettem és életemet és véremet áldoztam volna fel érte, hiszen a kártyaadósság az nem volt komoly dolog közte és köztem.

Elhallgatott és lihegve és kimerülten nézett egyik hallgatójáról a másikra. A rendőrtisztviselő komolyan, nyugodtan, makacsul kérdezte:

Noszlopy kapitány lihegve hallgatott, azután fájdalmasan elhuzott szájjal, a hangot összeszoritott fogán oldalt átszürve mondta:

Géza ugy érezte, hogy el kell mosolyodnia és hogy most mindenkinek nevetnie kell.

A két rendőrtisztviselő azonban komoly arccal ült a helyén. Erre ő megütődötten egyenesedett ki a székén és egyszerre kinos szorongást érzett. Mi lesz itt? Mi készül itt? Már megint szorul a láthatatlan hurok egy emberi nyak köré?

– Hogy hivják önt tulajdonképen? – kérdezte hirtelen a rendőrtisztviselő.

Noszlopy kapitány erre teljesen megtört. Feszes termete megbicsaklott. A dereka elernyedt és a háta meggörbült.

– Az öreg ur akarta – felelte majdnem sirva Noszlopy kapitány. – Én nem is akartam. Ő rámparancsolt.

Noszlopy kapitány értelmetlenül bámult a rendőrtisztviselőre. Álmélkodva gondolkozott. Azután hirtelen felhördült. Megértette, mi ennek a kérdésnek a célzata.

– Uraim, ez rettenetes, – kiáltota sirva, – hogy engem ilyennel gyanusitsanak. Higyjék el, hogy az a kártyaadósság nem volt komoly. Bizonyitani is tudom.

– Itt van, – mondta – ezt a csekket tegnapelőtt délután kaptam Zoltántól. Tudta, hogy megint elvesztettem a pénzemet. Hát ha az ember komolyan veszi az olyan nagy követelést, akkor támogatja-e az adósát ilyen támogatásokkal?! Ő nekem jóltevőm volt… és most engem gyanusitanak… Óh, nézz ide a tulvilágról, elhunyt barátom és légy velem.

A két rendőrtisztviselő megnézte a csekket. A csekk május tizenharmadikán kelt; ötszáz koronáról szólt. Zoltán aláirása volt rajta.

– A rettentő izgalomban egészen megfeledkeztem róla. Most jutott eszembe, hogy a zsebemben van. És hiszen nincs én nekem pénzre szükségem… -216- megvan itt énnekem a lakásom, uri ellátásom… öreg barátom végső akarata szerint egész életemre… nem igaz, Géza?

Géza bizonyitotta, hogy igen. A kihallgatás azonban tovább folytatódott. A kérdések, mint az éles karmok, meredtek neki Noszlopy kapitány nyakának, Noszlopy kapitány kétségbeesett erőfeszitéssel vonta el mindig ujra a szoritásukból vékony nyakát. A harc sokáig tartott.

– Végre is, – mondta a rendőrtisztviselő, – önnek nagy érdeke volt, hogy Molitor Zoltán meghaljon.

– Ha kétes örökségi igényeitől el is tekintünk, azért, hogy kártyaadósságától megszabaduljon.

– Nem, épen ez az, hogy nem. Mert Zoltán irást adatott velem mindenről… Amig ő élt, addig bizonyos volt, hogy ez csak tréfa… megkinoz engem, mert mulat rajtam… de amikor ő meghal, az örökösök az irást komolyan veszik.

– Lent kell lennie a földszinten. A harmadik teremben – nem a kártyateremben – van egy páncélszekrény. Zoltán abban tartott mindent, ami kártyára, nőkre és egyéb ilyenekre vonatkozott. Ott kell lennie.

A kihallgatást félbeszakitották. A két rendőrtisztviselő halkan tanácskozott egyideig, azután felnyittatták a Zoltán szobáját, kihozták a Zoltán kulcsait, lementek a földszintre és kinyitották a páncélszekrényt. Noszlopy kapitány fent maradt Gézával az első emeleten és fogvacogva imádkozott:

– Uram, Istenem, engedd, hogy meglegyen. Uram, Istenem, add, hogy ott legyen. -217-

Hosszu félóra telt el. A két rendőrtisztviselő végre visszajött. Egyikük hét darab papirt hozott a kezében. Noszlopy kapitány felorditott örömében, amikor ezeket a papirosokat meglátta. A hét darab papiroson hét elismervény állott; hét nevetséges bizonyitvány arról, hogy Noszlopy kapitány elismeri, hogy ismét százezer koronával tartozik kártyaveszteségek következtében Molitor Zoltán urnak és nemesi és tiszti becsületszavára fogadja, hogy ha Molitor Zoltán ur őt erre felszólitja, huszonnégy óra alatt ezt az összeget hiánytalanul megfizeti.

– Itt ön már megint nemesi és tiszti becsületszavát adja, – mondta boszankodva, de kissé megenyhültebben Eőry Kálmán.

– De hiszen ő tudta, hogy én se nemes nem vagyok, se tiszt, – kiáltott Noszlopy kapitány. Épen ugy, ahogy azt tudta, hogy én ezerszer huszonnégy óra alatt se tudok ekkora összeget megfizetni. De ő diktálta ezt igy. Mulatott rajtam. Tetszik tudni… egy öreg paprikajancsi voltam én az ő szemében.

Géza meghökkenve nézett Noszlopy kapitányra. Mit fog még mondani, hogy rémülten és elszántan védje magát? És valóban fenntartható még ellene a vád, – ez ellen az összetörött és levetkőztetett, szegény öreg paprikajancsi ellen? A rendőrtisztviselő folytatta a kihallgatást. A kérdései azonban egyre enyhébbek lettek; és végül igy szólt:

– Jól van… a kihallgatást befejezem. Mielőtt azonban önt elbocsátanám, két tanácsot adok önnek. Először: ne kártyázzék még tréfából sem; mert Molitor Zoltán ur tréfásan mondta ugyan a barátainak, hogy „ma megint ötvenezer koronát nyertem Noszlopy kapitánytól“, de ennek a vége mégis az lett, hogy amikor kártyaadósok után -218- kutattunk, a legnagyobb összegekkel terhelt adósként önt találtuk meg. Ez tehát az első tanácsom. A második: ne hordjon idegen nevet és idegen rangot, akárki parancsolja, mert ez a hazugság abba a gyanuba keveri az embert, hogy egyebekben is hazudik. Végül: a tulságos buzgalom is árt. Mert ön legfőképen azzal keverte magát gyanuba, hogy hangosan vádolt és vérpadra akart juttatni egy ismeretlen tettest, amikor még nem is volt büncselekmény. Ezek után elmehet.

Noszlopy kapitány alázatosan megköszönte a figyelmeztetést és a jóakaratot és meggörnyedve kivánszorgott a szobából. A két rendőrtisztviselő közölte Gézával, hogy a nyomozás be van fejezve, félóra mulva telefonon értesitik majd róla, hogy az egész eljárás be van-e szüntetve. Ők azt hiszik, igen. A detektivek mindenesetre elhagyják a házat és a ház lakói egyébként is érintetlen szabadságukat ezentul korlát nélkül vehetik igénybe. Barátságosan elbucsuztak Gézától és elmentek. Géza kikisérte őket, azután habozott, hogy mit csináljon. Ekkor egy inas jött hozzá és azt mondta neki, hogy Noszlopy kapitány kéreti, menjen be a szobájába.

Géza belépett a szobába. Noszlopy kapitány ágyban feküdt. Sárga arca fáradtan simult oda a párnához. Megkérte Gézát, üljön az ágyához. Géza széket vett, odatette az ágy mellé és leült. Noszlopy kapitány elkinzott arccal hallgatott egyideig, azután megtört fejhangon megszólalt:

– Ugyan, öregem, – mondta könnyedén – holnap megint olyan feszes, kemény, fiatal legény leszel, mint annak a rendje. -219-

Noszlopy kapitány ránézett. Az arca olyan halálosan elnyult volt és a tekintete olyan kiábrándultan és józanul fájdalmas, hogy Géza egyszerre megértette, hogy ezen a hangon most nem szabad vele beszélnie.

– Egyébként parancsolj velem, – mondta gyöngéden. – Mondj el mindent, ami a sziveden van…

Noszlopy kapitány felsóhajtott. Keserüen elnézett maga elé egyideig, azután lassan beszélni kezdett.

– Én ebből az ágyból, – mondta – talán soha már fel se kelek. Legjobb is lenne nekem talán csendesen meghalni. Ne szólj semmit, – legjobb volna. De hát mit tudom én: az ember ugy ragaszkodik ahhoz a rongy életéhez. Lehet, hogy megint felkelek, járok-kelek… Mi lesz akkor velem? Ott van az a hét irás, a hétszer százezer koronás kártyaveszteségről. Azt most ti öröklitek. Ha be akarjátok rajtam hajtani, – huszonnégy óra alatt – mit tehetek… főbe lőhetem magamat.

– De édes jó öregem, – mondta Géza, – hát csak nem gondolod, hogy mi azokat a papirosokat prezentáljuk neked… mint valami komoly kötelezvényeket.

– Hát nem huszonnégy óra alatt… időt adtak rá… hogy lassan törlesszem.

– De öregem! – elégetjük. Vagy a kezedbe adjuk, hogy te égesd el őket, csinálj velük, amit akarsz. Csak nem gondolod, hogy mi ezt igazi adósságnak tekintjük.

A Noszlopy kapitány orra cimpája remegni kezdett; megtört szeme nedvesen csillogott.

– Látod, Géza, – szólt egyszerre hangosan kiabálva Noszlopy kapitány – én itt éltem az öreg ur mellett… jó volt a dolgom… de néha, ha olyan kedve volt, hónapokig nem kaptam tőle egy fillért se és sohse tudtam, nem dob-e ki másnap az öreg ur. És nekem előkelőnek kellett lennem, mert ő akarta, de én már husz esztendeje minden este azzal feküdtem le: mennyivel jobb lett volna, ha én megmaradtam volna szegény alkalmazottnak a gyárban. Igy megöregedtem az öreg ur mellett a nagy vagyonban, de mi lett volna velem, ha egyszer kitesz az utcára? Indulhattam volna egyenest a Dunának. Azután jött Zoltán. És ő már csak mulatott rajtam… mélyen lenézett engem… óh, ne szólj semmit, csak lenézett… és mert látta, hogy ugy szeretnék pénzhez jutni, egészen független lenni, ezért iratta alá velem azokat a kötelezvényeket. Nem vette ő se azokat komolyan, de rámhurkolta őket, mint a gyerek a madzagot a madár lábára. Noszlopy vagy? Kapitány vagy? Huszonnégy óra alatt fizetni, vagy főbelőni magadat. Játék volt az egész, mert olyan mélyen lenézett engem; és talán igaza is volt, hogy lenézett. Szomoru pojáca voltam én, nem más.

Géza mélységes szánalmat érzett iránta. Egyszerre látta a Noszlopy kapitány egész életét harminc-negyven esztendő óta. A kinos erőfeszitéseit, hogy ur legyen és előkelő legyen, amikor tulajdonképen szegény bohóc-rabszolgája volt Molitor Árpádnak. Az ijedt, szegény és remegő lelkét a harcias és hősies maszk mögött, amelyet hordania kellett és amelyet nappal már a tulajdon arcának és a tulajdon lényének érzett. Hová lettek most az elviselhetetlenül lovagias és romantikus szavai? Milyen értelmesen -221- és egyszerüen beszél, mihelyt maszk nélkül beszél.

– Ha igen, akkor én mindenekelőtt ki akarom jelenteni, hogy akárhogyan dől is el a te örökösödési igényednek a sorsa, mi a te anyagi függetlenségedet mindenesetre biztositani fogjuk. Az évjáradékot jelentékenyen felemeljük… kétszeresére vagy háromszorosára… ha kivánod, a tőkét neked átadjuk.

– Látod, – orditott fel sirva Noszlopy kapitány, – ez az! Hogy embernek érezzem magam.

A szivére szoritotta a kezét, kiabált, hálálkodott, elmult dolgok elbeszélésébe fogott, azután a jövőről beszélt, rögtön fel akart kelni és öltözködni akart, azonban fáradtan visszadőlt az ágyára. Géza végre barátságosan elbucsuzott tőle és rábeszélte, hogy egyelőre pihenje ki magát. Noszlopy kapitány erre igy szólt:

– Igazad van. Aludni fogok. És mondok neked valamit: én soha életemben olyan jól nem aludtam, mint ahogy most fogok aludni.

Boldogan készült neki az alvásnak és már félig lehunyt szemmel mondta Gézának:

Géza kiment. Fel akart menni a szobájába, de -222- akkor a telefonhoz hivatták. Eőry Kálmán közölte vele, hogy a nyomozást – most már minden hivatalos fórum hozzájárulásával – megszüntették. A Zoltán haláláról megjelent lapközleményre nézve a rendőrség energikus cáfolatot fog kiadni és konstatálni fogja, hogy a halál véletlen szerencsétlenség következménye volt. Végül pedig: minthogy az orvosi vizsgálat a halál okát is teljes biztossággal megállapitotta, a boncolást mellőzik és a temetést holnap meg lehet tartani. Géza megköszönte ezeket a közléseket, azután felment a második emeletre és elmondta a többieknek is, amit hallott. A többiek csendesen hallgatták végig és Ágnes nyugodtan igy szólt:

– Ami a temetést illeti, értesitenünk kell Kunovics urat. Én majd telefonozok neki. Egyébként pedig azt ajánlanám, hogy ami itt a házat illeti, mert valakinek végre is rendelkeznie kell, a háztartás vezetésére kérjük meg az anyámat.

Az öreg Molitorné a figyelemtől hirtelen megmerevedett arccal nézett Gézára.

– Igen, ez nagyon helyes, – mondta Géza. Valakinek rendelkeznie kell; és ha a néni volna olyan szives?

Az öreg Molitorné elpirult az örömtől és pár percnyi nyugtalan izgés-mozgás után kiment, hogy a szakácsot hivassa és Czáránnéval beszéljen. Ágnes csendes mosolygással fordult Gézához:

– Tudtam, hogy magának nem lesz ellene kifogása. És tudtam, hogy őt boldoggá tesszük vele. Még egyszer egy háztartást vezetni – és igy, – és itt! Nagy örömszerző a vagyon.

Géza szórakozottan bólintott, de egyszerre az egész lelkét ez a gondolat kezdte foglalkoztatni. Ő ma két emberrel tett jót. Van-e érdeme benne, hogy -223- jót tett velük? Milyen könnyü volt velük jót tenni. Semmi áldozatot nem kellett érte hozni; nem is ő tett velük jót, hanem a vagyon. A vagyon tegnapi ura betörött koponyával ott fekszik az első emeleten. Ki törődik még vele? Az élők élvezik uj vagyonuk örömeit, mindenki a maga módja szerint. Miért nem törődnek a halottal? Azért, mert hideg lélek volt, szeretetlen és gonosz? Ha jó lett volna, forró szivü és ragaszkodó, akkor többet törődnének vele? Egy kicsit. Sirnának. De azért épen ilyen csendes édességgel élveznék az uj vagyont, amelyhez a másiknak a halála juttatta őket. Valami nagy hazugság van abban a módban, ahogyan az ember a halálról beszél és ahogyan embertársa halálával szemben viselkedik. Mit kellene itt tenni?

Géza szórakozottan bibelődött ezekkel a gondolatokkal. A többiek elhitták sétálni és ő elment velük. Ágnes és Rappaport azon fáradoztak, hogy Mariannet jobb kedvre deritsék és ezért népes utcákba mentek, ahol fényes kirakatok voltak. Marianne érdeklődött a kirakatok iránt, de hazafelé menet ismét visszaesett bánkódó, tompa rosszkedvébe. A vacsorát azért csendes nyugalommal és halk elégedettséggel fogyasztották el. Vacsora után a hallban beszélgettek. Itt negyed tizenegykor a lábuk alatt megint felhangzott egy halálfélelemtől reszkető jajkiáltás: a Czáránné fájdalmas és üvöltő sirása. Géza elsápadva ugrott fel és lesietett a souterrainbe. A hófehér arcu Czáránnét ekkorra már kiszabaditották az ura kezéből, aki megverte, fojtogatta és megöléssel fenyegette volt. Czáránnal azonban nem lehetett beszélni, mert Czárán részeg volt. Géza az asszonyhoz fordult:

Géza bosszus jóindulattal kapacitálta az elválásra. Az esküje alól fel van mentve. Az ilyen kegyetlenség megszünteti az eskü érvényességét. Az asszony fájdalmas makacssággal rázta a fejét, és amikor Géza felajánlotta neki, hogy vagy az urát küldi el innen, vagy őt küldi el valahová, ahol csendben meghuzódhatik, halkan igy szólt:

– Hát szóval maga oda van hozzá láncolva; és türnie kell mindent; és csendesen várnia kell, mikor fogja végül megölni.

Az asszony messzenéző, nagy szemmel bólintott sok kis igent egymásután. Igen, ez épen igy van, igen, hozzá van láncolva, igen, türnie kell, hogy veri és várnia kell rá, hogy mikor öli meg végre, igen, igen, igen.

Géza megfordult és rosszkedvüen visszament a hallba. Ott beszélgettek még egy darabig, azután elmentek lefeküdni.

Másnap délelőtt megérkezett idősebb Molitor Géza. Géza felkisérte az apját a második emeletre és segitett neki az öltözködésnél Egy kis derült meghatottsággal nézte az apját, akit magánál mindig valahogyan fiatalabbnak érzett. Nagyon hasonlitottak egymásra, de idősebb Molitor Géza valamivel karcsubb és magasabb volt a fiánál és rövid ősz szakállával, üde arcával és acélszinü tekintetével -225- a legtisztább és a legelőkelőbb férfi volt, akit Géza ismert. Géza elmondott neki mindent, ami a házban történt; az apja figyelmesen meghallgatta, azután igy szólt:

– Ami elmult, az elmult. Zoltánt eltemetjük, és azzal a mult egészen lezáródik. Ami engem illet, én sohse hittem, hogy még valaha az öreg Árpád házába kerülök. Lehet, hogy igazságtalan voltam hozzá, de én az eszelős kapkodása, nagyzolása és léhasága miatt annyira megvetettem szegényt, hogy még örökösként se óhajtottam a háza küszöbét átlépni. Most természetesen oktalanság volna az örökségnek rámeső részét el nem fogadni. Elfogadom, – ugyis a te számodra fogadom el. Persze, mint minden jó, ami az embert éri, ez is egy kicsit elkésve jön.

– Öt évvel ezelőtt igazán tudtam volna örülni neki, hogy a sorsodat egy nagy vagyon biztositja; lehetővé teszi, hogy a passzióidnak, mondjuk: a tudományodnak élj. De most, amikor én is épen ott tartottam, hogy – bár sokkal szerényebb módon – biztosithattam volna a csendes, uri életedet.

– A hatszáz holddal, fiam. Sovány felvidéki föld, de évekig szorgalmasan dolgoztam, hogy ne legyen rajta egy fillér teher se; azután jöttek ezek a háborus évek, amikor végre igazán érdemes volt gazdálkodni…

Géza kétségbeesett mozdulattal emelte a kezét a füléhez, mintha nem akarná hallani azt, amit az apja mond.

– Apám, ez borzasztó… mindig ujra azt hallani, hogy a háboru nekünk is használt; és hogy -226- milyen áldás volt a háboru a gazdának. Én otthonról azért szöktem el legutóbb a második napon, mert mindenfelé azt hallottam, hogy igy meg ugy, ha a kormány velünk, gazdákkal igy bánt, akkor feletetjük a buzát meg a rozsot a disznókkal. Folyton attól rettegtem, hogy egyszerre csak azt hallom, hogy a mi gazdaságunkban is ezt csinálták.

Idősebb Molitor Géza acélszürke, tiszta szeme néhány másodpercig a szőnyegen keresgélt valamit.

– Fiam, attól tartok, hogy a te egyébként nagyon rokonszenves erkölcsi érzékenységed lassanként olyan ideges szenzibilitássá lesz, amely nemcsak az érvényesülés és a boldogulás lehetőségeit veszi el tőled, hanem amely a mi komplikált társadalmunkban élő ember számára szinte az élet élését is lehetetlenné teszi. Te tudod, mi az én véleményem a háboruról és mi az én véleményem a társadalmi kötelességeinkről. De a legelső kötelességünk mégis csak az, hogy talpon maradjunk és a magunk életét igyekezzünk menteni és kiépiteni; azzal senkinek se használok, ha duzzogok, tiltakozom, engedem magamat eltapostatni, vagy engedem, hogy azok boldoguljanak, akikről tudom, hogy valóban lelkiismeretlenek és a gazdaságnak csak jogait ismerik majd, de semmiféle kötelezettségét.

– Igaz, apám, – mondta Géza lehajtott fejjel, – de ugyanezzel az okoskodással mindjárt uzsorára vagy rablásra adhatnók magunkat.

– Igaz, fiam és ugyanazzal, mint a tied, mindjárt arra, hogy ebből a tisztátlan pénzen épült házból menjünk ki egy gellérthegyi barlangba és próbáljuk meg, meddig bir az ember friss tavaszi füvön megélni. – Hidd el, Géza, annak a morálnak a szavát, amely benned lángol, én is ismerem. De annak a morálnak minden konzekvenciáját csak a -227- gellérthegyi barlangban lehet levonni. Egy ilyen komplikált társadalomban meg kell alkudni. Törekedni kell a jóra, – ez a legtöbb, amit tehetünk. Mindig figyelni kell az erkölcsnek arra a belső szavára; és ha lehet, engedelmeskednünk kell neki, – ennél többet csak apostolok és martirok tehetnek.

