The Project Gutenberg eBook of Elbukottak by Dezső Szomory

A mikor abból a terézvárosi közvetitő-intézetből, a melyben markos cselédleányokat, dagadó emlőjű dajkákat és svájczi bonne-okat árulnak, felkerült a Lipótvárosba, a mikor csak egy kilincsnyomás választotta el a szalon parquette-jétől, – visszahőkölt, a nélkül, hogy akarta volna, egészen öntudatlanul. Néhány forintjából keservesen lefizette a közvetitési díjat, négy hónapon keresztül gubbasztott bágyadt, szomorú nézéssel a közvetitő-intézet farácsos irodájában, perkail-szoknyájú, faczér cselédleányok között, kik originális prózájukban sok minden érdekeset beszéltek el a volt nagyságáról, a kisasszonyról, meg az ifiurról. Esengte azt a perczet, melyben az intézettulajdonos jóakaratából szerény nevelőnői álláshoz fog jutni és gyűlölte azt a terézvárosi fészket, a hová a kenyér -6- taszitotta be. Néha-néha még kora délután meghuzódott a Roth Fanny asszonynál bérelt hónapos szobában s azután napokig nem nézett a közvetitő-intézet felé. Rothnénak tartozott a szoba bérével, hát ez tuszkolta, – ki az utczára.

Vette a kalapját, a rongyos napernyőjét és ment a közvetitő-intézetbe. Itt Roth ur ugy fogadta, a mint Rothné búcsuztatta:

Ez az »utcza« fájt neki. Fölemelte a fejét és naiv büszkeséggel szólott:

Azután leült oda a cselédlányok közé és várt, várt nyugodtan. Czittler Magdolnának hivták és ama fiatal női alakok közzé tartozott, kik örökösen fekete ruhában járnak, bár nem gyászolnak senkit, legfölebb azt az életet, mely szebb is lehetett volna, vagy azokat az igéreteket, melyeket elfeledtek beváltani nekik. Elnyűtt, fekete drapp ruhát hordott folyton, zilált tollu, likacsos szalmakalapja, de még a szakadt keztyűje is fekete volt. Ő maga pedig: sovány, húsz éves leány. Kékek voltak a szemei, de a pillái gyulladásos-pirosak. Csak pazarul gazdag szőke haja vala szép. Ráütött az anyjára, annak is csak a bőre volt fehérebb, – az apját nem ismerte. Az anyja meghalt, hát kereste -7- az apját, mert szerette az életet és nem akart éhen halni. Azt mondták neki, hogy a katonaságnál kell kutatnia utána. Persze ez nehéz dolog, a mikor olyan sokan vannak a hadseregben. Nem tudta megtalálni. Hát rimánkodott a szülővárosának szépen és okosan. Elküldték tanulni valamely zárdába s a mikor visszakerült onnan, adtak neki néhány forintot s menesztették a fővárosba – nevelőnői állást keresni. Ugy tudták odahaza, hogy nem baj, ha »mást« talál is. De ő nem talált. Már csontos testalkatánál fogva sem volt ehhez a »más«-hoz tehetsége. Hát kereste, a miről azt mondják, hogy a legnehezebb találni: a tisztességes kenyeret. S mig törte magát utána, mig reménykedett a közvetitő-irodában, módja volt a mesékben is. Egy sötétszemű, kávészinbőrű cselédleány, a volt nagyságos urról, meg a nevelő kisasszonyról regélt. Hogy a nagyságos ur meg a német gouvernante összeszálltak, mint párzás idejekor a galambok, hogy a nagysága szétdúlta a fészküket, hogy az egész ház, az egész utcza beszélt róluk s hogy végre a nevelő-kisasszony a szerelmes-nyoszolya után a kórház matraczára került. És a miket ezekből a történetekből hallott, azt látta is egyuttal otthon, Rothnénál. A hány czéda leánya van a fővárosnak, mintha mind oda került volna az asszonysághoz. Három is feküdt egy szobában, jajgatva és nyöszörögve egész nappal, -8- egész éjjel szakadatlan. A bűn felett való jeremiád tisztán behallatszott a szobájába, majd pedig bekerült hozzá egészen, hogy Rothné egy újonnan érkezett leányt már nem tudott hová helyezni. Nagy volt a klientelája, a lakása pedig szűk, szűk főleg a bűnnek. Ápolták Magdolna is, Rothné is. Aztán Magdolna nem birta ki tovább. Kapkodott a menekvés után. S a mikor a megváltást jelentő állás végre előtte volt, mégis csak habozva állott ott annak a lipótvárosi lakosztálynak a fénymázos szárny-ajtajánál. Nem tudta, hogy miért áll meg, de valamilyen hideg, idegen érzés járta át az agyvelejét és a habozásra késztette. A várakozás néhány percze alatt annyi sok minden járta keresztül-kasul az eszét, hogy mintegy elkábulva, támolyogni látszott, mint a részeg.

Az intézetbeli kisérője, egy kopott ruháju, fakó arczú fiatal ember, durván odaszólott neki:

Nem hallott és nem látott semmit. Köd volt előtte, mögötte, köd, mely a láthatlan szinével festett mindent, a melybe beletünt, beleveszett mindaz, a mi környezte, csupán ő, a húszéves sovány leány maradva meg, elevenen, tisztán, csupán magát érezve létezőnek. A mult szüziségével állott semmitmondó küszöbe előtt a jövőnek, félve és aggódva, a miért ugy érezte, hogy gyönge. És csak gyöngének -9- érezte magát továbbra is, mig okos akart lenni, ugy tudva, hogy ezeken a fényesre kefélt parquetteken, melyektől már csak egy vékony ajtó választja el, nagyon könnyen el lehet csúszni, meg lehet botlani, főleg, ha az embernek olyan rossz, szakadt czipője van, mint neki. És ebbe a tudásába belopóztak, beleüvöltöttek azok a jóakaró szavak, melyeket a gazdasszonya mondott búcsuzáskor:

– Isten vele, de aztán találja meg az utat ide hozzám, ha valami baja esik!

És abban a mindent eltakaró ködben csak egyre járták az eszét a képtelennél képtelenebb gondolatok, melyeket az a szőnyeges küszöb, az a fénymázos elegáns ajtó inspirált az örökösen szegényeshez szokott leány fejében. Már elzüllöttnek és elpusztultnak érezte magát, olyannak, mint a kin nem lehet segiteni többé, a miért ez idegen küszöb elé került.

Valósággal összerezzent, a mikor ebből az álomszerű tétovázásból, kisérője durván felébresztette, megrázva a lány gyönge karját. Magdolna nézte, kimeredt szemmel ezt a szürke arczú embert s ugy rémlett előtte, mintha íme ez volna az első, a ki a szennybe akarja taszitani. De a következő perczben már elmúlt, elmosódott mindaz, a mi még a mult perczben létezve, egész bensőjét átaljárta. Halvány -10- pir festette be az arczát, mig zsebkendőjével megtörülte a szemeit, a homlokát és mosolygott a saját félénkségén.

És minden ereje a lelkének teljességgel visszatért már akkor, a mikor Ságiné elé került. A lakosztály fénye és elegancziája immár nem kápráztatta, de jól esett szemének. És bensőjében kéjesen nyugtatta meg az örvendezés, hogy ime vége van annak a nyomornak, mely a Terézváros piszkos kövezetéhez kötötte, hogy meghalt, semmivé lett előtte a terézvárosi leány-vásár és a terézvárosi anya-kórház.

Nagyságos asszonynak nevezték Ságinét, pedig csak gabonakereskedőnek volt a felesége. De gazdagok voltak s igy nagyságosak. És a kövér, megdagadt keblű asszony, fürkésző szemmel seperte végig azt az előtte álló sovány leányt, keresve rajta valami kifogásolni valót. Az ő mély, férfias hangján kérdezte:

Nem tudott mit felelni, pedig a kisérő ugyancsak -11- tuszkolta a válaszadásra. Hát Magdolna válaszolt, megmondva az igazat:

II.

Két kis gyermeket, egy feketehajú leánykát és szőke fiu testvérkéjét őrizte az egész nap és vitte sétálni a Józseftér orgonabokrai alá. Szaladgáltak, játszottak a kavicsos porondon, boldogan és gondtalanul. Magdolna ott ült a sötétzöld padon, koronként belepillantva abba a régi ujságdarabba, melyet otthon talált a konyhában és elhozott magával. Vasárnap aztán, egy egész ujságot vett magának és valóságos mámorban olvasta azokat a rendőri hireket, melyek örök chablonnal beszéltek egy-egy tolvajlásról vagy egy rossz cselédleányról, a ki valamelyik kapualjba kitette a gyerekét, hogy viseljen rá gondot az, a kinek több köze van hozzá, mint a tulajdon édesanyjának. A szemei kimeredtek a kicsiny hir néhány sora felett, az arcza tüzelt, mintha a szeretője csókolta volna lázzal, szenvedélyesen. Egész lélekkel mélyedt bele az ujságba és gyűlölte azt az előtte teljesen ismeretlen cselédleányt és szánta azt a kis majomarczú -13- fattyút, a kinek már bűne volt az is, hogy megszületett. Napsugaras tavasz fakasztott új rügyet a sétatér száraz faágain és ez a meleg, bimbót termő levegő megnyugtatta az ő bolondos sajnálkozását azzal a kidobott csecsemővel szemben. Az ölébe esett az ujságpapir, a mikor beszélt önmagához, naiv lélekkel megvigasztalódva, egészen tudatlanul:

Azután olvasott tovább és művelte magát az ujságból. Elegáns fiatal emberek, nagyobbára belvárosi kereskedősegédek siettek végig a sétatéren, selyem vagy vászon mustra-csomaggal a hónuk alatt. Egyikük sem háborgatta, de sőt meg sem nézte a még mindig fekete ruhájú és rossz czipőjű sovány leányt, a ki csontos testalkatával, kék szemeivel olyan igénytelen és semmitmondó volt ott azon a zöld fapadon, mint egy oda dobott búzavirágszál. Még fehér arczát is homályositó árnyékba vonta ereszes szalmakalapja, a mint lehajtott fejjel belemélyedt az ujságba. A kis gyerekek szerették, oda csoportosultak köréje. Hát beszélt velök szeliden és okosan, mintha a kisdedeket szerető Jézus felesége lett volna. Egy tömzsi, szürkeszemű nevelőnő, a kinek kis tanitványai együtt forgolódtak a Magdolna csemetéivel, néha-néha oda ült a sovány leány mellé és azután -14- beszélgettek sok mindenről, a tavaszi időről, a városligetben töltött vasárnapról és a nagyságos asszony új selyemruhájáról.

Egyszer Anna, – igy hivták a szürkeszemű nevelőnőt – bizalmasan fordult oda Magdolnához:

Magdolna mosolygott és azt mondta, hogy nincs. Összehúzta szempilláit a másik és gúnnyal kérdezte, mint a ki tudja már a választ is:

Egyszerűen hazugságnak vette és bosszankodott. De azért folytatta tovább, jóakaró szóval:

– Igen, szerezni fivért, a kit szeretünk és a ki minket is szeret. Fivért, a ki csak akkor fivér, ha nem vagyunk egyedül vele, különben pedig barát, vagy…

És Anna kisasszony mosolygott, miközben jól esett, hogy nem neki kellett kimondania ezt e szót: »szerető«. Azután hozzá gondolta: tulajdonképen -15- nincsen abban semmi rossz. Az ember azért él, hogy szeressen és szerettessék.

Hát az a sovány, mellbetegnek látszó leány, ott ült szótlanul és mereven a zöld fapadon, a másik, a bizonyára okosabb mellett. Eszébe jutott az édes anyja, az az elefántcsontszinbőrű asszony, a kiről azt mondták, hogy rossz, mert szeretője volt. És ime hirtelen, megszakadt a gondolatfolyása és vitte másra az eszét. Nem annak az asszonynak a rosszaságán füződtek tovább a gondolatai, hanem csak maga az asszony járt a fejében, minden ismeretlen erényével együtt és minden ismert bűne nélkül. Végtelen vágya volt az édes anyja után, látni szerette volna, látni az egész alakját tetőtől talpig és meghalt volna a következő perczben, ha az azt megelőzőben megcsókolhatja a kezét. Egészen elmámorosodva, azt hitte, hogy minden pillanatban előtte fog teremni, fehér halotti ruhában ott a József-sétatér makadamján és nézni fogja ő is azokat a homokbuczkákat épitő gyerekeket. Ebből a mámorból azután magához téritette az Anna beszéde, a ki már a meséje felén tartott:

– Itt ismerkedtünk meg a sétatéren. Ferencznek hivják a keresztnevén és egyik belvárosi divatboltban van alkalmazva. Nem szép ember, azt nem mondhatnám, de nagyon jó. Szeret, én is szeretem és már őszszel elvesz feleségül.

– Tudja, szerényen kell majd élnünk. Ő megmarad a boltban, én meg varrni fogok. Már láttam is egy kedves kis lakást a Terézvárosban. Kicsiny, de el fogunk férni ott ketten, sőt akkor is, ha többen leszünk… a mikor majd az én fiacskámat fogom ide vezethetni a sétatérre!

Csakhogy nem tapsolt az örömében. Szép és egyszerű vala a beszéde, hát tetszett Magdolnának. Már azért is, a miért újnak találta, egészen újnak. Egynéhány perczre irigykedett is. De azután jól esett neki, azt tanulva, hogy szegény leány nem kerül föltétlenül Rothnéhoz még azért, a miért szeretője van. Tisztára szűrt mindent a fejében és odajutott, hogy ime neki nincsen ilyen szerencséje. De azért nem tette fel magában, hogy a jövőben keresni, hajhászni fogja ezt a szerencsét. Csak azon tépelődött, mi lesz vele a jövőben messze, messze, ha majd megöregszik, ha majd nem lehet aféle szárazdajka többé. És azon tépelődött, mig azt a fekete leánykát és azt a szőke fiut vezetve, hazafelé tartott.

És tépelődött folyton-folyvást. Estélyre készültek Ságiék. Hát a mig elaltatta a gyermekeket és a mig segitett a cselédeknek, folyton azon a jövendőn járt az esze, melyet szomorúnak, reménytelennek látott. A késő estére hajló idő nem űzte el a gondolatait, de sőt inspirálta a folyosó sötétsége, a mikor kiment vizért a vezetékhez. -17- Egy csomó kép torlódott a szemei elé, őrületes gyorsasággal, minduntalan megújulva, mint a kaleidoszkop tánczoló alakjai. Belegyengült a képei nézésébe és mintegy fáradtan dőlt neki a folyosó vasrácsának. Mi lesz vele? El fog pusztulni, meg fogja ölni a jövendő nyomorusága. Mert csak nyomort várhatott attól a jövendőtől, mely másnak örömet, fényt, gazdagságot jelentett. Egy pillanatra megvillant agyában: a rossz. Igen, czéda lesz, a ki eladja magát, a testét, máról holnapra, aztán kezdi előlről. Fiatalság, szenvedély, valósággal tőke, főleg ha leányé, ha kamatoztatni tudja szabadon, a nélkül, hogy valakinek beleszólása lehetne. Hát ez a szabadság, ez az önmaga felett való föltétlen rendelkezés, még keserűséget is termettek neki. Fájt, hogy árva, hogy nem tartozik ő senkihez és nem tartozik ő hozzá senki. Bitangul van a világban, ez a mentsége, ha czéda lesz. Nem, azért sem fog éhezni, hanem eszik majd osztrigát és iszik hozzá champagneit. Aztán majd ád csókot, ölelést, meleget, forrót, ád vért az ő véréből, húst az ő húsából, csak ép ugy, mint a mészáros a birkáéból, pénzért szivesen. Húst? És eszébe jutott önmaga. Ugy látta magát a sötétben, akár nagy tükörbe nézne. Ott volt a szemei előtt nagy szőke fejével, csontos kebelével, sovány lábaival. Valamely ismeretlen erő vitte a karját a melléhez, a lábaihoz és fogdosta, tapogatta magát, mintha kúszó bogarat keresne aggódva a ruháján. -18-

És a sovány leány sietett be a konyhába. Gyönge karjai alig birták a nagy vizes dézsát, de hát viz kell a főzéshez. És főztek ott a konyhában, főztek valóságos lelkesedéssel. Hangot adott minden köcsög, minden lábas a nagy takaréktüzhelyen, muzsika volt a konyhában. Meztelen, zsíros karral dolgozott a szakácsné, zsírfényű volt még az arcza is. Egy fiatal kukta segitett neki, sőt Magdolnát is maga mellé fogta. Egyszerűen csak Magdának nevezte és hol kaczagott, hol bosszankodott az ügyetlensége miatt. Aztán maga Ságiné is kijött a konyhába. De a nagy meleget nem birta soká. Azt mondta, hogy megy öltözködni és hivta Magdolnát magával. A selyemmel kárpitozott szalonban és a melléktermekben ki voltak gyujtva a kristályüveges luszterek és fényes, ezüstszinű világosság ömlött végig az egész lakosztályon. Bársony és selyem székek várták az embereket.

És az emberek jöttek. A nádor-utczai ház elé egymásután robogtak a fogatok. Nagyon sokan voltak, a kik a saját kocsijukon, még többen a kik fiakkeren érkeztek. A ház tágas kapuja előtt, bámuló közönség verődött össze. A szomszédházak cselédleányai többnyire, a kik áldották a gazdáikat, hogy korán lefeküdtek, mi által mód nyilott gyönyörködniök ebben az érdekes látványosságban. -19- Még a pásztoróra után áhitozó szeretőiket is magukkal hozták és karikára nyilt szemmel bámulták az estélyre érkező hölgyek elegáns ruháit. Egy-egy szép asszony, vagy leány, meztelen karjával és mellével, vagy még gyakrabban a saját magánál többet érő gyémánt és gyöngy ékszerével, az összesugdosásra birta ezeket a jámbor cselédleányokat, a mint a fény és gazdagság láttára, ámuló lélekkel egy-egy kritikai megjegyzést tettek. Voltak olyanok is közöttük, a kik az inasoknak leborotvált elegencziája fölött voltak elragadtatva és bámészkodtak, a mikor azok a még haladó kocsi bakjáról leugorva, kézben tartott kalappal segitették ki urnőjüket a kocsiból és kisérték fel az emeletre. Még a fiakkerek bakján is volt libériás inas és még a fiakkerekben is jöttek selyemruhás asszonyok és frakkos férfiak.

Azután esti kilencz óra körül már nem jött senki többé. A nádor-utczai ház első emelete, kivilágitott ablakaival lemeredt a mindinkább csendesülő utczára. Nagyon sokan voltak az esteli hazatérők közül, a kik felnéztek azokra a fényes ablakfüggönyökre, melyekre egész tisztán rajzolódott le egy-egy teát hordó inas vagy a nagy szalonon végig lejtő frakkos ur alakja. Az ugynevezett előkelő világból nagyon sokan voltak odafenn. Ságiné, fényes selyem ruhában, erősen berizsporozott mellel és karokkal csinálta a honneur-öket. Mindenkihez -20- volt egy-egy kedves, lekötelező mondása, tele hizelgéssel és hiján az őszinteségnek. Majd meghúzódott a cousinejával – egy fiatal, macskaszemű asszonynyal – valamelyik oldalzugban s kritikai szemmel nézte onnan a saját szalonja társaságát. Ugy rémlett, mintha csak azért hitta volna meg a vendégeit, hogy mulathasson rajtuk. De a mint ez a kövér asszony kritizált, ép úgy törtek pálczát fölötte is. Az asszonyok izléstelennek tartották az ő mélyen kivágott ruháját, melynek derékja alól, mintha ki akarták volna pattanni vészesen dudorodó emlői.

– Ha még a bőre volna szép fehér! jegyezték még sokan az asszonyok közül.

Mások meg azt mondták, hogy fiatal leányokat lehetetlen elhozni ebbe a szalonba, mert Ságiné ugy öltözködik, mint egy szinésznő. Azután valóságos kórusban kaczagtak rajta, kigúnyolva a háziasszonyt, a ki az estélyére hivta meg őket és nagy költségbe verte magát miattuk. Több frivol-ajkú asszony látni szerette volna Ságinét az ágyban, a férje mellett. Azt mondták, hogy monstruózusnak kell lennie és hogy bizonyára nagyon erősen izzad. Egyben pedig sajnálkozva nézték a férjet, azt a sötétszemű gabonakereskedőt, a ki az egyik mellékterem küszöbén, élénk gesztusokkal beszélt az új vámtarifáról, az ő képviselő rokonával. A leányoknak tetszett Sági ur, azt mondták róla, hogy -21- karcsú, hogy érdekes feje van és a feleségét csak a pénze miatt vette el. Még hozzátették, hogy művelt ember s igen jó nevelésben részesült.

Lenn már egészen csendes volt az utcza. Csak néha-néha hallatszott néhány hazatérő tisztnek hangos beszéde és kardcsörtetése. A fiakkeresek beleültek a kocsijukba s ott aludtak, mig a magánfogatok államférfiui külsejű kocsisai nem merték ezt megcselekedni. Hát megmaradtak a bakon s ott szunyókáltak, mig a lovaik vihánczolva, hangos nyikorgással harapták ezüstös zabláikat. Itt lenn csendes éjjel volt már, mig ott fenn még lármás nappal. Egyes csoportok képződtek a szalonban, szép, kivánatos csoportok. A már félig leégett gyertyákat újakkal váltották fel és a mindinkább fényesedő világosság sárgás reflexet vetett a fiatal nők meztelen, opálszinű keblére és karjaira. Az elegáns ruhák szinei kaczéran váltak ki egymásból, a hajba és a kebelbe tűzött virágok illata beleszállt a levegőbe, mig a meztelen szépség mintegy versenyt hivalkodott egymással. Egészen élénken látni lehetett, melyik aszszony, melyik leány ér testben többet a másiknál. A virágok illatával valóságos hússzag terjedt szerteszét, melyet mintha a fényes vállak, a pihegésben kidagadó emlők terjesztettek volna. Hát ezeket a födetlen bájakat kölcsönösen megbámulták még -22- magok a nők is, és a ki közülök szépségben, testben legyőzött vala, az ékszereiben adta meg a győzelmet magának. Szótlan, de annál elkeseredettebb harcz folyt a szépség-almájáért, s ugy tetszett, mintha a testök kápráztató plasztikájával, a meztelenségök ingerlő és óhajtott liliomszinével, mintha tüzelő arczukkal és érzéki nézésükkel az egymás férjét akarták volna elhóditani. A saját meztelenségök, önmagukat izgatta a legjobban, s mig érezték a levegő lomha és meleg érintését a keblükön és a karjaikon, mig kivánatos mivoltuk a szemökbe kaczagott a szalon nagy tükreiből, feltámadt bennük az érzékiség, melyet a saját testök inspirált. Tűzcsóva szemük nézésébe beleolvadt minden érzése, minden vágya a testöknek, s ha tépték volna a ruhát magukról, nem mondhattak volna többet, mint igy a szemeik tekintetével. A nagy társaság hölgyei vásárt csaptak önmagukból, vásárt olyat, a milyet kereskedők csapnak, kik bár ismerik az árúik értékét, tudják, hogy biztosan elkél, mégis dicsérik hangos szóval, lankadatlan. Valósággal tűzbe jött mindenik asszony, a szép is, meg a rút is egyaránt. Ugy látszott, hogy beszédes ajkká lett a szemök, a mely otthon, a bizalmas nagy tükör előtt, nem egyszer látta a meztelen test minden örjitő báját. Hát most, mintha árulkodva mondana el mindent… milyen szép ez a fej, ha kibomlik a gazdag ében haj, s mint vastag puha -23- selyem málik szét az ágy párnáján… milyen ez a kicsiny száj, a mikor ajkaiban reszketve, óhajtja a csókot, a mikor sóhaj rebben végig rajta, meleg lehelletű sóhaja az édes szerelemnek. És milyen fényes ez az arcz, a mikor befesti az egész testet megreszkető érzés és milyen lázas pihegésű ez a kebel, a mikor összeér szorosan azzal a másik testtel, mely ép oly édes, mint maga az érzés, melyet okozott. És milyen észtbontó maga az egész test, a mikor nem fedi többé selyem czafrang, a mikor felszabadul a magányban, a mikor hajlik és fonódik éhesen mint a kigyó.

Ezenközben a táncz megmutatta mindezt, megmutatta az asszonyt olyannak, a milyen. Széles levelű pálma-ágak közé bujtak a czigányok. A primásuk hajlongott jobbra-balra s ugy nézte mosolygó szemével az asszonyokat, mintha tüzelő arczukról hegedülné le mindenik hangját a nótájának. És az asszonyok, mintha kigyúltak volna mind, mintha égtek volna sugárzó fényben, meleg lángban. A testök zaklató vágya odaszoritotta őket a tánczosaikhoz, hogy összeértek a tagjaik, hogy az ajkuk forró lehelete az egymás arczát égette. És ringtak, hajlongtak, mint a szélfujta sás, mind közelebb simulva az idegen testhez, melynek az érzése gyönyörrel töltötte el minden porczikájukat. Az összefonódó kezek forró szoritása csak még vészesebben hangolta a testet s ugy tetszett, mintha a következő perczben -24- a tánczosaik nyakába fognának borulni, hogy megkoldulják azt az apotheozist, mely a gyönyörök teljességéhez még hiányzott. És a miért érezték a hiányt, a miért még nem teltek be teljesen, hát csak tánczoltak tovább, egyik férfival a másik után, fáradhatlan tagjaikban mintegy megvadulva. A szemök, az ajkuk, a karjaik, a keblök és a lábaik, mintha együtt kiáltották volna, hogy az egész test éhes, éhes húsra, meleg vérű húsra, férfihúsra. És látszott tisztán, miként élveznek az éhségökben és miként akarnak élvezni még többet, miként veszik ki mintegy kétségbeesett igyekezettel minden gyönyörét a táncznak a maguk részére, az éhes testök részére.

Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel, hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a saját testével törődött, csak magának áldozott vak -25- hittel, rajongón, mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik. De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan pihegő emlői ütemet vertek a tomboló -26- muzsikával, a ruhája odatapadt volt izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen.

Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett a szeretőjére és azt mondta a férjének:

És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak később merte megjegyezni:

– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben gyorsabban keringőztek.

Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje ingébe s odavonta egészen a közelébe:

– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó isten is…

Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt, ha fiu lesz az édes. Egyszerre -27- csak megijedt és félt ettől a hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette.

– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam megmondani.

Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan, behizelgőn:

– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos dolog volt az elővigyázat.

Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is, mintha hajlongtak volna.

Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a ketten, mely, mint az emlék származott át multból a -28- jelenbe. Ez a mult fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor nagyon szeretett férfi mellé, s ugy érezte magát a karjában, mintha még mindig a mátkája volna. Érzékeny idegei, a melyeket egy szerencsétlen házasság és egy öngyilkos férj csak még jobban elrontottak, felidézték lelkében az elszaladt időket, és egyszerre volt gyönyöre meg fájdalma. Érezte a tánczosa meleg kezét a hátgerinczén és eszébe jutott az a már-már meg nem történtnek tünő egyesülés, mely korán volt, a miért még az esküvő előtt esett meg. S miközben rengett a férfi karján, a saját hibájának tudta be, hogy nagyon szerelmes volt és sokkal szegényebb a cousinejánál, a ki ime ő helyette lett ennek a szép, sötétszemű embernek a felesége. Annyira szeretett, hogy le is tudott mondani, s a miért a leánynak hivatása az, hogy asszony legyen, egészen csendesen feleségül ment ahoz a legelsőhöz, a ki Sági Károly után megkérte a kezét. Gyermeke nem született s rövid házaséletének egyetlen kimagasló pontja, férjének a temetése volt. Ez a szegény ember az üzlettársaival és az élettel szemben is csődbe került. Ám teljesen lerótta az adósságait. Üzlettársait az utolsó krajczárig kielégitette s minthogy több pénze nem maradt, az életnek fizetett a halállal. De a temetésére -29- aztán el is jöttek az emberek mind, egy sereg koldus jajveszékelt az elhunyt után, Róhn, a tisztes külsejű imátmondó pap, zokogó hangjával belefult a gyászbeszédébe és együtt hullattak könyet vele a különböző egyleti küldöttségek, a melyek czifra zászlót hoztak magukkal és a tőzsdetanács tagjai, kik fekete flort kötöttek a kalapjuk körül. S ez a siralom ott táncz közben ismét felújult, bár jólesett, hogy az emléke keserűségét tompitá a másik emlék édessége. Hát csak keringőzött tovább, mint a többi asszony, élvezettel, kigyúlva testben és lélekben.

