The Project Gutenberg eBook of A szentlélek lovagja by Lajos Biró

BIRÓ LAJOS
KÖNYVEI:

1. Regények
A diadalmas asszony 3.–
Nyári zivatar 3.50

2. Elbeszélések
Ciklámen 3.–
Kunszállási emberek 3.50
A fekete ostor 3.50
Marie és más asszonyok 4.–
Huszonegy novella. 2. kiadás 4.–

3. Szindarabok
1913. Történelmi színmű 3 felv.
Az utolsó csók. (Egy szegény ifju története) 3 felv. 2.50
Tavaszi ünnep. Dráma 3 felv. 3.–
A rablólovag. Színjáték 3 felv. 3.–
Sárga liliom. Színmű 3 felv. 3.–
A cárnő. Irták Biró Lajos és Lengyel Menyhért. Színjáték 3 felv. 3.–

Singer és Wolfner kiadásai

Budapest, VI. ker., Andrássy-út 16. sz.

A szentlélek lovagja

Monostory rákönyökölt a márványasztalra, amely meg volt rakva pezsgősüveggel; egy pisszenéssel elhallgattatta a cigányt a háta mögött; elborult szemének egy másodpercnyi ingadozása után kikereste mulató társai közül a legkülönbet és csendesen megszólította:

Az aposztrofált Buzát János meghökkenve emelte föl a fejét. Monostory nyugodtan ismételte:

– Mondd: buta vagy? – Mondd! Mondd, hogy buta vagy; mondd, hogy tök vagy…

– Ne kapkodd a fejedet, édes fiam, mert én belelátok ám. Én tudom, édes jó fiam, hogy mi van benne… Nekem hiába nyalod magadat kivülről angol lordra, belül egy szegény kupecivadék ijedt lelke reszket benned. -6- Nekem hiába adod a tudóst, én tudom, hogy csak szorgalmas ujságolvasó vagy, azzal szédíted ezeket a szamarakat, akik szorgalmasan még ujságot sem tudnak olvasni. Nekem hiába adod a nagy szónokot, én látom, hogy elsápadsz és reszketsz, amikor beszélni kezdesz; és én tudom, hogy két hétig tanulod a rögtönzött beszédeidet. És én nekem hiába adod a született vezért, én tudom, hogy született közkatona vagy, született csatlós, született szolga, sima és ügyes lakáj. És én belátok a fejedbe és tudom, hogy ezt te is tudod; tudom: remegsz tőle, hogy egyszer csak kisül; tudom: nincs egy győzelmes félórád; tudom: nincs egy mámoros perced. Ezért tehát, édes fiam, ha én azt kérdezem tőled, buta vagy-e, akkor ne kapkodd a fejedet, hanem hajtsd meg, és felelj rendesen és engedelmesen, amint illik: igenis, István bátyám, buta vagyok.

Monostory befejezte a beszédét. A beszéd azonban még a pezsgősüvegek között és éjfél után is nagyon kíméletlen volt. A társaság nem nevetett, hanem csendben lázadozott és boldog zúgással fogadta azt a választ, amelyre egyikük rátalált:

Helyeseltek, nevettek, ütötték az asztalt, tusst parancsoltak a cigánynak és tíz hang variálta a választ: -7-

– Pista bátyánk berugott! Monostory István részeg, mint a tök. Dicsőséges atyánk leszopta magát:

Monostory azonban fölugrott; kirugta maga alól a széket, meghajlott teste úgy egyenesedett ki, mintha acélból lett volna és fáradt száján harsány kiáltás csattant ki:

Csend lett. A cigány is rögtön elhallgatott. Monostory félresimította a homlokából fehér szálakkal átszőtt fekete haját, elborult szeme szikrákat szórt; körülnézett a társaságon, amely kényelmetlenül és rosszat sejtve lapult meg a tekintete alatt, és tiszta, meleg és csengő hangon mondta:

– Ti nyálasok és nyálkáslelküek, ti szomjas nyakalók és tisztátlan berugók, mit tudjátok ti azt, milyen viszonyban vagyok én a részegséggel. Mit tudjátok ti azt, hogy én meg tudok részegedni egy korty ital nélkül, ha úgy jön, és hiába öntöm le magamba a világ minden italát, ha idebent józanság, szomorúság és bánat lakik. Mi tudjátok ti, hogy én már öt napja akarok hiába lerészegedni, és mit tudjátok ti, miféle italokat iszom én hajnaltájban, amikor ti piszkosan horkoltok piszkos ágyaitokban.

– De mert ezt nem tudjátok, – folytatta azután -8- csendesebben és szigorúbban, – nem tudhatjátok azt sem, mit tesz az, hogy én most veletek vagyok és sokszor hajnalig tűröm a hitvány közelléteteket. – Minthogy pedig szemetek van, de nem láttok, minthogy…

Megakadt. Egy másodpercre megtörten, lehunyt szemmel hanyatlott le a feje a mellére. De azután fölkapta a fejét és magából kikelten, kigyulladt arccal és mámorosan ordította:

– Minthogy nem látjátok a géniusz ragyogását a homlokomon; minthogy továbbá nem ismeritek az áhítatot; mithogy tiszteletlen, arcátlan plebejus röhögők vagytok, – én titeket, gyáva had, a szentlélek nevében, amelynek lovagja vagyok, meg foglak fenyíteni…

Az arca lángolt, a szeme mintha szikrázva akart volna kipattanni üregéből, két keze ökölbe szorulva emelkedett föl, és az asztal körül ijedt ugrálás támadt.

– Részeg! – Meg van őrülve. – Kitelik tőle. – Le kell fogni. – Ilyenkor ölni is tud. – Kényszerzubbonyt rá.

Monostory elvakultan nyúlt a pezsgőspalackok után, amelyeket el akartak kapkodni a keze ügyéből; fölemelte a kezét, hogy azt a mulató társát, aki hozzá legközelebb volt, megüsse, amikor az öreg cigányprímás, -9- aki a háta mögött állott, hirtelen előre lépett és halkan mondta:

Monostory fölemelt keze megakadt; a cigányprímás pedig már elébe is tolta az ijedt képü legényt, akit a pincérek nem mertek bejelenteni. A legény rémülten pislogott; Monostory leeresztette a kezét:

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urat, – hadarta a legény, – tessen azonnal hazajönni. Mert igen rosszul van az öreg nagyságos úr.

– Micsoda nagyságos asszony? – kérdezte lehunyt szemmel és nagyon halkan.

– A nagyságos úr felesége, – válaszolta a legény ijedten, de engedelmesen.

Monostory behunyta a szemét és mozdulatlanul állt egy darabig. Azután vállon fogta a legényt, a szemébe nézett, hozzá hajolt és csendesen így szólt: -10-

– Mondd meg a nagyságos asszonynak, hogy ha az apám véletlenül csakugyan nagybeteg, – attól, ha engem meglát, egyszerre halálos lesz a baja. – Eredj.

Meglódította a bámuló legényt, villámgyorsan a kezébe nyomott egy teli pezsgős palackot és rákiáltott:

A meghökkent legény elment; a társaság időközben szétsurrant és Monostory szédülő fejjel egyedült ült le a pezsgőpocsolyás asztalhoz. A két tenyerébe támasztotta az arcát és hallgatott. Sokáig hallgatott, azután a két tenyere közül halkan megszólalt:

A cigánybanda csendben várakozott volt a parancsára és az öreg cigányprímás, akinek a megszólítás szólt, most ijedten kereste láthatatlan arcát, mert a hangja józan, megtört és kongó hang volt.

A Monostory hangja nyugodtan, egyenletesen, de megtörten jött a két tenyere mögül:

Föltette a kalapját és fölvette a felöltőjét; és csöndes, biztos, egyenes lépésekkel kiment a kávéházból. Kint hüvös tavaszi éjszaka volt. Fázott; zsebredugta a kezét és gyors lépésekkel indult a Piac-térre. A Piac-téren kikeresett egy nagy emeletes házat, megállott előtte és sorra vette a boltajtókat, amelyek éjjel be voltak csukva. Végre megtalálta, amit keresett: a patika ajtaját. Megnyomta a csengőt, előbb röviden és udvariasan, azután hosszan, dühbe jötten és fenyegetően.

– Minek az?… Minek most éjszaka? Hozott-e orvosi rendelvényt?… Nem adok.

Az álmos fej, miután szemügyre vette Monostoryt és miután három kérdésen át felelet nélkül is -12- eljutott a megtagadásig, vissza akart vonulni. Visszavonulás közben azonban meg kellett állnia. Monostoryban ugyanis mérhetetlen düh gyulladt föl és olyat vágott az öklével az ablak keresztfájára, hogy a kis ablak üvege csörömpölve hullott be.

– Hallod-e kölyök, – recsegte be az ablakon, – azt akarod, hogy beküldjek hozzád egypár acélburkolatu golyót?

A dühnek még ebben az indulatában kirántotta a pisztolyát és rásütötte a nagy házra, mintha gyűlölt, nagy sárga ellenség állna előtte. A golyó lepattant a kőfalról és süvöltve zúgott el az éjszakába; a dördülést csöndes mozgolódás követte a nagy téren; de még mielőtt valaki jöhetett volna, egy remegő kéz már kinyujtott az ablakon egy nagy üveget; Monostory átvette, egy marék ezüstpénzt és bankót behajított érte az ablakon; elindult és az üveggel a kezében befordult egy mellékutcába.

Komolyan és feszülten figyelt lépéseinek a kemény kopogására, mintha ennek a hangnak a csöndes éjszakában különös fontossága lett volna számára. Elválasztotta a hangot a visszhangtól és zenei elemeket keresett bennük, hogy minden figyelme le legyen kötve és hogy ne kelljen semmi másra gondolnia. Siető, lépései alól azonban elfogyott az aszfaltozott gyalogjáró, -13- puha földön járt, rosszul világított, szűk sikátorokba tévedt bele, rozoga fakerítés mellett rozoga fapadot talált, reszkető lábbal ereszkedett le reá, és ekkor föl kellett emelnie és meg kellett néznie az üveget, amelyet a kezében tartott.

Két kézzel körülfogta, fölemelte és magasra tartotta. A folyadék megcsillant a gyér világításban és Monostory, hogy riadtan dobogó szívét elhallgattassa, gúnyosan mondta:

– Áldozati kehely… áldozás a gonosznak: különös összetételü kén és szénvegyületekkel…

Mosolygott. De amint ült a rozoga fapadon, nagy fáradtsága kezdett elmulni és egyszerre ismét fölsirt a szívében részegség után való forró vágyakozása. Részegnek lenni! Részegség! Részegség!… Villámgyors mozdulattal kirántotta az üveg dugóját, két kezébe keményen belemarkolta az üveget, magához húzta és ráhajolt.

Az éter édeskés szaga rögtön kicsapott az üvegből és elárasztotta az orrát. Undorítónak találta ezt a szagot és szinte visszahőkölt tőle, de gyors elhatározással még mélyebben hajolt az üvegre, a száját is kinyitotta és szomjas, nagy lélekzettel szítta be az éter láthatatlan és csodálatos gőzeit. Három, négy, öt lélegzet… ah, ez csak undorító, de soha ettől részeggé -14- nem lesz az ember. – Elszántan kapta föl az üveget, a szájában érezte az üveg nyakát. Mindjárt, – most!…

A nyelvén, a szájpadlásán, az egész szájában türhetetlen égetést érzett és a szája, a torka, a gyomra, a feje egyszerre tele lett a gyülöletes édeskés szaggal. Fuldokolni kezdett és szörnyü utálattal köpte ki a folyadékot a szájából; az üveget a földhöz vágta; az üveg összetörött és a folyadék szétcsurgott; a földről is az éter gőzei szállottak föl; olyan volt, mintha az egész éjszaka, a föld, a mindenség föl a csillagokig tele volna ezzel a rémületes szaggal; mintha a tejút odafönt étergőzökből sűrüsödött volna össze…

Ijedten, undorodva és szégyenkezve menekült a rozoga pad közeléből és köpködve, fuldokolva próbálta eltávolítani a szájából és az orrából az éter emlékét. Lángoló szégyenkezés és eszeveszett düh kínozta; józanabb volt, mint amikor este inni kezdett és sírni tudott volna a teljes, nagy részegség után való vágyában.

Bőszülten rohant bele a sötét sikátortömegbe, amely előtte volt, és szinte fölordított örömében, amikor egy piszkos lebuj homályosan megvilágított ajtaja akadt elébe. Ah, ez a Vitriol-kocsma… Itt más folyadék szokott hajnaltájban megcsordulni, itt hajnaltájban kés villog és vér folyik. Itt belevetette magát -15- már egyszer egy hajnali késelésbe… ha most is olyan kimondhatatlan szerencséje volna! Ez lesz a megváltás, ez lesz az öröm, ez lesz a részegség: vércsordító ütéseket adni és villogó kések ellen védekezni. Lihegett a fölindulástól és az az érzése volt, hogy ha egy kést döfnének a mellébe, ujjongva fogadná a döfést.

Lihegett a fölindulástól és lábbal rúgta be a piszkos ajtót. Berobbant az ajtón és ökölbeszorított kézzel, villámló szemmel állott meg a kocsma közepén. Bent azonban csöndes és ijedt mozgolódás felelt csak a kihívásra; nem volt ünnepnap és a lebuj hajnali élete csöndes volt és álmos volt; egyetlen toprongyos vendég riadt föl a sarokból, és az álmos kocsmáros jött hajlongva Monostory elé. Monostory megszégyenülve nézett le rá és ételt és italt rendelt nála. Ha most már csak az éter emlékét tudná elűzni a torkából és az orrából. Fáradtan ült le, éhesen evett és szomjasan itta a pálinkát, amelyet vizespohárba töltetett magának.

A fölriasztott toprongyos vendég állt egy ideig, azután visszaült a sarokba. Monostory ekkor ismert rá.

A báró úr megháborodott szegény zsidó volt, ártatlan bolond, aki csak akkor jött dühbe és akkor lett -16- veszedelmessé, ha nem akarták neki elhinni, hogy báró. A Monostory kiáltására gyanakodva emelte föl a fejét, mert még nem tudta, hivéssel vagy csúfolódással kerül-e szembe; de Monostory megnyugtatta:

A báró úr kijött a sarokból és megállt a Monostory asztala mellett. Cserzett arcából, elvadult fekete szőrzete közül nedvesen lángolt ki nagy szeme.

– És akkor azután, – súgta reszketve és áhítatosan a báró, – a Morgenrot boltja az enyém lesz.

Monostory rábámult. Ezért kell a császárnak eljönnie és mindenkit kivégeztetnie? Ebbe lehet beleőrülni? Elnevette magát.

– Nézze, báró úr, – mondta, – ha már ilyen szépen együtt vagyunk, nem lehetne előkeríteni az ön kitünő barátját: a főurat is?

A báró úr félénken ránézett a kocsmárosra; a kocsmáros, aki szolgálattételre készen állott a közelben, sietve válaszolt:

– Jőjjön be, – kiáltotta Monostory, – és ha van még egypár ebből a nemből a közelben, csak hadd jőjjön. Én fizetek mindent.

A kocsmáros kiment az udvarra és fél perc mulva bejött az álmos, de jókedvű főúrral. A főúr is csendes bolond volt; a román papnevelőintézetbe járt valamikor és kétségbeesve ragaszkodott a papi ruhához, amely mindig szétmállott a testén, mire megint kapott valahol egy régi reverendát. Az elméjének úgyszólván semmi baja sem volt; mindig lobogott a jókedve: ez volt az egész; mindig nevetett és öt percenkint a fejéhez kellett kapnia a kezét és össze kellett -18- vernie a bokáját, mintha táncolni akarna és mintha egy lelkes csuhajt akarna elkiáltani.

Bejött. Álmosan mosolygott. Megállott. Monostory ránézett. A főúr kényesen a fejéhez kapta a kezét és villámgyorsan, hetykén, mintha táncolni akarna, összecsapta bokáját.

– Ez az! – mondta Monostory. – Üljön le, főúr. Maga az én emberem. Magam is így mulatok: fölkapom a kezem, összeverem a bokám, a jó Isten tudja, miért.

A főúr leült az asztalhoz. A báró már ott ült. Monostory ételt és italt adatott nekik. Az ajtó lassan föl-fölnyilott és egy-egy új rongyos alak lopódzkodott be. A Monostory intésére azok is odaültek az asztalhoz és boldogan ettek és ittak. Monostory ott ült közöttük, csendesen beszélgetett velük, vizes poharából még mindig szomjasan itta a pálinkát és most végre úgy érezte, hogy a részegség köde lassan elborítja az agyát. Kellemes fáradtságot érzett, amely mégis élénkség volt; úgy érezte, hogy lebeg és elmerül; mosolygott és semmi másra nem gondolt többé, csak arra, amit kimond.

Végignézett az őrülteken és rongyosokon, akik között ült és halkan, derűsen mondta:

Plátóra gondolt; és körültekintett, nem ront-e be a mulató társaságba Alkibiadesz mámorosan és ibolyakoszorús fejjel, hogy Szokrateszről beszéljen. Úgy érezte, görög bölcsek között ül és az őrülteknek és rongyosoknak görög bölcsek álmairól beszélt:

– A léleknek – mondta – valamikor szárnya volt és fent repült az istenek útján. Van lélek, amely a hitvány testben is emlékszik rá, hogy valaha szárnya volt. Ez az emlékező lélek csapkod és vergődik…

Rongyos társasága szájtátva hallgatta és Monostory részegen magyarázta nekik Eroszt, a Symposiont és Phaidroszt. Kint azonban hajnalodott és a hajnal kék sugarai befénylettek a kocsma füstös lámpája köré. Monostory egymásután ürítette ki a pálinkával telt nagy poharakat és most magasra csapott benne a boldog mámor. Fölugrott.

– Itt az édes hajnal, – mondta, – mi most megyünk és áldozunk a Napistennek.

Összegyűjtötte rongyos seregét és otthagyta velük a kocsmát. A báróra és a főúrra támaszkodott, a többi rongyost maga mögé rendelte. Lassan haladtak előre és a mögötte lévő rongyos had egyre nőtt. A kis városnak szinte minden megtépettje, elesettje és koldusa rátalált a menetre és hozzája csatlakozott. A tömeg zúgva haladt előre; az ujonnan jöttek kérdezősködtek, -20- majd türelmetlenül követelőztek. Akik már a kocsmában is ott voltak, azok a Monostory szavait ismételték:

– A léleknek szárnya volt valamikor, – kiáltozta egy félszemü kucséber.

Monostory boldogan haladt elől a báró és a főúr között. Élvezte a zúgást, amelyet maga mögött hallott; úgy érezte, ez a zúgás, mint valami nagyszerü folyam, ringatva viszi előre; nevető örömet érzett azon, hogy hajnalodik és tudta, hogy mámoros hadával valami nagyszerü dolgot kell csinálnia. Valamit, ami robban és dördül. Valamit, ami a föld széléig és az ég tetejéig harsog. Valami óriási tűzvészt fölgyújtani…

A piacon, amely már elevenedett, egy hordó bort üttetett csapra. Az igyék, aki akar. Egy ezüstpénzt megforgatott a kezében és odadobta egy szomjasan nyakaló sántának:

– Eredj a Bárányba: a Marci bandája jőjjön ide. És ahány cigánybanda van, mind jőjjön ide.

Most dadogott már egy kissé, bizonytalanul állt a lábán és bizonytalanok voltak a tervei.

– A végén, – mondta dadogva, – máglyát raktok, -21- sóval és borral hintitek meg és engem rajta elégettek…

Monostory körülnézett és a Piac-tér tulsó oldalán meglátta a Nagytemplomot. A Nagytemplom hatalmas román ívei ragyogni kezdtek a feljövő nap fényében; a hatalmas terraszon, amelyre a templom épült, virágzó akácfák és szentek fehér márványszobrai állottak. Az egész kép egyre lángolóbb és egyre fényesebb lett; Monostory kitárt karral indult feléje.

A terrasz alján megállott és bizonytalanul nézett a hatalmas fehér kőlépcsőre, amely három menetben a templom főbejáratáig vitt. Most mi legyen? Bemegy-e most a templomba részegen lármázó hadával? Mámoros pillantása végigsiklott a tömegen és megpihent egy szines bábún, egy cifraruhás kövesdi parasztlányon, aki bámulva nézte a részeg, rongyos hadat és a rongyos had úri vezérét. Ránézett a bámuló parasztleányra és mosolyogni kezdett örömében.

Odalépett a leányhoz. A leány ijedten hátrált apjához, anyjához. Az apja védekezésre készült. Monostory -22- belenyúlt a zsebébe és egy nagy bankót hajított oda neki.

A leány és az apja még mindig nyugtalankodott. Monostory a pisztolyát mutatta nekik.

A terrasz a lépcső két szélén erkélybe ugrott ki. Monostory odavezette Orosz Zsuzsánnát. De itt megállott.

A tömeg nevetni kezdett és Monostory a pisztolya után nyúlt. Egy másodpercre úgy volt, hogy belelő -23- a tömegbe, de ekkor a tömeg fölött elsikló szeme virággal rakott szekeret vett észre. A kocsi lassan döcögött a Piac-tér felé.

Tíz ember rohant egyszerre a szekér felé és ordítva magyarázta a parasztkertésznek, aki rajta ült, hogy a nagyságos úr minden virágját megveszi. A lovait megfogták, a szekeret megfordították, az óriási virághalom ott volt a Monostory lábánál. A rémült kertész ordítva követelte a pénzét. Monostory pénzt dobott neki; a kertész elhallgatott.

A tömeg nekiesett a virágoknak. Sötétpiros pünkösdi rózsák röpködtek mint a láng és mint a vér és végigcsordultak az erkélyen. Föléjük lila iriszek borultak bágyadt, hosszu száron. Közbe röppent még néhány szál késői orgona is, néhány szál szegfü és korai rózsa és az egészre mint egy-egy ezüst pehely rálibbent néhány fürt akácvirág. Az erkélyen ki volt terítve a dús szőnyeg.

Orosz Zsuzsánna térdig virágban, szégyenkezve állott a Nagytemplom terraszának legszélső erkélyén. -24- Monostory ekkor a cigányokat kereste. A cigányok ott voltak már és gyanakvó arccal várták a parancsát.

– Marci, – mondta Monostory dadogva a primásnak, – most valami olyat kell húznotok… Valami hallatlant… Valami csodaszépet… Valami lángoló himnuszt…

Az öreg cigányprimás kelletlenül vonogatta a vállát, mert lenézte a csőcseléket, amely körülötte tolongott.

– Hanem kevesen vagytok, – mondta reszketve Monostory. – Minden cigánybanda jőjjön ide; és szólaljon meg odabent az orgona is és rendüljön meg a föld a szépség himnuszától.

– A Napisten, – ordította Monostory. – A Napisten himnuszát! A föld reszkessen tőle…

Mámorosan és türelmetlenül nyult a hegedü után, de a részeg és ordító tömegen ekkor egy lovas verte át türelmetlenül a lovát. Monostoryt ismerős hang riasztotta föl. Visszanézett. A tömeg közepén ismerős ló állott és a lovas dühösen kiabált:

Monostory bágyadtan intett. A tömeg hozzáeresztette a lovast, az erdőmonostori legényt, akit az éjjel -25- egyszer már hazakergetett. A legény most elszánt volt, hangos és határozott. Levelet nyujtott feléje.