De miért ne lennénk mi apostolokká és martirokká, – gondolta Géza. – A beszélgetés azonban nem folytatódott, mert az apja készen volt az öltözködésével és Géza társaságában elindult a Molitor-család többi tagjaival megismerkedni. Az ismerkedés után beszélgettek még egy ideig, azután lementek a kert felé néző csarnokba, ahol a temetés szertartása kezdődött. Azután kikisérték a koporsót a családi sirbolthoz, amelyben Zoltán holtteste az öreg Molitor Árpád holtteste mellé került és egy óra tájban megint együtt ültek a hallban. Azokról a kérdésekről beszélgettek, amelyeket délután Baranyayval és Kunoviccsal el kell majd intézni. Ágnes odafordult idősebb Molitor Gézához:

– Anyámmal megbeszéltük, hogy ő lemond arról, hogy a végrendelet ugy magyaráztassék, hogy őt, mint a Molitor-név viselőjét, szintén rész illesse az örökségből. Ezzel szemben azonban azt kérjük, hogy az a hatodrész, amely ő rá esnék, mégis kezeltessék külön és ebből a hatodrészből legyenek fizetendők azok a járandóságok, amelyek a vagyont terhelik. Például: a Noszlopy kapitánynak fizetendő évjáradék, amelyet Géza különben is jelentékenyen fel akar emelni és amely felemelést én már csak azért sem ellenzék, mert viszont a leghatározottabban ellenzem azt, hogy Noszlopy kapitány egyéb örökségi igényeit elismerjük. -228-

– Ugy-e nem? Abból a hatodrészből lenne tehát fizetendő a Noszlopy kapitány járandósága. Abból lenne fizetendő ennek a háznak a fenntartási költsége. Abból lennének fizetendők végül egyéb olyan jótékonysági kiadások, amelyek, gondolom, ezentul mindnyájunk hajlandóságai következtében nagyon megnőnek és amelyekre igy eleve igen jelentékeny összegek jutnak. El tetszik fogadni ezt az ajánlatot?

– Látod, – mondta elragadtatva, – ez annak a morálnak a hangja, amely bent kell, hogy éljen minden igaz ember lelkében. Morálisnak lenni és praktikusnak lenni egyszerre. Nagylelkünek és okosnak. Az oktalan igényeket a legnyugodtabban visszautasitani, de rögtön megállapitani azt a kötelezettséget, amely egy jelentékeny vagyon átvételével mindnyájunkat terhel.

– Hogyne fogadnám el. Nagy köszönettel és a legteljesebb elismeréssel fogadom el. Ezt a megoldást rendkivül okosnak és rendkivül szépnek tartom.

Tovább beszélgetett Ágnessel. Géza felkelt és idegesen járt-kelt ide-oda. Ebéd előtt pár percre egyedül maradt az apjával.

– Milyen kedves és szép egy teremtés ez, – mondta az apja. – Látod, az én konzervativizmusom igazán nem veszedelmes: percek alatt végzek minden olyan meggyőződéssel, amely elfogultságnak és előitéletnek bizonyul. Én féltem ettől az Ágnestől. Orvosnő! Doktorkisasszony! Brr! – Nem volt igazam. Ez szerény, kedves, okos és ami a legfurcsább: nőies nő. Nem? Tévednék benne? -229-

Az apja várakozva nézett rá még néhány másodpercig. Géza azonban hallgatott és a beszélgetés igy véget ért. Ebéd után megjött Baranyay és Kunovics. Ekkor lementek a hallba és megbeszélték az elintézendő ügyeket. Mindenekelőtt arra nézve kellett dönteni, hogy a vagyon együtt maradjon-e továbbra is és hogy Kunovics ur vezesse-e tovább a cég minden vállalatát. Kunovics ur ekkor előadta, milyen a vagyon mostani állása. A cvikkere felett csendes gunnyal nézegette az örökösöket. Ő harminc esztendeje kezelte a nagy vagyont: magáénak érezte a szaporitás és a fellendités érdemét és sokkal közelebb állónak érezte magát gyárakhoz és birtokokhoz és az egész vagyonhoz, mint ezek az idegenek, akik tegnap még szegény emberek voltak. Amikor a vagyon nagyságáról beszámolt, csendes lenézéssel várta az elképedést, amelynek véleménye szerint okvetlenül jönnie kellett. Az elképedés nem is maradt el. A tizmillióktól, amelyeket gyorsan egymásután felsorolt, nemcsak az öreg Molitorné sápadt el, hanem Ágnes és Géza is meghökkent. Az egyetlen, aki nemcsak nyugodtan vett mindent tudomásul, hanem néhány higgadt kérdést is intézett Kunovics urhoz, idősebb Molitor Géza volt. Kunovics ur ezektől a váratlan kérdésektől eleinte megsértődött. Már-már ugy volt, hogy gorombán fog felelni. Az öreg Molitor Géza tiszta és nyugodt előkelősége azonban nagyon hatott rá; engedelmesen felelt neki, és amikor az öreg Molitor Géza egy halk bókkal fejezte be a beszélgetést: az ő tehetsége számára, amely egyedül veheti igénybe maga számára ennek a nagy fellendülésnek az érdemét, akkor egészen felmelegedett, odafordult az idősebb Molitorhoz és most már csak neki beszélt: -230-

– Kérem, – mondta bizalmasan, hangosan és gesztikulálva – a vagyont szétosztani? Nekem mindegy: ha én visszavonulok, nekem elég van. De ha ez a vagyon hat darabban külön volna, akkor egyesiteni kéne.

Kunovics odahajolt az idősebb Molitorhoz és most már egészen bizalmasan rátette a kezét a karjára és elragadtatott, ravasz mosollyal mondta:

– És akkor mit kellene csinálni? Jönni kellene Kunovicshoz és kérni kéne rá, hogy vállalja el a vezetését.

– Nagyon helyes, – mondta az idősebb Molitor mosolyogva. – Minthogy pedig a vagyon együtt van, nekünk nincs más feladatunk, mint hogy szépen megkérjük rá Kunovics urat, sziveskedjék tovább is olyan kitünően tovább vezetni, mint eddig.

Ebben megállapodtak. Megállapodtak azután abban, hogy Kunovics ur egyelőre az idősebb Molitor Gézának számol be a tevékenységéről; biztatták Gézát, hogy foglalkozzék ő is az üzleti dolgokkal és megállapodtak benne, hogy Gyurit üzletembernek nevelik. Amikor minden kérdés le volt tárgyalva, Géza bement Noszlopy kapitányhoz, aki még mindig ágyban feküdt. Közölte vele, hogy az évjáradékát a háromszorosára emelték fel; a tőkét bármikor megkaphatja; de ettől eltekintve jelentékeny összegü pénzt utalványoznak neki már most ki, hogy magát anyagilag mindenesetre függetlenül érezze. Noszlopy kapitány könnyes szemmel hallgatta ezt a közlést; rögtön felkelt az ágyból és öltözködni kezdett, hogy mindenkinek külön-külön köszönetet mondjon. Mire Géza visszament a hallba, a három öreg ur már lelkesen politizált. A -231- nézeteik részletekben eltértek egymástól, a nagy dolgokban azonban teljesen egyetértettek. A háboru eseményeiről mind a hárman nagy lelkesedéssel beszéltek, az uj győzelmektől el voltak ragadtatva és ragyogó bizalommal néztek a jövőbe. Géza előbb szótlanul hallgatta őket, de amikor egyenesen hozzá intéztek kérdéseket, megszólalt és eleinte lassan, azután egyre hevesebben elmondta a véleményét a háboruról. A három öreg ur nyugodtan hallgatta.

– Kedves doktor ur, – mondta azután élénk arcjátékkal Kunovics, – mondok én önnek valamit. Az emberek nagy többsége szamár. Ez alapvető igazság, amelylyel mindig először kell számolni. Ugy-e, hogy ez igaz? No hát, ha ez igaz, akkor: egyszer háboru kell nekik, máskor korcsma kell, ahol elisszák a keresetüket, valami baj mindig kell nekik. Okos ember nem tehet egyebet, mint hogy csendesen nézi őket és ami őt magát illeti, semmiképen és soha nem részegszik le.

– Nem tudom, – mondta Baranyay, – hallottad-e te már, háboru előtt, mikor parasztok teljes nyugalommal azt mondták: kell már egy kis háboru, nagyon sok az ember. Nem hiszed, hogy ebben a parasztbölcseségben van valami? Nézd meg: az egész ország gazdagszik. A parasztnak soha ilyen jól nem ment a dolga. A munkás soha ennyit nem keresett, kétségbeesetten, – hogy ez: álgyarapodás, hazug és beteg állapot. Gazdagszik egy ország, amelynek a legnagyobb kincse – az emberanyaga – egyre pusztul és amely a készleteit végig elfogyasztja?

– A földet nem fogyasztja el, – felelte Baranyay. És az a fontos. Titeket megtéveszt az, hogy a városi lakosság egy része rosszabb viszonyok közé -232- került. Nyomorog, ha ugy tetszik. Nem az a fontos. A paraszt a fontos. És annak jól megy a dolga. És aki a birtokot örökölte, annak mindegy, hogy háboru vitte-e el az elődjét vagy himlőjárvány; ő örül a birtoknak. Háboru hozta-e a konjunkturát vagy rossz világtermés, neki mindegy, ő örül a konjunkturának. Nem akarom én se azt állitani, hogy a háboru igazi gyarapodást hozott. A háboru első sorban nagy fogyasztó, nem pedig termelő. De ha a háboru alatt olyan területeket is bevetettek, amelyek addig ugaron voltak, az ugy-e már gyarapodás is. És majd megmondom én neked, mi a háboru igazi nagy eredménye: megváltoztatta a termelés módszereit, megváltoztatta a fogyasztás rendjét, megváltoztatta a pénzkeringés tempóját, nagy beruházási hiteleket nyujtott a jövő terhére a jelennek és mindennek következtében megváltoztatta a nemzeti jövedelem megoszlását. És ezért, bár a háboru inkább fogyasztást jelent, mint termelést, általában mégis gazdagodást hozott.

– Uristen, – mondta Géza kétségbeesve, – hát ti csakugyan nem látjátok, hogy mit kell ezért a mai álgazdagságért holnap fizetnünk? Nem látjátok, hogy az egész társadalmunk feloszlóban van?

– Noooo doktor ur, – mondta Kunovics éneklő hangon, – most már ön is a nagytőkéhez tartozik, most megpróbálhatja ön a nagytőkét összehozni, hogy csinálja meg a békét.

Géza lehülten hallgatott. Kunovics elmondta a többieknek, mi volt a Géza terve a nagytőkével, és Géza csendes boszuságot és halk szégyenkezést érzett. Miért nem lát most neki rögtön a munkának? Előbb a magyar nagytőkét megszervezni, azután a németet, azután összeköttetésbe lépni az angol és a francia nagytőkével. Miért hült le? Miért érzi naivnak -233- és gyerekesnek ezt a tervet? A három öreg ur megbeszélte a tervet és megvalósithatatlannak találta.

– Ennek a háborunak, mondta az idősebb Molitor, – ki kell tombolnia magát. Nem emberi szándék idézte elő, hanem magasabb erők. Emberi elhatározás nem is fejezheti be. És ami a ti szép programmjaitokat illeti, fiam, tartok tőle, hogy azok soha meg nem lesznek valósithatók. Amig emberiség lesz, addig mindig lesz szegénység a földön és mindig lesz háboru a földön.

Géza nem felelt. Mindabból, amit a három öreg urtól hallott, ez az utolsó mondat sebezte meg a legjobban. Ezzel a bölcseséggel szemben egészen türelmetlen volt; még a cinikus okosságot és a szándékos gonoszságot is inkább meg tudta bocsátani, mint ezt a jóindulatu és örök időkre szóló belenyugvást abba, hogy embermilliók becstelenül szenvedjenek. Az apja iránt érzett teljes szeretetére szüksége volt, hogy lelkében egy percre meg ne gyülölje az apját. Fájdalmasan viaskodott magával és igy próbálta a lázadó keserüségét megfékezni:

– Ezek az öreg urak talán azért olyan nyugodtak, mert az alatt a tiz-tizenöt év alatt, amit ők még élnek, nem fordul fel egészen a világ. Az ösztönük hallgat. Az én generációm pedig talán azért olyan nyugtalan, mert nemcsak ezt a háborut szenvedi át, hanem mindazt a szörnyüséget is, amely még ez után a háboru után következik a világra. Az ösztönünk nyugtalankodik. Jaj nekünk, hogy ti igy rendeztétek be a világunkat. Jaj nekünk, hogy a fiaitoknak kell lennünk.

Görcsös erőfeszitéssel akarta lerázni magáról ezeket a gondolatokat, amikor egyszerre valaki halkan sugta a fülébe: -234-

Meglepetve fordult hátra. Noszlopy kapitány nézett tiszta, hálás kutyaszemmel a szemébe. Lám, gondolta az első percben Géza, ez szabad ember lett, ember lett és egyszerre embermódra tud érezni és gondolkozni. Azután elfanyarodott. Noszlopy kapitány mindig ugy gondolkozott, mint a gazdái. Most őt nézi a gazdájának.

Noszlopy kapitány mindenkinek köszönetet mondott a reá vonatkozó határozatokért, azután leült és szeliden részt vett a beszélgetésben. Géza ezentul hallgatott. Az egész délutánja nagyon rossz kedvben telt el. Estefelé találkozott Péterrel, aki sápadtan ténfergett ide-oda a házban.

Estefelé megjött Rappaport. Azután Ágnessel és Marianne-nal sétálni indult. Az idősebb Molitor hozzájuk csatlakozott. Géza azonban nem ment velük. Kibolyongott egyedül a Városligetbe és tétován és fáradtan járt-kelt. Egész este rossz kedve volt és fáradtan és halk fejfájással aludt el.

Géza felhivatta Czáránt. Keményen összeszidta. Megfenyegette azzal, hogy kidobja, ha mégegyszer hozzá nyul a feleségéhez, sőt értésére adta azt is, hogy ő – Molitor Géza – sajátkezüleg meg fogja verni, ha a feleségét bántja. Czárán sötét, dacos, -235- mozdulatlan arccal hallgatott. Gézának az az érzése támadt, hogy megint rossz hangon beszélt vele. Ez a Zoltán tanácsa volt; Zoltán beszélhetett volna vele talán ezen a hangon; az ő ajkán azonban ez a hang hazug, tehát hatástalan. Közelebb lépett Czáránhoz.

– Mondja Czárán, – szólt csendesen, – nem sajnálja maga azt a szegény asszonyt? Hiszen megesik az ember szive, ha ránéz.

– No nézze Czárán, hiszen maga nem komisz ember. Hát nem szégyelli magát, hogy ezt a sápadt, gyenge asszonyt üti és halállal fenyegeti?

– Ne tessék tőlem ilyeneket kérdezni, – mondta nehéz lélegzettel. Senki másra az nem tartozik, csak én rám… hogy szégyellem-e én magamat.

– No jól van Czárán. Hiszen mondom én, hogy nem komisz ember maga. De hát akkor vessen véget ennek a szörnyü állapotnak. Vagy váljon el…

– Ő se akarja, mert szereti magát, maga se akarja, mert szereti őt. Hát akkor pedig felejtse el végre azt, ami történt. Bocsásson meg neki. Igazán rászolgált szegény.

Elhallgatott. Sötét nyugalmu arca fel volt dulva. Géza ujra a lelkére beszélt, hogy felejtse el már végre azt, ami történt. Czárán eltorzult arccal csóválta meg a fejét.

– De Czárán, hát ez oktalanság. És vétek önmaga ellen, ő ellene, a jó Isten ellen. Nem érzi, hogy milyen bünt követ el?

Czárán elkeseredetten csavarta meg széles nyakát és csikorgó foggal mondta:

– Mit tetszik engem itt ilyen dolgokkal kinozni. Hát nem kinlódom én eleget éjjel és nappal? Hogy szégyellem-e magam? Hiszen az arcomról perzselődik le a bőr. Hogy bocsássak meg neki? Hát hány százezerszer mondtam én már el magamnak, hogy most már bocsáss aztán meg neki, mostan felejts el aztán mindent. De hát hogy felejtsem el, ha egyszer nem tudom elfelejteni? Ha nem tudom, – hát nem tudom, hát nem tudom, ha milliószor millió évig égek is a pokoltüzön érte. Hát nem tudom.

Géza fájdalmas csüggedtséggel hallgatta és lassan a vállára tette a kezét. Ez a mozdulat a Czárán izgatott elérzékenyülését még forróbbra fokozta. Jajgató hangon mondta:

– És a vége mégis csak az lesz, hogy egyszer megölöm. Azután utána megölöm magamat is.

Megfordult és kiment. Géza kinos tehetetlenséggel nézett utána. Érezte, hogy igy van: az lesz a vége, hogy egyszer megöli az asszonyt, azután utána megöli magát. Most kinlódik; ujra meg ujra elhatározza, hogy megbocsát; sirva és szomjasan ölelkeznek néha össze az asszonynyal, de a csókjaikban ott van a halál ize; a csók után jön a csalás képe, az örökké gyötrő emlékezés felparázslik és tüzes seb módra ég a lélekben; egyszer a gyötrelem dühében megöli az asszonyt és utána megöli magát, mert hiszen ő szerette az asszonyt. Ez lesz a vége.

Géza kedvetlen volt és idegesen fáradt. A Molitor-házban egyébként a következő napok csendes -237- elégedettségben teltek el. Ágnes különösen a Géza apjával barátkozott össze. Az idősebb Molitor Géza egyre jobban el volt ragadtatva Ágnestől és egyre nyomatékosabban mondta a fiának, mennyire tetszik neki Ágnes és mennyire kedve szerint való asszony lenne Ágnesből. Géza ugy tett, mintha nem értené meg ezeket a célzásokat. Alaktalan, tompa neheztelést érzett Ágnes iránt és a Molitor-ház minden lakója iránt. Elsősorban magával volt elégedetlen, de nem tudta megmondani magának miért, csak bosszus rosszindulattal faggatta magát ujra meg ujra válaszért. Amikor Bereczéket elutaztatta Trakostyánba, megrohanta az a vágy, hogy ő is elutazzék valahová. De azután olyan élénken képzelte el, hogy az egyedüllétnek milyen kinját érezné akárhol másutt, hogy egyszerre különös hálaérzés támadt benne a Molitor-ház iránt. Mégis csak itt van minden, ami igazán foglalkoztatja és forrón érdekli. De mi foglalkoztatja és mi érdekli voltaképen? Végiggondolta az elmult napok eseményeit és egyszerre rájött, hogy az a nyugtalanság érdekli és foglalkoztatja, amelyet akkor érez, ha ezeken a napokon végiggondol. Az események gyorsan jöttek egymásután és alig adtak neki időt rá, hogy gondolkozzék. Örült volt neki, hogy néhány ügy tisztázódik és elintéződik. Örült neki, hogy Ágnest nem kellett vádolnia és nem kellett gyanusitania. Örült, hogy a vagyon módot adott neki egy-két szive szerint való cselekedetre. De közben a lelke mélyén ott lappangott néhány kegyetlen és mérges csipésü kérdés, amelyeknek a fájdalmát egy ideig tul lehetett kiabálni, de amelyek most ujra marnak. Hogy lehetett megfeledkezni róluk? Hogy lehetett 1 percig is azt gondolni, hogy most minden el van intézve azzal, hogy Bereczet házi tolvajként leleplezték és hogy a -238- rendőrség a Zoltán halála miatt való nyomozást beszüntette? Éjszakánként Berecz járt a folyosón. Jó. De az ő szobájába Berecz nem jött be egyetlen egy éjszaka sem. Pedig az ő szobájában valaki vagy valami járt, az bizonyos. Ki? Ember vagy állat vagy valami, ami nem ember és nem állat, de mégis akarat és erő? Megborzongott. Aztán bosszankodva rázta meg magát. Együgyüség. Nem szabad az ilyen babonás ijedelmeket rászabaditani magára. Akármi történt, annak megvan a természetes magyarázata, csak meg kell keresni. Csak okosan, logikusan és makacsul kell keresni és megtalálja az ember a Zoltán gyilkosát is.

Meghökkenve és elbámulva nézett bele a maga lelkébe. Miért mondta ezt magának ilyen természetesen: a Zoltán gyilkosát. Hát olyan természetesnek találja ő, hogy Zoltánt megölte valaki? Igen. Ezt ilyen természetesnek találja. Ezt az első perctől fogva bizonyosra vette és a bizonyossága meg nem ingott egyetlen pillanatra se. Örült, amikor kiderült, hogy Ágnest nem lehet vádolni és nem lehet gyanusitani, de hogy Zoltánt megölték, abban soha egy percre nem kételkedett. Megölték. De hát ki? Töprengve, elmélyedve, nyugtalanul járt-kelt egész nap és amikor tehette, különvált a többiektől, hogy átadja magát ennek a kinzó, izzó töprengésnek, amely mindennél jobban érdekelte a világon.

Egy este, amikor az apja, aki mindig korán feküdt le, már felment a szobájába, és a hallban csak Ágnes és Rappaport volt már ott, ő is felállt és azt mondta, hogy fáradt és álmos. Szeretne lefeküdni. Ágnes akkor hosszu, figyelmes tekintetet vetett rá és megkérte, hogy maradjon még. Szeretne vele és Rappaporttal Marianne-ról beszélni. Géza leült. -239-

– Ez a kislány, – mondta Ágnes – egészen furcsa lélek. Én azt hittem, sohase lesz benne mély és őszinte ragaszkodás valaki iránt. És erre… Zoltán voltaképpen csak két napig foglalkozott volt vele. És a halála mégis ugy megrenditette, hogy most még annak a vagyonnak se tud örülni, amely állandóan hozzájuttatja mindahhoz, amit akkor menyei ajándékképpen fogadott. Állandóan levert. Sápadt. Egyszerre könnyes lesz a szeme. Álmában sir. Azt hiszem, ő az egyetlen ember a világon, aki még mindig Zoltánra gondol.

Ágnes figyelmesen ránézett. Géza megint egy lelki ütést érzett. Ennek az aranybarna szemnek a sugárzó tekintete mindig taszitani tudta valahová, hajtani valamerre és ő mindig kénytelen volt kiszolgáltatni magát ennek az idegen akaratnak. Nyugtalanul ült a helyén, egy ideig feszült farkasszemet nézett Ágnessel, azután lesütötte a szemét, de sokáig magán érezte az Ágnes komoly, csodálatos, hallgatag ékesszólásu tekintetét. Nagy csend volt; azután Ágnes szándékos könnyedséggel megszólalt:

– Mondja, Rapp – szólt derülten – miért nem foglalkozik maga most többé Marianne-nal? Egy ideig olyan szépen… egy ideig valósággal udvarolt neki.

Rappaport tartózkodó, finom szájjal felelte, hogy ő most is épen ugy foglalkozik Marianne-nal, mint azelőtt.

– Szó sincs róla, – mondta Ágnes. – Kiábrándult belőle? Látja, én azt hiszem, Marianne rögtön -240- visszakapná a nyugalmát és a jókedvét, ha maga például… megkérné.

Rappaport kitérő válaszokat adott, Ágnes azonban egyenes feleletet sürgetett. Rappaport erre felemelte oldalra hajtott fejét, nyugodtan a szemébe nézett Ágnesnek és tartózkodva, óvatosan, de teljes nyiltsággal mondta:

Ágnes megzavarodott egy kissé. Géza bámulva nézte azt a nyiltságot és azt a nyugalmat, amellyel barátja ezt a vallomást – még hozzá egy harmadik ember jelenlétében – megtette. Csak Rappaport volt teljesen nyugodt. Ő ezt a legtermészetesebb dolognak találta a világon. Ágnes összeszedte magát.

