The Project Gutenberg eBook of Midás király (1. kötet) by Zoltán Ambrus

A harmadik emeleten nagy volt az izgalom. A Grunovszkyék ajtaját egész nap csapkodták. A takaritó lányuk, a ki az nap rendkivüli szolgálat-tételre volt berendelve, folyvást szaladgált, hol az utczára, hol meg a szomszédokhoz. A nagy Vanda minduntalan ki-kinézett a lépcsőházba, és Terka, a ki gyerek-kiséretével végig kalandozta az egész folyosót, már negyedszer köszöntött be az ablakon a nagy Vandához ezzel a kérdéssel, hogy:

Nem hozták el. És ez a ruha, mely sehogy sem akart megérkezni, egyre jobban foglalkoztatta az egész harmadik emeletet.

– Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg vannak bolondulva. Fehér selyem báli ruha egy diurnista kisasszonynak! – ilyet csak a mai világban hallani. Fogadni mernék, hogy egy hónapig mákos metélten fog élni az egész falamia. -2-

– Csak aztán a házbért ki tudják fizetni! A háziur, azt beszélik, már a multkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertálylyal adósok maradnak, nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.

– Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen czifra nyomoruságot. Én csak azt a nagy Vandát csodálom. Monogrammokat himezni egy hatosért, két hatosért, csak hogy a testvére tánczolhasson, Isten engem, nagy bolondság. Ez a Polgári Kör elvette az eszöket.

Terkának persze éppen akkor kellett arra mennie a sisera haddal. Mert Terka az ő gyerek-seregével mindig és mindenütt ott volt, a hol valami történt.

Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, a kinek valami becsületbeli ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné ablakához.

– Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképpen, mennyibe kerül hát az a hires ruha?

– Már hogyne tudtam volna meg! – felelt Terka. – Száz forintba, nagysád, kerek száz forintba.

És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére. Tudta, hogy egy kést forgat meg a jó asszony szivében.

– Hiszen a mi azt illeti – rögtönözte a meglepetéséből felocsudott számtisztné – Grunovszkyról sok rosszat beszélnek. Én nem tudok semmit – ne szólj szám, nem fáj fejem – de itt is, ott is furcsa dolgokat hall róla az ember. -3-

– Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – vélte a kávésné.

– Zörög biz’ az, hogyha kigyó van alatta – vetette oda Terka, és ellibegett.

– Ennek is felvágta a bába a nyelvét! – dörmögte a kávésné, de csak akkor, mikor Terka már a folyosó tulsó végén sétáltatta Spitzer Rózsikát, valczer-lépésekben, annak a zongorának a hangjaira, mely a szemközt levő lakásban csendült meg.

Terkával nem lehetett kikötni. Nemcsak azért, mert hegyes nyelvecskéje volt, hanem mert jókora szinészi tehetség lakott benne, amelylyel mindig a maga részére tudta hóditani a nevetőket. A kinek a járását meg a beszédét Terka elkezdte utánozni, – a kiről ez a kis fruska föltette magában, hogy ki fogja figurázni, az el volt veszve. Annak a házban nem volt maradása többé. Aztán meg Terka, ezt a veszedelmes tulajdonságát leszámitva, elég jó leány volt. A kinek a szomszédságban valami szivességre volt szüksége, legelsőbben is Terkára gondolt. A ház összes gyerekeit ő pásztorolta, s a gyerekek annyira rákaptak, hogy egész nap nem tágitottak a szoknyája mellől. Terka kicsúfolta a pártfogoltjait is, de ezzel olyan tekintélyt tartott köztük, a minővel a mamáik soha se dicsekedhettek. A gyerekeken kívül még csak egy mániája volt: a betegek. A szürke néne béketürése és az irgalmas testvér szamaritánus-tehetsége egyformán megvoltak ebben a tizennégy esztendős leányban. A házmesterné esküdött rá, hogy a földszinten lakó öreg szabót Terka gyógyitotta meg.

Terka semmit se utált, mindenre ráért, mindenütt ott volt, és mindenkin tudott segiteni.

Az nap is, mikor a Polgári Kör az első mulatságot rendezte a házban, Vandrákné, az özvegy füszeresné, csak ugy mert kimenni Péczelre, ha Terka a két fiut magára vállalja. -4-

– Ügyeljen rájok, kedves Terka kisasszony, mert ez a Károly még felgyujtja a házat. A kis porontykám sirját megyek megnézni; nem láttam már egy esztendeje. Be jó is, hogy elvette az Isten; talán abból is ilyen zsivány lett volna, mint ez a Károly.

Terka annyival könnyebben megigérhette a dolgot, mert a két Vandrák fiu ugy sem igen szakadt el mellőle. Ezen az ünnepi napon különben az egész apró had erősen kötötte magát Terkához. Számitottak rá, hogy az ő oldala mellett többet hallhatnak majd a muzsikából, mint a szülői védőszárnyak alatt.

De volt köztük egy, a ki nem érzett a többiekkel. Vandrák Károlyt nem érdekelték az e fajta földi hivságok. Vandrák Károly lucziferi lélek volt, egy ama rejtelmes jellemek közül, a melyek a hanyatló római császárság idején jelentek meg a világ szinpadán. Vandrák Károly a rosszat magáért a rosszért tette; s az egyetlen kéj rá nézve az emberi szenvedés látványa volt. E kéjnek a vágya soha se hagyta nyugodni; s a harmadik emelet báli készülődéseinek közepette is csak nérói tervek foglalkoztatták. Igy történt, hogy egyszerre harsány kiáltás reszkettette meg a levegőt. Ez a kiáltás láthatólag szerves összefüggésben volt a Kohn Elemér fülével, melyet Vandrák Károly ismeretlen czélokból a kezében tartott.

Terka csattanós gyámsági és gondnoksági intézkedéssel utasitotta rendre a hanyatló rómait. De ennek az intermezzonak megvolt az a kellemetlen következése, hogy a második emeleti lakásokból is kisietett néhány érzékeny lélek, s Terkának, miután a részvétnyilatkozatokat Kohn Elemér nevében elfogadta, ismét tárgyalnia kellett a Polgári Kör báljának ügyét, és ismét sikra kellett szállnia Grunovszky Margitért. -5-

Terka mindenkivel ismerős volt a házban, le egészen a földszinti kis ballerináig, a kit a többi lakók már csak a hordár papája miatt sem akartak észrevenni. Sőt beszédes volt az első emeleti lakókkal: ama két titokzatos hölgygyel is, a kiknek a jövedelmi forrása iránt az egész ház élénken érdeklődött. Azzal az öregedő hölgygyel pedig, a ki a második emeletről felkiáltott hozzá, különösen nagy barátságot tartott.

A második emeleti lakó visszahuzódott, s Terka odább vonult gyermek-csapatával.

A folyosó csak ugy hangzott a kis faunok lármájától, és zsivajgásukból messzire elhallatszott a Terka vidám nevetése. Ez a nagy, zeg-zugos, körbefutó folyosó volt az ő birodalma. Napestig ott lehetett látni, majd az egyik, majd a másik szegletben, mindig tekintélyes kiséretének közepette. Kora reggel, a mikor a tejesek meg se jelentek még a látóhatáron, Terka verte fel a házat, folyvást danolászva, mint valami ostoba kis csiz madár; s mire a ház ébredezni kezdett, Terka már megindult szokott őrjáratára. Akkorára az a két piczi szoba, a hol az apjával lakott, ki volt takaritva; kis fészkének dolgai rendben voltak. S attól fogva nem igen volt mit keresnie a szük és sötétes lakásban. Az apja, a ki vasuti ellenőr volt, s folyton utazott, csak minden negyedik nap tért haza; a zugocska, a hová huzódtak, alig is volt jó egyébre, mint alvó tanyának. Terkának igazi otthona a folyosó volt. Ez a szük térség, homályos zsákudvaraival, melyek vékony ablakaiból csak két oldalra nyilt kilátás: a Szegények-háza és a temető felé – ez az amerikai számitással tervelt keskeny -6- helyiség, melyet át- meg átjártak a szegénység rossz párái: Terkának az egész világot jelentette. Egész élete ebben a parányi világban folyt le. Itt nőtt fel, magára hagyatva, csak a jó Isten kegyelméből, mint gyom és dudva között egy eltévedt karcsu virágszál. Ismerte e folyosónak minden mozaik-szemét, s a sok zeg-zug megannyi barátságos helynek tünt fel előtte. Ismerte az ezek mögött hallgató nyomoruságokat is; Terka előtt a nagy kaszárnya-épületnek nem volt egyetlen egy titka sem. Tudta mindazt a sok szegénységet, mely ez alatt a roppant fedél alatt meghuzódott; s nagy, nyilt szemével látta azt a sok szennyet, mely a nyomoruságnak hű kisérője. De mindez, mint a tengerszembe vetett kő, nyomtalanul tünt el lelkében. A fölszin sima és derüs maradt.

És nap-nap után gondolat nélkül vihánczolta végig birodalmát. Micsoda világ van, minő ezeregyéji tájékok léteznek ezen a folyosón túl? – Terkának nem igen jutott eszébe. De ezen a nevezetes napon az ő képzeletét is megejtette az a rejtelmes világ, oda lenn az első emeleten, a hol huszonnégy gyertyaláng alatt szerelmes párok lejtenek és vidám össze-visszaságban keringenek, forognak jobbra-balra, egy más vidék lakói, lányok, legények.

Várt valamit, a nélkül, hogy határozottan tudta volna, mit. Előre örvendett a szokatlan nagy jövés-menésnek, a toaletteknek, melyeket távolból megpillanthat, a csárdás-hangoknak, melyek a nyitott udvari ablakokon át hozzája is el fognak hatolni, a mozgalmasságnak, melynek ő lesz a karzati közönsége, s talán egy kissé a szerelmi regényeknek is, melyek majd oda benn szövődnek, abban az örökre ismeretlen tartományban, örökre ismeretlen lovagok és dámák között… Mert hisz szerelmi regények fognak ott szövődni. -7- Homályos, érthetetlen szerelmi históriák, melyek előtte mindenkorra zárt könyvek maradnak, de hát a szerelmi regényeknek már csak puszta sejtése is széditi és nyugtalanná teszi az embert…

Különben, a várakozás az nap a levegőben volt. Megszállott mindenkit; kicsiny és nagy egyformán számitott valamire. A nagy bérház ismeretlen élvezetek elősejtelmével volt tele.

A nagyobb fiuk: Sárközy Gyula és Gyulaffy Soma egész nap az utczán dégáltak. Nem tudtak megválni a zászlótól, mely az első emelet erkélyéről fennen hirdette, hogy a háznak ma nagy napja lesz. Ezek az óriás betük:

megállitották a járókelőket az utczán, s a két fiu előtt ugy tünt fel, hogy a szomszédos, lobogótalan házak lakói szégyenkezve surrannak be dicstelen oduikba. Ők persze öntudattal reprezentálták az ünneplő épület lakosságát az álmélkodó sétálók előtt; érezték, hogy a ház dicsőségéből ő rájok is hárul valami.

A cselédek is roppant vigan voltak, maguk se tudták, miért. Olyan boldogan jártak-keltek a hátulsó lépcsőn, mintha temetés lett volna a házban, vagy mintha tüzet kiáltottak volna a szomszédból.

Fent és alant, mindenütt csak a tánczmulatság volt a beszélgetés tárgya. A Kör titkára nagy hangon osztogatta rendeleteit a szolgáknak; a második emeleti öreg kisasszonyok, a kik udvari ablakukból leláttak a Kör helyiségére, fel-felpillantgatva a Gartenlaube-ból, folyton tanakodtak, hogy vajjon hol lesz a ruhatár; és Grunovszky, lenn a kávéházban, a rendes sakk-parti után, ismét ráterelte a beszélgetést az uralkodó témára. -8-

– Én egyszerü ember vagyok, uram – magyarázta a kávésnak. – De a gyermekeimtől… a gyermekeimtől, uram, nem tagadhatok meg semmit. Az én elvem az, hogy: ifjuság, bolondság. A fiatalok mulassanak, tánczoljanak. Ki tudja, meddig örülnek? Megvallom, uram, áldozatot hozok, jelentékeny áldozatot. De nálam első a sziv. És csak a sziv, a többi sár! Vagyont nem hagyhatok a gyermekeimre, uram, de ha meghaltam, ők el fogják mondhatni: a mi atyánk szeretett minket! Szegény ember vagyok, uram, nem tagadom. De olyan vagyok, mint a pelikán; véremet adnám a gyermekeimért. János, egy anizettet!

Ezalatt, odafenn, Grunovszky Margit sápadtan járt fel s alá az utczai szobában. Csinos, vékony arczocskáját szinte megöregitette az aggodalom; s nagy, beteges fényü fekete szeme még jobban égett, mint rendesen.

Ha igazán nem hozzák el azt a ruhát!… Ha Burger az utolsó pillanatban meggondolja a dolgot, s nem adja ki a kész munkát, a mig nem fizetnek!… Hiszen már a tavaszszal fenyegetőzött, hogy ha pontosabban nem fizetik a havi részleteket, se szövet, se konfekczió! Igaz, hogy a Vanda jó, becsületes arcza ezuttal is megtette hatását, s Burger megint engedett. De hogyha mást talál gondolni, hogyha eszébe jut az a goromba, fenhéjázó levél, melyet apjuk fizetés helyett küldött neki?!…

Kezébe vette A kis grófnő-t, de nemsokára rájött, hogy csak bolonditja magát, s nem érti, a mit olvas. Eldobta a könyvet s ujra járkálni kezdett le és föl a szobában. Az ablaknál meg-megállapodott, és áttekintett a szomszéd házra. A széles, lefelé futó palafedél, ott szemközt, a villamos készülékek gyárán, mely elvett tőlük minden kilátást, ma még kellemetlenebb -9- hatással volt rá, mint valaha. Mióta itt laktak, mindig ugy tünt föl előtte, de ezt most erősebben érezte, mint eddig bármikor, mintha fogságban volna, a hol le kell mondania az isten szép napjáról, a kék égről, a bárányfelhőkről… Odaát a palafedélen egész csapat kőmives dolgozott. Margit perczekig el tudta őket nézni. Milyen vidámak! Ugyan hogy’ lehetnek ilyen vidámak!

Az idő mult, de a ruhát nem hozták. Ah, ha félelme alaposnak bizonyul, ha csakugyan hoppon marad, ha ennyi vész-verődés után, utóljára is nem mehet el abba a tömérdeket emlegetett bálba! Micsoda szégyen lesz az! Napokig nem mehet ki a folyosóra, mert a szemébe nevetnek. Minő diadala lesz az egész háznak!

Ó, semmi íze se kivánta ezt a mulatságot! Tudta, mi vár rá ott. Ugy lesz itt is, mint volt azon az első, utolsó, egyszeri majálison, a hol egy darabig hősiesen árulta a petrezselymet, mindaddig, a mig észrevette, hogy Vandának mindjárt könnybe lábbad a szeme… a mikor aztán, nagynehezen, hazavonszolták az apjukat. Tudta, hogy itt is lesz egy-egy előkelő kisasszony, a ki a négyes hatodik figurájában majd csak az ujját nyujtja neki; hogy lesznek körülötte aczélos tekintetü báli szépek, a kik nyugodt pillantás kiséretében halk, de könnyen kitalálható megjegyzéseket tesznek rá; hogy a bál Céladon-jai, a telekkönyvek előkelő, ifju tudósai oly következetesen nem fogják meglátni, mintha a helye tökéletesen üres volna; hogy az az egy pár tánczos, a kit kellemetes arczocskája odáig lelkesit, hogy elviszi egy-két fordulóra, a bál kómikus népségéből és katonaságából fog kikerülni. Nem, nem vágyott erre a mulatságra. Mert az a tudat, hogy a Beliczkyné kamasz fiának egész este őt kell majd tánczoltatnia, egy cseppet se csábitotta. -10-

Ó, szivesen lemondott volna erről a bálról! Különösen, ha eszébe jutott, hogy hátha csakugyan ott lesz az az ember is, a kit az apja megfogott, őt mulattatni?! Ha eljön s meg fogja szólitani jóakaratu, szelid mosolygásával, mely olyan sértő rá nézve, ha ismét azzal a gyöngédséggel beszél majd hozzá, mint a melylyel egy árva kis gyermekhez szokás… azt hitte, ki fog sülni a szeme. Ha pironkodnia kell majd ez előtt az ember előtt!… Nem, nem adta volna a világért, hogy ha körülrajongják, csak azért, hogy egy pillantással megmondhassa ennek az embernek: »Nem, nem szorulok az ön szánalmára.« De erre nem igen lehetett kilátása. Az az ember el fog jönni és megint alkalma lesz éreztetni vele szerelemtelen, hideg jóságát, mely olyan megalázó rá nézve… Eh, talán lesz benne annyi gyöngéd érzés és nem jön el!

A hányszor ez az ember eszébe jutott, leányi büszkesége mindig fellázadt az édes apja ellen. A két Grunovszky-lány azzal gyanusitotta az apját, hogy az utolsó házbért ennek a félig ismeretlen embernek a kölcsön-pénzével fizette ki. A látszat ellene is szólott. Elsején délben Grunovszky átvette Vandától az összekuporgatott házbért, elment, hogy fizetni fog, s estére azzal tért haza, hogy a pénzt elkártyázta. Drámai jelenet; Grunovszky sirt, és megesküdött, hogy sohase vesz többé kártyát a kezébe. Másnap aztán megindultak pénzt vadászni, egyik felé ő, másik felé a nagy Vanda. De eredménytelenül jártak mind a ketten. A házmester már fenyegetőzni kezdett, mikor egyszerre Grunovszky váratlanul előkerült, fütyörészve, vigan; a zsebei tele voltak szivarral, nagy hangon beszélt, s adta az urat, mint hajdan, a fényes napokban. A pénz megvolt. Forrásáról azonban nem igen tett közléseket, s a lányoknak kitérő feleleteket adott. Az, hogy a házban -11- lakó rajztanárral hirtelen vastag barátságba keveredett, fölkeltette a nagy Vanda gyanuját. Grunovszky szavára erősitette, hogy szó sincs róla… a lányok nem szóltak többet, de a kétség megmaradt a szivökben.

Azóta a Margit arcza mindig rózsaszinüvé vált, a hányszor csak meglátta a rajztanárt. Vajjon mit gondol magában ez az ember? Vajjon nem képzel-e atyjáról valami még rosszabbat, mint a mi talán lehetséges? És vajjon milyen szemmel fog az ő báli ruhájára tekinteni, hogyha igazán eljön arra a szerencsétlen tánczmulatságra?!

És ama gondolatok közül, melyek ezen az aggodalmakkal teli délután kinozták, ez volt előtte a leggyülöletesebb.

Bizony elengedte volna ezt a keserü poharat. Nem a mulatság várta őt oda lenn, hanem a szégyen. És sokáig ellenkezett is apjának határozott kivánságával szemben. De Grunovszky, ez egyszer, megkötötte magát. A fejébe vette, hogy férjhez adja Margitot, minden áron; s addig hurczolja mulatságról mulatságra, mig valaki horgon akad. Azon a viharos estén, mikor a Polgári Körben való vendégszereplés elhatározott dologgá lett, kijelentette, hogy hiába minden ellenkezés, akarata megmásithatatlan.

– Mit akartok velem? – szavalta a két könnybe borult lánynak. – Meg akartok ölni?!… Nem elég nekem ez a szegény Vanda, te is a nyakamon akarsz száradni?!… Mi lesz belőled, hogyha meghalok?!… Azt várod, hogy a sült galamb a szájadba fog repülni? Hogy egyszer csak ide cseppen egy királyfi a felhők közül s elvisz ebből az oduból? Persze!… Hála istennek, elég szép vagy arra, hogy egy kis ügyességgel foghass magadnak valakit. Ennek pedig csak egy módja van. A világosságot nem kell véka alá rejteni. -12- Ha a bornak nem is, a lánynak kell a czégér. Hogy ha szegény anyátok nem ment volna el a varsói tisztek Szilveszter-esti mulatságára, én se házasodtam volna meg soha. Ne gyötörjétek a szivemet, legyetek kimélettel szerencsétlen apátok iránt!

Hiába volt minden ékesszólás. Hiába erősködött Margit, hogy ők nem valók abba a körbe, a melyről szó van, hiába védekezett azzal, hogy a tánczmulatságok hozomány-vadász fiatal gavallérjai ő rá, a szegény lányra, rá se hederitenek, és hiába hozta fel, hogy ő se hajlandó akárkihez férjhez menni. Grunovszky nem tágitott. A családi vitatkozás aztán ugy végződött, hogy Grunovszky sirt, a lányok is sirtak, kimondták a határozatot, hogy: igenis Margit bálozni fog, a mire Grunovszky megölelte Margitot, megcsókolta Vanda ruhájának a szegélyét, s kijelentette, hogy ő a legboldogabb apa a világon.

A két lány tehát lassankint beletörődött a bál gondolatába. A nagy Vanda titokban örült is neki. Hátha?!… Hátha igaza van apjának, s oktalanság tőlük, teljesen elzárkózni a világtól?! Hátha ez a bál csakugyan forduló pontot fog jelenteni a Margit életében?! Ki tudja?!… A nagy Vandát nem arra tanitotta az élet, hogy a szerencséjét maga kovácsolja magának az ember. A mióta felnyilt a szeme – pedig még a legelső »korosztály«-ban volt, mikor az Élet már behítta a nagy hadgyakorlatokra – folyton csak azt látta, hogy hiába való minden kitartó munka, nélkülözés, lemondás és önfeláldozás: a sors, különösen az asszonyi sors, csak apró véletlenségek rejtelmes összetalálkozásától függ, a melylyel szemben, legyen az illető telve jó vagy rossz hajlandóságokkal, mindenki tehetetlen. Meg volt győződve, hogy családok jövendője, élő és még meg se született emberek jóléte és boldogsága semmiségeken -13- fordul meg, semmiségeken, melyeket nem lehet előre látni, melyeknek jelentőségét az adott pillanatokban nem lehet felismerni, s a melyekhez csak alkalmazkodni lehet. A nagy Vanda erősen fatalista és kissé babonás volt; bizott a gondviselésben, de azt tartotta, hogy koronkint nem árt az ördögnek is gyujtani egy gyertyát.

Hátha?!… Hátha éppen ezen a mulatságon fog Margitnak a közelébe vetődni az az ember, a kiről a sors könyvében meg van irva, hogy Margitot egy pillantásra meg fogja szeretni változhatatlan, örökletes szerelemmel, az az ember, a ki Margitot boldoggá fogja tenni, és főkép: el fogja tartani szépen és tisztességesen. Ó, mert a nagy Vandának igen, igen homályos képzetei voltak a boldogságról, s álmai nem terjedtek tovább annál a férfinál, a ki szépen és tisztességesen eltartja a feleségét… S ki tudja, hátha igazán ott lesz az eljövendő abban az elsőemeleti teremben, mint a hogy’ a balsorai vásáron ott volt a bagdadi királyfi, a ki a föld legfényesebb gyémántját kereste?!… Hátha csakugyan nem kell egyéb, mint hogy az égnek ez a küldöttje meglássa a Margit sápadt, szenvedő kis arczát és minden meg fog változni: mert a bujdosó királyfi megtalálta végre Margitot, a ki bizonyára a legfényesebb gyémántja a földnek?!…

És mialatt az udvari kis szobában meg a konyhában mindennapos foglalatosságát végezte, egész regényt szőtt magának. Elképzelt egy nagy, kényelmes lakást, mely csak ugy hangzik sok, sok apró népség vidám zsibongásától. Látott egy hosszu asztalt, melyre szép függő lámpa vet barátságos fényt, s mely körül nagy ember mellett kis ember, kis ember mellett nagyocska ember ül, a kik mind szeretik egymást, s a kik mind sokáig, nagyon sokáig fognak élni… Az asztalfőn, virulóan, -14- mint egy királynő, Margit mosolygott. És látta Grunovszky papát is, pezsgő kedvünek, elragadóan kedvesnek, teli mindenféle furcsa ötletekkel, mint hajdan, a Tante Amélie lakodalmán… És szinte hallotta a gyermekek vidám lármáját: »Vanda néni! Vanda néni!«

– Kérlek, adj egy forintot. Elsején megadom, becsületszavamra. Meg akarok borotválkozni, aztán meg a czilinderemet is ki kell vasaltatnom. Becsület-szavamra meg fogom adni.

– Papa, kérlek, ha visszaméssz a kávéházba, mondd, hogy küldjenek fel nekem estére aludt-tejet.

– Vanda, kérlek, ne felejts a zsebkendőmre egy pár csepp Eau-de-Cologne-t tölteni…

Grunovszky eltünt. Vanda elővette apja zsebkendőit, melyek monogrammjai fölött hétágu korona ékeskedett (Lengyelország fénykorának utolsó maradványa) és vasalni kezdett. Az elrebbent álmok lassan-lassan visszaszállingóztak, s mialatt gyors keze serényen munkálkodott, gondolatai visszatértek a kedves képhez, melyet fantáziája annyi szeretettel szinezett ki.

Ó, nem mintha csak az az egy vágyakozása lett volna, hogy Margit férjhez menjen. Egy akármilyen -15- házasságnak a gondolata egy cseppet se tünt fel előtte csábitónak. Vanda tudta jól, hogy mit szokott a szegény lányok férjhezmenetele jelenteni. Édes-kevés örömet, jóval több bánatot, és sok, igen sok csalódást. Tudta jól, hogy az áldás nem mindig a boldogságot hozza meg, hanem igen gyakran: a nehéz munkát, a gyakori betegséget, az emésztő gondot és a szégyenletes szegénységet is. A hogy’ ő ismerte Hyment: Hymen csak a bajt, a nyomoruságot, a zálogházat jelentette. Régi, nagyon régi emlékei között volt egy, a melyet az idő nem tudott elrabolni tőle; és nem mult óra, hogy meg ne jelent volna előtte egy fehér asszonynak a képe.

Egy fehér asszonyé, a ki – ó, legyenek áldottak még a hamvai is! – valaha olyan édesen, de olyan édesen mosolygott rá, hogy ennek a mosolygásnak az édességéért mindent meg tudott az Életnek bocsátani. Ezt a fehér asszonyt sokszor látta Vanda kisirt szemmel állani a mosóteknő mellett, éjszakának idején. S emlékezett rá, hogy abban az időben, mikor még a piczi divánon aludt, nem egyszer riadt fel egy ismerős zokogásra, s nem egyszer bámult rá nagy szemével arra a haragos emberre, meg arra a siró fehér asszonyra… Vanda akkor még nagyon kicsi volt. Hanem azért emlékezett erre a gyakran látott jelenetre.

És a férjes állapotról nem is voltak valami nagy fogalmai. De a regényekből azt tanulta, hogy vannak mesebeli férjek is; s ő egy ilyen mesebeli férjet óhajtott Margitnak. Miért is ne lehetne Margit egy a szerencsések, a kiválasztottak közül, mikor olyan szép, olyan jó, olyan kedves?! Nagyon szerette a hugát, nemcsak ugy, mint egy nagy testvér, hanem ugy is, mint egy második anya. Margit még nagyon kicsi volt, mikor árván maradtak. Egy szép tavaszi reggel Vanda nem hallotta többé az ismerős köhögést, s a fehér kisértet, -16- a ki azelőtt föl-fölkelt matrácz-sirjából, hogy elvégezze a legnehezebb munkát s ellássa a kicsi gyermekét, ott maradt az ágyban, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, nem törődve többet se a gyermekeivel, se azzal az orditozó emberrel, a ki tragikus hősként ágált az ágya mellett s villámokat könyörgött az égből. Vanda megértette, hogy Margitnak most már csak ő lehet az anyja. Eddig azt hitte, azért van a világon, hogy egy kis lakás mindennap ki legyen takaritva s az a kevés étel mindig készen legyen, mikor az apja haza jön; most belátta, hogy nemcsak ez a rendeltetése, hanem az is, hogy gondját viselje egy gyámoltalan kis lénynek, a kivel az égieknek bizonyára magasabb czéljai vannak. És a mint elhordta anyjának a ruháit, megfelelt azoknak a kötelességeknek is, melyek anyjáról ő rá maradtak. A bölcs természet ugy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, melylyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.) S ebben a jutalomban része volt Vandának is.

Azért sokkal többet gondolt a Margit jövőjével, mint akármivel a világon. Az, hogy ő maga idejekorán hervad el a súlyos, durva munkában, soha se bántotta. Hogy vannak asszonyok, vele egykoruak és ifjabbak is, a kik a karjaikon gyermekekkel, szerelmi boldogságban, jólétben, kényelemben élnek: ez a gondolat nem igen kisértette. Hogy az a tündér, melyről a költők annyit tudnak beszélni, sohase mosolygott be az ő sötét kis kamarájába, nem keseritette el… Pedig meglehet, ő is gondolt egyszer szerelemre, talán a válságos években, valamelyik májusi este, mikor a nyitott -17- ablakon beosont hozzá a meleg tavaszi szellő s lelkét valamely névtelen, mondhatatlan nyugtalansággal töltötte el. De ha valóban ugy volt: hamar betette az ablakot és hamar visszatért a kis testvérhez, a kinek orvosságot kellett adni. És nemsokára, lassankint, egészen elfelejtette, hogy ő is leány, mint a többiek.

Soha, a legrosszabb óráiban se siratta meg elveszett fiatalságát. De igenis, föllázadt a gondolatra, hogy Margit, az ő Margitja, a kinek legeslegelőször ő beszélt az Istenről és végtelen jóságáról, folytassa azt, a mit ő megkezdett, s szép csöndesen, észrevétlenül, a mint az esztendők egyformán leperegnek, végre is egy olyan nagy cseléddé váljék, a milyenné ő lett, s arczocskája, ez a kedves, finom kis arcz idő előtt elfonnyadjon a nélkülözéstől, a szemrontó munkától és a sok, sok könnytől.

Pedig Vanda már látta, hogy azok a méreg-drága énekleczkék, melyeket sokszor az utolsó garasaikkal kellett megfizetniök, nem fogják meghozni az oly epedve várt jobb jövendőt. Margitnak csinos hangocskája volt, s a zene iránti érzék se hiányzott belőle. Grunovszky, hogy ha feljött a hava, erre a hangocskára s a vele járó zenei hajlandóságra nagyszerü légvárakat épitett. A mikor jó kedvében volt, Margitot csak a kis primadonnának hivta. És fűnek-fának eldicsekedett a Margit első, konzervatóriumi sikereivel. »Hogyne! Az én leányom!…« De a dicsőség utja mindig hosszabb, mint eleinte képzeli az ember. Mint a nagy hegyormok, melyek alulról nézve szinte barátságosan közelieknek látszanak s minél feljebb halad az ember, annál messzebb esőknek tünnek fel, ugy, hogy odább már majdnem elérhetetleneknek látjuk őket: a dicsőség is csak akkor tünik fel előttünk a maga teljes messziségében, ha már nagyon sok lépést tettünk feléje. -18- Minél többet erőlködtek, minél többet vontak meg maguktól a jövő reményében, a czél annál távolabbinak tetszett. És Vanda már lemondott róla, hogy a Grunovszky nevet valaha nagy betükkel látja kinyomtatva a Covent Garden vagy a Her Majesty’s szinlapján.

Nem, nem látott más menedéket, csak azt az ideális, mesebeli embert, a ki, ha nem is olyan regényes alak, de még nagyobb ritkaság, mint a mondák hattyulovagjai, azt a képzeleti derék, jóravaló embert, a ki egy nap igy szóljon Margithoz: »Szeretlek, szép kis Margit… Jöjj el hozzám feleségül, ugy a hogy’ vagy, egy szoknyában, kedves, szép kis Margit!…«

És ki tudja?!… Hátha csakugyan van a világon egy ilyen derék, jóravaló ember?!… Hátha csak egy lépést kell eléje tenni?!… A végzet olyan kiszámithatatlan!

A vasaló serényen simitgatta a batisztot, s ő szőtte, egyre szőtte magában szép regényét, a legkedvesebb regényt, a melyet képzelni tudott.

II.

– Ez már a lámpaláz – szólt. – Magad is hallottad, mit üzent Burger. Csak nem képzeled, hogy az utolsó pillanatban megtartja a kész ruhát magának?

– Hisz bánnám is én!… De amazok odaát egy hétig csak rajtunk fognak nevetni. Aztán meg az az ember…

– A rajztanár… Mit gondolsz, csakugyan lemegy a mulatságra, vagy csak mókázott a papával?

– Nem olyan embernek látszik, a ki képes volna csúfot üzni egy olyan tiszteletreméltó férfiuval, mint a papa.

– De hát mit keresne abban a bálban?!… Hisz nem ismer ott egy lelket se!…

– Ezt ugyan könnyü kitalálni. Láthatod, hogy valóságos remete életet él. Egész délután otthon ül és pingál. Nem jár senkihez a világon, és ő hozzá se jár senki. Legfeljebb, elvétve, egy-egy árva modell vetődik be hozzá.

Vandának jobb szeme volt, mint hugának; aztán meg többet ült az udvari szobában, mint Margit. Az ő fészkéből nagyon jól lehetett látni azokat a félénk alakokat, a kik az esti félhomályban tétovázva surrantak fel a lépcsőn, és igy tisztában volt vele, hogy a rajztanár nem él oly rendkívül visszahuzódottan, mint a hogy’ első pillantásra látszott. De észrevételeit Margittal közölni nem tartotta alkalomszerünek.

– Éppen azért nem csoda, ha egyszer megkivánja a szórakozást. Különben az is lehet, hogy csak a te kedvedért megy oda. Én ugy látom, hogy nagyon tetszel neki. Hátha csak azért megy oda, hogy egy-két órát tölthessen veled?…

– Van eszében!… Mintha nem volna módjában akkor gyönyörködni uri személyemben, a mikor kedve tartja! A papa ugyan nem fösvénykedik a meghivásaival. Ha csak teheti, elfogja és bevonszolja hozzánk, mintha csak azt akarná mondani neki: »Kérem, vigye el már egyszer a leányomat, vigye el már, az Isten áldja meg!…«

– Ó, te ezt éppen olyan jól látod, mint én. És látod azt is, mennyire erőködik a szegény ember, hogy ugy tegyen, mintha nem tudna, nem látna semmit. De a szeme elárulja. Szelid, becsületes, szép kék szeme – mert megvallom, hogy szépnek találom a szemét – olyan kétségbeeséssel néz rám, mintha csak azt gyónná: »Ó, te szegény, istenadta leány, nem kellesz te se -21- testemnek, se lelkemnek, de nem tudok hova lenni a nagy erőködésben, hogy ezt észre ne vétessem veled; nem tudom, mit beszéljek, hogyan cselekedjem, hogy meg ne sértselek; mert hisz te semmit se vétettél nekem és – isten látja a lelkemet – szivesen segitenék rajtatok, szivesen eloszlatnám a nyomoruságtokat, ha rajtam állana, de odáig már csak nem mehet az áldozatkészségem, hogy mindjárt feleségül is vegyelek!«…

De Margit kipirult arczczal folytatta, s közben A kis grófnő-t gépiesen csapkodta az ajtó kilincséhez.

– És én már akárhányszor azon a ponton voltam, hogy megmondjam ennek az embernek: »Kérem, ne higyje ám, hogy én is kinálom magamat!… Csak a papa akar túladni rajtam minden áron!…« Igazán, ha a papa egyenesen a vásárra vinne, talán nem kellene ennyire szégyenkeznem, mert ott talán megvárná a vevőt!…

– Margit, Margit!… hogy’ beszélhetsz igy a papáról?!… Aztán, esküszöm, hogy képzelődöl! A papának esze ágában sincs az, a mit szemére vetsz… Nem mondom, szeretné, hogy ha férjhez mennél… egy gonddal kevesebb nyomná a vállát… de az, a mit mondtál!… ó, hogy’ is juthat eszedbe ilyen csunyaság!… És látod, te nagyon fantaszta kis teremtés vagy! Azt az embert tökéletesen félreérted. Meg vagyok győződve, ő maga csodálkoznék rajta a legjobban, ha megtudná, minő gondolatokat tulajdonitasz neki. Hogy hébe-hóba benéz hozzánk, a mikor véletlenül összetalálkozik a papával, az a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Kevés jó embere van, s nálunk kellemesen tölt el egy félórát. Bizony, ha nem volna kedve hozzá, a papa, ha akarná, se kényszerithetné rá. -22-

– Az ám! A szerencsétlen maga se tudja, hogyan viselkedjék. Rettentőn unja a dolgot, de azt hiszem, tart tőle, hogy neked is részed van ezekben a szerény czélzatu meghivásokban, s téged, a világért se akarna megbántani. Nem veszed észre, hogy mikor segitségére jövök s figyelmeztetem a papát: »De papa, Biró urnak talán dolga van és mi feltartóztatjuk!?« – hogy’ siet menekülni, hogy’ igyekszik haza, akár csak valami fogságból szabaditották volna ki?!…

Vanda érezte, hogy elpirul. Ez a fél-vallomás, mely huga ajkáról ellebbent, meglepte vénlányos szemérmét. A tőle annyira idegen, rejtelmes erő, melyet ő maga emlegetett, ő maga festett a falra, megremegtette váratlan közelségével. Lesütötte a szemét s még nagyobb buzgalommal folytatta munkáját.

– Pedig nagyon csinos bajusza van – szólt Margit, a ki észre vette nénje ijedtségét.

A Vanda zavara majdnem jókedvüvé tette. Imádta ezt a jó leányt a maga nagy, gyermekes ártatlanságában. Nénjének elfogódását, szemben az ő bátorságával, mulatságosnak találta. S felhasználta a jó alkalmat, hogy felül kerekedjék.

Az apró gonoszságok közül az egyik leggyakoribb a csinos leányoké, a kik, a kevésbbé csinosakkal, az elvirágzottakkal, a reményeikről már lemondókkal való bizalmasságban, soha se mulasztják el hallgatagon elismertetni azt a felsőbbségüket, hogy: nekik több közük van a szerelemhez, mint a többieknek. Érzik és éreztetik jóelőre, hogy a szerelem kegyesebb lesz -23- hozzájok, mint amazokhoz; tudják, hogy a sors e mostoha lányaira nézve az ismert, édes és nyugtalanitó képzetek még széditőbbek, még zavaróbbak, mint rájok nézve; és visszaélnek ezzel a felsőbbséggel, hogy hiuságuk oltára minél több áldozattal legyen ékes.

A hiuság koboldjainak ilyen gonoszkodása dolgozott Margitban is, és látva a Vanda zavarát, a nagyon bátrat kezdte játszani:

– Nagyon csinos bajusza van, Vanda, s a termete is tetszetős. De, haj, elválaszt bennünket a balsors!… Mit gondolsz, Vanda, hogy ha álmaimnak a lovagja oda lenn, ugy éjfél tájban, észre veszi, hogy álmainak a hölgye nem jött el, mit képzelsz, mit fog mondani magában? Hidd el nekem, a derék lovag, a csinos bajszu s karcsu termetü, ezt mondja majd magában: »Álmaimnak a hölgye nem jött el, mert a tarlatán ruhát nem kapta meg puffra, ugy meg, egy szál perkálban, még sem akart lejönni!« Hidd el nekem, ezt fogja mondani magában. És ezek után furcsán mosolyoghat majd csinos bajusza alatt, mikor a papa előáll és meginvitálja a születésnapjára, egy szerény traktára.

– Hadd el, én már ugy beleuntam a várakozásba, hogy nem bánom, ha nem hozzák is. És előre örülök neki, micsoda jelenet lesz az, ha majd Beliczkyék nyolcz órakor beállitanak, jegybe’, gyürübe’. »Jó napot, kedves vén dámáim! Biz én hoppon maradtam, édes vén dámáim! Most már tessék csak nélkülem bálozni, kedves, tiszteletreméltó vén dámáim!« -24-

Margit ezt a bolondságot olyan komoly pofácskával tudta mondani, s olyan tökéletes rokokó ünnepiességgel hajlongott hozzá, hogy Vanda nem állotta meg nevetés nélkül.

És nevettek mind a ketten. Ugy tettek, mintha nagy vidámságban volnának, csak hogy bátoritsák egymást.

Hanem azért mind a kettőnek nagyot dobbant a szive, mikor odakint megszólalt a Vandrák Kálmán fülsértő diskántja:

Persze, nem a ruhát hozták, hanem azt, a mi után a Vandrák fiuk egész délután leselkedtek: a muzsikát. A czigányok, a kiket a Polgári Kör előre kivánt megvendégelni, méltóságosan haladtak fel az első emeletre vezető lépcsőn. Élükön Sárközy Gyula lépkedett oly büszkén, mintha közéjük tartoznék. Ezt a felvonulást látni akarta az egész ház, s egyszerre roppant lárma támadt. A gyerek-had eszeveszetten rohant a lépcsőházba, s Terkának nem kis fáradságába került, hogy a kalandos szellemü Vandrák Károlyt szépen ott tartsa a szoknyájánál. Mert Vandrák Károlyban, mikor észrevette, hogy az egyik hegedüt felsőbb engedelemből Gyulaffy Soma viszi, titáni nagyravágyás kelt szárnyra. Hamarjában egész raját főzte ki a merész terveknek, melyek mind a czigányokkal és a hangszerekkel voltak összefüggésben. Terkának a karhatalom egész erőszakára szüksége volt, hogy a serdületlen nagyravágyót megzabolázza; de végre is, élénk szóvita után, melyben Vandrák Károly csak passziv szerepet játszott, a forradalmár-szellemet elnyomta az abszolutizmus.

Terka, eme pedagógiai gondok közepett, nem vette észre, hogy a czigányok nyomában, a kik azóta eltüntek a lépcsőházból s a folyosóra nyiló, hátulsó ajtón át már be is vonultak a Körbe, egy sokat igérő alak -25- ballagott fel a lépcsőn, valami csomaggal a vállán. Ez a titokzatos alak nem állapodott meg az első emeleten, hanem fellépkedett a harmadikra, a hová akkor érkezett meg, mikor Vandrák Károly éppen ünnepies fogadalmat készült tenni, hogy a függetlenségre való törekvéseit ezentul fékezni fogja. A lázadónak ez a kapitulácziója teljesen lefoglalta a Terka figyelmét; ugy, hogy az idegent csak akkor pillantotta meg, mikor már előtte állott.

Terkának egy kő esett le a szivéről. Egy-két óra óta őt is megszállotta az aggodalom; a mi nem volt csoda. Ha valaki, ugy ő be volt avatva a Grunovszkyék vagyoni titkaiba. Szegény Margit, hogy ha otthon kell maradnia!… Ezzel a kis balesettel vége volna minden mulatságnak, az övének is. Mert Terka föltette magában, hogy ma este mulatni fog. Mulatni, a mint még soha. Ó, ez a bál!… Ó, ezek az édes rejtelmek, ez a sok, eddig ismeretlen látvány!… Az, hogy csak kivülről fogja élvezni ezt a ritka mulatságot, egy cseppet se rontotta a kedvét. A karzatnak is megvannak a maga örömei, s talán nincs is boldogabb közönség, mint a karzatok és keritések közönsége. Terka meg volt elégedve a neki jutott helylyel. Hanem, hogy ha Margit véletlenül el talál maradni ebből a bálból, ez nagyon megzavarta volna a czirkulusait. Öröme nem lett volna többé zavartalan. Mert hisz akkor ez a bál nem lesz az ő báljuk. Közte és a mulatság között a kapocs Margit volt.

És most, hogy immár megszünt minden kétség s eloszlott az utolsó aggodalom is, hirtelen nagy türelmetlenség -26- fogta el. Alig várhatta, hogy valahára teljes diszben láthassa Margitot; s a titokzatos csomag rettentően izgatta a kiváncsiságát. Igen, de a Vandrákok!

Vandrák Károly, a ki filozóf-lélek volt, ez este ismét gazdagabb lett egy tapasztalattal. Azzal, hogy sorsunk intézésében nem a tulajdon Erynnis-eink játszszák a főszerepet, hanem azok az apró kövek, a melyekbe belé kell botolnunk. Ő, a ki büntetlenül küzdhetett végig véres testvérharczokat, s megtorlás nélkül gázolhatott embertársai gyomrán: kénytelen volt szobaáristomot szenvedni egy báli ruha, az egyetlen dolog miatt, a melyben teljesen és tökéletesen ártatlan volt!

Terka királynét az esti harangszó még az apró udvarfiak és a parányi udvarhölgyek közt szokta találni. Hanem most az egyszer, alig hogy sötétedni kezdett, tudtára adta hiveinek, hogy ma már nem tart többé cercle-t. A várakozásukban megcsalódott kis zenekedvelők élénken tiltakoztak e szándék ellen s az erkölcsi erőben szegényebbek ki is fejezték, hogy az anyai őrszemeket egy ideig még kerülni óhajtják. De Terka nem hajtott az ellenkezés szellemének különböző megnyilatkozásaira. A mit ő egyszer elhatározott, azt ki is vitte.

S mint egy kis libapásztor-lány, szép csöndesen haza terelte a nyáját. Mindegyik ajtóban el-elmaradozott egy pár tipegő, totyogó láb, s végre nem maradt más a kiséretében, csak a két mohikán, a Vandrákok.

De Terka, noha immár beesteledett, nem idegenkedett a gondolattól, hogy a két gavallért meghivja magához. Kinyitotta a lakás-ajtót, bement a konyhába és gyertyát gyujtott. A két fiu vigan ment utána. Gyanutlanul, fölemelt fővel léptek a fogságba, mintha csak lakodalomba mentek volna. -27-

A vasuti ellenőr lakása nem volt gazdagságokkal ékes. Nem voltak ott se perzsa szőnyegek, se Fragonard-képek, se drága csecsebecsék, nem volt ott még csak egy kényelmes causeuse sem. Általában, kissé hosszan tartana felsorolni, mi minden nem volt ott, a mi egy jól berendezett lakáshoz szükséges. Sokkal hamarább lehet végezni azzal, hogy mi volt hát ott tulajdonképpen. Egy tekintélyes koru bőr-karosszék, a lakás ékessége; két szekrény, melyekről leüvöltött, hogy »végeladás«-ról kerültek ide; egy O lábu asztal; néhány szomorú és többé-kevésbbé béna szék, fakó, lehetetlen szinü ripsz-szel bevonva; egy valóságos és egy tiszteletbeli mosdó szekrény; a nagy szobában egy nagyon szük ágy, a másikban egy még szükebb; és végül A vadász temetése. De a padló oly fényesre volt kefélve, hogy csak ugy ragyogott; a poharak oly szépen sorakoztak egymás mellé a polczon, mint diszbe öltözött, rendes kis katonák; s a fali óra oly vidáman kakukkolt, mintha csak azt mondta volna: »Ejnye be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt magamat!«

Terka rátette a gyertyát az O lábu asztalra, megtapogatta egy kicsit, hogy nem akar-e még ma összedülni, aztán az egyik, meggémberedett lábat megtoldotta egy kis papir-támasztékkal, s előkereste a Hazánk és Külföld-et. Ezek az előkészületek Vandrák Kálmánnak voltak szánva, a ki a nyolcz órai vonat megérkeztéig szabadon buvárkodhatott honunk és a külföld csodáiban. Gondoskodott Terka a hanyatló rómairól is, de már nem ily anyailag. A testvérviszályok elkerülése végett, de meg a tűzbiztonság szempontjából is, czélszerünek tartotta Károlyt külön czellába helyezni. A fáskamara erre a czélra igen alkalmas helyiségül kinálkozott. A rögtönzött zárka két kis ablaknyiláson át némi világot kapott a szobából, s igy a fogolynak nem kellett teljes sötétségben maradnia. -28-

Terka, a pedagógiai siker érdekében, ugy tüntette fel Károly előtt a fáskamarát, mint javitóintézetet, mely mindenekelőtt a szökési kisérletet torolja meg. De Károly – bármily czimen jutott is hozzá – kézzel lábbal folytatta a passziv ellenállás harczát. Fájdalom, a zsarnokság ezuttal is győzedelmeskedett.

Kálmán ekközben máris elmerült egy őserdő-részlet szemléletébe, mely alatt nagy betükkel ez az aláirás volt olvasható: Tengeri ütközet Lissánál. S Terka, a Károly harsány kiáltozásaiból meggyőződvén róla, hogy minden rendben van, kiment, rácsukta a fiukra az ajtót, s átszaladt Grunovszkyékhoz.

A vezeklő és a megjutalmazott tehát egyformán foglyok voltak. De azért ne mondjuk Terkát igazságtalannak. Terka olyan osztó igazságot gyakorolt, mint maga az Élet, mely ha jutalmaz, nem sokkal különben bánik velünk, mint ha büntet.

Mikor Terka benyitott Grunovszkyékhoz, Vandát találta maga előtt, a ki éppen nagy dologban volt. Az utasitások egész seregét diktálta belé a takaritó lányuk szegény, megrémült fejébe, mely ugyancsak szédült a temérdek tennivaló hallatára.

– … Aztán szaladjon el a fodrásznőhöz; mondja neki, hogy siessen. Visszajövet pedig szóljon be a papához a kávéházba; mondja meg neki, hogy a ruhát elhozták, s hogy jó volna, ha nemsokára ő is hazajönne, öltözködni… Jaj, jó, hogy jön, Teruska.

– Én nem találok rajta semmit. De ő nagyon nyugtalankodik. -29- Azt mondja, hogy elvész ebben a ruhában. Addig nem is lesz nyugta, a mig Bella kisasszony meg nem vigasztalja. Nekem nem hisz. Hiába erőködöm akármit mondani, csak annyit felel, hogy nekem nincs izlésem. Már magamnak is csak Bella kisasszonyban van a reménységem. Ha neki lesz egy pár dicsérő szava a ruhára: Margit egészen más arczczal állit be a bálba, mint igy… a mikor igazán nem tudom, nem fakad-e sirva az utolsó perczben?… Hisz tudja, mennyire rajong Bella kisasszonyért, s mily vakon esküszik a szavára!…

– Azért alig várom már, hogy Bella kisasszony átjöjjön. Egy kissé félek ugyan tőle, mert Bella kisasszony, a milyen elragadó teremtés, olyan elkényeztetett és válogatós, s ha Margit észrevenné az arczán, hogy a ruha nem tetszik neki, bizonyosan ugy mennénk a bálba, mintha az orrunk vére folyna. De a ruha igazán csinos, s remélem, tetszeni fog Bella kisasszonynak is. És hogy ha igy lesz, akkor, akkor majd meglátja, Teruska, milyen hirtelen földerül az arczunk, mint hogy ha valami rossz álomból ébredtünk volna fel!

– Azt hiszem, Bella kisasszonyon nem fog mulni… Az igaz, hogy ő nem titkolja el, ha valami nem tetszik neki, de Bella kisasszony is tudja, milyen nagy estéje ez Margitnak, s bizonyosan óvakodni fog őt elkedvetleniteni, ha véletlenül nem is volna elragadtatva a ruhától…

– Meg. Azt mondta, hogy üzenjünk át hozzá, ha majd Margit fel lesz öltözve. Én már most szerettem volna áthivatni, de nem mertem háborgatni; tudom, hogy zongorázik. -30-

– Igen, s ma egy órával tovább tart a gyakorlat, mert leczkét is vesz. De hisz már ide s tova hét óra; s azóta talán már le is őrölte a napi feladatát. Ne menjek át érte?

– Margit éppen erre akarja kérni. Azt az ügyetlen leányt nem meri átküldeni, én pedig nem mozdulhatok, mert Beliczkyék akármelyik perczben betoppanhatnak, és soha se bocsátanák meg, ha nem találnának itthon.

– Nem… Előbb jöjjön be Teruska, s nézze meg a báli ruhánkat. Kiváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá?

III.

Grunovszky, mikor a cseléd beállitott hozzá a kávéházba, a kártyaasztalnál ült, s az üzenetet olyan ember nyugalmával fogadta, a kit soha semmiféle dolog nem hoz ki a sodrából, s a kinek lelkét a nagy események teljesen illetetlenül hagyják.

– Megyek, leányom, megyek, – szólt s helybenhagyólag biczczentett a fejével.

Kimondta a szóló volátot pagát ultimóval, elvesztette mind a kettőt, aztán előkelő könnyedséggel jegyezvén meg, hogy a pénzt holnap »hozza«, felállott.

– Uraim – szólt a pálinka-boltosokhoz, a kikkel játszott – uraim, első a kötelesség!… A mulatság csak azután következik… Előttem mindig szent volt a kötelesség, uraim. S mondjanak akármit, én már ilyen maradok… Azért, engedelmökkel, távozom, uraim. A viszontlátásra!

Lefujta a kávéházi port ujonan vasalt czilinderéről, kecsesen intett, s aztán oly elegánsan, a milyen csak egy, már pusztán érdemeiből élő tánczmester lehet, kilebegett a kávéházból.

A hogy az utczára ért, egy fiatal emberrel találta magát szemben, a ki a Kerepesi-ut felől jött, s a ki, mint ő, éppen be akart fordulni a kapun.

– Ejnye, be derék, hogy találkozunk! Már egy fél órája azon tünődöm, hogy hol találhatnám meg?! Egy kérésem volna önhöz.

– Ó, ha ön azt hiszi, hogy én most önt fölengedem a negyedik emeletre, akkor nagyon téved! Előbb be kell néznie hozzánk.

– Semmi de! Csak nem fogja megsérteni öreg barátját?! Ön be fog nézni hozzánk s teljesiti öreg barátjának a kérését.

– Kérem, szivesen rendelkezésére állok. De tartok tőle, hogy terhére volnék a kisasszonyoknak, különösen most, egy-két órával a tánczmulatság előtt, a mikor talán…

– Ellenkezőleg! Éppen az a kérésem, hogy jöjjön és vigasztalja meg azt a szegény Margitot, a ki kétségbe van esve. Azt hiszi, hogy egész éjjel petrezselymet fog árulni. Már, hogy ő, az én leányom! De én hiába beszélek neki, mig önre hallgatni fog. Ó, ne is szóljon, rá nagy hatással van az ön komolysága, meg az a… hogy’ is mondjam?… az a szives figyelem, melylyel irántunk viseltetik… Igen, igen, ön meg fogja tenni nekem ezt a barátságot. Csak nem czipelhetem szegényt félholtan egy mulatságba!

– Nem, semmi ellentmondás! Ön be fog nézni hozzánk. Csak egy fél vagy egy negyed órára, ha tovább nem akar maradni, de meg fog látogatni minket.

– Bizonyára. S megvallom, nem vagyok a nélkül az önző reménység nélkül, hogy sikerülni fog Margit -33- kisasszonynyal megigértetnem – egy-két tourt a bálra. Mert nem Margit kisasszony az, a kinek aggodalmai lehetnének, hogy jól fogja-e magát ott érezni, hanem én, a kinek csak akkor lehet reménységem arra, hogy nem maradok a mulatók közt egyedül, ha Margit kisasszony az uj ismerősök kedvéért nem feledkezik meg a régiekről.

– Ön nagyon udvarias, Biró ur. Nagyon udvarias és nagyon szives. Mintha csak a régi világból való volna. Mert, fájdalom, finom emberek csak a régmultban léteztek; mai napság, uram, olyan ritkaságok, mint a Kohinoor. Igen, uram, sajnálom, de meg kell vallanom, hogy a régi hang, az udvari élet, a finom emberek társas érintkezésének kellemes, nyájas hangja, immár kiveszőben van. Az emberek elvesztették érzéküket a finomságok, a kölcsönös szeretetreméltóságok és ama kedves semmiségek iránt, melyek a hajdani társaséletnek a füszerét tették; a mai emberek önzők, nyersek, kiméletlenek; mindannyi egy-egy kalmár, a ki csak azon van, hogy az amerikai modort illetőleg lehetőleg tulszárnyalja a másikat… Ah, uram, a mai világban nincsenek többé se franczia kertek, se finom pásztorok, nincsenek többé se Tritonok, se amorettek, és a galantéria szelleme… halva, uram, halva!

Mialatt Grunovszky ezt a miveltség-történeti sóhajtást kikerekitette, megérkeztek. A csöngetésre Vanda nyitott ajtót, a ki a rajztanár láttára kissé megzavarodott.

– Bocsánatot kérek, hogy nem vezethetem az urakat a nagy szobába… de Margit öltözködik.

– Addig talán nem veszi rossz néven, ha itt, a kis szobában gyujtok lámpát…

– Megvárjuk, megvárjuk! – szólt Grunovszky, s -34- mialatt Vanda a lámpával bajlódott, igy folytatta: – Te csak eredj hozzá, édes angyalom, s ne is törődjél velünk. Biró ur nem veszi rossz néven.

Vanda előkeresett valami rejtekből egy pár szivart, melyek láttára Grunovszky nagy szemeket meresztett, ujra bocsánatot kért, hogy ilyen illetlen kénytelen lenni, s kiment a szobából.

– Szegény gyermekek, milyen lázban vannak! – áradozott Grunovszky. – Azt hiszik, ha el találnak késni, összedől a világ. Istenem, milyen boldog is ez a kor, mikor az ember még nem emelkedett tul az efféle kicsinységeken… De ön talán meg is szól engem ezért a bálért?…

A rajztanártól távol volt ez a gondolat; sőt határozottan meglátszott az arczán, hogy egészen másra gondol. De Grunovszky azért zavartalanul folytatta:

– Istenem, meglehet, hogy könnyelmü ember vagyok, de én semmit se tudok megtagadni tőlük. Én a sziv embere vagyok, uram, s ketté vágatnám magamat a gyermekeimért. Szegény vagyok, nem tagadom, nagyon szegény. A város igen rosszul fizeti napidijas segédmérnökeit, s az az épitési vállalkozó is, a kinél csak egy szerencsém volt: önnel megismerkedhetni, fölötte rosszul dijazza fáradozásaimat. Én magam nélkülözések közt élek, nem szégyellem megvallani. De higyje el, uram, képes volnék nappallá tenni az éjszakát, csakhogy a gyermekeim jól érezzék magukat, csakhogy ők élvezzék az élet örömeit, csakhogy ők tánczoljanak, mulassanak, bohóskodjanak… Az ő koruknak boldog kiváltsága az, hogy csak a szinházon, tánczon, mulatságon járjon az eszök; az én koromnak már csak egy élvezete van: a kötelesség nyugodt teljesitése… -35- Mulassatok, tánczoljatok, kedves gyermekek, szőjjétek tovább rózsaszin álmaitokat! Aludjatok! Szerető apátok gondokkal terhes arczczal viraszt fölöttetek!… Mert férfié: az élet gondja. Ó, uram, én nagyon szomoru ember vagyok, nagyon szomoru. Ne itéljen a látszat után. Hogy ha külsőleg vigan, mosolyogva járok-kelek erre vagy amarra, jusson eszébe, hogy ez a mosolygó arcz gyötrelmektől szakgatott szivet takar. A vig külső, a látszólagos nyugalom, a kedélyeskedő könnyedség… mindez csak álarcz, uram. Álarcz, nyomorult álarcz. Nekem pokol van a szivemben.

– Igen, uram – szólt halkabban – a pezsgő kedv, a kártyajáték, a ledér dalok, a tréfás versek, az örökös bohóságok… mindez csak álarcz, álarcz!

– Ha mindez álarcz, jó ember, bizony ugy hozzászokhattál az álarcz-viseléshez, hogy ma talán már magad se ismernél rá az igazi arczodra…

– Ne itéljen meg ezért az ellágyulásért – folytatta Grunovszky s rágyujtott az egyik szivarra, melylyel vendégét hasztalan kinálta. – Olyan vagyok, mint az aeol-hárfa, minden csekélység megremegteti a szivemet. Ha a lányom, a kis lányom vigad, én elérzékenyülök, mélabú fog el s könnyek tolulnak a szemembe… De beszéljünk vigabb dolgokról. Velünk tart, vagy csak oda lenn találkozunk?

– Szeretném, ha Margit az ön karján lépne a bálba. Az ön jelenléte bátrabbá tenné; enyhitené a lámpalázát. Aztán meg igy mindjárt bemutathatnám önt a rokonaimnak. Ó, nagyon kedves emberek! A cousine-om, -36- Beliczkyné, kissé termetes, de igen megnyerő asszonyság. Valami különös egyenesség, sőt mondhatnám: valami katonás van a modorában, de különben igen finom lelkü hölgy. Művelt, gyöngéd érzésü, a régi gárdából való dáma. Fiatal korában igen szerette a költőket és a katonatiszteket. A leánya, Frida, kissé idősecske, de nagyon kedves. A fia, Konrád, is rendkivül rokonszenves fiatal ember, ámbár megbukik minden iskolában. Igazán sajátságos, hogy a tanár urak mily nagy könnyelmüséggel buktatják meg a legjobb házból váló ifjakat, nem gondolva rá, mennyi költséget okoznak ezzel a szegény szülőknek… Ah, jó estét, Terka kisasszony!

– Ó, már alusznak! Csak a két nagy fiam van fenn. Mit csinál Margit? Öltözködik még?

– Nem. Pedig szeretnék ám. De én csak galéria leszek, ha csak kegyed Biró ur, ki nem jön a folyosóra s meg nem tánczoltat a lépcsőházban.

– Ó, számitok rá – felelt Terka. – Miért ne vegyem ki a részemet a mulatságból én is.

– Pompás kis lány maga, Terka kisasszony – szólt Grunovszky. – Mondja csak, eljönne-e hozzám feleségül?

– Ilyen kis termetü emberhez, mint ön, Grunovszky ur… Dehogy mennék! Én azt akarom, hogy a ki engem elvesz, nagy legyen, mint egy dragonyos-kapitány, s verseket irjon hozzám, szép, holdvilágos verseket. Rhinoczerosz legyen, de könnyező rhinoczerosz.

Mindnyájan nevettek. Terka átment az előszobának -37- kinevezett küssznachti uton s bekopogtatott a lányokhoz.

Az ajtót Vanda nyitotta ki, a ki előbb egy fodrot igazitgatott a Margit ruháján.

Margit már fel volt öltözve. A toalett nagyjában készen várta a világ itéletét; még csak a simitás munkája volt hátra. A pontokat rakták fel az i-kre.

– Átjön? – kérdezte Margit szorongva, mikor látta, hogy Terka egyedül lép be.

– Mindjárt itt lesz. Csak azt várja, hogy az olasz kisasszony elmenjen… Jaj, be pompásan áll a ruhád! Igazán remek. Olyan vagy, mint egy kis porczellánprinczessz.

– Duruzsolj csak, kedves kis cserebogaram, engem nem csalsz meg. E közt a rengeteg fehér czifraság közt éppen olyan lehetek, mint egy tejbe esett légy.

A kis cserebogár (Terka már egy örökkévalóság óta hordta drap-szinü ruháját) megbotránkozott.

– Te nem vagy a ruháddal megelégedve? De hisz egy kontessz se lehetne jobban kicsipve! Egyébként majd megmondják a szakértők: az urak. Mert tudod-e, hogy már várnak?!

– Megint az a rajztanár! Mindig az a rajztanár! – elégedetlenkedett Margit. – S az egészben az a legboszantóbb, hogy a házbeliek előtt könnyen ugy tünhetik fel a dolog, mintha valami szörnyen érdeklődnék irántam…

– Ennyit se törődik velem, ni!… És én hasonló érzelmekkel vagyok iránta. De hát akkor mit járogat -38- ide? Jó izlésü ember nem szokott sokat lábatlankodni egy olyan lányos háznál, a hol semmi keresni valója.

– Ó, kérem, azt nem engedem, hogy a rajztanárt bántsd!… Én nem tudom, hogy miért haragszol rá, de annyit mondhatok, hogy nagyon derék ember. És soha se felejtem el azt a szivességet, melyet nekem tett a multkor.

– S ugyan miféle szivességet tett magának?… Mondja el, Teruska, mert igazán kiváncsivá tett.

– Hát nem éppen olyan nagy dolog… hanem a kit kértem rá, annak mindnek volt valami más dolga, és nem tették meg; ő pedig megtette. Most is előttem van az a jelenet, mikor a nagy sietségben összetalálkoztam vele a folyosón. Ugy tiz óra lehetett este; éppen akkor jött haza. – »Mi baj, Terka kisasszony?« – »Biró ur, van egy félórányi ideje?« – »Parancsoljon velem, kisasszony.« – »Az isten áldja meg, kedves Biró ur, szaladjon el a – tudós asszonyért. A masinisztáné nagyon rosszul van, az ura nincs itthon és kívülem egy lélek sincs mellette.« – »Szaladok, kisasszony.« – »Ne haragudjék, hogy ilyen furcsa megbizással terhelem, de már nagyon sok kosarat kaptam.« – »Ó, kisasszony, nagyon örülök, hogy szolgálatára lehetek.« – »A borju-téren lakik, nyolczadik szám alatt.« – »Rögtön itt leszek vele, kisasszony.« – »Ha nem találja otthon, hozzon egyet a Rókusból.« – »A viszontlátásra, kisasszony.« – »A viszontlátásra, Biró ur.«

– És hozott egyet a Rókusból. A masinisztáné meg is akarta kérni keresztapának, de nem vállalta el. Azt mondta, hogy a keresztapaság nagy felelősséggel -39- jár, és ő nagyon szegény ember. Hanem igérte, hogy szerez egy vagyonos keresztapát, és szerzett is.

– Ugy látszik, ti mind a ketten szerelmesek vagytok bele – vetette oda Margit.

– A mi engem illet – felelt Terka, – én határozottan szerelmes vagyok bele. Meg vagyok győződve, hogy nagyon jó ember, s hogy nagyon jó férj lesz belőle.

– Talán el is mennél hozzá feleségül, hogy ha megkérne? – kötődött tovább Margit.

– Ó, behunyt szemmel! – szólt Terka hidegen, és nagy, nyilt szemével ránézett Margitra. Margit egyszerre valami igazitni valót talált a ruháján.

Vanda még egy utolsó műértő pillantást vetett a teljesen elkészült báli diszre, s kimondotta az itéletet, hogy az öltözet kifogástalan, s immár kiállhat minden birálatot.

– Én majd csöngetek az uraknak, hogy bejöhetnek – szólt Terka, s felkapva a toalett-asztalkáról a csöngetyüt, nagy harangszóval ment ki, »szabad«-ot kiáltani, mintha karácsonyfát leső gyermekek várakoztak volna odakünn.

De Margit utána ment, s Terka mögött ő is megjelent az udvari szoba küszöbén.

S mókázott komolysággal bókolt. (Nagyon kedvesen tudott hajlongani, s számitott a hatásra.)

Margit a jókedvüt játszotta, valósággal pedig zavarban volt egy kissé. Meztelen karjaival nem igen tudott hová lenni.

– Nagyszerü, felséges, pompás! – sápitozott Grunovszky. – Mondhatom, dusicska, elragadó vagy!

A rajztanár érezte, hogy itt a pillanat, mikor neki is elő kell állania csodálatának valami válogatott -40- kifejezésével. Csakhogy az ő elragadtatása kissé erőtetett volt. Sőt, az igazat megvallva, a báli diszben olyan jelentéktelennek találta Margitot, mint még eddig soha. Margitnak voltak órái, mikor majdnem szép volt. Egy-egy szerény, sötétszinü, házias ruha, különösen a lámpa világa mellett, nagyon ki tudta emelni arczocskájának a finomságait, de ebből a temérdek fodorból csak a két nagy szeme látszott ki. A divatos báli öltözködés a maga hatás-vadászatával csak a pompás alaku és a feltünő arczélü nőknek válik előnyére, a filigrán alakokat és a tulfinom vonásu arczokat agyonzúzza. A restauráczió divata megszépitette a legközönségesebb arczokat és termeteket is, a mi időnk divata csak a szinpadias alakokat és a tüzes vérre valló arczokat kiméli meg. Margitnak csinos volt a termete is, s a házi ruhában nem tünt fel, hogy egy kissé kicsiny. De ebben a báli öltözetben csak egy cseppség volt az egész leány. Vonásainak a grácziája sem érvényesült e gyilkos diszben. Azoknak a nőknek, a kiknek égő fekete szemük és ébenszin hajuk van, ha csak egy kissé csinos vonásuak, óvakodniok kell a fehér szinektől, mert ebben a merész ellentétben az arcz rendesen elmosódik, s a hatás-szerzés nagy feladata egyedül a termeté marad.

És a rajztanárnak eszébe jutottak azok az ismeretes külvárosi alakok, a kik nagyon megnyerő kis jószágok tudnak lenni, a mig mezitláb, egy szál vörös szoknyácskában botorkálnak az utczán: de ha a bérmálásra kiöltözve, fehér tulle-anglais-ban, felvirágozva és felpántlikázva koczognak a templom felé, szegényes czifraságaik nevető nyomoruságával belé markolnak a szivünkbe, és álmodozóvá tesznek. -41-

Hanem aztán elszégyelte magát ezért a gondolatért. Ha meglátszik az arczán! Ha megcsalatkozását nem képes eltitkolni, s a leány aggodalmas tekintete meglepi az ő szemének áruló beszédét! Micsoda durva ügyetlenség volna ez! Megszomoritani, kedvetlenné tenni egy szegény kis leányt, a ki első báljába megy!

És becsületes, hazugsághoz nem szokott szemét ráerőtette a kegyes csalásra. Igyekezett szinészkedni tekintettel és szóval, a hogyan csak tudott. Gratuláló szókat keresett, és tette, mintha el volna bájolva. Hanem nagyot lélekzett, mikor tul volt rajta.

– Hát igazán nem vagyok egészen csunya?… Csakugyan türhetően áll rajtam a ruha?

Margit belement a lány-vesztőbe. A mint hogy nincs is az a leány, akármilyen eszes, a ki a legelső ügyetlen hazugsággal meg ne fogassa magát, ha a szépségéről van szó.

– Ennek a bálnak te léssz a királynője! Mindenki csak téged fog nézni s mindenki csak rólad fog beszélni. És hogy ha majd vénségemet szomoruan hordozom körül a szép ifju párok seregében, én rám is ujjal mutogatnak majd az emberek: »Ez az az ördöngős Grunovszky, a kinek olyan átkozottul szép leánya van!«… Ó, aranyos babám, hadd csókoljam meg a kezedet!

Elfelejtette, hogy tegnap este, méltó haragjában, akkorát ütött az aranyos baba arczára, hogy egy fél óráig piros volt a helye.

Átmentek a nagy szobába. Vanda kinyitotta az ablakot, s engedelmet adott az uraknak, hogy csak füstöljenek bátran. A rajztanár nem élt az engedelemmel.

– Látod, Margit, a nagy aggodalom hiábavaló volt. A hatás tökéletes. -42-

– Ó, Bella kisasszony helyben fogja hagyni a mi itéletünket – erősködött Terka. – Neki olyan finom izlése van, hogy nem is lehet más véleménye, mint a mi zsinatunknak.

– Nem, nem, hiába néznek rám olyan csodálkozva. Fogalmam sincs róla, hogy kiről beszélnek.

– Ön nem ismeri a legszebb lányt a házban? – csudálkozott és botránkozott Margit.

– Ó, bizonyosan látta számtalanszor! Hisz már az is furcsa, hogy soha se jutott eszébe: megtudni a nevét…

– Tessék elhinni, hogy én soha, egy pillanatra se láttam a házban olyan hölgyet, a kinek nem tudtam a nevét s a kinek a nevére kiváncsi lehettem volna. Többet mondok: nem is hallottam olyan lakónak a nevét emlegetni, a kit legalább látásból ne ismertem volna.

– De, Biró ur, ha kinéz a szobájából s letekint a harmadik emeletre, éppen az ő ablakaikra lát… Igen, igen, éppen oda lát. -43-

– Persze. Worms kapitánynak az özvegye édes testvére Völgyessy kisasszonynak.

– Ah, tehát arról a rejtelmes hölgyről van szó, a ki egész nap zongorázik?

– Nem én. Annyit hallottam, hogy a kapitányné valami rokonával lakik, s megvallom, a temérdek szimfónia hallatára némi részvétet éreztem az ismeretlen iránt, a ki minden délutánját Beethovennel kénytelen tölteni. De látni nem láttam soha.

– Bizonyára… No, ez csakugyan eredeti. Igaz ugyan, hogy ők nem igen mutatkoznak a folyosón… Látni való, hogy a környezetüktől idegenkednek egy kissé. Ez a sok mindenféle szegény ember, a kit itt olyan közelről kell látniok, nem az ő világuk. Valaha jobb sorsban voltak.

– Völgyessy… Völgyessy… Mintha valaha sűrűn hallottam volna ezt a nevet.

– Többet mi se igen tudunk róluk. Annyi bizonyos, hogy mióta itt laknak, nagyon visszavonultan élnek. Nem járnak senkihez, s a házban is csak mi velünk érintkeznek. A kapitányné nem valami bizalmaskodó természetü, s Bella kisasszonyt nagyon büszkének mondják. Egyébiránt mindjárt meg fogja ismerni, mert ha nem csalódom, itt van.

Vanda elhallgatott; mintha lépések neszét hallotta volna. Margitnak eszébe jutott, hogy az előszoba sötét; -44- ki akart menni a vendég elé. De ekkorára már az ajtó felnyilt, s a küszöbön megjelent Bella kisasszony.

Egy barna hárász kendő volt a vállán, egy ama szegényes tárgyak közül, melyek az idők során valósággal külön egyéniségekké válnak; melyekről a folytonos használat lekoptatta a gyári egyformaságot; melyeket mintha megváltoztatott és megőrölt volna a sok esemény és viszontagság; s melyek, mintha lassan, észrevétlenül áthasonultak volna gazdáikhoz, a miként párjához az öreg hitestárs. Egy ama szegényes tárgyak közül, melyek mintha élnének, és sok, sok szomoru dologról tudnának beszélni.