A tánczosa erős kezével egészen a közelébe vonta az asszonyt és a mikor csakhogy össze nem tapadt a testök egymással, ugyanoly hangon válaszolt:

Nem válaszolt, csak élvezte némán a tánczosa lobbot vetett szenvedélyét és elengedte ragadtatni magát általa. Mintha minden ugy volna, mint régen, ittak champagneit titokban egy pohárból, kétszer-háromszor egymásután és tánczoltak tovább, szakadatlan. Az újonnan felváltott gyertyák gyenge, mozdulatlan lángjukkal már beleégtek a hajnali világosságba, mely kopott szürkeséggel köszöntött be a szalonba. A muzsika is engedett -30- már az erejéből, a hajlott vonók szőréről leszáradt a gyanta, nyekkentek a meglazult húrok, a mig egyre dobogott a padló. A házbeliek nem aludhattak az éjszaka, de nem mertek panaszkodni, mert hisz Sági Károly volt a háziur. A háziur pedig nem törődött a mindinkább fényesedő nappal, a háznépével, de még a vendégeivel sem s nem volt kifáradva még akkor, a mikor már szállingózni kezdtek a meghivottak, a mikor felébredt az utcza és az utczán az élet. Néhány pohár champagnei kikergette a gabona árfolyamát a fejéből, az asszonyok szépsége, a keringőzés mámora elbóditotta s mig kifénylettek a szemei, mig a haja belelógott a homlokába s mig a melléhez tapadt inge alatt lázasan vert a szive, teljességgel lehámlott róla a gabonakereskedő és a rendetlen öltözékében, a kicsapongó mulatozása közepette is az az elegáns világfi lett ismét, a ki volt csak nem rég, a mikor az apja a tradiczió kedvéért belefogta őt is az üzletébe.

Odaült a czigányok elé, mintha a primásuk lett volna. Azután odahuzta a közelébe a kisébenfa asztalt, a melyen még legénykorában szerelmes leveleket irt. Champagnei volt az asztalon és annyi pohár, a mennyien a czigányok. És ivott, dalolt, kaczagott. A felesége már elment aludni, csak néhány intimusa maradt vele a kis ébenfa asztal körül. Kontráztak a Sági Károly dalának. Ő pedig -31- csak énekelt bánatos hangon, mintha nem is gabonakereskedő volna. Soha sem volt szebb, mint ez átvirrasztott éjszaka után, ebben a perczről-perczre világosodó szalonban, a melynek rendetlen elegancziájához nagyon jól illett az a pálmák alatt és czigányok előtt mulató társaság. Füzi Klára odajött hozzájuk, mielőtt ment volna haza, nyugalomra. Ő volt az utolsó az asszonyok közül. Kezet csókoltak neki mindannyian, egyedül Sági Károly nem. Champagnei pohár volt a jobb kezében, a bal kezével az asszony szép kacsóját szorongatta. El sem akarta bocsájtani, ám tartogatta egyre folyvást, mig mosolygó szemmel meredt rá a Füzi Klára arczára. Elejtette a pezsgős poharat s mig az aranyszinü bor végig ömlött a nadrágján s végig kigyózott a szalon parquettején, mintegy belevéste tekintetét az asszony arczába és énekelt hozzá fájdalmasan, mintha a szive akart volna megszakadni:

Azután ivott valamelyik czigánynak a poharából. Füzi Klára kiosont az ajtón. Észre sem vette a távozását, a czigányok is, a társasága is csak elszökött mellőle.

Ugy maradt ott egyedül a szalonban, kinyujtott tagokkal, a székének támlájához szoritott fejjel. Melege volt, tüzelt az egész teste, mintha ereit nem is vér, hanem láng járná által. Kigombolta a -32- mellényét, az ingét s azután mámoros agyával gondolkozni kezdett. De a legelső gondolatát megszakitotta a második, a másodikat a harmadik, a többit pedig elfojtotta egy érzése, mely egészen hirtelen fakadt a szivében. Azt mondta magának, hogy ugy érez, a hogyan nem érzett még soha. A lelke mintha ringott volna a testében, a szemei előtt a butorok mintha most kezdenék el a tánczot, melyet a gazdáik már abbanhagytak. És ebben a ringás-hajlongásban, mintha a Magdolna alakja imbolygott volna feléje. Tényleg ő volt. Fekete ruhája össze vala gyűrve, a szemei pirosak voltak, a haja kósza, a mikor a gazdája hitta magához, mintegy félálomban, tagolva:

Hát a sovány leány ment. Mintha kergette volna a fényes nappal, mintha tanácsot adott volna neki, belesugva a fülébe: »Siess, nincs sok időd, mindjárt fel kell öltöztetni a gyermekeket.«

Ott rogyott le a férfi előtt, valóságos áhitattal, átszellemülve, mint az a templomban szokás a megváltó előtt. Mintha az üdvösségét, mintha illatos levegőt lélegzett volna be a lelkébe, a tüdejébe, ugy szivta magába kidagadt ajakkal mohón és éhesen, a férfi beszédét:

Felébredt volt már abból a félálomból akkor, a mikor azt a sovány testet szorongatta a karjaiban.

III.

Az egész nap és az egész héten által szelid nyugalommal és csendes boldogsággal töltötte el az az érzése, hogy ime most már meg van mentve, – mert megejtették. Gyulladásos szemeibe beleült az a sajátos fény, a melylyel csak akkor birnak a fiatal leányok, ha asszonyokká lettek, testének az egész formája is, mintha megváltozott volna. Meg van mentve, nem fog elzülleni, nem fog elpusztulni többé, nem kerül elevenen abba a koporsó-kocsiba, melynek a látása mindannyiszor megremegtette, az eltolonczolást juttatva az eszébe. Belevette abba a szőke fejbe, hogy ime ő most meg van váltva, a lelkének is, a testének is üdvösséget hozott az a sötétszemű férfi, a ki szereti őt szerelmetes szivének minden érzésével, a ki beszélt hozzá virágnyelven, a ki magához ölelte lázzal, a ki csókolta szenvedélylyel – s a ki tulajdonképen csak részeg volt. Részeg a fejében, hogy ott felejtette magát a szalonban és részeg az egész testében, -34- hogy azt a mellbeteg leányt kivánta meg magának. Az a mellbeteg leány pedig visszaszállott a szerelmének kezdő gyönyöreihez, hizlalta hazugsággal a lelkét, csalva magát, hogy ő már rég ideje szereti a szeretőjét, szerette attól az első percztől fogva, a melyben megpillantotta s esengte az időt, a melyben testben is átadhassa magát neki. Pedig csak ugy volt, hogy mig a kisebb küzdelmeket ki tudta állani, a nagy, az igazán válságos előtt mint vesztes rogyott le erőtlenül. De még jól is esett a lelke nyomorusága. Édes volt ennek a szegény, gyámoltalan leánynak leomlania a gazdag, a hatalmas férfi előtt, a ki pedig csak társa vala a nyomorúságban, a miért őt akarta, őt, a ki még a József-téren végig robogó kereskedősegédeknek sem kellett. De hát nem lehetett másképen. Az elegáns szalon, selyem butorával, üveges luszterével és délszaki virágaival, az illatos levegő, de mindenekfölött az elegáns férfi az ő fekete frakkjával és arany inggombjaival, mintha elvette volna minden erejét, mintha parancsolón lenyügözte volna, híva és taszitva abba az örvénybe, melyben elszokott kárhozni az ember, a melyben Magdolna azonban megüdvözölni vélt.

És csak később lett belőle az ugynevezett bűnbánó Magdolna. Tiszta lett minden az agyában akkor, a mikor a teste a piszkot vette fel. Nappal áhitozta az éjszakát, éjnek idején nem tudott aludni. Lerogyott -35- a vaságyára, nagy szőke fejét beletemette a párna redői közé és sirt, fuldoklott. Az fájt neki legjobban, hogy semmi, semmi vissza nem adhatja, a mit elvettek tőle, a mit ő odaadott, hogy nincs hatalom ezen a földön, a mely az egykori szűziségbe tudná visszavarázsolni. Mardosta a szemrehányás, a vád, hogy íme hát ezért volt minden küzdése eddig. Azért maradt tiszta, mert nem bántotta senki, különben már régen czéda volna; s azért őrizte meg a testét, azért nem vitte vásárra, hogy belekerülve ebbe az elegáns lakásba, a nagyságos úrnak annál nagyobb legyen a gyönyöre. És eszébe jutott a sejtelme, mely még csak nem régen ott fogta el először a fénymázos ajtók előtt. Hát igaz volt. Szakadt czipőkkel nagyon könnyen elbotlik az ember. Azután védte magát az eszével, a lelke vádja ellen. A szegénység sötétjét felváltotta a fény és elvette a két szeme világát. Szép, nagyszemű férfi beszélt hozzá olyan hangon, mint a pásztorkürté. A nyomorúság meghajszolta… nem akart kijutni az utczára, hiszen olyan kinos, olyan keserves kereset után látni ott, főleg ha sár van, ha esik az eső. A tolonczkocsi koporsó, az eltolonczolás útja a halálnak. Igy hát mindennek vége. És íme már a lelke sem vádolta többé, hanem védte az is, az érzésével. A gyöngesége csak ismét legyűrte mindazt, a mi erő volt benne eddig és felolvadt abban az érzésben, melylyel -36- a hatalmas férfiút szerette. Azt hitte, hogy szerelem, pedig csak az érzékek emlékezése volt. S a mint hitte nemrég, hogy nyomorúsága miatt föltétlenül czédává kell lennie, úgy volt meggyőződve most, hogy e szerelem megváltást hoz neki. Hiszen őt szeretik, és ő is szeret; hiszen az a ki szereti, gondoskodik róla majd és meg fogja váltani az elpusztulástól.

És mig gyökeret vert ez az új tudás a lelkében és az agyában, mindjobban kibékült magával, meghasonlása elpárolgott, visszanyerte a nyugalmát, szelidségét, csendet érzett magában és maga körül.

Ezenközben csak vitte tovább a fekete leánykát és szőke testvérkéjét sétálni a József-térre. Néha-néha betértek a Sági úr irodájába. A gabonakereskedő mindenkor csak megörült ennek a társaságnak. Megcsókolta a fekete leánykát és a szőke fiúcskát, Magdolnának adott öt forintot s azt mondta, hogy menjen el a gyermekekkel a czukrászdába. Ime ez volt a megváltás és Magdolna gyűjtögette a visszamaradt pénzt a kofferébe. Elgondolta, hogy megfog gazdagodni, mig nyugalommal hallgatta azokat a terveket, melyeket Anna, a másik nevelőnő csak még egyre szőtt, ott azon a zöld fapadon.

– Lopott selymet a boltban és elcsukták. Az oltár elől vitték a börtönbe, mert hisz már a jövő héten kellett volna megesküdnünk.

Ríva fakadt a másik, hogy a józseftéri gyerekek bámész nézéssel mind köréje csoportosultak.

Durva zsebkendőjével pirosra dörzsölte a szemeit és szólott rezignálódva, szomorúan:

– Hát vége ennek is. Megyek haza a falura, szegény leánynak jobb ott, ápolom majd az édes anyámat. Képzelje, megvakult a szegény…

Elbúcsuztak. Anna ment haza a falura, Magdolna ment haza a Lipótvárosba. Az egész úton a társnőjére gondolt, a kit még csak nemrég irigyelt. S mig fájt a sorsa az ő érzékeny szivének, egyben jól esett, hogy íme az ő szerelmesét sohase fogják elcsukni. Inkább ő csukat el másokat, hiszen olyan gazdag, olyan hatalmas.

És estére várta haza ő is, Ságiné is ezt a hatalmas urat. De csak egyre késett. Nyugtalankodott az asszony, küldött utána, kerestette, felverte -38- a könyvvivőt, de ez csak annyit tudott mondani, hogy Sági korán ment el az irodából, ma is csak ép úgy, mint máskor.

Becsomagolt és sietett a gyermekeivel Bécsbe az anyjához, a mikor másnap délfelé megtudta, hogy Füzi Klára, a cousinja, együtt tünt el az urával.

IV.

Minden idege mintegy varázsütésre eltompúlt, kiégett minden érzés a szivéből hirtelen lánggal, a mint a selyempapir szokott és maga a sziv, maga a lélek megszenesedett a testében. Nem volt joga ennek a viszonynak a révén megváltásra gondolni és ime ösztönszerű önzése mégis azt mondta neki hogy elveszitett mindent, elveszitette önmagát. Ő megszünt lenni és ő nincs többé.

A beköszöntő új tél csak még fagyasztotta ezt a testet, a melyben elkárhozott a lélek. Fázott, didergett, szakadt czipőibe beletolakodott az aszfalt hóvize, a mint ment, ment sietve fel Rothnéhoz.

Kedvetlenül fogadta az asszonyság. Rossz idők jártak reá is, hogy a rendőrség szemet vetett az üzletére. Már csak nagyon óvatosan lehetett csinálnia és nem is csinálta, ha jól meg nem fizették. -40-

– Az a »kis szemtelen« nem hagyja békén ugy-e? Most bajlódjam magával is, a rimáim miatt még utóbb elzárnak.

Csodálatosképen még volt annyi sziv s annyi tisztesség az asszonyságban, hogy kerülni akarta a bűnt, ha lehetett. Négy cselédleány nyöszörgött az ő rosszlevegőjű szobájában, az ötödik ágy pedig mintha épen Magdolnára várt volna. Lerántotta a takarót és odaszólott a leánynak:

– Feküdjék le, megvárjuk a mig megszületik, s aztán majd csak kotródik valahogy…

Itt már azzal a halállal is számitottak, melyet még élet sem előzött meg és reménykedtek annak a csepp féregnek a pusztulásában, – mely pedig meleg tejet akart meleg emlőből és fel akart nőni szépen.

Fagyos kezeit oda szoritotta a szeméhez, mig válaszolt lélek nélkül, kegyetlenül:

Rothné tartott a házkutatástól, a miért is a szalmazsákja alján rejtegette a műszereit. Kihivta Magdolnát a konyhába, a hol egyedül lehettek, bezárta az ajtókat és befüggönyözte az ablakot. -41-

A leány félt. Az inai megcsuklottak, mig odatámaszkodott a konyha falához, didergett az egész testében, mintha meztelen testtel volna kiverve a deczemberi éjszaka hidegébe. Halotthalvány volt az arcza, a szemei tágra meredtek, mig kérdezte alig hallható hangon, mintegy suttogva:

A Rothné tűje nem érte volt még, mikor hirtelen, egy csapásra, megváltozott. Az operáló asszonyt ellökte magától, szabadkozott kétségbeesetten, irtózattal:

Másnap azután elmult az utolsó jobbik érzése is, nem sajnálta többé a »kis szemtelen«-t, hanem olybá vette az egész dolgot, mintha valamely éktelen sebét szurnák fel.

Alig ment valamire ügyes kezével, gyors műszerével. Magdolna összerogyott és elterült arczczal a konyha vörös kőkoczkáin. A Rothné tűje -42- mintha minden legkisebb porczikájába is belefúródott volna. Ugy volt ott mintegy megmeredt testtel a konyha hideg kövén, nyögve a fájdalmában:

És Magdolna várt. Csak néha-néha jutott az eszébe, hogy mégis csak jobb volna megszabadúlni… fáj, nagyon fáj ugyan, de hát aztán vége legalább. S ilyenkor kérte az asszonyságot, próbálná meg még egyszer azt a famózus szurást, jól fogja magát viselni. De Rothné szabadkozott s ijesztette a leányt, hogy nagyon könnyen elvérezhetik a bensejében. Ugy hát belenyugodott már a konkrét anyaságba is, és várta a »kis szemtelen«-t. Azok a nagy gonddal gyűjtött ötforintosok, mind az asszonyságé lettek. Ápolta a leányt, adott neki ebédet és vacsorát, hideg lábvizet is, hogy a »kis szemtelen« ne legyen hosszú életű ezen a földön és megvette a számára naponta a »Hirek Kürtje« nevű újságot. A leány pedig olvasott gonddal és értelmesen. A »Hirek Kürtje« volt a kedvencz lapja. Még oda fenn Ságiéknál hallotta, hogy ez a legjobb újság. Szerették, mert pikánsul irt s mert állandó rovatot tartott a sikkasztásokról, meg a -43- házasságtörésekről. Emberek, hogy le vannak leplezve, asszonyok, hogy megcsalták a férjüket, rendesen ebből az ujságból tudták meg legelsőbben. Számos családnak valóságos evangeliuma lett a »Hirek Kürtje«, mely kaján örömet okozva olvasóinak, még a szomszédjaik hálószobájába is bepillantást engedett. S vajjon ki ne nézne be ide örömest, a mikor az egész entrée, csak három krajczárba kerül! Rothné is szivesen fizette, mert maga is olvasta Magdolna után az újságot. Azután még el is diskuráltak az olvasottak felett. Magdolna beszélt Füzi Kláráról, a kiről azt olvasta, hogy már Amerikában van a nagyságos úrral; Rény Mariról, a kiről azt irta a »Hirek Kürtje«, hogy váltót hamisitott a férje nevére, mert a szeretője ügyvédi irodát akart nyitni magának és nem volt pénze hozzá. Beszélt a Füzi Klára melancholiájáról és a Rény Mari szépségéről. Jól ismerte mind a kettőt, hiszen nem egyszer látta őket Ságiéknál.

És ezzel újra feltámadt az emlékezése, mely a Ságiék szalonjához kötötte. Egyszerre volt az fájdalmas és gyűlöletes. Sirva fakadt, a miért ott kellett lennie Rothnénál, megkövéredett testtel abban a szobában, a melyben egykor szűzi soványságban volt. És undok volt előtte az a lipótvárosi lakás, minden butorával, a gazdájával, a házi asszonyával, de még a kis gyermekeivel is egyetemben. Gyűlölte a terézvárosi közvetitőt, az inasát is, a kik nem -44- állást keritettek neki, hanem őt keritették. És a mikor rájött a szülés, a mikor vonaglott a fájdalomban, nem jajveszékelt, hanem átkozódott. Ugy született meg a gyermek, hogy átkozták az apját.

Rothné hozta a világra s kritikai szemmel nézte, vajjon diszponált-e hosszú életre. S a nagy, több órai munka után, mintegy megkönnyebbülve szólott maga elé:

A nyomorúság ringatta a bölcsőjét, az inség mondott dajkamesét neki. Léghuzamot csináltak a szobában, hogy kis tüdeje meggyuladjon és elégjen a kis test. De a »kis szemtelen« valamely okos ösztönből összehuzta magát a paplana alatt. Az anyja emlőjét dagasztotta az édes tej, úgy fröcscsentette ki a padlóra, de a gyermekének nem adott. Ám az éhes pondró zokogott kis lelkének minden keservével, rimánkodott olyan szivszaggatón, hogy lehetetlen volt kiállani. Betömték hát a száját és a gyerek szopott szakadatlan, tiz ujjával bélekapaszkodva az anyja emlőjébe és nagy energiát fejtve ki akkor, a mikor már azt hitték, hogy elég neki. Jóllakott egy egész napra és azután előlről kezdte a rimánkodást. Endrére keresztelték. Nem azért adtak nevet neki, hogy azt az életben viselhesse, hanem hogy legyen mit irni a fejfájára, ha elköltözik. -46-

Igy mondta Rothné, de a »kis szemtelen« máskép gondolkozott. Nem akart meghalni semmi áron, hanem megtanult enni s akkor nem szorult az anyjára többé. Ment biczegve a szomszédok küszöbére s ott koldulta össze az élelmét. Szép, koromsötét hajú gyerek volt, kért okosan, két nagy fekete szemének a nézésével s adtak neki jó szivből egy kis darab húst, kifőtt répát s burgonyát. Valósággal abból a raçe-ból való volt, melyik az életre született. Már-már az anyja is kezdte szeretni. Felkapta az ölébe, forgatta jobbra-balra és megakadt a szeme azon a vérfolton, a mely ott vereslett a gyermeke nyakszirtjén.

Rothné odajött, feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Hát látta tisztán a tűje helyét. Igen, érte a gyermeket jó, kritikus helyen, de csak a végével. S bár látta s tudta, hogy igaza van a leánynak, mégis csak hazudott neki, még meg is illetődve a butaságán:

– Ugyan, hogy beszélhet ilyen bolondokat… egyszerűen anyajegy, semmi más!

Az anyajegy pedig megmaradt, mig a gyermek nőtt szemlátomást. Elhagyták Rothnét s mentek saját fészket keresni. Az anya a gyermekével, a -47- gyermek az anyjával. Magdolna talált egy kis szobát s konyhát, ott messze fenn a király-utczában, már a fasorhoz közel. Azt mondta, hogy varrni fog s Rothné volt az első kliense. Oda adta a rimáinak összes szakadt fehérneműjét és ruháit, hadd javitsa ki s legyen miből megélnie, mig új munkát kap. Mégis csak jó asszony volt Rothné. Magdolnát is, a kis Endrét is megcsókolta távozáskor. És a »kis szemtelen« ment azzal az együgyű czammogással, a mely a kis gyerekek sajátja, ment boldogan mosolyogva ki abból a ronda házból, a honnan el akarták küldeni a sötétbe, a föld alá, mikor pedig olyan világos, olyan napfényes itt a földön.

És éltek csendben, háboritlanul ott künn a király-utczában. Szerette Magdolnát mindenki a házban, csak a házmester nem, mert ez azt hitte, hogy az új bérlőné hoz majd »vendégeket« magához és lesz kapupénz bőven. De a miért csalódott, szidta Magdolnát, a mig a szomszédok azt mondták róla, hogy nagyon tisztességes. Ott ült naphosszat földszintes szobájának az ablakában és varrt szorgalommal, szakadatlan. Visszanyerte már teljességgel a testének is, meg a lelkének is a nyugalmát, boldog volt, hogy a botlását meg tudta bocsájtani magának, hogy azt most a gyermekével szemben jóváteheti. Sápadt arczának a vonásai megszelidültek, két gyulladásos szeme is megtisztult, -48- fiatal leányénak látszott, a ki a fitestvérkéjét beczézgeti, ápolgatja. Senki el nem hitte volna, hogy az a fekete fiucska az ő gyermeke. Kezdett okosodni s az anyja szerette napról-napra jobban. Elfelejtette, hogy valamikor meg akarta ölni s nem törődött azzal a piros folttal, ott a gyermek nyakszirtjén. Ám mindjobban meggyőződött, hogy anyajegy. A nagyszemű gyerek pedig kezdett már érezni is s minden érzése az anyjáé lett. Gyűlölnie, megvetnie kellett volna azt az asszonyt, a ki meg akarta ölni, s ime a természet tudatlanságában szerette, imádta. Odament az anyjához, letérdelt előtte, rámeresztette nagy fekete szemeit. Olyan volt a nézésök, mint az apjáé. Rajongás és szenvedély bámult ki belőlük csupa fényben, csupa sugárban. Nagy érdekes gyermekfejét beletemette az anyja ölébe és odaadással, csupa szivből ismételgette:

Még a hangja is olyan volt, mint a Ságié. Hát boldog volt az asszony. Hallgatta a gyermeke hangját, mely édes volt neki, nézte a fejét, a mely az ölében nyugodott. Nézte egyre, mig könny nem jött a szemébe, mig bele nem szúrt abba hirtelen, annak a vérfoltnak a pirossága a nyakon. Csak egy átfutó pillanatra villant meg az agyában: »A tű, a szúrás!« De aztán nem gondolt erre többet, hanem csókolta azt a vérpiros foltot, szilaj érzéssel, mintegy -49- megvadulva, mintha le akarta volna csókolni onnan, hogy ne legyen ott többé, ne legyen ott soha. De ez csak maradt olyannak, mint a milyen volt. Nem fájt s a gyermek alig tudott a létezéséről. Boldog volt, hogy szeret s boldog volt, hogy szeretik.

És mindjobban összenőttek egymással. Egyedül létök mintegy egymásra utalta őket s hogy magukon kivül senkiök sem volt, a mindenségüket egymásban keresték és találták fel. A gyermek odanőtt az anyjához, mint kúszó cserje, ha valamely fatörzs mellé ültetik. Ha nem voltak az egymás karjaiban, a lelkök érzése ölelte át egymást, s mintha egy szivből éreztek volna, egy érzésük volt örökkön, boldogitó érzése a szeretetnek. Leomlott körülöttük minden, homályba veszett mindaz, a mi környezte őket, csupán ők maradva meg közös érzésük melegében, annál jobban érezve az édes együttlétet, minél inkább nőtt a magány köröttük. A gyermek gloriozus szeretete teljességgel visszadta az anyát önmagának, örök némaságba hangzott el a legeslegutolsó hangja is annak a diszharmonikus muzsikának, mely a multból zúgott a fülébe. Tisztának, de sőt fenköltnek érezte magát, kinek semmi köze a multtal, kinek nem is volt multja, hanem csak jelene van, a melybe együtt született a gyermekével. Ugy tudta, hogy a gyermeke senkitől nincs, csak önmagától; úgy -50- szülte azt, mint szűz Mária a megváltót. És megváltónak tudta, megváltónak érezte a gyermekét. Mert ime a saját sorsán aggódó önzése most is megváltást keresett csak ép úgy, mint a multban. Megváltást a nyomorból, megváltást – az ingek közül, melyeket undorral foldozgatott, tudva, hogy azok nemcsak a nő testét érintették.

És a gyermek is, mig érezni kezdte a nélkülözést, kárpótlást talált az édes anyja szeretetében. Mintha ez az asszony az egész lelkét oda dobta volna elébe, mintha a testének minden melegét átvitte volna a gyermekére. Egészen öntudatlanul kárpótolni akarta azokért a hidegben, keserűségben töltött évekért s ha meg akarta ölni valamikor, úgy most a saját életével akarja fentartani. Önzés volt akkor és önzés volt most is. De mindegy, ő szerette a gyermekét, annak dolgozott, annak élt.

És a gyermek nőtt és erősbödött. A formája olyan lett, mint az anyjáé, a szeme, a hangja, mint az apjáé. Bizonyos kifejezhetlen fény ömlötte végig fehér arczát, gyermekes ártatlanság súgárzott ki a szeméből, annál tisztábban, annál szebben, minél inkább támadtak benne eddig ismeretlen vágyak és érzések. Érezte, hogy él és érezte, hogy jó, hogy édes élni. S akart élni úgy, hogy minden vágyát elérhesse, hogy boldog legyen ő s hogy boldog legyen mindenki ezen a nagy földön vele. Alig birta el a lelkét a testében, olyannyira túláradt -51- az érzésektől; alig tudta legyűrni azt a forrongó lázat, mely az ifjuságából fakadt s a mely megremegtette kivül is és belől; csak két nagy, tiszta nézésű szemét tudta kimereszteni és tudott belenézni a tavaszi világosságba, a nélkül, hogy kápráztatta volna a napsugár izzó fényessége. Szívta magába a világot a szemei nézésével, a lelke érzésével. Jóleső hangulatok vertek fészket a bensejében, csupa egészség, csupa öröm volt, csupa egészségben, csupa örömben látta a világot. Nélkülözésben, nyomorban nőtt fel s ime az mégsem létezett neki. Sokkal többet látott, sokkal többet érzett az élet elvont örömeiből és szépségeiből, mintsem hogy a gyermekkor nyomorúsága megmérgezhette volna a szivét. Belefutott ide a napsugár és az egész teste érezte a melegét. Ápolta az érzéseit, erőt adott a hangulatainak, gyujtotta a szenvedélyét s nem érezte, hogy ma csak kifőtt burgonyát evett ebédre, nem tudta, hogy szakadt czipő van a lábán, rongyos ruha a testén, hanem az, a kit meg akartak ölni, boldog volt, hogy él, boldog, hogy szép az élet.