– Kedves Rapp, – mondta mosolyogva – ez nagyon kedves magától. Hiszen én mindig tudtam, hogy tetszem magának. Maga is nekem. De ezt azért, ugy-e, ne vegyük nagyon tragikusan. Maga általában szerelmes a női nembe; szerelmes az egész intézménybe; engem, hogy ugy mondjam, csak szimbolikusan tisztel meg… és igen rövid idő mulva épen ugy tudna másba is szerelmes lenni; sőt – mindjárt be kell vallania, hogy jól ismerem a gondolkozását – nemcsak rövid idő mulva, hanem ezzel a szerelemmel egyidőben is tudna egy más szerelmet érezni. Talán érez is.

Barátságosan és jóindulattal mosolygott rá Rappaportra. Rappaport azonban komoly maradt.

– A gondolkozásomat jól ismeri, s a szerelemről -241- nekem megvan a magam felfogása. De azért…

Ágnes meg volt zavarodva és meg volt hökkenve. Eddig is érezte, hogy Rappaport szerelmes belé, de sohase vette komolyan a dolgot. A kis Rapp… a rózsás, lányos arcával… és a dionizoszi világfelfogásával. Most rosszul esett neki a Rappaport komolysága és őszinte odaadással könyörgött, lássa be, hogy a szerelme nem komoly dolog.

– Nézze, Ágnes, – mondta Rappaport – én belátom, hogy semmi értelme sincs, hogy beszéljek róla. Különösen itt, épen Géza előtt. De azt nem tudom mondani, hogy ez nem komoly dolog. Nekem mostanában néhány rossz napom volt…

Meglepte, hogy Rappaportnak is lehetnek rossz napjai. Ő mindig rózsás, mindig tartózkodóan udvarias és finoman lelkes.

– Az mellékes, hogy miért. De látja, mostanában az a biztos érzésem volt, hogy ha… tegyük fel… hogy ha én például alkoholista volnék… megrögzött, akit tudja, milyen nehéz kigyógyitani… a maga kedvéért, de csak a maga kedvéért, le tudnék szokni az alkoholról.

Rappaport sokáig védekezett. Ágnes azonban -242- makacsul követelte, hogy legyen őszinte. Rappaport végre megadta magát. Ferde mosolylyal intett Géza felé, aki szótlan, feszült figyelemmel nézte a viaskodásukat.

– Géza ugyis azt mondta, hogy exhibicionista vagyok. Nézzen bele a szemembe.

Előrehajolt. Ágnes belenézett a szemébe és zavart mozdulatot tett. Nem lát semmit.

– No, – mondta fanyar tanári hangon – melyik növényi anyag az… melyik alkaloid, amelytől a pupilla igy megszükül?

Ágnes összeráncolt homlokkal, megdöbbenten gondolkozott. Rappaport kinyujtotta a balkarját és kissé hátratolta a manzsettáját. A karján egy csomó piros pont volt egymás mellett: a Pravaz-fecskendő tűjének a nyoma.

– Istenem, – mondta Rappaport, – nem kell engem mindjárt igy körülgyászolni. Üljenek le… nem, addig nem beszélek… elébb üljenek le.

– De hogy történt ez? Hogy szoktál erre rá? – kérdezte Géza fájdalmas részvéttel.

– Az még tavaly télen volt, öregem, odakint, amikor az a kéthetes alávaló bóra fujdogált. Nekem akkor a lábamban megint visszatért a régi idegfájdalmam. Megint a nervus ischiaticust gyanusitottam, de a fájdalom se melegre, se hidegre nem -243- reagált, csak olyan őrületesen fájt, hogy négykézláb tudtam volna ugatva mászkálni tőle.

– No és akkor szabadságra nem lehetett menni. És betegnek jelentkeznem lehetetlen volt… épen idegfájdalommal… minden szimulánsnak példát adni… a főtörzsorvos gunyjára és harsány kacajára… egyszer fogtam a Pravazt, teleszippantottam morfiummal és a fájdalomtól már félig őrülten, beledöftem a lábamba. És akkor jött: a legnagyobb gyönyör, amit ez a furcsán berendezett világ adhat, – egyszerre szétterjedt bennem egy áldott, gyöngyszinü zsibbadás, és a fájdalom a lábamban orditott még egyet, kettőt, azután szép csendesen elhallgatott. Felejthetetlen.

– Kint aztán praktizáltam ezt, valahányszor a lábam elkezdett fájni. Majd itthon, gondoltam, kigyógyitom az idegfájdalmat és elhagyom a morfiumot. Itthon aztán az idegfájdalmam nem is igen jelentkezett már, de a morfium kellett. Bágyadt lettem, nyomorék lettem nélküle. Szürke lett az arcom… azt mondtam, fel kell frissitenem egy kis vizzel…

– Hogyne, – szólt Géza. – Hihetetlen volt a változás, és én ostoba, belenyugodtam abba, hogy a friss viz teszi azt a csodát.

Az arca elszükült és nyugtalan szemmel nézett körül. Ágnes felugrott, odament hozzá és rátette a kezét a vállára.

– Nem. Kedves Rappaport, nem. Az én kedvemért. Azt mondta, hogy az én kedvemért le tudna szokni róla. -244-

Rappaport idegesen nedvesitette meg a nyelvével az ajkát és szomjasan nyelt néhányat.

– Igen, Ágnes, – mondta tikkadtan. – De csak akkor, ha… Tudja, az utóbbi napokban… rossz napjaim voltak. Megijedtem. A szivem vert egy kicsit össze-vissza. De az nincs is összefüggésben a morfiummal. Semmi köze hozzá. A morfium tulajdonképen nem is olyan veszedelmes. A pupillát összehuzza. Istenem, nekem elég egy ilyen szük pupilla is. Még ez is tulságosan nagy egy ilyen alávaló világ számára. Igen… nekem kedvem telt a világban azelőtt… talán ezután is… hát hiszen a morfiummal szépen elélhet az ember ötven esztendeig is. Nem igaz? Az egyik ember az alkoholt szereti, a másik a morfiumot. Lehettem volna én végre ópiumszivó is. Ha keletre kerültem volna, lettem volna is. Mindig nagyon érdekelt.

Ágnes fájdalmas figyelemmel hallgatta, azután szeretettel és anyáskodó szigorral kezdte magyarázni, hogy le kell szoknia a morfiumról és hogy igenis, le is fog szokni. Rappaport egy ideig hálás mosolygással hallgatta, azután az arca ujra elszürkült és a szeme nyugtalan lett. Felállott és azt mondta, hogy fáradt és hazamegy. Ágnes próbálta visszatartani, de nem lehetett. Elbucsuzott és elment.

Szomoruan néztek egymásra, azután lassan és szótlanul felmentek a második emeletre. Mikor felértek és Géza lesütött szemmel jó éjszakát kivánt, Ágnes megfogta a kezét.

– Én ma voltaképen magával és magáról akartam beszélni, – szólt csendesen.

– Maga miért nincs én hozzám bizalommal? Maga miért nem mond el nekem mindent?

– Én azt akarom, – mondta Ágnes lágyan – hogy nekem mindent elmondjon. El fog?

– Mindent, – felelte Géza engedelmesen. Ágnes megszoritotta a kezét és elment. Géza bement a szobájába, lázas feszültség kinozta és lassanként fájni kezdett a feje.

Az idősebb Molitor elutazása napjának a reggelén egy utolsó beszélgetésre félrevonta Gézát.

– Még meg akarom tőled kérdezni, fiam, – mondta. – Zoltán halálával megüresedett a mandátuma is. Nem volna-e most ambiciód, hogy te képviseld Trakostyánt?

Géza elgondolkozott. Most alkalma lenne rá, hogy olyan helyre jusson, ahonnan messze elhallatszik a szava.

– Holnapra van összehiva az értekezlet. Az a néhány uriember a kerületből, aki dönt, mind ott lesz. Velem kellene utaznod és ott aztán megállapodnánk benne, hogy melyik pártnak a programmjával lépnél fel.

– Igen. Miért csodálkozol ezen? A mi viszonyaink olyanok, hogy mindig alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Igy óvhatjuk meg csak azokat a -246- nagy nemzeti érdekeket, amelyeket meg kell óvnunk. A programm és a párt külsőség. A lényeg épségben marad: a nemzeti szempont megóvása.

Tovább beszélgettek. Politikáról volt szó és a beszélgetés észrevétlenül hevesebb és hangosabb lett. Az idősebb Molitor végre széles kézmozdulatot tett.

– Fejezzük be, – mondta nyugodtan. – Egymást meggyőzni nem tudjuk, minek sebeznők meg egymást. Én minden meggyőződést tisztelek és nem jutna eszembe, hogy a tiedet bántani vagy megalázni akarjam. Csak… azt meg kell mondanom… hogy nekem… fáj azt látnom, hogy… te nem vagy magyar többé.

Géza meglepett és kinos fájdalommal nézett az apjára. Ez a panasz sziven sebezte, mert borzasztóan igazságtalannak érezte, mert tudta, hogy az apja komolyan veszi és mert épen ezzel szemben tehetetlen volt. Az apja figyelmesen nézte az arcát és hirtelen enyhiteni igyekezett azt, amit mondott.

– Legalább is nem ugy, mint ahogy mi voltunk és mint ahogy mi értjük a magyarságot. Lehet, hogy az a szokás ki is csúfolható, hogy a mi családunkban nemzedékek óta mindenki csak ősmagyar neveket hord; mi azonban igy akartunk magyarok lenni: a végső következményekig, a vérünk utolsó cseppjéig, ezen a világon és a másvilágon. Megengedem, hogy ezen csufolódni is lehet, de te viszont koncedáld azt, hogy te nem vagy igy magyar többé. Ugy-e nem? -247-

Az idősebb Molitor szeretettel átkarolta a fiát, ráveregetett a vállára, azután vele együtt visszaindult a többiekhez. Elbucsuzott tőlük azzal, hogy nemsokára visszajön Budapestre. A bucsuzás nagyon barátságos volt. Különös melegséggel vett bucsut Ágnestől az idősebb Molitor. Azután kimentek a pályaudvarra. Géza feszült szórakozottsággal beszélgetett az apjával. A lelke tele volt szomorusággal és nyugtalansággal. Tehetetlennek és megsebzettnek érezte magát. Nem lett volna szabad nyugodtan türnie, hogy igy kisiklik kezéből megint egy nagy lehetőség. És miért nem tudta az apját meggyőzni, a maga számára megnyerni, a maga gondolatvilága számára meghóditani? Milyen tehetetlennek kell neki lennie, ha szivében ezzel a tengeráradásu szeretettel a hazája és a népe iránt, a tulajdon apját arra a vádra inditja, hogy ő nem magyar. Az idősebb Molitor lefoglalta a helyét a vasuti kocsiban, azután leszállott még egy percre.

– Édes fiam, – mondta nyugodtan – nem tudlak itthagyni egy figyelmeztetés nélkül.

– Vannak ügyeid, amelyekbe nem szivesen szólok bele, soha nem is szóltam bele; de most egészen röviden és minden részletes megokolás nélkül meg kell neked mondanom: ne játszd el, – ne szalaszd el ezt a lányt.

– Ne felelj. Ne is beszéljünk róla többet. Ugy teszel, ahogyan jónak látod. De én véteknek éreztem volna, ha e nélkül a figyelmeztetés nélkül utazom -248- el. – Most még nincs későn. De – vigyázz, nehogy az orrod elől elvigye valaki.

Nagyon melegen megölelte Gézát, beült a helyére és a vonat azután elindult. Géza nekiindult a városnak és céltalanul bolyongott az átmelegedett utcákon. Összezuzottnak és megalázottnak érezte magát és mindenekfelett fáradtnak és reménytelennek. Hová induljon? Minek bolyong itt utcáról-utcára és hónapról-hónapra és évről-évre? Mire vágyódjék és minek fog még valaha örülni?

Déltájban izzadtan és kimerülten megérkezett a Molitor-palota elé. Egy percre megállott a ház előtt és figyelmesen végignézte. A tuldiszitett nehéz renaissance-épület sulyos párkányaival és ablakoromzataival nehezen és szótlanul állott a bő májusi napsütésben. Gézát fájdalmasan ingerelte a nehéz épület tolakodó és rut pompája, de az egész házat ugyanakkor megrokkantnak és szánalomraméltónak is látta. Az oromzatai csorbák, a párkányai letöredezettek, szánalmas vakolata megkopott és felrepedezett, az ablakok fája elvásik. Miért? Mert az öreg Molitor Árpádnak az volt a meggyőződése, hogy háboru alatt nem szabad hozzányulni? Nem azért. A ház is beteg. A benne lakó hazugság sorvasztja. Feloszlóban van. A téglát szenvedő lelke ki akarja feszegetni arról a helyről, ahová lekötötték. A ház nem akar tovább élni.

Csendes borzongással lépett be a hüvös kapualjba és fáradtan ment felfelé a lépcsőn. Amikor az első emeletre ért, megállott és nyugtalanul körülnézett. Nem tudott tovább menni. Egy inassal elkérette az öreg Molitornétól Zoltán szobájának a kulcsát, lassan odament a folyosó végére, kinyitotta az ajtót és akadozó lélegzettel belépett a szobába. -249- Az ablakon ömlött be a déli nap. A butorokon és a padlón vékony porréteg volt. Az egész szoba rejtelmes, nyugodt derüvel nézett Gézára. Géza elfogódottan tett néhány lépést előre. Itt feküdt Zoltán a szőnyegen: az asztal és az iróasztal között. A feje közelében ott volt a padlón néhány vércsepp és a piros vércseppek körül egy sötét folt a barna perzsaszőnyegen. A vércseppek nyoma meglátszik még, ha nagyon keresi az ember. Meglátszik a másik, nagy sötét foltnak egészen halvány nyoma is. Mi volt ez a folt? A vizsgálat kideritette, hogy csak viz lehetett; esetleg valami alkoholtartalmu ital, amelynek az alkoholtartalma elpárolgott.

Az iróasztalon ott állnak még a hollandi likőrrel telt üvegek. Ezekből ivott volna Zoltán azon az emlékezetes éjszakán? Éjszakai vendégét várta volna velük? Amikor vendége nem jött, akkor nyult volna hozzájuk? A rendőri nyomozás feltételezte, hogy a sötét folt kiloccsant alkoholtól származik. Hogy Zoltán ivott, megszédült, a palackot még vissza tudta tenni a helyére, ő maga se tudta, milyen sulyos a sérülése, oda akart menni a tükör elé és közben már végig is esett a szőnyegen és egy perc alatt vége volt. Igy történt?

Körülnézett a szobában és a napfényes, világos szoba rejtelmes derüvel nézett rá vissza. Melyik az a szegletes butor, amelybe az elszédült Zoltán belevághatta a fejét? Az asztal? Az iróasztal? Az ágy? Mind a háromnak vannak szögletei, de egyik se tud a titokról beszélni. Makacs elszántsággal vizsgálta sorra a butorokat, mintha arra próbálná kényszeriteni őket, hogy beszéljenek, és a tekintete egyszerre megütődve állott meg az iróasztal felett. Mi az ott az iróasztalon, a likőrös palackok mellett, a papirvágókés, a szivarvágó, a levélnehezék és a -250- cigarettás doboz társaságában? Egy gyujtószerszám. Csillogó kis ércskatulya. Automatikus gyujtó. Kié ez? Zoltánnak is volt ilyen automatikus gyujtója? Minek lett volna neki? Katonák vásároltak ilyen holmikat; ő vásárolt ezerkilencszáztizennégy nyarán ilyen gyujtószerszámot egy galiciai városban és negyedfél évig hurcolta magával lövészárokról-lövészárokra és azután itthon is, mert hozzászokott és megszerette. Most is itt lesz a zsebében.

Belenyult a zsebébe, azután végigkutatta minden zsebét. Nincs itt. Fent van a szobájában. Fent van vajjon? Mikor volt utoljára a kezében? Egy héttel ezelőtt, egy gyötrelmes és izgalmas ébredésekor ott volt a gyujtószerszám leesetten az éjjeliszekrény mellett. Azóta? Azóta nem tudja hol van. Odament az iróasztal mellé, föléje hajolt a kis ércskatulyának és sokáig nézte, mintha nem merne hozzányulni. Azután összeszoritott foggal, elszántan és óvatosan a kezébe vette. Hányszor érezte a sima ércet igy a kezében, amikor az idegességének odakint valami játékra volt szüksége. Benyult a zsebébe és ezzel játszott. Téglaalaku kis ércdoboz. A jobboldalán egy gomb. Ha megnyomja az ember, a teteje felpattan és a kovából szikra ugrik át a sárga gyujtózsinórra. Az alsó végén kis préselt betükkel ez áll: Patent. Austria. A készülék teteje felpattant a kezében, a szikra balról átugrott jobb felé, de a zsinór nem gyulladt meg. Persze, hogy nem gyullad meg. Fel kell csavarni. Hány ilyet használt már el? Ez a tizedik sárga zsinór, de ez, amelyet Triesztben olyan nehezen szerzett meg, ez is elfogyóban van már.

Megdermedve nézett rá a csillogó holmira. Miért gondolkozik ő erről a gyujtókészülékről ugy, mintha az övé volna? Az övé fent van valahol a -251- szobájában. A gyujtókészüléket a kezébe szoritotta, sietve bezárta a szobát és felrohant a maga szobájába. Lázas haraggal kutatta át az egész szobát, az éjjeli szekrényét, az iróasztala fiókjait, a ruhás szekrényeit, de az ő gyujtószerszámját nem találta sehol. A másik ott feküdt az asztalon és hangosan csillogott a napfényben.

Géza szédülni kezdett. Mégegyszer átkutatta a szobát, azután kábultan végigfeküdt a diványon. Nem tudott volna talpon maradni. Elgyengült szeme előtt reszketve forgott minden; behunyta a szemét és lehunyt szempillái mögött a remegő képek ugy kergették egymást, mintha álmodnék. Egy ideig attól tartott, hogy elveszti az öntudatát, azután nehány nagy lélegzettel ura lett a gyengeségének. Halk fejfájása támadt, de megint tudott gondolkozni. Az most már bizonyosnak tekinthető, hogy ez a gyujtószerszám az övé. Ebben voltaképen egy másodpercig se lehetett kételkedni. Hogyan került a Zoltán szobájába? Egyetlen egy magyarázat lehetséges: az ő zsebéből esett ki akkor délelőtt, amikor lehitták a Zoltán halála hirével és ő végignézte a rendőrség munkájának a megindulását. Benyult volt a zsebébe, idegesen játszott vele; a tüzszerszám kiesett, ő nem vette észre; később megtalálták, azt hitték, hogy hozzátartozik a szivarvágóhoz és a cigaretta-dobozhoz és feltették az iróasztalra. Ez az egyetlen lehetőség.

De hiszen ez az egyetlen lehetőség a legnagyobb mértékben valószinütlen. Ő akkor délelőtt az egész idő alatt az ajtó mellett állott és egy pillanatra nem ment az iróasztal közelébe. Ha akkor esett ki zsebéből a tüzszerszám, – lehet-e azt feltételezni, hogy az ajtó mellől oda vitték volna az iróasztalra? Rendőrszemeknek ne tünt volna fel, hogy -252- a tüzszerszám milyen valószinütlen helyen van? Az ajtó mellől odavitték volna az iróasztalra? Lehetetlen. De máskor viszont ő ki nem ejthette. Hónapok óta nem volt a Zoltán szobájában. Milyen lehetőség marad eszerint tehát? Semmilyen. Ha csak azt fel nem tételezi, hogy az a rejtelmes éjjeli látogató, aki az ő szobájában járt és ezt a tüzszerszámot az éjjeli szekrényről egyszer a földre dobta, akkor éjszaka… vagy azóta valamelyik éjjel… ujra itt járt… és…

Őrület. Nagy nehezen urrá lett a rémült borzongása felett, de azután borongó kábulat ereszkedett az agyára, mint egy nyárvégi zivatar sárgásbarna alkonyati félhomálya. A gondolatait nem tudta végiggondolni; képek villantak fel a szeme előtt és eltüntek és egymásba folytak; az öntudata rémüldözve és ájuldozva botorkált ide-oda. Egy óra hosszat feküdt igy a diványon; végre ebédelni hivták. Ekkor felállott. Az az érzése támadt, hogy le kell mennie az ebédhez; ezzel van valami célja; ezzel el fog érni valamit. Lement; az ebédet azonban hallgatva ette végig és nem tudta, miért jött le voltaképen. Az ebéd végén Ágnes igy szólt:

Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen az Ágnes szemébe néznie és ebéd után sietve felment a szobájába, hogy Ágnes beszélgetést ne kezdhessen vele. Ekkor erősebbnek érezte magát, tisztább fejünek és határozott akaratunak. Gondolkozni kell. Zoltánt megölte valaki, az bizonyos. Nem lehet olyan legyürhetetlen feladat: megállapitani, hogy ki ölte meg. A lehetőségek köre végre is elég szük; aránylag csekély számu kombináció lehetséges; ezek közül -253- a kombinációk közül egy logikusan gondolkozó ember ki tudja majd választani az igazit. Nézzük csak. A május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel Noszlopy kapitány az őrködésnek uj rendjét léptette életbe. Az őrök egész éjjel ott tanyáztak a lépcsőházban. Ők ellenőrizték egymást; mindenki másnak pedig rajtuk keresztül kellett volna az első emeletre feljönnie. Minthogy pedig rajtuk keresztül senki se jött át, a gyilkosságot csak azok közül követhette el valaki, akik már fent voltak az első vagy a második emeleten. Meg volt lepetve, hogy ez milyen egyszerü. Most értette meg hirtelen azt is, milyen vágyódással és milyen határozott céllal ment le az ebédhez: ujra bele akart nézni minden arcba és minden szembe, melyiken fog valamely jelet meglátni, – a gyilkosság jegyét. Ha ezeket az arcokat végigkutatta volna, melyiken látta volna meg a Kain bélyeget?

Sorra kell venni őket; és abból kell kiindulni, hogy senki sem állhat kivüle a vizsgálódásnak vagy felette a gyanunak. Ebben a percben kell, hogy mindenki gyanus legyen. Tehát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakát Zoltánon kivül a második emeleten és az első emeleten a következők töltötték el: özvegy Molitor Györgyné, Molitor Ágnes, Molitor Marianne, Molitor György, azután Lindwurm Péter és Noszlopy István. Végül ő maga: Molitor Géza. Egyenként és külön-külön: mi szól ezek ellen? És mi szól mellettük? Melyikük lehetett a gyilkos?