Mint egy didergő madár, mely összehúzza magát a tollai közé, fázékonyan húzta be a nyakát a kendőjébe; és a rajztanár legelőbb is ezt a kendőt pillantotta meg. Hanem mikor a többiek siettek az ablakot betenni s a barna hárász-kendőből kibukkant az irigyen takargatott arczocska, a rajztanár megfelejtkezett a szegénységről, melyet látott, s álmélkodva tekintett a leányra, mint valami jelenésre.

Persze, hogy látta ezt az arczot valaha! Csakhogy rámában. Órákat töltött előtte a Salon Carré-nak nevezett bucsujáró helyen és nem tudott betelni szépségének a látásával.

Igen, látta már ezt a közönbös, hiú, szép fekete szemet, melyben oly mondhatatlan bűbáj ragyog; ezt a vörösbe játszó, aranyszin hajat, melyet a természet nem tud másodszor a földre varázsolni s melyet a művészet csak egyszer lopott meg; a vonásoknak ezt a harmóniáját és égi tisztaságát, mely a pogány idők óta csak egyszer jelent meg a világon; ezt a csodás, tökéletes szépséget, melynek láttára az ember csak egy vágyat érez: leborulni előtte. -45-

Igen, ez a Laura de’ Dianti, az illatszerfiolás leány, a kinek két tükör kell, hogy kellőképpen csodálhassa magát, a ferrarai herczeg imádottja, vagy Tizian kedvese, bárki, de egy élő része az örök szépnek!

Igen, ez ő, ha nincs is rajta zöld bársony ruha, mint volt a Salon Carré-ban, ő, hogy ha álöltözetben is, hogy ha világ csúfjára ilyen szegényes kendő fedi is a vállát!… Ó, be nem illett ez a szegényes kendő ahhoz a pompázó arczhoz!

Végig ment a szobán, s mint egy elkényeztetett királykisasszony, mindenkihez intézett egy-két szót. Ó, ez az alak! A jelen idők divatának hitvány mesterkedése nem volt képes teljesen megőrizni ennek a termetnek a titkait! S az az isteni erő, melyet csak a Szépségbe, a diadalmas Asszonyi Szépségbe oltott belé az égi akarat, meglepte közelségével az elragadott ember képzeletét.

És a rajztanár arra gondolt, hogy ő egyszer festő volt vagy legalább festőnek képzelte magát.

Grunovszky nagy buzgalommal tolta előbbre a hintaszéket, melynek kopottas halvány-kék selyme szebb időkről beszélt, Vanda sietett meggyujtani egy második lámpát, a rózsaszin japáni lámpát, melyet Grunovszky nemrég egy nagylelküségi rohamában vásárolt, Margit pedig, a ki szemmel láthatóan el volt fogódva, aggódva kérdezősködött: hogy ne füttessen-e be a kandallóba?

Bella kisasszony kegyesen intett, hogy: nem, s helyet foglalt a hintaszékben. Biztatta Vandát, hogy soha se fáradjon miatta; aztán látva, hogy körülötte mindnyájan talpon vannak, bátoritani kezdte a hölgyeket és urakat:

Margit, mintha valami restelni valóról lett volna szó, a min végre is tul kell esni: idején valónak találta bemutatni a rajztanárt. -46-

– Engedje meg, Bella kisasszony, hogy egy jó barátunkat mutassam be önnek. Biró Jenő ur.

Inkább csak a szemével intett, hogy látta és tudomásul vette; a fejecskéjét arra felé forditani szükségtelennek találta. Igy tenne a csillag, ha bemutatnának neki egy földi férget, a ki szerelmes belé.

Megszólitással nem tüntette ki az ismeretlen egyént. Figyelme egészen a Margité volt, a kit, mint egy képet, távolabbról kivánt szemlélni.

– Álljon egy kicsit arrább, Margitka. Igen, ugy, ugy… De hisz ez a ruha kitünően van csinálva!… Nem, nem lehet ellene semmi kifogás. Ej, e szerint ez az önök Burgerje ritka ember! Valóságos kis Laferrière! Nagyon kedves, igazán nagyon kedves…

– Laferrière-ről jut eszembe… Grunovszky ur, elvárom az ön lovagiasságától, hogy megszerzi nekem valami kávéházból a Life utolsó számát. Tegnapelőtt a fogorvosnál voltam Gabriellával; ott láttam.

Mosolygott. Az ismeretlen egyén meggyőződhetett róla, hogy az, a kiért a fogorvoshoz mentek, nem ő, hanem Gabriella volt.

– Egy gyönyörü fototípia van benne, a melyet nagyon szeretnék… Miss Illandudno… hisz tudják, a portlandi herczeg miss Illandudno-ja… nagy toalettben, mely Laferrière-nek a remeke… A miss ugyan már jóval tul van a bimbó-korán, de a ruha, az felséges!… És poétikus!… rendkivül poétikus!

Az ismeretlen egyén, ha akarta, megjegyezhette magának, hogy az ő részére csak egy poézis létezik: a selymek és a csipkék poézisa.

Grunovszky bizonykodott, hogy elő fogja teremteni a Life-ot, ha kell, a föld alól is. -47-

(Megvillant a fejében az a merész gondolat, hogy Vanda bizonyára nem haragudhatik meg, ha a költségekből megtakarit majd magának egy pohárka fáradságfelejtető pálinkát. De aztán nemesen elutasitotta magától ezt a gondolatot.)

A hárász-kendős kis előkelőség tovább fecsegett. A selyem, a csipke meg az ékszerek ott voltak minden harmadik szavában. Ugy beszélt róluk, mintha ez volna az egyetlen téma, a melyről beszélni érdemes. Tulságosan marquise volt, ez volt az egyetlen hibája. Egy igazi marquise soha se tökéletes.

A rajztanár nem igen hallgatott rá; Terkával és Vandával beszélgetett. Hanem azért egy párszor eltévedt a szeme; s e tévedésért nem is érzett valami nagy bűnbánatot.

Nemsokára ajánlotta magát, s búcsuzóra kapott egy leereszkedő pillantást attól az elbizakodott, hiúságokkal teli nagy babától is. És kimenőben igy elégedetlenkedett magában:

– Milyen kár ezért a szép leányért! Az ilyen léhaság az ő helyzetében rendesen végzetes…

A rajztanárnak volt egy jó tulajdonsága, a mi különben igen ritka dolog: az, hogy magamagával szemben őszinte szokott lenni. És e pillanatban tetten érte magát. Végre is, mit tud ő erről a szép kis teremtésről, hogy ilyen hamarosan megitélte magában?! Mintha biz ezt az egy pár léha szót nem sugallhatta volna a gyermekesség és az ártatlan hiuság is!… Sőt eltalálhatta volna, hogy igy van, mert hisz ennyire nem közlékeny senki, csak egy egészen gyermeki lélek!… Igen, igen, igazságtalan volt. Szükségét érezte, hogy megrójja magában ezt az ismeretlent, mert elégedetlen volt – magamagával. -48-

Természetesen, boszankodott magára, mikor észrevette, hogy a tekintete minduntalan visszatéved ehhez a leányhoz, a ki egy félórával ezelőtt még ismeretlen volt előtte. Mintha bizony nem volna egyéb dolga, mint belé bolondulni a legelső szép arczba, a ki az utjába vetődik!…

Persze, hogy a leány szép és méltó a csodálatra, az tagadhatatlan. De ok ez arra, hogy ő rögtön rajta felejtse a szemét!?… Mikor életének a tervéből ki van zárva minden legcsekélyebb ostobaság, minden léháskodás?!…

Szó sincs róla, méltán neheztelte uri énjétől, mikor azon lepte meg, hogy olyan tulságosan sokat foglalkozik ezzel a csinos jelenséggel… De ha önmagára boszankodik, ebből az következik, hogy, ha pusztán bensejében is, azon a csinos kis teremtésen álljon boszút?!… Eh, szégyeld magadat, vén fiu!

– Ha még sokáig gondolkozom róla, azt is le fogom tagadni magam előtt, hogy szép!

IV.

Egy pár perczczel azután, hogy a rajztanár felment a lakására, Margit egyedül maradt a nagy szobában Bella kisasszonynyal. Terka haza szaladt megnézni: hogy a Vandrákok nem csináltak-e valami elképzelhetetlen zsiványságot, Grunovszky papa lement borotválkozni, Vanda pedig visszatért az udvari szobába, hogy elrakja a bevasalt fehérneműt.

A szép Bella még mindig ott ült a hintaszékben, s A kis grófnő-t lapozgatta. A kendő ismét a vállán volt; fázott. Margit éppen akkor tette be az ablakot.

– Nem. A leány már elment, s Vanda képes volna rá, hogy maga rakjon tüzet. Nem, köszönöm. Miattam ne csináljanak maguknak semmi alkalmatlanságot.

– De higyje el, semmi alkalmatlanság!… Különben a leány még itt van, és igy…

Az ablakot a Bella kedvéért kellett kinyitni. Grunovszky ugyan eldobta a szivarját, mihelyest Bella megjelent, de alig hogy magukra maradtak, Bella megvallotta, hogy a füst nagyon bántja a torkát.

– Édes, szép kis Bella, ne haragudjék ám! Különösen most ne, mikor egy nagy, nagy kéréssel közeledem magához… -50-

Margit elővett a kanapéról egy bársony-párnát, letette a hintaszék mellé, és báli toalettjében oda telepedett Bella királynő trónjának zsámolyához.

– Eh, bánom is én!… – Valami előérzetem van, hogy ugy sincs nekem maradásom ebben a bálban… Különben olyan okosan ültem le, hogy majd meglássa, a legkisebb gyűrődés se lesz a ruhámon.

– Nem, nem, hagyjon itt!… Ugy szeretnék szépen, nagyon szépen hizelegni magácskának!… Ugy szeretném, hogy ha meg volna elégedve velem!…

– Margitka, maga éppen ugy tesz, mint valami gavallér. Hisz ez valóságos udvarlás!…

– Igen, igen, engedje meg, hogy egy kicsit udvaroljak az én szépemnek, az én herczegnőmnek!…

– Ej, hisz ennek a gonoszkodásnak csakugyan olyan szine van, mintha maga valami nagy dolgot akarna kiármánykodni tőlem.

– Igaza van, én nagy dolgot akarok, olyan nagyot, hogy alig merek előállani vele…

– És tőlem?!… Igazán nem értem. Hát tehetek én valakiért akármit a világon?!… Hisz nekem semmim és senkim. Szegényebb vagyok, mint a Hamupipőke, mert neki legalább volt egy jóságos tündére, a ki szépen ellátta piros czipőcskékkel; az én czipőimről pedig nem gondoskodik senki, s már napok óta reszketek, hogy az én saját külön tündérem, Fürst Regináld ur a nyakamra találja küldeni a számlát. S én tehetnék valami nagy dolgot magáért?! Mesebeszéd. Ha talán Gabriella… -51-

– Nem, nem. Egyedül az én szép herczegnőmtől függ. S ő megigéri nekem előre, hogy teljesiteni fogja a kérésemet… Megigéri, ugy-e?

– Igen, csak igy vaktában. Igérje meg!… Ugy-e, megigéri? Meglássa, nem élek vissza a jóságával. Igérje meg hát, mert addig nem merek beszélni.

– Ah, gondolom már, mi járhat a fejében! Maga talán megtudta, hogy Gabriella meg én, még a régi időkből, ismerősek vagyunk a mindenható Nagy Viktor leányával, s most azt akarja, hogy menjünk el hozzá, s az ő közbenjárásával beszéljünk a hatalmas papával valakinek az érdekében… Hát az igaz, hogy én ismerem Adrienne-t. Együtt voltunk a Sacré-Coeurben, s akkor nagyon szerettük egymást. De, fájdalom, szegény Margitom, ma már erre az ismeretségre sem lehet számitanunk. A multkor találkoztunk vele az Andrássy uton; mikor messziről megláttuk, meg akartuk szólitani, de aztán észrevettük, hogy szándékosan félrefordul s ugy tesz, mintha nem látna minket.

– Nekem nem befolyásos ismerősökre van szükségem, hanem magára az én szép herczegnőmre. És ha ő nem akarja nekem megigérni…

– Dehogy nem igérem meg!… Már csak azért is megigérem, mert olyan kiváncsivá tett, hogy ki sem mondhatom.

– Ah, köszönöm, köszönöm! – kiáltott fel Margit s örömében a nyakába ugrott Bellának. – Tehát: Grunovszky ur és leányai számitanak rá, hogy a nevezett papa születésnapján, e hó huszonnyolczadikán, este hét órakor, szerencsések lesznek házukban tisztelhetni -52- Völgyessy Bella kisasszonyt és kedves nénjét, a kiknek előre is ezer köszönet, hogy…

– Igen, én tudom, hogy nem járnak senkihez, s hogy nem fogadnak el semmiféle meghivást, különösen nem az olyan kicsi emberektől, mint Grunovszkyék…

– Igen, én mindezt tudom, s azért mégis megvan az a reménységem, hogy az én szépem megtartja vakon tett igéretét, s nem hagyja cserben az ő legrajongóbb tisztelőjét, a kit igen, de igen elszomoritana, ha minden várakozás ellenére mégis megvetné az ő szerény és félénk meghivását.

– Higyje el, Margitka, lehetetlenséget kiván. Én nagyon köszönöm, hogy ránk is gondoltak… de maga épp oly jól tudja, mint én, hogy Gabriella nagyon beteges, s hogy e miatt nem mehet sehová, különösen sok ember közé nem…

– Ha öt-hat ember ül együtt, Gabriellának az már sokaság. Maga tudja, mennyire ideges szegény. Ott, a hol mulatnak, Gabriella nem lehet jelen. A vidámság, az eleven beszéd Gabriellát rendkívül felizgatja, s már egy párszor megesett vele, hogy siró görcsöket kapott egy lármás, bolond zenedarab miatt, melyet a czigányok hozzánk közel játszottak el.

– Itt a házban?! Miért ne?! Ha akarja, elmegyünk magácskáért mindnyájan, az egész hölgyközönség – különben csak Beliczkyék lesznek itt – s haza is kisérjük, hölgyek és urak, az egész társaság. -53-

– Megvallom, Margitka, nem tudom kitalálni, mért akarja ilyen makacsul, hogy én is magukkal töltsem azt az estét?! Hiszen mi akkor vagyunk együtt, a mikor akarjuk! Mért kell itt lennem, éppen akkor, mikor maguk családias körben fognak mulatni?!…

– Megmondom őszintén. Nekem azért kell akkor az én szép herczegnőm, mert nem akarom, hogy az az est valami gyászos, kisérteties, türhetetlen est legyen. Nem akarom tudniillik azért, mert itt lesz… valaki, a ki előtt rengetegül szégyelleném, ha mi köztünk rosszul érezné s végtére agyon unná magát. Halálra restelleném, ha ez az ember kénytelen volna megszökni tőlünk, hogy valahára lélekzetet vehessen. Én csak igen kevéssé ismerem; de annyi bizonyos, hogy világot látott ember, s ugy látszik, hogy megfordult már jobb körökben is. Tudom róla, hogy akarata ellenére, kedvetlenül jön hozzánk, inkább csak azért, mert nem szeretné ezt a szegény Vandát megbántani. S már most mi ezt az embert olyan kedves társasággal lepjük meg, a minő a Beliczkyéké? Előre borzadok, ha arra gondolok, mint kell majd pironkodnom, ha Beliczkyék és a papa, a ki az első pohár bortól fel szokott vidulni, elkezdenek ezzel az emberrel bizalmaskodni. Az én szép herczegnőm jelenléte megóvna ettől a szégyentől, s olyan becsületet szerezne a Grunovszky-háznak, a minőben már régóta nem volt része szegénynek… Pedig nem mond »nem«-et, ugy-e? Teljesiti ezt a nagy kérésünket? Mert Vanda is kéreti…

– Nem mondok nemet. De ma még igent se. Előbb beszélnem kell Gabriellával. Hanem mondja, Margitka, ki ez az ember, a kiről szólott?

– A rajztanár? Ejnye, nem néztem meg. Kár. Nem hittem, hogy ilyen jelentékeny figura. -54-

– Hát csak úgy, hogy a papa pisztolyt fogott rá: »Életedet, vagy vedd feleségül a leányomat!«

– Maga se tudja szegény, hogy’ került a krédóba. Talán puszta udvariasságból. És most már jó képet csinál a rossz játékhoz, vagy jobban mondva nem csinál semmiféle képet, s ugy tesz, mintha észre se venné, hogy vulkánokon jár. Ez rá nézve is, ránk nézve is méltóságosabb. Ó, én nagy hálával vagyok iránta, mert egyszerüen a faképnél hagyhatna bennünket, s ő e helyett szép csendesen, alig észrevehetően menekül, nagy fáradsággal diplomatizálva, hogy se minket ne sértsen, se magát le ne kösse.

– És ha mégis belébonyolódnék?… Vallja meg, Margitka, elmenne-e hozzá feleségül?

– Ó, nem olyan viasz-ember az, a ki mást tesz, mint a mit akar. De nem is türné az önérzetem, hogy belébonyolódjék. Higyje el, kis herczegnőm, ha egy szép nap esküvőre menet, száz lépésnyire a templomtól, feltámadna bennem a gyanu, hogy az az ember ott a másik kocsiban most tán azt gondolja magában: »Engem lefőztek!« – képes volnék kiugrani a kocsiból s a lovak elé vetni magamat. Hisz igy is kétségbeesetten erőködöm megértetni ezzel az emberrel, hogy: »Nem én, hanem a papa… Mosom a kezemet…« Néha ugy tetszik, mintha megértene, s azt mondaná -55- magában: »Szegény leány!« Pedig hát ez a tudat is elég megalázó. Tegnap megint nagy jelenetünk volt a papával. Én tiltakoztam minden születésnap, s minden rajztanár ellen, a ki csak a világon van. A papa egészen kikelt magából. Mind a hárman nagyon sokat sirtunk, mert mi, ha családi körben vagyunk, mindig csak sirni szoktunk. Leszavaztak. Az én emberem most azt mondja magában: »Kolduséknál bál lesz!« És előre fázik ettől a mulatságtól. De én nem akarom, hogy ő itt azt se tudja: kin szánakozzék jobban, rajtam-e vagy magamagán? Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy el legyen kábulva, el legyen varázsolva, hogy ez az este emlékezetes legyen előtte, és czélomat elérem, mert magácska itt lesz, itt lesz, itt lesz!

– Ohó! Maga kitért az én kérdésem elől. Pedig nem engedem el a választ. Azt szeretném tudni, hogy ha ez az ember véletlenül mégis bele szeretne magába – istenem, ez olyan könnyen megtörténhetik! – elmenne-e hozzá feleségül?

– Hogy elmennék-e hozzá feleségül? Persze, hogy elmennék. Férjhez mennék én az ördöghöz is, ha olyan szives volna, és a maga jószántából kiszabaditana ebből a rettentő helyzetből! Azt hiszi, nem untam meg még eléggé ezt a temérdek nyomoruságot? Bocsánat, torkig vagyok vele. Micsoda élet! Az örökös hazugság: »A papa nincs itthon!«… a hitelezők, a kik olyan hangosan fenyegetőznek, hogy a szomszédban mindenki meghallja… az alázatos látogatások a világ összes Fürstjeihez és Grafjaihoz: »csak még egy pár heti türelemmel tessék lenni; a jövő elsején mindenesetre«… a szemérmes besurranások a zálogközvetitőhöz, az udvari ajtón keresztül, az utolsó ezüst-kanalakkal a zsebünkben… a végrehajtások, s a házmester kérlelése, hogy hunyja be a szemét… a háziur, a ki a szemünkbe -56- mondja, hogy jövőre kikerget bennünket… mindig és mindig ez az örökös rókatáncz!… Aztán ezek a rettenetes, véget nem érő, hiábavaló énekleczkék!… A szemtelen Rubini, a ki czélzásokat tesz, hogy ha okos akarnék lenni, ő hires, ünnepelt művésznővé tudna tenni… Meg a másik, a ki nem ilyen szemtelen, de éppen ilyen ostoba… Ezek a gavallérok, a kiket ki kell dobni s a kik elviszik az utolsó pénzünket… És most ez az őrült hajtóvadászat egy férjre, a hallali a legnemesebb vadra, a közös nagy eszme és közös csatakiáltás: »Egy országot egy férjért!«… S mindehhez: látni ezt a szegény Vandát, a ki akárhányszor fejfájást szinlel és hősiesen koplal, csakhogy én éhen ne maradjak!… Ah, ha találkoznék egy olyan ember, a ki megszabaditana ebből a pokolból! A kinek nem volna egyéb kivánsága, mint hogy magáénak mondhasson az oltár előtt, s aztán eltartson becsületesen, tisztességben!… Persze, hogy hozzámennék! Bicziklin rohannék hozzá!

– Szerelem! De hát ki beszél itt szerelemről? Micsoda szerelem? Hát szerelem is van a világon? Nem tudom. De hogyha csakugyan volna, mit tartozik a szerelem mi ránk?!

Fölvette A kis grófnő-t, mely ott hevert a Bella lábánál, s elhajitotta a szoba másik sarkába.

– A szerelem ezeknek az embereknek való, a kik kastélyokban laknak, az idejükkel nem tudnak mit csinálni, s a lovagló séták meg az ebéd között megkivánnak egy kis izgalmat… Azoknak a leányoknak, a kiknek félmillió a hozományuk, meg azoknak az uraknak, a kik délután vadgalambszin keztyüben járnak, s a kiknek nincs más hivatásuk, mint hogy mindenkor -57- készek legyenek életre-halálra megverekedni az erdőben alvó szépért, és önfeláldozóan ugrálni le a tornyokból, ha arra kerül a sor… A szerelem fényüzés, édes kis herczegnőm; nem nekünk, szegény leányoknak, való. Ó, nem magáról szólok, szép kis Bella! Maga – az egészen más. Maga oly szép, de oly szép, hogy a szépsége hatalmával fölébe emelkedik a félmilliós kisasszonyoknak. Ha valakit ilyen tüneményes szépséggel áldott meg az isten, mint önt, az ura kincseknek, sziveknek és életeknek. Magához nem érnek fel a mi nyomoruságaink. Magáért versengeni fognak az előkelők és a gazdagok, a kik oly őrülten fogják imádni önt, hogy meghalnak, ha megtagadja tőlük a mosolyát. Magáért aranyos hintóban fognak kérőbe jönni tábornokok és herczegek; s tűzlábu paripák fogják a templomba röpiteni. Maga sziveken fog tiporni, szépséges Bella, és boldog lesz az a hatalmas ember, a kit kiválaszt a sok versengő közül.

– De mi – folytatta Margit – a kik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán közönségesek és egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről?! A szerelem egy kis meztelen kölyök, a ki csak meleg, kényelmes termekben érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény… Még csak az kellene, hogy belé bolonduljunk valakibe! Isten őrizzen minden igaz lelket! Ó, el tudom képzelni, micsoda érzés lehet az, látni: hogyan menekül a sánta szék meg a kopott bőr-diván láttára finnyás gavallérunk, az eltévedt udvarló, a ki eddig csak a báli egyenruhában ismert bennünket, s a kinek mélázó szemébe nagyon mélyen találtunk tekinteni!… Ő fut, a hogy’ a lába birja, s nekünk a szivünk szakad utána! Köszönöm szépen! Vagy észrevenni: hogy az az ember, -58- a kin a tekintetünk a legszivesebben nyugodott meg, mikor körülnézett nálunk, egy nagyot sóhajt és lemond! Ebben az okos elhatározásban kimerült egész férfierélye. És nem is lehet rossz néven venni tőle, hogy igy cselekszik. Mindössze kilenczszáz forint a fizetése, s tizenhét év telik belé, mig valóságos miniszteri fogalmazó lesz belőle. »Isten önnel, én szerelmesem. Vezérelje lépteit az ég, s csináljon minél jobb partit, hőn kivánom; remélem, ön is minden jót kiván nekem, s imádkozik értem, hogy a gazdag vasárus észrevegye kaczérságaimat. Isten önnel; hogy ha még egyszer találkozunk, számithatunk rá, hogy költői hangulatban leszünk mind a ketten!…« Eh, nyomoruság!… S meglehet, hogy a nyomoruságok közül nem is ez a legnagyobb. Hanem az, ha a feleségévé lettünk egy nagyon könnyelmü, vagy nagyon önző, vagy talán csak lágylelkü embernek, s azzal, a kit szeretünk, ujra kezdődik a komédia: »A férjem nincs itthon«… »Jövőre minden bizonynyal«… meg a zálogház, és a többi. Ó, nem győzök eleget könyörögni az Istennek, hogy legalább a szerelemtől óvjon meg, ha már egyébből kijutott a részem!…

Elhallgatott. Kezét összekulcsolta a térdén, s a sarokba nézett, a hol A kis grófnő számkiüzötten buslakodott.

Bella előbbre hajolt a hintaszékből s halkan, szinte félve, igy suttogott Margithoz:

– És, mondja, nem találná borzasztónak, oly közel, oly egészen közel lenni egy férfihoz, a kit nem szeret?…

– Nem, nem találnám borzasztónak. Ha akadna egy ember, a ki megszeretne, kiragadna ebből a csúfos szegénységből és szabad akaratból, a nélkül, hogy valaha megbánná, feleségül venne – igyekezném őt megszeretni s minden esetre ugy tisztelném és félném, mint az Istenemet. Hűséges és engedelmes cselédje -59- lennék s nem ismernék más akaratot, csak az övét. Végtelen hálát éreznék iránta s egy pillanatra se felejteném el, hogy méltónak talált magához. És hogyha a szerelem később mégis belopóznék a szivembe s észrevétetne velem egy – másik embert, soha se bocsátanám meg ennek az embernek, hogy a templomból – elkésett, és soha se felejteném el amannak, hogy ő – ott volt.

Bella nem szólt semmit. Hátra dőlt a székbe, s összehúzta a nyakán a kendőt.

Bella nem felelt a kérdésre. Hanem azért megszólalt s kegyes leereszkedéssel tegezni kezdte Margitot:

– Nincs igazad. Egy ember, a kit nem szeretsz, s a ki akkor csókol meg, a mikor akar!… A ki urad és parancsolód, ő rendelkezik, és te engedelmeskedel!… Nincs igazad, ez borzasztó. Annál borzasztóbb, minél gyöngédebb, minél szerelmesebb az a másik. És nem is panaszkodhatol. Mert eladtad magadat. Ha a tisztességért is, de eladtad magadat.

Engedje meg, hogy egy pár szál virágot küldjek önnek, hirmondóul a messzi földről, a hol most is, mindig és örökkön, csak önre gondolok.

Engedje meg emlékeztetnem, hogy van a világon egy ember, a ki oly mélységesen szereti önt, a mint ember csak szeretni képes, s a ki végtelenül, kimondhatatlanul boldog volna, ha ön feleségül menne hozzá. -60-

Engedje meg eszébe juttatnom, hogy ha nem is volt hozzám biztató szava, mégsem fosztott meg minden reménységtől; hogy meghagyott számomra egy ábrándot, a mely ma egyedüli hűséges társam hideg otthonomban.

Engedje meg tudatnom, hogy az a nehézség, a melyről szó volt köztünk, s a mely eddig utjában állott legszebb terveimnek, ma már – volt, nincs; hogy életemnek sorsa egyedül és egészen öntől függ.

Ó, ne feleljen, ha válasza nem az, a miért könyörgök! Hagyjon meg egy parányi, egy utolsó reménységet! És ne küldje vissza szegény, elhervadt virágaimat.

– Hát a kauczió. Mi lehetne más, mint a kauczió?! Egyéb bajához ez is nagy gondot okozott szegény fejének. Hanem ma már ez nem akadály. A multkor a huga irt Gabriellának, kérve őt, hogy igyekezzék engem meglágyitani. Ebben a levélben közölte Gabriellával, hogy ő hajlandó kis örökségüknek rá eső részéről lemondani, csakhogy bátyjának a kaucziója végre együtt legyen. Erre czéloz a főhadnagy is.

– Ó, ne kicsinyeld! Nagyon derék ember az! Mondhatnék róla egy pár históriát, a minőket ritkán hallani. És hozzá tehetném, hogy: ő az az ember, a kit a világon a legtöbbre becsülök…

– A felelet? Nem fogok neki felelni. Talán a legokosabban tenném, ha visszaküldeném neki a virágait. Miért várakozzék hiába? Nem, nem tudom szeretni. Pedig igyekeztem rábeszélni magamat, mert hisz olyan derék, nemeslelkü ember! De ugy látszik, én szivtelen vagyok. Hiu, képzelődő, ábrándoknak élő kis személy. Nem tudom, hogy mért nem szeretem. Talán azért nem, mert egy cseppet se magasabb, mint én. Milyen furcsa az élet! Meglehet, ha két ujjnyival nagyobb volna: imádnám. Pedig nem képzelem, hogy annak, a kit én szeretni fogok, okvetetlenül valami hosszu legénynek kell lennie. Csak azt tudom, hogy ugy fogok ránézni, mint egy istenre. S a tiszteletreméltóság magában még nem tesz rajongóvá.

– Ó, ne beszélj ilyen könnyelmüen erről a nagy és komoly dologról! Engem egész napra szomoruvá tett ez a levél. S megvallom, a Gabriella szavaira gondolkozóba estem. Gabriella jobban ismeri az életet, mint én. És ő azt erősiti, hogy a komoly és tiszteletre méltó férfiakhoz kell feleségül mennünk, nem ahhoz, a kibe belé szerettünk; azt mondja, hogy attól, a kit szeretünk, óvakodnunk kellene, mint a bolygótüztől, mert nem tudni, hová visz. Már pedig ő tudhatja; a fején történt szegénynek.

– És mégis, én bennem tiltakozik valami – nem tudom mi – ez ellen a tanitás ellen. Ne mondj ellent; belátom én azt, hogy ezt a házasságot visszautasitani esztelenség. Te nem tudod azt, hogy mi milyen szegények vagyunk. Mi sokkal szegényebbek vagyunk, mint mutatjuk. És elképzelhetetlen az, hogy mi vár -62- én rám, különösen, ha Gabriella hamar talál meghalni. Tudom, hogy ha ma választok férjet, és ha választásom egy jóravaló emberre esik, ez magát a nyugalmas, a biztos jövőt jelenti. Róbert maga is szegény ember, az igaz; de annyija éppen van, hogy el tud tartani egy feleséget. Meggondoltam én a dolgot jól, mert nem vagyok olyan szeleburdi, a milyennek látszom. De beszélhettek akármit, én bennem fellázad valami arra a gondolatra, hogy eladjam magamat. Mert hiába minden okoskodás: férjhez menni ahhoz, a kit nem szeretünk, akár a nyugodt, tisztes jövőért is, annyi, mint eladni magunkat. Én nem vagyok eladó.

– Aztán meg én szépnek, ragyogónak képzeltem az életemet; nem akarom lemondáson kezdeni.

– És igaza van – szólt Margit. – Magácska nem a lemondásra született, mert akkor az Isten nem teremtette volna ilyen csodaszépnek, ilyen elragadónak!

– Ne bókolgass, kis udvarlóm, hanem mondd, szoktál-e te álmodni? Lásd, én mindig álmodom, és mindig nagyon szépeket szoktam álmodni. Álmomban tündérszép vidékeken, és mesés fényü városokban járok. A pázsit, melyen járok, sima, mint a bársony; s a paloták csillognak, mint a gyöngyház. Álmomban gyémántjaim és drágaköveim vannak, meg gyönyörü ruháim, a melyek nem földi szövetekből készültek. Különös zenét hallok, mely semmi ismert muzsikához nem hasonlit; a levegő oly balzsamos, mintha illatszerekkel volna tele; és szineket látok, sokféle csodálatos, gyönyörü szint, a minő tán nincs is a világon. Álmomban mindenki imád, s minden kivánságom rögtön teljesedik. És vőlegényem is van, a ki nagyon szeret; különös vőlegény, szép és félelmetes. -63- S a vége mindig az, hogy meghalok; de oly boldognak érzem magamat, hogy nem fáj meghalnom.

– Természetesen. Oly édes érzések között halok meg!… Különben én előre érzem, hogy igazán igy fogok meghalni. Mert, nem tudom miért, de érzem, hogy én nem élek sokáig.

– És maga, a ki tart attól is, hogy a szegény férjjel ujra kezdődhetnék… hogy’ is mondta?… a rókatáncz…

Előszedte az esti öltözékhez szükséges ruhadarabokat, szemlét tartott köztük, s talált egy frakkot, melyet kifogástalannak itélt. Fiatal ember volt még; érdekelték ezek a részletek is. A földi hivságok teljesen lefoglalták a figyelmét.

Régen nem használta már ezeket a gyerekességeket. Mikor utóljára letette őket a kezéből, azt gondolta, hogy soha se lesz többet szüksége rájok.

Kinyitogatta összes fiókjait, bevilágitott a gyertyával szekrényének mindegyik polczára, sorra tanulmányozta az öltöző asztalkáján heverő skatulyákat és tégelyeket; szóval igen nagy keresésben volt.

S egy perczig elfelejtkezett magáról. Nem vette észre, milyen különös foglalkozással tölti az idejét.

Hanem a mint nagy kutatásai közben tekintete a tükörbe tévedt s megpillantotta benne azt a sürgölődő embert, a ki egy gyertyával a kezében oly szörnyen komoly arczczal járt-kelt a szobában, egyszerre észrevette magát.

– Milyen bolond vagyok!… Hát kellett az nekem, hogy igy bele lovagoljam magamat ebbe a bálba?!… -65- Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!… És mit töröm én magamat azért, hogy oda lenn megtánczoltassak egy kisasszonyt, a ki nekem sem ingem, sem gallérom?!… Mintha nem volna egyéb dolgom!

Részvéttel nézte végig a félig kész képeket, melyek a homályban egymás mellett szomorkodtak, s elmosolyodott.

– Ó, be megszállott egyszerre a nagy buzgalom! – gúnyolódott magamagával. – Ez talán az ihlet?! A rég óhajtott, a titokzatos ihlet!… Hogy igy megtaláltam irigyelni magamtól egy czéltalan szórakozást! Mintha nem volna minden mindegy! Eh, menjünk tovább.

– Végre is, csak ugy teszek, mint az egész világ. Mert hiszen édes-kevés ember van olyan, a ki rendesen azt cselekszi, a mi a legkedvesebb előtte. Az egyiknek nincs más öröme, csak a gyermekei. Csak akkor érzi jól magát, ha bele tekinthet porontykái mosolygó szemébe, hallhatja édes gügyögésüket, és csókolhatja bársony arczocskáikat. Az ám, de biztositania kell ezeknek a porontykáknak a jövőjét. És a szegény ember fut, fárad, izzad; dolgozik délelőtt, délután és éjjel; értekezik, üzérkedik, marakodik mindenféle idegen emberrel nap nap után, mindig csak a holnapnak élve; s nem veszi észre, hogy az élet elillan; hogy meghal, mielőtt czélját eléri. És meghal a nélkül, hogy valaha együtt volna a gyermekeivel. A másik az élvezetek embere; a krajczáros élvezetek bolondja. Csak a gyomrát szereti, vagy él-hal az asszonyokért. Igen ám, csakhogy még ez a fölötte mérsékelt epikureizmus is sok pénzbe kerül. És öli magát, és kinlódik, és hajszolja, vadászsza, kergeti a pénzt. Sietve eszik, s alig nyeli le az utolsó -66- falatját, nyargal tovább. Szenvedélyére nem jut csak egy félórája, két üzlet között. És leőrli az életét, a nélkül, hogy szenvedélyének hizelgett, s énjét dédelgette volna. Csak bolonddá tette magát. A harmadik csak ábrándoknak él, s naphosszat robotolja a kényszermunkát, epéskedve az egész világgal, csak azért, hogy mikor elfáradva, megtörve lefekszik, ábrándjaival aludhassék el. És igy a negyedik, meg az ötödik, a hányan vannak, le egészen hozzám, a ki elhatározom magamban, hogy csak egy öröm van a világon: a remeteség, a magányosság békéje, s ebben a szent meggyőződésben ugy szaladgálok a szobámban, mint egy versenyló, csak azért, hogy megtaláljam a báli inggombjaimat, s kifogástalanul jelenjek meg egy mulatságon, a hol egy lelket se ismerek, megtánczoltatni egy kisasszonyt, a kit miattam elvihet az ördög!

– Szegény vén fiu, te csak azt akarod elhitetni magaddal, hogy téged senki és semmi se érdekel a világon. Pedig hát – bolondság! Csak azért mondod, hogy: »Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!«… hogy hozzá tehesd: »És mi közöm nekem ehhez a szép leányhoz?!«

Mintha bizony az asszonyi szépség olyan közönséges valami volna, hogy ezentul nem tudna érdekelni téged, téged, a kinek a Szép volt a bibliája!

Igaz, hogy egy szomoru órában lemondottál az álmaidról. De hát lehet-e az álmakról végkép lemondani?!

Eh, szürke minden oktalankodás, a mint hogy szürke minden okoskodás is. Gretchen többet ér minden bölcseségnél. Menjünk tánczolni!

Lement Grunovszkyékhoz, a hol már várták. A Beliczky-család nem tudott hová lenni a kiváncsiságtól. -67- S a mikor belépett a szobába, a rajztanár kiolvashatta a Frida kisasszony tekintetéből, hogy: »Ez az, a kit meg kell fogni.«

Kedve lett volna visszafordulni, annyira megsajnálta Margitot. Talán jobb is volna egyszerre kiábránditani azt a vén bolondot, mint meghagyni a szerencsétlen gyermeket szánalmas helyzetében, mely olyan megalázó lehet rá nézve!

– Ah, kegyed rajztanár! Én imádom a rajztanárokat! Ismertem egyet, nagyon regényes ember volt, s rendkívüli körülmények között halt meg. Régen történt, még a krimi háboru idején. Kegyed persze nem emlékszik a krimi háborura! Látom, sokkal fiatalabb ember annál. Elég az hozzá, a krimi háboruban történt, hogy egy golyó kétfelé szakitotta. Kétfelé szakitotta, valósággal kétfelé. Vizloczkinak hivták. Különben elmondom majd az egész történetet, nagyon érdekes. A bálban majd elmondom…

– Bocsánatot kérek, ha talán untatom… De nem tudom miért, első látásra is olyan bizalmat érzek ön iránt!… Szeretem a fiatal embereket. Ó, csak a fiatalok kedvesek. Az öregek önzők, ridegek, száradt szivüek!…

– Ó, Frida, te ma olyan türelmetlen vagy! Bocsássa meg neki, kérem, tűrhetetlen ideges fejfájása van. Ó, a szegény gyermek!

– Fridának mindig ideges fejfájása van, mikor bálba megyünk. Előre fájul meg neki a feje, hogy később ne legyen feltünő.

A Frida migraine-je miatt egy pár perczig még odafenn maradtak. Mikor aztán a rajztanár kellőképpen tudomásul vehette, hogy nem csak ő rá vártak, Frida megadta a jelt az indulásra.

Grunovszky vakitó vatermörderével és ujonnan vasalt czilinderével, melyet balkezével kaczérul tartott sovány lábához, ragyogó jelenség volt. Rokokó-kecsességgel hajlott meg Beliczkyné előtt, s olyan kecsesen, olyan ünnepélyesen nyujtotta neki karját, mintha Leszczinszka Mária királynőt vezette volna az udvari bálba.

A rajztanár karjára füzte Margitot s megindult a Beliczky-csemeték után. Jó éjszakát kivántak Vandának, s kiléptek a folyosóra.

A hogy’ az ajtó kinyilt, alulról fölhangzottak a Szerenád-keringő akkordjai. Az első emeleten már nagy volt a sürgés-forgás.

A levonulásnak óriási közönsége volt. A folyosó, a lépcsőház, az ablakok mind telidestele. A rengeteg kaszárnya-épületben jóformán csak fiatal lények laktak (az öregebbek sietve szoktak belőle átköltözködni arra a nagyobb, fehér kövekkel teli lakóhelyre, a hol csak egyszer kell házbért fizetni) s ezek a fiatal lények nem engedhették el maguknak az ingyen látványosságot.

Margitot máris elfogta a lámpaláz. Nem látott egyebet, csak azt a temérdek fejet, mely mind őt nézte, s köztük a Terka kedves arczát. Terka boldogan integetett feléjük, s ez kedvező előjelnek tünt fel az elkábult Margit előtt.

Nem tudta, hová lép, de erős kar vezette. Mikor leértek, elsötétült előtte az egész világ. Nem látott -69- semmit, s ijedtében behunyta a szemét. A halló érzéke is, mintha egyszerre elgyöngült volna; nem hallott egyebet, csak valami sajátságos zsongást, a zene s a tánczzaj, meg a mindenféle beszéd, lárma és zsivajgás keverékét, eltompulva, meggyöngülve, mintha mind e hangok távolról érkeznének hozzá. Érezte, hogy karjából kifüződik az a kar, a mely hozta, ugy tetszett neki, hogy magához ragadja valami rendező s elszakitja a többiektől, azt hitte, hogy az a sok, előbb oly fojtott hang, mintha csak szabadon eresztették volna ő rá, hirtelen neki zúdul, hallotta, hogy valaki elrikkantotta magát: »Ej, haj, soha se halunk meg!«… egyszerre roppant fényesség – s ott volt a bálban.

A nyájas rendező azokat az ismert udvarias szavakat suttogta a fülébe, melyeknek éppenséggel semmi értelme sincsen, s melyek ezért fölötte alkalmasak arra, hogy segitségükkel két idegen tökéletesen megértse egymást. Margit halkan, elfogódva felelgetett, mint egy menyasszony; maga se tudta, mit.

Félálomban volt, s nem tudott magáról egyebet, mint hogy leültették. Egy nevet kiáltottak el előtte, s ugy tetszett neki, mintha valaki azt parancsolná neki, hogy tánczoljon.

Margit öntudatlanul siklott végig a parketten a Patay ur megbizható karjai között. A terem tulságosan kicsi volt s temérdeken tánczoltak benne. Margit érezte, hogy elvész a tömegben. Nem látott mást, csak kivágott vállakat, repülő fecskeszárnyakat és klakkok rengetegét.

Csak akkor tért magához, mikor egyszerre ismét azok közt az ismerős karok közt találta magát, a melyek ide hozták. A hogy’ belenézett a rajztanár derült, mosolygó kék szemébe, nyugodtabbá lett. Igaz, hogy -70- ez nem is repitette olyan vadul, mint az a másik. Olyan gyöngéden, olyan vigyázva vitte a karjaiban, mint a hogy’ egy gyermeket szokás, a kit el akarnak altatni.

– Tudja-e, hogy múlik a lámpalázam?! – hálálkodott neki. – Nézze, már tájékozom magamat. A czigányok a bejárattal szemben, egy emelvényen játszanak. Jobbra a buffet, balra a kör többi helyiségei… És ebben a pillanatban megkülönböztetem már az egyes alakokat is. Az imént még csak önt láttam. Nézze, az a kövér kisasszony, a kit annyian állnak körül s a kit a középen unatkozó gavallérok mind egy szálig merészen ágyuznak a tekinteteikkel, az, ugy látszik, a bál-királynő… És az a szürke szakállu uri ember, a ki mindig bólingat a fejével, mintha helybenhagyásával kisérné a tánczot…

– Az Garzó Lajos ur, a főrendező. A kör saját külön mókás embere. Nem ajánlom, hogy tánczoljon vele. Már vagy három kisasszonynak lépett a lábára…

De alig ültek le, egy rendező suhant el mellettük, a ki röptében elfogott egy éppen szabaddá vált tánczost s áldozatát egy biztos mozdulattal oda penderitette Margit elé.

Patay ur ugy tánczolt, a hogy’ más ember dohányt vág. Részvétlenül, hidegvérrel, de kitartással. Nem -71- ismerte fel Margitot, s ugy látszott, hogy a tánczosnő közömbös előtte. Margit éppen igy volt vele s nem is igen hederitett rá. Az apját nézte, egyre aggodalmasabb tekintettel.

Grunovszky gyönyörüen tánczolt, könnyen, kecsesen, mint a régi iskolából való tánczmesterek. Táncza oly feltünő ellentétben állott egész külsejével, hogy a közelebb levők megálltak és nézték. Grunovszky erre mesterfogásokat kezdett mutogatni, s Frida segédkezett hozzá. Margit le nem vette róluk a szemét. Félt, hogy a régen eltemetett titok ki fog derülni.

A rajztanár ezalatt sietett menekülni Beliczkynétől, a ki Vizloczkijával már eljutott a krimi háboruba. De mielőtt biztos területre ért volna, valaki a vállára tette a kezét.

– Jó estét, Biró ur! – szólt a valaki, a kiről szinte lerítt az előkelő származás, mert az r mássalhangzót azon a módon rezegtette, mely a monokli-viselés után legbiztosabb jele a kitünő nevelésnek.

– Igen, azelőtt hordtam a szakállamat. De remélem, emlékszik rám?! Balajti Horácz, pénzügyminiszteri fogalmazó!

Azt akarta mondani, hogy Balajti ur azelőtt a régi miniszterét maszkirozta, most meg az ujat. De jobbat gondolt.

És egyet szabaditott a nyakán, mely egy Torquemádára emlékeztető gallérba volt börtönözve.

Balajti ur levette a monokliját és kecsesen legyintett vele. Igy tisztelegnek az őrök fegyvereikkel, mikor egy-egy királyi felség halad el mellettük.

– De meg kell vallanom, hogy nagyon elkényeztetett kis teremtés. A szellemességnek semmi értéke előtte. Az ő számára csak tánczosok léteznek.

– Tegye meg, kérem. Addig is engedje meg, hogy szerencsét kivánjak önnek…

Magában azt a csodásan erős akaratot bámulta, a melyet most ismert meg Balajti urban. Régente esküdni mert volna, hogy a fogalmazó ur soha se tanulja meg azt a racscsolást, a mely természetesnek hallatszik, – és ime mily tökéletesség!…

Margitot hazaszállitották, s Patay ur tovább állt robotolni. Mert alig tett két lépést, máris áldozatává lett a rendezői könyörtelenségnek. Az előbbi jelvényes ur elfogta, s oda czipelte egy régóta üldögélő sárga ruhás hölgyhöz:

Margit nagyot nézett, mikor a rajztanár engedelmet kért, hogy egyik legjobb barátját mutathassa be, s meglepetve fogadta el a Balajti ur karját.

Hiszen pompásan megy a dolog! Eddig még nem ült egy perczig se; s itt éppen nem olyan szemmel néznek rá, mint azon a szomoru emlékezetü majálison. Ugy látszik, ezek mind az ő világukból való emberek; a képviselő ur olyan előkelőség köztük, mintha maga a Dalai Láma volna. A beszélgetés hangja kedves; a vendégek könnyen ismerkednek s nem méregetik egymás -73- viszonyait. Ime itt még a miniszteri fogalmazók is, a kik másutt mintha nyársat nyeltek volna el, milyen leereszkedők!

S Margit boldogan felelgetett tánczosa lehetetlen kérdéseire. A fogalmazó ur igen csodálkozott, hogy tánczosnője nem a vidékről való.

Margit nem tudta, hogy ki a Pieta festője. De nem is törődött vele. E pillanatban valami egyéb foglalta le a figyelmét. Az apját figyelte, a kinek a viselkedése semmi jót se jelentett.

Grunovszky összesugott két-három rendezővel, s Margit látta, hogy a halhatatlan Garzó intett a czigányoknak, hogy a keringőt hagyják abba. Grunovszkyt oda vitték a kövér kisasszonyhoz, s az egyik rendező harsány hangon kiáltotta ki, hogy közkivánatra nagy mazur következik.

Margitot elfogta a gyávaság. Féltette az inkognitót, s hirtelen elhatározta magában, hogy megtagadja az apját. Valami különös előérzete volt, hogy az éjszaka nem fog botrány nélkül mulni el. Egyszerre roppant vágyat érzett haza menni, de a kisérőihez nem mert közeledni. A rajztanárt nem látta sehol. Bizonyosan tánczosokra vadászik szegény.

A toalett-szoba ablakai nyitva voltak. Szép októberi est volt; a season-t a Polgári Körben nem vették olyan szigoruan.

Margit felláthatott a harmadik emeletre. Valami árnyék sétált odafenn. Talán Vanda. Milyen jó volna otthon lenni! Félt, s nem tudta, mitől fél.

A czigányok már javában játszották a nagy mazurt. Szeretett volna rejtekéből kikandikálni, de tartott tőle, -74- hogy rátalálnak. A szive sebesen dobogott. Sejtette, hogy odaát valami komédia játszódik le, melyben apja a főszereplő.

Vége volt a nagy mazurnak is, s egyszerre nagy zsivajgás támadt a tánczteremben. Mintha mindenki egy helyre tódult volna. A czigányok valami különös tánczdarabot huztak, melyet alig lehetett hallani a beszéd és a nevetés zajától.

A cachucha! Az apja a cachuchát járta Beliczky Fridával, a ki csak jelezte az őrült mozdulatokat.

Mindenki őket nézte. Grunovszky mögött egy hatalmas termetü, zömök ember állott (látszott rajta, hogy a sertés-szállások tájékáról jött ide), a ki oda volt a nagy lelkesedéstől. Ugy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé.

Mikor a mutatványnak vége volt, az egész közönség tapsolni kezdett. A képviselő is tapsolt. A kőbányai ember pedig oda lépett Grunovszkyhoz, nagyot ütött a vállára, s azt mondta neki:

Margit látta, hogy a két ember karonfogva megy át az étkezőterembe. Grunovszky éppen félakkora volt, mint a kőbányai; s a jelenetet az egész sokadalom igen mulatságosnak találta.

– Nem telt kedvem a komédiában. Aztán meg fáj a fejem. Szeretném, ha haza vinnének. -75-

Margit elébe sietett. S a mit ezelőtt meg nem mert volna tenni a világért, egyszerüen, minden szó nélkül, bele kapaszkodott a karjába. Maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Rosszul érzem magamat – szólt hozzá. – Szédülök. Vigyen haza, kérem!

Szükségét érezte, hogy bizalmas legyen valakihez. A keserüség erősen fojtogatta a torkát.

S kihez lehetett volna több bizalommal ezen a helyen, mint ahhoz, a ki tudója volt családi nyomoruságaiknak?! Ez az ember legalább részvéttel van iránta s nem fogja kinevetni.

Nem is csalódott benne. A rajztanár hangja ugyan egy pillanatra sem vált melegebbé, de ismét azzal a gyöngédséggel szólt hozzá, a melylyel jólelkü emberek beteg gyermekekhez szoktak közeledni.

Rajta volt, hogy megnyugtassa a kétségbeesett leányt. Bizonyitgatta, hogy nincsen igaza. Hogy nem kell olyan szigoruan fogni fel a dolgot. Végre is csak olyan házias mulatságon vannak, a hol sok minden szabad. Az ilyen tréfák itt megszokott dolgok; hozzá tartoznak a mulatsághoz. A vendégek legnagyobbrészt egyszerü emberek, a kik hamarjában igen megkedvelték Grunovszky papát. S aztán a Grunovszky papa mókái csakugyan mulatságosak. Társaságban az ilyen ember megbecsülhetetlen. És Margiton kívül nincs itt egy lélek se, a ki megitélje a tréfáiért.

Végig vezette Margitot a termen, s megállt vele az étkezőterem ajtajánál. A czigányok eljátszották a négyes -76- bevezető akkordjait, a tánczterem közönsége párokra szakadozva sétált fel s alá, csak odabenn, a pezsgős poharak körül volt nagy csoportosulás. A középpont Grunovszky volt.

Grunovszky papa csakugyan egy pezsgős poharat tartott a jobbjában, mig a balkezével kecses mozdulatokat irt a levegőbe. A pezsgő elfelejtette vele, hogy ő tulajdonképpen szegény ember, de a sziv embere; a pezsgő felingerelte a képzeletét. A kőbányai ember nagy gyönyörüséggel hallgatta, s koronkint nagyokat csapott az asztalra, hogy az üvegek csak ugy tánczoltak bele. A többiek nevettek.

– Igen – szólt Grunovszky – én oly közelről láttam a megboldogult czárt, mint most önöket. S bár nem óhajtanék dicsekvőnek látszani, meg kell vallanom, hogy Ruszcsuknál személyesen tüzte mellemre a harczi érdemrendet.

– Ohó, nem engedem, hogy kijátszszanak! – szólalt meg hátuk megett a miniszteri arczú fogalmazó. – A négyes az enyém!

Margit ránézett a rajztanárra. Azt hitte, talál valami ürügyet, s magához hóditja az ifju financz-zsenitől. Nem volt annak eszeágában sem ilyes gondolat.

Ellenben, mint héja csapott rá egy halálra rekedt rendező, a ki az örök Patay urat vonszolta feléje egy gránátos-termetü hölgy kiséretében, vizavít keresve.

A rajztanár megkönnyebbült szivvel állott tovább Sajnálta ugyan Margitot, a kin látta, hogy szabadulni szeretne Balajtitól, de az önzés felülkerekedett benne.

Kezdte tulságosnak találni az áldozatot, melyet a kis lányért hozott. Nagyon unatkozott, s nem akarta magának megvallani: miért.

A hogy’ ki akart illanni a tánczteremből, egy hirtelenszőke, jóképü fiatal emberrel ütődött össze, a ki álmatagul kóválygott egyik teremből a másikba, mint valami holdkóros.

– Hja, barátom, ilyen az élet! Gazdag lányt kell találnom, hogy kibérelhessek egy szinházat, s előadathassam a szindarabomat.

– Te, ez a Diogenes már ugy megokosodhatott, hogy minden emberi beszéd fölöslegesnek tünhetik fel előtte. S akkor minek a darab?

– Hadd el, éppen ellenkezőleg történt. Az öregség olyan bőbeszédüvé tette, hogy az anyagomat most már sehogy se tudom beleszoritani öt felvonásba.

– Mit gondolsz, ha a negyedik felvonásban -78- belátná, hogy vizért menni se érdemes és szomjan halna?!…

– Ne izgass, kérlek. Ez a Diogenes még megőrjit. Egyszer már azt hittem, hogy eltemettem. De hát az ember mindig visszatér…

– Magas vigjátékokat. De ez volt csak az igazi tragédia! Képzeld, az első vigjátékomra azt mondta az akadémia, hogy nem elég magas. Összeszedtem minden tehetségemet s irtam egy még magasabbat. Becsületszavamra mondom, nagyon szép darab volt. Olyan tartalmas, olyan merész, olyan homályos, hogy a közönség semmi szin alatt se érthette meg. Nem érthette meg más, csak az akadémia. S azt hiszed, megkoszoruzták? Nem. Ez se volt nekik elég magas. Ekkor megirtam a legmagasabb vigjátékomat. Ez már olyan magas volt, hogy magam se értettem meg. Tudod, mi történt? Azt hittem, megüt a guta. Erre már nem mondhatták, hogy nem elég magas, hát azt mondták, hogy nem elég mély.

– Nem. Nem akarják belátni. Minő vakság! Megint visszautasitották. Még Kolozsváron is visszautasitották. Tovább már csak nem mehetek közönségért!

– Lámpával kerestél embert és nem találtál. Diogenest tehát még ma is üldözi a végzete. És most partit vadászol, hogy kibérelhess egy szinházat?

– Mit csináljak? Nem marad más hátra, csak ez, vagy hogy agyonlőjjem magamat. -79-

– Hát az egész kompánia. Remélem, emlékszel még a kompániára? A kis Depinyi, Legéndy Aurél, Ritter Géza, meg a többiek. A Margitszigeten fedeztük fel, egy őrült majálison. És légyottot adott ide, mindnyájunknak. Égi ártatlanság, barátom, égi ártatlanság! Egy sertéshizlaló, két birtok a Bánátban, meg házak, annyi ház, mint a polyva. Elég volna az egész kompániának.

– De hát hol van a kompánia? Eljöttetek, s a harcztért átengeditek idegen kalandoroknak?

– Én már kidőltem, s most pihenek. Utóljára is, nem beszélhet az ember órákon át, szakadatlanul, folyton csak Kőbányáról?! Égi ártatlanság, de nekem tulságosan égi. Képzeld, egyetlen egy szindarabot látott egész életében: Niniche-t. Vagy, a mint ő mondja: Niniczhét; Niniczhét, barátom, nem s-sel, hanem c-vel és h-val!

– Gondold el, kérlek, a halhatatlanságban is hozzá kötve lenni egy nőszemélyhez, a ki a magasba nem szállhat velem!

– Az eszmény és az erszény!… A szövetség mindenesetre érdekes lesz. Ha ugyan el nem ütnek tőle a többiek. De hát hol vannak a többiek?

– A kis Depinyi itt alszik az olvasó-szobában. Mostanában már mindig elalszik tizenegy felé. Pár év óta rettentően kopasz és rettentően álmos.

– Még mindig. A lelke romlottabb, mint valaha. De a test, barátom, a test már kezd megtisztulni a földi salaktól. Annyira tisztul, hogy szinte aggasztó.

– A mig lélekzik… Itt van Ritter Géza is, de nagyon rosszul érzi magát. Furcsa hely ez, barátom; itt senkibe se lehet belekötni. Ha a lábára lépsz valakinek, bocsánatot kér tőled. És mindenekfelett nincs itt a rendőrség. A mi barátunk pedig most már mód felett fásult. A hol nincsen rendőr, ott ő nem tud mulatni. Az idők során Ritter Géza és régi ellensége, a rendőrség, elválhatatlanokká lettek.

– Barátom, nem ismernél rá. Legéndy Aurél nem a régi többé. Tökéletesen oda van azóta, mióta a multja kiderült.

– De még milyen! Mi csaknem sóbálványnyá váltunk, mikor rábizonyitották a dolgot.

– Nem. Hanem emlékszel, hogy milyen nagyra volt a nemességével. A hányan voltunk, mindannyian könyv nélkül tudtuk a nagy Legéndy-család történetét. Ha önmagáról szólt, kifogyhatatlan volt a felvonó hidakból, a czintermekből és a lefejezett ősökből; s nem tudott másról beszélni, mint fegyverkovácsokról, rabonbánokról és gyulákról. Nos tehát, képzeld, kiderült, hogy Legéndy Aurélt azelőtt Kopeczeknek hivták!

– Azóta Legéndy Aurél tökéletesen összeesett. Hogy a költővel szóljak: megtört benne az erély, s nem maradt meg szelleméből sem az egész, sem a fél. Egy darabig azt hittük, hogy bele fog halni. -81-

– Majd meglátod. Csöndesen beszél és mindig bocsánatot kér, hogy születni bátorkodott. Az bizonyos, hogy Kopeczeknek születni nagyon rossz gondolat volt tőle. De a bünhődése csakugyan rettenetes. Olyan alázatos és olyan igénytelen, a milyen lármás és követelő volt hajdan. Jelenleg már csak multak árnya s »elhaló visszhang csupán«…

– S most azt terveli, hogy meg fogja aranyozni az elhomályositott Legéndy nevet?…

– Mindnyájunknak ez a kis kövér a mentsvárunk. Ez az utolsó kisérlet. Meg vagyunk kopva, barátom, nagyon meg vagyunk kopva.

– Éppen arról van szó, mert a tűzbe kell menni. Be akarlak mutatni egy csinos kis leánynak, s a kérésem nem kevesebb, mint hogy ne tágits mellőle, hanem mulattasd és különösen tánczoltasd, mihelyt látod, hogy nem igen akad más vállalkozó. Nagyon művelt kis lány; elmondhatod neki Diogenes-nek a meséjét.

– Hogyne. Én magam is felváltalak koronkint. Aztán életre keltem a többieket is. Négy tánczos ugy is sok volna egyszerre a kis kövéreteknek.

– Bölcsen beszélsz, mint Diogenes. Számithatsz rám. Ugy fogok tánczolni, mint egy kadét, a kit az ezredes rendelt be, megforgatni a kisasszonykáit.

A négyes éppen véget ért. A rajztanár karon csipte a költőt, s czipelte Margithoz.

– Margit kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a legjobb barátomat. Marosy Gusztáv, iró…

– Különös teremtés – sugta vissza amaz. – Rajong mindenért, a mi szokatlan.

Balajti ura felsőbbség mosolyával vonult tovább. A rajztanár egy-két szóval még figyelmébe ajánlotta Margitnak a bölcs megéneklőjét, aztán megnyugodva ment ujabb vadászatokra. Tudta, hogy jó kézben hagyja Margitot.

– A ház kigyulhat, de ez a fiú az állomáshelyén marad – biztatta magát.

– Mit akartok velem?… Ejnye, elbóbiskoltam egy kicsit… Mi az ördög?… Kisértetet látok?

– Ne mereszd a szemedet, hanem gyere tánczolni, Don Juan! Olyan aranyos kis teremtésnek beszéltem rólad, a minőt még nem igen láttál ebben a bálban.

– Tudom, a herczegnők… De most nem herczegnőről van szó. Hanem arról, hogy tedd féltékenynyé a kis kövért.

– Hogyan? Azt is tudod! Ahá, már találkoztál valamelyikünkkel! Mindegy, a gondolat nem rossz. De várj, hadd igazitsam meg a hajamat. -83-

– Már megvagyok. A nők, barátom, nincs jobb iskola, mint a nők… Megtanitanak rá, hogy az első ügyesség a világon: egy pillanat alatt rendbehozni a hajunkat s a többi… Helyes. A kicsikét csak bizd rám.

Margit kezdte sokalni a rajztanár barátjait. Minduntalan ott volt egy-egy uj tánczossal.

Ejnye be sok jó barátja van. Jó, jobb, régi, legrégibb. S mindez csak ugy egyszerre. Mert rendesen hetekig se érintkezik senkivel s alig mozdul ki a házból.

Szó sincs róla, ez a sok meghalt barátság mind az ő kedvéért támadt fel. Mert hisz e nélkül ő is ugy járt volna, mint azok a hervadó hölgyek, a kiknek a mulattatására az örök és egyetlen Patay ur van hivatva. A kiket felváltva forgat meg egy derék Briaraeus, valószinüleg a belépő jegy és a vacsora fejében.

Ha tehát nem árul petrezselymet s nem kénytelen megosztozni a még fiatal gardedámokkal a tartalékos tánczoson, ezt csak a rajztanár gondoskodásának köszönheti.

Margit nem örült ennek a nagy gondoskodásnak. Elégedetlen volt, szeretett volna otthon lenni, hanem azért – maradt. Hogy miért, maga se tudta volna megmondani.

A rajztanár sem volt megelégedve magamagával. Tisztában volt vele, hogy elsiette a dolgát, s tulbuzgalom által tévedett, a mint az egyházatyák szokták mondani. Oly feltünő szorgossággal igyekezett teljesiteni, a mire vállalkozott, hogy Margitnak okvetetlenül észre kellett vennie ezt a nagy figyelmességet. És igy a helyett, -84- hogy szivességet tett volna neki, udvariatlan, sőt kegyetlen volt iránta. Szolgálatot akart neki tenni, és megalázta. Meg akarta óvni a szégyenkezéstől, és maga szégyenitette meg.

– De hát minek is avatkozom a dolgába?! – évődött magában. – Hát kellett nekem az, hogy ide jöjjek?! Elképzelhettem volna, hogy ilyen körülmények között a jóakarat nem jó egyébre, mint hogy még rosszabbá tegye a dolgot. Micsoda butaság volt tőlem, azt képzelni: hogy elég megjelennem, és földeritek mindent, mint a nap! Mikor tudom, hogy szegény ember dolga csupa komédia, s hogy a kis emberek erőködése mindig rosszul üt ki! Mintha nem volna világos, hogy a szegénységben nem azok a nélkülözések a legkellemetlenebbek, a melyekkel együtt jár, hanem azok az apró, nyomorult bajok, melyeket a szegénység miatt mi magunk okozunk egymásnak! Mintha még nem tanitott volna meg a sors, hogy a szegénység maga soha se keserit el, hanem igenis az a másik szegény ember, a ki pedig talán rajta van, hogy enyhitsen a bajunkon!

És szemrehányást tett magának, hogy mindezt nem gondolta el korábban, akkor, mikor még megkimélhette volna magát is, meg azt a szegény kis lányt is, egy nagy ügyetlenségtől.

Aztán meg nem tagadhatta el maga előtt, hogy rettenetesen unatkozik. Erről ugyan nem tehetett, de azért ezt se bocsátotta meg magának. Mintha nem tudta volna, miért jön ide. Hisz nem a jókedv csalta le, hanem valami bolond, don quijote-i fellobbanás. Nincsen hát benne semmi csodálatos, hogy itt, a naiv emberek tömegében, a hol csak az örömnek és az ifjuságnak lehet helye, hogy itt is megtalálja magánosságának örökös társát: a kedvetlenséget. Ezt ugyan előre -85- is sejthette volna, s ha nem tetszett a gondolat – ülhetne szépen otthon.

Nem áltatta magát. Ennek az oktalan, egyre növekedő kedvetlenségnek volt egy uj szítója is. Az, hogy hiányzott itt neki valami, a mi se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt soha, nem hiányzott neki.

Miért is bolonditaná magát?! Igen, érdekkel tudná nézni ezt a tiziani arczot, és ezt az észveszitő termetet, most is, tovább is, még sokáig; és ha itt volna, bizonyára nem találná ilyen szintelennek, ilyen üresnek ezt az egész mulatságot. És akkor talán egy perczre el tudná felejteni kellemetlen osztályos társát: a kedvetlenséget.

Persze, csak mint egy szép képet. Mint magát az eredetit. Mert hogy az eleven lény volna rá ily hatással… Ó, képtelenség! Attól ugyan távol van! Oly távol, mint Gaea anyánktól az ürben tévelygő, szerteszét hullott s kihült csillagok. Mintha nem volna már torkig mindenféle szerelemmel! Mintha nem égette volna meg már elégszer magát! Mintha nem tanult, nem okosodott, nem vénült volna máig! Mintha nem apadt volna ki szivéből a földi szerelem forrása!

Igaz, hogy huszonnyolcz éves korában az ember semmiről sem bizonyos. De ő védve van, mint ember csak lehet. Pánczél van a szive körül, mely jól megóvja őt a föld leányai ellen. Pánczél vadhusból, szerelmi nyomoruságok, szerelmi sebek kemény, durva forradásaiból.

Az ő szive csak egy szerelemnek van tárva: az égi szerelemnek. Annak a földöntuli szerelemnek, a melylyel -86- a Szép iránt viseltetik. A halott, de formáiban örökké élő szép iránt… Az ő kedvesei a szinek és a vonalak. Érdeklődésének egyedüli tárgyai: ezeknek a szineknek és vonalaknak titokzatos, megérthetetlen, örökkön más és más alakulásai. S miért restelné ezt magának megvallani?! Mert a pályatársai közt nem számit többé?!… Igaz, hogy egyszer, életének legnehezebb órájában, már maga is eltemette magában a művészt. De az ilyen halottak koronkint megfordulnak a sirjaikban.

Igen, a művész volt az, a kit ez a váratlan jelenés megilletett. A művész, a ki nem törődik vele, hogy azok az isteni formák egy élő lény formái, s a ki átadja magát tiszta lelkesedésének, minden földi gondolat nélkül, a Fra Angelico-k naivitásával.

S miért félni a nőtől, ha ő csak az ideált látta meg benne?! Pedig érezte, hogy minden nagy biztonsága ellenére is, fél tőle és aggódik magáért.

– De minden tünődésnél többet ér egy czigarett! – biztatta magát, s kiment a folyosóra, rágyujtani.

Odakinn Terka jutott eszébe. Bizonyosan fenn van még, és páholyából gyönyörködve nézi az első emeleten mozgó árnyék-alakokat. Ki tudja, talán számit is a tréfásan kért tánczra. Ez ugyan egy cseppet se volt valószinü, de a rajztanárnak mégis megtetszett ez a gondolat. S mivel, a mit szivesen teszünk, arra mindig találunk egy kitünő okot: figyelmeztette magamagát, hogy egy férfi kis dolgokban is megtartja a szavát.

Felment. És megdöbbent a sietségétől. Rajta kapta magát, hogy a gyors lépcsőjárástól sebesebben dobog a szive.

Még fel se ért a harmadik emeletre, már megpillantotta Terkát. Ott állott a Wormsék ajtajában s Bellával beszélgetett. A szép leány egy zsámolyszéken -87- ült, s alig látszott ki a nagy kendőből, melybe burkolózott. Csak a balkeze volt szabadon, hogy czigarettázhasson. A czigarett fellobbanó fénye meg-megvilágitotta az arczát.

A rajztanár megállt, nem mert tovább menni. Ugy tetszett neki, mintha minden lépés, melyet tovább tesz, egy-egy elhatározó, végzetes lépés volna; mintha valamivel távolabbról már kérdésessé válnék a visszatérés. »Ez a gyávaság gyanus!« – biztatta magát. »Eh, semmi baj; de sohase jó bolygatni az alvó szellemeket« – felelt a másik énje. – »Miért jöttél hát?!« – »Bolondság!«

És visszafordult. Visszafordult, mint egy tizenhat éves fiu, a ki nem mer a szép asszony ajtaján kopogtatni. Nagyon haragudott magára, és elvégezte, hogy ettől a percztől fogva nem gondol többet az egész népségre, sőt magára a nagy Tiziánra sem.

Mikor visszaért a Körbe, már a vacsoránál találta a társaságot. A kőbányai meg a kis kövér egy hosszu asztalnál együtt ültek Grunovszkyékkal, s ott voltak a lovagok is, mind egy szálig. Mióta a képviselő eltávozott, ez volt a disz-asztal. Grunovszky egyre-másra hozatta a pezsgőt s tüntetően tegezte a kőbányait. Mindenki ivott; csak Margitnak volt fejfájása. De nem volt Fridának. Azt is elfelejtette, hogy valaha fájt a feje, sőt ugy látszott, mintha teljesen elvesztette volna a fejét. A kis Depinyi meg a pezsgő elfelejtették vele az egész világot. Margit fehér volt, mint a fal, és hallgatott. Mintha tűkön ült volna. Guszti hiába szavalta el neki Diogenes nagy magánbeszédét, nem volt hozzá egyetlen bókja sem. A többiek mind egyszerre beszéltek. A kis kövér oly boldogan vihogott, mint husvéti locsoláskor egy nagyon egészséges és nagyon szemérmetes leányzó, s Konrád, a ki meglehetősen -88- lármás Demokritosz volt, mély kamasz-hangon szekundált neki. Beliczky mama, a kinek Frida tökéletes szabadságot adott, a Vizloczki regényét beszélte el Balajti urnak mindaddig, a mig Grunovszky, engedve a közkivánatnak, állathangokat kezdett utánozni. Ez a mutatvány felköltötte az egész közönség kiváncsiságát. A czigányok kisérni kezdték a rigó és a csalogány füttyét s a szomszéd asztaloknál zajosan tapsoltak; a siker teljes volt.

Mikor a rajztanárt meglátta, Margit felpattant a helyéből és elébe sietett.

Átmentek a tánczterembe, mely egészen üres volt. Csak a pódiumon gubbaszkodott egy-két álmos czigány, a kiken meglátszott, hogy láttak már emennél sokkal szebb éjszakákat is. A parket tele volt ruha-foszlányokkal, szerte hullott legyező-darabokkal, s Margit mintha látta volna rajta a gyermeki képzelődések roncsait is. Sehol egy eltévedt pár se: csupán az egyik szögletben elmélkedett a mult időkről vagy három takarékos gardedám.

– Az apám… nincsen magánál… És tudom, hogy nincs pénze. Már pedig én nem akarom, hogy az az idegen vendégeljen bennünket… Kérem, fizesse ki helyettünk azt a… pezsgőt.

A rajztanár áldotta a véletlent, hogy szolgálatára lehet Margitnak. Bizony megtörténhetett volna, hogy ez a kérdés kissé zavarba hozza. Igaz, hogy az ilyen esetekben nem szokott bálozni.

És jól esett az önzésének, hogy tehet valami szivességet ennek a szegény kis leánynak. Bűnösnek érezte magát vele szemben. S ez ugyan meglehetősen durva módja annak, hogy tisztázza vele a lelkiismeretét, de hát ez is valami. Szerette volna azt mondani, hogy el van ragadtatva; de alig mert beszélni, hogy valamikép távolról se illesse a leány érzékenységét.

Óvatosan, félénk szavakkal nyugtatta meg, aggódva kerülgetve a tulajdonkép mondani valót. Törte magát a kifejezésért, hogy két szóval légiesen gyöngéd lehessen, s igyekezett ugy tenni, mintha ezt a dolgot a legtermészetesebbnek találná a világon. Margit észre vette a jó szándékot és hálás volt érte.

Ámbár sejtette, hogy ha valami, ez a nagy gyöngédség kétségtelen bizonyitéka a rajztanár közönbösségének. Mert ha szerelmes volna, nem félne attól, hogy a szó is megsértheti. A szerelmes ember képzeletében nem fordul meg olyan, a mitől féltenie kellene a szeretett lényt körülsugárzó dicsfényt; aztán meg a szerelmes olyan gazdagnak tudja ezt a nagy érzését, hogy mindig képesnek érzi magát pazarul fedezni ebből a gazdagságból a figyelmesség apró hiányait. A szerelmes nem fél az egyenességtől s fölöslegesnek tartja a körültekintést.