És mintegy az érzéseitől megdagadt lélekkel szaladt ki a városligetbe, bele a szabad természet szabad tavaszába. Már útközben, a fasor gesztenyefái alatt, kifutottak az érzései a bensejéből az ajkára és mámoros ihletében már el-elmondogatta magának a megirandó költemény egy-egy sorát. És -52- kiérve, lihegve fogott hozzá az iráshoz. A papir is, a czeruza is reszketett a kezében, mig csinált verset a tavaszról, a madárdalról. Csendes tavaszi reggel volt s nem háborgatta senki odakünn. Jól esett, hogy kiénekelhette magát s úgy rémlett előtte, mintha az egész liget együtt dalolt volna vele. Hát nyugalom töltötte el, a mikor jött vissza az édes anyjához. Nem kért ebédet, evett ha volt, különben elég vala egy darab kenyér is. Aztán elolvasta a versét az anyjának s Magdolna hallgatta némán, mig nézte a gyermeke fehér arczát, csodás fényben égő szemeit. Nézte hosszan a megváltót, a ki magában hordja a gondtalan jövő minden garancziáját s a ki inspirálta a reményét, megszülte a gondolatát: »Ha majd nem kell varrni többé ezeket a szennyes ingeket!« Meg fogja váltani ez a gyermek, a kit le akart mészároltatni, meg fogja szabaditani, a kitől ő akart szabadulni. Az anyja csalhatlan reménye fűződött a testéhez, a verseihez, mig a gyermek ment, keresve az elismerést, a sikert. A bucsúzáskor megcsókolta s hallgatta lelkes szavát:

Felsietett a »Szerzetes-tér« számos redakcziójának egyikébe. Először a kiadóhivatalba tévedt be, hol udvariasan fogadták, mert azt hitték, hogy előfizető. De a mikor kisült, hogy csak poéta, bosszankodtak -53- s azután fanyarul útbaigazitották. Kijutott a »Homeros«-épület virág-ültetvényes udvarára s mintegy áhitatos pillantással nézett fel az első emeletre, a honnan kaczagás hallatszott le az udvarba. Azután maga is kaczagott egész öntudatlanul, mig nézte az udvarban végig siető nyomdászlányokat, a kik kaczérkodtak az estilapra beérkezett szedőkkel, bámulta a kapualj óriási papirhengereit, melyek mind a gép alá, ujságnak voltak predesztinálva. Felfutott a lépcsőn minden félelem, minden elfogódás nélkül a szivében. Biztató remény vezette s hajszolta naiv idealismusa a lelkének.

A »Nagy Világ« szerkesztőségében együtt voltak a munkatársak majdnem valamennyien. Egy rokonszenves arczú fiatal ember, a segédszerkesztő, kalandos szabadságútjáról beszélt, a melyről most tért vissza épen. Jókedve és jószive hallatszott ki mindenik szavából, mig hozzáfogott újból a munkához, melyet nem csinált egy hónapon keresztül. A többiek ott voltak az iróasztala körül, hizelegtek neki, mert hát ő volt a hatalom, a lap igazi lelke. Csak Karvaly, a lap drámairó munkatársa nem hizelgett. Ibsen volt az ideálja, vele tartott az igazságban, az ő tendencziájában csinált drámát, melyet a nemzeti szinház már el is fogadott és őszre akart játszani. Büszke és önérzetes volt, már azért is, a miért ő helyettesitette a távollévő segédszerkesztőt. -54- De azért alig várta, hogy visszaérkezzen és mehessen utána ő. Fiatal menyasszonya várta, igy hát sietni akart. De tudta leplezni a vágyát s csak annyit mondott:

– Erősen dolgoztunk ám, a mig távol voltál. Borzasztó anyag volt s reggeli négy óra előtt sohasem jutottam el a szerkesztőségből.

Hát a segédszerkesztő belelátott a lelkébe s megértette a szavát. Az ő megszokott finom mosolyával, mely mindenkor gúnyt és iróniát rejtett, jegyezte meg:

– Nekem most már nincs szükségem reád, ha akarsz, utazhatsz még délután… Itt van a vasuti jegy!

Nagyon jól estek ezek a szavak. Vette a felöltőjét, a vasuti jegyet s ment el a munka műhelyéből.

A segédszerkesztő egészen a folyosóig kisérte s szólott hozzá mosolyogva:

Ezenközben a szerkesztőség beteg arczú poétája, ki mellesleg a lap riportere volt, a segédszerkesztő távollétét arra használta fel, hogy suttyomban egy versét tette az asztalára. Ez annyit jelentett, hogy nagyon szeretné, ha a »Nagy Világ«-ban megjelennék. A szerkesztőség egy-két fiatalabb tagja pedig, mig a folyosón tudta a segédszerkesztőt, a legnagyobb nyugalommal halászott -55- a czigaretteiből. De a mikor visszatért, mindannyian már az iróasztaluknál voltak. Csak Laub Arnold, a lap pénzügyi rovatvezetője várakozott az első szobában, nyugodt melankholiával, mint rendesen. És csak akkor derült fel, a mikor a segédszerkesztő jóakarólag kérdezte:

– Miért a valutáról? Hiszen azt minden lap már kiaknázta. Valósággal agyon van czikkezve.

Hát Laub Arnold odament egészen a segédszerkesztő közelébe. Aztán gesztusokkal kisérte magát, mig szólott nyugodt ünnepélyességgel, meggyőző hangon:

– Édes barátom, a lapok mind helytelenül fogták fel a kérdést. Most, hogy az összes tendencziákat ismerem, beleláthattam a dolog föltétlen lényegébe s ime a legnagyobb tárgyilagossággal kimondom véleményünket.

Ma is csak úgy tett, mint máskor, hogy a német lapokból forditotta le a saját legfelsőbb véleményét. Tudta a segédszerkesztő, de meghagyta boldog nagyképűségében. Nevetett, mig kérdezte gúnynyal:

Két kezét, a melyre hiú volt, a mellére nyomta s válaszolt mint egy apostol:

S azzal ment vissza az utolsó szobába, a hol a pénzügyi rovatot szerkesztette ő és számos német újság. Most is csend volt itt mint rendesen, mig a többi szobákban kaczagtak és beszélgettek a munkatársak.

– Kérlek, add ki a versemet, hogy vasárnapra pénzem lehessen. Ki szeretnék rándulni ebből a piszkos városból a szabadba.

Gyűlölte a fővárost és rajongott a szabad természetért, a melyet az örök munka elsánczolt előle. Hát sajnálta a segédszerkesztő és feltette magában, hogy kiadja a Vadházi versét. Hanem azért nem mondta meg neki, de sőt elvette a reményét.

– A laptulajdonos dühbe jön, ha költeményt lát az újságban. Nem vers kell, hanem hirdetés! Ez az ő véleménye.

Mindannyian kaczagtak, csak Laub Arnold, ott benn az utolsó szobában, maradt nyugodt és komoly -57- most is, mint rendesen. Ő nem látott és nem hallott semmit. Valósággal drámai hősnek rémlett, a ki tragicumot hord magában. Az újságirók azért Ödipusnak is nevezték.

És Ödipus benn az ő csendes fészkében, a munkájában maradt elmerülve még akkor is, a mikor az első szobában újból megélénkült az élet.

Azt hitték, hogy meg van bolondulva. Nézték merev tekintettel ezt a szép gyermekifjút, a ki egy nagy napilap szerkesztőségébe költeménynyel mer beállitani.

És mig nagy szemeiből a szenvedély, lelkének a túláradása ragyogott ki, ismételte:

Ott állott a versével a szoba közepén, mozdulatlan, mintha maga volna Apolló. Végre is nagy, fekete szemeivel, melyekbe már-már beleült a harag nézése, a homlokába lógó sötét hajával, -58- tetszett a redakczióban, minden exotikusságával együtt.

Az egész arcza elfanyarodott, mig kérdezte félig megvetéssel, félig sajnálkozással:

Pásztor Endre felállott ismét. Valósággal tűz volt a szemében, fehér arcza mintha tündökölt volna:

– Irtam egyet s elhoztam ide. Nem tudtam, hogy önök nem szeretik a verseket, nem tudtam, hogy meg fognak haragudni reám, hogy ki fognak nevetni. Azt hittem, hogy minden ember, hogy önök is ugy éreznek, mint én érzek, hogy tetszeni fog a költeményem, mely igaz érzésemből fakadt.

Áradt a szó a lelkéből, az ajkáról, mig a többiek hallgatták néma csodálkozással:

– Láthatják, hogy szegény vagyok a külsőmben, nagyon szegény. Én eddig nem kerestem, nem tudtam keresni… az édes anyám varr, messze a király-utczában s ád nékem is abból, a mit a munkájáért fizetnek neki. De azért még sem érzünk nyomort, mert gazdagok vagyunk tulajdonképen, miénk a kincs, a mely e földön meg nem szerezhető. Van szivünk s tudunk érezni, tudunk érezni -59- egyet mind a ketten. Az anyám dolgozik s én dalolok az ő szivéről, a mely az enyém is, az ő gondolatairól, a melyek engem is lekötve tartanak, az ő öröméről, a mely engem is megörvendeztet, az ő bánatáról, a mely nekem is fáj. És dalolok, egyszerűen talán, de minden hazugság nélkül. Értem, hogy önöket sem az édes anyám, sem én nem érdeklem, értem, hogy önöknek semmi közük ahhoz, a mit mi érzünk!

Menni akart, de marasztalták. A segédszerkesztő adott neki egy czigarettet, Vadházi megfogta a kezét és szólott hozzá csak ép ugy, mint a hogy Pásztor Endre beszélt az előbb:

– Sajnálom önt Pásztor Endre, a miért ön érezni tud. Magam is ép ugy érzek, mint ön s magamat is ép ugy sajnálom, mint önt. De ez az idő, a melyben élünk, nem a poézis ideje, ez a hely, a hol vagyunk, nem a poézis fészke ám. A gőz és a villam győzött a költészet felett, a telephon és a phonograph összezúzta a lantot. Az óriási épület, mely a földet és a századot teszi, ép oly felirással bir, mint az Andrássy-út bármelyik palotája. »Tilos a kintornázás« és a ki mégis muzsikál, az meghal éhen, fiatal barátom! Én magam is poéta vagyok, ön hallhatta már a nevemet, mindennap láthatja nyomtatásban. S mint poéta, mondom én magának, bármennyire fáj is a szivemnek, hogy ma megszünt a dal, megszünt az ének. Nyomorúsága -60- a századunknak, hogy nem az érzés a jelszava, hanem a számitás, Pásztor Endre! A ki érez manapság, elpusztul kiméletlen, a ki az ütemeket méri árúk helyett, a ki verslábakkal, s nem számokkal dolgozik, a ki a rím és nem a pénz csengését keresi, az éhen hal menthetlenül. A dalból csak erkölcstelen primadonnák és bárgyú tenoristák élnek manapság. Nyomorult champagnei csőcselék!

Az arcza eltorzult a szitokban s kimerülten, mintegy hörögve dőlt le a szoba pamlagára. Az igaznak érzetében nem szólott senki, csend volt az egész szerkesztőségben, csak az utolsó szobából hallatszott ki a Laub Arnold tollának a perczegése, a mint lázas gyorsasággal, hogy minél előbb szabadulhasson a redakczióból, forditotta le a saját véleményét a német lapokból.

Pásztor Endre szomorúan és leverten nyúlt a kalapja után. A Vadházi szavai rátapadtak a lelkére, belefuródtak az agyába és iszonyattal töltötték el. Ime ez volt az első fájdalma ebben az életben.

Szaladt, futott el innen, a hol azt hitte, hogy meg van mételyezve a levegő s kiérve az utczára, fellélegzett és szítta magába tele tüdővel a város fülledt levegőjét. Meg volt győződve, hogy nincs ugy, a mint odafenn hallotta, ám azért a kétely egy szilánkja mégis beletűzött a hitébe. -61-

Meg akarta győzni magát a saját beszédével. Hát beszélt magához olyan furcsa hangon, hogy az emberek megbámulták az utczán:

És a mikor hazajött, az anyja együtt sirt vele. Az asszony a miért ugy érezte, hogy nem hiányzik semmi, a fiu a miért ugy érezte, hogy hiányzik valami abból, a mi eddig meg volt egészen.

VI.

Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón, szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó, zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki.

Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek, a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg egyéb az állati vágynál a kenyér után. -63-

Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló, szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a »Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok -64- politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet, hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe, megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették. Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e -65- szivök s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt. De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére, mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem mert a kiadó -66- kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek Kürtje« nyomdájában csináltatták.

És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel. Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit, meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan, vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan, mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk -67- nyomán. Pedig csak kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette, érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert, istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt, mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran, vakmerőn.

Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse, többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a toll, de az ember önmagát -68- adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat, olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik.

És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér, ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az embert maguk között. -69-

Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt odahaza.

– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta te is irsz!

– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra?

Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét:

– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg -70- az ideált, a mely még megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja, lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom… énnekem…

Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát -71- szoritotta az egykori szúrás megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és szólott a fiához gyöngéden, szeretettel:

– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem, nyugalomban.

A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret. Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán:

VII.

Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát.

S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem az. De mégis, valamely -73- titkos varázs, a melynek ismeretlen, kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele. Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk, hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána, epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a mint elhagyta volt.

Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a -74- segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett, ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a zugligetbe.

A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje, hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S -75- csak azokra, a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után. Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény »sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz, kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel. Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely egy sornak az értékét tette.

És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek« pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk -76- lesz öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait, hátha abból néhány sort lehetne keriteni.

Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat, elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével -77- a zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek.

Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz, fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros jegyzője elsikkasztotta.

Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a tisztességét is.

Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba.

A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig milyen -78- nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába, szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek hasznot nem okoz.

– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy másik redakczióba.

Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba. -79-

És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a »nyiltszivűek«.

Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon kedveli a muzsikát.

Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik, csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több sorral kecsegtetett.

– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik! – kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta.

És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális fölfedező, a ki a föld -80- tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először az operában, – az állam költségén.

De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta fészekből keltek szárnyra, mint azok.

Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő. S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a mely a saját pénzén választatta meg.

De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt mondták róla -81- hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk, szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség, nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett, hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor. Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai. Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó, izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek -82- Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték, kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig, a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes, mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak. Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra, hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha nem arra, hogy tósztokat mondjanak?

És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt, pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje« lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben -83- tett látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát, jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek szó szerint idézte a beszédjét:

– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám főbe lőtte magát. Ám -84- nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is, én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök. Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de ezzel vége. S ki fizet ezért?

Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia!

Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor Endre már felépült. Azt -85- hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt, melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek. Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett. Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult oda Pásztor Endréhez:

– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez, nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a »Veszta-szűz«-et, – az -86- asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, – Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben, szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve, túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen…

És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához. Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az asszonytól -87- tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot.

Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel kérdezte:

Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva:

– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb sikkasztásról!

Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt:

VIII.

Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő, lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha.

Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység. A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak -89- a helyeiken és félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles, félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el. Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu, az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának, mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is.

Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához, a melyen a szinészek jönnek ki.

A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék -90- mentek fényt keresni máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg.

A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek, tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba, de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak. -91-

Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába, szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel, melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor, hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon – haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik -92- szomszéd utcza sarkán. Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak: szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes. Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. -93- Kaczagva jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz Anna.

Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után, mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele, elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból, hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba. Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, -94- látni egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül.

Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget, felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele. Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte, hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben.

És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, -95- fiatalsága lázas hevével, erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette, mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré.

És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna alakja, egyszerű, fenséges szépségével. -96- Csak ment, csak ballagott utána, akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá, hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása, szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő egyedül.

És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta, hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az -97- oltásra. A szerelem a szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat, boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan, nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle, véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt -98- az ajkán, bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett gyönyört vele egy érzésből.

Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében. Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe, halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást, csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről, nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme miatt, az édes anyja sirt, a mikor -99- a fia éjjeleken át nem jött haza, hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött.

Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka, hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva. De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot, mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az -100- oxigénje. Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír, dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle, nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már!

Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót, látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, -101- tágra nyitott szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével, hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen:

Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala egykor, most tele volt gyöngédséggel.

Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor, a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon, mintegy szemrehányáskép szólott az asszony:

Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek, meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia elaludt.

Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék. Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan, mig Endre ment, futott az ő lidércze után.

A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden fegyvere -103- neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez, hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó. Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki odaszólott a fiatal poétának:

Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána.

Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván belenézett a szemébe. Gúny -104- és megvetés volt a nézésében. Azután szólott olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja elveit vallja a magáénak.

– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi, Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten, mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé, kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász.

Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék.

– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed! Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz -105- vele. Vagy nem birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya sem tartja fenn szűzen magát!

Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott, kétségbeesve, könyörgőn:

De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik szavából, mint zenekarból a pozaun:

– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon. Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat!

Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik szavával rombolni, zúzni akart volna. -106-

Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a csodálkozás.

– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de ott, ott halok meg én!«

Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt, hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak. -107- Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól:

– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen, megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én, – fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!«

És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben:

IX.

És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig, a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába. S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki, mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott -109- a szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte, egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára, remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon, egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő.

Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal, holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak rajta, – a kiknek -110- szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek, látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte, hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek -111- emberek, a kik látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más, csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki. Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni napról-napra, látták, miként -112- emészti valamelyes titkos betegség, melyet ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta, tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett. Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe, balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve:

Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt, hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel, hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a lelkébe, mámort adva annak, -113- mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt. Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét, mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen.

Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, -114- a melyet nem váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem, mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen, hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul.

És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie, fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő arczbőréről, betegség -115- hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való, mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő, az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben, kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók. S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal, menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes. Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást, bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit ma -116- meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a »Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen, magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve magán.

És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt -117- arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez… Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához. S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben, mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta, hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes, hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, -118- mig törte magát a maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután, kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta, hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé, ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele.

Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör -119- adott hangot, határozottan tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől, megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva. Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága:

És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét, kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog. Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez. Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében, de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület a szivében. Már -120- csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő, mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben, a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott, hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek tartotta Pásztor Endrét, mintsem hogy ki akarta volna elégiteni, boldoggá tenni egy órára, vagy egy éjszakára, opálszinű testének a gyönyörével. Igy hát szólani akart hozzá nyiltan és őszintén: »Ne szeressen engem, a ki a testemnél egyebet nem adhatok, ne pazarolja el én reám a lelkét, a melylyel az enyém soha egybe nem olvadhat.« Ama nagy pillanatok egyike volt ez, a melyben a nő nem hiú. De nem is volt több egy pillanatnál. Az örök asszony hiúsága belékapaszkodott a Pásztor Endre illuzióiba s most már mindenáron meg -121- akarta őrizni azt magának. A hiúság éhesebb a gyomornál, akkor is enni kér, a mikor jóllakott.

Alig hogy kijött a szinpadra, kereste, kutatta, Pásztor Endrét. A világos szinpadról nehéz volt megtalálni az elsötétült nézőtéren. De tudta, hol szokott ülni s megtalálta mindig. S bár messzire voltak egymástól, nem egyszer tűzött össze a szemeik sugára. Mintha csak azért játszott volna, mintha csak azért akart volna lenni vakitóan szép, hogy mindjobban kápráztassa, elbóditsa azt a fiatal poétát, a ki rajongott érte. Ám csak akkor láthatta igazán az elbódulását, a mikor az előadás után kijött a szinházból. Már akarta, hogy ott legyen, hogy várjon reája, s bizonyos aggódás fogta el, ha kilépve a kerepesi-útra, nem vette észre azonnal. S már akarta, hogy jőjjön utána, elmámorosodott lelkével, elbódult fejével. Édes muzsika volt a fülében, a mikor az éjszakán által csendes utczán halkan kongtak utána a Pásztor Endre lépései. Ment lassan, hogy az árnyék ott lehessen egészen a közelében, hogy a lélegzését is hallhassa, kerülő utakat tett, hogy minél tovább lehessen a nyomában. S a mikor végig haladva a belváros utczáin, eljutott végre a lakásához az Erzsébet-térre, a mikor becsöngetett a kapun, fájt neki, hogy ime, megszakad ez a kisérés, hogy ime, vége van a lépések zenéjének. Megfordult, mielőtt belépett volna a kapun. Pásztor Endre ott állott -122- előtte. Olyan volt mint Jézus, szép és szenvedő. Az asszony levette az ő nagy tollas kalapját, mert tudta, hogy szebb, úgy hajadonfőtt, szeliden kétfelé símitott aranyszőke hajával. Nézték egymást közösen egy röpke perczig. Azután az asszony besurrant és Pásztor Endre mintegy fáradtan dőlt oda a zárjába esett kapuhoz. Lecsukott szemhéjai alatt még látta az asszonyt, látta mint az előző pillanatban, a melyben még ott állott előtte. Neki nem tűnt el a kapu mögött, hanem még akkor is előtte látszott lenni, akkor is követte az alakját, a mikor ment vissza a redakczióba. És már nem látott szenvedést többé a Tavasz Anna szemeiben, hogy megfejtést nyert az utolsó gondolat, hogy a nagy munka be lőn fejezve. Az asszony is csupa rajongás volt az alkotás, csupa remény a győzelem iránt. Igen, még csak a győzelem van hátra, az elmaradhatlan, biztos győzelem és akkor nagy és fenséges lesz ő, nagy és fenséges mint Tavasz Anna.

Teljes holdvilág volt odakünn s a gazdag fényből áradt be a szerkesztőség sápadt homályába is. Nyugalmas csend volt az utczán, mig fenn a lázas munka mintegy lihegni látszott. Kinyitotta az egyik ablakot s vékony deszkájú iróasztalát beletolta a fénybe, mely ott világitott az ablak körül, valamely láthatlan villam-lámpa módjára. Azután leült, s hozzáfogott a munkához, melynek láza még csak erősebben szította az izgalmát. Az asztalát, az -123- egész alakját is ezüstszínű fényesség ömlötte körül, mig lehajtott fővel dolgozott s mig látta a fehér papirlapon lebegni a Tavasz Anna alakját. Szép volt és dicsőséges, a mikor csupa fényben, csupa glóriában úgy jelent meg, mint maga az isten. És sohasem volt olyan gyönyöre a látásán, mint ma, a mikor borostyán-ágat látott a kezében, kaczagó örömet a szemében. Érezte, mint fut végig édes érzés a testén, mint lesz maró fájdalommá, a mint belekap a nyakszirtjébe és beletűz az agyába. Mintha ezernyi apró tű kezdené ki a nyakát, mintha ezernyi apró karom vájódnék bele az agy elevenjébe. Azt hitte, hogy megszakad a fájdalmában, mig görcsfutotta kezéből kiejtette a tollat, mig a fehér papirlapról ijedten elillant a Tavasz Anna alakja. Az iróasztalát elrugta magától, görcsös vonaglásban terpeszkedett ki a székén, a karjai mintegy a megdermedésben, ott reszkettek a nyakszirte felett. Szép feje belemélyedt rángatódzó vállai közé, fénylő szemei bárgyúan meredtek ki, az egész arcza eltorzult a hülyeségben.

Mintha minden hangja a szavának égetné a torkát, nyögte kínnal, gyűlölettel:

A munkatársak befutottak mindnyájan. A holdvilág bengáli fényéből meredt rájok az a mindinkább -124- eltorzult rémes arcz, a melyre iszonyat volt még csak pillantani is. Öntözgették vizzel, szaladtak orvosért, hiába volt. Ugy rémlett, mintha az az egész testében megdermedt volna. Csak az ajkai reszkettek, mig ismételte tompán, szakadatlan:

Kétségbeesve szaladt haza a lakására – az anyjához. A klinika sujtó diagnozisa kergette és hajszolta a professzor czinikus nézése. Mintha utána tűzött volna, mintha a tekintete belekaczagta volna a fülébe: »Elpusztulsz a legszörnyebb pusztulással, hogy selyemlágygyá, bársonypuhává lett az agyvelőd!« Még csak az utolsó megerősités volt hátra s csak az kellett még, hogy az anyja szankczionálja a diagnozist. Addig nem hitte, nem akarta hinni, lehetetlennek tartotta. A tulajdon édes anyja gyilkolta volna meg, a tulajdon édes anyja vágta volna az agyvelejébe azt az őrjitő tűszúrást? Nem és ezerszer nem. Őrültnek tartotta a diagnozist, őrültnek a klinika professzorát, a ki »pompás eset«-nek nevezte a baját s ötven tanuló fiatal ember előtt vágta a szemébe:

Utólért minden embert, minden kocsit az utjában. -126- Betörte az ajtót és lelkendező mellel, halotthalványan állott az édes anyja előtt. Minden kétségbeesése belefészkelte magát a torkába s fuldoklani látszott, a mikor szólott dadogva, mintegy az élő testéhez híva tetemre az édes anyját:

Azután, mintha egy csapásra szét akarná zúzni a fejét, ugy verte oda a tenyerét csattogó ütéssel a homlokához:

– Azt mondják, hogy idáig ért a tűd, hogy megtépte az agyvelőm s tépi, szakitja most egyre, mig felbomlik minden a fejemben.

És nézte bámész nézéssel az édes anyját. Látta, mint tántorog, mint esik a falnak, mintha valamely láthatatlan óriási erő taszitaná, mintha reszketne alatta az ő szegényes szobájuk sikálatlan padlaja. Látta, mint dúlja láz a keblét, mint gyújtja ki irtózat a szemét. Látta, mint vonaglik, mint akarna beszélni, védeni magát, tehetlen. Látta, mint torzul el az arcza abban a hebegésben, mely olyan volt, mint a haldoklók halálhörgése. Látta azt a vergődést és látta abban az anyját bűnösnek, önmagát pedig elitéltnek. A szörnyű végnek a tudása minden vérét a fejébe kergette. Marczangoló keserűségben, mintegy az iszony s az irtózatból kiáltott ki:

Valamely benső erő mintha kergette volna az édes anyja felé, hogy megfojtsa, hogy leteperje a földre s hogy a terdeivel verje ki a lelket belőle. De a következő perczben már kiveszett belőle az erő, eltompult volt, leverte a tehetetlenség. Végig vánszorgott a szobán és fáradtan dőlt le a viaszkosvászon kanapéra. Belekapott mind a két kezével a hajába s húzta bele a fürteit a homlokába, a szemébe. Elveszettnek tudta magát s nem érzett egyebet fájdalomnál. Zokogásba fúlt a hangja, mig kérdezte:

Nem tudott felelni. Mintegy minden ízében megmerevülve állott ott a szoba festékmázos falánál, mintha az egész testével oda tapadt volna örökre, elválaszthatlanul. Megüvegesedett szemei kimeredtek az üregeikből, mint valamely olcsó szobormű szemgolyói. Felsötétült előtte a mult, a minden áron való menekvés gondolatával, melyet örökkön lélegző önzése inspirált. Durván belevágott az emlékezésébe a Sági Károly ötletszerű szerelme, az a megtisztulásnak érzett bemocskolás, az a megmenekvésnek tudott megejtés, az a megváltásnak hitt elkárhozás, mely ott játszódott le gyalázatos módon abban a meleg szalonban, a széthányt selyem karosszékek egyikén. És látta magát megdagadt hassal, érezte a »kis szemtelen«-t, a mint kapálódzik benne. Ime, a szoknyájába -128- kapaszkodott a nyomor és huzta ki a Lipótvárosból be a Terézváros kellő közepébe, Roth asszonysághoz, a ki okos asszony létére nagyon jól el tudja simitani azt a daganatot, mely alatt mind ijesztőbben fenyegetődzött az új élet. És látta magát a falhoz támasztott remegő testtel, felhajtott szoknyával, meztelen tagokkal és látta Rothnét, az okos asszonyt, a műszerével közeledni feléje. Mintha hallotta volna a saját szavát, a mint kérdi irtózattal, fázva a lelkében, a testében: »Agyon akarja szúrni?« És érezte újból azt a famózus szúrást, a mely mintha átszármazott volna a gyermekére és ott ragadt volna a nyakszirtjén. Tehát szúrás volt s nem anyajegy? De mégis anyajegy, igazi anyajegy, meg lehetett belőle ismerni teljességgel az anyát. Régi, meggyilkolt sejtelmei, ime most megelevenültek mind, utálatos, undoritó megelevenüléssel, mint a mikor peték halmazából poloskák ezrei kelnek életre. S ebben a gyalázatban, ebben a piszokban látta elférgesülni a megváltást, a melynek reményével hizlalta magát az egész életén keresztül. Megváltást remélt a gyermekétől, attól, a kit el akart hajtani, el akart pusztitani s a ki ime elpusztult. Hát beteljesült az óhajtása, csakhogy huszonkét esztendővel később. De mennyire változtat az idő! Akkor, ha elbirja a fájdalmat addig, a meddig a tű belevágódik mélyen, megtéve, mit tennie kell, -129- elpusztul a »kis szemtelen«, a nélkül, hogy megmoczczanna. Ma már jajveszékel, kétszeresen, mintha azért a Rothnénál való hallgatásért is ki akarná sivitani magát. Szörnyűséges volt hallgatnia azt a fuldokló sirást, a melynek panaszlásában mintha benn lett volna a férfi mély hangjával, a csecsemő sipongó megcsuklása. És csak beszélt ma, keserű hangon, a miért akkor nem tudott beszélni, a miért csak ma képes a védelemre, a mikor ez életben már meg nem másitható itélet mondatott ki felette. Mintha az egész testét görcs ejtette volna meg, rángatódzott azon a viaszkosvászon pamlagon, hullámzani látszó testtel, ide-oda vonszolva magát. Érdekes fejét vad kétségbeesésben szorongatta a két tenyere között, mintha a kezének forró hevével meg akarta volna menteni, meg akarta volna gyógyitani elborult, beteg agyát. Nem nézett már az anyja felé, csak a szavait küldötte utána.

És mintegy hirtelen bősz dühhé vált a kétségbeesése. Megértette, felfogta, mennyire szörnyűséges a helyzete, mennyire megmásithatlan az elkárhozása. Veszett állat veszedelmes nézése ült ki mind a két szemében, mig belebámult abba a rengeteg perspektivába, mely zordul, ridegen bontakozott ki előtte, sötétnél sötétebb, feketénél feketébb szineivel S valósággal őrjöngött, mig a legteljesebb brutalitással -130- vágott bele a lelkébe, a fejébe menthetlen elpusztulásának, kikerülhetlen felbomlásának szilárd tudata. Ugy rémlett, mintha ökölbe szoritott kezével élet-halál küzdelmet venne fel láthatlan ellenével szemben, ugy volt, mintha a fényes ész gyürkőznék a megférgesedett agyvelővel, a józanság birkóznék az elbárgyulással. És védekezett a hangjával is:

– Nem, nem akarok meghalni, nem akarok elpusztulni! Hiszen nem is éltem még, hiszen még eddig nem is volt örömöm. Látom a gyermekéveim, az ifjuságom, mintha itt volnának a szemeim előtt; gyermekévek: koldulás, ifjukor: nyomoruság! Élni akarok, élni, nagygyá lenni, elérni czélt, elérni eszményt. Költő vagyok, s oly sok minden van még bennem, mit el nem mondhattam idáig. Igazságos isten, ki parancsolod, hogy léted elhigyjék, ki kultuszt csináltál magadnak a földön, ki tömjénezteted magad, mutasd meg hát, hogy élsz, hogy létezel! Kelljen sinlődnöm még nagyobb nyomorban, küzdenem kínosabb hajszába még, de ne kelljen elsötétülnie az agyamnak, a mikor a világosság után vágytam örökkön.

A sorsának frivol iróniája volt, hogy most látott józanul, most, a mikor elborult az agyvelejében. Most szűrt tisztára mindent, most vált ki előtte könyörtelen valójában ennek az életnek minden nyomorúsága, most, a mikor azt mondták -131- róla, hogy beteg az elméjében. Látta a kétségbeesett harczot, melyet az elnyomottak viselnek a hatalmasok ellen, az éhes küzködést a kenyér után és érezte, miként lehetetlen egy perczre, egy pillanatra is boldoggá lenni ezen a földön, miként lehetetlen eléggé bűnhödni azért a születésért, mely mintha a legelső és legnagyobb bűne volna az embernek. A düh pillanatában gyűlölte és ruhába bujt állatoknak látta az embereket, a kik közé bomló agyával és bomló testével csak mindjobban visszaesett akkor, a mikor az életet reklamálta meg magának. Ott látta magát is a mindenség tespedő nyomorában, czéltalan, muló siker, gyarló érdek után hajhászva az emberek millióit, letaposva, legyűrve a hajszában minden alkalmatlankodót, könyörtelen, lelketlenül. És most látta csak, hogy esztelen, beteg idealizmusa, mely a munka szennyében csak azért haldokolt, hogy annál nagyobb erővel támadjon fel később, mily óriási tévedéssé tette az életet. Mig azzal az imádott asszonynyal és a szerelmük édességével akarta enyhiteni a fájdalmát, érezte, mennyire csak koldusa volt a szerelmének, koldus a szerelemben is, mint minden egyébben az egész életén keresztül. Megdöbbent, mig új érzései kaczagva csúfolták ki a régieket, csalásnak bélyegezve a vallását. Csak most tudta, mennyire nem birta a szerelmesét, mennyire nem meritett belőle gyönyört -132- egy futó pillanatra sem, bár ugy érezte, hogy övé az asszony, a ki pedig a szeretőihez tartozott. És csak gyarapodott a fájdalomban, a miért ez egész életen keresztül csalta magát, a miért fényt és glóriát vélt maga körül, a mikor abból egy sugárkát sem lesett el, a miért átszelleműltnek hitte magát abban a szerelemben, mely az életének nyomora volt, megdicsőültnek azzal az asszonynyal való egyesülésben, a mikor még csak meg sem érintette soha. És zokogott újból, a mikor mind jobban, mind igazabban érezte, hogy elpazarolta az érzéseit, kirabolta a lelkét.

És a mikor minden megmaradt erejével rémséges végzete ellen akart küzdeni, már a harcz elején csüggött el. Nincs hatalom ezen a földön, mely új agyvelőt teremtsen a fejében, nincs szentelt viz, mely kimossa, nincs karbol, mely desinficziálja. Súlyos kődarab módjára nehezedett lelkére a tehetetlenség, kigúnyolva, kikaczagva minden fellobanását, minden dühét. És ime a csendes megnyugvás követte a tomboló vihart. Már resignált, mig vérbe futott szemeit s könytől nedves arczát száritgatta. Az anyja ott feküdt előtte, simogatta a homlokát, majd csókolta a lábait. Már nem gondolt a megváltásra, már nem törődött magával, csak a fiát akarta volna megmenteni. S hogy más módot nem tudott, a szavaival igyekezett megtartani magának. Remegő hangon -133- tagadott mindent, tagadott vadul, kétségbeesetten, meggyőzőn, mint a hogy csak a nők tudnak tagadni. Azután minden gyöngédségét fektette bele a hangjába s szólott szépen, meginditón:

– Képzelődés az egész, lelkem, fiam, nem lesz semmi bajod, ápollak majd, őrködöm feletted…

Pásztor Endre belevágott a szavába. Az ő nagy, megbocsájtani tudó lelkéből szólott:

– Ne mondd tovább – nekem végem van. Ápolsz, adsz majd enni, inni, a mikor huszonkét esztendős csecsemővé leszek? Tanitsz majd beszélni, irni, olvasni újra, megmosdatol és megfésűlöd szépen a hajam, ugy-e bár? Ne beszéljünk róla, csak imádkozzunk mind a ketten, te is, én is azért, hogy minél rövidebb ideig tartson. Ne a hosszú életemért, hanem a gyors halálomért imádkozz, ha szeretsz. Én, teljességgel el vagyok itélve, csak azért kell élnem még, hogy az itéletet végre lehessen hajtani rajtam, csak azért kell életben maradnom, hogy az életet elvehessék tőlem.

Magdolna fuldoklott és fuldoklott vele az a boldogtalan gyermek is, mig temette magát, mig elveszettnek érzett s tudott mindent. Azután szólott ismét, maga elé meredt szemekkel, mintegy önmagának beszélve, szomorúan, lemondóan:

– Egy eszmém volt, szeretni, forró, örök szerelemmel, nagygyá, fenségessé lenni abban. Most -134- már tudom, hogy sohasem fogom elérni. Borzasztó, kínos lemondás! Se jobbra, se balra, se vissza nincsen út immár. Hát csak előre, egyre-egyre előre… Minden nap, minden órában egy árnyalattal sötétebb lesz a lelkem. Mindenben, mindenben csalódtam. És semmi keresni valóm nincs.

Visszahanyatlott s összegubbaszkodva huzódott meg az ő szegényes pamlaguk sarkába. Ugy volt ott órákon által, nem látva az előtte térdelő édes anyját, nem hallva összefüggéstelen beszédjét. Azután mintegy összeszedve magát, felkelt s ment nyugalmat keresni a redakczióba az emberei, a pajtásai közé, oda, a hol az már rég ideje elveszett. Magdolna nem akarta elbocsájtani. Mind a tiz körmével bele csimpaszkodott a fia kabátjába s Endre a piszkos padlón vonszolta maga után az anyja piszkos testét. Gyönge kabátja kiszakadt s ugy tetszett e perczben, mintha az a rongydarab, a mely a Magdolna kezében maradt, volna minden emléke az anyának a fia után. Kibomlott, szép szőke hajával, mely mintha gyönge testének minden erejét szivná fel magába, hentergett a földön, mig Endre oda szólott neki, már csak a küszöbről:

– Ugy lehet, hogy mi ez életben már nem látjuk egymást többé. Még egyszer jőjjön rám… s jöhet minden perczben. Nekem végem akkor – meghaltam. Igy hát, isten veled! -135-

Ime, ez volt a kiengesztelődés, a melynek vallásos ünnepiességét csak a Magdolna keserves jajveszekelése zavarta. Hason fekve, majd a karjaira támaszkodva, nyitott szájjal, kidagadt orrczimpákkal, irtózatos félelemtől telt szemekkel meredt rá a fiára, a ki onnan a küszöbről mondotta el az utolsó szavait az anyjának. És a mikor távozni látta, ugy rémlett, mintha megőrült volna abban a sikolyban, a melyet küldött utána bucsúzásul. Mint kikerülhetlen vész előtt a gőzmozdony füttye, kiáltott ez a sikoltás, a rémséges véget jelentve. Pásztor Endre megállott az ajtóban s nézte, mint zuhan vissza az a felemelkedett test a szoba sikálatlan padlajára, kimerülten, elaléltan a fájdalomban. A keze reszketett az ajtó kilincsén, valamely titkos ösztön taszitotta az anyja vonagló teste felé. Sirni akart volna, de nem tudott már. Kiszáradt a torkában, kiszáradt a lelkében. Legyűrte az ösztönét, bár minden izma, minden porczikája ugy érezte, hogy ehez a gyilkos asszonyhoz tartozik. S még sem akarta látni, miként hánykolódik, porosan, megszakadt ruhában, lyukas czipőben ott a földön. Ment, sietett el. Besompolygott a redakczióba, alig vették észre. A munkatársak mind oda künn voltak az első szobában, néhányan a pamlagon, néhányan Kármán iróasztala körül. Vígan, élénken folyt a kaszinózás, hogy a kiadó nem volt benn a városban, hanem künn mulatott a családjánál a -136- zugligetben. Pós Ákos volt fenn a redakczióban s érdekes részleteket beszélt el egy csődbe jutott kormánypárti képviselőről, a ki az ellenzékiekhez fordult pénzsegélyért. Kaczagtak s azt mondották, hogy nincs pártkülönbség akkor, a mikor az embernek pénzre van szüksége. Hát beszéltek a pénzről s mindjobban belemelegedve valósággal dühbe jöttek. Rajongtak a pénzért mindannyian és mégis gyűlölték, mert nem birtak vele. Halmos, a redakczió pesszimista ujságirója, a ki azt hiresztelte magáról, hogy csak a lustasága miatt nem lőtte főbe magát eddig, fanyar hangon vágott bele a vitába:

– Mi értéke van a pénznek, ha az ember nem kaphatja meg érte azt, a mit kiván?

A sorosok más véleményen voltak. A pénzről szólva, sovár kifejezésűvé változott az arczuk. Az volt az istenük, az oltáruk, az előtt rogytak le vallásos áhitattal, imádkozón. Az életnek is csak azért volt értéke előttük, mert sorokat és pénzt lehetett szerezni benne. Minden czéljuk, minden ambicziójuk csak a pénz felé tört, abban volt meg a poézisük, a művészetük. Az öt- és tizforintosok felirása, törvényczitátuma volt a legszebb költemény, a legerőteljesebb széppróza előttük; az öt- és tizforintosok viznyomású képei voltak a legdrágább, legklasszikusabb festmények, a hatosok csengése a legtündéribb zene előttük. Csak pénz, pénz kellett nekik s az övék volt a világ. -137-

– A föld legszebb asszonya az enyém, ha pénzem van! – kiáltott lelkesülten az egyik soros.

A társai mosolyogtak. Ma jó napjuk volt, mert két irodafőnök, négy pénztárnok és egy miniszteri számtiszt sikkasztott, azonkivül meggyilkoltak egy öreg urat a kigyó-utczában, a népszinházban tűz volt, a melyről czikkükben azt jegyezték meg, hogy majdnem végzetessé vált. Hanem azért mégis haragudtak arra a fiatal emberre, a ki mint a »titkolódzók« egyike, azt jött fel kérni a redakczióba, hogy a nővérének egy huszártiszttel való szökését ne tegyék bele az ujságba. Hivatkozott a család renomméjára, mig az egyik soros neheztelő hangon vágott közbe:

Kármán, a segédszerkesztő, ezuttal is jószivű volt, mint rendesen. Megigérte, hogy a »Hirek Kürtje« hallgatni fog az esetről.

– Pedig ez ugyancsak nem menti meg a leányt s nem sokat változtat a dolgon – jegyezte meg szomorúságot tettetve, Pós Ákos.

A sorosok hála- és örömtelt pillantással adóztak a képviselő szavaiért. S ez, gyönge sóhajtással hozzátette még:

Azután a papokról beszélt ismét. Elmondta, -138- hogy a karasztói plébános azt a fiatal leányt, a ki gyónáskor töredelmesen bevallja a bűneit, bűnbánósága jutalmául meghivja ebédre magához. A pesszimista ujságiró nem állhatta meg megjegyzés nélkül:

– Nyomorúságos? Kitünőek ezek az ebédek, – s azután desszert is szokott lenni utánok.

Érveltek ellene mindannyian. Pós Ákos azt mondta, hogy csak a piros-pozsgás parasztleány ér valamit, Kármán panaszkodott, hogy fővárosi embernek csak ezekből a beteg, utczai leányokból jut, a kik rouée-k egytől-egyig, különben pedig olyanok, mint a köpőládák. A pesszimista engedett, csak azt jegyezvén meg, hogy teljességgel mindegy, akár ez, akár az, a mikor gyönyört egyikük sem nyujt.

– Hát a húsukban nincs különbség? – kérdezte mintegy lelkendezve a szerkesztőség egyik fiatal tagja, ki egész testében remegett, a mikor a nőkről beszéltek s a ki minden pénzét rájok -139- költötte. Halmos csak néhány másodpercz multán válaszolt, akkor is vontatva:

A többiek meg akarták győzni, de hiába. A sorosok hallgattak; ők a cselédleányokkal is megelégedtek. Csak az egyiknek, egy apró szemű, alacsony fiatal embernek, ki a föld legszebb asszonyát áhitozta az előbb, volt e téren magasabb ambicziója. Derűs fény látszott végig ömleni kávészin arczát, kis szemei csillogtak, mig szólott, kigyúlva a hangjában:

Pós Ákos kötelességének tartotta megtériteni a balgát. A Kármán praktikus szelleme is beleszólt:

Ellenben a szerkesztőség egy másik munkatársa tapsolt az örömében. Felugrott a kanapéról és vállon ütötte a ballerinákért rajongó sorost.

Még nagyobb lett az öröme. Ragyogó arczczal szólott, önérzet volt mindegyik szava: -140-

– Ime egy élő bizonyitéka az én theoriámnak! Husz éves és szerelmes a ballerinákba.

– A fiatal ember, kéthónapos korában, a nőnek csak a keble iránt érez evidenter fogékonyságot, romlott izléssel csak a puha emlőkért rajongva. Ez az első epocha. A második epochában blazirttá lesz a fiatal ember, mig tizenhárom éves korával új epocha nyilik meg. Ez a legszebb és legköltőibb minden epocha között, a miért ebben fakad a szerelem. A tizenhárom éves fiatal ember magányban, elhagyottan áldoz a szerelemnek, szerelmesei csupán képzeletében élnek, mig a megvalósulás boldog jövőjéről álmodozik. A boldog jövő a negyedik epocha, a melybe tizenhatodik évével lép a fiatal ember. Szerelme tárgyát kizárólag idős asszonyok képezik, két hosszú esztendeig. Az ötödik epochában a tizennyolczadik esztendőtől egészen a huszonegyedikig – ime ballerinákat és szinésznőket imád az ember. A hatodik epochában párosul rendszerint az ész a szerelemmel, az ember a szűzekért és a hozományért rajong, tüzesen, szenvedélylyel. A hetedik epocha – hét, ez szerencsétlen szám – a legszomorúbb, mert reakczionárius. Az ember csak önmaga iránt érez szerelmet és teljességgel boldog, ha nem tud egyebet – csak járni. -141-

Komoly filozofus módjára beszélt s nézte, kereste a hatást. De nem akadt senki, a ki a léhaságát meggratulálta volna. Csak Halmos, örvendve, hogy van mit kétségbevonnia, szólott, végig nyujtózkodva a pamlagon, a melyen egyedül maradt:

A többiek igazat adtak a pesszimistának. A theoria meg volt döntve, a theoretikus megczáfolva. Boszankodott s védte a thezisei igazságát. De hogy Halmos nem engedett, ő sem hagyta annyiban és irónikus mosolylyal vágott oda neki:

Ezzel aztán komoly húr lett megpengetve. Halmos beszélt az ő gyermekéveiről, az ifjuságáról. Ugy nőtt fel, mint az útszéli dudva, árvaságban, elhagyatva. Nem látott még szépet ezen a világon s ha az általában létezik is, ő neki nincs érzéke iránta. Előtte csak szenny, piszok és nyomor volt és van mindig, nem ismer mást, csak fájdalmat, az öröm, a szerencse alvás közben éri. Az érzékeiben eltompult, a lelke sivár, neki nem volt sem első, sem hetedik epochája. Neki csak küzdelmei voltak, abba veszett bele minden ereje, abban pusztult el a lelke. Tanult, magolt éjszakákon által s most látja, érzi, mennyire haszontalanul lopta az idejét. Minek tudással tömni meg azt a fejet, a melyet ha nem is golyó, de egy tégladarab -142- fog szétlocscsantani előbb-utóbb. A Lipót-körúton lakott és a hosszú út mentén valóságos lázzal épitkeztek. Ott járt mindig a gerendás emelvények és ágaskodó épületek alatt s azt mondta, hogy valamelyik lezuhanó tégladarab a fejéből fog épületes dolgot csinálni.

Pós Ákos fel és alá járt a teremben. Igazat adott Halmosnak annyiban, a mennyiben azokat az örökös épitkezéseket maga is brutálisnak és veszedelmesnek találta. Azután oda ment a segédszerkesztőhöz, barátságosan átkarolta s belenézve az arczába, mosolyogva szólott:

Hozott czikket magával és jónak látta a bizalmaskodást a megjelenés okából.

Kármán fáradtan emelte meg a vállait. Még a fülében voltak a Halmos resignáló szavai és nagyon sokban egyetértett azokkal. Halkan sóhajtva, mondotta:

– A mi telkünk a temetőben van. Mi nem fölfelé, hanem lefelé épitkezünk, – nekünk elég a pincze is, csak csendes legyen.

Amaz emberek közé tartozott, a kik csak nagyon ritkán beszélnek a halálról, de elég intelligensek gondolni arra.

Hát Pós Ákos ugy látta, hogy a czikke megjelenésének nem igen kedvez a hangulat. El akarta -143- ütni a memento brusque tolakodását és vidáman jegyezte meg:

– Lárifári, sohse halunk meg! Előbb nekem miniszterré, magának képviselővé kell lenni.

– A csontvázak parlamentjében! – vágott közbe Halmos, tompa egykedvűséggel.

Halmos elgondolkozott. Nem tudta, mit kell válaszolnia, hogy pesszimizmusához konzekvens maradjon.

– De sztrájkolnak ám. Szörnyű sztrájk! Mi élők iszszuk meg a levét. Mig megkapták a napdíjaikat, csak egy törvényt hozhattak, azt is az élők felett. S az ő törvényük hazafias tendencziája az, hogy mindannyiunknak le kell jönnünk hozzájuk, akarva, nem akarva, az ő parlamentükbe, az ő országukba karzati közönségnek, választóknak és képviselőjelölteknek. Mert hogy napdíjat nem kapnak, nem tanácskoznak s igy nem változtathatják meg ezt a képtelen és kellemetlen törvényt. Pedig megmásitanák, mert már nagyon sokan vannak, választók is, karzati közönség is alig férnek el odalenn. És a mellett nekünk élőknek kell folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy azt magunknak bővitjük ki. -144-

– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél.

Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos előtt:

Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből. A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé.

– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok s mint teszi különösen az »Új Magyarország«. -145-

Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja.

Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a humanizmussal.

De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta:

És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána kiáltott:

Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette:

Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők jókedvű kaczagása hallatszott fel. -146- Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is, fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a mikor végre megszünt a zaj.

Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára, kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek maradtak ott, mig benépesült -147- a nyomda, mig megtelt az expediczió helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem tehette.

Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja, balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen dolgot produkálnak mind a kettőben; -148- azok, a kik különbek, a kik nagy eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette:

A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon:

Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón:

– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat, vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat!

Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál -149- fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára összezsugorodnak.

– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő, nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok; Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő! -150-

Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó mondatát:

– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik a foguk!

– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé mondogatta:

– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása. Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros fotográfusainak. Én nem teszem többé!

Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban kérdezték egyszerre:

A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal:

– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok! -151-

Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána szólott:

E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták. Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások, egy-egy pusztai gyilkosság, -152- vagy legjobb esetben valamelyik vidéki városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!« Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából, szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére, egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni. Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében. Végül könyörgött, hogy -153- szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve.

Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek, megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott, hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte:

Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi munkatársak czigaretteztek és beszélgettek.

Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek, hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját, melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben nagyon is különbözik attól.

A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem fakadt, mig ismételgette:

– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa gyilkosság, csupa bűntett.

Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó, meg nem állotta megjegyzés nélkül: -155-

Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe, minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült, fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval:

– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a csillagzat.

Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna, négy fal között:

Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez utóbbi odaszólott a társának:

És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál.

Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő nézéssel jegyezte meg:

Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele igazságáról:

– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. -157- Ő, a tudatlan, szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett.

– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól való.

A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába. Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte:

Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a kérdésére:

Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve kiáltott fel:

– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az epocháimból!

– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben…

A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét tudassa a theoretikussal. -158- De eddig nem vitte rá a lélek és csak most tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette.

A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy jókedvűen kérdezte:

– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is kell ember.

– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a szigorlatokat!

A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe s majdnem a fülébe súgta:

Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora lett. Azt mondta róla, -159- hogy genie, az életnek igaz genieje, mely vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek ezen a világon.

Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier, mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában.

Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti. Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni. Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak, látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat.

Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó. Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta. Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról, -160- melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait, melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják: »Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony: »Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol: »Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!«

És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt komoly, mig maga elé mondogatta:

Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a szalonjába. -161-

– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében.

A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ« poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha teljességgel berekedt volna, hirdette:

És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő lusta hangján szólott:

Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit, mintha ő is meg akart volna halni.

– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a -162- természet ellen, mely barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért, hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki, minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani.

Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta magának:

– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint mindannyiok.

Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla.

Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az utolsó szobába, hol -163- egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése. Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos, hogy Márja János föltámad odáig.

S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók. Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta. Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát. Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött, hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen. Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap – valamilyen -164- egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának vége, még a szüleihez sem mer hazamenni.

– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár gaz!

Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája, iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban, lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely -165- jonglirozik a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét, minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá, hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták, hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A változásnak, az újászületésnek nagy -166- napja lesz ez, mint volt az, a mikor először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért.

A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola, bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette, hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást, a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül, agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja, semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének:

És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál.

És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába:

Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása váltotta fel egymást.

A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a katonaság után. -168-

Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a metteurnek:

– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk. Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk!

Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha hitta volna az embert magához.

Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn. Hirtelen odavágódott a gép -169- szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül. A rendőrség mondta volt a fülébe:

– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen.

XI.

Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén. Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz teljességgel elrothadva. -171-

Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki, mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban. Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon – mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely, mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét, hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb, melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert valamelyik képviselő beszámolóbeszédet -172- tartott. S a miért az egész parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt, hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt, hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból. Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is. Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan, majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát. -173-

És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge. Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek, még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában. Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye, az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna. Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki:

Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához. Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre -174- talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik, elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép. Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel. »Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress, szeress!« – lihegte már az asszony.

Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból, az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik szeretnek. -175-

És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal mellett, mintha oda ragadt volna.

Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik, ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték. Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény. És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka -176- ért véget és a gyűlölt munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét, addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel, egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel, mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett -177- kenyér a redakczió iróasztalához vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének, melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve: közönség.

S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít, ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak, csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát -178- ember, kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát, bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget, azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték.

És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak, mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető -179- zörgéssel kisérnék a rotácziós masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva, de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos, nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán urnak.

Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok, fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… -180- hát nem történt semmi, nyomják az ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre fokozta a gép gyorsaságát.

És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy lap, ismét egy nap!

A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze, nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is. Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység, talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be.

Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az arcza, mert reggeli napfény -181- ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot. Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét ölelgetné. Aztán mondja:

Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun, megáll az -182- utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a »Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott magával.

VIHAR.

Tutajos volt a Dunán s teljességgel a tradiczió embere. Az apja vezette a vizi mohhal benőtt tutaj végébe s kezébe adta a kormánylapát rudját.

A tutajosok nyelvén volt mondva s a fiatal Kollár megértette. Hát a kormányrudat nem birta kiütni megkérgesült markából sem a pénz, sem a viharverte hullám. A gőzhajózási társaság csalogatta. Meg akarták ölni ezt a hatalmas tutajost, kinek negyven usztatója reszketett a Dunán. De csak nem ment se kormányosnak, se kapitánynak. Tudta, hogy a tutajosok arany-korának erősen hanyatlik a napja, látta, mint éri utól pocsolyás gerendáit az uszályhajó, hallotta, mint zakatol mellette a gőzhajtotta kerék. De az elkerülhetlen bukás daczára sem engedett s mig lelke mélyéből gyűlölte a gőzpára vak, buta erejét, csak azt mondta a fiának, a mit neki az édesapja: -184-

Cserepet akart usztatni a Dunán s ehhez kellett Márton Mihály, meg a felesége.

Szürke hajnal feküdt a homokszinű vizen, a mikor kiment a partra. Ott állott meg a járműve szélén, bámuló arczczal a nyilt Dunának. Ringott vele a tutaj, mint egykor gyermekkel a bölcső. Ringott, mind jobban, mind bolondabbul, minél közelebb ért a nagy uszályhajó a tutajhoz. Már ott haladt el a közelében. Hát a vén kormányos nézte az óriási terhét, melynek a gyenge tutaj a negyedét sem birná el. Mélységes gyűlölsége gátat szeretett volna vetni a nagy lapátos kerék okozta hullámoknak, melyek lomha torlódással, de annál biztosabban közeledtek a saját gerendái felé. Féktelen szilajsággal tánczoltatták a tutajt, ellepték vizzel és megnedvezték a kormányos ruháját.

A vén Kollár nem birta tovább. Dühbe jött és káromkodott – magának. Hát az ingó tutaj, hű tutaja ledobta magáról. A viz volt mindig az eleme. Az tartotta fenn, s az volt a mi megölte. Véletlenül a tutaj alá került s a gerendák között csakhamar piros színű lett a viz. Parti halászok egy-egy perczre látták még a vén kormányost, a mint a holttestet felszinre verte az ár. De kifogni már nem birták. Végkép eltünt s mintha a Duna fenekére került volna. -185-

Nyugodtan, minden szó, minden hang nélkül fogadta az ifju Kollár az édes apja halála hirét. Aztán maga is ott járkált a tutaj szélén. Kereste a helyet, a honnan a vén kormányos lefordult. Ugy volt, hogy megtalálta. Hát durva késével, keresztet vágott bele abba a legutolsó gerendába. Ez volt a gyászszertartás utána. A hirt mondó halász, Márton Mihály a napszámos, a fiatal hajógazdát nézték. Még mindég ott volt a tutaja szélén, a beláthatlan vizmezőn merengve. Fájdalom markolt bele a lelkébe, látni akarta még egyszer az édesapját. S a miért nem akart felszinre kerülni, hát káromkodott csak ép ugy, mint a vén kormányos.

A Márton Mihály felesége sirt s ez volt az egyedüli bánatos hang a tutajon. Karcsu testével oda dőlt a kormány rudjához, durva kötényébe rejtette az arczát. Azután ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Szerette az öreg Kollárt, mert az is szerette az asszonyt. Fiatal leány korában került a tutajra s ott volt mindég, valahányszor útra készültek. Őt fizették a legjobban. Hát jól megvolt a tutajon. Meleg nyári északákon csupa holdfényben utaztak. Az asszony egy hajósdalt énekelt. A vén durva Kollár megszelidült erre. Hallgatta a nótát lehajtott fejjel, némán. Minden szó, minden hang drága volt neki, a miért a multat beszélte, a mikor még csak tutaj volt a Dunán. -186- Később férjhez adta a leányt s várta az első gyermeket. A keresztapja vágyott lenni, kormányossá akarta nevelni. De Márton Mihályné nem fogamzott. Az öreg Kollár azt mondta, hogy rossz asszony és elkergette a hajóról. Ma aztán visszafogadta. Hát Márton Mihályné azt mondta magának, hogy bajt hozott a tutajra. Köny volt kreolszin arczán, fekete szemeiben, a mikor oda fordult az új kormányoshoz:

Erre az volt a válasz, hogy fel kell oldani a köteleket. Az új kormányos menekülni akart onnan, hol a régi veszett el.

A cserepes tutaj lomhán indult utnak. Kollár, puha kalapját mélyen a szemébe huzta s megragadta a kormányrudat. Neki szeretett volna menni minden csolnaknak, minden hajónak, mely az utjában elébe került. De aztán a hűvös vizi levegő kijózanitotta. Uszott a tutajával szép lassan lefelé a Dunán. Márton Mihálynak dolga sem akadt. Hát ment aludni a tutaj sátrába, mig a felesége néhány rongyot mosott menetközben. Mikor készen volt a mosással és a rongyok meg is száradtak már, az ifjú kormányos oda került mellé. Hirtelen átkarolta s megcsókolta az asszonyt. Márton Mihályné szabadkozott, de nem hítta a férjét. Hadd aludjék szegény. Hát aludt, de -187- nem soká. Mert szél kapott bele a sátor vitorlavásznába. Kollár sietett a kormány rudjához; erős karja volt az asszonynak, hát segitett neki.

Ezuttal nem volt idő a szeretkezésre. A szél mintha egy pillanat alatt nyert volna az erőből, egyszerre óriássá nőtt. Ugy rémlett, mintha égig nyúló porfelhőben a part felől jönne. Nyugtalan, lázas sietséggel kapaszkodott egyik hullám a másikra, utol akarták érni egymást. Ezenközben leszakadt az éjszaka, hangot kapott a szél s zúgott, sipongott, sivitott rikácsolva mint egy elromlott óriási klarinét. A tutaj forgó-mécsese kialudt s fenn is a gyászsötét égboltozaton s lenn is a fekete viztömegen, perczről-perczre mind szélesebben terpeszkedett a sötétség. Féktelen szilajsággal, mintha lélek bujt vón’ belé, tánczolt a tutaj, gerendái nyekkenve torlódtak egymáshoz, a cserepek csiripeltek, mint az éhes verebek, mig az ég s a viz és a láthatlanba borult partok között, mintha az éjszaka megdermedt feketeségét kergette volna a szél vihogva, kaczagón. Egy-egy éjjeli uszályos kétségbeesett füttye, élesen kivált ennek a viharos éjszakának a lármájából s ugy tetszett, hogy sikitó hangja meg akarja rémiteni a szelet s hullámokat. Az uszályos pedig, az ő hunyorgató olajos lámpáival, csak ugy hajlott, mint a tutaj. Mert valósággal farsang volt a Dunán; tánczolt a hajó, a kisérő csónak, a tutaj, tánczoltak -188- az emberek s muzsikált a szél, a hullámok csobogása, a hajólámpák zizegése, a lánczok csörgése, a tutajszálfák nyekkenése, a kormányrúd nyikorgása.

Márton Mihály a sátort őrizte, hogy el ne vigye a szél. A felesége meg a kormányos ott állottak a kormányrudba fogódzva. A vihar végtelen szenvedélye bennük is szenvedélyt teremtett. A kormányosnak kifeszült a melle, mig vágyra hangolta a körülötte orditó sötétség, mig daczolva a kapaszkodó viztömeggel tombolt benne az erő, mig az éktelen zsivaj kergette a vérét a fejébe. Tetszett neki a vihar, kaczagni szeretett volna, mig mellette lihegett az asszony.

Az emlője versenyt hullámzott a vizzel s valósággal verte a kormányos mellét, a mint oda szorult hozzá, a mint a karjait a nyakába fűzte. Ugy ringottak a gyönyörben az egész éjszakán keresztül. A hangjokat széttépte a szél, az alakjukat a láthatlan szinével festette a sötétség. Márton Mihály csak pirkadáskor látta őket. A felesége megszáradt rongyain voltak lerogyva mindaketten. Mintha csak azért mosta volna ki az asszony, hogy tisztán kerüljön alájok.

Hát eltorzult az arcza, mig rájok meredt, mig nagy száját kitátotta, mintha fel akarná falni mind a kettőt. Vér szaladt a szemébe, az agyába, ugy érezte, mintha részeg volna. És nem tudott eljutni -189- a közelükbe. Alatta ringott a tutaj, ugy volt, hogy elbotlik minden pillanatban. Mint megsebzett fenevad, orditani szeretett volna, de megrekedt, a hangja belefult a torkába. Márton Eszter és a kormányos csak aludtak tovább. Az éjszaka viharját pihenték ki mind a ketten. Hát ugy tudta, hogy jobb is igy… alszanak és csak aludni fognak továbbra is. Mosolygott a kajánságtól, nagy fejének nem is volt emberi formája többé, mig sompolygott be a tutaj sátrába. Keresett, kutatott odabenn, óvatos volt, nehogy zajt okozzon s azok felébredjenek odakünn. A drága szerszámot megtalálta végre. Fürész volt. Hát reszketett az örömtől, ugy tudva, hogy vége lesz mindennek. Ilyen hajótörés nem volt még a Dunán. A szürke vizen, a néptelen sivár partok között, a reménytelen láthatárral szemben és a borongós ég alatt lészen meg a nagyszerű halál. Gyors, de mégis csendes kézzel, miként fogja elnyesni a tutaj gyékényköteleit, miként fog menni mindenik gerenda külön-külön a Dunának. És miként lészen csodálatos a felesége meg a kormányos őrült vergődése, megvadult birkózása az elpusztulással, miként rémesen kaczagtató, ha majd az örvényben együtt tekergenek. Arra nem gondolt, hogy ott csak ő is együtt lesz velök.

Hát kúszott négykézláb a középső gerenda felé. Ha ez a többitől elválik, ugy Márton Eszter és -190- Kollár János is elváltak. S csak azt várta még, hogy az ár a Duna közepére vesse a tutajt. Oda értek, a honnan nincs menekvés. Ugy hát még egyszer megbámulta a láthatárt keletről nyugatnak, északról délnek, vajjon nem merül-e föl hajó. Csendes világ volt a Dunán, a szürke táj is szunnyadt körülötte. A munka jól esett neki. Fürésze alatt pattogott a gyékény, Kollár János és a szeretője csak szuszogtak gondtalan tovább.

Aztán a munka nem haladt ugy, a mint óhajtotta volna. Tompa volt a fürész, a gyékény pedig erős. Lázas sietség kergette a karját, a mikor látta, hogy nem ér czélt, a mikor félt, hogy felébrednek még mosakodás előtt. A szerszáma meggörbült a kezében, lassan-lassan vesztett az erőből. Hát kést ragadt. Előbb a kormányos – aztán az asszony. Annak a kreolszin-arczú, fekete szemű vászoncselédnek is átmetszi a torkát. És itt ért véget az ereje. Mert mig ott volt föléjök hajolva, mig látta a feleségét szépen és duzzadón az egészségtől, telt vonásain az álom fenséges nyugalmával, kinlódott mint csapdába került patkány. Az asszony vad szépsége, buja ajka, buja teste hirtelen lefogta. Oda volt kötve a tekintete a felesége dagadó emlőihez, a sárgás-fehér czombjához, melyről a hajnali szél feltépte a ruhát. Hát lehajolt s megcsókolta -191- a meztelenségét. Vágya az ölelésre erősebb volt, mint az, a mely hajszolta késsel a kezében a kormányos felé. Felébredt az asszony is, meg a szeretője is. Kikötöttek lenn valahol Mohácsnál.

A mikor készen voltak a rakodással, a kormányos elküldte a munkását. Azt mondta neki menjen be Mohácsra s hozzon bort onnan. Márton Mihály ment. Bizony nem a bor végett menesztették. A kormányos meg a szeretője, az ingó tutaj után szilárd talajra vágytak. Hát oda temetkeztek a parti füzesbe. A gyönyörük közben hirtelen hárman lettek. A vén Kollár jött közébük. Valamilyen bolond hullám, az éjszaka viharából, verte a holttestet arra. Rémülve bámulták mind a ketten. A vén kormányos is visszameredt rájok, kimosott szemüregével. A ruhájából, meg a lerongyollott húsából adott egy-egy darabot a fiának is, a munkásasszonynak is. Szerette volt mind a kettőt s mintha emlékül adta volna. Aztán el akart menni ismét. A bolond hullám ugy jött érte, mint a Grál-hattyúja Lohengrinért. De marasztalták, bár rosszkor jött. Hát maradt, mig a mohácsi káplán el nem temette. Keresztül vitték a főutczán, a lakosság örült a látványosságnak.

Aztán mentek haza a tutajosok. Negyednapra -192- otthon voltak s mi sem változott közöttük. Márton Mihály megmaradt férjnek, Márton Mihályné megmaradt feleségnek, szeretőnek egyaránt. Ugy volt, mintha a kormányos meg a munkása szép békén megosztozkodtak volna, a nélkül, hogy megmondanák egymásnak. Csak dolgoztak tovább, usztattak a Dunán, mig akadt mit usztatni. Egyszer aztán nem akadt többé. Rossz sor érte a tutajosokat; mintha a gőzhajózási társaság minden fát, minden cserepet elfalt volna előlük. Kollár János nem akart éhen halni s okosabb volt az apjánál. Elment kormányosnak a társasághoz. A tutaj gerendáival valamelyik budai gyár a kazánját fűtötte be. Végre is az öreg Kollár hű tutajai maguk csinálták a gőzt, melyet gyűlölt a vizbefult gazdájok.

És a mikor nem volt többé tutaj, szerelem se volt többé. A Márton Eszter kreolszin arcza nem tudott tüzelni s csak két nagy fekete szeme égett, mig azt mondta a kormányosnak, hogy szereti s nem tud el lenni nélküle. Olyan fájdalmasan csengett a hangja, mint a mikor a hajósdalt énekelte. A fiatal Kollár nem szerette a dalt s már unta az asszonyt. Csak durva tutajmunkás vala, néha részeg is a pálinkától. Legyűrte az asszonyt, fojtogatta. Márton Mihály igy került közéjök. Hát mig szerelemben találta őket, órákon elvivódott s végre is, az ő napszámos lelkével és agyával meg tudott nyugodni. De most, vérző feleségét látva, egy pillanatig sem habozott. Ám kést rántott és meggyilkolta a kormányost.

MESE A HÁROM KISASSZONYRÓL.

Három kisasszony ugy tett, mint a hogy gimnáziumban szoktak a tanulók, a mikor vége van az utolsó esztendőnek. Három kisasszony ugyanis azt mondta egymásnak, hogy tiz esztendő multán találkozni fognak.

Mert most elválnak. Bevégezték a felsőbb leányiskolát, tanultak sok minden szépet és jót. Egészen hosszú ruhát kapnak, a mamájok megigérte, még vizsga előtt. Nem az iskoláé, hanem a férjöké lesznek, ha ugyan azé lesznek. Ám mindegy. Ma fiatalok, szépek, boldogak és szüzek mind a hárman. Hát tiz esztendő mulva? Melyiknek lesz fekete bajuszos férje, melyiknek szőke; melyiknek lesz aranyhajú babácskája, egy, kettő, három vagy talán négy; melyiknek lesz háza a köruton, elegáns fogata, csillogó gyémántja, selyemruhája. És -194- melyik lesz boldog, melyik boldogtalan. És melyik lesz a férjéhez hű asszonyság és melyiknek lesz szeretője.

Az egyiket már várta odahaza a parthie. Meg volt csinálva, hogy Hári Flóra és Kúz Artur férj és feleség lesznek.

A fiatal ember szolid ember. A »Nagy Bank«-nál van alkalmazva, az igazgató rokona. Egykettőre ő lesz a direktor, a mostani ugyis öreg már. Aztán szép, nagy kék szemei vannak, lelkiismeretesen ápolt szőke bajusza és fehér keze. Az alakja egyenes, mint gyertyaszálé. Művelt, olvasta Renant és Schoppenhauert, szereti a Wágner-muzsikát és jó szive van.

A leány, jó nevelt leány. Aztán szép is; kissé ugyan bolondos természetű, de az nem tesz semmit. Sok van benne a szenvedélyből, a szemeiben sok a tűzből – ez minden.

Hát Hári Flóra odaállott az anyja elébe. Olyan rendithetlen volt, mint kőszobor. Ugy is szólott, mintha kőszobor beszélne az ő kőnyelvével:

Azt mondták, hogy bolondos és nógatták a fiatal embert, mint nógatják a parasztcsikót, ha megijed az országút keresztfájától s nem akar menni előre. Bátoritották; a Hári Flóra mamája, az ő tollas legyezőjével kergette a vőlegényt a menyasszonya után.

Hát Kúz Artur ott volt a leány körül. Beszélt neki halk hangon, udvariasan, szakasztott ugy, mint a hogy a bankban beszélt valamelyik fölebbvalójával.

Mert volt egy másik fiatal ember. Valamelyik ügyvédnél dolgozott a hatvani-utczában. Egy esztendeje ismerte már a leányt, ott várakozott volt rá az iskolánál. Olyan szine vala az arczának, mint a borostyánkőnek. Aztán mindig hanyagul volt öltözködve, a bajusza is rendetlen, de a fogai szép fehérek. Aztán mindig a szerelemről beszélt, azt mondta, hogy az édes és boldogságos. Ugy volt, mintha bevezetést csinált volna magának ahhoz, a mit egy esztendő multán mondott.

Hát szerették egymást testtel, lélekkel. Elbujtak valahol, nagy az ország, nem tudták megtalálni őket. A Hári mama pénze se került meg… azt nem is bánta, csak a leányáért esett kétségbe. Sirt az egész napon, az egész éjszakán keresztül. Ugy száradt ki mind a két szeme, hogy nem látott velök többet. Aztán a teste is, meg a szive is kiszáradt.

Akkor került vissza a leány, a mikor temették az édes anyját. Flóra is rossz húsban volt. Még az első szülés viselte volt meg. Meglátszott rajta is, a gyermekén is. Az anya mintha lesoványodott volna – az a kölyök pedig milyen hatalmas!

De Kúz Arturt észrevették. Egészen más volt mint régen. Nem félénk, nem gyáva többé. Most is a szép, feketeruhás asszonyságokat nézte. Nézték őt is, különösen a férfiak. S bár ugy volt, mintha gyász volna a szivükben, mégis csak maradt ott hely az irigységnek is. -197-

Még a feleségével is szerencséje volt. Mert, hogy az első kisasszony elszökött mellőle, hát elvette a másodikat.

Kúz Artur is, Helm Róza is, áldották az Istent, a miért ez igy történt. Boldogok voltak, végre akadt bennük két élő lény, a kik megértik egymást és nem feleselnek. Mert eddig ez csak a holttestek között vala szokásban.

Helm Róza kékszemű, szőkehajú, gyöngéd lelkű. Ugyanilyen a férje is. Mintha egy kehelyből fakadtak volna. Csak épen abban különböztek egymástól, hogy az egyik örökösen terhes volt, a másik meg mindig olyan, mint a gyertyaszál. Talán azért szerették és imádták még jobban egymást. Minél többen lettek, annál hosszabbakká váltak a Helm Róza csókjai. Minél több angyal volt a háznál, annál inkább érezte isteniesnek magát Kúz Artur. És valósággal Isten vala a nejének. Nem szeretett mást, csak a férjét; még az apját, anyját sem akarta látni, pedig ezek nagyon derék emberek valának és nem kevésbé szerették egymást, mint a fiatalok. A kis angyalokat sem tűrte meg maga -198- mellett, ha haza jött a férje. Egyetlenegy ölelésen, egyetlenegy csókon kezdte s az eltartott mindaddig, mig a férjnek csak a bankba nem kellett mennie. Valósággal felolvadt ebben a csendes, forró szerelemben, átszellemült, olyan boldog volt, hogy rá se mert gondolni a boldogságára. A szemei tüzeltek; de nem volt ez afféle veszedelmes tűz, hanem barátságos, mint a milyet pásztorok raknak. Az ajkai reszkettek; de nem volt ez afféle lázas reszketés, hanem finom és gyöngéd, alig lehetett észrevenni. Egyszerűen csak a férje csókját epedte. Bolondja volt a férjének, de már afféle igazi bolond, a kit a bolondházba kellett volna becsukni, hadonázó öreg urak és tragőda-allürös asszonyságok közzé.

Nagyon sokan ismerték és nagyon sokan mondták, hogy bolond. A mikor végig haladt a belváros utczáin, jobbról-balról köszöntötték az ismerősök. Vissza se köszönt, nem is látott senkit, csak mintha a férjét látta volna beszállani egy fiakkerbe. Megdagadt hassal, csak nehezen tudott szaladni a kocsi után, a kiáltását sem hallotta meg a kocsis.

A bolond asszonyság boldog volt. Imádja a férjét, mindig csak rágondol, nem is csoda, ha megjelenik a szemei előtt, a mikor pedig a bankban van. Aztán mégis csak belenézett mindenik fiakkerbe. Hirtelen, mintha ismét a férjét látta volna. Egy feketehajú asszonynyal vala együtt egy kocsiban s mintha ijedten hátrakapta volna a fejét. Ám aztán mégis csak ugy tudta, hogy képzelődik. Most már mindenütt látni fogja a férjét; ha rögtön felülne a vonatra s menne Bécsbe, ott is látná, menne máshova, ott is látná, hogy egyszer rájött a bolondság. Sietett, végezte sebbel-lobbal a bevásárlásait, hogy mielőbb otthon lehessen, a férje addigra már várja is talán. »Mindjárt otthon leszek!« – mondogatta egészen tudatlanul, mintha a várakozó férjnek mondaná vigasztalásképen. »Mindjárt otthon leszek!« – és kereste az olcsó bevásárlási helyeket, hogy még meg is takaritson, pedig amugy is nagyon gazdagok valának. »Mindjárt otthon leszek« és egylovas kocsit akart fogadni, már alkudott is a kocsissal, de húsz krajczárnyi differenczia miatt nem tudott megegyezni. Végre is, szaladt haza gyalog. Az ismerősei ismét csak köszöntötték, ám a bolond asszonyság csak most sem látta őket. A fiakkerekbe kukkantott be, az ismerősei bámultak utána. Nézték -200- a rendetlen frizuráját, a kiálló hajtűjeit, a ferdén álló kalapját, a hanyag ruháját, a sáros alsószoknyáját, a görbesarkú czipőit. Nem bánta az asszony. Öltözék, csipke, szalag, kalap, lakkczipő, mind mellékes volt neki, a mikor csak a férjét szerette, a mikor az volt neki a mindenség. Az arcza is lefogyott volt, aztán olyan szine lett, mint a piszkos tojáshéjnak; a karjai is lesoványodtak, egyedül a hasa volt kövér.

– Ez az asszony csak a férjéből táplálkozik! – mondogatták utána az ismerősök.

A harmadik kisasszonyt Könnyes Irmának hivták. Ő volt a legszebb és a legokosabb. A miért mint leány, csak szegényes terno-ruhában járt és csak vajaskenyeret evett ozsonnára, feltette magában, hogy mint asszony elegáns selyemruhában fog járni és osztrigát fog enni.

Szegény, tandíjmentes leány létére, szegény férjet kapott, ám legalább díjmentesen. Fiatal sem volt már a férj, talán azért kapta. A »Nagy Bank«-nál dolgozott ő is, csak ép ugy, mint Kúz Artur: De a miért nem vala igazgatósági rokon, csak megmaradt szép csendesen egyszerű hivatalnoknak. Kevés fizetése volt, nem tellett volna se osztrigára, se selyemruhára. Ám mégis meg volt mind a kettő. -201- Azt mondta az asszony, hogy más egyeben takaritja meg és csak csinálta zseniálitással a háztartás mérlegét olyannak, mint a milyennek neki kellett. Meglepődött a férj, ám nem soká törte a fejét. Csináltak ők is e fajta külömb mérleget a bankban.

Hát rendben volt minden. Fekete haja volt az asszonynak, olyan buja, hogy alig tudta hová fonni a fején. Az arczbőre is sötét szinű, olyan, mintha gyönge napsugár barnitotta volna. A szemei is barnák voltak, a nézésök is sötét, félemletes.

De azért még sem félt azoktól senki. Ellenkezőleg: keresték azokat a szemeket, utczán, szinházban. Ámbátor nem valának gazdagok, mégis sokat jártak a szinházba.

A »Nagy Bank«-ban kaczagtak a vén hivatalnokon. És a vén hivatalnok megmaradt a vénnek.

Ám a férj nem hallotta. Ott meredt el meggörnyedve a papirjai fölött, mig örökösen a felesége járt az eszében. Milyen asszony! Minő sikere van, mennyire bálványozzák! És mégis megmarad a férje mellett. Most már a mérleg is plauzibilis. Milyen nagyszerűen fizetik! Soha nem hitte volna, hogy a népszinház olyan kitünően honorálja a művésznőit. Elszaladt a szinházba, kezdetben minden -202- este, később gyakran, még későbben már nem is járt. Kezdett szégyenkezni… ugyan miért? A miért annak a zseniális asszonynak a férje. Aztán meggyőzte magát, hogy nincs oka a szégyenre. Különösen a mikor gratuláltak neki a bankban. Egy nap még a direktor is gratulált. Aztán megtette első hivatalnoknak; aztán egy ügyosztályt bizott reá; aztán kinevezte titkárnak – mindezt, a miért olyan zseniális felesége van. Most már igazán nem volt oka a szégyenre. Ismét el-eljárogatott a szinházba, sokan nézték, sokan kaczagtak rajta. Mindegy volt neki, talán észre sem vette. Aztán ismét elmaradt s várta otthon a feleségét. Néha éjfélig is várt.

Aztán el szeretett volna maradni egészen. De a férj kellett – ugy tudták a szinházban, az asszony is ugy tudta, hogy többet ér, ha férje van. Hát a »Nagy Bank« direktora segitett a bajon. Azt mondta, hogy lesz férj és még sem lesz. A vén hivatalnok ott volt előtte ujból. A »Nagy Bank« -203- zúgolódott és kaczagott, ámbátor ez nem sokat változtatott a vén hivatalnok sorsán. Ment a vidéki fiók-intézethez direktornak. Ugy küldte el Kúz Artur, hogy akár vissza se jőjjön többé. A zseniális asszony kikisérte a vasuthoz és szólott a férjének búcsúzáskor:

A három kisasszony közül kettő gyakran találkozik a szinházban. A bolond asszony ott van a férje mellett, a ki csak azért bérelt páholyt a népszinházban, mert a felesége rajong az operette-ért. Tényleg rajong, tapsol az ő sovány kezével örömben, boldogságban.

De a két kisasszony a harmadik kisasszonynyal már aligha fog találkozni. Ám Könnyes Irma talán mégis…? Végre is nem lehetetlen, a mikor olyan görbe vonalba viszi az embert az élet. Aztán ha ott van a művésznő, ki tudja, nem-e vezeti oda Kúz Artur az ő bolond feleségét?

PUSZTULÁS.

Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt. A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt. Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett -205- szüzek, tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök. Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín nadrágja.

Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet, szeretkezést nekünk!«

És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet, akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat. A művészetben és a szerelemben szent a -206- szabadság. És mégsem szabad. Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal.

Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével a professzora kérdését.

S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát. Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón: »Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta unos-untalan s érezte, -207- hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!«

Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak. A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb összhangra még?

És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a két kar… és miként volna boldog…

Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána hajoljon.

Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz.

A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez:

Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek.

– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni akar, tessék jelentkezni.

Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a mikor a négy órát csengették. -209-

A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban szaladtak le a lépcsőn.

Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját legelsőbben. Lelkendezett az örömtől:

II.

Szeptemberben volt s Mikárné künn ült a folyósón, fehér harisnya kötéssel a kezében. Tavaly temette a férjét. Számvevő vala a pézügyigazgatóságnál s igy nem hagyott vagyont maga után. A szegényes penzióból pedig nem tellett egy gyászruhánál többre. Ez az egy is elszakadt, az asszony nem csináltatott másodikat, hát ismét szines viganóban járt. Ámbár nagyon szerették egymást, a mikor mindaketten fiatalok valának. Az asszony olyan volt, mint a szelep nélküli kazán. Felrobbant s ki kellett reperálni. A templomokban is reperálnak manapság. Hát ő is oda került. Lett becsületes asszony, a kis poronty törvényes gyermek. Valósággal zsúfolva volt a templom. Úgy özönlöttek az emberek, mintha ingyen-szinházba eresztették volna őket. Mikár Ferencznek igen sok barátja volt, kik eljöttek megnézni az -211- asszonyt; Rausch Klárának még sokkal több barátnéja, kik eljöttek megnézni a férjet. Csak az eskető káplán volt, ki azért jött el, hogy mindkettőt megnézze.