Először: özvegy Molitor Györgyné. Csak semmi érzékenykedés és semmi a priori itélet. Ha vádolni akarnám, akkor a következőket mondhatnám: annyi jelét adta annak, hogy epedve vágyódik a nagy vagyon után, hogy bár törékeny, félénk és -254- szelid öreg asszony, igenis számolni lehet azzal az eshetőséggel, hogy az arany szomjától elkábulva – talán a gyerekei érdekében – ilyen cselekedetre ragadtatta magát. A gyerekei érdekében! Lehetséges például, hogy értesült az Ágnes szándékáról. Lehetséges, hogy végre felismerte a Marianne-t fenyegető veszedelmet. Ez bőségesen elég ok lehetne. Az, hogy a rá eső vagyonrészről olyan könnyen lemondott, inkább ellene szól, mint mellette. Igy azzal mentegethetőzhetik önmaga előtt, hogy mindent a gyerekei érdekében tett.

Ez a vád. Mit mondhat a védelem? A védelem azt mondhatja, hogy ha Ágnes nem lehetett a gyilkos, akkor nem lehetett az öreg Molitorné se. Éjjeli fél tizenkettőtől körülbelül kettőig beszélgettek, azután az egymás kezét fogva aludtak el. Ha akár ő, akár Ágnes követte el a tettet, akkor fel kell tételezni, hogy a másik is tud a dologról. Hogy legalább is utólag összebeszéltek és pontosan megállapitották, mit fognak vallani. Valószinü ez? Lehetséges ez? Lehetetlen. Ágnesre nézve még valamennyire elképzelhető, de az öreg Molitornéra nézve elképzelhetetlen. Hogy ő a gyerekével összeesküdjék… remegés nélkül hazudjon… a feszület előtt hajlandó legyen megesküdni? Lehetetlen.

Menjünk tovább. Marianne. Zavaros, fiatal lélek; ingadozó és féktelen. Ha például valami módon megtudta azt, hogy Ágnes Zoltánhoz igérkezett, bizonyos, hogy ezen mértéktelenül felindult. A Zoltán halála után jelentkezett bánkódása lelkifurdalás is lehet. Mindez lehetséges. Ezzel szemben bizonyos, hogy tizenkettő és fél három között nyugodtan és fiatalos, mély álomban aludt az ágyán. Félhárom után? Amikor az öreg Molitorné és Ágnes elaludt? Akkor észrevétlenül kilopózhatott a szobából. De a -255- gyilkosságnak egy és két óra között kellett történnie, és a tettes már egy órakor lent volt az első emeleti folyosón, mert hiszen a lámpát pontosan egy órakor eloltotta. Marianne tehát nem.

Gyuri? Az egész gondolatvilágát detektivtörténetek töltik el. A fiatalsága semmit se jelent; ellenkezőleg: ez a fiatalság valószinüvé teszi, hogy az egyszer megszületett szándéknak csak gyenge, morális gátlás állott utjában. Az elsápadt összeroppanása akkor, amikor a Zoltán holttestét meglátta, inkább ellene szól, mint mellette. Lehetett-e Gyuri? Nem lehetett. Az öreg Molitorné szobája mellett levő szobában alszik. Az egyik szobából ajtó nyilik a másikba. Az anyja fekteti le. Az anyja a folyosóra vezető ajtót belülről bezárja, azután átmegy a maga szobájába és lefekteti Mariannet. Ha még lemegy a hallba, akkor ennek a szobának az ajtaját kivülről zárja be. Mikor később feljön, még egyszer átmegy a másik szobába és megnézi, nem takaródzott-e ki Gyuri. Az átjáró ajtó egész éjjel csak be van hajtva. Az öreg Molitorné a fia minden mozdulatát hallja. Tizenegy óra és fél három között Gyuri nem mehetett ki a szobából.

Lindwurm Péter? Nagyon valószinütlen. Először is: semmiféle elképzelhető oka nem volt a gyilkosságra. Igaz, napok óta azt mondja magáról, hogy szegény Péter nagy gazember, de ez a házasságára vonatkozik. Szegény Péter el van foglalva a maga külön tragédiájával. Különben pedig: egész éjjel itt aludt a diványon, becsületes, mély parasztálomban, alig mozdult egyet-kettőt egész éjszaka. Hat óra tájban ment le innen. Ő nem volt. De igenis lehetett: Noszlopy kapitány. Lehetett-e? Noszlopy kapitány ellen szól a kártyaadósság; ellene szól, ha akarom, az a buzgóság is, amellyel az ismeretlen -256- tettest rögtön megvádolta. Ha azonban ő volt a tettes, akkor olyan messzehordó elszántságot, ravaszságot és vakmerőséget kell benne lappangva feltételeznem, amilyennek eddig kevés jelét adta. És ha ő a tettes: hihető-e akkor, hogy ne akarta volna a gyanut a rendőrség előtt is egyenesen ráirányitani Ágnesre? Ha ő a tettes és ha ilyen elszántnak és vakmerőnek tételezem fel, lehetséges-e akkor, hogy még a szorongattatásának a legkinosabb perceiben is hallgatott Ágnesről? Néhány szót kellett volna szólania és már Ágnes a vádlott, – akár tudja magát azután igazolni, akár nem. Ha Noszlopy kapitány ezt a pár szót nem mondta ki, hanem inkább kinpadra vonatta magát, akkor nem ő a gyilkos. Ha nem ő, akkor hát ki? Ki van még hátra?

Géza hangosan mondotta ki ezeket a szavakat, egy nyugodt, logikus okoskodás természetes folytatásaként és amikor szobája közepén állva, hangosan kimondta, megrettenve nézett körül. Nem hallotta-e meg valaki, amit mondott? Körülötte mozdulatlanul hallgatott feldult szobája, és Géza megrettenve nézte széttaszigált butorait és össze-vissza dobált ruháit, amelyek mintha lesben álltak volna. Nagy erőfeszitéssel odament a tükör elé és belenézett:

A tükörbeli Molitor Géza etorzult arccal és ájuldozó szemmel nézett rá vissza és Géza érezte, hogyan száll le az öntudatára megint egy fojtott, feszült, zivatar előtti derengés. Odatántorgott a diványához, lefeküdt és a halántékára szoritotta a két kezét, hogy a közelgő fejfájást távol tartsa magától. Sokáig feküdt igy, végre felugrott. Indult le a Zoltán szobájába. -257-

Az első emeleten hozzácsatlakozott Gyuri és megkérdezte, hová megy. A Zoltán szobájába? Oda ő is vele megy, ha szabad. Legutóbb olyan gyengeség vett ebben a szobában erőt rajta, hogy most csak azért is be fog menni. Edzenie kell az embernek magát.

– Ugye-e, kérlek, ha az embernek vagyona van, azt a vagyont meg kell védeni. Meg kell védeni, mert mindenfelől ellenség fenyegeti. Én tudom: én is ellenség voltam. De most a védekezésre adom magamat. És meglátod, ép olyan pokoli védelmeket fogok kitalálni, hogy soha semmiféle betörőnek eszébe nem fog jutni, hogy engem megraboljon.

Géza nem figyelt rá. Beléptek a szobába. Gyuri előbb idegesen hunyorgatott, de hamarosan legyürte az idegességét, ráncokba szedte az orrát és detektivet játszott.

– Egygyel legyünk tisztában, – mondta pedánsan. – Mi a gonosztettek legfőbb motivuma? Auri sacra fames. A nagy detektiv vezető elve nem az, hogy keresd az asszonyt, hanem az, hogy keresd az aranyat. A kincset nem találjuk; itt tehát, uraim, bünténnyel állunk szemben.

Géza nem tudott tovább hallgatni. A gondolatai, amelyeket gyötrötten szőtt tovább azalatt, amig Gyuri fecsegett, hangot kivántak. Ugy tett, mintha a Gyuri tréfájába belemenne.

– A büntény feltevésének, Gyuri – mondta összeszoritott foggal, – egy szól ellene. A gyilkosságot valamely szegletes tárggyal követték el. Annak a szegletes tárgynak itt kellett volna lennie a szobában, vagy ha nem a szobában, akkor a házban. A házból nem vihették ki. A házat pedig a detektivek ugy átkutatták, hogy semmi előlük elrejtve -258- nem maradhatott. És mindaz, amit ide összehordtak: hamutartó, váza, levélnehezék, mind olyan volt, hogy a koponya töréséhez nem lehetett hozzáilleszteni. Ha büntény történt, meg kellene lennie annak az eszköznek, amellyel a büntényt elkövették.

– Az eszközt, – mondta diadalmas szerénységgel – este tiz óra öt perckor meg fogjuk találni. A nagy detektiv azonban nem fogadhatja el azt az állitást, hogy az eszköznek meg kell lennie. Az eszköz fából is lehetett. A tettes elégethette.

– Gázon. Bunsen lángon. Roxburg-féle kis olvasztó kemencében elolvasztotta. Eltüntethette. De nem tüntette el. Tiz óra öt perckor a nagyszalon asztalára fogom tenni. Addig egy kis mérés.

Stopper-órát vett ki a zsebéből és háromszor körülszaladta a szobát. Géza azonban nem látta már; és nem hallotta merész és győzelmes kombinációit. Megrázkódva sülyedt magába és az agya rémült lázzal őrölt egy gondolatot. A gyilkosság eszközét nem vitték ki a házból és ennek az eszköznek még sem kell itt lennie a házban. Eltünhetett. A gyilkos például elégette, ha fából volt. A fa elégetéséhez azonban nekikészülés és hosszas rendezkedés kell, amely feltünik és esetleg nyomokat hagy. De hátha az a szegletes tárgy nem volt fából? Milyen anyag az a fán kivül, amellyel egy abnormálisan vékony homlokcsontot halálosan össze lehet törni és amely azután nyomtalanul eltünik? Nyomtalanul – miért nyomtalanul? Hagyhat nyomot, de nem szabad olyan nyomot hagynia, amely gyanussá válik. Miféle anyag van ilyen? -259- Mi az, amit a kezébe szorithat az ember és ölhet vele és mi aztán átváltozik levegővé… gázzá… vizzé?

Géza dermedten és megbüvölten nézett a barna perzsaszőnyegnek arra a helyére, ahol egészen halványon meglátszott még az egy héttel ezelőtt volt sötét foltnak a helye. A rémülettől elhalt az egész teste, de a gondolatai pontosan és villámgyorsan kapcsolódtak egymásba, mintha egy távoli de tiszta emlékezés irányitaná őket. Az az anyag, amellyel egy papirosvékonyságu halántékcsontot át lehet verni és amely azután magától is eltünik: az a jég. Egy szegletes jégdarab. Ha ezt a szegletes jégdarabot a gyilkos innen magával vitte, akkor a jégdarab egy negyedóra mulva elolvadt. Ha azonban – talán azért, mert vércseppek voltak rajta, vagy azért, mert kiesett a kezéből, – itt hagyta, akkor a jégdarab itt olvadt el. És reggelre már csak tenyérnagyságu, fekete foltot hagyott a szőnyegen, amelyről a nyomozás csak azt tudta megállapitani, hogy vagy viztől ered, vagy olyan alkoholtartalmu italtól ered, amelyből az alkohol elpárolgott. Ez egyszerü, világos és tökéletes.

Géza megfordult és kiment a szobából. Gyuri jókedvüen száguldozott körülötte. Azt mérte ki, mennyi időre volt szüksége a gyilkosnak, mig az udvarból az emeletre vivő utat megtehette. Géza lent hagyta az első emeleten, felment a szobájába és a szoba közepén megállott, mintha itt valami tennivaló várna rá. Mit kell itt mondania? Mit fog itt most feldult szobájába belekiáltani?

– Ki volt Molitor Zoltán gyilkosa? – kérdezte lassan és suttogva, mintha arra várna, hogy egy suttogó hang választ fog neki adni.

Rémülten huzódott el a saját szavai elől, de a gondolatai kérlelhetetlenül dolgoztak tovább. Az -260- egyetlen ember, akinek a szobájában jég volt, aki minden este egy vedernyi jeget hozatott fel a szobájába – a jéggyár szegletes, nagy darabokra fagyasztott, tejüveghez hasonló jegét, – az én voltam. Ha tehát Molitor Zoltán koponyáját egy jégdarab ütése roncsolta szét, akkor a gyilkos nem lehetett más, csak én. Őrület. Őrület.

Rettegve rohant a szoba másik végébe és védekezve szoritotta a kezét a fejére. Csakugyan a téboly lebeg felette és az nyujtogatja acélkarmait az agyveleje után? Szédülve állt egy ideig, azután lefeküdt a diványra. Kábult fejfájása támadt. Fájdalmasan derengő öntudattal feküdt a diványon és megtört rémületben bámult fel a szoba tetejére. Az egyik kinos óra telt a másik után. Alkonyodni kezdett.

Az ajtón kopogtak. Géza nem felelt. Az ajtó óvatosan kinyilott és Péter jött be rajta. Amikor látta, hogy Géza fekszik, lábujjhegyen tett egy lépést előre.

Géza figyelmesebben ránézett. A Péter egészséges arca sárgás, szürkés volt. A szeme megtört és a szája szenvedő.

Olyan összetörött, elgázolt és elcsüggedt volt, hogy Géza nem akarta igy elereszteni. -261-

– Te Péter, én adnék pénzt neked. Egy szép kis bérletet is. Mi volna, ha… hm… ha visszatérnél Rézihez?

– Nem lehet azt, százados ur. Még egyszer gazember legyek? Igy is elég nagy gazember szegény Péter.

Kezet szoritott vele és Péter lassan kiment. Amint kint volt a folyosón és betette maga mögött az ajtót, akkor Géza hirtelen ujra felült és utána kiáltott:

– Mondd csak, Péter, – szólt Géza habozva – emlékszel te még… arra a két éjszakára… amikor itt aludtál ezen a diványon?

– Az… az elsőn lehetett. De talán… ha jól meggondolom: a másodikon. – Ámbár: az is meglehet, hogy mind a kettőn.

– Lehetett az… ugy éjfél körül. Álmos voltam, nem igen néztem az órára.

– De, százados ur, azt gondolom, megnézte az órát. Én álmos voltam… csak ugy felém tetszett inteni, hogy aludjak tovább. Én bizony rögtön elaludtam.

– Jelentem alássan, azt tetszett mondani, hogy ha valami különöset tapasztalok, azt jelentsem. Ez nem volt különös… gondoltam, meg tetszik vizsgálni a folyosót is… százados ur felettem őrködik, a helyett, hogy én őrködném százados ur felett.

Kezet fogott vele és Péter elment. Géza felszökött a diványról és ökölbe szoritott kézzel és lihegve nézett körül, mintha valami támadásra induló ellenséggel kellene szembeszállnia. Hol van az ellensége? Itt van… bent a lelkében… az agyveleje kanyarulataiban… a vére minden cseppjében. Hogy fog végezni ezzel az ellenségével? Lihegve járt-kelt a szobájában, azután sietve és ijedten kiment. Nem akart a közeledő sötétségben egyedül maradni. Lement az utcára és tépelődő reménytelenséggel, a céltalanságban -263- elveszve, bolygott ide-oda. Az utcák megint tele voltak sétálókkal. Sok fiatal nő, sok fiatal katona. A tömeg hangja egy vágyódó, szerelmes búgás. Hogy merik ezzel a szemérmetlen zajjal betölteni a csendes estét? Miért nem töprengenek azon, szabad-e még élni és lehet-e még élni? Lehet-e még ebben az értelmét vesztett világban élnünk?

Órák hosszat bolyongott ide-oda és végre ugy érezte, le kell roskadnia valahová. Utcai padra nem akar leülni, bement a Palota-szállóba. A vacsorázó vendégek nagy része kint evett a terraszon; ő bement az étterembe és az étterem legmélyebb sarkában keresett magának egy homályos zugot. Vacsorát rendelt. Evett. A teste fáradtságát kipihente és nyugodt elszántsággal és tiszta határozottsággal gondolkozni kezdett. Az életének eddig is kevés célja és kevés értelme volt. Ha az öröm és a fájdalom mérlegét megvonja, nem az a kis fájdalomtöbblet az eredmény, amelyet minden ember visel és elvisel. Az életében hosszu idő óta csak fájdalom van. Amire vágyódik, azt nem tudja megvalósitani. Amibe belefog, abban kudarcot vall. Nagy vágyak, kis képesség; gyengeség és tehetetlenség. És a teljes irányát vesztettség: szegény hajós egy csillagtalan oceánon. Árva vándor, aki a hitét is elvesztette és aki vándorlásának se okát, se célját nem érti. Egy ember, akit Isten elhagyott. Eddig is csak gyávaságból cipelte ezt az értéktelen életet. Most minden összeomlik felette. A hétköznapi rabszolgamunkára rendelt olcsó értelem is megtagadta az engedelmességet. Olyan helyzetbe került, amelyben nincs ut jobbra és nincs ut balra. Meg kell állni nehány tehetetlen gondolat szük börtönében. A megállás pedig az őrület. Innen ki kell szabadulni. Ennek a börtönnek a falát szét kell repeszteni. Szét -264- kell addig, amig világos elmével, tiszta elhatározással lehet cselekedni. Igy kell cselekedni. Igy fogok cselekedni. Ma éjjel meg fogok halni.

Ez az elhatározás megnyugtatta. Fátyoltalan szemmel nézett körül; a távozó jóindulatával nézegette a terraszon ülő embereket és most ingerelt bugásuk se háboritotta fel többé. Mi köze hozzá? Arra gondolt, hogy az apjának bucsulevelet fog irni és feltámadt benne az a vágy, hogy ezt az utolsó tennivalóját már most elvégezze. A sietve kifelé rohanó pincéreket nem akarta megállitani; várt rá, mig Kovács Janit meglátja. Mielőtt elmegy, erről még ugyis gondoskodni fog. A pincérek egy homályos folyosón jöttek ki az étterem felől. Végre jött Kovács Jani is, a két keze tele volt megrakott tányérokkal. Ha a terhét kint lerakta és visszafelé jön, akkor rá fog szólni. Kovács Jani jött kifelé a homályos folyosón. Egyszerre megállott. A két kezében libegtek a komplikáltan összerakott és megrakott tányérok. Amikor megállott, egyedül volt a folyosóban. A tányérkombinációt felfelé libbentette egy kicsit, azután a nélkül, hogy lehajolt volna, olyan arccal, mintha csodálkozó kétségbeeséssel kiáltani akart volna, szélesre nyitott szájjal lefujt a tányérokra. Egy libegve lenditő kézmozdulat, egy fejmozdulat, a rémült fuvás, – egyszer, kétszer, háromszor. Azután tovább száguld a tányérokkal, ki a folyosóból, át az éttermen, el a terraszra. Az egész olyan volt, mint valami babonás szertartás, valami furcsa varázslás. Géza ugy elbámult ezen a varázsláson, hogy egy időre a maga nagy elhatározását is elfelejtette. Amikor Kovács Jani ismét befelé haladt az étterembe, nem szólitotta meg. Várt rá, mig megrakodottan ismét jön kifelé. És ekkor egy ujság mögül ujra látta, -265- hogy Kovács Jani megáll, meglóbálja a tányércsomót és három fejbólintással háromszor ráfuj. Megvárta, amig a pincérek munkája kevesbedett, azután magához hivatta Kovács Janit.

– Mondd csak, Jani fiam, mit csinálsz te az ételekkel itt, ebben a folyosóban?

– Hát ha tetszett látni, – mondotta Kovács Jani elkeseredetten, – miért tetszik kérdezni. Nem köpök bele az ételbe.

– Tudom, fiam. De szeretném tudni… mit gondolsz ilyenkor… mi vitt erre rá? Mondd meg nekem… tudod, hogy én barátod vagyok.

– Hát én megmondom, százados ur, egész őszintén. Amióta a feleségem megkapta a betegséget – tudom, hogy megkapta – és amióta azt várom, hogy a gyerekeim is megkapják, azóta mindig azt gondolom, ha ilyen jókedvüen faló embereket látok: hát ti miért nem döglötök meg tulajdonképen? Megmondom egész őszintén: nekem az volt eleinte a gondolatom, hogy hátha minden tál ételt, amelyet kiviszek, ugy tudnék megmérgezni, mint ahogy a feleségemet megmérgeztem. De… nem vitt rá a lélek. Ezt nem tettem. De amikor egyszer… egy héttel ezelőtt… vittem ki egy ilyen nagy szállitmányt, egyszerre rámjött… magam se tudom, hogyan… egyszerre csak meg kellett állnom… mintha valaki megállitott volna… le kellett hajtanom a fejemet, mintha valaki lehajtotta volna… és háromszor fujnom kellett, mintha valami fujta volna… -266-

Géza visszaemlékezett az első találkozásukra itt a Palota-szállóban. „Az ördög volt“, – gondolta most magában fanyarul. – Az állit meg és az irányitja a mozgásodat.

– Azután tovább tudok menni. Ha tetszett látni, százados ur, hát azt is tetszett látni, hogy én még csak az étel közelébe se érek. De ugy kell tennem, mintha belefujnám a betegségemet… az ördögnek tartozom tán ezzel.

– Magam se tudom. Azt hiszem, azt jelenti: ha az én feleségem beteg, akkor haljon meg közületek is fiatalon millió, millió, millió. Vagy: „mind, mind, mind.“

Géza gondolkozott. Kovács Jani kissé szégyenkezve, de nekikeseredetten állt előtte.

– Te Jani. Én téged családostul felküldelek a Tátrába. Annyi pénzt kapsz tőlem, amennyi erre kell, – valamivel még többet, mint amit itt kerestél. Ott maradtok, amig ki nem gyógyultok. Azután, ha kigyógyultok, kapsz még annyit, amennyivel -267- egészséges vidéken valami szerény üzletet nyithatsz. Innen kilépsz. Holnap elmégy Rappaport doktor urhoz.

– No, annál jobb. Akkor már helyet is talált nektek. Készüljetek rá el, hogy lehetőleg már holnapután utaztok. Holnap megkapod a pénzt. Kell-e most valami, – már holnap délelőtt, talán előzetes kiadásokra?

– Hiszen holnap délben ugyis kapsz pénzt. Tehát délelőtt elmégy a főorvos urhoz. És most adjál nekem levélpapirt és tintát, – irok egy levelet, amit holnap elviszel a főorvos urnak és egy másikat, amelyre a Molitor-irodában pénzt kapsz.