Monostory kábultan, engedelmesen nyult a levél után és megborzongott, mielőtt kinyitotta. A felesége levélpapirja, a felesége írása. Elolvassa-e? Ne rakasson-e óriási máglyát csak azért, hogy ezt a levelet rátegye és elégesse? Habozott. A cigányokhoz akart fordulni; meg akarta parancsolni, hogy zúgjon a csodálatos himnusz, amelyre vágyódott, de azután egy rántással mégis föltépte a borítékot.

Részeg volt. A betűk táncoltak előtte. A tenyerét rászorította a szemére, hogy szeme égését hűtse egy kicsit, azután újra megnézte, mi áll a levélben. A levél a felesége írása volt és ez állott benne:

Monostory részegen nézte ezeket a kegyetlen szavakat; előbb az az érzése volt, hogy arccal leveti magát a földre és egy örökkévalóságon át úgy marad; de azután észrevette maga körül a tömeget, gőgösen fölemelte a fejét, elrugta magától azokat, akik hozzá akartak csatlakozni és a tömegen át emelt fejjel, égő -26- szemmel, visszatérő, hideg józansággal, zakatoló szívvel indult a kocsija felé.

A kocsija ott állott a Bárány-szálló előtt. Hatodik napja állott már ott: mindennap estétől hajnalig. A kocsisnak csak akkor volt szabad aludnia és a lovak csak akkor pihenhettek, mikor ő aludt: nappal. A lovak most is ott állottak reszkető lábbal és a kocsis álmosan ott ült a bakon.

Monostory odaért a kocsihoz és lassan felült a hátsó ülésre. A kocsis ijedten kérdezte, nem ő hajt-e. Monostory szótlanul intett nemet. Hová menjenek, kérdezte a kocsis. Monostory halkan és eltorzult szájjal felelte hogy: haza. Nem parancsol-e valami köpönyeget? Hűvös van. Monostory intett, hogy nem. A kocsis leszedte a pokrócot a lovakról, a könnyü kocsi megindult és Monostory lehajtott fővel ült a hátsó ülésen.

Most tökéletesen józan volt és tudott mindent: tudta azt is, hogy mi történt és tudta azt is, hogy mi vár rá. A kocsis suhogtatta az ostort, hogy a fáradt lovak egyenletes ügetésben maradjanak; és a tiszta országúton, a hűvös reggelben Monostory didergő testtel, magába sülyedve, egy óra alatt átélte egész elmult és egész eljövendő életét.

II.

A kocsi fölhajtott az erdőmonostori kastély elé, Monostory leszállott róla, bement a kőkockás előcsarnokba és tudta, hogy itt találja a feleségét. Valóban ott találta. Eddig egy fonott széken ült kinyitott levéllel az ölében, most fölkelt, elébe jött és megállt előtte. Hűvös, tiszta, szőke szépsége fájt Monostorynak. Égő szemét lesütötte és szótlanul nyult az asszony keze után, hogy megcsókolja.

– Bocsásson meg a levelem durvaságáért, – mondta az asszony. – Attól tartottam, hogy ha nem írok ilyen nyiltan, azt hiszi, hogy csak haza akarom csalni. Azért kellett ilyen brutálisan írnom…

– Jól tette, – válaszolt halkan Monostory. – Enélkül csakugyan nem jöttem volna haza.

– Nem akarja, – kérdezte végre halkan az asszony, – hogy elmondjam: hogyan történt?

– Azt hiszem: úgyis tudom. Vacsoránál nem látszott rajta semmi, vacsora után beszélgettek, ő azután visszavonult a szobájába, leveleket írt, és tizenkét óra tájban egy dördülés hallatszott a szobájából…

Monostory nem válaszolt. Vállat vont és elnézett az asszony szőke feje fölött. Pár másodperc múlva azonban vissza kellett néznie az asszony tiszta, kék szemébe, amely nedvesen és megindultan lángolt rá, mintha látná a gondolatait. Ekkor egyszerre forró és nagy vágy rohanta meg. Ha most megölelné ezt a tiszta és üde asszonyt, ha finom, keskeny és hideg ajkát egy izzó csókkal meggyujthatná úgy, mint a házasságuk első évében… Ha oda lehetne még menekülni ehhez a tisztasághoz, ehhez a szőkeséghez, ehhez a nyugalomhoz, ehhez a hűvös és tartós szeretethez. Összeszorította a fogát és könny szökött a szemébe, úgy viaskodott a vágyával.

Az asszony nem vett észre a küzdelméből semmit. De mert Monostory nem szólt, ő kérdezte meg jósággal és gyöngéden: -29-

A Monostory küzdelmének ekkor egyszerre vége lett. Ez a jóság, amelyet annyiszor tapasztalt, túlságosan pontos volt neki; ez a gyöngédség, amely annyiszor lefegyverezte és megszégyenítette, nagyon is gyorsan jelentkezett. Házasságuk ötéves harcában a mai napon ő szenvedte el a végleges és döntő vereséget; minél nagylelkűbb a kegyelem, annál nagyobb az ő szégyene.

– Köszönöm, Ida, – mondta, – de előbb szeretnék tájékozódni egy kicsit. Hol vannak azok a levelek, amelyeket az apám hátrahagyott?

Azt mondta: az apám, nem így általánosságban: apa. Halott apját elvette ettől a tiszta, szép, szőke asszonytól. Eddig harcolt az apjával, eddig sokszor megsebezték egymást, és sokszor úgy volt, hogy ez a jó és tiszta asszony igazán a lánya az ő apjának, ő pedig senkije; de most nyilvánvaló lett, hogy ők, ő meg az apja, összetartoznak és ez a gyöngéd és kedves asszony egy jószívű idegen, akihez nekik semmi közük sincs.

Az asszony aggódva nézett rá, de Monostory komolyan bólintott. Ezt is tudta.

– A két levél közül, – folytatta azután félénken az asszony, – egyik nekem szól.

– Hagyja, Ida, – mondta Monostory. – Azt írja benne, hogy magát nagyon szereti és hogy maga ne hagyjon el engem, ha meg tud még nekem bocsátani…

Monostory újra vállat vont. Nem akarta elmondani az asszonynak, hogy az egy óra alatt, mialatt hazafelé jött, átélte a maga egész elmult életét, benne az apjával vívott minden harcával és hogy ezalatt az egy óra alatt értette meg, hogy az apjával azért sebezték egymást véresre, mert neki nemcsak minden vonása, hanem a lelkének minden hullámzása olyan, mint az apjáé volt. Ő is így lőtte volna magát főbe. Ő is így fogja magát főbelőni, amikor majd –.

– A másik levél, – felelte az asszony meghökkenve és elfogódva, – Rostásnak szól.

– Kedves Ida, – mondta Monostory, – akkor engedje meg, hogy most átmenjek hozzá. Később azután, ha nincs ellenére, bekopogtatok magához és akkor beszélgethetünk.

Az asszony elfogódva bólintott és fölment a lépcsőn. Monostory végigment a folyosón és a folyosó végén bement egy kis szobába, amelyet uradalmi irodának használtak. Itt találta könyvek és könnyek között Rostást, öreg tiszttartójukat, akit lecsendesített és akivel könyvek és írások fölött négy óra hosszat dolgozott. Tíz óra után kijött az irodából, fölment a szobájába, megfürdött, megborotválkozott, átöltözködött és azután bekopogtatott a feleségéhez.

A feleségénél ott volt a fiuk is: négy éves, szép szőke fiú. Monostory megsímogatta a fia fejét, amelynek egész formája és minden vonása az anyjáé volt, azután kiküldte őt a szobából. A kis fiú engedelmesen kiment.

– Én nem mentem volna így ki négy éves koromban, -32- – gondolta Monostory. – Ennek nem lesz baja az életben.

Elgondolkozva tekintett a fia után, azután visszafordult a feleségéhez. Az asszony feszült figyelemmel nézett rá, az idegei szinte megpattantak a várakozástól. Monostory kerülte a felesége tekintetét, igyekezett elfogulatlanul játszani az óraláncával és úgy kezdett beszélni, mint aki szeretetreméltó semmiségeket mond:

– Kedves Ida, – kezdte, – a helyzet valóban olyan, mint amilyennek képzeltem: hogy úgy mondjam… azaz… egy bizonyos értelemben vígasztalan.

Az asszony sápadtan várakozott és egyelőre nem szólt semmit. Monostory folytatta:

– Az egész birtok mindenestül úgy meg van terhelve, hogy oktalanság tovább vesződni vele. Ha olyan termésünk találna lenni, amilyen száz év óta nem volt, ősszel akkor sem tudjuk még a kamatokat sem fizetni. Az utolsó nagy kölcsön, amely természetesen szétrepült a kezünk között, mint a pelyva, betette a kaput. Itt nem szabad, nem is lehet tovább vergődni; itt gyorsan végezni kell: eladni mindent, és örülni, ha mindent ki tudunk fizetni.

Az asszony még mindig hallgatott. Monostory egy pillantásra fölnézett rá, de ezután a futó pillantás után még gondosabban kerülte a tekintetét. -33-

– Ebben a sivár helyzetben, – mondta halkabban és minden erejét összeszedve, hogy elfogulatlanul beszélhessen, – ebben a sivár helyzetben egy van, ami vígasztaló: az, hogy a maga hozománya teljes épségben megvan. A Lápos-puszta kissé el van hanyagolva, de teljesen tehermentes; és a pénze egy összegben el van helyezve egy igen jó budapesti intézetben. Ez, amint mondtam, vígasztaló… sőt azt mondhatom… igen megnyugtató… igen örvendetes…

Akadozott. Az asszony elborult homlokkal hallgatta, és mikor akadozni kezdett, sötéten, röviden közbevetette:

– Ahogy én magát ismerem, – mondta élesen, – mindezt azért találja örvendetesnek és megnyugtatónak, mert engem most nemes módon kitehet, mert elegánsan kidobhat, mert nagylelkű gesztussal megszabadúlhat tőlem.

Monostory zavarodottan nézett rá. Az asszony lihegett és lángoló arccal suttogta:

– Mondja meg, – sürgette az asszony. – Ugy-e, azt akarja ajánlani? Ugy-e, azt?

Az asszonynak fölbuggyant az erőszakkal elfojtott zokogása. Fölállott. A szívére és a szájára szorította a kezét, járkált egy ideig, azután fölindultan és fuldokolva mondta:

– És nem érzi, milyen kegyetlen ez a maga nagylelkűsége? Nem érzi, hogy ez a maga nobilitása milyen… milyen ordináré?

Monostory még mélyebbre hajtotta le a fejét és egy ideig megint úgy ült ott magába sülyedve, mint ahogyan a kocsin ült, amikor számon vette a multját és a jövendőjét. Az asszony elhallgatott és várt a feleletére. A Monostory felelete szelid volt és bánatos.

– Én úgy képzelem, – felelte hevesen az asszony, – hogy amim nekem van, az a magáé. És azzal, amim nekem van, vagy meg tudjuk tartani Erdő-Monostort, vagy ha nem tudjuk, akkor elmegyünk innen és élünk… élünk abból, amim nekem van.

Monostory bólintott. A hangjában nem volt semmi kihívás és semmi rosszakarat.

– „Helyesebb!?“, – mondta ajkbiggyesztve, – miért ne… persze, hogy az a helyesebb…

Az asszony érezte, hogy a beszélgetés rossz irányba téved és ijedten erőlködött, hogy megint jó hangot üssön meg. Leült, megfogta a férje fehér és erős kezét és könyörögve mondta:

– Látja: maga most verekedhetne ki még az élettől mindent; most lehetne minden, ami lenni akart… Ami eddig történt: az a nagy iskola volt, amelyen át kell mennie mindenkinek, aki valami nagyot akar elérni… -36-

– Akar! – kiáltotta az asszony. – Akar; és mindent elér, ha énrám hallgat. Amihez maga komolyan hozzáfog, az sikerül. Ha csak akarja, ha csak nekem… ha csak velem… ha csak úgy csinálja, ahogyan én tanácsolom.

– Kedves Ida, – mondta lehajtott fejjel, szomorú szívvel és lankadt lélekkel, – mindennek volna némi értelme akkor…

– Arról, – kezdte újra, – hogy mi az igazi nagylelkűség, arról beszélhetnénk…

– Arról, hogy én a maga nagy jóságát elfogadjam, arról szó lehetne akkor, ha én azt hinném, hogy maga mindezt nem csupán nagylelkűségből mondja, nem csupán azért, mert maga igazán nemes és előkelő teremtés, hanem azért, mert… még szeret engem.

– Nézzen a szívébe, – mondta mély szomorúsággal, -37- – legyen őszinte: maga engem már régen nem szeret.

Az arca elszürkült a rettentő bágyadtságtól, amely most ereszkedett le rá. Olyan irtózatos fáradtságot érzett, hogy a halál nyugalma édesnek és kívánatosnak tünt föl előtte. De mint egy elbúsúlt, nemes és haldokló harcos, végső erőfeszítéssel befejezte a becsületharc munkáját, amelyet elkezdett:

– És igaza van, – mondta fáradt ajakkal és hunyó szemmel, – hogy engem nem szeret… nem azért, mert esztendők óta rosszul bánok magával, hanem azért, mert esztendők óta már: én sem szeretem magát.

Az asszony összeszorított ajakkal, sápadtan nézett rá, ő megfordult, a nagy erőfeszítéstől szinte tántorogva kiment, átment a szobájába, lezuhant az ágyára és húsz óra hosszat aludt.

Amikor fölébredt, minden elő volt készítve a temetésre. Ő még megnézte az apját a koporsóban, és amikor meglátta, egyedül akart vele maradni. Egy félóra hosszat egyedül maradt a halottal és az apjának kemény és makacs vonásaiból, amelyekhez úgy hasonlítottak az ő vonásai, ismét megpróbálta kiolvasni a saját sorsát. Megerősödött az az érzése, hogy tud mindent, ami még számára eljövendő, és amikor leszegeztette -38- a koporsót, nemcsak nyugodt volt, hanem szinte derült.

A temetés után a felesége hivatta. Fölment hozzá. Az asszony utiruhában állott a szobája közepén. Vele volt a fia is.

– És remélem, bizonyos vagyok benne, – mondta Monostory, – hogy az élet mindenért kárpótlást ad még magának.

Monostory megölelte a kis fiut; az asszonynak kezet csókolt; az asszony a kis fiuval azután lement az udvarra és beült a hintóba; Monostory lekísérte őket; a hintó elrobogott és Monostory egyedül maradt. -39-

Két hét múlva ő is elutazott. A kastélyt és a birtokot ekkorra megvette az a bank, amely a legtöbb kölcsönt adta rá; Monostorynak a finom utiládáin, a cigarettatárcáin, a ruháin és a pecsétes gyűrűjén kívül volt kerekszámban négy és fél ezer koronája.

III.

Budapestre frissen és üdén ragyogott rá a tavasz. A piszkos város tisztának látszott a csillogó napfényben; a budai hegyek leküldték a városba éles levegőjüket, és a körútakon undor nélkül lehetett lélegzetet venni.

Monostory derülten és csendesen sétálgatott a tavaszi városban. Mindennap órákat töltött el az utcán és nem tudott betelni a város meglepő és mindennap új látványával. Csendesen szemlélődött; gyakran megállott; ha megállott volt, lassan indult tovább; valami különös és meglepő dolog nem történt vele, és a tavaszi hetek csillogva és frissen haladtak el mellette.

A második héten felnézett a kaszinóba, csendesen és nyugodtan végigsétált a termeken, ismerősökkel találkozott, kézszorításokat váltott és később leült negyediknak egy tarokpartiba. Mikor a partinak vége volt, a -42- nagyteremben szivarozgatott még egy ideig, azután indulni akart le az utcára. A lépcsőn szembe jött vele Jeney Ödön. Amikor meglátta őt, akkor rövidlátó szemét összehúzta egy másodpercre, azután kitárta a karját:

– Napok óta hajszollak, – mondta Jeney, – – tudtam, hogy Budapesten vagy, de ne adj Isten, hogy megtaláltalak volna.

Monostory kissé sokalta azt a melegséget, amely a barátja hangjában volt. Ez a melegség és ez a megindultság zavarta a nyugalmát és a zárkózottságát és beleavatkozást igért az életébe.

Jeney rövidlátó szemével ránézett, azután megzavarodva fordította el a tekintetét.

Lent voltak a lépcső alján. Jeney zavarodottan rágta az ajkát; Monostory nyugodtan és mozdulatlanul -43- állott. Jeney érezte, hogy ha még egy másodpercig így állnak, akkor Monostory egy baráti, de hideg és leereszkedő kéznyújtással el fogja őt bocsátani.

– Pista, – mondta azután csendesen, – én az andorlaki kerület dolgában akartam veled beszélni. – Ezért kereslek már negyednapja.

– Mindegy. – Egyre megy. – Ha tudtad volna, akkor sem tettél volna egy lépést se, hogy megkapd.

– Nem. Én éppen azért kerestelek föl: engedd meg, hogy én megtelegrafáljam haza, hogy te… vállalod a mandátumot és engedd meg, hogy beszéljek… még ma este a miniszterelnökkel.

Gyorsan beszélt, könnyedén, mintha a dolognak csak a politikai része érdekelné és mintha az egész mind a kettőjükre nézve semmiség volna.

Monostory nem felelt. Egyenesen, magasan, emelt fejjel ment előre, de a szeme kitágultan bámult a messzeségbe és az arca lassan elsápadt.

– Kérlek! – Neked egy lépést sem kell tenned. Csak meg kell engedned, hogy én…

Monostory halkan sóhajtott egyet; a szeme a messzeségből visszatért a nyüzsgő utcára; az arca visszakapta a színét; a szabad kezével kis mozdulatot tett és csendesen mondta: -45-

– Mert nekem ez a szegényházi ellátás nem kell. Az andorlaki kerület! – letört fajlovak jászola, – köszönöm, keressenek a megyében más lecsúszott urat, akad rajtam kivül elég, adják annak oda, annak öröme telik majd benne…

– Pista, édes jó öregem, ennek most már vége; szó sincs róla, hogy a mandátummal most is el akarnának látni valakit, a párt ezt a luxust nem engedheti meg magának, ellenkezőleg: olyan kitünő ember kell oda, mint te vagy…

– Olyan kitünő ember?… Ha öt évvel előbb, nem, – ha tíz évvel előbb jutott volna eszükbe. – Helyesebben: ha tíz évvel ezelőtt a te befolyásod már elég erős lett volna. Akkor… igen.

– Mert én nem megyek be azok közé a kétségbeesett éhesek közé, akik a képviselőházban úgyis tucatszám nyüzsögnek. Erkölcsi sansculotte-ok! – kimeredt szemmel és éhesen lesik, ki igér legtöbbet törvényhozói hatalmukért, – az aranybullát négyszögletes kockákra vágva adnák el, ha titokban el lehetne adni, – szegények, éhesek, rongyosok, szájasok, – vagy engedelmesek, ha ez a jövedelemező, – csőcselék, enni akar, és igaza van, és az az ország, amely szegény és -46- éhes emberekre bízza a legnagyobb hatalmat, amelyet adhat, nem érdemel mást, minthogy ezek az éhesek kalácsra váltsák be a hatalmat, amelyet kaptak.

– Bravo, – mondta azután vidáman. – Pompás volt. Látod, ezért kell neked képviselővé lenned…

– Vállald, – mondta Jeney, – mert különben a fiatal Buzát János kapja meg.

– Az nagyon jó lesz, – mondta jéghidegen és mozdulatlan arccal. – Az nagyon kitünő fiatalember.

Jeney megpróbálkozott még a rábeszéléssel, de Monostory egy hideg mozdulattal elhallgattatta:

Jeney nem tudott szólni. Szótlanul haladtak előre és kezdett kínossá válni, hogy még mindig karonfogva mennek. Monostory megállott és elhúzta a karját.

A Dunapartot mutatta, amelynek a csillogó lámpássora már kigyulladt. Lesütötte a szemét és fölemelte a kezét. -47-

Megszorította a kezét és otthagyta. A csillogó Dunaparton ment előre, de most nem élvezte a Dunapart tavaszesti szépségét. Szorongva és gyötrődve sietett előre, mintha valami célja volna a rohanásának. A szeme mereven és üresen bámult el a messzeségbe; tekintete az embereken, a fénycsillagos folyón, a fénypettyes fekete Gellérthegyen túl rá volt függesztve a végtelenségre, a lágy és nagy örökkévalóságra, amely mindenség és semmiség… amelynek a szeretetét hetek óta ápolgatta és dédelgette magában.

Céltalanul sietett előre a Dunaparton; azután elkanyarodott a folyótól; utcákba fordult be és utcákat hagyott el; egy nagy korbács suhogása kergette és süketen és vakon rohant előre, amíg a talpa égni nem kezdett és reszkető lába össze nem akart csuklani. Ekkor megállott, fölsóhajtott, végigsimította a homlokát és ismét látó szemmel nézett körül. A Városliget tájékán volt. Lassan elment egy kocsiállomásig, kocsiba ült és egy vendéglőbe vitette magát. Megvacsorázott. Vacsora után beült egy kávéházba és maga elé állíttatott egy üveg konyakot. Lassan kiitta -48- az egész üveget, azután fizetett, fölkelt és elment egy másik kávéházba. Ott ismét kiivott egy üveg konyakot, azután tovább ment. Ekkorra elmult éjfél. A harmadik kávéház, amelybe betévedt, elhagyott hely volt, csöndes, füstszagu menedék makacs és halk éjjelezők számára.

Monostory a konyakos üvegje felénél tartott, amikor a kávéház ajtaja kinyílott és egy borotvált arcu, monoklis fiatalember lépett be rajta. Monostorynak nagyon ismerős volt az arca. Az új vendég leült egy asztalhoz, intett a főpincérnek és a főpincér szótlanul elébe állitott egy konyakos üveget. A monoklis fiatalember töltött magának, fölhajtotta a poharát, azután újra töltött. Nézte a poharát és szótlanul ivott. Monostory ingerülten bámult rá. A fiatalember a nyolcadik pohárig nem nézett föl, de a nyolcadik pohár után fölemelte már fátyolossá vált szemét és körülhordozta a csöndes kávéházon. A tekintete megakadt Monostoryn. Egy darabig farkasszemet néztek, a fiatalember azután fölkelt és odament Monostoryhoz.

Ország alig észrevehető mozdulatot tett hátra a konyakos üvegje felé. -49-

Ország intett a pincérnek. A pincér áthozta a konyakos üveget és letette a Monostory üvegje mellé. Ország leült és előbb Monostorynak töltött, azután magának. Szótlanul ittak.

Ország végre fölemelte a fejét, levette a monokliját és megtörölte a szemét. A monoklival a kezében, egy mozdulatot tett a konyakos üveg felé.

– Úgy értem, – mondta nyugodtan Ország, – hogy ezt öntől láttam, amikor önöknél voltam odalenn a világ legkisebb és legboldogtalanabb vidéki ujságírója. Ön néha így mulatott: beült egy kávéház sarkába, nézte az üveget maga előtt és, halálos dühvel a szemében, ivott. Néha órák hosszat néztem önt. Utóbb azután egyszer itt Budapesten megpróbáltam. Jó.