És ez a gondolat nem hagyta békén. Valami kis ördög mozdulhatott meg a fejében, mert a mig a rajztanár adta a vidámat, elhatározta, hogy: »No hát, kedélyeskedjünk!« -90-

– Aztán, hallgasson rám – szólt hozzá, mialatt visszatért vele az asztalhoz – van még egy másik kérésem is. Tudja, hogy ön nem nagyon dédelgeti az én kis hiuságomat?! Köszönöm a barátait, de talán ön is elvihetne még egy vagy két fordulóra?! Gondolja meg, hogy engem itt az ön menyasszonyának néznek és észreveszik, hogy, ime, a vőlegény felém se néz és rideg, mint maga az Angol Bank!… Kérem, maradjon meg a szerepében, hadd büszkélkedjem egy kicsit!…

– A szerep nagyon kedves, Margitka, ha a vele járó hivatal csak tiszteletbeli is… De hát az én kis hiuságom?! Az semmi?! Ha nem mutogatom magamat a legkevésbbé előnyös oldalamról… azt hiszem, az igen természetes. Én tehát nem mutattam meg, hogyan tánczolok – már magáért se. Nem akartam, hogy azt mondják: »Ejnye, a vőlegény már különb is lehetne; sehogy se illik ahhoz a szép kis lányhoz!«

– Aztán meg, van a menyasszonynak nagyobb dicsérete, mint ha a vőlegény oly vakon szerelmes, oly határozottan vőlegény, mintha már férj volna?!…

– Semmi ürügy. Tánczolni fog. Ne ijedjen meg. A souper-csárdástól felmentem. Hanem egy négyes, az olyan, mint a limonádé. Semmi czimen nem lehet visszautasitani. S ennek a táncznak a komolysága nem fog csorbát ejteni az ön méltóságán.

– Maga rosszalkodik. Megérdemelné azt a bünhödést, hogy kiálljak magával a terem közepére és bemutassam az én nevetnivaló csárdás-művészetemet, magának nem annyira mulatságára, mint inkább szégyenére. -91-

– Nem vállalom. A csárdás ezé a kopasz uré, a ki már is igyekszik fáradt tagjait erre vonszolni.

Margitnak nem volt igaza. A kis Depinyi a harmadik és a negyedik pohár között kitünően tánczolt. Igaz, hogy ez csak meteor-fény volt: egy pillanatig tartott.

Mikor a rajztanár ismét benézett a tánczterembe, Margitot már a Ritter Géza karján találta. És pedig kitünő kedvben. Szilaj volt, majdnem kicsapongóan vidám. Ugy erőködött mulatni, hogy a rajztanárnak szinte rosszul esett.

Nem akart ott maradni. Tovább ment, ki az előterembe. De itt se találta helyét. Ugy érezte, hogy itt is fülledt, porral teli a levegő. Kinyittatta az egyik ablakot; mind a két ablak az udvarra nyilt.

Hanem azért felnézett és megrezzent egy kissé. A czigaretta fénye még mindig ki-kigyult időnkint.

Ó, volt elég mondanivalója. Nagyon belemelegedett a beszédbe. Terka egy zsámolyon ült mellette, és hallgatta ájtatosan.

– Tudod, Terka, az nagyon szép idő volt. A kastélyunk heteken át hangzott a czigánytól. Miénk volt az egész Erdőkürt. A testvéreim ott voltak minden bálban. A kirakatok teli voltak az arczképeikkel és mindenki ismerte őket. A szép Völgyessy lányoknak hire volt messzi földön. Én akkor a Sacré-Coeurben voltam, a hol mindenki remegett tőlem, és csak ugy hivtak: a kis démon. Mindenki félt a csinyjeimtől és a kedves nénék nem győztek panaszkodni rám. Hanem az apám azért nagyon szeretett. Engem szeretett a legjobban -92- mindnyájunk közül, mert én voltam a kicsi. És meglátogatott minden szombaton. Ó, micsoda öröm volt az! Mindig hozott magával egy szekérre való játékot, és édességeket és mindent; a többi lányok is örültek, hogy ha megjött. De én nem a játékoknak örültem, hanem az apámnak. Te nem tudod, hogy ki volt az én apám! Az én apám nem volt közönséges ember, az én apám hires ember volt. És szép, a milyen szép emberek azóta nem is léteznek. A mikor meghalt, az ujságok mind sokat irtak róla, mert az én apám nagy ember volt. És szép, és jó, mint az Isten! Tudod, Terka, nekem nincsen szivem. És én senkit se szerettem a világon. A zárdában mindenkit halálra boszantottam. De az apámat imádtam. Ó, mennyire imádtam! Már hétfőn alig vártam a szombatot. Hát még mikor vasárnapra elvitt magával! Olyankor egész nap velem volt, elvitt mindenfelé, mert mindent megtett, a mit akartam. És játszott velem, mint egy nagy gyerek. Egy szombaton nem jött el értem. Vártam egy félórát, egy órát, két órát, három órát, nem jött. Egyszerre kocsi érkezett; azt mondták, hogy értem jöttek. Bejött a fejedelem-asszony és szelidebben szólt hozzám, mint máskor. Azt mondta, hogy menjek haza, az apám beteg. Az apám beteg!… A kocsiban azt hittem, hogy soha se érkezem meg. Mikor kiszállottam, láttam, hogy a zsalugáterek mind le vannak eresztve. Felfutottam a lépcsőn. Ó, soha se felejtem el ezt a lépcsőt, olyan nehezen tudtam feljutni rajta! Oda fenn Gabriella és Erna sirva jöttek elémbe. Csak intettek, hogy mindennek vége. Berohantam. És ott feküdt az apám holtan, holtan!

Az az ember odalenn még egyre ott állt az ablakban, és hol a felhőket nézte, hol annak a czigarettának a ki-kigyuló fényét. -93-

Nem vette észre, hogy azóta már elhangzottak a négyes bevezető akkordjai. Gondolatai elkalandoztak, messzire.

Megvárta, mig elmegy onnan, s látva, hogy a másik ajtón át megindul, valószinüleg az ő keresésére – nem ment utána. Hanem oda ment az ablakhoz. Felnézett és megtalálta, a mit keresett.

Az egész házban csak egy nő volt, a ki czigarettázott. S az a kis vörös pont egyszerre mint nagy fényesség jelent meg előtte.

Hanem megbánta, a mit tett. Hadd fizetett volna az az idegen. Mikor ugyis mindegy.

Margit megállt, katonás állásba helyezkedett, s aztán azzal a komolykodó, furcsa mozdulattal, a mely oly kedvesen állott neki, mélyen meghajlott előtte.

VI.

Biró Jenő huszonhét éves lehetett, mikor a Quartier de l’Europe egy kis szobájában, a hol esztendőkön át csak álmoknak és ábrándoknak élt, az ismert kedves látomások helyett egyszerre csak váratlanul a rideg, józan, rettentő Valóságot találta maga előtt.

A szörnyü jelenés oly hirtelen termett előtte, mint a hogy’ a villám csap le a békés akolra. Egy nappal azelőtt még abban az öntudatlanságban élt, a mely csak az aranykor embereinek adatott; s mélységesen meg volt győződve, hogy az a Biró Jenő nevezetü isteni gyermek, a kit magával hordoz, a kiválasztottak, a tünemények, a lángelmék közül való. Szentül hitte, hogy ő a hatalmas, a kivételes lelkek egy utolsó mohikánja, a kire nagy, igen nagy hivatás vár. És ebben a tudatban türelmesen leste a Hóreb-hegyi megnyilatkozást, a mely majd felvilágositja utjai felől. Élt napról-napra, mindig a jelennek, de folyvást csak a jövőre gondolva. Várt és bizton hitte, hogy mindennap közelebb a nap, a mely rejtelmes és csodálatos nap, de az ő napja lesz.

Egy pillanat s mindezeknek az álmoknak vége. Rájött, hogy ő huszonhét esztendős koráig roppant nagy tévedésben élt. S egy másodpercz alatt tisztában -95- volt vele, hogy ebben a tévedésben elhibázta az egész életét.

Ezt a fölfedezést nem vezette be semmi különös esemény. Hogyan támadt világosság a fejében, csak igy egyszerre, maga se tudta volna megmondani. Csupán annyit tudott, hogy utólérte azoknak a hangulatoknak egyike, a melyekben mintha felszabadulnának az összes, bennünk rejtőzködő, gonosz szellemek.

Hat óra tájban kelt fel. A feje nehéz volt, a szive üres. A gyomra el volt rontva.

Nem akart gyertyát gyujtani, s a félhomályban öltözködött fel. Az ismerős tárgyak, melyek közepett élt, már felöltötték esti, sötét ruháikat; s ebben az árnyék-mezben idegeneknek tüntek fel előtte. Nem szokott otthon lenni este.

A ház csöndes, szinte kihalt volt; s káprázó szemének ugy rémlett, mintha a szőnyegen csúfondáros kis manók játszadoztak volna.

Szörnyen fáradtnak érezte magát; kedve lett volna ujra lefeküdni. Rágyujtott egy czigarettára, s kiment az erkélyre.

A Rue de Naples nappal is csöndes és elhagyatott. Ebben a pillanatban csupa feketeség volt az egész utcza.

A kopasz kőfalak közt mintha csakis a sötétség ütött volna tanyát. Otthona komor és elhagyatott volt, mint egy sirbolt. S mintha őt egyedül felejtették volna ebben a sirboltban.

Ellátott a Gare Saint-Lazarera. Az alagutak közt egyik vonat a másik után dübörgött be a pályaház -96- felé; ezek a siető szörnyetegek uj meg uj hippogriffekkel találkoztak, melyek egyre-másra száguldoztak a pályaházból kifelé, mindennapos utjokra. A Place de l’Europe-on kocsisor kocsisort keresztezett; mintha ez volna a városrész szive, a hol minden ér összefut, hogy ujra szétváljanak. A Rue d’Amsterdam meg a Rue de Rome, mint két óriási hangyaboly, csupa nyüzsgés volt. Az emberár egyre sürübben hömpölygött rajtok. Akármerre nézett, csak vágtató lovakat és siető embereket látott. Az omnibuszok zsúfolva. És elhatott hozzá a nagyváros zaja.

Megpillantott egy skatulya-csomóval megterhelt apát, a ki a szabad kezével egy kis leánykát vezetett, s követte őket a tekintetével, a mig eltüntek előle. Majd elnézte a közeli könyvárust, a ki roppant sietséggel szedte össze az utczára kirakott lomjait, alig várva, hogy ebédelhessen s eltehesse magát holnapra. És elmélázott rajta, hogy a levélhordó, a ki reggel óta rójja az utczákat, mily gépszerü gyorsasággal végzi gyilkos tisztét. Alig pillantott másfelé, amaz már a tulsó végén volt az utczájának.

Hogy’ sietnek, hogy’ lótnak-futnak, fáradnak és izzadnak mindannyian! Az igaz, hogy mindegyiknek van egy kikötője, a hová, munka végeztével, érdemes megtérni. De mindezeknek egy munkában töltött nap s egy munkában töltött élet van a hátuk megett. A régi lommal kereskedő könyvárus egész nap adott és vett, a skatulyás ember reggeltől fogva törte magát egy társaságért, melynek a vállalata neki valószinüleg Hekuba, s még a kis leány is túl esett már az iskolai dolgozatok egész tiszteletreméltó során. Csak ő az, a ki soha se siet, s a ki felett nyom nélkül tünnek el a napok, a napok százai és ezrei. Csak ő nem törődött soha a rohanó idővel, belebolondulva a halhatatlanságba. -97-

És úgy tetszett neki, mintha nemcsak a napot, hanem az egész életét átaludta volna.

Bizony, azokkal a félig kész képekkel, melyek porlepte vászonba burkolva oly régen szenderegnek odabenn, azokkal ugyan nincsen mit dicsekednie. Se azokkal a hamarjában összeütött vázlatos dolgokkal, a melyek eddig még megóvták az éhenhalástól. Hogy tán a félreismert remekekkel büszkélkedjék ezeknek a rohanó alakoknak a hasznos munkájával szemben? Volna is miért. Mikor ezekről mindről így szólt a birálat, hogy: »Szép, szép; de ez mind nem a Pieta.«

Biró Jenőnek az volt a szerencsétlensége, hogy tizenkilencz éves korában festett egy Pietá-t, mely bizonyos szűk körben ismertté tette a nevét. A kezdő uj csillagnak tetszett; s a vele egy világban mozgók nagy érdeklődéssel néztek a jövője elé. De a jövőjét éppen ez a Pieta gyilkolta meg. Akármit próbált, ennek az első képnek az emlékével sujtották le. Nem tudta magamagát tulszárnyalni.

Igaz, hogy kénytelen volt az élettel megalkudni. A kenyérszerzés lefoglalta a java idejét; gáncsot vetett neki, ha tanulmányokra adta magát, s lenyügözte, békóba verte, hogy ha megkisérlette szárnyra kapni. Sohase szentelhette magát egy nagyobb feladatnak; szétforgácsolta s apró pénzre váltotta magát.

S a dicsőség, mely egyszer rámosolygott, nem hagyta el, csak elidegenedett tőle. Münchenben ugy fogadták, mint nagy tehetséget, s a czenákulumokban sokáig élt a hire, mint a jövő emberének. Jóbarátjai esküdtek rá, hogy nagy tehetsége meglátszik a hirtelen összeütött arczképeken is; s a megbecsülés, melyre a Pietával tett szert, az ifju óriások körében nem veszett el, csak észrevétlenül kopott. És a müncheni mesterek lótó-futó növendékei, a kik a festők városából szétmentek a világba, -98- sokáig emlegették otthon, a csapszék-históriák között, hogy: »Van köztünk egy, a kinek még alig ismerik a nevét; az majd meg fogja lepni a világot, hogy ha egyszer összeszedi magát!« Valóságos legendai alak lett belőle; s a hivei eleinte nagyokat hazudtak a dicséretére. De hogy ha megpróbálta összeszedni magát, ez mind nem volt az, a mit tőle vártak; ez mind nem volt a Pieta. S a legenda hovatovább kopott, a nimbusz foszlott, a várakozás egyre bágyadtabb lett. Párisban már nem voltak rajongó hivei. A nagy városban elveszett szem elől; hajdani czéhtársai, a kiknek egykor kikiáltott vezére volt, mind jobban és jobban elfelejtették. Az idő mult; és Biró érezte, hogy az a kis közvélemény, mely az ő világában a legtöbbet számitott, lassankint letesz róla. És kiábrándultan, oda sorolja azok közé a hamis tehetségek közé, melyek egy pillanatra csak azért ragyognak fel a többieknél erősebben, hogy aztán annál hamarább merüljenek az ürbe, a semmiségbe, vagy a mesterség ingoványaiba.

Csak ő maga nem vesztette el a reményét. Hitt a lángelméjében, sőt hitt a szerencséjében is. Meg volt győződve, hogy neki csillaga van.

És hogy ha tekintete föltévedt a bárányfelhőkkel teli, sötétkék égre, a hol a kimondhatatlan messzeségben csak egyetlen egy nagyon fényes, vakitó fényü csillag ragyogott ki a fellegek közül, hálateli szivvel nézett az ég vándorára, s azt mondta magában: »Az az én csillagom!«

A sötét gondolatok soha se akkor ragadnak a hatalmukba, -99- mikor először jelennek meg előttünk. A szervezetnek egy külön állapota, egy külön rossz hajlandósága kell hozzá, hogy megejtsenek. Mint a baktériumoknak, termékeny talaj nélkül nincsen foganatjuk. Az egészséges, a normális test – talán egy kis láz után – egyszerüen kilöki őket magából. De elég a gyöngeségnek egy órája, egy kis emésztési zavar vagy egy rossz hangulat: s a szabadjára hagyott gonosz szellemek elözönlik egész vérünket, egy néhány őrizetlen percz alatt kiköltik bennünk milliárd és milliárd petéiket, és megmérgezik testünket, lelkünket.

Igy történt, hogy a gondolat, melyet Biró Jenő már akárhányszor nevetve utasitott el magától, a csömör egy nehéz órájában végig pusztitott a lelkében, s letarolt ott minden erőt, minden akaratot.

Félig kész, csonka képei ugy jelentek meg rémeket látó szeme előtt, mint a vérengző király előtt áldozatainak fej nélkül megjelenő és némán panaszkodó árnyékai. Hamarjában összerótt és szerte hordott festményeire ugy gondolt, mint elárult barátokra. A huszonhét év, melyet már leélt, az elpazarolt idők egész kincses házának tetszett neki, mely egyszerre csak elsülyed ellomhult, renyhe, tétovázó keze elől. Huszonhét év és – semmi! Huszonhét év, az életnek fele, tán több mint a fele, és mindig csak készülődések, egyre hosszasabb, egyre nehézkesebb készülődések! Az elmult idők nagyjai közül ebben a korban már akárhányan ott feküdtek a sirboltjaikban, egy-egy csodás géniusz alatt, a melybe átlehelték lelküket, hogy örökké tartó életet éljenek. Ó, dehogy fogja utólérni őket, mikor elhagyták már a jelen gyermekei is, a vele egyivásuak! Kortársai maguk mögött hagyták mindannyian, sőt az utána következők is, a kik mind megtették már a magukét, jól-rosszul, a hogy’ tőlük telhetett, de -100- megtették bátran és habozás nélkül. Mindnyájan kiállották már a legelső tüzet, mindnyájan küzdöttek és törték magukat; csak ő állott egy helyben összetett kézzel s vett egyre nagyobb és nagyobb lélekzetet, hogy mindig csak készülődjék, s mindig mást gondoljon.

A gondtalan napokban, eddig, azzal áltatta magát, hogy habozásai, visszatérései a fele utról, megalkuvásai a kicsi viszonyokkal, s késlekedése a nagy czélokkal szemben, mind-mind egy szent kételkedésből erednek: a művészeti kételkedésből. Megvetette azt a termelést, a melyet maga körül látott, s megnyugvást talált abban a mentségben, hogy szent félelme illedelmesebb, mint ez a kontárkodás. Oly magasan látta az ideálját, hogy profán szivvel, hétköznapi lélekkel, a munkás zubbonyában közeledni felé szentségtörésnek tartotta volna. Ugy találta, hogy álmai szebbek, fenségesebbek, mint azok, a melyeket társai, a többiek láthattak, és szentül hitte, hogy ezeket a magasztos arany-álmokat csak úgy lophatja vászonra, ha meglesi azt a titkos órát, a melyben égi szózat hangzik, hivni Sámuelt. És féltve őrizgette álmait, titkon táplálván magában valódi énjét, mint a hollók a prófétát, mialatt másik énje, egy hamis én, kijárt a világba, táplálékot szerezni.

És hogy ha koronkint azt hitte, hogy a várva-várt ihlet megérkezett, csakhamar belátta, önmegadással és alázatosan, hogy eltévelyedett, hogy elcsúszott, hogy visszaesett. Ilyenkor azzal biztatta magát, hogy csak per aspera juthat a magasba; szőnyegeken fel lehet menni az alacsony Bellevue-höz, az első emeletre, de nem a Montblancra. -101-

Hanem ezen a rettentő napon, a kijózanodás sötét órájában, csak az jutott eszébe, hogy az arany-korszakok nagyjainak soha se voltak ilyen kétségei. Nem tudta többé eltagadni maga előtt, hogy az ihlet egyre ritkábban jött, s hogy egész élete, a megvetett munkásságot leszámitva, nem állott egyébből, csak eltévelyedésekből. És kétségbeesve érezte, hogy igaz énje, melyre oly kevély volt, elveszett a tespedésben és a munkátalanságban; érezte, hogy múmiát hordoz magában, királyi múmiát talán, de múmiát.

– Milyen furcsa a világ! – tünődött magában. – Ha én most leülnék az iróasztalomhoz, s az összes ismerőseimnek küldenék egy-egy partét, melyben értesiteném őket, hogy Biró Jenő ur, mindnyájuk tisztelője, az éjjel, egy nagy tivornya után, kimult végelgyengülésben: mindenki azt mondaná rá, hogy ez nagyon izetlen tréfa. Pedig hát az az ember, a ki eszik-iszik, jár-kel és csöndben őrli le tengődő életét, ez az ember bizony meglehetősen közönbös rájok nézve; az az ember pedig, a ki gondolkozik, érez, álmodik és cselekszik, egy szóval, a ki őket valamelyes módon érdekelte, valósággal elpusztult – sorvadásban.

Az igaz, hogy olyan észrevétlenül mult ki, mint a milyen lármásan jött a világra. A legközelebbi hozzátartozója is csak úgy vette észre a halálát, hogy egyszer csak múmiának aszalva találta az odujában. -102-

Titokban, önmaga előtt is rejtegetve, egy utógondolatot dédelgetett a benseje legmélyén. Ime, ma oly meggyőződéssel temeti lelke jobb részét, mint a milyen meggyőződéssel örvendezett tegnap ennek a nagyrabecsült léleknek a viruló egészségén. Ma – talán csak az idegesség egy rohamában – oly határozottsággal állapitja meg, hogy nem a lángelmék égi fajtájából való, mint a minő határozottsággal vallotta magában az ellenkezőt tegnap, tegnapelőtt, a mióta csak öntudatra ébredt.

Hátha ma téved és korábban volt igaza?! Hátha most csak a rémlátás óráit éli és eddig nem csalta magát?!

Ó, nem, fájdalom, nem. Az árnyékban szomorkodó, félbe hagyott képek mint megannyi sötét vád meredeztek rá. Mindez külön-külön egy-egy nagyravágyó hóbort, de együtt véve nem művészi alkotás. És a lángelme teremt, nem tétovázik és kételkedik. Ha igazán örökölt volna valamit a nagyok szelleméből, lángelméjének huszonhét hosszu esztendő alatt már ki kellett volna bontania szárnyait, ha nem is az egész világ, de legalább önmaga előtt. Ó, sajnos, nem ma téved, eddig tévedett! Ma csak fölébredt egy hosszú, nagyon hosszú álomból.

– És ez elég keserves állapot! – ingerelte magát. – Huszonhét esztendős koromban már nem kezdhetem ujra az életet. Meglehet, kitünő tisztviselő, vagy jeles orvos lett volna belőlem, ha folyton-folyvást nem csalom magam, s nem heverészek délibábok között. De ezt régebben kellett volna kezdeni. Az bizonyos, hogy különb dolog derék postatisztnek, mint középszerü piktornak lenni, s festeni tuczat-mocsarakat vagy jubiláló vendéglősöket. Hanem elkéstem egy kissé. Végre is, ma már nem kezdhetek uj inas-éveket, s nem iratkozhatom be az egyetemre orvosnövendéknek. -103- Mire elvégezném az abéczémet, meglehet, készen volnék az egész életemmel. Az ördög vigye ezt a sok rongy képet!

Fütyörészve haladt le a lépcsőn. Ugy tett, mint a gyermek, a ki félve halad át az erdő sűrűjén és énekszóval biztatja magát. Valamelyik szomszédja buzgalommal kalimpálta a Szép Helená-ból, hogy: »Ó ez csak álom, álom volt csupán!«… Szekundált neki. Helyes; álom volt, és vége. Szerette volna elhitetni magával, hogy fel se veszi a dolgot.

A kapu alatt szembe jött vele Nini la Sauterelle ő nagysága, a szomszédnője. Nini nagyon jó leány volt, ha az erénye, mint a derék Homérosz, koronkint szundikált is. A festő vastag barátságban volt vele.

– Aludtam, mint egy házmester. És most, fej helyett, egy dézsát hordok a nyakamon.

– Kérem, kérem. A menyasszony egész helyes volt. A vőlegény pedig kitünő pokróczokat készit. Itt a vizitkártyája, hogyha pokróczra lesz szüksége. Ott ismerkedtünk meg velük a vacsoránál. A nagyteremben nem volt kívülök senki, csak a mi társaságunk. És mert a zongorás a vacsora alatt becsipett, engem kértek meg, hogy játszszak nekik.

– A nélkül, hogy öt frankot kaptam volna érte. Pompásan mulattunk. Csak egy baj volt. Willis elázott -104- a sárga földig, s a menyasszonyt nem akarta visszaadni jogos tulajdonosának. De azért nagy atyafiságban váltunk el az uj pártól. Engem meg is híttak a házukhoz.

– Semmi félreértés. Fervacques azt hazudta a vőlegénynek, hogy pokróczfestő vagyok… Hanem, tudja-e, hogy Vésinet-ben már régen nem voltunk?!…

Tetszett neki, hogy szóba tudott állani a leánynyal, mikor torkig volt minden léhasággal. És sietett szerencsét kivánni magának a lelki ruganyosságához.

Pedig nem volt könnyüvérü ember, s nagyobb érzékenység lakott benne, mint magamagának megvallani merte. De a társaság, melyben forgott, rákényszeritette a könnyüvérüség álorczáját. A lelki fesztelenség hangja mely oly divatossá vált a mai műveltek mesterkélten csúfolkodó társaságában, idegenül hangzott neki; és a mindent kicsinylés, mindent gúnyolás szava neki sem fakadt a lelkéből, a mint számtalan embernek nem, a kik a fásultszivű elméskedők nyelvét olyan sikerrel tanulták el, hogy utóljára más nyelven már nem is tudnak beszélni. A léleknek ez a nagy felülemelkedettsége mindenen, a mi komoly, idegen volt az ő érzésvilágának. De jaj a farkasok közt annak, a ki elárulja, hogy ő idegen! És jaj lett volna szemérmének, érzékenységének, meg a többi gyönge oldalainak, ha leleplezi -105- őket! Igyekezett tehát a farkasok nyelvén beszélni – védekezésből. Sőt igyekezett farkassá változni át, a mi még bátorságosabb. A dolog jobban sikerült, mint képzelte. A másolatot alig lehetett megkülönböztetni eredetijétől. Csakhogy az ilyen sikereknek van egy átkuk: az, hogy nem tünnek el nyomtalanul. A dicsőséges szereplés megváltoztatja a szegény komédiást, és az, a mi egykor csak szerep volt, idővel második természetté válik. Igy volt vele is. Nemsokára nagyon könnyen bele találta magát az egykor oly idegen hangba, s utóljára maga is elhitte magának, hogy ő ilyennek született.

Ez a nagy lelki ruganyosság azonban, a melyért ma, életében először, hálálkodni kezdett énjének, nem óvta meg, hogy el ne merüljön kellemetlen gondolataiba. És nem tudta, hogy hol jár.

Átment a kapun, ki a plateaura. Rettentő fáradság fogta el; leült egy padra, hogy kipihenje magát.

A Champs de Mars, s mögötte az egész városrész elbujt a sötétségbe. Csak a gázlángok száz meg száz fénypontját látta maga előtt.

És hosszasan el tudta nézni ezeket az apró fénypontokat. Mindegyik száz meg száz embert jelent, a kik mindannyian tudják, hogy holnap mit fognak tenni, hogy mit fognak tenni egy év, két év és évtizedek mulva – ha ugyan el nem halnak addig, – a kiknek mindnek van valami czélja, a kik valamennyien meg tudják mondani, hogy miért lótnak-futnak, nyargalnak, törik magukat és falják fel egymást, a kik mind tisztában vannak vele, hogy miért vannak itt, ezek mögött a fénypontok mögött, a roppant Babylonban.

Talán csak egy, egyetlen egy ember van az egész városban, a ki minderre nem tudna feleletet adni. -106- A ki nem tudná megmondani, hogy mit keres ebben az idegen világban?! A ki nem tudja, hogy esztendők óta miért töltötte itt hiába az időt, s a kinek fogalma sincs róla, hogy mit tevő legyen holnap?! Talán csak egy, egyetlen egy ember van ebben a roppant sokadalomban, a kinek többé nincsen semmi czélja, s a ki nem tudna beszámolni vele, hogy miért barangol itt, a hol annyit se ér, mint egy fölösleges kerék, és miért nem ül szépen otthon, zúgó fenyvesek között, közel a hegyi úthoz, melynek köveit a hóviz mossa, egy elhagyott, elpusztuló kunyhóban?! Ő, a ki egykor lángelmének képzelte magát.

Minden bukás között a legsiralmasabb azé az emberé, a ki a legnagyobbat, a halhatatlanságot akarja. A legtöbb nagy vállalkozásra áll az, hogy: már akarni is elég; csak erre az egyre nem. Ezt a földi törekvést, mely a legnagyobbszerü vagy a legkicsinyesebb, a mi embertől csak kitelhetik, egyedül a siker nemesiti meg. A hős, a ki szembeszáll az ellenséges eszmék sárkányaival s az elemekhez hasonlóan hatalmas előitéletek összes szörnyeivel: bukásában is méltó minden emberi részvétre, mert hisz pusztán a gonosz hatalmakban tévedett és becsületesen elvitte a küzdelembe mindazt az erőt, a mi embernek csak adatott. De az a nagyravágyó, a ki mindenre képesnek érezte magát, valójában pedig tehetetlen volt: nem rokonérzést keltő, nagy, megrendítő tévedésbe esett, hanem csak ostobaság által vétkezett. Phaëton és Icarus számára nem lehet részvétünk: Phaëton és Icarus nem érdemelnek mást, csak egy szánó mosolyt.

Nem tudta sajnálni magát, csak nagyon röstelkedett szivében lakozó, kérlelhetetlen birája előtt.

Szemben találta magát a rejtelmes Lutécziával, és lelke megtelt kicsinységének a lesujtó érzésével.

Ugy jött ide, mint Nagy Sándor, a ki szűknek találta -107- Maczedóniát, és ime, tudatára ébredt, hogy csak egy szerencsétlen koldus, a ki elveszett a rengeteg városban.

Gondolatnak is bolond, hogy mit keres itt, ezek közt az emberek közt, a kik, mint a géniusz kiválasztottjai összesereglettek a világ minden részéből, hogy lánggal égő arczczal állják körül a nagy alkotások legnagyobbik kohóját.

Nem itt az ő helye, hanem otthon a düledező kunyhóban, a melynek ajtaja előtt alázatos, névtelen ősök verejtékes arczczal zúzták az út kövét, hogy megkeressék zabkenyerüket, meg a világ legfőbb javát: a kukoriczalisztet.

A szépapja még daróczruhában járt s ijedten kapta le báránybőr-süvegét, a hányszor kabátos ember hajtatott el a kőhalom előtt, hol kalapácsa tűz-csíkokat vert ki a szikla-törmelékből. A nagyapja már tudós ember volt; ismerte a füveket és a sókat, s meggyógyitotta a beteg állatokat. Ó, végzetes adomány! E nélkül talán ő is becsületesen folytatná az ősök szerény munkáját, elégedetten dőlne a nehéz robot után megérdemelt nyugalomra, s nem kószálna a világban czéltalanul, azzal a tudattal, hogy a mióta él, lidérczet űzött.

A düledező viskó lakói, ott a fenyvesek között, még boldogok voltak, ha tüz, ellenség és rossz szomszéd nem bántotta őket. És ime, ő neki már nincsen egyéb dolga, mint eldőzsölni egy éjszaka annyit, a mennyiből amazok egy esztendeig éltek, férges herczegekkel, a kikben még a bűn is évszázados, meg kifestett lányokkal, a kiknek a hetvenhetedik ősei is házmesterek voltak.

S mindezt a Múzsa képviseletében, a kinek tulajdonképpen nincs is szerencséje őt ismerni.

– Ha jól meggondolom a dolgot – udvarolt magának – hát én bizony nyomorultul megcsaltam azokat -108- a derék embereket, a kiket lefestettem, s a kik megvették a mocsaraimat. Mert hisz ezek mind egy szálig kontár mázolások, egy jámbor műkedvelő kinos erőlködései. És az a derék bandita, a ki az Abruzzok között megállitja a Mr. Webb kocsiját, sokkal egyenesebben jár el, mint én, a ki tiz frankért leczkét adok Miss Mary Ann-nek. Festőnek képzeltem magam, de voltakép csak kalandor vagyok.

Fölkelt a padról, s megindult a hid felé. De nem ment át, mert mire oda ért, egyebet gondolt. Eszébe jutottak a hajnali részeg vállalkozások, és ez a gondolat gyűlöletessé tett előtte minden társaságot. Nem, ma nem megy el Paulette-hez. Ebédeljen egyedül, vagy ha ugy tetszik, ebédeljen mással.

És ment tovább, a merre a lába vitte. Befordult az Avenue de Jéna-ra, s elhatározta, hogy agyon fárasztja magát. Annak, a ki minden áron aludni akar, legjobb sokat járni. A séta meghozza az álmot s az álom talán véget vet majd ennek a silány, kelletlen hangulatnak.

Hanem alig ment száz lépésnyire, megint megállapodott. Akarata ellenére, ösztönszerüleg állt meg, mint egy közönséges nagyvárosi szájtátó, a kinek nincs okosabb dolga, mint rábámészkodni a többiekre, ha ezekkel valami történik.

Egy kivilágitott ablak mellett haladt el, a mely mögül előbb zeneszó, gyermeklárma s beszélgetések tompa zsivaja hangzott ki az utczára. Mind e sokféle zaj oly hirtelenséggel s oly egyszerre csitult el, hogy akaratlanul is oda pillantott. Az ablakok sűrűn be voltak függönyözve, de éppen azon az ablakon, a melyen betekintett, a függöny egyik csücske félre hajlott. Be lehetett látni a szobába egész kényelmesen. S az a kép, mely onnan elébe tárult, oly meglepőnek tetszett neki, -109- hogy ott maradt egy helyben, mintha leczövekelték volna.

Egy deszkából s papirból összerótt kis házi szinpadra látott, a melyen egy Pierrot meg egy Pierrette legyeskedtek egymással. A Pierrot vagy hét évesnek látszott, a Pierrette lehetett már kilencz. Mindegyik a hagyományos jelmezt viselte; a Pierrot kis pufók arcza holdvilágszinüre volt lisztelve.

Nagy bajban lehetett szegény. Fél térdre ereszkedve mímelte búját a könyörtelen Pierrette előtt; széles lebernyegű, bő, fehér ruhaujjait kétségbeesve rázta, s elkérte Pierrette-től süvegét, hogy könnyeit belé hullajtsa. Pierrette intett, hogy nem hisz neki.

A szinpaddal szemben, hosszú, tömött sorokban lelkes, megelégedett közönség üldögélt. Derült tekintetü papák, és bájos, szép mamák, meg mindenféle koru gyermekek, a kik valamennyien majd kicsattantak az egészségtől. A festő előtt legalább olyanoknak tüntek fel, mint maga az élet. Ugy tetszett neki, hogy a vendégeket meg tudja különböztetni a családtagoktól, a halványabb szinükről, a ritkább hajukról, és bágyadtabb tekintetükről. De vendég kevés lehetett közöttük. A közönség legnagyobb része csupa családtagból állhatott.

Az első sorban, legközépütt, hatalmas, családi karosszékben egy szerfölött vig arczu, kicsi öreg ember ült, a ki szivéből nevetett a gyermekek minden mozdulatán.

Hamiskás, mosolygó szeme folyton ott csüngött a Pierrot-n, s meglátszott rajta, hogy ennél tréfásabb dolgot már nem tudna képzelni. A festő elhatározta magában, hogy ez a nagyapa; s hogy ez a sok, sok ember mind a kis öreg népsége.

A Pierrot és Pierrette eltánczoltak a szinről, s rövid szünet után, mely a közönség körében roppant derültséget keltett, megjelentek: a Pantalone, meg egy nagy -110- kamasz Capitano. A Pantalone nagyon kedves volt. A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, s igyekezett úgy nézni, mint a szigoru papa, valami komolyabb eset után. A Capitano vadul ugrándozott, pénzt csörgetett a zsebében, s minduntalan rámutatott a Pierrette arczképére. Azt mímelte, hogy ő roppant gazdag, s hogy Pierrette-et feleségül akarja venni.

A kis Pantalone a pénzcsörgésre mindig vigyorgott egyet, aztán ismét elkomolyodott s ridegen nézett maga elé, mint egy hajótulajdonos. Végül azonban megveregette a Capitano vállát. A szegény Pierrot ügye ördöngős rosszul állhatott.

De belebbent a szinre egy csókolnivaló kis Colombine, a ki a Capitanot és Pantalonet kicsúfolta a hátuk megett, s aztán megvigasztalta a szegény Pierrot-t.

A hivatlan vendég, odakünn, úgy nézte mindezt, mint valami csodát. Oly mélységesen elmerült belé, mintha soha se látott volna némajátékot, vagy soha se látott volna gyermeket.

Végig csudálta az egész szindarabot s csak akkor ocsúdott fel merengéséből, mikor Pierrot a templomba tánczoltatta Pierrette-et, s a kis közönség lelkes tapsviharban tört ki. Mindenki meg volt elégedve; a műbirálók arcza sugárzott a gyönyörüségtől, s a vig arczu, kicsi öreg ember a hasát fogta nevettében. S a szereplőket kihivták legalább is tizszer.

De – csönd és figyelem! most következik a legérdekesebb művészi esemény. Az est fénypontja, a várva-várt műsor-szám. Minden szem ott csüng a kortinán, mely szép lassan felgördül.

És megjelenik Cadet Roussel, a hamiskás, furcsa Cadet Roussel. Rengeteg tapsok és brávók; mindenki tombol, nevet és éljenez, még a gyerekek is. Cadet Roussel egy kövér kis fiu; lehet vagy öt esztendős. -111- Gömbölyü, mint egy kis pálinkás-hordó, és komoly, mint egy püspök. Alig ődöng a nagy kövérségtől; s a járása szakasztott olyan öreges, mint a nagypapáé. A mig kidöczög, a közönség összesug és nevet; s a nagypapa apró, vidor szeme ragyog az örömtől. Minden arczon ott ül a várakozás, hogy Cadet Roussel bele fog sülni a szerepébe; s minden arczról leolvasni, hogy Cadet Roussel a család szemefénye. Általános várakozás. Cadet Roussel megáll a középen, meghajlik egy kicsit a diszes közönség előtt, s üdvözlő verset mond el a nagypapa tiszteletére. Olyan halk és olyan részvéttelen hangon kezd a mondókájába, hogy még a gyerekek is mulatnak rajta. De végig mondja bátran és komolyan, mintha parlamenti beszédet tartana.

S a társaság egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a nagypapa elővesz egy asztalkendő nagyságu zsebkendőt, tüsszent, az orrát fujja, s még mindig nevetésre álló arczczal, de sürű könnyhullatások között nézi unokáját. A mondókának vége; riadó tapsok, s dörgedelmes éljenek. Cadet Rousselt leemelik a szinpadról s odaadják a nagypapának, a ki csókkal árasztja el. A gyermek-sereg falrengetőn brávózik; a cselédek boldog arczczal kukkannak be a szobába, s Cadet Rousselt kézről-kézre adják. A nagypapa oda öleli vézna mellére egy leány-unokájának szép kis aranyszőke fejét, és csöndesen sirdogál. A festő fölrezzen és tovább megy.

– Tessék! Ilyen érzelgőssé válik az ember, hogy ha átaluszsza a nappalt – gúnyolódott gyöngébbik énjével. – Igazán, egy szép fejezetet lehetne irni arról, hogy milyen rejtelmes és mégis milyen szoros kapcsolat, s néha minő forditott viszony van erkölcsi hajlandóságaink -112- meg a testi jólétünk között. Határozottan, harmincz százalékkal jobb vagyok, mint tegnap.

De nem sikerült beletalálnia magát ebbe a megszokott, könnyed hangulatba. Nem tartozott ama felsőbbséges és kizárólagos lelkek közé, a kiknél egy törekvés s a nagy becsvágy mindent ki tud pótolni. A gyöngék közül való volt, a kik egy életre magukkal hordják annak az elvesztett paradicsomnak az emlékét, a melyet csakúgy gyászol az, a ki valaha látta, mint amaz a másik, a ki csak álmodott róla. Azok közé tartozott, a kik soha se száradnak el annyira, hogy ne maradna egy könnyük, megsiratni, minden különös alkalom nélkül is, azt a kedves szép szemet, melynek a fénye oly rég kialudt, s melyet mintha csak álmukban láttak volna… S bármily kemény legénynek tartotta is magát, valójában csak ama kis emberek közül való volt, a kik nem láthatnak gyermekszobát a nélkül, hogy sorba eszükbe ne jussanak mindazok, a kiket valaha szerettek.

És ezen az emlékezetes napon becsvágya sokkal inkább meg volt alázva, sem hogy meg tudta volna védelmezni az elernyesztő érzések hóditó áramlásától. Bármint hetvenkedett is magában a fásultságával, kénytelen volt megsugni befelé, hogy megirigyelte ezt a kellemes kis otthont. A vidor arczu kis öreg, a ki olyan sokad magával volt, mint a bibliai Jákob az ő sátoralja népével, ugy sugárzott odabenn, mint ha csak az ő komorságának megelevenült ellentéte volna. Mintha csak azért jött volna a világra, hogy ő neki egy keserves napon eszébe juttassa az árvaságát.

Az ember nem igen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlitgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap ujra megállapitja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó szemet mereszt -113- ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de igy van.

A festő megadta magát sorsának; s nem verte ki a fejéből az untig ismert, ősi gondolatokat, melyeket a legtöbb ember titkon táplál s szó nélkül ád tovább az ivadéknak.

– Persze, hogy csak egy boldogság van a világon: sok, sok vidám kis lény közt élni, a ki mind a mienk. Csak egy megnyugvás: a gyermekekhez menekülni a szörnyü Semmiség elől, s csak egy bölcseség: kijátszani a legnagyobb logikust: az Időt, s folyvást megfiatalodni egyre fiatalabb lények között. Ó, Dávid királynak helyén volt az esze! De hát ez a szerencse sem adatott mindenkinek, a ki vágyik rá. És annál nehezebben juthatunk hozzá, mennél okosabban és hosszasabban számitgatjuk, hogy mikép lehetne szert tenni rá. A kis öreg valószinűleg bölcsebb ember volt nálam, s akkor vetette meg szerencséjének az alapját, mikor az ember még bekötött szemmel is kész bele ugrani bármilyen vállalkozásba. Ó, ha még egyszer szerelmes tudnék lenni!… De mikor semmi reményem rá!… Mikor ez az egyetlen lelki gyakorlat, mely annál nehezebben sikerül, mennél gyakrabban próbálja az ember! Itt is, ott is elhagyogatunk valamit a szivünkből, s egyszer csak azon veszszük észre magunkat, hogy a mi megmaradt belőle, már nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.

… És hogyha mégis kegyelmesek volnának hozzám az égi hatalmak?! Eh, hát érdemes megalapitani egy koldus-dinasztiát?! A nagy álomlátónak, a ki lángelmének képzeli magát, addig még csak meg lehet bocsátani, a mig egyedül éhezik, de hogy ha az ártatlan lények egész serege nyomorog egy égi mámorral teli órájának a hóbortja miatt, akkor a nagy álomlátó -114- egyszerüen vén gazember, a kit a bölcsőjében kellett volna megfojtani. Igaz, hogy a jövőről senki se bizonyos, se a gazdag, se a hatalmas. S igaz az is, hogy ha ez az okoskodás általánossá válnék, akkor hamar vége lenne a világnak. De nem kell félni, hogy általánossá válik; a szegénység még mindig elég termékeny. És aztán mi szüksége a világnak én rám?!… A kis öreg, az más. Az bizonyára nem csak bölcs, hanem szerencsés ember is volt. Lehetett oka bízni a jövőben, s most kétségtelenül egy nagyon érdemes és nagyon munkás élet van mögötte. Talán ő épitette fel ezt az egész városrészt. De én, az ál-lángelme! A ki világraszóló alkotások ürügye alatt rossz bolti czimereket ütök össze! A ki voltakép csak az vagyok, a mi az eltünt világok álmos csavargója volt, az örök Gringoire, a ki boldog, ha a nap a hasára süt, s azt képzeli, hogy ez dukál neki. Eh, nyomoruság! Az a meleg kedves tűzhely, a hová annyira vágyakozol, nem a te számodra termett! Az a bölcseké, a cselekvőké, a komoly embereké.

– Igazán, különös balszerencse, hogy nekem a mesterségemből csak az átok jutott ki. A láza, a gyönyörüségei, meglehetősen ismeretlenek előttem. Nyilván azért, mert a hamis tehetségek közül való vagyok… S még hozzá, most már ez a tudat sem szolgálhat egyébre, mint hogy gyötörjön, izgasson, s még jobban lenyügözzön. Mert vissza már nem fordulhatok. Hová is fordulnék? Akárhol kopogtatnék, mindenütt több hasznát vennék akármelyik gyereknek, mint nekem, a vén bolondnak! És nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugszom a sorsomba, s festem tovább a mocsaraimat, szorgalmasan és meggyőződés nélkül, mint az a szegény, alázatos ember, a ki tiz frankért -115- ontja a rémregényt, mesét koholva, a melyben nem hisz, s rettentően magasztalva hősi, rettenthetetlen, csoda lényeket, a minőket soha se látott világéletében!… Persze, se az övé, se az enyém nem mondható valami különösen szép hivatásnak, de végre ez is munka, és sorsunk nem lehet más, mint dolgozni.

Ugy tetszett neki, mintha ez a bágyadt gyertya-fény, a mely mellett elmélázva állott, egyszerre elűzte volna a szobából a kisértetek egész sötét csapatát.

Tehát még se veszett el egészen! Tehát mégis van valami a lomjai között, a mi méltó rá, hogy fölkeltse müvészeknek, kétségtelen, igazi müvészeknek a figyelmét! A Diana! Persze, ő is ugy gondolta, hogy ha volt órája, mikor nem lehetett egészen tehetség nélkül, ugy ez akkor volt, mikor a Dianát festette. És Darzens, a derék Darzens, a legbálványozottabb minden mestere közül! A ki versenytársa a cinquecento nagyjainak!

Vagy két évig volt a Darzens tanitványa, s az az idő, a melyet ennek a nagy embernek a közelében töltött el, mindig kedves emlékü maradt előtte. Darzensnak nem volt nála se hivebb, se hálásabb tanitványa. Valóságos rajongással viseltetett iránta. Nemcsak a festőt bálványozta benne, hanem igazán szerette az embert is, a ki ugy tünt fel előtte, mint egyik legutolsó leszármazója azoknak a valódi nagyságoknak, a kik a müvészetek aranykorában, s nem a jelen idők kicsinyes viszonyai -116- közepett éltek. Darzens egyike volt azoknak a fejedelmi megjelenésü, nagylelkü és nagyszívü embereknek, a kikben minden nemes, még a kicsinységek is, s a kiknek fajtája épp ugy kihalóban van, mint a hogy’ kihalóban vannak a királyi állatok. Nagylelkü, nyilt és gyanutalan volt, a ki soha se hitt a rosszban, s a kihez soha senki se fordult hiába. Egész nap törte magát s mindig csak másért fáradott. Magáért soha se tett egy lépést se; magáért csak dolgozott.

A nagy Darzensnak azonban volt egy nagy gyöngéje: a felesége. Egy szőke asszonyka, a kiről azt beszélték, hogy a művész a czirkuszból emelte magához. A nagy ember teljesen a hatalmában volt ennek a kis szőke teremtésnek. Esküdött a szavára és semmit se tett volna ellenére. Tiszteletben tartotta minden kis szeszélyét, s mint az oroszlán, a mely szemhunyoritás nélkül tűri a macskának minden gonoszkodását, boldogan hagyta rá, hogy azt tegyen vele, a mit akar. Darzensban árnyéka se volt a bizalmatlanságnak; s meg volt győződve róla, hogy az asszonyka épp ugy szereti őt, mint a hogy’ ő ragaszkodott ehhez a lelkes kis játékszerhez, gazdag és pazar szivének egész hatalmával.

A kis szőke asszony olyan hidegvérrel csalta meg a nagy Darzenst, mely Biró előtt vakmerően szemtelennek tünt fel. Annyira merészen, az óvatosságnak oly felsőbbséges, nagyúri megvetésével, s annyira nyilvánosan szőtte szerelmi ármányait, mintha csak a veszedelem izgalmát kereste volna. Előre látható volt, hogy ha egyszer Darzens megtudja az árulást, a fél kezével fogja agyon zúzni a gyönge kis teremtést, mint egy szemtelen legyet. Hanem azért a szőke asszony elbizakodottságának nem volt határa. Ahhoz, hogy ezt a temérdek, átlátszó szerelmi ármányt valaki észre ne vegye, a férjek közönséges, ismert vaksága nem volt elegendő; -117- ehhez valóságos isteni gyermeknek kellett lenni. De Darzens éppen ez az isteni gyermek volt.

Biró gyűlölte ezt a szőke asszonyt, a ki az ő legkedvesebbik mesterét, egyetlen igazi barátját, ilyen álnokul, ilyen hitványan, ilyen lelketlenül csalta meg. Megcsalni ezt a nagyszívü, nagylelkü embert, a ki csupa bizalom, csupa jóság és nemesség! Megcsalni egy embert, a ki őt a porból szedte fel, s a ki nélkül ő is oda került volna, a hová a fajtájából valók! Megcsalni nem szerelemből, nem gyöngeségből, talán még csak nem is érzékiségből, hanem magáért a gonoszság öröméért! Megcsalni Darzenst!… És ha még csak megcsalta volna! De többet tett ennél: kijátszotta, nevetség tárgyává tette, s szétszórta a szélnek a háza tisztességét.

És gyűlölte azt a léhütő hadat is, melyből Darzensnak mindig egész udvara volt. Undorodott ezektől az élősdiektől, a kik elfogadták a nagy ember vendégszeretetét, elfogadták a szolgálatait, néha az erszényét is, felhasználták a figyelmességét, melyet hasznukra forditottak, és mindezt ugy hálálták meg, hogy: beszennyezték az otthonát.

Magára Darzensra is csak haragudni tudott. Mily vakság! Erre már csak egy ostobán becsületes ember lehet képes! Látni se szerette. S rosszul esett beszélni vele, a mint nagy, nyilt, jóságos szemével olyan derülten, olyan elégedetten nézett rá! Eh, az ekkora gyermekesség még a lángelmében is fellázitó!

És a mennyire csak kitérhetett Darzens elől, igyekezett kerülni. Lassankint egészen visszahuzódott a házából. Utóljára már csak akkor beszélt vele, ha amaz elfogta az utczán, s bevonszolta a legközelebbi kávéházba, egy pohár sörre, meg egy negyedórai beszélgetésre. -118-

De most mégis nagyon megörült a Darzens levelének. S nem azért örvendezett, hogy vevője akadt. Véletlenül nem volt szükségben, s úgy szoktatta magát, hogy a pénzre csak akkor gondolt, ha már egy garasa se maradt. De vágyódott egy olyan ember után, a kihez egészen bizalmas tudna lenni. Csüggedtségében, s abban a keserves hitben, hogy közel van az elzülléshez, elhagyatottságában, melynek csak most ébredt tudatára, szükségét érezte egy olyan valakinek, a ki megvigasztalja, a ki eloszlassa kétségeit, a ki az ő jobb meggyőződése ellenében szépnek fesse a jövőjét, bátoritsa bágyadtságában, megaczélozza az erélyét s fölkeltse munkakedvét. Tudta, hogy Darzensban nem fog csalódni.

Darzens csakugyan részvéttel volt iránta s megtette neki a várt szolgálatot.

– Ej, ugyan, nem ismerek rá önre! – kezdte rázogatni a fiatal ember alvó önbizalmát. – Ön, a ki a legkeményebb legény volt összes tanitványaim közül… igy elernyedni semmiért, minden igaz ok nélkül!… Különben, a Léda, mely – fogadok önnel, a mibe tetszik – dijat fog kapni, alaposan kigyógyitja majd a betegségéből. Mindnyájan keresztül estünk ezen a bajon egynéhányszor. Mulékony baj ez; elhiheti nekem. A milyen hirtelen jő, olyan hirtelen szokott elmulni. Az ember elpazarol egy pár hetet, egy pár hónapot, léha czimborák vagy silány kisasszonyok között, és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nyakig benne van az önvádban és a keserüségben. Aztán neki fekszünk a munkának, hogy a fülünk se látszik ki belőle, nem eszünk, nem iszunk, csak mázolunk, két-három heti festékkúra, diétával, és a baj volt, nincs, vége. Ó, nem féltem én önt! Nem ilyen fából vannak faragva azok, a kik elzüllenek. -119-

– Kell is önt biztatni! Csak békitgetem a rosszabbik felével. Ezen kívül ugyan nincsen semmi, a mi önt türelmetlenné tehetné. Teringettét! A sikert, a nagy sikert, azt ki kell várni! Nem arról van szó? De hát mit akar egyebet?! Önnek máris jobb neve van a mi világunkban, mint a római nagy jutalom akárhány nyertesének! Persze, hogy vannak irigyei is, a kik szeretnék elhinni, hogy kimerült, vagy hogy soha se volt senki. Ez semmit se jelent. Bizony, a legfiatalabbak hamar készen vannak vele, hogy a lomtárba tegyenek bennünket. De hát a fiatalok mindnyájunknak a nyakára nőnek! És hogy a megrendelés kevesebb?! Istenem, egyszer több, másszor kevesebb. Ön el volt kényeztetve. Hogy pedig, a mit fest, mit ér, azt nem ön birálja meg, hanem én! Ej, kedves barátom, ön sárgaságban szenved s mindent sárgának lát!… Tudja mit? Én négy nap mulva Follembraybe megyek. Jöjjön velem. Csak ketten leszünk s nem sokat zavarjuk egymást. Dolgozni fogunk, mint két benczés barát. Próbálja meg a kúrát. A falusi életmód és a munka meg fogja önt gyógyitani.

Biró nem mondott nemet. Az első évben, mikor Darzens mellé került, két nagyon kellemes hónapot töltött Follembrayben. Igaz, hogy az nyáron volt, de az ismerős hely, őszi mezében, csak annál jobban érdekelte. Aztán meg valóban vonzotta a falu békéje.

Elutaztak, s az első két hét ismét vigan telt el. Ebédig dolgoztak, az estét elbeszélgették. Darzens olyan vidám, olyan kedves volt, mint egy nagy gyerek. S a tanitvány csakugyan kezdett magához térni. A kényszermunka nagyon jót tett neki.

Hanem két hét multán egyszerre csak vége volt -120- minden kedélyességnek. Egy este Darzens azzal lepte meg a fiatal embert, hogy:

Biró hirtelen lehajolt a tányérjára. Azt hitte, hogy olyan savanyu képet vághatott, mely fölér egy ostoba udvariatlansággal.

– Ugyan mi juthatott eszébe?! Októberben! Máskor alig várja a szeptembert, hogy haza mehessen.

– Elébe megyünk a vasuthoz – folytatta Darzens – ha önnek is ugy tetszik. Aggódom miatta. Azt irja, hogy beteg. Szerencsére az orvos nem mondott semmi ijesztőt. Ugy hiszi, csak egy kis levegőváltozásra van szüksége. Még jó, hogy ilyen szép napjaink vannak.

– Az ám – gondolta Biró – alighanem megint összeveszett De Sontis urral. Ez a hűség igazán csodálatos. Már vagy három esztendeje vannak együtt, és ha össze-összeverekesznek is, megint csak kibékülnek.

Darzensné másnap csakugyan megérkezett. A két ember kint várta az állomáson. Mikor kiszállott a vasúti kocsiból, Darzens ugy rohant hozzá, a hogy’ egy apa ahhoz a gyermekéhez, a ki éppen most került ki valami halálos veszedelemből.

A kis macska nyakába ugrott óriás urának, s aztán vidáman nyujtott kezet a fiatal embernek.

Birónak el kellett ismernie, hogy az asszonyka vele szemben mindig kifogástalanul viselkedett. Sohase próbált kaczérkodni vele, sohase mutatta, hogy észrevette a gyűlölködését, és sohase tett úgy, mintha észre se venné, hogy a világon van. Se a hangjában, se a -121- viseletében nem volt se több, se kevesebb, mint a mennyi férjének egy kitüntetett tanitványát megillette. Nem szólt vele azon a pajtáskodó hangon, melyet másokkal szemben használt, s mely Birót annyira ingerelte, maga se tudta, mért. Talán csak azért, mert látta, hogy Darzenst ez a hang egy cseppet se bántja. Ha volt valami a szőke asszonyka viseletében, a mi Birót megkülönböztette, ez csak valami megbecsülés-féle lehetett, melylyel láthatólag a komolyságának adózott. Egyébként szives volt és hideg.

Biró érezte, hogy ez a kifogástalan viselet többet tesz feladatává a köteles udvariasságnál, és nem fösvénykedett annak a tiszteletnek a kitüntetésével, a melyet nem érzett. Hanem ugy hitte, hogy ezzel busásan eleget tett a kötelességének.

Az volt a szándékában, hogy három napot vár, s aztán, valami közönbös ürügy alatt elutazik. Három nap mulva már nem lehet feltünő a dolog.

Másnap, még a reggelinél ültek, mikor a posta megjött. Csak Darzensnak magának voltak levelei. Az asszony az ujságokat lapozgatta. Biró egy nagy bulldoggal játszott, mely a De Sontis ur ajándéka volt.

Egyszerre, Darzens a homlokára csapott, aztán meg az asztalra, s egy czifra indulatszóval könnyitett a lelkén.

– Hogy Windsorba igérkeztem. Még pedig harmadszor, mert két határidőt már nem tartottam be. Most végre elég óvatosak, s előre megkérdik, hogy az igért időpontban ott lehetek-e? És huszonkilenczedike már -122- holnapután van, ugy-e? Teringettét, nincs más választásom, mint tüstént utazni; az udvarban nem igen szeretik a műterem-tréfákat.

– Ez elég rosszkor jutott eszökbe!… Már azt hittem, hogy olyan kedélyesen leszünk!

Mialatt Darzens nagy csomagolásnak adta át magát, Biró mellette ült s megpróbálta vizre bocsátani a papirhajóját.

A párisi dolgaikról beszélt és közben elejtette, hogy két nap mulva ő is elutazik.

– Hát önbe meg mi a kő ütött? – kérdezte neheztelő hangon. – Csak nem dúzta fel az orrát valamiért, a mit ki nem tudok találni?

– Lárifári – felelt Darzens és folytatta a csomagolást. – Mindez nem ok; csak beszéd. És ön maradni is fog, mert Follembray nagyon jót tesz önnek. Igen, kedves barátom, be fog itt várni engem, ha csak nem akarja, hogy azt képzeljem, a min különben igen csodálkoznám…

Felnézett a bőrláda mellől, melyet éppen tele gyömöszölt, s kérdő tekintetet vetett Biróra.

– Hogy talán a feleségem tehetett öntudatlanul valami olyat, a mi nem tetszik önnek?!…

Biró tüzesen tiltakozott minden e fajta föltevés ellen. Hanem Darzens nem engedett, s egyszerre elkezdett -123- erősködni, mint az, a kinek valami fényes gondolata támadt.

– Igen, igen, itt lesz a bibe, hiába beszél akármit. És hallja, az már csakugyan feltünő, hogy ön mennyire kerüli a feleségemet. Az ember azt hinné, hogy szerelmes belé. Tudja-e, kedvesem, hogy ha tovább is igy játszsza a Georges Sand-hősöket, egyszer még igazán féltékenynyé tesz?!

És jóizün nevetett, mint a ki tökéletesen bizonyos benne, hogy nyugodtan alhatik.

– Engedelmet kérek, de ez kegyetlenség. A Georges Sand-regények férjei hasonló helyzetekben megelégedtek a mosolygással; de ön egyszerüen kikaczag, és ez – bocsásson meg – ez már igazán nem illik bele a regényvilágba.

Abban állapodtak meg, hogy Biró bevárja Darzenst, s a vadászatokra még Follembrayben maradnak.

Az első napok, melyek Darzens elutazására következtek, egyformán teltek el. Darzensné és Biró jóformán csak az ebédnél látták egymást. A festő egész nap dolgozott s nem sokat udvarolt a ház asszonyának. Ugy látszott, Darzensnét se igen érdekelte a vendég. Hanem egy este, mialatt ebédeltek s Biró valami közönbös dologról beszélt, Darzensné, egy fogoly-szárnyat rágicsálva, ezzel a kérdéssel fordult a fiatal emberhez, minden ok és alkalom nélkül:

– Szeretném, ha valamikor, mondjuk ma, vagy ha önnek e perczben nem tetszik, máskor… akármikor, -124- de egyszer szives volna oly nyiltan és egyenesen beszélni velem, mint a férjemmel szokott. Ma legyen ez, igen?…

– Inkább ma, mint holnap; ha ugyan azt találja, hogy a nyiltság nem természetem.

– Azt nem mondtam. Ellenkezőleg. Hisz ennek talajdonithatom, hogy észre vettem azt, a mi oly mértéktelenül izgatja a kiváncsiságomat, hogy észre vettem: a gyűlölködését!

– … Tehát nem mondaná el egyszer, kedves uram, hogy minek köszönhetem én ezt az udvariasan takargatott, de kétségtelen s ugy látszik engesztelhetetlen gyűlölséget, a melylyel megtisztel? Ó, ne szegje meg rögtön a szavát, s ne játszsza az álmélkodót. Tudom, mit akar mondani. Hogy nem szereti az Ohnet-regényeket, s hogy nem gyűlölködik semmiféle asszonysággal, a kinek még egy pár évig udvarolni is lehet. Jó. Ha megengedi, majd máskép teszem fel a kérdést. Tehát nem mondaná el, kérem, mivel szereztem én érdemeket arra a nagy megkülönböztetésre, hogy egészen az illetlenségig elhanyagol? Nem mondaná el, miért sorol magában azok közé a kivételes nők közé, a kiknek nem lehet, nem szabad udvarolni? Ön korántse tartozik a szent emberek közé. Tanúm Lardinois, a kitől minden kimélet nélkül hóditotta el a kis békaszemü leányt. Ön nem is nagyon aggodalmaskodó… Ne folytassam a példákat?! Jó. Tehát feleljen egyenesen a kérdésemre. Mi az oka – mert tudom, hogy van valami oka – mi az oka, kérdem, hogy ön olyan olimpusi illetlenséggel hanyagol el engem? Fogadása tartja, hogy nekem soha se fog udvarolni?

– A felelet igen egyszerü. Nem szeretem a lehetetlen vállalkozásokat. -125-

– Eh, ön nem az az ember, a ki elismerné, hogy vannak lehetetlenségek is. Az ön fajtájából valók, kedves barátom, ha nagyon kegyesek akarnak lenni, csak egy lehetetlenséget ismernek el, azt, a mely a fejükön történt.

– És hogy ha téved?!… Hogy ha én nem tartozom a nagyravágyók, hanem a szerények és a félénkek közé?!…

– Nem tévedek. És bizonyosan tudom, hogy ön nem őszinte. Hozzá teszem, hogy ezt még rossz néven se veszem, mert hisz ön e pillanatban valósággal gyöngéd hozzám, a mi nem mindig szokott lenni… Hanem, akarja, hogy megmondjam én, a mit ön nem akar megmondani? Nos tehát, ha ön nem udvarol nekem, ennek oka az – mennyi czukrot tegyek a kávéjába? – ennek oka az, hogy ön engem megvet.

– Ó, soha se erőködjék szinészkedni. Ön eléggé beletalálta magát a nagyvilágba, a melyben mind a ketten kalandorok vagyunk. Megtanulta fegyelmezni a gondolatait, a beszédét, a mozdulatait, sőt ha ügyel magára, tud parancsolni a tekintetének is. De azért a tekintete koronkint mégis elárulja. Egészben véve, ön már bizonyára nagyvilági ember; de a szemében még ma is kozák. És ez a barbár, meghunyászkodásra képtelen szem folyvást rettentő vádakat szór rám.

– Engedjen meg, de ebbe az Ali Tepelenti-féle magatartásba oly nehezen tudom beleképzelni magamat…

– És mondja, kérem, soha se jutott önnek eszébe, hogy csalódhatik is?! Soha se gondolt rá, hogy: hátha igazságtalan?!… hátha csak a látszat szól ellenem?!… Ön nem akar őszinte lenni. Jó. Hát hadd legyek őszinte én. Csak gyujtson rá, kérem. -126-

– Tehát, kedves barátom, az ön szeme mindenekelőtt azt mondja, hogy én a szeretője lettem Sontis urnak. Ez igaz. Hallgasson meg, kérem, és ne meneküljön ettől a vallomástól; a vallomásokkal már úgyis készen vagyok… Ismétlem, ez való. Hanem Sontis ur, a ki elég aljas úgy viselkedni, hogy ezt a szájába rágja az egész világnak, azt már nem magyarázta meg se önnek, se senkinek, hogy ezt a sikerét egy alávalóságnak köszöni. Sontis ur nem éppen Don Juan, a mint ön bizonyára képzeli; inkább csak egy silány ur, kedves barátom. De menjünk tovább. Ez az ur hurkot kötött a nyakamra e különös sikerből, és hatalmában tartott, a tulajdon galádságánál fogva. A hatalmában tartott, mondom, mert a mint ön alighanem kitalálta, végre fellázadtam. És most… most daczolok a bosszujával. Ennyi a Sontis ur számadási lapja; a mi a többit illeti, a többit csak az ön képzelme tette hozzá ehhez a nem nagyon hosszu bűnlajstromhoz. Istenem, ön hamar kész volt az itéletével, s jókora szabadságot engedett a képzeletének. Pedig hát, mondhatom, kedves uram, hogy minden látszat ellenére is, ön téved, igenis téved, és a szeme igazságtalanul vádolja a szegény Darzensnét… Meglehet, ön különösnek, sőt izléstelennek fogja találni a bizalmasságomat. De hogy mindezzel mért hozakodtam elő, meg fogja érteni. Bántott az a mértéktelen megvetés, a melyet kiolvastam a szeméből, s ki védjen meg, ha magam nem védem meg magamat?!… Most pedig, kérem, bocsássa meg a kifakadásomat, és ne gyűlöljön úgy, mint eddig.

A festő nem volt könnyenhivő ember, de a tulságos kételkedés ölelkezik a naivsággal. És megingott a meggyőződésében. Egész nap maga előtt látta azt a tengerszinü szemet, mely olyan szomoruan bizonykodott: »Igenis, ön téved! Higyje el, de higyje el, hogy téved!«

Miért ne tévedhetett volna? – tünődött magában. – Az ilyen dolgokban az ember csak akkor bizonyos, ha maga szerezte meg a bizonyosságot. S az ismeretes elméletek az asszonyi hamisságokról nem nyomnak többet a latban, mint azok az ismeretes tapasztalatok, hogy silány urak is vannak a világon. Aztán meg ez az asszony egy szóval se tagadta azt, a mi a legerősebben ellene szólt; ellenkezőleg fennen vallotta be, kérdezetlenül, ok és czél nélkül. Mi czélja is lehetett volna ezzel a bizalmassággal, melylyel csak vádolta magát? Tehát őszinte volt. S miért is ne lehetne az, a mit mondott, a teljes igazság? Az ember olyan gyanakvó. A képzelet oly könnyen csinál a szunyogból elefántot. Olyan hamar készen vagyunk vele, hogy egy asszonyt elitéljünk. Végre is meglehet, hogy igazán csak a látszat szólt ellene. Egy szeleverdi asszonyka tönkre teszi a hirét egy semmiséggel. És igy tovább. Egész védőbeszédet rögtönzött magában. És elhatározta, hogy ezentúl barátságosabb lesz hozzá.

Nem volt képzelődő; arra nem is gondolt, hogy az önérzetnek ebben a kissé színpadias kifakadásában része lehetett az ő szép szemének is.

Ez a bizalmas együttlét nem volt közöttük a legutolsó. A kéretlen vallomás valami láthatatlan kapocscsal kötötte össze őket. Az első közlés ujabbak szülője lett; Darzensné lassankint elbeszélte neki gyermekkori nyomoruságainak, apró csalódásainak, s utolsó szerencsétlenségének egész történetét. Meglátszott rajta, hogy hálás azért a gyöngédségért, a melylyel Biró a nagy -128- jelenet után legelőször közeledett hozzá; s úgy tetszett, mindig több és több érdeklődést, sőt barátságot érez a festő iránt, a ki azelőtt úgy tünt fel előtte, mint a Próféta legszigorubb tekintetü és legsötétebb külsejü anabaptistája.

Néhány nap multán már azon a pajtáskodó hangon beszéltek egymással, mely azelőtt oly mód felett boszantotta a festőt. Természetesen, ennek megvolt a maga külön magyarázata: az, hogy mindig egymás társaságára voltak utalva. Városban férj és feleség sincsenek olyan sokat együtt, mint a hogy nekik kellett együvé huzódniok, mikor az idő hűvösebbre vált. Aztán meg lassankint egymáshoz is törődtek. S a festőnek fel se tünt többé az a meghitt hang, a melyet egykor olyan izléstelennek talált.

Sőt egyszer azon vette észre magát, hogy ha véletlenül nem Darzensnak, nem mesterének, jótevőjének és legjobb barátjának a feleségével van együtt: még rossz gondolatai támadtak volna. Fiatal ember volt még s a jó levegő meg a falusi nyugalom kúrájából kevesebbel is beérte, mint egy érdemekben gazdag római patriczius.

De szégyenkezve és megbotránkozva utasitotta el magától ezt az alávaló gondolatot. Hogy’ is juthatott eszébe!

Egy este, ebéd után, olyan rossz idő kerekedett, hogy nem tehették meg a szokott sétájokat. Darzensné, az idén először, teát rendelt s befüttetett a kandallóba.

Vagy tiz perczig magukra voltak a nagy teremben. Az inas és a szobaleány a szomszéd ebédlőben az asztalt szedték el.

Darzensné, egy rengeteg karosszékben, a szalon asztalkája mellett ült és rajzolt. Pár nap óta elfogta a műkedvelő szenvedély, s rajzolni tanult Birótól. Egyszer -129- régebben már próbálta ezt a mulatságot, de akkor beléunt.

A piczi asszonyka majdnem elveszett a roppant karosszékben; s parányibbnak, babaszerübbnek tetszett, mint valaha. A mint nagy buzgalommal rajzolgatta ákombákomjait, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás leány.

Nagyon jókedvü volt egész este. Folyton kotyogott, mint egy fürjecske. A Biró szívügyeiről beszélgetett. Fitymáló szóval szedte sorra mindazokat az asszonyi lényeket, a kiket csak gyanusithatott, hogy a festőt közelről érdeklik, s agyon rágalmazta valamennyit.

Olyan kicsinek, olyan helyesnek, olyan szeretetreméltónak tetszett neki, itt ebben a Nagyapó-székben, hogy meglepetve nézte, mint egy uj ismerőst. Soha se látta még ilyennek. S egyszerre érthetetlennek kezdte találni az idegenkedést, sőt gyülöletet, a melylyel iránta korábban viseltetett. Hogy’ is tudott agyarkodni erre az operette-babára!

Kissé kábult volt a szokatlan melegtől. A kandallóban lobogott a láng; s a tüznyelvek pattogó szava mintha csak őt gunyolta volna.

Lassankint leereszkedett fejére a Mab királyné köde, s a mint a szöszke kis teremtés megfordult, hogy összecsucsoritott ajkaival egy ujabb gonoszságot süvöltsön feléje, egy csókkal tapasztotta be a rágalmazó kis szájat.

Maga se tudta, hogy’ történt ez, s csak akkor ocsudott fel, mikor az asszonyka visszalökte, ezekkel a váratlan szavakkal:

Az inas jött be, a ki egy darabig ott sertepertélt a szobában. A szöszke asszony visszahajolt a rajzára; Biró ugy tett, mintha a rajzminták közt keresgélne.

Mikor a szolga kiment, Darzensné fölkelt a székéből; megállt előtte, keresztbe fonta a karjait s igy szólt:

El. Magához akarta ölelni s mikor amaz elsiklott előle, pár lépést tett feléje, mig lépteinek a zaja meg nem félemlitette. Az asszony egy szökéssel a szoba másik szélén termett. Onnan visszanézett rá, mint a német torzképek kedélyes nyúlja a koczavadászra.

Hanem ezeknek az utszéli szóknak sokkal nagyobb s egészen más volt a hatása, mint Darzensné várta. A festőnek csakugyan eszébe jutott a derék, nagylelkü Darzens. Bizony, már régóta nem gondolt rá.

Valamikor, még egész gyerek volt, félig alva üldögélt egy kocsiban, melyet vágtató lovak röpitettek tova. Egyszerre ugy rémlett neki, mintha a nevén szólitották volna: »Jenő!« Felriadt, és észrevette, hogy egy ördög-árok szélére jutottak. Éppen, hogy felrázhatta a kocsist, a ki szintén aludt, s éppen hogy vissza lehetett még tartani a lovakat. Ha egy perczczel tovább talál még szunnyadni, szunnyadhatott volna folytatásul egy egész örökkévalóságig.

Most is olyanformán érezte magát, mint akkor. Mintha csak a Darzens szavát hallotta volna: »Jenő!« Egy pillanatig azt hitte, hogy alszik. Tér és idő, mint fölismert tündérek a mesékben, eltüntek előle; megszállották ama más kiterjedés, egy ismeretlen világ sejtelmei. -131-

Darzensné, mikor látta, hogy gavallérja mozdulatlanná válik, mint az a szerény állat, a kit Bálám halhatatlanná tett, fölvette az asztalról a gavallér kalapját, belenézett, s mint az az ember, a ki dolgának az elintézését várja, s addig nem tudja mivel agyonütni az időt, mélységes nyugalommal olvasta fel belőle a kalapgyáros czimét:

Nevetség nélkül nem volt visszatérés. S aztán ez a kihivó nyugalom, ingerlő merészségével megcsúfolt minden jámbor tekintetet. Eh, annál rosszabb az utasokra nézve! A távollevőknek nincsen igazuk.

– De vigyázzon hát – suttogott az asszony – azok talán hallgatóznak… Gondolja meg, hogy nem lehetek elég óvatos…

– Várjon meg a kertben, az üvegháznál. De ügyeljen, hogy meg ne lássák. Éjfélkor ott leszek… Most pedig beszéljünk okosabb dologról.

Ez a hideg fejjel elhatározott és minden láz nélkül igért légyott úgy hatott a festőre, mint egy jeges zuhany. Egyszerre kijózanodott. S mialatt a szőke asszonyka a talán hallgatózó közönségnek beszélt, Biró meglepetten nézett rá, mintha valami váratlan dolgot mivelt volna. Ugy tetszett neki, hogy az a helyes arczocska egy pillanat alatt legalább tíz esztendőt vénült. Igen, igen; ismét észre vette rajta azt a gonosz -132- vonást, mely meg van örökitve ama képen, ott a szemközt levő falon.

Biró nagyon jól ismerte a spanyolt. Ő már régóta Párisban lakott, a mikor Zapata közéjük vetődött. És ma is látta maga előtt, a mint legelőször jelent meg a festők vendéglőjében, éhesen, soványan és lerongyolódva, mint valami Don Caesar de Bazan. Emlékezett rá, nagyon vidám vacsora volt az, leányokkal. A spanyol nem szólt egy szót se, csak evett, mint egy farkas és ivott, mint egy kefekötő. Akkor még egy hangot se tudott francziául, s nem igen volt kivel beszélnie. Hanem azért minden leány őt nézte. És Phémie, a ki klasszikus volt, mint maga a Múzsa, Phémie megvallotta, hogy a spanyolnak csak rá kell néznie, s már megborzong a háta.

Pedig a spanyol nem is volt valami szép gyerek. Sovány volt, mint az agár, s csak a két nagy fekete szeme világitott ki az arczából. De ha ezt a két csodálatos fekete szemet, melyeket a szép, hosszu szempillák koronkint ugy takartak el, mint bársony-burok a tőrt, rajta felejtette valamelyik fehérszemélyen, ez nem találta többé a helyét. Olyan volt, mint egy pompás állat. Csupa gyomor és csupa vágy.

Erről a Zapatáról akkor az volt az általános vélemény, hogy a tehetségesebb Darzens-tanitványoknak a sarusziját se méltó megoldani. Hogy talán Biróval hasonlitsák össze, arra már éppen nem gondolt volna senki.

Az a kör, a melyben Biró élt, eleinte nagyokat mulatott azon az erőködésen, hogy a spanyol minden áron festő akar lenni. És a mikor Zapata hozzá jutott az első sikeréhez: sokat nevettek rajta. Voltak ugyanis, -133- a kik azt rebesgették, hogy a spanyol ezt a sikerét asszonyi pártfogásnak köszöni, sőt akadtak olyanok is, a kik ebből a gyanuból nem csináltak titkot. Egy darabig Zapata volt minden élcz czéltáblája. Hanem a mikor Zapata sikert sikerre halmozott, a nevetők elhallgattak. Sikerei előbb félelmetessé, s később tiszteltté tették a spanyolt.

Két vagy három év multával a Zapata nagy művészetében senki se kételkedett többé. Zapata csillagnak volt kikiáltva, s az egész világ megegyezett benne, hogy a spanyol legyürte mindnyájokat.

Bizonyára nagyobb sikerekre tett szert, mint a többiek együtt véve. A neve ismertté vált, egyik dijat a másik után kapta, s válogathatott a megrendelések közül. A szerencse lakótársául szegődött s hűséges maradt hozzá. A kiéhezett s elzüllött külsejü jövevényre rá se lehetett ismerni. Palotában lakott s úszott a jólétben.

Ezt a fordulatot Biró soha se tudta magának megmagyarázni. Bizonyos volt benne, hogy a spanyol csak a közepes tehetségek közül való, s hogy semmi olyannal nem állott elő, a mi tüneményes sikereit érthetővé tenné. Persze eszébe se jutott, hogy a spanyolt birálgatni kezdje. Nem akarta, hogy irigynek mondhassák, és a mikor rajta állott, ő is éppen ugy tett, mint a többi; segitett tolni a spanyol szekerét.

Hanem a legjobban azon csodálkozott, hogy Zapatának a leghűségesebb dobosa maga a nagy Darzens volt. A mester nélkül a spanyol bizonyára nem boldogulhatott volna olyan könnyü szerrel. Darzens egy-egy szava aranyat nyomott. És Darzens tele volt a spanyol dicséretével. Darzens, ez a nagy mester, a ki művész volt a kisujja hegyéig!… Mintha megbabonázta volna valaki. -134-

Hanem most, a hogy’ rátekintett a képére, s megpillantotta rajta ezt a gonosz vonást, melyet Zapata oly kivételes szerencsével örökitett meg: egyszerre világosság gyúlt a fejében.

A fordulat a spanyol életében ezzel az arczképpel kezdődött. Ez volt az első sikere. Darzensné a képtől el volt ragadtatva, s a Darzensné pártfogása ért annyit, mint egy miniszteri igéret.

Zapata, mikor ezt a képet festette, két hónapot töltött Follembrayben, abban a szobában, melyet most ő foglalt el; és Darzens akkortájt kétszer is járt Madridban, éppen olyan czélból, mint a mely most Windsorba vezette.

Abban az időben beszéltek is egy kissé a dologról; de Darzensné el tudta hallgattatni a pletyka ugató ebeit: azzal, hogy uj meg uj táplálékot adott nekik.

Mert hogy azok a regényes történetek, a melyekkel Darzensné már két hét óta mulattatta, egytől-egyig a holdban játszódtak le: abban az előbbi jelenet után nem kételkedhetett többé.

S mialatt a szöszke asszonyka tovább csacsogta semmiségeit, melyeket kedvesen hazudtolt meg a tengerszinü szem édes tekintete: Birónak csak egy dolog járt a fejében. A spanyol, és mindig a spanyol.

A spanyol és mesés szerencséje. A follembrayi kép, s az aranyakat érő pártfogás, mely ezt a művészi kisérletet jutalmazta. Azok a hajdan oly éhes szemek, s az a jólét, melyben Zapata mostanság lubiczkol.

És ismét csak Zapata járt a fejében, mikor oda fenn, a szobájában, gépiesen számlálta az óraütéseket: »Tiz… fél tizenegy… tizenegy…« -135-

– Tehát én leszek II-ik Zapata – évődött magában. – Én is le fogom festeni a szép asszonyt, s én is megkezdek végre egy uj, dicsőségesebb korszakot, azt, melyet majdan a második korszakomnak fognak nevezni. Nekem is lesznek tehát sikereim, és rám nézve is vége a nyomoruságnak, a gonddal terhes, küzködő életnek. Hát biz ez nagyon szép lesz, és szebb jövőt már nem is álmodhattam volna magamnak! Ah, micsoda jövő! Ünnepeltetések, herczegkisasszonyok arczképei, kitüntetések a Szalonban, pénz mint a polyva, arany, temérdek arany, arany egész garmadával, és hozzá a dicsőség ingyen… Szép jövő, gyönyörü jövő, hanem kár érte, mert ez a jövő nekem nem kell.

– És ha el se mennék a légyottra?! – tünődött. – Mindenesetre ez volna a legokosabb. Mert nagyon kérdéses, hogy, ha most mindjárt nem szököm meg, meg tudok-e szökni holnap vagy holnapután? Ki biztosit róla, hogy Capua örömei nem sülyesztenek-e le a hinárba? Ki tudja, hogy huszonnégy óra mulva nem biztatom-e magamat azzal, hogy: »Majd holnap!«… és másnap ismét: »Majd holnapután!«… Hátha ez után a találkozó után itt maradok végképpen?!… és ha itt maradok, meggátolhatom-e a jókedvü akadozót, hogy sorsomat megkovácsolja, a maga módja szerint, a miképpen a Zapatáét kovácsolta meg?!… Mintha bizony a mámor órái nem hetekig és hónapokig tartanának nálam! Mintha nem a szélsőségek embere volnék, a kinek nem szabad ugrania, nem szabad izlelődnie, hanem csak egy választása lehet: kezdetben kell ellentállnia!… Principiis obsta!… Mindenesetre -136- az volna a legokosabb, ha el se mennék a légyottra, ha megszökném most mindjárt… Ez volna a legokosabb, de ha én most erre a lépésre határoznám el magamat, ha azt cselekedném, a mi a legokosabb: akkor én igen nagy szamár volnék! Megszökni akkor, a mikor a hosszu bűnbánat után a leginkább forr a vérem!… Eljátszani a József és Putifárné ismeretes komédiáját, a melyen már emberöltők százai nevettek!… Szó sincs róla, alávaló dolog: elcsábitani a legjobb barátunk, a jótevőnk feleségét… de lehet itt szó csábitásról?! A kik ezt az erkölcsi tételt megállapitották, nem olyan asszonyokra gondoltak, a kik tálczán viszik magukat a jóbarát elébe, akkor, mikor ez a jóbarát, ez a lekötelezett – a mentségére legyen mondva – kiéhezettebb, mint valaha!… az erkölcsi felelősség ilyenkor már nem a lekötelezetté… Eh, minden okoskodás szürke, és az a csók, a melyet nem fogok elszalasztani, az valóság!…

Huszonhét esztendős volt… És Darzensné széditő tudott lenni, ha akart. Pedig hát akart.

Mikor a kastély tornyában tizenkettőt ütött az óra, Biró már lenn volt az üvegháznál. Nem láthatta meg senki. A folyosókon meg a lépcsőházakban sehol se égett lámpa; s nesztelenül járt. Ismerte a házat, mint ha otthon volna.

Nem kellett sokáig várakoznia. Egyszerre neszt hallott a bokrok tájékáról, valami árnyék rajzolódott a homályba, s a következő pillanatban egy ismerős hang suttogását hallotta:

– Adja ide a kezét és jöjjön utánam! Ne szóljon és vigyázva lépjen! Lehetnek a házban, a kik még nem alszanak ilyenkor!

Négy óra felé járt az idő, a mikor elváltak. A szöszke asszonynak az volt az utolsó szava: »imádlak.« Csak -137- egy csókot kapott feleletül. Amaz már nem tudott kedvességeket mondani a Kirkének. Folyton egy név járt a fejében: »Zapata! Zapata!«

Másnap… másnap igy szólt magában: »Majd holnap!«… És huszonnégy óra multán megint: »Holnap!… vagy legkésőbb holnapután!«

Elmult egy hét, és megrémült magától. Már azon járt az esze, hogy megvárja azt az időt, a mikor Darzens tudatja, hogy melyik napon hagyja el Windsort. Darzens őt már nem fogja itt találni, de csak akkor utazik el, a mikor amaz megirja, hogy nemsokára otthon lesz.

– De hátha akkor még nehezebben találom meg az ürügyet?! – tépelődött magában. – Hátha akkor már nem lesz erőm megszökni?! Ki tudja, mi történhetik, a mi akaratom ellenére is visszatart?… és aztán itt maradok a Darzens hazaérkezése után is, sokáig… a meddig Zapata!

– Nem, nem szabad tovább maradnom!… Ideje, hogy véget vessek a komédiának.

Megirt, nagy kínnal, egy levelet, a melyben a hazugságok egész szövevényével igyekezett megmagyarázni Darzensnak, hogy miért nem várhatta meg az ő hazaérkezését, s miért kell Follembrayt korábban elhagynia, mint óhajtotta. Irt egy pár sort az asszonynak is, főképpen azért, hogy a sértést, a melyet elkövetni készült – legalább némi udvariassággal – enyhitse, már a mennyire tudja… de azért is, hogy hirtelen elutazása a kastély többi lakója előtt ne váljék feltünővé; mert azt, végre is, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy ő most tulajdonképpen szökik. A mély tisztelet hangján irt neki; fogadkozott, hogy örökkön hálás szolgája marad; s úgy búcsuzott, sok bocsánat-kérés között, -138- mint a ki csak rövid időre megy el egy olyan körből, a melyet szinte otthonnak tekint. De elutazása ürügyéül valami nagyon átlátszó hazugságot eszelt ki; a mi a leghamarább eszébe jutott… Gondoljon az asszony, a mit akar; az ilyen szakitást úgy se lehet megmagyarázni.

– Sürgönyt kaptam – szólt neki – a mely azonnal Párisba szólit. Szerettem volna elbúcsúzni ő nagyságától, de nem várhatom meg, a mig fölkel, mert a gyorsvonat tíz órakor indul, s ő nagysága, ugy tudom, csak tíz óra után szokott fölébredni. Adja át ezeket a leveleket; aztán, ha majd ráér, csomagolja össze a dolgaimat, s küldje utánam Párisba; itt van a lakásom czime…

Nem bánta, hadd törjék a fejöket, hogy azt a sürgönyt, a melyet senki se látott, ki adta át neki?

Az inas igérte, hogy a megbizást pontosan fogja teljesiteni, és hogy azonnal értesiti a kocsist.

– Nem kell befogatni. Az idő szép, az ut rövid; gyalog megyek ki az állomásra.

Hogy ne csak kellemetlen emlék maradjon utána, bőkezüen osztogatta szét a borravalót, aztán elővette a felöltőjét, kisétált a vasúthoz és a legelső vonattal visszautazott Párisba.

Elmult egy hónap; nem adott életjelt. Az ötödik héten levelet kapott Darzenstól. Hogy megérkezett; hogy nem bocsátja meg a szószegést; hogy csakis akkor bocsátja meg, ha tanitványa jóvá teszi a hibát, s haladéktalanul visszatér Follembrayba, a hol nem csak ő, hanem a vadászok egész csapatja várja. Azt a halaszthatatlan dolgot, a melyet ma se ért tökéletesen, -139- Biró azóta régen elvégezhette; szóval jöjjön, de minél hamarább.

Ez a levél megint kisértésbe ejtette. Az bizonyos, hogy nagy illetlenséget követ el, mesterével, jótevőjével, legjobb barátjával szemben – a ki mindenben ártatlan! – ha erre a kedves levélre nem is válaszol. De mit feleljen neki? Elmennie Follembraybe most már lehetetlen. Még akkor is, ha időközben mást gondolt volna, ha most már hajlandó volna tovább haladni azon az úton, a melyen Zapata haladt előre… még akkor is lehetetlen Follembraybe visszatérnie. Darzensné semmiesetre se bocsátott meg neki; Darzensnéhoz nem lehet beállitania. Később, ha véletlenül összejönnek valahol, Párisban, közös ismerősöknél, akkor, talán, kimenthetné magát az asszony előtt, valami ujabb, nagy hazugsággal… ha ugyan kedvet kapna ahhoz, a mi elől megugrott: követni Zapatát egész pályafutásán. De oda, oda most már nem mehet. És ha nem mehet, mit feleljen Darzensnak? Semmitmondó szavakat irjon köszönetül? Kitérő feleletet adjon? Ha kitérő feleletet ad: Darzens-szal szemben a helyzet változatlan marad. Ez a jó, nagy ember, a ki csupa bizalom, csupa gyanútalanság, ujra hívni fogja, és ő ujra nem mehet el hozzá, akár Follembrayba hivja, akár a párisi lakására. Meglehet, a mester, megütődve ezen az érthetetlen viselkedésen, fel fogja keresni a titokzatosan rejtőzködő tanitványt, és akkor mit mondjon neki? Nem is szólva arról, hogy a mig a helyzet változatlan marad, ujra meg ujra kisértésbe eshetik…

Azt felelte, hogy nem felelt semmit. Ez is felelet. Olyan felelet, mely véget vet minden ujabb zavarnak, és minden ujabb kisértésnek.

Természetesen, ez után a nagy illetlenség után nem maradt más választása, mint: végképpen eltünni a világból. -140-

Akkép cselekedett. Neki feküdt a dolognak, és szűk kis szobája most már nem tünt fel előtte olyan szomorúnak, mint azelőtt. Aztán mást gondolt; bejárta Páris környékét és megpróbálkozott a plein air-festéssel, melynek a hóditásai akkor kezdődtek. Haladni akart az idővel, s versenyezni a fiatalokkal.

Koronkint azoktól, a kikkel az utczán találkozott, hireket is hallott a világból. Hallotta, hogy Darzens végkép letett róla, hogy a mester nem bízik többé az ő tehetségében, s hogy meghitt társaságban hálátlannak nevezte. Megtudta, hogy régi barátai sokkal szigorubbak; s hogy letagadják még a korábbi sikereit is. Megtudta, hogy leszámolt vele az a szűk kör is, mely eddig a leginkább pártolta; s hogy egykor olyan lelkes hivei kimerültnek mondják.

Eleinte csak mosolygott, mikor ezeket a hireket hallotta. De később már inkább leverőnek találta a dolgot, mint mulatságosnak. Tudta, hogy az elsenyvedt jóhirnevet kiaranyozni nehezebb, mint uj életet kezdeni.

Hanem azért nem csüggedt. Volt még egy reménysége: a Léda. Ha ez a kép csakugyan megkapja a dijat, melyet már neki szántak: akkor nem bénithatják meg többé munkakedvét se az időelőtti nekrológok, se a nélkülözés, a melyhez ujabban sürün volt szerencséje.

Majdnem számitott erre a sikerre. Bizonyosra vette, hogy ha Darzens le is vette róla a kezét, ellene dolgozni nem fog semmi szin alatt. Különösen, ha már a Lédáról van szó, melynek ő volt a legbuzgóbb kürtöse. Sőt, a mily nemesnek ismerte, föltette róla, hogy a történtek ellenére is fel fogja használni befolyását Léda érdekében.

A tavasz azzal a meglepetéssel köszöntött be hozzá, hogy a szegény Lédának nem lehetnek kilátásai a -141- rég várt jutalomra. Nem lehetnek pedig azért, mert egyszerüen visszautasitották.

A hogy’ megtudta a rossz ujságot, Biró leült az iróasztalához, s megirta lemondását összes nagy terveiről. Egy rajztanári állásért folyamodott, s ez a kérő-levél ugy tünt fel előtte, mintha tehetségének a csődjét jelentette volna be ebben az alázatos irásban.

A mint a vonat kiindult a Gare de l’Estből, s ő, háttal a gőzösnek, elmélázva nézte, mint távolodnak és mint tünnek el ismerős körvonalai azoknak a híres épületeknek, melyek közt annyi vidám és annyi szomorú napot töltött, szokása szerint ismét elkezdett tünődni, mert észrevehetőleg ez volt a legkedvesebb mulatsága. És igy öldöste magát:

– Annyi bizonyos, hogy nagy szamár vagyok. Mi szükségem volt nekem arra, hogy tulságos lelkiismeretességből megrontsam az egész életemet?! Szó sincs róla, az én helyemben minden okos ember máskép cselekedett volna, s úgy látszik, én az a derék, becsületes Slemil vagyok, a kinek nincsen árnyéka. Megszökni egy asszonytól, daczolva a nevetséggel, s megszökni tőle akkor, mikor már úgy beléizeledtem a mulatságba, hogy immár túltettem magamat minden aggodalmon, s annyit se törődtem többé a nagy Darzens-szal, mint Kane-nel, a sarkutazóval! Igen, de… Zapata! Ej, Zapata ur teljesen kifogástalan gavallér, a ki, megeshetik, ma már semmiféle viszonyban sincs Darzensnéval, s talán már nem is gondol rá soha! És meglehet még az is, hogy nincs igazam; meglehet, hogy ez a Zapata egyszerüen annak köszönheti a sikerét, hogy az -142- ő képei tetszenek, mig az enyémek, mivel silányak, nem tetszenek. Meglehet, hogy én csak irigy, agyarkodó kontár vagyok, s meglehet, hogy Zapata istenáldotta művész, a ki minden sikerét s jólétét csak magamagának, csak a nagy tehetségének köszönheti. Nem, istenemre, ez az egy nem lehet! Ám elismerem, megtörve, meghajolva s eltiporva, hogy az égi lángot, úgy látszik, megtagadták tőlem az istenek; de hogyha van művészet, ha van fenséges, isteni erő, mely csak a kiválasztottaknak adatik, hogy végrehajthassák a testté változtatás rejtelmes csodáját a Szépnek oltáránál (pedig hiszem, és vallom, hogy van!…): akkor ez a Zapata csak szemtelen kalandor, a ki megszentségtelenitette a templomunkat! Nem, minden meglehet, csak az az egy nem, hogy ez az úr maga kovácsolta a szerencséjét! Nem, ez az úr nevét, hirét, függetlenségét és kényelmét, mindenét csak a nagy Darzensnak köszöni, s Darzens csak a Darzensné szócsöve volt. És hogyha ez az úr szakitott volna a kedvesével mindjárt a legelső… vagy a tizedik napon, ha nem esküdözte volna napról-napra ujra, hogy: »Szeretlek!«… napról-napra uj jutalmakért és uj kitüntetésekért, akkor ez a kifogástalan úr most elzüllöttebb volna nálam, s szegényebb, mint volt köztünk a legeslegutolsó. Nem, II-ik Zapatának lenni nem dicsőség!… De ki mondja, hogy oda kellett volna jutnom, a hová ő jutott?! Nem, nem kellett volna szükségképpen oda jutnom; csakhogy könnyen odajuthattam volna. Mert bizony én se utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert, a megrendeléseket; nem mondtam volna: »Én ezt nem érdemlem… én ezt nem fogadhatom el, mert nem a tehetségemnek köszönhetem, hanem annak, hogy van egy hatalmas pártfogóm, egy asszony… egy asszony, a ki hálás lovagi szolgálataimért… -143- egy asszony, a ki akármilyen kontár festő vagyok, megbecsüli bennem a férfit, s viszonzásul azért, hogy híven szeretem, kinevezett nagy festővé, és ennek a kinevezésnek az erejénél fogva elhalmoz nemcsak dicsőséggel, hanem anyagi javakkal is!«… Nem mondtam volna ezt, s nem utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert és a megrendeléseket, a mint hogy ezt nem cselekedte a híres Zapata sem… Persze én szentül meg vagyok győződve, hogy mindez megilletne engem, mert nem kételkedem benne, hogy én a hivatottak közé tartozom. De a spanyol se kételkedik. Már pedig a spanyol kétségtelenül kontár; a spanyol kétségtelenül téved, ha ugyan nem rosszhiszemü. És nem lehetetlen, hogy én is sokkal többre becsülöm magamat, mint a mennyit érek. Mindamellett, a Zapata helyén, nyugodt lélekkel söpörnék be minden elképzelhető kitüntetést, díjat, érmet stb.; semmit se sokallanék, s nem szakadhatna a nyakamba olyan elismerés, a melyet ne találnék természetesnek. A nagyok őszinte csodálata, a lelkiismeretes összehasonlitás, az az önismeret, a melylyel rendelkezünk, még a jó szem és a jó itélet sem óv meg senkit a képzelődéstől. Mindezek ellenére túlbecsülhetném a képességeimet, művészetem sikerének és jogosan megillető osztályrészemnek képzelhetném azt, a mit valójában nem a műteremben, hanem ő nagysága öltöző szobájában érdemeltem ki… szóval könnyen oda juthattam volna, a hová a spanyol jutott… Nos, megugrottam a kisértés elől. Többet tettem ennél: a sorsomra, melyet ez a derék asszonyka meg akart kovácsolni, akkorát ütöttem egy nagy kalapácscsal, hogy menten összelapult. Hát biz ez balgaság volt; okos ember nem tette volna. Mert a lelkiismeretével még csak megbékél valahogy az okos ember, de a balsikerrel, a folytonos balsikerrel, az élet pofonaival és -144- a szegénységgel, pláne azzal a szegénységgel, a melyet folyvást kisértések üldöznek… ezzel már nem olyan könnyü megbékélnie az okos embernek. Igen, igen; az volt, balgaság, ostobaság. És nektek, karcsu tornyocskák, a kik a távolból gúnyosan integettek felém, igazatok van: nagy szamár vagyok. De békén akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.

VII.

A bál után való nap, Biró talpon volt már reggeli fél hétkor. Kilenczkor órát kellett adnia Kőbányán; s gyalog szokott oda kisétálni.

A lakása sokkal szerényebb volt, semhogy szót érdemelne. Az előszobáján kívül, melyben se kiegyenesedni, se hármat lépni nem lehetett, csak egyetlenegy nagy szobája volt, képekkel butorozva, meg egy benyilója, melyet fürdőszobának használt.

– Akkor korunk első festője volnék. Igazad van. Hanem mondd, mi szél hozott ide ilyen korán? Fél hétkor nem veri fel az embert, csak hitelező, párbajsegéd, vagy elkeseredett poéta. S mivel nyilvánvaló, hogy te se hitelező, se párbajsegéd nem vagy, világos, hogy fel akarsz valamit olvasni.

– Nem. Azaz, hogy ha már erről van szó, képzeld, az éjszaka, kóborlásaink közben, egy hatalmas regénytárgy ötlött az eszembe. Mit gondolsz, ha megirná az ember a magyar nemesség pusztulását verses regényben vagy elbeszélésben?…

– Ó, ha még csak a megirás a kérdés tárgya, akkor semmi ellenvetésem!… Hanem, hallod, ha felolvasási szándékaid is vannak, kérlek, hagyj fel velök; ne élj vissza a védtelen állapotommal.

– Légy nyugodt. Tudom, hogy bágyadt vagy az éjszakázás után. De minek is kelsz fel ilyen korán?

– De igen. És kilencztől tizenegyig ismét alkalmam lesz meggyőződni róla, hogy a sertés-szállások körül fölcseperedett Ifju Magyarország mily hatalmas idioszin kraziával viseltetik minden ábrázolat iránt, a mi nem kvadrát négyszög. Hidd el, nagyon csodálkoznám, ha Kőbánya egy Lionardo da Vincit adna a világnak.

– Engedd meg tehát, hogy őrült lelkesedéssel üdvözöljelek Magyarország földén.

– Köszönöm. De, ugy-e, nem azért állitottál be hozzám reggel fél hétkor, hogy egy tósztot mondj rám?

– Nem hát. Engem a többiek küldtek azzal a megbizással, hogy verjelek fel az ágyból s vigyelek vissza a kompániához. Nagyon megbotránkoztunk mindnyájan, -147- mikor a bálból egyszerre eltüntél. Hogy ha mi egy fél éjszaka udvarlunk a te kedvedért, méltányos, hogy akkor is velünk tarts, a mikor mi komolyan hozzá látunk a mulatáshoz.

– Természetesen. A körben kitartottunk végig, aztán folytattuk lenn a kávéházban. Onnan elvittük a hölgyzenekart a vasuti pályaházba, megreggeliztettük őket, s most csak te rád várunk, hogy kivonuljunk Gödöllőre, hölgyek és urak.

– Ohó, abból semmi sem lesz. Ellenkezőleg, te fogsz elkisérni engem Kőbányára.

– Igen, csakhogy akkor inkább Gödöllőnél maradok. Kőbányát tanulmányozni ráérek később is. Ugy hiszem, lesz benne részem, ha majd oltárhoz vezetem a kis kövért.

– Ej, pedig azt hittem, hogy hasznodat vehetem. Szükségem lett volna rád, mint eleven kalendáriumra. Mert remélem, megőrizted ezt a jótulajdonságodat?

– Meg hát. Az vagyok, a ki voltam. Mindig ugyanaz. Magyarország nemesi családainak név- és czímtára. És szükséged van rám, ebbeli minőségemben?

– Jó. Cserben hagyom a kompániát és követlek. De van egy föltételem. El fogod olvasni Diogenest.

– Tudtam, hogy Diogenest épp oly kevéssé kerülhetem ki, mint a halált. De, ha már meg kell lennie, ám legyen; elfogadom a feltételt. Gyere.

Mikor kiléptek a folyosóra, Biró meglepte magát, hogy önkéntelenül lepillantott arra a harmadik emeleti -148- lakásra, melyre se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt nem gondolt soha. Az ablakok be voltak függönyözve.

Még jóformán az egész ház aludt. Máskor, ilyen idő tájban, már elevenedni szokott a folyosó; de most mintha még a cselédek is megsinylették volna a báléj fárasztó örömeit. Csak a Terka ajtaja volt nyitva, jeléül, hogy a hat órai vonattal megérkezett valaki, a kinek a tiszteletére ebben a pillanatban pompás kávé készül.

Odalenn, a Polgári Kör javában szellőzött. Tárva-nyitva voltak az összes ablakok; s a por, melyet a tegnapi jókedv vert fel, szürke gomolyokban szállongott fel a magasabb régiókba.

– Hát, öreg, annyira elfoglal ez az átkozott Diogenes?! Egész nap csak a lámpásoddal jársz-kelsz, mely véletlenül mindig nálad van?!

– Szó sincs róla, barátom. Ellenkezőleg. Valóságos ünnepnap az nekem, hogy ha foglalkozhatom vele. Pláne, ha beszélhetek róla valakinek!… Szegény Diogenes! Nagyobb elhagyatottság már nem is képzelhető, mint a milyenbe ő jutott. Magam is csak alig gondolhatok rá. Ő rá, barátom, ő rá!

– De hát, tekintet nélkül a derék bölcsre, mit csinálsz? Beszélj egy kicsit magadról.

– Barátom, az én fő-foglalkozásom az, hogy halasztásokat kérek. Tudod, van egy kis birtokunk a Maros mentén, de úgy meg van terhelve, hogy én ma se tudom megérteni, mikép férhettek rá ilyen kicsi földre olyan nagy kölcsönök. Van rá kölcsönünk az osztrák-magyar banknál, a jelzálog-hitelbanknál és minden banknál, a mi a világon van. Képzelheted, hogy ezekből minduntalan le-lejár egy részlet. Hogy hol, mikor és mennyi, lehetetlen volna számon tartani. Én hát -149- minden héten sorra járom az összes bankokat s halasztást halasztásra kérek, hogy véletlenül el ne liczitáljanak. Ugy ismernek minden bankban, mint a rossz pénzt. Fizetni persze csak akkor fizethetünk, ha már a Damokles-kard a fejünkre szakadt. Mert különben miből élnének meg az anyám és a húgaim?! Három húgom van, barátom, huszonnyolcz, huszonhét és huszonhat évesek. És ha eszembe jut, hogy: mikor fognak férjhez menni ezek a szegény jó teremtések? – kedvem volna kirohanni a folyosóra és fejjel lefelé bukfenczezni az udvarra.

– Gondolhatod, hogy ebből, a mi az én fő-foglalkozásom, nem lehet megélni. Van hát még egy másik foglalkozásom is. Ez a másik foglalkozás egy kis hivatal, olyan kis hivatal, barátom, hogy nagyító üvegen kell nézni, s még se lehet kitalálni, hogy mi szükség rá. A hivatalomban minden nap kiülök bizonyos számu órákat, s ezzel megszerzem a kis pörköltet. A harmadik foglalkozásom végre az, hogy esténkint sántára tánczolom magamat, abban a reménységben, hogy vagy a kis kövér, vagy egy másik irgalmas nővér, szóval a kőbányai plutokráczia valamelyik kis potykája végtére mégis csak horgon akad.

– Még jó, hogy másnap szépen visszaülheted, a mit egy este kitánczolsz magadból.

– Micsoda kegyetlen gúnyolódása a sorsnak, barátom, hogy én, a ki oly fenségeseket gondolok: folyton hajlongva, a derekammal rovom le a mult tartozásait, – hat órákat ülve, testemnek legkevésbbé gondolkozó részével keresem meg a kenyeremet s biztositom a jelent, – és végre, a fulladásig tánczolva, a lábammal dolgozom a jövőn. Csak a fejemnek nem veszem semmi hasznát. -150- A fejemnek, barátom, mely arany-álmokkal van kárpitozva! És mégis igy van. A hajlongásom bizalmat gerjesztő, az ülésem készpénz, a tánczom sokat igérő, csak a mit gondolok, arra nem adnak semmit. Kinevetnek barátom, kinevetik Diogenest! A Luczifer önérzetét érzem magamban, és minden sörhordó gyerek oldalba lök!

– Pedig, látod – végezte a költő félig nevetve, felig szomoruan – minden vigasztalásom, minden örömem és minden gyönyörüségem ez a Diogenes.

A festő majdnem meg volt hatva, hanem azért egy kissé meg is irigyelte a költőt.

– Hadd el, nagyon kellemes ház ez. Szép kertje van, s a szobák nagyon egészségesek benne. Én már ki is néztem magamnak egy szobát belőle. Ott van, nézd, a harmadik emeleten.

– Tudod, az vigasztaló, hogy mindnyájan úgy se férnénk belé. De te kérdezni akartál tőlem valamit.

– Csak annyit tudok róluk, hogy azoknak, a kikről szó van, miniszteri tanácsos volt az apjok.

– Akkor a csanádiakról van szó. Régi nemesek, nagyon régi nemesek. Első osztály.

– De, kérlek, ha mondom, hogy régi nemesek! Nem főztek pálinkát, hogy gazdagok legyenek! -151-

– Bocsáss meg, ha nem voltam kellő reverencziával az ötágu korona iránt. De ha már felszabaditottatok bennünket… Különben ismered őket közelebbről?

– A Völgyessy Gábor családját? Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem hallottál róluk, és hogy nem emlékszel a Völgyessy Gábor névre. A miniszteri tanácsos korábban képviselő volt, s képviselő korában pártjának egyik vezérembere. Sokat emlegették akkortájt; mert kedves, ötletes ember volt, s hires gavallér, a kit mindenki szeretett. Különösen csudálom, hogy nem emlékszel a leányaira. Mikor mi úgy a hetedik-nyolczadik osztályba jártunk, a Völgyessy-lányok ott voltak minden úri mulatságban; két vagy három télen át ők voltak a pesti bálok legünnepeltebb szépségei. Az apjok nagy házat vitt, s azt hitte volna az ember, hogy a lányok nagy partit fognak csinálni. De nem; az egyik valami katonatiszthez ment feleségül; a másikról azt se tudom, hogy férjhez ment-e, vagy sem. Az utóbbi a valószinü, mert kevéssel aztán, hogy az apjok hirtelen meghalt, tönkre jutott az egész család. A miniszteri tanácsos maga se volt éppen jó gazda; a mi kis birtoka maradt – úgy hiszem, maradt még egy jószága valahol a felső vidéken – elverte a gyám, egy anyai nagybácsi. A mi szintén csak azt bizonyitja, a mit én régen prédikálok, hogy tudniillik, törvényt kellene hozni, mely csak egy szakaszból állana s igy hangzanék: »Az árvaszéki elnököknek tilos tegeződni akárkivel is a világon és pedig fejvesztés büntetése alatt«… Hanem, mondd, miért érdekel téged mindez?

– Mert tegnap megismerkedtem egy kisasszonynyal, a ki, úgy látszik, ennek a miniszteri tanácsosnak a leánya, s a ki abban az időben, a melyről szóltál, -152- még kis gyerek lehetett. S mivel nem tudtam elképzelni, hogyan kerül ez a gyönyörü teremtés a mi szegénységgel teli házunkba, megragadtalak, mint egy név- és czimjegyzéket.

– Tegnap megismerkedtél egy gyönyörü teremtéssel, s ma már tudakozódol róla?!… Ej, ej, vigyázz!

– Soha se félts engem. Nem vagyok veszedelemben. S ezt abból is láthatod, hogy beszélek róla. Ha olyan aggasztóan érdeklődném iránta, nem emlegetném; talán a nevét se merném kiejteni. És alkalmasint magam előtt is eltagadnám, hogy az imént még ő járt az eszemben.

– Ne bizd el magadat. Egy szép fiatal leány, ránk alvajárókra nézve – s te nem vagy különb, mint más – mindig kész veszedelem. Mert hisz egy szép fiatal leány a legnagyobb rejtelem a világon, mely érdekesebb, mint a letünt világok összes hieroglifái. És ezt a rejtelmet sokkal ritkábban látjuk magunk előtt elevenen, semhogy a talány-fejtegetés gyermekes vágya föl ne ébredjen bennünk, mihelyt szemtől-szemben találjuk vele magunkat. Igen, sokkal ritkábban látjuk ezt a rejtelmet, mintsem megvalljuk magunknak. A fiatal leány majdnem mindnyájunk előtt ismeretlen valami. A kis Depinyi ugyan, ha véletlenül hallana, alaposan kinevetne, mert ő kavics helyett asszony-sziveken jár; de tegyük fel, hogy az ő herczegnői mind valódi, tizenhárom próbás herczegnők, s tegyük fel, hogy mind oly gazdagok vagyunk tapasztalatokban, mint ez a kopasz Don Juan Tenorio… És mondd meg nekem nyiltan, kezedet a szivedre téve: mit érnek ezek a hires tapasztalatok?! Három osztályt lehet köztünk megkülönböztetni. Az elsőbe tartoznak azok, a kik semmiféle más nőt nem ismernek, csak a könnyen megtalálhatót. Ezek a boldogok. Az ilyen csak örömöket ismer; csalódásokat, kijózanodást -153- és gyötrődéseket nem. Minthogy mindenki csak a saját eseteiből általánosit, az ilyennek a gondolkozása a nőkről: csupa olcsón kapható kételkedés, s olyan világnézet, mely férfiúi, vagy helyesebben szólva: kereskedői hiúságának fölötte kedvező; másrészt, mivel mindig csak sikerei vannak, képzelődése nem ismer korlátokat. Törökös álmokban él, s ezek a kellemetes álmok nem is kerülnek neki nagyon sokba. Ennek az embernek a fiatal leány vagy egy kérdőjel, vagy egy metafizikai fogalom. A második osztályba azok tartoznak, a kik már másféle nőt is láttak, látták tudniillik: a meghódithatót. Ezek, a kevésbbé szerencsések, olyan világban élnek, a hol a fiatal leány csak ritkán megjelenő, talán alkalmatlan jelenség; alig több egy képnél, vagy egy szellemjelenésnél. És hogyha koronkint ennek a világnak a hőse diadal-szekeréhez hozzá kötheti egy leány alakját is, ugy volt vele, mint a gyermek, a ki széttörte a játékszert, hogy meglássa, mi van benne. És, végre, itt volna a harmadik osztály, azoké, a kik egy kissé otthon vannak minden társaságban. Ilyenek sokkal kevesebben vannak köztünk, mint a mennyien dicsekszünk vele; de ám fölteszem, hogy olyanról van szó, a ki elég szerencsés bejuthatni minden társaságba, s elég okos, élni ezzel a szabadalommal. Nos tehát, a fiatal leány ennek az embernek a legtöbb esetben egy szép kis bábu, a ki pompásan tudja mondani, hogy: »Igen, papa«, »Nem, mama«, mint a Spallanzani automatája a Hoffmann meséiben. Vagy ha nem az, bizony nem sokkal több. Ha ebben a minden képzelhető világok legjobbikában élsz, beszélhetsz a fiatal leánynyal a Varázsfuvoláról, a Chopin nocturnejeiről, a hosszú hajú zongoraművészről, Zalán futásáról és egyéb ártatlan dolgokról. Ha a lelkébe akarsz látni, megtudod, hogy szereti a kedves embereket, s nem szereti se a gyávákat, se a hazugokat. S ha véletlenül -154- szerencsés vagy találkozni egygyel-kettővel, a ki elég merész, vagy elég vigyázatlan sejtetni veled, hogy micsoda kis világ forrong a fejecskéjében: a mit megtudsz, az oly megzavaró, olyan kibetüzhetetlen, olyan homályos, hogy cserben hagy minden emberismereted; különösen, ha nincsen összehasonlitásod, ha hiányoznak az analogiáid. Igen, barátom, a fiatal leány, a mi korunkban s a mi viszonyaink közt, rendesen csak egy csodálatos, ismeretlen világ, mely annyival érdekesebb, minél ismeretlenebb. Előttem, megvallom, maga a rejtelem. Olyan rejtelem, hogy mivel esküt tettem: nem irni Diogenesembe, csak a legszentebb igazságot, kénytelen voltam a hősnőt, a kibe Diogenes szerelmes, némává tenni, mert nem tudnék mit beszéltetni vele.

– Ó, te nyomorult, te csak azért beszélsz nekem leányokról, hogy visszatérhess szép szerével ocsmány Diogenesedhez.

– Légy őszinte, és valld meg, hogy azért ragadod meg tüstént ezt a szegény Diogenest, hogy ne kelljen leányokról beszélned.

– Őszinte vagyok, s biztositalak, hogy bátran beszélhetek a világ összes leányairól. Bátran beszélhetek pedig róluk azért, mert nem is gondolhatok rájok. Olyannyira képtelenség, hogy megházasodjam. Nagyon szegény ficzkó vagyok én, öregem; hogy én családot tartsak el, az lehetetlen. Örülök, ha magam nem halok meg éhen.

– Ó, az semmitől se óv meg. Az ember elvégzi, hogy nem házasodhatik meg. Hatalmas, megdönthetetlen érveléssel bizonyitja be magának, hogy megházasodni, ilyen körülmények között, nemcsak ostobaság volna, hanem bűnös könnyelműség is ama másik szegény teremtés, és azok iránt az ártatlanok iránt, a kik majd csak ezután fognak létezni. Elvégzi, és mindennap ismételgeti -155- magában, hogy nem fog megházasodni soha. És mégis megházasodik. S ez nem a test gyöngesége, nem a rendes életmódra való filiszteus hajlandóság, nem a tűzhelynek, a nyugalomnak, a csöndnek a vágya. Nem, ez a léleknek egy nemesebb vágyakozása, mely annál erősebb, minél nagyobb adaggal rendelkezik valaki a nevezett lélekből. Mindnyájunkban él egy furcsa törekvés valamely lelki közösség után, mely határozatlan, czéltalan és megérthetetlen, de megvan; s minél jobban vagyunk belül kipárnázva, annál sűrűbben és annál több erővel ad nálunk életjelt ez a törekvés, mely gyermekes, de eltagadhatatlan. Ugy hiszem, ez, alapjában véve, a lázadásnak egy ügyetlen kisérlete a halál ellen, de bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a lélek nem szeret magára maradni, vagy a mint meg vagyon irva: nem jó az embernek egyedül lennie. S mivel a természet egy önző, ravaszdi intézkedése következtében ez a lelki közösség is csak különböző nemü lények közt lehetséges, s mivel a társadalom ugy rendezte el sorunkat, hogy ez a lelki közösség csak bizonyos formák között lehet zavartalan: mikor a zöld burok leválik rólunk, épp úgy megtaláljuk magunkban a házasság ösztönét, mint a szerelemét. És hogyha ez a két elemi erő találkozik, bizony bajos egykönnyen végezni velök, még ha az Ész a pártunkra szegődik is, mert hisz az Ész fölötte megbizhatatlan, álnok szövetséges.

– Hallod, úgy látszik, te most a bölcselet egy uj sütetü elméletét akarod előttem népszerüsiteni!

– Akkor csak rosszul mondom, a mit jól gondolok. Mert mindazt, a mit beszéltem, világosan érzem magamban, olyannyira, hogy egy párszor már kisértésbe estem a kis kövérről és pénzes zsákjairól lemondani. Barátom, engem folyvást lökdösnek előre-hátra. -156- Annyi embernek állok az utjában, hogy azt kell hinnem, valami vezérlő egyéniség lehetek. Csak egy lény van, a ki nem lökdös és egy kissé törődik velem: az Arany Trombitásnak a leánya. Náluk szoktam ebédelni ötven krajczárért. Ez a leány olyan figyelmes, jólelkü és bizalmas hozzám, hogy el nem mondhatom neked, micsoda hálát érzek iránta. És bizony mondom neked, nagyon szeretném elvenni, mert érzem, hogy ő az egyetlen, a ki képes volna Diogenest megérteni.

– Az, barátom, hogy nem tud különbséget tenni jambus és trochaeus között.

– Akkor maradj csak a kis pénzes-zsáknál. Neki legalább vannak egyéb jelességei.

– Könnyü neked; te csak úgy a magasból nézed az én lelki harczaimat. De ha téged ezek a kérdések hidegen hagynak, ez csak azt jelenti, hogy téged még mindig óv valami régi szerelem, a min még most se fog a rozsda. Kitaláltam, ugy-e? Még most is – Lilian? És örökkön csak Lilian?

– Hidd el, van legalább két esztendeje, hogy rá se gondoltam Lilian Landry kisasszonyra, a kit az isten sokáig éltessen. És meglehet, hogy még egy örökkévalóságig nem gondoltam volna rá, ha nem juttatod eszembe. Azt se tudom, hogy hol van.

– A multkor azt olvastam valamelyik ujságban, hogy Kopenhágában énekel. Eszembe jutott az a sok bolondság…

– A mit valaha elkövettem érte? Biz azok nagy bolondságok voltak. Annál nagyobbak, mert azt hiszem, soha se szerettem igazán. Végre is, mindnyájan bele bolondulunk egyszer életünkben abba a hölgybe, a ki a legszebben énekli Selicá-t, de azért ez még nem szerelem. Vagy ha szerelem, inkább csak a lámpák -157- és a szinfalak szerelme, mint az X. kisasszonyé. De, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

– Bocsáss meg, azt hittem, hogy… Olyan nyilvános volt, hogy udvaroltál neki…

Egy perczre elhallgattak mind a ketten. Birót elfogta a rosszkedv. Azt hitte, hogy a másikra boszankodik, pedig tulajdonképpen magát nem értette.

Eddig úgy gondolt erre az ifjúkori, rég kialudt lángra, mint a jó keresztény azokra a kedves kis apró szentekre, akiket a gonosz Heródes leöletett. Az emlék is kellemetes volt előtte. Bánatosan kellemetes, de mégis kellemetes, mert hisz ez az emlék kedves képet őrzött elméjében. Nem tett magának szemrehányást ezért az ifjúkori bolondságért, nem talált restelni valót az akkori viseletében, s ha ennek a zsönge szerelemnek több is volt a gyötrelme, mint az édessége, hálával gondolt a kedvesebb pillanatokra, s úgy tetszett neki, hogy a keserü óráit nem kell nagyon sajnálnia; mert a kellemes pillanatok megérték azt, a mibe kerültek.

Most először kapta magát rajta, hogy szégyelni kezdte ezt az elhamvadt szerelmet, s hogy szerette volna eltagadni maga előtt az egész esetet. Miért?

Erre nem tudott felelni. De a hogy’ álmos szeme egy perczre lecsukódott: ismét maga előtt látta a Laura de’ Diantit, a mint fázékonyan huzódik szegényes hárász-kendőjébe, és mosolyogva miss Illandudnoról beszél…

– Nem irigyellek a mindennapos sétádért – szólalt meg a költő. – Ha nekem naponkint kétszer kellene megtennem ezt az utat, olyan verseket irnék, hogy Leopardi valóságos Paul de Kock volna hozzám képest.

– Azt már nem teszem. Sőt el se megyek Kőbányáig. Nem vágyom a kis kövérhez olyan rettenetesen… Azaz, most már igazán nem merek lányokról beszélni előtted. Erről az egyről ugyan bátran lehetne.

– De azt tartod, hogy a régi dolgokról nem illik, s az ujakról meg nem lehet beszélni.

– Hát azt a szép leányt, a kinek a családja olyan élénken kezd érdekelni.

– De, kérlek, azt a leányt én egyetlen egyszer láttam, akkor is tíz perczre.

– Az semmit se bizonyít. Különösen, ha olyan szép, mint a nénjei voltak. »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?« – mondja Shakspere.

– Hogy’ az ördögbe ne hinném! Én csak ilyen szerelmet ismerek. Látod, hogy ha koronkint elnézem a kis kövért, mindig azt gondolom, hogy a gyakori látás halálos ellensége a szerelemnek. Lehet, hogy ez nem mindenkivel van igy. Hanem azért, hidd el, a költőnek van igaza s nem a kőbányaiaknak. Az igazi szerelem nem az, a melyiknek szüksége van rá, hogy az ember folytonosan erősbitse a téglagyárak gyakori meglátogatásával; az igazi szerelem az, mely első látásra keletkezik, mely nem gyöngül a távolságban se, s mely nem múlik el soha.

– Istentagadó vagy. Meg fogsz bünhödni. Hanem én nem megyek tovább. Az ott már a kőbányai határ. Oda nem óhajtalak követni.

Elváltak. A költő visszafordult a város felé, Biró ment tovább dolgára. -159-

Keserves délelőttje volt, mely sehogy se akart elmúlni. Unta ezeket a rettentő ficzkókat, a kik rajzolás ürügye alatt mindenféle gazságon törték az eszüket, s rá szabaditotta őket, hogy rajzolják a feladatukat, vagy csináljanak akármit… a mi úri izlésüknek a legjobban megfelel. Maga pedig odaállt az ablakhoz s nézte azt a szomoru tájképet, melyet oly jól ismert: az egyforma épületeket, a tégla-gúlákat, meg a temérdek kéményt. Azt hitte, hogy ha ülve marad, el kell aludnia.

Abban az ismeretes kábult állapotban volt, melyben az akarat meg-megbicsaklik, majd rendkívüli erőfeszitéssel próbál kiegyenesedni, de csak azért, hogy annál hamarább és annál készségesebben adja be a derekát, ama kellemes bódultságban, melyben az itélet elrestül, mint a keleti bölcs, a ki sokat ivott Kis-Ázsia borából, abban a félálomban, melyben a képzelet korláttalan urrá válik felettünk s ellomhult lelkünk fölé zavartalanul épiti fel csillagos boltozatu sátorát. Abban az állapotban, melyben az itéletünk elbágyad s mindenestül hatalmába esik utolsó benyomásainknak.

– Különös – szőtte magában az álmait – mennyire el vagyok foglalva egy nagy veszedelemnek a gondolatával. És miből állna ez a nagy veszedelem? Hogy nagyon szép kis feleségem volna, akit látva, mindenki megfordulna az utczán. Ennyi az egész nagy veszedelem.

Aztán elcsodálkozott rajta, hogy úgy gondolt erre, mint valami közel eshetőségre.

– Tegnap láttam először – álmélkodott magán – és ime, ma már olyan képnek a közepében látom, a mely soha se jelent meg előttem azalatt, a mig a szerelmi románczoknak egész sorozatát éltem át. -160-

A szive egész temetője volt a könnyü szerelmeknek. S ezek a szerelmek az utolsóig szép lassan hálózták be, s csak nagynehezen tudták meghóditani. Mindegyiket az előjátékok egész sora vezette be. A szive minden uj kaland után zárkozottabbá vált, s a lelkét minden uj tapasztalás bizalmatlanabbá, félénkebbé tette. És ime, ez az uj hóditó, a hogy’ megjelent, vakmerő egyenességgel, minden csel és ostrom nélkül, diadalmasan vonul be a lelkébe, s neki nincs egyéb dolga, mint sietve, ész nélkül bocsátani le előtte a felvonó hidat, megrészegedve a lelkesedéstől.

Igaz, hogy először gondol valakire vágyakozással, a keserüségnek, a félelemnek s az érzésével való elégedetlenségnek minden árnyéka nélkül.

Elhamvadt szerelmei mind olyanok voltak, hogy miattok perbe kellett szállania a végzettel, s meg kellett gyülölnie magamagát. Mindegyik ellen küzdött, a mig tudott, s ha végre is megadta magát a sorsának, szerelmeinek jóval több volt a keserüsége, a rossz utóize, mint az öröme. Szerelmei átokkal fogantak; és mindig, legédesebb óráiban is, látnia kellett rajtok a Káin-bélyeget.

Tulajdonképpen csak három nővel találkozott eddig, a kiket valamennyire szeretni tudott; ámbátor nem volt bizonyos benne, hogy az, a mit irántok érzett, nem inkább gyülölet volt-e, mint szerelem?

A legjobban szerette, vagy a legjobban gyűlölte közűlök a kis Liliant. Tudta, hogy amaz csak játszik vele; tudta, hogy ő ennek a kis képzelgő teremtésnek nem annyira a szerelmese, mint inkább a közönsége, a ki előtt a fehér Selica egy nagyon kedves, nagyon bájos szerelmi regényt komédiázik el. És tudta azt is, hogy az a madár-szív nem is képes egyébre. Liliannek ő csak egy gitár volt, melyen a lány a kedves -161- dalát játszotta el, az izgalom egy hitvány eszköze, mely csak arra volt jó, hogy amaz beletalálhassa magát abba a költőinek vélt magatartásba, melyben hitvány kis énjét imádásra méltónak találta. A fehér Selicának nem volt lelke, csak megromlott agyacskája, mely szomjazta az izgatottságot. Biró gyűlölte, utálta ezt az elragadó kis némbert, százszor megesküdött, hogy nem lesz a játékszere többé, hogy szakitani fog vele, és megvetette érte magamagát is, mert még se tudott elszakadni tőle. Félt, irtózott ettől a szerelemtől, mely csak fejből eredt, s melynek semmi köze se volt a szívhez; és még se tudott lemondani róla. Az egész viszony istenkáromlásnak tünt fel előtte, s lázálmaiban Liliant hasonlónak látta azokhoz a fertelmes kis hüllőkhöz, melyek annál borzasztóbbak, minél csinosabb testüknek a rajza. És még se birta lerázni lánczait. Önutálata minden egyes találkozó után sokkal erősebb volt, mint öröme, ha Liliant láthatta; de azért egyre várta az uj, meg uj találkozót. Elégedetlen volt magával, a leánynyal, az egész világgal. Hanem csömöre csak akkor lett tökéletessé, mikor fölfedezte, hogy Liliant ő maga is csak ilyennek szerette, mikor rájött, hogy Lilian átváltozva hidegen hagyja, mikor rémülve látta be, hogy az ő szerelme épp oly mesterkélt, épp oly csupa hiúságból eredt, épp oly művészieskedő szerelem volt, mint amazé.

A másik elhamvadt lángja egy nagyon fiatal asszony volt, a ki mind a kettőjük szerencsétlenségére őt választotta első kedveséül. Ez az asszony olyan férjet csalt meg miatta, a ki sorsát semmikép se érdemelte meg, s az árulás, melyet az asszony elkövetett, árnyékot vetett a szerelmükre. Csupa rettegésből és csupa lelkifurdalásból állott az egész történetük. Eleinte az asszony tele volt önváddal, s panaszaival megkeseritette -162- a másiknak minden nyugodt perczét; s mikor az asszonyt nem bántotta többé a dolog, annál jobban bántotta a férfit.

E kettőn kívül még csak egy lény volt, a ki iránt valami szerelemfélét érzett, vagy a kiről legalább rövid ideig azt hitte, hogy szereti. Hitte pedig azért, mert ez a lány igazán megérdemelte volna, hogy szeresse. Jó, hűséges, derék teremtés volt, a ki igaz szívvel ragaszkodott hozzá.

Ennek meg éppen ez az igazszívüség volt a megbocsáthatatlan hibája. Biró érezte, hogy ez iránt a leány iránt valósággal hálára van kötelezve; érezte, hogy kettejük közül a leány az, a ki az áldozatot hozza, s ő az, a ki ennek az áldozatnak hasznát veszi, a nélkül, hogy az érzések hasonló gazdagságát vinné hozzá cserébe. Érezte, hogy kettőjük közül ő az, a ki a kevésbbé nemes szerepet játszsza, érezte, hogy igazságtalan a leány iránt, s úgy tünt fel előtte, mintha megcsalná ezt a szegény teremtést, a ki csupa szív és önfeláldozás. Ez a tudat, mint lerázhatatlan nyüg ült rajta, s nem hagyta békén. Pedig nem szerezhette meg magának a »lelki feloldozás«-t, mert meg kellett vallania magamagának, hogy a leánynak, minden jósága mellett is, egészen más a világa, mint az övé. Ő nem tudott beleilleszkedni abba a világba, emezt meg nem birta felemelni a magáéba. És lassankint hatalmába ejtette az a különös, nem minden szomoruság nélkül való érzés, mely azokat az utazókat szokta elfogni, a kik félig vad népek ismeretlen nyelvü, ismeretlen gondolkozásu, rejtelmes leányaival élnek együtt, leányokkal, a kik odaadóbbak, melegebb szívüek, önfeláldozóbbak, mint az otthon valók, de a kik titokban, ha nem félnek, hogy az urok meglepi őket, furcsa, nevetséges, macskaarczu istenekhez imádkoznak, őszinte áhitattal és szent buzgalommal. -163-

Mig ez a három szerelem vagy inkább ez a három megszokás uralkodott rajta, nem volt egyetlen napja sem, hogy szemrehányást ne tett volna magának ezekért a lelkéhez nem méltó szövetségekért, melyeken láthatóan nem volt áldás, s melyekre mintha a Jázon végzete nehezedett volna. Soha, még az örömök óráiban se volt egyetlen percze, mikor máskép gondolt volna szerelmeseire, mint a hogy’ mindnyájan gondolunk azokra a czimborákra, a kik csak a szégyenletes tivornyákban voltak társaink, s aztán eltünnek, hogy mint puszta rossz emlékek éljenek tovább. Nem nézhetett a szemükbe, hogy világosan ne érezte volna annak a szükségét, hogy ennek a szemnek a boszorkányköréből előbb-utóbb menekülnie kell; s a vágytól ittasulva sem közeledhetett hozzájok a nélkül a megalázkodás nélkül, melyet léha férjek éreznek olyankor, mikor a jegygyűrűiket a zsebökbe rejtve, énjüket elhazudva, lopva surrannak be oda, a hol nincsen semmi keresetök. S ezt a szégyenkezést, melyet Jázon érezhetett, mikor a bűbájost élete társául találta maga mellett, ő benne nem a megunás, nem a kiábrándulás fejlesztette ki; az öreg időnek későn született gyermekét megremegtette az átok hideg szele még a vétek láza előtt. Mikor először gondolt rájok, vágyát már megzavarták ennek a gonosz érzésnek első sejtelmei; mikor először álmodott róluk, alakjaikat nem tündérek, hanem gnómok tánczolták körül.

Most történt meg vele legelőször, hogy ha vágyakozással gondolt egy női alakra, ez az alak leányi szépségének egész tisztaságában, gonosz manók kisérete nélkül jelent meg előtte. Most gondolt először női lényre úgy, hogy a lelke nem tiltakozott az ábrándjai ellen; most gondolt először egy életre való szövetségre úgy, hogy ennek a lehetőségét büszkén vallotta meg -164- a szivének. És most érezte legelőször s nagy megelégedéssel, hogy a szive nem akar többé leereszkedni, hogy a szive nagyravágyó.

Odakinn csengettek. Az órájának vége volt; valahára lerázhatta a jármát. S az aprólékosságok, melyekkel napszámos-munkáját be kellett fejeznie, felrázták álmodozásából.

– Milyen bolond vagyok! – mosolygott magában, mikor ismét egyedül lehetett, s megindulhatott hazafelé. – Milyen messzire elkódorgott szökevény képzelődésem! Azt már tudtam, hogy az ember akkor gondolja a legostobábbakat, mikor, mint párbaj-segéd, hazatérőben van egy véres csetepatéról, de ugy látszik, az se sokkal különb, a mit egy átvirrasztott báli éjszaka után okoskodunk ki, a magasabbrendű lelkierők minden ellenőrzése nélkül. Csakhogy éppen szerencsém volt ehhez a szép kisasszonyhoz, és ime, micsoda merész álmokba szövöm bele a képét! Hát hisz éppen csak az kellene nekem! Egyéb már nem hiányzik, mint hogy megházasodjam, s feleségül vegyek egy ragyogó szépséget, a ki rámába való, s a ki gyerekkorában hozzá szokott minden fényüzéshez, a mi előttem örökre ismeretlen, örökre lehetetlen… Feleségül venni egy leányt, a ki a jólét emlékeivel van tele, s a ki az amerikai dollár-királynék paradicsommadár-tollairól álmodik! Micsoda merész gondolat! Éppen egy jámbor rajztanárhoz való!… Természetesen, a rajztanár urnak nem volna ellenére egy ilyen szép kis házi bútor, nem volna ellenére egy ilyen ragyogó kis élettárs!… Világos, hogy jól festene mellettünk ez az elragadó jelenség, pompás gyermeke egy hatalmas fajnak, melyet a paraszt-erényekben bővelkedő rajztanár ur annyira nagyrabecsül s olyan áhitatosan tisztel!… Ugy-e, Biró ur, egészen mássá tenné kietlen lakásunkat -165- ez a gyönyörü, kinyilt rózsa?!… Hát persze. Csakhogy nem egészen bizonyos, hogy az az elkényeztetett kis teremtés nem kicsinyelné-e a személyünket s megelégednék azzal a fölötte szerény életmóddal, a melylyel megkinálhatnók. És aztán, ha ő megkedvelne is bennünket s nem riadna vissza attól, hogy örökre belenyugodjék abba a helyzetbe, a melynek a rossz oldalait már bizonyára megismerte: ugyan mit csinálnánk mi ezzel a szép kis fényüzési czikkel?!… Ugy volnánk vele, mint az ágról szakadt szegény ember a gyémánt-melltüvel, mely csak arra való neki, hogy elveszitse… De, teringettét, csak nem szerettem belé első látásra, hogy ilyen eshetőségeken töröm a fejemet?!… Csak nem szerettem belé, mikor még alig láttam, mikor még alig ismerem?… Hát mit tudok én erről a leányról? Azt, hogy szereti a csinos dolgokat s hogy nagyon el van kényeztetve? Hát a lelke?!… Hát a szive?!… Van-e egyáltalán szive, lelke?!…

És megijedt a tulajdon gondolataitól, olyannyira sietett magát meggyőzni, hogy: »Ó van, érzem, tudom!« – s megrémült, mikor észrevette, hogy nagyot dobbant a szive.

– Ej, ennek fele se tréfa! – ijedezett magában. – Ez a kisértés! Ennek ellent kell állni!

Azt hitte, hogy nagyon a sarkára áll, ha visszaidézi emlékezetébe mindazt a sok asszonyi álnokságot, melynek valaha szemtanuja volt. A mondhatatlan gonoszságoknak ama hosszu bűnlajstromát, melynek minden egyes tétele azt hirdeti, hogy: »Az asszony az örvény! Az asszony a romlás! Az asszony a vak éjszaka, a sötét kétségbeesés! Védd magad!«

Az ártatlan arczu Tinit, a ki ott volt vele a Hamman-fürdőházban, s a ki két héttel később Ágnes tekintettel esküdött örök hűséget egy becsületes embernek.

Az ájtatos Matildot, a ki oly hálás volt az egyházi férfiak iránt, s a ki megkülönböztette X. urat csak azért, mert X. urat mindenki ostobának, aljasnak és ocsmánynak találta. Matildot, a ki művészi lélek volt s a ki a gonoszságot magáért a gonoszságért követte el.

Sárikát, a ki csak akkor volt elemében, ha a férje a szomszéd szobában kártyázott.

És Y.-t és Z.-t, meg a többit, s végre a rettentő Carlottát, a Rue de Naples Carlottáját, a ki a kis gyermeke temetéséről jött hozzá s a kit felöltözetlenül dobott ki a folyosóra, a megtérő irtózatával s a kozák durva kegyetlenségével…

És előszedte emlékezetéből az egyházatyák meg a történetirók legirtózatosabb tanuságtételeit, a kételkedő bölcsészek legrémesebb történeteit s mindazokat a hajmeresztő meséket, melyektől tisztaságszerető lelke olyan mélységesen undorodott.

– Mindez a sok szenny és fertelem pedig csak azért, hogy elrágalmazhassam magamban ezt a szegény kis leányt, a ki nem tett egyebet, mint hogy tudtán kivül néhány édes pillanatot szerzett az én elvénhedt szivemnek!

S az álombéli ragyogó jelenségről lesiklott minden tisztátalan képzet, mint a hévviz iszapja Venus Anadyomeneről.

A tépelődő ember utóljára már csak abba az egy gondolatba tudott kapaszkodni, hogy mondjon a szive akármit, neki a házasság lehetetlen vállalkozás. És azért nincs más választása, mint szoros őrizet alá fogni a szivét, addig, mig nem késő. -167-

Végre is, a dolog egyszerü. A második találkozást már nagyon könnyen kikerülheti, s akkor rövid idő alatt elfelejti az egész bolond álmot.

Hogy tehát megóvja magát minden veszedelemtől, megfogadta, szentül megfogadta, hogy soha se megy többet Grunovszkyékhoz.

VIII.

Fáradt volt és álmos. Egész éjszaka rajzolt az épitő vállalkozónak, a délelőttjét pedig a kőbányai iskolában kellett eltöltenie, a hol rekedtre magyarázta magát. A szeme égett s halálos bágyadtságot érzett egész testében, de azért kitartott.

Nem akarta a napot elszalasztani. Sietős munkája volt, melyet egy műkereskedő rendelt meg nála. Biró ritkán részesült efféle szerencsében. S tartott rá, hogy pontosan elkészüljön a határidőre.

Végre mégis csak próbálnia kell valamit, hogy javitson a sorsán. Az öregséget s talán a megvakulást nem várhatja meg ebben a fölötte alázatos helyzetben, mert ez egyértelmü volna a végső elzülléssel. Ha fel is adta nagyratörő terveit, de valamit mégis el kell érnie, hogy legalább annyi helye legyen a világban, a mennyi éppen elég rá, hogy később is megóvja a földönfutástól. És – ki tudja?! – ha százegyedikszer is neki fohászkodik, százegyedikszer talán elérhet valamit. Neki feküdt tehát a munkának, bár teste-lelke tiltakozott ez ellen a kényszer-robot ellen.

És vásznán már megelevenedett a koldusgyermek, a ki mezitláb s nyilván a nagyapjáról leszakadt ruhában, -169- dideregve álldogál az utczasarkon, s mialatt arcza a hidegtől violaszinüre vált, könyörületet esdekel a járókelőktől.

Ugy tetszett neki, hogy igazi főnyereményre tett szert a mintájával, s hogy a vázlatával is meg lehet elégedve. Annyi néma panasz volt ebben a csenevész, toprongyos kis alakban, s a kép előadását e mellett oly tisztességesen tartózkodónak lehetett mondani, a kinálkozó olcsó hatások elől oly óvatosan tudott kitérni, és végre a részletekbe annyi finomságot sikerült belelehelnie: hogy ez egyszer szinte számitott valamelyes elismerésre. És munkaközben ismét megjött a dolgozási kedve; a fáradtságáról, elernyedtségéről egészen megfelejtkezett.

Csak akkor nézett fel a képéről, mikor egyszerre valami nesz ütötte meg a fülét, az előszoba felől. Az ajtó kinyilt s egy kövér emberke vonult be rajta. A műkereskedő volt.

– Jó napot. Ugy, ön munkánál van?! Nagyon szép. Éppen sürgetni jöttem.

Weinberger ur megkerülte a festőt, oda állt a háta mögé, rátekintett a képre s aztán összecsapta két kövér kezét.

– Hát az öné. Remélem, kellemesen van meglepetve, és nem rémült meg tőle?! Mert úgy tesz, mint a ki nagyon meg van ijedve.

– Ó, ne törődjön vele! Én ezt ugyanabban az árban engedem át önnek, mint a melyet a csendéletre nézve állapitott meg. Ha már hozzá fogtam a dologhoz, -170- valami különbet akartam vászonra tenni egy felvágott sárgadinnyénél vagy egy sajt-gyüjteménynél. Persze, ismerem a viszonyokat, s nem kérek többet, mint a mit ön ajánlott. Ugy hiszem, meg van elégedve velem?!…

– Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a kép nem különb, mint akármelyik csendélet, a mit én tudok festeni?!

– Kérem, nem erről van szó. Ez egészen csinosnak látszik. Csakhogy én ennek nem vehetem hasznát.

– Hogyan? Ez nem ér önnek többet, ez nem ér önnek annyit se, mint a legutolsó csendélet?

– Nem hát. Mondja, kérem, mit csináljak vele?! A csendéletre nekem vannak biztos vevőim; a csendélet jó portéka. Ha a művész szemével nézve: nem sokat ér is, az nem baj. Azért a csendélet valami, mert a csendéletet megveszik. De az ilyen nagy vásznakat nem veszi meg senki. A mi piaczunk szerény, csak az apróságoknak van kelete. Vesznek képeket az az ebédlőbe, a kopasz előszobába, a falusi fegyverterembe, megveszik a foglyokat, a dinnyét és a sajtot, de kinek kellenek az ilyen nagy igényű képek?! Nálunk nincsenek Maecenások, se olyanok, a kiknek többek között az volna a fényüzésük, hogy képeket gyüjtenek. Az ilyen képeket nem keresi senki, az ilyen képek ott állhatnak a kirakatomban nyolcz-tiz esztendeig. Ha egyen-egyen sikerül túladnom, ugy megörülök rajta, hogy kedvem volna hálám jeléül misét mondatni.

– Hát adja abban az árban, a melyben a csendéletféle dolgokat adja. Akkor csak megveszik!… -171-

– Akkor se veszik meg. Ki akarna az ebédlőjébe egy koldusgyereket?! Az ember megfázik, ha ránéz.

Biró elkedvetlenedve állt fel a dolgozószékéről. A pokolba kivánta Weinberger urat, a koldus-gyerekkel, meg minden egyéb képpel együtt, a mi a világon van. Hát bánja is ő! Ám száradjon a nyakán. Ugy kell, minek fogott hozzá! Hát kellett neki ez az erőlködés?! Ha nem viszi rá a lelke, hogy csendéleteket fessen, ült volna tétlenül, összetett kézzel, s gyönyörködött volna a szivarja füstjében!

Weinberger ur, a ki egy pillanatig gondjaiba merülten, a homlokát összeránczolva, járt fel s alá, ujra megállt a Koldus-gyermek előtt, s tölcsért csinálva a tenyeréből, műértő szemmel nézte végig a képet.

– Pedig igazán kár érte – szólalt meg rövid szemlélődés után. – Önben van tehetség. És én ezt kimondom, ha kerékbe törnek is. Tudja, nagyon sokat kell vitatkoznom ön miatt, mert a mester-iskolában azt tartják, hogy ön már lejárta magát. De tőlem beszélhetnek akármit; az én véleményemet nem változtatja meg, ha az egész világ elitéli is a képeit.

Biró oda támaszkodott az egyik ablakhoz és szivarozva hallgatta a műkereskedőt.

A kis ember meggyőződéssel és nyomatékos hangsúlyokat alkalmazva beszélt, mint a ki tudja, hogy az ő véleménye készpénz.

– Önnek csak egy hibája van: az, hogy félreismeri a tehetségét. Önnek csupa apró dolgot kellene csinálnia. Mert hiába, a nagy dolgokra nincsen ereje. Ó, én kimondom az igazat! A mi a szivemen, az a nyelvemen.

– Lássa, ebből a képből nem hiányoznak a jeles tulajdonságok. De az egész erőtelen. És ismétlem, mit csináljak -172- én ezzel a képpel?! A ki efféle dolgokat akar, az a divatos emberektől, a mesterektől vásárol. Ez, ez nem fog kelleni senkinek.

– Hát abban marad az alku, és rendben vagyunk. Ön megtartja a pénzét, én megtartom a képet.

– Hja, nem addig van az. Ön engem nagy zavarba hozott. Nekem a csendéletre szükségem lett volna. Biztos megrendelés volt, a melyet most elveszitek. De ez még a kisebbik baj. Én szegény ember vagyok; nincs egyebem, csak az üzleti jóhirnevem. Nekem pontosnak kell lennem, Biró ur, ha önök művészek fellázadnak is minden ellen, a mi rend és pontosság. Én biztam önben, s ime, ön most csak úgy rövidesen fizet ki: »Abban marad az alku, és rendben vagyunk.« Ön könnyen beszélhet, de én szegény ember vagyok. Ha ön két hét mulva hozza el a csendéletemet, az nekem sokkal kevesebbet ér, mint ma; s beláthatja, hogy jövőre le kell mondanunk az eddigi árról. A mi pedig ezt a vásznat illeti… á, jó napot, Vezekényi ur! Jöjjön, jöjjön, és mondja meg, melyikünknek van igaza?

Egy fiatal ember nyitott rájok, a kinek a megjelenése Birót nem kevéssé lepte meg. Mit keres nála ez az ember? Nem látta már egynehány hónapja. Hajdanta nagyon jóban voltak, s mikor Vezekényi első lépéseit tette meg a hirnév magaslata felé, Biró volt az, a ki Münchenben kalauzolta, a ki lakást adott s leczkéket, meg ismeretséget szerzett neki. Ez még Birónak az aranjuezi szép napjaiban történt, s akkor nem is volt Vezekényinél áhítatosabb tisztelője. De mióta Párisból hazatért, csak egyetlenegyszer találkozott vele az utczán, a mikor Vezekényi sietett megértetni vele, hogy ő már kinőtt minden pártfogás alól, s hogy ha van valaki, a ki rászorul a gyámolitásra, ő inkább az lehet, a ki segitségére -173- siet a barátjainak, mint az a másik, a kit még pártolni kell. Ezt különben Biró már régen tudta az ujságokból.

– Nézze, kérem – szólt a műkereskedő az ujonan érkezőhöz – én egy csendéletet kértem Biró urtól, s ő e helyett ezt a nagy igényü vásznat kinálgatja nekem. Engem zaklatnak a csendéletért, s ő egy koldusgyermeket akar a nyakamba sózni. Mondja, de egészen őszintén: lehet nekem reményem arra, hogy ezt a képet el is helyezhetem valahol? Mondja, van olyan ember a világon, a ki hajlandó volna egy szobában hálni ezzel a lehetetlen képpel?!

Biró nem szólt semmit, hanem csak azt kérdezgette magától: tulajdonképpen mi is tartja vissza, hogy a kis embert egyszerüen nyakon csipje és kitegye a folyosóra?!

Vezekényi, miután kezet fogott az urakkal, megtekintette a képet, és csodálkozó arczczal fordult Weinberger ur felé:

– De hisz ez egészen csinos! Határozott jelességek vannak benne. Lássa, ez a kar, ez egészen jól van festve. És önnek nincs igaza. Ha hosszabb időbe kerül is, ezt a képet mindenesetre el lehet helyezni. Birónak ugyan kicsi a közönsége, de ez a közönség idővel csak gyarapodhatik. Végre is, ha önök nem törődnek a mi szeszélyeinkkel, nem értem, miért törődnénk mi az önökével?!… Nem látom be például, miért adjam én a Háztűznézést önnek, mikor oda adhatom Kleinnak is, a ki ugyanannyit kinált érte…

– Ó, bocsánat, a Háztűznézést már nekem igérte, és én ragaszkodom az alkuhoz.

– Én nem igértem semmit, csak éppen tudakozódtam önnél, éppen ugy, mint Kleinnál. S ha ön Biró barátommal…

– Köszönöm, nagyon szives vagy – szólt közbe Biró. – De miattam soha se erőlködjél. Meggondoltam a dolgot, s nem kötöm magamat az ajánlatomhoz. -174-

– Ej, jobb lesz, ha nem mondja ki tüstént az utolsó szavát. Remélem, alszik rá egyet, s ha mást gondol, megüzeni nekem holnap délig.

– Kár volt elhamarkodni a választ – szólt Vezekényi, mikor a műkereskedő elment. – Weinberger ügyes ember; hiba volna összezörrenni vele. Gondold meg, kérlek, hogy alkalmazkodnunk kell a viszonyokhoz. És hiába, a jelen viszonyok, a közhangulat, az uralkodó áramlatok nem kedvezők rád nézve. Ez érthetetlen, ez ostoba, de igy van. A közönség, barátom, kiszámithatatlan. Kiszámithatatlan és értelmetlen, de nem hadakozhatunk ellene. Ó, távol vagyok tőle, hogy védelmezzem a közönséget. Nálam senki se tudja jobban, hogy mennyire értelmetlen. Hát nem nevetséges az is, hogy engem mennyire felkaptak az utolsó időben?!… Nem vehetsz egy gyujtó-skatulyát a kezedbe, hogy rajta ne találd a Bálkirálynőmet. Ez érthetetlen, barátom, szinte nevetséges, de igy van.

– Csak természetesnek találom, ha sikereid vannak. De mondd, kérlek, minek köszönhetem, hogy végre fölkerestél? Mert, ugy hiszem, nemcsak a véletlen megemlékezés hozott ide?!…

– Legalább nem csupán a megemlékezés, mert én is egy ajánlattal jöttem. Nem tudom ugyan, megnyeri-e tetszésedet, de mielőtt máshoz fordulok, mégis meg akartalak kérdezni. Engem egy disz-munka illusztrálására kértek fel. Ezzel a munkával fényes dijazás jár. Minthogy azonban túl vagyok halmozva mindenféle dologgal, én magam csak a nagy illusztrácziókat vállaltam el; a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat másnak kell rajzolnia. Véletlenül hallottam, hogy -175- szűk viszonyok között élsz, s mindjárt rád gondoltam…

– Ó, nagyon köszönöm. Igazán, tulságosan szives vagy, de akármennyire sajnálom, lekötelező ajánlatodat nem fogadhatom el. Belefáradtam a munkába, s legfőbb ideje, hogy egy pár hónapos pihenőt tartsak. S minthogy most éppen nem vagyok egészen pénz nélkül, arra határoztam magamat, hogy nem halogatom tovább a munkaszünet megkezdését.

– A mint gondolod. Nagyon szerettem volna ugyan, ha egy munkán szerepelhetett volna mind a kettőnk neve; de te tudod legjobban, hogy mire van nagyobb szükséged: pénzre-e vagy nyugalomra. Csakugyan rossz szinben vagy. Jól teszed, ha pihenőt tartasz. És igazán, miért is törnéd magadat a munkával, mikor semmi láttatja!…

Meg volt irva, hogy Biró, a ki nem ismert nagyobb örömet, mint a remeteség békéjét, ezen a délután egyik látogatót a másik után fogadja. Amaz még be se végezte a mondókáját, uj látogató érkezett. Különben, az utolsónak érkező vendég az az egyetlen ember volt, a ki máskor is el-elnézett Biróhoz. Festő volt ez is, mint a másik kettő; közös ismerőse mind a kettőjöknek.

– Á, ez derék! – kiáltott fel Vezekényi, azzal a tüntető melegséggel, melylyel minden pályatársát megtisztelte. – Bánhidy, a mi öreg czimboránk! A jó Bánhidy!

– Akár csak Münchenben volnánk! – emlékeztette Birót a régi szép napokra.

Bánhidy is nagyon örvendezett Vezekényinek. Ki nem állhatták egymást, ős időktől fogva.

És elbeszélgettek megint, mint régente. De már nem voltak olyan kedélyesek, mint Münchenben. Sokkal -176- udvariasabbak lettek mind a ketten, mint hajdanában voltak.

Biró alig szólt közbe. Az a temérdek vászon, melyet a két festő agyonbirált, meg azok a műhely-történetek, melyeket sorra végig kellett hallgatnia, kezdték mód felett untatni.

Mikor Vezekényi végre jónak látta elpályázni, Bánhidy azt kérdezte tőle:

– Eljött, hogy felajánlja a pártfogását. Azt hitte, még nem vagyok teljes tudatában a sikereinek.

– Persze, nem fért a begyébe a hála. Meg akarta torolni, hogy egykor szives voltál hozzá.

– Legalább egy perczre úgy tünt fel előttem. Ámbár igazságtalan vagyok iránta, mert egy szivességgel állitott be.

– Még pedig hihetetlen szivesség. Elmondta, hogy egy diszmunkát illusztrál…

– S minthogy ő nem ér rá az egész munkát elvégezni, megkinált az inicziálékkal, a vignette-ekkel és a cul-de-lampe-okkal.

– Olyan komolyan, hogy már el is készült a fele munkával. Éppen tegnap hallottam a diszmű kiadójától. Vezekényi tehát…

– Bizonyosra vette, hogy nem fogadom el a szivességét. És jól számitott. Különben nagyon kedves volt hozzám. Sugárzotta az áldást, mint a nap.

– Ezenközben pedig elővett egy gyufaskatulyát, mely véletlenül éppen nála volt, s bemutatta rajta a halhatatlanságát. -177-

– Ezt ugyan nem cselekedte, de nem mulasztotta el megemliteni, hogy megtehetné, ha akarná… Hanem, hallod, mi csinosan eláztatjuk ezt a szegény fiút. Pedig az öröme sokkal közlékenyebb és ártatlanabb, semhogy ezeket az éles szavakat, a melyeket éppen most szalasztottam ki a szájamon, menteni tudnám. De nagyon megboszantott.

– Ugyan? Annyira haladtál a Koldus-gyerekeddel, hogy a nagy szakértők már nyilatkozhattak róla?

– Valahogy agyon ne biráld, az isten áldjon meg! – szólt Biró. – Nem tudom, mi szállt meg, de egész nap olyan érzékeny vagyok, mint egy öreg kisasszony.

– Van is eszemben a birálgatás! – szólt Bánhidy. – Hisz ez kitünő dolog!… legalább nekem nagyon tetszik.

No, csakhogy végre tetszik valakinek! Végre tehát fölfedezi valaki, hogy abban a vázszerü, összetört alakocskában, melyet a szél is elfúhatna, van egy kis finomság, és abban a halvány, szinte áttetsző arczban, melyről még nem tünt el teljesen a gyermeknek egy jobb világra emlékező mosolygása s melyen már rajta ül a halál csókja, hogy ebben a légies arczocskában, melyen csak annyi az élet, a mennyit a szenvedés és a nyomorúság lehelt rá: van egy kis lélek s van valami különös báj, mely olyan szomorú ellentétet alkot a nyomorúság nevetséges rongyaival!

– Hanem, tudod – folytatta Bánhidy, a mint jobban megszemlélte a képet – ez csak a legjobb szemü embereknek fog tetszeni. Azt hiszed, hogy ez a temérdek Vezekényi meg fogja érteni, hogy ez a kép milyen mesterien van festve?! Ha ezt hiszed, -178- akkor ugyan alaposan csalódol, mert az ujjaimon elszámlálhatom, a kik ezt a képet méltányolni tudják. Te nem is képzeled, hogy milyen izléstelenek, milyen földhöz ragadtak ezek az ifjú óriások! Hát még a tömeg, a barbár, vak tömeg! Kell is annak a művészi munka! A Bálkirálynő kell neki, meg a Háztűznézés! Hidd el nekem, alig lesz ember a kiállitáson, a ki ezt a képet észre fogja venni!

Biró előbb kissé idegesen járt-kelt a szobában. Hanem most megállt, s hallgatta a másikat.

– Pedig milyen pompás ez az arcz! – értekezett tovább Bánhidy. – Nagyszerü példánya a fajtájának!… De hol is szerezted ezt a remek mintát?!… Igazán kitünő pofa.

– Meg vagyok győződve, hogy bolond vagy, ha feláldozod ezt a hálás alakot az első ötletednek. Végre is, mit vitázzunk mi a közönséggel?! A fő az, hogy boldoguljunk. Tudod, mit csinálnék én a te helyedben? Egy rengeteg czilindert festenék a fejére, aztán vastag szivar-csutkát a szájába, s azt irnám alá, hogy: »Külvárosi gigerli«.

Bánhidy egy darabig rajta volt, hogy mulattassa. Elbeszélte neki a legujabb kis és nagy eseményeket; amaz nem igen hallgatott rá. Csak nagyritkán szólt közbe, udvariasságból; akkor is meglátszott a feleletén, hogy másutt jár az esze. Bánhidy végre megsokallta a dolgot. -179-

Biró tagadta, hogy úgy van, már a hogyan telt tőle. A világért se akarta volna ezt a jó embert megbántani. Hanem mikor Bánhidy készülődni kezdett, egy szóval se marasztotta. Terhére volt minden társaság, s nagyot lélekzett, mikor amaz elment.

Maga is megdöbbent a rosszkedvétől. Hát voltaképpen mi oka is van erre a nevetséges elkeseredésre? Az, hogy hamarjában nem borulnak le előtte?! Hogy a munkája nem mindenkinek tetszik egyformán, s hogy senkinek se tetszik úgy, a mint remélte?! No bizony! A ki a nyilvánosságnak dolgozik, az legyen kész minden birálatra s egy kis gáncs ne vegye le mindjárt a lábáról. Egy kis kitartás, fiatal ember, egy kis kitartás!

S megnézte a képét még egyszer, hogy nekibátorodjék. Kiváncsian, közönbös szemmel, mint egy idegen. És ime, igazat kellett adnia ezeknek az embereknek: egyik hiba a másik után ötlött a szemébe. Határozottan nagyon rossz napja volt. Meglátszott a képen, hogy ma már fáradt szemmel ült le hozzá; a mit utóljára dolgozott rajta, nem ért egy hajitófát.

Az alkonyat utolsó világosságánál olyan szomorúnak, olyan kínosan erőtetettnek tünt fel előtte ez a szerencsétlen munka. Kedve lett volna tűzbe dobni az egészet.

Odakünn már meggyujtották a gázt. Ő is meggyujtotta a lámpáját, s levakarta a képéről, a mit az nap dolgozott.

– Tehát ismét elveszett egy nap, ennyi az egész. Holnap ujra kezdjük, s holnap talán szerencsésebbek leszünk.

De hiába biztatta magát, az akaratereje csak nem akart felébredni. És mindjobban megrémült az ernyedtségétől, -180- melynek az okát kicsinyelte. Nem jutott eszébe, hogy az a hangulat, mely most hatalmába keritette, az embernek az alaphangulata; hogy ezt a hangulatot mindannyiszor előidézi az Élet érzése, a hányszor az apró vigasztalások, melyekkel az élet kiszúrja a szemünket, nem óvnak meg tőle; hogy ettől a hangulattól rendesen csak azok az érdeklődések vonnak el, a melyekkel mi magunk czifrázzuk ki az Élet sivárságát, szántszándékkal keresve folyvást csak az álmot s folyvást csak a játékot; s hogy ugyanebben a hangulatban csörtethetett végig az erdőkön az ősember a maga szomoru egyedülvalóságában, mikor először lepte meg az Élet tudata, s mikor a természet nyugtalanitó, félelmet gerjesztő csöndje először dobogtatta meg a szivét.

Ebben a keserves lelkiállapotban olyan elárvultnak érezte magát, mint eddig még soha, kivéve talán azt a gonosz emlékü napot, mikor először kezdett kételkedni a hivatásában, s mikor azt a bizonyos fogadást tette, melyet olyan hamarosan megszegett.

Akkor, hogy mást gondolt, egészen átadta magát a munkának, s azóta csak a munkának élt. De ha most, utóljára, megutáltatnak vele minden munkát, művészi és napszámos-munkát egyaránt, mije marad hát vigasztalásul?

Hogy több eredménynyel, több sikerrel s hogy egész lélekkel dolgozhassék, megfosztotta magát mindazoktól az apró örömöktől, melyek a hozzá hasonló halandókat a végzet minden nyomorúságával ki szokták békiteni. Megfosztotta magát még az egyedüllét kellemességeitől is. Lemondott azokról a magános sétákról, melyek az álmodozó embert ragyogó álmokkal szokták kárpótolni a társaságért, melyet elhagyott. Elvonta magát minden társaságtól, és csak a távolból, irigykedve nézte, hogy -181- vannak boldog emberek, a kik el tudnak mulatni, el tudnak édelegni kedves semmiségeken.

De nem. Hisz minden társaságtól mégse vonta el magát. Eszébe jutottak azok az egyszerü emberek, a kiknek a házában nemrég egy pár perczig olyan kellemesen érezte magát. Eszébe jutottak Grunovszkyék.

Igaz, hisz Grunovszky meghivása éppen ma estére szól. Majdnem elfelejtkezett róla. Pedig Grunovszky papa reggel is, délben is fent járt nála, s emlékeztette az igéretére. Grunovszky papának ma van a születésnapja.

És egyszerre elhatározta, hogy le fog menni hozzájok. Vágyódott ezek közé az emberek közé, a kik nem fogják birálgatni, nem fogják bántani, a kik nem fognak rá irigykedni, de megvetni se fogják.

Igen, ott van az ő helye, azoknak a körében, a kiket megsebzett az Élet, s a kik félénken, ijedten huzódnak össze, hogy elpanaszolják egymásnak bántalmaikat. Ott van az ő helye a szerények és az alázatosak világában.

Persze, megfogadta, hogy nem megy oda többet. Mert hát az alázatosak, a szerények körében vár rá a veszedelem. Micsoda veszedelem? Hogy a lelke rabbá lesz és képtelenné válik a dologra. De hát tulajdonképpen miért dolgoznék tovább és kinek? És miért rettegni ettől a veszedelemtől, mikor meglehet, ez a veszedelem csak a boldogság veszedelme?! Hát van ő neki vesztenivalója?! Hát várhat ő rá egyéb ujság is, mint a boldogság?!

– Úgy félek ettől a ragyogó, szép kis teremtéstől – pirongatta magát, – mintha az ő személyében a mesék összes szirénjei, Loreley-ai és Kirkéi várnának rám! Pedig meglehet, hogy az ő édes mosolygása volt az egyetlen ezen a nagy világon, a mi megérdemelte, hogy éljek és szenvedjek, és megint csak szenvedjek és szenvedjek! – Eh, jöjjön akármi!

IX.

Bella megtartotta az igéretét, legalább nem sokáig kérette magát, hogy átjöjjön. Mert a két követ: Margit és Terka, a kik érte mentek, csak egy pár pillanatig maradtak oda; alig fordultak egyet, máris hozták, roppant diadallal.

És bizony, Biró soha se tudta meg, hogy Grunovszky papa mit beszélt neki ebben a pillanatban? A nagy szavak mint megannyi zümmögő darázs repültek el a füle mellett.

S a mint kereste amazt a tekintetével, mintha csak ezt árulta volna el a szeme:

– Mert hiszen mindjárt megrészegitem egy tekintetemmel, s ha kell, őrültté teszem egyetlen egy mosolylyal.

S a mint nagy ünnepélyesen bevonult egész udvarával, a festő fejéből egyszerre elgőzölgött minden gondolat, ezen az egyen kivül:

– Vajjon rám ismert-e? Vajjon tudja-e, hogy azt az idegent, a kit ma este meg fog hóditani, már látta egyszer?

Bella kezet fogott a nagy Vandával, leereszkedőleg kivánt Grunovszky papának sok boldog születésnapot, -183- aztán egyenesen Biróhoz lépett s mosolyogva üdvözölte, mint régi ismerőst szokás:

Biró soha se látott ennél szebb kezet, és szinte félve érintette meg, mint a hogy hajdan, mikor a Louvreban másolatokat készitett, félve nyult hozzá a cinquecento ama remekeihez, melyeknek egyikére ez a mesés jelenség olyan élénken emlékeztette.

– Nagyon örülök, hogy eljött – szólt Bella. – Tudja-e, hogy ki akarom kérdezni a bálról? Margitot meggyóntattam ugyan, de ő csak a férfiakat szólta meg, a lányokról nagyon keveset tudott mondani. Már pedig beláthatja, hogy engem ezek érdekelnek jobban. S remélem, nem fogok csalódni önben?

– Ha csak arról van szó, hogy megszóljam a tánczosnőimet, semmiesetre. Megérdemlik, hogy elrágalmazzam őket, olyan súlyos feladatokat róttak ránk, elbizakodottakra.

– Igen, igen, beszéljen a rettenetes kis kövérről! Nagyon érdekel ez a helyes kis bálkirálynő, a kiből kettő is telt volna…

A makacs rosszkedv, mely egész nap, mint boszorkány-nyomás ült a festőn, úgy eltünt egyszerre, mintha az az ember, a kit előbb a legsötétebb lidérczek kinoztak, nem is ő lett volna. Huszonnyolcz éves volt.

Egyszerre olyan megelégedettnek érezte magát, hogy maga se győzte eléggé csodálni.

Ha nem azért jött volna, hogy megadja magát kényre-kegyre, ha nem hozta volna párnán szivének kulcsát, hogy térden állva nyujtsa át ennek az operai hóditónak, a ki egyet-kettőt csilingel, s minden ellenállás nélkül, -184- diadalmasan, zeneszó mellett vonul be a rosszul őrzött várba: ez a mosoly bizonyára akkor is levette volna a lábáról. De igy csak ravaszul örült magában, hogy kicsalta ezt a mosolyt, akkor, mikor már ő e nélkül is megadta magát.

S mikor észrevette, hogy ő most tulajdonképpen vizsgálatot tesz Bella előtt, még jobb kedve támadt. Ah, hát a királynő csak azért érdeklődik a bál iránt, hogy azt tudja meg: »vajh’ ki ő és merre van hazája«?… Ó, bizonyos volt benne, hogy a mesebeli három próbát meg fogja állani. És előre nevetett magában.

– So’ se nézz rám olyan felsőbbségesen mosolygó szemmel, szépséges kritikusom! – gondolta, mialatt fenszóval mást mondott – nem fogsz kinevetni! És ha nem is tüntetek előtted, a mint más bizonyára megtenné a helyemben, ó, tudom előre, hogy nem fogsz egy gúnyos mosolygással végezni velem, ha már előbb egy édes, nagyon édes mosolylyal bátoritottál, hogy beszéljek hozzád!

Ez a gondolat olyan élénkké, olyan vidámmá tette, hogy alig ismert magára. Volt egy fél esztendeje, hogy nem volt ilyen kedvben.

Ó, be jól is érezte magát ebben a fiatal társaságban, a hol senki se beszélt a képeiről, senki se sanyargatta a művészi nagyravágyását és senki se emlékeztette a lemondásra, az élet könyörtelenségére, és minden küzködés hiábavalóságára! A hol mindenki csak kedves semmiségekről szólt, azokról a gyermekességekről, melyeknek fontosabb a hivatása, mint a komoly dolgoknak, mert ezek a semmiségek mindenekelőtt arra valók, hogy elfelejtessék velünk, ha csak egy perczre is: a Bajt, a Gondot és a Szenvedést, ezt a háromságot, melynek együttvéve Élet a neve, hogy elfelejtessék velünk, ha az öntudatlanságnak -185- csak egy-egy rövid pillanatára is, a Létnek szörnyü nyomorúságait!… S a mint ezek közt az igazán fiatal lények között egy perczre magát is ujra gyermeknek találta, kedve lett volna félbeszakitani a mondanivalóját, és felkiáltani: »Ejnye, be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt magamat!«

Restelkedni kezdett ezért a tulságos hévért, különösen, mikor észrevette, hogy Bella e perczben valamivel tovább felejtette rajta a tekintetét, mint eddig. Ennek a nyugodt, tiszta, szép szempárnak megvolt az a veszedelmes tulajdonsága, hogy egy-egy pillanatra nagyon őszinte tudott lenni, de csak azért, hogy ha ismét magára ölti Gioconda-szerü rejtelmességét, annál inkább megzavarjon.

Mindig vakmerő dolog és mindig szerencsejáték elmélyedni a rejtelmességekbe. A kik sokat nézegetnek az ilyen szemekbe, soha se halnak meg abban a házban, a melyben születtek. Mint a hogy azokra a kalandorokra, a kik az óczeánon tulra merészkedtek a szüz aranyért, nem várt egyéb, csak a korona vagy a halál: rájok is csak kétféle sors várakozik, az üdvösség vagy a kárhozat. Soha se tudni előre, hogy melyik? Százszor a kárhozat, egyszer az üdvösség.

Aztán meg ez a máskor olyan titkolózó szempár most szeliden tekintett rá s nyiltan elmondta, hogy milyen gondolat lakik mögötte. Azt beszélte, hogy: »Nini, ez az ember nem is olyan közönséges urfi, mint képzeltem«.

Biróban nem volt egy csepp szinészvér sem; nem vadászta a hatásokat. És azért elszégyelte magát egy kissé, hogy élénkségével, melyet csak a pillanatnak köszönhetett, -186- kierőszakolta ezt a sikert, melyet máskor talán valamivel későbben szerzett volna meg. Sietett is visszatérni a rendes kerékvágásba s igyekezett halkabban és szintelenül folytatni, a mit mint kitünő beszélő kezdett meg. Kevesebbet szólt és keresett egyszerüséggel, azon a hidegebb és csöndesen jókedvü hangon, melyet a magánosan élők meggondoltsága, a gyakori elmélkedés és a megszokás immár második természetévé tett.

Hanem azért titokban örült a hatásnak. Ha az ember innen van a harminczadik éven, nem igen szokott olyan felsőbbséges szellem lenni, a kire egy szép leánynak a jó vagy rossz véleménye teljesen közömbös. Különösen, ha az ember festő, s ha az a szép leány, a kiről szó van, annyira hasonlit a Laura de’ Diantihoz.

S ez a kis elégtétel, mely olyan jól esett neki a délutáni apró megaláztatások és keserűségek után, még jobb kedvüvé tette. Ugy földerült a lelke, olyan megelégedettnek érezte magát, hogy ilyen szép estére alig tudott visszaemlékezni.

De nem is akart emlékezni semmire. Ama ritka órák egyikét élte át, mikor az ember tökéletesen megelégszik a jelennel, s nem keres a multban semminő kárpótlást.

Különben, jókedvü volt az egész társaság; kivált Margit, a kivel alig lehetett birni.

Margit föltette magában, hogy gavalléros lesz. Ne vegye észre senki, hogy: volt neki egy zsönge, félénk, érzékeny kis ábrándja, a mely meghalt, kimult a legelső szellőtől. Ne vegye észre különösen az az uriember, a ki elég rövidlátó vagy elég elfoglalt volt nem látni és nem tudni akkor, mikor ez a szegény kis ábránd még lélekzett. Elvégezte jóelőre, hogy megüli a torát a halottjának, s kicsapongóan vidám lesz ezen a toron; ne sejtse senki, hogy ő nem is tréfált egészen, mikor -187- erről az uriemberről beszélt. Aztán meg, tetszett neki az a gondolat, hogy úgy fog viselkedni a gentlemannel, mint egy jó pajtás. Ő maga adja meg neki a módot, hogy közeledhessék ahhoz a másikhoz; ne sóhajtozzék szegény az ablakon át. Hizelgett vele magának, hogy mindez őt most már egy cseppet sem érinti; és hű maradt a szerepéhez, a mi annyival könnyebben sikerült neki, mert meg volt elégedve azzal a büszke kis énnel, a kit odabenn dédelgetett.

Csak egy pár szavába került, hogy Vandát teljesen megtéveszsze. A jólelkü nagy gyermek már nem ismerte ki magát ebből a sok tréfából; de nem először történt, hogy Margit ilyen ellenmondásokkal lepte meg, s mivel azt az egyet látta, hogy Margit vidám, ez elég volt neki arra, hogy ő is boldog legyen. Boldog volt, annál boldogabb, mert az ő estéik nem szoktak ilyen vidámak lenni. Náluk a siró-estélyek voltak napirenden, s már szinte elszokott tőle, hogy megelégedett, vig arczokat lásson maga körül. Valóságos hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt, a kik a vidámságot ismét behozták a házba, s ujra eszébe juttatták azokat a nyugalmas estéket, melyeken a Panasz és a Békétlenség még nem voltak mindennapos látogatóik.

Terka is nagyon jól érezte magát ebben az úri társaságban. Ugy tetszett neki, hogy az ilyen kedélyes összejövetel, mely a ház körül sok tennivalóval s azonkívül egy kis emberszólással van egybekötve, az ilyen kedélyes összejövetel maga a kék ég. De azért a Terka kék egén mégis borongott egy kis felhő, s ha véletlenül semmiben sem kellett Vandának segitségére lennie, egy-egy pillanatra el-elgondolkozott. Csak legalább a Spitzer Rózsikát hozhatta volna el magával!

Grunovszky papának se kellett egyéb, mint jó társaság s talán még jó vacsora, hogy kitörjön belőle az a sok -188- lelkesedés, a melyből egész kincsesbányája volt. Grunovszky papa csak akkor volt elemében, ha mulathatott. Eleinte ugyan kissé megzavarta az, hogy a rajztanár figyelmét Margit nem foglalta le magának, hanem megosztozott rajta a vendégkisasszonynyal – mert nem egészen igy tervelte a dolgot – de csakhamar túltette magát ezen is. A rajztanár kitünő szivarokkal lepte meg a születés-napjára, s Grunovszky papa az Ézsauk örök családjából való volt, azok családjából, a kik a holnapi jogokat mindig szivesen feladják a mai nap apró öröméért. Ki törődnék a holnappal, mikor a jelszó az, hogy: félre gond és bánat, éljen a ma?!… S ez a lelki erőfeszités mindig sikerült Grunovszky papának.

Különben, a mennyire szivén viselte a Margit jövőjét, mellesleg tisztában volt azzal is, hogy ez a jövő nem egészen alkalmatlan titulus bibendinek. S ha annyira kardoskodott a mai estély mellett a Vanda hatalmas okaival szemben: ebben a mellékes tekinteteknek még nagyobb szerepe volt, mint a főszempontnak. A programmnak az a része pedig, mely titokban oly különösen kedves volt előtte, sikerült, még pedig minden várakozáson felül sikerült. Egy okkal több, hogy elül járjon a jó példával, s ha lehet, még Margiton is túltegyen a vigasságban és a gyerekességekben.

Úgy, hogy mikor Beliczkyék megérkeztek, s Frida azzal rontott be a szobába, hogy neki rettentően fáj a feje, minden arczról le lehetett olvasni ezt a gondolatot:

Vanda és Terka résztvevően vették körül a szenvedő hölgyet. Frida kijelentette megmásithatatlan szándékát, hogy ő tüstént haza fog menni. Konrád azonban baljóslatuan nevetett s aztán egy kiéhezett farkas tekintetével -189- tartott szemlét a teritett asztalon. Konrád jó próféta volt; Frida végre is hajlott a Vanda könyörgésére és maradt.

– Dehogy került elő, dehogy került elő! Hisz éppen ez az, a mit el akarok mondani. Adós maradtam a történet végével – istenem, a bálban annyian zavarják az embert! – de legyen nyugodt, ma beváltom az igéretemet.

Az ember soha se tudja, mi válik javára. Biró úgy félt ettől a szegény Vizloczkitól, mint a tűztől. Ugy találta, hogy minden hazajáró lélek közül ez a legkiállhatatlanabb. De ezen az estén ki kellett békülnie Vizloczkival. Mert neki köszönhette, hogy teljesedhetett a legtitkoltabb vágyakozása, s hogy észrevétlenül folyvást szemmel tarthatta Bellát, a nélkül, hogy meglepett pillantásait másra lehetett volna magyarázni, mint arra a természetes megpihenésre, melyhez e kalandok minden hallgatójának sűrűn kellett folyamodnia.

Minthogy már csak Beliczkyéket várták, mindjárt asztalhoz ültek. Ez az in medias res Konrádnak annyira megtetszett, hogy lelkesedését önkéntelen és viharos kaffogással fejezte ki, mellesleg nagyot ütvén a Grunovszky papa vállára. Később aztán nem is adott egy árva hangot se; a száját okosabb dologra használta.

Az asztalfőt, némi vita után, Bellának, mint rangban legelső személynek kellett elfoglalnia. Mellette balkézről az ünnepelt, jobbkézről Beliczkyné ült, az utóbbi áldozatával. Birónak Terka volt a másik szomszédja, s Terka után Vanda zárta be a sort. A másik oldalon -190- Grunovszky papa és Margit között Frida szenvedett tartózkodóan, de még se minden tüntetés nélkül; az utolsó helyet pedig a vitelliusi étvágyu ifjú foglalta el, nem szóval, de tettel tündökölve.

Grunovszky papa nem mulasztotta el külön is megköszönni Bellának, hogy megtisztelte szerény otthonukat.

S Margit egy villámló tekintete meggyőzte Grunovszky papát, hogy a szivnek még nem érkezett el az ideje. Hirtelen czélszerünek látta utána nézni, hogy a pezsgő be van-e hűtve?

Természetesen, Bella volt minden figyelem középpontja. De olyan kedvesen is trónolt az asztalfőn, olyan szives leereszkedéssel tudta felköszönteni Grunovszky papát, hogy a jó embernek könnyek tolultak a szemébe, s csak akkor könnyebbedett meg a szive, mikor megkapta az engedelmet, megcsókolhatni ő nagyságának a kezét. Ő nagysága az első negyedórában még igen jókedvü volt. Grunovszky papának, a ki eldicsekedett vele, hogy ő Varsóban herczegnőkkel állott ismeretségben – a mi igaz is volt, mert tánczolni tanitotta őket – elbeszélte az angol királyi ház összes regényeit, elmondta nézeteit a divatról, s megmagyarázta, hogy nagyon szeretné, ha Ormonde, a század legelső paripája, melyet nyomorult fél millióért prédáltak el Amerikába, az övé volna. Olyan előkelő, olyan bájos, olyan elragadó volt, hogy Terka, a ki pedig sok regényt olvasott, esküdni mert volna, hogy egy igazi herczegnő se lehetne előkelőbb, bájosabb és elragadóbb.

Hanem a mint egy kis vörös borral megnedvesitette az ajkait, hirtelen alább hagyott a jókedve. A következő pillanatban négyen vették észre egyszerre, hogy -191- fázik, s hogy a tekintete a kendőjét keresi. Pedig a tűz vigan pattogott a kályhában.

Mikor Biró átnyujtotta neki a kis hárász kendőt, ismét földerült az arcza. Csak egy mosolylyal köszönte meg a szolgálatot, de olyan különös egyetértő, hamis mosolylyal, melyet a festő sehogy se tudott megérteni.

Pedig ha olyan valaki ült volna a helyében, a ki egy kissé ismerte ezt a pompázásra született kis teremtést, például, ha Gabriella, a testvére, ült volna ott a festő helyén, annak nem sokat kellett volna törnie a fejét, hogy kitalálja e mosoly jelentését. Mert ez a rejtelmes mosoly csak ennyit jelentett:

– Ugy-e, helyre kis királynő vagyok?! Ugy-e, senki se találná ki, hogy én ma csak kávét ebédeltem?! Ugy-e, fogalma sincs róla, tisztelt uram, hogy szándékosan boszantom az előkelőségemmel, s hogy biz’ én ma is, meg tegnap is, meg egy hét óta mindig csak kávét ebédeltem, és még három hétig csak kávét fogok ebédelni, mert ki kell fizetnünk a boldogult bátyám szabó-adósságát?!…

Csakhogy senki se volt, a ki ezt a festőnek elmagyarázza, a mint hogy erre nem is lett volna hajlandó senki se, s Bella inkább meghalt volna szégyenében, mint hogy ezt megvallja valakinek.

Birónak tehát mindvégig rejtelem maradt ez a hamis, egyetértő mosoly. Pedig belebocsátkozott a legkalandosabb találgatásokba is, hogy megérthesse. De nem sikerült neki. Bella észrevette a festő zavarát, és mulatott rajta.

És tovább beszélt felsőbbségesen, nagyúriasan, hogy Grunovszky csak ugy káprázott belé. De ez a felsőbbség csak addig tartott, mig észre nem vette, hogy a festő alig veszi le róla a szemét. Ez a kutató tekintet kihozta -192- a sodrából s egyszerre véget vetett nagyúri biztonságának.

Beliczky mama, a ki végre szóhoz juthatott, nem késlekedett a helyzetet kiaknázni. A társaság átadta Birót a sorsának, s magára hagyta a Vizloczki-csoportot.

Az asztal alsó részén már igen vigan voltak. Konrád, a ki sietett becsipni, gondoskodott az ifjuság mulattatásáról. Konrád olyan furcsa volt, hogy még Frida is elfelejtette a fejfájását.

Odafenn a krimi háboru javában dühöngött, sőt már maga Vizloczki is ott volt Krimiában, de Birónak, a ki udvarias »ah!«-okkal fedezte magát, még most se jutott eszébe követni az elbeszélőt ungon-berken át. Sőt már azon a ponton volt, hogy örökre elveszitse ennek a kettős gyilkosságokban gazdag elbeszélésnek a fonalát, olyannyira átadta magát a fölfedezéseknek. Hála Vizloczkinak, szabadon tehette. Beliczky mama koronkint gyanuba vette ugyan, de soha se kapta rajta az áruláson.

S mialatt Vizloczki Szebasztopoltól egy órányira egyedül bolyongott az éjszakában, Biró megállapitotta, hogy Bella sokkal fiatalabb, mint képzelte. Tegnap, tegnapelőtt, sőt az imént is, mikor még Bellának jóformán csak a leereszkedő mosolyait látta, esküdni mert volna rá, hogy van legalább húsz-huszonkét éves. Hanem most, a mikor megleste ezt a komolykodó, előkelő arczocskát a maga természetességében is, s meglepte azt a gyönyörü szemet, a mint megfelejtkezve szerepéről, naiv csodálkozással tévedt el hol erre, hol arra, rájött, hogy az egész előkelőség nem lehet több, mint tizenhét-tizennyolcz éves.

Igaz, hogy az a nyugalom és komolyság, melylyel az urnőt adta, megöregitette egy kissé, de azért Biró mégis úgy találta, hogy az ő tévedése nagyon otromba -193- volt. Mintha csak egy olyan kis leánynak ült volna fel, a ki fölteszi a nagymama szemüvegét s azt kivánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék.

Később pedig, mikor Vizloczki már térdig gázolt a vérben, azt is észrevette Biró, hogy az a ruha, melyért az előbb egy kissé megszólta magában a leányt, éppen nem olyan fényűzési czikk, mint a milyennek első tekintetre látszott. Nagyon csinos kis ruha volt ugyan, a melyen első pillantásra is meg lehetett ismerni a jó szabó kezét, de olyan szövetből volt készitve, mely a drága holmiknak csak ügyes utánzata. Ha jobban megnézte az ember, a szegényes kis barna hárászkendő egy cseppet se rítt le róla. Biró úgy vélte, hogy egy festő ezt hamarább is megláthatta volna.

A féltés kínjaitól mardostatva, remegő hangon vallatta Marfát, a szenvedélyes, szép cserkesz leányt, mialatt a hold sápadt világa ezüstös fényt vetett rájok.

Biró nem igen törte a fejét ezen a megdöbbentő lélektani talányon, hanem Bellát leste, a ki az előbb nagy tüntetéssel gyujtott rá egy czigarettre, az egész társaság ügybuzgó segédkezésével.

Csak egy pár futó pillantásába került, és meggyőződött róla, hogy a czigarettázás Bellának nem élvezet, hanem hőstett, melylyel számot tart környezetének -194- az elismerésére. Egy kicsit könnybe is lábbadt a szeme az első füstgomolyoktól. De aztán tűrte az állapotot hősiesen, és szítt, mint egy török. Egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, méltó megilletődésére az egész ifjúságnak. Hanem akárhogy erőlködött, látni lehetett rajta, hogy egyedül soha se szokott czigarettázni, csak közönség előtt. Az egész mutatványnak észrevehetően az volt a czélja, hogy álmélkodásba ejtse s megdöbbentse a galériát.

Ez a fölfedezés végre, nagynehezen, világot gyujtott a festő fejében. S az a nagy előkelőség, melylyel ezelőtt sehogy se tudott kibékülni, s mely immár nagy gondokat készült okozni árva fejének, egyszerre elvesztette előtte minden félelmetességét.

– Teringettét – korholta magát – hisz én épp úgy beugrottam, mint a galéria. Ó, én vén gyerek! Már majdnem megrémültem egy kis árnyéktól! És ime kiderül, hogy ez az árnyék egy gyermek árnyéka, a ki nagy kedvteléssel játszsza a mumust!

Bellát azonban ingerelte, hogy a hőstettét az csodálja a legkevésbbé, a kire a leginkább számitott.

S nem állhatta meg, hogy mikor a pillantása ismét találkozott a festőével, meg ne kérdezze tőle:

– Biró úr talán megszól engem ezért a czigarettért, de sajnálom, nem lehetek el nélküle.

– Talán? Miért talán? Egész bizonyosan megszólom. Ugy hiszem, nem lehetett kétsége, hogy megszólom érte.

– Ez a nagy határozottság igazán meglep. Az előitéletet még értem, az idegenkedést is, de ön olyan elfogultsággal szól!… a legtürelmetlenebbek szigoruságával!… Tehát beszéljünk erről, ha úgy tetszik. Ön engem -195- megszól, hogy czigarettázom. És miért szól meg, ha szabad kérdeznem? Az orosz czárné is czigarettázik.

– Mért volna más? Azért, mert az czárnő, én pedig csak X. Y. szegény leány vagyok?!…

– Nem azért. Hanem ha az orosz czárné czigarettázik, bizonyára azért teszi, mert a czigarett izlik neki. Kegyed pedig czigarettázik, noha ki nem állhatja a füstöt.

– De hiszen nem tudja tiz másodperczig a szájában tartani, a nélkül, hogy meg ne köhögtesse!…

– Nem hát. Ne is próbálja. Először tehát azért szólom meg, mert olyat tesz, a mi nem való önnek.

– Másodszor is van. Másodszor azért szólom meg, mert könnyelmüséget cselekszik. Könnyelmüséget azért, mert ezért a kis mókázásért, a mi önnek inkább csak mulatság, mint gyönyörüség, eljátszsza az ajkai üdeségét. Pedig az ön ajkai nem olyanok…

– Ah, ah!… Higyje el, nem tudok elég ah-ot mondani, annyira meg vagyok lepetve, s annyira érdeklődöm a magyarázat iránt.

– A magyarázattal hamar készen vagyok. A kegyed szépsége… Ugy-e megengedi, hogy a szépségéről beszéljek?… Végre is, ez nem akar valami silány -196- bók lenni. A kegyed szépsége olyan rendkívüli, olyan kétségtelen, olyan ritka valami, hogy arról bátran lehet beszélni minden izetlenkedés nélkül is. Mert csak egyféle vélemény lehet róla s eltagadni kissé bajos volna. Kegyed épp úgy ismeri ennek a szépségnek az értékét, mint mi mindnyájan. S ha megemlitem, higyje el, olyan hidegen teszem, mintha önnek valami másféle örökségéről kellene szólanom. Például, mintha csak a házáról, a szőlőjéről, vagy a villájáról beszélnék. A kegyed szépsége tehát tiszta renaissance-szépség. Ha azok a firenzei és velenczei szépek, a kiket a nagy mesterek festettek le, megelevenednének, s mai divatu ruhában jelennének meg közöttünk, kegyedet sokan összetévesztenék velök. Többet mondok, kegyed csodálatosan hasonlit valakihez, a ki a maga korában Ferrarának legszebb asszonya volt. Már pedig egy ferrarai szépséghez ez a nagyon is modern füstölő játékszer, ez a rettentő czigaretta sehogy se illik. És higyje el, bár nagyon, de nagyon szeretném, ha kegyedet egyszer lefesthetném, nincs semmi a világon, a mi rábirhatna, hogy igy fessem le, a mint most látom, czigarettával az ajkai között.

Felálltak az asztaltól, s Biró oda ment Bellához, a kit láthatólag érdekelt az, a miről beszélgettek.

– De dobja el hát, kérem! – rimánkodott a festő a czigarettára mutatva.

– … Hanem mondja, kérem – szólt a festőhöz – igazán szeretne engem lefesteni? Vagy az imént csak udvariaskodott? -197-

– Nem találja ki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből – a tükörbe mutatott – egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak egy emlék se.

És olyan elmélázó tekintetet vetett a tükörbe, mintha kedve volna elsiratni azt a viruló alakot, a ki ott megjelent…

– De hisz ez a menyasszonyok álmodozó bánatossága! Azt hiszem, a kegyed korában minden második kisasszony keresztül megy rajta. Önnél egy kissé meglepő, mert hisz ön olyan, mint maga az élet…

– És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor vig társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem…

A zongoránál álltak. Bella rátette a jobb kezét a billentyükre, s szép csöndesen, mintha csak simogatni akarta volna a zongorát, kalimpálni kezdte a Denevér bordalát:

– Tudja, az úgy lesz – folytatta Bella a billentyüket nézve – hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az -198- alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?…

– Tehát maga egy önzéssel teli, rossz kis jószág. Csak azért, hogy engem most itt jól elrémitgessen, s aztán magában nevethessen rajtam, kiteszi az én szegény fejemet egy leküzdhetetlen, babonás aggodalomnak. Azt akarja, hogy négy esztendeig mindig úgy lássam, a mint ezzel a szomoru tekintettel azt mondja, hogy: »Majd meglátja, én nem élek sokáig!«…?

– Nos tehát, az ön arczképe?! Mert bennem már fölébresztette azt a vágyódást… azt a művészi becsvágyat, hogy kegyedet lefesthessem…

Bella megállt és elkezdett komolykodni, mintha valami nagyon fogas kérdés volna szóban.

– Azt hiszem, hogy egy kép, különösen, ha a magunk műve, nem olyan ajándék, a melyet vissza lehetne utasitani.

– Ezzel persze megneheziti a dolgot. Mert azt könnyü kitalálnom, hogy másfelől meg nem hajlandó tizszer-tizenkétszer félórákat ülni, csak azért, hogy nekem egy gyönyörü képem legyen.

– Hanem gondoltam valamit. Azt, hogy addig, mig a kép nincs meg, ne törődjünk vele, hogy kire marad a kis ködmen?… Ennek a kérdésnek az elintézésére még ráérünk. Ha más megoldás nem kinálkozik, utolsó esetben sorsot húzunk rá.

– Köszönöm szépen. Az én arczképem, mint tombolatárgy!… De van még más hiba is a kréta körül. Mikor ülnék önnek és hol?

– Az ám, csakhogy először is én egész délután kalimpálok, s igy akkor, a mikor ön szabad, nem igen tudok időt szakitani rá, hogy ülhessek önnek. Másodszor meg a mi lakásunk olyan sötét, hogy ott ugyan aligha dolgozhatnék.

– De ha szövetségesem akarna lenni s nagyon megkérné a testvérét, hogy arra a néhány ülésre kisérje fel hozzám, ő ezt semmi esetre se tagadná meg öntől.

– Ó, erről szó se lehet! Gabriella sokkal betegesebb, semhogy erre vállalkozhatnék. Ő engem nem kisérhet sehová, s éppen ezért élünk ilyen zárkózottan. Mondom, nagyon bajos a dolog. Persze, ha volna valami más gardedámom! -200-

– Ha csak gardedám kell – szólt közbe Terka, ki a zongorára könyökölve hallgatta a beszélgetésüket – ha csak gardedám kell, itt vagyok én.

– És ugyan Teruska, mondd csak, mit csinálnál a gyerekeiddel?… – kérdezte Bella.

– De hát behozná hozzám őket is!… Ugy-e behozza őket, Teruska?… Lássa, Bella kisasszony, ez nagyon kedves volna. Volna egy helyett mindjárt tiz gardedámja is…

– Azt hát. Majd meglássa, nagyon szép üléseink lesznek. Én majd mesével tartom őket, s bizonyos vagyok benne, hogy egy se fog kidőlni közülök.

Teruska maga is kiváncsi volt a sikerre, s biztatta Bellát, hogy tegyék meg a próbát.

– Nem, én magamtól nem mondhatok igent. Meg kell kérdeznem előbb Gabriellát… Tudja mit? Jöjjön el hozzánk, s kérje meg ön. Ha megismeri önt, talán szivesebben beleegyezik.

– Akkor hát menjen, és udvaroljon egy kicsit Fridának. Szeretném meggyógyitani ezt a Lateau Lujzát.

– S azt hiszi, hogy ennek az örök fejfájásnak egy kis udvarlás az orvossága? -201-

Ha Biró hive lett volna a pyrrhoni filozófiának, bizonyára jobban megörül ennek a megbizatásnak, mint igy, a mikor a feladatnak csak a nehézségeit látta, de a jelentőségét nem vette észre.

Mert a pyrrhonista filozófusok, mint irásaikból mindenki meggyőződhetik, nem tágitanak a következő három tételtől, melyek egymást kiegészitik és magyarázzák:

1. A meghittség két ember között ott kezdődik, a mikor közös erővel eláztatnak egy harmadikat.

2. Egy női lény soha se közeledhetik lelkében egy férfihoz, a nélkül, hogy ezt ne másvalakinek a rovására tegye. A mi csak azt mutatja, hogy a nő szerelme mind máig sokkal többet őrzött meg az eredeti instinctusból, mint a férfié.

3. A szerelem pedig oly határozottan önzés, hogy az önzésnek semminemü jellemző vonása nem hiányzik belőle, még a rosszakarat se, a kívüle esők iránt.

De Biró nem volt hive a pyrrhoni filozófiának, és nem jutott eszébe az a kérdés, hogy ezen a derüs, kellemes estén mért kellett neki vagy egy félóráig a fejfájós Fridának udvarolnia?

A kávé-növény (coffea arabica) igen kitünő, s általánosan nagyrabecsült növény, mely úgy gyógyitási, mint különösen táplálkozási czélokra fölötte alkalmas, s mint ilyen, a kerek világon mindenütt kellő méltánylásban részesül.

A moralista ugyan kénytelen hozzátenni, hogy az a rendkivüli népszerüség, melynek ez a kitünő növény méltán örvend, nem csupán belső jelességeinek és táplálkozási értékének tulajdonitható, hanem amaz alsóbbrendü s belső erényeitől független tulajdonságának, hogy beszerzése sokkal könnyebben eszközölhető, mint például a kinai fecskefészeké. De ez a körülmény a közfelfogás szerint semmit se von le a kitünő növény jó hirnevéből.

És valamint a szappanról, a könyvről, ujságról, fogkeféről s ezer meg ezer más tárgyról, melyekről már bizonyára méltóztattak is hallani ezt a mondást, a kávéról is el lehet mondani, hogy: ő a művelődés hőmérője.

Mindamellett e kitünő, megbecsülhetetlen növénynyel szemben is uralkodik egy előitélet, mely oly hatalmas, hogy még a legmegrögzöttebb kávéház-látogatók közt is alig van, a ki daczolni merjen vele.

Ez az előitélet pedig az, hogy a megpörkölt s feldarált kávé-bab, vizzel föleresztve, majd tejjel egyesitve, -203- kitünő táplálékot ád ugyan reggel, délután s koronkint este is, de ugyanezt a kitünő taplálékot délben használni nem csupán nem ajánlatos, de a társadalmi megállapodások nézőpontjából szinte szégyenletes is.

Ez az előitélet, ismétlem, oly erős, hogy még ott is, a hol bizonyos közgazdasági szükségek az elvnek ideiglenes felfüggesztését parancsolják meg, még ott is meg szokták őrizni az elvhűség látszatát, s többnyire gondoskodnak róla, hogy a társadalmi megállapodásnak ez a megsértése valahogy a világ szájára ne kerüljön.

S ha délben kávézni csakugyan do’nt, bizonyára alig van illemszabály, melyet nyilvánosan kevesebben sértenének meg, mint az előitélet eme szigoru kivánságát.

Bella és testvére távol voltak tőle, hogy daczolni merjenek ezzel az előitélettel, melylyel vitézebb lények sem igen bátorkodnak szembeszállani.

Igy tehát, másnap délután, mikor az óramutató már veszedelmesen közeledett a hármashoz, Bella jónak látta alarm-ot kiáltani:

– Miért nem mondtad neki, hogy később jöjjön? Még ránk nyitja az ajtót.

– Ó, voltam olyan óvatos, hogy bezárjam az ajtót!… Igaz, könnyelmüség volt tőlem, rábizni az időt. De mikor annyi dolga van szegénynek! Reggel a kőbányai gyerekekkel vesződik, délután fest, este meg valami épitési vállalkozónak rajzol. Mi mégis csak jobban ráérünk, gondoltam magamban, különösen mikor eszembe jutott, hogy ha ő olyan szives és lefesti az én elragadó pofácskámat, bizony mi nem fizetünk neki érte egyebet, mint hogy kegyesen megengedjük, hadd válaszsza meg az idejét ő maga.

– Mint Lázár. Vagy mint szent Nemezis. Nem, nem találok elég festői példát. Majdnem olyan szegény, mint mi.

– Ó, kérlek, meglátszik rajta az is, hogy azelőtt nagyon jó társaságban élhetett! Olyan előkelő egy pár mozdulata van, s oly kedvesen, oly megdöbbentően jól mondja ki a franczia meg az angol szókat, hogy szinte csókolnivaló.

– Nem mondhatnám, hogy mindjárt elvesztettem a fejemet miatta. Ámbár nem volna csoda. Mert a ház összes kisasszonykái sűrű sóhajtások között tekintgetnek rá, s úgy látszik, ő itt az egyedüli parti.

– Már az igaz. Egy asztalos, a kinek jól megy az üzlete, kifizethetné az egész házat. Soha még csak nem is képzeltem ennyi szegény embert egy csomóban!

– Hallod, mi nem nagyon rívunk ki közülök a fényüzésünkkel… Te, hány nap van még ebben a hónapban?

– Még csak tizenhármat őröltünk le?! Én azt hittem, már egy örökkévalóság óta kávézunk.

– Kérlek, ha már most is felpanaszolod, nem tudom, mit mondasz majd huszonhetedikén?!…

– Sajnálni fogom, hogy nemsokára vége lesz ennek a regényes korszaknak!… Dehogy panaszolom föl; van eszemben, hogy panaszképpen mondjam! Tudod, ez olyan kedélyes, hogy engem majdnem boldoggá tesz. Az este is eszembe jutott, mikor valami nagyot találtam mondani; persze, elnevettem magamat s amazok el nem tudták gondolni, mi az, a mit olyan mulatságosnak találok?!… Jaj, jön a festő!

– Én hát. Tudod mit? Kávézzál meg odabenn, én majd addig itt tartom és kaczérkodom vele. -205-

– Jól van, én viszem az enyimet, de a magad kávéját ne felejtsd el félre tenni.

Gabriella belebbent a kávéjával a nagy szobájukba, Bella eltette a magáét az edény-szekrénybe, megtörölte az ajka szélét, s aztán utólérhetetlen előkelőséggel kinyitotta az ajtót.

Biró nagyon jó előjelnek találta, hogy maga Bella nyitotta ki neki az ajtót; pedig máskép nem is igen történhetett volna, mert Wormsék nem tartottak cselédet, csak takaritó leányt, a ki délután már nem igen lábatlankodott náluk.

– Nos, széna-e, vagy szalma? – kérdezte a szép kis Laura de’Diantit, a ki bájos, leereszkedő mosolyával fogadta a köszöntését.

– Még nem tudok semmit – felelt Bella. – Gabriella azt mondta, hogy mielőtt igent vagy nemet mond, előbb látni akarja önt. Ugy látszik – folytatta nevetve, – előbb ki akarja tanulni önt, hogy az az ember-e, a kire nyugodtan rá lehet bizni az ilyen drága portékát, a milyen én vagyok.

Csak akkor vette észre, hogy valami bolondot mondhatott, mikor már kimondta, s látta, hogy Biró nem találja meg rögtön a kellő feleletet.

– Hanem, várjon csak – szólt, hogy kivágja magát a zavarból – nem vezetem addig hozzá, a mig meg nem mutatom önnek az ő arczképét. Mert megvallom, az volna a titkos vágyódásom, hogy az én képem, legalább a nagyságára nézve, párja lenne az övének. Kiváncsi vagyok, ön is igy gondolta-e a dolgot?

Világos volt, hogy az előszobában nem maradhattak tovább. Az előszoba, a milyen kicsi volt, olyan nagy -206- szerepet játszott a lakásban, mert mellesleg az ebédlőt, sőt a konyhát is helyettesitette, de éppen ezért nem igen volt alkalmas elfogadó szobának. Bella tehát, hogy a Gabriella kávézását fedezze, a maga szobácskájába vezette be a festőt.

– Lássa, itt szoktam kalimpálni… Igen, igen, az a kép az, ott, a zongora felett… Várjon, mindjárt világosabb lesz.

Persze hogy igaza volt Marosynak! Diákkorukban sokszor látták ők ezt a szép arczot a boltablakokban, a fényképészek és a szemüvegkereskedők kirakataiban, a báli szépek között! Hogy’ is felejthette el ilyen tökéletesen! Pedig hasonlitott a testvéréhez, ha nem is feltünően. Igen, ugyanaz a szép szem, ugyanaz a tartás, ugyanaz a mosoly. Csakhogy ezt a festett szép arczot mégis egészen mássá teszi annak a szinte férfias akaratnak a kifejezése, mely ott ül a szem mélyén és az ajk szegletén; mig ez a másik, ez az eleven szép arcz csupa lágyság, csupa báj és csupa nőiesség.

– Ó, nem fog ráismerni! – suttogta Bella. – Nagyon megváltozott, szegény.

Biró már csakugyan alig várta, hogy végre szinről-szinre láthassa ezt a megforditott Madame Benoitont, a ki örökkön otthon ült, s a nagy házőrzésben szinte láthatatlanná vált. Sejtette, hogy valami különös lénynyel fog ismeretséget kötni; s a különösnek még a legfegyelmezettebb elmékre is több a vonzó ereje, mint a mennyire ezt elismerni szeretjük.

– Ó, nagyon csinos! – udvariaskodott a festő, bár arra gondolt, hogy ő nem ilyen képet fog festeni erről a másikról. – Nem a Sarlayé? -207-

– Ha valakinek egy pár munkáját jól megnéztük, nem olyan nehéz a többire is ráismerni, különösen ha érdeklődünk a dolog iránt. Azt hiszem, hogyha kegyednek oda adnának egy pár kitépett lapot valami olyan regényből, melynek az irójától sokat olvasott, a kitépett lapokon is ráismerne a szerzőre.

– Dehogy ismernék rá! Azon kezdem, hogy én soha se tudom, kinek a regényét olvasom. A szerző engem nem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy szomorú-e a regény? Ha az, akkor sírok rajta, hogy ha nem az, akkor el se olvasom… De ha úgy tetszik, menjünk át Gabriellához.

Bizony, nem ismert volna rá. Az az arczkép, s ez a hölgy, a kinek most bemutatták, legfeljebb annyira hasonlitottak egymáshoz, mint a mennyire az unokahug és a nagynéni szoktak egymásra hasonlitani. Az a pompázó, kevély szépség… s ez a fonnyadó, sárga arcz, ez a lázban égő szem!… Mily változás! Pedig csak tiz-tizenkét évvel lehetett idősebb, mint Bella.

– Kérem, gyujtson rá, ha ugyan elszíjja az ilyen rossz szivart is – kinálta Gabriella a vendégét. – Én magam is rágyujtok… És kérem, ne itéljen el tüstént ezért a férfias mulatságért. Nem igen van más gyönyörűségem.

S elkezdtek beszélgetni: a dohányzásról, Gabriella képéről, a közös ismerősökről, s egy kissé a régi dolgokról is. Birónak lassan-lassan fölelevenedett az emlékezése. De szüksége is volt rá, mert észrevette, hogy Gabriella csak a multban él, s a jelenből mindaz, a mi az ő sötét szobáján kívül történik, meglehetősen ismeretlen előtte. -208-

A mint Gabriella mind tovább és tovább fűzte a szót – élénken és jókedvüen beszélt – Biró egy uj fölfedezést tett, s ez a fölfedezés olyan derültté tette, hogy alig tudta a mosolygását elfojtani. Hisz ezt a modort, ezeket az előkelő mozdulatokat, ezt az urias beszédmódot ő már régóta ismeri! Igaz, hogy eddig csak a másolatot ismerte, de a másolat olyan sikerült volt, hogy ime, most ráismert az eredetire! Persze, könnyü munkája volt, mert a másolat mellette ült, s igy mindjárt összehasonlithatta az eredetivel. De öröme telt ebben a munkában. A Bella roppant előkelősége egyszerre elvesztette előtte fenyegető álarczát.

– Ha megengedik – szólt Bella rövid idő mulva – magukra hagyom önöket. Itt az ideje, hogy megkezdjem a zongorázásomat.

Nem mondhatni, mintha Biró valami nagyon megörült volna ennek a búcsúzásnak. De, másrészt, alig várta már a Gabriella feleletét. A legjobbat remélte.

Gabriella nem is kerülgette a dolgot. Alig ment ki Bella a szobából, egyszerre más hangon kezdett szólani. Hirtelen úgy elkomolyodott, hogy Bírót egészen meglepte.

– Bocsásson meg – szólt – hogy mostanáig várakoztattam a válaszommal, de nem akartam előtte beszélni.

A festő nem várta ezt a nagy körültekintést. Sokkal egyszerübbnek gondolta a dolgot.

– Ez az asszony olyanformán kezd ünnepieskedni, mintha mindjárt leánykérőbe jöttem volna! – gondolta magában.

– Engedje meg azzal kezdenem, hogy az az ajánlat, melyet hugomnak tett, a mily szives, olyan megzavaró -209- lehet egy gyermekre nézve, s olyan különös az én szememben. Ha a különös szót erősnek találja, szokatlannak mondhatnám. De istenem, abban a világban, a melyben mi élünk, s talán ön is ebben él, ebben a mi világunkban tehát: nincsen semmi szokatlan. Ebben a mi világunkban minden megtörténik, és mindenhez hozzá szokunk. Kérem, ne szakitson félbe; eszem ágában sincs köszönet helyett szemrehányásokat tenni önnek; a mint látni fogja, ellenkezőleg, egy kéréssel fordulok önhöz. A kérésem pedig az, hogy engedje meg, hadd válaszoljak a különös ajánlatra rendkívül sajátságos módon, tudniillik egészen őszintén. Az a nyiltság, a melylyel szólani fogok, olyan emberek közt, a kik először beszélnek egymással életükben, mindenesetre különös valami, s meglehet, hogy ön ki fog nevetni érte. De én már hozzá szoktam ahhoz is, hogy furcsa teremtésnek, vagy ha úgy tetszik: bolondnak mondjanak, s nem törődöm vele.

Biró el nem tudta képzelni, hogy mért ennyi zaj ilyen kis omelette-ért? Hanem azért hallgatta türelmesen, érdeklődve.

– Nem akartam határozott feleletet adni, a mig önt nem látom, mert attól tettem függővé az elhatározásomat, hogy milyennek találom önt… Majd mindjárt meg fog érteni. Kitalálhatta, hogy nem beszélnék ennyit a dologról, ha nem volnék rajta, hogy Bellának kedvét töltsem. Mert Bellának az ön ajánlata, a mint okvetetlenül észrevette, nagy örömet okozott, s neki ma nincsen nagyobb vágyódása, mint hogy beleegyezzem a dologba. Ön ezt természetesnek fogja találni. Én is annak találom. S ismétlem, szeretném, ha a kedvét nem kellene elrontanom. Azért arra határoztam magamat, hogy várok a válaszszal addig, a mig önt megismerem. Mert végre is az »igen« vagy a »nem« mindenekelőtt attól függ, hogy ön miféle fából van faragva? Akárkinek -210- nem mondanék igent. Nekem jó szemem van; legalább bizom benne… Szóval az ön szavai tetszenek nekem, s ez a negyedóra elég volt rá, hogy ön eloszlassa a kétségeimet. Tehát: szeretnék igent mondani. De ez most már öntől függ. Mert nekem van egy föltételem is.

– Rosszul teszi, mert úgy látszik, nem sejti, hogy mit vállal magára. Az én föltételem tudniillik az, hogy… hogy aztán semmi bolondság, semmi gyermekeskedés, semmi szerelem, piktor uram!…

– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de ez a föltevés fölér egy sértéssel.

– Nincs oka ezeket a szavakat zokon vennie, mert én nem gondolok semmi rosszat. Nem az jár az én fejemben, a mi önnek hamarjában eszébe jutott. Ilyen aggodalmaim nincsenek. Ismerem Bellát jól, s tudom, hogy képtelen a rosszra. E felől nyugodtan alhatom. A kik oly ösztönszerüleg undorodnak mindentől, a mi nem tiszta, a mi rendetlen, a mi nem a napfényre való, azokat nem kell félteni. De ha ilyen aggodalmaim volnának: mindenekelőtt szóba se állanék önnel. Ha neki oltalomra volna szüksége, nem kérném az ön kegyét, hanem megoltalmaznám őt a magam erejéből, s most nem volna szerencsém önnel beszélni… Nem erről van szó. Más valamiről. Én azokat az ártatlan udvarlásokat, azokat a vértelen ábrándokat, azokat a következés nélkül való holdvilágias beszélgetéseket értem, a melyeket fiatal emberek megengednek maguknak a lányokkal szemben, minden utógondolat nélkül. Azokat a jámbor udvarlásokat az ablakon át, a melyek nem zavarják meg a leányokat abban, hogy jó feleségekké és jó családanyákká legyenek, s hogy később -211- együtt nevethessenek a férjükkel ezeken a gyermekkori badarságokon.

– Engedelmet, hogy közbe szólok. De, a mint láthatja nagyságod, már nem vagyok oly rendkivül fiatal, hogy örömem telnék a léhaságokban.

– Ej, egy festő mindig fiatalabb, mint a minőnek az arcza mutatja! Tudok egy pár történetet, a melyek azonnal megértetnék önnel, hogy miért alkudozom önnel ilyen hosszasan. Ezeknek a történeteknek mindig ugyanazok a diszletei: egy félig festett vászon, a paletta, az ismeretes forgó-szék meg egy legyező. Az ember beszélgetéssel tölti el az időt, s benne van a flirtben, mikor még nem is gondolt rá. Már puszta hiúságból is rávisz a bűnünk, hogy a kisasszony valami fajankónak ne nézzen bennünket. Aztán az ilyenekből nem csinál az ember lelkiismeretbeli kérdést. Nevetséges. Az egésznek úgy sincs semmi következése; mikor a kép készen van, egyikünk jobbra, másikunk balra, s holnap már elfelejtettük az egész dolgot. Tegye a szivére a kezét, s mondja meg: soha se volt hasonló esete?

– Nos tehát – folytatta Gabriella – én nem akarom, hogy egy ilyen jelentéktelen bizalmaskodás, valami efféle »románcz szöveg nélkül« csak egy pillanatra is álmodozóvá tegye Bellát. Megmondom miért. Őszintén, leplezetlenül.

A festő, a ki eddig meglehetősen türelmetlenül hallgatta a szivarozó asszonyt, kezdett érdeklődni.

– Mi nagyon szegények vagyunk, piktor uram, olyan szegények, a milyenekké csak azok válhatnak, a kik valaha bőségben éltek. Mikor én férjhez mentem, az apánk még vagyonos ember volt, s ő volt az, a ki a férjem helyett a tiszti kaucziót letette. Ez a kauczió -212- maradt meg a hozományomból, a többi odalett. És odalett a családomnak minden vagyona, mert voltak, a kik visszaéltek az apám bizalmával, s voltak, a kik visszaéltek a testvéreim árvaságával. Csak ezt a kaucziót nem vihette el az ár; s ennek a kaucziónak a kamataiból élünk ma mind a ketten. Önt untatják, vagy bántják ezek a részletek? Kérem, hallgasson végig; szeretném, ha egészen megértene.

– Nekem – folytatta, miután Biró megkisérlette mentegetőzni – nekem az életből már csak egy-két esztendőm van hátra. A mi, higyje el, minden tettetés nélkül mondom, rám nézve tökéletesen közömbös, mert mindegy, akár ebbe a sirboltba vagyok eltemetve, akár egy még kisebbe. De ha ez mindegy, annál jobban érdekel a Bella sorsa. És a mi nyomoruságos kis kaucziónk, meg az ő közepes zongora-tudománya bizony nem nyugtatnak meg az ő sorsa felől. Elképzelheti, hogy nincs nagyobb vágyam, mint hogy Bella férjhez menjen, mielőtt meghalok. Bellának van egy kérője, a ki nagyon derék ember. Az se él valami nagy jólétben, de ha Bella hozzá menne, eloszlanék minden aggodalmam. Hanem Bella nem akar hozzá menni. Tiszteli, becsüli, mint magam; de nem szereti. És Bella, bár nem mutatja, tele van kisleányos ábrándokkal; ő másféle férjet akar, olyat, a kit imádjon. Hiába figyelmeztetem, hogy egy ilyen férj maga a veszedelem és a boldogtalanság; mig amannak az oldalán a csöndes megelégedés és a boldog tűzhely békéje várná. Nem tudom rábeszélni, hogy kinyujtsa a kezét a szerencséjéért. De remélem, hogy ha én nem, az idő, a körültekintés a világban, s azok a nyomasztó napok, melyekben elég gyakran van részünk, meg fogják törni az ellenállását. Már is úgy tetszik, mintha ingadoznék.

(Nem kellett már kérni a festő figyelmét; érdeklődött az már alaposan!) -213-

– Beláthatja, hogy nagyon ellenemre volna, ha most akárminő következéstelen gyermekkori románcz, akármilyen ártatlan műterem-tréfa megzavarná a Bella fejét, ha csak rövid időre is. Nagyon zavarná a czirkulusaimat, mert a legjobb esetben is ujra kellene kezdenem a rábeszélésnek, mondhatom, elég fáradságos munkáját. De ez nem minden. Megvallom, mindenkorra szeretném megóvni Bellát még a legártatlanabb flirt veszedelmétől is. Mert bár ezek a műterem-tréfák vagy erkély-regények rendesen egy cseppet se veszedelmesek, következéstelenek és limonádé-izüek: félek, Bella azok közül való, a kik nem tréfálnak a szerelemmel. Ön azt fogja mondani, hogy Bella csak egy szép kis Futri Kata, a kinek egyében se jár az esze, mint léhaságokon. De én meg azt mondom önnek, hogy óvakodjék a Futri Katáktól, a kényeskedő, szeles kis teremtésektől, a kiknek csak a nevetését és a léháskodását hallani: mert ha ezek egyszer hozzáfognak a komolykodáshoz, ugyan hamar megtanulják ezt a mesterséget! A mi családunkban a leányok mindnyájan nagyhangu, lármás beszéddel kezdik az életet, s mindnyájan csöndes sirással végzik. Tizennyolcz esztendős koromban – pedig nem is olyan régen volt – én is ilyen Futri Kata voltam; sőt szelesebb, vidámabb, elkényeztetettebb, mint ő, mert… engem még jobban lehetett kényeztetni. És – látja ezt a forradást a homlokomon? Ez egy korbácsütésnek a nyoma, melylyel a férjem azért tisztelt meg, mert semmi áron nem akartam elmenni egy bálba, a hol a szeretőjével akart találkozni. Nos tehát, kedves piktor uram, engem ez a hatalmas kiábránditó szer se tudott józanná tenni, s tovább is imádtam a férjemet, ha már egyszer jónak láttam belé bolondulni. A kik valamennyire ismernek, elmondhatják önnek, hogy a mióta meghalt, azóta vagyok -214- ilyen élőhalott… A másik testvéremet pedig a sirba vitte egy ilyen kis léhaság. Elég őrült volt beleszeretni a vőlegényébe, a ki, mikor hirtelen tönkre jutottunk, a faképnél hagyta. Az orvosok azt mondták, hogy Erna húgom sorvadásban halt meg, de én ezt jobban tudom, s mondhatom, hogy őt nem a sorvadás, hanem a sírás ölte meg. A mi családunk leányainak, nincsenek románczaik, csak regényeik; s ha úgy fordul a soruk, hogy: »Egyikünk balra, másikunk jobbra«, bizony csak egyikünk megy balra, másikunk ott marad a helyén, s tekintetével addig követi a távozót, a mig az el nem tűnik a föld szinéről… tehát… nem értett félre, kedves piktor uram?

– Még egyet. Bella igen szereti a bátrat adni. Nagyra van vele, hogy ott volt a házunknál, mikor a gyermekeim születtek. De kérem, ne hederitsen erre a vitézkedésre. Mert, mondhatom, távolról se olyan bátor, mint mutatja. Ne ijeszsze meg.

– És most nem bánom, ha a köpönyege alatt félbolondnak mond is. Megtettem, a mit akartam. Isten önnel, vagy ha úgy tetszik: a viszontlátásra.

XI.

– Volt egyszer egy kis fiú, a ki nem akart az iskolába menni. De azt mondták neki, hogy: »Eredj«, és szegénykének szót kellett fogadnia…

Biró ott ült a festő-állványa előtt és kettős munkát végzett. Festett és mesélt. A keze szorgalmasan sétált a palettáról a vászonra, s a vászonról a palettára, a szeme pillantását testvériesen megosztotta képe és gyönyörüséges mintája között, de ez a kedvesebbik munkája nem foglalta le egészen a lelkét. E mellett még szóval is tartotta a hallgatóságát, s egyre-másra szedegette elő emlékezetéből mindazokat a történeteket, melyek gyermekkorában gyönyörködtették. És haladt szépen mind a két munkája. Az a csodás kis fej egyre elevenebben bontakozott ki a képnek sötét hátteréből, és folyt a mesemondás is, ha ez talán nem is olyan gyorsan, mint a hogy’ a hallgatósága szerette volna.

Szemben vele, a műterem egyetlen karosszékében, kezében egy piros napernyővel, s fején egy operette-be való, bolondos, nevető szalmakalappal, ült Bella, és adta, a hogy’ csak kitelt az ő kis előkelőségétől, Titániát, a tündérek és koboldok királynőjét, a ki apró alattvalói között mulat… Körülötte, rögtönzött ülőkéken, lóczán, zsámolyon és párnán, szép csöndben üldögélt a legfurcsább -216- népség, melyet ez a csűrhöz hasonló, nagy szoba valaha látott: Terka és egész dedója.

Szépen, egy sorjában ültek egymás mellett, a nagyobb mellett egy kisebb, aztán egy még apróbb, és igy tovább, mint az orgonasíp. Hallgattak ájtatosan, s a világért meg nem mertek volna szólalni. Mindnyájan egész lélekkel csüngtek a beszélőn; Vandrák Kálmán még a száját is nyitva felejtette nagy gyönyörüségében. A Spitzer Rózsika szép kék szeme méla bámulattal tapadt a mesemondóra, s a számtiszték Vilmuskája, a ki egy kalapos, diszbe öltöztetett babát tartott az ölében, moczczanni se mert, mintha a szinházban lett volna. Kohn Elemér, a kivel máskor soha se lehetett birni, a kéneső-természete miatt, ez egyszer mozdulatlanul, s kerekre nyilt, ijedt szemmel nézett a beszélőre, mintha sehogy se tudná megérteni, hogyan került ide. Ha egyszerre a biborosok gyűlésén találta volna magát, nem álmélkodhatott volna jobban. Még Vandrák Károly is meg volt illetődve; s mikor a mesemondó rossz kis fiúk keserves bűnhödéséről emlékezett meg, összehúzott szemöldöke és daczosan előre csucsoritott szája elárulta, hogy a részvét fölébredt még az ő megkérgesedett szivében is.

A késő őszi nap egy bágyadt sugara belopózott az ablakon, szeszélyes csíkokat írt a falra, aztán incselkedve csiklandozta meg a Kohn Elemér üstökét, és egy néhányszor eltánczolva a Bella lába előtt, fáradtan tért vissza, a honnan jött, csillaghonába…

… Ó, be szép napok is voltak ezek! Biró úgy érezte, hogy e sok nagy és kis gyermek között maga is gyermekké válik ujra. Nem, még gyermekkorában se voltak ilyen boldog, édes napjai!

Rendesen alig várta már, hogy elmuljék a délelőtt, s hogy megint együtt lehessen kedves kis népével. -217- Minden reggel aggodalmai voltak, hogy valami közbe talál jönni, és elesik a már-már megszokott örömtől. És félve gondolt arra az időre, a mikor vége lesz ennek a rövid boldogságnak.

Nem is sietett tulságosan a munkájával, különösen mikor már annyira haladt, hogy egy kis szorgalommal hamarosan elkészülhetett volna. És soha se végezte be a meséjét a nélkül, hogy egy uj történetnek az igéretével ne biztositotta volna magának az egész közönségét.

Elbeszélte nekik az összes regéket és mondákat, melyekre emlékezett, s mindazokat a kevésbbé ismert meséket, melyek még eddig nem párologtak ki a fejéből. Aztán, legvégül, a legendákra került a sor.

– Volt egyszer, messze, az óperencziás tengeren is túl, egy Alexandria nevezetü város, s abban egy kisasszony, a ki olyan jó, olyan kedves volt, hogy még a vadállatok is megszerették…

És elmondta apróra, miért, miképpen határozta el magát a szűz, hogy remete-életre adja magát. Elmondta, hogyan vándorolt ki a rengeteg erdőbe, mely vaddal volt tele, hogyan támadtak rá az éhes fenevadak, hogyan simogatta meg a homlokukat a kereszt jelével, s mint változtak át egyszerre a fenevadak olyan szelid állatokká, mintha csak bárányok lettek volna. Elbeszélte, hogyan pirongatta meg a remete-lány a farkast, a ki egy ökörszem-fiókával akart kedveskedni neki, s hogyan hatolt el a szent életü lány hire messzi világokba. Aztán elmagyarázta, hogyan jártak búcsúra a szűzhöz minden országból, hogyan rimánkodtak neki az apáczák, hogy legyen a fejedelem-asszonyuk, s miért vállalta el ezt a tisztet. És végül elbeszélte, hogy mikor a szent leány elaggottan, késő kort érve, Istenhez tért, s temetésére egy császár, három király és több herczeg érkezett meg, hogyan jelent meg egyszerre a sűrüségből egy -218- oroszlán, egy tigris, egy párducz és egy leopárd, s hogyan vitték ki urnőjük koporsóját a temetőbe…

Terka olyan szent félelemmel s mélységes érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést, mintha az egész história tegnapi keletü lett volna, s itt esett volna meg az udvarban. Ez nem lepte meg Birót egy cseppet se. Hogy a Terka hosszú ruhája alatt tökéletesen olyan gyermeklélek lakik, mint a minő ezekben az apró teremtésekben, a kik a babáikkal az ölükben, s mindenféle rongyokkal felcziczomázottan hallgatják, ezzel a festő régen tisztában volt. De meglepetve és örömmel vette észre, hogy egy pár percz óta Bella is rajta felejtette a tekintetét, s ez a szép szem – melyet legelőször oly közönbösnek és hiúsággal teljesnek talált – éppen olyan érdeklődő, gyermekies figyelemmel tapad rá, mint a többi félénk és naiv tekintet. A festő egy pillantásával, s talán az öröm egy futó mosolyával is, elárulta magát, s Bella a másik pillanatban már a felsőbbség, a lelki nyugalom és a tökéletes közönbösség mosolyával nézegetett szerteszét, de már késő volt. A festőt ez egyszer nem tudta bolonddá tenni.

Ime, erről a gyermekről rögtönözte ő ama bizonyos sötét jóslatokat! Igaz, hogy éppen csak a legelső találkozáskor, de akkor is elég nagy bolondság volt tőle.

– Milyen butául gyanakodóvá s milyen naivul bizalmatlanná tesznek bennünket a könyvek! – diadalmaskodott magamagán.

– Annál jobb rá nézve – szólt magában, vállat vonva. – S nem merte igy végezni: »és rám nézve is.«

Ettől fogva úgy beszélt Bellával, mint jó kis leánygyermekekkel szokás. Gyöngéden, komolyan, s azon a meleg, de bizalmasság nélkül való hangon, a melyen -219- felnőtt férfitestvérek szoktak a kis hugaikhoz szólani, a kik mindörökre idegen világok rájok nézve.

De volt valaki, a ki teljességgel nem volt megelégedve, se vele, se ezzel a tulságosan jóakaró gyöngédséggel: Bella maga.

Bella úgy találta, hogy Biró egy jóindulatú tanár hangján értekezik vele, s ő nem volt hozzá szokva ehhez a beszédmódhoz. Mindazok a férfiak, a kiket eddig ismert, egészen másképpen beszéltek vele. Ezek a régi ismerősök mind az imádat hangján szóltak hozzá, mind a lábánál hevertek, és soha se nyitották ki az ajkaikat a nélkül, hogy esdekeljenek vagy panaszkodjanak. Azok mind kifogyhatatlanok voltak az ő rendkívüli szépségének a magasztalásában, s nem is mertek volna arra gondolni, hogy a pártfogó hangjával boszantsák. Boldogok voltak, ha észrevette a létezésüket és eltiporta őket a zsarnokságával, a mint boldog a kitüntetett agár, ha lehajthatja a fejét urnőjének a lábvánkosára, s az urnő rajta pihenteti piczi lábát. Persze, azok szerelmesek voltak, s ez az egy, úgy látszik, nem szerelmes. De éppen ez volt a boszantó. Hát létezhetik férfi, a ki vak maradjon az ő ragyogó szépségével szemben, vagy ha kinyitotta a szemét, hideg tudjon maradni ilyen gyujtó közelségben?!… Hisz, utóljára, neki mélységesen közönbös az egész ember, de az mégis boszantó, hogy még csak nem is udvarol neki!

Vagy tán csak azért nem udvarol, mert nagyon is észrevette a szépségét, s fél a pusztitástól, melyet ennek a szépségnek a hatalma előidézhet árva szivében?!… Bella olvasott regényeket és megszivlelte azt a nem éppen uj tanulságot, hogy minél szerelmesebb, minél lángolóbb a Beau Ténébreux, annál zárkozottabbnak, annál ridegebbnek mutatja magát. Sejtette, hogy régi udvarlói -220- még se voltak olyan kétségbeesett szerelmesek, mint a minőknek mutatták magukat; odáig például, hogy mindennek ellenére hűségesen kitartottak s végre megkérték volna, csak kevesen mentek el, s ezek is, mikor kosarat adott nekik, túlélték a csapást, s azt az egy embert kivéve, elég korán vigasztalódtak. Nos, ha amazok nem voltak olyan végtelenül szerelmesek, a minőknek látszottak, meglehet, hogy ez, a ki oly feltünően hidegnek mutatja magát, sokkal szerelmesebb, mint amazok. De mindez csak találgatás volt, s Bellát boszantotta, hogy nem tud bizonyosat. Furdalta a kiváncsiság és bántotta a kétség, hogy ez a furcsa ur talán valósággal nem hederit rá…

A véletlen beleavatkozott, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. De a nyúl nem ugrott ki; ott maradt rejtekén.

– Holnap nem jöhetek. Legalább abban az időben, mikor ön még dolgozhatik, nem.

– Dehogy. Azért nem jöhetek, mert holnap ilyenkor nálunk lesz valaki, a ki irt, hogy nagyon, de nagyon szeretne beszélni velem… Tudja, nekem van egy kérőm, a ki félig-meddig már a vőlegényem.

– Ez az én vőlegényem az ország másik szélén lakik. Illetőleg ott van az állomása, mert katona. Csak holnap lesz Pesten, s azért levélben kért meg minket, hogy három órakor legyünk otthon. A mi fölösleges elővigyázat volt, legalább Gabriellára nézve. Beláthatja, hogy…

Bella a szeme közé nézett a festőnek, hogy a tekintete nem hazudtolja-e meg ezt a nagy hidegséget? Nem, nem látott ott semmi különöset. Pedig hát ez a -221- nagy közönbösség már mégis meglepő volt. Ilyen kevés hatásra nem lehetett elkészülve. Talán, valami félreértésből, a melyet a Gabriella szavai idézhettek elő, azt hiszi, hogy az ellenség egy cseppet se veszedelmes?! Ám lássa meg, hogy kiállja az a versenyt akárkivel!

– Igen, holnapután megint feljövök. Hanem, addig is, megtehetne nekem egy szivességet.

– Nézzen le hozzánk, úgy négy óra felé. Nem akarok vele sokáig családias, bizalmas körben maradni. Nem mintha terhemre volna. Ellenkezőleg; örülök, ha látom. Olyan kedves, derék, nemesszivü ember! De én még most se határoztam el magamat, hogy hozzá megyek-e, s tartok tőle, hogy makacskodni fog a határozott válaszért. S az ilyen jelenetek mindig kellemetlenek. Persze, meglehet, ennek a sok vészverődésnek az lesz a vége, hogy mégis csak hozzámegyek, de ma még nem tudom magamat erre elhatározni. És jobban szeretném, ha nem volna alkalma faggatni. Tehát, számithatok rá, lejön?

Másnap elgondolkozott egy kissé, hogy csakugyan lemenjen-e? De az a furcsa nyugtalanság, melyet talán a veszedelem kiváncsiságának lehetne nevezni, nem hagyott neki békét, és szavát tartotta.

Hanem megbánta, hogy lement. A nélkül, hogy számot adott volna magának erről, azzal a titkos reménységgel nyitott be Wormsékhoz, hogy azt a másikat méltatlannak fogja találni Bellához. És meg kellett vallania magában, hogy alig találkozott valakivel egész életében, a kit első látásra olyan megnyerőnek talált volna, mint ezt a katonatisztet. De a milyen szeretetreméltónak tünt fel előtte az idegen, olyan nehezére esett, hogy udvarias lehessen hozzá. Alig -222- várta már, hogy elmenjen. S kénytelen volt megvallani magának:

– Igen. Ez a féltékenység. Hiába szépitem a dolgot magam előtt, ez a féltékenység.

A beszélgetés hidegen s kissé lankadtan folyt. Gabriella rosszul érezte magát, a tiszt sem volt valami élénk, s az idegen is feszélyezte kissé; Bellán pedig az az elfogódás látszott, a melyet elkényeztetett gyermekeken látni, mikor rossz fát tettek a tűzre, s szomorúságot okoztak a hozzájuk tartozóknak.

Biró sokért nem adta volna, ha ebben a félórában jobb kedvet tudott volna erőltetni magára. De nem sikerült neki. És folyton attól tartott, hogy elárulja a tekintete. Aggodalmában aztán olyan élénkséggel kezdett beszélni, a mely nem volt a természetében, s a melyet annak, a ki valamennyire ismerte, hamisnak kellett találnia. Bella észrevette ezt és diadalmaskodott.

Az élet-bölcseségnek egyik legelső rangu s leginkább gyakorlati kérdése az, hogy ha az ember már benne van valami oktalanságban, mit cselekedjék: kitartó legyen-e s folytassa, a mibe belefogott, vagy ellenkezőleg, forduljon sarkon, s igyekezzék egyébre gondolni? Erre a kérdésre, mely mindig napirenden van – mert az élet mindenekelőtt oktalanságok lánczolata – a felelet nem olyan egyszerű, mint képzelné az ember. A bölcsek legalább esztendők ezrei óta vitatkoznak rajta, hogy melyik megoldási mód a helyes. Válaszsza a tettes akármelyik utat, mindig annyiféleképpen fogják megitélni, a hány az itélő. Ha az első módot választja, lesznek, a kik következetesnek, s lesznek, a kik csökönyösnek mondják, hizelgő vagy nem hizelgő hasonlatokkal az ásvány- vagy az állatvilágból. Ha pedig a másodikra határozza magát, lesznek, a kik dicsérik a bölcseségét, s lesznek, a kik megróják az ingatagságát, -223- ismét válogatott hasonlatokkal, melyeket ezúttal a kémia és a botanika kinálnak.

A mi festőnk azokhoz szított, a kik hasonló esetekben a második utat szokták választani. S belátván, hogy hibát követett el, mikor a meghívást elfogadta, ebből nem következtette azt, hogy most már ki is kell tartania. Nem böjtölte ki tehát a főhadnagyot, hanem ajánlotta magát, méltó megbotránkozására Bellának, a ki nem azért hítta, hogy mindjárt cserben hagyja. Mindegy; Biró alig várta már, hogy menekülhessen hamis helyzetéből.

De meg kellett tanulnia, hogy igaza van a hindunak, mikor azt mondja: »Soha se igyekezzél sehová; mert mindig ráérsz a Gondot megtalálni«. Odafenn még rosszabbul érezte magát. Folyvást azon járt az esze: »Vajjon mit beszélnek egymással? Vajjon mit válaszol neki? Vajjon nem lágyul-e meg? Vajjon nem szalasztja-e ki ajkán az elhatározó szót?« Régen nem volt már ilyen rossz napja.

És másnap, mikor Bella ismét megjelent rendes kiséretével, aggódva leste, hogy az a szép szem nem fog-e valami ujságot mondani neki? Nem, nem talált benne semmi rendkívülit. Bella egy szóval se hozta elő a tegnapi dolgot. Csak később, mikor Biró már javában benne volt a munkában, lepte meg ezzel a kérdéssel:

A háta mögött állott, s nézte a képet, mely nagyjában készen volt. (Biró a Penelope cselfogásával élt; esténkint le-levakargatta, a mit egész nap dolgozott, hogy hamarosan vége ne legyen az aranjuezi szép napoknak.)

Biró tisztában volt vele, hogy a legokosabban akkor cselekszik, ha nem szól többet egy szót se; de valami nem hagyott neki békét.

– Nem csodálom. Igazán kiállhatatlan voltam. De beláthatná, hogy jobb volna, ha nem erőtetné a dolgot.

– Még most sem. Milyen furcsa is ön! Mintha az olyan könnyü volna! Én mindig abban voltam, hogy csak olyan emberhez megyek feleségül, a kit szeretni fogok. Hisz szeretem őt is, de istenem, én nem igy képzeltem a dolgot. Ön talán ki fog nevetni, de gondoljon, a mit tetszik, én mindennap imádkozom azért, hogy bele tudjak szeretni amúgy igazán. De úgy látszik, ehhez idő kell, s az én órám még nem érkezett meg. Valami mindig visszatart, hogy igent mondjak. Meglehet, ez nem okos, s Gabriella eleget mondja, hogy nem az. Telebeszélte a fejemet, hogy a világért se utasitsam vissza. És én belátom, hogy egy szegény leány kétszer is gondolja meg, mielőtt nemet mond. Igy aztán nem tudom elhatározni magamat se jobbra, se balra. Azt hiszem, ez nem olyan egyszerű.

– Ha már benne vagyunk – folytatta Bella – szeretném tudni, hogy mit gondol ön? Mondja, ha volna egy húga, s ilyen helyzetben, mint én, mit tanácsolna neki?

A festőt ez a váratlan megrohanás kihozta a sodrából; hamarjában maga se tudta, hogy mit is gondol hát ő, a mi igaz, és a mit elmondani még se szószegés? -225-

– Kellett ez nekem?! – szólt magában. – No hát most már: hic Rhodus, hic salta!

– Majd megszeretné később. Éppen ez az, a mit a kis lányok nem tudnak. A házasság szent dolog, s a menyegzői áldásban olyan varázs-erő van, a melyről a költői hajlandóságu fejecskéknek még csak sejtelmük sincs.

– Igen, igy szoktak beszélni a papák, a mamák, a bácsik, a nénik, az idősebb testvérek. De a regények nem ezt mondják. S úgy látszik, a regények mondják az igazat.

– Azt mondják, hogy a legtöbb házasság szerencsétlen, és hogy ha van boldog házasság is, ilyen csak a szerelmi házasság lehet.

– Vannak olyan regények is, melyekből az én képzelt húgom azt a tanulságot vonná le, hogy nem mindig a kislányoknak van igazuk s hogy néha nem árt az öregekre hallgatni.

– Már engedjen meg, Biró ur, ön nagyon sok mesét tud, de nem hiszem, hogy volnának olyan meséi is, melyek ezt a prózai tanulságot hirdetik.

Bella visszaült a karosszékébe. A gyerekek, a kik eddig nagy játékban voltak, elfoglalták a rendes helyeiket, -226- Terka boldogan mosolygott, s a granárium-szerü műterem egyszerre tele lett kiváncsisággal.

– Messze, messze, odafenn, a hol folyvást esik a hó, s a hol az ég már olyan közel van a földhöz, hogy a hófedte hegyek tetejéről fel lehet nyúlni a fellegekbe, volt egy nagy hegy, s ennek a hegynek a tövében egy piczi templom meg egy csomó kis kunyhó, a melyek egymás hátán gubbaszkodtak, hogy mindnyájan meghuzódhassanak a nagy hegy oldalán.

A legnagyobb hegyek és a legkisebb kunyhók mindig is együtt szoktak lenni. Nagyon jól megférnek egymással. Ez a hegy is jó, barátságos hegy volt, és védte a kis kunyhókat. S ha karácsonykor odalenn meggyujtották a mécseseket, a nagy hegy együtt örvendezett az apró emberekkel. Azért nem is nevezték máskép, csak Karácsony-hegynek.

De nemcsak jó hegyek vannak, vannak gonoszok is. És szemközt a Karácsony-hegygyel egy ilyen félelmetes, rossz hírü hegy meredezett; úgy hitták, hogy a Görgetegek hegye.

Ezt is, meg a jó hegyet is, vastag hótakaró boritotta. Hó ült a kunyhókon, az ablakok mélyedéseiben, a templom ajtajában, hó mindenütt; és ebből az egész tájat elözönlő, rengeteg fehérségből nem látszott ki egyéb, csak a kereszt az Isten házán. Havas volt ott még az apró emberek szakálla is; s a pirinyó házak mintha csak fehér czukorból lettek volna.

Ott, a hol a Görgetegek hegye farkasszemet nézett a Karácsony-hegygyel, egy iczike-piczike kis czukorkunyhó állott, mely még a többieknél is kisebb volt. Ebben a parányi kunyhóban egy öreg ember lakott; ugy hitták, hogy Lük. -227-

Lük nagyon öreg volt; hosszu, fehér szakálla a földet verdeste, a keze reszketett, s már csak bottal tudott járni. A szomszédai meg is mondták neki: »Lük, te már nagyon öreg vagy; Lük, te már nemsokára meg fogsz halni«.

Ez Lüköt nagyon szomorúvá tette; mert volt neki egy kis leánya, a kire ha csak ránézett is, mindjárt könnybe lábbadt a szeme. »Jaj, mi lesz belőle, hogyha majd meghalok?!« – sirdogált egész nap, s a szakállával egyre törülgette a könnyeit.

Güdül fehér volt, mint a havasi rózsa, kicsiny mint egy madár, és vékony, mint az árnyék.

Lüknek már patakokban folytak a könnyei, ha a lányára tekintett, és mind gyakrabban siránkozott: »Jaj, mi lesz belőled?!« – de Güdül nem szólt semmit, csak pergette a rokkáját, csöndesen egész nap.

Egy este, a mint Güdül az ablaknál ült, s fonta, fonta lenjét, valami édes, nagyon édes hangok ütötték meg a fülét.

Egy fuvola szólt odakinn, az ablaka alatt, szépen, andalitóan. Güdül kinyitotta az ablakot, hogy jobban hallja.

S a fuvola egyre édesebben szólt. Egy sápadt ifjú állott odakünn, az volt a játékos. Güdül soha se hallott még ilyen gyönyörü muzsikát.

– Még egyszer szeretném hallani – szólt Güdül. – Ugy-e, eljátszod még egyszer?

Az ifjú engedelmeskedett, és Güdül nem tudott hova lenni a gyönyörüségtől. -228-

Güdül betette az ablakot, de az arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt.

Laili eljött másnap este, harmadnap este, minden este. És minden este ujra eljátszotta az Örök Szerelem énekét. Tudott más szép dalokat is, de Güdülnek egy se tetszett úgy, mint az Örök Szerelem éneke.

Güdül egyre jobban hasonlitott a havasi rózsához. A rokkája se pergett oly vigan, mint azelőtt. Öreg rokka volt már, pihentetni kellett egy keveset.

Egy délután, mikor kitekintett az ablakán arra a helyre, a hol Laili szokott állani, rémületében elsikoltotta magát.

Valaki bevigyorgott az ablakon, s ez a valaki olyan rettenetes volt, hogy Güdül ijedtében behunyta a szemét, és remegni kezdett egész testében.

Torzonborz bajusza és szakálla volt, meg nevető szeme. Nevető, gonosz, vigyorgó szeme, mely csúfondárosan kancsalitott rá.

Attól fogva gyakran látta az idegent a hegyek közé menni. Nagy csizmái voltak, puska volt a vállán, és zöld szegésü kis kalapján egy éktelen kakastoll incselkedett.

S a kakastollas ember, a hányszor csak meglátta Güdült, mindannyiszor sandán vigyorgott rá. Aztán tovább ment s eltünt a lány szeme elől. De Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát: -229-

– Laili, én félek a kakastollas embertől. Kérlek, vigasztalj meg az Örök Szerelem énekével.

Lailinek simább volt az arcza, mint akármelyik leánynak. Tekintete szelid volt, mint az őzé, és Güdül lassankint elfelejtette a kakastollas embert.

De egyszer estefelé, mikor a Laili fuvolájáról oly szépen, oly szivhezszólón zengett az Örök Szerelem éneke, hogy Güdülnek a könnye is megeredt: egy éles, siketitő, csúfondáros hang zavarta meg a zeneszót.

Güdül ijedten nézett arra, a honnan a hang jött, s s a közeli halmon a kakastollas embert pillantotta meg, a ki egy kis sípot tartott a szájánál, s csalafintán hunyorgatott rá.

A síp még egyszer megszólalt, szemtelen, ingerkedő hangján; a kakastollas ember intett nekik, aztán folytatta utját. Térdig gázolt a hóban, de ismerte az utat. S a kakastoll nemsokára eltünt szemük elől. Aztán a vadásznak csak egy-egy kiáltását hallották, a mint a hegyek visszaverték:

Ettől fogva a kakastollas ember sokszor megzavarta az Örök Szerelem énekét. De egyébként nem is hederitett Lailire. Csak Güdült ejtette kétségbe a vigyorgásával.

De lemosta könnyeit a szakállával, s ha meglátta a kakastollas embert, vigan integetett neki.

Egy reggel jobb kedvvel tápászkodott fel, mint rendesen, s igy szólt Güdülhöz: -230-

– Güdül, vedd fel a legszebbik ruhádat. Férjhez adlak a kakastollas emberhez.

– De én Lailit szeretem, a kecskepásztort – szólt Güdül. – Lailit, a ki oly szépen fuvolázza az Örök Szerelem énekét!

– Az lárifári – felelt Lük. – Fogadj szót. Mondom, vedd fel a legszebbik ruhádat. A kakastollas ember mindjárt itt lesz, és elvisz a templomba.

Güdül lefeküdt az ágyba, hogy már most meg fog halni. Szépen összetette a két kezét a mellén és elkezdett imádkozni.

A kakastollas ember haihózva, nagy sípszóval jött érte. De mikor látta, hogy Güdül nem akar a templomba menni, hanem mindjárt egyenesen ki a temetőbe, a kakastollas ember rásanditott Lükre és intett neki, hogy hagyja békén Güdült.

Lük sírt és az ég felé emelgette a szemét. Güdül nem is moczczant, csak imádkozott Máriához, a szűzek pártfogójához.

A kakastollas ember oda ment az ágyhoz, megsimogatta Güdülnek a haját, aztán sarkon fordult és azt mondta, hogy majd eljön máskor.

Güdül fehér volt, mint a szemfedél, és Istennek ajánlotta lelkét. De az Isten nem küldte el érte a halál angyalát, hanem elküldte hozzá Lailit.

Laili eljött s megzenditette az ablak alatt az Örök Szerelem énekét. Güdül megmozdult az ágyban s fölemelte a fejét.

A Laili fuvoláját tündér-fáról vágták. Bűbájos manók lopták az Árgirus kertjéből, s több tudomány volt a szavában, mint a Mágusok minden könyvében. És az Örök Szerelem éneke meggyógyitotta Güdült.

De azért Güdül csak búsult, egyre búsult. És a hányszor ránézett a szegény öreg Lükre, mindig elfakadt sirva.

Lük hét nap, hét éjjel egyebet se tett, csak hullatta a könnyeit. Tizenkét vedret sirt tele, és mikor kiapadt a könnye, úgy összement, úgy összeaszott, hogy belefért volna egy csizmába.

Este, mikor Laili megint eljött, Güdül még egyszer meghallgatta az Örök Szerelem énekét, aztán igy szólt Lailihoz:

– Laili, ne gyere el többet. Mert én holnap férjhez megyek a kakastollas emberhez.

– Ne törd el – szólt Güdül. – Akármerre jársz, ha so’se is látlak többet, mikor a hold feljön, fujd el rajta az Örök Szerelem énekét, és gondolj rám. Én mindig rád fogok gondolni.

Megcsókolták egymást, és Laili elbujdosott a világba. Elment a Görgetegek hegye felé.

Güdül nagyon félt a kakastollas embertől, de azért a maga lábán ment el a templomba. Nem kellett szekéren vinni.

Csak akkor borzadt össze, mikor a pap betette a kezét a kakastollas ember kérges tenyerébe.

A kakastollas ember nevetve kancsalitott jobbra-balra, és vigan dörzsölgette a kezét. S a mikor látta, hogy Güdül mindjárt összeesik, felkapta az ölébe és szaladt vele haza.

– Ne csókolj meg engem, mert én Lailit szeretem, a kecskepásztort, a ki olyan szépen tudja az Örök Szerelem énekét.

A kakastollas ember nem szólt semmit, csak sebesen hunyorgatta a szemét. A kakastoll vigan ficzánkolt a kalapja mellett.

Másnap reggel bevitte Güdült a konyhába, megmutatta neki a zergét, melyet tegnap ejtett el, és igy szólt hozzá:

Aztán elment vadászni. Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

Güdül megfőzte az ebédet. Mikor készen volt, leült, összetette a két kezét, leeresztette a fejét a mellére és igy szólt:

A kakastollas ember csak este jött haza. A bajusza és a szakálla tele volt hóval, zuzmarával, s vadat czipelt a hátán.

De azért nevetve sanditott rá, vigan költötte el az estebédjét, és aztán egy nótafélét kezdett dörmögni.

Güdül nem kérdezte, hogy mi ez, mert ez a nóta nem tetszett neki, mint az Örök Szerelem éneke.

Güdül nem szólt semmit. A holdvilágot nézte. Tudta, hogy Laili, akármerre jár, az Örök Szerelem énekét zengi, és ő rá gondol.

De másnap még sem felejtett el tüzet rakni. Mikor hallotta, hogy a hegyek alig győzik visszabőgni a sok »haihó«-t, meg a puskalövések sűrű zaját, megfőzte az ebédet, és eltette a parázst. Mikor a kakastollas ember hazajött, a fa vidáman recsegett-ropogott a kandallóban.

Megfogta Güdülnek a nyakát és a szemébe nézett. A bajusza tánczolt örömében.

Mikor Güdül látta, hogy milyen furcsán tánczol a kakastollas ember bajusza, nevetett egy kicsit. Már nem félt olyan nagyon tőle; látta, hogy nem bántja.

A kakastollas ember még sebesebben hunyorgatott a szemével, mint eddig, s megint csak rágyujtott a medve-nótára.

Güdül kinézett az ablakon. Azt nézte, hogy feljött-e a hold? Lailire gondolt.

Lailire gondolt másnap is, harmadnap is, és mindennap. A mikor egyedül volt, elsóhajtotta a szélnek, -234- elbeszélte a felhőknek, elsuttogta az énekes madaraknak, hogy a kecskepásztor neve Laili.

Egyszer váratlan vendég érkezett. A nap bemosolygott a hegyek közé. Güdül kitalálta, hogy ez a Laili követje. És megindult a Görgetegek hegye felé, hogy talán megtud valamit Lailiról a vándor-madaraktól.

Hanem hirtelen vihar kerekedett. A nap megfutamodott, s az ég fekete fátylat öltött magára, hogy hűtlen kedvesét meggyászolja. Odalenn villámlott, s a hegyek mint százezer ágyu bömbölték vissza a dörgéseket. Jégeső lehetett valahol. De odafenn, a hol Güdül járt, csak a hó szállongott. Pelyhei egyre sűrűbben hulltak s elfútták az utat.

Lába minduntalan hó-árokba süppedt, nem tudta hol jár, nem tudta merre forduljon, s egyszerre csak a szemközti hegyekből elkezdett omlani a hó.

Güdül sirva fakadt rémültében. Borzadva botorkált süppedékből süppedékbe, tudta, hogy szakadékok fölött jár és nem találta meg az utat. Zokogás tört ki kebeléből, és kétségbeesetten kezdett kiáltozni:

A mennydörgés elvágta a szavát, de mikor a haragos hang elhallgatott, egy másik hangot hallott, egy ismerőst: -235-

Güdül először azt gondolta, hogy csak a visszhang szólott. De aztán látta, hogy nem a visszhang szólt, hanem a kakastollas ember.

– Máskor ne menj magadban a Görgetegek közé. Ha arra akarsz menni, szólj, én majd elviszlek magammal.

Güdül ettől fogva egy cseppet se félt a kakastollas embertől. Mindig jó ebédet főzött neki és soha se felejtette el megrakni a tüzet.

Egyszer a kakastollas ember még vigabban jött haza és még többet kancsalitott Güdülre, mint máskor.

– Nézd csak, mit hoztam – szólt neki és kivett a köpönyege alól valamit.

– Jaj, be szép kis bajuszkája van! – örvendezett neki. – És milyen gyönyörüen hunyorgat a szemével!

– Már most add ide nekem, hadd játszszam vele én is – szólott a kakastollas ember.

És játszottak vele mind a ketten, aztán lefektették egy kis bölcsőbe. Güdül ringatta, a kakastollas ember meg eldörmögte neki a Medvék nótáját. -236-

A szegény Laili ezalatt bebarangolta a világot. Szebbnél-szebb nótákat fútt a fuvoláján, és az emberek gyönyörködve hallgatták. A napok tüntek, a fuvola rítt, és nemsokára hetedhétországra szólt a kecskepásztor hire.

De Lailinek sehol sem volt nyugta. És egyszer csak fölkerekedett, megindult a Görgetegek felé, hogy ujra lássa Güdült, a havasok rózsáját.

Öreg este volt már, mikor megérkezett. De holdtölte volt, és a hó is világitott.

Laili megállt a Güdül ablaka alatt, és szépen, szivhezszólón, a hogy csak ő tudta, elzengte fuvoláján az Örök Szerelem dalát.

– Jó idegen, kérlek, eredj egy kicsit messzibb. Daloddal felköltöd a kicsinyemet.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Laili. – Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Laili fiatal volt, mint egy leány – felelt Güdül. – De te öreg vagy és kopasz.

– Ó, Güdül – szólt Laili – te olyan vagy, mint voltál! Csakhogy most két csillag ragyog a szemedben.

– Ne hagyj itt, kérlek! – rimánkodott Laili. – Három nap, három éjszaka jöttem, hogy meglássalak.

– Gyere be – szólt Güdül. – De csöndesen járj, föl ne ébreszd a kicsinyemet.

Laili bement. A kandallóban vigan pattogott a tűz; s az asztalon, egy nagy üstben, friss estebéd gőzölgött. -237-

Laili nagyon szeretett volna a tűz mellé telepedni, mert nagyon fázott szegény, de a kandalló előtt három emberke ült, nem férhetett oda.

Furcsa emberkék voltak ezek. Az egyik kisebb, a másik nagyobb; de mindegyiknek kakastoll volt a kalapja mellett.

A szoba közepén meg bölcső állott, s ebben a bölcsőben egy pirinyó kis leány szendergett, a ki fehér volt, mint egy havasi rózsabimbó.

– A kakastollas embert várom – szólt Güdül. – Nem szokott ilyen sokáig elmaradni.

– Hadd nézzek a szemedbe! – könyörgött Laili. – Három nap és három éjjel jöttem, hogy ujra meglássalak.

De Güdül nem hallgatott rá. Az ajtótól az ablakhoz ment, az ablaktól megint az ajtóhoz. És fülelt, hogy nem hallja-e a kakastollas ember lépéseit.

– Rám se hallgatsz! – szólt Laili. – Pedig én még szebb nótákat tudok, mint azelőtt.

– Hát az Örök Szerelem éneke? – kérdezte Laili. – Az Örök Szerelem énekére már nem emlékezel?

Güdül nem szólt semmit, hanem felugrott és szaladt ki a hóba. A messzeségből tisztán hallatszott egy hang, mely mindig közelebb jött:

Három keszkenőt rítt tele, s mire megint felnézett, már ott állott előtte a kakastollas ember.

A bajusza meg a szakálla tele volt hóval, s olyan furcsán, olyan csalafintán sanditott a szegény Lailire, hogy csupa mulatság volt látni.

De Laili nem látta ezt, Laili csak azt látta, hogy Güdül ráhajtotta a fejét a kakastollas ember mellére, s Lailire rá se nézett többet.

– Ez Laili, a kecskepásztor – felelt rá Güdül. – Azelőtt fiatal volt, mint egy leány, de most öreg és kopasz.

De Laili nem kért, csak egy pohár vizet, s azt mondta, hogy hosszu utja van még neki, nem maradhat tovább. Elbúcsúzott szépen s minden jókat kivánt.

A kakastollas ember pedig elköltötte az estebédjét s aztán játszani kezdett az apró emberekkel. Az apró emberek a fejére másztak, belecsimpajkodtak a lábába s megránczigálták a szakállát. De a kakastollas ember nem haragudott ezért, hanem olyan sebesen, olyan vidáman hunyorgatott a szemével, hogy nevetés nélkül nem lehetett nézni.

Fölvette a fejére előbb a legnagyobbat, aztán a középsőt, utóljára a legkisebbiket. És meghurczolta őket a szobában. Güdül nagyon örült ennek, mert Güdül tudta, hogy ennél szebb mulatság nincsen a világon.

No és Güdül, a kakastollas ember, meg a többiek, még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Az alkonyat már elküldte szürke követét, mikor Biró végére ért a meséjének. A munkát abba hagyta már korábban és csak a közönségében gyönyörködött. Hogy mindnyájan egyforma türelemmel hallgatták volna, arról szó se lehetett; de láthatta, hogy Bellát érdekli, a mit elmesélt.

Annyira érdekelte, hogy egy kissé álmodozóvá lett utána, s mikor a mese elhangzott, tekintete egy pár pillanatig ott maradt a mesélőn, mintha azt kutatná, hogy nem értette-e félre?

A Penelope munkája sem tarthatott örökké, s Biró három nap mulva elkészült a képpel.

– Ha más nem, Gabriella meg lehet elégedve velem – szólt magában, mikor egy szomorú mosolylyal elbúcsúzott a képtől. – Mert meglehet, hogy ez a kép nem olyan remek, a minőnek szeretném, de az bizonyos, hogy a szavamat megtartottam becsületesen.

XII.

Az az idő, a mikor az orgona nyílik és a meggyfák rügyeznek, olyan lelkiállapotban találta Birót, a melyet azelőtt csak nagyon tökéletlenül ismert, s a melyet mégis örökre eltemetettnek képzelt. Nem tagadhatta le többé maga előtt, hogy szerelmes, nagyon szerelmes. Ugy tetszett neki, hogy jóságos szellemek járják be a földet, a kik valósággá teszik a megérthetetlent, hogy az Álomisten fölemelte varázsvesszejét, és a kóró rügyet hajtott.

Természetesen, az a kép volt oka mindennek. Az a kép valami közösséget alkotott közöttük, mely napról-napra, észrevétlenül növekedett. Ha az ember egy festett bókkal kezdi, nem szüntetheti meg az érintkezést csak úgy egyszerre, mint a hogy’ fel lehet hagyni egy akármilyen báli ismeretséggel. S egyik találkozás a másik szülője; mire körülnéz az ember, már nem találja meg magát.

Pedig hiába okolta azt a képet, a kép ártatlan volt a dologban. A képet ott lehetett volna hagyni, s vele az eredetit is.

Csakhogy mikor ezzel a legkedvesebbik munkájával nagynehezen elkészült, akkor már a sorsa el volt határozva. Akkorára már úgy megszokta mindennap látni -241- azt a ragyogó kis teremtést, hogy nem igen tudott volna egyszerre lemondani róla. S mialatt azon vitatkoztak, hogy kié legyen hát tulajdonképpen a kis ködmen, szerette volna azt mondani neki:

Biró nem bizott az Életben, mint senki sem azok közül, a kik tulságosan sokat gondolkoztak róla. Azért képtelen volt az elhatározásra. Hanem a helyett átadta magát a hullámoknak:

És mert nem mondotta meg, a mit gondolt, mert a vágyai nem szövetkeztek elhatározássá, azzal áltatta magát, hogy lelke megőrizte a magánosságát. Aztán meg a körülmények lehetetlennek tüntettek fel előtte minden képzelődést. Végre is, ő nem házasodhatnék meg akkor sem, ha akarna is, mert szegény ember dolga csupa komédia. És még jó, hogy ez nincs a szándékában, mert hisz ott van az akadály: a katona.

És minthogy nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa Bellát, nem tagadta meg magától ezt az örömet. Mikor az egésznek úgy se lesz következése, mikor a románcz úgyis csak egy kellemes emlékkel fog végződni!

Eleinte csak néha-néha látta. Ritkán látogatta meg őket, hanem a helyett vadászta a véletlen találkozásokat. És maga is elhitte, hogy ezek véletlenek. De nem sokáig bolonditotta magát. Belátta, hogy ez a nagy tartózkodás áldozatába kerül, s hogy ezeket az áldozatokat csak a képzelődés kivánja.

Ettől fogva mind sűrűbben és sűrűbben látogatott el hozzájok. A szomszédság czime, az apró figyelmességek, melyeket a gyakori találkozás szinte kötelességévé tett, -242- pazarul kinálták az ürügyeket. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mindennapos náluk. Megvoltak a maga órái, s ezek az órák egyre hosszabbak lettek. A tavasz közeledtével mindig később és később jött az alkonyat; s mikor az alkonyatnak ez a kitünő tulajdonsága feltünt előtte, elhatározta, hogy a búcsúzásra nézve ehhez a derék alkonyathoz alkalmazza magát. A mi a jövetelét illette, abban következetes maradt.

A dolog annyira magától fejlődött, hogy senkinek se tünt fel. Mindnyájan természetesnek találták, hogy igy megbarátkoztak, s rövid idő alatt nagyon hozzá szoktak egymáshoz. Biró ugyan eleinte azt hitte, hogy Gabriella nem nagyon örvend a közeledésének, de ez az idegenkedés egyre fogyatkozott, s mire valósággal észrevehette volna, hogy alapos-e a gyanúja, akkorra már elvégezte magában, hogy csak képzelődött.

Volt még egy másik nyugtalansága is: a katona. De ez a nyugtalansága épp úgy eloszlott, mint az a másik. Az első napokban úgy tetszett neki, mintha Bella végre elhatározta volna magát, hogy hozzá megy Strachwitzhoz. De aztán látta, hogy folyvást ingadozik. Majd úgy találta, hogy az az elhatározás egyre gyengül, egyre halványabbá válik, hogy végre amolyan kegyes szándékká változzék át, a melyek nem igen szoktak testet ölteni. A katona nem győzte sürgetni az igent; Bella nem mondott nemet, de mindig hosszabb és hosszabb határidőt tűzött ki. Egyszer csak nem volt szó többé a katonáról.

Ez a fölfedezés nagyon boldoggá tette. Érezte, hogy az ilyen siker azok közé a dolgok közé tartozik, a melyek köteleznek, de csak örülni tudott ennek az -243- aranyláncznak. Végre megvallotta magának, hogy ha Belláról le kellene mondania, ez igen boldogtalanná tenné.

Mily sebesen is iramlott az idő! A ma sólyomszárnyon repült, a holnap ólomlábon érkezett. Mily végtelenek voltak a kötelesség órái, s mily rövidek az öröm pillanatai!

Korán tavaszodott, az első meleg szellő hamar beköszöntött, s ibolya-nyiláskor már nyitott ablakok mellett lehetett álmodozni.

És mialatt Gabriella mögöttük olvasgatott, ők ketten, az ablak párkányára hajolva, óraszámra el tudták nézni a szegény városrészben nyüzsgő életet, a kietlen, nyomorúságos kis sétatért, poros, halódó fáival és rongyos látogatóival, ezt a szánalmas tájképet, mely azonban kedvesebb volt Biró előtt, mint Cintra emléke. És óraszámra el tudtak beszélgetni gyerekségekről, hivságokról, semmiségekről. Ó, édes gyermekségek! Ó, szerelemnek édes semmiségei! Gyönyörü pillangók, melyek oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy mire ujból kinyujtjuk értetek a kezünket, már csak szárnyaitok hamva marad az ujjainkon!…

Biró behunyta a szemét, de csak azért, hogy ujra kinyithassa, s ujra meggyőződhessék róla, hogy csakugyan nem álmodik, hogy az a barna hárász kendő igazán itt van mellette, egy ölelésnyire…

– Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, arra, hogy milyen furcsa hatással van rám ez a szép -244- idő. Mert a tavasz jötte, a mi másnak öröm, engem nyugtalanná, álmodozóvá, majdnem bánatossá tesz.

– Csakugyan különös, hogy az évszakoknak milyen különböző hatása van ránk. Egyikünkre ilyen, a másikunkra tán épp az ellenkező. Nem értem mért, de én borzadok a nyártól. De hiszen maga nem hallgat rám! Valami mással van elfoglalva; még pedig ugyancsak. Kedvem volna még egyszer megkérdezni, hogy mire gondol hát, de – igazán?

Biró azonban most se felelt egyenesen. Átvitte a beszédet másra, a mi talán kevésbbé érdekelte Bellát, de a mit el lehetett mondani.

Hogy mire gondolt? Arra, hogy igenis, feleségül fogja venni ezt a gyönyörü teremtést, ha ugyan eljön hozzá, ha, a mint reméli, nem egészen közönbös iránta. El fogja venni, ha ez százszor lehetetlenség is. Eh, vannak is lehetetlenségek! Ha a végzet még oly mostoha is iránta, ha a szegénység, ez a vak, sötét hatalom, még oly súlyos békókat ver is a kezére: hát küzdelembe száll velök, és nem adja meg magát gyáván, kishitüen! Nem volt elég, hogy eddig, akárhová lépett, folyton vonszolnia kellett maga után a vasat, melyet ez az alvilági erő kötött a lábára: a démon még most is útjába áll, mikor az élet egyetlen boldogsága int feléje?!… Ej, hát meg fog birkózni a démonnal, és küzdeni fog, a mig csak birja, de lemondani nem fog, s nem adja meg magát hitványul az ütközet előtt, ha a csata még oly egyenlőtlen lesz is!… Hisz ez a küzdelem nem is oly kétségbeesett! Ha csakugyan megvan benne az az erő, melyet magában érez, akkor előbb-utóbb mégis csak győznie kell. Dolgozni fog két, három ember helyett és nem fogja válogatni a munkát. Nem fog kergetni bolygó tüzeket, le fog tenni ábrándjairól, feladja, hogy ha kell, minden -245- becsvágyát, leszámol minden régi törekvésével, és nem lesz csak egy gondolata: az, hogy megélhessen és eltarthassa a családját. Hogyan, ő, a ki valaha olyan nagyravágyó volt, nem tudná kivívni azt, a mit kivívnak az egyszerüek, és a balgatagok ezrei, milliói?!… Eh, az a férfi, a ki egy asszonyt nem tud eltartani, akaszsza fel magát!

S a mint most a legtermészetesebbnek találta, a mi hónapokkal ezelőtt még lehetetlennek tünt fel előtte, igy volt a régi aggodalmaival is; nem értette, hogy is juthattak eszébe egykor?!… Nem értette, hogy tudott úgy megriadni a Miss Illandudno indiai ruhájától, az amerikai dollárkirálynék paradicsom-madár tollaitól, meg a többi haszontalanságtól?!… Azzal hizelgett magának, hogy immár úgy keresztül lát ezen a gyermeki lelken, mint egy kristályon, és bizonyos volt benne, hogy ezt a másik kristályt olyanná csiszolhatja majd, a milyenné akarja. Ó, dehogy félt már tőle! Dehogy voltak aggodalmai! Azon, a mit Gabriella a Bella vitézkedésének nevezett, most már csak mosolyogni tudott; szinte örült ennek a vitézkedésnek, mert ujra meg ujra meggyőzte róla, hogy valaha milyen otrombán tévedett. És végre, boldogan vette észre, hogy az elejtett szavai sem vesznek el, s hogy Bella, nagy titokban, igyekszik az ő izléséhez alkalmazkodni, igyekszik kerülni mindent, a mi neki nem tetszett, egyszóval igyekszik magáévá tenni az ő gondolkozását. Valaki, a ki ő érte erőt vesz az apró szokásain, a vonzódásán és az idegenkedésén, valaki, a kinek ő a törvénykönyve, a legfőbb tekintélye, valaki, a ki alárendeli a maga izlését az övének!… Még pedig milyen szép valaki!…

És éppen ez volt az, a mi szárnyat adott a reménységeinek. Mert csak egy kétsége volt. Az, hogy vajon -246- Bella úgy érez-e iránta, a hogy ő óhajtotta, a hogy ő maga érzett?

Nagyon jó pajtásságban voltak; Bella meglehetősen bizalmas volt vele; láthatta azt is, hogy vonzódik hozzá, hogy titokban úgy tekint rá, mint valami felsőbbségre; meggyőződött róla, hogy ha megkérné, nem kosarazná ki, mint a hogy a katonát kikosarazta: de mindez nem volt elég neki. Biró nagyravágyó lélek volt; földi és égi dolgokban egyaránt a legtöbbet akarta.

Biró nem értette a katonát. Hogy’ lehet megkérni egy leányt, a kiről tudjuk, hogy nem szeret bennünket, hogy’ lehet unszolni a kelletlen frigyre, abban a tudatban, hogy ha igent mond, ez az igen áldozat lesz! Hogy’ lehet a boldogságot olyan ajkakon keresni, melyek csókjainkat csak tűrik, de nem adják vissza! Hogy’ lehet belenyugodni abba, hogy mig nekünk nincs más gondolatunk, csak ő: lelkünknek a fele talán egy más emberre gondol, s behunyt szemmel tűrve csókjainkat, egy elvesztett paradicsomról álmodik! Hogy’ lehet visszaélni a helyzetével, a melyek talán rákényszeritik az igenre, hogy’ lehet ilyen gyáva és ilyen éppen nem férfias alkuval lealacsonyitani azt is, a kit szeretünk, és lealacsonyitani magunkat is, az által, hogy vásároljuk azt, a mit voltaképpen kapnunk kellene!

Azért Biró nem elégedett meg azzal a tudattal, hogy Bella hozzá menne; tudni akarta azt is: hogy csak becsülésből és vonzódásból menne-e hozzá, vagy – a mint imádkozott érte – szerelemből?

Szerelemről soha szó se volt közöttük. Biró azt tartotta, hogy az ilyesmit nem kell kérdezgetni; ha van valami a dologban, a mi napvilágra akar jönni, hadd jöjjön magától. Az annak a rendje.

Hát ez a kétsége se tarthatott sokáig; nemsokára megkapta a feleletet erre a legnagyobb kérdésre is. -247-

Egy délután Gabriella, a ki az egész télen ki se mozdult a házból, kikivánkozott a szabadba. Elhatározták, hogy kimennek a városligetbe.

A szegények parkja még egészen néptelen volt. Végigsétáltak a Stefánia-úton, fel a viztoronyig, és alig találkoztak kocsival.

Bella és a festő mentek elül. Gabriella és Terka egy pár lépésnyi távolságban követték őket.

Bella jókedvü volt, mint egy diák, a ki most szabadult ki a karczerből. Boldogan gyüjtötte a sok senyvedt ibolyát és poros anemónét; nem restelt százszor lehajolni értök.

Minduntalan el is maradoztak a másik kettőtől, a kik ilyenkor nagy komolyan haladtak el mellettök. Gabriella és Terka élénk vitába voltak elmélyedve. A Vasgyárosról elmélkedtek. Terka azt állitotta, hogy Derblay úr egyszerüen felséges, Gabriella tagadta ezt; ő úgy találta, hogy a Vasgyárosban csak egy számbavehető ember van: Moulinet úr.

– Ezt a hibát még jóvá tehetjük – szólt Biró. – De miért kivánkozik oda?

– Mert ott orgonabokrok is vannak – felelt Bella. – És én rávenném önt, hogy a kedvemért tegye túl magát a tulajdon szentségén és tegyen gazdagabbá egy pár szál orgonával. Tudja, maga ma a rendesnél is komolyabb és méltóságosabb. Olyan furcsa volna látni, a mint átmászik a keritésen és orgonát lop!… No, ne dorgáljon meg!… Olyan jól érzem magamat! -248-

Megint megálltak. Bella egy erős fűszálat keresett, hogy összeköthesse a virág-lomját.

Gabriella és Terka ismét elhaladtak mellettük. Bella odakiáltott nekik, hogy forduljanak be a jobboldali útra. De nem hallották meg; el voltak mélyedve a vitájokba.

– Hallja? Még most is a Vasgyárosról beszélnek! – szólt Bella a festőhöz. – Igazán, kezdenek untatni a vasgyárosukkal.

– Nem hallották meg – szólt Biró. – Kiáltsak nekik én?… vagy mi is arra menjünk, ha már ők arra mentek?

– Tudja mit? – szólt és előre nevetett a kópéságnak, a mely furdalni kezdte. – Tudja mit? Szökjünk meg az öregektől!

– Semmi de, meglátja, remek tréfa lesz. Ugy fognak keresni, mint két gombostűt.

Biró nem ismert magára. Az a nyugtalanitó s kissé mámoritó érzés, mely a szobai levegőhöz szokott embert mindig elfogja, ha hosszú fogság után ismét a szabadban találja magát, megejtette és hatalmában tartotta. Tiz évvel fiatalabbnak érezte magát, mint máskor. Csak örülni tudott a Bella gyerekségeinek s kedve lett volna elűzni a fejéből minden komolyságot.

A sétaút fái eltakarták őket Terka és Gabriella elől. De ők még oda láthattak rájok. Bella visszakukkantott és intett Birónak.

Persze, hogy észrevették az eltünésüket. És most rajtok volt a sor, kiáltozni.

Biró már megbánta, hogy belement a tréfába. Rossz természetü ember volt, a ki soha se tehetett egy lépést se, se jobbra, se balra, apró önvádak nélkül. Ugy gondolta, hogy oktalanság volt Bellának szót fogadnia, s még nagyobb oktalanság volna, a tréfát tovább is folytatni. Kedve lett volna visszakiáltani, de Bella intett neki, hogy hallgasson.

Sajnálta kedvét szegni s engedelmeskedett. Nem örült többé a tréfának, de hát csak magára vethetett. A ki A-t mondott, mondjon B-t is.

– Tudja-e, hogy bolondságot tettünk? – szólt Biró, a mint Bella nagy kedvvel folytatta útját a kápolna felé. – Gabriella méltán fog rám boszankodni.

– Dehogy az első! – felelt Biró. – De éppen azért, ki vagyok ábrándulva a bolondságokból is.

Ezt a festő is elképzelhette. És ha már beleugrott, illőnek találta, hogy legalább jó képet csináljon a rossz játékhoz.

Egy darabig arról beszéltek, hogy miképpen fogják rendezni a nagy jelenetet, ha majd összetalálkoznak. -250- Bella egész tervet csinált. Eleinte az ártatlant fogják adni, még ők kerekednek felül és elpanaszolják, hogy felkutatták értök az egész ligetet. Aztán kinevetik őket.

Majd folytatták azokon a semmiségeken, melyekből máskor is olyan kifogyhatatlanok voltak. És Biró kezdett kibékülni a helyzettel.

Aztán nem beszéltek többé semmiről. Szótlanul haladtak egymás mellett, de ez a némaság nem volt kellemetlen.

Kivált Birónak nem. Olyan boldog volt, hogy minden szó, mely ajkát kisértette, profánnak tünt fel előtte. Ahhoz, a mit érzett, nem illett más, csak ez a némaság.

Bella is elgondolkozott. Csapongó jó kedve lassankint elhagyta, hogy helyet adjon annak a hangulatnak, melyet a boldogság melankoliájának lehetne nevezni. Az éles levegő, melyhez nem volt hozzá szokva, elkábitotta egy kicsit, de ez a kábultság édes volt.

– Milyen öröm is a szabadban járni! – szólalt meg végre Bella. – Igazán, elrágalmazzák ezt a szegény városligetet. A miatt az egy pár poros út miatt. Pedig hát itt is vannak fák és virágok, és a fáknál meg a virágoknál okosabb dolgot a leggondosabb kertészek se tudnak kitalálni.

– Ugy-e, hogy elrágalmazzák? – szólt Biró, a ki ebben a perczben szebbnek találta a ligetet a Provence daltelt mezőinél.

Szemben álltak a kápolnával. A környék elhagyatott volt, csak a villák felé vezető úton sétálgatott egy öreg pap.

A hogy Bellának a szeme a kápolnáról az öreg papra tévedt, egyszerre valami gonoszság villant végig az arczán. Hirtelen elpárolgott a fejéből minden melankolia; s mintha valami ördög szállotta volna meg. -251-

– Nézze – szólt komolykodó hangon – hát nem találunk-e meg itt mindent, a mit szemünk, szivünk kivánhat?! Vannak itt fák, fák, fák; vannak virágok; van kápolna, és van pap is… Ennél többet már igazán nem kivánhat a szív!…

Birót bántotta ez a mókázás. Annál jobban bántotta, mert ő maga olyan kedvben volt, hogy szeretett volna komolyan és őszintén mondani valami affélét, a mit Bella az ingerkedés hangján mondott.

Biró nem szólt semmit; de látszott az arczán, hogy nem örült a tréfának.

– Olyan nagy illetlenséget mondtam?! – folytatta Bella. – Hisz gondolhatja, hogy csak tréfáltam!

Biró erre se szólt semmit. Föltette magában, hogy megvárja, mig elmúlik a zivatar és helyreáll a béke.

– Képzelheti, hogy ha komolyan beszélek, akkor csak nem ábrándozom fenhangon a férjhezmenésről! És képzelheti azt is, hogy, ha esküvőről ábrándozom, ezt nem olyankor teszem, a mikor ön sétál mellettem!

Ez már egy kicsit sok volt. S maga is megbánhatta mindjárt, mert aztán elhagyta ezt a durczás, kötekedő hangot, és engedett egy kicsit a büszkeségéből.

– Ügyetlen voltam, bocsássa meg – felelt Biró a szemrehányásra. – De bántott az a pár szó. Higyje el, -252- a maga szép hangjához nem illik az ilyen tréfa. Maga se szivesen hallaná, ha az orgonán, azon a hangszeren, a melyet a legjobban szeret, valaki egy polkát játszana.

Bella diadalmaskodott magában, hogy végre meg tudta szólaltatni. Csak ezt akarta. Most már ő hallgatott.

És minél nagyobb buzgósággal erőködött Biró, hogy jobb kedvre birja, Bella annál inkább visszahúzódott büszkeségének fellegvárába. Mig amaz törte magát, hogy megszerezhesse a teljes bocsánatot, és rajta volt, hogy olyan szeretetreméltó legyen, a milyen csak a legjobb óráiban tudott lenni, Bella szótalanul haladt mellette és napernyőjével a földet szurkálta, ha már nem szurkálhatta egy éles tőrrel valakinek a szivét.

A valaki iparkodott úgy tenni, mintha már elfelejtette volna az egészet. Belátta, hogy okosabb nem erőszakolni az ünnepies bocsánatot, s megvárni, mig megjön magától. Vidám akart lenni, hogy ujra felviditsa Bellát is, s elmossa ügyetlenségének az emlékét.

A Bella hiúsága nem érte be ezzel az elégtétellel. Röviden felelgetett, s meglátszott az arczán, hogy csak a jó alkalmat várja és meg fogja torolni a kis leczkéztetést.

Egyszerre támadt egy ötlete, melyet az első pillanatban kitünőnek talált; a nélkül, hogy tovább gondolkozott volna rajta, elhatározta, hogy ez lesz a megtorlása.

Biró, a kit már csüggeddté tett az a sikertelenség, hogy az előbbi félóra jó hangulata sehogy se akart visszatérni, éppen arról beszélt, hogy milyen kár azért a jókedvért, melyet az a kis nézeteltérés annyira megzavart. Bella megragadta ezt az alkalmat, és hozzá fogott, hogy megszerezze a kellő elégtételt. -253-

– Lássa, mind ennek az ön rettentő méltósága az oka. Ön oly méltóságos, hogy lenézi a tréfát, oly méltóságos, hogy moczczanni se szeret a nagy méltóságtól, méltóságosabb, mint egy érsek… Mit, egy érsek! Az semmi. Ön olyan méltóságos, mint egy egyiptomi isten, a ki csak néz, néz, némán, fenségesen, mereven, mig végre a nyaka végképpen megmered a nagy méltóságban. De én gyűlölöm ezt a nagy méltóságot, és véget vetek neki, még pedig tüstént. Mondhatom, egy percz mulva ugy el fogja hajitani magától ezt a nagy méltóságot, hogy aztán egész nap keresheti és még se fogja megtalálni. Nem hiszi? Fogadjunk! Fogadjunk, hogy akármilyen peczkesen, akármilyen előkelően sétál most itt az oldalam mellett, egy pillanat mulva szaladni fog!…

Bella hirtelen megállt. A villát, mely előtt éppen elhaladtak, rácsos kapu választotta el tőlük, s a rácson keresztül látni lehetett, hogy odabenn, a verandán, egy nagy társaság ül, valószinüleg uzsonna mellett. Bella megfogta a csengőt, és vagy négyszer jól megrántotta.

Aztán egy pár gazella-szökéssel odamenekült a szomszéd villa elé, melynek a kapuja nyitva volt. Előre kinézte magának ezt a mentsvárat, és onnan leste, hogy mit csinál a másik.

Pár pillanatig nem jött senki. Végre megjelent egy dünnyögő kertész, a ki már messziről kifejezte megütközését, sőt felháborodását. Biró nem is hederitett erre a plebéjus haragra.

A sors folyvást csúfolódott Biróval. Az ilyen kis dolgokban mindig szerencséje volt. -254-

– Harmadik villa jobbra – felelt dühösen a kertész. – Azért nem kellene olyan éktelenül harangozni!

Úgy tett, mintha semmi se történt volna. Legalább semmi, a mi szóra érdemes.

Bellát ez a teljes felsülés kihozta a sodrából. Nem adta volna sokért, ha megszalasztja a másikat. És ime, nemcsak hogy nem sikerült a terve, hanem amaz gonoszul élvezi a diadalát, és ármányosan mindenről beszél, csak erről az egy dologról nem, nyilván azért, hogy annál hatásosabban kicsinyelhesse és lesajnálhassa az ő ötletét.

Tessék: udvarol, jókedvü, adja a rokokó-udvariasságú embert; igazán kiállhatatlan.

– Tudja, azt elismerem, hogy kivágta magát. Tehát nem olyan ügyetlen, mint a milyen méltóságos. Brávó, fogadja tapsaimat. Hanem a pénzzel kár volt tüntetni. Ez nem volt sem urias, sem gyöngéd.

Biró egy kissé találva volt. Igazat adott magában Bellának, hogy ennek nem volt semmi értelme. A mentsége önmaga előtt az volt, hogy csak egy gondolata lehetett, az, hogy hamarabb elhallgattassa a lármázót.

De a mi az uriasságot illeti, nem akart különbnek látszani, mint a milyen volt. Csak a másik kifogásra felelt.

– A gyöngédség ellen igazán nem szerettem volna véteni. De azt hiszem, nem is vétettem. Igen, ha komolyan pénzt adtam volna ki a »méltóság« kedvéért, -255- igen, ha a maga ötletét szeszélynek szerettem volna feltüntetni: de legyen jó, és engedje meg, hogy nem igy történt. Örülök, hogy jó kedve van. És, remélem, fölteszi rólam, hogy… Különben, bocsássa meg, hogy erről beszéltem.

Bella ránézett a festőre. Boszankodott, hogy nem tudott elégtételt venni rajta; de az utolsó szavai, az is, a mit mondott, de különösen az, a mit elhallgatott, megillették egy kissé.

– Megjegyzem, ez csak fegyverszünet. Nekem még jogom van egy kis megtorlásra.

Egy korcsma előtt mentek el, melynek nyilt, tágas udvara hangos volt a harmónikától, és más efféle exotikus hangszerektől. Vitéz harczfiak, és jóképü hajadonok, a természetnek vad virágai, vig tánczot jártak odabenn, söröző munkások és borongva mulató iparos segédek közepette. Hires udvar volt ez, a hol igen vig bálok, és még mozgalmasabb verekedések szoktak napirenden lenni.

– Azzal büntetem meg, hogy egy perczre félre kell tennie a méltóságát… és bevisz engem ebbe az Eldorádóba, megnézni a tánczot. Milyen nagyszerü lesz, ha majd elbeszélem Gabriellának, hogy megjöttünk a bálból!

– Maga azt épp oly jól tudja, mint én. Hisz éppen csak a lehetetlen vonzza.

– Ha még szobalányok volnának!… Nem, higyje el, ez képtelen gondolat. Hagyja a megtorlást máskorra!

– Maga nem tudja azt, Bella, hogy a szegény emberek nem szeretik, ha az »urak« megnézik a mulatságaikat. Ők ezt csúfolódásnak nézik. Nem, Bella, ez a tréfa nagyon veszedelmes volna. Nem jó szemmel néznék önt, és meglehet, olyan dolgokat kellene meghallgatnia, a melyek jövőre elvennék a kedvét az efféle szeszélyektől.

– Az okosság azt parancsolná, hogy azt mondjam: igenis, félek. De nincs bátorságom önnek ezt mondani. Csak még egyszer kérem, mondjon le erről a gondolatról.

Körülnézhettek, megcsodálhatták a furcsa tánczokat, minden kellemetlen kaland nélkül. Csak nagyon nézték őket. Pár percz mulva, mikor elhagyták az udvart, Bella diadallal szólt Birónak:

Az a gondolat, hogy Bella kitette magát valami olyan sértő támadásnak, a melyet hamarjában el se tudott képzelni, de melynek a gondolatára is minden csepp vére a karjába gyült, még most is izgatottságban tartotta Birót. És idegességében, melyet a kiállott rémület okozott, nem tudott okosabbat felelni, mint ezt: -257-

– Az meglehet, Bella, hogy én gyáva vagyok. De, engedjen meg, ön olyan bátor, hogy igazán – aggodalomba ejt.

Biró nem felelt. Hirtelenében nem tudott mit felelni. Érezte, hogy elhajitotta a sulykot; hisz maga se gondolta azt komolyan.

De ebben az esetben a hallgatás volt a legrosszabb minden felelet közül, a mire csak gondolhatott. Bella megértette.

Abban a pillanatban lángba borult az arcza. Ránézett Biróra, de mindjárt elforditotta a tekintetét, mert érezte, hogy könny szökött a szemébe. Megalázva csüggesztette le a fejét – azt a gyönyörü fejet – s csöndesen, szótlanul, elkomolyodva haladt tovább, most már mindegy volt, hogy merre. Arcza hol a százlevelü rózsa, hol a bibor szineit játszotta, s a szeme égett, mint egy betegé.

Megbánta már régen, a mit mondott. Megbánta abban a pillanatban, a mikor kimondta. És alig, hogy kimondta, ijedten rohant utána a szavainak, hogy visszahíjja, megsemmisitse és elfelejtesse őket. Rémülten sietett meghazudtolni magát és mentegetőzni:

– Nem, nem úgy gondoltam… Kegyed félreértett. Eszem ágában se volt… Nem tudtam, hogy mit mondok. Bocsásson meg, igazán őrültség szaladt ki a szájamon, a nélkül, hogy gondoltam volna rá.

Bella nem felelt; mintha nem is hallotta volna. Csak ment tovább, a fejét lecsüggesztve, megszégyenülten, ujra meg ujra fellángoló arczczal.

– De hát őrült vagyok én?! – riadt magamagára. – Az egész világ tapos rajtam, s én állom, teljes -258- lemondással, a fakirok megadásával, a birka türelmével. Soha se jut eszembe egy szúrást megtorolni, soha se jut eszembe egy megaláztatásért boszút állani, pedig ha más nem, a bestia elég erős, elég elszánt, és elég egészséges bennem arra, hogy megtehetném. És mikor, a legkönyörületesebbik isten irgalmából, végre találok egy kedves lényt, a ki nyájasan szól hozzám, a ki édesen mosolyog a szemembe, a ki megvigasztal s elfelejteti velem az élet minden nyomorúságát: ime, az eszem karikát hány, s nem tudok okosabbat tenni, mint megbántani ezt a kedves lényt, megbántani a pedáns szivtelenségével és butaságával, megbántani cserébe a boldog óráért, melyet neki köszönhetek, megbántani azt az egyetlen lényt, a kit szeretek, imádok! Igen, őrült vagyok, méltó a részvétre.

És nem tudott mit kitalálni, hogy jóvá tegye a könnyelmüen kiejtett, a meg nem gondolt pár szót. Csak a bocsánatkérés egyszerü és ostoba szavait hebegte:

Meg a többi ilyet. Gyöngéden szólt s azzal a szinte túlzott önváddal, melyet minden tisztességes ember érez, ha fájdalmat okozott egy gyermeknek.

Bella csak ment mellette némán, lehajtott fővel, és nézte, hogy be kavicsos az út. Miért is jöttek erre?!…

– Mit gondol, ha én előkelő, gazdag, ünnepelt kisasszony volnék, mondott volna-e akkor nekem ilyet?!…

S mikor kimondotta ezt a szót, hogy »ilyet«, könnyedén megrázkodott, mint akkor, ha a hárász kendőjét szokta kérni.

Biró eleinte meglepetve nézett rá, de aztán megértette. És csak növekedett a szégyenérzete.

– Lássa, egy előkelő, gazdag és ünnepelt kisasszonynak sok szeszélye lehet, és azért nem gondolnak róla -259- mindjárt rosszat. De hát a szegény emberek összebujnak, a szegény lányok látnak, hallnak, tudnak, a szegény lányokkal tehát mindenről lehet beszélni. A szegény lányok annyira szegények, hogy a leányságuk szót se érdemel.

Ez a szemrehányás bizonyára igazságtalan volt, és csak a keserűség sugallhatta, a mely ha megárad, mindig magával hozza a régóta alvó vizeket is.

De akármennyire igazságtalan, akármennyire értelmetlen volt is, mégis megdobbantotta a másiknak a szivét.

Ha a jégmezők felett repülő éjszaki madár, mely éjszakákon át és naphosszat rójja légi utját, nem látva sehol egyebet, csak a kietlen tájat és a megfagyott vizet, valahol messze, a ködben, meglátja egy másik fehér szárnynak a villanását: nehéz, gondolattalan fejében olyas valami derenghet, a mi e pillanatban Birót álmodozóvá tette.

Az álom gyors tanácsadó; olyan nagyoknak tünteti fel a dolgok arányait, hogyha cselekedni kell, szinte kerget, hajt a cselekvésre.

Biró is rémeket látott; az önvádat, melyet érzett, oly rendkivülinek találta, hogy kicsinyelt hozzá képest minden elégtételt. Kétségbe volt esve.

De ugyanakkor, mialatt az önvád, a bánat és az a névtelen szomorúság sanyargatták, érezni kezdte, hogy valami vad, eddig ismeretlen öröm támad a szivében, és nő, nő, egyre növekedik.

Az a lángoló arcz, mely szineit változtatta… az a máskor oly kevély kis fej, mely most nem a megvetés pillantásával felelt neki, hanem megalázottan, megsértődötten, elcsüggedten hajlott meg… ez a nagy keserüség, mely egyetlen egy szóra csordult ki, de olyan szóra, a mely az ő ajkáról lebbent el… – mindez a látomás megrészegitette. Vakmerő sejtelmek -260- fogták el, szive bolondul kalapált; bizonyosat akart tudni.

– Ó, hogy beszélhet igy! – suttogott neki. – Mikor maga se hiszi, a mit mond! Egy szóért, a melyet erőszakkal magyaráz félre! Hogy beszélhet igy, mikor tudja, hogy milyen végtelenül, kimondhatatlanul szeretem!

És Biró tovább suttogta a szerelem együgyü, nevetségesen üres szólamait, melyeknél azonban szebb zenét még nem találtak ki – annak, a ki szeret.

Nem volt egy szava sem. Csak nézett maga elé, mint előbb. És látta, hogy itt-ott az utfélen sok kis fényes kavics van, szépen elrendezve. Nini, az ott egy kis kút kavicsból! Az meg egy kis ház! Bizonyosan gyerekek hagyták ott.

– Ugy-e, már régen tudja, hogy szeretem?! – kérdezte halkan Biró. – Ugy-e, régen tudja?!

Bella halványan, nagyon halványan elmosolyodott. Aztán intett a fejével, mintha azt mondaná:

Amaz tovább suttogott, egyre halkabban, mind halkabban. Egy szóért rimánkodott, azért a bizonyos szóért. Vagy a másikért. Nem, nem a másikért, csak azért az egyért.

Aztán a szemében kereste a választ, melyet az ajka nem adott meg. Bella elforditotta a fejecskéjét, de a Biró szeme nemsokára utólérte a szökevény tekintetet. És összemosolyogtak.

De amaz telhetetlen volt. Szerette volna, ha mindjárt harangok hirdetik a boldogságát. Vagy ha harangok -261- nem is, hát orgona; és ha orgona nem, hát az a szoprán.

Az a szoprán pedig mintha elnémult volna a megilletődéstől. Birónak úgy tetszett, hogy sok, sok idő telt el addig, mig Bellának végre szóra nyilt az ajka.

Csak úgy, a fogai közül mondta, mintha alig merné kiejteni az ajkán. És nem nézett a szemébe.

De azért ez az egy pár félénk szó, mely mintha vissza akart volna szökni, jobban megtetszett Birónak, mint akármi a világon, a mit eddig hallott.

Annyira megtetszett, hogy nagyon szeretett volna visszaélni a véletlennel, melynek kegyéből semmiféle élő lény nem mutatkozott a látóhatáron, s le akarta csókolni a félénk szavak kis testvéreit arról a gyönyörü ajakról.

– Hova lett a méltóság, kedves uram?! – szólalt meg régi vidám hangján – hova lett a méltóság?!

– Lássa – szólt Biró – azért voltam olyan kiállhatatlan, mert a hogy egyedül maradtunk, valami rózsaszin köd szállott rám, és már a férjének álmodtam magamat…

– Hanem, tudja-e édes szerelmem, hogy mi nagyon szegények leszünk? – szólt Biró.

Egy darabig ostobaságokat beszéltek, azokat az ostobaságokat, a melyeknek az a sajátságuk, hogy egy harmadikra nézve örökre érthetetlenek.

– De nini – szólt aztán Bella – ott jönnek a mi kis öregeink! Szegények, mintha egy nagy hajtóvadászat után volnának!…

– Végre! – panaszkodott Gabriella. – De hát hol vesztettetek el bennünket? Annyit kiabáltunk! Nem igaz, Teruska?

– Csakhogy egy kis beszédünk volt ezzel az urral; és megszöktünk tőletek.

– Csak szidd össze – biztatta Bella – mert bűnrészes. Azt fogod mondani, hogy megint vitézkedtem, s ez egyszer nagyon is vitéz találtam lenni. Fájdalom, ez igaz. De légy nyugodt, minden jóvá lesz téve.

Aztán, tréfásan utánozva a Vasgyáros hősnőjét, rámutatott Biróra és igy szólt:

MÁSODIK RÉSZ.

Az öreg plébános nem volt jókedvében. Az egyházpolitikai viták komorrá tették. Aztán, a Religió olvasásának örve alatt, szeretett volna szunditani egyet. Azért a halk, szerény kopogtatásra boszankodva dörmögte, hogy: »szabad.« Hanem, a mint fölnézett, s a küszöbön megjelentek az alkalmatlan vendégek, elmosolyodott.

Bella világos ruhájában olyan volt, mint a megtestesült tavasz; és Biró Jenő úr is kicsipte magát örömében.

Elvette az irásaikat, feljegyezte magának az adatokat, egyet-egyet lapozott a könyveiben, aztán, lopva, egy-egy pillantást vetett rájok, a mint komolyan és illedelmesen ott ültek egymás mellett a szalma-kereveten.

Egy szemtelen kis napsugár szabadult be utánuk a szobába, s mintha megbolondult volna, olyan esze -264- veszettül kezdett tánczolni a pallón, hogy igazán meg kellett volna fékezni.

De az öreg plébános már nem volt haragos kedvében. Elnézte a neveletlen kis napsugár illetlenkedéseit, s békén végezte a dolgát, folyvást azzal az elégedett mosolylyal az ajkán.

Minden mosolygott a szobában, csak ők ketten maradtak komolyan. Mosolygott a szigoru könyvszekrény, és összesugott az illetlen kis napsugárral, mosolyogtak a tekintélyes, sötét bútorok, meg a rideg külsejü, roppant fóliánsok; még a szentképek is mosolyogtak, mintha tudták volna, hogy itt valami Istennek tetsző dolog készül.

Az öreg pap még két-három kérdést intézett hozzájok, aztán elmagyarázta nekik a formaságokat, melyek együtt járnak a házasság szentségével. S mialatt tájékoztatta őket ezekről a kötelességekről, hol az egyikre, hol a másikra nézett.

Mig Bellára nézett, nevetett a szája szeglete, nevetett a szeme, még a szemöldöke is nevetett; mikor pedig Biróra tekintett, minden mosolya a szemébe gyült össze, s ekkor még egy kis komolyság is volt a tekintetében.

Ez a tekintet elég világosan beszélt, ha lett volna, a ki megértse. De azok, a kik megérthették volna, sokkal jobban el voltak foglalva a dolog komoly oldalaival, semhogy elmélyedtek volna a mosolygó pillantás magyarázatába.

– Istenem, be szép is egy szép fiatal pár!… És milyen ritka!… Harmincz év óta, mióta itt irogatom a könyveimet, egyet se láttam olyat, mint ezek… Milyen szépek, milyen vidámak, milyen egészségesek, milyen fiatalok!… Ó, be illenek egymáshoz!… Bizonyára, ha van frigy, mely kedves az istennek, -265- úgy ezé a két ragyogó, pompás kölyöké az lesz, az lesz…

– No, ezek jó kliensek lesznek – beszélgetett magában. – Már szinte látom…

És tekintete rátévedt a keresztelő-könyvek egyre szaporodó, roppant köteteire.

– Látta – szólt Bella megbotránkozva, mikor kiléptek a folyosóra – látta, hogyan nevetett rajtunk ez az öreg pap?

– Hogyne láttam volna – felelt Biró – nagyon is láttam! Hisz folyton magát nézte és folyton mosolygott. Ugy látszik, maga nagyon megtetszett neki. Bizony már féltékenykedni kezdtem.

– Ó, persze! – tiltakozott Bella. – Nem én rám nevetgélt az, hanem magát nevette, hogy rózsát tesz a gomblyukába, mikor a plébániára megy.

Természetesen, csak azért czivódtak, hogy kibékülhessenek. Ezt a nagy czélt aztán közös jóakarattal hamar el is érték.

II.

Úgy határozták, hogy az esküvőt még májusban megtartják. Nem volt mért várakozniok.

Csak éppen a három kihirdetést várják meg s aztán összekelnek. Lakzit nem tartanak, vendégeket nem hívnak, legelőször, mert ez igen költséges is volna, Bella pedig már előre hozzáfogott a takarékossághoz.

És Bella elvégezte, hogy reggel tiz órakor elmennek a templomba, két tanúval, a két tanú előtt aztán megesküsznek, úgy a hogy vannak, úti ruhában.

Úti ruhában pedig nem azért, mintha azután nászútra indulnának – erről Bella hallani se akart – hanem, a miért az egyszerüséget minden tekintetben szem előtt tartják, »okosságból.«

Az úti ruha eszméje nagy vitákra adott alkalmat. Ennek az egynek már Biró határozottan ellentmondott.

– Ám legyen – igyekezett meggyőzni Bellát és Gabriellát – belenyugszom abba, hogy nem harangzúgás mellett esküszöm, hogy a mikor magát az oltárhoz viszem, ünnepi diszbe öltözött püspökök nem fognak czelebrálni, hogy a lakodalmam ünnepén a vőfélyek és a nyoszolyólányok nem járják el a fáklya-tánczot, ámbár, megvallom, ehhez is nagy kedvem volna. De hogy úgy esküdjem, mint a kik elbujnak a világtól, mint a kik szinte félnek az esküvő -267- hagyományos öltözetétől, nem, ez több, mint a mennyit az alázatosságom rám kényszerit. Hadd lássák az emberek, mikor mi esküszünk! Miért ne látnák?! És hadd irigyeljen meg minden férfi, a kinek helyén van az esze és szive!

Bella és szövetségese azt vetették ellene, hogy a lakodalmas ruhának násznép és lakodalmi ünnep nélkül nincs értelme. Ez úgy helyes, a hogy ők mondják.

– Hát hivjunk vendégeket és tartsunk lakodalmat! Csak nem képzeli, édes kis Bella, hogy egy lakodalmi ebéd mindjárt koldusokká tenne bennünket?

– Ó! ó! Mi is Árkádiában születtünk, ugy-e?!… Lássa, én azt hiszem, jobb lesz, ha későbbre hagyjuk az uraskodást. S aztán, azon kezdem, hogy hát kiket hívnánk meg?

Ez a kérdés csakugyan zavarba hozta Birót. Neki nem volt senkije. Csak elidegenedett barátai és elhagyott kedvesei voltak. Ezeket már igazán nem lehet lakodalomba hívni.

– Nekünk sincsen senkink – szólt Gabriella. – A mint láthatta. Mikor én esküdtem, a házunk tele volt jóbaráttal. De azóta ezek a jóbarátok meghaltak vagy elköltöztek, a kik megmaradtak volna, féltek, hogy terhükre találok lenni; megtettem nekik azt a szivességet, hogy elfelejtettem az ismeretséget. Nem volna hát kit hívnunk. Terkát nagyon szeretem, de azt hiszem, ő e nélkül is velünk ebédelhet…

Szóval az asszonyok győztek. A mint hogy ilyen esetekben mindig is az asszonyok győznek.

Birónak – egész életében – most először jutott eszébe, hogy mennyire egyedül áll a világon. Még a két tanú megválasztása is fejtörést okozott neki.

Az egy-két ember közül, a kiről szó lehetett, Marosyt választotta a maga tanújául. Bella tartott rá, hogy apjának egy jóbarátja ott legyen az esküvőjén, s Nagy -268- Viktort jelölte. Nagy Viktor kegyesen meg is igérte, hogy elmegy; s a lányai odáig mentek a nyájasságban, hogy szerencsét kivánó leveleket irtak Bellának.

Aztán a lakásuk megválasztása foglalkoztatta őket. Arról, hogy a házból kimenjenek, szó se lehetett. Bella nem akarta Gabriellát magában hagyni, másrészt meg Gabriella kijelentette, hogy semmi szin alatt nem megy hozzájok lakni. Gabriellának elvei voltak. Más megoldás tehát nem kinálkozott, csak az, hogy a házban keressenek alkalmas lakást.

De volt még egy másik okuk is, mely a mellett szólt, hogy a házban maradjanak. Megszerették egy kissé ezt a nagy, kaszárnya-alakú épületet. Az bizonyos, hogy kastélyhoz egy cseppet se hasonlitott, de nekik kedves volt egy rövid idő óta. Az ornamentika tudománya nagyon szép tudomány; de nem képes olyanra, a mit az emlékek varázsló ereje pótolni ne tudjon.

Elvégezték tehát, hogy nem mozdulnak ki a házból; ámbár a lakás-választás nem volt kis feladat. Annak az eszményi fészeknek nagyon sok kivánságot kellett kielégitenie. Jó is legyen, olcsó is legyen; és semmi se hiányozzék belőle, a mit egy úri lakástól megkivánhat az ember.

Végig nézték az összes üres lakásokat, s mindegyik véget nem érő megbeszélésekre adott alkalmat. De mindegyiknek volt egy-egy Akhilles-sarka is. Végre találtak két kis szobát, a melyekhez már nem fért semmi kifogás. Bella kijelentette, hogy ha kétezer forintot adhatnának is a lakásukért, akkor se találhatnának jobbat, kedvesebbet.

Majd a többi apró tervekre került a sor. Azok az aprólékos gondoskodások, melyekben a nők annyira jeleskednek, egészen elfoglalták Bellát. Majd ezt, majd amazt kellett elrendezni; majd erről, majd arról kellett -269- gondoskodni. Reggeltől estig nem volt pihenése, és zongorája elárvultan búslakodott szobájában.

Birónak ezek a nagy előkészületek sok gyönyörüséget okoztak. És úgy találta, hogy ezeknél a kicsinységeknél fontosabb dolgok nincsenek a világon. Boldog volt, ha részt vehetett a Bella munkájában, s roppant buzgalommal végezte a rá bizott tisztet. Néha, mikor meglepte magát az aggodalmas rendezgetésben, nem is állhatta meg, hogy ilyenforma észrevételt ne tegyen magában:

– Tessék. Már vagy harmincz esztendeje tünődöm rajta, hogy voltaképpen mire is van nekem hivatásom. So’se tudtam rájönni. És ime, most kiderül, hogy határozott tehetségem van a bútorok elrendezéséhez. Úgy látszik, Vezekényiéknek igazuk van: eddig csak elvesztegettem az időmet. Egész életemben nem kellett volna egyebet csinálnom, mint intézkednem, hogy: ez a szekrény jön ide, az a másik meg amoda…

De akárminő magánbeszédekkel fűszerezte is a munkáját, annyi bizonyos, hogy soha se volt kedvesebb munkája. És noha egész lélekkel járult hozzá az aprólékos tervezgetésekhez is, még jobban szerette, ha csak engedelmeskednie kellett Bellának. Mindig ilyen mester után vágyakozott, világ-életében.

S az a nagy lelkiismeret, melylyel Bella hozzá látott a jó gazdasszony tennivalóihoz, felébresztette lassankint az ő alvó lelkiismeretét is. Eszébe jutott, hogy nem szabad teljesen átadnia magát a boldogságának, hogy az élettel nagy kötelességek is járnak, s az övével különösen nehéz kötelességek. Eszébe jutott, hogy neki is hozzá kell látnia a jövő előkészitéséhez, mert máris körmére égett kissé a dolog.

Bizony nagy munkája lesz, hogy csak a mindennapit, az okvetetlenül szükségest meg tudja szerezni. -270-

Nem félt a jövőtől. Soha se bízott ennyire magában, soha se érezte magát ennyire erősnek, fiatalnak és munkabirónak.

De belátta, hogy biztosabb alapon kell megvetnie a lábát, mint eddig, mert a keresete jó részét bizonytalan foglalkozásoknak köszönhette. A rajztanárság maga nem elégséges arra, hogy az ember családot tartson el belőle; ha a rajztanár ilyen fényűzésre vágyik, végezze el a kötelességén kívül még egy vagy két ember munkáját, és akkor hagyján.

Eddig is megtette. Most csak arról volt szó, hogy ezeket a lenge jövedelmeket biztositsa.

Azért legelőször ahhoz az épitési vállalkozóhoz fordult, a ki eddig is ellátta munkával. Elmondta neki, hogy meg akar házasodni, s arra kérte, hogy legalább egy esztendeig, a mig mást találhat, biztositsa neki azt a munkát, a mit eddig végzett. Megszállotta az a babonás tisztelet, melylyel az alázatos emberek a »kis biztos« iránt viseltetnek.

– Ön nagyon jól tudja – igy hangzott a felelete – hogy a munka szünetel, s az üzlet nem megy olyan jól, mint eddig. Mindamellett szivesen segitek önön. Szeretem a családos embereket; a családos emberek megbizhatóbbak, mint a többiek. De beláthatja, hogy akármilyen kitünő is az ön munkája, minthogy kevésbbé értékesithetem, nem is fizethetem úgy, mint eddig. Ha azonban ön megelégszik az eddigi fizetés két harmadával, én kész vagyok teljesiteni a kivánságát. A saját érdekem ellen cselekszem ugyan, de én bolondos, lágy ember vagyok, s szeretem a családos embereket. Engedje meg, hogy szerencsét kivánjak önnek. -271-

Biró vállalta az alkut. Nem esett ugyan nagy álmélkodásba ennek az arany szivnek a láttára, de megértette emberét, s nem keveselte ezt a sikert se.

Aztán Weinberger urat kereste fel. Beadta a derekát, s kész volt csendéleteket festeni, ha kell, tuczat számra.

– He, he, he, – nevetett Weinberger ur – no látja, hogy nekem volt igazam! A fődolog a közönség, s csak azután jön a műbirálat. Közönség pedig csak egy van, a melyik vásárol. Örülök rajta, nagyon örülök, hogy elfogadta a tanácsomat.

Aztán megkérdezte tőle, hogy minek tulajdonithatja ezt a szerencsés átalakulást?

Ha Biró nem tanulta volna meg az előbbi esetből, hogy házasságának a hire lenyomja értékének az árfolyamát, talán kitérőleg felel Weinberger urnak. Végre is, mit tartozik rá a dolog? De igy, nem tisztelte meg vele, hogy elhallgassa előtte a dolgot.

– Annak, hogy megházasodom, s hogy ezentúl több pénzre lesz szükségem, mint eddig.

Birónak az első gondolata az volt, hogy galléron csípi Weinberger urat s kiteszi a tulajdon lakásából az utcza közepére. De aztán eszébe jutott, hogy neki most már nem szabad heveskednie, mert nemcsak magának tartozik vele, hogy mindig higgadt maradjon. A ki családot akar eltartani, az ne legénykedjék; hanem legyen okos és legyen alázatos.

– Dehogy nem tartozik ide! Egy művész, a ki megházasodik! Higyje el, képtelenség. A feleség a művésznek csak arra való, hogy legyen, a ki a tehetségét megbénitsa. Egészen más, ha a feleség nem gondot hoz a házba, hanem gondoskodik a férj kényelméről… Higyje el, nekem van igazam; nekem mindig igazam van. Tapasztalt ember vagyok, s elképzelheti, hogy önzetlenül beszélek…

– A hogy tetszik. Én csak jó tanácscsal akartam szolgálni. De látom, hogy ön már el van veszve, el van veszve.

Hanem azt meg kellett adnia Weinberger urnak, hogy nem igyekezett a csendéletek árából lealkudni semmit. Igaz, hogy azokból már bajos lett volna valamit lealkudni.

Ezek a komoly czélú és vékony eredményű séták egy cseppet se csüggesztették el Birót. Ugy érezte, hogy szinte duzzad benne a fiatal erő, melyet az akadályok csak edzenek. Sub pondere crescit palma. Aztán meg oly boldog volt, hogy ezek az aprócseprő kellemetlenségek számba se jöhettek a mellett az édes jólét mellett, melyet csak most ismert meg, de a melybe oly könnyű volt beleszoknia.

És mikor egy-egy ilyen fél-sikerű kirándulás után haza felé indult, az úton többnyire csak az az egy gondolat foglalkoztatta: mikép vehetné rá Bellát, hogy nászútra menjenek?

Gabriellát ugyan bajos volt sokáig magára hagyni; de ez nem lehetett komoly akadály. Terka bizonyosan megteszi nekik azt a szivességet, hogy arra az időre átmegy Gabriellához.

Hogy mért vette a fejébe ezt a nászútat, Génovát, az olajerdőket és Bordigherát, arra vagy száz kitünő okot tudott felsorolni magamagának. -273-

Biró konzervativ lelkű ember volt; és igen sok művészi mandarinizmus lakott benne. Elég jó szeme volt rá, hogy azokban az uj eszmékben, melyek mindannyian az Életet kivánják magyarázni, s melyek egy-egy rövid időszak előtt megdönthetetlen igazságoknak látszanak, fölismerje a rejtett elcsépeltséget, s azért nagyon megvetette az uj elméleteket, a modernizmus csodáit.

– Ha csak útszéli dolgok és útszéli dolgok közt lehet választanunk, akkor válaszszuk azokat, a melyek nyiltan, becsületesen útszéli dolgoknak vallják magukat.

S ez az idegenkedés, melyet az ál-eredetiség és a hamisitott kiválóság iránt érzett, odáig élesedett benne, hogy belelovagolva magát mindama hajlandóságokba, melyektől a divatos izlés fázik, valóságos kultuszát kezdte üzni annak, a mi hagyományos, a mi ősi, a mi megszokott.

Az, a miért a nászút gondolata másokat visszariaszt, őt vonzotta. A nászút hagyományos és megszokott; tehát előre megvolt benne rá a hajlandóság.

De valósággal érezte azt a vágyat is, mely ennek a hagyománynak életet adott. Vágyódott rá, hogy, legalább egy rövid időre, egyedül legyen vele ismeretlen emberek között; vágyott rá, hogy szerelmesével elbujhassék azok elől, a kik ismerik. Szerette volna, ha nem kell profanálnia a boldogságát, ha nem kell ott maradnia a hétköznapi környezetében, ha nem kell rágondolnia, hogy vannak hétköznapok is.

Aztán meg elérte már azt a kort, mikor az ember megtudja, hogy legnagyobb gazdagságunk az emlékeinkből áll. S tudta, hogy az emberi elme egy gyöngeségénél, vagy ha úgy tetszik: anyagiasságánál fogva, emlékeink annál maradandóbbak, annál elevenebbek, minél több helyhez vannak kötve. És előre gondoskodni -274- akart a közös emlékeikről, mint mindenről, a mi közös lesz köztük.

Viszont mindezzel szemben csak egy tekintet állott: az, hogy az út talán fáraszthatná Bellát.

Erre is volt felelete. Hiszen okosan is lehet utazni, nem szükség, hogy az ember végig száguldja fél Európát s nap-estig rójja a múzeumokat. Sőt, ha nagy pihenőket tartva, elmennek Bordigherába vagy Nervibe a nélkül, hogy bárhol látnivalókra vadásznának, ez éppen elégséges lesz az üdvösségre, s voltaképpen ez az, a mit tenniök kell.

Ilyenféle gondolatok jártak a fejében, mikor kifáradva a munkakeresésben, s egy-egy új megbizástól elkapatva, hazafelé sietett, s útközben egyik tervet a másik után szőtte.

Mindezek a tekintetek, melyek arra biztatták, hogy igyekezzék Bellát a maga véleményére tériteni, bizonyára kitünőek voltak.

De volt ezeken kívül Birónak még egy titkos oka is, mely a nászút mellett szólt, s ez volt a legfontosabb valamennyi közül.

Ezt a titkos gondolatát magának is alig merte megvallani. Mert hisz ez a gondolat úgy hangzott volna, mintha kételkednék magamagában. Pedig ő most bízni akart; bízni a jövőben, bízni Istenben s bízni a maga erejében.

Hanem azért ez a gondolat, egy-egy titkolt, elnyomott, de a magánosságban el nem fojtható sóhajtás alakjában, mégis csak ki-kitört belőle.

S éjjel, mikor a jövő bűvös képei nem hagyták aludni, ki is szalasztotta az ajkán:

– Nem. Nem akarom, hogy az életünket mindjárt nélkülözéssel kezdjük…

Egy leány, a ki igazán szeret, mindig bátran tekint az Élet szemébe. Egy férfi, a ki igazán szeret, mindig gyáva e Vak Erővel szemben. -275-

S ha kettejük közt nézetkülönbség van, bizonyos, hogy a leány fog győzni.

Bella tehát, a ki lelkiismeretesen hozzá látott jövendő kötelességeinek teljesitéséhez, Bella, a kinek öröme telt benne, hogy pazarló természetét megtagadhatta a másikért, Bella győzött.

Addig vitatkoztak, mig Biró megadta magát. Engedett, a mint mondta: »okosságból«.

Pedig kevés dolgot bánt meg, a mért magát okolhatta. De ezt az egyet soha se tudta magának megbocsátani.

Évek, évek mulván, mikor megint a nagyvilágban kóborolt, s egy idegen lénynyel az oldalán bejárta az egész Rivierát, a hány lépést tett, annyiszor jutott eszébe ez a régi okossága. S a mint maga előtt látta a fehér falakat, a melyeket egykor boldog, verőfényes napjainak tanúivá akart tenni, a mint maga előtt látta a tündérszép vidéket, melyet nem mutathat meg többé Bellának, elfogta a keserűség, s megfelejtkezve róla, hogy nincsen egyedül, szótlanul haladt egykori álmai vidékén és százszor is elmondta magában, hogy:

III.

– Mit gondolsz? – kérdezte Bella Gabriellától. – Mit gondolsz, eljön-e Margit az esküvőmre?

– Igazán nem értelek. Miért akarod, hogy Margit ne legyen ott az esküvődön?

Aztán nem beszéltek róla többet. Birónak a megérkezése véget vetett ennek a kis párbeszédnek. Mind a hármójukat elfoglalták a közeli nagy nap apró előkészületei.

Egész nap együtt ültek, egész nap súgtak-búgtak, mindent elintéztek tizszer, mégis olyan hamar lett éjfél, a mikor válni kellett.

Igen, Margit is ott volt az esküvőn, meg az egész ház, kicsinye, nagyja. Inkább a kicsinye, mint a nagyja, mert hisz a ház tele volt fiatalokkal és gyermekekkel; öreg ember alig lakott benne.

Mert a szegény ember, kegyes asszonyom, vagy mélyen tisztelt uram, a ki szives ezt a mesét olvasni, a szegény ember, ha tud illendőséget, idő előtt hal meg. S a szegény ember, szégyen ugyan, de tagadhatatlan, a szegény ember szapora, mint az állat. -277-

Mert ezeknek a névtelen, ismeretlen, idő előtt elhalt s régóta porladó szegény embereknek, meg az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, hogy mindig voltak munkások, a kik megcsinálják nekünk ezt a szép, kényelmes czivilizácziót. (Sic vos non vobis mellificatis apes.)

Nekik és az ő könnyelmüségüknek köszönhetjük, mert nélkülök a lángelmék minden eszméi holt betük maradtak volna.

Ez a czivilizáczió pedig nagyon jó, nagyon áldásos. Mi volna az élet, ha soha se ehetnénk kínai fecskefészket, ha – ilyenkor télen – a tengeri rák nem jelennék meg szép piros ornátusában asztalunkon, ha asszonyainkon soha se láthatnók azt a gyönyörü velenczei csipkét, melynek minden egyes piczi szeme, mintha egy-egy könnybe kerülne, ha nem utazhatnánk hálókocsiban, s ha nem szíhatnánk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?

Ez a czivilizáczió nagyon szép és nagyon kényelmes nekünk. Legyünk hálásak érte azok iránt az ismeretlen szegény emberek iránt, a kik éheztek, nélkülöztek, fáztak, hozzátörődtek a miazmákkal teli levegőhöz, verejtékeztek, megalázásokat szenvedtek, s aztán dolgaikat elvégezvén, idő előtt haltak el, hogy hiába ne fogyaszszák a kenyeret, s hogy holttetemeiken győzelmesen haladjon előre az égi hivatásu czivilizáczió.

Mert még szükség van rájok, s szükség van a könnyelműségükre. Szükségünk van rá, hogy ezentúl is legyenek ilyen ismeretlen szegény emberek; szükség -278- van rá, hogy ezentúl is éhezzenek, fázzanak, nélkülözzenek, hogy benne maradjanak a miazmákkal teli levegőben, hogy verejtékezzenek, megalázásokat szenvedjenek, s aztán a dolgaikat elvégezvén, idő előtt haljanak meg, s hiába ne fogyaszszák a kenyeret.

Mert ha véletlenül ki találna halni a fajtájuk, ki vinné előbbre a mi győzedelmes czivilizácziónkat? Ki gondoskodnék róla, hogy ezután is ehessünk kínai fecskefészket, hogy – ilyenkor télen – a tengeri rák szép piros ornátusában ismét megjelenjék asztalunkon, hogy asszonyaink ezután is viselhessenek csipkét, hogy jövőre is hálókocsiban utazhassunk, s hogy többet is szíhassunk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?!…

IV.

Biró Jenő urban, a mint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt valami a hindu szentből, a ki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó lelkének a vizsgálatába. Neki is az volt a gyöngéje, hogy tulságosan sokat foglalkozott úri énjével. Ettől a hibájától nem tudott szabadulni, s hiába szépitenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, a kit mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, a kit azonban nem tudott lerázni a nyakáról.

Ez a különös előszeretet, mely őt – nem tagadhatjuk – kissé unalmassá tette, lefoglalta minden szabad pillanatát; és – ismételjük – egészen soha se bocsátotta ki a karmaiból. De mégis hozzá kell tennünk, hogy volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, a melyet éppen elbeszélünk.

Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a külső város fő-terén, szemben a szegények házával, tele volt a feje ezer álomképpel; mert vannak másodperczek, a mikor egy-egy századra valót gondol el az ember. De ebben a másodperczben -280- minden egyébbel foglalkozott… akármivel… csak úri énjével nem.

És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy segéljen«, s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, a nélkül, hogy ama bizonyos régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna. Mindig volt mellette valaki, a ki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt czimbora.

Órák, napok multak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találta magát ezzel a megunt ismerőssel. És akkor se sokat foglalkozott vele, csak hireket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.

– Érzed, milyen balzsamos a levegő? Mintha ezerféle, könnyü illatszerrel volna tele!

– Ugy-e, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő? Mintha csak az Arno partjáról jönne!

Az árnyék eltünt. S ő ismét gondolat nélkül és vadúl dobogó szivvel hallgatta a közeledő lépések neszét…

Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös csillogás ragyog a szemében. -281-

Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani, kisasszonyok.

Hanem… ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén. Nem látni azokén, a kik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték, nem látni azokén, a kiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös vesszejével, és nem látni végre azokén, a kik a boldogság első napjaiban egy-egy perczre el-elgondolkoznak…

De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem. Legyen a kedves oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava, legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora… ezt a csillogást nem látni a szerető szemében.

Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, a kikről az irás beszél, s a kiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben megláthatták az istent. Ezek a kiválasztottak soha se mondták el a titkukat senkinek.

Nagyon boldog volt. Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát, minden nyomorúságát. És ujra megtanult imádkozni.

Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a városligetben, először és utóljára látták Leontint és Sóváry urat.

A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak. Titokban sokallni kezdte a munkát, melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek, a ki alig alszik valamit, s a ki a szabad idejében folyton csak a felesége szoknyája mellett ül, nem ártana egy kis kényszerpihenés. S hogy elvonja a munkától, azt találta ki, hogy neki nagyon kell a levegő; Biró ur tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesitse az egyik legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, a mint esküdött, mindenhová, még a városligetbe is.

Biró, a ki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment volna mindjárt Szicziliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát, hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.

S egy félóra multán már ott sétáltak a kápolna táján, a hol nemrég egy kis czivódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.

A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet mondani. De ők szerették a városligetet. Szerették, mert emlékezetes helylyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt hozzájok, -283- hogy szinte a magukénak tekintették. A zürichi tó partján nem lehettek volna sokkal nagyobb örömben.

Biró olyan vig volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen, tele volt gonosz gondolatokkal.

És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak kifúrta az oldalát a rosszaság:

– Szó sincs róla. Azt már a férji jogczimnek köszönhetem… Igen, egy csók még jár nekem, a kamatjaival. És mivel a helyzet hasonló, követelem a tartozást.

– Eredj!… Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek! Azóta… azóta, egészen megváltoztál! Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly voltál. És nekem éppen ez tetszett benned… Látod, egészen elvesztetted előttem a tekintélyedet!

De a hogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a tekintély még se veszett el egészen. Vagy ha igen, a tekintély helyén keletkezett valami más, a miért nem volt kár a csere.

– S ha meggondolom – szólt – hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi barátunk, az öreg pap?! Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz mosolygásával! -284- Nem is pap az, hanem garabonczás; megbabonázza az embert!

– Már hogy’ beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! – botránkozott Bella. – Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.

– És most elmondom… Hisz éppen ebben van a babona! Engem, hiába is tagadnám, csakugyan kiforgatott a komolyságomból. Hanem ez még semmi. De lássa, magának meg elvette minden bátorságát. Azelőtt csak ez a nóta járta, hogy: »Ó, én tudok mindent! Ó, én nem félek semmitől!« És most? Most meg csak ez járja, hogy: »Nem, nem, nem«… vagy: »Ugyan mi jut eszébe?!«… aztán: »De, Jenő!«… és: »Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek!« De hát hova lett az a régi vitézség?! Hova lett a tavalyi hó?!…

– Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék! Akkor vége lenne minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.

– Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az esze!… Igazán, még szerencse, hogy az emberek nem tudják, a mit én tudok. Ha tudnák, hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólitanának igen komolyan tanár urnak, és talán el is vennék tőled a hivatalodat!

– Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna. Különben kitelik tőlük. De tudja mit? Ez kitünő ürügy rá, hogy elbúsuljuk magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk egymásnak. Menjünk el az operába.

– Arra már késő van. De micsoda pazarlási kedv szállotta meg ujra?!… -285-

– Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor alkalmazkodik.

– Szivesen. Tehát, mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?

S elkezdtek vitatkozni. Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a másiknak a kedvében járjon. Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen egészen megfosztva a fiatal asszonyok apró szórakozásaitól. Bellának meg az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába kerülhet a férjének.

S mind a ketten bele láttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolonditani a másikat.

Még az önfeláldozás sem erény. Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is megvan a maga gyönyöre.

Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, a hol a városliget szerény kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett, porlepte fán, abban a boldogitó hitben, hogy végre a természetben gyönyörködnek.

Bella a ki látta, hogy ma nem bir az urával, azt találta ki, hogy ő a szabadban akar vacsorálni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.

– Maga nem tudja, hová akar menni – erősködött Biró, hogy lebeszélje Bellát rögtönzött kivánságáról. -286- – Higyje el, Miss Illandudnónak soha se jutna eszébe, hogy ide jöjjön vacsorálni! És az amerikai dollárkirálynék?! Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!

– Az valószinü, hogy nem találjuk itt őket! De annál jobb, mert már feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel. És ez most különösen terhemre volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz. Menjünk.

– Kiadjuk magunkat szerelmes párnak… Én nem akarom, hogy azt mondják rólam: »Nini, az a zsugori ide hozza vacsorálni a kis feleségét!« De ha azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé milyen helyes kis czukorbabát hóditott magának!« – azt már nem bánom. Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk egymásra. Jó? Igen, nem?

– Másodszor, úgyis hiába volna minden. Mert megismernének a menyecske-kalapomról.

– Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, a mint fogadta. Megkapom a gyűrűmet, igen vagy nem? -287-

– Jó. De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad nekem?

S a szinházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szivére tette a kezét. Nevettek mind a ketten.

Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt, mint az, a melyet Biró soha se tudott és soha se akart elfelejteni.

Bementek. A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, a kit rászabaditottak a falu minden gyönyörűségére.

VI.

Hanem alig ültek le – Biró még körül se nézett – Bellát elhagyta a vitézsége. Oda hajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:

– Adja vissza a gyűrűmet, s húzza fel a magáét is! De hamar, és úgy ám, hogy észre ne vegyék!

– Talán ismerőst látott valahol? – kérdezte – hogy így cserben hagyott a bátorságunk?

– Minden jóvá van téve – mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdúlásának.

A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak. Körös-körül, a szomszéd asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát foglalta el egy nagyobb társaság.

Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert a kik a hosszú asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.

Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora után szokott lenni. De ez volt az -289- egész, a mi viseletökben a gyásznak megfelelt. Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük szinte feltünő volt.

Majdnem mindnyájuk arczán ott volt az a különös derü, melyet gyakran láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor sérti az idegen szemét.

Mi ez a derü? Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a halállal való nagy találkozás után? A megnyugvás, a fellélekzés, hogy a gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tova szállott, más áldozatok után látni? Vagy talán az életnek, az ifjuságnak a szokottnál elevenebb érzése? A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv dicsekvése? Vagy egyszerüen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata ellenére is kárpótolja magát a kiállott fájdalmakért? A vigasztalódás önző vágya, melylyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott énjének a vigasztalására? Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi? Hanem a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom mér a véges emberre? Mindegy. Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös derüt. De soha se láthatjuk elégszer arra, hogy ujra és ujra meg ne lepjen, s hogy ujra és ujra meg ne döbbentsen.

S éppen ez a különös derü volt az, a mi Birónak annyira felötlött rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon. Másként talán észre se vette volna őket. Sokkal jobban el volt foglalva a feleségével, sem hogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen arczokat tanulmányozni, mint azok szokták, a kik unalmukban nem tudnak mit csinálni.

Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, a mikor leültek. A megjelenésük némi feltünést keltett. A mig helyet kerestek, a hosszu asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán, halkan, összesugva, -290- egy-két megjegyzést is tettek rájok. Bella nem láthatott oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes, hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, a mit nem látnak és nem hallanak.

Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók. Világos, hogy épp úgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők. Valakinek a szeszélyéből. S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke kisasszonyban.

Legalább Bella kisasszonynak nézte. Biró már, a kivel felesége sietett az észrevételeit közölni, más véleményen volt. Esküdni mert volna, hogy a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatal embernek, a kinek az arcza oly feltünően elütött a közös tipustól.

Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de máris helyet kapott a családban, azt könnyü volt kitalálni. Csak az volt a kérdés, hogy minő helyet? Bella határozottan azt állitotta, hogy a fekete bajuszos ur még csak vőlegény. A vitát nem volt könnyü eldönteni. A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt leány is. És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.

A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is. S felhasználva, hogy ők a félhomályban, egy nyilt üveg bura alá dugott gyertya kétes világánál ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet, alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak hozzá a kisérleti pszihológia gyakorlati alkalmazásához.

Csak egy dolog volt világos az első pillantásra: az, hogy a fekete bajuszos ember kivételével mindnyájan -291- egy és ugyanazon család tagjai. Oly feltünően hasonlitottak egymásra, s az asztalfőn ülő, még elég fiatal mamának a vonásait oly bizonyossággal lehetett felismerni a többiek arczán is, hogy e felől nem lehetett kétség. Látnivaló volt, hogy a társaság ifjabb tagjai mind egy szálig testvérek.

Mert a még nagyon csinos mamát s a fekete bajuszos urat kivéve, a ki a harminczas évek közepe felé járhatott, csupa ifjuság volt az egész társaság. A két nagy lány közül az idősebb, a szőke, legfeljebb húsz éves lehetett; a legkisebbik lány pedig még bokorugró szoknyában járt. A társaság másik gavallérjának épp oly leányos volt az arcza, mint kisasszony testvéreinek, s a kisebbik fiú, a ki nevetnivaló bölcseségeivel nagyban mulattatta a társaságot, nem lehetett több tiz évesnél.

De még az ifjuságukhoz képest is nagyon vigan voltak. A fekete bajuszos ur enyelgéseit mindenki derült mosolygással fogadta, s a gyerek szellemi szikrái viharos tetszéssel találkoztak.

Csak a mama volt egy kissé szomorú. De ez a foszló szomorúság, melyet minduntalan át meg átsugárzott az ifjuságból szerte áradó derü, az egyetlen volt, a mi arra emlékeztetett, hogy a társaság talán még se felejtett el végképpen valakit, a kiről itt csak a mindnyájukon látható jólét és öt egyforma kék szempár beszélt.

– Nézze – sugta Biró a feleségének, – mégis csak nekem van igazam. Először is, mellettem szól az, hogy a fekete bajuszos ur is gyászban van, mint a többiek…

– Ez semmit se bizonyit. Ha az apjuk hirtelen halt meg, olyankor, a mikor az esküvőtől már csak egy pár nap választotta el őket, természetes, ha a -292- vőlegény is meggyászolja. És úgy látszik, az esküvőt éppen e miatt kellett elhalasztani.

– Aztán meg, hallotta, még a gyermekek is tegezik a feketét, és csak Ernőnek hivják?!…

– Akkor én többet vettem észre. Ernő ur már mamának szólitja jövendőbeli anyósát. De hogy ha egy pár nap mulva már leteszik a gyászt, s az esküvőt megtartják, ez se jelent semmit. Hallottad, hogy Ernő ur és Leontin magázzák egymást?

– Hát persze. A Riza, a kiről folyvást beszélnek, a második lány, a barna. Ernő ur egy huszártiszttel boszantja, egész este. A kicsit Mariskának hivják. A nagy fiú Oszkár, a gyerek…

– Az Tóni. Ezt az egyet már én is megtudtam. Nagyon sokat foglalkoznak Tónival.

– Mert Tóni a család büszkesége és reménye. Meglátszik rajta, hogy az apja is rettentően elkényeztette.

– Nem igen figyeltem rá. Én csak Leontint néztem, a ki alig veszi le a szemét Ernő urról.

– Nem hát. A háromnapos férjnek még nincs rossz tulajdonsága, csak az erénye több, mint volt.

– Először is, ne illetlenkedjék. És másodszor, a háromnapos asszony már…

– A háromnapos asszony… végre is, már jobban vigyáz a viseletére, mint egy szegény, gyanútalan leány.

– Ez a lelkifurdalás. Érzi, hogy tulságosan sokat tanulmányozta Leontin kisasszonyt. -293-

– Ernő ur jónevelésü embernek látszik. Csak éppen egy lehelettel foglalkozik többet Leontinnal, mint Rizával; de nagyon figyelmes iránta. Majdnem olyan kifogástalan, mint te voltál. Remélem a Leontin érdekében, hogy férjnek is olyan kifogástalan lesz, mint a milyen kis férjem nekem van.

Ez a viszonzás nem érinthette őket kellemetlenül. Tudták, hogy kiállanak ők minden birálatot.

S a hosszú asztal vendégein meg is látszott, hogy a rövid szemle igen kedvezően ütött ki rájok nézve. Biró, a ki nem állhatta meg, hogy oda ne pislantson, csupa elismerő tekintetet fogott el, s Bella meghallotta, a mint Riza kisasszony félhalkan odasugott Ernő urhoz: »Nagyon kedvesek!«

A mi azt illette, ők is meg voltak elégedve a szomszédságukkal. Biró örült rajta, hogy az efféle helyiségek rendes látogatói helyett ilyen jónevelésü emberek vannak a közelükben, s igy a Bella merész ötlete még csak egy kellemetlen negyedórát sem okozott nekik. Bellát meg valósággal szórakoztatta az a regény, melyet az előtte lévő alakokból oly könnyen összeállithatott magának. A regény bizonyára igen egyszerü volt, de az alakok megnyerők, kedvesek. Leontin kisasszony szerelmes halványságával és naiv, meghódolt, tönkre silányodott pillantásaival, melyekkel szinte hozzátapadt Ernő urhoz, rendkívül érdekelte; s Ernő -294- urnak egész külseje igazolta ezt a kivételes hódoltságot. A Riza kisasszony nyelvecskéje igen mulatságosan pergett, Oszkár a családi körben egészen kifogástalan legény volt, s a rövidruhás kis lány méla, kiváncsi kék szemével a Sacré Coeur szép napjaira emlékeztette. A mama szépen megőrzött fiatalsága pedig tökéletesen derültté tette ezt a képet, melynek középpontján Tóni ur szórta az elmésség szikráit.

– Milyen furcsa is az ember! – villant át a Biró fején egy észrevétel, mely gyakran meglepi az álmodozásra hajlandókat – s mennyire teli van ellenmondásokkal! El vagy hónapokon át, s rá se gondolsz azokra, a kikkel együtt élted át a legszebb óráidat, a kikkel kicserélted a titkaidat, a kiknek egykor talán a legkedvesebb embere voltál. Azután belebotlasz a legelső idegenbe, s ez az idegen, a ki se inged, se gallérod, az orra formájával, a járása különösségével, az élczei vakmerőségével, vagy hanghordozásának egy sajátságával leköti a figyelmedet és elfoglalja gondolataidat. El vagy hónapokon át és egyszer sem borzong át lelkeden ama nagy szerencsétlenségek emléke, melyek ránczok alakjában oda vannak irva a homlokodra, de ha az utczán elveti magát előtted egy szivbajos ember, a napod el van rontva és nem tudsz vacsorálni. El vagy hónapokon át, és elfelejted megsiratni önmagad – pedig volna okod rá – de bőséges könnyeket hullatsz a szinházban agyontaposottan közönséges, untig ismert jeleneteken, és megrendülsz a lelked mélyéig, olvasva költött, ravaszul kieszelt, lehetetlen történeteket! Ó, nyomoruság! Még a lelkünk is anyagi, még a lelkünk is röghöz tapadt!

De a hogy belenézett abba a kedves, szép szembe, megbékélt az élet minden kényszer-föltételével, s a -295- melankolia köde elszállt szivarja füstjével, fel, a poros fák ormai felé.

– Nézd csak – suttogott hozzá a felesége, – a szegény Leontin rosszul van!

Csakugyan, valami baj lehetett a másik asztalnál, mert az asszonynépség fölkerekedett, s Leontint, a ki krétaszinre halványult, bevitték a vendéglő kissé kezdetleges toalett-szobájába. A baj azonban nem lehetett nagy, mert Ernő ur nyugodtan ott maradt az asztalnál s mosolyogva beszélgetett tovább a fiatal legénynyel.

– És maga még ezt se találja gyanúsnak? – kérdezte Biró halkan Bellától, a kivel, a Leontin-kérdésre nézve, még most se tudott megegyezni.

– Nem én – felelt Bella. – És bizony hiába gyanúsitod a szegény Leontint, mert nincs egyéb baja, mint hogy a vacsorához nagyon is be volt fűzve. Mindjárt segitenek rajta.

És csakugyan Bellának lehetett igaza, legalább a hölgy-társaság sokkal hamarább tért vissza, mintha a szőke hölgy komolyan rosszul lett volna. Aztán meg Mariska nagyon ügyetlenül takargatott valami kis csomagot, a melyben a Bella jó szemének nem volt nehéz az eltünt füzőt felfedeznie.

Leontin kissé pirosan jelent meg s aggodalmasan burkolózott csipke-kendőjébe, mintha nagyon fáznék. Különben tehetsége szerint erősködött, hogy csak elszédült egy kicsit. De minél jobban bizonyitgatta, hogy csak szédülés volt az egész, annál pirosabb lett, s titokban annál gyilkosabb pillantásokat lövellt a szegény Mariskára.

Ez a kis esemény siettette elvonulásukat, s Biró már azt hitte, hogy vitája Bellával örökre eldöntetlen fog maradni. De Oszkár egy élcze, mely a hosszú asztalnál roppant derültséget keltett, eloszlatott végre minden kétséget. -296-

Az élcz az volt, hogy Oszkár mókázott aggodalommal fordult Ernőhöz és igy szólt hozzá:

S kiderült, hogy Ernő urnak holnap lesz az esküvője Leontin kisasszonynyal. Bella tehát jól okoskodott. A mátkapár utolsó sétája volt az, a mely erre a – fényűzéssel éppen nem járó – vacsorára alkalmat adott.

Birónak meg kellett adnia magát. Ha még ezután is maradt volna egy kis kétsége, ezt is eloszlatta volna: maga Leontin kisasszony, a ki, mikor fölkerekedtek, igy szólt a fekete bajuszos emberhez:

VII.

Vagy két hétig nagyon sokat emlegették Leontint és Sóváry urat. Egész regényeket faragtak róluk, s versenyeztek, ki tudja a kicsiny jelekből, meg az elejtett szavakból helyesebben találgatni az igazságot, vagy legalább is a valószinűt.

És aztán, később is, a hányszor csak a városligetben sétáltak, mindig eszükbe jutott: vajjon hol, merre járnak Sóváry ur és Leontin, vajjon nem gondolnak-e rá mézes heteikben, hogy valamikor még egyszer fölkeressék azt a furcsa kis vendéglőt, a hol utóljára voltak együtt, mint vőlegény és menyasszony?!… Játékot űztek ezzel a két névvel; és gyakran fejezték be apró vitáikat a Sóváry urra és Leontinra való döntő hivatkozással:

Pedig Sóváry ur és Leontin, tudtukon kivül, Birónak komoly szolgálatot tettek.

Eszébe juttatták, hogy idegen emberek csak olyanokat tudnak, ha tréfásan is, igy foglalkoztatni, a kikre nézve a sok ember ujság; eszébe juttatták, hogy Bellának nincsen társasága. -298-

Eddig soha se gondolt rá, hogy az a zárkózott életmód, melyet folytattak, valóságos remeteséghez kezd hasonlitani. Neki fel se tünt ez, mert ő igy találta az életüket a legeslegszebbnek. Magáról itélt. És kellett is neki a társaság! Nem volt senkije a feleségén kívül; nem volt embere, a kihez csak valamennyire is vonzódott volna; Bella volt az egész világa.

Örült, ha nem látott embert. Legalább nem volt, a ki kellemetlenkedjék neki, s elvonja Bellától. Még csak az kellett volna neki, hogy a Vezekényiek a nyakára járjanak! Mintha bizony nem sajnálta volna az idejét még a munkától is!

De éppen az volt a bökkenő, hogy az idejét meg kellett osztania, és csak félig lehetett a feleségéé. Ez olyan kényszerüség, a melybe a legtöbb férfinak bele kell nyugodnia. A tapasztalás azt mutatja, hogy bele is nyugosznak, és sokkal könnyebben, mint az asszonyok gondolták. De Biró nem vette ilyen könnyen a dolgot; igaz, hogy neki két ember idejét kellett a munkának áldoznia. Hanem ezen nem lehetett változtatni; ehhez csak alkalmazkodni lehetett.

Eddig, ha neki magának valóságos önfeláldozás volt is a munkában való kitartás, arra rá se gondolt, hogy az ő tulságos elfoglaltsága Bellának is nagyon terhére lehet. De mióta a Leontinról és Sóváry urról rögtönzött kis regény, mely Bellát annyira mulattatta, szeget ütött a fejébe, mióta azt kezdte képzelni, hogy ez az ártatlan mulatság nem jelenthet egyebet, mint a társaság után való – meglehet öntudatlan – vágyódást: azóta gyakran furdalta az a kérdés, vajjon nem kegyes szinlelés-e, ha Bella úgy mutatja, mintha soha se kivánkoznék sehová, semminő társaságba; vajjon felesége, szinte tudtán kívül, nem hoz-e érte a fiatalságához képest igen nagy áldozatot; s vajjon nem a legképtelenebb, -299- nem a legvadabb önzés-e, hogy ha Bellát minden lemondásért, minden nélkülözésért, minden áldozatért, mindössze egy szerelmes férjjel akarja kárpótolni?!

– Meglehet – tünődött Biró a robotja közben – meglehet, hogy a szerelem mindent pótol, de talán jobb, ha nem kell mindent pótolnia. És, ha meggondolom, van valami állatias abban a szegényember-felfogásban, a melybe már-már belesüppedtem, hogy: minden jól van, ha nem szenved – az »asszony«. Bellában az »asszony« bizonyára nyugton van, mint egy gyermek, a kinek fogalma sincs róla, hogy nélkülözések is vannak a világon. De az én feleségem nemcsak asszony, hanem végtelenül gyöngéd, finom lélek is, és kérdés, vajjon ennek a még harmatos, ifju léleknek az ábrándjait megvalósitják-e az én örökkön egyforma szerelmes szavaim, s a robottól fáradt, megalázkodó, elaljasult, ábránd- és reménység-vesztett, kopasz lelkem?!… Fájdalom, meglehet, hogy nem, s fájdalom, ez a lélek, melynek mélységeibe nem láthatok be, olyan jóságos is, hogy talán csak áltat…

Elgondolta, hogy az az idő, melyben a munka egészen elvonja Bellától, szegény emberek viszonyaihoz képest is nagyon sok, tulságosan sok. Igaz, hogy Bellát valamennyire elfoglalják háziasszonyi gondjai is, de ez csekélység. Igaz, hogy a munkája nagyobb részét otthon végzi, s Bellát legalább sokáig nem hagyja magára. De mig a munkának ezek a kedvesebb órái, melyekben Bella ott olvasgatott vagy zongorázott az oldala mellett, ő rá nézve nem voltak valami sajátos varázs és gyönyörüség nélkül, mindig kérdés maradt előtte, hogy: ezalatt Bella nem unatkozik-e, annál kegyetlenebbül, mert – soha se panaszkodik?! Igaz, hogy Gabriella, Terka, sőt Margit is minduntalan ott voltak, hogy földeritsék -300- a Bella magános óráit, de vajjon ezzel a kicsiny körrel beéri-e egy olyan ifju lélek, melynek a nem ismert világokról még csak szép álmai vannak, mely minden ismeretlent ragyogónak képzel?!…

Volt egy megnyugtató gondolata is. Remélte – és sok jel növelte a reménységét – hogy Bellának nemsokára lesz egy nagy elfoglaltsága: egy olyan nagy elfoglaltsága, mely igazán mindent pótol s mely nemcsak mindent pótol, de mindent el is felejtet, a legnagyobb elfoglaltság, melyet a kegyes természet egy női lénynek szánhat. Ez a reménység valami ismeretlen, mélységes, csodás boldogsággal töltötte el a szivét. De ez se oszlatta el egészen a gondját. »Hát addig?!« – kérdezte magától. Nem tudta mért, de valami kétségbeesetten tiltakozott benne arra a gondolatra, hogy a felesége a lemondásnak éljen, ha csak hónapokig is.

És minél tovább nézett farkasszemet ezzel a gonddal, annál erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy a felesége csak lemondással gondolhat az ismeretlen világokra, vagy legalább egy nagyobb társaság apró örömeire, melyek derüs képei gyermekkorából, mint kedves s a távolságban egyre szebbülő emlékek maradtak meg a lelkében.

– Persze, – izgatta magát – ha én könnyen bele törődöm a remeteségbe, az csak természetes. Az olyan ember, a ki megcsalódott mindenben és mindenkiben, még a maga erejében is, a ki az idegen világokban nem látott egyebet, csak csatamezőket, a hol hiénák marakodnak holttetemek körül, a ki néhány éhes, elszánt farkason kívül nem talál senkit, a kit barátjának nevezhetne, az ilyen ember ugyan könnyű szerrel belenyugodhatik, hogy meghúzza magát egy kis fészekben, mely az egyetlen kedves hely előtte a világon. De a másiknak, a ki azt a világot odakünn még -301- tündér-vidéknek képzeli, hogyne volna kedve kinézni a fészekből, a hol oly sokszor marad egyedül?!…

Ha, mint a mesék hőseinek, csak intenie kellett volna, hogy a kivánsága teljesedjék, már régen megszerezte volna feleségének az előkelő lelkek legkedvesebb szórakozását, azt az örömet, melyet Madame Récamier olyan nagyra becsült.

De társaságot nem lehet mesterségesen csinálni; különösen ha az ember szegény ember. A szegény ember úgy van ezzel, mint a legtöbb szegény leány a házassággal: jóformán csak azok közül válogathat, a kik nem méltók hozzá, s a kikhez le kell ereszkednie.

Birónak tehát nem lehetett más gondolata, mint, hogy a hiányzó társaságért úgy kárpótolja a feleségét, a hogyan tudja. A fejébe vette, hogy elviszi a szinházakba, a hangversenyekbe, mindenüvé, a hol szórakozhatik. Azt akarta, hogy úgy öltözködjék, mint a jólétben élő asszonyok, s minduntalan ajándékokkal került haza, melyeket aztán Bella szépen visszaküldözgetett a boltba, apró leszámitások mellett. Egy nap se jött haza virág nélkül, s folyton törte a fejét, minő meglepetéseket találhatna ki, a melyeket Bellának, akarva, nem akarva, el kellene fogadnia?

Adósságokat csinált, abban a vak, de biztos meggyőződésben, hogy ezeket már nemsokára meg fogja fizetni. Annak, a ki el van szánva minden dologra, a ki fáradhatatlan a munkában, végre is ki kell küzdenie annyit, hogy az apró nyomorúságok ne rántsák az örvénybe.

Adósságokat csinált nyakra-főre, s Bellának azt hazudta, hogy váratlan keresményhez jutott, hogy megkapta valami régi munkadiját, hogy felemelték a fizetését. S valami ösztön azt sugta neki, hogy jól cselekszik. -302-

Bellának valóságos feladat volt, hogy visszatartsa a legesztelenebb pazarlástól, de Bella meg tudta találni a módját, hogy a nagyobb őrültségektől mégis megóvja. Nem győzött bizonykodni, hogy a hangversenyek rá nézve tűrhetetlenek, erősködött, hogy a legujabb divat ocsmány, hogy a drága szabó ügyetlen, s nem ért a mesterségéhez, elhitette vele, hogy a szinházban nem talál semmi, de semmi élvezetet, s mindig be tudta bizonyitani, hogy a váratlan meglepetésnek nem tudja hasznát venni. Csalták egymást. Tudták, hogy csalják egymást. És boldogan, mélységes hálával és mélységes szerelemmel néztek egymás szemébe.

VIII.

Szent Ambrus, a zenélő püspök, a kit ragyogó tehetségei és a jó ég tudja miféle tapasztalatok a házasság rejtelmeinek legnagyobb filozófusává tettek, Szent Ambrus, a földi harmóniák tudósa s a mennyei harmóniák bölcsésze, az Énekek énekének magyarázatában élénk szinekkel irja le, hogyan játszik a Sponsus a Sponsával szembekötősdit. Hogyan távozik el, csakhogy visszatérjen, hogyan búvik majd ide, majd amoda, csakhogy megtalálják, hogyan ragadja ki magát a kedves karokból, csakhogy annál tüzesebben várják, s hogyan megy önkéntes, rövid számkivetésekbe, csakhogy a nélkülözés annál kivánatosabbá tegye a boldogságát.

A tudós szent tehát, a kinek irásaiban Buddha papja vagy a neo-paganista művész épp annyi gyönyörüséget találhat, mint az ájtatos keresztény, úgy látszik, abban a véleményben van, hogy a boldog házasságok titka – már akár égiek ezek, akár földiek – a tudós, szinte túlfinomodottan számitó idő-megosztásban áll. Szűkölködjél önként, korlátozzad a vágyaidat, semmisülj meg a szándékos lemondásban, hogy élvezeted annál teljesebb, lázad annál határtalanabb, vágyaid feltámadása annál tökéletesebb legyen: ez a tanitás alaptétele. Látnivaló, hogy ez a kiválasztottak, a nagyon okosak, -304- a túlfinomodott idegű emberek, a főként élvezeteiknek élő kiváltságosok hagyományos, örök élet-nézete. Azt mondhatnám, hogy a zenélő szent s a Gaga cselszövője közt, a ki minden földi örömet megizlel s minden földi öröm után hidegvizzel ápolja magát – ki lehet mutatni a szellemi kapcsot.

A mi festőnk nem volt a kiválasztottak közül való; paraszt vérből eredt. És talán ezért, teljességgel nem volt a tudós szent nézetén.

Nem találta szükségét a vágyai gondozásának, ápolgatásának. A fenyvesek közt nőtt fel, gyermekkorától fogva szabadon, észszerüen s hidegen élt, mint egy pompás, egészséges állat; s ha talán valamely szellemi baktériumok megrontották a gondolkozását, a szive teljesen rendben volt.

Az ilyen emberek, ha egyszer föltámad bennük az a szenvedély, mely mindegyik között a legnagyobbszerü, s mely bennük egész teljességében él (mert se ők maguk, se az őseik nem váltották fel aprópénzre): az ilyen emberek nem látják semmi szükségét, hogy vágyaikkal gazdaságosan és tudósan éljenek. Nem fogynak ki a vágyakból soha, s ha igen józanok, a kiknek mindig a jövő a legelső gondolatuk, akkor a vágyaik kissé a terhükre vannak.

Biró nem tartozott az igen józan emberek közé. Neki mindig a jelen volt az első gondolata.

És a szenvedély e lángolása korszakában, mikor a vágy folyvást megszállva tartotta, úgy találta, hogy ha van valami, a mi kissé terhére van, ez: a kötelesség.

Igaz, hogy a kötelességből jókora rész jutott rá. Akkora elfoglaltsága volt, mint más két dolgos embernek együtt véve. De azért mégis ujság volt rá nézve -305- ez az állapot. Azelőtt soha se szokott a munkától húzódozni.

Mint az igás állatoknak, a vérében volt a munka. Az erős és nem czivilizált fajoknak ebből a legbecsesebbik örökségéből annyit kapott, a mennyi a szellemi munkásoknál a legnagyobb ritkaság. Soha se érezte magát jól, hogyha agyon nem dolgozta magát; és még legreménytelenebb, legelkeseredettebb óráiban sem fázott attól a gondolattól, hogy tovább kell húznia igáját. Hiába volt minden csalódása, kiábrándulása, elcsüggedése, hiába kérdezgette magától: »Minek?!… Mikor úgy sincs semmi eredménye, semmi czélja?!…« – azért másnap csak folytatta, a hol elhagyta.

Most történt meg vele legelőször, hogy kötelességének teljesitése igazán a terhére volt. És most sem a fáradságot sajnálta, hanem az idejét.

Éveket adott volna az életéből, ha egy pár szabad órával többet szerezhetett volna magának.

A lemondások közül, melyekre elszánta magát, csak azt az egyet találta nehéznek, hogy le kellett mondania az ideje egy részéről is. Volt több apró nélkülözése, a melyeket ráparancsolt magára, s a melyeket kiállani nem került semmi áldozatába. Titokban lemondott azokról az aprólékos élvezetekről, a melyek, ha szokásokká válnak, nagy zsarnokaink tudnak lenni.

Lemondott a dohányzásról, meg az effélékről. Csak annyit dohányzott, hogy Bellának éppen fel ne tünjék a dolog. S igy tett a többi kicsinyes szokásával is; csak szinből tért vissza hozzájok egyszer-egyszer. De ezeknek az apró nélkülözéseknek csak az örömét érezte. Oly könnyü volt róluk lemondania, hogy a jutalom, melyet az áldozat magában hordott, több volt, mint az érdem. -306-

De az a másik áldozat, az a nagyobbik, melyet a kötelességnek vitt, ó, az nehezére esett!

Eddig nem is tudta, hogy a kötelesség teljesitése milyen terhes is lehet! Különösen, mialatt Bella ott ült mellette, mialatt érezte azt az édes lehelletet… s a munka sürgette! Ó, be kegyetlen állapot volt híven kitartani, be nehéz megállani, hogy mikor oda hajolt hozzá egy vigasztaló és buzditó csókért, ne dobja pokolba az egész papirhalmazt, hanem ott üljön csöndesen tovább, mig az órái letelnek. Megértette Tantaluszt.

És Tantalusznak még könnyü volt. Tantaluszt eléggé megfékezte a szörnyü Ananké, Tantalusznak nem kellett magamagát is fékeznie. De ő »ura« volt minden elhatározásának. (Köszönte ezt a szabadságot!) Csak rajta állott, hogy elvesse magától a kötelesség terhének egy részét; csak rajta állott, hogy azt mondja Neki: »Szeressük egymást és nélkülözzünk egymásért mindent, mint a szalmakunyhók hősei, hősnői!«

Sokan teszik ezt igy, a szegények közül; olyanok is, a kik azért még nem szeretik egymást valami tulságosan…

És ha nem szivesen »távozott el, hogy visszatérjen«, ha nem szivesen »ragadta ki magát az ölelő karokból, hogy a viszontlátást annál inkább várja s annál inkább várják«, azért megcselekedte.

Kész volt erre a legeslegnagyobb, erre az egyetlen igazi lemondásra is, csakhogy olyan jelent és olyan jövőt szerezzen neki, a milyet csak álmodhatott, a milyen emberi erőfeszitéssel csak elérhető volt.

Neki, a kit százszor jobban szeretett, mint magamagát, a kiért képes lett volna mindenre, de mindenre. Neki, meg talán azoknak, a kik jönni fognak. -307-

A Végzet, mely a Természet akaratának csak végrehajtója és lassu eszü szolgája, a Végzet lehet kegyetlen, igazságtalan, vak és buta, de a Természet maga jóságos. És a Természet úgy rendelte, hogy semmi se veszszen el, hogy minden megtérüljön, akár bünhödés- akár jutalomképpen. Úgy rendelte, hogy legnagyobb önfeláldozásainkat a legédesebb örömöket adó lelki gyönyörűségek jutalmazzák.

IX.

A véletlen úgy kivánta, hogy ezek a gyönyörüségek mindig akkor jelenjenek meg a vigasztalására, mikor az apró balsikerek s megcsalódások ujra meg ujra ellankasztották.

Az ősz egy ujabb kudarczot tartogatott számára. Már majdnem elbizta magát. Abban kezdett reménykedni, hogy mivel az őszi kiállitáson csak silányságokkal kellett versenyeznie, az ő hat-nyolcz képe közül valamelyik mégis csak megszerez egy szerényebb pályadijat. S ha igen, ez egy esztendőre némi jobblétet jelentene neki.

– Ugyan miért ne érhetném el a sikernek ezt a parányát?! – izgatta magát. – Ha a tehetségem oly szerencsétlenül »előkelő« is, hogy a komoly sikerekben nem lehet részem, mert a sekélyes izlésü, az itélni nem tudó tömeg soha se értheti meg, hogy mi a munkámban a becses, a művészien megalkotott, a mélyen igaz, a szép: a munkásságommal, a szorgalmammal csak elérhetek annyit, mint a művészet akármelyik napszámosa?! Isten látja a lelkemet, milyen szent félelemmel borulok le a gígászok, sőt minden igaz tehetség előtt is: de hisz ezek a képek, a melyek az enyéimmel versenyeznek, kontár mázolások! Ám legyen, hogy az enyéim se sikerültek úgy, a minőknek -309- álmodtam őket, de ha a fejem még rendben van, s az általános vakság még nem ragadt el rám is, az enyimeket legalább meg lehet nézni. S aztán, hiszen nem is a közönségre feljebbezek velök, a melynek, úgy látszik, még tévedésből se kellek, hanem a dologhoz értőkre, a kik közt végre mégis csak vannak lelkiismeretes és jó szemü emberek is?!…

S akármilyen szégyenletes is a vak bizakodás, megint bizni kezdett a jobb jövőben. Pandora ilyen hóbortosokká tett bennünket egy szálig.

Összeválogatta mindazokat a jobb képeit, melyeket még sehol se állitott ki, sietett bevégezni a félig elkészülteket, s aztán útnak inditotta az egész bagázsiát. Nem bánja, nevessék ki. De mégis tesz egy utolsó kisérletet – biztosra vehetjük, hogy nem a legutolsót – mégis csak megostromolja ujra a szeszélyes Közvéleményt, mely, hogy ura embereknek és isteneknek, Offenbachból tudjuk.

A kiállitás megnyilt, de Biró nem sokat lábatlankodott a tárlaton. Nem akart találkozni a pályatársaival. Soha se mondott rosszat róluk, se a szemükbe, se a hátuk megett, de arra se érzett hajlandóságot, hogy az udvarias kritikai szólamok czukros manduláival kinálgassa őket, köteles viszonzásképpen, mikor nem gondolt róluk semmi kedveset. Aztán meg nem találta magához méltónak, hogy részt vegyen a szokásos közhangulat-csinálásban, melyben mindenki úgy védi a maga érdekét, a hogy tudja. Kisebbiteni ezt, kifigurázni azt, sajnálni az egyiket, temetni a másikat, csak azért, hogy észre vétessük magunkat, hogy harsány életjelekkel vonjuk a figyelmet a tulajdon kis hitványságainkra: – ez a mulatság őt nem csábitotta.

De ha Mahomet nem ment a hegyhez: a hegy megmozdult és hivatta Mahometet. -310-

Egy szép nap levelet kapott a jury egyik tagjától, a ki valaha iskolatársa volt s a müncheni szép napokban a legjobb emberei közé tartozott. A levéliró egyszerüen arra kérte, hogy látogatná meg és mennél hamarább.

Világos, hogy a képei sorsáról lesz szó. Hogyne engedett volna tehát a meghívásnak!

A jury-tag nagyon barátságosan fogadta. Ugyanazon a hangon szólt, a melyen a régi időkben.

– Szivességet akarok neked tenni, ámbár nem tudom, hogyan fogadod. De ha nem tetszenék az, a mit mondani akarok, vedd úgy, mintha semmit se mondtam volna.

– Tudod, az egész csak barátságos figyelmeztetés akar lenni. Valahogy azt ne képzeld, hogy a többiek nevében beszélek.

– Mondd, hogy meleg barátsággal, mint régen, mint mindig. Különben a többiek is. És éppen ez a meleg barátság késztet arra, hogy jóelőre tájékoztassalak a felől, hogy minő a hangulat veled szemben. Tudom, hogy felénk se nézel, a mit különben, mellesleg szólva, nagyon rosszul téssz; s azért, úgy gondoltam, barátaid kötelessége, hogy gondoljanak egy kissé az érdekeiddel, ha te már éppenséggel nem törődöl velök.

– Tartok tőle, hogy a figyelmeztetésemet zokon fogod venni. Engedd meg előre megjegyeznem, hogy -311- ebben az esetben nem volna igazad. Mert, a mint beláthatod, nekünk semmi érdekünk sincs a dologban, s tisztán csak a barátság beszél belőlem.

– El tudom képzelni, s azért kérlek, hagyd el a hosszas bevezetést, s tedd meg az igért szivességet. Könnyü kitalálnom, hogy az ujság, melyet mondani fogsz, nem valami kellemes, de meggyőződhetel róla, hogy hozzá szoktam már az ilyen ujságokhoz, s nem bántanak többé.

– Annál jobb. Tehát arra akarlak kérni, vond vissza az Eliézert, s ne végy részt a nagy pályázatban.

– Ez az egész? Nagyon szivesen. Úgy se voltak valami vakmerő reménységeim, hogy a nagy dij az én ölembe fog pottyanni. Köszönöm a tanácsodat; igazán jobb nem pályáznom, mint kitennem magamat a biztos bukásnak.

– Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen meg tudtalak nyerni. Azt hittem, nem foglak egyhamar meggyőzni. Igazán örülök. Hiába, mindig bebizonyul, hogy csak a valódi jelesek képesek arra, hogy magukat is meg tudják birálni. Látod, nagyon észszerü, nagyon helyes, ha megfogadod a szavamat. Mert a nagy dijra éppen semmi kilátásod. Neked elárulhatom, hogy a nagy dijat Vezekényinek fogjuk kiadni…

– Persze, te ezt érthetetlennek találod. Én többet mondok, én azt mondom, hogy ez képtelenség, valóságos botrány. De, látod, barátom, ez a közvélemény nyomása. Hiába gondolkozunk máskép, egészen máskép, a közönséggel nem lehet kikötni. Végre is, szándékos botránykeresésnek, a közvélemény megcsúfolásának tekintené az egész világ, ha másként határoznánk. A Tinike első bálja hallatlan furóret csinált. Az emberek bolondulnak érte. Különben, azt meg kell -312- vallani, hogy van a képen egy igen jó alak, a szabó. A szabó élethű.

– Határozottan a legjobb kép, a melyet eddig festett. Persze, ez vásári munka és nem művészet. De hiába, a mi közönségünk, fájdalom, még nem eléggé fejlett izlésü. Ugyan mondd, kérlek, ki venné észre a te képednek mesterségbeli finomságait, ki venné észre a kompoziczió egyszerűségét és nemességét…

– De beszéljünk róla! A te képed igazán elsőrangu. A Rebecca csodás szép, az Eliézeren olyan a bibliai hangulat, hogy modern képen nem tudom a párját, a tájkép, a tájkép pedig egyszerűen remek.

– Éppen azért meg akartunk kimélni attól, hogy ilyen képpel kénytelen légy megbukni egy Vezekényivel szemben. Mi mindnyájan meleg barátsággal vagyunk irántad…

– Nagyon köszönöm, igazán leköteleztél. Tehát Eliézert már visszavontam. De bocsáss meg, mert a feleségem vár…

– Csak még egy pár perczre kérlek, mert még nem végeztem be, a mit mondani akartam. Igazán, kissé hamis helyzetben vagyok veled szemben. De te olyan okos és a viszonyokkal számolni tudó ember vagy, hogy veled szemben nem kerülgetem a dolgot. A Wiese-dijról van szó…

– Igen, erre gondoltunk. Látod, a Wiese-dijat már nem vehetjük el Bartától. Negyedszer buknék el, s elég baj neki, hogy a nagy dijtól elütjük; kénytelenek vagyunk a Wiesé-vel szúrni ki a szemét. Tudod, Barta -313- veszedelmes ember; az ilyennek legjobb a száját betömni.

– Örülök, hogy egy véleményen vagy velem. De ez még nem minden. Elképzelheted, hogy a Bárándi-dijra már a te Favágód az egyetlen számbavehető pályázó. De ez a dij nem méltó hozzád.

– Mi úgy gondoltuk, hogy az első kitüntetésnek, melyben részesitünk, méltónak kell lennie a te nagy tehetségedhez. Nem tehetjük nevetségessé magunkat azzal, hogy ilyen silány dijat itéljünk neked, ugyanakkor, mikor a nagy dijat egy Vezekényinek adjuk. S azért arra kérlek, vond vissza a Favágót is. Azt határoztuk ugyanis, hogy a Bárándi-dijat Lakatosnak adjuk, végső kielégitéskép; s aztán a jövő esztendei nagy dijnál gondolunk rád.

– A mit tehetünk, barátom, a mit tehetünk. Tehát megegyeztünk, ugy-e? Visszavonod a pályaműveidet?

– Ugyan mért vonnád vissza? Nem fognak ártani azok a hirnevednek. És meglehet, még vevőre is találsz velök. Mai napság minden megtörténhetik. Uj, pezsgő életre viradtunk; a jövő sikerei beláthatatlanok. Hidd el, minden megtörténhetik. Azok a vásznak, melyek a legnagyobb feltünést keltik, sokszor a nyakunkon maradnak; más, szerényebb képek meg szépen lábra kelnek.

– Persze. De ha ez nem sikerülne is, ne törődjél vele. Gondoltunk mi a te anyagi érdekeidre is.

– Magától értődik. Méltányos, hogy ne várakoztassunk meg egy egész esztendeig, minden támogatás nélkül. Végre, neked is élned kell. Ha tehát akarod, kieszközöljük részedre a Bartsch-féle ösztöndijat. Igaz ugyan, hogy ettől az ösztöndijtól bátran éhen halhatsz. De ez is valami.

– No igen, mert ez az ösztöndij pályakezdők számára van alapitva, s te már nem vagy az. De, soha se aggódjál, okkal-móddal mindent ki lehet csinálni.

– Nem, köszönöm, ne fáradjatok. Nem vagyok olyan rossz viszonyok között, hogy érdemes volna hegyeket mozgatni meg érte.

– Igazán?! Nagyon örülök rajta. Annyival inkább, mert ha el találtad volna fogadni, a kis Bertalannak már csakugyan nem tudtunk volna mit adni.

– Mindenesetre úgy lesz a legjobb. Szegény fiú, annyit jár utána!… De igazán nem neheztelsz, ha igy intézkedünk?!…

– Sőt nagyon köszönöm, hogy megóvtál a nyilvános kudarcztól. Hanem most már igazán megyek.

A jury-tag kikisérte Birót az előszobába, s azzal búcsúzott el tőle, hogy:

Iskolás ösztöndijat ajánlanak neki, akkor, mikor ereje teljességében, tehetségének a legjava erejében érzi, tudja magát! Megalázó jóakarattal, vállveregetve szólnak hozzá, akkor, mikor a tehetetlen középszerüség, a vásáros had, a csepürágó népség diadalmaskodik! Úgy bánnak vele, mint a szánalom morzsáit leső éhes, elzüllött haddal, vele, az egykori kitünő növendékkel, a kinek mindenki fényes jövőt jósolt, valamennyi mester kitüntetett kegyeltjével, az aligmult pünkösti királyával! És kik? A rossz iskolások, a régi irigyek, a kik soha se tudták megbocsátani neki, hogy valaha szives volt hozzájok, mint a felszabadult jobbágy nem bocsát meg soha a grófnak, a ki emberséggel bánt vele.

– Eh, úgy látszik, csakugyan nem volt tehetségem soha, s valójában épp olyan semmi vagyok, mint a többi! Pedig, Szent Kleofásra, az elzüllöttek pátrónusára!… úgy tetszik, mintha az Eliézerben mégis volnának egyes csinos részletek!… Hanem, ez valószinüleg csak önáltatás. Régi dolog, hogy minden nagyon közönséges ember kivételnek, okosnak és lángelmének hiszi magát. Csak azt szeretném tudni, vajjon az igazi, a kétségtelen nagyok, ellenkezőleg, hülyéknek képzelték-e magukat?!…

Fáradtan, csüggedten ért haza. Olyan lankadt volt, mint már egy esztendő óta soha. S hiába igyekezett derült arczot mutatni, Bella észrevette rajta a változást.

– Dehogy! Az történt velem, hogy nem fogadtam el egy kitüntetést, a melyet felajánlottak. De mi tehetjük, ugy-e?

A kedves, imádott arcznak a látása, az édes otthon, az ismerős világ, mely mintha csupa eleven jóbarátból állana, visszaszerezték Biró jókedvét, úgy hogy sikerült Bellát teljesen megnyugtatnia.

De a lankadtságát nem oszlatták el. Előtte való éjszaka megint nem aludt, s az előbbi jelenet sem volt arra való, hogy valami különösen éleszsze a munkálkodó kedvét. Érezte, hogy az nap már sehogy se fog menni a munka.

Ledőlt a divánra, hogy valamennyire kipihenje magát, s visszaszerezze lelkének a rugalmasságát. És alig tette le a fejét, már aludt.

Egy óra mulva, mikor fölébredt, ismét oly frissnek, oly munkabirónak érezte magát, mintha az átvirrasztott -317- éjszaka s az átboszankodott délelőtt mind csak álom lett volna.

Hanem azért nem mozdult; még csak a szemét se nyitotta ki. Hallotta, hogy Bella majdnem teljesen nesztelenül, lábujjhegyen járkál körülötte, s úgy iparkodik a déli öltözködését végezni, hogy őt fel ne ébreszsze.

Ez a jelenet egészen uj volt előtte, s egyszerre megtetszett neki. Hogy végre valaki aggódva jár körülötte, s óvja a légytől, félti a szellőtől!

És ez a valaki ő, a kinek egy csókjáról nem mondana le az egész halhatatlanságért!

Hát nem gyerekség, nem ostobaság ehhez képest minden kellemetlenség, minden gond, minden megpróbáltatás?!

Ravaszul úgy tettette, mintha még most is aludnék, s leste, nem veheti-e hasznát ennek a játéknak?

Bella, mikor elkészült a toalettjével, óvatosan oda ment a divánhoz, s Biró hallotta, a mint megállott előtte.

Aztán vigyázva lehajlott hozzá s megcsókolta, gyöngéden, szinte félve, a hogy’ egy alvó gyermeket szokás megcsókolni.

Biró már kitárta a karjait, hogy magához ölelje, de hirtelen mást gondolt.

A csók az egyetlen dolog a világon, a mit jobb kapni, mint adni; legalább jóravaló emberek igy szoktak gondolkozni, s Biró többnyire ezeknek a véleményén volt.

Szeretett volna még egy párat ezekből a viszonzás reménye nélkül adott csókokból s föltette magában, hogy egy pillanatig még vár…

Hanem éppen a reménységeknek ebben a kedves pillanatában, kivülről ajtónyitás hallatszott. Valaki -318- belépett a szomszéd, nagy szobába, s Bella kisietett, mielőtt Biró a fölébredés nagy jelenetét eljátszhatta volna.

Aztán a Terka és a Margit hangját hallotta, majd a Bella »csitt«-jét, s tisztán megértette, hogy a felesége rászólt a vendégeire:

Aztán halkabban kezdtek beszélgetni, s Biró egy darabig nem hallotta, hogy mit mondanak. Csak egy-egy szó hallatszott érthetően, de ezekből azt sem tudta kivenni, hogy miről folyik a nagy értekezés.

Végre ismét meghallotta feleségének egy mondatát, s ez a pár szó felköltötte a kiváncsiságát.

– Ó, van nekünk mindenünk! – szólt Bella kevélyen. – Hála Istennek, nem látunk szükséget semmiben!…

Birót, a kinek a gondolatai ebben a pillanatban távol jártak minden fenhéjázástól, ez a váratlan, gyermekies dicsekvés annyira földeritette, hogy jókedvében egy éppen nem férfias lépésre vetemedett. Fölkelt, az ajtóhoz ment, s elkezdett hallgatózni.

Még innen se vehette ki tisztán minden szavukat; a társalgásból csak egyes foszlányok hatoltak el hozzá. De az a kevés is, a mit hallott, megérdemelte, hogy elkövesse érte ezt a kis alattomosságot.

– Ha szépen megkéri – szólt Margit – meg fogja tenni, bizonyos vagyok benne.

– Csakhogy nem kérem meg – felelt Bella. – Mert ő azt mondta, hogy a lóverseny nem polgári asszonyoknak való mulatság. A kis tribűnre nem lehet menni, mert ott iszonyú a tolongás, a nagyra pedig nem igen jár más, csak nagyúri hölgyek, meg olyanok, a kik egy cseppet se nagyúriasak. Végre is, én nem -319- magyarázhatom meg nektek a dolgot… elég az hozzá, tegyetek le róla.

– Az én uram azt jobban tudja, mint a számtisztné – szólt Bella végtelen felsőbbséggel. – Ne is beszéljetek többet erről.

A Margit feleletét Biró már nem tudta megérteni. De észrevette, hogy áttértek valami más beszédtárgyra, mert ezután már nem a vitatkozás hangján beszéltek.

Aztán ismét meghallotta egyes mondataikat. Kivette, hogy mindenféle apró hiábavalóságról suttognak, vigyázva, hogy fel ne költsék. Valójában, mind ez a sok kicsinyesség nem igen érdekelte; de annál jobban érdekelte az a hang, a melyen Bella itéleteit kihirdette.

– Az nem úgy van, mert nekem az uram elmondta, hogy egészen máskép szokott lenni a dolog.

– Ti azt nem tudjátok. De én tudom, mert az uram elmagyarázta, hogy igy kell lennie.

– Az én uram jobban ismeri a világot, mint akárki. Ó, ő nagyon sokat utazott, és látott mindent, a mit látni lehet.

Az ura bölcs volt, az ura döntött minden vitás dologban, az ura itélt legfelsőbb helyen az előkelő szokások és az izlés kérdéseiben, az ura szava határozta meg a toalettek értékét, az ura csalhatatlan volt, mint a római pápa, az ura rendelkezett, mint egy király, az ura volt a legfőbb biró, a legnagyobb tudós, a legnagyobb -320- művész, a legnemesebb gavallér, a lovagok disze-virága, a nagy mogul, a Dalai Láma.

A hallgatózó ember elfelejtette minden keserűségét, gondját, csalódását. A szive szinültig tele volt tiszta boldogsággal.

Bánta is már a nagy dijat, a Wiese-t, meg a világ valamennyi diját! Bellának egy pár szava kárpótolta minden kudarczáért.

– Hát most már láttátok, ugy-e, hogy az én uram nem olyan közönséges rajztanár, mint a többiek, szegények?!… Ugy-e nem akartátok elhinni, mikor mondtam nektek, hogy az ő képei többet érnek, mint az egész kiállitás?!… Most beszéljetek, ha annyira szerettek birálgatni!…

Biró mosolyogva hallgatta ezeket a gyerekségeket. Mosolygott, hanem azért egy könnycsepp szökött a a szemébe.

XI.

Néhány nap mulva egy uj fölfedezést tett, mely talán még jobban meghatotta, mint az a beszélgetés, a melyet meglesett.

Pedig az, a mire véletlenül rábukkant, meglehetősen prózai dolog volt. Egy füzetke, tele irva sűrű, szeszélyesen kacskaringós betükkel, az ismert kedves szarkalábakkal.

És ez a füzetke nem is tartalmazott afféle kedves ömlengéseket, a minőket gyakran irnak össze a nevelőintézetek bájos növendékei, vagy költői lelkületü, ábrándozásra hajló fiatal asszonykák. Nem volt napló, se szemenszedett szép mondások, vagy költői sorok gyüjteménye; általában, nem tartozott ama dolgok közé, a melyeknek bárminemü köze lehet a költészethez.

Ebben a füzetkében igen gyakorlati dolgok voltak; még pedig nem is kevés, mert a szarkalábak még az utolsó lapot is betöltötték.

Az eredetit Bella Vandától kérte kölcsön. Olyankor, mikor a férje nem volt otthon, s a házi dolgai nem foglalták el, a gazdasszonyság e vezérkönyvéből kiirta magának a leghasznosabb tanácsokat, hogy lassankint pótolja a Sacré-Coeurbeli nevelés apró hiányait. Különben az eredetit is, a másolatot is, nagyban dugdosta a férje -322- elől, s az elfelejtett bűnjelt Biró a díván nagy párnája alatt fedezte fel, a hová Bella bizonyára meglepetésében rejtette, hogy aztán szépen megfeledkezzék róla.

Biró éppen egyedül volt, mikor véletlenül ráakadt erre a különös irodalmi műre. És meglepetésében nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

– Ó, Miss Illandudno, ó, amerikai dollárkirálynék, hova lettetek?!… De még jó, hogy eltüntetek a gyermek-álmok ködébe, mert ennek a szakácskönyvnek a láttára el kellene sorvadnotok a csalódástól és a szégyentől! Hová lettetek, ó éden arany-álmai, hová lettetek, költészet, délibábok, mesés reménységek! Ó, hogy mind ennek egy szakácskönyvben kell végződnie!

De hiába csúfolódott a már jelképpé kinevezett Miss Illandudno-val, azért valójában nagyon komoly maradt.

Hamarjában nem tudta volna megmondani: mi hatotta meg olyan mélyen, hogy a csúfolódó hajlamaival kellett védekeznie az ellágyulás ellen?! Az a lemondás-e, melynek ez a prózai füzet olyan ékesen szóló tanúsága volt? Annak a látása-e, hogy Bella milyen lelkiismeretesen látott hozzá ahhoz, a mit gyermekies gondolkozása kötelességül tüntetett fel előtte? Annak bizonysága-e, hogy mily buzgalommal igyekszik kis felesége viszonyaikhoz alkalmazkodni, részét a munkából kivenni s neki kedvére tenni?! Vagy az, hogy a minden pazarlásra hajlandó kis teremtés nem sajnálta a fáradságos munkát, s nem a dologra termett szép kezét ugyancsak elgyötörte, csak hogy megtakaritson egy parányi költséget?! Vagy az, hogy dugdosta előle ezt a kis önfeláldozást?! Vagy talán ez a két szó, ez az uj név, mely olyan sokat mondott?!

XII.

Egy idő óta gyakran volt szó közöttük egy bizonyos Palikáról, a ki nem létezett.

Palikának majd ez, majd amaz kellett. Palika úgy követelte, hogy ez igy, vagy amúgy legyen. Palika, bár nem mutatkozott, egyszerre csak rendelkezni kezdett a házban.

Birót ez arra inditotta, hogy ismét töröljön egy órát az alvás idejéből (másunnan már nem törölhetett) s naponkint egy órára sétálni vigye a feleségét, a mint hogy ezt ilyenkor egy tisztességes férj se szokta elmulasztani.

Ha Palika megjön, akkor igy és úgy lesz. Ha Palika megérkezik, akkor az egész lakást másként kell rendezni. Palika nem szerette se a hideget, se a meleget; Palika nem szerette se a sötétet, se a világosat; Palika igen kényesnek igérkezett.

És rengeteg, vég nélkül való vitatkozások eredtek meg a hires Palikáról. Csodálatosképpen egyikük se unta meg ezeket a vitákat.

Bella hevesen kikelt ez ellen a gyanusitás ellen. Ha őt hallotta az ember, azt kellett hinni, hogy Palika -324- mindjárt egy kis bajuszkával, és három csillagos arany gallérkában fog a nyilvánosság előtt megjelenni.

Aztán nagy port vert fel az a kérdés is, hogy vajjon Palika csakugyan Palika lesz-e?

Bella igen prózainak találta ezt a nevet. Ő sokkal regényesebb, sokkal szebb nevet szánt Palikának. Ugy találta, hogy Palikát inkább Raoul-nak, Gaston-nak, vagy Gontran-nak kell nevezni, avagy a legrosszabb esetben Aladárnak, Elemérnek, utolsó esetben Tibornak.

Biró, ellenkezőleg, ugy vélte, hogy csak négy név között van választás, s ez a négy név: János, Mihály, Péter és Pál. Bella a három elsőt szörnyünek mondotta, de a negyedik se elégitette ki az álmait. Biró kifejtette elveit, hogy a szépség az egyszerüségben áll.

Végre megegyeztek a Pál-ban. »Pál!« – ez rövid, egyszerű, s nincs minden méltóság nélkül. A »Palika« meg olyan kedvesen hangzott (legalább Biró olyan kedvesen tudta mondani), hogy Bella soha se hallhatta a nélkül, hogy el ne mosolyodjék.

Az egyezséget nem foglalták ugyan czikkelyekbe, de ettől fogva elhatározott dologgá vált, hogy Palika csakugyan Palika lesz.

Roppant viharokat támasztott az az égető kérdés, hogy ha Palika sirni fog, mi lesz a tennivaló?

Biró a Rousseau nézetén volt. Hagyni kell, hadd sirjon. Bellát fellázitotta ez a szivtelenség. Majd bizony, azt szeretné ő látni! Biró erőködött, hogy igenis; sőt, hogy ha Palika makacsnak mutatkozik, meg is kell fegyelmezni. A nevelésnek csak úgy van értelme, ha mindjárt az első napon megkezdik. Bella kijelentette, hogy ez egyszerüen ostobaság. Biró hivatkozott Rousseaura. Bella nem sokat törődött Rousseauval, s nem -325- titkolta el abbeli nézetét, hogy Rousseau, ez után az ötlet után itélve, csak közönséges vén szamár lehetett. Könnyü ilyen nagyfejü kamaszoknak hősködni egy olyan piczi lénynyel szemben!

Biró nem tágitott. Megmagyarázta, hogy nevelés dolgában az apa az igazgató szellem, ő határozza meg az általános irányt. Az anya csak végrehajtója a megállapitott elvek szerint tennivaló intézkedéseknek. Bella azt mondta rá, hogy mindez lárifári.

De alaposan meghányták-vetették Palikának további sorsát is. Bella azt óhajtotta, hogy Palika nagy művész legyen, mint az öreg Palika; vagy ha ehhez nem volna kedve, akkor huszár-ezredes vagy legalább is képviselő és pártvezér. Biró ellenben ridegen, kiméletlenül fejezte ki azt a sötét szándékát, hogy Palikát, mihelyt kilencz esztendős lesz, varga-inasnak adja. És, bár Bella felháborodva tiltakozott az ilyen lelketlen tréfák ellen, meg is okolta kőszivü elhatározását.

– Minden munka értékes – fejtegette az elveit – s minden csak attól függ, hogyan végezzük a munkánkat. Egy jó varga több ember, mint egy rossz államtitkár, s a varga mestersége szép, klasszikus mesterség, mert vargára mindig szükség lesz. Aztán meg a boldogság titka az igénytelenségben rejlik, és ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Palika boldog ember legyen. Palika igénytelen és szerencsés ember lesz, mert a boldogság nem abból áll, hogy a ruhánkat Steinnál csináltassuk, és reggelire szarvasgombával készitett és Old Sherry-vel leöntött jércze-szeletet együnk.

Olyan komolyan beszélt, hogy Bella már maga előtt látta Palikát, a mint egy sötét, csikorgó téli reggel tizenkét pár nagy csizmát czipel egy roppant rúd alatt görnyedve, mialatt piczi lába a kivágott fa-czipőben violaszinre gémberedik a hidegtől… Az ő kis fia! -326-

A szeme megtelt könnyel, s Biró alig tudta helyre vigasztalni. E fáradozása közben kénytelen volt azt az engedményt tenni, hogy az inas-évek nehézségeit különböző szülői kedvezményekkel fogják enyhiteni. Azután ismét vitatkozni kezdett, s bebizonyitotta, hogy a varga-inasi pálya nem olyan tövises, mint látszik, mert hisz a varga-inasok a legvigabb lények a világon.

De volt ennek a széles körü s minden részletében kidolgozott programmnak egy pontja, a melyben megegyeztek. Az, hogy mihelyt Palika megérkezik, ki fognak költözni a házból, mindjárt a következő tavaszszal.

Mert szerették ugyan a fészküket, de úgy találták, hogy az a fészek nem Palikának való.

Palikának kis, földszintes ház kell, szép kis udvarral, meg nagy kerttel, a hol Palika játszani fog. Palika, meg a többiek, mert hisz valószinü, hogy szép lassacskán Mihályka, Péterke és Jánoska is meg fognak érkezni.

Kis, földszintes ház, a hol egyedül fognak lakni, hogy Palika a szomszéd gyermekektől el ne kapja a ragadós betegségeket.

Kis, földszintes ház, nagy, szép kerttel, a hol falun képzelhetik magukat. A hol buvócskát lehet majd játszani, s a hol Biró még dolgozhatik is.

És sétáikon, a mint sorra járták a külvárosi, többnyire elhagyott, s szinte falusias utczákat, melyek lakásuktól a városligetig vezettek, gyakran nézegettek körül, nem pillantják-e meg valahol azt az eszményi kis házat, melyről egy idő óta annyit álmodoztak?!…

XIII.

Egy ilyen délutáni sétáról hazajövet, Bella egyszerre csak megállott egy házikó előtt, s igy szólt a férjéhez:

Csakugyan nagyon kedves volt. Ujdonatuj az utolsó kapuszögig, világosbarna szinre festve, két-két ablakkal jobbra is, balra is. A kapu nyitva volt, s be lehetett látni a helyes kis udvarra, mely tiszta volt, mint egy sekrestye. Odább, az udvaron túl, öreg fák lombjai zárták el a kilátást. A kert tehát régi lehetett, és eléggé nagy is, mert a szomszédos utcza jó messze esett.

A ház is, udvara is, tökéletesen olyan volt, a minőt kerestek; a kert alkalmasint szintén megfelelt a kivánságaiknak. De azért, meglehet, fel se tünt volna nekik, a nélkül a kedves kép nélkül, melyet Bella az ablakokban pillantott meg.

Az ablakok tele voltak nyiló virágokkal, és a virágok mögött nevető gyermekfejekkel. Egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek; és igy tovább.

Igen, ilyen ház kellene nekik, ilyen szép kis udvar, ilyen virágos ablakok, a honnan éppen igy nevetnének ki Palika, Mihályka, Péterke, Jánoska.

Attól fogva a hányszor arra mentek, mindig bemosolyogtak a négy virágos ablakon. A gyerekek már ismerték őket s bizalmasan integettek nekik.

Ők pedig elhatározták, hogy az eszményi háznak tökéletesen ilyennek kell lennie, mint a milyen ez a Kis-mező-utcza 123.

Utóbb már csak azért is arra sétáltak, hogy lássák, mi történt a Kis-mező-utcza 123-mal? Nem fujta-e el az a tündér-hatalom, a mely ezt a bűvös-bájos fészket ide varázsolta a szegény negyedbe?! Vidáman, mint jó ismerősök, nevettek be a gyerekekhez s megnyugodva mentek tovább: hála Istennek, a Kis-mező-utcza 123 még megvan!

Egy szép nap azonban (nem, nem volt ez szép nap) a virágok és a gyermekfejek eltüntek az ablakokból. S ugyanakkor a kapun megjelent egy fehér czédula, mely jelentette, hogy az egész ház, mely egy nagy lakásból s nagy kertből áll, november elsejétől fogva kiadó.

Hanem aztán csábitó képek jelentek meg előttük, s ezek a kedves, gyönyörü látomások lassankint elfelejttették velök kis ismerőseiket.

Ha ezeket az elsötétedett ablakokat megint ki lehetne rakni virággal és gyermekfejekkel!…

Attól fogva még többet állongálltak a kis ház körül, s még többet nézelődtek befelé.

Eleinte csak a kapun kukucskáltak be. Később bemerészkedtek az udvar közepéig, s egy nagy nap arra a hősies elhatározásra ébredtek, hogy igenis, megtekintik a házat, tőről-hegyre, a pinczétől a padlásig.

Úgy fognak tenni, mintha lakást keresnének, s ki akarnák bérelni a házat, még abban a házbérnegyedben. -329-

Bementek. Biró nagynehezen előkeritette az öreg asszonyt, a kit házőrzőnek hagytak hátra az elhagyott tanyán, s megindultak a nagy körjáratra.

Mikor beléptek a legelső szobába, Bellának bolondos sebességgel kezdett dobogni a szive. Mintha tilosban járnának.

De ez a kis félsz eltünt hamarosan, hogy helyet adjon a képzelhető legzavartalanabb megelégedésnek.

Ó, milyen kedves is volt minden ebben a gyönyörü kis házban, mely oly tisztán fehérlett s mindenütt úgy ragyogott, mintha skatulyából vették volna ki és éppen csak most vették volna ki onnan! A szobák éppen olyan nagyok, éppen olyan magasak voltak, mint a hogy’ ők kivánták, s az egész az utolsó ablakig úgy volt beosztva, a hogy’ álmaikban látták. Akár csak ők épittették volna a házat, kényük-kedvük szerint.

Bella hamarjában el is végezte, hogy’ is lenne ez meg az, ha csakugyan beköltözhetnének. Itt volna a szalón, amott meg a hálószoba. Nini, ez itt meg a gyerekek szobája! De hisz ez pompás!… A gyerekszobát Biró is nagyon kedvesnek találta. Csakugyan olyan volt, a milyenre áhitoztak. Nagy, tágas, világos; álmodni se lehetett volna különbet.

Hát még a kert! Hisz nem is kert volt már ez, hanem valóságos kis park, hosszu, árnyas fasorokkal, rengeteg, geometriai alakokra czifrázott virágágyakkal, meg csinos szökőkúttal, a hol egy egészen kifogástalan Triton elnökölt. Az alsó részről el lehetett látni a mezőre, le a városligetig.

El voltak ragadtatva. Mintha az Erdei Szép kastélyában jártak volna, oly regényes, oly tündéri volt minden.

Hanem azért egy kissé elszontyolodva léptek ki a házból. Biró, végezetül, nagy nekifohászkodással -330- megtudakolta a bérösszeget, s az ár fennen, szinte gúnyosan hangzott.

Bizony drága volt egy kicsit. Szó se lehetett róla, hogy még az őszszel beköltözzenek. A mostani lakásukat csak a tavaszra mondhatták fel; s arra, hogy egyszerre két lakást fizessenek, nem gondolhattak többé. A nagy összeget, melyet csak az imént süvitett el az a követelő hang, egymagában is nehezen tudnák megfizetni.

Úgy határozták, hogy Gabriella előtt nem is emlitik a dolgot. Még összeszidja őket.

De azért nem mondtak le az ábrándjukról. Hátha szerencséjük lesz, s a Kismező-utczai ház üres marad egészen a tavaszig?! Addig nagyot változhatik a világ. Birónak reménységei voltak, hogy nemsokára megszaporodik a jövedelme is.

Csak ne venné ki addig senki! Csak ne hóditaná el előlük valami pénzember!

És mindennap arra sétáltak, ujra meg ujra meggyőződni, hogy nem, még nem vette ki senki.

Aggodalmas tekinteteik már messziről keresték a fehér czédulát és napról-napra növekedő örömmel néztek egymásra, miután megállapitották, hogy: hála Istennek, még megvan, még nem vették el tőlük. Közeledett a tél, s egyszerre nagyot nőttek a reménységeik. Nem, a télen már senki sem fog ide költözni; arról pedig, hogy a tavaszszal elejükbe ne vágjon valaki, gondoskodni fognak.

Lassankint beleélték magukat abba a szép gondolatba, hogy ezt a házat nekik tartogatja a gondviselés. És Bella nagyban szőtte tovább merész álmait. Képzeletében előre elrendezett minden apróságot; úgy tudta, ez vagy amaz hol fog állani, mintha már benne laktak volna, s csak valami nyári tartózkodásra mentek volna el innen, rövid időre. Itt fog állani a zongora, a szalónban -331- pedig, a kandallóval szemben, az ő arczképe. Mindenütt függő lámpák lesznek, hogy a gyerekek magukra ne borithassák a meggyuladt petróleumot.

A vágyaik mind messzebbre és messzebbre ragadták őket. Egy délután Biró hangot adott annak a vakmerő reménységnek, mely titokban már régóta izgatta mind a kettőjüket.

S mikor elhangzott a merész szó, mind a kettőjüknek egy gondolatuk volt. Az Angelus!

Biró már régóta dolgozott az Angeluson. Egész lelkét, egész tudását beletette ebbe az egy munkájába. És bár még együtt se beszéltek róla soha, tudta Bella is, hogy ez az ő remekműve. Az a remekmű, melyet egy életben csak egyszer lehet alkotni; melynek mását a legnagyobb mesterek se csinálják meg többé soha.

És hát miért ne hozná meg az oly rég várt sikert ez a gyönyörü, ez a tökéletes Angelus?! Biró nem szenvedett üldözési mániában. Nem hitte, hogy az egész világ összeesküdt ellene. Nem volt szerencséje eddig, ennyi az egész. Nem ismerték fel a tehetségét, mint a hogy’ akárhány nagy művész dolgozott ismeretlenül, sokáig, nagyon sokáig, mig csak egy szerencsés véletlen fel nem fedezte őket.

Tulajdonképpen mi oka is volna az elcsüggedésre?! Mintha bizony nem volna mindennapos dolog, hogy a nagy mesterek közül minden második sok, sok munkával bukik meg addig, mig végre a tizedik, vagy a tizenharmadik, egyszerre, érthetetlenül, meghóditja a Dicsőség asszonyát?!

Miért ne nyerhetné meg legalább a kiállitás nagy diját ezzel az Angelusszal?! Mikor igazán ez a legszebb, legérettebb alkotása, s mikor erre a nagy dijra vaktában is kilátása lehetett?! -332-

Mért ne hitt volna a jury-tag biztatásának?! Végre is, nem lehet föltenni, hogy százan meg százan összebeszéltek volna csak azért, hogy őt megronthassák?!…

S ha az Angelus csakugyan megnyerné a nagy dijat, akkor igazán közel volnának vakmerő reménységük megvalósitásához. Mert akkor bizonyára meg is veszik, még pedig jelentékeny áron, sőt kelete lesz a többi munkájának is. Ezzel aztán együtt lenne annyi, a mennyivel a házukat megvásárolhatják. (Már a magukénak hitték). És ki tudja?!… Hátha?!…

Bella igen sokat álmodott az Angelusról, és még többet a négy kis ablakról, a hol egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek, és igy tovább, tovább, egy virág, egy gyerek.

XIV.

Az ilyen korai hazaérkezések s váratlan betoppanások a férjek legkopottabb, legősibb élczei. Mint a regényekből ismeretes, ezek a váratlan megjelenések vetnek időelőtti, gyászos véget a legtöbb zavartalan házaséletnek, s mint az elbeszélések megtanitanak, ugyancsak ezek az elsietett, meggondolatlan hazaérkezések rontják meg a név- és születésnapok apró örömeit is. Rossz tréfák ezek, annyi bizonyos; legalább rossz tréfáknak mondják még azok is, a kik utánozván az olasz novellák hőseit, maguk is megengedték maguknak ezt az ősi mulatságot.

A mi Birót illeti, meg kell vallanunk, hogy benne nem volt semmi szándékosság.

Valami kicsinyes véletlen fölmentette a leczkéjétől. Soha se derült ki: vajjon csakugyan kigyúlt-e az iskola, vagy csak a kályhákból kiözönlő éktelen füst tette lehetetlenné a leczkét, de egyszóval ama rendkivül örvendetes események egyike történt meg, melyekért buzgó hálaimát rebeg a gondviselésnek kicsiny és nagy, tanitvány és tanár egyaránt. -334-

Biró talán még a diákjainál is jobban örvendett ennek a váratlan szünidőnek. És boldogan rohant haza, hogy teljes megelégedésben tölthesse a két óráját.

Mert ilyenkor okvetetlenül, szükségképpen nyomára fog jönni egy olyan titoknak, a mit so’sem jó megtudni. Az asszonyoknak mindig vannak titkaik (az egyiknek ilyen, a másiknak amolyan). Grizeldisz mindenesetre tökéletes feleség volt, de ha férjének, a nemes lovagnak, valamikor eszébe jutott volna két órával korábban térni meg a vadászatáról, mint szokta, bizonyára neki is látnia kellett volna valami olyat, a mire azelőtt, égbekiáltó, konok elbizakodottságában, soha se gondolt volna.

Nincs az a boldog asszony, a ki nagyon elcsodálkoznék rajta, ha a férje egyszer vagy két órát késik, s nincs az a tökéletes feleség, a kinek meglepetés ne legyen, ha a nevezett két órával siet.

Hogy ezt az erkölcsi tapasztalatot a férfiúi vagy az asszonyi természet rovására kell-e irni, döntsék el a moralisták.

Elég az hozzá: Biró korábban ment haza, mint a mikorra várták; természetes tehát, hogy: meglepte a feleségét.

Meglepte, a mint az elhagyott utczára nyiló ablakok belső tábláit – mosta és törülgette.

A feje be volt kötve egy piros kendővel, mint egy szobaleánynak. S az arcza pirosabb volt ennél a kendőnél is. Nem tudni: a munkától-e, vagy az ijedelemtől, hogy rajta kapták a turpisságon?

Biró úgy tett, mint a hogy’ az ilyen meglepetések után tiz férj közül kilencz. Megcsinálta a szokásos drámai jelenetet. -335-

– Semmi különös. A belső táblákat máskor is magam törülgetem. Az a szegény leány nem ér rá mindenre.

– A lány beteg s hogy hamarább elkészüljön a dolgával, ezt abba hagyattam vele. De láthatod, hogy én rám már csak ez a két tábla maradt!…

Bella letagadott magáról minden házi dolgot, de Birónak nem sok fáradságába került megtudnia, hogy igenis, a könnyebb munkát elvégzi a leány helyett. Ez a fölfedezés arra inditotta, hogy még egy utolsó kisérletet tegyen egy szobaleány érdekében, a kit állitólag igen melegen ajánlottak neki, s a ki úgy erényei, mint szerencsétlensége révén, méltó volna minden részvétre.

A nagy erőlködésnek nem volt foganatja. Bella átlátott a szitán, s kitalálta, hogy ez a tökéletes szobalány, a kiről Biró meginditó történeteket tudott regélni, csak a férje képzeletében létezik, s ha megelevenülne, igen közönséges fehérszemélylyé változnék át.

És mikor Biró a legkomolyabban fáradozott a képzelt hölgy érdekében, Bella, a ki előbb hosszasan nézett a -336- férje szemébe, egyszerre csak elmosolyodott s azt mondta neki:

Biró tanúságul hivta a kalendárium legtekintélyesebb szentjeit, s azt hitte, hogy ezzel az erkölcsi segitséggel mégis csak győzni fog.

De Bella tovább is csak hitetlenül mosolyogva nézett az ura szemébe, s mintha valami részvétre méltó fogyatkozást lelt volna ebben a különben elég tűrhető úriemberben, igy szólt:

Neki is nevetnie kellett. S ezzel a szobaleány-kérdés egy időre megint letünt a napirendről. Legalább egy darabig nem beszéltek róla többet.

De azért Birót, titokban, folyvást bántotta az a gondolat, hogy a feleségét nem tudja a gondtól s a cselédmunkától megóvni.

Hát hiszen szegény embereknél ez nem is olyan rettenetes dolog. Vannak békében, sőt boldogságban élő családok, a hol az asszony kiveszi a részét még a nehéz munkából is. És talán maguk az asszonyok nem is tekintik ezt olyan borzasztónak. Mindig voltak és mindig lesznek asszonyok, a kik ott hagyják a kényelmet, a jólétet, s elmennek pallót sikálni, hogy együtt legyenek azzal az emberrel, a kit szeretnek.

De Biró nem úgy gondolkozott, mint szegény emberhez illik. A bajai közt az volt az egyik legnagyobb, hogy – vesztére – úgy gondolkozott, mint egy mandarin.

S ebben a pontban az Arisztótelesz véleményén volt. Azt tartotta, hogy a testi munka végzésére egészen -337- másféle szervezetek vannak hivatva, mint a mieink. Arisztótelesznek erre a felfogására azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ugyanezt mindenki mondhatja, s a világ összes filozófusai megegyeznek benne, hogy a bölcs, nagy igyekezetében, a melylyel igazolni akarta a szolgaságot, egy kicsit elhajitotta a sulykot. De viszont azt se lehet tagadni, hogy ama bizonyos »szervezetek«, mintha igazat adnának az arisztokrata gondolkozásnak, maguk is igy találják a dolgot természetesnek.

Ám álljon a dolog a férfira nézve akármiként: nem erősködött. De ha az asszonyról volt szó, akkor már nem engedett. Ha idáig kellett menni: túltett a keletieken. Esküdött rá, hogy ama »szervezetek« közül, melyek a testi munka végzésére vannak hivatva, a nőt mindörökre kizárja a rendeltetése. A nő – igy vélekedett – a mi társadalmunkban különben is a rövidebbet húzza; következéskép: kitudni őt az előnyökböl s megosztozkodni vele a munka nehezén, csak barbárság lehet.

Ezen kívül volt még egy sereg kitünő oka, melyeket mindig készen tartott az elmélete igazolására. Másrészt azonban nem hiányzott belőle az a bátorság se, hogy nyiltan elismerje ama szép számu következetlenséget, melyekkel az »én« koronkint megcsúfolja a legszebb elméleteket is. Ha az elmélete máskép hangzott volna is, akkor se átallotta volna megvallani, hogy igenis, a feleségének egészen másféle sorsot kiván, mint a mely, úgy látszik, már ezer esztendők óta üldözi Éva leányait.

Igen, a kivételesen szerencsések, a dollárkirálynék kényelmét s a Miss Illandudnók mesés ruháit kivánta volna neki, a kit méltónak talált rá, hogy része legyen a kiválasztottak minden ritka örömében. És ime, nemcsak, hogy a legnyomorultabb gondtól nem -338- tudta megóvni, még abba a tudatba is bele kellett törődnie, hogy titokban, az ő nagy keserűségére, ledolgozza a mások részét a nem neki való munkából, mint az a többi szegény asszony, a kiket lélek nélkül s földhöz ragadt szegénységben élő férjeik csinos, egészséges állatokként tartanak a fedelük alatt.

Régóta nem békétlenkedett már, de ez a gondolat fellázitotta. És el kellett fojtania a keserüségét, mert tehetetlen volt a bajjal szemben. Többet dolgozni képtelen volt, s a keresete sehogy se emelkedett.

A rossz szapora, mint a legalacsonyabb rendü állatok. Spontán-generáczióval ujhodik meg, mind több és több más rosszra válva szét. Ez a keserű gondolat se maradt egyedül való. Nemsokára támadt egy ujabb kétsége, mely fokozta az izgatottságát.

Vajjon, titokban, nem érez-e nélkülözést is? Vajjon nem csalódott-e meg, nem ő benne, hanem abban, a mit a házaséletüktől joggal várhatott? Vajjon nincs-e még több lemondása, mint a mennyihez lánykorában hozzászokott? Vajjon nem találja-e, mint a Bret Harte számüzöttjei, hogy egy kicsit sok a Homérosz, s egy kissé kevés a kenyér?

Kerülő utakon, vigyázva járva, neki látott, hogy kicsalja az önkéntelen s őszinte feleletet erre az aggasztó kérdésre. De Bella észrevette a kelepczét. És hogy mindenkorra véget vessen az efféle kisérletezésnek, egyszer csak ezzel a mondással lepte meg Birót:

Elmondta neki a kávé-korszak hosszú hónapjának nevetnivaló vonásokban gazdag történetét, meg a többi efféle élményt. Erről a tárgyról sokat tudnak beszélni az olyan leányok, a kik jó sokáig éldegéltek a testvérük kis pénzének fölötte szerény kamataiból. És úgy -339- tudott mulatni ezeken az élményeken, mintha egy kissé sajnálná is az elmult vidám napokat.

De a Biró kétségeit ez se oszlatta el. A gyanú ott maradt a lelke mélyén. Igyekezett ugyan el nem árulni a szomorúságát, de a hányszor magára maradt, ez a névtelen kesernyés hangulat mindannyiszor rá boritotta szürke árnyékát.

Csak két dolog volt, a mi vigasztalta egy kissé. Az egyik a reménység, a megváltó Angelus. A vakmerő bizakodás, hogy ez nem tarthat igy sokáig; a fel-fellobbanó hit fiatal erejében. A másik pedig az a tapasztalat, hogy ha Bella titokban nem hozzá való munkával rontja is szép fehér kezét, és e mellett talán lemondásai is lehetnek: mindez ugyan egy cseppet se látszik meg rajta.

Szebb, üdébb, vidámabb volt, mint azelőtt bármikor; s az egészség csak úgy sugárzott róla. Szépsége, mely egy gyönyörü szarvas-ünő teli és mégis gracziózus szépségére emlékeztetett, csak tökéletesebbé, ragyogóbbá vált azóta, mióta férjhez ment, a nélkül, hogy leányos, határozatlan, szinte gyermekiesen üde bájaiból akármit is veszitett volna. Vannak kiválasztottak – igaz, hogy nagyon kevesen – a kik még az anyaság állapotában is megőrzik alakjukon a leányiság hamvasságát, s Bella ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.

»Ha Tiziannak olyan Madonnája lett volna, mint nekem van!«… – mondogatta magában Biró, és »örült lelkében«, mint a bibliában mondják. Aztán egy kissé szánakozva gondolt azokra a szerencsétlenekre, a kik azt képzelik, hogy a vágy elalhatik, s hogy a szerelmet is megőrli az idő.

Az egészségnek és a szépségnek ez a teljessége, mely földi fénykörként sugározta körül Madonnáját, még jobban vigasztalta a reménységeinél is. -340-

– Küzködünk, bajlódunk – kezdte biztatni magát – nehezen csikarjuk ki a sorstól azt a kis jobb jövőt, a melyre méltán számithatunk, s talán még megcsalódunk egypárszor. Talán még messzebb van a czél, mint képzelem. De majd csak elérjük. Fiatalok, egészségesek vagyunk mind a ketten; s örökké fogunk élni, mint a mesék hősei. Ha van valaki, a ki várhat, úgy mi várhatunk.

XV.

Egy este együtt ültek a kis szalónjukban. Bella el volt foglalva a nagy előkészületek apró munkáival, Biró a zongoránál ült, s Rubinstein egy dalát játszotta.

– Udvarlás szöveg nélkül – szólt, mikor játszani kezdett, látva, hogy Bellát ugyancsak meglepte ez a meglehetősen ritka vállalkozás.

Nem akarta háborgatni a dolgos kezet, és mégis szükségét érezte, hagy körülhizelegje urnőjét, hogy, ha már egy perczre ki volt átkozva Mekkából, legalább zeneszóval hálálkodjék, udvaroljon neki.

S mialatt a holdvilágos szerelmi ének dallamát szép lassan kiütögette a billentyűkön, a szeme folyvást ott csüngött a felesége arczán.

Bella serényen dolgozott a horgolásán, s tekintete, mely alig hagyta el a munkáját, nem árulta el, hogy mi jár a fejében.

De egyszerre csak leeresztette a horgolását, felnézett, s a mint tekintete összetalálkozott a Biróéval, halkan, szeliden, s mintha félne, hogy kikap érte, igy szólt:

– Mondd, kedvesem, de ne haragudjál meg… Sokat fogsz-e gondolni rám, hogy ha már nem leszek?

Valami buta, babonás rémület villámlott végig rajta. A szive nagyot dobbant, s azt hitte, hogy oda rohan hozzá, felkapja a karjaiba, aztán nem ereszti el, nem -342- ereszti el… De ez csak egy pillanatig tartott. Erőt vett magán, s visszaragadta a józanságát, mely hirtelen mintha cserben hagyta volna.

Olyan hamar összeszedte magát, hogy még a játékot se hagyta abba. A zongora ugyan kissé megilletődött hangon szólt, de kitartott hősiesen.

S Biró, látszólagos nyugalommal, mintha csak egy gyerekes megjegyzésre felelne, szinte odavetőleg válaszolt:

– Én is ezt a kérdést akartam magához intézni. Jó, ha a fiatal házasok előre biztositják magukat, akkor, a mikor még…

– Nem, nem, én nem tréfálok. Én tudom, érzem, hogy nem élek sokáig. És, látod, édesem, ki nem mondhatom, mennyire szeretném tudni, hogy: mi lesz akkor, hogyan lesz akkor?!… Úgy szeretnék a lelkedbe látni, hogy kitaláljam, vajjon meddig gondolsz rám?!… Vajjon el fogsz-e felejteni, és ha nem, sokszor, minduntalan gondolsz-e rám, vagy csak néha-néha, nagyritkán?!… Vajjon, ha majd akkor egy-egy csinos nőt látsz az utczán, el fogod-e mondani magadban: »Csinos, de az én feleségem sokkal csinosabb volt!« Vagy ha nagyon okos, nagyon elmés, előkelő hölgyek közt leszel, eszedbe fog-e jutni, hogy: »Az ám, de ismertem én egy jó kis lányt, hej, be jó kis lány is volt, szegény!« És ha majd látni fogod a sok mindenféle asszonyt, uj divatú ruhákban, elmondod-e magadban, hogy: »A mi időnkben szebb volt a divat!« Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!… Vagy pedig jársz-kelsz, olvasol, festesz, udvarolsz, és csak nagyritkán, álmatlan éjszakákon jutok majd eszedbe, a mikor egyszer-egyszer felülsz az ágyadban, s igy kezdesz eszmélni: »Nini, -343- igazság, hisz volt nekem valaha egy kis feleségem is!… Régen, nagyon régen volt, és bizony alig ismertem szegényt, olyan rövid ideig volt a feleségem. Nem csoda, ha az arcza ugy elmosódott az emlékezetemből, hogy már alig-alig emlékszem rá!«…

Vannak érthetetlen, buta, babonás sejtelmek, az agynak csodás káprázatai, melyek hatalmukba tudják ejteni a legjózanabb férfit is, s melyek vén asszonynyá és gyermekké változtatnak mindenkit, a kit meglepnek.

Ez a káprázat szállotta meg Birót is, s rémületében majdnem elorditotta magát. Mintha ez alatt a másodpercz alatt, egy láthatatlan vezető után, keresztül repült volna a gyötrelmek éjszakáján, melyben talán egykor lassan, fáradságosan, vérző lábbal kell czipelnie az élet terhét… Már látta magát elveszve, egyedül… De a jelenés eltünt; magához tért.

Fölkelt a zongorától, s a hidegvérüt játszva, oda ment a feleségéhez. Leült mellé a dívánra, szépen átkarolta, s gyöngéd, nagyon gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:

– Nem. Semmi bajom. Láthatod, hogy egészen nyugodt vagyok. Különben, ez nem most jutott eszembe. Gyakran gondolok én erre.

Persze, hogy gyakran gondol erre. Mint a többiek. Fiatal asszonyok, ha a jó reménység állapotában vannak, sokat foglalkoznak a halál gondolatával. Különösen az első gyermeknél. Az egész nem egyéb, mint az ismeretlentől való homályos, határozatlan félelem, melyet még inkább megerősit az a sok mindenféle beszéd a szerencsétlen szülésekről. Ó, ez a temérdek haszontalan beszéd! De ilyenkor nem lehet megfelejtkezni róluk; ilyenkor megelevenülnek és kisértetekké változnak át. -344-

S meglehet, hogy a fiatal asszonyok ilyenkor egy kissé tetszelegnek is a halál gondolatával. Talán sokkal nyugodtabbak, mint gondolná az ember, de azért nem idegenkednek attól, hogy kiaknázzák egy kevéssé, igen kevéssé, veszedelmekkel járó állapotuk érdekességét, nem mulasztják el, hogy, kaczérkodva ezekkel a veszedelmekkel, néha-néha szóra birják az anyaság érdemét megillető tiszteletet, és végre élnek a jó alkalommal, hogy ujra meg ujra meggyőződhessenek férjüknek a szerelméről és odaadásáról. Az ilyen biztositásokat mindig szivesen hallják az asszonyok, s az elkényeztetett kis gyermekek akkor is szeretik a vigasztalást, ha tulajdonképpen nincs is semmi bajuk.

De bármint röstelkedett az ijedtségéért, nem tudta elfelejteni azt a tekintetet, melylyel Bella rajta felejtette a szemét, a mint tudakolta, hogy, vajjon emlékezni fog-e a téás csészéikre, a kék ruhájára és a Rembrandt-kalapjára?!…

XVI.

Reggel, mikor Biró elment hazulról, még egyikük se gondolta, hogy ettől a nagy eseménytől már csak órák választják el őket. Úgy tervelték, hogy délután nagy sétát tesznek s akkorát fognak gyalogolni, mint a bolond angol meg bolond felesége; aztán útba ejtik a Kismező-utczát – ezúttal már nem mint utczai kiváncsiak, hanem mint tekintélyes bérlőjelöltek – kijelentik, hogy a szándékuk komoly, megkötik az alkut, végül leteszik a foglalót, hogy egyszer már nyugodtan alhassanak s hogy még májusban be is költözhessenek.

Hanem mindebből nem lett semmi. Mikor Biró déltájban haza került, nagy felfordulásban találta a házát. S Terka, a kit egyes-egyedül az ő féken tartására rendeltek ki, azzal fogadta, hogy:

– Nem lehet bemenni. Tessék csak helyet foglalni, s szépen itt maradni. Ha minden áron beszélgetni akar valakivel: itt vagyok én, tessék nekem udvarolni.

Terka azonban még nem igen tudott kielégitő feleleteket adni. Biró kezdte gyanitani, hogy az izgalmak órái még csak most következnek. -346-

Számlálni kezdte előbb a negyedórákat, aztán a perczeket is. Közben-közben egy-két szót váltott Terkával, a ki megjegyezte, hogy Chesterfield lord alighanem jobb társalgó volt, mint Biró ur.

Az ajtó kinyílt; Biró ijedten pillantott fel. Gabriella ment keresztül a szobán, ki a konyha felé. Biróra rá se nézett.

Emez olyan bűnösnek érezte magát, s olyannyira meg volt rémülve, hogy egy hang se fért ki a torkán. Csak félénken nézegetett a távozó után.

Aztán nemsokára visszatért, s ismét eltünt a hálószoba ajtaján. Jött, ment, a nélkül, hogy a háziurat észrevette volna.

Különben a többiek is úgy voltak vele. Nagy szaladgálás volt a kis szalónban, de ő rá ügyet se vetettek. Még a cselédek se törődtek vele. Meg se látták.

Igy teljesűl a bibliai jóslat. Tavaly te rajtad csüngött minden szem, még a pap is tisztelettel szólt hozzád, s kegyes jóakaratodba ajánlotta szerény tanácsait; ma, ma te vagy az utolsó személy a házban.

– Még szép, hogy megtűrnek itt, és nem küldenek el – bizalmaskodott Teruskával.

(Tette magát, mintha megőrizte volna a hidegvérét, s mintha tréfálni is tudna.)

– Ó, még az is megtörténhetik, hogy elküldik hazulról! – nevetett Terka. – So’se bizza el magát; meglehet, hogy útban lesz.

– Annyira fél? De hisz hallotta, hogy semmi baj. Minden a legjobb rendben van.

Bizony szorongott ő egy kicsit, hiába is tagadta. Nem mintha rémlátásai lettek volna; a legrettentőbb dologra rá se gondolt. Hogy’ is gondolt volna rá! Bella olyan volt, mint maga a megtestesült egészség. A termékenység istennőjét képzelhették ilyennek a régiek.

De valami eddig ismeretlen érzés facsargatta a szivét, csiklandozta a torkát és gyorsitotta meg a lélekzetét.

Addig még szüret volt, mig Terka állotta a dicsőséget, s önfeláldozóan játszotta a társalkodónő hálátlan szerepét. Addig, már csak a férfiúi méltóság kedvéért is, igyekezett erőt venni az ellágyulásán, s Terka előtt a bátrat játszotta, a kit soha se zavar meg semmi, s a ki az operettben igy hősködik:

Még utánozta is a szinészt, s hogy ne kellesen hangot változtatnia, megpróbálta élczeket faragni.

Hanem mikor Terkának el kellett mennie, hogy ebédet adjon az öreg vasutasnak, nagyon alább hagyott a vitézsége.

Attól fogva nem tudott egyebet csinálni, csak járt fel s alá, kezében az órájával. Alig dugta el ezt a szerencsétlen órát, megint csak elővette. Az idő nem akart múlni.

Aztán elkezdett haragudni, hogy ennyire nem törődnek vele. Már hogy’ hagyhatják igy, a nélkül, hogy egy szónyi ujságot mondanának neki! Mért nem -348- mondják meg minden öt perczben, hogy semmi baj, s hogy nem merült fel semmi rendellenes tünet?!

Majd az jutott eszébe, hogy fáj a feje, hogy nem maradhat meg ebben a szobában, hogy ki kell mennie a folyosóra, egy czigarettet színi.

Tulajdonképpen csak attól félt, hogy odabenn valami olyast talál hallani, a mit nem jó hallani férfiembereknek.

De odakünn se volt maradása. Egy pár percz mulva már visszakivánkozott. Csakhogy nem merte kinyitni az ajtót. Reszkető kezét hirtelen visszakapta a kilincsről; és maradt.

A márcziusi nap be-benevetett a nagy bérház udvarára, de csak azért, hogy kicsúfolja a szegény embereket. Mire valamelyiküknek eszébe jutott, hogy jó volna kivonulni a ritka jelenség ünneplésére, a természet nagy háziura már visszahuzódott felhő-függönyei mögé.

Az ilyen szeszélyek, mint általánosan ismeretes, nincsenek hatás nélkül ideges állapotban lévő emberekre. A mi festőnk, ahhoz képest, a mint a nap kegyesen fényeskedett rá, avagy kegyetlenül bujdoklott előle, a nagyzás ábrándjait szőtte, vagy kétségek között hánykolódott.

Vajjon micsoda végzetet irnak be ebben az órában a csillagokba?! Ezer kép jelent meg és foszlott szét előtte, mint egy óriási kaleidoszkop megannyi csodás alakulata. A legszebbiken egészséges, vidám, szép, boldog arczu fiatal embert látott, a kit két idősebb, de nem elaggott ember rettentőn kényeztetett; a legborzasztóbbikon pedig egy apátlan, anyátlan árva leányt, a ki egy szörnyü, meredek lejtőn gurult lefelé, lefelé.

Nesztelenül nyitott be, lábujjhegyen ment a szoba közepéig, de nem hallott semmit. Odább ment; mélységes -349- csend. Aztán rátette a fülét a kulcslyukra, s várt türelmesen.

Egyszerre csak vékony, gyámoltalan, macskanyávogáshoz hasonló, síró hang ütötte meg a fülét, s erre a nevetséges hangra összerázkodott. Valami összeszoritotta a torkát, s életében először végig futott rajta a hideg.

De aztán mindjárt különös meleget érzett. Mintha a vér sűrűbben keringett volna ereiben; s mintha izmainak erejét valami láthatatlan hatalom hirtelen megkettőzte volna.

Égett a türelmetlenségtől. Fellázadt a szegény Gabriella ellen, s nem birva türtőztetni magát, halkan kopogtatott.

Egy örökkévalóság telt el; végre, nagysokára Gabriella kinyitotta az ajtót. Az arcza sugárzott; Biró alig ismert rá.

A hogy’ kimondta, már visszahuzódott. Biró szerette volna egy kicsit ott tartani, de már elkésett. Még az első kérdésére se kapott feleletet:

Nem, nem lehet semmi baj. Hogy erről szólni eszébe se jut, az csak a legjobbat jelentheti.

Minden a legjobb rendben van, s a vendég, a ki helyet követel magának a szállásukban, a meghívó nélkül érkezett, tolakodó kis vendég, a ki majdan a nyakukra nő és parancsolójuk lesz, mind a kettőjük született ura és zsarnoka – fiú, hála istennek fiú.

Biró azelőtt nagyban erősködött, hogy neki mindegy, akár fiú lesz, akár leány. Sőt azt a nagy mondást is megkoczkáztatta, hogy a leányait jobban fogja szeretni, -350- mint a fiait, mert a leányok bizonyosan a mamájokra fognak hasonlitani. Hanem most, titokban, mégis csak megvallotta, hogy az isten rendelése néha nagy lelki könnyebbségére van a szegény embernek. Hogyne! Egy leánynyal annyi a gond, az aggodalom! A fiú, az egészen más. A fiú mindjárt nagyúrnak születik. Övé a jövő, övé az egész világ. Történjék akármi, majd csak kiküzdi magának a szerencséjét.

De már igazán szerette volna látni ezt a titánt, a kiből még nem ismert egyebet, csak egy kis nyávogást és világ-mozgató rendeltetését.

Végre megláthatta. És a mint ott voltak hárman, egyazon kis mennyezet alatt, Birónak csak egy gondolata, egy érzése volt: az, hogy ez a világ a legjobb világ minden képzelhető világok közül.

Dehogy felejtette el! Másnap, már korán reggel fölverte az öreg asszonyt, megtudakolta tőle a házfelügyelő czimét, elszaladt hozzá, letette a foglalót, s aztán boldogan jelentette Bellának, hogy a nagy dolog megtörtént. Bella úgy örült, hogy ki se tudta volna mondani.

XVII.

Májustól csak egy-két hét választotta el őket. Bella régóta fenn járt; egy pár nappal azelőtt már ki is sétált Palikával, a Palika személye körüli miniszterrel, meg a férjével, a ki, miután a családi rangsorban sokáig bitorolta az első helyet, most az utolsóval volt kénytelen megelégedni. Ó, megelégedett vele! S ilyen büszkén, mint ezen a napfényes délután, még soha se ment végig az utczán.

Ez a kirándulás azonban egyetlen maradt, mert Bellának temérdek dolga volt. Az utolsó napokban minden perczét lefoglalta a nagy költözködés. Korán hozzá fogott a csomagoláshoz, hogy a körmére ne égjen a dolog. S Biró, egy idő óta, a hányszor a munkából hazatért, mindig ládák közt találta a feleségét.

Néha egészen kipirult a nagy sürgéstől-forgástól, s egyszer megvallotta, hogy ugyancsak el van fáradva.

Biró nem győzött eleget könyörögni neki, hogy kimélje magát. De ez hiábavaló volt. Bella kegyképpen se engedte meg másnak, hogy segitség czime alatt a dolgába avatkozzék.

Hanem egy este Biró hiába kereste Bellát a szekrények mélyedéseiben, meg a könyves polczok letarolt állványai között. (Az utóbbi időben mindig ilyen helyeken kellett fölfedeznie a feleségét.) Az ujonan -353- kikészitett ládák félig üresen ásitoztak a pallón; az egész lakásban mélységes csend.

Az első gondolata az volt, hogy talán Palika nem alszik, hanem eszébe jutott, hogy egyszer ő is nyűgösködik, mint más közönséges gyerek. De nem, Palika aludt szépen, mint ilyenkor rendesen, mert Palika igen békés, pontos, jó adófizető polgárnak indult.

Az anyja ott ült a bölcsője mellett, s a sötét kis szobából szórakozottan nézegetett ki az utczára, a hol egymás után gyujtották meg a gázlámpákat.

Az első találkozásaik óta, mikor minduntalan ki kellett nyitni vagy be kellett tenni az ablakot miatta, nem látta ilyennek.

Nyakát fázósan húzta be a barna hárász kendőbe, melyet Biró már egy esztendő óta nem látott a vállán; a fejét lecsüngesztette s a tekintete oda-odatapadt, a hová véletlenül vetődött.

Erről a testtartásról, mely a didergő madárra emlékeztetett, Birónak megvolt a maga határozott véleménye. Régente gyakran látta ezt az érthetetlen fázódást; utóbb a feltünő jelenség mintha mindenkorra eltünt volna, s azóta Biró abban a meggyőződésben élt, hogy az egész puszta kényeskedés lehetett. És néha, mikor úgy találta, hogy a Bella egészsége tökéletesen zavartalan, még el is mosolyodott magában arra a gondolatra, hogy ime, milyen nyomtalanul maradtak el mindazok az aggasztó jelenségek, melyek őt egy pillanatra úgy megijesztették.

Hirtelen úgy megrémült, hogy meg kellett fogóznia, mert megtántorodott volna. Egy szempillantás alatt átélte a Passió minden gyötrelmét, s mintha már hallotta volna a vak és süket Rém szárnyának csapásait.

De aztán lámpát hoztak a szobába, s mikor Bella ismét mosolyogva nézett a szemébe, lassankint megnyugodott.

Hisz egy könnyü rosszullét még nem olyan kétségbeejtő dolog!… Istenem, jó is volna, ha csak úgy, minden legkisebb baj nélkül, végig lehetne úszni az életet!… Csakhogy ilyen szerencsés ember nem is létezik. Végre is, az ijedezésre egyelőre nincsen semmi ok. Ki tudja, holnap tán a láznak már se hire, se hamva?! Hisz Bella olyan erős, olyan egészséges!

Hanem a láz nem mult el se másnapra, se harmadnapra. Azok az orvosok, a kiket Biró a leghamarabb talált meg, majdnem egyértelmüen nyilatkoztak. A baj komoly, de nem aggasztó. Mindenesetre jó lesz ezt vagy azt a tanárt megkérdezni.

Birónak kedve lett volna kidobni őket. Persze, hogy komoly a baj! Hát mikor nem komoly a baj ezeknek?! A világért meg nem nyugtatnák az embert, csakhogy annál nagyobb érdemeket szerezzenek! Az igazság az, hogy nem is tájékozódnak, csak nagyképüsködnek. Világos, hogy mindjárt tanárhoz kellett volna fordulnia. Miért is nem kezdte mindjárt ezen?!…

A tanár eljött, de nem nyugtatta meg Birót. Ez már nem komolynak mondta a bajt, hanem súlyosnak.

Mikor egyedül maradt vele, Biró előállt a remegők, a holtra rémültek szokott kivánságával, melyet az orvosok jól ismernek. Teljes őszinteséget kért, az egész igazságot óhajtotta tudni.

– A kötelességem is azt parancsolja, hogy ilyen esetekben ne titkoljak el semmit. Végre, ön férfi, önnel tehát egészen nyiltan beszélhetek.

Ez a hivatkozás a férfiasságára ólomszinüvé változtatta a Biró arczát. Megkapaszkodott egy karosszékbe, s csak intett, hogy hallgatja.

Ilyen rémület éghet annak a szerencsétlen kis madárnak a szemében, a kire az óriás kigyó halálthozó tekintete nehezedett rá.

– Nem titkolhatom el, hogy a veszedelem jelentékeny, de mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ennél a betegségnél nem szokatlan a hirtelen kedvező fordulat, s mi mindent el fogunk követni, hogy a természetnek, erre irányuló törekvésében, segitségére legyünk.

»Nem szokatlan«?!… Tehát majdnem: »megszokott«. Szóval: többször megtörténik, mint nem. E szerint nincs ok mindjárt előre kétségbeesni. Bizonyára, ez is vigasztaló. Ó, hogy ilyen vigasztalásokhoz kell folyamodnia!…

– Hanem – folytatta a tanár – a beteg mindenekelőtt nem maradhat itt, ezen a levegőn. S most már az a legfontosabbik kérdés: megengedik-e az ön viszonyai, hogy klimatikus helyre költözzék vele, még pedig azonnal?

– Mégis – szólt a tanár, miután körülnézett – … nem gondolja, hogy jó volna, ha a közelben találhatnánk megfelelő üdülőhelyet?…

– Az ő egészségén kívül – szólt közbe Biró – nincs semmi, a mire tekintettel kellene lennem… A tanár úr talán Kairóra gondol, vagy Dél-Olaszországra? -356-

– Nem. Olyan hosszú utról nem lehet szó. Betegünknek sokkal előbb kell a délvidék és a jó levegő!… Az nagyon sokáig tart, a mig oda érnek!… Ugy hiszem… – hisz mindjárt májusban vagyunk – hogy Dél-Magyarországon lelhetjük fel azt a helyet, mely a mai viszonyok közt nekünk a legalkalmasabb.

Aztán úgy nyilatkozott, hogy mindent számba véve, Ilmavölgyet véli különösen ajánlatosnak.

Birónak semmi kifogása se volt Ilmavölgy ellen, a mint nem lett volna ellenvetése akkor se, ha a Kanári-szigetekre küldik.

A tanár szives volt magára vállalni, hogy gondoskodik részükre villáról, orvosról és szolgaszemélyzetről is. Neki vannak arra összeköttetései.

– Még holnap értesiteni fogom önt – igérte, – hogy minden rendben van s akkor holnapután utazhatnak.

A tanár felelt mindenre türelmesen, de a részletekbe nem igen bocsátkozott. A mi a részleteket illeti, hosszabb levelet fog irni az ilmavölgyi orvosnak, s abban nem fog megfeledkezni semmiről. Különben, az első és fődolog az, hogy a gyerekhez dajkát kell fogadni, a többi mellékes. A beteg szórakozzék, mulasson, s tegye azt, a mi kedvére van. A fő az, hogy szórakozzék, mulasson, s mentül vidámabb, mentül boldogabb legyen.

XVIII.

Weinberger úr az első pillanatban meg se ismerte azt a magából kikelt arczot, mely egyszerre csak ott sápadozott az iróasztala előtt.

Két szóval elmondta, hogy mi történt vele. Aztán elmondta azt is, hogy pénzért jött. S fölajánlotta Weinberger urnak az Angelust.

Az Angelust Biró még februárban elküldte a berlini nemzetközi kiállitásra. A berlini lapok közül néhány már irt is róla, még pedig igen elismerő hangon; s ez reménységet keltett benne, hogy Weinberger úr nem fogja az alkut visszautasitani. Az ajánlata egyébként is igen elfogadható volt; a katalógusban jelzett árnak csak a negyedrészét kérte, s ha a kép dijat talál nyerni, vagy vevőre talál, a dij vagy a vételár, s a legjobb esetben mind a kettő, Weinberger urat fogja illetni.

– Nem tagadom – szólt – hogy az ön föltételei elég szerények. De őszintén megvallom, én nem bízom abban, hogy önnek ezzel a képével sikere lehet. Önnek határozott balszerencséje van. Az Angelus nagyon szép, de ön… hogy’ is mondjam?… rendkivül szerencsétlen -358- kezü ember. Ha ön ráteszi a kezét ezer darab frissen vert szűz aranyra, meg vagyok győződve, hogy a szűz aranyak tüstént tantuszokká változnak át. Én bizony babonás vagyok egy kicsit, s a babonám úgy hozza magával, hogy óvakodjam az olyan emberektől, a kiket a szerencse mintha kiátkozott volna. A fejemet teszem rá, hogy az Angelus nem fog dijat kapni, de még csak vevőre se talál, s hogyha én elég vigyázatlan volnék, megvenni az emlitett szerény áron, a nyakamon veszne minden botrányos olcsósága mellett is. És ön tudja, hogy én kicsiben dolgozom, mert kénytelen vagyok kicsiben dolgozni. Egy-egy nagyobb igényü képnek a megvásárlása rám nézve igen meggondolni való koczkázat. De ne mondja, hogy rossz ember vagyok. Teszek önnek más ajánlatot. Megveszem a többi képeit, az aprókat. A kis képeken mégis csak könnyebben túladhatok. A mit veszitek az egyiken, megnyerhetem a másikon. Végre, önnek az a fődolog, hogy pénzt szerezzen; az, hogy melyik képét adja el, tökéletesen mindegy. Én tehát azt az árt, a melyet az Angelusért kivánt, felajánlom önnek a többiért.

Az ajánlat nem volt tulságosan nagylelkü. Birónak vagy húsz képe hevert készen s várta régtől fogva a vevőt. Átengedni valamennyit a kinált pénzért, nem lehetett más, mint a legoktalanabb fecsérlés. Ha a kapuk alatt meghuzódó képkiállitások egyikének a rendezőinél értékesiti, vagy egy birósági árverésen többet kaphatott volna értök.

Megegyeztek, hogy a Bella arczképének kivételével, minden tulajdonában levő munkáját átengedi Weinberger urnak, azért az összegért, melyre szüksége volt. -359- A munkái felét voltaképpen elajándékozta, de legalább nem ment pénz nélkül haza.

Másnap aztán már vitte a feleségét az igéret földére, a hol a szellő meleg, s balzsamos a levegő, a hol gyógyitó füvek nőnek, s a hol talán az isten is kegyelmesebb…

Egy fél esztendő mulva, mikor Birónak végre eszébe jutott megnézni azokat a leveleket, melyek hónapokon át felbontatlanul hevertek az asztalán, három irást talált közöttük, melyeknek csak a kelete érdekelte.

A három kelet nagyon közel esett egymáshoz. Mindegyik irás július havában érkezett.

Weinberger úr mindenekelőtt részvétét nyilvánitotta. Aztán közölte vele, hogy meggondolta a dolgot, melyről régebben szó volt, s hajlandó volna az Angelust átvenni, még pedig magasabb áron, mint a melyről beszéltek. Csak azt kivánta, hogy Biró úr lenne szives tüstént válaszolni, vajjon az alkut elfogadja-e?

A második levelet egy berlini műkereskedő irta, a ki szintén az Angelust akarta megvenni, s kétannyit kinált érte, mint Weinberger úr.

»Dom Alfonso, alcantarai herczeg ur ő királyi fenségének megbizásából van szerencsém megkérdezni uraságodat, hajlandó-e a berlini nemzetközi tárlaton Angelus czimen kiállitott képét ő fensége magán múzeuma részére átengedni, és ha igen, mily áron?

Biró, miután mind a három irásból fenhangon olvasta le a keletet: »Július 11.«, »Július 10.«, »Július 13.«, szépen összegyürte az egész iráshalmazt, s bedobta a papiros-kosárba.

Aztán lefeküdt a dívánjára s a mennyezet rajzát kezdte nézegetni. Két kis csillag, egy nagy csillag, megint két kis csillag, aztán egy hosszú sáv; majd ismét két kis csillag, egy nagy csillag, ujra két kis csillag, s megint egy hosszú sáv. Milyen furcsa!

XIX.

Az est leszállt az Ilma völgyére. A szürkület alaktalan köde átjött a folyón, belekapaszkodott a fák lombjaiba, s aztán végig kóválygott a virágágyak felett. Az üvegház mögött még derengett némi bágyadt világosság; de ez is pillanatról-pillanatra foszlott, halványodott.

Odakinn a virágágyak tarka szinfoltjait még szépen meg lehetett különböztetni. Benn a szobában már egészen sötét volt.

A lámpa égett, de csak eldugva, egy spanyol fal mögött, úgy hogy a hálófülke teljes homályban maradt.

Gabriella az éjszakázástól kimerülve, megtörten szendergett egy kényelmetlen, kis kereveten. Mélységes csend ült mindenütt; csak a másik szobából hallatszott be a gyermek kocsijának könnyü, mindig azonos ütemű zöreje.

Gabriellát elnyomta a szívbajosok súlyos és mély álma. A dajka valószinüleg szintén elszundikált odakinn.

Egyszerre, a sötétségben, suttogó hangok hallatszottak a hálófülke felől.

– Nem. Csak elgondolkoztam… Azon tünődtem, milyen különös, hogy egyszerre így megváltozott a sorsunk?!… -362-

– Ó, be szép is lesz!… És mondd, igazán, azonnal megyünk Olaszországba, mihelyt meggyógyulok?!…

– Igen, már minden kész az útra. Csak azt várjuk, hogy egy kicsit jobban megerősödjél. Ó, a tengeri levegő majd megteszi a többit! Egy pár percz alatt azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha betegek voltunk.

– Igen, most már nem titkolom el előtted, nagyon megijesztettél mindnyájunkat. Ó, csakhogy egyszer már túl vagy minden veszedelmen! Hidd el, csak azóta tudom, milyen széditő, milyen kábitó lehet az öröm, mióta tudom, hogy szerencsésen kiállottad a válságot!

– Mondd, ugy-e, megtartottad volna az igéretedet, s halva is haza vittél volna magaddal?!…

– Úgy féltem, hogy itt hagysz ebben az idegen világban!… Még most is remegek, hogy ha rá gondolok!

– Verd ki a fejecskédből ezeket a csúnya gondolatokat!… Hála istennek, most már egészen jól vagyunk, hála istennek, hála istennek! Ó, milyen boldog is vagyok!

Elboritotta a kezét csókkal; előbb a kezét, aztán az ajkát. Majd ujra sugdosódni kezdtek.

– És mondd, ha Olaszországból megjövünk, egyenest a mi kis házikónkba költözünk be?

– És mondd, kedvesem – suttogott ujra Bella – ezentúl nem kell annyit dolgoznod?! Ezentúl többet lehetsz velem?!…

– Ezentúl el se mozdulok mellőled, hacsak el nem kergetsz. Csak oda megyek, a hová te mégy; különben mindig otthon fogok ülni.

– Ó, be jó lesz!… Akkor magunk tanithatjuk Palikát is. Ugy-e, nem adjuk iskolába, hanem mi ketten fogjuk tanitani?

– Hozd ide egy kicsit. Nem, mégse. Felébredne, szegényke… Hát te, miért nem fekszel még le?

– Nem, nem küldelek el. De ne haragudjál meg, édesem, hogy ha én el találok aludni. Nem tudom, de álmos vagyok egy kicsit… Tudod mit, tedd le a fejedet ide a párnámra, aztán, ha majd elalszom, aludjál te is. Addig pedig beszélj valamit Olaszországról… De előbb csókolj meg.

Gabriellát borzasztó álomképek riasztották fel álmából. Dobogó szivvel tapogatózott a hálófülke felé s félénken suttogott Biró felé:

XX.

Szép, holdvilágos éjszaka volt; úgy lehetett látni, akár nappal. Az útat is jónak mondhatták, olyan jónak, mint erre felé nyáron is ritkaság. Hanem azért a három szekér csak lépésben döczögött tova.

Az egyik fegyveres ember, elül, az első kocsiban, nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon a másikhoz, a ki a lovakat hajtotta:

– Bizony, Gyorgye, ha csak igy haladunk, ránk virrad, a mig a vasúthoz elérünk.

– So’se búsulj, Juon. Későbben majd csak nekieresztjük a szegény párákat.

– Csak aztán úgy ne járjunk, mint azok a földiek, a kik a marjalaki uraságot vitték.

– Hát azokkal mi volt? – kérdezte Gyorgye egykedvüen, s a jobb kezével megigazitotta a pipája tüzét.

– A’ biz igaz, nem is tudhatsz te arról. Régi história az, nekünk még az öreg Flór beszélte a dolgot. Ugy esett a dolog, hogy a marjalaki uraságot el kellett vinni a városba, mert a marjalaki uraságok mind egy szálig ott vannak eltemetve. Az emberek magukra -365- voltak a halottal. Nem fült nekik a mulatság sehogy, mert hajnalra már a gyeinai vásáron akartak lenni. Hát a mint kiértek a falu alól, egyet gondoltak magukban, és »gyühé!«, megeresztették a gyeplőt. Az állatok mentek is, mint a forgószél; a koporsó csak úgy tánczolt a szekéren. Az atyafiak már meg is sokallták a nagy sietséget, de hiába ránczigálták vissza a lovakat, a megbőszült dögök egyre veszettebbül vágtattak előre. Nem hajtottak többet szóra, hanem rohantak vadul árkon-bokron át, torony iránt. Azt mondják, a halott maga hajtotta őket. Másnap reggel aztán a lovak a halottal beállitottak a városba, az atyafiakat pedig ott lelték meg a gyeinai feszület alatt, széthasadt fejjel, vérbefagyva.

– Igyál, szolgám. Nincs jobb a világon a szilvapálinkánál. Nyáron hűsit, télen melegít.

Gyorgye ivott, megtörülte a száját, s aztán világgá bocsátotta ezt az életbölcseséget, mely csak lassan ért meg benne:

Juon elgondolkozott. A mondás szeget ütött a fejébe, nem akart rá csak úgy, hebehurgyán felelni.

– Bizony, fiam – szólt lassan, mint a ki jól megrágta, a mit egyszer kimond – nem is gyerek dolog az urak akaratján eligazodni. Sok mindenféle jut nekik eszükbe, a mi hiába, csak nem fér a szegény ember fejébe. Ugyan, mondd meg, mire való ez is, igy költözködni előre-hátra a halottal? Mintha bizony a halottnak nem volna mindegy akár itt, akár ott.

– Én is csak a’mondó vagyok. Arra, hogy felhantolják, mindenütt elég jó a föld. -366-

Elhallgattak s egy darabig nagy csöndességben ültek egymás mellett. Végre Juon szólalt meg:

– Hát aztán, hogy’ lesz? – kérdezte Gyorgye. – A jegyző úr nem akarja a dolgot?

– Nem tudunk megalkudni. Azt kivánja, hogy még egy szekér kukoriczát adjak ráadásul. Megesküdött a Boldogasszonyra, hogy ebből nem enged. Azt mondja, hogy az ő felesei mind meggazdagodnak.

– Igen, ha gyerekem volna. De ha nem ád az isten!… Látod, te többre vihetnéd, mint én. Ugyan mondd meg, miért is nem veszed el azt a Flórát?! Akkor sógorok lennénk és mindened volna, annyi, a mennyi nekem van. Gondold meg, hogy az öreg Traján nagyon gazdag ember. Egy egész ládája van, teli pénzzel.

– Hisz megmondtam én akárhányszor, hogy elveszem a lányt, csak azt ne kivánja az öreg, hogy azután is fuvarba járjak. Ha fuvarba kell járnom, akkor legalább nem veszek feleséget a nyakamba.

– Gondold meg a dolgot, addig, mig nem késő. Az öreg Traján már nem él sokáig, s azután azt teszed, a mit akarsz.

Megint elgondolkoztak. Hanem egyszerre, valami meglepő hang ütötte meg a fülöket, mely felriasztotta őket álmodozásukból. Hátra néztek, hogy nem valami káprázat űz-e velök játékot? -367-

Valaki kiszállott belőle. S azzal, a harmadik kocsi egy fordulóval elébe kanyarodott a másik két szekérnek.

– Mi az? – kérdezte Juon a bakon ülő kocsist, a mint mellettük elhajtatott, hogy aztán az utat mutassa nekik.

Attól fogva folyvást leskelődtek s minduntalan hátra-hátra néztek; sehogy se tudták megérteni, miért megy az gyalog, a ki kocsin is mehet?

A fuvarosok ekközben sorra letértek az országútról; a kocsisor bekanyarodott az erdőbe.

A mély, vizmosásos, hegyi úton a szekerek csak ügygyel-bajjal vánszorogtak előre. Egy darabig fölfelé kellett menni, de aztán se haladhattak könnyen a nagy sár és a süppedékek miatt. A jószág mindig megsinylette ezt az utat. -368-

A hegyek közt finom, ónos permeteg szitált. Juon a fülére húzta báránybőr-sipkáját, mert az eső csipte az arczát. Gyorgye is úgy cselekedett.

Egy otromba nagy úszó felhő lassankint eltakarta előlük a holdat. A hegyoldalban vak sötétség leselkedett rájok. Az első kocsi lámpája csak arra való volt, hogy tőle éppenséggel ne lássanak semmit.

Az ember csak ment a halott után, hajadon fővel, és érthetetlen szavakat sugdosott hozzá.

– Tudod, az úgy lesz – szólt Juon – hogy kialkudod az öregtől a fél-szesszió földet s azután elveszed a Flórát. A fuvarról nem is beszélsz, s ha a vén Traján szorongatni talál, hát megigéred, hogy isten neki, eljársz fuvarba is. Később úgy is csak azt teszed, a mit akarsz. Ha akarod, elméssz fuvarba, ha nem akarod, hát nem. A Miliczával meg ne is törődjél. Ha nagyon sokat nyafog, kikergettetjük a faluból, a porontyaival együtt. Kicsinálja azt a domnu jegyző.

Gyorgye úgy hallgatta ezt a beszédet, mintha hájjal kenegették volna. De aztán csak a fejét csóválta.

Mire kiértek az erdőből, már derengeni kezdett. A szürkeség, a hajnal első hiradója, kezdte ébreszteni a madarakat.

S a távolból feltüntek a vasuti őrház egy mintára rajzolt, ismert vonalai.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIDÁS KIRÁLY (1. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.