Kovács Jani szó nélkül elment, hozta a levélpapirost és a tintát és szótlanul letette. Géza megirta a két levelet. Rappaportnak azt irta, legyen gondja Kovács Janira és akármi történnék közben, forduljon a Molitor-irodához, amelynek ő utasitásokat adott, vagy az apjához, akinek szintén megirta, hogy a Kovács Jani sorsáról gondoskodni akar.

– Százados ur, – mondotta nehezen nyelve – ez… igazán?… százados ur…

– Jól van, fiam, én ugy értelek, mintha mindent szépen elmondtál volna. Tudod mit: eredj be -268- valahová és sird ki szépen magadat. Ahogy egy ilyen három vitézségi érmes szakaszvezetőhöz illik. Eredj no, nekem meg egy sürgős levelet kell irnom.

Kovács Jani elment magát kisirni. Géza pedig nekifogott, hogy megirja az apjának szóló levelet. A levél rövid lett és a megirása könnyebben ment, mint gondolta. Kedves, jó apám, – irta – nekem elég volt. Hidd el, nem birom tovább. Nagyon sajnálom, hogy neked fájdalmat okozok. Ugy gondolj rám, mint ahogyan az elmult három évben, ha meghaltam volna, gondolnod kellett volna rám: hogy a háboruban pusztultam el. Lehet, hogy abban pusztultam el. Bizonyos. Nem birom tovább. Te bölcs vagy és jó vagy és szeretettel fogsz rám emlékezni. Én téged nagyon szeretlek és forró hálával és könnyes szemmel gondolok rád és mint gyerekkoromban, megcsókolom a kezedet.

Utóiratként a Kovács Jani dolgát ajánlotta, az apja jóindulatába, azután megcimezte a boritékot és a levelet gondosan és szeretettel elhelyezte a zubbonya zsebébe. Otthon ezt a levelet az asztalra teszi, az asztalon majd megtalálják és az apja kezéhez juttatják. Ez rendben van és ez jól van igy. Csendes elégedettséget és teljes megnyugvást érzett. Kitekintett a terraszra és ellenséges érzés nélkül, közömbös és felsőbbséges jóakarattal vette szemügyre az embereket. Örülnek és nevetnek, suttognak és vágyakoznak. Csendes figyelemmel hallgatta a tömeg sok hangból összeolvadó hangját és egyszerre megértette azt a zugást is, amelyet esti sétáin a zsufolt sétálóhelyeken hallani szokott és amely néha annyira irritálta. Régi könyvekben lehet olvasni, hogy amikor a viharos tengeren hánykódó hajó már a menekülés minden reményét elvesztette, akkor a pusztulást váró matrózok a pálinkás hordókhoz -269- rohannak és betörnek a hajón levő nőkhöz. A hajó elsülyed; ők mámorosan akarnak elmerülni. Ezek a férfiak és ezek a nők, akiknek a vágytól búgó hangja ugy döng a hallgató fülébe, mint egy gigantikus méhraj búgása, ezek is az eljövendő hajótörést érzik minden idegszálukban. Az egymást marcangoló csókjaiktól akarnak megrészegedni. Szegény himek és szegény nőstények.

A vendéglő közönsége lassan ritkulni kezdett. Tizenkét órakor bezárták a vendéglőt. Géza csendes bágyadtsággal felállott és indult kifelé. Kovács Jani kisirt szemmel elébe lépett, de megint nem tudott megszólalni. Géza mosolyogva bólintott neki, hogy ért mindent, kitárt karral ráveregetett a vállára, félig magához ölelte, azután elment. Csendesen ballagott a meleg éjszakában hazafelé. Semmi nincs mögötte, ami elintézetlen volna, semmi sincs előtte, ami az ő fáradságára várna; le lehet feküdni és aludni lehet. Mély és puha pihenésben. A csendes pihenés lágy álomérzésében ballagott hazafelé és a Molitor-ház elé ért. Itt egyszerre nyugtalan lett. Nem értette ezt a nyugtalanságot; a kapun azonban nem tudott becsengetni, hanem tovább sétált a Városliget felé. Ide-oda bolyongott az éjszakai liget utain, végre fáradtan leült egy padra. Mi volna, ha itt végezne magával? Kivette a zsebéből a pisztolyát és szeretettel forgatta a kezében. Felemelni… a szivére illeszteni… ah, utálatos lenne, reggelig itt heverni, a padról lecsuszottan, véresen, porosan, – a zsebéből a levelet kivehetné valaki, hiszen bizonyos, hogy mindenét ellopnák. Gyanakodva nézett körül, de a közelében nem volt senki. Távoli padokon ültek csak összebujt párok. Azok hadd mulassanak, szegények; hadd hazudjanak maguknak egy kis részeg boldogságot, mielőtt -270- jön a nagy összeroskadás; az ő világa már összeroskadt… megy és a romjai alá temetkezik. A pisztolyt eltette és lassan indult a Molitor-ház felé. Mikor odaért, ujra kinosan vonagló aggodalom rohanta meg. Nem tudott becsengetni. Átment a tulsó oldalra és megnézte a házat. Miért fél ettől a háztól, ettől az éjszakai homályban épen és tömören felmagasló, de beteg és pusztuló háztól? Nem tudott válaszolni magának. Ujra járkálni kezdett, mintha csak sétálna; de a sétája egyre ingerültebb és fárasztóbb sietés lett. Mi elől fut ő itt ilyen céltalanul? Milyen meglepetés várhat még rá? Molitor Zoltánt megölték; de ő most el fogja pusztitani az egyetlen embert, akit Molitor Zoltán megöletésével vádolni lehet. Mi kell még? Nincs ez tökéletesen, véglegesen, maradéktalanul elintézve? De igen. Oh igen. Feltéve, hogy Molitor Zoltánt megölték. De hátha véletlen szerencsétlenség pusztitotta el? Mi van akkor? Az ő egész feldult izgalma abból a feltevésből született, hogy Molitor Zoltánt megölték. Erre a feltevésre épitette rá a következtetéseit, egyik következtetést a másik után, mint a sulyos gránitkockákat és igy épitett a lelke számára rettentő gondolatokból egy olyan börtönt, amelyből nem lehet kiszabadulni. De hátha az egész feltevés nem igaz? Hátha csak a beteg idegeinek egy bomlási terméke? Az őrültek is ellenállhatatlan logikával tudnak okoskodni; csak épen a feltevés, amelyből kiindulnak, őrült feltevés, – egy bomlott agynak a foszforeszkálása. Hátha engem is egy beteg agyvelő megmérgezett gondolatvilágának a lidércfénye csalogat? Magában véve az, hogy kezdettől fogva mániákus biztossággal ismétlem magamnak, hogy Molitor Zoltánt megölték, magában véve ez is gyanus tünet. A józanság, a hibátlan okosság, az -271- egészen ép és tiszta elme igy kezdett volna okoskodni: lehet, hogy megölték. Én igy kezdtem: bizonyos, hogy megölték. Miért bizonyos? Hol voltak a bizonyitékaim és hol fészkelt ez a bizonyosság? Itt bennem… összekuszált idegvezetékeimben és vonagló agysejtjeimben… épen azokban, amelyeket azzal kell vádolnom, hogy cserben hagynak és elárulnak. Most ki akarom magamat szolgáltatni egy olyan itéletnek, amelyet ez a megbizhatatlan és minden gyanakvásra méltó intellektus mondott ki olyan bizonyitékok alapján, amelyeket ugyanez a megbizhatatlan intellektus szolgáltatott neki. Egy betegesen érzékeny agyvelő kigondolt valamit és én engedtem, hogy ez a betegesen érzékeny agyvelő ugyanennek a kigondolásnak az alapján halálra itéljen engem. Ez az őrület. Ez a téboly. Ez a felbomlás. És mi volna, ha mégis… irtózatos erőfeszitéssel… urrá tudnék lenni ezen a megbomlott mechanizmuson?

Felindultan rohant előre a hallgató utcákon és verejtékezve küzdött magával. Nem azért kell-e sziven lőnie magát, mert ilyen gondolatok gyötrik? Mert hetek óta és hónapok óta vivódik igy magában és egyedül nem tud az egészség partjára felkapaszkodni, segitséget hivni pedig szégyelt? Itt fuldoklik magában… Lihegve nyitotta ki a száját, – ugy érezte, egy fuldokló segitségkiáltása szakad ki mindjárt a torkán, azután rátapasztotta a szájára a kezét, hogy ne kiáltson és üzötten sietett előre az elhagyott utcákon. Végre ugy érezte, nem birja tovább. Visszament a Molitor-ház elé, kimerülten és verejtékben fürödve megállott a kapu előtt és hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt. Az uj házmester gyorsan kaput nyitott és ő szótlan köszönéssel elhaladt előtte. Csendes, nehéz nyomással a szivén, -272- fáradtan ment felfelé a lépcsőn. Néhány lépést tett, azután meglepetve megállott. A hallban még világosság van. Ki viraszt itt ilyenkor még? Egy másodpercig hallgatózott, de nem hallott semmit; erre megdobbant szivvel felsietett a lépcsőn és megállás nélkül rohant a második emeletig. Nem akar látni többé semmit. Nem akar hallani semmit. Nem akarja uj érthetetlenségek keserves titkaival megterhelni összeroskadó lelkét. Beért a szobájába, lámpát gyujtott, az ajtót bezárta maga mögött, azután leült. Meghajszoltnak, fáradtnak, piszkosnak érezte magát. A verejtéket letörölgette a homlokáról, azután felállott és lassu mozdulatokkal megmosta az arcát. Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtaján. Megrettenve fordult az ajtó felé. Ez lehetetlen. Tévedés. Felizgatott idegei megcsalják. Ijedten hallgatódzott egy ideig. Csend volt. Visszafordult a mosdója felé. Ekkor ujra kopogtatás hallatszott az ajtaján, erősebb és türelmetlenebb.

Egy lépést tett az ajtó felé, azután megállott. Nem tudta, örül-e neki, hogy kietlen magánosságában nincs többé egyedül, vagy bosszankodik rajta, hogy ezekben a nehéz órákban megzavarják. Vonakodva ment az ajtóhoz. Rappaport kint türelmetlenül járatta a kezében a kilincset. Géza kinyitotta az ajtót és megállt az ajtónyilásban.

Szokatlan energiával félretolta és belépett a szobába. Gyors pillantással körülnézett, azután Gézához fordult. -273-

– Kedves Gézám, – mondta felindultan, – bocsáss meg… olyan régóta várunk…

Ki az a várunk, gondolta Géza ellenségesen. És miféle jogod van erre a vizsgálódásra itt?

– És olyan nehéz szivvel, – folytatta Rappaport. Most, hogy végre megjöttél… arra akarlak megkérni… ne feküdj még le… hanem beszélgess előbb velünk egy kicsit.

– Nem, – felelte Géza fellobbanó bosszusággal és szégyenkezéssel. Mit őrködtök itt én felettem? Honnan tudtátok meg, hogy hazajöttem?

– A házmestert megbiztuk, – mondta azután zavarodottan, – hogy jelentse, ha…

– Hát köszönöm szépen, nem. Semmi kedvem beszélgetni. Negyed három van, le akarok feküdni. Eredj te is és feküdj le. Szervusz. – No öreg Rapp, ne haragudj, nézd, igazán nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy csendes csevegésekre kedvem lenne. Fáradt vagyok. No Isten áldjon meg, öreg Rapp…

Rappaport zavarodottan állott előtte és könnyes szemmel nézett rá. Géza átkarolta és kifelé kisérte. Rappaport engedelmesen és tehetetlenül ment kifelé. Amikor azonban az ajtó közelébe értek, az ajtó felnyilt és bejött rajta Ágnes. Gézának megdobbant a szive. Eltorzult arccal nézett Ágnesre, bosszusággal, szégyenkezéssel, félelemmel és egy halk és bizonytalan felszabadultsággal. Most vele is végezni fog.

– Kedves Géza, – mondta nyugodtan, – én -274- kértem meg Rappot, virrasszon velem és várja meg magát. És hogy jöjjön fel és kérje meg magát… Nekem van szükségem rá, hogy beszélgessünk. Tegye meg nekem, kérem, ha fáradt is. Egy negyedórát… legfeljebb egy felet… ha akarja, itt.

Géza szégyenkező elbágyadást érzett. Hiszen mindez nem igaz… nem igaz, hogy neki van szüksége erre a beszélgetésre… és nevetséges ezt a hazugságot együgyü udvariassággal elfogadni… amikor most vele leszámolhatna és épen ezekben a sulyos órákban, amikor csak önmagával szabad törődnie, nyugodt ridegséggel kitolhatná az életéből… De hiszen nem tudja, hiszen épen ez a nyomoruságának a legfőbb oka, ez a gyászos gyengeség, ez a gyáva hajlékonyság, ez az együgyüen tapintatos engedelmesség. Lesütötte a szemét és fájdalmasan rágta az ajkát. Ágnes megszoritotta a kezét.

Lementek a hallba. Leültek. Az asztalon ott állott a kávéfőző gép. Ágnes egy csésze kávét kinált Gézának, Géza elfogadta. Azután szótlanul ültek egy ideig. Felettük mozdulatlanul pihent a nagy ház nehéz csendje. Géza csendes elbágyadást érzett, amely majdnem jól esett neki. De nem akarta magát ennek az érzésnek átengedni és ezért kérdően és számotkérően felnézett Ágnesre. Ágnes eddig mozdulatlanul ült és feszült figyelemmel nézett Gézára. Most megmozdult.

– Igen, – mondta gyorsan és hangosan, mintha épen készen lenne egy elhatározással. Én ezért kérettem, Géza. Mindaz, ami ebben a házban -275- történt, mondjuk március óta, az, ha akarom, befejezettnek tekinthető. Én azonban nem tudom befejezettnek tekinteni, ugy, mint a rendőrség. Az én számomra itt még elintézendő kérdések maradtak, amelyek bántanak és nyugtalanitanak. Teendők a jövőre nézve, de mindenekelőtt: tisztázandó részletek a multból. Ha akarja: titkok, amelyek nyugtalanitanak. Itt szükségem van a maga támogatására… de nemcsak egyszerüen a támogatására, hanem a jóindulatára, a bizalmára, a szeretetére. Számithatok-e rá?

Géza értetlenül és gyanakodva hallgatta. Mit akar? Hová akar kijutni? Mibe akarja őt belevonni? Miféle aggodalmai támadtak most egyszerre, amikor napokig és hetekig derülten és gondtalanul nevetve járt-kelt? De válaszolni kell neki.

– Igen, – mondta lesütött szemmel, nagyon lassan, – természetes, hogy én rendelkezésére állok…

Az Ágnes arca kissé elborult. A Géza lassu szavaiban vonakodó ellenségesség volt. Azért amit ő el akar érni, más eszközökkel kell harcolnia. Virágzóan szép arcán az elszántság kőkemény maszkja jelent meg.

– Köszönöm, – mondta nyugodtan. – Akkor megmondhatom, mi az, ami legelsősorban és égető forrósággal foglalkoztat.

Géza feltekintett. Ágnes belenézett a szemébe és lassan és nyugodtan mondta:

Géza megdermedve bámult rá. Az Ágnes aranybarna szeme egyenletes tüzzel világitott bele az övébe és ő érezte, hogyan hajtja ismét valamerre ennek a csodálatos szemnek a nyugtalanitó, taszitó -276- tekintete. Hová? Mit akar vele? Mit akar tőle? Miért mondja ezt? Mit érzett meg és mit talált ki abból, ami az ő lelkét gyötri? Azt akarja, hogy az ép elméje egészen elboruljon és a kétségbeesett őrület itt törjön ki rajta egy reszketve üvöltő rohamban. Rettentő erőfeszitéssel kiszabaditotta magát az Ágnes tekintetének a kinzó igézete alól és egy haragos fejrázással elforditotta a szemét.

– Nézzen rám, Géza, – mondta Ágnes. – Most, igy mondom magának: mindenre, ami nekem szent, esküszöm, hogy magamat tartom a Zoltán gyilkosának.

Géza tehetetlen rémülettel bámult rá. A pillantása egyszerre bizonytalanná lett; gyors képek változtak a tekintete előtt és ebben a bizonytalan derengésben egyszerre fájni kezdett a feje. Gyötrötten szoritotta a kezét a halántékára és halkan feljajdult.

– Istenem, – mondta nyögve, – uristen, mért mond nekem ilyet! Én ezt nem birom. Én vagy őrült vagyok már, vagy bele fogok ebbe őrülni. Hiszen Zoltánt én öltem meg.

Nagy csend lett. Rappaport sápadtan és mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes lassan felkelt és odament Gézához. Géza dideregve nézett fel rá. Most mit mondjon? Most mi jön? Most felbomló idegrendszerének ezt a rettenetes titkát elárulta. Most mit kell mondania? Ki leplezte le itt magát? Egy őrült-e, hogy őrült? Vagy egy gyilkos, hogy gyilkos? De miért vagyok én a gyilkos, miért nem te, aki szintén magadat vádolod, vagy magadat leleplezted? És van-e még tiszta ész és egy józan gondolat ezen a beteg világon? Ágnes rátette a vállára a kezét.

– Én nem birom tovább, – mondta Géza megrendülten. – Minden összeroskad. Elég volt. -277-

– Mit akart ma este… milyen elhatározással küzködött… mivel jött haza? – kérdezte gyöngéden.

Géza a fejére szoritotta a kezét, hogy megfékezze rettentő fejfájását. Elvakuló szemmel nézett fel Ágnesre.

– Nem birom, – mondta panaszosan. – Végzek magammal. Kiszabadulni… ebből a… börtönből…

Ágnes kiegyenesedett, égő szemmel bólintott egyet, azután néhány lépést tett, elforditotta a fejét és mozdulatlanul megállott. Géza halkan sóhajtva szoritotta a két kezébe a fejét. Rappaport felindultan megszólalt:

– Géza, én hónapok óta hiába könyörgök neked… gyenge voltam és gyáva voltam és engedtem, hogy elutasits… de te tudod, hogy én jobban szeretlek, mint a testvéreimet… hidd el nekem, nem gyógyulhatsz meg segitség nélkül… pedig gyógyulásra van szükséged… engedd meg, hogy a segitségedre legyünk…

– Mivel? – Hogyan? – kérdezte Géza tompa és fájdalmas ellenségességgel.

– Győzd le ezt a bosszuságot, amely benned ilyenkor mindig feltámad. Hidd el, ez is babona, a tudatlanság és a tudománytalanság babonája. Hiszen te is tudod, hogy az ösztönéletünknek nem vagyunk urai… és a tudatunknak olyan titkai vannak, amelyeket vagy soha meg nem ismerünk vagy csak másnak a segitségével ismerhetünk meg. Én minden vagyok, csak nem konok materialista. De azok a lelki folyamatok, amelyek az agykéreg mechanizmusával összefüggnek, mégis csak megzavarodnak, ha ezt a mechanizmust valami megzavarta. -278- Téged felkapott és földhöz vágott egy gránát… hosszu öntudatlanság jött utána… gyötrő fejfájásaid maradtak… funkcionális zavarok az agyműködésben és az idegműködésben, amelyektől meg kell és meg lehet szabadulni.

– Hipnotikus szuggesztióval. Kérlek, ne hördülj fel megint erre a szóra. Én elhoztam neked azokat a könyveket, amelyek ezzel foglalkoznak… komoly tudósok, nagy orvosok komoly és nagyszerü könyvei. Ha érdekel, megmutatom neked, hányan foglalkoznak vele – Schrenck-Notzing, Wetterstrand, Forel, Freud, Ranschburg az egész nagy nancy-i iskola – és milyen egyszerü és milyen csodálatos gyógyitó eszköz. Ne gondolj kuruzslókra és ne gondolj sarlatánokra. Minden épelméjü ember hipnotizálható. Csak az őrültek nem. Csak a megbomlott, beteg agy feszit a szuggesztió elé olyan ellentállást, amelyet nem lehet legyőzni. Ha te beleegyezel abba, hogy hipnotikus szuggesztióval gyógyitsunk, az közvetett bizonyitéka lesz annak, hogy az elméd nem beteg, csak funkcionális zavarok befolyásolják. És épen ezért ne hidd azt, hogy a hipnózisban kegyelemre kiszolgáltatod magadat valakinek. A szuggesztió egyszerüen egy dinamikus változást akar előidézni az idegrendszeredben, de ezzel csak segitségére siet az idegrendszerednek, amely maga is törekszik erre, de hiába vergődik, mert önmagán nem tud segiteni. A hipnotikus szuggesztió segitségére siet. De te ellenőrzöd. A te akaratod kell hozzá, hogy az idegen akarat segitségedre tudjon menni; és az öntudatod ellenőrzi. Nem adod fel az akaratodat, csak engeded, hogy az idegen akarat társul szegődjön hozzá. Gondolj az álomra. Az álom gyakran fantasztikus képekkel játszik, holott az öntudatod ugyanakkor éberen -279- őrködik, és bár átéled az álom eseményeit, mégis ezt mondod: hiszen ez csak álom, hiszen ezt csak álmodom. Igy van a hipnotikus szuggesztióval is. Ha akarnád, Géza, ha akarnád.

Ágnes ekkor ujra odalépett Gézához. Az arcán a kérlelhetlen elhatározás kőmaszkja volt. Rátette a Géza vállára a kezét és közel hajolt hozzá.

– Géza, – mondta halkan, – hallgasson rám. Én megigérem magának, hogy meggyógyul. Megigérem, hogy minden olyan kérdésre, amelylyel magát most gyötri, teljes és végleges választ kap. Megigérem, hogy ha egészséges lesz és mindenben tisztán lát, akkor az akarata teljes szabadságával – amennyire szabad emberi akaratról csak beszélni lehet – dönt majd a sorsa felett. Kezességül az életemet kötöm le, mert ha mindez nem igy történik, akkor én meghalok. Feleljen hát nekem, akar-e meggyógyulni? Akar-e tisztán látni? Akar-e szabad akarattal a maga sorsa és az én sorsom felett határozni?

– Akkor semmi egyebet nem kérek, csak bizalmat. Azt, hogy egyelőre nekem engedelmeskedjék. Nem tart sokáig… egy-két nap az egész. Fog nekem engedelmeskedni?

Ágnes egy-két lépést tett hátrafelé. Üde arca merev volt az akarattól és kemény az elhatározástól.

– Nézzen rám, – mondta csengő hangon. Most el fog aludni. – A pillái megnehezednek. – Most még ide néz… a kezemre…

A balkezét magasra emelte és a hüvelykujját és a mutatóujját széttárta. Géza halálosan elfáradva, -280- bágyadtan nézett a magasra emelt kéz két fehér ujjára.