Elhallgatott. Monostory lenézett a poharára, kétszer egymásután akart megszólalni, harmadszor végre kimondta, amit mondani akart:

A Monostory hangja szinte szigoru volt. Utólag megtiltotta Országnak, hogy többről merjen álmodni ennél:

– A félegyházi kislányok vasárnaponkint rólam álmodnak. Vagyonokat keresek.

– Mit akart még? Mire gondolt? Társadalmi érvényesülés? Politikai karriér?

Ország szótlanul fölhajtott még néhány pohár konyakot, fátyolos szemmel nézte a tálcát, amelyen a pohara állott, azután a szemét föl sem emelve, szinte a tálcának mondta:

– Engem olvasnak a legjobban és rólam álmodnak -51- a dunapentelléri művelt kislányok…? Én leköpöm magamat. Én leköpöm azokat, akik olvasnak. Néha rámjön az undor és a kétségbeesés. Mit írok én, miket írok én, kinek tetszik? mindenkinek tetszik? már az akadémiának is írok, már azoknak is tetszik, már az egész kritikát levettem a lábáról, már az első leszek, már az első vagyok, csak egy-két öreg kidögöljön előlem, már az első vagyok…

Fátyolos szemét fölemelte a tálcáról Monostoryra. A szeme könnytől, vagy részegségtől volt nedves.

Monostory mozdulatlanul ült. Ország nedves szemmel hosszan és szótlanul nézett rá. Monostory nem mozdult. Ország előretolta az alsó ajkát.

– Ön nem olvas, – szólalt meg aztán halkan. – Hát jó, olvas. – Ne higyje… vagy ha olvas, akkor tudja, hogy amit én irok, az nem rossz. – Az jó. – Az a legjobb, amit ma írnak. – De én néha látom…

Bizonytalan mozdulatot tett a kezével, mintha belenyúlna a messzeségbe valami után:

– Én néha érzem… utána nyulok… már majdnem megfogom, mit kellene, mit lehetne… Valami csodálatosat. Zengőt. Orgonahangut. Évszázadokra szólót. Örökkévalót. -52-

– Néha a halhatatlanság járma, amelyet a nyakamon hordok, véresre horzsol. – Akkor idejövök és iszom. Nem iszom mindig. – Néha. Mikor rámjön.

– Ugy nevezett Quartalsäufer vagyok, – mondta könnyedén. – Lehet, hogy az egészet hazudom magamnak azért, hogy ihassam.

Elhallgatott. Monostory mozdulatlanul nézte. Ország lecsillapult, megnyugodott, töltött magának.

Ország lassan fölemelte a fejét. Nedves szeme hosszan pihent a Monostory korán őszülő, sápadt fején.

– Hm, – mondta nagyon halkan, – igaza lehet. – Ha tudja az ember, igaza van. Ön… az életét akarta úgy alakítani, mint egy művészi alkotást. – Remekművet akart és kontármunka lett belőle. – Végét veti a vergődésnek. – Ha tudja, igaza van. -53-

– Kontármunka lett belőle, – mondta meghatottságtól remegő hangon, – pedig remekmű is lehetett volna belőle. Az ön homlokán a géniusz ragyog…

– Miért engedik át önök, – mondta hirtelen, – ezt az imádandó, édes, piszkos várost, ezt az alávaló, drága Budapestet nekünk: jövevényeknek, befogadottaknak, bugrisivadékoknak, sárgafoltosoknak, intellektuális parvenüknek? Miért nem fogják meg, miért nem szorítják hátra a derekát, – asszony ez, him kell neki, csókot neki. Ha egyszer egy olyan férfi jönne, mint ön, – férfi! – ur! – race! – hogy adná ez meg magát!… Akarja meghódítani Budapestet? Megmondom, hogyan kell.

Monostory nem felelt. Ország elfáradt, de a szeme tüzben égett és rálángolt Monostoryra:

– A szentlélek elzüllött lovagja. – A szentlélek letörött, fáradt, halálba menő lovagja.

Ország ragyogó szemmel hallgatta. Monostory várt egy ideig, azután újra beszélni kezdett:

– Az én szívemben, – mondta, – kinyilt és kivirágzott a halál szerelmének a virága. – Fekete virág. – Fagyos virág. – Jégvirág.

– És ezt a szent virágot egyetlen meleg szellő érte és a levelei összezsugorodtak tőle.

– De akkor miért nem nyujtottam ki a kezemet mohón és boldogan az élet lehetősége után, amellyel megkínáltak?

– És ha az életnek ezt a lehetőségét dölyfösön eldobtam, mi zakatol akkor itt?

Ország figyelmesen hallgatta; válaszolt neki és kérdéseket intézett hozzá; és késő reggelig ittak és beszélgettek a csöndes kávéházban.

IV.

Monostory fölállott a mindennapi tarokkpartijától és menni készült. Jeney Ödön azonban, aki a szoba ajtajában várt rá, föltartóztatta.

– Kedves Pista, – mondta neki hanyag korrektséggel, – szabad egy félórádat igénybe vennem?

Beültek egy fülkébe. Jeney lesütötte a szemét, zavarodottan játszott a gyufatartóval, amely előtte állott az asztalon, azután hirtelen mozdulatot tett, elpirult és így szólt:

– Bocsáss meg, – én nem birom tovább ezt a szívtelen és alávaló tapintatot. – Három hete, hogy mindennap feljársz ide és eddig egyetlenegy ember egyetlenegy szóval sem emlegette. Diszkréció! Uri emberek -56- vagyunk! Nyugalom! A szomszédod haldoklik? Csak hidegvér! Fuj!

– Azt akarom neked mondani, hogy ott mindenki látja rajtad, hogy mire készülsz. Itt mindenki pontosan tudja, mennyi pénzed maradt. Mindenki látja, hogy úgy élsz, ahogyan azelőtt szoktál. Mindenki pontosan kiszámította tehát már az első napon, hogy hány heted van még, és a tarokkpartnereid legföljebb két-három játéknyi tévedéssel meg tudnák mondani, melyik partie lesz az, amelyből már hiányzol, mert a játékban meggátolt az, hogy az éjszaka főbe lőtted magadat. A kedves öreg urak. A finom, tiszta öreg urak.

– Mit kinzol te engem! – kiáltott föl tompított hangon, de forró keserüséggel. – Mit zavarsz! Mit nyugtalanítasz! Hagyjál békében megdögleni.

– Ez az, – felelte Jeney. – Jól van. Ez az, amit én nem tudok. Én nem vagyok olyan förtelmesen tapintatos, én nem vagyok olyan becstelenül diszkrét, én tapintatlan vagyok, én indiszkrét vagyok, én ezennel kijelentem, hogy tudom, hogy tönkrementél, beszélni -57- akarok veled arról, mik a terveid és… és fölajánlom neked a szolgálataimat arra…

Monostory egy heves mozdulattal fölállott. Ott akarta hagyni Jeneyt. A Jeney szeme könnybe lábadt. Monostory megállott. Jeney halkan mondta:

– Pista, miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy itt akarsz hagyni? Miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy beszélni sem akarsz velem a sorsodról? Azt akarod, hogy utólag szégyeljem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt elfogadtam a támogatásodat és a pénzedet?

Monostory habozva állott, a vállát vonogatta, az ajkát harapdálta; azután lesütött szemét ráemelte Jeneyre, sötét szemének hideg és kemény tekintete ellágyult és lassan visszaült a helyére.

– Mondd meg nekem, – felelte Jeney buzgón és meghatva, – mit akarsz csinálni?

– Nem! – kiáltotta Jeney. – Nem! Ne mondd azt, hogy egyszerűen főbe akarod magadat lőni. Hiszen különben már eddig is főbe lőtted volna magadat. Nem tetted. Bocsáss meg, kénytelen vagyok nyiltan beszélni róla: helyes és pontos fogalmazásban tehát a dolog így -58- hangzik: adtál magadnak hat hetet, ha addig semmi sem történik, akkor főbelövöd magadat. Igy van?

– Pardon, – mondta Jeney, – az első gondolatom a képviselőséggel, igaz, rossz volt. Azóta beláttam. Nem azon kell kezdeni. Majd azon végzed. Előbb újra vagyont kell szerezned.

Monostory eddig lesütött szemmel ült. Most fölnézett, fölemelte a fejét és félbeszakította Jeneyt. Rátette a kezét a karjára.

– Bocsáss meg, – mondta gyöngéden, – ne folytasd. Tévedsz: nekem semmiféle tehetségem nincs. Várj csak, ne szakíts félbe, én megmondom neked, hogy áll a dolog: nekem semmiféle tehetségem nincs… én csak tehetség vagyok… Minden lehetőség, minden vágy, minden sóvárgás, minden szomjuság és irdatlan sok erő… csak éppen semmi fegyelem, semmi szerénység, semmi egyszerüség, semmi alázatos és makacs munka… ha minden sorompó mindig -59- kinyilt volna előttem, úgy vonultam volna be, mint… mint soha még egy király… de soha arra erőm nem volt, hogy a sorompót összetörjem, vagy a lakatja kulcsát megszerezzem, vagy… Isten nevében, ha másképpen nem megy, átbujjak alatta. Nem lettem semmi. Nem leszek semmi. Tehetség vagyok. Úr vagyok. Magyar vagyok. Elpocsékoltam az életemet. Meg kell halnom.

– Nem hiszem. Nem igaz. Kisebb tehetséggel, mint a tied, de ugyanazzal az ősi, uri átokkal megverve elindultak mások is és…

– Te? Az más. Ti… ti idejekorán mentetek tönkre. A ki közülünk idejekorán tönkre megy, az boldogul. De én mostanig otthon maradtam a vármegyémben és…

– Akkor talán én is egy nagy biztosító társaságnak lennék most az igazgatója.

– Ha megengeded, – mondta, – ne is beszéljünk erről többet. Hanem válaszolj erre: hajlandó -60- vagy-e mához egy hétre eljönni hozzám és megismerkedni Hollódi Arturral?

Sötét szemének a tekintete lassan megváltozott. Elcsúszott Jeneyről, belemélyedt valahová a messzeségbe és nedves és lágy lett és bizonytalanul reszkető.

Jeney megindultan nézte. Várt. Amikor a Monostory tekintete remegve, küzködve és ingadozva készült visszatérni hozzá, akkor gyorsan megszólalt:

– Meg is mondom neked röviden, miről van szó. A Hollódi bankja, vagyis Hollódi újra alapít valamit: egy kis intézetet, amelyből nemsokára óriási vállalatnak kell lenni: mezőgazdasági export, a Balkánt is belekapcsolni… tőle majd meghallod. Én beszéltem neki rólad… természetes, hogy a társadalmi poziciójának a javitására is gondol, ezt nevetséges volna előtted elhallgatni… de egyébként: körülbelül te látszol a legalkalmasabb embernek arra, hogy azt a nagy vállalatot megteremtsd, amelyre Hollódi gondol.

Monostory nehezen, halkan lihegett. A szeme újra elfordult a messzeségbe; az arca sápadt volt és a homloka verejtékezett. Jeney sokáig várt, de végre könnyedén megkérdezte: -61-

Monostory lassan visszafordította rá a tekintetét. A szeme körül karikák voltak, a pillantása nehéz és fáradt volt.

A kocsi megállott. Monostory intett a kocsisnak, hogy elmehet, azután lassú léptekkel bement a nyitott kapun. A lába nehéz volt; és a szíve mintha ki akart volna szakadni a testéből. Szorongatottnak és megalázottnak érezte magát; az az érzése volt, hogy kinos megszégyenülések felé megy és összeszorított foggal kellett legyűrnie azt a vágyát, hogy megforduljon és kisiessen a tavaszi estébe.

A pirosszőnyeges lépcsőház alján egy inas mutatta gyakorlott és alázatos mozdulattal az útat fölfelé; a lépcső felső végén egy másik inas gyors és sima mozdulattal levette a Monostory köpönyegét és az aranydíszes, fehér hall bejáratánál már ott volt Jeney Ödön is. Mosolyogva sietett Monostory elé:

– Mindenekelőtt, – folytatta, – bemutatlak a feleségemnek. – Azután, ugy-e, nem terhellek egy ideig; de ha majd rákerül a sor, megengeded, hogy megismertesselek Hollódival.

Monostory nem válaszolt. Szótlanul intett és érezte, hogy a torka összeszorul. Most jön az első megszégyenülés. Jeney odavitte a felesége elé.

Az asszony kinyujtotta a kezét. Monostory lehajolt, hogy megcsókolja; és érezte, hogy közben elvörösödik. Valóban itt van az első megszégyenülés, gondolta, de nem úgy, ahogyan vártam. Hiszen ez az asszony szép!

Monostory nem tudott válaszolni. – Ha nem is szép, gondolta, de kétségtelenül csinos. A szeme mély és lágy; és a mosolygása tiszta és meleg… milyen meleg a mosolygása…

Az asszony várt a feleletére. De amikor látta, hogy Monostory nem felel, újra megszólalt:

– Hogy eljött először, – mondta, – de remélem, -65- hogy nem utóljára. Legközelebb, ugy-e, olyankor jön el, amikor kevesebben leszünk?…

Monostory még mindig nem tudott válaszolni. Nemes, felsőbbséges és tiszta arcára a zavarodottságnak és a tehetetlenségnek egy fájdalmas és megindító vonása ült ki. Az asszony várta, hogy válaszoljon, de azután ránézett az arcára és olyan gyors mozdulatot tett, mintha a segítségére akarna sietni.

Megakadt egy másodpercre. A hangja olyan meleg volt, hogy a Monostory szíve hirtelen forró hálával telt meg.

– Kedves Monostory, – mondta újra az asszony, – engedje meg, hogy megismertessem az urakkal.

Három frakkos úrral beszélgetett volt, amikor a férje bemutatta neki Monostoryt. A három frakkos úr hátrahúzódott a bemutatás alatt; az asszony most ismét előre intette őket. Bemutatta nekik Monostoryt és bemutatta őket Monostorynak.

Monostory mély hálát érzett az asszony iránt, mert kimentette halálos zavarodottságából, mert megérezte, mit érez ő és mert olyan gyorsan és olyan jószívvel -66- mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel akart volna segítségére sietni. Kezet szorított a három frakkos úrral, akivel megismerkedett, szótlanul figyelt a beszélgetésükre, és a nyugalma és hálaérzésének a melege lassanként eltünt. Megint bizonytalanságot és megint szorongást érzett.

Az asszony azon volt, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe; s így a három frakkos úr is szólt hozzá egy-két szót; ő röviden válaszolt és a lelke lassan eltelt a szégyenkezés és az undor érzésével. Mik ezek az emberek? Egy bankigazgató. Egy ügyvéd. Egy vegyészeti cikkek gyárosa. Hogyan kerül ő ezek közé az emberek közé? Hogyan mernek ezek az emberek átnézni rajta, úgy tenni, mintha ő ott sem állna… és különösen, hogyan mernek ezen a könnyed és odavető hangon szólni hozzá? Általában: micsoda hangon beszélnek ezek az emberek! Milyen szavaik vannak! A szavaiknak milyen hangsúlya! Milyen az arcuk! Micsoda arcélek és micsoda szájak ezek!

Körülnézett az ismeretlen tömegben, amely kezdte megtölteni a nagy házat és az az érzése volt, hogy furcsa és gyűlöletes korcsok nyüzsögnek körülötte… idegenek… ellenség…

A három frakkos úr közül az egyik valami lóversenyügyet adott elő és hevesen bizonyítgatta, hogy -67- gyanús manipulációknak kell kiderülniök, mert Belcanto jobb, mint Hapták…

Az asszony megint bele akarta vonni Monostoryt a beszélgetésbe és odafordult hozzá:

Udvariasan igyekezett beszélni. Sok mindent koncedált. Belát mindent; csak éppen a véleményét mégis kénytelen –.

Monostory mindebből már semmit sem hallott. A vér a fejébe tódult és a keze ökölbe szorult. Maga… Ez az ember, ez a vegyészeti cikkek gyárosa azt mondta neki, hogy maga. Ezt az embert, ezt a vegyészeti cikkek gyárosát ő egyetlen kézmozdulattal leüti, egyetlen ökölcsapással a földre teríti és…

Az izmai fájtak a görcsös erőfeszítéstől, amellyel megfékezte magát. Mit akar csinálni? Botrányt? Itt? Ezek között az emberek között? És miért? Mert ezek olyan hangon beszélnek, amely neki szokatlan?

Megfékezte magát, de nagy bágyadtságot és fáradt -68- utálatot érzett. Szeretett volna elmenni a társaságtól, beülni egy csendes sarokba, pihenni és szótlanúl nézni az embereket. De nem tudta, hogyan menjen el. Sokra vittem, – gondolta keserűen, – most már zavarba hoz egy budapesti fiskálisokból álló társaság… Föltételezem, hogy a gallérom is tavalyi divatu és a frakkom ráncot vet…

Körülnézett. Pár lépésre tőlük egy másik társaság állott. Két frakkos úr és egy nő. A nő: fiatal lány volt és éppen elbocsátotta a két frakkos urat.

– Higyjék el, – mondta nekik, – hogy ez mégis tudományos botrány… Kinevezni egy ilyen tehetségtelen embert egy ilyen elsőrangú fontosságu tanszékre akkor, amikor két valóban tehetséges ember közül lehetett volna választani: – ez megalázza az egyetemet és kompromittálja az egész magyar tudományos életet.

A két frakkos úr közül az egyik megkockáztatta azt az állítást, hogy akit arra a fontos tanszékre kineveztek, talán mégsem egészen tehetségtelen ember. A fiatal hölgy igen energikusan intett nemet:

– Nem, – mondta határozottan. – Én olvastam a renaissance kezdeteiről irott munkáját: teljesen tehetségtelen tákolmány. Egyetlen eredeti gondolat sem. Ami jó van benne: az Burckhardt és Gobineau. Még -69- azt a fáradságot sem vette magának, hogy más szerzőket is elolvasson.

Ugyanezzel a kézmozdulattal és egy mosolygó fejhajtással elbúcsúzott a két frakkos úrtól és elindult egyenesen Monostory felé. Monostory meglepetve nézett rá. Hiszen ez egy tizenöt-tizenhat éves kis lány.

A kis lány odajött hozzájuk, kezet nyujtott a három úrnak, azután nyugodtan mondta:

Monostory megdöbbenve és álmélkodva nézett rá. Jeneyné látta az álmélkodását és a lánya felszólítását nem teljesítette pontosan.

Loli megbiccentette a fejét; nevetve nézett föl az anyjára; az anyja elmosolyodott és az egész társaság nevetni kezdett. Most Monostory is velük nevetett.

– Azért én mégis nagyon, nagyon, nagyon örülök. -70- Évek óta vágyódom rá, hogy megismerkedjem magával.

– De igen, – felelte Loli, – évek óta. Tíz éves voltam, mikor a papa elbeszélte, hogyan ugrott maga oda ő elébe, amikor a díjbirkózó megtámadta és…

Monostory önkéntelenül felszisszent, hogy Lolit elhallgattassa. Kellemetlen volt és kínos volt neki az a gondolat, hogy ebben a társaságban a multjáról szó lesz.

Loli ránézett és Monostory meglepetve látta, hogy a szeme egészen olyan, mint az anyjáé. A szeme és a kis orra; és a szája; és a feje; és a középen elválasztott barna haja. Az egész különös, furcsa, gyorsbeszédü, éretlen kis asszony tökéletes mása volt ennek a másik megérett és csendesbeszédü asszonynak. – Monostory egy másodpercig magán érezte a tekintetét; azután Loli gyors mozdulatot tett, mintha valakinek a segítségére akarna sietni és így szólt:

A válaszra nem is várt. Elindult. Az anyja felsőbbséges, -71- de halk és gyengéd mosolygással nézett utána, Monostory pedig sietve tett egy hosszú lépést, hogy utólérje.

Szótlanul mentek egymás mellett. Monostory megint mély hálát érzett ez iránt a kis lány iránt, aki kimentette őt egy kényelmetlen, helyzetből és aki olyan gyorsan mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel akart volna segítségére sietni. Milyen különös asszonyok ezek a…!

Odafordult Loli felé, lenézett rá és a hálaérzése lassan oszladozni kezdett. Milyen furcsa, éretlen és hangos kis asszonyszemély ez. Most hallgat, de a hallgatása is olyan önérzetes, hogy szinte kihívóan hangos. Egy tizenhatéves gyerek, aki úgy sétál végig a termeken, mint egy királyné. Éretlen kis királyné, – önérzetes, nevetséges, budapesti kis bankárlány, – nem is tapintatosságból hivott el, – az, hogy elhivott, az is éretlen nagyoskodás, – tapintatlanság…

Kelletlenül és fanyar fáradtsággal ment Loli mellett. Loli meg akart szólalni, de Monostory nem segített neki. Kis barna fejét kétszer is fölemelte Monostory felé, Monostory azonban konokul, szinte haragosan nézett előre. Loli végre harmadszor is fölemelte a fejét és halkan mondta:

Monostory meglepetve fordult feléje. A Loli lágy tekintetü, mély és nagy szeme nedvesen csillogott rá. A hangja alázatos volt.

– Milyen furcsa, – gondolta meglepetve Monostory, – hogy ez ilyen hangon is tud…

Loli válaszra várt, de amikor nem kapott választ, még alázatosabban folytatta:

– Azt hittem… az az érzésem volt… hogy maga nem érzi ott jól magát… a között a három börzelény között…

Monostory meghökkenve fordult feléje és bámulva nézett bele aggódó, kis arcába. Mi ez? Ez az éretlen gyerek, ez a zöldcsőrű kis madár csakugyan megérezte volna, amit ő érez?

– Igen, – mondta Loli szinte bűntudatosan, – azt hiszem, általában nem érzi jól magát itt nálunk. Nem is érezheti jól magát. Ezek az emberek mind egy furcsa argot-t beszélnek; sőt egyikük-másikuk jargont beszél; néha én is alig tudom elviselni őket; nagyon értem, ha magának türhetetlenek.

Monostory habozva nézett le rá. A fanyar haragja megenyhült. Ez a korán érett, éretlen kis budapesti lány nem kellemetlen. Nem tolakodó. De csak nem fog ő most komolyan szóbaállni vele és csak nem fog neki az érzéseiről komolyan beszélni? -73-

– Ha rászánná magát, – mondta Loli, – hogy olyankor jőjjön el hozzánk, amikor ez a frakkos népvándorlás nincs itt, akkor… akkor talán jobban érezné magát.

Monostory elgondolkozva nézett rá. – Az anyja pár perccel ezelőtt ugyanezt mondta. – Elgondolkozva nézett rá és szinte az akarata ellenére megszólalt:

– Én attól tartok, – mondta komolyan, – hogy én sehol már jól nem érezhetem magamat.

– Miért? – kérdezte Loli nagyon halkan, nagyon óvatosan, szinte a lélekzetét visszafojtva.

– Azért, – felelte csendesen és szinte csak magának, – amiért egy fájdalmas sebnek a leggyengédebb érintés is kín és amiért…

Hirtelen elhallgatott. Még egy pillantásnyi ideig elboruló szemmel nézte a kis lány feszülten figyelő kis arcát, azután heves mozdulattal elfordult. A szíve megdobbant és az arca elsápadt a szégyenkezéstől. Mi történt vele? Hová sülyedt le? Hogyan botolhatott így meg? Egy gyereknek, egy tacskónak, egy éretlen kamaszlánynak elkezdett a lelkéről beszélni?…

– Mi van még hátra! – gondolta fuldokolva, – -74- mi van még hátra, – kinek fogom még elpanaszolni a bajomat, kit avatok még be a lelki életembe, mit kérdez most majd tőlem ez a tolakodó tacskó?