És Mikárné nagyon megbecsülte magát. Mintaasszony, mintaanya volt. Még a gyermekét is maga szoptatta. Aztán csinált puha bölcsőt a kis Emmának az asztal közepére s el-el nézte ő is, a férje is, mint emelgeti gyámoltalan lábait, mint kapkod a levegőben halvány kezecskéivel, mint gőgicsél, s mint folyik a vizszin nyál gyűszűnyi ajkai körül. Erre a kis babára költötték a legtöbb pénzt; új pólyát, új selyemszalagot, új fejkötőt kapott. Mikár Ferencz egy öltönyben járt mind a négy évszakon keresztül, a feleségének is csak egy ruhája volt, az is tele tejfolttal. A gyermek ajkáról cseppent szoptatás közben. Csend volt a szobában örökkön, csak a kis Emma gagyogása hallatszott. Ferencz szerette a muzsikát, hát furulázott néha-néha a kis leánynak. Gyönyöre volt a mosolygásán, mondván, hajlik a zenére s tanulni fog, ha felnő. Ilyenkor mintha lázban égett volna.

Nem is mert gondolni erre. Úgy érezte, hogy meghal a messze jövő e pillanatában.

– No bolond Ferencz, minek sírsz? Játszik, majd játszik, csak légy már békén. -212-

S mig a férj csendesedett, a feleség kezdte el a pityergést. A szoptatás bármennyire betöltötte, bármennyire gyönyöréül szolgált, mégis a mindenségétől vonta meg. De hát dajkára nem akarta bizni a gyermekét s azután már úgysem tart sokáig. De a férje? Szereti-e annyira, hogy nem jár máshoz? Asszonyok, kik életükben valamikor gyönge lábon állottak, nem hisznek a föltétlen hűségben. Aztán mennyi a kinálkozó alkalom! A muzeum-köruton laktak s a hatvani-utczán ment keresztül Mikár minden este. Ott pedig csak úgy hemzsegnek azok az erkölcstelen leányok. Ki vannak festve szépen s egy pillanatra a leghűbb férj is elfelejtheti, hogy odahaza felesége s gyermeke van. S egy pillanat elég a megbotláshoz. Tudta magáról. A gyermeke az emlőjén csüggött, a mikor oda hajolt a férjéhez, nézte az arczát, keresett a hajában. De nem akadt gyanus nyomra.

Nem volt féltékeny, de utálta azokat a »nővéreket«, kikkel hajdan egy zárdában vala együtt. Igy szokott ez lenni mindég.

– Nem tart már soká. Emmácskát a jövő hónapban elszoktatom. Még huszonkilencz nap. -213-

Egyszer aztán vége lett s úgy éltek, mint azelőtt. Nagyon korán feküdtek le, de azért csak későn aludtak el. Ferencz mindenkor bágyadtan ment a hivatalába.

Az asszony egy második gyermeket akart. Nógatta a férjét, de az könyörgött, gyöngén és fáradtan:

Égett a vágytól. Hát átkarolta a férjét, a meztelen lábait átfonta a testén. Azután csókolta perzselő ajakkal, szünetlen. Néha használt, néha nem. De a vége egy volt. Emmának nem lett testvére. Mikárné sirt órákon által, a mikor hónaponként konstatálta, hogy nem fogamzott. Később, bár nehezen, de beletörődött. Megmaradt szalmatűznek.

Emma pedig szépen felnőtt és játszott Beethovenből az apjának. Hát Mikár urnak igaza volt. Elaludt a zongora mellett – örökre. Még azt sem mondta, hogy tetszett neki a szonáta. Elvitte magával az elismerését. Az özvegy meghasonlott magával. Úgy tudta, hogy a férje szívszélhűdésében neki is van része. De később aztán minden más bűnével együtt, erről is megfeledkezett. -214-

Hát Emma járt a konzervatoriumba s azt mondták róla, hogy hivatása, tehetsége van a zenére. Szorgalmas volt iskolában s otthon egyaránt. Kezdetben a tárgy vonzotta, később a professzor. Nem érzett egyebet annál, hogy látni szereti Terékit. Reászegezte a tekintetét s az egész tanórán át elmerengett az alakján. Jól esett, ha hívta ki felelni. Szaladt a táblához s boldog volt, hogy Teréki foglalkozik vele. Belső világa, lassanként átváltozott s ismeretlen lett előtte. Érzett, vágyai voltak, de nem tudta, mit érez, mire vágyik. S csak egyszerre lett intenziv minden, csak egyszerre kapott nevet a már kiforrot szenvedély, a már kifejlődött érzés. Az anyától öröklött vére minden ízében érzékivé tette. Minden tudása, minden gondolata egyetlenegy vágyban szaladt össze. Nem tudta türtőztetni s hiába volt minden erőlködése. Valósággal már-már terhére kezdett lenni a tisztasága. Nem átadni, de odadobni szerette volna magát. És egyedül csak a professzor! Azt mondják, hogy ez szerelem. Emma is azt mondta. A társnői kaczagtak és nem hitték el. Hát feltette magában, hogy változtatni fog a dolgon. Nem tervezett alkalmas helyet, rendez-voust holdvilágnál. Akármikor, az utczán, vagy a tanteremben; ha künn áll majd a táblánál, áll majd szemtől-szembe a professzorával. S ma minden ugy lehetett volna. Ám hirtelen eltompultak az idegei s már -215- késő volt, mire visszanyerték rugékonyságukat. De azért gyönyöre volt, majd olyan, mintha egyenesen Antal okozta volna. Az érzés melege elringatta, elbóditotta s midőn magához tért, az emléke is oly édes vala, hogy az egész testében megremegett utána. Hazaérve is rágondolt, de már keveselte akkor. Tisztán tudta, hogy Antallal sokkal, sokkal édesebb, talán más is. Hát még jobban szerette, még inkább kivánta.

Mikárné letette a kötést a kezéből. Sietett a leánya elé s horgos orra kitágult, a mikor megcsókolta.

A kis udvari szobában fel volt terítve az ötlábú kerek asztal. Fehér, szőlőlevél nyomású teriték volt rajta, a széles nyakú kávécsészék füstölögtek.

Néhány perczre csend lett a szobában. A vendégkisasszony kipirosodott arczczal, hangosan szürcsölte a kávét.

Mikárné a leányát nézte. Ismerte a maga vérét, s gyanakvó természetű volt. Fürkésző pillantásával mintha barázdát szántott volna a gyermeke arczán, -216- az ajkai és szemei körül. De az ajknak epedő tisztasága a két nagy szem szűzi fénye teljességgel megnyugtatta. Nem is törődött azzal a néhány nyitott gombbal a derékja alján.

A lépcsőházig kisérték mindaketten a távozó kisasszonyt. A ház udvarán hervadt a nagy kert, csak egy-egy vadgesztenyefának volt lombos még egészen az emeletig felnyúló ága. Lenn, valamelyik cselédleány énekelt, miközben a kutat rángatta.

– Mióta valaki felakasztotta magát ebben a kertben, azóta nem szeretek itt lakni. Ki fogunk költözködni…

Emma megborzadt, míg nevetett a másik leány. Aztán megköszönte a kávét, megcsókolta Emmát s ment el.

Már este volt s örült az estének. Ilyenkor olyan érdekes, olyan izgató az utcza. Minden alak, minden megjegyzés kétes. A főváros megváltozik, a mikor meggyújták a gázlámpákat.

Mikárné és a leánya karonfogva sétáltak a folyosón. Emma dúdolt egy dalt. Aztán bementek a szobába. A mezitlábu cselédleány felhozta a vacsorát. Alig birta magát, mert terhes volt most is, mint örökkön. A házban ép azért »gyermek-bál«-nak nevezték. -217-

Mikár mama lehányta a ruháit magáról s lefeküdt. Emma oda ült az ágyra és csókolta az édes anyja sovány mellét. Néha egészen rádőlt, behunyta a szemeit s úgy ölelgette az öreg asszonyt, mintha a szeretője lett volna. Majd maga is levetkőzött s dörgölte aztán az anyja kávészín karját, mert Mikárnénak reumája volt. Jól esett ez a dörzsölés. Egészen magához vonta a leányát s megcsókolta.

– Nagyon rossz ott a levegő, nagy a nyugtalanság. Neked árt az, neked nyugalom és csend kell.

Hát Emma megdöbbent. Majd képtelennek, lehetetlennek tűnt neki, hogy nem mehet a zenedébe többé. Valami húzta, vonzotta oda s úgy érezte, hogy beteg lesz, meghal, ha nem mehet. Az az édes világ a négy fal között! A leányok, a barátnők, a kaczagás és még sok minden! Könyörgött, mintha az életéért könyörögne:

Oda szerette volna kiáltani az anyjának s égette torkát a szó: »Szerelmes vagyok a tanárba s nem tudok ellenni nélküle!«

Hát odaszorult az anyjához egészen, mintha melléje akart volna temetkezni. Égő fejét hűtögette az alsó párna hidegén, de az még csak jobban égett. Nem tartotta álomnak, hogy igy történt, hogy Antallal lesz egy szobában egyedül, hanem élődött ezen a gondolaton s kifestette azt magának. Aztán mintha virágmézet szürcsölt volna, szívta magába hosszú, kitartó lélegzettel a szoba levegőjét. Mintha az, Antalt ömlötte volna körül, s az ő testének illatát rejtené magában. Alig merte kérdeni:

III.

Látni akarta, ez volt minden. S a mikor látta, megmaradt a réginek. Végre is akadt egy ember, a ki elveszi feleségül. Münch Gábor volt, a gazdag kartongyáros. Szelid, jólelkű ember, eddig sohasem szeretett életében. A kereskedelmi akadémiát kitünően végezte s az apja üzletébe került. Itt vigan voltak az emberek. Az öreg Münch a halála napjáig fogékony maradt. A kartongyári leányok valósággal a háremet képezték, a melyet megmásitott, megujitott. Volt bérmozgalom is majdnem minden hónapban a gyárban. Mert a leányok nem elégedtek meg az öreg kartongyáros ajándékaival, öt-hat -220- forintos gyürűivel, hanem ezenfelül is meg akarták fizettetni magukat. S az öreg Münch mindig engedett. Úgy volt, mintha a javára tette volna. Az ifjabb pedig ezenközben eljárt a lipótvárosi kaszinóba. Megtanulta a kalábriászt, de nem igen kultiválta azóta, mióta az apja üzletét vette át. A kaszinóba sem járt többé. Bérelt zártszéke volt az operában, oda járt. Csak keveset értett a zenéhez, de azért megvette a zártszéket, mert kéz alatt, olcsón kapta. Az »Angol királynő«-ben egyedül ült a vacsoránál s haragudott a czigányokra, a miért örökösen tányéroztak. Gazdag ember hirében állott, hát beszéltek neki búsásan kamatozó vállalatokról, ajánlottak neki repczét, buzát spekuláczióra, a »közelgő háború«-ra hivatkozva. Nem vett részt a vállalatokban, nem vásárolt buzát, repczét. Kezdték nem szeretni. Azt mondták, kiállhatatlan ember, kinek minden erénye, hogy kitünő parthie. Aztán vége se volt az ajánlgatásnak. Egy kövér, kopaszfejű úr járt sokat a lakására. Feljőve az első emeletre, minden lépcsőfokon megállott s izzadó homlokát törölte. Vastag aranygyűrű volt a mutató ujján s kaczérkodott azzal.

– Számitott ezresek… aztán milyen gyönyörű! Mintha csak a Pálmayt látná az ember maga előtt. -221-

Ezenközben jöttek a bankból. Egy fiatal hivatalnok, meg egy zsinóros ruhájú szolga. Váltót prezentáltak s Münch kifizette terminusra.

A közvetitő némán bámulta a pénzt. Mikor aztán a zsinóros szolga és a hivatalnok elmentek, irigy hangon jegyezte meg:

Hát a közvetitő dühbe jött, a miért Poprai kisasszonyra és a kartongyárosra már rá szerette volna húzni a nászágy selyempaplanát. Ám nem mert káromkodni s csak boszusan jegyezte meg:

De azért Poprai kisasszonyt egykönnyen még sem akarta elejteni. Meggyőző verve-el beszélt tovább a szépségéről, családjáról, pénzéről, modoráról. Mikor aztán látta, hogy minden erőlködése meddő marad, azon volt, hogy pénz nélkül még se menjen el. Áttért hát az ő másik szakmájára. A közvetitőből kereskedő lett.

– Egy nagyon fiatal, szép leány. Alig három -222- napja van Budapesten. Magam mentem a vasuthoz érte, most Rothnénál van. Érintetlen s tiszta, mint a tükörüveg.

– Nos? Ha megtetszik, magánál tartja holnap éjjelre is. Tudom, hogy meg lesz elégedve… mint a multkor.

– A Rókusba került az utálatos. Nem akart Rothnénál maradni s megszökött egy éjjel. Csatangolt az utczákon, mig valaki összeronditotta. Úgy kellett neki.

Aztán nem beszéltek többet a régi leányról, hanem megmaradtak az új mellett. Addig-addig argumentált, mig kapaczitálta a kartongyárost. Ötven forintot kért a leányért, de Münch csak harminczat igért. Oda adta mégis, sopánkodván, hogy veszit rajta.

Egy nap aztán a Münch-házban nem fogadták többé a keritőt. Münch úr vőlegény. Szegény leányt vesz el feleségül. Meglátta az utczán és belészeretett. Nem akarta elhinni senki. A közvetitők, élükön a kövér úrral majd megőrültek a dühökben. -223- Ugy érezték, hogy veszitettek, bár tőkét egyik sem koczkáztatott.

Hát Münch feljárt Mikárékhoz. Az asszony a lépcsőházban, Emma a zongoránál várta. Menyasszony és vőlegény üdvözölték egymást. Egyikök se tudta, hogy tulajdonképen miért nem borulnak az egymás nyakába. Münch leült a zongora mellé s nézte a fiatal leány fehér kezeit. Ezenközben teritettek a vacsorához. A mezitlábú cselédleány czipőt húzott, de azért csak megmaradt »gyermek-bál«-nak. Néha egy árva szót sem váltottak a vacsora alatt. Mikárné nyalogatta a csirkecsontot s nézte jobbról-balról, vajjon nem maradt-e rajta egy kis hús. Emmának tetszett a bor színe, majd hozott gyufát Münchnek, a mikor ez szivarra akart gyujtani. Az édes emésztéskor Mikárné a kartongyár felől kérdezősködött és még csak édesebben emésztett, a mikor Münch elmondta, hogy a gyárat mindjobban ki kell bővitenie.

– Miért, hogy Ferencz meg nem érte ezt a szerencsét! – ismételgette halkan maga elé.

Egyszer aztán magára hagyta a mátkapárt. Münch odafordult a menyasszonyához. Belenézett a szemébe s megfogta félénken a kezét. A leány tűrte szótlanul. Hát Münchnek ez elég volt. Lett ismét a régi.

A szép leány felütötte a fejét. Dacz fényesedett ki a szeméből, tükrözött le sima homlokáról. Úgy látszott rajta, mintha mondani akarná parancsoló, szilárd hangon: »Ne szeressen engem!« S miközben nem mondta ki, érezte, mint lopja be magát a szánalom perczről-perczre jobban a szivébe. Valósággal részvéttel volt a fiatal gyáros iránt, szánta, mint a hogy bolondot szán az ember. Néha sirhatott volna miatta, ám arra sohasem gondolt, hogy megkisérli majd szeretni őt. Hetek multán már nem daczolva, parancsoló hangon, hanem szánakozva akarta mondani:

Nyomta a lelkét, hogy kimondja, de minden percz ujjá tette, megváltoztatta. Hizelgett a hiúságának, hogy ez a gazdag ember tömjénezi őt. Néha eszébe jutott, hogy neki is szeretnie kellene, ha leköti magát hozzá. De ez egy percznél nem tartott tovább. Már a következő perczben rohanó gondolatai elűzték, semmivé tették az előbbit, mig romlás volt a lelkében, romlás kezdte dominálni a gondolkozását. Már természetesnek találta a házasságot, mert csak nem maradhat vén leány s már természetesnek találta azt a szerelmet is, mely a házasságon kivül áll. Mintha férjet nem is lehetne szeretni, mintha az csak azért volna, mert szükséges. -225- Lesz hát férje s lesz szeretője is. Az előbbi mert szükséges, az utóbbi mert nélkülözhetlen. A férj veti meg az ágyat és a szerető fekszik beléje.

Egyszer-máskor elképzelte, miként fog játszani a férjével a szobájukban, a puha perzsa szőnyegükön. Kergeti majd a gyárba, ha késő lesz már az idő. Aztán elkomolyodott. Boldog akart lenni s attól félt, hogy nem lesz az. Minden tiszta tervébe, minden tiszta gondolatába hirtelen belejátszott az Antal alakja. Ott magaslott ki a fiatal leány jövendő élete utján. Ő maga állitotta oda s ime most nem tudta, vajjon romlására vagy üdvözülésére. Néha úgy érezte, hogy ha Antal nem volna, szerethetné a vőlegényét. De csakhamar kaczagva czáfolta meg önmagát. Őrültség mást szeretni s nem volna élet Antal nélkül.

Hát Emma nézte a jegyesét és mosolygott. -226- Tetszett neki, a miért olyan bután egyszerű volt. Néhány ing és csipkezsebkendő, ez a minden. De aztán csak mégis örült neki.

Teréki pontosan érkezett a zeneórára. Emma egyszerűen kezet nyujtott neki. Egyszer aztán, mintha összenőtt volna a két kéz. Mindaketten megremegtek – és mosolyogtak utána. Emma leült a zongorához és játszott. A professzor oda ült melléje. Hirtelen csend lett; a leány nem játszott többé, hanem összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék, Teréki felé fordult. Aztán nézték egymást szótlanul. Valamely láthatlan erő, mintha lassan, lassan tolta volna előre, úgy hajlott mind közelebb a professzorához.

Csodálkozással nézett a leányra. Látta, mint lesz égőbb az arcza pillanatról pillanatra, fényesebb a két szeme, látta, mint dagad ki a keble jobban, jobban. Hát egészen öntudatlan két kezébe rejtette az arczát s érezte, hogy boldog és nyomorult egyszerre. Emma reá meredt, kéjelgett a fájdalmán. Aztán ismételte olyan hangon, mintha álmában beszélne:

Hallotta ezeket a szavakat egyre, szünetlen s nem tudta, miért ragadják meg olyannyira. Keresett az emlékei között s megtalálta a zenedét az ő negyedik padjával. Ott ült volt Mikár Emma s rajta -227- maradt a tekintete nem egyszer perczeken keresztül. Ime, most ott volt előtte egészen, gyönyörre vágyón, részegen a szerelemtől. Ugy tetszett, mintha az egész lénye kiáltotta volna kaczagva, biztatón: »Végy el, a tiéd vagyok!«

Minden pillanatban úgy érezte, hogy elveszi, minden pillanatban, hogy nincs ereje hozzá. Küzködött s azt hitte, hogy leküzdött mindent, hogy túl van a krizisen, a mikor szeliden kérte a leányt:

Izgatottan ért ki az utczára. Sietett haza, de nem tudott otthon maradni. Bolyongott az utczákon, sorra járta a kávéházakat, éjfél lett, mire ismét haza ért. Hát reggel eszébe jutott a tegnapi zeneóra. Visszaérezte minden gyönyörét, minden fájdalmát. S megalázónak találta önmagával szemben, hogy másnak a mátkája az, ki miatt kisértésbe jött. Megejteni egy ingatag menyasszonyt s odaadni a férjének, hogy ime vegyed másodkézből? Minden még létező vágyát egy ezerszeres »nem« kiáltotta le. Nem megy többé Mikárékhoz. Irni fog néhány sort nekik, chablonszerűleg, a mint szokás. Már szövegezte magában, egy nappal később meg is irta. Azután feltépte a boritékot és elolvasta újból a levelet. Először az irás, majd a stilus nem tetszett neki. Először nagyon hidegnek, utóbb nagyon melegnek találta. Feltette magában, hogy elküldi mindenáron s rá sem akart gondolni többet. De az -228- önkényes válás gondolata minduntalan visszatért, szépen, önmagától. Úgy tudta, hogy Emma hivja s várja epekedve. Majd elmegy helyette a levél. Ott állott hát a levélszekrény előtt, a hideg vas mint ha visszaverte volna. Örült, hogy még a kezében a levél, hogy még nem késő. Majd szégyelte a habozását, de gyönge volt legyőzni. Nekigyűrkőzött, de ő lett a legyűrött. Nem is tudta, merre jött ki a muzeum-körútra. Megállott s nézte az utcza lármás életét. Rithmust keresett a kocsik dübörgésében, a lóvonati csengők csilingelésében. Délutáni öt óra volt s eszébe jutott, hogy ez időre várja Mikár Emma. Elindult hát lefelé a körúton. Úgy volt, hogy a Mikárék lakásához eső, utolsó levélszekrénybe fogja dobni a levelet. Még egy végső határidőt akart adni magának. S mikor ott volt az utolsó előtt, csalta magát, hogy van még egy a közelben. Pedig ez csak néhány száz lépésre esett. S azt hitte, hogy az utczán van még, a mikor szaladt fel a lépcsőkön; s azt hitte, hogy a levélszekrénybe dobja a levelet, a mikor a kezei közt morzsolta szét. Emma várta, mert tudta, mert érezte, hogy Teréki Antal jönni fog. És nem is lepődött meg, a mikor látta lázban, a mikor hallotta a kérdését:

Azzal felelt, hogy kéjelegve magába szivta ezeket a szavakat. Aztán a nyakába borult s miközben -229- szenvedélylyel magához szoritotta, hogy lélegzeni is alig birt, belesúgta a fülébe.

Nagyszerűen természetesnek találták ezt mind a ketten. Igy hát nem is gondoltak arra, hogy törvényesen eszközöljék ki a jogát ennek a jövőbe helyezett bujálkodásnak s nem bánták, hogy a férj számlájára irják szerelmüket a jövőben. De mind a ketten azzal a féktelen vágygyal csüngtek egymáson, a mely ellensége a türelemnek. A megnyilatkozás nagy perczét azonban egyikök sem akarta lerontani azzal, hogy letépi a ruhát magáról. Megmaradtak az egymás karjában szótlanul, mint a kik igy is megértik egymást. Tűz sugárzott ki a szemeikből, tűz öntötte el az arczukat, mikor elmerengtek egymáson hosszan, édesen.

IV.

Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül is várta, hátha besompolyog valahogy.

Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat kérte:

Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és szomorúnak látszott.

Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna. Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken keresztűl. -231-

Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen, mig gyengéden szólott a leány:

Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el. Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló asszonynak:

És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás. Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak s nyujtsanak -232- fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők szeretkeztek.

A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét. Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A pusztulásért küzdtök hát?

S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a mikor látta a megzsibbadást az utczán, a -233- mikor hiába keresett embereket, úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az »Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában, hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem ismerik.

A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain. Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát, a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a perczről-perczre -234- új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének« eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik.

És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly kiált be hirtelen.

A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában kiégett egy élet.

A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a fájdalmában:

Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal, hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.

Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.

A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem comme il faut. A selyemruhás -236- szép asszonyok és a frakkos férfiak eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az »Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte, hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.

A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag, némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt -237- látta mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.

Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt viselt.

De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát, gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az operában.

Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette, hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.

A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a kezét.

Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta már rég -238- ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.

Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken érezte, hogy él.

Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek. Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett akarta.

Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek. Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát, mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek, mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch kiment, hát -239- egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk. Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg, ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az erősebb: az asszony.

Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett, mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a mikor -240- a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s még sem tudta megváltani.

A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei, melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal. Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy ha ép akkor -241- jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe. Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét -242- neki s mig Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják, anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna, ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott aztán:

Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig szamár.

– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg Münch mosolyogva.

Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett a hangjában is:

Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek nézni.

VI.

Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz. Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával jött.

Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból a kertes házból. Hát most kiköltözött.

Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből, mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább. Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor:

– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy az enyém legyen.

Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép asszony néma maradt. -245- Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel a szemében. S csak később szólott neheztelőn:

– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem igy is bűn-e, a mit cselekszem?

Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált a hangja, mig beszélt:

– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek…

Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban csókolta a homlokát, a szemeit.

– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz, úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot, hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem kötött.

Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már -246- leroskad a karjaiban. Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava:

S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt. Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki izgatott, remegő hangon:

Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben. Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját. S beszélt, mintha búcsúznék örökre.

Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni.

Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony. Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg.

A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az ájulásban, úgy tért eszméletre magától.

S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig -248- tudott. A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte zálogházba az ékszereit.

Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte, hogy tehetetlen.

Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy, mint -249- a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek, bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat csapott az agyába:

Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem -250- tudták, hogy szenvedtek, hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták, hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek egymásé, mint a kik egymásnak születtek.

Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit.

Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje, pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És Emma kaczagott az örömében:

De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, -251- hogy az a nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást.

És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott:

S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már.

Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki esett s dörömbölt, hogy -252- szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az előbb elutazott.

LUCZIFER ASSZONYSÁG.

Szép, fehérbőrű asszony létére, nagyon sokan ismerték. Szabad asszony létére nagyon sokan reménykedtek körötte. Kálozdi Erzsébet kaczagott, mutogatta a fehér fogait, úgy tett, mint kaczér fiatal asszonyok tesznek. Nagy fekete szemei és hosszú szempillái voltak, hát rendkivül epedőn és különösen tudott nézni a szemével. Valaki azt mondta, hogy az ő két szeme elkárhoztat; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy az ő két szeme megüdvözit. Más valaki azt mondta, hogy szivtelen; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy nagyon sok jót tett a szegényekkel.

Volt egy fiatal orvosnövendék rokona, Áron Lajosnak hivták. Valahonnan a vidékről jött fel a fővárosba, azt mondta, hogy komolyan akar tanulni. A szerb-utczában bérelt egy kis hónapos szobát -254- magának s vett egy petroleum-lámpát. Már a tandíjra és könyvekre nem tellett a pénzből. Hát Kálozdi Erzsébet adott neki és szerzett a számára bodros-fejű bankár-gyerekeket, hogy azokat tanítsa, s vigye sétálni vasárnap az Andrássy-útra.

És Áron Lajos úgy tett. Együtt volt a gyerekekkel az egész napon keresztül, csak az éjszakára került haza. Meggyujtotta a petroleum-lámpát, elővette a könyveit és tanult reggelig. Aztán ment a klinikára, hallgatta komolyan és áhitattal a professzorait, mint hallgatják a képviselőjüket a parasztok. Nem volt álmos az átvirrasztott éjszaka daczára, mert hisz érdekelte a szakmája, valósággal rajongott a holttestekért.

Az egyetemen csak annyit tudtak róla, hogy szegény fiú, és szorgalmas. A bankárék tudták azt is, hogy a Kálozdi Erzsébet rokona. Hát érdeklődtek iránta, s adtak neki két kiflit az uzsonna-kávéjához. Teljességgel meg voltak elégedve vele, azt mondták róla, hogy komoly, törekvő fiatal ember. Vasárnap meghivták ebédre is, a bankárné nógatta, hogy egyék. Azt hitte, hogy koplal az egész héten keresztül. A bankár szivarral kinálta meg, Áron Lajos rágyujtott, a gyermekek nézték mosolyogva:

Aztán mentek sétálni az Andrássy-útra. Bársonyba öltöztették a gyermekeket s kötöttek piros -255- kendőt a nyakukra. Áron Lajos úgy kisérte őket. Tél idején volt, gyorsan mentek, nehogy megfázzanak. A mikor kiértek oda, a hol már a villák kezdődnek, a gyermekek nem siettek többé. Megszokták volt már, hogy a nevelőjük el-elmarad mögöttük. Megáll az egyik villával szemben, s felmered az ablakára. Kálozdi Erzsébet, mintha már várta volna a rokonát. Nagy, fehér prémes bunda volt rajta, az arcza is hófehér volt, rendkivül gloriozusnak látszott. Áron Lajos köszöntötte, az asszony is rámosolygott. Aztán nézték egymást egy-egy perczig. Majd küldte a tanítványai után. Hát mentek ki a ligetbe, bámulták, mint korcsolyáznak az emberek.

Az »Egyleti Jégpálya« volt a legközelebb; annak a sorompójánál álltak meg legelsőbben. Nagyon sokan korcsolyáztak, több fiatal ember oly eszeveszett hévvel szaladt a jég hátán, mintha valamilyen nemes ideált hajszolna. Egyébként itt voltak a nagy urak és az előkelő asszonyok. Magánfogaton és fiakkeren érkeztek, a ki gyalog jött, azt még a jégpálya portása is lenézte. Ott állott a pályára nyiló nagy pavillon lépcsőjén, nyitogatta a hintók ajtaját, s leste a borravalót. Akadtak csavargó gyerekek, a kik konkurrencziát akartak csinálni neki, a mikor az egymás után érkező fogatok, teljességgel igénybe vették gyors kezeit és hajlongó derekát. Rájok rivallt, meg -256- szerette volna fojtani őket egytül-egyig. Rendőr jött közibük, hát a szegény gyerekek szétfutottak. Azután valahol lejebb, számítgatták a garasaikat, s mentek czigarettet venni maguknak. Mire visszatértek, már ismét egymásra torlaszkodtak a kocsik, s ismét kereshettek néhány krajczárt. Szép asszony adott egy hatost egyiküknek. Kálozdi Erzsébet volt, a jószivű asszonyság.

Benn a pavillonban összebúgtak, a mikor belépett. Úgy jelent meg, mint egy mesteri szentkép madonnája, a mikor a festményről lehuzzák a leplet. Hirtelen ott volt a bámulói előtt, szentséges szépségével, fényesen és nagyszerűen. Mintha valamilyen láthatlan glória sugározta volna be. Csupa fényben tünt fel, liljom-fehér arcza mintha tündökölt volna. És enyhék és szelídek voltak a vonásai, olyanok, mint egy tudatlan gyermekleányé. Csak a szeme volt az asszony. Hát azok, a kik hivalkodtak, hogy értik a női szemeket, azt mondták: egy-egy pokol mind a kettő; a kik bevallották, hogy nem értik, azt mondták, gyönyörüség lehet föléjök hajolni.

Mert még ezeknek is tetszett. Egyik-másik talán még arra is gondolt, milyen boldogság lehet ez az asszony úgy, meztelenül. Aztán kiváncsiak voltak -257- a szeretőjére. Mert Kálozdi Erzsébet eltemette a férjét; azt mondták, rosszul élt vele, istennek hála, hogy csak rövid ideig tartott ez az élet. A szép asszony levetette a gyászruhát magáról és oda ajándékozta a szobaleányának. Aztán ismét fehérbe öltözött. Tudta, hogy ez áll neki a legjobban. Belenézett a nagy tükörbe, látta, hogy szép, tetszett magának. Hát csókot nyomott az ajkaira a tükör üvegén keresztül. Nedves nyoma maradt ott az ajkának… valamelyik udvarlóját tette boldoggá vele. Megengedte, hogy lecsókolja onnan. Aztán szólott:

Ugy volt, hogy abból az Andrássy-uti villából nagyon messzire elhallatszott a hangja. Mert még az »Egyleti Jégpálya« pavillonjában is meghallották.

És néztek utána. A pavillonban, a fütött teremben ugyis csak azért voltak az emberek, hogy nézzenek és lássanak. Úgy tudták, hogy ez okosabb dolog, mint futkározni a jég hátán, a hol az ember nagyon könnyen kitörheti a lábát. Aztán ott közöttük nem is venni észre őket. Mig onnan fennről… milyen pompás perspektiva nyilik meg! A terem nagy üvegablaka előtt ragyog a sima, síkos jégtükör. Úgy tetszik, mintha kopár keretével, a zuzmarás fákkal, a behavazott hattyú-bódéval és a ringó, hajlongó embereivel, egy élő óriási -258- auzlág volna. Egy forintot fizettek a látásáért s úgy tudták, hogy ingyen kapták, mert megfizethetlen. Milyen pompás, milyen nagyszerű auzlág! Ott van meg benne az egész világ… az egész főváros korcsolyázva. Ime ott vannak a férjek, a fiatalok és az öregek, a gazdagok és a kik a nejök pénzéből élnek; az asszonyok, a hűek és a hűtlenek, a szabadok és a kitartottak; a gyermekek, a törvényesek és a természetesek, a szeretők, a nyilvánosak és a titkosak, a bevallottak és az eltagadottak. Ott vannak a szinházak művészei és művésznői, még az opera énekesnői is. Egyikük sem fél a meghüléstől. Avagy talán ép azért jöttek, hogy meghüljenek s ne kelljen aztán énekelniök. Ott vannak a parthiek is, a kitünőek és a kevésbbé előnyösek… mert ott támad a szerelem és a házasság a jégen, a hol nem fáznak az emberek, ám hevülnek és felenged a szivök. És ott van minden aktuális ember… még a miniszterelnök… még a hires korcsolyaművész is. A mult héten a Balatont korcsolyázta be, ma az egyleti jégpályán produkálja magát. A felesége is vele van, szép szőke asszony… ám úgy látszik, nem igen szeretheti a férje, mert hagyja magára, nem bánja mint korcsolyázik mással, idegennel. És ott vannak az arisztokraták is. Fönn a pavillonban, lenn a pályán is úgy találták, hogy érdekesek, csak olyan büszkék ne volnának. Ime hire -259- jár, hogy mennek más jégpályát keresni, az egyleti már nagyon commun nekik. Sok rajta a polgár, a tolakodó. A gentry is így vélekedett. Addig is külön korláttal vették körül magukat.

Ám azért mégis csak a polgárok miatt jöttek ki. Az egyik, egy szép polgári asszony miatt. Ott korcsolyázott az ő korlátjok közelében, úgy volt, mintha kicsalni akarta volna. Hát kicsalta, észrevette, hogy siet feléje. Valósággal melege lett az örömében. Aztán félt. Előszörre rendesen félnek az asszonyok, talán menekülnek is. Menekült, szökött ez is, hát üldözte a férfi. Aztán a jégpálya valamelyik sarkában, mégis csak válthattak egy-egy szót, mert az asszony piros arczát csak még jobban kiverte a pír.

Egyes párok képződtek. Fiatal emberek és fiatal leányok együtt korcsolyáztak. Hevültek mindaketten, csupa tűz volt a leány. A teremben ismerték őket, majdnem mindannyiokat. -260-

És kerestek újakat. Fenn mondhatlan gyönyörrel néztek, lenn mondhatlan gyönyörrel futkároztak, hajlongtak, ringtak ide-oda az asszonyok és a férfiak. A terem is, a pálya is mind sűrűbbé vált; a néző és a korcsolyázó társaság alig tudott kitérni egymásnak. A nézők a szemeikkel, a korcsolyázók a lábaikkal. Apró gyermekek is emelgették apró lábaikat. Egyik-másik el is esett, de mosolyogva kelt fel aztán. Egy-egy nagy leány, és egy-egy szép asszony is kisiklott, de a kisérője felfogta.

Kaczagtak, a mikor ügyetlen volt a kisérő. Egy fiatal asszony és egy fiatal ember épen ott bukott -261- el előttük. Úgy tetszett, mintha éppen a teremnek akartak volna örömet okozni.

Egy-egy férj most jött üzletből, irodából, egy-egy asszony elkésve érkezett.

– Csalják egymást közösen… – mondták a férjre is meg az asszonyra is.

Az ismerősök köszöntötték s figyelmeztették egymást sok mindenre, a miről ugy tudták, hogy ott történik a jég hátán.

Hirtelen egy operai énekesnő tünt fel. Bámulták, mert operai énekesnő volt s mert egy báróval korcsolyázott együtt. -262-

Aztán nézték a miniszterelnököt és a korcsolyaművészt. A miniszterelnök kivel beszél, a korcsolyaművész mikor fog elbukni őrült kacskaringói közben? Aztán általános szenzáczió közepette a miniszterelnök bukott el.

Hosszú rajban vonultak a ringó párok végig a sima jégtáblán. Csupa mosolygó piros arcz, csupa hevülő kebel, csupa elegáns ruha. Csak a nagyurak mulatságán aszisztáló, jegetseprő szegény emberek vannak a rangjukhoz méltóan öltözködve. Egy-egy szép asszony, ott a pavillon alatt, felkötteti a korcsolyáját. Sokan állnak a közelében, nézik az apró lábait, a ruhája alól kisötétlő fekete harisnyáját. Aztán repül ki az emberek közé… Vig zene van a téli levegőben, divatos keringő muzsikálja be a megfagyott ligetet. Egy-egy szomszédos fáról finom hó esik, mintha dara esnék. A behavazott bódéból kijön a partra, egészen a pálya korlátja mellé egy-egy -263- hattyú. Nyujtózkodik a szárnyaival, ugy látszik, mintha unná a telet. Aztán bámulja az embereket. A szomszédos jégpályákon is bámulnak. Az ugynevezett olcsó-közönség irigykedik, talán szeretne ott lenni az egyleti pályán, azt mondják, hogy ott még a jég is más. Ám eszükbe jut, hogy ezt a rosszabb jeget is meg kellett fizetniök, hát nem bámulnak tovább, hanem korcsolyáznak ők is az ő pénzükért. A parton nem törődnek velök. A közönség mind ott van az »Egyleti Jégpálya« sorompójánál. Nézik, fáradhatlan, érdeklődő nézéssel a jobbra-balra, előre-hátra, körben és egyenesen rohanó embereket és felröhögnek, ha valamelyik elesik közülök. Később fáznak, de az érdekes látványosságot nem szivesen hagyják ott. Hát ugy gondolják, hogy a pavillon nagyterméből bizonyára jobban esik a nézés. Persze, hogy jobban esik, aztán mi mindent is látni onnan.

A mama nézett. Aztán mosolygott. Persze, hogy ismerte. Ő, a ki már évtizedek óta »működik« a fővárosban. -264-

Ezenközben elérte az asszonyt. Ott lapult meg a korlátnál. Tűz volt a szemében, tűz volt az arczán. Beszélni akart, de nem tudta, hogyan kezdje, hogyan mondja. Az ajkához emelte a muffját, azon keresztül szólott, nehogy észrevegyék:

Áron Lajos is oda nézett. Ott volt az asszony meglapulva a korlátnál. Az üldözője mintha gyönyörködött volna a tündöklő arczában, a ragyogó fekete szemeiben, a pihegő emlőiben. Fenségesen szép volt most is, de már nem madonna többé.

II.

Valamelyik vasárnap a bankárék elmentek a szinházba. Elvitték a gyerekeket is magukkal, mert hisz páholyuk volt s abban elférnek. A bankárné ugy vélekedett, hogy Áron Lajos is elférne. Hát hivta a szinházba.

De Áron Lajos nem ment. Szabadkozott, hogy szigorlatra készül s tanulni fog odahaza.

És tanult. Ám a petróleum-lámpája serczegett, mert kialvófélben vala a kanócza. Hát ment fényt keresni máshová.

Megállott annak az Andrássy-uti villának a kapujánál. Habozott – de aztán megnyomta a kilincset.

A szép asszony nem várta ezuttal. Egy széles pamlag volt a szalónjában, azon feküdt, fehér moll ruhában. Vastag fekete haját alig nehány tű tartotta össze… leomlott a füleire, a homlokára. -266- Füző sem volt rajta, hát még szebb volt ugy a szabad emlőivel, a hajló derekával.

Oda ült elébe. A szoba fényes világossága kápráztatta és kápráztatta az asszony is.

– Nem jó helyen vagy most… nem látlak, árnyékban van az arczod – szólott Erzsébet.

Áron Lajos ott ült a földön, az asszony feküdt hanyatt a pamlagon. Alacsony volt a pamlag, hát most nagyon jól látták egymást. Az asszony lenyujtotta az ő hófehér kezét. Azt hitte, hogy Áron Lajos ráhajtja majd a fejét. Ám nem lett ugy. A fiatal ember felállott, ugy volt, mintha a nagy lámpa minden világossága az arczára ömlött volna. Kálozdi Erzsébet most látta először szépnek.

A fiatal ember szótlan maradt. Ott állott meg a pamlag szélén s nézte az asszonyt.

Sohasem látta ilyen csodálatos szépnek. A finom moll-szövet együtt hajlott a tagjaival, mint lepel valamilyen női-szobron. Látszottak az emlői, a dereka, a hasa, a lábai, akár csak meztelen lett volna. Tudta az asszony és nem bánta. De sőt, az ő nagy fekete szemeinek a komoly nézésével egyre fürkészte -267- a fiatal rokona arczát. Ugy tetszett, hogy keresi a teste, a tündöklő arcza, a kivánatos tagjai hatását, az Áron Lajos szemeiben.

Az asszony mosolygott. Az ajkai is megnyiltak volt már. Nyilván a csillogó fogait akarta mutatni.

– És ha ott feküdnék előtted a bonczasztalon? Egy véres pont volna itt a balemlőmön… ugy-e itt van a sziv, pontosan a bal emlő alatt?

Ott járatta a kezét a bal emlőjén. Áron Lajos már nem nézte többé. A szemeire szoritott kézzel állott az asszony előtt. Ugy látszott, hogy reszketnek az ajkai.

– Nem is tudnád, hogy odahoztak a klinikára… csak mennél a bonczterembe mint máskor… aztán ott feküdnék a bonczasztalon előtted… a többiek előtt… csupa fiatal ember előtt meztelenül… még nem is szégyelhetném magamat.

– Volna szived, végigvágni a testemen…? nekem jönni késsel, mint valamilyen hentes… -268-

És ugy tudta Áron Lajos, hogy még igy nem beszéltek hozzá. Szorongott a lelke, boldog, ha sirva tud fakadni. Lerogyott oda az aszszony elé. A Kálozdi Erzsébet karja felfogta a fejét, a fehér moll-ruhába fult bele a hangja. Nem is tudta mit beszél, csak beszélt egyre, szüntelen.

– Megőrülnék ott maga előtt… talán ráborulnék a testére… az életre akarnám hozni vissza… talán sziven szurnám magamat a bonczkésemmel…

Aztán józanná lett. Elgondolkodott, vajjon miért is beszél ez az asszony ilyen bolondokat? Véres pont a szive felett… vajjon kiért ez a véres pont?

Hirtelen felállott. Ismét fényben volt az arcza, a nagy kék szemei is csillogtak. A nyakkendője félrecsuszott vala, a szőke haja belelógott a homlokába. A melle kidagadt, mint viharban a vitorla, a hangja is olyan volt, mint a vihar.

Fölült az asszony, hirtelen csodálkozás ejtette meg. Összehuzta a szempilláit, csak egy fekete sáv nézett ki alóluk. Összeszoritotta az ajkait, a szép fehér fogai nem látszottak többé.

Kálozdi Erzsébet felugrott. A moll-ruhája félrecsúszott, látszottak a fekete harisnyás lábai, egészen a térdéig.

Pír futotta be az arczát, pír verte ki a füleit. Nagy szemei mintha veszedelmes lángban égtek volna… úgy rémlett, hogy három falut tudnának felgyújtani a tüzökkel.

Ugy állottak szemtől-szembe, haragban az aszszony, fájdalomban a férfi. Késő estére hajlott már az idő, nagyon csendes világ járta odakünn az Andrássy-úton. Csend volt a szobában is, hát hallatszott az asszony és a férfi lázas lélegzése. A lámpa fénye halványodni kezdett, finom árnyék vonta be az arczokat.

Kálozdi Erzsébet szólott, az az asszony, a ki jó volt hozzá, a ki megfizette a tandíjat érte, a ki megvásárolta a könyveit, a ki szerzett a számára bodrosfejű bankárgyerekeket. Kálozdi Erzsébet, az az asszony, a kinek hálával tartozik, a ki lehetővé tette, hogy a fővárosban tanuljon, a ki lehetővé teszi, hogy hírneves orvos váljék belőle. Hát ugy tudta, hogy rosszul cselekedett, de ugy érezte, hogy mit sem tehet róla. Kesernyés fájdalom ette bele magát a szivébe, kesernyés és ismeretlen, az -270- orvosi könyvei nem szólottak erről a fájdalomról. A haját elsímitotta a homlokáról, odament az aszszony mellé.

Kálozdi Erzsébet ott ült ismét a pamlagon. Már nem volt haragos többé, a vonásai megenyhültek, a szemének is szelid volt a nézése.

– Bocsásson meg… talán bolond voltam. Olyan jó volt hozzám… olyan áldott, mint az édes anyám, olyan, mintha a kis mamám lett volna. Csodálja hát… ha szeretem?

Azzal felelt az asszony, hogy oda nyujtotta a kezét. Meztelen volt a karja, mert feltürte volt az előbb a moll-ruha csipkés ujját.

Áron Lajos megszoritotta a kezét, a szemei rátapadtak a meztelen kar havas szinére. Aztán lehajolt s mintegy rálehelte arra a finom bőrre:

– Ne beszéljen olyan furcsákat többé. Hideg az a márvány-asztal… hideg a halál is… nagyon hideg. Magának meleg kell… az élet… az édes élet.

Kálozdi Erzsébet kirántotta a karját. A fiatal ember lehellete még égett rajta s perzselte.

– Igen az élet… eddig nem is éltem. Élni akarok… élni, élni, mindég csak élni!

Lelkesen szólott, a féktelen örömében megcsuklott -271- a hangja. Vágy, epekedés ragyogott ki a szeméből, tündöklött le az arczáról. A haja kibomlott egészen, hát ez az élni akaró arcz, hirtelen mélysötét keretben tünt fel. Lelkendezett, a mig ismételte:

Csodálkozással nézte az asszonyt. Ugy volt, hogy perczről-perczre szebbnek, fenségesebbnek találta. A mindinkább sötétülő szobát valósággal bevilágitotta az arcza, befénylette a szeme. Gyertyát gyujtott az asszony. Aztán hozott bort, Liebfrauenmilch-et ittak. Az asszony sokat és gyorsan egymásután. Néha koczintott is, néha nem. Azt mondta mindenik pohárnál:

Bolond jókedve támadt. Kaczagott, tánczolt, felkapta a pamlag párnáit s labdázott velök, vigan, eszeveszettül. Leütött egy vázát, csörömpölve tört össze, akkor is kaczagott.

Szaladt a zongorához. Játszott valamilyen pajkos nótát. A teste együtt hajlott a muzsikája ütemével. Aztán dalolt is – tüz volt a hangja, ugy rémlett, mintha kigyulladt volna a szoba levegője. Melege lett, feltépte a moll-ruha derekját. Néhány gomb messze elrepült a lázas keze alatt. Kibukkant a csipkés battiszt inge, kicsillogott a keble -272- fehérsége… ugy akarta. Hirtelen elfáradt, nem játszott, nem énekelt többé. Mintha a bor egy csapásra mind a fejébe szállt volna… hátradőlt, a haja mint vastag bársony omlott le a szék támlájára. Az ajkai nyitva maradtak, mintha még most is énekelne. Hát a forró dala helyett forró lehellete ömlött ki rajta. A nagy szempillái ugy lomhán borultak rá a szemeire… madonna volt ismét… alvó madonna.

A nagy lámpa is serczegett már. Valósággal jól esett a kis nesz, a szoba félemletes csendjében. Áron Lajos ugy érezte, hogy fél… Valami bolond varázs van a levegőben, és az eltikkadt aszszony alakja körül. Ez a varázs mozgatta a nyitva maradt ajkait is… Mintha valamilyen néma éneket dalolna. Lehajolt az ajkaihoz.

A szavai beleégtek a fülébe, ugy érezte, hogy megsüketül. Hát nem tudta hallgatni tovább… odanyomta az ajkait a meztelen melléhez. Az aszszony mély sóhajtása kisérte a csókját. Álmodik… álmodja az édes életet, a nagyszerű életet. Aztán nem beszélt többé, a néma ének elnémult egészen, megmeredtek az ajkai. Olyan méltóságosan szép volt, olyan nyugodtan fenséges, hogy nem tudott már hozzá nyulni többé. Vette a kalapját, s ugy osont ki lábujjhegyen az ajtón. -273-

A jószemű bankár-gyerek volt. Épen a szinházból jöttek a papával és a mamával. Köszöntötte őket, a bankárné rámosolygott:

– Sajnálhatja, hogy nem jött el. Nagyon frivol darab, ezer szerencse, hogy a gyermekek nem értették.

III.

Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó szigorlatra készült.

És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna -275- protegálni. Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta, hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is:

Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről. Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog, szerelmetes madárka.

Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt, mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik közel.

És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is. Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja.

… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; -276- Áron Lajos ott volt a közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett, mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett. Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!«

És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele, aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt:

– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint futok most.

Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de szerelem volt.

Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak, a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre.

– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek közül.

A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf. Ám tudták, egy-kettő -278- talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember volt és mindig komolyan beszélt.

És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az oka, ha czéda most.

Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se bánta.

Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet. -279-

Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett.

És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé, valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon:

– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem már nincs ott -280- mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet, nekünk nem lehet elválnunk többé!

Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a homlokán:

Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb:

– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél, nekünk nem lehet elválnunk többé!

Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését, talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy nagyon szép, fekete szemű, fekete -281- hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a hangja, a mikor ismételte:

Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata… Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet, ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon. Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné.

Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a hangján:

Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta, hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó, éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert.

Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza pírban égett ismét.

IV.

Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna, hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt. A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az emberek.

De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette.

És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen. Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát: -284-

Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott:

Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban.

Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni. Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának. Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. -285- Kiszökött a beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is, mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!«

Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta, mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom ajkakra.

Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép, okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán. Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a mikor oda fordult az asszonyhoz:

– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a szemem előtt… és mindig csak magát látom. -286-

Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más, mint amaz.

Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból.

De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran, rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében. Aztán szólott:

Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette.

De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében, »Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki szótlanul az ajtón.

Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő. -287-

Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére:

És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha szakállában s kérdezte édes szóval:

– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van meg.

Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott, mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki, hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is!

És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a meztelenségét.

Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne rajta. Mert máskép csinált. -288- Elbujt, ám előkerült újból. A kis toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül, üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete szemű, fekete hajú Bachans-nő!

Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is.

És amikor látta, amikor hallotta, hogy jobban lesz napról-napra, minden áron új orvost akart.

– Talán el sem kell jönnie többet az orvos urnak? – kérdezte ismét az asszony.

– Persze messze esik egy kicsit. Majd künn vagyunk a ligetben. Ápolom magam… ha rosszabbul lesz, irni fogok.

Megegyeztek. Az orvos a beteg életéért, az asszony a beteg haláláért kötött alkut.

– Irtam a rokonomnak, Áron Lajosnak. Fiatal orvos, most végzett, minden tudása még friss a fejében.

És irt és Áron Lajos eljött. Már rég ideje, -290- hogy nem látták egymást. Ugy voltak együtt, mint akkor. Ismét fehér ruhában volt az asszony, ismét a pamlagon feküdt. Áron Lajos odaült elébe. Aztán egyikük sem tudott beszélni. Nyugodt volt a férfi, izgatott az asszony.

Aztán hallgattak újból. Olyan furcsának, olyan különösnek éreztek körülöttük mindent. Még a levegő is, mintha más lett volna. Áron Lajos már menni is akart. Sajnálta, hogy eljött. Hát beszélt az asszony ismét, hogy marasztalja.

– Látni akartalak… mert ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad… jól megy a dolgod?

– Jól megy a dolgom… meghivtak orvosnak a kórházhoz. Az egyetemi professzorom protegál. Valósággal üldöz a szerencse.

Áron Lajos csak néhány percz mulva válaszolt. Ugy látszott, hogy meggondolja, a mit mondani akar. Aztán szólott:

– Valamikor rajongtam a hivatásomért. Olyan fenségesnek találtam, gyógyitani az embert… -291- adni orvosságot a betegeknek. Ma semmi kedvem hozzá… ma mérget adnék.

– Ugy-e iszonyú? Ám igy van… félek önmagamtól. Talán pályát tévesztettem… ugy rémlik, mintha sírásónak kellett volna lennem.

Vad öröm támadt az asszonyban – maga sem tudta, hogy miért. Fölült a pamlagon és szólott:

Habozott egy perczig, aztán ment. Lehetetlen volt ellenállania. Vakitóan szép volt Kálozdi Erzsébet.

Nem válaszolt az asszony, ám simogatta a rokona homlokát. És a rokon beszélt tovább:

– Miért is tagadta akkor? Minden, minden jobb lenne ma. Talán orvossá se lettem volna. – Talán ma boldog ember volnék.

– Mert nem vagyok boldog… boldogtalan vagyok… pedig azt hittem, máskép lesz minden. Tanultam, virrasztottam hosszú éjszakákon által, nélkülözve, sokszor nyomorban. Ám győzni akartam, magáért is, magamért is. És győztem. Egyike voltam az elsőknek… ma is első lehetnék.

– Ugy akartam eljönni magához… azt hittem, -292- hogy szeret – magam éreztem, hogy szeretem. Beszélhettem volna bátran… egymásé lehettünk volna, – én a férje, maga az én becsületes feleségem… Mert nem a szeretőmnek akartam volna.

Az asszony belekaczagott a tenyerébe. Valósággal szinpadon képzelhette magát.

– Amikor együtt voltunk itt utoljára… amikor ott ültem a zongoránál… amikor daloltam és… a mikor megcsókoltál a mellemen, miért –

– Oh, nem gondolkozik az, a ki szeret… nem vesz fontolóra semmit. Becstelenné lesz, elbukik, rabol, gyilkol, felakasztják – ámde előbb birta a szerelmesét. Nem szerettél… vagy ha szerettél is, úgy nem eléggé. Miért nem tetted… ma én is boldogabb volnék!

Odabukott a pamlag végébe, megcsuklott a hangja. Mélységes fájdalom nézett ki a szeméből, pazar fekete haja szétomlott a vállán.

– Sejtettem, hogy nem lesz boldog vele… nem is lehet. Más-más világhoz tartoznak mindketten… és soha meg nem érthetik egymást. Miért hogy nem lett úgy, a mint reméltem!

– Most már hiába… most már késő, nekem is, neked is. Most már azt szeretném, ha felgyógyulna mielőbb… az orvosa ügyetlen volt…

Hát Áron Lajos felugrott. Ugy tetszett, hogy hirtelen láz ejtette meg, hogy láz mered ki a szeméből. -294-

Az asszony lerogyott elébe és átnyalábolta a karjaival a rokona testét. A szemeiből kiszáradt a könnye, valósággal tűz lobogott abban. Tűz lett a hangja is:

– Hát öld meg… hát add vissza a becsületem, hát szeress, mert én is szeretlek!

A férfi kiegyenesedett teste, mintegy ízenként remegett meg a szép asszony karjaiban. Remegett a lelke is, érezte Kálozdi Erzsébet.

– Ime ott van a boldogságunk előtted… egy utolsó mód… egy legutolsó. Ő öl meg engem, ha nem te őtet. Hát öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz, ha becsületes asszonynak akarsz.

– Igy nem lehet azzá, igy nem lehet az soha többé. És én is gyilkos leszek…

Most már győzni akart mindenáron. Felugrott a padlóról, kinyillott a fehér ruhája, s úgy majdnem meztelen testtel szorult oda a rokonához. Maga lett az élő szenvedély a mig csókolta a homlokát, a szemeit, mig játszott a nyelvével az Áron Lajos -295- ajkai között, mig közéjök lehelte a lehelletét. És beszélt forró hangon, susogva:

– Oh, régóta szeretlek, régóta epedek utánad. Gyöngye voltál… most ne légy gyönge többé. Öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz… a tiédnek még ma… még ez órában…

És megragadta az alkalom pillanatát. Nem csókolta többé, ám ment, s nyitotta ki előtte a szomszéd szoba ajtaját. Ugy állott ott hajlott fővel, mintha az ő alázatos szobaleánya volna, mig Áron Lajos áthaladt a küszöbön. Villogó szemmel nézett utána, villogó szemmel huzódott meg az ajtó függönye mögött. Aztán figyelt lelkendező mellel, az ajkaira szoritott kézzel, hogy a saját nyugtalan lélegzetvételét se hallja. Hát benn volt. Hát jól van. Az ördög adjon erőt neki. Áron Lajos látta a szerelmese szeretőjét… Meg kellett ölnie, valóságos gyönyöre volt, a mig tette. Nehéz sem volt, csak az orvosságból kellett beadnia többet. Hát adott neki többet, talán a kelleténél is többet. Két nagy evőkanállal, megölne még egy állatot is. Lázban volt a beteg, lázban jött álom a szemére. Kisietett az orvos, behuzta maga után az ajtót. Az asszony ott várta az ajtófánál.