– De a pillái egyre nehezebbek lesznek. – A tagjaiban az álom melegségét érzi. – A pillái… lassan… lecsukódnak…

Kezét a kifeszitett két ujjával lassan mozgatta lefelé, végül leeresztette. A Géza tekintete engedelmesen követte a kéz mozgását.

– Egészen lecsukódtak. Most alszik. Az alvása egyre mélyebb lesz. Jól esik aludnia. A szemét nem tudja többé kinyitni.

– Nem tudja kinyitni, – mondta Ágnes határozottan. – Nem is kell, hogy tudja. Mélyen alszik, mert igy jut el az egészséghez és a megnyugváshoz.

A Géza arca merev volt és mozdulatlan. Ágnes várt néhány másodpercig, azután odalépett hozzá és az alsó karját felemelte. A felső karja tovább is a karosszék párkányán hevert.

A Géza alsó karja megrezzent. Le akarta hajtani a karját. Ágnes egy ujját elébe tette és nem engedte.

– Nem tudja lehajtani, – mondta nyugodtan. – Nem is tudhatja, mert mélyen alszik és mert én nem akarom. Mélyen alszik… és a karját… nem tudja többé… lehajtani.

Az ujját most óvatosan elvette. Géza nagy erőfeszitéseket tett, hogy a karját lehajtsa, de a karja mozdulatlanul és mereven állott a levegőben.

Géza merev arccal aludt és felszabadult karját lefektette a karosszék párkányára.

– Azért fog nekem mindenben engedelmeskedni, – mondta Ágnes, – mert ez az engedelmesség hozza meg magának a gyógyulást és a megnyugvást és mert maga is óhajt nekem engedelmeskedni. Tulajdonképen öröm magának, hogy nekem engedelmeskedhetik. Igaz ez?

– Most felelni fog a kérdéseimre, – mondta Ágnes. – Ma este elhatározta, hogy öngyilkosságot követ el. Igen?

A Géza arca egyszerre eltorzult. A vonásait mintha egy sulyos görcs rázta volna meg. A szája kinyilt, mintha kiáltani akarna. Az egész teste vonaglani kezdett. Ágnes megrettenve nézett rá, de egy pillanat alatt megértette, hogy hibát követett el. Korán nyult hozzá egy lélek legfájóbb pontjához. Ez a lélek még nincs eléggé hatalmában. Rákiáltott Gézára.

– De csak egyetlen másodpercig. Most ne gondoljon rájuk többé. Nem akarom, hogy ezekre a dolgokra gondoljon. Nyugodjék meg. Pihenjen meg. Aludjék mélyen. Jól érzi magát. Semmire se gondol. Semmit se hall… csak ha én szólok magához.

A Géza arca kisimult. A vonásai megnyugodtak. -282- Csendesen és mélyen aludt. Ágnes hátralépett egy kissé és leült. Az ölében összekulcsolta a kezét és győzelmes, fájdalmas boldogsággal nézett Gézára. Hagyta aludni. Egyszer odafordult Rappaporthoz. Rappaport ragyogó és meghatott elragadtatással intett neki és meg akart mozdulni. Ágnes az ajkára tette a kezét és hallgatást parancsolt. Rappaport mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes visszafordult Gézához és meghatottan és elgondolkozva nézte.

Egy hosszu, csendes negyedóra telt el. Azután még öt perc és ismét öt perc. Ágnes ekkor felállott.

Odament hozzá és erős fehér kezével néhányszor végigsimitotta a Géza homlokát.

– A fejfájásai teljesen el fognak mulni. Ha innen majd felmegy lefeküdni, gyorsan elalszik és egészségesen, nyugodtan alszik reggelig. Mihelyt én most felébresztem, jól fogja magát érezni, mert abból, amit itt álmában beszéltem magával, arra fog emlékezni, hogy megnyugvást és gyógyulást igértem. Holnap nyugodt napja lesz. Velem tölti az egész napot és azért érzi majd jól magát, mert teljes megnyugvást érez a jövőre nézve. Azt, ami eddig nyugtalanitotta, nem fogja egyelőre érteni, de pontosan és biztosan tudja, hogy nehány nap mulva teljes magyarázatot kap. Ezért nyugodtan és derülten tölti el a napot és örömmel fog arra gondolni, hogy estére megint elaltatom. Igy lesz?

– Ha most felébresztem, kellemes, egészséges, fáradtságot érez, semmi mást. Értette? -283-

– És holnap is jól fogja magát érezni és örül majd az estének. És most ha felébresztem, akkor… öt perc mulva… amikor a barokk-óra mutatója ott a sarokban eléri a negyed négyet… akkor ezt fogja nekem mondani: „Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat.“ Megértette?

– Tehát pont negyed négykor ezt mondja nekem: „Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magam“ És ezzel mára befejeztük. Fel fogom ébreszteni.

A Géza ajka megmozdult. Rappaport izgatottan vele számolt. Amikor a hathoz eljutott, Géza felnyitotta a szemét. Megnézte Ágnest, azután megnézte Rappaportot és zavartan törülgette a szemét.

– Azt hiszem, – mondta zavart mosollyal – hogy aludtam egy kicsit. Ah, persze, hiszen Ágnes elaltatott. Furcsa, hogy sikerült. Sohse hittem, hogy ez velem, rajtam sikerülhet. Sokáig aludtam?

– Nem sokáig, – mondta Ágnes mosolyogva. – Valamivel tovább egy félóránál.

– Igen, – mondta Géza, – csakugyan. Mindjárt negyed négy. Ilyen hosszu virrasztásra már rég nem emlékszem.

Régebbi virrasztásaikról beszélgettek. A barokk-óra nagymutatója a hármas szám felé közeledett. Géza ránézett az órára, nyugtalan lett, felállott és járkálni kezdett. A mutató közvetlenül a hármas előtt volt. Géza hirtelen megfordult.

– Nekem voltaképen… nagyon szépen meg kell… ezt az egészet köszönnöm. Tudniillik… én…

– Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat… a fejfájásom teljesen elmult és azt hiszem, ez csakugyan nagyon hasznos dolog… és utána kitünően alhatik az ember.

Ágnes összeszoritotta a fogát, hogy a felindultságát és a meghatottságát elrejtse.

– Én is azt hiszem, – mondta – hogy ez hasznos lesz magának. És most már késő van… és legjobb lesz lefeküdni.

Felmentek a második emeletre. Itt Rappaportnak ki volt nyitva az egyik vendégszoba. Rappaport azonban behurcolkodott Gézához. Ágnes megvárta, amig elkészülnek, azután elbucsuzott tőlük. Géza lefeküdt. Pár percig beszélgetett még Rappaporttal, azután mélyen elaludt.

Másnap frissen és pihenten ébredt Géza és a délelőttöt csendes olvasgatással töltötte el. Déltájban visszajött Rappaport és beszámolt Kovács Janiról és a családjáról. Holnap utaznak a Tátrába. Géza nagyon örült ennek a közlésnek. Ebéd után kimentek a budai hegyekbe, elvitték Mariannet és Gyurit, és velük tartott Noszlopy kapitány is. Kint sétáltak egy kicsit, azután Géza megelégelte a sétát. Egy tisztáson voltak, ahonnan le lehetett látni a völgyre, a völgyön tul a városra és a másik oldalon a hegyekre. Géza végigfeküdt a füvön és kérte a többieket, jöjjenek majd vissza érte. Marianne, aki eleinte szomoru volt, most felvidámultabban tovább akart sétálni; vele tartott Rappaport és Gyuri, és lelkes örömmel állt a társaság élére Noszlopy kapitány, aki mindenképen meg akarta őket -285- uzsonnáztatni a hegy tulsó oldalán lévő vendéglőben. Amióta pénze volt, azóta esténként szinházba járt nagy borravalókat osztogatott és epedve vágyódott rá, hogy másokat vendégül lásson.

Ágnes Gézával maradt. Az otthagyott köpönyegeket összerakta a fübe és leült. A lába előtt feküdt Géza és kinyujtózkodva nézett le a völgybe. Sokáig hallgattak. A közelgő nyár nehéz, meleg, édes levegője vette őket körül.

– Azért, mert Rappaport… ugy két héttel ezelőtt elmondta a maga… fejfájásainak a történetét… és be kellett látnom, hogy itt csak… hipnotikus szuggesztióval lehet eredményesen… beavatkozni.

– Ugy. És bizonyosra vette, hogy maga alkalmas rá, hogy engem szugeráljon… vagy hogy én vagyok rá különösen alkalmas?…

– Ugy. Hm. Furcsa… hogy nincs bennem semmiféle lázadás ez ellen a beavatkozás ellen a legbelső lelki életembe… ellenkezőleg: valami megnyugvást érzek azért, hogy a szabadságom egy részét feladtam. Ugy érzem magamat, mint aki valami nagy elhatározást elhalasztott és most élvezi azt a csendet, amelyhez az elhalasztás juttatta. – Mondja, mi voltaképen a hipnozis és a szuggesztió? Mit tudnak róla? Min alapszik? Mi a lényege?

Ágnes, aki eddig feszült és aggodalmas figyelemmel -286- hallgatta Gézát, most felszabadult mozdulatot tett. Örült, hogy semmi baj nincs és hogy a beszélgetés megint elméleti térre fordult át.

– A lényegéről voltaképen nagyon keveset tudunk, amint hogy lelkünknek vagy agyunknak egész mechanizmusáról egyelőre több a feltevésünk, mint a pozitiv tudásunk. Ha egy tudós szerző azt mondja, hogy a szuggesztió lelkünk dinamikájába való beavatkozás, amely képzeleteket disszociál és asszociál, idegpályákat gátol és viszont idegpályákat megnyit, a tudat alatt lévő képzeteket a tudatba segiti, ezzel csak leirta azt, amit mások más szavakkal irhatnak le, de a lényeg megértéséhez nem juttatott közelebb. A fontos ez: majdnem minden épelméjü ember szuggerálható. De neki is akarnia kell. Kivánnia kell. Éreznie kell, hogy jó és hasznos neki. Igy egyelőre lemondhatunk annak a titoknak a megmagyarázásáról, hogyan tud az egyébként tehetetlen nagy-agy a szuggesztió segitségével egyszerre testi életünk bizonyos funkciói felett is uralomra vergődni.

– Mert a pszichológia alig is nevezhető tudománynak. Kombinálás. Elmélkedés. A dolgoknak uj neveket adnak: ez benne a haladás. A valóság egyelőre annyi, hogy ha a Broca-féle agytekervényt valami ütés szétroncsolja, akkor nem tudunk beszélni. Ha a szürke agykéreg akármelyik része megbetegszik, akkor elveszitjük a lelkünk egy darabját. És a beteg nagyagy beteg lelket jelent; és tönkrement nagyagy azt jelenti, hogy nincs többé lelkünk.

– Nem, – mondta egy kis megzavarodottsággal – nem mondom, hogy a nagyagy: a lélek. Csak azt mondom: nagyagy nélkül nincs lelkünk. Se magunk számára, se más emberek számára.

– Ha telefonon beszélek magával, – mondta csendesen – és a drótot egyszerre elvágják, azt fogja akkor maga mondani, hogy nekem nincs többé hangom, nincs többé lelkem? – hogy én nem vagyok többé?… Nem mondja. A mechanizmus romlott el. De a szó, a gondolat, a lélek ott van azért tovább is valahol a hitvány anyagon tul és élő életet él. – Ki tudja, mi az, ami bennünk hangot keres és megszólal és aminek az agy csak hitvány eszköze? Honnan jön? Mi a célja? Hová küld bennünket?

Nézett fel a tompa kékségü égbe és orrát, szemét, száját egyszerre egy édesen káprázó lebegés töltötte el. A virágos lehelletü fü és a völgy és a lány, aki mellette ült és a beláthatatlan ég összeolvadt valami remegő egységgé, valami felsőbb valósággá, amely után csak a karját kell kinyujtania, hogy beléje ölelhesse magát. Forró jóérzés melegitette át az egész testét, egy olyan halk mámor, amely minden vércseppet boldog örömre gyujt. Ugy érezte, hogy most mindjárt megért minden titkot; beszijja az egész lét értelmét egyetlen mámoros lehellettel. De nem mert megmozdulni. Félt, hogy a megmozdulással ezt a csendes boldogságot is elriasztja, amelylyel most az élet nagy titkának az előtornácába álmodta be magát. Hosszan és extatikusan mosolygott fel az égre, azután lassan behunyta a szemét. Ágnes visszafojtott lélekzettel, elfogódottan figyelte, azután megborzongva hajolt -288- közelebb hozzá. Ő is megérezte ezeknek a perceknek a titoknyitó varázsát. Sokáig hallgattak. Az egyik félóra eltelt a másik után; végre visszajöttek a többiek és erre ők is józanul felálltak.

Este, amikor a hallban egyedül maradtak, előbb hosszu hallgatás támadt, azután Ágnes tartózkodó mosolygással ránézett Gézára. Géza egy fejbólintással válaszolt. Ágnes felállott és néhány másodpercig az elszánt akarattól kőkemény arccal nézett a Géza szemébe. Azután felemelte a bal kezét a két kitárt ujjal. Géza nehéz pillával követte a felemelt kezet. Ágnes lassan leeresztette a kezét. A Géza pillái lecsukódtak. Aludt. Eddig egy szó se hangzott el közöttük. Rappaport, aki felindultan félrevonult és remegő izgalommal várakozott, elragadtatva fordult Ágneshez. Ágnes egy szempillantással csendre intette. Gézához fordult.

– Nem tud mozdulni, – mondta csengő hangon. Nem érez semmit. Nem hall semmit, csak az én hangomat. Jól érzi magát. Aludjék mélyen.

Leült és néhány másodpercig szótlanul és elgondolkozva nézte Gézát. Azután felállt és megszólalt:

A Géza arca egy másodpercig nyugodt maradt, azután hirtelen eltorzult. Görcsös rángatózás futott végig a vonásain, azután a testén is. Ágnes ijedten és magára boszankodva csóválta meg a fejét és rákiáltott:

– Elég volt. Ne gondoljon többé semmire. Arra gondoljon, amit én majd kérdezek. Rám figyeljen. Aludjék mélyen és nyugodtan. -289-

A Géza nyugalma lassan visszatért; az arca kisimult és a teste megpihent; ujra mélyen és nyugodtan aludt. Ágnes habozva nézett rá. Nem tudta, hogyan kezdjen neki, hogy ennek a kezébe adott léleknek a sebéhez végre gyógyitó kézzel nyuljon hozzá. Gondolkozott, azután elhatározta, hogy az egyenes kérdezést ma is elhalasztja. Mást kérdez.

– Emlékszik-e arra a tiz napra, amelyet ezerkilencszáztizennégy decemberében itt töltött?

– Az első héten mi nagyon megbarátkoztunk. Azután – a hetedik napon lehetett – maga váratlanul elhidegedett tőlem. Meg tudja mondani, miért?

– Zoltán előtte való nap este hozzám csatlakozott. Magáról beszélgettünk és Zoltán ezt mondta: „Szép lány. Felvilágosodott lány. Ha sietsz, még ez alatt a szabadságidőd alatt eredményt érhetsz el nála.“

– Amikor azután megint hazajött, emlékszik-e rá, hogy mégis… megint kezdtünk összebarátkozni, de a barátságnak egyszerre vége lett. Emlékszik-e rá, miért?

– Maga akkor nagy lelkesedéssel beszélt Lonkay professzorról, aki mellett dolgozott. És egy este Zoltán ezt mondta: „Ez a Lonkay valóságos háremet tart. Ha nagyon érzékeny volnék a Molitor név hirére, nem érintene kellemesen, hogy a Molitor névnek egy viselője a Lonkay… asszisztense lett.“

– Ugy? – mondta Ágnes. – De a barátságunk -290- felbomlásának ez csak az egyik oka volt. A másik oka az volt, hogy Zoltán én nekem arra tett célzást, hogy maga azért rosszkedvü, mert… sulyos betegségre tett szert Orosz-Lengyelországban.

– Semmi sem volt igaz, amit mondott. Soha nem rágalmazott egyenesen, csak célzásokat tett. Amikor együtt voltunk, olyan beszélgetéseket kezdett, amelyekről tudta, hogy bennünket összeveszitenek. Emlékezzék rá: amikor egysze majdnem megint összebarátkoztunk, váratlanul a nő szabadságáról kezdett beszélgetést. Tudta, hogy magának itt egészen más az álláspontja, mint az enyém és tudta, hogy én milyen ostobán érzékeny vagyok ebben a tekintetben. A vita során haragomban el is jutottam ahhoz az együgyü kijelentéshez, hogy egy kokott és egy urilány között nincs semmiféle erkölcsi különbség. Mosolyogva és rendszeresen dolgozott azon, hogy elidegenitsen bennünket egymástól. De azon is, hogy az öreg Árpádot elidegenitse magától. Az öreg Árpád amugy is hajlott a nagy hősiességre… mindig, mielőtt maga hazajött volna, Zoltán néhány csendes célzást tett rá, hogy most bizonyosan valami különös hőstettel jön haza… és a Molitor-család harci hirneve megint felragyog… most bizonyosan be van már adva a Mária Terézia-rendre, amiről az öreg mindig ábrándozott. Erre, amikor maga hazajött és csak a két signum laudist hozta haza és az érdemkeresztet, az öreg csalódást és haragot érzett. De ezt is Zoltán szitotta fel. És Czáránnét Zoltán tette tönkre. És Mariannet ő akarta megrontani. És engem… ő tudott mégis megtéveszteni. És az öreg Árpádot mégis ő ölte meg, – nyugodtan, higgadtan, mosolyogva, semmi másért, -291- csak a vagyonáért, amely ki akart siklani a kezéből. Hiszi azt, hogy mindezért megérdemelte a halált?

– Megérdemelte, – szólt indulatosan Ágnes. – Emlékszik még rá, hogy az öreg Árpád halála után azt mondtam magának, hogy én pedig Zoltánt halálra itéltem?

– Majd meg fogja érteni még, hogy… akármi történt is… voltaképen csak az a halálos itélet hajtódott végre rajta, amelyet én mondtam ki.

A Géza arca görcsösen kezdett vonaglani. Ágnes egyszerre összeszedte magát.

– Elég volt, – mondta. – Ne gondoljon rá többet. Ha felébred, mindezt el fogja felejteni. A fejfájásai nem szabad, hogy visszatérjenek.

– Jól kell magát éreznie. Ma is és holnap is. Tudnia kell, hogy teljesen meggyógyul és néhány nap mulva teljesen megnyugszik. Addig érezze jól magát. Bizzék bennem. És szeressen engem.

Az utolsó mondat váratlan melegséggel, meglepő gyengeséggel, könyörgő hangon lebbent el az ajkáról. Maga se akarta mondani; a hang is, amelyen mondta, egészen más volt, mint az a csengő, parancsoló hang, amelyen egyébként beszélt. Rappaport csendes grimásszal nézett fel rá. Ágnes megzavarodott egy másodpercre, de azután nyugodtan folytatta:

– Innen féltizenkettőkor felmegy, lefekszik és jól alszik reggelig. Holnap örömmel várja megint az esti együttlétünket. Egyébként semmire se emlékszik -292- abból, amit itt beszéltünk. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt, nyugodtan beszélgetett féltizenkettőig és akkor lefeküdt. Ágnes próbaképen tartóztatta, de nem lehetett visszatartani. Másnap este tiz óra után megint egyedül maradtak a hallban.

Géza három másodperc alatt aludt. Ágnes beszélni kezdett hozzá, de mihelyt az elmult hetek eseményei kerültek szóba, – különösen Zoltán halála – Gézát sulyos nyugtalanság rohanta meg és az arcán és a testén fájdalmas, hiszterikus görcs rohant végig. Ágnes sietve ráparancsolt, hogy ne gondoljon többé ezekre a dolgokra és töprengve mérlegelte, mit kérdezzen tőle. Végre elszánta magát.

– Mikor maga ezerkilencszáztizennégy decemberében hazajött, akkor… már az első napon… egy asszonynál tett látogatást. Emlékszik erre?

– Ezzel az asszonnyal… magát… ehhez az asszonyhoz közeli viszony füzte. Igaz?

A Géza arca kissé elborult. Alvó, lehunyt szeme megremegett. Ágnes közbelépett.

– A fontos csak az, hogy arra feleljen, amit majd ezután kérdezek. Maga ezzel az asszonnyal pár nap mulva szakitott. Miért?

– Azért, mert lehetetlennek éreztem egy ilyen… összeköttetés fenntartását, amikor már… másba voltam szerelmes.

– Mert szégyenletesnek éreztem… ezt a lelki odaláncoltságot egy olyan nőhöz… aki gunyolódik rajtam és… aki…

– Folytassa. Ne hallgasson el semmit. Mindent mondjon meg őszintén. Fontos, hogy teljesen őszinte legyen. Tehát: és aki –?

Ágnes elsápadt. Tehetetlen, ijedt pillantást vetett Rappaportra. Rappaport felhuzott szemöldökkel intette neki vissza, hogy a beszélgetés egész vezetését hibásnak tartja. Ágnes azonban összeszedte magát.

– Voltak azonban órák, amikor pontosan tudta és világosan érezte, hogy egy nőt szeret.

– Néha éjjel, – felelte nehezen, – akkor -294- felkeltem… és elhatároztam… hogy mindenen átgázolok… és ölni fogok…

Ágnes gyorsan ránézett Rappaportra. Rappaport megrendülten intett neki. A Géza arca azonban eltorzult és a testét kinzó görcs rohanta meg.

– Elég, – mondta Ágnes, – Ne gondoljon rá többé. Feleljen erre a kérdésre: miért nem közeledett én hozzám mégis? Miért nem akarta az akaratát rám kényszeriteni? A gondolkozásomat átalakitani? Engem magának megnyerni?

– Féltem a felsőbbséges nevetésétől. Mindig ott volt maga mellett Zoltán. Vele mindig egyetértett. És azt gondoltam: magának kellene közelednie.

– Nem, – mondta Ágnes hevesen. – A férfinak kell bátrabbnak lennie, erősebb akaratunak, kezdeményezőnek. Engem mindig megsértett és megsebzett a maga visszahuzódása. Vártam rá, hogy közeledik hozzám és azért csufolódtam, mert hiába vártam. Pedig én szerettem magát.

– És ne higyje azt, – mondta reszkető szájjal, – hogy én méltatlan vagyok. Higyje el, hogy én jó vagyok és hű vagyok. – Szeressen engem.