Szótlanul ment előre, az ajkát harapta, és az az érzése volt, hogy meg kell fordulnia, el kell sietnie és szökve kell kimennie a tavaszi estébe. Loli azonban egy ideig szótlanul haladt mellette, egyszer-kétszer fölnézett rá, azután gyorsan, szinte hadarva kezdett beszélni:

– Ez itt az empire-szalon, – mondta izgatottan. – Minden budapesti uriháznak az elkerülhetetlen dísze. A budapesti bankigazgató, sőt a budapesti ügyvéd sem érzi jól magát, ha nem olyan karosszékben ül, mint amilyenben Napoleon ült. Neki pont napoleoni karosszék kell, ha nem olyan, amelyben Napoleon valóban ült, akkor olyan, amelyet egy terézvárosi asztalos egyenesen Napoleon szellemében állított össze. – Nem nevetséges ez?

– Nem? – kérdezte élénken és boldogan Loli, – nem nevetséges az, ha valaki nem a maga korának a levegőjét akarja maga körül érezni? Volt az valaha, -75- hogy egy bankár mindenáron elmúlt évszázadok művészetét akarta maga körül tudni? – Soha.

– Soha! – mondta gúnyosan. – A renaissance idején se, amelyet maga olyan jól ismer.

– A firenzei bankárok ugy-e nem a görög művészet levegőjét akarták „maguk körül tudni…“

Loli még mindig ijedten nézett rá. Monostory feléje fordult. A Loli barna, kis arca ebben a másodpercben olyan ijedt, megzavarodott és tehetetlen volt, hogy Monostory nem tudott tőle rögtön elfordulni. Nézett a kis lány tehetetlen kis arcába, azután lassan elmosolyodott, azután elnevette magát. – Azt a gyereket, aki vele szemben állott, most végre gyereknek érezte; hangos, nagycsőrű gyereknek, aki azonban összerezzen, ha rákiáltanak. – Belenevetett a Loli arcába.

Erre Loli is nevetni kezdett, jókedvűen, fölszabadultan és boldogan. A nevetése olyan volt, mint egy gyereké, aki az imént még sirt és aki most fölindultan és lihegve keresi a frissen született jókedve szavait.

– Maga, – mondta boldogan nevetve, – maga… Most maga védi velem szemben a bankárokat.

A fölindulása, a fölindult nevetése, a gyerekzavarodottsága -76- még mindig olyan kedves volt, hogy Monostory vigasztalóan mondta:

– No jó, hiszen magának van igaza. – Azért a firenzei bankárok is renaissance-művészetet „akartak maguk körül tudni“; és az ember legyen hű a saját kora művészetéhez; és ha régit akar, akkor valódit akarjon; és ha nem telik rá, akkor ne akarjon régit; – és maga nem szereti a történelmi darabokat se…

– És az nem baj… majd rájön, hogy azok a legszebbek, azok az igaziak; és maga nagyon kedves kis budapesti képromboló; és bizonyosan ezeket a képeket se szereti…

– Igaza van, – felelte komolyan Monostory, – vérlázító visszaélés a művészet nevével, hogy ezek a képek hasonlítanak arra, amit ábrázolnak, – ez a fotografikus festészet sürgősen kiirtandó, – a maga barátai majd kiirtják, – de az nem tesz semmit, maga mégis nagyon kedves kis lány, – és miért nem szólít engem voltaképpen bácsinak, amikor én az apja révén valami távoli rokonságban is vagyok magával -77- és amikor nincsen olyan művészi elv, amely ezt megtiltaná, sőt ellenkezőleg, éppen a legujabb művészet érdekében szükséges volna, hogy mindenkit, aki még a fotografikus festészet híve, a könyörtelen fiatalság legalább is bácsivá bélyegezzen…

Loli kipirultan, csillogó szemmel és boldog nevetéssel hallgatta Monostoryt. A boldog nevetése szinte el sem akart állni; az egész kis lány úgy tele volt valami ragyogó, nagy örömmel, hogy az örömtől szólni sem tudott. Boldogan nevetett, ragyogó arccal fürdött a maga jókedvében és nedves ajkai közül állandóan kicsillogott fehér fogsora. Monostorynak kellett ismét megszólalnia. Mosolyogva szólította föl Lolit ujra, hogy szólítsa őt bácsinak, de Loli erre semmiképpen sem volt hajlandó. Elragadtatva nézett Monostoryra és nevetve és makacsul rázta meg újra meg újra barna kis fejét. Monostory végre másról kezdett beszélni; Loli erre újra visszakapta a szavát; szaporán beszélt és vidáman kalauzolta át Monostoryt a hátralévő szobákon. Végigmentek az egész házon és jókedvűen beszélgettek.

Amikor újra visszakerültek a hallba, egy mosolygó fiatalember uszott feléjük a tömegben.

Habzó barátsággal közeledett feléjük, de a lendülete egyszerre elbágyadt egy kissé. Észrevette Monostoryt. Monostory is észrevette őt.

Loli fölnézett rá, és Monostorynak megint az az érzése volt, hogy a nyelvét kellene leharapnia. Hiszen itt már megint az érzelmeiről beszélt. Mi szükség volt rá, hogy ez a kis lány tudja, milyen véleménye van neki az andorlaki kerület képviselőjéről?

Az andorlaki kerület képviselője halkabban bár, de még mindig lendületesen közeledett feléjük és az egész szívét beleöntötte a köszönésébe:

– Oh, mi nagyon régen ismerjük egymást, – szakította félbe Buzát. – Szervusz István bátyám.

Monostory kezet nyujtott. Az arca mozdulatlan volt, a kézszorítása korrekt, de a szemét lesütötte és az egész lényéből úgy áradt a hidegség, hogy pár másodpercre -79- csend támadt. Buzát nem tudott szólni. Loli aggódva nézegetett Monostoryra, de Monostory nem szólt és ő végre halkan megkérdezte Buzáttól:

– Igen. És csakugyan elhatároztam, hogy kulturális témáról fogok beszélni. Kétségtelen, hogy ez a legokosabb. Ez végre is nem hiába régi parlamenti bölcseség, – fiatal politikus legjobban teszi, ha nem hívja ki maga ellen senkinek az indulatait, hanem olyan tárgyat keres, amely egyesítheti a jobboldalnak és a baloldalnak a rokonszenvét.

Buzát magyarázta, hogy mit akar mondani. Loli figyelemmel hallgatta, időről-időre kérdezett valamit és néha aggódó pillantást vetett Monostoryra. Monostory lesütött szemmel hallgatott, azután lassan hátrahuzódott és végül csendesen elment.

Fáradtan keresett egy karosszéket, leült és nézte az embereket. Nézte őket. Idegenek voltak. Ujra rájött az az érzés, hogy furcsa és gyülöletes korcsok nyüzsögnek körülötte… idegenek… ellenség…

Nézte őket és a haragját és az utálatát egyszerre -80- valami egészen másfajtáju nyugtalanság űzte el. Szótlanul és puha lépésekkel odajött hozzá és halkan leült melléje Loli. Mit akar ez itt? Miért jött ez ide? Miért jön utána? Miért küldte el magától azt, a kivel beszélt? Hová tette?

Önkéntelenül körülnézett Buzát után. Loli észrevette a mozdulatát és bátortalanul és szinte mentegetőzve szólalt meg:

– Azt hiszem, – mondta óvatosan, – nem tehetséges ember. Nem igazi talentum.

– De igen, – felelte halkan és haragosan Monostory, – nagyon tehetséges ember. Rendkivül tehetséges ember. Igazi, nagy, aranyértékü tehetség.

Loli ijedten nézett rá és félénken szólni akart. Ekkor azonban az apja közeledett feléjük egy őszülő és kövéredő úrral; Loli elhallgatott és várta, hogy az apja és a kövéredő úr csakugyan hozzájuk jönnek-e. Odajöttek. Monostory is felnézett rájuk. Felnézett rájuk és a szíve nagyot dobbant. Ez a kövéres és fáradt ember Hollódi Artur.

Jeney megállott előttük. Monostory lassan fölkelt. Jeney idegesen mosolyogva nézett rá; az ideges mosolygása biztatás, bátorítás és kérés volt; Monostory lesütötte a bátorítás és a kérés elől a szemét. Jeney erre odafordult Hollódi Arturhoz. -81-

Olyan lassan beszélt, mintha minden hangnak, amelyet kimond, rendkívüli értéke és különös súlya volna. A fáradt szempilláját úgy emelte föl, mintha különös munkát végezne vele. A megállása, a lélegzetvétele, egész szótlan exisztenciája, puszta léte olyan volt, mintha csupán a létezésével hallatlan fontosságu tevékenységet végezne.

Loli egy gyors pillantással ránézett, a pillantása villámgyorsan végigsiklott Monostoryn és az apján is, megérezte, hogy valami különös és Monostoryra fontos dologról van szó és elfogódva mondta:

Monostory megérezte az elfogódottságát és tompa harag lobbant föl benne. Mit félti őt ez a gyerek? Fölemelte a fejét és a szeme lobogva nyilt ki.

– Engedd meg Artur, – mondta elfogódva, – hogy bemutassam neked Monostory Istvánt.

Hollódi lassan emelte föl súlyos szempilláját és úgy nyújtotta ki fáradt kezét, mint aki drága ajándékot ad.

Végtelen lassusággal beszélt. Minden szavának külön értéke volt. Olyan volt, mintha hallatlan értékü drágaköveket rakna le aranylapra:

– Örülök, – mondta lassan. – Már… sok… szépet… hallottam… önről.

Monostory nem bírt magával. A szeme elborult és a feje megszédült. Részeg düh gyulladt ki benne.

– Én… is… örülök, – felelte végtelen lassusággal és hideg dölyffel, – már… én is… sok… szépet… hallottam… önről.

A Hollódi fáradt szeme nagyra nyilva bámult rá. Jeney elsápadt; Loli hirtelen, rémült mozdulattal a szájához emelte a kezét, és a szeme könnyes lett.

Három végtelen másodperc telt el. Hollódi végre összeszedte magát. Fölkapott fejét lassan leeresztette, tágra nyilt szemére csendesen ráhunyódtak nehéz pillái; olyan volt, mintha becsukta volna a szemét. A szeme azonban nyitva volt, idegesen futkosott ide-oda a Monostory lakkcipőjétől a Monostory ingmelléig; az ingmellen idegesen tétovázott egy ideig, azután újra fölemelkedett a Monostory arcáig.

A két sárga szemből szinte pattogva sziporkázott a harag, a dölyf és a bosszúvágy. A Monostory bánatos, sötét és mély szeme azonban kiállta ezt a tekintetet. A két szempár összevillant. De Monostory magasabb -83- volt és Hollódinak föl kellett néznie, hogy megkereshesse szikár és tiszta fejét. És Monostory olyan magasról nézett le, és olyan sötét, hideg, megközelíthetetlen és bánatos dölyffel nézett le, hogy Hollódi újra megzavarodott. A száját kinyitotta, de az éles és gőgös válasz, amelyre készült, nem tudott kipöfögni a száján. A szája nyitva maradt. Becsukta. Azután ismét kinyitotta; elpirult, és erre akadozva és gyorsan mondta:

Monostory fáradt és hideg gőggel nézett le rá és végtelen lassúsággal mondta:

Hollódi egy eltorzult mozdulattal húzta szét a száját, mintha szólni akarna, vagy harapni akarna, vagy sírni akarna; azután elpirúlva, nagy erőfeszítéssel rendbe szedte az arcát, mosolyogva, búcsúzkodva bólintott egyet és tovább akart menni. Monostory egy helybenhagyó, jóindulatú fejmozdulattal elbocsátotta.

Hollódi elsápadva indult útnak. Jeney, aki eddig az ajkát harapdálva állott mellettük, most utána sietett, karon fogta és hevesen, halkan beszélni kezdett hozzá. Hollódi mosolyogva, vonagló szájjal emelte föl a szabad kezét.

Nemsokára hozzájuk csatlakozott valaki és a beszélgetés abbamaradt. Azután újabb csatlakozók jöttek; nagy félkör támadt Hollódi körül; Hollódi fáradtan leeresztett szempillákkal állott a félkör közepén és végtelen lassúsággal, halkan és udvariasan kegyetlenségeket mondott azoknak, akik udvarolni próbáltak neki.

Monostory mozdulatlanul nézett utánuk, amint elmentek tőle és sokáig mozdulatlanul nézte, amint Hollódi köré gyűlnek az emberek. Megérezte, hogy Hollódi most ott irgalmatlan dolgokat művel és ez még valami csendes elégtételt szerzett neki. Mert amint nézte, ahogyan Hollódi a rémült és mentegetőző Jeneyvel lassan eltávozik tőle, a fejétől a talpáig végigperzselt és végigsajgott rajta az a gyötrő szégyenkezés, amelyet már akkor érzett csendesen izzani magában, amikor még csak készült rá, hogy dölyfös válaszát kimondja. Mit csinált megint? Volt-e rá mindenekelőtt joga, hogy Jeneyt ebbe a kínos helyzetbe hozza? Miért neveletlenkedett? Miért bántotta meg ezt a Hollódit? Miért bántott meg valakit, aki a maga módja szerint végre is jó akart hozzá lenni? Miért!… Mert dölyfös volt. Mert leereszkedett hozzá. Mert jó akart hozzá lenni. Mert az a csőcselék ott most udvarol neki. Mert utálja ezt az egész éhes és szájas népséget, tolongó és piszkos tőzséreket, -85- mert nem látják a homlokán a géniusz ragyogását, mert ő úr és a halálba megy…

Részeg és kigyulladt szemmel nézett körül és ekkor egyszerre meglátta maga mellett a sápadt, nagyszemű és didergő Lolit. Ránézett; a haragjának a mámora ellobbant; a feje újra hideg lett; a tekintetét elfordította tőle és csendesen és szótlanul leült. Loli dideregve, de csendesen és szótlanul melléje ült. Monostory ránézett. Loli dideregve próbált megszólalni; az ajkán erőltetett félmosolygás volt; a csillogó fogsora látszott; úgy akart tenni, mintha semmi sem történt volna és mintha nyugodtan folytathatnának egy közömbös beszélgetést.

– Kedves, – gondolta magában Monostory. – Milyen kedves kis bogárka… kár, hogy ezeket is itthagyja az ember.

Loli dideregve erőlködött, hogy el tudjon kezdeni valami beszélgetést és amikor Monostory ránézett és ő látta, hogy a Monostory arca megenyhül és kiderül, akkor hirtelen megszólalt:

– Igen, – mondta, – én magától már régen számon akartam kérni valamit.

– Várjon csak, kislány, – mondta szinte mosolyogva, – azt mondja: régen… Nem csalja meg az emlékezőtehetsége? Mi az, hogy régen?

– Oh, az már szép idő. De honnan van az, hogy nekem már négy évvel ezelőtt szerencsém volt a maga tudatába bevonulni; négy évvel ezelőtt maga, gondolom, a felső leányiskola első osztályából tett magánvizsgát.

– Nem; a második gimnáziumból tettem vizsgát és nem magánvizsgát, mert nyilvános iskolába akartam járni…

– Pardon, pardon, nekem pedig nem volt szándékomban megbántani. Tehát a második gimnáziumba járt. És honnan értesült második gimnázista korában az én szerény, bár hangos létemről?

– Oh, papa nagyon sokat beszélt azelőtt is magáról, – mondta gyorsan Loli – és akkor hazahozta egy fotografiáját.

Hirtelen elpirult. Monostory elfordult tőle, hogy a pirulást ne kelljen előtte szégyelnie és csöndesen mondta:

– No jó, hát most azután mi az, amit maga – már négy éve – számon akar tőlem kérni. -87-

– Számon akarom magától kérni, – felelte hevesen Loli, – az anyámról való rossz véleményét.

– Igen, – mondta Loli kipirultan, – én tudom, hogy magának az anyámról és a családjáról nagyon rossz véleménye volt. Tudom, hogy a papát lebeszélte arról, hogy az anyámat elvegye. Tudom, hogy egy éjjel ezt mondta neki: „ha pedig a Joel-lányt elveszed, akkor legyen helyettem az öreg Joel Dávid a legjobb barátod“. Tudom, hogy maga a papát azzal gyanusította, hogy az anyámat csak a pénze miatt akarja elvenni.

– Igy volt, – mondta hevesen. – Már most: ez az elfogultság az anyám ellen természetesen csak az ő személyének szólhatott.

– Csak az ő személyének. Mert azt csak nem tételezhetem föl, hogy magában felekezeti vagy faji elfogultság van!

Monostory szólni akart, de belenézett a Loli csillogó, lelkes szemébe és erre elhallgatott és lesütötte a szemét. Mit mondjon? Mit válaszoljon erre a fölháborodott, lelkes kérdésre? Inkább hallgatok, – gondolta, – miért ábrándítsam ki és miért bántsam meg?

Elhallgatott. Monostory várta, hogy tovább beszéljen; magán érezte lelkes, meleg szemének türelmetlen, követelőző és sürgető tekintetét; lassan fölnézett, bólintott egyet és gyöngéden, halkan megkérdezte:

– Én szerintem, – felelte hevesen Loli, – egy olyan embernek, mint maga, kötelessége lett volna meggyőződést szerezni arról, igaza volt-e ebben az elfogultságban. De ha már ezt egy évtizedig elmulasztotta, akkor tíz év eltelte után mindenképpen be kellett volna látnia, hogy tévedett. Be kellett volna látnia, hogy a papa igenis nem a pénzeért vette el az anyámat, hanem azért, mert szerette. Hogy az anyám… nem az, akinek -89- maga gondolta, hanem… hanem a legjobb… és a legkülönb és… a legnemesebb asszony… És ha ezt belátta, akkor föl kellett volna keresnie a legjobb barátját, akit eltaszított magától, föl kellett volna keresnie… és… és…

Nem tudta folytatni. Az izgalomtól elcsuklott a hangja és a szeme könnyes lett. Monostory jóindulattal és gyöngéden nézett rá.

Loli megzavarodott. A lelkessége és a lendülete elbágyadt, bizonytalan mozdulattal emelte föl a kezét és lassan elsápadt.

– Bocsásson meg, – mondta remegő hangon, – én azt hiszem… illetlenség volt… és tapintatlanság volt, hogy ezt most elmondtam…

Loli szólni akart, de egyszerre fölnézett és összerezzent. Egy karcsu, feketehaju, kicsattanó szépségü asszony sétált körülöttük. Loli ránézett és könnyes, -90- barna szeme szikrázni kezdett. A feketehaju asszony ekkor egyenesen feléjük indult, mosolyogva odament Lolihoz és megállott előtte.

Loli ekkor felugrott. Monostory is felállott. De Loli hátat fordított neki. Egyenesen odaállott közéje és a feketehaju asszony közé és tüntető, éneklő, magas gyerekhangon válaszolt:

Monostory mozdulatlan arccal, befelé elmosolyodott. Milyen kedves. Milyen harcias. A feketehaju asszony nem nézett Monostoryra; hősiesen mosolygott és mosolyogva nézett le Lolira.

Monostory bizonyosra vette, hogy Loli most bemutatja. Lehetetlen, hogy ne mutassa be. Loli azonban ridegen és könyörtelenül felelte:

Monostory meghökkent és befelé ujra elmosolyodott. A feketehaju asszony is halálmegvetéssel mosolygott, lassan bólintott egyet és jóindulatuan és csendesen mondta:

A feketehaju asszony elment. Loli szikrázó szemmel -91- fordult vissza és felindultan és elszántan ült vissza a helyére. Monostory mosolyogva ült le melléje. Loli még lihegett az erőfeszítéstől és a fölindulástól, de győzelmesen tekintett a lassan eltávozó ellenség után, azután Monostory felé fordult. Monostory mosolyogva nézett rá. Loli elpirult. Monostory a segítségére sietett.

– Ez? Ez egy bánatos özvegy, aki magával is szivesen megvigasztaltatná magát.

– A szép Steinschneiderné. Steinschneider és Novák. Posztóáruk, továbbá juta és kender. Ha kedve van hozzá, csak egy szót kell szólnia és amit most elmulasztott, azt pótolhatja.

Monostory pompásan mulatott. Jókedvüen mosolyogva nézte Lolit, de a mosolygása Lolit most nem nyugtatta meg, hanem ingerelte.

– Hát hány éves lehet ez a… ez az öreg asszony? – kérdezte óvatosan Monostory. -92-

– Ez, – felelte remegve és megvetően Loli, – ez van már harminckettő is.

Monostory hangosan nevetni kezdett. Jóízüen, édesen és hosszan nevetett. Loli meghökkenve és kissé sértődötten bámult rá, azután félig sírva ő is vele nevetett. Monostory sokáig nevetett, azután lassan elkomolyodott. Sokáig, komolyan nézett maga elé, azután csendesen fölállott.

– Kedves kis lány, – mondta Lolinak, – azt hiszem, sok esztendő óta nem nevettem ilyen jóizüen…

– Nem nevettem ki magát. Nevettem. Mindenen. Olyan dolgokon, amiket az ember hajlandó máskor tragikusan venni. Ez jó volt. Köszönöm kis lány, – kedves kis lány, – és Isten vele.

– El. És ne tartóztasson. Nem tudok tovább maradni, nem, nem tudok, nem szabad tartóztatnia.

– Mondja meg… mondja meg neki, hogy magával sokáig beszélgettem és hogy magának elmondtam, -93- hogy belátom és megbánom minden hibámat. Isten vele kis lány, – kedves kis lány.

Loli nem válaszolt. Remegő kezét beletette a Monostory kezébe, azután állva maradt és mozdulatlanul és sápadtan nézett Monostory után.

Monostory lassan átment a zsúfolt termeken, a ruhatárban fölvette a köpönyegét és kiment az utcára. Kint lassan ballagott előre a csendes, tavaszi éjszakában. Nyugodt volt: megnyugodott, lecsendesedett és tisztán látó. De magányosnak és elhagyottnak érezte magát.

Magához füttyentett egy kóbor kocsit és elhajtatott az Ország Géza lakása elé. Fölment és sokáig csengetett. Végre egy álmos legény kidugta a borzas fejét az ajtón és kelletlenül és bosszúsan kérdezte:

Az álmos legénynek kiment az álom a szeméből; kiegyenesedett és meghökkenve felelte:

Monostory odadobott neki néhány ezüstpénzt; a legény feszesen köszönt; Monostory lement a lépcsőn, beült a kocsijába és fölhajtatott a Svábhegyre. A csendes -94- éjszakai út azonban fölizgatta és nyugtalanította. Mire fölért a hűvös hegyre, lázas volt és reszketett. A hotel portását, aki vonakodott Országot felkölteni, mert Ország megtiltotta, hogy felköltsék, már majdnem fölpofozta; Országot, akit végre mégis felköltöttek és aki gyorsan felöltözködve lejött hozzá, türelmetlenül fogta karon:

Ország beült a kocsijába. A kocsi vágtatott le velük a hegyről a városba. Egyikük sem szólt. Monostory egy kávéház előtt megállította a kocsit és kifizette a kocsist. Bementek a kávéházba. Monostory italt rendelt és türelmetlenül és szomjasan ürítette ki az első poharat. Ország az ajkához emelte a poharat, de érintetlenül tette vissza maga elé. Monostory ránézett. Ország egy mentegetőző mozdulatot tett.