– Jőjj! iszonyú lesz hallgatni… jőjj… nekünk már nincs itt mit keresnünk…

Maga lett az élő, szenvedélyes türelmetlenség. Mozgott az ajka akkor is, a mikor nem beszélt, mindjobban kimeredtek a szemei. Megrekedt a hangja, néha egészen értelmetlen szavakat rebegett. Az asszony állott mozdulatlanul. Mintha nem is látta volna az új szeretőjét. Fehér ruhája be vala gombolva ismét, csak a haja volt kósza, rendetlen.

Gyönge zaj hallatszott ki a szomszéd szobából. Kálozdi Erzsébet az ajtóhoz szoritotta a fülét.

Mozdulatlan maradt az asszony. Hát el akarta -297- vonni az ajtó mellől, de nem birt vele. Mintha megmeredt volna a testében. Megragadta. Egy pillanatra durva lett s brutális. De aztán elmult minden ereje. Befogta a füleit, mert megkezdődött az agónia. Jajveszékelt a beteg… Kidagadt szemmel, kidagadt orrczimpákkal hallgatta az asszony.

Úgy rémlett, hogy minden ereje feltámad még egyszer, mielőtt megtörne végleg. Feltápászkodott az ágyában, le akart szállni onnan. Aztán lezuhant a padlóra. Hát be akart törni az asszony, ám Áron Lajos megragadta. Ismét égtek a szemei, úgy tetszett, hogy kigyuladt a hangja is:

Rémülettel nézett rá az asszony. Aztán kivágta magát a karjából. Halotthalványnyá vált az arcza, sikolylyá a hangja:

Visszahőkölt egy pillanatra. Aztán mintha megőrült volna. Eltorzult arczczal, lázas, mohó kézzel keresett a zsebében. Egy másik pillanatba mult s megtalálta. A drága műszer, a bonczkés, már villogott a kezében. Hát menekült az asszony. Kergetődztek -298- a szobában, felhányták a székeket, a butorokat; drága vázák, Ámor-szobrocskák csörömpölve törtek össze. Feltépte az ajtót, kinyillott a folyósóra. Futott fel az utolsó emeletre, a toronyszobába. Áron Lajos a nyomában… az éles kés mintha szelte volna a levegőt. Nyitva volt az ajtó, berontott; a küszöbön érte utól az asszonyt. Ám ismét kisiklott, csak a szép kezeit futotta el a vér. Azt hitte, hogy meg van mentve; pedig nem vala honn a festő. Miért nem pénzzel segitett rajta, most dolgoznék bizonynyal és megmentené. Belevágott az agyába: a vég. De nem akart meghalni. Az édes, a nagyszerű életet akarta. Lerogyott, csupa vér volt a szép fehér ruhája. Nem látta, bár a piros szin nem állott jól neki. Hadonászott az átmetszett kezeivel, még a fájdalmát sem érezte, könyörgött kétségbeesetten, magánkivül:

Hát kaczagott a férfi. A festő vásznán akadt volt meg a szeme. Ott vala készen a »Bachans-nő« – Kálozdi Erzsébet meztelenül. Hát letérdelt az asszony előtt… úgy vitte a kést feléje, bonczkést az élő teste felé. Nem lehetett menekülnie már a szavával. Talán érezte is, hogy rosszul játszotta a játszmát. Hát menekülni akart az erejével. Nagyszerű harcz vala köztük az életért ugyanott, hol nagyszerű harcz vala egy csókért. Most is Kálozdi Erzsébet volt a gyöngébb. Áron -299- Lajos rajtatérdelt egészen, vérfoltos volt az arcza, vérfoltosak a szemhéjjai az asszony kezétől. Ám mégis kéj ragyogott le arról a véres arczról, mélységes öröm s gyönyörűség, a mikor végre elérte a torkát.

Mintha még látta volna az asszonyt ott, kővé meredve a beteg-szoba küszöbe előtt, mintha még látta volna meztelenül, mint »Bachans-nő«. És mintha még hallotta volna az agoniát, onnan az első emeletről, fel egészen a toronyszobáig:

AZ UTOLSÓ PERCZ.

Ennek a könyvnek, melyet rajongón, nem egyszer könytől nedves szemekkel irtam, ezek az utolsó apjai. Most jön a legutolsó, mely mintha a legutolsó perczemet jelentené. Az egész életemet érzem vissza benne, ez a percz, mintha az öröklétbe mulnék. Nem hiszek a véletlenben s nem hiszem, hogy ez az örök percz még megváltozhatik. Mögöttem minden, előttem pedig semmi. Hát ugy érzem, hogy fiatalon halok meg s ugy rémlik előttem, mintha a búcsú-levelem irnám e sorokban. Talán búcsuznom sem kellene, hiszen nincsen senkim a kihez tartoznék. Még magamat is elveszitettem. Mintha megszüntem volna lenni, ki vagyok, mintha nem volna erőm többé magam felett. Megvakultam, néha az erényt is bűnnek látom, elvesztettem a lelkem tisztaságát, néha az akasztófa tünik szent feszületnek előttem. Tudom, hogy sok szép, sok minden csodálatos van a természetben, sok minden -301- nemes ezen a világon. Van még tavasz, a mikor napfényes az egész mindenség, van idő, a mikor a gazdagok adnak a szegényeknek, a mikor a munka is kap babért, a mikor nemcsak a születést, de elismerik a tehetséget is; tudom, hogy vannak még becsületes emberek, jó leányok és tisztességes asszonyok, a kiknek templom az ő családi fészkük s a kik nem csalják meg a férjeiket. De az én lelkem előtt ez a nagy világ mégis csak egy nagy hipokrizis. Ilyennek vallotta, ilyennek mutatta magát, mióta beléje kerültem. Törvénye a rossz s ha meg is másitja ezt a törvényt, csak a formája változik, a lényeg mindig ugyanaz marad.

Hát mig ebben az utolsó perczben az egész életemet érzem vissza, ugy tudom, hogy gyönge voltam küzdeni. Talán mert nem is a küzdésre neveltek. Olyan szépnek láttam mindent odahaza. Azt mondta az édes anyám, hogy mellette fogok maradni örökkön, hogy a családom fészkét soha el nem hagyom. Meg voltam otthon szépen, csendesen. Nem vágytam látni a világot, nem akartam megismerkedni az emberekkel. Megnyilott a lelkem s minden érzésemet a családom fészke kötötte le. Aztán elégett a fészek… nem volt hol meghuzódnom. Azt mondta az édes anyám, hogy nem maradhatok mellette már, családi fészkünk sincs többé. Keresnem kell kenyeret, neki is, magamnak is. -302-

Hát kerestem. Ezenközben tetszett nekem a nagyszerű küzdelem, milliók kórusa: a jajveszékelés. Kidagadt a lelkem, a szabad levegő kigyujtott, tudtam lelkesedni még a nyomorért is. Hordoztam lángoló fáklyát annak, a kinek sötétség volt az agyában, s a kit a buta nép mégis a vállára emelt. Izgatott a nagyság édessége, magam is nagygyá vágytam lenni. Csináltam ideált magamnak, törtem felé, dolgoztam napon és éjszakán keresztül. Kezdetben fel sem tünt, hogy évek gyilkos munkája daczára sem tudok czélt elérni. Minden sikerem is csak balsiker volt, a legparányibb elismerés is gúny. Hát kerestem az okot. És lassan-lassan, mig kitisztult előttem minden, mig megtanultam distingválni, mig láttam, mi a való s mi a hazug, melyik az igaz érzés s melyik a megfizetett, melyik a szabad gondolkodás s melyik a kibérelt – ugy volt, hogy vissza vágytam haza, a hol meg voltam gondtalan, szépen, csendesen.

De már nem lehetett visszamennem. Aztán le is kötött a hajsza, lebilincselt a redakczió, a hiábavaló küzdés ingerelt és izgatott a mindennap nyomorúsága. Már el sem tudtam lenni nélküle, már esengtem a vihart, a csend, a nyugalom megölt volna. Akkor éreztem jól magam, a mikor kétségbe ejtett a gondolat, miből fogok megélni holnap? Ugy volt, hogy az örök holnap nyomoráért küzdtem s áldoztam föl minden erőm. -303-

De a lelkem, az, a mi a létemtől nemesebb, nem tudott volt még elpusztulni. Egy egész világ minden érzését birtam fölfogni vele, a legkisebb öröm, a legcsekélyebb fájdalom egyaránt a legnagyobb volt nekem.

Igy, fáradtan a küzdelemben, a nyomorban, de szűzi tisztán a lelkemben, láttam meg egy asszonyt. Nem lehetett szépségesebb nála ezen a világon, nem fenségesebb a földön. És mégis, valamilyen titkos érzésem a látása első pillanatában arra tanitott, hogy a tökéletes pusztulásom ez az asszony; azt mondta, hogy az életem legnagyobb gyönyörét és a legőrületesebb fájdalmat egyedül csak ő fogja okozni nekem. És mindennek daczára, vagy talán ép ezért, minden vágyammal, minden epekedésemmel törtem magam az én csodálatos lidérczem felé. Ugy vittem el neki a lelkemet, hogy tépje össze s ugy térdeltem le előtte, hogy gázoljon át a testemen.

És egy egész világot alkottam magamnak belőle. Világot, melyben nincs küzdelem, nincs nyomor, csak szerelem. Ebben a világban éltem… a másik, mely a hajlékunk küszöbén túl kezdődött, immár nem létezett előttem. A mikor az egyik az enyém lett, a másikat elfelejtettem.

És végtelenül jól esett, hogy felejthettem. Valósággal kéj volt gondolni arra, hogy az életnek millió hazugsága nem hazudik nekem, hogy remeteköntösbe -304- bujt Don Juanok nem engem ámitanak, hogy nem engem csalnak apáczáknak öltözött rimák. És végtelenül jól esett, hogy nem lelek örömet abban, mi örömöm volt a multban, hogy természetellenesnek találom a munkát, mely igába hajt, mely elpusztit időnek előtte, hogy nem sarkal többé vágy, ambiczió, hogy nem töröm magam hír, dicsőség után, – hanem, hogy lázas boldogságot találtam a szeretőmben, hogy gyujtott s izgatott a szenvedélyünk fergetegje.

És ennek az örök nyárnak a melegében csak szomjuhoztam egyre jobban, egyre égetőbben. Áldottam a napot, ha eltartott soká, imádságot mondtam az éjszakának, ha nem akart virradni. Mert minél inkább voltam boldog, annál inkáb akartam, hogy ez mindig igy legyen, hogy ez mindig igy maradjon. A vég kisértett. Szorongást éreztem a lelkemben, szorongást a fejemben. Ugy volt, hogy megcsal a saját világom, megcsal csak ép ugy, mint mindaz a miért rajongtam s mint mindenki, a kivel az életemben érintkezésem volt.

Azt a gyönyört, melyet igérve, elkábitott, mintha nem adta volna meg s mégis mintha már a gyötrelmeivel szakadna reám. Csupa hév volt, csupa szenvedély mig átölelt, mig forró hangon kérte, hogy szeressem. Már ekkor nem szeretett. Köny ragyogott ki a szeméből, beteges lelkendezés ejtette meg a keblét, mig könyörgött, hogy ne -305- hagyjam el. Már ekkor ő akart elhagyni. Kaczagott mintegy örömben, hogy milyen boldogok vagyunk. Már akkor nem volt boldog én velem.

Mélységes fájás vert fészket bennem; ezernyi gondolat kínzott, visszavitt a multba, belehozott a jövőbe. Eszembe jutott, hogy sirva fogadott, a mikor egy-egy perczet késtem. Majd elcsendesedett, mosolygott, a mikor ismét együtt voltam vele. Az egész lényünk megnyilatkozék, nagyobbak lettünk mindaketten, csak magunkról, csak a szerelmünkről tudva. Átkoztuk a multat, a miért nem hozott össze bennünket s áldottuk a jelent, melyben összeforrott az érzésünk, melyben egymásba olvadt a tekintetem az ő szemének a tekintetével. Kaczagtam, hogy ilyenkor belesúgtam a fülébe:

– Az enyém voltál, mióta élsz, mióta élek; az enyém voltál, a mikor még nem láttalak, a mikor még nem ismertelek.

Kaczagtam, fojtogató fájdalomból, mert ismertem azt a multat, melyben én senkié sem voltam, s ő mindenkié. A csókot, melyet másnak adott, érezte az én ajkam is, magamon láttam az ölelést, melylyel más szoritott magához. És egy mindenség fájdalma hasitott bele a lelkembe, a mikor arra a jövőre gondoltam, melyben én ismét egyedül leszek, hideg, sivár árvaságban s a melynek szerelmi búgását más fogja hallani, melynek lázas szenvedélyét más fogja -306- inspirálni, más, a kivel ép az lesz, mint volt velem, mint volt mással.

És a fájdalmamban kerestem vigaszt, megnyugvást magamnak. De a vég csak kisértett. Egy őszi nap kora este olyan szomorú volt minden. A mi kis szobánkban ültünk együtt a nyitott ajtó küszöbénél. Bámultam miként alkonyodik, hallgattam, miként lesz csendes minden odakünn. Valamilyen távoleső kápolnában harangoztak az alkonynak. Aztán mintha minden elmult volna. Olyan jól esett zokognom ekkor.

És nem várta a válaszomat, mert látta, mert érezte, hogy szeretem. Hát csak folytatta, egész közel hajolva hozzám, hogy meleg lehellete égette az arczomat:

– Te fiatal vagy, – én nem vagyok az többé. Tavasz van a lelkemben, pedig ugy kellene, hogy már ősz legyen. Bitorlás… sohasem lehet jogom a panaszra. De melletted akarok lenni akkor is, ha szeretni fogsz mást, egészen mást, mint én vagyok. Elvezetsz majd ahoz a fiatal leányhoz, kinek napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… Ugy-e megengeded, hogy -307- ott maradjak veletek? Margit lesz a neve a kis gyermekednek s én leszek a keresztanya, ki vesz neki gyöngyöt, piczi finom gyöngyöt, piczi finom kacsójára. Két kék, napsugaras bohó szem, nem olyan sötét, mint az enyém.

A lelkem meg akart szakadni. Könyörögtem, hogy szűnjön meg, – de ő csak békitett egyre tovább.

– Hát nem érted az én szerelmem? Hát nem látod, hogy nem a fiatalságodért, de a fiatalságod daczára szerettelek.

Ugy kerültem haza, hogy talán el sem kell mennem többé. Majd elvisznek szépen, kék drapériás kocsiban, mert hisz az ifjuságot víg színekkel temetik. Valamilyen irtózatos betegség döntött le, ugy rémlett, hogy meg kell őrülnöm a fájdalmában. Tekintélyes orvosok, okos emberek azt mondták, hogy végem. Három hónap minden napján, minden éjszakáján egyedül az édes anyám volt mellettem. Az én csodálatos szeretőmet akartam látni még egyszer. Azt mondták, hogy látni fogom, ha majd felgyógyulok. Hát felgyógyultam… Kerestem, de nem tudtam megtalálni.

Azután mintha el akartam volna felejteni. Egy -308- este a redakczióban letettem a tollat s azt mondtam, hogy megyek el messze, messze. Kiszakadtam a külföldre s két esztendő multán ugy volt, mintha már nem szeretném. Minden emlékem utána mintha csak az a néhány szó lett volna, a melyet belevert a lelkembe.

… Szeretni fogsz mást, egészen mást, mint én vagyok… fiatal leány, kinek napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… Két kék, napsugaras, bohó szem, nem olyan sötét, mint az enyém…

Hát az a két delejes szem vezetett, vonzott, csak ép ugy, mint a régi szempár. Kihajnallott az éjszakám, édes meleg árasztott el két szem egének mosolygó nyári boltozata. Ismét tavasz lett a lelkemben, ugy tetszett, hogy dalol körülöttem a levegő, feltámadt az élet, mert szeretek, szeretek félve, aggódva, egészen máskép, mint szerettem valaha. Nem vegyült az érzésembe egy paránya sem a fájdalomnak… a félésem is, az aggódásom is gyönyör vala, csupa fény, csupa világosság az új szerelem, csupa nappal, csupa napsugár!

Más világra nyilott a lelkem. Mintha egy nyáréjen változott volna meg, mintha láthatlan erők belelopták volna mézét az igazságnak, mintha megtanitottak volna arra a titokra, hogy csak azt lehet szeretni: a ki először a tiéd. Borongó kétkedésem mintha elmult volna, nem fogtam többé tollat a -309- kezembe, hogy irjak arról a beteges szerelemről, melynek nyomát már nem éreztem. Megszüntem volt pesszimista lenni s ugy tudtam, hogy az, a mi elmult, meghalt örökkön örökké és csak az él, csak az lélegzik, a mi lesz, a mi jövendőt rejt magában a jövő. Tele voltam rajongással, vágygyal, reménynyel, irni akartam, dolgozni, teremteni nagyot, hatalmasat, maradandót. Inspirált s erőt adott az a két kék szem, mely egy őzike bizalmatlanságával, de azért mégis szeliden derült tisztasággal meredt reám s nézett az én gonosz, szürke szemeimbe, először látva rosszat, s mégis talán jót, mert hisz az én mindakét szememben benne ült az óhaj, boldognak, végtelen boldognak látni őt.

S ismét magamra ismertem az erőben, mely a munkára késztetett, a reményben, mely szivárványszínekkel festette a jövőm. Valamikor muzsikusnak kellett volna lennem, de megszüntem szeretni a zenét, mert ugy találtam, hogy abban diszharmónia is van. Azt kerestem és azt akartam a mi csak édes, a mi csak tiszta, a mi csak mély, s ime a szűzi tisztának hitt liliom kelyhében is láttam ronda ezerlábu pókot és a tenger is sekély volt partjai körül. De ez a fiatal leány, mintha kibékitette volna a lelkemet, mintha az ő két kék szemének a bohó nézésével azt mondta volna: »Szegény bolondom, hiszen azért gyönyör szeretni, hiszen azért boldogság a szerelem, mert nem abszolut, mint semmi -310- ezen a világon!« És mégis ugy tetszett, hogy csupa harmónia van a lelkemben, csupa harmónia árad a hangszeremről, a mikor visszatérve a zenéhez, a szerelmi dalaimat játszottam el neki. A szivemből téptem minden egyes hangját, lobbot vetett körülöttem minden, lángra gyultam magam is, ugy érezve, hogy csupa érzés, csupa szerelem vagyok, mint csupa hullám a tenger. Igy zendült fel az énekem, fényes, kápráztató tűzben, lerészegitve, elhamvasztva.

És a mikor megszünt, kimondhatlan vágyam támadt, egy másik, egy csendesebb muzsikára. Már hallani is véltem az ünnepi orgonaszót, mig myrthussal koszorúzott kékszemű leányt vezetek a karomon. Szűzies elfogódással simul mellém, velem van először egyedül, nekem mondta először, hogy szeret.

… Csupa napfényben lakunk a mi kis fészkünkben. Napsugár miriádja szövődik aranyos szövéssel az ablakunk előtt és a szivünkben Édes meleg hajtja a lelkünket egymáshoz, mig belegügyög a fülünkbe egy öreg arczú csecsemő megelégedett gagyogása. Ott csüng kicsücsörödött ajakkal az édes anyja emlőjén. Margitnak kereszteltük, nem én akartam, hanem a feleségem. Talán ő tudja, hogy miért… Én reám néz, két kék szemének mély, édes nézésével, a mint nevén nevezem a gyermekem. Szerelem -311- kaczag ki a szemeiből, szerelem, mely bizonyos benne, hogy nem lehet megcsalni.

Hosszú szuszogással alszik a kis Margit a feleségem ölén. Rithmust keresünk mindaketten ebben az új családi muzsikában, a mely tele van egészséggel. Az iróasztalom az ablak mellett, akáczos kert virul alatta. Akáczvirág-illat a szobám és én dolgozom a feleségemért, meg a gyermekemért. Poézis van a munkában, poézis van a fészkemben, a feleségem és a gyermekem körül. És én csak dolgozom, háttal fordulva feléjök. De valamely varázsos delej vonz ellenállhatlanul, az irásom sorai között ott rajzik a feleségem alakja, elülről is, hátulról is húz, mintha titkos áram kötné össze a lelkemet az ő lelkével. Egészen akaratlan ejtem el a tollat, és már is belemerülök annak a két szemnek a mosolygó tengerébe, melynek azur színjátéka, még magához delejzett azelőbb. Azután szeliden ér össze az ő orczája az enyémmel és forralja az ő meleg vére az enyémet. Tele van a szivünk – nem tudunk beszélni. Csak később súgom a fülébe boldogan, sokatmondón:

Behunyja a szemét és szemérmetesen hajtja le a fejét a mellemre. Egy ősz hajszál fehérsége kandikál ki a kis fej gesztenyeszinéből, de azért még sem támad árnyék itt körülöttem. Ez a parányi hervadás nem juttatja eszembe a véget. A való -312- szerelemnek nincs vége, az él, mig maga az élet és tovább plántálódik a gyermekemben, a feleségem gyermekében. Hát látom ezt a szerelmet, mely belefonódik a messze jövőbe, mint valamely vallási ének, mely szent volt és szent maradt mult és jelen századoknak. Látom az ezüstös őszbe borult fejet, látom magamat üdvözülve egy szelid öreg asszony mellett, még élve és egy óra mulva meghalva, abban a halálban, mely nem félemletes…

… És szeretem a régi szeretőm, jobban, mélyebben, mint valaha. Oda adnám a lelkemet, ha láthatnám egy perczre, ha megragadhatnám a kezét. Ha belenézhetnék éjsötét szemébe, ha hallgathatnám ismét a szavát. Ha állhatnék vele szemtől-szembe, ha megmondhatnám neki, mennyire szenvedtem, mennyire voltam nyomorult.

Ugy kellett történnie, hogy találkozzam vele, hogy belészeressek s ugy kellett, hogy megcsalva, kikergessen messze, messze. Hát kiszakadtam meleg szivvel, a szivtelenség közé. Azt hittem, hogy el fogom felejteni, hogy gyűlölöm már, a miért megölt. Kerestem új szerelmet, új tavaszt, de a régitől még sem tudtam megválni. Beleszülettem, hozzánőttem s hozzáforrott az életem. Hiába volt -313- minden küzködésem, őt szerettem, mig mást véltem szeretni, előtte borultam le, mig másnak vallottam szerelmet. Ugy volt s ugy van, mintha csak érte születtem volna, mintha életemnek egyedüli hivatása csupán őt szeretni volna.

Hát szeretem, mert lehetetlen nem szeretnem; hát visszaszállok hozzá, mert lehetetlen el lennem nélküle; hát elküldöm néki a lelkemet, mert lehetetlen el nem küldenem. Bár látom azt a multat, a mely megrontott. Visszaérzem a napjait, vissza minden tünő perczét, s érzem, hogy soha sem szeretett. Érzem, hogy elégetett, hogy kirabolta a lelkemet s magából egy parányit sem adott. Érzem, hogy azt mondta, minden nyomorult ezen a világon, csak egyedül ő nagy és dicső. Érzem, hogy mutatta, nincs boldogság a földön, csak az ő hajlékában. Érzem, hogy rám parancsolt, felejtsem el az édesanyámat és ne szeressek senkit, csak őt. Ugy, ugy lett minden, a mint ő akarta. Ebből a nagy világból nem hat más rám, csak ő, ebből a nagy világból nem szeretek mást, csak őt és ezen a nagy világon nem lehetek boldog máshol, csak az ő hajlékában.

Visszavágyom, minden érzésem oda húz, minden emlékem oda csal, minden gondolatom oda vonz. Pedig mint börtönből kerültem ki onnan. A lelkem megmételyezve, a szemem megvakitva. Már nekem nem kell többé a világ, nem vagyok szépsége -314- iránt fogékony, a szennyét sem rajzolom többé. Megválok tőled élet, mert hisz halált jelent, hogy belőled mi nemesebb nékem nem fog jutni már. Megválok tőled munka, mely a nyomorban nehezkedtél a nyakamra s a melyért mégis lelkesedtem. Megválok tőletek alakjaim, felséges csőcselék ti, kikbe szerelmes voltam s kiket most visszaküldök oda az utczára, a honnan hozzám felkerültetek. S megválok mindattól, mi hírt s dicsőséget nyujt e föld, mindattól, mit itt keresnem lehet még, csak tőled ne kelljen megválnom életem gyilkos lidércze, ki tőlem messze, messze földön vagy és mégis ott meritesz el magad előtt.

Hát merülök mind jobban-jobban. Elvész köröttem minden, nincs czélom, nincs eszményem többé. Tudom, hogy a végemet jelenti s azt mondom, hogy nem tudok lemondani; tudom, hogy megmérgezte az életem s azt mondom, hogy édes volt a mérge; tudom, hogy elvette a hitemet s azt mondom, hogy boldog vagyok, a miért megrabolt; tudom, hogy széttépte a jövőm s azt mondom, hogy gyönyöröm van, a miért tönkre tett; tudom, hogy mást szeretett és én csak mégis szeretem. Az epedésem mélységes erejével vissza akarok szállni hozzá, a ki messze van, lekötni hozzám, a ki elhagyott, magamnak tartani meg szűzen, a ki megcsalt. Csak még egyszer csapna -315- össze a szenvedélyünk, csak még egyszer mondhatnám az enyémnek!

A tökéletes pusztulásom az, a mit a sorsomtól kérek. Nem akarok egy cseppnyi boldogságot, egy sugárkát abból a sok fényből, egy parányit a gazdag jólétből, melyekről azt mondják, hogy mind meg vannak ezen a világon. Csendes fészek, hű feleség, vidám gyermekgügyögés, virágos akáczczal beültetett udvar!

… A lepkefogó összetörve a kezemben, a pilléim mind elszálltanak. Az a két kék szem nékem édes nem lehet s csak azért kergettem, mert ő küldött utána. Családi tűzhelyem, meleg nyoszolyám soha sem lesz nekem s nem szegődhetik társul mellém az álmok szelidlelkű nője. Nem is tudnék meghuzódni akáczos udvarházban, mennék együtt a fecskével, szaladnék más tájra a tavasz után. Gyermek-gagyogás dajkának való, szilárdan álló iróasztal annak, a ki bankárnak született, nyugalmas csend, a kiben megaludt a vér. Nekem a haldokláskor is zaj, zene kell, szélvészes fergeteg még akkor is, ha gyönge naszádon bitangul ki vagyok verve a tengerekre. Látva s érezve a szenvedélyt, vad vihar támad magamban is, kitágul s kidagad vitorlalelkem, érzem, hogy van erőm, hogy élek, érzem, miként nem halnék meg soha.

Hát künn vagyok a tengeren, gyönge naszádon, szélvészes fergetegben. Köröttem hullámzik a beláthatatlan -316- óczeán, csupa élő hullámból csinálva. Versengenek, tolonganak egymásra, a düh tajtékja a hab, mig elnyomják egymást könyörtelen. Hallom az éktelen zsibongást, az élő hullámok moraját, még nem vagyok hajótörött, de minden pillanatban az lehetek. És a tenger örök zivatarja, a hullámok önző szenvedélye bennem is szenvedélyt teremt, nem félek s mégis leküzdhetlen vágygyal vágyódom el e szörnyű óczeánról, a hová pedig lelkesedve jöttem. Lihegve a küzdelemben, kidagadt szemmel nézem a messze eget, bámulom nyugatról keletnek, északról délnek, keresve azt a részt, mely az én világom fölé borul. Hánykodó szivem a delejtűm, az mondja meg, hogy az a felhőtlenűl maradt kis darab azur a szeretőm fészke felett mosolyog. Oda küldöm hát az érzésemet, a szerelmem s ugy kell, hogy onnan nap ragyogjon le neki.

Ez a legutolsó lap, mely mintha a legutolsó perczemet jelentené. Az egész életemet érzem vissza benne és ez a percz, mintha az öröklétbe mulnék…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ELBUKOTTAK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.