Rappaport fanyar grimászt vágott, amikor az Ágnes hangja megint átbillent a lágy könyörgésbe és félrehajtott, fogfájós arccal hallgatta az Ágnes szavait. Most egyszerre megmozdult, felállott és ijedt mozdulattal mutatott rá Gézára. A Géza lehunyt szempillái nagy erőfeszitéssel igyekeztek felnyilni és két keze megmozdult. Ágnes egy rándulással összeszedte magát.

– Aludjék. – mondta Gézának csengő hangon. – Minderről pár nap mulva éber állapotban is beszélek majd magával. Egyelőre ennyi elég volt. -295- Ez is szükséges ahhoz, hogy teljesen egészséges legyen. Aludjék mélyen.

Géza mozdulatlan arccal aludt. Ágnes kimerült, fájdalmas arccal ült le egy székre, néhány percig pihent, azután felállott, megparancsolta Gézának, hogy holnap is érezze jól magát és hogy bizzék a jövőben, azután felébresztette. A következő napokban minden éjjel ujra egyedül maradtak hárman és halk, szorongó örömmel vártak rá, hogy Ágnes végre felálljon és Géza az Ágnes egyetlen mozdulatára elaludjék. Az éjszakai csendességben ilyenkor az az érzésük volt, hogy különös, sötét hatalmakkal játszanak, bóditó magiát üznek, amely a boldog tudáshoz viszi el őket. Az egyik nap eltelt azonban a másik után és voltaképen még mindig nem jutottak előre. Mihelyt a Zoltán haláláról volt szó, Gézát kinos görcsök rázták meg az egész szervezete fájdalmas tiltakozásba tört ki ennek a titoknak a kibontása ellen. Ágnest és Rappaportot különösen az ijesztette meg, hogy a szuggesztió ereje csökkenést mutatott. Géza nem aludt már elég mélyen; álmában többször kisérletet tett rá, hogy felébredjen és napközben sötét és rossz órák jöttek rá. Egyszer ezt kérdezte Ágnestől:

– Mondja, Ágnes, van arra az orvosi irodalomban példa, hogy nő hipnotizált volna valakit?

– Azt hiszem, – mondta Géza, – ennek megvan a maga mély fiziológiai oka. Különös esetekben… nagyon szuggesztibilis férfinál… nagyon speciális körülmények között… rövid időre -296- ez sikerülhet. Állandó hatása azonban női akaratnak egy idegen pszichére nem lehet, mert…

Elgondolkozva nézett maga elé, ideges mozdulattal emelte a homlokához a kezét, mintha egy közeledő fejfájást akarna elriasztani, azután elhallgatott. Ágnes rémülten keresett szavakat.

– Minden szuggesztiv beavatkozásnak, – mondta – megvannak a maga határai. A szuggesztió nem tehet egyebet, mint hogy a szervezetben vagy mondjuk igy: a lelki életben amugy is működő folyamatokat támogat és erősit. De egy bizonyos: az, akit szuggerálnak, semmiképen sincs kiszolgáltatva annak, aki szuggerálja. Ez a hatalom nagyon korlátolt. Amit én magának álmában szuggerálok, az például egyszerre tudatossá válhatik. Ugyszólván csak egy lelki zár kinyitásáról van szó. Ezt a zárat én pár nap mulva ki is fogom nyitni. Hiszen épen ez lesz a teljes gyógyulás és a teljes megnyugvás. Addig türelemmel várnia kell. Olyan nehéz a várakozás? Olyan nehéz az, hogy az akarata egy részét, a lelkének egy szegletét nekem átadta? Olyan rossz nekem engedelmeskedni?

Leült melléje, megfogta a kezét és bágyadt, könyörgő mosolygással nézett a szemébe. Géza elfulladva hallgatta és egy nehéz bódulat füszeres illatát érezte.

– És az orvosi irodalom, – mondta Ágnes, – csak azért nem tud nőkről, akik a szuggesztió terapiáját alkalmazták, mert csak pár esztendeje vannak női orvosok. De a történelemben egész csomó nő szerepel, akinek a sikereit semmi más nem magyarázza meg, csak a szuggesztiv hatás.

– A hisztéria a legcsodálatosabb és a legrejtelmesebb dolgok egyike. A hisztéria édes testvére a hipnotikus szuggesztiónak: mind a kettő lelki inditékokkal ér el testi hatásokat. Amikor egy rajongó apáca testén egyszerre megjelenik a Krisztus sebeinek a stigmája, maga hajlandó ezt egy felsőséges kézlegyintéssel elintézni és azt hinni, hogy mindent megmagyarázott, ha kimondta ezt a semmit meg nem mondó szót, hogy hisztéria?

– Nem, – felelte Géza felüdült örömmel. – Én azt meginditó és elragadó csodának tartom. De látja: maga most olyan okosan beszél, mintha nem is volna orvos. Az orvosok gyötrelmesen korlátoltak.

Erről a kérdésről sokáig és jókedvüen beszélgettek. Géza megnyugodott és derült, csendes jókedvben várta az estét. Ágnes azonban Rappaporttal aggódva és kinos fejtöréssel tanácskozott azon, mit kellene tenniök, hogy az eddigi eredményeket a kezükből kisiklani ne engedjék és hogy a Géza gyógyulását teljessé tegyék. Ujra meg ujra átnézték azokat a könyveket, amelyeket összehordtak. Megállapitották, hogy abban semmi különös és semmi meglepő nincs, hogy a hipnotikus álomban alvó heves – hiszterikus-görcsökkel reagál az olyan kérdésekre, amelyek a lelki életének fájdalmas titkait érintik, de azt is megállapitották, hogy ilyenkor egyéni leleményességre és külön elmésségü metódusra van szükség, hogy ehhez a fájdalmas ponthoz mégis hozzá lehessen nyulni. Mi legyen ez a metódus? Nem tudtak benne megegyezni. Rappaport végre halkan igy szólt:

– Mi volna Ágnes… ha maga azt szuggerálná -298- Gézának, hogy forduljon máshoz… egy tapasztalt orvosprofesszorhoz például?…

– Nem. Hogy a nagy titkához más nyuljon hozzá? Nem. Hiszen arra még lázasabban reagálna… az mindent felboritana… sohase is sikerülne. Hogy jut ez eszébe, Rapp?

– Tartok tőle Ágnes, – mondta halkan – hogy a maga szuggesztiói azért kezdik a hatásos voltukat elvesziteni, mert… maga… akaratlanul is… átsiklik a… könyörgő, szerelmes ember hangjába…

– Kedves Rapp, – mondta Ágnes meghatottan, – bocsásson meg… nagy izléstelenség… maga előtt…

– No, ne tiltakozzék ilyen kétségbeesetten – mondta. – A hipnózisnak mégis csak más kriminalisztikus jelentősége van, ha férfi a szuggerált és nő a szuggeráló, mintha megforditva lenne. – Hiszen tudja: azután ugyis maga van soron. A morfium ellen az egész nagy irodalom tanusága szerint nincs is más eszköz, csak a szuggesztió.

Rappaport bágyadt kézmozdulattal és reménytelenül intett. Ágnes elkomolyodott.

Sápadtan töprengve járt-kelt egész nap. A vacsora alatt nagy erőfeszitéseket tett, hogy nyugodtnak lássék. Vacsora után mindig ujra visszaesett a kinzott töprengésbe. Géza néha nyugtalanul nézett rá. Ágnes elfogott egy ilyen nyugtalan pillantást. Felállott, járkált egy kicsit és rettentő erőfeszitéssel lerázta magáról az aggodalmait. Az arca nyugodt volt, ünnepies és tiszta, és néha ráereszkedett a kérlelhetetlen akarat kőmaszkja. Néha odament Gézához és rátette a vállára a kezét. Géza megdidergett, de az Ágnes szavaira azután megnyugodott és lecsillapodott. Tiz óra után egyedül maradtak. Nagy csend volt. Ólmos, nehéz várakozás függött felettük; a lélegzetüket visszafojtották, ugy hallgatóztak a halkan percegő időre. Ágnes végre felállott. Megkövült elszántságu arccal ránézett Gézára. Géza révedezve bólintott igent. Ágnes felemelte a kezét. Karcsu és izmos testén meghuzódott minden izom, egész lénye egyetlen feszült elhatározás és nekikészülés volt. A kezét szótlanul leeresztette és Géza már aludt.

– Aludjék! Mélyen, – mondta Ágnes. – Semmit se érez. Semmit se hall. Csak az én hangomat. Aludjék.

– Figyeljen ide. A maga betegsége ugy kezdődött, hogy egy nehéz gránát robbanása magát felemelte, földhöz sujtotta és eltemette. Emlékszik erre?

– Azt az epedést, bárcsak érne már véget a becstelen pergőtüz és jönne a gyalogsági roham.

– Emlékezzék vissza, – mondta Ágnes csengő, parancsoló hangon. – Pontosan mondjon el mindent.

A Géza vonagló arca lassan átalakult. A gyötrött figyelem vonásai jelentek meg rajta, egy kinzott várakozásé és haragos elszántságé. Az ajka szétnyilt; a fogait összeszoritotta.

– Szomjas voltam, – mondta rekedten. – És ki kellett jönnöm a kavernából. Meg kellett néznem, hogy jönnek-e már. Fuldokoltam attól a vágytól, hogy jöjjenek már és boszulhassam meg rajtuk ezt a kinzást. Előre hallottam a katonák ujongó felhördülést, amikor végre nekivethetik magukat valaminek, amit végre meg lehet fojtani és darabokra lehet tépni. Ugy vágyódtam utána, mint valami forró kéjérzés után. Ugy vettem észre, hogy a pergőtüznek csakugyan vége lesz és reszketni kezdtem az örömtől. Éreztem, hogyan fogok megint ölni. A puskatussal belevágni egy élő fejbe, mint legutóbb, amikor néhányan beleugráltak az árkainkba. Ez olyan forró felindulás volt, mint egy szerelmi lángolás. Ekkor jött a gránát, és a többire nem emlékszem.

Ágnes győzelmes, komoly pillantást vetett Rappaportra, azután nyugodtan mondta:

– Most majd én segitem az emlékező tehetségét. Magát gyorsan kiásták. Eszméletlen volt; bevitték a kavernába, onnan a roham visszaverése után a kórházba. A kórházban is eszméletlenül feküdt egy ideig, de harmadnapra magához tért. Ekkor ott volt már Rappaport is. Emlékszik erre? -301-

– Két napig nagyon gyenge volt. A negyedik napon azonban már beszélgetett Rappaporttal. Emlékszik erre a beszélgetésre?

– Majd én elmondom. Az az érzése volt, hogy a teste nem a maga teste többé. Hogy meghalt; és a testéhez semmi köze többé. Ha ez az érzés állandóvá válik, akkor természetesen beteges. Egy pszichologus nevet is adott neki: Neuropathia cerebrocardiaca. Az én-tudatának a meggyengülése. Magánál azonban ez csak két-három napig tartott, azután teljesen elmult. Vissza tud erre emlékezni?

– Amikor azonban ezek a tünetek elmultak, akkor egy délelőtt sulyos görcsöket kapott. Ezeknek a görcsöknek egyetlen magyarázata volt lehetséges: a megkuszált idegrendszer szülte őket. Röviden: hiszterikus görcsök voltak. Mikor a görcsök elmultak, féloldali érzéketlenség maradt utánuk, teljes anesztézia a test egyik oldalán. Emlékszik erre?

– Most az egész teste anaszteziás. De ez az érzéketlenség rögtön elmulik, mihelyt én akarom. -302- Ez teljesen bizonyos. Gondoljon arra, amit mondtam. Emlékszik ezekre a dolgokra?

– A féloldali érzéketlenség magát nagyon kinozta. Próbálták meggyógyitani. Villamozással is. Nem sikerült. Egy este azonban heves ágyuzás volt; a kórház közelében is lecsapott néhány gránát; maga kinzó fejfájást kapott…

A Géza arca elsötétült. A vonásai megkeményedtek és haragos elszántság ült rájuk. Ágnes csengő hangon folytatta:

– Nagyon nehezen aludt el. Éjjel pedig felkelt, kiment a kórház kertjébe, ott járkált egy ideig, azután feljött, levelet irt, a levelet beletette a zubbonyába, azután lefeküdt és elaludt. Emlékszik erre?

– Feleljen, – mondta Ágnes csengő hangon. – Pontosan és őszintén: emlékszik erre?

– Másnap reggel fáradtan és kimerülten ébredt. A zsebében megtalálta a levelet. Kinek szólt a levél?

– De maga a levelet elolvasta, azután sokáig forgatta ide-oda, többször ujra elolvasta, azután széttépte. Miért? Feleljen.

– Szóval akkor nem emlékezett rá, hogy éjszaka felkelt és sétált és levelet irt? -303-

– Most azonban emlékszik rá. Emlékszik-e arra is, hogy abban a kórházban még négyszer kelt fel igy éjjel és cselekedett olyan dolgokat, amelyekről másnap semmit se tudott?

Géza vonakodott, Ágnes azonban csengő hangon rászólt, hogy beszélnie kell, mert csak a teljes őszinteség által gyógyulhat meg. Géza erre beszélni kezdett:

– Éjszaka egyszerre felébredtem. Este fejfájással aludtam volt el. A fejfájásom megszünt. És ugy éreztem, hogy rögtön fel kell kelnem. Azonnal tennem kell valamit. Ugy éreztem magam, mintha az árokban a rohamot várnánk. Felöltözködtem és kimentem a kertbe. Kint holdvilág volt és én egyszer arra is gondoltam, hogy olyan vagyok, mintha holdkóros lennék. De nem voltam az. Engem a hold nem is érdekelt különösen. Inkább magammal voltam elfoglalva.

Elhallgatott. Az arca most már egészen más volt, mint amilyen szokott lenni. Konok akarat és kegyetlen elhatározás ült rajta; kemény lett, sötét lett; a szelid komolyság, amely rajta fényleni szokott, eltünt róla; félelmes lett és fenyegető.

– Mindenekelőtt ezt: tennem kell valamit. Ha mást nem: járnom. Ha egyebet nem: egy kerti eszközt felvenni és megsuhogtatni és ugy szoritani, hogy a karom elhalt beléje. A legnagyobb erőfeszitésembe került, hogy fel ne másszak a ház tetejére; de ezt nem engedtem meg magamnak, mert azt -304- mondtam magamnak, hogy hiszen ennek semmi értelme. Nem vagyok én holdkóros.

– A jövőre nézve… Azt éreztem, hogy ezentul mindent másképen csinálok, mint eddig. Nem szabad gyengének lenni. Hatalmat kell szerezni, minden eszközzel. Meg kell ölni azokat, akiknek a konok rosszakaratát nem tudjuk legyőzni. Ha a kis olasz katonákat meg tudtuk ölni, miért ne tudnók azokat, akik igazán gonosz ellenségeink? A háboru után hazatérő katonákból ligát alakitok, és mi vesszük a kezünkbe az uralmat. És mi boldogabbá tesszük az országot és a világot, mint azok, akik az utunkban álltak és akiket ezért ki kellett irtanunk.

– Ugy. Tehát ezt érezte éjszakánként? Arra gondolt-e, hogy nappal nem emlékszik az ilyen éjszakai tervezgetéseire?

– Én éjszakánként… azt hiszem… némi lenézést éreztem… a… a másik… önmagammal szemben. A régi Molitor Gézát tudatlannak, együgyünek, gyávának és kijátszásra méltónak éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy a régi Molitor Géza már meg is halt. Én nem is vagyok többé Molitor Géza…

Géza habozott. Az arca megvonaglott és a feje megmozdult, mintha le akarná rázni magáról azt a kényszert, hogy feleljen.

– Feleljen, – mondta csengő hangon Ágnes. – Értse meg, hogy a maga érdekében szükséges a teljes őszinteség. Feleljen: minek érezte magát?

– Azt gondoltam, – mondta Géza ismét nyugodt keménységü arccal – hogy én nem is viselem majd többé a Molitor Géza nevet. Én születésem után még két nevet kaptam volt; ezek közül az Orbán nevet viselem majd. Molitor Orbánnak nevezem magamat. Nem is vagyok más. Molitor Orbán vagyok, – az ősöm, a kurucvezér – irtózatos elszántságu és rettentő kegyetlenségü vezér, aki nevetve ölt és gunyosan mosolyogva térdelt le, amikor Eperjes piacán leütötték a fejét.

– Jó. Rendben van. Figyeljen rám, Géza. Ez természetesen nem mindennapi dolog: az öntudatnak ilyen kettéosztása. De nem is valami példátlanul rendkivüli és egészen hallatlan. Bizonyosan maga is hallott már róla: az én kettészakadása néven szokták emlegetni. Később megmutatom majd magának a kérdés egész irodalmát, amelyet azért gyüjtöttünk össze, mert bizonyosra vettük és pontosan tudtuk, hogy a maga vivódásainak a titka az énjének egy ilyen kettéhasadása és mert pontosan tudtuk azt is, hogy az elmult hetek eseményeinek is ez az egyetlen magyarázata.

– Hallgasson nyugodtan végig, – kiáltott rá csengő hangon Ágnes. – Én semmi borzasztó vagy -306- riasztó dolgot nem fogok mondani. Várja meg, hogy mit mondok. Az elmult hetek eseményeiről csak akkor kezdek beszélni, ha maga is kivánja majd. Megnyugtatja ez?

– Én ebben az állapotában nem akarok magának parancsokat adni. Nekem a maga hozzájárulására, sőt a maga akaratára és a maga meggyőződésére van szükségem. Ezért beszélek teljes nyugodtsággal arról, hogy az orvosi irodalomban nagyon sok eset van olyan, mint a magáé. Mindegyiket sikerült felderiteni és meggyógyitani, mert hiszen most, amikor mind a két öntudati állapotára emlékszik, maga előtt se kétséges, ugy-e, hogy az öntudatnak ez a kettéhasadása beteges állapot. Ezt tudja, ugy-e?

– Ezen tehát segiteni kell. A segitéshez, a gyógyitástoz mindenekelőtt a maga akarata szükséges, amely ebben a percben – a mostani állapotában – mindakét tudatát kormányozhatja. Egy kis intelligenciáju, tudatlan, vagy erkölcsileg alacsony fokon álló ember ugynevezett akarattát vagy egyszerüen parancscsal lehetne irányitani, vagy kis hazugságokkal és babonás hókuszpókuszokkal kellene megnyerni. Magánál én a csalást is és a hazugságot is lehetetlennek és eleve eredménytelennek tartom, – még hipnotikus szuggesztió formájában is, – annál lehetetlenebbnek, minél epedőbben vágyakozom rá, hogy maga teljesen megnyugodott, egészséges és boldog ember legyen. Ezért inkább teljes őszinteséggel mindent elmondtam magának, amit az állapotáról én mondhattam el. A többit magának kell elmondania. Akarja?

– Arról van szó, hogy felindulás nélkül, teljes nyugalommal szemébe nézzen a másik tudatának is. Szemébe nézzen mindannak, amit ez a másik énje cselekedett.

– Ha ennek egyszer szemébe nézett, akkor semmi akadálya nincs többé, hogy minderről éber állapotában is beszélgessünk.

– Nyugodjék meg, – kiáltott rá Ágnes. Csak akkor fogunk róla beszélni, ha majd maga is kivánja. Nem érzi azt a vágyat, hogy megnyugodjék és meggyógyuljon?

– Jó. Figyeljen ide. Maga most fáradt. Én most fel fogom ébreszteni. De ha egy óra mulva pihentnek érzi magát… ha azt a vágyat érzi, hogy előre jussunk… akkor megint elaltatom és akkor bátran és őszintén mindent el fog mondani. Jó lesz igy?

Tiz percig szótlanul ültek. Géza nyugodtan és mélyen aludt. Tiz perc mulva Ágnes ezt mondta neki:

– Most kipihente magát. Egy óra mulva megint vágyódik majd arra, hogy elaltassam. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt. Pihenten és jókedvüen kelt fel a helyéről, néhány lépést járkált, azután azt -308- mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Egy óra hosszat derülten beszélgettek mindenféléről, egy óra mulva Géza kissé zavart kiváncsisággal kérdezte Rappaporttól:

– Mondd, Rapp, hogy megy voltaképen ez a dolog? Van annak valami értelme, hogy ti engem itt minden este elaltattok? Vagy csak mulattok rajtam?

– Nagyszerüen megy, – mondta Rappaport. – Ágnesnek kiállithatom azt a bizonyitványt, hogy kitünő orvos és elmés pszichológus. Ha te akarod, hamarosan mindent elérünk, amire vágyódunk.

Rámosolygott Gézára. Géza bágyadtan visszamosolygott és az Ágnes kézmozdulatára átült abba a karosszékbe, amelyben rendesen aludni szokott. Ágnes elébe állott, felemelte a kezét, leeresztette és Géza már aludt is. Ágnes komoly arccal állott előtte, Rappaport szorongva várakozott. Amikor Géza mélyen aludt, Ágnes igy szólt hozzá:

– Most tehát teljes nyugalommal és teljes őszinteséggel el fogja mondani, hogy a hazajövetele óta, tehát ezerkilencszáztizennyolc februárja óta, mikor történt meg, hogy ez a második énje, akit maga Molitor Orbánnak nevezett, feléledt és szerephez jutott.

– A saját elhatározása az, hogy erről beszéljen. Erősebbnek kell lennie az izgalmánál. E nélkül -309- nincs gyógyulás és nincs megnyugvás. Gondolkozzék és feleljen: mikor történt először, hogy itt a Molitor-házban éjjel felkelt és ugy cselekedett, mintha más ember volna, – mondjuk: Molitor Orbán.

– A Molitor Árpád halála nyugtalanitott. Bizonyosra vettem, hogy megölte valaki. Lementem, hogy megnézem a holttestét és megnézem a szobát, nem találok-e valami jelet vagy nyomot. Lent Noszlopy kapitány egyszerre fehéren kiegyenesedett előttem. Ettől megrettentem. Felrohantam. A fejem elkezdett fájni. Elaludtam.

– A torkát megfogni. A torkát megszoritva azt kérdezni tőle, bevallja-e, hogy ő volt a gyilkos. És azután kiszoritani a lelket belőle nemcsak azért, mert ölt és mert tőlem egy vagyont elrabolt, hanem azért is, mert ellopta tőlem azt a lányt, akit…

– Lementem az első emeletre. De ott ujra találkoztam Noszlopy kapitánynyal. Ekkor azt gondoltam, hogy most lehetetlen megtenni, amit akartam. Majd máskor. A maga szobája pedig zárva volt. Erre visszamentem a szobámba és lefeküdtem.

– Helyes. Noszlopy kapitány másnap délben meg is mondta, hogy maga kétszer járt az első emeleten. Maga azonban akkor erre nem emlékezett.