– Ime, – mondta ingerülten, – ez is egy jól berendezett lélek. Rendben tartott vegyeskereskedés… Néhány fiók van a mámor számára is; néha kihúzza ezeket a fiókokat; de mikor a kellő adagot kimérte belőlük, -95- akkor gondosan visszatolja őket, és akkor jön a rendes árusítás… pontos kiszolgálás… polgári haszonra a többi fiókból: egy kis sáfrány, egy kis gyömbér; a színmű némi erotikával; a regény úri családok, leányos-házak igényeihez mérten…

Ország nem válaszolt. Monostory elhallgatott, nézte az italt, amely előtte állott, azután fölemelte a szemét.

– Nincs, – mondta halkan és megvetően, – a maga fajában az abszolutnak a lehetősége… A valaminek a szükségszerüsége, a véglegessége, a lezártsága, a hozzáférhetetlensége… Maguk rontották meg a világot a mindent megértéssel is… Magukban megvan minden lehetőség, de egy sincs meg tökéletesen és lezártan. Se szolgák nem tudnak lenni, se urak. Se katonák, se vezérek. Se alattvalók, se fejedelmek… Hollódi Artur se királya a pénznek. Kasznárja, nem királya. Ha királya lett volna, nem aláztam volna meg; de mert csak kasznárja és mert nem királyi felség az, ami benne van, hanem csak kasznárdölyf, meg kellett fenyítenem.

Ország kérdően nézett rá. Monostory erre elmondta neki, mi történt. Ország nem szólt semmit. Monostory erre tovább beszélt:

– Mi az, amit én cselekedtem? Egy mozdulattal -96- rámutattam arra, amire rá kellett mutatnom: az örök szakadékra, amely közöttünk van. Egy haldokló harcos, aki végső erejével még egy utolsó sebet ad…

– Mert, – mondta ekkor Monostory, – Schopenhauernek igaza van: a hosszú elnyomatás a hibáikat érthetővé teszi; a részvétet megérdemlik; de az ország sorsának intézését rájuk bízni: bűn!…

Keserűen és lázasan beszélt. Ország félkarral az asztalra dőlt; kezére támasztotta sápadt fejét és sötét szemmel és összeszorított szájjal hallgatott. Az éjszaka mult; Monostory ivott és lázasan beszélt; Ország szótlanul nézte. Végre hajnalodott. Monostory fölállott. Végigsimította a homlokát; kinézett az utcára; azután visszafordult Országhoz:

Ország sápadtan állott föl, fölvette a felöltőjét és fázósan bújt bele.

VI.

– Itt van a szám. Kéretik a nagyságos urat, szíveskedjék fölhívni… a Lóli kisasszony beszélt.

Monostory vállat vont, átvette a papirosdarabot, kiment az utcára, összegyűrte a papirosdarabot és eldobta. Délután a kaszinóban a tarokkpartijánál egy komornyik jött hozzá:

Másnap még egypárszor letagadtatta magát otthon a hotelben is és délután a kaszinóban is. Harmadnap délelőtt, amikor fölkelt, a pincér ezzel a jelentéssel jött be hozzá:

Monostory mérgelődött. Mit akar ez a tacskó? Miért nem hagyja békében? Miért nem érti meg: mit jelent az, ha valaki tízszer letagadtatja magát? Eszébe jutott, hogy a legokosabb volna a hotel vendéglőjén keresztül egyszerűen kimennie az utcára, de azután elhatározta, hogy mégis lemegy a hallba. Legalább végez egyszer és valóban mindenkorra…

Lement a hallba. Egy nagy karosszékből fölállott Loli és öt lépést elébe ment. A napos, nagy hall közepén élesen kirajzolódott formás kis alakja; barna arcából aggódva csillogott ki mély és nagy szeme. A Monostory bosszúsága észrevétlenül eloszlott.

Keztyűs kis kezét beletette a Monostory kezébe, azután visszafordult a karosszék felé, amelyből fölkelt. Monostory utána ment. A karosszék mellett egy másik karosszék állott; a karosszék előtt pedig egy szőke nő: miss Jeffries. Loli bemutatta neki Monostoryt. Mind a hárman leültek; néhány szót előbb angolul beszéltek; azután Loli magyarul mondta:

– Én azért jöttem, hogy megkérjem magát, ebédeljen ma velünk… Igaz: telefonon már két nap óta keresem…

Monostory belenézett csillogó, őszinte és tiszta szemébe és megzavarodott.

– Annál jobb, – felelte Loli. – Hát e szerint velünk ebédel. Magán kívül csak hárman vagyunk: anyám, a papa és én… Kettőkor eszünk.

– A maga édes apja, – kérdezte halkan, – igazán olyan kivánatosnak tartja az én társaságomat?

– Mondja meg őszintén, – mondta komolyan, – ugy-e maga sürgette az édesapját… és az anyja támogatta… és az apja előbb hallani se akart róla, azután lassan beleegyezett?…

– Nem, nem, higyje el… a papa ma már maga siettetett engem, hogy telefonozzak.

– Nézze… majd máskor… várjunk egy kicsit… hadd múljék egy kicsit az idő…

– Onnan a tenger mellé megyünk és azután a Tátrába… -101- Igen, ha… ha… ha elfogadná azt a meghívást, hogy töltsön egypár hetet nálunk Borsodjenőn…

– Igen: hát akkor majd ősszel… fönntartom magamnak őszre azt a szerencsét, hogy a maga kedves meghívását…

Könnyedén beszélt; úgy, mint ahogyan egy meghívásról szokás beszélni. Loli azonban égő, nagy szemmel nézte.

– Megigéri nekem, – kérdezte mereven, – megigéri nekem a… Megigéri nekem a becsületszavára, hogy ősszel, mondjuk pontosan: szeptember tizedikén ott lesz nálunk ebéden?…

Monostory elfordította a tekintetét. A szíve megdobbant. Erőltetetten nevetett:

– Istenem, – mondta, – én őszre tartom fönn azt a szerencsét, hogy a maga vendége lehessek, de ne kívánja tőlem, hogy ilyen pontos dátumokhoz odaszegezzem magamat…

– Megigéri nekem becsületszavára, hogy szeptember hónapban egyszer… csak egyszer… vendégünk lesz? -102-

– Mit tudom én, – mondta türelmetlenül. – Ne kívánjon tőlem ilyen igéreteket.

Loli fölkapta a keztyűs kezét a szájához, mintha bele akart volna harapni. A szeme könnybe lábadt.

– Most elég volt, – mondta Monostory magánkívül. – Hát én még meg sem dögölhetek békében!

A Loli ajkán kétségbeesett zokogás buggyant ki; az angol nő fölugrott, és Monostory megriadtan nézett Lolira. Miért kiáltott rá erre a gyerekre? Miért mond neki kíméletlen őszinteségeket? Miért nem hazudik neki? Körülnézett. A hallban kevés ember volt és a Loli hangtalan sírása alig keltett föltünést.

– Azt, – felelte szepegve Loli, – hogy igérje meg nekem becsületszavára…

Loli fölállott. Kinyújtotta a kezét. Monostory megfogta. A keztyűs, kis kéz keményen rákapcsolódott az ő kezére.

Loli hosszan, lázas és rajongó szemmel nézett Monostoryra, szólni akart, de megint könnyek szöktek a szemébe, egy szótlan fejmozdulattal búcsút intett, még egyszer megszorította a Monostory kezét, azután elsietett. Az angol nő csodálkozva indult utána.

VII.

A kávéház terrasza kiürült. Az ívlámpákat eloltogatták; egyetlen villamos körtét hagytak égve a Monostory és az Ország közelében. Monostory hátradőlt a székén és csendesen beszélt:

– … És a budapesti nyár is undorító. Nincs város a világon, amely így tele tudna lenni nehéz párával, köddel, gőzzel és piszokkal. A budapesti nyár dühöt és haragot forral föl az emberben: a maga és a környezete indulatos lenézését és lángoló megvetését. Ezt a várost a nyara teszi teljesen moráltalanná. Ha mindig tavasz volna, lehetne itt a kis dolgokat szeretni, a fákat az utcán, a fizetést elsején, a takarékpénztári könyvet az első ötven koronával; de a budapesti nyár sikkasztó és pezsgőivó nihilistákat nevel csendes kishivatalnokokból.

Ország nem felelt. Csendesen ivott és nézte Monostoryt. Monostory ingerülten kérdezte: -106-

– Miért nem szól?… Mi van magával?… Miért olyan agressziven elégedett?

– És… életemben először… meg vagyok vele elégedve. Azt hiszem, nagyon jó.

Monostory sokáig hallgatott. Fölemelte a poharát; ivott; letette; megint hallgatott, azután szikrázó szemmel fordult Országhoz:

– Komolyan hiszi ön azt, – kérdezte megvetően, – hogy… hogy például én nem tudnék egy olyan darabot írni, mint amilyenre ön most annyira büszke?

– Komolyan hiszem, hogy nem tudna. De nem azért, mintha a tehetségéből nem telnék. Önnél sokkal kisebb tehetségű emberek, ha ráadják magukat az írásra, a végén egészen használható, sőt igen kitünő dolgokat írnak… Minden második emberből kitelne egy olyan szomorú lény, amilyent a huszadik században előkelő írónak hínak. -107-

– Ön mégsem tudna… Mert a legsilányabb háromfölvonásos színdarabhoz, a legvizenyősebb regényhez, a legnyomorúságosabb gicshez annyi munka, annyi elszántság, annyi koncentráció, annyi komisz robotolás kell, amennyi… amennyi öntől nem telik.

A Monostory szikrázó szemében kialudt a tűz. A fejét lassan lehajtotta; és lassan összehúzódott, mint aki fázik. A poharát nézte.

– Ma, – mondta azután halkan, – kifizettem a hotelben a heti számlámat… Megszámoltam a pénzemet… Még két számlát fizethetek ki… Azután…

Elhallgatott. Maga elé bámult és lassan elsápadt. Dermedten, megbűvölten, iszonyodva nézett farkasszemet valahol… valamivel. Ország előrehajolva, az érdeklődéstől szinte lihegve bámulta rémülettől és iszonyodástól vonagló arcát. Hosszú másodpercek teltek így el; Monostory végre összerázkódott, fölsóhajtott, megtörölte verejtékes homlokát, hátradőlt a székében, és az arca lassan ismét megtelt vérrel.

– Ez, – mondta óvatosan és gyöngéden Ország, – egy gyenge perc volt…

– Igen, – mondta komolyan, – a fullasztó, lealázó és piszkos nyár teszi… Egy hete már fuldoklom itt -108- és… másodszor van ilyen rossz percem… Megrohan a halálfélelem… Nevetséges…

– Nem nevetséges… Ez az igazi arcunk… Én tíz év óta próbálok másképpen nézni rá… nincs nap és nincs éjjel, amikor meg ne próbálnék békét kötni vele… megszeretni… Már a hindukhoz menekültem… már megpróbáltam Swedenborgot… már minden primitiv hittel boldog lettem volna… és ma is, most is, mindig ilyen iszonyodva és reszketve nézek rá…

– Ah, maga! – felelte hidegen Monostory, – ez a maga fajának a tulajdonsága: a vakmerő hitetlenség és a hitetlen gyávaság… A szemérmetlen racionálizmus az, ami az emberbe a földöntúlitól való igazi rettegést beleoltotta… De nekem ez csak egy gyenge percem volt… Én készen vagyok rá, hogy…!

Ország nem válaszolt. Figyelmesen nézte Monostoryt. Monostory háromszor egymásután fölhajtotta a poharát, azután elvető mozdulatot tett a kezével és lenézően és felsőbbségesen mondta:

– Én akarom a halált… Én három hónap óta egyenes úton megyek feléje… Abban az órában, amikor megtudtam, hogy az apám agyonlőtte magát, megértettem, hogy nekem is meg kell halnom… Ott álltam a holttesténél… egy hetvenéves ember!… szép, -109- ősz feje volt még a ravatalon is… egy hetvenéves ember és ezt tudta!

– Most is kitérhetnék, – mondta egészen halkan. – A feleségem még vár rám… csak vissza kellene mennem hozzá…

– De nem neki kellene-e hozzám jönnie? – kérdezte szinte suttogva. – Nem neki kellene-e jönnie… a nyomomban lennie… el nem eresztenie… hozzám mégis, akármi történt, akármit tettem, ragaszkodnia… Elutasítanám. – Újra kellene jönnie. – Letagadtatnám magam. – Föl kellene kutatnia. – Ki vagyok én, hogy tőlem várja…

Megrázkódott. Végig simította a homlokát, azután megint hátradőlt a székében.

– Ki vagyok én! – mondta gúnyosan. – A szentlélek lovagja… Tizennyolc éves voltam, amikor egy éjszakai verekedésnél odavetettem magamat egy -110- díjbirkózó elé, aki egy barátomra rontott. Egy izomhegy ellen, egy félelmes fenevad ellen, a baromi erő ellen… Éjszakai verekedés volt egy piszkos helyen; – de én azt éreztem, harcolok minden ellen, ami plebejus, otromba és gonosz… A szentlélek lovagja voltam. – És a szentlélek soha többé az ő elzüllött lovagjának semmiféle méltó föladatot nem adott… Ezért kell eltakarodnom a földről.

Elhallgatott. Ország is hallgatott. Csendesen ittak. Hosszú negyedórák teltek el így; és keleten már gyenge világosság jelentkezett. Monostory fölemelte az arcát a lassan fényesedő égre, és amint fölnézett, újra megrohanta a rémület. Iszonyodva és dermedten bámult valahová… a messzeségbe… De most hamar összeszedte magát. Megrázkódott, egyenesre ült a helyén, fölemelte a poharát és rekedt, halk nevetéssel mondta:

– Egy nőnek… egy gyereknek… egy kislánynak… egy tacskónak becsületszavamat adtam rá, hogy szeptemberben még élni fogok. Ezt a becsületszót…

Ország megmozdult. Eddig szótlanul és ingerülten ivott. Idegesen és gyorsan ürítgette a poharát; a szeme kigyulladt, az orra lázasan reszketett, a kezével türelmetlenül dobolt az asztalon. Most villámgyorsan előrehajolt és csattanó hangon befejezte a Monostory mondatát: -111-

Monostory meghökkenve nézett rá. Ország előrehajolva, lázasan, hangosan és türelmetlenül mondta:

– Ne mondja, hogy nem, – szólt keményen. – Igen!… Én gondolkoztam az ön sorsán.

Megfeszült, erőszakos és türelmetlen előrehajlását megváltoztatta. Lassan kiegyenesedett a székén és könnyebben, halkan mondta:

– Én gondolkoztam az ön sorsán… és bizonyos vagyok benne, hogy ön most nem fog meghalni… Még nem… Talán később, valamikor, nem tudom… de most még nem… Önnek még hosszú útja van addig.

– Nem tudom, – mondta, – mi lesz önből… Nem mondom… nem tudom… nem is hiszem, hogy valaha egészen kiegyenesedik… nem hiszem… De tudom, hogy még nem tud meghalni… Nem érzem magamban azt az erőt, hogy megfogjam az ön kezét és elvezessem valahová az egészség útjára… hm… a nagyság útjára… De tudtam, hogy önnek ma, vagy két hét múlva szüksége lesz egy… egy vacokra, ahová fáradtan lefekhessen… Ön ma, vagy két hét múlva -112- azt mondta volna nekem, hogy amit én tudok, azt ön is tudja… miért ne élhetne meg ön is írásból úgy, mint én… nincs jogom megtagadni ezt a lehetőséget öntől… nyissak útat hozzá… Ezt mondta volna.

Előrehajolt és belenézett a Monostory szemébe. Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:

– Ezt mondta volna… De azt, hogy valaki írásból megéljen, nem lehet úgy elkezdeni, hogy ma azt mondja: holnaptól kezdve írásból élek… Kölcsönt pedig ön én tőlem nem fogadna el…

– Nem… Mi az tehát, amire önnek szüksége van? Egy kuckó… egy vacok… Elbújni. Minél kevesebb embert látni. Minden elsején százhatvan, száz-hat-van korona fizetést kapni. Ön két hét múlva, amikor a legutolsó számlájára a legutolsó százasát kiadta, reszketve kereste volna ezt a százhatvan koronás vackot…

– Én megkerestem önnek… A lapomtól elmegy a három korrektor közül az egyik… Ügyvédjelölt volt, most nemsokára ügyvéd lesz… A helyére ön fog jönni… Embert alig lát; estétől hajnalig van dolga; ha akar, írhat; ha akar, még minden lehet; ha akar, szép csendesen… szép csendesen lehet a szentléleknek -113- egészen elzüllött, fáradt lovagja… Ma szerda van. Jövő hétfőn ön már hónapos szobában fog lakni valahol a Ferencvárosban és este félkilenckor megkezdi a korrigálást a Budapesti Ujságnál… Igen?

Monostory sokáig hallgatott. Összeszorított szájjal, fáradtan és sápadtan nézett maga elé.

Ország megindultan nézett rá. Olyan mély szánalmat és olyan forró szeretetet érzett iránta, hogy szinte könnyes lett a szeme ennek az indulatnak a hevességétől. Nagy erőfeszítéssel kellett megfékeznie magát, hogy meg ne ölelje. Várt egypár másodpercet, megrázta a fejét, azután üzleti hangon mondta:

– A munka, amelyet végeznie kell, az olyan ember számára, mint ön, nem nehéz. Van egypár technikai szabálya, azt ön egy félóra alatt tudni fogja.

Kopogott az asztalon és az álmos pincérrel papirost, tintát és tollat hozatott. Az ég ekkorra egészen megvilágosodott; nagy fényével, forróságával és gőzével jött Budapest nyári reggele, és Monostory a kávéházi asztalon megtanulta Országtól, hogyan kell a nyomdai szedést korrigálni.

VIII.

Augusztus végén Ország hazajött Budapestre. Éjféltájban érkezett meg. Hazament a lakására; megfürdött; átöltözködött; lement egy kávéházba; evett valamit, elolvasta az esti lapokat, szivarozva nézegette az éjszakai Budapest lassan elcsendesülő életét, azután betelefonozott a Budapesti Ujsághoz és Monostoryt kérette a telefonhoz.

Letette a kagylót. Ország meghökkenve nézett a -116- telefonra, azután ő is letette a kagylót. A kávéház főpincére nem tudta, hol van a Postagalamb, de az egyik pincér tudta: a Postagalamb kis kocsma a Ferencvárosban. Ország elszivarozta az időt fél háromig, azután kocsiba ült és elhajtatott a Postagalamb elé.

A szíve dobogott, amikor a füstös, piszkos és alacsony kocsmába benyitott. A kocsmának volt egy vendéglői része is; ez volt az előkelőbb rész; itt egy-két asztal le is volt terítve piros abrosszal. Egy pirosabroszos asztal előtt már ott ült Monostory. Ország elsápadva lépett elébe.

A jobbkezének a széttárt ujjait nyujtotta feléje. Ország kezet próbált vele fogni, de alig érintette meg széttárt ujjait, Monostory már vissza is húzta a kezét. Ország zavarodottan állott előtte.

A másik szobából egy mosolygó öreg ember jött -117- be, akinek az ősz haján meglátszott, hogy valamikor lángoló vörös volt. Monostory rámutatott:

– Ez itt Rosenstrauch bácsi, a földim, akit itt szerencsésen fölfedeztem… egyetlen barátom. – Rosenstrauch bácsi is mást csinált valamikor, mint hogy buzapálinkát szervirozott tíz fillérért poharát…

– Jobb arról nem beszélni, – mondta. – De ha csak legalább én is a nagyságos úrral tarthatnék.

Rosenstrauch bácsi poharat adott Országnak, azután megállott mellette. Ország töltött magának és fölhajtott egy pohárral az erős pálinkából, azután meglepetve fordult Rosenstrauch bácsi felé. Mialatt az italt betöltötte és mialatt fölhajtotta, azalatt ugyanis Rosenstrauch bácsi halkan és kis mozdulatokkal ugyanazt csinálta, amit ő. Fölemelte az üveget, anélkül hogy fölemelte volna; azután jött a töltés mozdulata; azután a pohár az ajakhoz emelődik… az ital beleömlik a szájába, le a torkon… a Rosenstrauch bácsi szája összezsugorodott, azután halk csettintéssel szétnyilt; kékes -118- szeme megnedvesedett, az egész arca olyan boldogtalan, éhes és szenvedő vágyódást fejezett ki, hogy Ország meghökkenve fordult feléje.

– Érelmeszesedése van… és mert az ótestamentumban meg van írva, hogy ilyenkor egyetemi tanárhoz kell menni és az egyetemi tanár parancsait meg kell tartani, hát nem iszik… Elivott egy milliót és most nem meri elinni azt a néhány évet. – Meghalna egy pohár pálinkáért… és egész nap pálinkát mér. – Szivaroznia se szabad. Ha nagyon meg akarja kínozni, kinálja meg szivarral, mikor megint bejön.

Az Ország hangja heves volt és visszautasító. Monostory ránézett, vállat vont és csendesen mondta:

– Nekem, – mondta remegve, – nagyon fájdalmas érzés, hogy önt itt látom és így látom.

– Igy: ilyen züllötten… Hiszen ön… hiszen… hiszen ön… tisztátlan.

– Igen. Látja, ez az, amit a legnehezebb megszokni… Ezért egyszer-kétszer mégis csak főbe akartam magamat lőni… De a tisztaság pénzbe kerül; a pénz pedig másra kell. És utóbb… utóbb azután nagyon jól megszokja a dolgot az ember.

– Hát hogy gondolta? Azt hitte, lehet félig elzülleni? Fönntartásokkal elzülleni? A maga fajtájának talán!… De nekem? – Ah, az undorító volna… Igy jó.

Ország tovább akart beszélni, de Monostory nem engedte. Töltött neki; kényszerítette, hogy igyék; azután csendesen és nyugodtan ivott ő maga is.

Ország nem tudott válaszolni. Monostory nem is várt választ. Mozdulatlanul és elgondolkozva nézett maga elé és látszott rajta, hogy tökéletesen elfoglalják a saját gondolatai. Ország elfogódva ült vele szemben és aggódva és kínosan kereste azt a szót, amellyel újra kezdhetné a szemrehányásait és amellyel bevezethetné -120- azt az ajánlatot, amelyet Monostorynak tenni akart.

Monostory egyszerre fölnézett rá. Ország ekkor gyorsan meg akart szólalni, Monostory azonban megelőzte.

Monostory nem válaszolt. Ivott; nézett maga elé és lassan belemerült a gondolataiba. Ország egy ideig töprengve szemlélte, azután gyors elhatározással megszólalt:

Monostory fölnézett rá. A szeme olyan volt, mintha álomból ébredt volna föl.

– Meg akarom rá kérni: jöjjön hozzám lakni. – Az én neuraszténiám számára tűrhetetlen már az egyedüllét. – A lakásom négy szobája közül az egyik teljesen -121- fölösleges. – Engem nagyon lekötelezne vele és…

Monostory elmosolyodott. Ország megakadt. Monostory jóindulattal bólintott egypárszor.

– De ne bolondozzék, – mondta azután komolyan. – Csak nem gondolja, hogy én elhiszem, hogy –!?

– Nem fogadok el semmit, – mondta recsegő hangon – és nem megyek sehová. Hagyjon nekem békét. Jól érzem magamat. És elég volt.

Ország nem tudott a szemébe nézni. Lesütötte a szemét és vállvonogatva, halkan és szinte dadogva mondta: -122-

– Én… én… az egész ország helyett szégyellem magamat… az ön sorsa miatt.

– Bárgyuság! – kiáltotta dühösen Monostory. – A magam sorsának magam vagyok az oka. És elég volt. Mondtam, hogy elég volt.

Szikrázó szemmel nézett Országra, Ország lesütötte a szemét, ő erre lassan megnyugodott, lehajtotta a fejét, ivott és újra gondolkozva nézett maga elé.

Hallgattak. De nemsokára bejött Rosenstrauch bácsi. Monostory földerülve nézett rá.

Rosenstrauch bácsi leült. Monostory erre egy olcsó szivart kapart elő valamelyik zsebéből, nagy művészettel levágta a szivar végét és csendesen és hosszú szippantásokkal rágyújtott. A Rosenstrauch bácsi arca a szivar megjelenésekor megmozdult. A szeme rátapadt a szivarra és a szája összecsucsorodott. A szivar végének a levágását és a rágyújtást kéjes és szenvedő figyelemmel nézte és amikor a szivar füstölni kezdett, akkor hajlott orrát magasra emelte a levegőbe és reszketve tett vele néhány szippantást. Monostory azonban ekkor töltött magának. A Rosenstrauch bácsi figyelme erre elterelődött a szivarfüstről és ráterelődött az italra. Monostoryval együtt töltött és együtt emelte föl vele -123- a poharat. Száraz és üres torka többször egymásután görcsösen nyelt és amikor Monostory letette a poharát, akkor Rosenstrauch bácsi összecsucsorított, fájdalmas szájjal, elbűvölve, vágyódva és szenvedve bámult a pálinkára és újra meg újra még mindig nyelt valami képzeletbeli italt.

Rosenstrauch bácsi felnézett az italról. A szeme visszatévedt ugyan még egyszer-kétszer és a szája beszéd közben újra meg újra összecsucsorodott, de a Monostory legközelebbi poharáig azért nyugodtan tudott beszélgetni.

– Rosenstrauch bácsi, – mondta neki Monostory, – mondja meg ennek az úrnak, mit csinálunk mi itt minden hajnalban.

– Ugy van, – hagyta helyben Monostory. – És kiknek a példáját követjük ebben?

– A régi görögökét, – felelte Rosenstrauch bácsi. – Azoknak is a smúz volt az életük. – A symposion célja nem az ivás volt, hanem a smúz, és a symposiarcha kötelessége csak másodsorban az itali -124- parancsolgatás, mert elsősorban a tárgy megjelölése, amelyről a smúz folyik. – Igy ült ott Plátó, amikor Alkibiadesz berohant ibolyakoszorus fejjel…

– Igen, – mondta Monostory mosolyogva, – tájékoztattam egy kicsit a görög filozófiáról. – Neki inkább csak talmudi tájékozottsága volt.

– Pedig tudja-e, – szólalt meg azután hirtelen Rosenstrauch bácsihoz fordulva, – hogy Arisztotelesz erősen hatott Majmunira és egy egész csomó középkori zsidó íróra.

Ország meglepetve hallgatta őket. Monostory hosszasan bizonyította Rosenstrauch bácsinak, hogy Arisztotelesz erősen hatott a középkori zsidó írókra. Közben ivott. Rosenstrauch bácsi hevesen vitatkozott vele, de amikor Monostory ivott, akkor az arca eltorzult egy-egy félpercre. Kint már reggel volt és melegen, piszkosan és lármásan ébredt Budapest.

IX.

Szeptember tizenkettedikén este féltízkor a szerkesztőség éjjeli inspekciós szolgája bement Monostoryhoz.

Monostory meghökkenve nézett a szolgára. A szíve megdobbant, a száját kinyitotta; és az az érzése volt, hogy élesen, hangosan és türelmetlenül már ki is mondta:

Ezt azonban nem mondta ki, csak a fölgyúló haragot érezte magában egy percre olyan hevesnek és csak az ijedelem rohanta meg olyan ellenállhatatlanul, -126- hogy a tiltakozó kiáltás a lelkében rögtön elhangzott. Egy másodpercig megdöbbenve és elgondolkozva figyelt erre a hangra a lelkében, azután összeszedte magát.

Kiment a homályos folyosóra. A hosszu folyosó végén, már az üvegajtón túl, a lépcsőházban egy szőke nőt látott állni. Ez miss Jeffries. Itt pedig, a folyosón, kipirulva és fölindultan Loli jött elébe.

Keztyűs kis kezét beletette a Monostory vonakodva kinyújtott kezébe. A keze remegett.

– Azért jöttem, – folytatta azután gyorsan és fölindultan, reszkető mosolygással, – hogy behajtsam a követelésemet: holnap nálunk kell ebédelnie… igen?

Monostory kábultan nézett rá és kábultan, nekibúsúltan, dacosan és haragosan azt akarta felelni, hogy nem, és menjen el innen, és most már hagyjon neki békét. De azután átvillant az agyán az a gondolat, hogy ez a lány ebbe a válaszba nem fog belenyugodni… itt marad… tovább beszél… nyugodtabban és figyelmesebben végignézi őt… és meglátja rajta, hogy borotválatlan és hogy a gallérja és az inge és a keze…

A hideg veríték ütött ki a homlokán. Elsápadt és mint aki fuldoklik, gyorsan felelte:

Loli mosolygott egyet, kinyujtotta a kezét, megrázta a Monostory gyorsan feléje nyujtott kezét és már el is tűnt. Monostory megzavarodva állott a homályos folyosón és sokáig bámult utána.

Másnap már délelőtt tíz órakor fölébredt. Ekkor teljes két óra hosszat tétlenül és töprenge feküdt az ágyban. Végül elhatározta, hogy egyszerüen nem megy el és erre befordult a fal felé, hogy tovább aludjék. De nem tudott aludni. Valahogyan mégis csak ki kellene mentenie magát… Fölkelt és levelet akart írni. A levelet azonban nem tudta elkezdeni és félegy tájban elhatározta, hogy mégis elmegy. A régi ruháinak egy részét eladta már, de annyija még maradt, hogy szégyenkezés nélkül tudott felöltözködni. Megborotválkozott; nagy karikás szemét és sápadt arcát sokáig bámulta a tükörben; azután felöltözködött, a cipője miatt vissza akart fordulni; de azután ismét összeszedte magát és háromnegyed kettőkor ott volt Jeneyéknél.

A pirosszőnyeges lépcsőházban Loli jött elébe. Fölindultan mosolygott: -128-

Monostory nem válaszolt. Nézte ezt a fölindult, furcsa, barna, kis nőt. Mit akar ez tőle? Mit kapaszkodik bele a sorsába? Mit hozza… mit kínálja… mit erőszakolja rá az érdeklődését, a vonzódását, a…

Szótlanul nézte a Loli barna fejét, középen elválasztott haját, kis orrát és tündöklő barna szemét; és a fanyarsága lassan lágyságra és megindultságra változott. Miért? Mi történik vele? Ekkor vette észre, hogy a Loli tündöklő, lágy és mély szeme azalatt, míg ő fanyarul és hidegen nézte, lassan megtelt könnyel. Ő nem is látta még eddig ezeket a könnyeket, csak megérezte őket.

Nem tudta folytatni. Loli összeszedte magát, megrázta a fejét, elfordult és gyorsan mondta:

– Kérem, jőjjön addig az én szobámba, míg… Néha három óra is van, mire papa itthon van; ma sietni fog; de azért egy jó negyedóránk van még.

Elindult. Monostory szótlanul ment mellette. A Loli szobájában Monostory meglepetve nézett körül. Loli észrevette.

– Nem tetszik? – kérdezte. – Én imádom… én pácoltattam ilyenre… Az én színem a lila. Mindenem lila. -129-

Habozott egy kicsit. A szemét lesütötte; a nyelvét előre dugta; zavart iskoláslány lett. Azután lassan fölnézett Monostoryra.

– Igaza van, – mondta vállvonogatva. – Milyen nevetséges. Az én színem! Nevetséges.

Monostory nevetni kezdett és Loli harsányan, boldogan, féktelenül vele nevetett. A nevetése nem akart véget érni. Végre leült, leültette Monostoryt is és csillogó szemmel nézett rá. Hallgattak.

Összekuporodva, felhuzott térddel ült, egy meleg gombolyagban, mint egy kis macska, amely olyan jól érzi magát, hogy duruzsolni sem akar. Csillogó szemmel nézett Monostoryra és szótlanul, boldogan ült a meleg elégedettségben, a maga nagy forró jóérzésében, amelyet sajnált egy hanggal is megzavarni és amelyet féltett minden mozdulattól. Monostory is jól érezte magát. Ez a csendes és boldog elragadtatás ő rá is átterjedt; neki is jó volt így szemben ülni szó -130- nélkül, hang nélkül, baj nélkül a nyugalomban, a puhaságban egy csillogó szemü kislánnyal. Később azonban úgy érezte, hogy ez a helyzet nevetségessé válik és csendesen, fanyarul, de barátságosan megkérdezte:

Loli erre gyorsan és jókedvüen elmondta, mi mindent csinált a nyáron. Szép helyeken voltak. De ő mindenütt nagyon unatkozott. Eleinte néha… gyakran… küldött egy képes levelezőlapot… a régi címére… a hotelbe…

– Tudom. Visszakaptam a levelezőlapjaimat. Nem tudtam hová írni, de azért a levelezőlapokat mindenütt megírtam, mintha el akarnám küldeni…

Loli fölugrott, odament a szekrényhez, kihuzott egy fiókot és kivett egy csomagot.

Elpirulva tette vissza a csomagot a fiókba és elfordulva babrált egy ideig. Monostory megindultan nézte a finoman lehajló, kedves barna fejet. Segítségére akart lenni:

– És természetesen, – mondta jókedvüen, – összegyűjtött műveit most lila szalaggal átkötve őrzi.

Loli visszafordult és boldogan nevetett. Azután újra leült. Jókedvüen beszélgetni kezdtek és jókedvüen, mindenről elfelejtkezve, lelkesen beszélgettek. Beszélgetés közben azonban alulról egy gong ütése hallatszott fel. A beszélgetés ekkor megakadt. A Loli arcáról eltünt a mosolygás.

Monostory fölállott és indulni készült. Loli azonban ülve maradt. Monostory ránézett. Loli elsápadtan és töprengve bámult maga elé.

Fölállott. Tétovázva tett egy-két lépést, azután -132- megállott, fölemelte a fejét és remegő szájjal, közömbösen mondta:

Elfordult. Loli a kezét tördelte mögötte és szótlanul várta, míg visszafordul. Monostory végre visszafordult. Loli ekkor nagy lélekzetet vett és elszürkülő arccal és fehér és reszkető szájjal mondta:

Monostory nem akart válaszolni. De belenézett a Loli lágy és mély szemébe és a Loli lágy és mély szeme tele volt kibuggyanni készülő nehéz és nagy könnyekkel. Monostory erre sietve és megindultan felelte:

Loli föllélegzett, elmosolyodott, az arca kiragyogott, a könnyek egy másodperc alatt csillogva oszlottak el a szeméből, elindult az ajtó felé és jókedvüen kalauzolta Monostoryt az ebédlőbe. Az ebédlőben ott találták Jeneynét. Monostory ujra meg volt lepetve tőle, milyen csodálatos a hasonlatosság közte és Loli között. -133-

– Jó napot, Monostory, – mondta Jeneyné csendesen és barátságosan, – Loli egészen lefoglalja magát… de ezuttal nem bánom… az ő érdeme, hogy eljött… hanem legközelebb…

Halkan, könnyed és nyugodt barátsággal beszélt, és Monostory hálás volt neki ezért a könnyedségért. Bánjanak itt úgy vele, mintha közönséges látogatáson volna itt… egy közönséges vendég… akivel nem történt és nem történik semmi különös.

– Szervusz, Pista, – mondta gyorsan. – Hogy vagy?… Bocsáss meg, hogy várattalak… Hiába, egy félórával én mindig elkésem… De most igazán ebédelhetünk.

Bejött miss Jeffries is és ekkor ebédhez ültek. Ebéd alatt sok mindenféléről beszélgettek, elég érdeklődéssel, de semmi különös hevességgel… úgy, mintha közönséges látogatáson volna itt egy közönséges vendég, akivel nem történt és nem történik semmi különös. Irodalomról is volt szó és ekkor szóba került Ország Géza.

– Hallom, – mondta Jeney, – hogy Lolival közös barátotok… Tudniillik Lolinak is jóbarátja.

– Igen, – mondta Loli, – jó barátom… azt -134- hiszem, ő a legkülönb tehetség… ha csak összeszedné magát és önmagához méltó akarna lenni…

Monostory kutató szemmel nézett Lolira. Loli akadozni kezdett, azután elpirulva, de őszintén és becsületesen válaszolt a kutató tekintetre:

Ezután másról beszélgettek. Ebéd után átmentek a dohányzóba. A férfiak szivarra gyujtottak; Jeneyné cigarettára gyujtott és ügyetlenül és mosolyogva megpróbálkozott egy cigarettával Loli is.

– Szabad ezt ennek a fiatal nőnek? – kérdezte félig komolyan, félig tréfásan Monostory.

– Miért ne? – felelte Jeneyné. – Ha ízlik neki?… De majd meglátja: egyelőre nem ízlik neki.

Monostory elgondolkozva nézte a cigarettával bajlódó Lolit, aki csakugyan elég gyorsan föladta a küzdelmet és lerakta a cigarettát. Jó, de hátha nem rakta volna le? Szabad ezt véletlenekre bizni? Szabad-e gyerekleányoknak általában ilyen szabadságokat adni, mint amilyen szabadságban ez él? Nem kellene e fiatal lelkeket tiszta és nemes fegyelemben nevelni, arra szorítani, hogy az érzéseik gyermeki érzések legyenek… hogy az érzéseiket tanulják meg szüzekhez illő módon eltitkolni? -135-

Elgondolkozva nézte a két nőt, akivel szemben ült. Mélyen belemerült a gondolataiba. Ekkor Jeney megérintette a karját.

– Kérlek, öregem, – mondta könnyedén, – nem ülnénk át amoda… Szeretnék veled egyről-másról beszélgetni… mit untassuk itt a nőket…

Elment Jeneyvel a hosszú szoba tulsó sarkába. Ott leültek. Loli izgatottan nézett utánuk és rögtön átült arra a székre, amelyen eddig Monostory ült, mert onnan láthatta a Monostory arcát.

Monostory sápadtan, mély karikás szemmel ült a helyén és csendesen szivarozott. Az az érzése támadt, hogy annak, ami most vele történik, nincs realitása. A karosszék, amelyben ült, a ház, amelyben van, az egész helyzet, amelybe került, valahogyan álomszerűvé lett. Itt nem kell cselekedni, nem is lehet cselekedni, itt az ő akaratára nincs szükség, tőle függetlenül végbe megy valami, történni fog vele valami.

– Kedves Pistám, – mondta Jeney előretolt alsó ajakkal, – én szeretnék neked egy ajánlatot tenni.

Monostory meg akart szólalni: – „nem fogadom el“. – De azután bágyadtan hagyta abba a dolgot. -136- Ezt már mondta valakinek, valahol… kinek is? Ah, Országnak… – Igen, az egész más volt. Most valami gyöngyszínű párnázat lebegett körülötte, egy gyöngyöző, álomszerű, villogó káprázás libegett körülötte, – nem lehet kimondani az első, harsány gondolatokat. Várni kell. Majd történik valami.

Jeney ismét előretolta az alsó ajkát, várt egy ideig, szippantott egyet a szivarjából, azután gyors elhatározással folytatta:

– A dolog röviden így áll: az a helyzet, amelyben ma te vagy, teljesen méltatlan hozzád.

Monostory ismét válaszolni akart, de indulatainak alig felgyulladt lobbanása rögtön újra el is aludt. „Nem méltatlan –!“ Vagy: – „bocsáss meg, ebbe ne szólj bele.“ – Ezt mondta volna máskor; nem ilyen laposan és ügyetlenül, de így valahogyan. Most nem mondta. Gyöngyöző bágyadtság, csillogó révedezés folyta körül; a feje fáradt volt, ráhagyta. Jó, lehet, hogy a helyzete méltatlan hozzá.

Monostory bágyadtan várt. Jeney egy fejbólintással megerősítette, amit mondott, azután tovább beszélt.

– Én egyelőre fölajánlom neked, lépj be a mi intézetünkbe és végezd az én titkári teendőimet. Ez természetesen csak út volna egy hozzád méltó nagyobb pozició felé: egyelőre a mi intézetünk keretén belül, azután talán rajta kivül. Azt talán mondanom sem kell, hogy aki az én titkári teendőimet végzi, az… legalább… hm… háromszor-négyszer akkora fizetésre tarthat igényt, mint amilyent te most kapsz. És mondanom sem kell talán… úgy-e… természetes… hogy én gondoskodnám róla, hogy a munkád és a helyzeted kellemes legyen.

Monostory távolról hallja a hangos és világos bariton hangot. Minden, ami közvetlen közelében van, olyan, mintha nagy-nagy távolságban lenne tőle. Minden eltünt körüle; révedező csillogás fogja körül; semminek nincs realitása; a saját testének alig van súlya; mintha egy valószínütlen álmot élne, olyan az egész. És mint álmában az ember, olyan közömbösséggel, olyan objektiv kiváncsisággal kérdezi: mi fog most történni? -138-

Üres és káprázó szemmel elnéz a messzeségbe. És valahol messze maga előtt meglát egy aggodalomtól sápadt kis arcot és egy aggodalomtól eltorzult kis szájat. Mi az? A Loli arca. Kedves, megható, hűséges arcocska… Mi van vele? Mitől fél? És mi van a szemében? A Monostory üres és káprázó szeme az elmeredés messzeségéből visszatér a valóságba és megpihen a Loli kedves fején. Ebben a bágyadt és csillogó révedezésben, ebben az álomórában, ebben az egész életben ez az egyetlen realitás. Az irrealitásnak ebben a világában ez az egyetlen édes és megható és parancsoló valóság. Ez az egyetlen szándék és akarat és parancs. – A Loli feje. – Loli. – Mi van vele? Ragyogó és lágy, édes és mély szeme miért van tele könnyel? Tele van könnyel a szeme; és az arca sápadt; és az ajka reszket. Miért? Attól fél, hogy ő most nemet mond. Azt akarja, hogy igent mondjon.

Monostory nézi a Loli könnyes szemét és mint aki álomban beszél, úgy válaszol:

– No, nagyon jó. Egyetlen föltételem van: az, hogy a munkádat holnap… nem! – már ma meg -139- kell kezdened. Hm… oda be sem mehetsz többé… Ott egyébként gondoskodnak is a pótlásodról…

A Monostory révedező agyán egy-egy kósza gondolat suhan át. Miért már ma? Miért ne mehetnék be? Ah, féltenek a kocsmától? Ezt a nőkkel együtt gondolták ki? Országgal együtt beszélték így meg? Nevetséges. Föl akarna lázadni, de a gondolatai kúszák és bágyadtak. És az egész olyan álomszerü, hogy neki nem is kell semmit sem cselekednie. Magától történik minden.

– Oda be sem mégy. Innen talán együtt bemegyünk a hivatalomba. Három-négy francia és angol levelet leszel olyan kegyes írni. Hm… helyes lesz, ha a régi lakásodat is elhagyod. Az intézet közelében lesz a legjobb laknod. Van nekem az intézetben egy kitünő öreg szolgám, az még ma talál neked lakást. Estére minden holmidat át is szállítja az új lakásodra. A fizetésed természetesen odabent már az íróasztalodon vár. És talán egy nagyobb előleg is, amelyet azután a pénztár havi részletekben von le. Szükséged lehet egyre-másra…

– Eddig van. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Mindent? Igen. Ez tehát, úgy-e, rendben van? -140-

Fölálltak és visszamentek. Loli lángoló és mámoros arccal ugrott föl a helyéről és visszaült a régi helyére. A szeme tündöklött, az arca sugárzott és az ajka boldogan nevetett. Monostory csodálkozva és elmerülve nézett rá egyszer-kétszer.

– Egy megállapodásról volt szó. Én nekem bizonyos propozicióim voltak…

– És megállapodtatok? – kérdezte udvarias és nyugodt érdeklődéssel az asszony.

Monostory álmodozva hallgatott. „Hiszen tudták“, gondolta „hiszen ők beszéltek rá, hiszen ők akarták…“ Álmodozva és szótlanul ült a helyén.

A többiek ekkor másról kezdtek beszélgetni. Olyan dolgokról, amelyek az ő dolgaik voltak, de amelyekről akármilyen mindennapi látogató jelenlétében is lehetett volna beszélgetni. Monostoryhoz néha odafordultak egy igenért vagy egy nemért. Jeney később megkérdezte -141- a lányát, szorgalmas volt-e ma; Loli mondta, hogy nem nagyon, ma délelőtt nem tudott tanulni, ma majd délután pótol mindent, nem megy el a francia festők kiállítására, ahová el akart menni. Monostory elmerülve és szótlanul ült a helyén.

– Anyám, – mondta, – nekem van egy külön meghívásom a Monostory számára.

– A tizenhatodik, – mondta Jeneyné mosolyogva. – Erre a napra természetesen át kell neki engednem a meghívás jogát.

Jeneyné nevetett, Monostory újra kezet csókolt neki, azután kezet nyujtott Lolinak, Loli erősen megrázta a kezét, Jeney udvariasan előre eresztette és Monostory révedezve, kábultan, mintha álomban járna, indult előre.

Monostory reggel hét órakor fölkelt. Pontosan ébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá. A hálószobájából átment a fürdőszobába, ott elővette a súlyzóit és jó negyedóra hosszat tornázott; az izmai pattogva engedelmeskedtek neki és feszülve és rugalmasan viselték el a legkeményebb teherpróbákat is; ő boldogan élvezte teste egészségét és erejét, azután fáradtan beleült a fürdőbe. A langyos fürdőt fáradtan és derülten élvezte néhány percig, azután pihenten fölkelt és sietve felöltözködött. A lakása másik szobájában, az ebédlőben várt rá a reggeli. Elfogyasztotta; azután csöndesen szivarra gyujtott és gondosan elolvasta azt a pár lapot, amelyet járatott. Háromnegyed kilencre készen volt az olvasással is és a szivarral is. -144- Ekkor átment a hivatalába. Kilenc óra előtt öt perccel pontosan ott volt.

Az asztalán nagy halom levél feküdt és ő ekkor boldogan belevetette magát a munkába. Az a munka, amely ráhárult, az első perctől kezdve elég nagy volt; ő azonban egyre több munkát kért és szerzett meg a maga számára. A saját erejében gyönyörködött, amikor dolgozott; a munka olyan volt a számára, mint valami jóleső, hatalmas, könnyen végzett fizikai erőfeszítés. Átúszni egy folyót, megülni egy lovat, elsőnek repülni egy falka mögött: ez az érzése volt, amikor dolgozott. Az az érzése volt, hogy játék az egész; játszva és könnyedén végzett mindent; jelentéktelennek érezte és szerette az egészet. Az embereket, akik a nagy intézetben meghökkenve és gyanakodva fogadták, lefegyverezte és meghódította. Csöndes volt, derült és udvarias; a hangjából, az egész lényéből, mindenből, amit mondott és mindenből, amit tett, áradt a felsőbbség, az okosság, az ellenállhatatlan és mindent legyürő tehetség.

Jeney tíz óra tájban jött be. Ő tizenkét óra tájban bement hozzá és derülten, röviden és egyszerüen beszámolt neki arról, amiről be kellett számolnia. Ebből a beszámolóból szigoru formákhoz kötött cselekedetet csinált; úgy végezte a dolgot, mint egy katona, -145- aki a szolgálat rendjének értelmében alázatos anélkül, hogy a személyének valóban köze volna a dologhoz; éppen a hibátlan és feszes alázatosságával személytelen cselekedetté tette azt, amit személyes cselekvés gyanánt alig tudott volna elvégezni. Jeney elfogadta hivatalos dolgaik elintézésére ezt a módot; ez neki is egyszerübbé és könnyebbé tett sok mindent. Amikor azonban a hivatali ügyek elfogytak, akkor mégis megkönnyebbülten föllélekzett, elmosolyodott, leültette Monostoryt és hosszabb-rövidebb ideig beszélgetett vele. Monostory ezeknek a beszélgetéseknek a során az első időben inkább kérdezősködött; később azonban, amikor Jeney úgyszólván mindent elmondott már neki, amit elmondhatott, lassan és óvatosan közölte Jeneyvel a nagy intézet vezetésére vonatkozó észrevételeit, egyéb gondolatait és terveit. Ezeknek a beszélgetéseknek a végén Jeney mosolyogva ilyesmit szokott mondani:

– Lehetetlen, hogy sokáig itt maradj. Zavarba hozol. Az az érzésem van, hogy neked kellene itt ülnöd. Hihetetlen, mennyire au fait vagy mindenben. A tehetségedet én mindig teljes elfogódottsággal tiszteltem, de azt nem hittem, hogy mindent, amit tudok, egy félesztendő alatt megtanulsz. Ha nem gondolnám azt, hogy az üdvös konzervativizmus az, amire itt legelsősorban -146- szükség van, akkor fölkelnék és azt mondanám, ülj le te ide és csinálj forradalmat. De így inkább neked kell elmenned valahová, ahol te leszel az úr, a gazda, a vezető…

Monostory nevetve hallgatta meg ezeket a kijelentéseket és amikor Jeney elbúcsuzott tőle, sietve ment vissza a szobájába és lángoló lendülettel, szinte haragos jókedvvel vetette rá magát újra a munkára.

Délután három órakor bevégezte a munkát és hazament a lakására. Itt megebédelt, azután olvasott. Pénzügyi munkákra vetette rá magát ugyanazzal a haragos jókedvvel, ugyanazzal a fogat összeszorító lelkesedéssel, amellyel az irodában a munkáját végezte. Haragos mámorral akart elnyelni minden tudást; éhesen fogyasztott el száz meg száz adatot; bizonyos akart lenni a dolgaiban; jól föl akart fegyverkezni, teljes két-három évet adott magának a készülődésre; és szomjas fantáziájának és ötletektől szikrázó agyvelejének egyelőre csak percekre engedte meg a tervezgetést.

Öt óra tájban átöltözködött. Lassan és nagy gonddal öltözködött föl. Felöltözködés után többnyire elment egy klubba, ahová Jeney vezette be és ahol Hollódi Arturral is találkozott néha. Hollódi olyan kedves volt hozzá, hogy ez a kedvesség szinte udvarlásszámba -147- ment már, de bizalmas viszony mégsem keletkezett közöttük. Néha nem a klubba ment ilyenkor délután, hanem Országgal találkozott valami kávéházban. Ország álmélkodva fogadta valahányszor megjelent, fejcsóválva nézegette friss és délceg elegánciáját és beszélgetés közben is meg-megállott néha. Bámulva ránézett.

– Hihetetlen, – szólt erre a fejét csóválva Ország. – Hihetetlen. Hiszen tudok mindent, mégis hihetetlen. Hogy én ilyen nagyszerüen csalódhattam…! Hogy én önt mennyire megmenthetetlennek láttam.

– Mert már akkor tudtam, hogy a darabom meg fog bukni és mert titokban már akkor éreztem, hogy soha én többé ilyet nem fogok írni.

– Mindenütt másutt. Budapesten nem. Budapesten azt, aki hősiesen elbukik, mindenki megrugja. Budapesten senkiben sincs meg… nem a bátorság, hanem a kedv és az akarat arra, hogy egy-egy elbukó -148- ügy mellé odaálljon. Nincs semmi, amit Budapest jobban megvetne a boldogulni nem tudó lángelménél. Amíg fent vagyok, amíg gicset írok, de sikerem van, addig még az is respektál, aki tudja, hogy gics, amit írok. Mihelyt megbukom, akkor nemcsak rámrohan minden patkánylyuk minden lakója, de még azok is elhuzódnak tőlem, akik tudják, hogy jót írtam, hogy kitünőt írtam, hogy… hogy… hogy halhatatlanság felé tettem egy lépést.

– Én, – mondta keserüen, – ezentul megint mindig olyan darabot fogok írni, amelynek sikere lesz.

Monostory vigasztalta. Ugyszólván lelkileg vállon fogta és fölrázta a kábulatából. Barátilag megszidta, biztatta és bátorította. Ország hálás volt neki, de fanyarul és szkeptikusan mosolygott, amikor elváltak. Ekkor rendesen hat óra körül járt az idő. Monostory ilyen tájban mindennap fölment Jeneyékhez.

Legtöbbször egyenesen a Loli szobájába ment. Loli várta; mosolyogva ment elébe, jókedvtől ragyogó arccal ültette le, azután csengetett a teáért. Tíz percig tartott a teázás; azután Monostory szivarra gyujtott; Loli is többnyire megpróbálkozott egy cigarettával, -149- de rövid kisérletezés után rendesen letette. Monostory azután megkérdezte Lolit, mi történt tegnap óta és Loli beszámolt neki a színházi előadásról, amelyet végignézett, vagy a koncertről, amelyet végighallgatott, vagy a társaságról, amelyben volt.

– Igaz, – mondta ilyenkor egyszer, – a szép Steinschneiderné tegnap azt mondta, hogy meg akarja magát híni.

– Remélem, – mondta lesütött szemmel, – hogy ezt a meghivást nem fogadja el.

– De Lolika… ez most már a harmadik meghivás… ezt igazán nehéz lesz…

– Megbántom vele. És miért bántsak meg ok nélkül valakit? Amikor… igazán… a világon semmi ok sincs rá.

Monostory erre megigérte, hogy nem fogadja el a meghivást és meg fogja bántani a szép Steinschneidernét. Loli azután az iskolai ügyeiről számolt be. Most már a hetedik gimnáziumba járt; de magántanuló volt és csak egy-két órára ment be az iskolába. -150- A tanulás ezért néha-néha megakadt. Ilyenkor Monostory segített. Leült a Loli asztala mellé, elővette a Loli könyveit, megpróbálta visszaidézni az emlékébe, amit valaha tanult, vagy megpróbálta a dolgot a könyvből megérteni és mindig túlsegítette Lolit a bajon. Legkönnyebben ment a segítség ott, ahol a legtöbb baj volt: a latin dolgozatoknál. Loli az elvi visszautasítás álláspontján volt a latinnal szemben, Monostory pedig szerette a latint. Ebből rendesen vita támadt közöttük.

– A latin, – mondta Loli, – ostobaság. Olyan, mint a régi babonáknak az az egész tömege, amelyet az iskolából is és a lelkekből is irgalmatlanul ki kell irtani. Természettudományos műveltség kell.

Monostory mosolyogva hallgatta és egy-két esztendeig tartott, amíg a latin számára kegyelmet tudott kapni tőle és legalább néhány latin szerelmes verset megszerettetett vele és egy-két évig tartott, amíg rábirta, hogy ne legyen irgalmatlan mindazzal szemben, amit összefoglaló szóval régi babonák tömegének nevezett. Egyébként nem fáradozott sokat azzal, hogy meggyőzze. Megértette, hogy Loli is, mint az az egész fiatalság, amely vele egykoru, tele van elfogultságokkal és hogy az a fiatalság ugyanakkor, amikor azt hiszi, hogy elvetett minden dogmát, tele van a maga dogmáival. Megértette ezt, rábízta az időre, hogy a -151- Loli dogmáin enyhítsen és boldogan látta, hogyan enged lassanként a Loli kedves konoksága és hogyan válik Loli olyan felsőbbségessé, de enyhévé és elnézővé, mint az anyja.

Néha még érte egy-egy meglepetés. Egy délután Buzát Jánosról volt szó és Loli elmondta, miért érzett eleinte némi szimpátiát iránta.

– Azért, – mondta nyugodtan, – mert én úgy szoktam az embereket megnézni, hogy ha férjhez mennék hozzájuk, vajjon milyen gyerekeim születnének.

Monostory ekkor meghökkenve és idegenkedve nézett Lolira. De olyan tündöklően tisztának látta a tekintetét, olyan nemesnek és fehérnek a homlokát, hogy egy legyintéssel elhárította magától a kedvetlenségét. Szeretik a nagy szavakat, – gondolta, – de csak az argotjuk más, mint azé a leánytipusé, amely nekem kedvemre való. Megtanulták azt, hogy a gyermek évszázadában élünk; és ebben a tulzó és kissé szájas gyerekkultuszukban van még valami tiszteletreméltó is.

Ezeken az apróságokon kivül semmi sem zavarta meg azt a két órát, amelyet mindennap együtt töltöttek. Mikor a Loli ügyei már letárgyalódtak, akkor a Monostory dolgairól volt szó. Loli nagy érdeklődéssel -152- kérdezősködött a munkájáról, az olvasmányairól és végül a terveiről, és ilyenkor Monostory megengedte a fantáziájának, hogy szikrázva emelkedjék a magasságba. Hátradőlt egy karosszékben, elnézett a messzeségbe és elmagyarázta Lolinak, hogyan igázza majd le a pénzt; elmondta, hogy néhány év mulva milliói lesznek; távolba néző, akarattól, vágytól és fantáziától égő szeme vissza-visszatért Lolihoz; és Loli, aki a lélegzetet visszafojtva ült vele szemben, csillogó szemmel kereste a tekintetét.

Fél nyolc tájban Monostory elbúcsúzott. Loli kikisérte, egy darabig szótlanul nézett a szemébe, azután hosszan megrázta a kezét. Monostory lement az utcára, meleg szívvel és jókedvüen sétált egy ideig, azután fölment a vívóterembe és újra kemény és nagy munkát adott az izmainak. Az izmainak mindig a végső erejét akarta kivenni; szüksége volt arra is, hogy az összerogyásig elfárassza magát; de különösen égető szükségnek érezte azt, hogy a testét rugékonynak, erősnek és fiatalnak tartsa meg.

Kilenc óra tájban lejött a vívóteremből; kellemes fáradtsággal hazaballagott; otthon várt rá a vacsorája; leült; csöndesen megvacsorázott, rágyujtott egy szivarra, olvasmányt vett elő, és mire a szivarnak vége lett, már ágyban volt és csöndesen elaludt. Mély és -153- nyugodt álma volt; csöndesen és nyugodtan aludt reggel hét óráig, amikor pontosan fölébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá.

Igy teltek a Monostory napjai. Igy élt le három nyugodt és boldog esztendőt.

XI.

Loli fölállott az íróasztala mellől, a könyvszekrényhez ment, kivett egy testes művészettörténeti munkát, visszament vele az íróasztalhoz és lassan lapozgatni kezdett benne. Monostory, aki egy karosszékbe sülyedten szemközt ült vele, eddig szótlanul nézte. De amint Loli fölállott és a könyvszekrény felé indult, amint fiatal, délceg termete lassan kiegyenesedett, Monostory egyszerre fölriadt gondolattalan álmodozásából. Ahogy Loli járt, ahogyan egy lassú mozdulattal a karját fölemelte a könyvért, ahogyan visszaült az íróasztal mellé, – mindebből valami nyugtalanító, valami fölriasztó, valami riadószerű, – olyan perzselő valami áradt Monostory felé, hogy Monostory összerázkódott, egyenesre ült a karosszékében és fölemelte a fejét, mint aki egy támadás ellen akar védekezni. Azután csodálkozva nézett szét a szobában, amelyben -156- három év óta szinte mindennap eltöltött két órát. Mi történt ezzel a csendes és nyugalmas szobával? Mi sustorog benne, mint a parázsló tűz, és mi bujkál a sarkokban, mint egy nyugtalanító titok?

Loli a balkezére rátámasztotta a fejét és a jobbkezével lassan lapozgatta a könyvet. Monostory sokáig nézte szótlanul, azután halkan megszólalt:

Megdöbbent tőle, milyen remegő, rekedt és tikkadt a hangja. Loli azonban föl sem emelte a fejét a könyvről; észre sem vette az ő hangjának a remegését; udvariasan mosolygott és nyugodtan felelte:

– No Loli, – mondta, – ugye jó, hogy az érettségi után nem ment sietve az orvosegyetemre?…

– És magának abban is igaza volt, – mondta, – hogy a középkor az emberiség történetének a legérdekesebb része.

– Sőt attól tartok, – mondta, – hogy a középkor Budapesten nemsokára divatba fog jönni. Veszedelmesen sok tizennyolc éves művelt hölgy érdeklődik iránta. De mindegy, – mégis érdekes.

Ujra lenézett a könyvére. Monostory kielégítetlenül és szomjasan nézte szép, barna fejét. Loli! Itt ül!… Néhány másodpercre fölnézett volt; – de milyen volt a tekintete! Hová tünt el a szemének az az olvadó, lágy és édes mélysége, amelyet nem lehetett megindulás nélkül nézni? Hol van a gyerek-Loli szemének a tündöklése? Ennek a szép, nagy lánynak hideg, nyugodt és üres a tekintete, lehűtő és nyugtalanító. Mi veszett el belőle?

Aggódva, elfogódottan és szomjasan nézte Lolit. Loli lapozgatott a könyvében. A szobában csend volt.

– Tudja-e, – mondta azután Monostory dobogó szívvel, – hogy egypár hét mulva csakugyan ott hagyom az édes apja intézetét?

– Igen. A hollandiakkal mindent rendbe hoztam. Minden pénzt megadnak. Körülbelül rendben van a dolog Hollódival is…

– Tudom. Azt az elégtételt egyelőre megszerzem -158- neki, hogy az ő támogatásától teszem függővé a dolgot. – Paris vaut bien une messe. – Nem?

Monostory elhallgatott és összeszorított foggal nézett Lolira. Miért lapozgatja olyan érdeklődéssel azt a könyvet? Miért néz föl csak egy-egy futó és üres pillantásra belőle? Nem érdekesebb a könyvénél az, amiről itt szó van? Azt akarom, hogy nézzen föl!

– Tudja-e, – mondta, – hogy Buzát bemegy aligazgatónak a Hollódi bankjába?

Monostory megdöbbenve nézett rá. Miért mondta ezt? Hogy jutott ez eszébe? Összehasonlította őket kettejüket? A szemöldökét összevonta; a torka kiszáradt; a fejét fölemelte és minden izma megfeszült, mintha valami hallatlan erőfeszítésre készülne. Loli vissza akart pillantani a könyvébe. Monostory azonban megszólalt:

– Látja, Loli, én most fogok bele abba a munkába, amelyre három év óta készülök. Amit most a kezembe kapok, amit én szereztem meg, a hollandiak pénzét, egy harmadrangu kis jelzálogbankot, az gyarló szerszám, jelentéktelen kis instrumentum lesz. De -159- majd meglátja, mit csinálok én belőle. Majd megmutatom én most, hogyan kell megtizszerezni és megszázszorozni a pénzt, de nem a Hollódiak módján, nem úgy, hogy egy szegény országot kiuzsorázzon az ember, hanem úgy, hogy ahelyett a pusztító árvíz helyett, amely eddig Magyarországon volt a nagytőke, olyan áradás legyen, mint a Nilusé, áldásthozó és megtermékenyítő…

Tovább beszélt. Nemes és zengő hangja megmelegedett és áttüzesedett. A hangja forró lett; a szavai szárnyat kaptak; a gondolatai repültek. Ha máskor így beszélt a terveiről, Loli kipirult arccal és lelkesedéstől égő szemmel hallgatta. Most is figyelt rá.

De a szeme hideg volt és közömbös és az arca nyugodt és tiszta. Monostory minden izmát megfeszítette egy ideig, kétségbeesett akarattal és elszánt lelkesedéssel beszélt, de azután lassan akadozni kezdett a hangja és végül elhallgatott.

– Emlékszik-e Loli, – mondotta azután Monostory elkomorodva, – a főúrra és a báróra, akikről én egyszer beszéltem magának?

– A főúr, az papnövendék volt valamikor. Most is reverendában jár még. Semmi baja, csak időről időre összecsapja a bokáját és a fejéhez kapja a kezét, mintha azt kiáltaná, hogy csuhaj –?

– A báró egy szegény zsidó, aki megkivánja, hogy őt báró úrnak szólítsák és aki azt várja, hogy a császár egyszer csak eljön, lefejeztet mindenkit és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.

– Hogyan? Nem is tudom. Talán úgy, hogy én három év óta készülök rá, hogy hazamegyek, elhivatom a főurat és a bárót…

– És az asztalra könyöklök. És nézem… őket. És nézem… mekkora távolságra jutottam tőlük. -161-

– Igen, – mondta, – Országnak igaza van, a maguk tehetsége odalent egy furcsa életművészetben merült ki. – Ennek az életművészetnek nagy varázsa van. – De jobb azért onnan lentről elkerülni.

Kezet fogtak és Monostory elment. Másnap hazautazott. Elvégezte az üzleti dolgait, azután bágyadtan virrasztva megvárta az éjszakát. Fáradt volt és a szokatlan virrasztást nehezen bírta. De valahányszor az jutott eszébe, hogy le kellene feküdnie, mindig az az érzése támadt, hogy a lefekvéssel és az alvással valami elmulaszthatatlant mulaszt el. A szíve összeszorult és bágyadtan virrasztott tovább.

Hajnaltájban elment a Vitriol-korcsmába. A gazda álmélkodva fogadta. Monostory italt rendelt, azután megparancsolta, kerítsék neki elő a főurat és a bárót. A főúr nemsokára megjelent; kissé megőszült három -162- év óta; a reverenda rongyokban lógott le róla, de vídáman bokázott és hetykén kapkodta a fejéhez a kezét. Később megérkezett a báró is; gyanakodva nézte Monostoryt, de amikor Monostory báró úrnak szólította, akkor leült az asztalhoz, evett és ivott és hamarosan megsúgta Monostorynak, hogy a császár útban van már, mindenkit lefejeztet és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.

Monostory rákönyökölt az asztalra és nézte őket. A szeme égett az álmatlanságtól, a teste reszketett a bágyadtságtól, kábult révedezés jött rá, a szíve megtelt csüggedéssel és szorongással és úgy érezte, hogy testvérei azok, akiket megvendégel.

XII.

Monostory másnap ismét Budapesten volt. Délben érkezett meg, otthon megebédelt, átöltözködött, azután – szokása ellenére – korán délután fölment a vívóterembe. Nem tudott ellentállni annak a vágyának, hogy kipróbálja az izmait; látni akarta, el bírja-e még végezni a teste azt az emberfölötti munkát, amelyet hajdan néha ráparancsolt; a megelégedettséget, a nyugalmas felsőbbséget, a testi büszkeséget kereste. Lihegve, zakatoló tüdővel és szívvel el tudott végezni még mindent; a teste nagyszerű munkájában gyönyörűsége telt, de amikor felöltözködött, az öltözőszoba tükrében belenézett a saját szemébe, sokáig nézett magával farkasszemet és lassan elkomorodott.

A vívóteremből fölment Jeneyhez, a hivatalba. Elmondta neki az utazásának az eredményét és elmondta -164- neki, hogy az új részvénytársaság pár nap mulva hivatalosan megalakul és működni fog és hogy ő a napokban fölkeresi Hollódit, akinek az üzleti támogatására szüksége lesz. – Helyes, – felelte erre Jeney, – Hollódi mindent meg fog tenni, hogy az új intézetnek szolgálatára legyen; és pompás, hogy a dolgok ilyen pompásan mennek; ő gratulál Monostorynak, még inkább a hollandusoknak és egy kicsit önmagának is; nagyon boldog, hogy idáig eljutottak…

Monostory szótlanul ült vele szemben és maga sem tudta miért, fájdalmasan mosolygott. Nem tudott válaszolni; nem tudta sem a hivatali érintkezésük formális hangját megütni, sem a baráti érintkezésük régi könnyed és felsőbbséges hangját; révedezve ült a helyén, gondolattalanul nézett Jeneyre és fájdalmasan mosolygott. Jeney is elhallgatott és lenézett a földre. Egyszer-kétszer köhintett, fölemelte a fejét, mintha szólani akarna, azután ismét a szőnyeget nézte.

Kint sötétedett és ők bent sokáig hallgattak. Jeney végre fölállott, lesütött szemmel odalépett Monostoryhoz, bizonytalan és bátortalan mozdulattal megérintette a vállát és halkan és ingadozva így szólt:

– Kedves Pistám, – nekem volna egy baráti kérésem is hozzád, – te, tudom, nem fogod félreérteni és meg fogod érteni… -165-

Elhallgatott. Lesütött rövidlátó szemét bátortalanul fölemelte Monostoryra.

A szíve hevesen vert. A Jeney hangja olyan volt, mintha nagy távolságból érkezne hozzá.

– Nézd, – mondta Jeney most már ismét lesütött szemmel, – nézd… Loli időközben nagy lány lett… én ugyan neki teljes szabadságot adok és ő az idejével úgy rendelkezik, ahogyan akar… és ez a te irántad való vonzalma és általában a ti barátságtok nagyon kedves volt, ő rá kétségtelenül hasznos és szellemileg érlelő… de az idő elmúlt, ő időközben nagy lány lett és…

Megakadt. Rövidlátó szeme újra fölkereste a Monostory beesett szemét és megzavarodottan siklott le a földre.

– Szóval… az ő jövője érdekében, azt hiszem, helyes volna, ha ez a te mindennapos… Ez a ti mindennapi találkozásotok elmaradna… Oh, te nem fogsz félreérteni, – én boldog vagyok, ha te mindennap megtisztelsz bennünket a látogatásoddal. – De minket. – Nem őt. -166-

Monostory fölállott. Beesett szeme hunyorgott, mintha erős fény érte volna és kézadásra nyujtott keze reszketett. A szavait, úgy tetszett, nem ő maga mondja.

– Igen, – szólt kábultan, – csak ma még… mert úgy volt… mert megállapodtunk benne…

Monostory lement a sötétedő utcára. Kábultan haladt előre, de amikor a Jeney-ház elé ért, egyszerre az egész testét megrohanta a vágynak, az akaratnak, az elszántságnak egy olyan rohama, hogy az orrlyukai kitágultak, mintha lihegne és hogy az izmai fájni kezdtek.

Amikor belépett a Loli szobájába, sápadt arcából, sötét szeméből lángolva lobogott a mámoros, haragos és győzelmes elszántság. Az az érzése volt, hogy mindenkinek meg kell éreznie azt a mindenre készséget, annak a halálos nagy erőnek a rettentő és nagyszerű lehetőségeit, amely belőle kiárad. Loli azonban derülten és nyugodtan fogadta; az arcán nem vett észre -167- semmit; nyugodtan leültette, azután tovább foglalkozott a könyveivel és közömbösen beszélt a középkori építészetről és szobrászatról.

– Nézze, – mondta – nem tudok ettől elszakadni; hihetetlen, hogy ennek a csodálatos és lezárt művészetnek milyen izgató problémái vannak.

Monostory megdöbbenve és dermedten bámult rá. Miért beszél így? Miért nem néz föl reá? Miért érdekli minden más, csak az nem, hogy ő sápadtan ül itt vele szemben és a nyelvét harapja szét tehetetlenségében?

Nagy bágyadtság jött rá. Hátradőlt a karosszékében, behunyta a szemét és úgy érezte, jó volna meghalni.

Loli nem nézett föl rá. Lassan cigarettára gyujtott, kis füstkarikákat eregetett le a könyv felé, amely előtte volt, azután szétfujta a füstkarikákat és figyelmesen nézte a könyvben levő fotografiákat.

Monostory összeszedte magát. Összeszorította a fogát, egyenesre ült és lassan előrehajolt.

– Igen. Megbeszéltem Buzáttal. Ő délben csak későn jöhet. Kitünően korcsolyázik.

Loli tovább eregette a kis füstkarikákat a könyvre, azután szétfujta őket és figyelmesen nézte a gótikus templomokat, amelyeknek a fotografiái előtte voltak. Megrázta a fejét.

– Multatuliban az van valahol, – szólalt meg energikusan, – hogy egy gótikus székesegyház olyan, mint egy ima. Csak imádkozó ember építhette. De akik ezeket építették és kifaragták, azok éppen úgy lehettek hitetlen emberek is; helyesebben csak egy hit volt bennük: a maguk művészetébe vetett hit. – Abba, amit mi primitivnek látunk, szoborba, képbe, mi csak belemagyarázzuk a naivságot, vagyis a hitet…

Monostory nem felelt. De amikor Loli tovább beszélt, akkor összeszedte minden erejét és válaszolt neki. Vitatkozott vele. A feje fájni kezdett attól a szörnyű erőfeszítéstől, hogy soha sem hallott szépségü dolgokat, sohasem hallott szépen mondjon el. Loli azonban csak néha nézett föl; a tekintete azután közömbösen siklott vissza a könyvére; nyugodtan felelgetett, nemsokára új cigarettára gyújtott, gyorsan egymásután eregette a kis füstkarikáit, azután szétfújta őket.

– Tudja-e, – kérdezte később Monostory, – kivel találkoztam tegnapelőtt?

Visszafojtotta a lélegzetét és félig lehunyt szempillái alól reszketve nézett Lolira.

– Óh, – mondotta Loli, – az örök Steinschneidernével. Hát az még megvan? Mit mondott?

Monostory elpirult szégyenletében és lehajtotta a fejét. Az idő félnyolc felé járt. Monostory fölállott. Az az érzése volt, hogy eddig rossz úton járt, most visszatér a helyes útra, most döntésre visz mindent, most visszahódít mindent.

– Loli, – mondta rekedten, de keményen, – én most elmegyek. És ha maga is úgy akarja, mint az édesapja, akkor egyhamar nem jövök vissza.

– Az édes apja, – mondta Monostory, – úgy találja, hogy illetlen dolog, ha én mindennap órákat töltök el itt. Mert maga nagy lány lett és…

Loli fölugrott. Monostory sötéten lángoló szemmel nézett rá. A szeméből sziporkázva és pattogva sustorgott a könyörgése, a reszkető és esdeklő vágyódása és a türelmetlen és szomjas imádata.

Nem tudta befejezni. Loli toppantott egyet, sietve elindult, elhaladt mellette, kiment a hallba és lekiáltott:

Loli erre visszasietett az ebédlő felé és a dohányzóban megtalálta az apját és az anyját. Monostory elámultan és kábultan követte.

– De kedves, jó, öreg, bölcs papám, – mondta bevezetés nélkül, – mi jut neked eszedbe!

– Hogy most akarod egyszerre szabályozni az én szabályozatlan életemet. -171-

– De kedves, jó papám, légy nyugodt, én pontosan fogom tudni, mikor lesz helyes megállapodni a barátaimmal abban, hogy ezentúl ne látogassanak meg mindennap…

– Sőt a megnyugtatásodra kijelenthetem, hogy a kedvedért még ugynevezett jó híremre is vigyázok legalább annyira, hogy abban a jövőben, amelyet te óhajtva vársz, akárkinek elszámolhassak vele.

Jeney fölkelt, megveregette a Loli arcát, azután jobbról és balról megcsókolta.

Monostory dermedten és szégyenkezve állott. Mi történt itt? Ezt várta ő? Ezt a felsőbbséges és nyugodt tárgyalást? Ezt a közömbös és tárgyilagos elintézést? Azt, hogy Loli csak függetlenségét akarja majd pattogva, de indulat nélkül megvédeni? Ezt várta?

Megrezzent és bizonytalan, szinte részeg szemmel odafordult… hová?… odafordult, ahonnan egy -172- meleg szempár némán és beszédesen, felsőbbségesen, de dús és áradó részvéttel tapadt rá az arcára. Jeneyné nézett rá megindult, mélységesen szánakozó és aggodalmasan kérdező tekintettel. A szeme olyan volt, mint a lányáé; nem volt olvadó és tündöklő, mint hajdan a Lolié, nem volt üres és hideg, mint a Lolié mostanában; két tudó és látó meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem volt, amely most halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden és aggódva kérdezett valamit. Mit…?

Monostory összerázkódott, egy-két mentegetőző szót mondott, azután elment. Fázás jött rá és didergett. És reszketett a szégyenkezéstől és a megalázottságtól.

XIII.

Ezután három rettenetes napja volt. Nyögve viaskodott magával. Reszketve akart legyűrni magában minden indulatot és remegve próbált talpon maradni. De a fájdalom és a vágyódás olyan irtózatos erővel rohanta meg újra meg újra, hogy fájdalmas gőggel fölemelt fejét szenvedve kellett megint lehajtania.

A harmadik nap délutánján nem bírta tovább. A teste, a lelke, minden idegszála úgy tele volt fűtve harcos elkeseredéssel és száz halálra elszánt erővel, hogy az az érzése támadt: semmi ellent nem állhat neki. – Ki az, akit most nem győzhet le? Mi az, amit most nem hódít meg?

Reszketve állott meg a Jeney-ház előtt, fölemelte a fejét és belépett. A portás elébe jött a páholyából és -174- hajlongva köszönt neki. Ő intett egyet a fejével és tovább indult.

Monostory mozdulatlanul állott egy másodpercig, azután ismét mereven biccentett egyet a fejével, megfordult és elment. Mereven ment előre, nagy erőfeszítéseket tett, hogy egyenesen és feszesen járjon és ekkor eszébe jutott a Jeneyné tekintete. Két meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem, amely halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden és aggódva kérdezett tőle valamit.

Lázasan gázolt előre, fölkereste Országot és elvitte inni. Ország csodálkozva és aggódva nézett rá, de nem kérdezett tőle semmit, hanem vele ment és késő reggelig csendben ivott vele. Monostory másnap délelőtt nem ment be új irodájába. Délig aludt és amikor délben fölébredt, italt hozatott magának és otthon, a lakásán inni kezdett. Féktelen dühvel ivott. Mindenáron meg akart részegedni, de az ital, amelytől elszokott, -175- csak kínozta és nyugtalanná tette. A józansága egyre fájdalmasabbá vált, a fájdalma egyre hangosabbá, öt óra tájban fölugrott, reszketve felöltözködött és elindult Jeneyékhez.

Loli otthon volt, nyugodtan és barátságosan nyujtott kezet neki, azután teát töltött be és cigarettázva járt-kelt a szobában. Monostory komoran nézte. Milyen nyugodt és derült, szép, nagy lány. – Miért ilyen nyugodt és derült? – Miért nem néz rá és miért nem veszi észre, hogy ő gyűlölettel és elvadultan, reszketve és véres szemmel bámulja? Miért nem emeli föl a kezét, hogy elvadult arcára nyugalmat simítson és vérbeborult szemét hüsítse? – Hol van az a kéz… hol van a Loli erős és bátor gyerekkeze, amely olyan elszántan és olyan gyerekvakmerőséggel nyult bele az ő életébe?

A Loli kemény gyerekkezéből fehér és puha asszonyi kéz lett. A gyerek-Loliból egyszerre nagy lány lett: egyik napról a másikra asszonyi érettségü, derült szűz lett; és a Loli szerelméből, a gyerek-Loli rajongó és türelmetlen, elszánt és kislányosan tolakodó, hangos és könnyes kis szerelméből mi lett? – Monostory vérbeborult szeme szenvedve, szomjazva és kutatva bámult Lolira. Mikor lett vége a Loli könnyes és hangos kislányszerelmének? Mikor volt -176- az a nap, amikor egyszerre megszünt? Hogyan szünt meg: lassan aludt-e ki, vagy egyet lobbant és az egyik estéről a másik reggelre vége volt? – Monostory összeszorította a fogát és fájdalmas töprengéssel bámult a derült, nyugodt, mosolygó és szép Lolira. Milyen más volt ezelőtt három évvel. Ezelőtt két évvel… eggyel… még egy hónappal ezelőtt is. Mikor változott meg? Mikor siklott ki az ő kezéből a Loli lelkendező és drága leányszerelme? Melyik volt az a gyűlölt nap? Melyik volt az az átkozott óra? Milyen hibát követett ő el? Mit mulasztott el?

Vérbeborult és komor szemmel nézte Lolit. És amint komoran nézte és amint hallgatva rágta a maga töprengését és kétségbeesését, a szíve egyre hevesebben vert és a vére egyre forróbb hullámokban ömlött a szíve felé. Milyen szép ez a leány, – irgalmas Isten, milyen szép, – milyen csillogó érettségü, milyen hamvasan duzzadó, milyen nemesen asszonyi. – És – ezt – el – kell – most veszíteni?

A Monostory testét és lelkét a lángoló akaratnak egy olyan görcsös rohama támadta meg, hogy az izmai reszkettek és a feje megfájdult. Fölállott.

– Loli, – mondta, – én tegnap délután is itt voltam… Arról akartam magával beszélni…

– Ah, igen, – szólt közbe Loli, – bocsánat. -177- Nem voltam itthon. A jégen voltam… Megigértem Buzátnak.

– Loli, – mondta halk, de csattanó és éles hangon, – maga nagyon sokat van együtt ezzel az Buzáttal.

– Sokat? – kérdezte könnyedén. – Igaz, én majd mindennap együtt vagyok vele. Néha kétszer is. De –?

Újra vállat vont, mintha azt akarná mondani: miért ne. Monostorynak ekkor kigyulladt a dühe. – Buzát? Ez a rongy fickó? Ez volna az, akivel meg kell mérkőznie? – Hátravetette a fejét; az agyát elöntötte a gőgnek és a dühnek a mámora; egy másodpercre olyan volt, mintha karnyujtásnyira tőle ott volna a Buzát előkelő és csinos feje, egy másodpercre olyan volt, mintha pezsgőtócsás asztal mellett ülne és mintha ökölbeszorított kezének mindjárt pezsgősüveg nyaka után kellene kinyúlnia, hogy egy röhögő és szennyes -178- társaságot szétverjen… elborult szemét összehúzta és ingerült hangon megszólalt:

– Miért ne? Mert ez a Buzát előttem zavarodottan és szégyenkezve süti le a szemét. Mert tudja, hogy előkelő és csinos fejébe én belelátok és mert a szégyenkezésével nekem be kell vallania, hogy ő is szegény fickónak, bátor, de buta csalónak tartja magát.

– Kivülről úrra maszkírozza magát. De belül egy szegény kupecivadék ijedt lelke reszket benne. A tudóst játsza; – csak szorgalmas gondolattolvaj. A szónokot játsza; – elsápad és reszket, amikor beszélni kezd és két hétig tanulja a rögtönzött beszédeit. Született vezért játszik, de született közkatona. Született csatlós. Született szolga. Sima és ügyes lakáj. És ezt ő is tudja; tudja, hogy ezért boldogul; és remeg tőle, hogy egyszer csak mások is megtudják. Nincs egy győzelmes félórája, nincs egy mámoros perce, gyáva tolvaj, reszkető szegénylegény; – előttem didergő, fogavacogó és szégyenkező, mint a szolga az ura előtt és mint a földhözragadtság a géniusz előtt. -179-

Befejezte. Loli lassan közeledett feléje. A szája nyitva volt; a szeme kitágult; az arca kipirult. Mire Monostory elhallgatott, ő ott állott szorosan előtte és fölindultan, magánkívül, lihegve rákiáltott:

Monostory letekintett rá. És a kigyulladt nagy leányszemnek lágy és meleg mélységeiben most meglátta reszketve és tündökölve fölbukkanni azt az édes és csillogó tüzet, amely az ő számára olyan kétségbeejtően kialudt. És amint így lenézett rá és belenézett kigyulladt szemébe, amint nézte tüzelő arcát és lihegő száját, egyszerre föllángolt benne egész kétségbeesett vágyódása, – ez a reménytelen, esztelen, alkonyati vágyódás, a szeme elborult, reszketve fogta két kezébe a Loli tüzelő arcát, lehajolt hozzá és lihegő, nyitott ajkát életében először, gyötrő szomjúsággal megcsókolta.

Loli megdöbbenve vergődött a kezei között; nem tudta elég gyorsan elvonni a száját; de a hosszú csók alatt elfehéredett az arca; és amikor az ajka kiszabadult, teljes erejével ellökte magától Monostoryt.

Monostory hátrált egy-két lépést és szédülve nézett Lolira. Loli még mindig menekült előle és elfehéredett arca torzult volt az utálattól. Monostory fölemelte a két karját, mint aki könyörögni akart. -180-

Összerázkódott az undortól. Monostory véres szemmel nézte utálattól fehéren vonagló arcát; lassan lehajtotta a fejét és elment…

XIV.

Az éjszakát Országgal töltötte el. Másnap megint délben ébredt és délben, otthon a lakásán inni kezdett. Délután öt órakor úgy érezte, nem maradhat tovább otthon és tennie kell valamit. Valami dolga is volt mára… Lement az utcára és eszébe jutott, mi a dolga: ma kell fölmennie Hollódihoz.

Fölment. A bank óriási épülete csendes és üres volt már, de az első emeleten égtek a lámpák. Monostory ide ment föl. Rögtön bejelentették Hollódinak.

Hollódi fölkelt az iróasztalától és mind a két kezét kinyújtotta, amikor elébe jött. A szavai úgy következtek egymásután, mintha drágagyöngyöket rakna le aranylapokra, de az egész embert a maga hallatlan fontosságának a biztos tudatán kívül ebben a percben nyilvánvalóan az a vágy hatotta át, hogy elbűvölő legyen. -182-

– Én nagyon örülök, – mondta csendesen és melegen, – hogy módom lesz önnel együttműködni.

Monostory lenézett rá. Látta sárga kis szemében az öröm fölvillanását és fontos személyén zsíros ragyogással látta szétterülni azt az elégedettséget, hogy valamilyen módon – ha másképpen nem, egyelőre a szeretetreméltóságával és a szolgálataival – mégis győzedelmeskedik. Lenézett rá és föllobbant benne a gőg és a harag. Komoran hallgatott.

Úgy érezte, hogy haldokló harcos, aki végső erejével még vág egy halálosat a zászló büszke becsületéért. – Hollódi előbb kételkedve nézett rá, mintha nem bíznék a fülében. Monostory azonban komoran és fenyegetően nézett le rá. Hollódi erre elsápadt és egy tehetetlen mozdulattal, hangtalanul nyitotta ki az ajkát. Monostory fenyegetően nézett le rá, azután megfordult és elment.

Az éjszakát együtt töltötte Országgal. Dühödten ivott. Ország sápadtan és égő szemmel nézte. Hajnaltájban Monostory fölforró dühvel rárivallt:

– Hogy mer maga…! Mit mer maga…! Mit tud? Mit lát? Irócska. Irkáló emberke. Népszerücske. Fecsegő. Kontár.

– Az egyik korrektorunknak, – szólt csendesen, – ma megigértem, hogy új állást szerzek neki. Pár hét múlva el kell mennie, hogy helyet csináljon az ön számára.

Monostory szikrázó szemmel nézett rá és egy másodpercig úgy tetszett, le fogja ütni. De azután szótlanul lehajtotta a fejét, hallgatott és csendesen mondta:

– Menjen el innen. – Nem akarom sajnáltatni magamat. – Ne sirasson itt engem.

– Senkit… mindenkihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a sorsa. De ha siratok valakit, – magamat siratom.

Monostory összeráncolta a homlokát és komoran és kérdően nézett Országra.

– Nem tudja? – kezdte Ország. – Megint nagy sikerem volt. Ma egy hete játszották először az új darabomat.

– Rongy. – És soha többé nem merek valami jó és tiszta dologgal megpróbálkozni. – Ezentúl is mindig sikerem lesz.

Sokáig hallgattak, azután Monostory újra ivott. Mindenáron meg akart részegedni. Öntötte magába az italt és lázasan nézett körül. – Hogyan támaszthatna föl valami rettentő zúgást, valami süketítő robbanást, valami pusztító dübörgést…? Egy himnuszt az Éjszakának! Rongyosok miséjét! Részegségnek ordítását és fájdalomnak üvöltését! – Fölállott; elborult szemmel körülnézett és eltelt dühvel az emberek ellen és a város ellen. Egy görcsös rándulással megfogta a pezsgőspalack nyakát; úgy volt, hogy mindjárt rohamra indul itt az emberek ellen; úgy volt, hogy kiver mindenkit; de egyszerre végigfutott rajta a józanságnak egy borzongása, szégyenkezve és undorodva dobta el a palackot a kezéből, összerázkódott és kiment.

Ország utána sietett. Kint még éjszaka volt. Monostory elborult szemmel nézte az éjszakai várost. -185-

– Hogy utálom, – mondta halálos fáradtsággal, – hogy utálom ezt a várost.

Ország szólni akart, de Monostory megrázkódott és egy mozdulattal elhallgattatta.

Elmentek a Postagalambba; leültek és pálinkát ittak. Rosenstrauch bácsi előbb csodálkozva kiszolgálta őket, azután odaült hozzájuk. Monostory dühödten ivott, azután pálinkával és szivarral kínálta meg Rosenstrauch bácsit. Rosenstrauch bácsi fölemelte a pálinkás poharat, a szája összecsúcsorodova remegett, kéjtől vonaglóan csattant néhányat, a szeme könnybe lábadt az élvezettől, azután mennyei gyönyörtől szinte hörögve lehajtotta a pálinkát. Monostory elbámulva nézte. Rosenstrauch bácsi erre átvette a szivart. Levágta a végét, azután belefogta remegő kezébe. Szinte dédelgette, úgyszólván ölelgette a szivart. Az arca kéjben úszott; az ajka előrecsúcsorodott; a torka nyelt; remegő kézzel rágyújtott a szivarra és lassan eregette a füstöt. Az arca olyan volt, mintha imádkoznék.

– Szabad! – felelte Rosenstrauch bácsi. – A -186- professzor két héttel ezelőtt nézett meg és azt mondta, hogy most már szabad.

Monostory egy futó pillantással ránézett Országra. Ország lesütötte a szemét.

Rosenstrauch bácsi remegő kézzel emelte föl a szivarját és gyönyörtől reszketve szívott belőle egyet. Belemosolygott a füstbe:

– Volt néhány rohamom az utóbbi időben, de az nem tesz semmit. Sokkal jobban vagyok. Ha csak iszik az ember: félgyógyulás.

Monostory megint gyors pillantást vetett Országra. Ország lesütötte a szemét. Monostory erre ismét inni kezdett. Dühödten döntötte le a torkán a pálinkát, de nem tudott megrészegedni tőle. Odafordult Rosenstrauch bácsihoz:

Monostory félig lehunyta a szemét, az orra remegve szítt be egy édeskés illatot, a szája nagy lélekzettel itta egy páratlan ital láthatatlan és csodálatos gőzeit. -187-

– Ah, – mondta megborzongva, – az jó lehet. – Megrészegedni tőle. – Megrészegedni tőle.

Vágyódástól eltorzult arccal bámult a levegőbe. Ország meghökkenve nézett rá. Sokáig hallgattak. Rosenstrauch bácsi végre a pálinka felé intett és csendesen megszólalt:

Töltött Rosenstrauch bácsinak és Rosenstrauch bécsi a kéjtől szinte vacogó foggal ivott. Monostory komoran és szótlanul ivott vele. Rosenstrauch bácsi beszélgetni akart. Ravaszul pislogott egy ideig, azután megszólalt:

– Csend, – szólt rá komoran. – A maga fajtája ne merje a nyelvére venni görög bölcsek álmait. A maga fajtája a földhöz tapad és annak a szerelmese, ami hitvány és alacsony.

Rosenstrauch bácsi ijedten és sértődötten hallgatott el. Monostory maga elé bámult, sokáig hallgatott, azután fölnézett, mint aki álomból ébred föl, megnézte -188- a Rosenstrauch bácsi ijedt arcát, sötéten elmosolyodott, ivott és így szólt:

– Tudja, mit tanít a lélekről? – kérdezte Monostory. – A lélek olyan erő, amely el is pusztulhat. Megvan benne az a lehetőség, hogy tökéletesedjék és halhatatlanná legyen. De tönkre is mehet.

Megnézte Országot, megnézte Rosenstrauch bácsit, sötéten bólintott néhányszor, azután keserű derültséggel mondta:

– Három lélek, amely halhatatlanná lehetett volna. – Elzüllött emberek, akik elköltötték a lelkük halhatatlanságát.

Töltött Rosenstrauch bácsinak azután ő is ivott. Azután újra töltött és megint ittak. Kint bágyadtan és elkésve virradt fel a szürke téli reggel; a Rosenstrauch bácsi keze egyre jobban remegett; könnyben úszó szeme kidülledt; és amikor nem is ivott, a torka egyre lázasabban nyelte a vágyódás száraz kortyait. Ország végre fölállt és menni készült. Rosenstrauch bácsi ekkor sietve emelt egy teli poharat előre csucsorított ajka felé. Remegő keze azonban megállott útközben; a pohárból előbb kicsordult az ital, azután halk -189- koppanással a pohár is leesett a földre. Rosenstrauch bácsi két hörgő, nagy lélegzetet vett, könnyes és kidülledő szeme mintha ki akart volna pattanni az üregéből, homlokán a vastag erek vonaglottak, meghajlott teste lefordult a székről és lezuhant a földre. Két másodperc mulva halott volt.

– Egy lélek, – mondta csendesen, – amely eljátszotta a maga halhatatlanságát.

Azután Országgal együtt csendesen elment. – De másnap hajnalban újra ott volt; és harmadnap is; és negyednap is, és azontúl mindig. –

Dühödten kereste a részegséget; és el-elbotolva, néha meg is találta. Szörnyű utakon járt, el-elbotlott; megnyugodott és beszennyeződött; a géniusz ragyogása lassan eltünt nemes homlokáról, és kínzott és elfáradó teste lassan megért rá, lassan készült rá, hogy egy süket órában elhívja a halált.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZENTLÉLEK LOVAGJA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.