– Most azonban emlékszik rá. A mostani lelki tekintete átfogja mind a két tudatát. Beszélje el tehát, hogy a második tudata, a másik énje mikor jelentkezett ismét?

– Maga egy este megállt itt mellettem és azt mondta nekem, hogy segitségére kell lennem. Azután megszoritotta a kezemet… és a szemembe nézett. Később fejfájásom támadt. Nagyon nehezen aludtam el. Éjszaka felébredtem, felöltözködtem és lementem az első emeletre.

– Nem. Magamhoz vettem a pisztolyomat és kinyitottam a zárját, de akkor még nem akartam megölni.

– Tulajdonképen… hozzá akartam magamat szoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy Zoltánt megölöm. De ostobaság lett volna pisztollyal megölni. Rögtön rájöttek volna. Ez csak kisérlet volt… próbálkozás… kipróbálása annak, hogyan lehet a Noszlopy kapitány őrködését kijátszani és Zoltánhoz -311- jutni. De bizonyosan tudtam, hogy nem pisztollyal ölöm meg.

– De május tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjjel ujra lent járt.

– Lent. Akkor a bajonettemet hoztam le. Azzal már megöltem egy embert. De Zoltánt nem akartam ezzel megölni.

– Helyes. Mi történt a május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszaka?

A Géza arca még egyszer megvonaglott, Ágnes azonban rákiáltott, hogy legyen nyugodt és beszéljen el mindent és Géza erre rekedt hangon beszélni kezdett:

– Fél egykor felébredtem. Pontosan tudtam, mi a teendőm. Lassan felöltözködtem. Öt perccel egy óra előtt körülnéztem a szobámban. Tudtam, hogy itt van valahol az az eszköz, amellyel Zoltánt meg akarom ölni. A tekintetem ekkor ráesett a jeges vederre. Nem voltam meglepetve. Éreztem, hogy nemcsak a fejfájásom miatt hozattam este jeget, hanem azért is, mert egy szegletes jégdarabbal ölni lehet; és a jégdarab azután eltünik.

Ágnes sápadtan hallgatott. Rappaport feldult arccal hajolt előre és a szájára szoritotta a kezét, hogy a lélekzete ne hallatszék.

– Éjfél után, egy óra előtt két perccel egy jégdarabot a balkezembe vettem és kimentem a szobámból. Pontosan egy órakor leértem az utolsó lépcsőfokra az első emelet előtt. Láttam, hogy Noszlopy kapitány bemegy a szobájába és behuzza az ajtót. Mielőtt a behuzott ajtó résén kinézhetett -312- volna, eloltottam az első emeleti lámpát. Előre hajoltam a lépcsőről, kinyujtott karral elértem a csavart és megforditottam. Sötét lett.

– Beléptem Zoltánhoz. Zoltán az ajtónyilásra odafordult és elébem akart jönni, de amikor meglátott, akkor meglepetve nézett rám és megállott. Felhuzta a szemöldökét és elmosolyodott. „Ez meglepő látogatás“ – mondta gunyosan. Teljesen nyugodt volt. Csufolódott. Nyugodtan azt kérdezte, hogy a szerelmi bánat hozott-e ide.

– Akárminek köszönhetem ezt a furcsa szerencsét, arra kérlek, hogy holnap csevegjünk, most pedig tisztelj meg a gyors távozásoddal.

– Semmit. Mondani akartam valamit… meg akartam mondani… hogy megtorlom a gyilkosságot, amit elkövetett… és megtorlok minden egyebet…

– Nem szóltam. Ő dühbe jött. Dölyfösen elfordult és intett, hogy menjek ki. Ki innen. Elég volt. Takarodj. Én ott álltam már mellette. Ekkor visszafordult és egyszerre megriadt, amikor az arcomba nézett. De én eddig a hátam mögött tartottam a balkezemet a jégdarabbal. Most előhuztam és a homlokára ütöttem vele. Hosszu, hördülő lélekzetet vett, a kezem után kapott, de én egy lépést tettem hátrafelé, ő maga elé kapott a levegőbe és végigesett a szőnyegen. Én föléje hajoltam, hogy megnézzem él-e még. Már halott volt. A kezemet szinte sütötte a jég hidegsége. A jégen vércseppek is voltak. Kiejtettem a kezemből. A kezem nagyon fázott, -313- beledugtam a zsebembe és vártam még egy percig. Zoltán nem mozdult. Ekkor a kezemet ujra kivettem a zsebemből és kimentem a szobából. Kint észrevettem, hogy a zsebemből fagytól merev kezemmel kirántottam a tüzszerszámomat. Leesett az iróasztal mellett. De már nem mentem érte vissza. Végigmentem az első emeleti folyosón és felmentem a második emeletre. Mikor a szobámba beértem, egy óra tizenegy perc volt. Lefeküdtem, de sokáig ébren voltam. Gondolkoztam.

– Azon, hogy ha a Zoltán megöletésével magát vádolják, mit kell cselekednem?

– Nem határoztam semmit. Attól függ, minden, mondtam, mi történik. Ha kell, jelentkezem is… hogy magát ne vádolhassák. De ennek igy kellett történnie…

– Ugy van. Ennek igy kellett történnie. És kell, hogy magának elég ereje legyen arra is, hogy éber állapotban szemébe nézzen mindennek és éber állapotban is ezt mondja: ennek igy kellett történnie.

Géza remegni kezdett és a testét vonagló görcs rohanta meg. Ágnes rákiáltott:

– Egyelőre elég, hogy igy beszéltünk róla. Most az a fontos, hogy maga nyugodt legyen. A lelki pillantása most zavartalanul átfogta mind a két tudatát; amikor a két tudat majd éber állapotban is összeolvad, akkor meggyógyult és megnyugodott. Most ráérünk erre készülni. Mára elég volt. Ha felébresztem, jókedvünek és megkönnyebbültnek érzi magát. Holnap is; egész nap. Most számoljon hatig és fel fog ébredni. -314-

Géza felébredt. Ágnes és Rappaport sápadtan és nagy erőfeszitéssel beszélgettek vele, ő azonban nyugodt volt és jókedvü. Nemsokára aludni mentek.

Minden este ujra együtt voltak. Géza a hipnotikus álomban teljesen átadta már az akaratát Ágnesnek, nem volt többé semmiféle titka Ágnes előtt, de a szervezete még mindig heves, görcsös felindulással tiltakozott az ellen, hogy mindazzal, ami történt, éber állapotban is szembenézzen. Egy hét mulva Ágnes végre este elaltatta és igy szólt hozzá:

– Figyeljen ide, Géza. Én ezt ugy akartam elmondani magának, hogy már éber állapotban és teljesen szabad itélettel hallgassa végig. De most elmondom igy. Elmondom… miért tartom én magamat a Zoltán gyilkosának. Akarja ezt tudni?

– Emlékszik-e még arra a koratavaszi estére, amikor maga odalépett az öreg Molitor Árpádhoz, megérintette a vállát és olyan kegyetlen dolgokat mondott neki a kipusztitandó hetvenévesekről?

– Mielőtt akkor maga megmozdult, én magára néztem és ezt gondoltam: ne türd már tovább az ostoba fecsegését, állj fel, menj oda hozzá és mondj neki olyan kegyetlen dolgokat, hogy a vér fagyjon meg az ereiben tőle. Erre maga felállott, odament, beszélni kezdett… én részeg lettem az örömtől. De ekkor még nem értettem, mi történt. Részeg voltam… azt hittem, a fiatalság ereje mámorosodott -315- meg bennem… és aznap elkövettem az életem legrettentőbb tévedését. Maga emlékszik rá. Látta…

– Már akkor… már a második percben éreztem… hogy rettentő hibát követtem el. Hogy mondjam ezt el?… ez irtózatos… a testi és lelki életnek olyan megrendülése egy lánynál… aki igy tévedett… hogy én még akkor éjjel… odavánszorogtam a szekrényemhez… kivettem belőle a ciankálit, amelyet benne tartogattam és véget akartam vetni mindennek. De amikor a halálra készültem, akkor végiggondoltam az elmult három éven. És egyszerre világossá lett előttem, hogy én mindig magát szerettem. És ha egy lány… tévedésből, véletlenségből… erőszak miatt… odaadta a lányságát valakinek, akit nem szeret… még ha hozzáesketett felesége lenne is… ilyenkor a lelkében azt a férfit mégis halálra itéli. Higyje el: minden lány azt a férfit, akit nem szeret, de akinek magát oda kellett adnia. És én ekkor még azt is megértettem, hogy magát szeretem és hogy ő idegenitett el magától. És akkor töprengtem és vivódtam. És megértettem, hogy neki el kell tünnie; meg kell hallnia; örökre el kell takarodnia, hogy maga engem szeretni tudjon. Egy özvegyet már lehet szeretni. Én Zoltánt halálra itéltem. Maga ezt tudta.

– El is mondta, hogy az elhatározásaiban milyen szerepe volt ennek a tudatnak. A másik, az erőszakos, az ölni is kész énje pontosan érezte, hogy nemcsak szeret engem, hanem hogy ez az utja annak, hogy mi végre találkozzunk. De azt nem érezte és nem tudta, hogy ezt az énjét is mennyire én irányitottam… mennyire én idéztem fel… -316-

– Akkor… azon az első estén… azt hittem, csak valami különös véletlen, hogy maga azt teszi, amit én gondolok: feláll, odalép az öreg Molitor Árpádhoz, kegyetlen dolgokat mond neki. Később észrevettem, hogy ha ránézek magára és nagyon akarok valamit… nagyon akarok… akkor maga vonakodva és habozva, de megteszi. Igy van ez?

– Néhány héttel ezelőtt, mikor megint rejtelmes dolgok kezdtek itt a házban történni, Rappaport végre elmondta nekem a maga betegségének a történetét… és a kettős tudatának a titkát. Abban állapodtunk meg, hogy egyesült erővel rávesszük arra, hogy gyógyittassa magát. Én azonban egy este ideálltam maga mellé… és olyan hangon beszéltem magához… és ugy néztem a szemébe… azzal a könyörtelen akarattal… egyszóval… röviden azt láttam… hogy egy ilyen erős felindulás olyan pszichikai megrendülést jelent magánál… annyira ugy hat a maga érzékeny idegrendszerére, mint egy trauma… hogy utána fejfájást kap és a fejfájás után feléled a második énje. Ezt szándékosan csináltam május tizenegyedikén; és aznap tudtam már, mit fogok másnap este tenni. És másnap este szándékosan mondtam Zoltánnak olyan hangosan, hogy maga is meghallja, hogy pontosan egy órakor bemegyek hozzá. Én készitettem elő mindent… én nyitottam meg az utat… és küldtem magát erre az utra… én vagyok a bünös és én térdre akartam vetni magamat maga előtt, hogy sirva könyörögjek érte: bocsásson meg nekem, szeressen engem…

Hangosan felzokogott. Rappaport rémülten -317- ugrott fel, megfogta a karját, megrázta és rámutatott Gézára. Géza nagy erőfeszitéssel kétszer egymásután felnyitotta a szemét és üveges tekintettel, remegő szempillákkal nézett rájuk. Ágnes egyszerre magához tért. Kijózanodott.

Géza ismét aludt. Ágnes azután nyugodtan és parancsoló hangon beszélt tovább vele és azt bizonyitotta neki, hogy tulajdonképen ő a Zoltán gyilkosa. Géza ellentmondott, de annyit elismert, hogy ilyenmódon Ágnes is részes a cselekedetben és bizonyos magas erkölcsi szempontból épen akkora felelősséget visel – talán még nagyobbat – mint ő. Ezután még három nap telt el; a harmadik nap estéjén Géza teljes nyugalommal felelt Ágnes minden kérdésére. Azt mondta, hogy vágyódik rá, hogy teljes tudatossággal, világos és éber öntudattal emlékezzék vissza mindenre, ami történt. Nyugodtan fog itélkezni mindkettőjükről.

– Jól van, – mondta erre Ágnes elfogódottan. Akkor én… visszaadom magának az elhatározása teljes szabadságát. Figyeljen ide. Holnap este pontosan tizenegy órakor eszébe fog jutni minden, amit hipnotikus álmában beszéltünk. A normális, nyugodt öntudata átfogja és magába olvasztja mind a három tudatot: azt, amelyet a gránátrobbanás óta normálisnak érez, de amelybe néha félöntudatos derengések felhőztek bele, az éjszakai második énjét, amelyben minden elfojtott vágyódása és elszántsága kitört és végül ezt a harmadikat, amely a hipnotikus szuggesztió következtében állt elő. Az összeolvadás teljesen nyugodtan történik meg, minden felindulás nélkül, sőt minden izgalom nélkül; az egészséges, teljes, uj öntudata ugy jön meg, mint a -318- friss ébredés egy üditő álomból. Az egész mult ugy jelenik meg, mint egy megszokott, bizalmas emlékkép. Tehát: teljes nyugalomban. Pontosan tizenegy órakor. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Másnap este tiz óra után még az egész család a hallban volt. Gyuri már nem járt iskolába és igy nem kellett pontosnak lennie a lefekvésben. Jókedvüen szaladozott ide-oda és egy tökéletes védelmi berendezkedés tervét készitette el, amelyet a trakostyani Molitor-kastélyba akar bevezetni. Marianne jókedvüen, kivirágzottan beszélgetett Rappaporttal arról, hogy hogyan fog élni nyáron Trakostyánban; mindenesetre megtanul lovagolni is. Noszlopy kapitány legényes hangon Ágnesnek számolt be a szinházi tapasztalatairól és lovagiasan meghitta Ágnest, hogy legyen ő is vendége holnapután a páholyában. Az idő haladt előre és Ágnes végre kérő pillantást vetett az anyjára, aki csendes és boldog mosolylyal nézte a gyerekeit. Az öreg Molitorné erre rögtön felállott és aludni vitte Mariannet és Gyurit. Pár perccel később elment Noszlopy kapitány is. Ágnes egyedül maradt Rappaporttal, és Gézával. Csendesen beszélgettek; Ágnes sápadt volt és néha szorongó pillantást vetett az órára. Rappaport idegesen huzogatta a száját és néha izgalomtól fájdalmas mosollyal hajtotta oldalra a fejét. Csak Géza volt nyugodt.

Tizenegy óra előtt két perccel Géza egyszerre figyelmesen ránézett Ágnesre, azután ránézett Rappaportra.

– Azért, – felelte sápadtan és reszketve Ágnes, – mert már felesleges.

Géza nyugtalanul simitotta végig a homlokát, azután a két kezébe hajtotta a fejét. Ágnes és Rappaport sápadtan néztek össze. Géza mozdulatlanul ült egy ideig a kezével az arcán, azután lassan leeresztette a kezét.

Felemelte a fejét és előbb Rappaportra nézett, azután hosszu, mozdulatlan pillantással Ágnesre. Végre megszólalt:

Az arca kissé halvány volt; de a szeme nyugodtan és tisztán fénylett. Ágnes néma reszketéssel nézett rá. Sokáig néztek egymás szemébe. Géza végre megmozdult. Végigsimitotta a homlokát.

– Mégis rettenetes, – mondta halkan és nyugodtan. Ujra ránézett Ágnesre, azután Rappaportra. Megcsóválta a fejét.

– Még nem tudom. A legegyszerübb az lenne, ha elmennék a vizsgálóbiróhoz és feljelenteném magamat.

– Tudtam. Ezt vártam. Ezt a tervet alaposan végiggondoltam. Két eshetőség van: vagy hisznek neked vagy nem hisznek. Ha hisznek neked, megindul egy botorkáló birósági eljárás, amely igazi bizonyitékok nélkül tapogatódzik ide-oda és végül is azzal végződik, hogy beszámithatatlanság cimén felmentenek és szanatoriumba küldenek. Vagy nem hisznek neked – ami sokkal valószinübb – akkor kerülgetés nélkül csuknak be… igen, a bolondok házába.

– De én nem mondok el semmit, – kiáltotta Ágnes szenvedélyes haraggal. – Senki itéletének nem vetem magam alá, csak a magáénak. Senki ellen nem vétettem, csak maga ellen. Semmit nem bántam meg… mindent én tettem… mindent én mozgattam az első naptól kezdve…

– Igen. Néha ugy érzem, még azt is én tettem… hogy Zoltán a gyilkosság bünét kövesse el… mindent én tettem azért, hogy… maga előtt… -321- magát… magához… Én semmi mással nem törődöm, csak azzal, hogy maga megbocsát-e nekem.

– Igy hárman ültünk együtt, amikor el kellett dönteni, hallgassunk-e arról, hogy ebben a házban gyilkosság történt. Ugy döntöttünk, hogy hallgatni fogunk. A gyilkosság megtorlatlan maradt. Most, hogy megtoroltatott: megint nekünk kell döntenünk. Mit akarsz? Hány halottnak akarod a nyugalmát megbolygatni? Te mondtad, hogy a halottak hadd aludjanak békében. Hát aludjanak békében. Annyi szörnyüség történik most a világon; ki tudja, hány házban, mennyi véres titok lappang; hadd aludjanak a halottak békében. Te nem vagy bünös.

– Hát ki a bünös? Ki követte el a bünt? Mi az, ami bennem akarta és elkövette a bünt?

– Most jól kérdeztél. Benned követte el a bünt valami. Te nem vagy felelős érte.

– De én hordozom magamban. Rettenetes, hogy milyen lelket hordozunk magunkban. Rettenetes, hogy ezt a lelket hogyan mérgezi meg még a háboru. Uristen, mi jön még itt. Irgalmas Isten, hogy omlik itt össze minden.

– A rettentő hazugság, – mondta, – amelylyel majd le kell számolnunk, az, hogy a halál valami borzasztóan nagy dolog. A magam halála: az borzasztó. A másé: semmiség. Erre a nagy hazugságra kell végre ráébrednünk és ezt kell valahogyan -322- a lelkünkben megőrölnünk. De milyen ember vagyok én, hogy ezt a hazugságot ilyen nyugodtan hurcolom magammal?

– Maga az ember, – mondta Ágnes. – Jó és nemes és tiszta. És a lelkének nagy titkai vannak. Ember.

Géza gondolkozva nézett rá. Sokáig hallgattak. Végre Ágnes remegő ajakkal és sápadtan megszólalt:

Felállott és ingadozva odament Géza elébe. Az arcán nehéz könnycseppek gördültek le. Egyszerre odafordult Rappaporthoz:

– Kérem, – mondta sirástól fuldokló, könyörgő hangon, – most… menjen… menjen el.

Rappaport megzavarodott arccal, fájdalmas grimásszal megfordult és lassan kiment. Ágnes ekkor kinyujtotta a kezét a Géza keze felé és térdre esett Géza előtt.

– Én nem birom tovább, – mondta zokogva. Bocsásson meg nekem. És szeressen engem.

Géza megindultan simogatta a fejét. Sokáig beszélgettek, Ágnes végül lecsillapodott és megnyugodott. De amikor elbucsuztak egymástól, akkor még egyszer visszaforditotta a fejét és könnyes szemmel, mosolyogva suttogta oda Gézának bucsuzó könyörgésül, hogy szeresse őt. A napok ezután csendesen jöttek egymásután. Géza töprengve járt-kelt; vivódott magával és harcolt Ágnessel, aki alázatos forrósággal könyörgött neki, hogy bocsásson meg neki, bocsásson meg mind a kettőjüknek és szeresse őt. Géza fájdalmasan harcolt négyéves -323- szomjas vágyódásával. Szabad-e a két karjáról ezeket a láthatatlan bilincseket leoldani? Szabad-e magát egy boldog ölelésre felszabaditani? Egy este a hall alatt ujra felhangzott a Czáránné halálfélelemtől reszkető üvöltése. Az elsorvadó megtört asszonyt még idejekorán kiszabaditották a férje kezéből, de Géza ekkor olyan mély megrendülést érzett, amely az egész lelkét összerázta. Ez is élet. Igy is élnek emberek. Bünösen és büntelenül. Kinlódva, szerelemben, halálfélelemben, elválaszthatatlanul. Miért? Hogyan jutottak erre a sorsra? Erre rendeltetett az életük? Az ablaknál állott és kibámult a nyári estébe. És egyszerre olyan forró áhitat rohanta meg, hogy könnyes lett tőle a szeme. Egyszerre az egész teste remegésében érezte, hogy a lelke térdre bukik egy felső akarat előtt, amely mindenkinek kijelölte az utját, amely bekötött szemmel, vak öntudattal küldte őt ölni, amely rárótta a boldogtalan emberiségre ezeknek a véres esztendőknek a sulyos terhét is és azt a megmérgezett lelkü tévelygést is, amely még utána jön. Milyen rettentő évek jönnek még! Hajtsuk le a fejünket és fogadjuk el, ami nekünk kiszabatott.

– Ágnes, – mondta halkan, – velem élni nehéz feladat lesz, mert nekem vezekelnem kell… talán az életemmel is.

Ágnes alázatos elragadtatással mosolygott rá. Csendes éjszaka volt. Géza kitárta a karját és megölelte. Körülöttük eltünt minden.

Amikor a barlangjába huzódott ősember reszketve figyelt az éjszakai zivatarra és kint dörgött az ég és egyik villám vakitóbban lobbant el a másiknál, akkor bent a barlangban a remegő férfi és a remegő nő megölelték egymást. A félelem hajtotta őket össze. -324- De az ölelkezésükbe belecsengett valami a végtelenségből; megbuggyant bennük az élet ősforrása: átreszketett rajtuk az az érzés, hogy az örökkévalóságból küldettek el és az örökkévalóság felé visz az utjuk.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2	1818. tavaszán	1918. tavaszán
13	anikor	amikor
20	denegerációs	degenerációs
35	visszafojtottt	visszafojtott
50	kiterjednek Noszlapy	kiterjednek Noszlopy
74	Tiz óra téjban	Tiz óra tájban
75	másodprcig	másodpercig
81	előrhajló	előrehajló
92	Géa előtt	Géza előtt
92	iithonléte	itthonléte
98	tudok eludni	tudok aludni
107	kelll neked	kell neked
127	tengerpraton	tengerparton
147	arcccal hallgatott	arccal hallgatott
166	mindinesetre	mindenesetre
170	rendőrtiztviselő	rendőrtisztviselő
221	fogok eludni	fogok aludni
240	Gáza bámulva	Géza bámulva
246	Továbbb	Tovább
254	remagés nélkül	remegés nélkül
299	ráreszkedett	ráereszkedett
300	Eszméleten volt	Eszméletlen volt
303	fejfájásom meszünt	fejfájásom megszünt

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A MOLITOR-HÁZ: DETEKTIVREGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A Molitor-ház: Detektivregény

A MOLITOR-HÁZ

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE