The Project Gutenberg eBook of Névtelen vár (2. rész) by Mór Jókai

Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat meghozni, bármily nagy lemondásba kerüljön is.

Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr s, a midőn a megye rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-ki országgyűlés 2-ik törvényczikkelye 1. §-ának és az azt követő paragrafusoknak személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.

A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a «potior»-oknál, a kik a 3. t. cz. 17. §-a értelmében a «lustratió» alkalmával saját becses személyeik és illetőleg lovaik helyett a «birsagium»-ot küldték meg: az ötven nehéz márkát.

Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal ad meliora capacitálni.

Az áldozat pedig abból állt, hogy arra az időre, a mit e czélból a Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.

Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész cordiálisan előadva multkori gyors visszavonulásának indokait s bejelentve hivatalos látogatását; nem hagyta említetlenül a fatalis labodafőzeléket és a békaczombokat sem. -2-

– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, a ki az első kinálás után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a házigazdát: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

Vavel ezuttal mosolygásra kényszeríté az arczát; helyre akarta hozni a multkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.

– No mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.

– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak. Sokan jelentek meg azon a lustratión?

– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. czikkelye 11. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. A mi pedig azon czélból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön csillapíttassék.

– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a dolmányomra és kaczagányomra?

– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot. -3- Nem mentem el a lustratióra, mert tréfának és gyermekjátéknak tartom a meghozott törvényt, a mely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: «a magyar nemesi fölkelés csak akkor hivandó föl, ha kültámadás veszélye forog fönn», – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni, feltanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: «akkor is csak azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni». Azt pedig, hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helyt állni a hatalmasabb ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden nemes, a kinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, a kinek azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az erszény. – Minden város ád egy lovast s azt maga szereli fel. Szép svadrony lesz belőle! A nemes urak maguk hoznak hazulról puskát, kardot. Azokat a jámbor vadászfegyvereket, a mikkel a compossessor urak a nyulakat ijesztgetik a tarlón, a franczia bayonetekkel szembeállítani! Mikor mind ez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen egyenruhába öltöztesse a maga nemességét? Akkor azok maguknak tiszteket választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy ki ért a had felállításához, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz? kinek van hősi bátorsága, tapasztalata? hanem azt, hogy kinek van fényesebb neve, vagy ki tud jobban itatni? S ezeket indítani el oly hadsereg ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tünnék fel egy nemzet szine java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be. A hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen -4- elmulik az egész veszedelem. A nemesi felkelő sereg addig elmegy, a míg a tarisznyában tart a hazulról elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték «Lustreisio»-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen komoly dologról lesz szó, akkor higyje uram, és tartsa meg adott szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, a kik a nagy tragœdiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én alispán úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy csendes kis pinczebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…

– Még pedig török. Oda bevesszük magunkat, quaterkázunk, adomázunk és fumigáljuk a világot.

– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott öltözetemben.

– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, a mit a gróf úrról a rosz nyelvek elhireszteltek; mert a hogy én azt a bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől: láttam én azt már olyan dohányfüstben is helyt állani, a hol az ember nem ismerte meg, hogy ki ül átellenében s még csak nem is köhécselt tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. A ki felől ugyan őrizkedni fogok többé kérdezősködést intézni, a mióta a gróf úr meg akart duellálni az első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. – -5- Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget ütött a fejembe. Az mindenütt nagy mértékben pártjára kel a gróf úrnak s kész magát exponálni miatta. Ezuttal is, ha ő nagysága rá nem beszél, hogy jőjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle magasztalásokkal, a mennyi egy embernek sok is: hát a főbirámat küldtem volna magam helyett a «sigillum compulsorium»-mal. No ez a nagy buzgóság nekem mégis gyanus dolog attól a másik donnától!

– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, a ki a concert végén megkérdez egy mellette álló urat: «Ugyan ki az az énekesnő, a ki olyan borzasztó hamisan énekel?» – «Az az én feleségem». – «Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, a ki zongorán kiséri, az játszik kiállhatlanul: vajjon ki lehet?» – «Az az én testvérem». – «Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki csinálhatta azt az ostobaságot!» – «Én magam!»

Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nem csak pipázik, de még adomázik is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik és titokban szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, a mik ellen az administratiónak nem lehet kifogása.

Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak, odalenn, abban a kis pinczeboltban a torony alatt! Szó sem volt hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsiros, tömör, harapni való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kivánalmai szerint elkészítve. S a minek legkevésbbé volt szűke, a magyar asztal legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf ép oly kifogyhatatlan volt, mint az alispán, a ki kénytelen volt megvallani, hogy a gróf az első ember a hazában, a kinek ő, az adomák Nagy Mogulja, az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. -6- Aztán pontban tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyujt, azt teszi egész férfiui önérzettel.

Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás volt, a miért a «szállok kendnek!» felhivásra könnyen megeshetik, hogy az embernek pisztolylyal «állnak eléje!»

«Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek ennek bár ismeretlen úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy e vagy kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!»

A gróf nobel ember volt: a hogy Sátán Laczinak megmondá, hogy nem szokott ő olyan emberre rálövöldözni, a kinek ő egyszer az asztalánál poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is observálta, s maga is két poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koczintott ez áldomásra s kiitta mind a kettőt körömpróbáig.

A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a grófot pártfogásának teljes mértéke felől.

– Még egyszer találkozni fogunk az életben, mondá, megszorongatva szíves házi gazdája kezét.

– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb a végett kellene ide jönnöm, hogy a II. törvényczikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.

S ezt megfelelő kegyetlen páthoszszal mondá, szemeit és fenyegető ujjait az ég, az az hogy a pinczebolt felé emelve.

– Azt csak bízza ön rám, szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e valaki? Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon. Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, a kinek egyszer a hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az ütközetben?

– Harmincz matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: «populeam virgam mater regina tenebat». Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palaczkokkal. A gömbölyüek az anglusok, a négyszögletüek az irlandiak. Így állnak ni, szépen:

Po–○○○○ pu–□□□□□ le–○○ am–□ vir–○○○ gam–□ ma–□ ter–□□ re–○ gi–□□□ na–○ te–□□ ne–○○ bat.□

Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilenczedike főbelötték: az anglusok mind megmaradtak, az irlandiak meghaltak. Látja-e? Kilencz! Megint kilencz! Valamennyit négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre megmondom a gróf úrnak, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, csak a «po» syllaba alá tartsa magát, mert a «pu» syllaba veszedelmes lesz.

Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni. Azért érzékenyen agybafőbe csókolva szíves házi gazdáját, sietett a beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva meg a Névtelen Vártól ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.

Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd ideje volt, megjelent Marieval elkölteni az -8- ő finom csigalevesét, murokfőzelékét, és tejhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta, hogy jó kedve volna.

Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius meg nem jelenőket s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta tért haza a székvárosába s referált a legközelebbi Sedrián, hogy rendben van a vármegye.

II.

De ez a Névtelen Vár kalitjába bezárt tigrisnek csak még keserűbb napokat hozott.

A támadó osztrák hadsereg lassu csigavonulással előre haladó mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apocalypticus vészangyal megjelenése.

Igazán olyan megjelenés, a minőnek a világromboló angyal eljövetelét festi a látnok evangelista.

Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó kertektől, a szintér. Szorgalmas iparüző nép lakja. Apró csatornácskáiból a Traun vizébe mindenféle gyárak kék, sárga, veres, fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van franczia sebesültekkel, kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul s mind itt helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló hadtestnek már nem volt se ideje, se szállító eszköze az ellenfél sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére azonban, a mint a városból legutóbb kivonult, látta, hogy a franczia hadtest nyomában jön s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani, a míg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt nem lehetett felgyujtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az -9- ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt oszlopokon. Tehát felgyujtotta a hid mögött levő várost. – Igen helyesen számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztül gázolt volna; – de ime ezerei, meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az utczákat, kik az égő házakból kimenekültek, a kik a szabadba vonszolták magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztül törni? Lesz-e bátorsága neki menni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer elesett ő értte; mely nem harczol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága neki sarkantyuzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – «Előre!» Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a nehéz lovasság, útat törni az eleven utczán át, a sebesültek halmazán keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem futhatnak; az utczák lángba vannak borulva, a házak nem nyujtanak menedéket: az előre tolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piaczot lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kisértetektől; visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az utczán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad, szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sir, Istent hív és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utcza közepéből «Ő Maga»; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az uttól, melyen keresztül haladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól, hideg márványarczával és látja az égő város valamennyi -10- csatornájából a Traun folyóba zuhogni a vért… Ez egy jelenet a «Látások könyvéből!» – Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva. Mehetünk odább! «Jól van!»

És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a földhöz, a maga jelszavát.

A mely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányulni, azt nem félt felragadni az egyfejű sas.

Napoleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válaszszon magának saját nemzetéből királyt.

Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proclamatiót. Most azután egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, a minek ő egész ifju életét oda áldozá.

Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között elzárkózottan élt, s a mit ez adatokból a lélektani és logikai következtetések összeállítanak, az nem egyéb, mint lángborító siker a gyújtó felhivásra.

Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénynyé és butává akartak tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában muzsáit megszólaltassa? Nem-e tett hasonlóul a lengyel nemzet?

A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik fel a csendet méla folyosóján. Persze, a mióta Henry nincsen, a hatalmas látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok tekintet nélkül, még a mamuszokat sem huzzák fel, s hangosan beszélve csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, a hol suttogáshoz volt szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél az -11- három helyett s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős, az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozó-szobájába, fentartja a sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával; farkasbőr-kaczagány reng a fél vállán.

– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri czigány, a betört kemenczén keresztül, azzal a szóval, hogy «nem vesznek pipaszurkálót?» – Most már itt a jelszó: «lóra katona, tehénre paraszt!»

– Hübele Balázs, lovat ád Istók! Felelt rá ugyanabból a hangulatból a gróf.

– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a véres kardot s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az insurrectionalis törvényczikk nem irott malaszt többé; megyünk cum gentibus – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs! Itt van a nemzeti szózat.1)

Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az arczvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érczkemény arczulatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az égnek, ajkai megnyiltak, orczája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve nem tudott szólni.

Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt kirántotta a hüvelyéből s elkezdte csókolni a meztelen vasát s aztán leveté az asztalra s elrohant, mint az őrült. Mariehoz rohant.

Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott teremtést s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol vendégét elhagyá.

– Mi történt? rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arczától. -12-

– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arczát. Láthatja az egész világ s olvashatja róla fenkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez az én istennőm. A kiért éltem, a kiért meghalok!

A dolgozó szoba egyik oldalát egy nagy ódon könyvtár foglalta el, melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak szánva s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.

– Van-e trónon ülő alak ennél dicsőbb? szólt elragadtatással Lajos, átölelve látogató vendége vállait s odamutatva a leányra. Ily áldásosztó tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az Istenkézből eredett embernek megtestesülve. Nem ez hát amaz angyal, a ki az apocalypsis Leviathanját a pokolra letaszítani elhívatott?

Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá Vavel Lajosnak:

– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Épen ilyen volt menyasszony korában!

Marie önkéntelenül tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már hozzászokott az arcza, de még az idegen szemek égető sugarához nem.

Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba tulsó oldalára, a hol a könyvszekrénynyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy hosszu nagy terem -13- tünt fel s az, a milyen nagy volt, úgy meg volt töltve nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltivig.

– Én magam kiállítok egy lovas banderiumot s vezetem azt személyesen. Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.

Az alispán elbámult a sorbarakott fegyverzethalmazon, s az oltárhelyen ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő téli kert ez! Hát ilyen virágokat ápol Lajos titokban?

Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába, megmutogatta neki szörnyü kincseit.

– Nem mondhatok rá mást, mint a mit a sárosvármegyei compossessor mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas buzavetésére, hogy «az izs csag valami!»

– Már most én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzá való ember és ló?

– Azt felelhetném rá az egyszeri czigányasszonynyal, a kitől a fia kenyeret kért: «te is mindig olyat kérsz, a mi nincs.»

– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, a mit megüljön: csupán egy dolog az, a miről a turóczmegyei szolgabiró azt referálta, hogy «sem nem vagyon, sem nem nincsen». Ez a pénz. A domestica üres, s az ærarium még nem küldte el az igért subsidiumot.

– Mit törődöm én az ærariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, a mi a banderium kiállítására szűkséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a megyének pénz, rendelkezzék az enyimmel. E czélra odaadom mindenemet s ráadásul saját magamat is.

S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz, volt lesrófolva, odamutatott.

Az pedig még bámulatraméltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem. Aranytekercsek, ezüsttel telt zsákocskák szép rendben egymás fölé rakva. Semmi fekete bankó s más efféle gyanus személy közöttük. Csupa igazi kivert pénz.

Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe s a mennyi a két markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele az alispán süvegét, a mit az a két kezében tartott, hogy nem tiltakozhatott ellene.

– Nyugtatványt? Nemes emberek között? A haza védelmére adott pénzről nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott már s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két magyar közvitéz feltörte a ládát, a mi az ellenség prédájára volt hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a tarisznyáikat s aztán futottak a világba ketten két felé. Három nap mulva megint eljutottak a zászlóaljukhoz s ott átadták a megmentett pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt «Kozsmár János», a másik a nevét sem mondta. A harcz alatt az erények is óriások!

– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, a nélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam és mi czélra adták? Azt csak nem mondhatom, hogy «vad pénzt» leltem az erdőn, mint az egykori czigány «vad gubát». Hát legalább egy pár sor commissiót adjon hozzá gróf úr.

– Azt akarod, hogy a kezed irását meglássák s arról megtudják, hogy ki vagy?

– Úgy az engem magához fog venni; szólt a leány átszellemült tekintettel; s nem engedi meg, hogy legyen egy franczia nő a világon, kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja engedni, hogy legyen egy nő a világon, a ki arra vár, hogy egy csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra ültessék föl bálványnak, a kitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz magához Isten, a mikor még mind a két kezem fehér, a mikor nem haragszom senkire, a mikor megbocsátottam mindenkinek s nem kivánom a világnak semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a vérbe, abba a dicsőségbe, a mitől Fredegonde, Meroflède, s rettentő történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok hasonló legyek valaha. Oh azt nem engedi meg Isten!

– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban senki. Én is leborulok a végtelenség birója előtt s itélet alá bocsátom az én peremet. Isten! ki Francziaországot oltalmazod: tekints alá; – nézd azt ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig gázoltatja lovát, s merev arczával széttekintve a haldoklók fölött, azt mondja: «jól van,» s aztán nézd ezt a szentet itt, a ki az üldözőiért imádkozik; s itélj, melyik legyen a te képmásod e földön? Ah Marie! Te tégy eleget a te jó szivednek, imádkozzál azokért, a kik ellened küzdenek; – mi, a kik éretted huztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.

– Oh hiszen érts meg engem, szólt Marie lágy könyörgő hangon, s reszkető kezével Lajos arczát czirógatta. Egy csepp hősi vér nem foly ereimben. Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, a kik maguk koszoruzták csatába induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem! senkim sincs kívűled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több, mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová leszek akkor én? Ki lesz, a ki engem még szeressen?

– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta kebléra a leányt. Azt mondtad nekem egy napon: «hozzon ön nekem anyát!» Nőt, a kit szeressek, s a ki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked anyát, asszonyt, a kit szeress, a ki szeressen.

Ah e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arczára. Hogy változott át a tragicai gyötrelem kifejezése -17- egy varázsütésre a gyönyör ragyogásává. Nyakába borult az ifjunak, nevetett, sikoltott, gyermek volt.

– Te azt tennéd? Ide hoznád őt? Vagy engem ő hozzá? Igen! Igen! Aztán látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogyan lesztek boldogok? Oh ez – hahahaha!

– Komolyan mondám, szólt Lajos. Előljáróm előtt tett igéretemmel nem űzhetek tréfát.

– Úgy van, szólt Bernát úr. Én önnek most nemcsak alispánja, hanem ezredes-kapitánya is vagyok.

– S kivánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a patriarchalis földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy a kit nőül akar az ember kérni, ahoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezt a küldetést?

– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. – Ön ismeri őt, a nélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent, a mit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.

– Csak bizza ön azt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra mulva visszatérek e szóval: «veni, vidi, vici!»

A tekintetes úr kezet szorítván cliensével, még arra is megemlékezett, hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védencze, még egy olyan hatalmas férfiunak is, minő egy magyarországi alispán, illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyuját egymáshoz csapva, keresgélni kezdett a franczia elnevezések között, hogy melyikkel tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiusítá Marie azzal, hogy gyermeteg jó kedvvel eléje lépett:

– Ah, a ki leányt kérni megy, annak bokréta kell a -18- gombzsinórjába! S azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiu keblére tüzte fel.

Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról s megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent bajuszai alá, s az áhitatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra, azt mondá neki:

Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, a mig a lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.

A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyiltak.

Nem kérdé többé: szabad? Merészen kitárt egyet az ablakok közül s messze kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a hintajával elrobogó alispánnak.

Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan arczczal az édes világba beletekinteni! Ah ez oly észvesztő gyönyör volt, mint a minőt az érezhet, a kinek azt mondják, hogy nem szabad hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy egész tele kanta üde, kristálytiszta vizhez s dobzódhatik, kéjeleghet benne, nem bánja, ha utána meghal is.

A leány egyre kaczagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak, a mik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, a kik a tóparton kurjongatnak, s a paripák, a mik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos mezőn, egy hó mulva majd a pirosvirágos mezőn.

És Vavel Lajosnak, a ki ott állt a háta mögött, magának is úgy tetszett, mintha e tündöklő arcztól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint az előtt. -19-

III.

Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, a mint a szép bárónő fogadta.

– Kedves szép Katinka hugom, a hogy a keblemre tüzött bokréta kirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illő egészen fiatal gavallér számára.

– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.

– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok hiva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; a ki ma eljegyzést tart s pár hét mulva esküszik.

Ez alatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arczán.

Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betük, a miket egy insurgens zászló számára himez aranynyal szép piros szalagra.

– Siet biz az: – folytatá Bernát úr; – mert hát úgy jöhet, hogy három hét mulva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.

De már erre a szóra megszurta az a gonosz himzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.

Az úrhölgy pedig boszus negéddel monda: s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében.

– Vezet biz az. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni fölszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közűl.) Azt hiszi Katalin -20- hugom, hogy ezek tán kukoriczacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az ærarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.

– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, a kit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.

Most már felugrott himzése mellől a bárónő s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.

– Igen is. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy a mi «egy szót» egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.

– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy «vékony fátyol», a mi azt elválasztja.

– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin hugom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.

Azután odasimult Bernát úrhoz s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:

– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. A ki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem ő hozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, a kiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arczát a világ elől, mert a ki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon már választ.

Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyujtá Bernát úrnak, a mit az meg is ragadott emberül.

– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek, vagy ne tegyek? S neki szüksége van én rám!

IV.

Vavel most kezdett csak higgadtan végig gondolni rajta, nem volt-e korán, a mit most tett?

Nem siette-e el félve őrzött titkainak világba kiáltását? -22- Nem tett-e oly lépést, a mi egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás napját. Ez-e az?

Visszatért dolgozó-szobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifestum. Ez csalhatatlan. Ma kell merni, vagy soha.

Ez előtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az akkori hadjárat által remete-odujából kicsalni. Tudta jól: urak harczolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harczolni a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok igértek.

Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte, mint a napvilág szivárványt ragyogó kisértetei; fantomok, a kik mosolyognak, szellemek, a kiknek ölelése forró.

Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a megindult catastropháról. Mindazoknak, a kiknek hivatásuk belejátszani abba a nagy hangversenybe, a mit ezuttal a népek rendeznek a saját javukra: az egyetértőket Németországban, Tyrolban, Helvécziában, Hollandban és Francziaországban. Ah, hogy D’Avoncourt nem szabad most! Ő mindezt milyen jól végezné!

Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett ráismerni a keze irására, mikor épen szükség volt rá, hogy ráismerjenek: úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a szivéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harcztól? A miért mindig imádkozott. A miről ébren és álmodva örök terveket épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől? – attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?

Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el magát a háboru megizenésére, meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem is ember rendezte így. -23-

Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogó madár, sorsának tündére; nem bir más hangon szólni, mint a nevetés carillonján, s tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat s ledobja a földre.

– Hát ki? Hát az, a kit te nekem anyául igértél: az a te szép tündérasszonyod.

– No talán csak nem jön az alispán egy maga két hintóval? Ha nem hiszesz nekem, jer oda az ablakhoz és nézd meg magad.

S azzal felköltötte székéről Lajost s vitte magával az étterembe, útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az irással a két újját. Ejh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla megnyálazott zsebkendőjével.

Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy a mit Marie mond, az való.

– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében? Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az nagyon kaczkiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetüznöm, ne álljon oly szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, a hogy most vagy.

Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó itt dörgött már a park töltésén. A fák közül kikivillant Katalin rózsaszín umbrélája.

– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? könyörgött a leány. -24-

Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély udvarára.

Szép, fűvel benőtt térség volt az; a mióta kocsi nem járt rajta, fölverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák épen tele voltak piros barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos lég.

Ők ketten előre siettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első találkozás.

Katalin arczán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és odaadás, a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmoniában találkozva egymással, a milyen csodatételre egy nőarcz bűvtükre képes.

Messziről nyujtá szép kezét Lajos elé s meleg hangon rebegé neki e szókat:

Ez volt a felelet arra a szóra, a mit Lajos mondott az erdőben: «ő az én jegyesem».

Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy hamar, hogy Mariehoz siessen.

A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét, szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.

Katalin megfogta a lány két kezét s arczába nézett annak hosszasan, eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:

– Nem ő érte jöttem ide oly sietve. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek a szíve anyát kiván s az nem várathat magára.

E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a sirást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először ölelhetett át egy nőt, a kinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta magát valahára egy szív fölé, mely e -25- szóval jött eléje: «anyát hivtál: itt vagyok»! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!

Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen szorongatá násznagya kezét.

Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt még, mint a leánya.

– Nos, hát eljösz-e velem az én házamba? szólt Katalin, míg egymást átölelve haladtak fel a kastélyba. Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba ezután csunya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal, kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak hangzani, a miktől te halálra rémedeznél: míg nálam szép csöndesség van.

– Oh én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz, monda Marie, oh én nagyon szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hogy te parancsolni fogsz, és én engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha jól eltaláltam, megdicsérsz.

– Tőlem nem is kérdik már, szólt közbe Lajos, hogy beleegyezem-e e tervezett leányrablásba?

– Hát hiszen te is velünk jöhetsz; szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.

– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. Aztán komolyabb hangon mondá Lajosnak: Meglehet ön a felől nyugodva, hogy féltett kincse jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve, cselédeim bátrak és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg rajtunk olyan meglepetés, mint a mikor ön megszabadított a rablóktól.

– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? kérdé Marie elbámulva. Hogyan? Mikor?

– Micsoda? ti grófnak, bárónőnek czímezitek egymást? Fogjátok mindjárt egymást szépen a keresztneveteken hívni?

– De azt a rablóhistoriát már csak mégis szeretném magam is megtudni; erőteté Görömbölyi Bernát úr.

– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy a hogy történt, szólt Katalin; de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek. Hisz e derék emberek nélkül soha sem ismertem volna meg – az én Lajosomat.

– Így már jól van! Diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy «kis mamáját» bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle kalapot, nagy kendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első találkozás rémséges történetét.

Ah milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, a hogy gyermekeknél látjuk, a kik tündérregét hallgatnak, s megfenyegette az ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalaszszon: «hah, a bitang! – Darvulia! – Beste karaffia»! (Azok bizonyára mind olyan válogatott nevek, a mikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)

Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: oh hogy ragyogott át Marie arczán a dicsekedés verőfénye, ajkainak rózsanyilásából -27- mint tündöklött elő a két gyöngysor! Csak egy ember van ilyen a világon s az az ő Lajosa!

– Ez volt a mi első találkozásunk, szólt nevetve Katalin s kezét nyujtá a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.

– De csak azt szeretném megérteni, szólt az alispán, hogy miért tartották önök ezt én előttem is titokban?

– A bárónő nem akarta, hogy védenczét, a híres rabló feleségét, üldözzék ő miatta.

– No ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten, akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.

– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak, sietett ovatolni Katalin, nehogy üldözés legyen belőle!

– Én meg ellenkezőleg az alispánt akarom fölkérni ez ügy végelintézésére; szólt Lajos. Én épen arra kérem, hogy eszközöljön ki amnestiát a rablóknak. Nem azoknak, a kik a bárónő kastélyába betörtek, mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laczi és társai számára, a kik nem vettek részt e gaztettben; s a kik óhajtva várják az alkalmat, a melyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.

– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztül bujva két szétfeszített ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet, ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, a míg én observatoriumomban voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.

Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka rejtélyes jelenetét. -28-

Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos, felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!

– Jól van, szólt az alispán; megigérem, hogy amnestiát eszközlök ki számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.

– S te erről nem szóltál nekem soha! szólt Marie Lajoshoz. Elhitetted velem, hogy az a felnyithatlan aczélrács ágyfülkém előtt csak azért van ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?

A mint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.

– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.

Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét érezte, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá a szép ajkakról az első csókot.

Marie bámulva látta a csodát, a mit e csók előidézett a menyasszony arczán.

– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arcza! Mint a tűz-láng! – Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arczom nem lesz attól piros.

Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók, a mi Marie arczát érte, olyan volt, a minővel egy búcsúzó testvér ajka érinti kolostorba kisért hugát, a zárdaszüzet.

Marie aztán Katalinhoz símulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá, hogy liliomarczát Katalin égő rózsaorczájához szorítva, a különbséget egymás mellett lássa.

A kis inas, a Sánta Laczi zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.

A kövér Lizettenek nem kellett soha utasítás. Ha vendég áll a házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó izlésen, az egyszerű, de a tisztaságban fényüzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie előtt.

– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetteé; én nem értek semmi háztartáshoz.

– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnak, a kit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.

– Őt is magunkkal fogjuk vinni? szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. Mert hiszen, szólt Lajosra mosolyogva, ön nem fogja azt kivánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?

(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a «maga» házába viszi a menyasszonyát.)

– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.

– Hiszen, szólt szemlesütve Katalin, meglehet azt rövidíttetni – dispensatióval.

– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyü volna az a dispensatio, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katholikus. -30-

– Hogy lehetne az? kérdé Vavel Lajos, elbámulva. Hisz én önt mindig a protestans templomba láttam járni távcsövemen át.

– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.

– Hát a mikor «így» látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bayadéret hirtelen fölvetette a fejére, hogy az egyúttal lángbaboruló arczát is eltakarta.

– Te voltál a lefátyolozott hölgy, a ki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?

Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, a miben ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.

– Hogyan? kiálta fel Marie: én rólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?

S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kaczagni s utoljára le kellett neki ülni a földre, a hogy kis leányok szoktak, mikor nagyon utoléri őket a jó kedv.

S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arczán.

– Mondd csak tovább; mi lett belőle? kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!

Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: «ez a hölgy az én jegyesem!» -31-

– No! És azóta már elmult egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint egy tél. És ti még sem lettetek egymáséi. Miért volt ez?

– Én kitaláltam, úgy-e, szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?

– Ad animam! kiálta fel az alispán. Beillenék vizsgálóbirónak, oly consequenter dedukál!

Lajos erre elővette a tárczáját s kikeresett belőle egy összegyűrt levelkét.

– Te megtartottad azt? Oh add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként czímezni, csak így!

A mint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a köny; arcza elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott a fölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.

– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül, monda Lajos.

– S ő azt kiragadta a kezemből, folytatá Marie, haraggal, erőszakosan s bezárt miatta büntetésül.

– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán («A kit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon;» veté az közbe) akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.

– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír, szólt az alispán: akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! – A mi szeretett királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát! -32-

Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaértete a maga kristálykelyhét az áldomásra.

– És most még egy vivát az én királynémra! kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. Éljen soká és dicsőségesen s veszszen el, a ki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)

A szép hölgy arcza olyan lett, mint átlátszó viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.

Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Néhány percz mulva a szép hölgy ismét fölnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arczára. Összeborzongott. S újra nevetett.

– Ejh. Nem kell víz. Suttogá. Hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. S aztán felvette reszkető kézzel poharát. A kire te köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó Mariemat, éltesse Isten!

– Így szép az, így: helyeslé Marie. A «te lányod», a te «Maried», ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy «veszszenek el!» azok nincsenek sehol.

… – Nincsenek! rebegé a hölgy s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog?

Az alispán, ki a fiatal hölgyek mulékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült szinezetet a társalgásnak.

– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, -33- hogy a midőn a grófot eltiltá a közeledéstől, az alatt kész volt azt az áldozatot előre meghozni, hogy a hitéből kitérjen s ezt az akadályt jó előre elhárítsa. Már most mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról…

VI.

Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.

– Az én jó barátom ma nem csak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne már a másik mátkájáról beszélni: a banderiumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.

– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek nevezi?

– A mi nem is olyan könnyű és sok egyéb összefügg vele. Először is Mariet még ma elviszem magamhoz.

– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e nekem irásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő vidéki banderium alakítójához, attól a percztől fogva, a mikor ön a hadfogadó zászlót felhuzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden híres verekedő népe, a kik igen derék embernek lehetnek az ellenség előtt; de Marienak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés szerencséjében részesülni. Önök a banderialis vendégekkel töltsék meg a Névtelen várat s bajlódjanak a maguk harczias vállalatával: mi azalatt elkészítjük az önök zászló-szalagját. Aztán Marie is hadd érezze már egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! az egész park és kert az övé lesz! -34-

– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni s meghívni őt magunkhoz. Úrnője eltávozta után úgy hiszem ő is örömest fog inkább azzal menni, mint itt maradni.

– Ő nagyon szeretett engem. Monda Marie. S volt idő, a mikor igen nagy, igen nagy dolgokat tudott tenni értem.

– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egy pár férfi cselédemet fogom átküldeni. Lizette pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál becsesebbek. Vannak, a kik előtt dicsekedni akarok boldogságommal. (Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől). A dispensatiót ki kell eszközölnöm s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell tagadnom, hogy nyájából kiváltam.

– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen a lábainál lásson, a midőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katholikus részről megadja a dispensatiót a püspök, a protestans részről meg a mi barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk s másodszor újra megesküszünk az én jó Mercatoriusom szertartása mellett a magam házánál. Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk arra, a mi igaz.

Ezzel aztán kaczagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos utána akart eredni s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie útját állta s visszatartóztatá. -35-

– No no, csak maradj. Majd hogy megint meggyújtsd az arczát! Csak eredj te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.

Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a csodálatos leánytanyát, a hol hosszú éveit végig játszá gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az ágyfülkéjét elzáró aczélgörgénynyel is megismerteté, a minek a czélját ő maga is csak most tudta meg.

Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát, phantasticus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya mellett lefüggő zsinórt. Arra az aczélgörgöny leereszkedett és zárbacsappant.

– Most az én foglyom vagy, szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. Ha én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint felgördíteni s te itt halnál meg velem együtt.

– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most mindjárt jön ide valaki, a ki bennünket nem enged elveszni.

– Hívtál engemet Marie? kérdezé, a mint az érczfüggönyt leeresztve látta.

– A mit mindennap megszoktál adni. Egy jóéjszakakivánást a függönyön keresztül.

– De te nem fogsz minket ma már többé látni s így mégis csak kell jó éjt kivánnod.

Azzal Lajos odalépett s ajkát az aczélrács hézagaihoz tartva suttogá, mire a két hölgy hallgatva figyelt:

«Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted -36- angyalok… Imáid előtt nyiljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!»

– Látod: így volt ez mindennap, monda Marie; s azzal megnyomva lábával a rejtett gép rugóját, felgördíté az érczfüggönyt megint.

VII.

A kövér Lizette már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában, mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy kis alacsony tölgyfa széken ült, a mi egyenesen az ő számára készült, más szék meg nem birta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte és kirakta maga elé a két térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszögletű lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már, szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt. Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, a minőkről nem beszél már senki: nem coeur, carreau, treffle és pique, hanem peroquet, lièvre, oeilles és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű, harangvirág.

Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az neki terhére esett.

– Kedves Lizette, szólt hozzá Katalin nyájasan: ön nem ismeri tán a szomszédasszonyát?

– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.

– Az természetes. Egy derék ifjú férfi, meg egy szép fiatal hölgy, egymás mellé hozva: ebből vagy házasság -37- lesz, vagy veszedelem. Inkább házasság legyen, mint veszedelem.

– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba készül; maga alakít egy banderiumot, a mit személyesen fog az ütközetbe vezetni.

A kövér Lizettenél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a kártyákat sebesebben kezdte keverni.

– Már kezdődik? dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit emelt? Boszús volt. Csak «cavall» volt, nem «király».

– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló s holnap megkezdődik az önkéntes lovagok beirása. Már irják a felhivásokat.

– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő kis mamája.

– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a szobákban? azt nem szokták velem közölni.

– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, a ki szolgálja: ott csendben, nyugalomban fog élni. Úgy-e, eljön velünk?

– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt maradok.

– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is megnyikkan és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni -38- Azért nem tartok egy kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle rigolyám van. Szeretek burnótot színi s az más embernek nem kellemetes. Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztül harsog. Ha álmos vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom, hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, a kit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni senkivel. Nekem semmi se jó, a mit más csinál, ő csak a dolgomat szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal fehér cselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, hunczutkáikat kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó, szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó, pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az volna a halálom. Nem jön ki én velem senki. Én csak egy magamban vagyok jó.

– Hát a mit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst, meg a zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a szegények, a kiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még azontul is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem megigérte, hogy a míg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit főznöm. Az ő igérete szent irás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az én állapotom nem változik.

– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog csinálni itt egyes egyedül ebben a magányos Várban; a hol naponkint kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van? -39-

– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek, nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: a mióta azokat a bizonyos asszonyokat ott a guillotin körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni naphosszant, nem nézhetem annak az öt tünek a mozgását, a nélkül, hogy az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más. Kétszer egyformán még soha se jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán eszére tér és kijő. Hát mi kellene még nekem?

– De nem fog önnek a szive fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?

– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről-színre – másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, a mikor szüksége volt rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Úgy-e kis úrnőm? Emlékezik ön rá, mikor ön nekem «kis fiam» volt, s aztán nekem mondta: «chère maman!» s én önnek: «mon petit garçon!»

– No de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van. Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját fogják viselni. – Mert azt én megtudom, madame, folytatá fölemelt hangon s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihuzott ancolie fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi? – Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni? kinevettek volna vele, azt mondták volna: «hogy mórikál a vén bolond!» Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, a hol az én szegény Henrym halva feküdt.

– Nekem? Érzékeny szivem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári szépségtől, a ki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem én vagyok-e az a nő világon, a kinek a szive legkeményebb, legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én kérem, hogy feleljen.

– Sohajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk egyedül?

Lizette, a nélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá s annak egy oldalfiókjából előhuzott egy gondosan bepólált csomagocskát. Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt ez becsavargatva. Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. S. betűkkel virágos himzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.

– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja hinni, hogy érzéketlen szivem van. Bele telik esztendő, hogy ki nem bontottam ezt a csomagot. Hová lett, a mi hiányzik belőle? Mit csináltam vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, a mit akarok. Árát adták s én úgy találtam, hogy a mit adtak érte, az elég nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, a hogy jól -41- fog vele bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, madame! – Én megtudok mindent a kártyáimból. S én bizony nagyon rossz leszek valamikor kisértetnek. Ha én elkezdek lidércz lenni, az én boszorkány-nyomásomat megemlegeti, a kinek álmában a mellére ülök. – Nos, mon petit garçon, engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.

Marie odament s megcsókolta Lizette kövér arczát mindkét felől, s aztán odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.

– Még mindig a régi… dörmögé elégülten. Őrködjék fölötte az Isten!… Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre; madame. Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú seprűnyelet, s végig jártam minden szobát, tornáczot, megkotrottam a seprűnyéllel minden ágy alját, butor közét, nem bujt-e el oda valami tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudatja ön madame, ha önnek is lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, a miben még ott van a «valaki», a ki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt mondják önnek, mint nekem: hogy «találj ki valami olyan nagy kincset a világon, a miért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!»

– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: «ezért odaadom!» – akkor mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettenek.

– Jerünk innen! rebegé Katalin Mariehoz. Rosszul leszek. Ez a konyhagőz engem elszédít…

VIII.

– Csináljunk egy tréfát Lajosnak, monda Katalin; vigyük el a csónakját. Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.

Lajosnak úgy sincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt neki küldeni.

Katalin nehány szót suttogott az inasával, – Marienak azt mondta, hogy a hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt és vitte magával. Az meg hagyta magát.

A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga kicsiny kis világáról el is felejtkezett?

Hát semmi mondani valója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától muzsikáló kintornához, a festékekhez, a tánczoló bubákhoz? a képes könyveire semmi szüksége már? Hát a Hicz, Micz, Panni és Miura hová lesznek? No azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg azokat a madarakat, a mik reggel odasereglenek az ablak-erkélyre, a magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel senki se lesz, a ki megterítse számukra a reggeliző asztalt s mondogatják egymásnak, hogy «bolond világ ez nagyon!»

Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el először «leány» lenni.

Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is Lajostól tanulta. Sok természetes erő volt -43- finom testalkatában; Katalin kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az evezős háttal van fordulva a czélnak, csak akkor pillantotta meg, mikor Katalin a kikötő padhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami cseléd s ők ketten siettek be a parkba.

Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, a miket a vadász etetésre hivott sipjával. – Olyan szelidek voltak, hogy egy nőstény dám megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt s megengedte a homlokát vakargatni Marienak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no még ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni s kergetőzött vele a gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.

Katalin alig birt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse, hogy minden nyomban meg kellett állania, megkérdezni valami nagy csodát, hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki, hogy azok tyukok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő persze soha se látott belőlük még sülve sem egészet, csak a fehér husát, a mit Lizette leszelt a számára.

Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben, sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat s Lajos azt mondta neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És ime lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy félni. (A szegény svalizsérek nem igen köszönik meg azokat a pávatollakat, a miket ily alkalommal kapogattak.) -44-

Oh de a mi mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – a kik szembenéznek, jó napot kivánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem húzni sűrűbbre a fátyolt arcza előtt: hanem már messziről mosolyogni eléjűk, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kis leánykákat, a kik egyetmást visznek a fejükön, vagy a karjukon: megkérdezni, mi van a kosarukban? Odahíni a dallos parasztleányt s kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát? S megpróbálni, hogy utána tudja e dudolni? «Sárga csizmás Miska sárban jár!» Milyen furcsa nóta. A végén azt dalolja a leány: «Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi szerelmünknek lett vége?» – Hát ez vajjon mit jelenthet? Ő nem érti. Hanem azért csak utána danolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis kapát, a mivel azok a virágágyakat felporhanyítják s megmutatja, hogy ő is ért hozzá: «oh én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!»

A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem szabad belőle egy szálat is leszakítani. Duskálkodhatik benne. Tele szedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagját hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket adni, s el is veszti néha magától; úgy kell Marienak visszatalálni hozzá.

A míg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az! Egy hosszú jegenyefa sétány nyilásán a Fertő tükre látszik meg, bearanyozva az alkonysugártól s a hulló virágbarkák himporából arany köd támad végtől végig, a miben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete árnyképe tizenhatágú koronájával.

– Holnap megnézzük a gazdaságot; mond neki Katalin. Tudsz te lovagolni? -45-

– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, a miről nem lehet leesni. Láttam a képes könyvben.

– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el vadászni.

– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, a hogy az állatokat megölik.

(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, a mi az Istené: csak husuk, és az a mienk!)

– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a nőknek, hogy idegeik megedződjenek.

Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket? Katalinnak el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, hogy ő azt is megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanulja. A konyhában a béresek számára épen akkor tálalták ki a hajdukását: Marie megkóstolta azt s azt mondta, hogy ő minden nap hajdukását kivánna enni, és semmi mást.

Katalinnak egész anyai tenkintélyét fel kellett használnia, hogy őt, késő estére válván az idő, haza csalja. A majorból az utczára kerülve, tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja meg, míg azok köszönnek.

– Itthon vagyunk! Mondá Katalin, a mint Mariet fölvezette a kastély lépcsőin az előtornáczba. -46-

Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük, shawljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet csókolni Marienak, a min ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól megkérdezte, kinek hiják?

A teremben a társalgónő jött eléjük, a kit Fräulein Lottinak neveztek. Az is mély reverentiát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb pukedliben.

A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, a mi Marie figyelmét legelébb megragadta. Uj könyvek, a minőket ő még soha se látott. Versek, történetek: Göthe, Schiller, azután Wieland regényei, ott meg Pál és Virginia, Atalanta, Kisfaludy Sándor magyar regéi. Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Oh hogy fog ő ezekbe holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást iszsza a tavat, s még sem birja elfogyasztani.

De az ujdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe ötlött egy festő-állvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami tanulmányfő. – «Hát ezt ki festi?» – Katalin mondta, hogy ez az ő saját műve. «Hát te így tudsz festeni?» Milyen magas bámulat tárgya lett előtte ez a másik hölgy. – «Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz valakire, aztán ide lefested, a mit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál tán engemet is festeni?»

– De én nem kivánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-piczi kis képecskét szeretnék, a mi egy medaillonban elfér. Tudod, hogy minek?

Marie azt szerette volna, ha ahoz is most mindjárt hozzá fogtak volna. Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést eltalálni.

Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja vezetni a szabad kézzel rajzolás -47- titkaiba. Fräulein Lotti e szótól kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.

Hozzányult s ijedten kapta vissza kezét, mikor az ujjai alatt megszólaltak a billentyűk: persze goromba zürhangot adtak.

Nézte alul is fölül is, hol van ezen az a csavargató, a mi kihozza belőle a rendes nótát?

Katalin aztán leült a zongora elé s Mariet maga elé ültetve, megmutatta neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni. És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalozott papiron apró buzogányok sorozatát kisérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szivet eltölti, s a menyország örömei közé ragadja. Oh a jó Isten egy részét a paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, a mikor a zenét le hagyta szállni közéjük az égből.

– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy mindennap leczkét fog neked a zongorából adni.

– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja meg.

– Hahaha! – kaczagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszant rajzolni, s éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd én velem beszélni. Hát még -48- a házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden órára ki lesz szabva a rendes dolgod.

– Oh az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én úgy szeretek – engedelmeskedni… Hozzá tette kis vártatva: – azoknak, kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről semmit, a míg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép képet tudtam már rajzolni magamtól; meg ha valami dalt el tudok verni, akkor lepjük meg vele Lajost.

A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkivül jó izünek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.

– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, a kit itt tartottál a kastélyodban?

– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még felgyujtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?

A szív benszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marieval a közvetlen találkozást a kis uszó szörnynyel a tóban. Érezte, hogy Lajos menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha úszni tanította s kisérte csónakon az ő aranyhabok közt uszó nereidaalakját. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.

– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, a kivel olyan keservesen -49- elrágalmaztak a jó barátaim: kivéve a jó alispánt, meg a lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. – Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a Névtelen Várban hagyott urak odaát?

Kisiettek a fedett tornáczra; annak egyik boltive alatt volt fölállítva az ismerős távcső, a mivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.

A Névtelen Várnak két erre felé nyiló ablaka meg volt világítva. Az ott az étterem! mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek épen, vagy már végezték. A mint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot, egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arczán vizsgálta, hogy az mit lát? – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen mosolyogni.

– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon kihajolva.

Katalin odaereszté Mariet a távcsőhöz. És a leány világosan látta azt a megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszúszárú pipából, a mit messze leeresztett az ablakból, milyen szivesen eregeti föl a légbe a bodor füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem eresztik ki a fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe burkolja magát. Milyen jól eshetik az neki! -50-

– És ő hat esztendeig soha se dohányzott én előttem! – – Milyen rab volt én miattam, szegény Lajos! – – De te eltűröd a dohányfüstöt, úgy-e?

Marie most már nem tudott megválni a távcsőtől. Gyönyörködni akart abban, hogy milyen boldog lett Lajos az által, hogy ő tőle megszabadult.

– Oh olyan szép este van: s én egy cseppet sem vagyok álmos, maradjunk még, kicsi mama.

Egyszer aztán elsötétült a Névtelen Vár két ablaka: az urak aludni mentek.

– Ez itt az én hálószobám: mindjárt mellette van a tied. Jó lesz ez így?

A Névtelen Várbeli hálószobája jött eléje. Az ismerős butorok a maguk helyén: a megszokott menyezetes nyoszolya a fülkében. Kis könyvtár, régi játékszerek, kártya-asztal a szokott rendben. A Hicz, Micz, Panni és Miura ott ültek sorban a pamlagon, s a Phryxus és Helle farkcsóválva tötyögtek úrnőjük elé két hátulsó lábaikra felállva. Míg a hölgyek a parkban sétáltak, az alatt Katalin cselédjei mindent áthordtak a Névtelen Várból, a mi Marieé volt.

– Találd magadat itthon, és aludjál édesen! sugá neki Katalin, és megcsókolva a homlokát, magára hagyta őt – régi játszótársaival. -51-

IX.

Katalin még sokáig nem tudott elaludni, hogy lefekűdt. Ellenmondó érzelmek és gondolatok küzdöttek lelkében. A nőszívben annyi jó van, a mennyi rossz. Győzhet az egyik; de a kűzdelem meg nem szünik soha, mint a férfinál, ki vagy jónak vagy rossznak, de egyszer megállapodik: a nőszívben a vesztes fél mindig ujra kezdi. Reszketett a mai nap élményeinek benyomásai alatt. Nem tudott magának számot adni arról, hogy mit érez igazán? Az izgalom elfojtotta az okoskodást.

Csak nagy későre tudta úgy elcsillapítani heves szívdobogását, hogy lezárhatta szemeit az álom. Az éji lámpát is kénytelen volt eloltani, hogy sötét legyen.

«Igen. Én vagyok itt, kis mama; – nem tudok odabenn elaludni; engedd meg, hogy itt feküdjem a lábadnál.»

«Az Isten őrizzen meg tégedet – és engemet – és mindkettőnket együtt – és azokat, a kik minket szeretnek, – minden gonosztól.»

NYOLCZADIK RÉSZ.
A MAGYAR INSURRECTIÓ.

A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség vérontó vasától, királyi haragnak aranypálczájától, saját nemzetének gúnykorbácsától. Lerongyolva, lepiszkolva, kinevetve; a csatadombon hagyva, nem mint tisztességes halott, a kit, ha atyafiai el nem temetnek, eltemeti vad állat, vad madár; hanem mint madárijesztő váz, ott feledve a tarló közepén s szélre, viharra, esőre bízva, hogy tépje szét, mállaszsza el, míg magától széthull.

Ezt a nevet használta két ivadék gúnyszónak egymás ellen, mint gyermek, döntő érvnek, mint embernyi ember. Ez volt a czéltábla a katonáknak, lábtörlő a politikusoknak, gyászfátyol minden czimereknek.

Midőn a győri ütközet után harminczöt nap mulva József nádor ismét megjelent Győr alatt negyvennégy escadron insurgens lovasság élén, hogy lobogó zászlóival letörülje ezt a foltot az ország czímeréről, ugyanazt a csatatért választva az Isten-itélet sorompójául, mely veszteségének tanuja volt, a már kivont kardot megfogta a kezében az épen a megérkezés napján kihirdetett fegyverszünet; hanem arra elég jókor érkezett a magyar fővezér, hogy az elmult csatában elesett halottakat eltemesse. – Ott hevertek azok harminczöt napig a szabadhegyi halmokon, a major és kápolna romjai körül az Isten -53- ege alatt: halva is kiáltó tanúi, hogy az ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert akkor saját halottjait csak eltemette volna. Kilenczszáznyolczvanöt magyar férfi várt ott a maga hűs ágyára, s mikor eltemették őket, a franczia temető nagyobb volt, mint a magyar.

Most már a szántóvas jár el mind a kettő fölött s nincs síremlék az útjában, a mit kikerülgessen.

Ez a harminczöt napig temetetlen maradt dandára a hűség vértanúinak talán megérdemel hatvanhét esztendő mulva (1876) egy darab papirost, melyre föl legyen írva, hogy ők a becsület mezején estek el! S megérdemlik, hogy a nevüket betakaró fátyolt letépjük meggyalázott hírükről, s porrá lett csontjaikra dobjuk szemfödélnek…

A két nemes úr, mikor a Névtelen vár kivilágított ablakából eltünt, épen nem ment fejét nyugalomra hajtani, hanem újra megtöltötte a pipáit s rágyujtott Lajos szobájában a félbenhagyott munka mellett. Lehetett már telefüstölni a házat azzal, a mit az orosz duchoborczik «az ördög tömjéné»-nek neveznek. Holnap már minden folyosón pipázni fognak. A nélkül nem esik meg a háború.

– De ugyan mondja meg spectábilis, kezdé Vavel Lajos, hogyan lehetett az, hogy a mióta a magyar országgyűlés meghozta az insurrectióról szóló törvényt, azóta már félesztendő elmult, s még sem történt benne semmi.

– Dehogy nem történt semmi, szólt az alispán; azt csak a paraszt hiszi, hogy az óramutató, azért, mert nem szalad, tehát áll. Azt ön tudni fogja, hogy az óraműnek három lényeges alkatrésze van: az egyik a rugó, a másik a ketyegő, vagyis nyugtalankodó, a harmadik az akadályozó, végrehajtók a kerekek. A rugó, az a meghozott törvény; a nyugtalankodó, az a nádori hivatal, melynek azt végre kell hajtani; az akadályozó, az pedig a Hofkriegspræsidium, az Obercommando és az Artillerie -54- Direction. A kerekek a vármegyék. Tehát tartsuk meg a technikus terminusokat. A mint a rugó fel van húzva, a «nyugtalankodó» elkezdte a kereket mozgatni; azok megindultak s össze lett írva az ország fegyverfogásra kötelezett nemessége.

– Harminczezer lovasra és negyvenezer gyalogra. Ez nem az összes fegyverfogható nemesség, mert egy családból csak egy férfi köteles hadba menni. A kerék nem állt meg. El lett határozva a felfegyverzés, egyenruházás, vezényszó, betanítás és élelmezés kérdése. Azt csak el fogja ön ismerni, hogy addig az óránál nem kerülhet ütésre a sor, a míg a mutató ezeken a perczeken mind végig nem halad.

– Igenis. Első percz! Hanem akkor az «akadályozó» beleszól, hogy ő csutoráról nem gondoskodik. Ha kell kulacs az insurgenseknek, hozzanak magukkal.

– Azonkívül azt is tudatta, hogy rézdobokat nem adhat az insurgenseknek, hanem csak fadobokat.

– Hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a vármegyék elhatározták, hogy az insurrectió egyenruhája világoskék dolmány legyen és veres nadrág.

– A Hofkriegsrath azt írta le arra, hogy annyi világoskék posztó nincs a világon; érjék be az insurgensek sötétkékkel.

– Végre a vármegyék abban egyeztek meg, hogy legyen hát a Duna-melléki insurgensek dolmánya világoskék, a Tisza-mellékieké pedig sötétkék.

– Csak nem kell még hálálkodni. Az «akadályozó» a veres nadrágról hallani sem akart. A continentális zár -55- miatt nem kapni veres festéket; érjék be az insurgensek szűrposztó nadrággal. No elképzelheti ön, hogy micsoda zivatart idézett elő ez a vármegyéknél! Szűrposztó nadrágot ajánlani a magyar nemességnek! Hisz ez Caraffai fenyegetés. Végre ki lett egyenlítve a viharos ellentét: hasonló színű posztóból lesz a nadrág is, mint a dolmány.

– Hát hiszen bele is nyugodtak a vármegyék. Hanem ekkor azt vetette ellen az «akadályozó», hogy neki nincs annyi szabója, hogy azt a sok mondurt megvarrathassa; hanem majd kiszabatja a posztót és úgy küldi szerte az insurgenseknek, hogy varrassák meg otthon feleségeikkel.

– Csak lett «volna». Mert akkor meg azt mondta az «akadályozó», hogy nem lehet ám posztót venni: mert a mióta azon disputálunk, hogy milyen posztó kell? a kereskedők felrugtatták rőfének az árát egy forinttal.

– Csak ne tessék még elkezdeni káromkodni, mert aztán mi marad egy óra mulva? Hát a vármegyék elvállalták az egy forint árfelemelést s kérték a posztót. Ekkor aztán az «akadályozó» azt mondta, hogy elébb a posztónak az árát akarja látni: hitelbe nem ád.

– Van igenis: a concurrentialis cassa. Annak pedig a magas kincstár ad pénzt, mihelyt az insurrectió felül: addig nem. A Hofkriegsmontur-commissio addig nem ád az insurrectiónak posztót, míg pénzt nem kap s az ærarium addig nem ád az insurrectiónak pénzt, a míg fel nem veszi a posztót.

– E szerint «se pénz, se posztó». Nem tesz semmit. Egyenruha nélkül is lehet verekedni, csak ember legyen és alatta ló, és fegyver a kézben.

– Kettő már van. Hanem az akadályozó Artillerie-Direction -56- ekkor azt jelenti, hogy újabb szerkezetü puskákat nem adhat, mert nincs.

– Minden bizonynyal; hanem ekkor jelentik, hogy kovát nem adhatnak hozzá, mert a tűzkőraktárt a lázadó lengyelek elfoglalták Lembergben.

– Azonban hát ilyen puska is csak felének jut, a többinek azt ajánlja az «akadályozó», hogy készíttet a számára – alabárdokat.

– Micsodát? Alabárdokat? kiálta fel, türelmét veszítve, Vavel Lajos. Bonaparte ellen alabárdot? A légiók ellen, a mik szuronyaikkal Európa egyik szélétől a másikig törtek maguknak útat; a mik diadalaikat a pyramidok oldalára vésték fel, alabárdokkal akarnak csatára kelni? Ne tartson ön engem bolonddá!

– De hisz ez olyan, kiálta Vavel, öklével az asztalra ütve, mintha bottal mennének az oroszlánra! A franczia bajonette ellen a rokokó alabárddal.

– No no! csak nem kell az óraművet ránczigálni, mert elszakad a láncza. Hiszen majd mindjárt rákerül a szuronyra is a sor. Csak tessék türelemmel lenni. Hiszen elég időnk van. Gyujtsunk rá elébb. Pompás latakia.

– Isten neki, hát gyujtsunk rá. Elvégre is az insurrectió ereje nem a gyalogságban fekszik, nem abban, hogy lesz-e mivel lőni? hanem a lovas tömegekben, a mik az ellenfelet elől, hátul, oldalt megtámadják, túlszárnyalják, hadsorait keresztül törik, gyors mozdulataikkal zavarba hozzák.

– Hát hiszen ember és ló van elég: az igaz, hogy nyereg és kantár nincs; hatvan év óta nem járt háborúba a magyar nemes; csak szőrén ülik meg a paripát s kötőfék a szerszám.

– Remélem, hogy azért nem fog az ellenség megneheztelni, hogy ha nyereg nélkül verik meg. -57-

Vavel Lajos nem tűrhette tovább az ülve maradást; felugrott s izgatottan járt alá s fel szobájában, míg vendége mosolygó phlegmával folytatta humoristicus előadását, egy-egy oldalpillantást vetve ragyogó fekete szemeivel házi gazdájára, mint a ki gyönyörködik abban, hogy mást ilyen kegyetlenül megkínozhat.

– Hiszen most akartam rájönni, de elejbém tetszett vágni. A magas Hofkriegspræsidium e közben azt jelenti, hogy kardot pedig a lovasság számára épen nem adhat, – mert nincs. Hanem szívesen szolgáltat ki a számára szuronyokat.

– Nem. Bajonettek vannak ajánlva. Gróf úr az elébb nagyon dicsérte a bajonettet. Hatalmas fegyver az.

– De már bocsásson meg alispán úr, ön az én hiszékenységemet akarja most kipróbálni, hogy mennyi fér bele? Jelentem, hogy csordultig van.

– Ah, dehogy van. Nincsen az a rakott szénás szekér, a mire még egy villával nem fér. A «nyugtalankodó»-t az mind nem hozta zavarba. A kerekek azért csak forognak, az óramutató megy előre: az insurgenshad minden megyében gyülekezik s már zászlóaljakká alakul és tiszteket választ. Ekkor a magas generalcommando azt tudatja, hogy ő ugyan nem fogja élelmezni az insurgens sereget, mert a nagy seregnek sem győz alig kenyeret süttetni.

– No hát akkor vége van mindennek, mielőtt kezdete lett volna. Egy hadsereg, melyet nem élelmeznek, szét van verve, mielőtt ellenséget látott volna. -58-

– Engedelmet kérek, nincs szétverve. A «nyugtalankodó» erre azt mondta, hogy majd gondoskodik ő vármegyénkint a maga zászlóaljai élelmezéséről.

– Hanem akkor az «akadályozó» azt mondja, hogy azonban semmiféle szereket nem adhat az élelem szállítására, se lovakat az ágyúk vontatására, mert magának sincs.

– Hát azután a «nyugtalankodó» szerzett magának podgyászos szekereket, meg ágyús lovakat is. Ecce! Hanem az ágyúkhoz tüzérek is kellenének.

– No lássa gróf úr, milyen balitélettel van az óraműről, dehogy nem adott. Az insurrectió ágyúihoz ide igérte – az invalidusokat.

– Meg a félszeműeket. Hanem hát jók lesznek azok az insurgenseket betanítani. Vannak fiatal mérnökeink, a kikből azonnal kész pattantyusokat fogunk csinálni.

– Hát a gyalogságot és a lovasságot is az invalidusok fogják betanítani?

– Az nem lehet. A rendes hadseregben nemes ember nem szolgál, ha csak önként fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt pedig nem lehet kivánni a nemes insurgenstől, hogy ő parasztkáplártól, strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A rendes katona német commandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II: törvényczikk pedig azt rendeli el, hogy az insurrectió magyar commandószavakkal igazgattassék s magyar hadiszabályzatot tanuljon.

– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország archivumában 1707-ből valót.

– De az «akadályozó» azt mondta, hogy azt nem szabad használni, mivelhogy ez Rákóczy hadai által volt használva. Hanem erre a «nyugtalankodó» rögtön előhivatta a maga tudósait s hevenyében készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, commandószavakat magyar nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyült insurgens sereget.

Erre azután hanyattvágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett lemondással.

– No már most nem kivánok többet tudni. Lovasság szuronynyal, gyalogság alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektől, vezetve a szolgabiráktól, szemközt a corsicai gárdáival és hadvezéreivel. Most már kivánhatunk egymásnak jó éjszakát.

– Azért se kivánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, a ki a mint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az utolsó perczre, a hol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a gazdája a mi koronás királyunk, a ki megtudva a bajokat, rögtön adott az insurrectió fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából másfél millió forintot az insurrectio állítására, azonkivül hat ezer jó lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket s most már fogadom, hogy harmincz nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg s verekedni fog, a hogy Isten tudnia engedte.

– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott össze-vissza? miért nem kezdte ön mindjárt ezen?

– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a főurainkat és birtokos nemességünket is. A kiket a törvény tíz lovas kiállítására kötelez, azok egész -60- banderiumokat ültetnek a lóra s saját maguk állnak az élükre.

– Férfiak, fiatal emberek, a kik ki vannak véve a nemesi fölkelésről szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önként alakítanak szabadcsapatokat, a miket «volon»-oknak hivunk.

– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnestiát eszközölni Sátán Lacziéknak: azoknak nagy hasznát akarom vennni az ellenfél kikémlelésénél.

– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghi Lajos gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli insurgens legyen belőlem! a mi pedig nem tréfa; mert a torontáli insurrectio azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a nemesi hadnál is a botbüntetés.

– Azért, mert az önnek a prædicatuma, s magyar név alatt könnyebben fog menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a franczia emigránsokra, a kik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napoleon kiküldött kémei voltak, s még annál is rosszabbak. A megerősített Laibachot Moiselle és Lefebre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a franczia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni s eléje küldte a kész capitulatiót. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a kapufélfától vett búcsút s magával vive a hadvezér ordre du batailleját, átszökött az ellenséghez.

– Mit? Átszökött! kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből s kaczagni kezdett örömében.

– Tombolok az örömtől! Bántott az a gondolat, hogy -61- egymás mellett fogunk harczolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Oh én nekem erős sejtelmeim vannak s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, a ki nem rabolta el Barthelmy Anget, el fogja rabolni Barthelmy Diablet! – Most már nem is hiszem az egész Barthelmy Angeról való mesét. Ha ő a corsicai kéme volt, akkor azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor én értem – és Marieért. A mi egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti ön most már alispán úr a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marieval együtt kocsizom ki s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, a kik nem válogatósak a fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, a mit a rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. «Lehetnek nálamnál gonoszabb rablók, a kik önnek féltve őrzött kincsét minden áron el akarják rabolni.» Semmi kétség. Sátán Laczit Barthelmy vagy czinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, a mit oly féltve őrzök. S csak azon mult el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s a fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Laczinak ne felejtsen el ön amnestiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már mulhatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy Leon uram! Most én jövök a fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az megcsókol, attól meghalsz! – Hanem ugy-e bár alispán úr, imádásra méltó hölgy az én Katalinom?

– Ugy-e, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna -62- az én kincsem megőrzését, míg magam a hadban járok.

– Úgy most már igazán kivánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.

II.

Még csak egy harczra buzdító csatadala sem volt a magyar insurrectiónak. Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak nekik. A francziának megvolt a marseillaise-e, a «ça ira» – a «partant pour la Syrie», harczi riadói; az angolnak a «rule Britannia»-ja harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a «sie sollen ihn nicht haben, den freien deutschen Rhein!» stropháira, a lengyel vigasztalta magát az «estye Polszka nye zginyela» keserű buzdításaival, a magyar insurgensnek még ezt sem adtak.

A harczok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az insurrectióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, a ki megverte a lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is volt kötve a béke, s a «Serkentő verseket», – «Atilla szózatát vitéz unokáihoz», – a felhívást a «bozogányos vitéz magyarokhoz», a szegedi ifjak «gagyogását» Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről szóló elégiát, a «Márs piaczára hívó Lármát», a baranyai «Induló Marsot», a szabolcsvármegyei ezrednek «örvendését», a «buzogányos magyar válaszát», a «magyar nemes fölkelőnek búcsúdalát mátkájához» már a hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is olyan, hogy a nép ajkán meg -63- nem honosulhat s magyar melodiára nem tehető; példának csak egyet:

Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg horáczi óda mintájára van öntve.

Az egész 1809-ki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint egyenesen az insurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szószerint előidézni. Ez volt az insurgensek dala:

No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harczi dallal soha még ellenséget verni el nem mentek; s ha «Miska» alatt a magyar nemzet volt értve s Panni alatt «Pannonia»; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.

Marie naponkint hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv nélkül. A czigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt az utczán s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, a kik panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a süvegeik mellett s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen Várban napestig önkénteseket irtak be, lovakat assentáltak; valamennyi ablakán a kastélynak lármás, jó kedvű emberek néztek ki, a kik az alantállókat hivogatták. Aztán egy-egy csapat, a mely már fel volt ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre, gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta, fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délczegen.

Ah milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett szeretni! Azzal a porlepte izzadt arczczal; azzal a piros csákóval a fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket üdvözölte az erkélyen, tánczolt, ágaskodott alatta a kevély paripa. Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a «volonok» maguk választották az egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nem sokára: a szép szűz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd a mézes hetek után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket himezzenek a selyem szalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon hasítani! -65-

Vavel Lajos, a mint a kastélya kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között, melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre nézve, a ki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet. Ezeknek nagy része földmíves; ritkaságul kerül egy kézmüvesnek: a nemes fiút azzal ijeszti az apja, hogy «ha jól nem tanulsz, mesterembernek adlak!» Ha pedig jól tanul, lehet belőle «vármegye ura», alispán, még nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemes ember, ha jól tanul, vagy jól verekszik. A nemes ember, ha földmíves is, csak a maga földét míveli, úrnak nem szolgál, útat nem csinál, forspontba nem jár, dézmát nem fizet, útakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel keresztül; katonát a házába be nem fogad s semmiféle adó terhét vállaira fel nem veszi. A nemes ember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemes embernek szabad a neve végén ypsilont irni, s az «ő» betűt «eő»-vel, az «Ns» betűnek pedig soha nem szabad a neve elől elmaradni, czímerét pecsétnyomó gyűrűjében viseli, s ötágú korona illeti. A nemes ember fiát nem viszik el katonának. A nemes embert nem foghatják el birói itélet nélkül. A nemes ember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő beleegyezése nélkül. A nemes ember számára van hozva az egész hármas törvénykönyv, az ő ügyeit intézi el a szolgabiró, a törvényszék, királyi tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és úriszékek. A nemes ember birtoka ősiség, az unokák visszaperelhetik. A nemes embert testi büntetés meg nem alázza, s ha főbejáró bűnt követett el, nem a bitófa áll rajta boszút, hanem a pallos, s a ki őt megüti, felsőbb hatalmaskodás bűnébe esik. A nemes ember özvegyének -66- választói joga van és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás, törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok tetszése ellen dolgoznak a diætán, hazaparancsolja őket. A diæta csak souverain, de a nemesség: dictator!

És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király parancsolja, fegyvert fogjon és legyen készen meghalni a hazájáért, királyáért.

Vavel Lajos szabadcsapatjának valamennyi emberét külön tanulmánya tárgyává tette. Tömérdek typikus alakot talált közöttük, a kik érdemesek voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt, a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakonczátlant, a fitogtatót, a nyakából lerázhatatlan hű czimborát, a verseket mondó mezei poétát, a tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó katonát csinált belőlük. Megszerették egymást, mind a vitézek, mind a vezér.

Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.

Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a himzett szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.

Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind nemes emberek. Mind önként fegyvert fogók, a kiket a törvény nem kötelezett, a kiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok, felsőbb iskolákba járó diákok, családapák, testvérek, a kik közül egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt «Fertőszegi» -67- Vavel gróf banderiuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy mai nyelven).

(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laczi embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz föl a maga díszes soraiba. Sátán Laczi csapatja valami huszonnégy emberből állt s az merész küldetésekkel volt megbízva).

Oh mint reszketett Marienak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a zászlóra, a mit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak ő tőle magától meghallható hangon: «ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold én értem azt a drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!»

Szavakkal nem mondta azt, hanem a mint azt látta, hogy a zászlót csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek egyik felére az ország czímere, másikra a patrona Hungariæ volt festve, két keze közé szorítá és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.

Azután megfordult és Katalin keblére borult zokogva s valamit suttogott ahhoz a nagy sírás közben; a mit a hármas «vivát» kiáltás eltakart.

Alkalmasint azt, hogy «hát te sem marasztod itthon?» Nem mondod-e neki: «holnaputánra van kitüzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?»

Van, a ki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a lakodalmuk felé.

A nagy hadvezető, a corsicai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország esik a két lábnyoma közé.

Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő lépésével már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.

Dél felől is csupa Hiób-hírek. János herczeg Olaszországból -68- Magyarországra vonul vissza s nyomában mindenütt az olaszországi alkirály, Eugen. Chasteler tábornok megrettenve Napoleon proklamácziójától, melyben őt átok alá veti s főbelövetéssel fenyegeti, elhagyta egész seregével Tyrolt, csapatjai darabonkint adják meg magukat az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval.

S hogy tökéletes legyen a veszedelem: épen akkor, midőn Magyarország az egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad a lengyel s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a magyar királynak s határainkat kelet felől fenyegeti. A ki jó barát volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az osztráknak, a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhivásai Németországban nem gyujtanak. Kalt, Dörenbern, Schill, Lützow hősies kisérletei elvesznek a nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete legiója hasztalan keres hazafiui csatakiáltására viszhangot saját hazájában: csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek s jól esik a tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz betörés ellen.

Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert ötezer emberrel nyilt mezőn az ellenség előtt.

A ki tegnap meg nem tartotta az esküvőjét, holnap már nem tartja meg azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. A mi csak nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek mennek a -69- Marczal felé János főherczeg seregét felszedni, a nyitrai és a primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s a mi csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél összepontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszegi grófé, a minek kardja, pisztolya, karabélya és – harczban edzett vezetője van.

Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az ágyútűz villogása a láthatáron.

Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig birt magának annyi pihenőt szakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa. Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este rontott föl hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor jelentetlenül betört az ajtón, mint egy – insurgens; hirtelen dugtak el előle egyetmást, a mit nem volt szabad még meglátnia: valószinűleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arczképet, a mit Katalin festett. Néha olyankor jött, mikor épen asztalnál ültek, akkor aztán lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, a mit csak neki lehet eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép hölgyeket és jó ebédet.

Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett annyi időt szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly teendőkről értekezzék, a mik ő rá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte hozzá azt a kis aczél ládikát, a miről többször volt már szó.

A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon -70- kezdé, hogy bucsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy mikor vőlegény és menyasszony bucsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.

Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat, mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könyeket, a miket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?

– Őrizzen meg az Isten! rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó foglalná el.

– Te pedig őrizd meg az én kincseimet. Magadat és az én palladiumomat. Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit. Legyen a szived egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis érczchatouillet. Lásd meg, mi van benne?

Lajos egy aczélpecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a czímerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő, melylyel az aczél chatouille zárját fel lehetett nyitni.

Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonkint osztályozva.

– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha czélomat elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg kell neked mondanom menyegzőnk előtt.

Azután következett hat darab finom ingecske; a minőket kicsiny leánykák viselnek.

– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajták, mikor a gyermekeket elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arczképe és azé a másik leányé, ki sorsát az övéért kicserélte.

Mindezekről rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, a hami várban ül; ha még meg nem halt. Nem birtam felőle megtudni semmit elválásunk óta. Te vagy a harmadik, a ki megtudtad e titkot. Kérlek, jól megőrizd. Minden tekintetben.

Azzal helyrerakott ismét mindent. Kettőt a bankutalvány-csomagok közül kinn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt czélra használja föl, s aztán bezárta ismét a kis érczládát s a kulcsrejtő aczélgyűrűt felhúzta balkeze hüvelykujjára.

Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.

Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő: egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő insurgens nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó tempóval, a mi a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán mikor rajtakapták, felugrott mellőle és elfutott; de úgy intézte a dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: a ki majd megette ezért a meglepetésért.

Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak, hogy mennyire mindene volt az neki? mennyire nem pótolja azt senki a világon? -72-

Szerették, hizelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e mosolygó arczokért elfelejteni azt a hideg, márványtekintetet, melynek néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához, mentől inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve és ő arra gondolt, mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok között, várt a hármas koczogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá: «szabad!» és aztán az étkező asztalnál ülhetett vele szemközt, némán, egyedül!

Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elővette a sirás s félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg épen el kellett előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen regény-hősnőt megsiratott.

De rövid időn lett egy örömnapja. Lajos levelet küldött a táborból, futár által Katalinnak. Megirta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még nem látott; ma egy csapatosztálylyal elindul a Rába mentére kémszemlészni s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marienak is irt nehány sort ugyan abban a levélben, a mi úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.

– Meglephetnők őt a táborban, mondá Katalinnak; ha olyan közel lesz hozzánk.

– Oh bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levélben, itt van ni: «a minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, a mi mondhatom, hogy jól esett mindnyájunknak». No hát, más asszony is elmegy az ura után a táborba.

Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé: megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.

– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy -73- veled Fertőszegről kimozduljak bárhova is: ha csak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az pedig Pozsonynál van s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk be, a ki az insurrectio főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől épen beleszaladjunk a veszedelembe.

Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy levélnek mind a két oldalát ketten tele irták neki s mellékeltek hozzá egy arczképet (vajjon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges pastellrajzot, a minek egy penséet kellett ábrázolni. (Vajjon kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)

(Vajjon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat: arczképet, rajzot és szívet?)

III.

A Rábcza melletti bivouacban a Fertőszegi banderiumán kívül egy-egy kompánia mosonyi és pesti gyalog insurgens vett részt.

Igen jó táborhely volt; a nádkupból egyszerre sátrakat lehetett rögtönözni s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be lehetett látni.

A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előörsöket s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s bebutorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.

Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik a fiskálisa. Mind a kettőn világos-kék dolmány.

A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte – irataiban, azért mikor a fegyverrehivás széthangzott az -74- országban, csak úgy felkötötte a kardot, mint más s abban az egyben most teljesen egy véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá a franczia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.

Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, a miket Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.

Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg vitézeiről szólnak azok: az insurgensek még nem kerültek a harczba; de lelkesítő példának följegyezhetik az előttük elmentek hirét.

S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyzi plajbászszal egy ív papirosra az «arany könyv» számára való adatokat.

– Ezt is fölirhatja még, domine frater. (Most már nem «audiat.») Az ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a legutolsó, mely a Traun hidján Massena egész hadereje ellen tartozott védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harczolt; a magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körül fogta az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a zászlót s a magas hidról beleugrott a Traun vizébe s a francziák golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.

– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? kezdé egy fiatal hang onnan hátulról.

– Te is azt tennéd, öcsém, ugy-e bár, a mit az egyszeri vadász, a ki utána szaladt a nyulnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a «hős dobos»-nak a történetét hallottátok-e már? Igen is, a raszini ütközetben a dobos tüntette ki magát, annyira, hogy az ezredparancsnok ezüst érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, -75- hatot. Dobosnak nem dukál vitézi rend, a ki csak a két fabottal harczol. «Nem halok meg pedig addig, a míg azt meg nem kapom», mondá a dobverő hős a generálisok előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, a mit nagyon kellett kinálgatni. Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte vissza az ostromló zászlóaljat a sáncztól; a harmadik rohamnál a dobos beledobta az árokba a dobot nyakából s felkapva egy puskát, oda kiálta a bajtársainak: «itt fekszik e sánczban az érdempénzem: ma kihozom onnan!» s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva s percz mulva be volt véve az egész sáncz, s a hős dobos volt rajta az első.

– Hogyne volnának. Ott vannak följegyezve az érdemrend-bizottság hiteles jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt hogy felejtené ki, öcsém uram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hideg vérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak seres hordók volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is valamennyi ágyújával lövetett közéje s utczáról utczára védelmezte a feje fölött égő várost és nem adta meg magát.

– Hát Jaskó huszár-káplárt ne jegyezné-e mellé, öcsém uram? Mikor Eckmühlnél ötöd magával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát, a mit az ellenség már elfoglalt a mieinktől s vitte hátrafelé. Az öt huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből, szétveri az ágyúkisérőket; kit levág, kit pokolra kerget s azzal megkapja az ágyus lovak zabláját s mire az ellenség eszére tér, haza vágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.

De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a franczia lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban kénytelenek voltak öt ágyút és három haubiczot martalékul hagyni, a minek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog közvitéz az Alvinczy-ezredből: névszerint Katona István, Blaskó János és Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét, hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, a mit a futók elhánytak s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos tüzelést kezdenek az előre nyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az megáll, megijed, visszafordul s engedi a négy bakancsos fedezete mellett mind a nyolcz ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, a ki tized magával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat! igaz, hogy mind sebet kapott, a ki meg nem halt közülök; de érdemrend takarta be a sebeiket.

– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak, jegyzé meg Vavel gróf; a kik tíz krajczár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok, a kik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!

A hősmondakört félbeszakítá az előörsök jelkiáltása a távolban, mely egyre közelebb hangzott: «ki vagy? megállj!»

Vavel kisietett a sátorból s felnyergelt lovára felkapva, oda vágtatott, a honnan a jelkiáltást hallák.

Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, a ki nem tudta a tábori jelszót s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.

– Jer utánam, monda Vavel a rejtélyes czimborának s bevitte őt a saját sátorába. Dűlj le, ha fáradt vagy. -77-

– Csigavér! dörmögé a kalandor. Ma csak Kapuvárról jövök, s torony irányában.

– A vitnyédi bozótban egy franczia futárt fogtunk el, mikor épen át akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.

– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon megtalálta szorongatni a nyakát, mert védelmezte magát s aztán igen vékony czérnával volt hozzávarrva a bőréhez a lelke.

– Azt rosszúl tettétek. Máskor a foglyot kell elhozni; mert attól fontos közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért jutalmat fogtok kapni.

– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a fáradságunk; mert elvettük a táskáját s abban találtunk egy lepecsételt levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges vezér a másikat szándékáról tudósítani.

– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni, inni valót, ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.

Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél tartalmát.

A hogy Barthelmy Leon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket feltörje és elolvassa.

«A cselszövény tökéletesen sikerült. Themire nyomába akadt a szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták meg magukat a Fertő mellett: épen a túlságos elzárkózás által vonva magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Themirének a közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy indigenált bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen tönkre tette magát. Themire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle százezer forintért a birtokot, a minek a jövedelmeire az csak ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. Az ilyen névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild Katalin bárónő. Tökéletes német asszonynyá tudta magát átalakítani. Hogy a veszedelmes protector gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a legtávolibb találkozást is s játszotta a világtól elvonultat. Csak jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy egymást keresztezzék.»

«Azt tudta Themire, hogy a protector egy erős látcsővel szokott tudomást szerezni arról, a mi körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.»

«Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek, s magam feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigrans főúrnak, s ott, mint ön tudja, Barthelmy Leon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy választottaimhoz közelebb legyek.»

«Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abból állt, hogy egy hirhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen Várból vagy a leányt, vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet, mind a -79- kettőt. E tervem meghiusult azon, hogy a haramia gyáva volt annak kivitelére vállalkozni.»

«Kénytelen voltam Themire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét elfogadni.»

«Egy éjjel, a mikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje observatoriumában lesz, mert épen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár, Themire egészen bizonyosra játszott.»

«A milyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.»

«A protector belement a kelepczébe. A hold elsötétülésekor álczázott rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a Duguesclin véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon át s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére várva. E pillanattól kezdve meg volt fogva»…

… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! hogy lángolt az arcza a szégyen miatt!

«Themire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos a felől, hogy hát vajjon Themire nem szeretett-e belé a lovagba? mert a nőszivek fogékonyak.»

«Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra az ő helységébe tegyenek át.»

«Itt azután minden módot megkisérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam valahogy az odújából, de az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, a melynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Föltettem -80- magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy leplezze le a hölgy arczát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz. Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin ellen! Megölöm. És akkor a rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban. Kész prédául nekünk»…

«Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, a mire nem számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy ismertesse meg hölgyét, a kiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Angeról való hír az én költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, a honnan minden európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális nőrablás negativ hőse, e jogczím alatt fogom keresni a magam szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál igen keményen viselte magát; hanem a mint épen már a legszélső tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre fölvetette a fátyolát – s én Themirét láttam magam előtt.»

«Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajjon az történt-e vele, a mi már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, a kibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta veszni a fényes vagyont, a mit igértünk neki s fényesebbnek találta Vavel Lajos szemeit mind annál s ezekért a szép szemekért nem azt árulta el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez a nő finomabb cselszövényt font az enyimnél megint s regényes hajlamok pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés pillanatában azt mondta róla: «ez az én jegyesem». -81- Ez még rejtély előttem. – Van egy eszközöm, a mivel ezen nő fölötti varázshatalmamat fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között van.»

«E hatalomnál fogva nem engedem őt lánczáról elszabadulni. Azonban mégis megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja a hajóból.»

«A mint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté álarczát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas bandériumot s azt most ellenünk hozza.»

«Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Themire kezébe jutottak. Tehát a minek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme között tartja…»

«Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Themire egészen meg van bűvölve a rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha Themirénél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogy ha e leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis piquante Amelie képét, a kitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott, kitörülte volna Themire szivéből s elfoglalta annak a helyét: ettől azután nehezebb lenne Themirét visszahódítani, mint a szeretőjétől.

Oh mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató fellegtorlatban, mely elkábítá.

«Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jőjjön! S hozza magával a kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink Steyer felől is közelítenek s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha véletlenül jutott volna a kezem közé.» -82-

Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől. Reszketett kezében a levél, a mint tovább olvasá.

«De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy szerelmes levél, egy elejtett köny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap estig nem jön el Themire oda, a hol rá várok, a leánynyal és az okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét fölkeresni. Csapatom a «Dæmon legióból» van válogatva. – Az előtt nincs lehetetlenség. Ha elhozza őket Themire önként, megköszönöm neki, ha nem hozza, elveszem tőle erővel.»

Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó vérszinű homályban!

«És most rátérek arra, a mi az önnel közlendő utasításom. Ön csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog huzódni, s elzárja a menekülés útját Tyrol felé szökevényünktől. Azonkívül egy más föladat vár önre, a mit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánynyal, ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá nevezetes hivatás vár; – ön tudja talán már, hogy a császár válik Josephinetől. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát diszítenek fel az új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, a ki uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napoleon trónját. A legitim dynasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal. S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly semmiről sem tudó, a milyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.»

Vavel Lajos felugrott dühösen s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé taposott. Ez a gondolat lángragyujtá az egész gáztömeget, a melyet az árulás terve lassankint összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban, hogy mint a csattanó viheder törjön az ki egyszerre. -83-

Mondták volna azt, hogy Mariet azért akarják elrabolni, hogy örökre elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! – mondták volna azt, hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! – de azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurczolják annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, a kiben egész gyülölete összpontosult, a ki miatt kerülte a templomot s megszünt vallásos lenni, hogy ennek a sas körmei ragadják meg az ő liliomszálát s támadjon utánuk egy új ivadék, mely örökké fenmaradjon Francziaország trónján! ez a pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!

Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig. A tűz kialvó félben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon. Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra?

«Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek, tábornok, hogy miután önt neje és leánya kisérik, legyen szives madameot és mademoisellet felkérni, hogy – természetesen erős fedezet mellett – valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású hölgyet csak előkelő distingvált hölgyek kiséretében lehet Párisba utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszünik: ő nem lehet semmiféle minőségben a mi præsumptiv úrnőnk kisérője. Ő megkapja a maga öt millió frankját s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya legyenek e kiséretre készen. Erre még egyszer kérem önt.»

Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta, lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás. -84-

De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, a míg azt a levelet végig olvasta. Azt hitte az alatt annyi idő mult el, hogy ráért valaki meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kigyón, oroszlánon keresztül vándorolni, s aztán megint feltámadni.

– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre árkon-bokron keresztül, a merre legrövidebb az út.

– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel, hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, a mit a Névtelen Várban őrzök.

– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne mozdulhasson. Nem álltam rá.

– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet: «Botta Sofia!» Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes bárány s azt fogja mondani, mit kivánsz? Akkor megmutatod neki ezt az aczélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá: «Az, a ki ezt a gyűrűt viseli, azt kivánja -85- öntől, hogy hagyja el ezt a helyet rögtön és kövessen engem, a hová vezetem.»

– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a temető-oldalon, s a hogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve lesz már s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám s engem ha égben, ha földön, ha pokolban, de fölkeressz és elmondod, hogy mit végeztél? Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam adott salva gvardiádat. Fogd ez erszény pénzt: a költséget ne kiméld. Arról, a mi rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se menet.

– Minden meglesz, mondá Sátán Laczi, elhagyva a kunyhót s mire Vavel kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyből leghamarabb, már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye bizonyítá, hogy Sátán Laczi itt járt.

S vajjon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló könyszentelte esküjében?

Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában s mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva, mik azok a villanások a láthatáron alul, a mik az ég alját egy-egy pillanatra megvilágítják? Égi háború-e, vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.

Vavel Lajos még az éjjel tudósítá a főparancsnokságot Győrött, hogy az ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon, s felhatalmazást kért «volon»-jaival annak elfogadására mehetni.

KILENCZEDIK RÉSZ.
KATALIN, VAGY THEMIRE?

Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen a kikért olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonynyal vissza kell térni), akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.

Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap panaszkodott, hogy fáj a feje.

Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét, melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni ő rá – és Mariera, rejtett csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.

De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat leszedni!

A nőszívben lakó dæmon sokszor megszégyenül az által, hogy a vele együtt lakó jobb génius ráhág a lúdlábára s nem ereszti.

A nő soha sem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen angyalára találhat, a ki fölfelé röpíti.

Egész kincs a megigért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért. Gazdagság vár reá, mely kárpótlást igér a gyönyör minden mámorában, a három rideg, örömtelenül -87- eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb komédiája, mint a jótékonyság gyakorlása in anima vili, a parasztokon!

Hátha valóban egy új ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az igaz hálakönnyeket megismerheté s nagyobb boldogságát találta e szegény parasztok nyomorának megszüntetésében a nagy világ minden csillogásainál?

Olyan szó-e az, a mi mellett csak úgy el lehet haladni s vissza sem tekinteni, hogy hová lett?

S ha még csak ő maga volna, de hát Amelie? Leánya most tizennégy-tizenöt esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a «Cythere dandárának» utált szövetségében? martalékul minden szégyennek, erkölcsi romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához s akkor aztán megvallja annak a férfinak, a kinek becsülését óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? A helyett, hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába, melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná be őt a világnak.

S mind ehez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marieval együtt, hajtatni szépen, csöndesen az országúton, útközben tán szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintó-ablakon át a legudvariasabb mosolygásu arcz biztosítja: «ne féljenek önök úrhölgyeim, csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi francziák vagyunk!»

Mennyire imádja őt ez a férfi! s mennyire megérdemli, hogy az imádat kölcsönbe essék!

Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna el magának. De ő meg tudta védencze számára tartani azt, a mivel tartozott neki: hódolatát. -88- Inkább akarta őt királynévá tenni, mint feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.

S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte, hajítsa el a sárba?

Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni annak, a ki szereti?

A hölgy kegyetlenül bünhődött. A más szivével akart játszani, s a magáét vesztette el. Akárhová gondolt, nem birta azt az eszmét elérni, hogy ő Lajosra nézve ne legyen az többé, a ki már volt.

Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy barátnét, a ki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő védelmére, egy gyermeket, a ki őt anyjának nevezi, a ki őt meghivta, hogy fogadja el ajándékba azt a férfi-szivet, melyet ő neki nem szabad boldoggá tenni; a ki épen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket, a ki éjszaka odalopózik az ő ágyába s hozzásimulva kéri, hogy meséljen neki valamit, úgy altassa el; – a ki kezét az ő kezébe téve, mondja el utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel semmivé tenni?

Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha boszúra ingerelné hiveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség annak a számára, a ki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől fogva, s nem kiván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve maradni. -89-

Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utána jött már úrnőjének ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre?

– A mit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a marquisnak.

– Hozz iróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba fölmenni levelet irni. Valaki kérdezősködhetnék, mit irok?

Katalin megirta a válaszát De Fervlansnak s levelét gondosan lepecsételé s azt átadta Jocrissenek, a ki még abban a perczben szekérre ült s elvágtatott.

Vajjon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin épen Jocrissetól küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen embert, a ki ittlétének titkába be volt avatva? s ki De Fervlansnak egyenesen megbizott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?

Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás végbefejezéseig, – s férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.

Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, a kit nem kisért úgy a saját szíve, mikor egyedül van.

Még egy órája volt a hölgynek dæmonával tusakodni, teljes négy negyedóra: hatvan egész percz volt neki engedve a sorstól, hogy határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult királyleánynak a rajztanórája, -90- a miből az egy perczet sem enged elveszni. Ha ez órának ötvenkilenczedik perczében elzárja magát a hölgy, ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az öt millió frankot igérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt s beledobja azt a legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét s azt mondja neki: «fussunk! Üldözőid jönnek!» akkor kikerüli azt a csapást, a mi fejére van mérve a kérlelhetlen nemesistől, mely semmi adósságot kifizetetlen nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ minden kincse nem képes aztán megváltani!

«Io non posso…» Ez nem elég. Ennyit Judás is megtett. «Én nem tudom kezetekbe adni azt, a kit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.» – Késő volt aztán visszadobni a harmincz ezüst pénzt!

Katalin elrejté magát a park kéjlakába s azt mondá inasának, hogy senkit se vezessen hozzá, a ki keresi; se ismerőst, se idegent.

– Mondd neki, hogy jőjjön máskor, válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az ajtót.

– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át a mit számára hozott – Párisból.

Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett rajta csúsztatni.

Egy elefántcsont medaillon volt az, megsárgulva az időktől, hanem a benne foglalt kép még eleven volt: – «Amelie», a kis Amelie képe.

– Bocsásd be őt, suttogá a hölgy a rémület asthmajával, s úgy reszketett a keze a medaillonnal együtt, mint -91- a ki a sírból feltámadt kisértő szellem megjelenését várja.

Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl elmult – egy percz.

– Cambray! kiáltá a hölgy s kezének öt körme hegyét a szájába kapta, hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.

– Igen, madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D’Avoncourt Richard, a kinek ön egykor azt mondta: «hálát fogok ön iránt érezni, a míg élek!»

– A mi a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el, mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, a kik segítettek benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog volt. Elmentem Párisba, fölkerestem önnek a leányát.

– Ön látta Ameliet! kiálta közbe a delnő, s minden egyébről elfelejtkezett. Beszélt vele? Oh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen lett?

– Megtudja ön azonnal, madame. Én egész őszintén megmondtam a grófkisasszonynak, hogy az édes anyját akarom fölkeresni, nem küld-e hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.

– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, madame. Én beszéltem Amelievel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.

– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst és valami kevés kámfort?

– Annak is okát adom egymásután. Nem tudja ön, madame, hogy mit hozott haza Bonaparte az eilaui véres ütközetből Francziaországnak?

– Nohát én tudom. Az «influenzát». Ön még a nevét sem hallotta ennek ugy-e bár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a maga országában, a hol már polgárjogot nyert, igen szeliden viseli magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul át, halálos lefolyásu dögvészszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy az eilaui völgyeket betemette franczia ifjak hulláival, még a hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s temetőkkel jelölték az útjokat, a merre hazatértek, úgy hogy Párisban egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, a hová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az influenza kórházban ápolónő.

Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! A míg kis gyermek voltam, örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer azután jött egy olyan nap, a mikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arczom felé ne köpjek és meduzapofákat ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek, a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! «Ezzel» igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne -93- járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz himezni, zongorázni: most a nagy urak ujra felkapták az aranyhimzést a ruháikon; megélhetsz te a kezed munkájából s adhatsz zongoraleczkéket is. Miattam ne legyen már gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok, hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek, légy becsületes s aztán jussak néha eszedbe.»

Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet s lerántva vállairól az inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!

S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató kínokon is keresztül tör.

S mintha Cambrayra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, a míg ő leányát elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: «leányom, oh leányom; Ameliem!»

– Azt a leányát, azt az Ameliet, a melyiket ön rám bízott, én híven megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? önnek visszahoztam.

– Milyen ő? hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Oh mondja ön. – Nem hozhatta ön el egy arczképét?

– Elhozta? Amelienek a mostani képmását? Ő csak lopva engedte magát lefestetni. S önnek megengedte?

– Itt van önnél az arczkép? Vagy elhagyta valahol? -94- Hol van ön szállva? Együtt megyek önnel oda. Hát miért nem szól ön?

– Ejh! monda Cambray; mit tartozom én önnek irgalmazni, a kinek az Isten sem irgalmazott. Itt van Amelie legutóbbi arczképe.

Egy kis miniature festmény ugyanolyan elefántcsont tokban, mint a másik. Egy fehér arcz, behunyt szempillákkal, homlokán a myrtuszkoszorúval, fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.

– Halva van! kiálta a rémülettől elrekedt hangon a hölgy és szemei megkövülten meredtek e szomorú képre.

– Igen is, madame, nem teteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs festve az arczára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a halotti mez, ez a myrtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi, őszinte másvilág lakója… Ilyen arczképet küld emlékül az a leány, a kit az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és kémkedni üldözött emberek után…

Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a kezeire, utoljára az arczára omlott. Össze volt zúzva.

S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy egymással meghasonlva, soha egészszé ne váljanak többé.

– És most mehet ön, madame, felvenni az öt millióját! Meg van jól érdemelve!

E pokoli kínzásra, mint egy dühödt furia, szökött fel a hölgy, s kirántva kebléből az arany tokot s leszakitva annak födelét, kitépte abból az igérvényt s apró darabokra szakgatva, szétszórta annak rongyait maga körül; a szemei -95- világlottak, mint egy hagymázas őrjöngőé s elkékült ajka tajtékzott.

– Legyen átkozott, a ki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely ezt befogadta!

S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szivet úgy, hogy utoljára a kínzója szánta meg és megfogta a kezét.

– Madame. Ön még nem hajtotta végre, a mire küldve volt? kérdé tőle csendesen.

– Nem! Jőjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye át tőlem. Fusson vele a merre akar.

– Nem, madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az országban. Nem tudom merre van a jóbarát, merre az ellenség. Önnek magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés: ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni, hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését. – Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint az öt milliót! Akar ön az én tanácsomra hallgatni?

– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott aczélszekrényt s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a táborban.

– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad lenniök. Marienak jelöljön ki valami rejteket, a hol maradjon addig, míg ön visszatér.

– Köszönöm madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és ő hozzá. Hanem egy súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza-kórházból jövök. Ez a muszka ragály oly alattomos, hogy a kit már meglepett, azt még hetekig engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját. Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint egy bántó emléket -96- hordja magával veszedelmét s nem tudja, hogy ez a halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurczolni magamat. Nincs is miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat. A Névtelen Vár most egész üres, csak egy régi jó barátném, a komoly Lizette, meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem lefeküdnöm. Kipihenem magamat. Azért nagyon kérem önt, hogy Marienak meg ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal ártatlan leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Mariet. Ez országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, a ki beültettem annak kórcsiráit e nép közé, mely az én bálványomnak menedéket adott, s hála fejében épen e megoltalmazott angyal által nyissak uj temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit. Ha meghalok: a parton temessenek el s töltsenek hullám fölé oltatlan meszet. Még a siromnak se jőjjön tájékára fiatal leány!

Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját arcza elé húzva. A ki az influenza lehelletét hordja ereiben, annak elég egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór kitörése nyomban előálljon.

II.

Csak a véletlenen mult, hogy Cambrayval szemközt nem találkozott. Ő a mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.

Két arczkép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi vesztett milliók.

Dúlt arcza, kisírt szemei, fájdalomra nyilt ajkai hirdeték, hogy rendkívüli, a mit szenved.

– Kis anyám! Mi bajod? rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy fölemelje őt a földről.

Akkor aztán, hogy nem engedte magát fölemeltetni a földről, Marie is leült oda mellé a földre s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő könyező szemeibe.

– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint a hogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!

– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz: mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen föl rongyokba, daróczba, cselédnek: kormozd be az arczodat és a kezeidet szennyezd be. S mikor lónyerítést hallasz, elbujj s a míg el nem mennek, elő ne jőjj.

– A hova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon -98- keresztül lopózom s meglehet, hogy ellenséges czirkálókkal találkozom össze.

– Ne rémits meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni, ha megtudja, hogy özvegy vagy és leányod van?

– Azért, hogy «van», nem gyűlölne meg, de azért, hogy «volt», igen, mert én öltem meg.

– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt az átszellemült arczot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az ajkait és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.

– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt, hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, a melyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, a melyik oly halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! A ki neked ezt mondta, átkozottul hazudott.

Katalin arczán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmult az azonnal. Szomorún sóhajta fel:

– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arczába fogom neki mondani, hogy hazudik.

– Cambray? szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Mért jön ő ide?

– A miért jött, már bevégezte. – Engemet porba sujtott, tégedet megmentett s azzal tovább ment…

– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, a hol én vagyok, egy szót ne akarjon szólni hozzám. E perczben lehetett csak itt. Én sietek utána.

– Megállj! kiálta rá a nő s megragadta a kezét a távozni akarónak. Neked nem szabad őt fölkeresned.

– Cambray kivánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy ő hozzá ne bocsássalak.

– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párisból; a levelet leányom írta még, a képet ő róla festették le már. Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában, a betegeket ápolva, mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én boszuállóm, nem csak a levelét és az arczképét hozta el magával, hanem a halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint a nemes vad.

– Elment a Névtelen várba. Ott most csend van és üresség. Lizette ápolni fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját fogja viselni.

– Lizette! A ki saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt pedig mennyire szerette! A ki minden beteget ragályosnak hisz, a ki fél benyitni a szoba ajtaját, a hol valaki betegen fekszik, – s ennek a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!

– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugy-e ő nem kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek? Pedig az volt ám a ragály! A ki hozzám ért, koczkáztatta, hogy másnap elveszti a fejét s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam elfogták és elevenen eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört, hogy véglehelletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni s még csak a kezemet se tegyem a feje alá, hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok hozzá menni: – igen, Katalin. – A mihez az egyik leányodnak volt bátorsága, lesz a másiknak is…

– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az ő itéletének napja ez. Lajos és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy «éljen az ő választottjuk!» Ha Isten helyesli azt, a mit ők akarnak, úgy én a dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem helyesli, hogy a mit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek más felé fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy vékony pókfonállal, a minő az őszi légben szállong, a miről senki sem tudja, honnan jön és hová megy? elvisz magához innen a földről. Kimondtam. Megteszem. Francziaországnak nem vagyok uralkodónéja; de magamnak az vagyok!

Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt visszatartsa.

– Marie! Azért akarsz-e Cambrayhoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok én? hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott fenevad, a kit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy téged -101- elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e az én gyalázatomat egész teljességében?

E szavakra a leány odalépett hozzá és kezét nyujtá neki, és aztán nemes szeliden szólt:

– És ha ő így szólna te felőled, én azt mondanám neki: hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, a hogy én szeretlek téged.

A míg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával arczát.

Marie elvonta a szégyenpírban égő arczról a rejtegető kezet s azt mondá a nőnek:

– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, a ki útra készül oda, a hol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: «Kis testvér! köszöntet általam jó anyád: azt a szép fényes fehér ruhát, a mit küldtél neki, fölvette és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni, helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket s légy idvezült!» Nem akarod-e, hogy én ezt Cambraytól megizenjem Ameliednak?

III.

Katalin pedig összeszedte a drágaságait és lopva, hogy senki észre ne vegye, fölment a kastélyába. Ott kivette -102- a falszekrényből az aczél-ládikát, azt nagy kendőjébe burkolta s senkinek se szólva cselédei közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit fölvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé alakult át. Egy kis, mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle elemózsiával; most maga akarja őt meglepni vele. Fölnyergeltette azt az öszvért, a melyen a majorosné szokott bejárni a városba; elől a nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az aczélszekrényt, a másikba a négycsövű «buona notte»-t.

Hatalmas velenczei pisztoly volt, négy sárkánynyal, négy ravaszszal; és a hölgynek most épen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit köszönteni. A két arczkép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal, szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.

Azután felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára s megindult egyes-egyedül a kapuvári úton. A ki találkozott vele, mondta magában: de csinos kis menyecske!

A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél éjszakán át.

Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, a mit a szívére kapott. Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba meghiusulnak.

A német patrioták fölkelése Napoleon ellen kudarczot vallott. A katona gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti meg. A ki pedig megérti, az meg nem katona. A ki tud harczolni, az nem lelkesül; a ki pedig lelkesül, az nem tud harczolni. -103- A szabadságbajnokokat mindenütt leverik – a saját honfitársaik. Napoleon nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.

Annak a nagy mozgalomnak, a mi magában a franczia népben megindult, se híre, se hamva. Mintha egy század mult volna el azóta, hogy az éhenhaló franczia közvitéz eilaui bivouac-tüzénél azt mondta a sült csicsókájába markoló Napoleonnak: «ha császár vagy, egyél fáczánt s ne lopd el az én sült csicsókámat!» A katona ismét imádja az ő bálványát.

Az a mult éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.

Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém, megbecsülhetetlen volt.

– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, a miben egy inzsenér ezredes fölemelkedett, az osztrákok táborát köröskörül megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen tartották, s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congrev-rakétát, a mi a hová leesik, mindent keresztül éget. Ezt én régen feltaláltam már, de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszuságú hidat, a mit egy darabban szállítanak odább s a Dunának az egyik partjától a másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hídat a mieink tüzes hajói, hogy Napoleon seregének egy harmada a Dunán innen rekedt, s nem mehetett a másik két harmadnak segítségére. És aztán láttam a félistent futni a fehér paripáján s egy csónakon érkezni meg az innenső partra. Halavány volt és reszketett.

– El hagytam magamat fogatni s akkor aztán a többi foglyokkal együtt odahajtottak bennünket sánczot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk, mint egy vár.

– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. A mint egynek megmondtam a jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam neki, s ő menten elhozta rá a választ.

– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.

– Nagyon könnyen. Este felé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem a sáncz fenekére s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a számban, azon keresztül lélekzettem. Senki se keresett, hogy hova lettem. Éjféljtájon aztán kibujtam a föld alul, kimásztam a sánczból; aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előörsre akadtam, a ki rám kiáltott: «qui vive?» elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy igazi kuvasz, aztán nem bántott, s ime itt vagyok.

– Derék ember! mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga heroismusa!

Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a franczia hadseregnél, szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a köztársaságot akarják helyreállítani. -105-

Azok, a kikre számított, Napoleonnal együtt a trónt is össze akarják törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a franczia nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar tudni.

Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól, hogy mind a ketten mit gondoltak? S már öntve voltak a golyók, a mik a legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik sorából le fogják teríteni s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel Máriáját elvigye – jó helyre.

Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy Napoleon nem legyőzhetetlen.

Igaz, hogy az óriás tréfás szavakint az asperni ütközetben azért kellett meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a «General Donau!» hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, podgyászszekér egymás hegyén-hátán volt összecsomaszolva s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette magát a hirtelen megáradt Duna közepén, a míg a testőr-matróz-ezred meg nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta; egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai malmok flotillájával.

Aspernnél már két insurgens lovas-ezred is volt a tűzben, a nyitrai és a primatialis lovasság, s mind a kettő -106- kiállta becsülettel a tűzkeresztséget. Franczia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a tábori szolgálatot nehéz még velük megszoktatni. Veszteg maradni az előörsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszant vesztegelni: ez az, a mit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.

E miatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előörsöket s kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.

Lovas czirkálói ezalatt órajárásnyira elportyáztak s hírül hozták, hogy ellenség még sehol sem mutatkozik.

Éjfél után járt az idő; a gönczöl szekere rudjával lefelé állt az égen. Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő főhadnagynak, hogy menjen a sátorába s aludjék egyet. Ő az alatt maga fogja végezni a szolgálatot. Nála úgy is ez a rendes fölkelési idő.

S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt s folytatta az őrködést.

Az éjszaka csendes volt, a mult esti futó zápor után tavaszi fűillattal volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről.

Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, a mi keblébe volt rejtve. Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt, mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele; másik az ellenség judás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkisérté, hogy ha egymás mellé tenné mind a kettőt s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa bohóság jönne ki belőle?

A csendes éjben már messziről lehetett hallani egy öszvér -107- csöngetyűjét, mely egyre közelebb jött, s a mint az előörsök mellett elhaladt, azok «ki vagy? megállj!» helyett «adjon Isten jó reggelt!»-tel fogadták a közeledőt.

«Aha!» mondá magában Lajos. «Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol ő rám!»

Az öszvér csöngetyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majorosleány ismeretes bécsi piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen ő feléje tartott.

Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a földre, a mi legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel felé.

– Én vagyok! Én vagyok! rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról elébb megismerjék, mint az arczát látnák.

Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.

– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok, rebegé a hölgy, odafutva hozzá fenyegető tekintete daczára.

– A marquis mellett! hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a hölgy keblének irányzá.

Az pedig arczának legcsábítóbb mosolyával közeledett -108- egész a fegyver végeig, hogy az a keblét érinté már s csak akkor súgta meg:

– Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! kiálta magánkívül Lajos, eldobva kezéből az öldöklő fegyvert.

– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Mariera. Lehet, hogy meg fogja ölni; de elvenni magától nem engedi.

– Van Isten az égben! sóhajta fel Lajos. Oh Katalin, mennyit szenvedtem én – Themire miatt.

– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Themirének megölték a leányát: egyetlenét. De Themire azért mégis nem sir, nem panaszol, azt mondja: «nem vagyok!» – «Meghaltam.»

– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a teher nehéz.

– Odaadtam az ország leghirhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyürűt, s tudassa vele akaratomat, hogy kövesse őt, a hová az vezetni fogja. A gyürűm Sátán Laczinál van.

– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott. Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak csillagképletek, a mik soha sem szállnak le a láthatárra: azok közé tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, a ki őrzi, annak is, a ki -109- üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.

Az érczláda a lobogó zsarátnok közepén el kezdett izzani, veres lett, majd rózsaszinű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fujt elő egy vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.

– Ott ég el a hat ingecske, dörmögé Vavel, – és az okiratok, – a bizonyítványok, – az arczképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva megtanulok szegény ember lenni.

– Én már megtanultam, mondá a hölgy. Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs egyebem. S ezt is kölcsön kértem.

– Tehát kezét nyujtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem vagyok, csak Katalin.

– Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy ember, aki magát marquis de Fervlansnak nevezi, más nevén Barthelmy Leon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását lefizesse neki. Ha ön az nekem, a ki volt, s ha én az vagyok önnek, a ki voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de Fervlanst?

Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat vigyen magával. «Én magam száz -110- leszek!» felelt neki kevélyen; a helyben maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett mellette az öszvéren, a melyről levették a csengőt.

TIZEDIK RÉSZ.
A SÁTÁN ÉS A DAEMON.

Napoleon hadseregénél volt egy hirhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, a mit a «dæmonok legiójának» hivtak.

Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hirhedett korhelyéből, utonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok számüzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, a kik a társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; a kik minden téren elvesztették a becsületet s aztán meg lett nyitva előttük a vérmező, a hol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a megnyilt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a «dæmon legio» nevet. Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a hátukon akasztófabélyeg. A harczban fékezhetlenek; hanem a rablásban is azok. Az ökleik ép oly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum gyógyszertárát kaparintották el s megitták a feltsernek minden drága orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították ki. Egy «dæmon» a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség arra kérte, hogy feleségét és kis leányát, -112- a kiket a védett faluban hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos fölkereste az asszonyt és a gyermeket s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI. olasz ezred csodagyűjtménye volt a legmonstruosusabb bűnöknek és a leghihetetlenebb erényeknek.

Vezérük ezzel a csata-jelszóval szokta őket harczra buzdítani, mikor rohamra vitte dæmonjait:

Ennek a dæmon legiónak egy szakasza, mely az olasz alkirálylyal a Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, a mit De Fervlans levele említett: őket vezette a marquis, ki Barthelmy ezredes korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.

II.

Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizette és egy mogorva gyermek, Sátán Laczi fia.

Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli illat, a mi a kámfor, tömjén és fenyőmag füstöléséből keveredett össze s mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Laczkó, a félig kinyitott ajtón legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázszsal; majd lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:

– Kérem, Lizette; szabódott a fiú, az urnőnk van itt a kastélyból. -113-

Erre a szóra meg épen becsapta a konyhaajtót Lizette s csak az ajtó közepén levő négyszögü ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, a minek gömbölyüségéből a szük keret csak egy koczkányit engedett kilátszani. Csak az a négyszögletü ábrázatparczella beszélt Marieval. S milyen durván beszélt!

– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem jó a czifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát nincs elég parasztgunyhó, a hova el lehet bujni? – Menjen a Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának azok? A sánta koldus, a nyomorékok, a kik a kenyerünket ették, maga a pap is, miért ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most. – Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint Genovéva. – Itt nem maradhat ön!

– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? – Még az kellene, hogy Cambrayval érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.

– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja feltalálni. – Keresheti azt; – Cambray nemes ember volt! – Cambray okos ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a «mon petit garçon», ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja magát lebeszéltetni, utána jön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta akadályozni, hogy ő vele találkozzék. – Azt hiába keresi.

– Jól van Lizette. Szólt Marie, s aztán a kis fiúhoz fordult; jer velem Laczkó, keressük őt. -114-

Az önző Lizette egy darabig nézett utána, odanyomva az arczát a négyszögletü ablakocskába, – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie, utána kiáltott:

– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. – Igazi jó gyöngyvirág-eczet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt vele, ismét az arczát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a pestist.

– Köszönöm jó Lizette, szólt a lány mosolyogva. Csak tartsa ön meg azt a drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.

– Mindig ilyen volt! dörmögé magában a kövér Lizette, s aztán, hogy Marie eltünt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű ajtónyiláson s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával s visszament a konyhába, a hol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész seregszámra – veszekedni.

A lépcső-szőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba nagyfejű vasszegek verve, a mire az önkéntesek tarisznyáikat aggatták; a parquetten halomra gyült szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, a mik alá csufondáros tréfák voltak irva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben; beterítve széttépett papirrongyokkal, tele fecskendezve tintával, befertőztetve pipából -115- kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani csöndes menedékre.

Minden szobába beszólt csengő, szelid hangjával: «Cambray! Atyám! Itt vagy?» Sehonnan sem jött rá válasz.

Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabad csapatjának; de egy szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségtelenítni: az ő lány-szobáját.

Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy az el volt zárva eddig a látogatók elől; a szőnyegek tiszták, az egész szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, a mi a hajadoni szentélyben otthonos s bár a butorokból mindazt áthordták is, a mi Marieé volt: de itt hagyták a bőrkerevetet, a min Lajos szokott aludni. – Kétségtelen, hogy Lizette ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága vendégüket.

Azután szétnézett a szobában Marie s szemébe tünt, hogy az egykori ágyfülkéjét elzáró aczél-görgöny le van eresztve.

Marie odasietett. Az érczgörgönyön belül világosság volt; olajmécses égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.

A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy pokróczon, fejét két hátra tett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak; de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott; száraz ajkai ki voltak nyitva s beszélni látszottak a mindenséggel – a semmiséggel.

– Ki az? Marie! kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással -116- fel akart emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha el akarná őt magától taszítani.

– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten? egyedül: be sem takarva! Nincs, a ki gyógyszert adjon. Egy ital vizet sem égő ajkadnak. Oh, ereszsz magadhoz! Ott nem messze tőled van egy gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny fölemelkedik.

A kór elkezdett nevetni. Csak az arcza mutatta, hogy nevet, hang nem kisérte azt. Azon nevetett ugy-e? hogy milyen ravaszul ki tudta játszani az ő kedvenczét, az ő imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá, meg ne tudja az ő dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült furfangon nevetett bizonynyal.

Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot. («Várj csak! ha te engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszlak téged!»)

– No lásd, Cambray, én már most haragszom rád; – ha te engem oda sem bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak s feléd sem jövök többet. Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a kis Laczkó; a gomb-megnyomással csengethetsz neki, majd ő kiszolgál. Én nem őrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, a hová lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!

E szavakra a kór megszünt nevetni s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves csengő hang kútforrása felé s kezével bágyadtan üdvözlé őt kétszer-háromszor. Aztán csöndesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva mellén.

– Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán jőjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyujtószert; azt tedd ide a kerevet mellé. Künn a folyosón gyujtsd meg az éji lámpát. -117-

– Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem támaszd az ajtó mellé.

Egészen besötétedett, mire a Laczkó gyerek visszakerült, egy nehéz kétcsövű vadászfegyvert hozva a vállán, a mit nagy gondosan a szögletbe támasztott.

– Dehogy gyujtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én itt vagyok. Majd később tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledülök; te ott maradsz az ágyfülke előtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr? Ha felnyitja a rácsot s én el találtam volna aludni: akkor engem felköltesz.

Marie ledűlt a bőrkerevetre, shawljával betakarózva, a kis Laczi pedig oda állt a rácsfüggöny elé s őrködött.

Oh, dehogy történt az meg Marieval, hogy el tudott volna aludni! Lehet-e ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit csinál a beteg?

Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezősködik többet s veszteg marad egy óra hosszat.

A folyosón volt egy ódon fali óra, a mit minden nap maga húzott fel Lizette. Ez az élő gép számlálta az örök időt, harangkongású hangjával hirdetve az óranegyedeket. – Már tizenegy óra elmult.

Marie azt «hitte», hogy aluszik, és azt «képzelte», hogy álmodik. Azt álmodja, hogy az a bűbájos hölgy a lábai előtt hever, s két arczképet mutogat neki, az egyik egy élő leányé s a másik egy halotté, meg egy levelet, a melyben egy kis leány téríti jó útra az anyját, s aztán a szép hölgy azt mondja a védenczének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én megöllek! – Hogy lehet ilyet álmodni! -118-

Az éjjeli mécs kanócza füstölögve lobogott Cambray fejénél s bevilágítá annak az arczát.

Az életösztön önkéntelen reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó hely ez itt.

Minő iszonyatos lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel az előtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag s hurczoltatta magát hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a czéljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk! s az embert, ki még ma délután hatalmas, erős férfi volt, a ki félkezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csöndes halottá tette az a rejtélyes lovag, a ki hordatja magát egyik országból a másikba.

– Jer. Gyujts gyertyát, monda a fiúnak. Menjünk le Lizettehez. Ott akarok nála aludni.

Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt ő neki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most úgy magára zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tőle. El is temette magát egyuttal. Csinált magának -119- kriptát a Névtelen várban. Ha csak szét nem bontják a falat kívülről, hozzá nem férhetnek. A míg Lajos vissza nem tér, Cambrayt ki nem hozhatják a magára zárt rejtekből. Mariet iszonyítá e gondolat.

A fiú meggyujtotta a folyosón függő lámpánál a gyertyát s aztán ő a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csöndes folyosón, a setét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elől Lizette ajtajáig.

Csak egy felriadt denevér ijeszté meg őket odáig. A vitéz urak bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.

Nem volt szükség sorba koczogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak Lizettere. Mikor ő alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási fürészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fujtatóval: úgy harsog a horkolása végig az egész földszinten.

– Lizette! Kedves Lizette! ébresztgeté őt eleinte Marie, csöndesen koczogtatva az ajtón, később aztán Laczkó fogott hozzá, sikeresebb módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt az semmit. Az ajtódöngetés, mely végig hangzott a boltozatos tornáczon, ép úgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná félbe a fürészmalom lármáját, mikor annak zúgója működésben van.

– Deiszen zörgethetünk mi ennek! véleményezé a kis Laczkó. Ha a franczia itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubiczával, se költené ezt fel, ha ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, a míg a legyek el nem kezdik az orrát boszantani.

– Nézz szélyel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, a hol az éjszakát eltölthetném? mondá Marie.

– Oh te vitéz puskás! No hát jer utánam, ha olyan derék legény vagy. S azzal Marie fölvette a gyertyát a földről s megindult a folyosó másik vége felé. -120-

Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A kis Laczkó, a mint azt látta, hogy urnőjét veszedelem fenyegeti, a vész nagyságától egyszerre férfiui bátorságot kapott; a «rémület vakmerőségének» lehet azt nevezni. Előre ugrott, Marie elé, s a felvont puskát arczához emelve, az idegenre czélzott vele, rákiáltva hangosan: «megállj! mert meglőlek!»

– Ember vagy, fiam Laczkó! dörmögé a sötét alak. Meg ne lőjj! Én vagyok az apád.

Most végre magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem vett rajta erőt. Itt most ő miatta egy fiu meg akarja ölni az apját. Hirtelen befogta a két kezével Laczkónak a szemeit, hogy ne lásson czélozni s rákiáltott:

– Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lőjj! – Mit akar ön jó ember? Nekem nincs semmim s ez a kastély üres. Mit akar ön tőlem?

Erre, mint egy varázsszóra, otthagyta védelmezőjét a leány, s mint a kezes bárány, sietett szeliden megszólítója felé.

Mikor annak az arczába világított a szövétnekkel, önkéntelen -121- összeborzadt. Sátán Laczi nem tudott magából szép embert csinálni.

– Az, a ki ezt a gyürűt viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel, hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhova azt, a ki vezetni fogja. – Ez az ő parancsolatja!

– Engedelmeskedem neki, szólt reszketve a leány; de szemeit nem tudta levenni e félelmetes arczról, mint boától megbűvölt evetke.

– Az én uram, a ki engem ide küldött, hogy az ő kincseit, a hol találom, vigyem el hozzá, egy aczélszekrény elragadását is rám bízta.

– Úgy? «Az» vitte el? és ő «hozzá». Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. – Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kisérjem el a kijelölt menedékig az ő legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem arra termett, hogy az valakit megvígasztaljon. Nincs is rám ez úton semmi szükség. Győrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam helyett a feleségemet hoztam el utikiséretül az urnő számára. Azt hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga előtt. S az egy igen becsületes jó asszony: ennek a szegény fiunak az anyja.

– Aztán védelmezőül ezt a ficzkót is vigye el magával. Helyén van ám ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.

– De majd én sem soká leszek már rossz ember. – Ha az én uram azzal az asszonynyal beszélt, a kire a kincsei megőrzése volt bízva, s ha az az asszony nem árulta el az ő kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok elől, a kik azt keresik: akkor előre tudom, hogy holnap az én uram hol fog megjelenni? Én is ott leszek! Meg a huszonnégy -122- Sátán czimbora. S majd ott megmutatom, hogy mit tudok!

– Hahhó úrnőm! A hova az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az ember lába alatt. Különös föld az! S a hogy azok, a kik ott találkozni fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek megérteni: az az ördögök nyelve.

– Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, a ki az én szobámban azt a fortélyos legördülő rácsot készítette. Beszélhet-e vele?

– Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegődött most tábori kémnek. Ott bizonyosan rátalálok.

– Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minélelőbb; ő ismeri e zár fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert. Az én nekem igen jó barátom volt. Temettesse el őt szépen.

Most aztán úgy vett bucsút Marie a Névtelen Vártól, mint a ki jól tudja, hogy ide soha sem fog visszatérni többé. Kitiltja belőle a legutolsó emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.

A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Mariet felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendővel, parasztosan, a Sátán Laczi felesége melléje ült, a Laczkó a kocsis mellé kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté ostorát s a szekér elrobogott a porfelleges úton. -123-

Sátán Laczi egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, a mint az a kanyarodónál eltünt előle, sípjába fujt s arra a park bozótjaiból fegyveres marczona alakok bukkantak elő; kardja, pisztolya és kétcsövű fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal mindannyian megindultak a fertőparti füzeshez. Ott volt kikötve két dereglye, azokba beleültek s aztán gyors evezőcsapásokkal indultak neki a hansági bozót tájának.

A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S egyik sem fél az egész világtól…

III.

De Fervlans marquis az egy osztály dæmon legionáriusával Brucknál jött át a magyar határon s mintegy másfél mérföldnyire a határtól Nezsidernél tanyát ütött. A dæmonoknak itt még nem volt szabad mutogatni a virtusaikat, hogy jövetelüknek hire ne futamodjék. De Fervlans a mezővároska előljáróinak takarmányszállításról adott parancsokat. Az pedig köztudomású, hogy rendes időben is a Fertő vidéke látja el Bécset szénával. A betörőket nem kellett másnak tartani, mint fourageozó csapatnak, a miért nem érdemes a főhadiszállásnak fejfájást okozni.

De Fervlans maga is a vendégfogadóba volt szállva s egy pár kétséges jellemű, de vitéz nobilival birálgatá a fertővidéki hegyek tüzes borait, a midőn egy új vendég toppanik be az ivótársaság közé, a kinek a láttára De Fervlans örömteljes hangon kiált fel:

Az érkezett, meglehet, hogy élményeire nézve elég vén volt; de arcza még egészen fiatal, s ha megerőltetjük az emlékezetünket, eszünkbe fog jutni, hogy láttuk őt már -124- egyszer – Themire grófnő termeiben. A Cythere dandárához tartozott ő is.

La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon népszerű volt a francziáknál: az orosz szövetségnél fogva) s az oldalán egy nagy bőriszákot hordott, a minek egészen domború volt az oldala.

– Nem rossz bor! mondá a jövevény, kihörpentve De Fervlans poharából az aranyszínű rusztit. Megyek Párisba. A császár küld gyors postával. Hát te mit izensz haza?

– Gratulálok a missióhoz! Hanem átkozott egyenes útat választottál, ha Schönbrunnból Párisnak útbaejthetted Nezsidert.

Napoleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, hanem csak összehajtotta és lepecsételte.

De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet gömbölyűre összenyomni s a nyiláson át a tartalmat kikukucsálni.

– Rettenetes írás! monda fejcsóválva. Bezzeg a «consul» nem így tudott calligraphiázni a szép creolnőhöz! Hát még a tartalom! Ma santé est bonne. Hogy ő egészséges. Le temps est superbe. Pompás az idő! Les soldats sont gais. A katonák vígak! Il y a ici du vin. Itt van bor. Porte toi bien. Légy jól. Napoleon. – No ilyen levelet én is tudnék a feleségemnek irni, ha Barthelmy Ange asszony megvolna.

– Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a császár egy kutyát küld Josefinenek.

– Ah, be kár értük. Pompás két kutya volt! Mikor Josefine társaságot hivott össze, nem lehetett az embernek -125- egymást megérteni az ugatásuktól. Senkinek a lábikrája sem volt tőlük biztosságban. Mintha most is látnám a jó Caprara bibornokot, hogy szedegette elő a soutaneja zsebéből a czukordarabokat és sonkaszeletkéket, mikor a császárné szobájába belépett, s mily szepegve hajigálta a két cerberusnak, hogy a piros harisnyái immunitását megvédelmezze.

– De sokkal szebb volt annál, a mit te nem láttál (tudod a Barthelmy szereplésed alatt), mikor egy estélyen Josefine valamit akart magyarázni madame Laplacenak s felhivta, hogy üljön mellé a pamlagra. Laplace asszony nem ügyelt rá, hogy felségsértést követ el vele, ha a császárné mellett fekvő carlinet figyelmetlenül érinti; a minek az lett a következése, hogy az udvarhölgy nagyot sikoltva ugrott ki a terem közepébe: olyat harapott rajta carline valamennyi ruháján keresztül.

– Azt Clio nem jegyezte fel. Shakespeare szerint ez is a «névtelen tettek» sorába tartozik.

– Kár a két derék kuvaszért. Sok jót tettek életükben. A szegény emberek az ő nyakörveikbe dugták a folyamodásaikat, úgy juttaták legmagasabb kezekbe.

– Josefine vigasztalhatlan is volt miattuk. Egyszerre haltak meg, mint hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új kutyakölyköt, a mi most legújabb divatczikk Párisban; úgy hiják, hogy «chien de Vienne!» Ez az én küldetésem. – Miután pedig megtudtam, hogy a chien de Viennet nem fabrikálják Bécsben, hanem hogy annak itt van a fő depotja a Strabo «Lutum Peisonis»-a mellett, ennélfogva esett útamba ez a szép mezőváros a «campus Bojorum» szélén: fogtam is már egy gyönyörű példányt ebből a salonczikkből, a mi közirigységet fog fölkelteni odahaza.

Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, a mitől annak a horpaszai úgy felduzzadtak s letette az asztal közepére. -126-

Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép bozontos fehér szőrű, mely a mint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó lábával a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát s bátran megugatta az egész úri társaságot.

– Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya, monda De Fervlans; a mi időjártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.

– Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Josefine nem lesz császárné.

– Barátom, ha az ember el akar válni a feleségétől: okot könnyen találhat rá. Hogy az asszony sokat féltékenykedik; mindjárt sír és gyakran elájul. Meg hogy sok adósságot csinál s soha se vallja be teljesen, hogy mennyit? Aztán meg házalónőket, kártyavetőnőket ereszt be magához, a kiket a császár kitiltott a palotából. Hanem hát mindez csak ürügy. Én azt hiszem, hogy a császár, miután meghódította fél Európát…

– Csak a felét, mondom, mert csak a himnemű Európát hódította meg; most neki indul a másik felének s a nőnemű Európa ellen tervez hadjáratot. Új házasságra gondol – s miután keresztyén canonaink ezt máskép nem engedik, fel kell bontania a régit.

– Te pedig aligha többet nem tudsz, mint én. Nem ok nélkül unatkoztál három esztendeig ezen a vidéken, a Barthelmy-saisonban.

– Képzelem, hogy vágyik ebből a sárfészekből visszajutni Párisba! Tantalusi kínokat kellett neki kiállani, mikor a császári herczegnők estélyeinek leirását olvasta a lapokban: azokat a divatokat! barátom! Minő felséges őrjöngés! Az ősvilágrész minden madarai megfosztva pompás tollaiktól, a mik drágakövekkel voltak odacsatolva hölgyeink fellegruháihoz; hát a fertelmes chierusque uralma, melyet szépnek kellett találnunk azok miatt, a kik azt viselték, s a mit valódi zsarnokság volt szépeinknek viselni, mert bennünket föltétlen capitulatióra kényszerítettek vele, s a rút hölgyeket meg egészen kiállhatatlanokká tették. S ebből Themirének mind ki kellett maradni. Egy este Hortense valamennyi drága tollat és brilliantot megszégyenített bálöltönyével, az tele volt himezve frissen szedett rózsalevelekkel. Olyan illatot hordott magával, mint egy rózsalugas! Hogy ezt Themire nem láthatta. És hogy nem láthatta a saját leányát!

– Gyönyörű és elmés. Mikor Hortense bal paréein tánczolta a fandangot vagy a bachanal de Steibelt, vagy a keleti danse de Chalest, vagy épen a danse de Chosaqueot, minden ember őtet nézte. Az allegoriában pedig, a hol ő játszta a Foliet, bolondult utána az egész udvar. Kurta ruhában, testszín tricotval; corset nélküli ruhaderékkal, a minek nem voltak ujjai. Ah!

– Ellenkezőleg. Hortense ugyan szerette őt, hanem Pauline herczegnő féltékeny volt a szépségére s egy estélyen, a mit ő adott, megtiltotta neki a Foliet a leirt jelmezben eljátszani. – Nagy sírás lett belőle! – Ezért aztán Hortense azt az elégtételt szerezte a kicsikének, hogy Josefine mellé beszerezte felolvasónőnek.

– Nagyon is irigylett. Nemsokára Josefinet féltékenynyé tették a szép ujoncznőre: azt hitették el vele, hogy a -128- császár is örömest olvastat föl magának – a leány szép szemeiből valamit. Ebből még nagyobb sírás lett. A szép kis leány aztán nem mutatta magát az udvarnál többé, s nem tudom, mi lett belőle.

– Ezt jó lesz az anyjának meg nem tudni, mert nagyon szerette a leányát. Ha valami baj érte, rám haragszik meg miatta.

– Majd ki tudod te békíteni. Még olyan kedves leány nem volt a világon, a kit öt millióért, – vagy egy férfiért oda ne adtak volna. A párisi nők nem boszúállók. Nézd: Tyrolban hogy öldöklik honfiainkat, s Páris valamennyi salonjában az idén a tyroli viselet kapott fel divatnak: hölgyeink kurta rokolyában, himzett camisollal, piros harisnyával, a mi aranynyal van himezve egész a jarretierig. Nők csak nőt ismernek ellenségül! Themire még jókor fog érkezni a «grand père» tánczára. (Ez végzi be a bált, bohókás figuráival.) – Különben a szép kis leányok most kimentek a divatból salonjainkban, a mióta madame Talleyrand, az az, hogy pardon! la duchesse de Benevent a kis Charlotteot felszedte valahol az utczán, egy csúf, fekete, ostoba szörnyeteget, a ki ott mászkál keresztül a herczegi vendégek lábain s bemaszatolja a piszkos kezeivel a selyemöltönyöket s belemarkol a tálakba s lecsókolja a piros festéket a marquisnők és marquis urak orczáiról. Most ez van divatban. – No de – a kis kutyám türelmetlen. Sietnem kell. Ezt a pohár bort a szép Themire egészségére. – Ha el nem visz valamelyikünket az ördög, – a viszontlátásig – Zingarelli Romeójában! Ah Grassini istenien énekel! Ha hallanád! Adieu!

Azzal felhörpentve az utolsó pohár bort, bedugta a nagyraszületett komondorfit ismét az iszákjába s Romeo végáriáját «ah ombra chiara» dalolva, eltávozott. Künn négy lovas hintó várta. A chien de Vienne relaisvel szeret utazni!

– Vigyen az ördög, dörmögé utána De Fervlans; nem lehet vele egy okos szót beszélni! -129-

Alig robogott tova a sürgönyfutár hintaja, a mint újból egy három lovas paraszt szekér hajtatott a fogadó elé. Abból Jocrisse úr szállt le.

De Fervlans az asztalra csapott öklével, mikor e levél igen rövid tartalmát elolvasta.

– Ez a széltoló igazat mondott! Nincsen oly kedves leány, a kit oda ne adjanak egy férfiért. S még nem csak a leányt, de az öt milliót is azon fölül. Egy férfiért. Csakhogy az a férfi nem én vagyok, hanem más. – Tehát «io non posso?» – Így is jól van, madame! – Tehát majd én leszek az az úr, a ki tud tenni valamit. – Jocrisse! Milyen őrizet van a soproni oldalon?

– Ez baj. Nem azért, mintha attól félnék, hogy a dæmonjaimmal nagyon erősen szembe fognak szállni, hanem inkább attól tartok, hogy ha megriasztom őket, akkorát szaladnak, hogy az egész Fertő mentét fellármázzák előttem, s mire Fertőszegre érek, hült helyét találom a madaramnak. Nekem a Hanságon át kell őket meglepnem s ugyan azon az úton vissza is térnem. Jártál valaha azon a tájon?

– Jól van. Te itt a postánál hintót rendelsz meg és lejösz utánunk Boldogasszonyig, ott vársz reánk, míg visszatérünk. Hány órakor indultál el Fertőszegről?

– Hallod-e, én azt sejtem, hogy úrnőd, a mint ezt a levelet megirta, még valami mást is gondolhatott. Én arra is képesnek hiszem őt, hogy a leányt elszöktette előlem. Nekem ugyan sietnem kell most. De nem tesz semmit. Asszonyok éjszaka nem mernek nagy útat tenni. Ha elhagyták is Fertőszeget, nagyon messzire el nem mehetnek. -130- A Duna épen az asperni ütközet napján szertelenül megáradt, ilyenkor a vitnyédi Rába visszafelé folyik a Fertőbe, a főfolyamtól felnyomva, a hidakat mind elviszi s kompon éjszaka nem szoktak átjárni. Ott utolérem őket.

– Hanem a Hanságon nehéz lesz az átjárás éjszaka, figyelmezteté őt Jocrisse. S kalauzt nem kapni e között a nép között semmi aranyért. Furcsa nép ez. Nem szalad el a faluból az ellenség érkeztére: odamegy a szeme közé bámulni, mintha komédiát mutogatnának neki. Komázik, enni, inni ád, hanem kémet, útmutatót nem lehet közötte kapni semmi áron.

– Tudom. De nincs szükségem rá. Igen jó térképem van e vidékről, Doboka úr csinálta. Aztán magam is keresztül-kasul jártam az egész Hanságot, mikor itt voltam garnizonban, vadkanra meg török réczékre vadászva. Sötét éjjel is eligazodom rajta.

Azzal De Fervlans rendeletet adott a csapatjának, hogy rögtön minden nesz nélkül üljenek nyeregbe, s mielőtt beesteledett volna, már útban volt a Hanság felé.

Már most, ha felveszszük, hogy mikor a menekülő leány elhagyta a Névtelen Várat, akkor lehetett éjfél, úgy ki lehet számítanunk, hogy a Nezsiderből alkonyat tájon elindult lovas csapat előtt, ha azt semmi nem fogja útközben akadályozni: alig lehet több pár órai egérútjánál, s ha a vitnyédi Rába révében csakugyan vesztegelni kell a szekérnek, úgy ott De Fervlans dæmonai a futókat kétségtelenül utolérik.

Vavel Lajos szintén csak éjfél után értesülhetett Katalin által a Mariet fenyegető veszélyről; ha akkor rögtön felkerekedett is a csapatjával, hogy De Fervlansra szemközt menjen, másnap délnél hamarább a Hanság vidékét el nem érheti s akkor már De Fervlans rég elvégezte feladatát s zsákmányával és a dæmon-legióval visszatérő útjában van, a hol aztán nehéz lesz őt utolérni s még nehezebb tovább üldözni.

IV.

Valóságos Istencsodája. Minő a bibliai legenda az üldöző Faraónak útját álló veres tengerről. A kételkedőket utasítjuk a Fertő tóról irt monographiára, melyben e természeti tünemény fel van jegyezve.

A mult években lecsapolták a Fertőt, s a hol az a Hanság tavaival legfőbb összeköttetésben volt, ott erős czölöptöltést húztak keresztbe. Az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, a mik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén. Egy ilyen földdaganat fölrepedt s annak az örvényéből a kiömlő fekete iszap messze elönté a körülfekvő lapályt.

Már Szent-András táján, a mint a buja útifűvel benőtt lapályon végig ment a dæmonok csapatja: lehetett látni azt a tüneményt, hogy néhol a nagy tömeg lovasság terhe alatt meghajlik a zöld lapály; tovább haladva meglepő volt az az iszonyú békasereg, mely szemközt jött a lovasokra, mintha az akarna legalább is megütközni az ellenséggel, a ló lába előtt hármasával ugráltak fel az ingovány zöld ballettánczosai.

Azután meg felriadt vízimadár sereg kezdett elkóvályogni a levegőben nagy zsivajjal: azokat is a terjedő sár zavarta fel éjnek idején nyugodalmas fészkeikből.

Lármahangzó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.

Valla helységen túl aztán egyszerre elveszett az a valami, a mi nem szégyenli magát országútnak neveztetni. Bele volt veszve egy széles, messze elterülő sártóba, mely mint egy fekete tükör terült el egy nagy messzeségbe. -132-

A posvány, mely az útat elállta, nem lehetett szélesebb egy jó kőhajításnyinál. De Fervlans azt hitte, hogy keresztül lehet azt gázolni.

Egy dæmont felszólított, hogy menjen bele a pocsétába s tudja meg, hogy milyen mély.

A kettévágott út tulsó folytatását jól lehetett látni a holdvilágnál a sártükrön túl.

A dæmon alig hatolt előre húsz lépésnyit, a mint egyszerre elbukott a lova, hogy csak a feje látszott ki.

– Ördög vagyok: de olvadt szurokban még nem tanultam úszni! kiálta vissza akasztófa humorral a dæmon. Aztán egy darab ideig vergődött a sürű nyulós sár közepén, míg egyszer társai szemeláttára eltünt lovastul a fekete iszaptükör alá, mely sok ideig mély tölcsért képezett azon a helyen, a hol áldozatát elnyelte.

De Fervlans ekkor egy lovast elküldött jobbra, másikat balra, kitudni, hogy mely oldalról jön ide ez a deget-ár? melyik felén lehet azt megkerülni?

Mind a két lovas azzal a hírrel jött vissza, hogy az iszapláva abban az irányban folyik, a melyen ő haladt. Tehát mind a két felé terjed: itt a közepe, a hol a föld alul kitört.

– Ez baj, monda De Fervlans; akkor ez egy tőzegfeltörés, a mi útunkat állja. Ezzel nem futhatunk versenyt. Más útat kell választanunk. Azért se baj. Nehány órai késedelem támad belőle csupán. Azt majd helyrehozzuk. Elég hosszu az éjszaka. Van ennek más útja is.

Igaz. A Hanság lakóinak a kenyere a mocsárban terem. Ők füvet, nádat aratnak, halat fognak, vadásznak, abból élnek; egyes szekérutak oly keskenyek, hogy csak egy mély szekérkerékbevágás jelöli őket, keresztül-kasul járják az ingoványt s nincs a bozótban olyan hely, a mit lóháton meg ne lehessen járni; a kinek egy tökéletes térkép -133- van a kezében, annak még kalauz sem kell hozzá, hogy kitaláljon e tömkelegből. De Fervlans azonfölül személyes tapasztalat után is jól ismerte e bozót minden zegezugát.

A nádasi mellékútakon Valla és Bánfalva közt meg lehetett kerülni az iszaplávát s eljutni Eszterháza pompás sétánysoros országútjára. Fervlans még az egyes leskunyhókkal is ismerős itt.

Itt kezdődik aztán az igazi tőzegvidék. A róna vereslik a lábnyi magas mohától, mely a rohadó talajt fedi, a mi már megszilárdult; embermagasságu kutyatej-bokrok emelkednek fel csoportonkint. Kunkorgó levelű óriási páfránok legyezői, kékszáru bürökkórók, méregszagu ernyős virágok, bozóttá elhatalmasodva, mikkel ölrekapott a folyondár szulák, az iszalagbérzse és a vadkomló s együtt mindannyian összegubanczolódva ostromra látszanak emelkedni egy-egy magányosan álló cembrafenyő ellen, mely vigályos ágait a végeiken csomósult levélbozóttal, mintegy segélykiáltva terjeszti szét a kietlenben, távoleső társát már lefogta a felülkerült fojtogató növényhad. A vizenyősebb róna zsombikokkal van beszórva; rengeteg tömegekké felnőtt sásnemű növényzet, felmagasló kalászokkal, mint egy virágkád, a környéke csupa nefelejts és piros csengetyűvirágu nadálytő.

Néhol a mélyebb bozót még nem vedlette le téli gubanczait, ez még fakó és száraz; a nádasokban sok helyütt ott maradtak a levágott nádkupaczok s a halomra rohadt szénaboglyák, tetejükön már kizöldülve.

Az ingovány süppedékes tőzegtalajából egy-egy magasabb domb emelkedik elő, hol ezüstlevelű fűzfák szorultak össze sötétzöld lombozatu égerfákkal, másutt meg nyilt tavak szakítják meg a végtelen nádbirodalmat, körülszegélyezve rozsdás törzsökű fenyőfáktól; az egyik halom neve «Földvár», a másiké «Rókadomb», a harmadiké «Földsziget». Azt a hegedűalaku tavat ottan «Királytó»-nak hívják. Egyik dombtól a másikig olyan útak vezetnek, -134- a miket kavics helyett náddal, meg fűzfadorongokkal makadámoznak embertelen idők óta.

Mikor a dæmoncsapat a Rókadombot elérte, De Fervlans jónak látta pihenőt parancsolni. A lovak ki voltak fáradva. A hansági utak nagyon vendégmarasztók: néhol csülökig dagaszt bennük a ló. A dombtetőn voltak nádkupaczok, azokból lehetett hevenyén tüzet rakni. Az éjszaka nyirkos és hideg e vidéken. Attól, hogy valaki figyelmessé legyen a tábori tűzre, nem lehetett tartani. Három mérföldnyi kerületben nincs itten emberlakta hely s éjszakára a Hanság bozótjában nem marad künn se ember, se barom.

A bozótban csak a vadmacska nyervákolása s a bölömbika búgása vált ki a milliók zajából; néha egy-egy csikasz farkas szerelmes üvöltését hozta át a berekből a szellő.

A Rókadombról, (kivált egy nagy nádpyramid tetejére felkapaszkodva) nagy messzeségre ellehetett látni. A holdvilágnál kivehetők voltak kelet felé a nagy jegenyefasorok, a mik Eszterházára vezettek s magának a «magyar Versaillesnek» is meglátszott egy aranyozástól ragyogó tornya. Két óra alatt el lehetett már odáig jutni.

A kiállított előörs «qui vive?» szava hangzott fel egyszerre élesen, a mire valami fél ember, fél állathang felelt; a «qui vive?» másodszor is hangzott, s azt egy lövés követte az előörs részéről, a mire valami vad hahota, röfögés inkább, volt a válasz, mely perczek mulva nagy távolból ismétlődött.

– Nem tudom én. Vadállat, vagy ördög emberi torzalakban. Egy nagyfejű szörny, hegyes fülekkel, rongyos öltözetmaradvány volt rajta, a miből azt kellene hinnem, hogy ember volt; hanem négykézláb futott, mint a farkas, tehát mégis állat.

– Mikor először rákiáltottam, felállt két lábra és ugatott, -135- vagy mi? A másodszori kiáltásomra meg az volt a felelete, hogy elővett valahonnan tűzszerszámot s elkezdett kicsiholni. A szikrafénynél még rettenetesebb volt a pofája. Nem állhattam meg, hogy rá ne lőjek, de nem birtam eltalálni, mert egyszerre hasrafeküdt s aztán elfutott a bozótba.

– Kár lett volna meglőnöd. Az csakugyan az én elveszett szörnyetegem. Én tanítottam meg kicsiholni. A rakott tűzre jött bizonyosan elé.

Pedig nem olyan kicsiny baj volt az, hogy az előörs a vízlakó törpét meg nem lőtte: De Fervlans alig tért vissza a Rókadombra, midőn a hadsegéde figyelmessé tette valami gyanus verességre az előttük elterülő bozót között, mely pillanatok mulva fellobbanó lángoszloppá vált, a mely süstörögve emelkedett fel az égnek. Öt-hat percz mulva tíz helyen gyulladt ki a bozót.

– Ördög és pokol! kiálta De Fervlans, a szörnyeteg ránk gyujtja a bozótot. És én magam tanítottam rá a sátánfattyut, hogyan kell kicsiholni, meg feketeürömből taplót csinálni. Vadászszatok rá!

A fenevadnak nagy előnye volt a vadászok fölött. Közöttük volt az égő bozót, s abból ő folyvást új csóvákat hajigált jobbra-balra, s jobban tudott a zsombikok között szaladni, mint a lovasok. Egy kis keleti szellő is jött a munkájához segíteni neki. Tíz percz alatt lángban állt a Rókadomb körüli bozót, s a szörnyeteg egy nádkupacz tetejére felülve, nézte röhögve, hogy terjed a pompás lángtenger mind beljebb a berkek közé; a két öklét a csipőjére tette, úgy röhögött és sikongatott a pompás tüzijátéknak, a mit ezúttal ő rendezett a hajdani patronusa tiszteletére. Valószinüleg ő maga is bele fog égni.

Hanem a nevelőatyjának a tervét egészen dugába döntötte ezzel a tréfával.

A dæmon uraknak le kellett tenni arról az ambitióról, hogy ők akármiféle atyafiságban legyenek a pokolbeli -136- excellentiákkal; mert íme azon a lángbaborult bozóton nemcsak hogy nem tudtak keresztül törni, hanem ugyancsak sarkantyuba kellett kapniok a lovaikat, hogy kimeneküljenek a veszedelemből. A hol nagy tűz van, ott mindjárt megjelenik a forgószelek boszorkánytáncza; a tűzforgatag végig orsózott a lángbaborult mezőn, melyben még a moha is tüzet fogott mint a tapló, s a zsombikok, a mik jövet oly csöndesen fogadták a lappangókat, most ezer tűznyelvvel kiáltottak rájuk: «szaladj!»

Pedig ez még csak a torzképe volt az insurgensnek, a ki így megriasztá őket.

– No ez a dolog csakugyan hasonlít ahoz, a mit fiasconak nevezünk! háborgott De Fervlans. Előbb a sár állja az útunkat, most meg a tűz. Quis quid peccat, in eo punitur. Ki mit vét, abban bünhödik. Az én vétkem, hogy ezt a szörnyeteget megtanítottam tüzet csinálni. Most ezzel elvesztettünk négy órai időt.

Oh erre a négy órára nagy szüksége volt a menekülő leánynak és az elősiető Vavel Lajosnak.

Ne féljenek! Még pihenni is marad idejük. De Fervlans megint ott volt csapatjával, a hol a mórdágvány elnyelte a szekérútat. A közepéből, a hol a kémlelő lovag elveszett, még most is merültek fel óriási buborékok, miket a gáztömeg nagy püffenéssel pukkantott szét.

Ott szikes fehér síkság terült el nagy messzeségre. Ott a vidék népe seprűvel szerzi össze a maga kenyerét: szódát gyűjt; a síkon alig van valami fű, bokor. Hanem a felfakadt sár, mint egy fekete kigyó kanyarog rajta végig, a völgyeket keresve, s csalogatja maga után a lovagokat, kik sehol sem tudnak rajta keresztül gázolni, s átkoznak minden láthatót és láthatatlant e bujósdi játszás alatt. Az égő bozótból seregei a menekvő vadaknak nyargalnak a -137- lovakkal egy úton, szarvas, hiúz, vadkan, farkas és róka; egy konda vaddisznó meg-megkisérti áttörni az iszapfolyamon, de az is visszariad tőle, pedig a disznó csak szereti a sarat s úszni is tud. A fekete iszapból kábító gáz párolog ki. Az égés egyre terjed s viszfénye izzóvá teszi az égboltozatot; s az izzó mennyezet aztán uj színt ad az egész tájnak, a szikes avart rózsaszinűre festi, s a kanyargó fekete iszapfolyót vérveresre.

Végre a sárfolyam megreked egy dombcsoportozat között, s a kiszabadult dæmonok zajongva kapnak fel a partra, mely az utat ismét megnyitja előttük.

De már akkor hajnalodik, s ők eltarisznyázták a drága éjszakát. Igazán drága időt!

Most azután a Hanság túlsó fele van előttük. Egy nagy földterület, melybe, mint a tengerbe, három folyam szakad bele. Elnyeli mind a hármat s zöldül fölöttük. Egy negyedik keresztül vág rajta, s elvezet a Dunáig, s ez aztán tetszés szerint, a hogy vagy a Duna, vagy a Fertő magasabb, hol lefelé, hol felfelé folyik. Most épen felfelé tetszik neki folyni. Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor, s az útnak körül kell őket kerülgetni, a mi sok időt elrabol.

De Fervlans rövidíteni akarta az útat. Egy olyan ötven-hatvan lépésnyi tó nem akadály lovas ember előtt, hogy miatta ezer lépésnyi kerülőt tegyen. Neki kell vágni. Vadászaton akárhányszor úsztatott e tavacskákon keresztül, a szarvast üldözve.

Csakhogy az őszszel volt: most pedig tavasz van. S a tófenék flórájának több olyan faja van, a mi szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven át, hanem mikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind fölereszti hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait, azoknak a végén vannak a virág bimbói; a virágnak napvilág kell és szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán, szegfű, csengetyűke van elszórva a felszinén, fehér, kék, sárga, testszinű; azután -138- valamennyi mind lehuzódik a víz alá megint, az indák összekunkorodnak s ott várnak elbujva a jövő tavaszig.

De Fervlansnak még azt is meg kellett tudni, hogy a virág is lehet ellenség. Első lovasai, kik a tóba belegázoltak, rögtön elkezdtek segítségért kiabálni. A virágzó tóban se embernek, se állatnak nem lehet úszni.

A hinár, a tórongy, az úszszakál, a kolokánt mind belecsimpajkózik a lábába; ezer fonál, zsineg fogja meg minden mozdulatánál, belebonyolódik a szivós, elszakíthatlan szövevénybe, s az eviczkélő állat a vízfenéké.

A lovakat úgy kellett farkaiknál fogva kihúzgálni a tóból a parton állóknak. De Fervlans nem akarta hinni ezt a csodát s maga is majd beleveszett a hinárba az erőszakolt kísérletnél.

Ime tehát történnek még csodák az új időkben is. Ugyanaz a rendkívüliség: a Duna áradása, mely az asperni ütközetnél oly végzetes befolyással birt az eldöntésre, kicsiben itt is megmutatta hatalmát, s De Fervlans marquist megtanította arra, hogy a hadjáratnál az embereken kívül még van valaki, a kit számításból nem kell kifeledni. Nevezzük «időjárásnak».

Igy azután, ha minden útbaeső tavat körül kell lépdelni, alig van kilátás, hogy a pomogyi rendes útra fényes nappalnál hamarább kilehessen vergődni.

Még azután más baj is támad. A bozótégés tűzfénye fellármázta az egész vidéket s a hansági falvak lakosai most mind talpon vannak, rudakkal készülve a terjedő lángoknak útját állni, mik tavaszi kaszálásuk eredményét fenyegetik. Ezek a lakosok svábok. S a sváb a milyen nyugodalmas nép a vízben és a szárazon, olyan dühös, ha a tűzbe kerül. Mikor vésztűz üt ki, mely a vagyonát fenyegeti, akkor neki megy az ördögnek is.

De Fervlans csapatjának most nem volt tanácsos a falvakon keresztül menni, hanem el kellett kerülnie a berken át a dülő útakon, a mi keserves munka volt. A lovak elbukdácsoltak a hepe-hupás talajon; néhol az ingó bürön -139- át úgy kellett a leszállt lovasnak kantáron vezetni a paripáját maga után. Útbaeső mocsárereken koczkáztatni kellett az átugratást, s egész tüske-sánczokat kellett megostromolni, hol a galagonya a vadszeder-indával összekeveredett, s összevissza tépte a keresztül gázolót.

– No ezen az úton nem jövünk vissza! monda De Fervlans, mikor késő délre kivergődött a csapatjával a rendes útra Pomogyon alól. Itt a rendes útat meg kellett tartania, mert az egyetlen dobogó híd, mely a Fertőt a Dunával összekötő Rábán keresztül visz, itt van a falutól félórányira, s keresztül úsztatni a Rábán nem lehet, mert a partjai czölöpökkel és rőzsekötegekkel vannak burkolva, a miken a ló nem tud kikapaszkodni.

Mikor a hidon megjelentek a lovasok, a révházból két férfit láttak kiszaladni. Az egyik Eszterházának, a másik a Fertő irányában futott. A mint a semlyékbe értek, hosszú gólyalábakat kötöttek lábaikra, s ezek segélyével lépegettek az ingoványos talajon zsombikról-zsombikra. Lóval nem lehetett volna őket utolérni.

De Fervlans hadsegédét nyugtalanította ennek a két embernek az elfutása, de főnöke megnyugtatá: a gólyalábakat használják itt a pásztorok, kik a süppedékes helyeken legeltetik marháikat.

A révi fogadónál aztán összevárták a szétzilált csoportot s előkérték a csaplártól, a mi enni, inni való volt. Az nem szolgálhatott nekik egyébbel, mint savanyú almaborral, méhserrel (itt pinczét nem lehet ásni, hol a bort el lehetne tartani), meg vadréczetojással. Az ördög, ha megéhezik, azt is megeszi.

Itt azután De Fervlans kiteríté a térképet, s a vállalat -140- sikerültét kétségen fölül helyezve, tovább fonta az útitervet. Guillaume tábornok ezóta megkapta a levelek valamelyikét, miket ő két küldöncz által két különböző irányban küldött eléje; egyik okvetlenül rátalált s az Friedbergen fogja várni a marquist és drága zsákmányát; tehát az odavezető legkönnyebb útat kellett kiczirkalmazni, a minél semmi se volt könnyebb; az útközben őgyelgő ínsurgens csapat nem vétetvén semmiféle számba. Egyéb magyar és osztrák haderő pedig nem eshetik közbe.

Az egyik férfi, a ki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; a kinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.

Vavel Lajos csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hidhoz, s a révcsárdánál rostokolni készül.

Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes útakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót fuvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.

A mint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérére és csatlakozni készül hozzá, megfogta a kezét s megkisérté ott marasztani.

– No már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a látványért, a mikor te megölöd Barthelmy Fervlanst. Ha nem volt elég, még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlanst, arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenről az égben.

Vavel értette őt egészen. A nő, a ki oly nagyon tud szeretni, egy mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja -141- elrejteni igazi érzelmét s kegyetlen kiváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz? Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!

– Pedig lásd: a te jelenléted engem csak gátolni fog a rendelkezéseimben; mert fél szemem mindig te rád fog ügyelni, s lesz valami okom a félelemre, a mikor azt nem volna szabad ismernem.

– Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az ellenséget, elfelejtesz engem s ott hagysz. Nem maradok el tőled.

Nevető asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, a minek olyan nagyon jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony mennyire megy a szerelmében? Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig, a piros vér kiontásáig.

Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Themire-e, vagy Katalin? Az élvhajhászó divathölgy-e; vagy a halálig hű ara?

Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházi fasorok közül, s a mint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét csatárlánczra osztotta fel s úgy küldé előre portyázva, míg más részét egy tömegben tartva, vezette az országúton. A Hanság bozótját elérték: a portyázók előre nyomultak a berekbe.

A sűrű berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a mélyen fekvő épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sáncz mögé.

Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére s onnan nézte körül a tért.

Tábori távcsövével kiveheté a Rába hidját s a mellette fehérlő csárdát; az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy vízárok a Fertőig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés jelölte. -142-

– Tehát légy hadsegédem, szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. Én leszállok e dombról; mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam mögött; te paraszt asszony vagy: nem tünsz fel. Nézz a távcsövemmel a hid felé s értesíts arról, a mit látni fogsz.

De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé s lovasainak felülésre trombitáltatott, s azonnal megindított ő is egy portyázó csapatlánczot a szemközt jövők ellen.

A sűrű bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, a mint a folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a dæmonok fekete sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói halálfejekkel.

Azután hangos összeszólalkozások, a mint a bozótban két ellen egymásra bukkant s összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét kitudni. Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, percz mulva annak is két-három társa akadt. Hol egy insurgenst, hol egy dæmont fogtak körül s vitték már fogolynak, a mint két-három társa összeszólalkozott, utána eredtek, kivágták az ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett máskép, csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges támadást, a lovak lába beszakadt a süppedő talajba, s a hancsikok között lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a földdel is kellett harczolni.

De Fervlanshoz néhány sebesült érkezett vissza, a ki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, a mit a sisakon keresztül belyukasztottak.

Azt a görbét bizony fokosnak hivják. Azért veszedelmes -143- fegyver, mert a ki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy szivós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta és csúffá teszi.

– Ezek Vavel volónjai; monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél lovasait. Ismerem a fölszerelésüket Jocrisse leirásából. A fokosaikra is ráismerek. Épen ilyen «kezükszennyét» hagyták a dragonyosaim sisakjain, mikor néha napján együtt mulattak a fertőszegi korcsmában. Themire asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. – Valamikor ez az úr katona volt s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, a hol egy paraszt asszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző. Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepczébe keríteni.

A megszólított előléptetett. Marczona tekintetű egy alak volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű összenőtt szemöldei alól kivillogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép, termete a vaticáni viadoré.

– Te harminczad magaddal leszállsz a lóról s puskáitokra szuronyt tűzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt előre lopóztok és lesben maradtok, a míg én az országúton előre török s a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek a vízárokból s ti hátul támadtok rájuk puskával, szuronynyal. -144- Mikor helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.

– Úgy lesz; szólt az altiszt s kiválasztva harmincz legényt, azokat leszállítá a lóról s elvitte magával gyalog a bozótba.

A francziák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harczi módot: a lovasság egy részét leszállítani s mint gyalogságot használni puska és szuronytámadáshoz.

A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan eredménynyel.

Annyi katonai ismeretet ő is föltett ellenfeléről, hogy az ezt a reduit-alaku dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.

Nem csak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.

Mind a kettő à cheval véve az országútat, kettős zárt sorban haladt, eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve előretolt csatározóit.

«Rajta magyar, rajta!» rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját villogtatva öklében; – a dæmonok, – régi csataedzett vitézek – nevetve biztatták egymást a gúnyos jelszóval: «avanti, avanti, signori briganti! Cavallieri ladri! Avanti!» -145-

Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótból. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.

E jeladásra a dæmon csapat megállt s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint a ki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.

Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatár-rajjá bontotta fel a csapatját s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázás semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék kiki a maga emberét megkapni s aztán karddal, fokossal vágjon közé.

A dæmonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva az arczát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak meg annak. A régi harczokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.

Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a carroussel-téren egy pár ví-rohamra.

– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmarquis), kiálta Vavel gróf. Leányt vártál, legényt hoztam!

– Hohó! csillagvizsgáló uram! kiálta vissza a marquis. A lábad alá vigyázz: gödörbe ne essél!

Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arczu siciliai.

Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az búgva repült fel a levegőbe, s arra balkezével letaszította a lovagot a nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott. -146-

Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatár-rajjá felosztott ellenfél túlszárnyalt.

A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették s nagy «rajta magyar, rajta!» kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába.

Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a lappangó dæmonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata csak arravaló, hogy Vavelt két tűz közé kerítsék.

– Vavel! vigyázz! kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a csatazajban meghallhatja azt a kedvese. Messze volt az, nem hallotta a kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére. Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet fogsz feledni.

S Vavel egyre közeledett a kelepcze felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres sisak-taréjok gyorsan kezdtek a sás közt előre nyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.

Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem furia. Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére s utána vágtatott a kedvesének. A szijostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a dæmonok, bizonyosan agyonlövik.

De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorról bokorra lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.

Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az -147- út közepén megcsökönösödött, a mi szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.

A hölgy utoljára leugrott róla s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.

A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy vén terepély fűzfa nőtt elő.

Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat dæmonai, akkor kiugráltak az árokból a partra s feltüzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.

Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csöndes nádas mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laczi czimboráit, a kik iszaptól feketén, mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s kiki a maga emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! ordítá Sátán Laczi a vezényszót.

A megrémült dæmon csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet elveszítsenek rajta: ezeknek is «rabló» a nevük, a míg «hős»-sel fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem ereszti egymást élve.

A dæmonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az? Az volt a legcsúfabb.

A dæmonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiállta, mellére ütve:

– Io sono il brigante Trentatrante! Harminczhárom -148- embert öltem már meg! Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!

A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik s ő is kicserélte vele ez udvariasságot.

– No hát az én nevem meg Sátán Laczi! S már most hát «cseréljünk aczélt!»

Hanem biz az ő aczélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a dæmon kardján.

Ámde Sátán Laczi puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, a mit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! s a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezéből s a harminczhárom-emberölőt saját kardjával döfte keresztül.

Sátán Laczi legényei többségben voltak, a dæmon csapatot alig került-fordult, levágták, vagy leteperték s farkasguzsban hagyták: s aztán azon véres arczczal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.

De Fervlans, a mint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fuvatott s erre a hátrálni látszott dæmon lovasok megfordultak s összecsaptak ellenfeleikkel.

A dsindsásban veszedelem volt a harczolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, a mint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harczot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen degetből. -149-

A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a kiáltozásokról hallá, hogy hol verekesznek? S a tusába mind a két fél úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.

Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket s ő is azt vette ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét neki kell megölni. A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitását, hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.

Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.

Három ellenséges lovas De Fervlans kiséretéből odavágtatott egyszerre, hogy a kornétást elfogja.

Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elő annak a védelmezésére s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harczot.

De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is felkölti s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesujtó csapásokat; hanem mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, a mi harczképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak vissza egyenkint legdühösebb dæmonai, mi alatt Vavel volónjai kisegítik a kornétást a lova alól, s a lovát is négy lábára állítva, ismét felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet jelt adni a visszavonulásra.

A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubanczolt vad komlóbozót zárta el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.

Végre megnyilt a komlóberek s előrohant belőle, nem Trentatrante, a kit De Fervlans várt, hanem Sátán Laczi. -150-

A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.

Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő maga vágtatott kisérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.

Most már a kornétásnak is megnyilt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem: «előre! előre!»

Sátán Laczi véres fejjel s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlansra szembe.

S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De Fervlans lova előtt s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:

De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laczi fejére, ágaskodó lova kengyelében fölemelkedve. Ez volt Sátán Laczinak mai nap már a második csapás s ez úgy látszik, hogy «erre a napra» elég volt neki, mert szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.

A marquisnak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó paripája maga alá ne szorítsa.

Csapatja teljes felbomlásban, s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.

Szép vadrózsa bokrok voltak: – tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök. -151-

De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, a melyik szabadon maradt.

Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő «pribék».

Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi tér; – s De Fervlans remek lövő volt.

Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát nyeregkápájából az egyik Lazarino Comenazót. Neki is volt egy széttépni való levele, – a miben De Fervlans ír «Themire» felől. Ő is fojtást gyúrt abból s azt a pisztolyába tömte.

– Jó éjszakát, Vavel lovag! kiálta De Fervlans. Itt küldöm a kedvesed levelét.

A pisztoly eldördült s a csákó megránduló álszijja tudatá Lajossal, hogy a golyó a csákóján ment keresztül. Talán épen a halálfőt találta. De nem csinált halálfőt! – A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.

– No hát fogadd te a magad levelét retour, marquis de fer blanc! monda Vavel Lajos, s minden czélozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.

A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.

És a császári princessek salonjai nem fogják őt többé elfogadni; és Josefine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárné ölebei nem fognak farkat csóválni előtte; és a grand père tánczát elfogják végezni nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű herczegnők nem fogják lesni ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt «kedves herczegem»-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo elénekelni az «ombra chiará!»-t; se -152- Isabey nem fogja őt megnevettetni majom parodiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék érczfényű bogarak, a mik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, a hol valami állati élet átalakul növényi életté, s esztendő mulva már a mohától nem fog látszani a sülyesztő, a melyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltünt.

VI.

A dæmonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat megtalálni.

Vavel Lajos volónjai egész a hidig üldözték őket. Ott a menekülők egy csapatja leszállt lovairól s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.

A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.

Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátra szegzett fejét a földre csüggesztve s megdermedt kezének égremeredő öt újjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…

A pocsolyában még lubiczkol valami. Haldokló, a ki nem akarja elhinni, hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…

A legázolt sás közül föl-fölemeli a fejét egy vergődő paripa s rémült szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a pusztaságban… -153-

Egy rekettye-bokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az, énekli valaki: «Ave Maria… ave Marie…»

A nagy, széleslevelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.

Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy fölkeresse azt a helyet, a hol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bizott a szivében, hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.

A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már egész serege ülte el a hollóknak, varjuknak. – Arra gondolt, hogy nem fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.

Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér közepén ragyogott egy érczsisak, elején az aranyozott császári sassal. Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű alak, fekete daróczöltözetben, ökölre szorított balkezével a mögötte levő sás közé markolva. Halottnak látszott.

A mint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.

Katalin nem kérdezte ki az? jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind felebarát.

Ha markotányosné készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen teljesíthette volna a sebesült kivánatát; így azonban még elébb utána kellett annak járni.

Fölvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen vizet. -154-

Hiszen víz volt ott köröskörül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem lehetett embernek adni.

Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbugygyan alulról s türhető italul szolgál.

Megkisérté azt. Leszurt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan tele jött a szája mindenféle hinárizű folyadékkal; hanem a következő pillanatban meg volt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám, milyen könnyen megy itt az artézi kútfurás!

Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománynyal készített ugrókutnak a sisak öblét. A női kedélyben meg van az, hogy a legsötétebb aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek kisérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget szerez neki; s addig a pillanatig, a míg ezt a napsugárban szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, a mi keserű – és gyönyörködik.

Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó edénynyel, aztán telecsorogtatá. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a víz és üde.

Azután fogta a sisakot és odavitte a vadrózsabokorhoz, a honnan a nyögés hangját hallá.

A halál nagy művész: tíz percz alatt más álarczot ád a -155- komédiásnak, mint a minőt életében viselt. E sárga színtelen arczokat, e besüppedt szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Oda hajolt hozzá, hogy a vízzel telt sisakot ajkaihoz tartsa.

E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szivét. Nem a hogy asszonyok dühöngnek, hanem a hogy Juno, a hogy Minerva, a hogy Diana tudott kegyetlenkedni azokon, a kik felséges haragját lángra lobbantották; oly ember fölötti boszú rendíté meg egyszerre minden idegeit.

– Fervlans! kiálta rá, fogait összecsikorgatva s sarkával homokot rugott a haldokló szeme közé. Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a leányomat! – Soha meg ne bocsásson neked érte Isten, a mivé engemet tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, a mit most látsz. S rettegj attól a gondolattól, hogy a más világon még rád találok.

S e szóknál, szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arczába akarná önteni.

Az pedig megfordult, arczát a zöld mohába hajtá és nem mozdult meg többet.

Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével magasra emelt tárgy: – vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízi kigyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért, körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, a ki a zsombikhoz támasztva a hátát, fekszik panasztalanul a földön, azt a kezét, melylyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja. Ez talán még él: ezt még lehet menteni.

Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta -156- annak arczáról a vért és iszapot. Ah, milyen rút arcz volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, a mikor az iszonyat elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor föltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki, mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, a ki biztatóan int le hozzá: «Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!» – Azután fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét s bekötözgeté vele a tátongó sebeket. Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a piros csengetyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal takargatta be a sebeket.

Hová lett a kényes úrhölgy, a ki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s elájult az érvágás láttára? Hová lett a salonok túlfinomult idegzetű komédiásnéja; a ki különbséget tudott tenni, melyik embert kell meglátni, melyiknek az újjahegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? – Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy van-e még benne élet.

Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az aczélgyűrűt, azzal a három liliomos czímerrel.

– Sátán Laczi! sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az volna a világ legszebb Adonisa, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna, oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a testének; s gyöngéd hangon hivogatá vissza az életre: «ébredj! tekints fel! Kezdj újra élni!»

Oh, hiszen ez volt az az ember, a kire rá volt bízva, hogy Mariet vigye el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, a ki ha elvész, Lajos szivét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás -157- fog ő közötte és Vavel között állni; mert ő volt annak megindítója!

Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide, mikor annak útban kellene lenni Marieval Győr felé. Nem találta-e meg a leányt? nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e az másfelé? hátha De Fervlansnak egy csapatja a Fertő tulsó oldalán került Fertőszegnek s elrablá a leányt?

S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a kérdésekre.

S Sátán Laczi csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták, hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit s látott maga előtt egy asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját s azt mondta:

Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a sisak ernyőjét s tartotta ott, a míg az ivott.

Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe s kedve volt megint halottnak lenni egy kicsinyt.

De Katalin nem engedte őt leszédülni, telemarkába meríté a vizet, azzal locsolta Sátán Laczi arczát, míg az újra magához tért s azt dörmögé, hogy «no mi baj?»

– Laczi bácsi! beszélt hozzá szépen Katalin. Nézzen csak rám, nem ismer meg? Én vagyok az úrnő, a ki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A Laczkó gyerek nevelő anyja.

Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyilt fel. Egy fekete üreg, melyből az hangzik «hahaha».

– Hahá! – A Laczkó gyerek – füge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya miatt.

– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? -158- Mi lett belőle? Az a lovag, a ki önnek ezt az aczélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám! Emelje fel a fejét.

A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott keresni. Aztán dadogva adogatta elő.

– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Laczkó gyerek – füge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.

– Tudom, tudom! Derék fiu és becsületes asszony. De szóljon, az égre kérem. Laczi bácsi, édes Laczi bácsi, kedves, jó Laczi bácsi! Ne hunyja be a szemeit; csak egy pindurka kis perczig legyen ébren s mondja meg, hova lett az a leány, a kit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta Zsófia! Hova lett?

E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos perczet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: «a Botta Zsófiát a feleségem vitte el Győrbe. – Laczkó fiam kisérte – ezóta ott vannak.»

Oh hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán, s törölgette a vért rettentő arczáról, mint egy gondos anya, a ki a gyermekét találta fel a csatamezőn.

Csöndesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.

Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kisérletet. Nem váltak szégyenére a nagy fennyen feltüzött halálfejnek. Az ellenségnek egyik leghirhedettebb csapatjával mérkőztek össze s azt visszavonulásra kényszeríték, -159- adtak neki emlékül sebeket s itt fogtak tőlük emlékbe halottakat, foglyokat és prédalovakat.

Azonban Sátán Laczi csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán meg ahoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harczolt. Ez a kettő ütötte helyre az aránytalanságot a két harczoló fél között. Mert bizonyára a dæmon-legió csupa harczedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes banderium pedig merő ujoncz.

Nem is voltak hálátlanok: Sátán Laczit keresztbe fogott puskákra fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.

A volónok közül is több ott veszett s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak vigasztaló leveleket irt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta és elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.

Másnap reggel visszatért a csapatjával az insurgens táborhoz. A kapuvári révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Mariet és kisérőit vitte, szerencsésen átkelt a Rábczán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.

És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz tűz és emberszív csodái, akkor a dæmonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.

Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha Napoleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög szabadságharcz amazonjának.

Lajos pedig épen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt rossz néven venni. -160-

– Te kedvesem, most rögtön Győrbe utazol s Mariet gondod alá veszed. Fertőszegről odahozatsz mindent, a mire szükségetek van. A Dunán túl egyedül Győr a biztosított hely s a nemesi fölkelő had ott fog összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen, hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik Olaszországból és Tyrolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő tábor fölszerelve és hadászatilag beosztva lesz s akkor azzal együtt csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: a mely esetben viszont Eugen alkirály hadserege Napoleon armadiájához fog sietni. Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk egymásé leszünk. – Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az aczélgyűrűt.

Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt igérte, hogy majd kibéllelteti aranynyal, úgy fogja viselni.

– Most már kinyithatod a kulcsával az érczládikát is. Vidd el azt Marienek. Meglátod, milyen örömöt szerzesz neki vele, ha felnyitod azt s ő látni fogja, hogy a mi benne van, – az pernye és hamu. Oh hányszor kért ő engem erre!

Azzal megcsókolgatá szive szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére vigyázzon, aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit elfelejtett. Ezt a csókot meg adja át Marienak; de biz abból az «egy» csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel…

TIZENNEGYEDIK RÉSZ.
FÉRFIAK DOLGA.

És már most hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való historiának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.

Vavel gróf, a mint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marietól azontúl el ne váljon. Ő maga nem kisérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe betört francziák ellen kellett indulnia. De megigérte neki, hogy mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja őket s addig is sűrűn fognak egymással levelezni.

De bizony ő az igérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna rendeltetve.

A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújtják annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak nehány mérföldnyi távol választotta is el őket egymástól.

A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új, meg új jó barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, a minőről soha könyvekben nem olvasott.

S voltak jó barátok, a kikkel ma összeölelkezett, s holnap -162- már a lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld mezőn.

Különösen a derék bácskai lovasokat, a kik olyan jó vitézek a kardcsattogás közt, mint a milyen jó czimborák a pohárcsengés közt, nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú francziák.

Hanem a szive dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos. Mindennap fölkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie irták számára teli, egész a papir széléig. S az tele volt jó kedélylyel, örömmel, reménynyel, jövőben való megnyugvással.

Milyen nevettető jelenet volt az, a hogy Katalin leirta, mikor az aczélládikót átadta Marienak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes kulcscsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány, arczát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte újjai hegyével, hogy annak rejtelme pernye és hamu, kaczagott fel nagy örömmel. – Ah milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. – Most már lehet «valaki!» – Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy «Sofie!» Rég azt akarta ő már!

Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt mindennap újra el kell neki regélni.

Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő egyetlenüket. Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges golyók füttyentettek egyet közbe a légből.

És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics, épen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától – s ma már úgy hozták haza a homlokán keresztül lőve.

II.
A karakói napok.

Junius 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos, agyoncsigázva a folytonos harczolva visszavonulástól mind a három.

A sarkában előre nyomuló ellenségnek világos czélja az volt, hogy a Győrnél alakult insurgens táborral való egyesülését megakadályozza.

Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előre nyomuló ellenséget feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.

E feladat kiviteléhez volt két ezred insurgens gyalogsága: a pesti és veszprémi és egy zászlóalj insurgens gyalogsága, a pesti II. számú és két gyalogsági ütege.

A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg Soroksárról; a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egy párszor összeverekedtek az előörsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette, hogy siessen le egyhuzomban Körmendre. Május 28-án már Sz.-Gróton volt. Útnak is elég!

A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem gyakorolva, alig fölszerelve, s vezetve a kiválóbb nemes urak által, a kiket tisztekül megválasztott.

Ezek voltak Andrássy csapatjai, a mikkel a diadalhoz szokott franczia légiókat fel kellett neki tartóztatni.

Hogy a feladat nehézségét megértsük, a helyrajzot kell előre bocsátanunk. Az út, melyen a főherczeg hadseregének -164- minden ágyújával, podgyászos szekerével s kifáradt gyalogságával végig kellett menni, Türjétől Nagy-Szőllősig egy tökéletes derékszöget képez, a szögletet képezi Sümeg. Ha az ellenségnek sikerül Jánosházától az egyenes diagonál vonalban nagy tömeg lovasságával Nagy-Szőllőst elérni, akkor a főherczeg hadserege előtt el van vágva az egyenes út Győr felé.

Egy kis folyamocska szakítja félbe ezt az utat: a Marczal. Csak akkora folyam, hogy egy fölibe épített malom épen keresztül éri. E malomzugónál foglalt helyet a pesti insurgens gyalogság. Emberek, a kiknek akkor volt szuronyos puska először a kezükben; – a malmon túl van egy kicsiny falucska: Karakó. Azt már az ellenség tartá megszállva.

Kilenczedikén délután két órakor három osztály franczia lovasság nyomult elő a malom felé. Fél escadron szélességben tömegrohamot intéztek a malomhíd ellen, s az ujoncz insurgens csapatnak volt elég hidegvére a puska végére várni be a rohamokat, s csak akkor adni rájuk sortűzet, mikor minden lövés biztos.

S a lövés támasztotta zavar alatt Gosztonyi ezredes vezénylete alatt előrohant a gát mögül a pesti insurgens lovasság s közé vágott az ellenségnek s egész Karakóig üldözte azt.2)

Háromszor ismételte a rohamot az ellen lovasság, s ugyanannyiszor lett visszavetve. A harmadik kisérletnél a pesti lovasságot elragadta a harczi hév; nem érték be vele, hogy Karakóig verték ellenfeleiket, oda is utána törtek, kiverték a faluból s maguk szállták azt meg éjszakára. Gosztonyi ezredes és hadsegéde Clementis mindenütt elől vágtatott; a segédnek le is lőtték a lovát; a mikor aztán -165- Francsics közvitéz hozott neki egy másik lovat, a miről levágta az ellenséget. Két Letenyey testvér: egyik káplár, másik alhadnagy, versenyzett egymással a hősi harczban, mintha fogadásuk tartaná, hogy ki legyen az apjának a derekabbik fia?

Senki sem segített az insurgenseknek. Ők szereztek a császári királyi hadseregnek egy pihenő éjszakát. Az első csöndes bivouacot e védelem alatt tartották meg Tüskeváron.

Másnap reggel újra megkisérté az ellenfél kierőszakolni az átjáratot a malomgátnál. A pesti gyalogok újra visszaverték, de már lovasságuk nem volt, mert a pesti lovas hadosztályt Nugent tábornok a hadseregéhez rendelte be.

Erre a francziák hét osztály lovast és két zászlóalj gyalogságot vezettek rohamra a karakói malom ellen; mire Andrássy tábornok két osztály veszprémi insurgens lovast és két osztály huszárt küldött a megtámadottak segítségére, a mi azoknak a gyalogsággal szemben mit sem használt.

A franczia voltigeurök a malom fölött átgázoltak a Marczalon s az által kényszeríték a pestieket a malom elhagyására.

De nem volt az futás! Az egész zászlóalj tömött hadsorban vonult a töltésen végig a közeli dobrokai korcsmáig. Itt újra megálltak s védték a töltés defileéjét. Volt négy háromfontos ágyujok, azzal tisztára söpörték az utat.

Az ellenség azonban helyreállította a malom hídját, s azon keresztül aztán előrohant az egész lovas tömegével a csárda ellen.

A pesti gyalogság még most sem futott. A túlnyomó erő előtt rendben vonultak a dobrokai halomig s ott megint hadrendbe álltak.

Egy hadnagy, Szőke György, a veszprémi és fehérmegyei lovas ezrednek tizenhat legényével (mind fehérmegyei fiúk) a szoros úton keresztüldöntött jegenyefák mögül puskatüzeléssel mindaddig visszatartá a franczia lovassági rohamot, -166- a míg a pesti gyalogság hadi rendbe fölállhatott. Tizenheten ezerhatszáz ellen. Egy emberre jutott száz. A szoros töltés két oldalán a Marczal süppedékes rétjei gátolták a franczia lovasság előnyomulását. A tizenhét lovas minden lábnyomot védelmezve vonult a dobrokai majordombig vissza. A hadnagyon kívül még három vitéznek a neve maradt följegyezve: Kulcsár Károly őrmesteré, Csikász János kápláré és Kovács János közvitézé.

Az egész tér, a mit az ellenfél két napi csatában ki tudott vívni, nem volt több, mint a mennyire egy ágyú elhord: háromfontos ágyú.

A francziáknak azonban voltak nyolczfontos ágyúik és bombavetőik s a mi akkor legfélelmesebb ujítás volt: congrev röppentyűik. Azokat felállították a Marczal balpartján s onnan kezdték el lövetni a szemközt felállított insurgenseket.

Ujoncz-gyalogság, mely most hallja először a légben közeledő ágyúteke bugását; lovak, a mik ágyúlövéshez még nem szoktak, mikor a közéjük lecsapó granát szétpukkanik, mikor undokul sivítva jön feléjük a tűzesőt szóró röppentyű: nem riadtak szélyel. «Előre!» hangzott a vezényszó, s a rendes huszárság és a veszprémi insurgens ezred neki vágtatott a túlnyomó franczia lovasságnak.

A veszprémi lovasok vezére volt Zichy Ferencz gróf, az ifjabbik. Mert két Zichy Ferencz szerzett magának a harczmezőn hősi nevet, a másik a vasmegyei lovasság alezredese volt. Majd azzal is találkozunk. A magyar lovasság rohama hátravetette a franczia osztályokat s már neki szorítá a mocsárnak, a midőn két új chasseur csapat a töltésen keresztül vágtatva, a magyarokat oldalban támadja meg s a huszárokat szétzavarva, a major felé űzi vissza. Ez által Zichy Ferencz egyedül maradt az egész ellenséges erővel szemben. Már körülfogták. Egy derék közvitéz, Vajajy András, három chasseurt levágott egy maga, vezére életét védelmezve. E válságos pillanatokban a veszprémi ezrednek utolsó osztálya (mind fehérmegyei nemesek), -167- mely a major mellett volt felállítva, rohant viszont a Zichyt szorongató franczia lovasság oldalába.

Salamon Mihály volt az alezredesük. Ő maga vágtatott elől, s két ellenséges lovast vágott le kegyetlen fringiájával, vitézei sem voltak restek példáját követni: az ezredes ki lett szabadítva, Esztergami Mihály százados kapitány abban a perczben érkezett meg, súlyos csapásokat osztva, mikor már az ellenség a zászlótartóval tusakodott, az ellenséges lovasság vissza lett verve.

E lovagcsata alatt azonban a francziáknak két dragonyos osztálya a nagy-kamondi erdő felé nyomult előre s a lovasok által eltakarva, két zászlóalj lövész és voltigeur. Az erdő szélén volt egy nagy irtvány. Ha azt megszállhatják, akkor Andrássy dandárának sietve kell eltakarodni a megszállt halmokról, vagy körül lesz kerítve.

A pesti gyalogságot nem vezényelte senki: a maga eszétől jött rá, hogy azt az irtványt jó lesz elfoglalni. Mire az ellenség az erdő széléhez érkezett, már akkor oly irtó tüzelés fogadta a bokrok közül, hogy vissza kellett vonulnia.

A vezér, Andrássy tábornok, e viadal alatt, mely reggel óta folyt szakadatlanul, aggódva nézte a dombtetőről a tulsó völgy útjain, hogy vonulnak, óramutatói lassusággal, a nagy hadsereg egyes csapatjai végig. Az ütegek, a podgyászvonat. Végre Boxich tábornok utóhada. A dobszó felhangzott hozzá a völgyből. Ha őt e dombtetőről elverik, a sereg utóhada menthetlenül el van veszve.

– Ne hagyjuk magunkat nemes barátim! – kiálta, mikor már ő maradt utolsó katonának a vezérkarával, s maga is kardot rántott s új rohamra vezette vitézeit. Egy ágyút már elfoglalt az ellenség. Két köznemes, Süke és Sebestyén, visszarohant érte; szétverte a foglalókat s visszahozta a löveget, a mi újra helyet foglalt s tüzet szórt az ostromlókra.

Hosszú nap volt! Juniusban olyan soká akar megjelenni az éjszaka, mely véget vet az ütközetnek. Még esti kilencz -168- órakor is visszhangzottak a hegyek, völgyek a karakószörcsöki szoros körül, melyet en èchequier felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had, s védte olyan sikerrel, hogy kilencz órakor az ellenség abba hagyta a támadást. János főherczeg hadserege bántatlanul érhette el a nagy-szőllősi utat s ezzel meg lett szabadítva a catastrophától.

Ez volt a karakói találkozás története; híven, a nemmagyar ajkú hivatalos tudósításokból s az érdemrendosztó császári királyi bizottság jelentéseiből összeállítva, minden költői képzelet, szépítgetés hozzájárulása nélkül. Maga a táborkari őrnagy, Maresich, ki Andrássy mellé volt rendelve, kifejezést adott bámulatának e csupa új emberekből álló dandár fölött, mely két napig, férfi férfi ellen harczolt, s hét óráig tartó ágyú, bomba- és röppentyű-tüzet kiállt nyugodt, hideg vérrel.

S a karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai, melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofáju kéjhölgy, a ki a történet múzsájának hazudja magát: Győrt. Pedig az insurrectio harcza se nem kezdődött Győrnél, se nem végződött ott: és ott is – majd meglátjuk, hogy mi történt?

III.
A pápai nap.

Junius 11-én, tehát nyomban a karakói nap után, Macdonald franczia tábornok, két csapatra osztott kilencz hadosztály lovassággal, Pápával egyenlő magasságban, Mersénel áthatolt a Marczalon, János főherczeg hadserege már ekkor Pápát is elhagyta és gyors menetben haladt az egyenes téthi uton.

Ismét Andrássy insurgens dandárának jutott a feladat az oldalban támadó ellenséget feltartóztatni. A salamoni erdőből kibontakozó franczia lovasság Borsos-Győrtől -169- Mátyusházáig és Kéttornyú-laktól Pápáig egy vizenyős lapályt talált maga előtt, melyen egyetlen, kétezer lépésnyi hosszú kettős fasorokkal szegélyezett egyenes út képezte az egyedüli bejárást Pápára.

Ezt a defileét védte a pesti insurgens lovas ezred reggeltől délig, együtt hat compania Alvinczy-gyalogsággal és egy lovas üteggel. Az ellenség többször megtámadta őket, de a hosszu defileét mindannyisszor pusztító ágyutűzzel seperték tisztára.

Egyszer aztán, mikor a derékhad elvonulása végre lett hajtva, a leghátul verekedő pesti lovasságnak is parancs adatott a visszavonulásra.

Előbb a gyalogság huzódott vissza, azután a lovasezred szakaszonkint. Az ellenség nem láthatta az elvonulást a két sor-fa miatt; de a mint az üteg is elvonult s az ágyuk elhallgattak, arról megtudta, hogy az, a mi a defileé elején előtte áll, az egyetlen, utolsó escadronja az ezrednek.

S itt fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, a minőket csak a hőskölteményekben találunk.

Hunyady József az ezred zászlóját kezébe ragadva, odavágtatott az ellenség közé, mely a szoros út hidját elfoglalta. Most ezen a kőhídon, melynek alacsony mellvédje volt, kellett mind a két félnek végerőfeszítéssel verekedni.

A zászlótartó körül harczolt Hegedüs, a hadosztály századosa s Mayerffy, a főhadnagy; mind a kettőt elnyomta már az ellenség, de a nemes vitézek nem hagyták a tisztjeiket, Béky István, Horvát Péter, Papanek János odaveték magukat az ellenség közé s kiszabadíták vezéreiket. A mellvéden keresztül az összetömődött lovasok jobbra-balra hullottak le a mocsárba.

Egy közvitéz, – Vörös Mihály volt a neve, – miután a jobb kezét elvágták, balkezébe fogta a kardot, akkor azt is elvágták, akkor leugrott a lováról, egy fának támaszkodott s ha mást nem tehetett, csonkult kezeivel fenyegette -170- az ellenséget s harsogó szavával biztatta társait, hogy ne féljenek vérüket ontani a hazáért.

Egy másik közvitéz, Tóth Péter, úgy dúlt az ellenség közt, mint egy oroszlány; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután azt gondolta, hogy eleget kapott, a lovát is leszúrták alatta, akkor félreállt a tolakodásból. Akkor aztán elkezdte számlálni a kapott sebeit. «Tizenegy!» – «De biz én kicsinálom egész tuczatra!» monda s fogta a kardját, visszament gyalog és csakugyan kicsinálta. Akkor azután a tizenkettővel megelégedett.

De az már csakugyan a magyar insurgens humorától telik ki csupán, a mit Ferenczy Jánosról jegyzett fel a hadi tudósítás. Ez a nemes úr közvitéz volt a pesti lovasezredben, a kit útközben kilelt a harmadnapos hideg, azért ott kellett neki maradni az ispitályban. De biz ő, a mint meghallotta, hogy a közelben ágyúznak, azt mondta a doktornak, hogy nem kell neki több medeczina, megy ő verekedni, hol a fegyvere? – Mondák neki, hogy a beteg katona mellé nem szokták odafektetni a fegyverét, azt odaadták másnak, a kinek kellett. Hol vegyen ő már most fegyvert? Elment a városházára: ott sem adtak neki. Utoljára meglátott az őrszobában egy alabárdot, a mit valami bakter hagyhatott ott; azt nem is kérte, csak elemelte szépen s aztán loholt ki a borsos-győri út felé. Alabárddal a francziák ellen! Azzal a jámbor fegyverrel, a mit a diákok minden éjjel a hátához vernek az éji őrnek, a ki azt mutogatja. De ugyan mit tehetett gyalog lovassági harczban? Azt tette, hogy oda furakodott az út melletti árokba s mikor jöttek a francziák nagy vágtatva, hirtelen kiugrott az árokból s egy lovast ledöfött a lováról. Azzal az alabárddal. Azután megint átugrott az árkon. Háromszor egymás után csinálta meg ezt a mesterséget a francziák előtt s mind a háromszor leszúrt egy chasseurt a lováról. Azzal az alabárddal. Lehetett rajta nevetni, káromkodni, vagy bámulni! Mikor aztán a hidnál folyt a hősi tusa s az egyik oldalon az insurgens lovasok hullottak bele a -171- mély iszapba: akkor oda helyezte el magát Ferenczy János a hid alá s mikor egy lovas nemes lebukott, az alabárd kampóját beleakasztá a vízben fuldokló gallérjába s egyiket a másik után úgy húzgálta ki a sáros halálból a partra: – azzal az alabárddal. Végre a Gerencze pataknál megsokalta egy chasseur az impertinenskedéseit, rajta hajtott, megszorította, hogy mindjárt összevágja. Jó Ferenczy János hideg vérrel felfogta a kardcsapást – azzal az alabárddal, s csendes békességgel olyant ütött a chasseur fejére – azzal az alabárddal, hogy az lett a negyedik. Annak aztán a lovát is megtartotta magának, meg a kardját és a pisztolyait is, s kész ember lett belőle a nagy petek után.

Mikor e csodahőst bemutatták a vezérlő főherczegnek, ki őt nagyon feldicsérte: jó Ferenczy János meg nem foghatta, hogy mi nevezetes dolgot találnak abban a kis hajczihőben, hogy még érdemrendeket is akasztanak a mellére érte? hiszen «mi az egy igazi derekas restoráczióhoz képest?» A legnagyobb nyeresége az volt belőle, hogy a hideglelése végkép elhagyta a jó kis izzadság után; rekommendálta is mindenfelé azt a hideglelésvesztő módot; de nem tudni, hogy használt-e az másoknak is?

A franczia lovasság a hidról vissza lett verve, s azzal az ágyúk és az utóhad háborítatlanul vonulhattak a sereg után, melynek tartaléka a városon túl levő kalváriahegyen volt összevonva.

A veszprémi ezred ugyanazon az utczán vonult végig, a melyen egy hónappal elébb a csatamezőre elindult. Zászlója össze volt már tépve: ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi, halott és sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arczon, homlokon félig behegedt sebek. Ugy vonultak végig a kapukban álló ismerősök, jó barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.

Hát még azoknak a sirása, a kik nem találták a végig vonuló hadsorban azokat, a kiket egy hónap előtt búcsucsókjaikkal bocsátottak útnak!

Egy őrmester, Baráth István, egyike az insurrectio legjobb vitézeinek, mikor a saját háza előtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne álljon egy szóra.

Lehet-e rossz néven venni egy hősnek, ha megállítja olyan helyen a lovát s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?

– Ne fussatok el az ellenség elől; az a védtelen embereket nem bántja. Isten megoltalmaz.

A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá s az átölelte a nyakát, a nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Ugy könyörögtek neki: «ne hagyj itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon. Ki védelmez minket, ha te elhagysz!»

– Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom előtt, mit erősködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény szerint csatába menni: családapa vagy!

S azzal megcsókolva kis fiait, visszaadta őket anyjuk karjaiba s sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.

S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben; onnan megint a többi felkelőseregre.

«A haza elébbvaló, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!»

Ugyanez a Baráth István volt az, a ki, mikor észrevették az insurgensek, hogy a közöttük kiosztott töltényekben -173- a golyók agyagból vannak (persze, drága volt az ólom!) odakiáltott a bajtársainak: «Se baj! van a mentéken ólompityke, vagdaljuk le». S az insurgensek lövöldöztek a mentéjük és mellényük ólompitykéivel!

Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi őrnagyi szakasznak az ellenséggel, a mi egyike a legszebb jeleneteknek. Egy franczia lovas osztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a veszprémi lovasság szembe fordult és mozdulatlan állt, mint a fal: úgy várta a közeledő ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A veszprémi had csak állt, kardját a csipőjéhez nyomva. Erre a franczia főtiszt is «megálljt!» parancsolt a maga lovasságának s aztán néztek egymás szeme közé néhány perczig. Akkor a franczia tiszt salutált a kardjával: «bravo camerade!» visszafordította a csapatját s aztán mentek csöndesen ki jobbra, ki balra.

És annyi összecsapás közt az insurgens sereg csak egyetlen-egy foglyot vesztett; azt is rossz csökönös lova ejtette rabbá, a mi megkötötte magát az út közepén s úgy fogatta el a gazdáját. – Szegény Gasparics Józsit sajnálták is nagyon az ismerősei, mert igen jó fiu volt, s szerette a tréfát.

Hát este az őrtűznél csak előkerül ám Gasparics Józsi s szép jó estét kiván az atyafiságnak. Nem is gyalog jött pedig, hanem lóháton, s volt annyi esze, hogy a legjobbik lovát válaszsza ki a francziáknak, azt hozta el a magáé helyett cserébe, s azon is verekedte végig az egész hadjáratot.

A legfényesebb jellemvonása volt az insurrectionalis hadviselésnek az az egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás nyilvánulása.

Ha fel volt már adva a csata, ha már összevonulót trombitáltak, s aztán észrevették, hogy valakit közülök visz már az ellenség; vagy ha szétzavartattak s futottak -174- már szerteszélylyel s akkor egy elkiáltá magát: «barátim! a kapitányunkat elfogta az ellenség!» visszafordultak, újra kezdték a harczot. Az öcs meglátta a bátyját ellenségtől szorongatva, visszafordult: ne hagyjuk a bátyámat s azzal a bajtársak mellé rugtattak, újra kezdték a verekedést.

Tömérdek fényes adat van összegyüjtve e jellemző vonásaiból az insurgens hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky Márton urammal.

Bereczky Márton uram tenkintélyes nemes úr volt, biró viselt ember egy olyan községben, a hol csupa nemesség lakik: annál fogva választott őrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi, a kiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot viseljen rájuk, mint keresztapjuk.

– Tyhű, a ki lelke van! – kiált fel Bereczky Márton uram. – De biz a két keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!

Azzal neki vágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat kérdezősködött, hogy mi a váltság? fizetett készpénzzel: kivágta a két keresztfiát a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga István is ott van ám a József huszároktól. Hát azt se lehetett otthagyni: azért is «érte ment». De azonban a három megszabadított vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a francziák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a három elfogott lovat is s így hozta vissza Bereczky Márton a keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bőrrel. Azok a német tisztek majd megették, úgy össze-vissza csókolták ott a front előtt Bereczky Mártont, a ki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az ember nem csak őrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell megszolgálni. Elő is léptették rögtön alhadnagynak.

Rendkivűli szép jellemvonás azután a felkelő seregnél a -175- tisztek és a közvitézek közötti familiaris jó viszony. Szentkutnál Földvári Gábort, a pesti lovasság egyik kapitányát, tízszeresen túlnyomó ellenség közül vágták keresztül, saját sebeik árán, Badácz István s Fehér Mihály közvitézek; Takácsinál épen így Harcsa Péter és társai a derék Olgyay Boldizsárt, mig a Pápa melletti harczban, mikor Boronkay Pál kapitány látta, hogy a csata heve alatt Halász Vincze közvitézének a lovát lelőtték, odavágtatott azt kiszabadítani s felkapva őt a földről, felültette hátul a nyergébe s úgy hozta magával vissza.

A pápai napot bevégezték a kalváriahegyi kartácslövések, mely után mind a két fél pihenni tért.

A megvívott csatának az lett az eredménye, hogy az alatt János főherczeg derék hada Gyarmatig mehetett, a hol aztán a Győrtől eléje küldött Mecséry tábornok insurgens serege által fölvétetett. Az I-ső pesti s a VIII-ik zalai, a veszprém-, zala- és komárommegyei insurgens gyalogság, a bars-, sopron- és vasmegyei lovas fölkelő ezredek álltak most szemben az ellenséggel.

A taktikai siker el lett érve, János főherczeg hadserege egyesülhetett a nádor felkelő hadseregével.

A franczia hadsereg zöme átkelt a Marczalon, a pápai kalváriahegyről meg lehetett számlálni tizenötezernyi gyalogságát, a mint az Nyárádtól Borsos-Győrig felvonult.

A megszállt kalváriahalom huszonnégy órai pihenést biztosított a felvonuló hadseregnek.

A veszprémi lovasságnak oda hordták ki a pápai asszonyok az enni valót, a mi azoknak nagyon jókor jött.

– Felét eltegyétek a kenyérnek, mondá Baráth István a bajtársainak; már három nap óta nem láttunk kenyeret, s Győrig megint nem látunk, s meglehet, hogy ott sem látunk. -176-

Ez este a kapott sebekre is lehetett gondolni. Tábori orvos ugyan nem volt az insurgenseknél; mert hiszen hogyan keveredett volna borbély a lovas nemes urak közé? hanem volt nekik egy regimentspáterük, a derék Csobránczy Ferencz, az tudott a sebészethez is, s ha valaki meg akart élni, azt meggyógyította; ha meg akart halni, azt meggyóntatta s mind a két minőségben tökéletes munkát végzett.

IV.
A győri két nap.3)

Mikor Téthnél a két fővezér összetalálkozott, János főherczeg serege állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségből, kétezer kétszáz lovasból és a két insurgens lovas ezredből. A nádor parancsa alatt álló insurgens haderő ment tizenegyezer száz emberre, a között nyolczezer nyolczszáz lovas.

Az insurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők betörése ellen, a zempléniek Galiczia -177- közepéig vitték zászlóikat. Ung, Bereg insurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A tiszamelléki insurgensek még útban voltak s junius 13-án keltek csak át a budapesti hajóhidon, a győri tábor felé igyekezve.

A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marczalig nem volt egy pihenő éjszakája, nem egy napja, a melyen az ebédet megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már és testileg, lelkileg elcsüggedve.

Az insurrectiót még fentartá a lelkesedés, daczára a hiányos fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik, betöltötte kiki a maga eszére bizakodással.

Az insurrectiónak törvényszerinti fővezére volt a nádor, az ország főkapitánya.

József főherczeg akkor a harminczas években járó daliás férfi volt; komoly, hosszudad arczának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán magyarok által viselt bajusz.

Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulicus körökben «der neue Rákóczi»-nak.

Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyüjtött tizenegyezer emberével, a kihez még a tiszavidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly főherczeg nagy hadtestéhez csatlakozzék s az insurgens lovasságot egy tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.

Teringettét! Kilenczezer olyan lovas, a kinek a két sarkantyuja «becsületérzés» és «hazaszeretet», odavetve a March-mező rónáira egy tömegben, neki zudítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna az eseményeknek! nem döntötte volna-e el másfelé a koczkát?

Azon a napon, a melyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett magát rendelnie a tábornok főherczegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig csak egy országnak a főkapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az elsánczolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen uralják.

Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat megszállják s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál. A francziák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az alkirály serege.

Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt állt. A reggelt sem várták meg: éjszaka jöttek el, a nélkül, hogy valaki üldözte volna őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi hegyet, erdőt, mély útat megszállva. Egy pár compánia -179- katonát el is felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgy, hogy azok csak akkor vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.

A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő és Tényő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent tábornokkal, János főherczeg táborkari főnökével, a ki azokat bizonyosan végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a főherczeghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.

Andrássy két insurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga bölcs belátásából – megszállva. János herczeg serege letelepült Szabadhegynél s végre valahára hozzá jutott, hogy megfőzhesse a rég nélkülözött ebédet.

A jászkún hadosztályt, melyet az előörsön feledtek, Józsa Imre káplár mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdőben Zámoly és Ujfalu közt elállva az utat az ellenség előtt s addig viaskodva, míg a századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész escadront s elvonulhatott vele.

A Rába mellett voltak Mecséry insurgens tábornok csapatjai. Kiki helyet foglalt ott, a hol legczélszerűbbnek találta. Senki sem osztott rendeleteket.

A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részéről minden jó tanácsot előadott; de a táborkari főnök, Nugent, sokkal sürgetősebbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Ime alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség elkezdett Csanak felől ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.

Az ellenség előhada már akkor a nevezetes «vörös keresztig» nyomult előre s a csanaki hegyhátról az egész Győr-vidéket uralta.

A franczia előhad és az insurgens csapatok voltak egymással -180- ágyuharczban, melyből lassankint lovassági csata fejlődött ki.

Két ujoncz ezred került bele a tűzbe, a barsi és zalai lovasság, a kik még e napig nem láttak ellenséget.

A barsi insurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult előle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló franczia lovasság, s körülfogta a zavarba jött insurgenseket. Hanem emberére talált bennük; fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt, kivágta magát a csoportból s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András a hol megjelentek, ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá ágyuzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no hát mit tudtok még? Első föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyugolyót.

A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben ismerkedni meg a háború zsengéivel: az insurgens ágyuütegek fedezésére volt rendelve. A leggyarlóbban fölszerelt lovasság: kötőfékkel kantár gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva. Még sem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre s visszaverték az ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyugolyó. Egy teke az ezredesük, Kisfaludy fejéből csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve le lováról, másik a kapitány, Foky Ferencz lovát lőtte ki alóla, utoljára egy granát odatalált egy lőporos szekerükbe, azt fölrobbantotta.

A pukkanás lángja egy insurgens tüzért egészen összepörkölt s mind a két szemét kiégette. Ennek a nyomorult -181- alaknak nevezetes szomorú szerep jutott az insurrectio történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a rákövetkezőn, a mit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.

A két ujoncz lovas-ezred akként tette le a próbát ezen az első napon, hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston grófnak későbbi elbeszélése szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszáz hetven halottja s tizenegy tiszt vesztesége volt, úgy, hogy azt másnap nem lehetett az ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a vállrózsáit. Ő alóla kétszer lőtték le a lovat az insurgensek s ezrede őrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett őrnagygyá helyébe. Ezt tette a két ujoncz lovasezred az első napon.

De még az insurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.

Gyönyörű jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban: Berecz István és Ferencz. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak elválni. Mikor az ágyutekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferencz azt modta: «bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek felesége, sok kis gyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem hadd találjon!» s jött a golyóbis, odaterítette Ferenczet a bátyja lába elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: «no franczia, ha meglőtted az öcsémet, hát lőjj meg engemet is!» Abban a pillanatban jött a másik golyó s odafektette Berecz Istvánt is az öcscse mellé szépen.

Ez alatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kiséretében voltak Kisfaludy Sándor, a nagyhírü költő, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei, Bečkers táborkari főnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János, Eölbey, a vasmegyeiek, s Nagy Gábor, a thurócziak ezredes kapitányai, s több alsóbb rendü tiszt. -182-

Az ellenség nyolczfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól, folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyugolyóival. Ráismertek a nádorra aranyos diszöltönyéről, érdemcsillagai ott fénylettek mellén, mintha czélpontnak rakta volna fel. És ő hidegvérrel nézte az ütközetet, melyet – senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki annyira az életét, csak egy szomoru mosoly felelt ajkain, az ellenség haubiczai körülötte csapkodtak le. Egy ágyuteke a nádor közelében lovagló Stocker főhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek a karját zúzta szét a kiséretében. Még sem volt rábirható, hogy elhagyja a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek, kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.

A rendes hadsereg pihent az alatt és főzte a maga husait, mint a kire ez az egész bolondság nem tartozik.

Csak a két gyönge lovas-ezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott huszárok tettek egyszer – a maguk jószántából – egy kisérletet az alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza, az ellenség kartácstüzétől megtizedelve.

Egy győri insurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet látni. Senki se hivta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes portyázó franczia lovasokat megkaphatott, azoknak neki rugtatott, s ha helyt álltak, jól elpáholta, ha elszaladtak «szakkerbokkert» kiabált utánuk.

A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három franczia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, a ki már meg van sebesítve, de még is védi magát.

– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk Ugrinovics s oda vágtat, leüt egyet, -183- levágja a másikat, a harmadiknak utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, fölveszi a németet, felülteti a sajat lovára s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva fogságból és halálból, azt veti neki oda hetykén: «így tesz az insurgens, mikor megharagszik!» A dragonyos tiszt szeméből kicsordult a köny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estéjén, mikor az insurgenst paródiázták.

Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak közvitéz volt már, ő nem volt vezér) támadt egy elmés ember az insurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett, hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyuk az elsánczolt tábor előtt, a hol nincs ellenség, s odavonatott belőlük hatot a Rába partjára, a honnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyuzni s a mint az elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem tréfa s mindenestől, ágyustól, lovastól visszavonult Ménfőre s békét hagyott azután.

Ekkor itt lett volna az idő és alkalom szépen levonulni az egész sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.

Hanem ehez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy hiják?

Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták sehol. Valószínű, hogy lefeküdt.

S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt s olyankor bizony jól esik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát; – ha mindjárt nem is a babérain.

Az egész éj tétlenségben folyt le, mi alatt az átelleni hegyeken a franczia tábor őrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedő haderejét.

Másnap reggel hét órakor a két főherczeg már lovon ült, s annyira kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan feltalálták.

– De már most itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket!» sürgeté a nádor. -184-

– Minek az? mondá a tábornok, majd rendelkezik az ellenség, s mi ahoz alkalmazzuk a mienket.

Tehát minden csapat állt és feküdt ott, a hova a mennyei gondviselés odarendelte.

Az insurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.

A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a tarisznyájuk pedig már kiürült.

Nyolczvanezer darab kenyeret süttetett a nádor előre, hanem azt a generalissimus a megelőző napokon a főhadseregbe követelte be, abban a hitben, hogy az insurgens sereg és az olaszországi had úgy is oda fognak csatlakozni.

Ekkor a nádor beizent Győr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelő nemességet! A mint a hős regék költőjétől ezt a szózatot megtudták a jó győriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, főzni az insurgensek számára, bort is adtak össze nagy bőséggel; minden készen volt nagyhamar, csak érte kellett jönni.

A főherczegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.

Abban a kéziratban, a melyből ez adatokat vettük, vannak több helyen kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból ezt lehet kivenni: «e lemondásból lehetett megismerni az ő magas lelkét (a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani katonai etiquetten, ha királya úgy kivánta, mint zászlótartó is kész volt szolgálni más vezér alatt.

Az ebéd már megvolt főzve az insurgensek számára, a veszprémiek, a kik legközelebb érték, beküldték a maguk -185- részeért a városba Fehér Mihály káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.

A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó pecsenye-illat, a mi minden konyhából üdvözölte őket s a mi a gyomorban oly kellemes fantáziákat ébreszt.

– Nem pajtások! már elkéstünk; monda Fehér Mihály. Nekünk ottan harangoznak!

S azzal megfordultak mind a hárman, ott hagyták a jó ebédet s étlen, szomjan mint társaik ott künn a mezőn, vágtattak vissza a csatatérre s épen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben Fehér Mihály is kapott két sebet: az volt neki a jó áldomás, a lovát is lelőtték: az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni, odavették a két lovuk közé s egyik egyik kezét fogva, úgy vágtattak el vele, az ellenséget jobb kézzel, balkézzel hárítgatva el két felől.

A mint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadhegygyel szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelől az egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelől annak a visszavonulási utját Komárom felé elvágni.

Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy insurgens hadtest Meskó tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevics tábornok alatt. Ezekhez gyors futárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét svadron insurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? azt majd érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a főhadsereghez már nem volt idő. Még reggel lehetett volna. -186-

A franczia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a mieink ís készen voltak.

Szabadhegy előtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, a miknek a legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyuk és a gyalogság.

Csak három insurgens zászlóalj volt a tüzben: Vas, Zala, Veszprém. – A pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsánczolt táborban.

Az első halott neve, a kit az első franczia ágyugolyó lezúzott, Rózsás János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta, hogy bajtársai (a kik még soha sem láttak meglőtt embert, vérző tagokat,) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiu volt, sok apró gyermeke otthon) lelkesülten kiáltott fel: «ne törődjetek velem! Harczoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörüség a hazáért halni!» – S félrehúzta magát – és meghalt.

Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa legnevezetesebb csatatérein tanulták a háboru tudományát.

Mig ágyui a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban rohant fedett hadállásaink megostromlására s a gyalogság mögött vonultak a lovas csapatjai, a visszaveretés esetére helyt állani.

A szabadhegyi halmok és a majorépületek körűl folyt a legheveseb csata: itt volt a három insurgens gyalog zászlóalj, s két magyar sorezred, az Eszterházy és Alvinczy.

A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyuikat elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyukat s kiverték az ellent Szabadhegyből, egy lövés nélkül; kapitányuk Krantz Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylő főtisztjét s az ujra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.

A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, a hol az ellenség ágyutüze és puskagolyói ellen nem védte -187- őket semmi. Utoljára nem türhették tovább. Ezredesük Ghilányi János leszállt a lováról, s kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen volt menekülni a haragja elől. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elől rohant a zászlóval, már körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen lovassági roham. Hanem ezek helyt álltak neki, összecsődültek a megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom, Dervarics, Ádám, Tuba: szuronynyal, puskaagygyal harczoltak körüle; Dóczy főhadnagy nehéz fringiájával s – szétverték a megtámadó lovasságot s megmentették az ezredest és a zászlót.

Itt a tegnapi jelenet megint ismétlődött a két testvérrel. Hermány Antal és Peter együtt, egymás mellet estek el zászlójuk védelmében. A zalaiaknál jellemző volt, hogy annyi egy testvér volt közöttük együtt (kötelességen kivül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett kitüntetéssel jutalmazva.

Ezek már nem voltak ujonczok, mert hiszen tegnap már részt vettek az ütközetben.

A vasmegyei insurgens gyalog zászlóalj a második harczvonalban volt felállítva; mikor a franczia gyalogság az első harczvonalt áttörte, s a sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyukat: ez az ujonczcsapat útját állta a hátrálóknak s mig egy része azoknak ujra felállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóalj-parancsnok, Erdődy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a győztes ellenség ellen. A roham sikerült, a francziákat visszavetették, Sipkovics László, Mesterházy Mihály és társaik utána rohantak az ágyunak, a mit az ellenfél már vitt magával s szétverték az elfoglaló csapatot, s visszahozták az ágyut. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt; hanem azért a nagy -188- bajban ő is tudott vezér lenni; összeszedte a pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry, megmutatták hogyan kell szuronynyal lovasok ellen harczolni? kiszabadíták zászlójukat, vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyuteke, fölvették őt a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstűz közül. Mintha csak restauratióban lettek volna!

A balszárnyon ez alatt a lovassági harcz fejlődött ki egész terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.

A pesti lovasezredet sikerült a franczia lovasságnak egy oldalrohammal az úgynevezett Viczayároknak neki szorítani. A mély vízárok a távolból nem volt észrevehető s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az előre megásott sirjává.

A bőszült viadalban, mely itt kifejlődött, elveszté már lovát a vitéz Jeszenszky, s Teleky Ádám gróf; az árok tele volt már hanyathomlok lezuhant lovasokkal és paripákkal.

Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katholikus pap, Járossy Mihály és egy protestáns lelkész Varga József. Mind a kettő versiró ember volt s a tábortűznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek a verse hathatósabb? A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten lóháton.

– No páter! kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban, most fujjuk el a költeményeinket. Lássuk melyikünké gyújt jobban?

S azzal hozzáfogtak ketten két felől harczosokat lelkesíteni szép rímes alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek uj tűzre gyulladtak.

Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek s először is a főhadnagyát Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután balra fordult s Teleky Ádám kapitányát vágta ki a francziák kezéből s lovat is szerzett neki, a mire megint felüljön. -189-

Clementis és Gyurikovics Vincze hadnagyok és Halász őrmester Gosztonyi ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett harczot vívott, s szétverték az ellenfelet.

Baross János két főhadnagyát szabadítá ki a francziák közül, kiket már elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.

Miskey Ferencz kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.

Ez alatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükből s csodálatos erőfeszitéssel kimentve valamennyit, ujra a csatába vitték.

A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a tusában két lovat lőttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta át neki s maga gyalog harczolt tovább. Egyetlen egy férfi sem volt az ezredben, a ki ellenféllel össze nem vagdalkozott volna. De az igazi insurgens «hat vágás» Tisza Péterről van följegyezve.

Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először a főhadnagyát, Ladányi Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapot a fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nem sokára felocsudott. A franczia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott; egyet halálos csapással leütött. Akkor fölveté magát annak a nyergébe. Aztán a merre nyilást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért. «Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el francziának!» monda Tisza Péter, s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott, szétcsapott a sürűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött annak a nyergébe: «itt a lovad cserébe: tartsd meg!» kiálta a francziának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se tenné más meg; csak az insurgenstől telt ki az valaha napján! -190-

S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga lelkesítő versét kitünő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek, kardok csattogtak össze!

… Ilyen zenészeti és szavallati akadémiát se rendeznek többet soha a világon!

Oh, hisz ezek már veteránok! már tizenhét nap óta állnak az ellenség előtt. De az időt nem a kalendárium és a clepsidra után, hanem a kardokra rótt csorbák fürészfogai után kell számlálni.

Méltó volt rá ezen ezred, hogy a franczia legjobb vitézeit küldje ki ellene, a kinek már annyival tartozott a rováson!

Ráismerhetett jól a zászlójáról. Ez volt legjobban összetépve, szaggatva a golyóktól.

Kartács, haubicz özönlött reájuk. Nekik is volt négy hatfontosuk, a mi visszafelelgetett becsülettel. (Ezen a napon a két insurrectionális lovas üteg és a félüteg haubicz kétezerszáznegyvennégy lövést tett az ellenség ütegeivel szemben. Hanem a francziák jobban lőttek, két ágyuját a veszprémi ezrednek leszerelték s az ott hevert az útfélen.)

Ekkor Zichy Ferencz gróf, az ezredes, kiküldte az őrnagyát, Ihász Imrét, hogy az ágyukat mentse meg minden áron. Az a szégyen nem érheti a veszprémi ezredet, hogy tőle ágyukat vettek el. -191-

S ugyanekkor az öcscsét, Zichy Károly kapitányt, Hunkár Antal svadronvezetőt, a szakaszaikkal a rohamra jövő ellenséggel szembe indítá.

Ihász Imre, ki már Szombathelynél rajta hagyta a keze szennyét az ellenfelén (ott levágatta ötven lovasát, s harminczat foglyul ejtett a megyeház előtt), sietett végrehajtani a parancsot, leszállítá a legénység egy részét a lóról, s neki állítá az összetört ágyúknak, hogy vegyék azokat fel és hozzák ki a dulakodásból.

Hallatlan merészség! Összetört kerekü ágyúkat embervállra emelve hozni ki a csatából.

Az ellenfél bámulatára s a haubiczok durrogásai közepett, felvették a vállaikra az ágyúkat, átemelték az országut mély árkán, ott azután kötelet kötöttek a végeikre s lóhoz kötve, úgy szánkáztatták el azokat magukkal a sík mezőn.

A két hadosztály ez alatt kétségbeesett harczot kezdett a túlnyomó erővel. Kovács András hadnagyot egy pisztolygolyó holtan teríté le. Kemény Dénes elvágott kézzel fogságba jutott, s maga a hősök hőse, Hunkár Antal négyszer vezette a rohamra szakaszát, mindannyiszor kapott egy nehéz sebet. A negyedik leteríté a földre. Véres teste fölött még megujult a tusa. Egy kedves legénye volt: Fodor István. Az nem akarta engedni a kapitányát. Saját testével védte meg őt, mig maga is föléje roskadt. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a testével a kapitányáról. S a huszonnégy sebbel még megélt és kigyógyult! s Hunkárt is megmenté, az is kiépült nehéz sebeiből.

A nádor szeme láttára történt ez, ki maga a kiséretével ott volt a balszárny tusáinál s abban az ütközetben, a hol senki sem vezényelt, ő legalább osztozott a saját alkotta -192- had nehéz sorsában s keserű elégtétele volt annak hőstetteiben. A nádor kiséretében levő főtisztek, Luzsénszky József tábornok, Reinisch alezredes, maguk is az ostromló insurgens ezredek élére álltak s együtt harczoltak velük, mint önkénytesek.

Ekkor jön jelenteni hangosan a hadsor előtt Geramb ezredes, hogy az ő rendes lovassága annyira szét van zilálva, hogy kénytelen visszavonulni.

Hanem ez alatt a franczia voltigeurök a Párzsa patak folyásán megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szőlőhegyeken át oldalába nyomultak a szabadhegyi majorságnak.

Abban a pillanatban érkezett meg a zempléni lovasság Kandó ezredes vezetése alatt.

Elég jól siettek. A Kárpátoktól a Dunáig. S az ágyuszó vezetése alatt odataláltak a csatatérre.

S mindjárt az első pillanatban azt mondták nekik, hogy amott a síkon villog egy hosszu vonal, az a franczia szuronysor; két oldalán egy-egy gömbölyű fehér füstfelleg: azok a franczia ágyúk. Azokat el kell onnan verni hevenyén.

Rögtön sarkantyuba kapták lovaikat s vágtattak előre, előre! Az ágyutekék ott búgtak el soraik között: nem rettenték őket vissza. Most nagy ropogva vágott közéjük a kartács. Egész utczát vágott soraikban, s a csapat legdaliásabb vitéze: Barkóczy halálosan találva rogyott össze lovával együtt. «Ne gondoljatok rám!» kiálta a dalia. «Előre! A hazáért!» S azok vágtattak neki az öldöklő hadsornak, elszántan… és egyszer aztán meg kellett nekik állni. Közöttük és a franczia gyalogság és ágyuütegek között nyúlt végig egy széles, mély árok. És a mi -193- hadvezéreinknek nem volt egy térképük, mely a veszedelmes árok létezéséről tudósította volna őket.

Vissza kellett fordulniok; felvették sebesülteiket, halottaikat s szomorúan ügettek vissza a csatatérről, a hol a haza földe maga veri meg azokat, a kik ő érte vérzenek.

Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve. A francziák elfoglalták a szabadhegyi majort uraló dombokat, s azzal az ott harczoló gyalogság minden hősi ellenállása kárba veszett.

Nem volt az vad futamodás. Rendben, zárt sorokban huzódtak vissza a gyalogezredek, az insurgens zászlóaljak; lövéseiket, miket nem pazaroltak a csata alatt, most a visszavonulásnál használták föl. Egyetlen ágyut, egyetlen zászlót nem vett el tőlük az ellenség. Nem hogy a fegyvereiket, de még azok a fiatal iskolás gyermekek, a kik dobosokként szolgáltak, egyetlen dobot el nem vetettek maguktól.

A nádor maga Szent-Ivánnál négy zászlóalj lovasságot állított össze a menekülő csapatokból, s mikor egy tömegben volt, akkor maga, a főhadsegédével Beckers ezredessel, Csonányi József szárnysegéddel, visszavezette azt még egyszer a csatatérre s a győri országutat védő magaslaton felállítá. Ott harczolt még a felállított ágyuütegek körül Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes, az ellenség támadásait visszaverve s e hősi ellenállás oldja meg a hadtani rejtélyt, hogyan lehetett egy csatavesztett hadseregnek «oldalt» elvonulni, szemben az ellenség csatavonalával s háta mögött a Dunával. Itt dolgozott az insurrectio két ágyujával és két haubiczával Machold József insurgens főtűzmester, ugyanaz, a ki Némánál Macdonald franczia tábornok alól kilőtte a lovat, s granátjaival a chasseuröket szétrobbantotta, s a francziáknak két élelemszállító hajóját tönkre lőtte. E végerőfeszítés -194- egy érczkaput tartott nyitva az elvonuló seregnek, melyet a győztes ellenség nem birt előtte elzárni, biztosítá ez által a sereg elvonulását Komáromba. Mi lett volna, ha az ütközet elejét is az vezeti, a ki a végét?

És lehetett látni e visszavonulás fedezése alkalmával a hős tetteit a jobb szárnyról előkerülő bars-, somogy-, zala- és vasmegyei insurgens lovasságnak: a jászok, nógrádiak hadosztályainak. Itt esett el a somogyiak egyik legjobb vitéze, Bátor György. – Utána rögtön Festetics János gróf, csapatja élén az előnyomuló franczia gyalogságot rohanva meg: szivén találta egy ostoba golyó. Utána Pásztory vezette a rohamot a franczia négyszög ellen. Elesett a zászlótartó is, s a zászlót egy köznemes, Sepsey János ragadta fel. Az is elesett. A harmadik zászlótartó Szuhányi Ferencz volt. Percz mulva azt is lelőtték: s volt bátorsága még egy negyediknek felragadni azt a jelvényt, melylyel együtt jár a becsület és a halál. Ez Mohos János köznemes volt. Ennél mindvégig megmaradt a zászló.

Ezekkel egyesülten harczolt a tartalékban hagyott hevesi hadosztály Dessewffy Tamás vitéz kapitánya alatt.

A jászok visszavonulásukkor összeverekedtek a franczia gyalogsággal és lovassággal. Egy oldalról lőtték őket, más oldalról vágták őket. Tury Miklós káplár lovát lelőtték, akkor gyalog maradva, puskát kapott, a mit egy holt franczia voltigeur ejtett el, azzal neki ment egy franczia lovasnak, azt lelőtte vele, annak a lovával, fegyverével aztán megint folytatta a harczot, míg rendben kikeveredtek egymás közül s mindkét félnek egyforma öröme volt, hogy a másiktól megszabadult.

Utánok következett Zala. Ennek az ezrednek kellett magával vinni az insurrectió második ágyuütegét. Ezt a kincset nem adták ingyen. Mind elsorolni a zalai hősök és vértanuk neveit, egy litánia volna! Az is tünemény, mikor egy zászlótartó maga attakiroz s ő keresi a sürűséget a csatában, hogy megritkítsa; ezt tette Sepsey Pál. -195- A mit Porpáczy tett, hogy gyalog maradva, hat lovast levágott egymás után, a kik nem akarták neki elhinni, hogy nem adja meg magát: az csak katona dolog; hanem az, a mit a két Lázár testvér elkövetett, az már hős ballada, s méltó volna egy epicus tollára.

Közlegény volt mind a kettő. A bátya Lázár Márton, a kapitányát, Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül. Kettőt le is vágott. De a francziák is jól verekedtek, s Márton sebesülten rogyott le lováról. – Meglátja az öcscse József, hogy gyilkolják a bátyját; négyen egy ellen! Oda rohan és közéjük vág. Akkor azok ott hagyják a földön fekvő sebesültet, s neki fordulnak a Jóskának s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvő bátyja: összeszedi minden erejét, felugrik a földről. Fegyvere már nincsen, puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja kezéből a kardot s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe s rohan az öcscse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy ellenfél megint lehull, s most már egyenlő a szám! Ekkor egy pisztolylövés éri a bátyát s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen rá s az öcscsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább vonszolja azt magával s még térden állva is ellentáll a vele tusakodó chasseurnek; mig végtére a dicső küzdelemből kiszabadítja mind a kettőt Horváth János kapitány. – Márton vitézi érdemrendet kapott. Megérdemelte: a szivéért még inkább, mint a karjáért.

Az a kigúnyolt, kinevetett, leköpdösött lap! A mit magunk is behajtottunk a nemzet krónikájában, hogy mikor az utódok lapozgatnak benne, rá ne találjanak.

A vasmegyei ezred is elveszté derék hősét, Foky Ferencz kapitányt a harczban. Jó barátja Horváth Kristóf megfogadta, hogy boszut áll érte! Horváth Mihály káplár -196- volt, de azért a József huszároknak három tisztjét, meg két ágyuját kiszabadítá az ellenség kezéből a maga fokosos bajtársaival. Az alezredes Szapáry Vincze gróf alól is kilőtték a lovat. Az ifjabb Zichy Ferencz gróf maradt leghátul. S a visszavonulásnál leghátul maradni – az a legelső hely.

De hisz az osztrák és magyar hadseregnek a háta mögött volt a Duna; és azon semmi hid, oda nem futhattak. Ők az ellenfél egész harczvonalán keresztül törtek maguknak fegyveres kézzel utat! Egyenkint minden ezred és külön-külön magára hagyva, végig az üldöző ellenség elől, hanem azon keresztül.

A kifáradt, agyonhajtott rendes sorezredek, s a tanulatlan insurgensek nem adták meg magukat ezredenkint, zászlóstul vonultak végig az ellenség ütegei előtt, egy ágyut sem vesztettek, hanem ők hoztak el magukkal két elfoglalt ágyut a francziáktól.

A győri ütközetben a rendes hadseregnek hétszáz halottja esett és ezerhétszáz sebesültje, az insurgens seregnek száznyolczvan halottja, és ötszáznyolczvan nehéz sebesültje: tehát egy tizedrésze a harczoló seregnek! A francziák maguk a leggyilkosabb harcznak ismerték el ez ütközetet s Dömölktől Pápáig megtelt sebesülteikkel minden város és falu.

Hanem azért a győri ütközet gúny és nevetség tárgya a mai napig. – Az Alvinczy-ezred veszített legtöbb halottat.

S lett érte a jutalma egy csúfos közmondás, a mivel a mai napig is egymást gunyolja a magyar.

És Alvinczy se semmiféle vezére nem volt az insurgens seregnek, se puskacsinálója, se fegyverliferánsa; de még csak közelében sem volt a győri csatatérnek, hogy őt akárki e szóval interpellálhatta volna.

S mikor a két sereg elvonult már a csatatérről, akkor érkezett meg az Abda melleti elsánczolt táborból a pozsonyi insurgens lovasság két csapatja: az egyik Horváth Ferencz, a másik Olgyay Boldizsár vezetése alatt. Nem úgy tévedtek ide: rendelve voltak; parancsot kaptak, hogy jőjjenek, csakhogy későn kapták.

Már akkor az osztrák és magyar hadseregnek csak a halottjai voltak a harczmezőn – és a győztes ellenség.

És ők a maguk két kis csapatjával az egész ellenséges tábortól körülfogva!

Arról szó sem volt, hogy megadják magukat, csak arról, hogy merre vágják magukat keresztül?

– Egyikünk jobbra, másikunk balra! Ez volt a jelszó. S azzal Olgyay délnek, Horváth keletnek vágtatott a maga csapatjával.

Olgyay megindult a pápai uton. Takácsinál utját állta egy túlnyomó számu franczia lovascsapat.

Közé vágtak az ellenségnek. Ez a győzelmes had bizakodásával, ők meg a halálraszánt kétségbeesésével verekedtek.

Olgyay mindjárt a tusa elején a franczia vezénylőtiszttel akadt össze; a párharczban a kardjának a vége letörött. Csak egy csonka karddal védhette magát.

– Ohó! ez nem járja! kiáltja ezt látva Radó János s kirántva pisztolyát, rásüti a franczia főtisztre; azaz, hogy sütötte volna, ha csütörtököt nem adott volna: hanem azért áldott jó pisztoly volt! Radó János úgy hajította vele főbe a főtisztet, hogy az menten lefordult a lováról. Lett azután kard is a vezére számára, a mivel tovább verekedjék. S azután olyan szépen verekedtek, hogy nemhogy őket fogták volna el, de még ők hoztak el magukkal harminczegy francziát, meg hét társzekeret tele puskával -198- és eleséggel: el is vitték szépen Komáromba, egy kis kerülővel.

Horváth Ferencz pedig, a ki keletnek vágtatott, keresztültörte magát az elfoglalt csatamezőn, folyvást harczolva futás közben s elérte a tábort, a hová be volt rendelve. Egy kis akadályverseny volt az egész! E rohamban esett el a soproni lovasság vezére: Hegedűs János, a vakmerő Lendvay György és a herkulesi termetű Péterffy István. Mind golyó által megölve.

A győztes fél nem üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt törve ez ütközetben, melynek szokatlan harczmodora egészen meglepte a francziákat.

Nem volt az tömegharcz, a hol zárt hadoszlopok taktikai mozdulata, túlnyomó haderők gyors összpontosítása dönti el az ütközet sorsát. Itt egyes emberek, csoportok hősi viadalából állott a harcz, mint a középkori keresztes vitézeknél, a kik nem kérdezték, mekkora a támadó ereje? verekedtek emberszámra: elfutottak, megszorultak, meg visszajöttek ujra kezdeni. Nem látott Európa ilyen harczmodort rég – és soha sem fog többé látni.

Caffarelli, franczia hadügyminiszter, ki történetesen jelen volt ez ütközetnél, Napoleonhoz utaztában, azt mondá Dömölkön házigazdájának Mayer őrnagynak az insurgensekről:

Hanem azért minden ember csak azt a gúnydalt énekelte utánuk: «retirálj! retirálj! Komáromig meg se állj!»

Gyermekkoromban sokszor hallottam ezt a gúnymarcheot, a mivel apámat boszantották ifjabb ismerősei; ő is ott volt Győr alatt, mint hadnagy. Csak mosolygott a boszantásokra s nem mondta el senkinek, hogy mi történt Győr alatt. Csak annyit hallottam tőle, mint gyermek, hogy az ütközet tüzében egyszer a kapitánya eléje állt, s azt kérdezte tőle, hogy hány óra? Abban a perczben jött egy golyó s azt mondta neki: utolsó óra! A kapitány halálra sebesülten rogyott össze. Apám akkor épen vőlegény volt. Ez a golyó neki volt szánva. Ha ez a véletlen nem jő közbe, most én sem irom ezt a történetet.

V.
A «névtelenek».

De hát ha csupa hősökből és vitézekből állt az insurrectio, honnan vette magát a szégyenletes adat a magyar történelemben arról a gyalázatos futásról? Nem történt az meg? Nincs abban semmi igaz?

Egy gyalog százlóalj közülök már túlhaladt Budán s vonult az egyenes úton Győr felé.

A történetiró nem nevezi meg a zászlóaljat. Czímere, mint a velenczei dogék arczkép-sorozatában Foscarié, fekete fátyollal van behúzva. Névtelenek maradtak.

Nem szépítjük a dolgot. Feljegyezzük, hogy tiszta, tősgyökeres magyar nemesek voltak. Fegyverzetük – csak olyan, mint a többié: – rossz. Kovátlan, sárkánytalan puskák, rozsdás szuronyok; – de karjaik csak olyan jók, mint a többié. A Győr alatt küzdők megmutatták, hogy nincs rossz puska! Ha nem sül el a likas vége, elsül a puska agya, csak közelebb kell menni az ellenséghez. -200-

Délre eljutottak Bánhidáig: ott a Vérteserdő alja, a szép Tata folyócskával a szélén, kellemetes pihenő helyül ajánlkozott a nagy hegymászás után s nyár volt, a mikor minden bokor szálást ad. Ott letelepedének és hozzá fogtak a falatozáshoz.

Czigányt is hoztak magukkal: azt hogy hagyták volna otthon? s az húzta nekik keservesen a «Sárga csizmás Miskát!»

Egy délczeg csoport kiállt a szép tisztásra s elkezdte a toborzóst tánczolni: annyira nincs a magyar vitéz elfáradva soha, hogy ha a lába alá húzzák a nótát, kész ne legyen a tánczra.

A csapra ütött hordó s a Laczikonyha süstörgő bográcsa körül aztán elfeküdt a tánczoló lassankint, csak egy daliás legény rakta még egymagában, vállára vetve a panyóka mentét s csattogatva térdéhez a rezes kardot.

Ezt az egy nevet hallani. S ez is csak adott név. Igy nevezik azt a legényt kegyetlen nagy testi erejéről. Onnan kapta, hogy egyszer hires birkozó komédiás járt a vidéken, a ki Sámsonnak hirdette magát s száz forintokat kinált annak, a ki őt le tudja gyürni. A mi nemes legényünk nem sajnálta tőle a fáradságot s úgy teremtette a Sámsont a földhöz, hogy annak menten kificzamodott a lába. S mikor aztán a levert komédiás ki akarta fizetni a pénzt, azt mondta: nem kell neki, csak úgy barátságból tette. Innen maradt rajta a Sámsonverő.

«Az se nekem lesz baj, hanem a francziának; mert két francziával többet eszem meg ma vacsorára!»

S legelébb is, hogy a szomját elverje, felvette két kézzel a gönczi hordót s úgy ivott belőle, mint más ember a kulacsból.

«Csak a puskáink ne volnának ilyen rosszak!» exceptivázott egy perpatvaros atyafi. -201-

«Ejh, kell is puska a francziának! Ha a dohányzacskóm jól meg van tömve, azzal agyonütöm.»

«Hogyne láttam volna? Hát négy év előtt, mikor az első «franczia futás» volt, hozzánk is hoztak egy csoport maródit; én is felfogadtam egyet; de csak olyan volt az, hogy ha nagyot trüsszentettem, hát hasra esett, s mikor legelőször megkóstoltattam vele a paprikás bürgét, le akarta vágni az orrát: azt gondolta: mérget evett, az csapta fel az orrát. Nem kell a francziának töltött puska; meg lehet azt ölni töltött káposztával.»

«Békával él a, meg heringgel. Akármi legyek, ha nem láttam, mikor a cserebogarat ette a kertben.»

Sámsonverő valamennyi fűzfánfütyölő, jégenkopogó, kifordított bundában járó szentekre esküdött, hogy igazat mond.

«Már most legalább tudunk vele beszélni, ha összeakadunk: keszkövolevú.»

Hanem hát danoljunk egyet. «Acsi!» more! Most mi fújjuk. Álljatok karikába!

A zászlóalj-parancsnok azonban már úgy találta, hogy -202- jó volna odább sietni, s parancsot adott a századosoknak, hogy állítsák fel a zászlóaljat.

A százados odalépett a mulatozó körbe s kardját hivatalosan kivonva, odaszólt közéjük:

«A kutyámnak parancsolsz! annak is csak, ha én engedem! Veté neki oda hegykén a Sámsonverő. De nagyra vagy vele, hogy most kapitány vagy! Majd ha eljön a restoráczió, bezzeg a kis ajtóra jösz könyörögni, hogy ne csapjunk le az esküdtségből! Gyere, jobb lesz, igyál velünk egyet.»

S a százados mit tehetett? A Sámsonverő híres választó kortes: nem jó lesz őt megbántani.

«Mit? Dohányvágó kés? Ez a legjobb fringia; olyan vas, hogy a te rozsdás kardodat úgy metszi ketté, mint a siflit.»

Azzal felszökött helyéről a Sámsonverő s kirántva a kardját, kitartá az ég felé emelt hegygyel; rettenetes karján csak úgy vonaglottak az izmok, mintha kigyók tekergőznének egymáson.

A századosnak meg kellett mentenie a fringiája becsületét. Hozzá csapott a feltartott kardhoz; a két vas hatalmas szikrát adott s a Sámsonverőé jókora csorbát kapott. De nem olyan kardok voltak ám azok, mint a mostaniak, hanem hatalmas, tenyérnyi széles pallosok, hogy a lapjukon az egész Miatyánk és a Boldogságos szűz képe is elfért.

«No hát most én próbálom meg a te gyiklesődet! Tartsd ki!» hetvenkedék a Sámsonverő.

A százados mit tehetett. Nagyon kinevetik, ha nem meri a fringiáját kitenni a próbának. Hát csak feltartotta ő is a pallosát. -203-

Sámsonverő odacsapott s bizony lerepült a százados kardjának a hegyéből egy jó arasznyi darab. Most aztán mehetett a csonka kardjával kommandérozni. De nem is ő kommandérozott azoknak, hanem azok ő neki. Nem «sorakozz!» volt a vezényszó, hanem «ez a pohár bujdosik!» meg «három a táncz». A kapitánynak inni kellett, meg tánczolni, ha azt akarta, hogy jó czimborának tartsák.

A zászlóalj-parancsnok kezdett boszankodni. A gyülekezés terén alig volt húsz-huszonöt ember még. Maga indult neki a szerteszét mulatozó csapatokat felköltögetni. Azok összecsókolták, vállaikra vették, megvivátozták; de nem fogadták meg a szavát.

Azután a szomszéd faluból kiváncsi menyecskék kerültek elő a nagy dáridó hangra. Azoknak is csak meg kellett mutatni, hogy járják a Tiszán-túl a kuferczest? E közben bizony szépen bealkonyodott. S ez a győri ütközet napjának az alkonya volt.

«Hová indulnánk most? Alkonyodik az idő! Huzd rá czigány! Egy cseppet se siessünk! Itt a tábor, pihenjünk!»

«Hol van már a százados úr kompániája?» rivallt az őrnagy mérgesen az előtámolygó csonka fringiás tisztre; mire az nyakába borulva az őrnagyának, szép énekszóval felelt meg:

A győri ütközet végeztével egy hatvannyolcz főből álló insurgens lovasság a balszárny felől legszélre előörsül volt felállítva. -204-

Ezeknek a hadnagya még májusban kapta meg az akkor kidolgozott csatarendet, melynek határozata szerint az egész insurgens hadtest, ha az ellenség Győr alul kiszorítja, Budára fog visszavonulni.

Ez a kis csapat az ütközet alatt történt elhatározásról a visszavonulás iránt nem tudott semmit; hanem az elébbi rendelethez híven, a mint azt látta, hogy a sereg Győr alul visszavonul, megindult Buda felé az úgynevezett «mészáros-úton.» – Gyorsított menetében utólérte azokat a szekereket, a mik a megelőző napi csatában megsebesülteket szállították: ezek is Budának tartottak. Most azután a sebesültek szekérvonata is gyorsabb haladáshoz kezdett: azt hitték, hogy az ellenség repülni tud.

E sebesültek között volt az a tüzér is, a ki a mult napi lőpor-fölrobbanásnál összeégett.

Mikor ez a szekérvonat megérkezett Bánhida alá, még javában folyt a víg mulatság.

Hajh, hogy vége lett egyszerre! Hogy kijózanodott minden fő! Milyen másnemű lármahangtól visszhangzott egyszerre az erdő!

«Szétverték a seregünket egészen!» ordítá rémült hangon a Sámsonverő.

Nincs iszonyúbb, mint egy megrémült Herkulesnek az ordítása. Mars, a hadisten akkorát ordított, mint tízezer ember, mikor Trója alatt Ajax hasba hajította kopjájával. A Sámsonverő ordított egy zászlóaljra valót.

A félbeszakadt mulatság közepén ott döczögött végig az a szekér, melyen a megégett tüzér feküdt. Egy rettenetes alak, melyen minden emberi vonás elpusztult: egy kínlódó, jajgató, vonagló hústömeg, lőportól fekete és vértől iszonyú.

Az ujoncz had, melyet a dáridó minden rendből kiforgatott, egyszerre az ittas ember rémületével kezdett neki a futásnak. A gyalog zászlóalj háta mögött hagyta a hatvannyolcz lovast, úgy neki iramodott. Nem volt nagy a -205- sár a sárga csizmának! Futottak pocsétán, bozóton keresztül.

Rohantak vak rémülettel, merre utat láttak, felverve a közbeeső helységeket rémkiáltással:

A futó embert hazuggá teszi a rémület. Hogy futását igazolja, rémségeket gondolt ki. Sámsonverő, ki legjobb futó volt, mikor ő maga minden mást megelőzve, végig szaladt a bicskei utczán, azt kiabálta be minden házba, hogy ő maga menekült meg egyes-egyedül a nagy mészárlásból. De a nyomába igyekező sokaság már egész bizonyosan hirdette, hogy az ő zászlóaljuk volt az egyetlen, melyet az ellenség az utolsó emberig le nem kaszabolt.

A felriasztott népek aztán nem kérdezték, hogy ki a nemes, ki a paraszt, hanem indultak a futó zászlóalj nyomában, úgy, hogy mire az Buda alá megérkezett, az már akkor nem zászlóalj volt, hanem tábor. Hogy milyen rémületet költött Budapesten ez a megfutott csapat, tanuskodik róla egy akkori tudósunknak ifjukori naplója, melyben a futók előadásának alapján oly mongol-dúlási rémtettek vannak följegyezve a francziákról Magyarországon, a mik vetekednek a bolgárföldi atrocitásokkal, s a mikből egy szó sem volt igaz. Hanem a megrémült ember képzelete apocalypticus szörnyeket termel.

Ha ez a rémület hógörgetege átszabadulhat a Dunán, ez meg nem áll, hanem felszedi valamennyi szemközt jövő insurgens-csapatot s elviszi magával egész a Kurtel-tóig.

Hogy a Duna balpartjain gyülekező ötezer főnyi insurgens-hadat magával ne ragadhassa a megrémült «egyetlen» -206- zászlóalj; összeszedte a pesti polgárőrséget, s a hajóhídnál útját állta vele a rémület lavinájának.

De a ki a budai hídfőnél megszólította Alvinczyt, az olyan vitéz volt, a ki még az ellenség kokárdáját sem látta lobogni, a ki elfutott, a nélkül, hogy a csatából egy ágyúdörgést hallott volna s annak ugyan nem volt miért panaszt emelni a rossz puska miatt. Piszkafa kellett volna annak!

Senki sem jelentkezett azóta, hogy az adoma szerzőségét magának, vagy familiájának követelje.

Ezt az egy «Lázár-vitézek» legióját «Névtelen»-nek hagyta a krónikaíró.

Ah, milyen sietséggel iparkodott tudósítani a koronás uralkodót a magyar hadsereg szégyenteljes futásáról. Az összes teljes insurrectió elfutott gyalázatosan! Elfutott úgy, hogy meg sem mérkőzött az ellenséggel. Annyira futott, hogy egy nap alatt Győr alól Budáig rohant gyalog! Megmondták azt előre.

E gyászhír költötte haragot tolmácsolja az a királyi levél, melyet három nap mulva kapott az insurrectió alkotója: a nádor.

És e három nap alatt az insurrectió hősei a diadalmas ellenséget saját főhadiszállása közepett támadták meg; kiverték a helyéből, megölték egy vezértábornokát s babérral takarták homlokaik égő sebeit…

Egy héttel később az insurgens lovasság negyvennégy escadronja a Csallóközben állt összpontosítva, az ellenséget fölkeresni készen. -207-

Délben fölvonult a böösi rónán az egész dandár: nyolczezer lovas férfi.

József nádor rangja teljes pompájában jelent meg, s a dandár élére állva, azt mondá vitézeinek:

Hanem előjött a faluból egy fényes lovagcsoport. Tábornagyok és hadvezérek, lobogó tollas kalapokkal. A csoport élén egy férfi; rendcsillagokkal halmozott melle. – «A király!»

A meglepett insurgens lovasság háromszoros vivátrivallása harsogott végig a rónán, a mint az uralkodót meglátták, s aztán a nádor hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.

Itt következik a krónika kéziratában egy lap, melynek sorait a censura irala eltemette ugyan; de a mi azért «kitör a koporsóból és eget kér.»

«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá».

«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint a milyennek azt előtte lefestették; s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»

Öröm és diadal napja volt ez. A király az egyes hősfiakat, kik a csatában kitüntek, bemutattatá magának s a hadsor előtt megdicsérte, megajándékozá. S aztán az egész nemesi hadsereget megvendégelé s napi parancsában az insurrectiót a legdicsőségesebb magasztalásokkal halmozta el.

A király maga tépte le zászlóikról a szégyen fátyolát s maga tűzte fel helyébe a babérkoszorút. -208-

Hanem ez mind feledésbe ment. – Soha köztudomásra se jött. – A kik jelen voltak, megvénültek, elhaltak, nem szóltak. – Hirlap nem volt, mely közzétegye. – Fenmaradt csak az a gúnydal, hogy «retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj!»

VI.
Az ácsi nap.

Tegyük próbára még egy kissé az olvasó türelmét, ki regényt vár s krónikát kap helyette. De egyik regényhősünk történetéhez tartozik ez a nap is.

Sátán Laczi a komáromi kórodában annyira kiépült már abból a két sebből, a mit a hansági tusában a fejére kapott, hogy ott hagyhatta a drága jó ispitály-levest, s aztán beadhatta magát kosztra egy derék komáromi szekeres gazdához, s ott helyre épülheté, a mit elvesztett – nem a hansági vérzésben, mint inkább a kórházi koplalásban.

Az ütközet utáni napon legszebb rendben vonult át a szigeten és a két hídon a hadsereg, minden ágyújával és podgyász-szekerével.

Maig is ott vannak még ezek a kezdetleges hídfő sáncznégyszögei a komáromi rengeteg várerődítések között.

A következő napon meg arra ugráltak fel a komáromiak az ebéd mellől, hogy valaki zörget az ajtón. Ágyuzták a várat.

Az olasz alkirály jött el az újszőnyi homokdombokig s ott két (!) nyolczfontos ágyuval elkezdte Komáromot lövetni. Az ágyú tekéi a régi vár sánczai közt hullottak le.

Még az nap délután megtudta Sátán Laczi, kinek mindenütt voltak ismerősei, hogy egy kis meglepetést fognak szerezni a francziáknak. János főherczeg a vasmegyei felkelő lovassággal kirohanást intéz a Dunán túlra.

Nosza a házigazdájának az egyik lovát elkérte kölcsön, kardja magának is volt. Összecsinosította magát, s csatlakozott önkénytesül a kivonuló lovassághoz.

Emlékezünk arra a fokossal fölfegyverezett lovasezredre, mely a tegnapelőtti csatában egy századosát elveszté, de a József-huszárságot és két elfogott ágyút kiszabadította a visszavonulásnál: – ennek adatott meg az alkalom megadni ma a visszatorlást.

A lovas-ezred az újszőnyi homokpartok s az ácsi erdők oltalma alatt csendesen vonult föl Ácsig. Ott volt az alkirály főhadiszállása.

Egyszerre, mint a saskeselyü az égből, rohant rá a lovas-ezred a francziáktól megszállt falura. Egy szakasz a főúton, Szapáry Vincze gróf alezredes vezetése alatt, a másik a jobb szárnyon Horváth Kristóf századossal, a harmadik a baloldalon Zichy Ferencz gróf századossal.

A meglepett ellenfél csapatjait tökéletes zűrzavarba hozta e meglepő támadás.

A mit ezek itt elkövettek, az már nem hősköltemény, az tündérmese. Így csak a sérthetlenné tevő varázsingek lovagai harczoltak. Ezeken pedig nem volt varázsing. Ezeket nem mártogatták sarkaiknál fogva a Lethe vizébe. Mégis úgy küzdöttek, mint a kinek tréfa a kardcsapás.

Egy vitézük, Ányos Elek, az első rohammal elvesztette paripáját. Gyalog harczolt tovább: megölt egy ellenfélt s lett másik paripája. Akkor azt is lelőtték. Addig verekedett, míg harmadik lovat is szerzett magának, s így folytatta a harczot.

Imre Mihálynak is lelőtték a lovát, mégis kivágta -210- magát tizenhét sebbel s a maga lábán ment vissza az ezredéhez.

Egy közvitéz: Melegh János, egyedül magában bevágtatott a főhadiszállásig; a lovagokat, kik körülfogták, szétverte magáról. Az ellenség a lovasság rohama elől futva menekült a Czonczó patak hídjához; a vasvitéz oda is utána nyomult. A dandárvezér Lamarque franczia tábornok személyes viadalba keveredett vele. Azt levágta. Elszedte a kalapját, táskáját s a legion d’honneur rend csillagát, úgy tért vissza a diadalmas exuviákkal.

Itt azonban a franczia lovasság összeszedte magát s a kapott kudarczot visszaadni készült. – Szapáry Vinczét három felül szorították közbe a piacz táján.

Ott harczolt a közelében Sátán Laczi. A feje még akkor is be volt kötve. Valóságos ördög volt, nem ember. A két sebéhez még tizenötöt kapott; de ugyanannyi halálsebet adott. S még akkor sem hátrált. Míg végre egy pisztolygolyó átfúrta a karját s harczképtelenné tette.

E pillanatban harsogtak a templom mellől a közelgő Horváth Kristóf szakaszának trombitái.

A jó barát jött az elesett Foky Ferenczért boszut állni s a hősiesen küzdő Szapáry Vinczét kiszabadítani.

E jókor érkezett oldalroham kényszeríté az ellenfélt sietve kitakarodni a faluból s aztán a falun kívül egész dandárát csatarendbe állítani s haderejét kifejteni.

Aligha el nem érte azt, a mi után olyan nagyon vágyott. Helyrehozni egy elhibázott életet egy jól eltalált kimenetellel. -211-

VII.
Meskó útja.

Az abdai elsánczolt tábor arra a czélra volt alakítva, hogy a Lajtha felől betörő francziákat feltartóztassa, s annak a védelme alatt az egész országból összevont nemesi fölkelő hadak begyakoroltassanak és szerveztessenek. Arra senki sem gondolt, hogy egy másik franczia hadsereg Horvátország felől fog bejönni s a Rába sánczolatait megkerülve, hátulról támadhat Győr ellen, a honnan az egészen védetlenül van hagyva.

Győr akkor még vár számba ment. Nevezetesebb védelmi pontnak tartották Komáromnál. Volt belső vára s abban volt tizenkét vaságyú. A rendelet szerint ugyan harmincznak kellett lenni; de úgy látszik, «schein»-ban volt értve.

Az abdai elsánczolt táborban állt Meskó, insurgens tábornok a bácskai lovassággal, a pozsonyi lovas-ezred két osztagával, és Vavel gróf halálfejes volonjaival. Azonkívül volt nála mintegy négyezer gyalog insurgens, a kik mind a legrosszabbul voltak fölfegyverezve, puskája csak minden másodiknak volt; és az igen czélszerűen volt, mert annak az egy puskának az elsütéséhez két ember kellett, az egyik czélzott vele, a másik rátartotta a tüzes taplót. Volt azonkívül Meskónak három ágyuja és két haubiczcza.

Mikor a győri ütközetnek vége volt, ez a külön szakított dandár el lett vágva a hadsereg zömétől, és Győr városától is, hol Pécsy ezredes maradt hátra, védelemre készen.

Az ellenség minden oldalról körülkerítve tartá Meskó dandárát s az ütközet estéjén megjelent a franczia parlamentair a sánczok előtt, ki által az alkirály arra szólítá fel az insurgenseket, hogy rakják le a fegyvert.

A dandár főtisztei összegyültek haditanácsra. A vezéren kívül ott volt Eszterházy János gróf a pozsonyi lovasok ezredese, Keglevich gróf a bácskaiaké, Széchenyi Pál gróf, Voith Ferdinánd táborkari őrnagy, Zirchich mérnökkari főtiszt és Vavel Lajos gróf.

Ez a sok mágnás nem mint felsőtáblai tag került a tekintetes Karok és Rendek élére, hanem annál az érdeménél fogva, hogy fiatal korában vagy a gárdánál, vagy a hadseregnél szolgált s fogalommal bírt a csapatvezetésről s katonai szolgálatról.

A haditanácsban egyhangúlag elhatározták, hogy keresztül fogják magukat vágni az ellenségen.

Vakmerő terv volt. Előttük egy harminczezernyi győztes franczia sereg; hátuk mögött egy ellenséges dandár, lovas gránátosok és gyalogokból, kikkel eddig is minden napi dolog volt harczolniok.

Az volt a tervük, hogy keresztültörnek a körülzárolási vonalon, s aztán körülkerülve az egész ellenségtől megszállt tért, egy óriási vargabetűvel jutnak vissza a komáromi hadsereghez.

Valami gyönge reménységük ahoz is lehetett, hogy talán Chasteler tábornokot valahol feltalálják, a kinek léteznie kellett valamerre a földszinén, egy egész hadtesttel, melyet Tyrolból hozott ki, ott hagyva a fellázadt tyroliakat a bajorok és francziák boszujának.

Győr vára el volt látva két hétre (!) a bennlevő őrség számára elégséges élelemmel; lőszerrel is, a mennyi a tizenkét ágyúnak kellett. E két hét több, mint elég arra, hogy Meskó dandára Chastelerrel egyesülve Komáromhoz felkerüljön s akkor a két főherczeg seregéhez csatlakozva, túlnyomó erővel vesse magát az alkirály seregére.

Abdától Komáromig minden út meg volt már szállva -213- az ellenségtől, kivéve a vízi útat, a Dunát. Ezen át kellett Komáromba eljutni.

Széchenyi egy kétevezős sandolinra ült, s elindult egyes-egyedül a Rábczán, onnan a keskeny győri Duna-ágon; mire besötétedett, már ott sikamlott végig keskeny lélekvesztője a franczia tábor közepett. Innen is, Győr felől, túlnan is, a Szigetközben, a francziák őrtüzeivel volt ellepve a mező. Mind a két partról hangzott feléje a sürű «qui vive?» jeléül, hogy a francziák ébren vannak: egyet villant, a golyó ott fütyült el feje fölött, vagy lecsapott a vízbe. A lélekvesztő suhant tovább. – Egyszer egy jól czélzott golyó lyukat ütött a csónakon a vízszín alatt, Széchenyinek most azzal is kellett vesződni, hogy elébb ezt a veszedelmes léket betömje; s míg azzal bajlódott, a francziák egy dunai malomról utána eredtek csónakkal s messze elüldözték. Csak izmos, edzett karjainak s könnyű sandolinjának köszönheté, hogy el tudott előlük menekülni. – Egyszer aztán a nagy Duna-ágba eljutva, könnyebben lélekzett. A sűrű fűzfás szigetek között könnyebb volt az ellenfél figyelmét kikerülni. Másnap reggel már ott volt Komáromban s átadta a nádornak a keresztültörési tervet.

Nagyon jó volt a terv; csak a hozzávaló anyagtól függött, hogy sikerüljön.

De azzal az insurgens gyalogsággal nyilt síkon csatát állni, tiszta lehetetlenség. Meskó dandárának nem lehet egyébre számítani, mint a lovasságra és az ágyúira.

Úgy is volt az elrendelve. A gyalogságnak nem számítottak a karjaira, csak a lábaira.

Oh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? azt legjobban megmutatta Napoleon és a francziák.

De most az egyszer embereikre akadtak, a kik még őket is le tudták gyalogolni. – Nem futni: az nem virtus, hanem gyalogolni! -214-

Elől az úttörők, az ágyúk és a pozsonyi lovasság; hátul a többi lovas csapatok; közbül pedig az egész oszloprendben vonuló gyalogság. A harcz dolga a két végsőé lesz, a középé csak a sietés.

Az éj beálltával Zirchich őrnagy tutajokból összeállíttatá a hídat a Rábczán keresztül s azon átvonult nesztelenül az egész dandár. Mikor a túlparton voltak, akkor a náddal megrakott hídat felgyujtották a hátuk mögött.

Csak akkor vette észre az ellenség, hogy a körülfogott dandár elmenekült. Nem erre várták a kitörést, hanem a Szigetköz felé. Onnan legrövidebb út lett volna a Csallóközbe átjutni dereglyéken, dunai malmokon. Ott vártak rájuk erős készülettel. Azt hitték: a Rábcza felé nem mehetnek. S ha mehetnek, hová jutnak arra? A Dunától a Balatonig az egész környék a francziák által van megszállva.

Igen is, az volt a szándékuk: a Dunától a Balatonig lemenni, s onnan megint felkerülni a Dunához. Egy óriási üstököspálya!

A Rábczán átkeléssel egy éjszakai egérutat nyertek. Az alkirály serege nem üldözhette őket új hídverés nélkül; hanem annál inkább Marullas tábornok összes lovassága, mely a Szigetközből üldözésükre elindult; míg az alkirálynak egy hadcsapatja a Marczal mentében sietett eléjük kerülni.

Majd az előhad, majd az utóhad keveredett harczba, a mint az ellenséggel érintkezésbe jött. Amaz utat tört, emez feltartóztatott.

Pordánynál már utolérték őket Marullas lovasai. Azokat Garnika ezredes és Szucsics őrnagy a bácskaiakkal, meg Vavel volonjai úgy szétverték, hogy arra a napra elment a kedvük a további üldözéstől.

A gyalogság lábáról már leszakadt a csizma a gyorsmenet miatt; a nemesi felkelő seregnek rongyos lábbeliben, -215- mezítláb kellett folytatni a vonulást. Rozsdás fegyver, rongyos csizma! de összeillettek!

Kis-Czellnél ismét utolérte őket Marullas lovassága. Ez túlnyomó erejü volt, de a talaj az insurgenseknek kedvezett. A Marczal semlyékein nem lehetett a lovassággal másutt harczolni, mint a rendes út hosszában s ott egy Horatius Cocles sokat ér. És minden bácskai vitéz «az» volt most.

A hősök között, kiknek neveit a harczok aranykönyvében kiemelve találjuk, sok szláv hangzásu van: Stipcsics, Antunovics, Baics, Radivojev, Knezy, Popovics; de az is a kor erős vonásaihoz tartozik, hogy a magyar nemesség csak hazát ismert és nem népfajt.

A mocsári ereken, a levezető csatornákon kisebb-nagyobb hidak vezetnek keresztül. Minden híd előtt megujult a harcz, s az insurgens lovasok mindaddig feltartóztaták az ellenfél rohamát, míg Zirchich lerontotta a hidakat. Ezzel ugyan a lovasság üldözését fel nem tartóztaták, mert a mely vizen a magyar lovas átgázolt, azon a franczia is átmehetett; hanem azt megakadályozták, hogy a francziák ágyuikkal vehessék üldözőbe, míg ők a hidon túl felállított ágyuikkal távol tarthatták maguktól az üldözőket.

Ezt minden áron meg kellett tartani az utóhadnak, hogy a hosszú, fárasztó utban elcsigázott gyalogzászlóaljak az alatt az erdős vidéket elérhessék, a hol azután az ellenfél lovasságának meg lehet nehezíteni az üldözést, puskatüzeléssel.

A míg Meskó tábornok a hidon állva vezényelte a csatát, a bácskaiak Keglevics alatt elbúsultan verekedtek a lovasokkal, az alatt Vavel leszállítá volonjai egy részét a lóról s a mit az ellenféltől tanult, most elővette, a vízárkok fedezete alatt a támadók oldalába került s karabélytüzeléssel üdvözölte tömött hadsoraikat.

A dandár ez alatt átvonult Kis-Czell helységén. Elől -216- egy gyönge lovas szakasz: thurócziak, vagy hontiak, utánuk a gyalog zászlóaljak, azután az ágyúk, azután ismét gyalogok, azután a pozsonyi lovasezred Esterházyval.

A forró juniusi nap kegyetlenül égette az izzadó arczokat. Egy szellő nem akart lengeni. A kutakból már minden víz ki volt merítve a keresztül-kasul járó seregek által. Az erdő közellétét bögölysereg hirdeté, mely megrohanta a lovakat, a mezőkön bogározó gulyák nyargaltak végig, feltartott farkkal. S a hogy az a szivós agyag az uton, felvágva terhes szekerek kerekeitől, feltaposva lovak, vágó marhák ezreitől, egyszerre kemény cseréppé száradt az afrikai hőségben; azon végig ballagni mezítláb, talpatlanná vált gavalléros csizmákban, a mik nyalka verbunkos tánczra, de nem három hetes masirozásra voltak készítve: ez a pokolbeli mulatságok közé tartozott.

Alig érték el az első lovasok az erdő szélét, a mint egyszerre egy egész szemközt jövő dandár bontakozik ki rájuk az erdei mély útból: lovasok és gyalogok.

Ez volt az a dandár, melynek őket az abdai sánczok között kellett volna elfogni, mely elől akkor elmenekültek; hanem az az egyenesebb úton, a Marczal jobb partján eléjük került. Egyenesen belementek annak a torkába.

Az előhad nem volt a meglepetésre készen. A kis lovascsapat a túlnyomó erő előtt meghátrált, a gyalogság nem bírt a rögtöni támadás előtt hirtelen csatarendbe felállni, a legelső zászlóaljak rendetlenül futottak vissza s zavarba hozták a többit is. A tüzérségnek alig volt ideje az ágyúkat lekapcsolni; három-négy kartácslövés után már körülfogta őket a franczia lovasság.

Ebben a válságos pillanatban hangzott a pozsonymegyei lovasság trombita-recsegése.

Vágtatva jöttek Kis-Czell felől, élükön Eszterházy János gróffal. -217-

És ez a roham volt az insurrectiót jellemző hőstettek legfényesebbike. Itt már zárt tömeg szabályos támadását látjuk. Nem egyes vitézek válnak ki, az egész csapat egyesített súlyával csap le az ellenfélre.

Egy huzamban, megállapodás nélkül, szétverve, lekaszabolva a támadó franczia lovasság; az ágyúk visszafoglalva, s újra az ellenségnek fordítva; – kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel fogolylyá ejtve! Azzal neki a hátul jövő franczia gyalogságnak! Az perczek alatt szét van szórva az erdőben s menekül a bokrok és vetések közé. – Még ez sem elég! – A pozsonyi ezred most már vágtat előre a kinyitott úton. Utoléri a franczia kiséretet, mely a Győrnél foglyul ejtetteket szállítja lefelé. Szétver minden ellenállót; kiszabadítja a fogoly insurgenseket, a steyer honvédeket, három gyalog sorezred katonáit, a Strassoldo, Eszterházy, Saint Julien ezredekéit, azok közt harminczhat osztrák s magyar törzstisztet. Ez sem elég neki! Tovább vágtat az ellenség-uralta téren; meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret és a mi legbecsesebb: csizmát szállít a franczia hadsereg számára. Azt is elfoglalja egy «hajrá» kiáltás alatt!

Derekabb hősi rohamot, mint Eszterházy pozsonyi lovas-ezredéé volt, nem mutat fel a hadak krónikája: még pedig a világ első katonáival, a francziákkal szemben!

Van tehát már most puska is; jó franczia fegyver! van csizma, a mennyi az egész dandárnak elég! van kenyér és bor! Van megszaporodott haderő, kiszabadult vitéz bajtársakból! És a mi legtöbb: van becsület! Az ellenség megtanulta a leczkéből, hogy nem gyáva himpellérekkel van dolga, meg fogja őket ezentúl becsülni.

Senki se merte többé Meskó dandárának útját állni. Az utóhad is visszaverte a támadókat keményen s most már aztán kényelmesen kipihenve magukat, s bőségesen felcsizmázva, folytatták az útat; a kiszabadult foglyok -218- kisérték elfogóikat a saját puskáikkal. Ez volt a felfordult világ!

A ki nem sajnálja a térképen megnézni, mennyire van Győr Keszthelytől? az meg fogja érteni, minő utazás volt ez három nap alatt?

Azaz, hogy tulajdonképen arra senki sem tehetett volna le jó lélekkel tanúbizonyságot, hogy a tábornoknál melyik az előhad, melyik az utóhad? mert ő maga sem tudta, hogy merre van előre, merre hátra? S minthogy az ellenség nem tette meg neki azt a barátságot, hogy üldözőbe vegye: hát csak olyan plátói ellenségeskedést folytatott vele.

Marullas tábornok pedig, ki eddig Meskó dandárát üldözte, megfordult szépen s elment a maga dolgára másfelé. Most már tiszta volt az út az egyesült magyar és osztrák hadsereg előtt Komáromig.

A Balaton keleti partján végig Fehérvárnak, onnan a Bakonyon keresztül Tatának. Ha idáig eljöhettek három nap alatt: négy elég lesz az óriási V betű másik vonalán végigmenni. Chasteler hadteste és Meskó dandára most már tekintélyes haderő volt együtt. Ha az gyors menetekben egyesül most János főherczeg seregével s József főherczeg insurgens táborával, lezúzó erővel támadhatja meg az alkirály seregét; ki már annyira meg volt hökkenve, hogy minden podgyászát visszafelé rendelte Magyarországról.

Meskó tábornok Keszthelyről rögtön futárt küldött a nádorhoz Komáromba, jelentve, hogy szerencsésen keresztülvágta magát, s útban van a nádor serege felé.

Az ország főkapitánya e tudósítást az egész hadsereggel közölte, magasztaló elismeréssel halmozva el a derék insurgens dandárt, vezéreitől kezdve minden közkatonájáig. A királynak is megküldte ezt a jelentést. -219-

Meskónak pedig azt a parancsot küldte, hogy a leggyorsabban és a legegyenesebb úton siessen Komáromba. Innen lovas-ezredek fognak eléje küldetni, a mik dandárja előtt nyitva tartják az utat.

Erre a szóra mindenki elfeledte a fáradságát, s Meskó dandára megindult előhadnak.

Chasteler tábornok, miután a felkelő tyroliakat ott hagyta a francziák és bajorok kényére, Magyarországba átvonulva, bámulatra méltó hadvezéri talentumot fejtett ki annak a feladatnak a megoldásában, hogy az előre-hátra őgyelgő franczia hadseregek közül egyikbe se ütközzék bele; ha pedig egy insurgens csoportot megkapott, azt különös előszeretettel igyekezett maga és a francziák közé odatolni, mely hadműveletének korántsem az volt az indoka, a mit a rosszakaratú historicusok állítanak, hogy a franczia születésű tábornok Napoleon proclamatióját tartotta volna erős respectusban (mely minden francziát, a ki az ellenség mellett harczol, ha kézre kerül, főbelövetéssel fenyeget), hanem mint az eredeti napiparancsokból kiderül, sajátszerű kiformált terve volt: az ellenségnek a hátába kerülni s azt egy combinált támadással megsemmisíteni.

Mikor már Meskóék dandára útban volt a Balaton mellékén, akkor a hadvezér parancsot küldött utána, hogy jőjjön vissza egy szóra, valami fennakadás van!

Chasteler tábornoknak igen széles látköre volt. Ő egyenes összeköttetésben állt Bianchival, a generalissimus tábornokával, ki Pozsonyt védelmezte, János és József főherczegekkel, és azonkívül a horvátországi bánnal. Ime most három helyről kapott parancsot egyszerre. Bianchi azt kivánja tőle, hogy siessen Pozsonyt felmenteni; a főherczegek idézik Komárom alá, a bánus pedig lelkére köti, hogy találja meg vele az összeköttetést. Mit tegyen ily esetben egy ügyes hadvezér?

Meskó véleménye az volt, hogy egyiket a három közül -220- választani kell, s minthogy Bianchi parancsa kivihetetlen, a bánusé szükségtelen, a nádorét kell választani.

Az igazi tapasztalt hadvezér ilyenkor azt teszi, hogy mikor háromféle indulásra kap három külön parancsot, hát az első nap tesz egy utat észak felé, a második nap nyugot felé s miután mind a három parancsolatnak megpróbált engedelmeskedni, a negyedik nap visszakerül oda, a honnan elindult, s megveti a lábát Zalabéren.

Ez a Zalabér igen kellemes kis mezőváros a Zala folyónak egy félszigetet képező kanyarulatában; s annak, ki a világtól félrevonulva, csendes szemlélődő életet akar folytatni, megbecsülhetetlen rejtek. S ha a világ minden nemzetei itt adnának egymásnak harczi találkozót a Dunán túl, egy is azok közül bele nem botlanék Zalabérbe.

Itt vesztegelt a sereg jó egy hétig; a mi ez izgalmas időkben egy örökkévalóságnak tetszett.

De már itt elszakadt az insurgensek türelmének az idege. Mind felzúdultak, hogy nem azért jöttek ők ilyen nagy sereggel, hogy a Zalában rákászszanak! A tisztek kijelenték, hogy ők nem fogadnak el mástól parancsot, mint a nádortól. S azzal felkerekedtek, ott hagyták a nagy strategát seregestül, ki hasztalan marasztalván a nyughatatlan embereket, végtére is kénytelen volt őket áldás nélkül elereszteni; de legalább két ágyújokat, meg egy haubiczokat ott fogta, miket azután a nádor külön parancsban követelt vissza tőle, mint az insurrectió tulajdonát.

Most azután a Meskó dandára, Vavel csapatjával együtt, ismét magára hagyatva indult neki, másodszor is megtenni az útat a Balatontól a Dunáig: ezúttal a Bakonyon és Vértesen keresztül.

Verekedniök kellett minden falunál, minden városnál -221- a keresztülvonulásért. Verekedniök kellett minden hídért, a mi egy folyón, patakon átvezetett. Verekedniök kellett a mindennapi kenyérért, a kutakért, mikből megitattak, verekedniök kellett az éjszakai pihenésért. Útjokban mindenütt franczia sebesültekkel találták telve a helységeket, kik a győri ütközetből kerültek oda. Minthogy még akkor a genfi conventió nem létezett, a magyar insurgensek nem verték a franczia sebesülteket agyon, hanem becsületszavukat vették, hogy egy esztendeig a magyar király seregei ellen nem fognak harczolni, s aztán a lelkészeknek és a népnek szivére kötötték, hogy a sebesültekkel bánjanak emberségesen. – Narbonne tábornoknak egy elfogott levelében olvasható az elismerő magasztalás, azon szíves bánásmód fölött, melylyel a magyar nép a sebesült ellenséget ápolta.

A nagybaráti lelkészt különösen megnevezi, kinek a sebesültekre fordított gondért a franczia vezér háromezer frank jutalmat küldött; s a plébános még hozzátette a maga kétszázötven forintocskáját is s kiosztotta mind a szegények között.

Két hét került bele, a míg az elszakadt insurgens dandár száz apró boszantó csetepatén keresztül a komáromi útra keresztülverte magát.

De senki sem volt annyira megverve, mint az elővigyázatos stratega hadvezér, Chasteler tábornok, ki most már az insurgensek által tört úton előre akarván hatolni, nagy boszúságára úgy találta, hogy azok minden hídat elpusztítottak maguk mögött. Most azután csakugyan nem lehetett a legjobb akarat mellett is semmiféle mozdulatot elkövetnie.

Tele is van minden bulletinje Meskóval; a historicus valamikor azt fogja kiolvasni az adataiból, hogy Meskó volt az ellenség, azt kergette Chasteler tábornok; de nem tudta ütközetre bírni.

A komáromi egyenes úton aztán szemközt jött a visszatérő dandárra – Gosztonyi, a két veterán ezreddel; -222- a pesti és a veszprémivel. Most már nem állhatta az utjokat senki.

Csengő zenével, pergő dobszóval, lobogó zászlókkal haladtak előre; a városokból eléjük jöttek az asszonyok, a leányok, s virágokkal halmozták el a várva-vártakat.

Maga az ország főkapitánya a nádor, az összes tábornoki kar, az egész főszállásmesteri törzs kiséretében kivonult eléjük Új-Szőnyig.

Ott üdvözölte őket a hős vezér, s a vén, tapasztalt tábornokok mind, forró szavakkal s ragyogó könyekkel.

S aztán maga a nádor állt a dandár élére s ő vezette a hídon keresztül táborhelyükre, ágyúk üdvlövése, harangok zúgása között.

Elrongyosodva, összetépve, portól, sártól belepve, de felbokrétázott süveggel és diadalragyogással az arczon. Még a paripák nyakába is koszorúkat aggattak a bohó asszonyok, s nyujtogatták a hadsorokon keresztül a kezeiket, nemcsak szorításra, de kulacskinálásra s tömték a tarsolyokat tele puha czipóval s czigánypecsenyével.

A Szent-András templom előtt maga az ország primása fogadta a dandárt főpásztori áldásával.

Hát még kinn a táborban, mikor a többi bajtársak közt elfoglalták a visszatért hősök a számukra fennhagyott helyet. Mikor az ismerősök, jó barátok, rokonok, testvérek az elveszettnek hitt, a diadalmasan visszatért vitézek ölelésére rohantak: az olyan színjáték volt, a minőt csak istenek rendeznek a saját gyönyörűségükre!

TIZENKETTEDIK RÉSZ.
ASSZONYOK DOLGA.

Ő csak Veszprémig jött Meskó dandárával, a hol az már a Komáromból eléje siető lovasság előcsapatjától megtudta, hogy szabad az út.

Lajost az egész idő alatt legjobban nyugtalanítá az elhagyott nők sorsa. Igen biztos helyet vélt a számukra kiválasztani, mikor Győrbe helyezte el őket s most azután már csak annyit tud felőlük, hogy egy ellenségtől körülfogott városba vannak bezárva, a honnan lehetetlen valamerre kiszabadulniok.

Négy hét mult el azóta, hogy ő csapatjával együtt eljött Győr alól; négy olyan hét, a melyikben nem volt se «tegnap», se «holnap», – egyetlen folytonos utazás, harczolás, előre-hátra nyomulás, boszuság, veszedelem, öldöklés, futás, lélekkárhozat: este reggelizés, a nappaltól ellopott éjszakai pihenés, s nappallá tett keserves éjszakák; szép zöld erdők, a miből puskaropogás fogadta az utazót; – gyönyörű tájak, a miket el kellett foglalni, s aztán szaladni belőlük, – patakok, a miknek közeledtére ki kellett húzni a kardot, s a mikből nem lehetett inni a vér miatt, melylyel befertőztették; és őt a hosszú idő alatt csak az a gond nyugtalanítá, hogy mi történt az ő szeretetteivel? -224-

Mi történt, ha az ellenség ostromolni találta a várat, s még talán a várost is? Mit kellett az alatt szenvedni Marienak, a ki a Névtelen Várban még attól is meg volt óva, hogy éjszaka egy ebugatást, egy kakasszót halljon, ha az érczkutyák s a tűzkakasok kezdtek el szólni? ha egyszerre elkezdtek az ostromágyúk dörögni s bombák és tűzgolyók hullottak a házak közé, a mik elől nem volt hová menekülni?

Vagy talán azt is megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig menő erejük van a szenvedések elhordozására.

De hátha elfoglalták a francziák a várost s Katalin és Marie a kezeikbe jutottak?

Tudtak-e elrejtőzni úgy, hogy észrevétlen maradjanak? Árulás, vagy csacskaság nem fedezte-e fel kilétüket, menedéküket? Ha megszabadulhattak onnan, hova mentek? merre fordultak? Kitől fogja megtudni, hogy hol vannak? Élnek-e még?

Noé a bárkában nem várta nagyobb szívszakadva a galambját, mint ő azt a derék embert. Meg is ölelte, mikor a szeme elé került.

– Hát biz a szegény Sátán Laczit tegnap temettük el. Isten legyen kegyelmes szegény bűnös lelkének, ha már meglakolt.

– Azokba nem. Azokból még feltámadott. Még az a tizenöt vágás se tette volna porrá, a mit az ácsi csatában kapott. Hanem a golyót nem tudták kivenni belőle s az -225- elvitte a másvilágra. No de igen szép temetése volt. Háromszor lőttek a sírjába s a primás maga szentelte be. Ez bizony olyan nagy dicsőség volt neki, hogy maga se hinné el Sátán Laczi, ha csak személyesen ott nem lett volna. Szegény László, az utolsó szavával is a kegyes pártfogóját köszöntette.

– Jó vég volt; – rátalált, a mit kivánt. – Hát azon túl mi hír van?

– Bizony az a másik sem egészen örvendetes. Az egyik azt mondja, hogy a mieink vesztettek huszonháromezer halottat meg sebesültet, a másik meg azt állítja, hogy a francziák még többet vesztettek.

– Hát most ötödnapja. Nem hallotta még a gróf úr? Wagramnál nagy ütközet volt. Borzasztó nagy csetepaté. Mondtam, hogy vegyék be az én dupla ágyúimat! Nem fogadták meg. Most aztán ott van ni. Napoleon, csak egy paraszthajszálon mult, hogy megnyerte az ütközetet.

– Azaz, hogy mink nem vesztettük el: csakhogy épen nem nyertük meg. Azért nincs ám semmi baj, Károly főherczeg több foglyot ejtett a francziák seregéből, mint azok az övéből, ágyút is többet vett el tőlük, mint azok ő tőle. Az insurrectió készen áll, van már ötvenezer emberünk együtt, hatalmasan ellátva; csak azt kell mondani a királynak: «előre!» – megyünk.

– Kevés jót. Mindössze annyit, hogy a wagrami csatában ő is elesett. És vele együtt mindazok, a kik a fülgombjukban ezüst lencsét viseltek.

– Csodálatos, hogy mind elhullottak. A rossz hír azt beszéli, hogy titkos parancsszóra a saját soraikból lövöldözték őket le, de hát ki tudhatja ezt? Annyi bizonyos, hogy én egyet sem találtam közülök élve, pedig ott csavarogtam keresztül-kasul a seregükön, mint franczia kurir. -226-

– A várat és a várost bizony nagyon ostromolták, s a bárónő és a herczegasszony bizony bennrekedtek.

– Majd rájövök arra is, hogy ki mondta? De hadd tartsak rendet. Pécsy ezredes tíz napig védelmezte a várat a francziák ellen.

– Bizony azt tették, még pedig olyan bombákkal, a mikbe egész csoport apró golyóbis volt dugva, hogy a hol szétpukkant, száz embert is megölt, – ha el nem szaladt előle. Egy jó részét a városnak fel is égették; hanem azért Pécsy nem adta meg magát, míg utoljára bele nem lőttek a puskaporos raktárába. A mint az aztán a levegőbe repült, nem volt neki mivel ágyúzni többé. Mi se mehettünk a segítségére, mert az a sok generális hetvenhét felé kommandirozta a sereget: hát nem tehetett mást a jámbor, mint hogy feladta a várat; de úgy, hogy minden seregestől együtt békeségben elvonulhasson. Már meg is érkezett Komáromba, tegnapelőtt itélt fölötte a haditörvényszék s azt mondta ki, hogy nem tehetett máskép.

– Veszedelem? Az nem történt. Egy kis magánházba voltak elrejtőzve, a hol Görömbölyi alispán úr úgy adta ki őket, mint saját hugait.

– Ott ám. Ő is kapitulált, de az asszonyságok kedveért -227- ott maradt a városban továbbra is, hogy legyen valami tanácsadójuk.

– Guillaume biz az. Annak hiják. Igen fain, modális ember; nem mortifikálta a lakosokat: ellenkezőleg, mindjárt másnap a bevonulása után bált adott a nagy vendéglőben, s arra minden előkelő urat, polgárt a feleségeikkel és a kisasszonyaikkal együtt meginvitált; – a gróf úr drágái is kaptak ilyen meghivást.

– Nem biz azok. Magam olvastam a bilétet, így volt irva: madame la Comtesse De Alba, avec la princesse Marie.

Vavelnek az agya elzsibbadt, mint mikor valakit utolér egy álló helyében az álom.

– Nem használt semmit a viczispán protestatiója, folytatá tovább nyugodt phlegmával az ezermester: a franczia generális azt felelte, hogy ő jobban ismeri azokat a dámákat s utasításai vannak, hogy hogyan kell velük bánni s attól a naptól fogva éjjel-nappal két franczia granatiros áll silbakon a bárónő szállása előtt, mintha valami potentátot őriznének ottan.

Vavel néma dühvel járkált fel s alá szobájában. Ha Mariet elviszik, akkor Katalin is el van rá nézve örökre veszve. Hogy gondolhasson még családi boldog életre, mikor az oltár előtt arra a kérdésre: «szereted-e ezt a nőt?» azt kell neki felelnie: «gyülölöm!»

– Miért hagytam őt el? vádolá magát Vavel. Miért nem tettem azt, a mit kivánt, hogy fussunk el együtt, ki a világba? Mi hárman! -228-

– Hja biz az úgy van, mondogatá Mátyás mester. A generális adjutánsa mindennap kétszer látogat el a házhoz s raportot visz róla, hogy vannak, mint vannak?

– Úgy! Igazság! Azt az urat is eltakaríttattam szépen. Hiszen tetszik tudni, hogy meghalt.

S azzal elővette kebléből azt a levelet, melyben Marie leirta a Névtelen Várban töltött utolsó rémséges éjszakáját, s elkezdte azt olvasvi. De a könyei nem engedték. Utoljára elkezdett hevesen zokogni, mint egy gyermek, a kit mostohája megvert. – Az ő mostohája: a sors.

– A bizony; eltemettem szépen, odairta a testamentomát a bugyillárisba; azt is meghagyta, hogy a tópartra temessék el, semmi fejfát, semmi irást a sirjához, csak épen egy égerfát ültessenek mellé. Úgy is tettem.

Vavel letörlé könyeit. Restelte, hogy nem birt magán uralkodni. Hogy idegen ember őt ily gyöngének látta. Nyugalmat erőtetett.

– S hogy tudott ön hozzá jutni a halott rejtekéhez, a mit az magára zárt?

– Igen egyszerüen. A rostély rugója össze volt kapcsolva a gróf úr szobájában levő csengetyűvel. Mikor azt felgördítették, a csengetyű megszólalt. Tehát csak meg kellett fordítani a dolgot. Ha a csengetyű drótját meghúztam erősen a gróf szobájában, a rostély az alcoven előtt rögtön felgördült.

– Igen egyszerű mesterség. – Hajh Mátyás mester! Ha ön olyan ezermester volna, hogy azt a zárt is föl tudná nyitni, a mi az én drágaságaimat most fogva tartja; az volna aztán a remeklés!

– Hanem azt már csak sugva mondom el; mert hátha valaki hallgatózik az ágy alatt, vagy az ajtó mellett. Én is így szoktam. Más is megteheti.

Azután kivette a kebléből Marie arczképét, megcsókolta: – aztán Mátyás mestert is megcsókolta. Nevetett.

Majd meg egy marék bankjegyet húzott elő a tarsolyából, azt Mátyás mester markába nyomta.

– Itt van. Siessen ön a szükségeseket összevásárolni. Ön tudja, hogy mit kell beszerezni? Rögtön hozzáfogunk!

Mátyás mester átvette a pénzt s úgy osont el Vavel szállásáról, mintha lopott volna.

– Én itt elválok tőletek. Rám semmi szükség a további útban. Kérlek: engedj elmennem.

– Az is meglehet. Hanem elébb a seregünknek össze kell szedni magát, hogy Győrt visszafoglalhassuk egyesült erővel.

– Hogyan? Kitaláltad a léghajózás titkát? vagy éjszaka akarod a volonjaiddal Győrt megrohanni, a mit egy egész franczia hadtest megszállva tart s kiragadni a kedveseidet lóháton a városból? -230-

– Hogy mit teszek? az az én titkom. Kell hozzá erőszak és furfang. Vitézség és csalfaság. Határos az a lehetetlenséggel és még is bizonyos. Én kiszabadítom az én szeretteimet úgy, hogy a foglyul tartó ellenség nem fogja őket egy bucsu kézcsóknál a keztyüs kezükre egyébbel érinteni.

– Ez a fiu meg van bolondulva; monda a tábornok. De nem csoda. No hát eredj és vidd magaddal a volonjaidat.

– Jó lesz, majd egy napiparancsban kiküldelek, – hogy tartsd fenn az összeköttetést Chasteler tábornokkal s keresd fel a horvát bánust.

II.

– Minden megvan. Mondá Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre mutatva, melyeket a francziáktól vettek el a fekete volonok Kis-Czellnél. Itt van, a mi szükséges, mind, az eccho alatt.

A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a dandártól úgy, hogy senki se vette észre.

De már a Zircz előtti erdőkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett felőle hallani, mintha elnyelte volna a Bakonyerdő.

Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiuk voltak, köszöngettek a menyecskéknek s a korcsma előtt, a hol egy pohár borra megálltak, fizettek szép csengő pénzzel, banknótával s danolták, hogy «Valamennyi rongyos bankó, Mind a korcsmárosnak való!» De már a zircziek panaszkodtak, hogy ő hozzájuk egy csoport -231- ellenséges lovas vonult be, abból a fajtából, a miről azt énekli a népdal, hogy «… Nem is Isten madara, Kinek fején a farka!» Kakastollbokrétás süvegü, kék köpönyeges francziák, a kiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a biróval, egy kukkot se tudott másképen, csak francziául. Szerencsére a fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet s az tolmácsolt. Nagyon gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyerek-népet a kapitányuk mérgesen kergette szélylyel s a mi bort hozattak, azt elébb meg kellett kóstolni a birónak, hogy nincs-e benne méreg? A még csak hagyján; hanem azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolnia, hogy nincs-e abban is méreg? Szegény birónak ez volt az első víz, a mit legény kora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni, hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott fához kötik s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyujtják a várost s kardra hánynak minden élő teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb mentek.

Ezek Vavel volonjai voltak. A sűrű erdőben lerakták a veres csákókat, a társzekerekből előszedték a francziáktól elvett tollas kalpagokat, s a kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki sem mondta volna, hogy nem franczia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fujta az indulót, a hogy a francziák szokták.

Mátyás mester mindenütt előre sietett, kikémlelni, nincs-e az útban valahol akár franczia, akár magyar csapat? Bármelyikkel is veszedelem lett volna most találkozni.

Nem jártak az országúton. Neki vágtak a magas hegyi útnak, a hol egy falvat Fenyőfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei között fenyőerdők szigetelték el magukat). Arról a fenyvesről olyan keveset tudnak -232- a világban, mint az alattuk megpihenő csapatról. Aztán másnap tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeeső falucskák lakói bámulva nézték az átvonuló csapatot s találgatták magukban, hogy vajjon talyigát vásárolni jöttek-e azok ide? vagy mészre van szüksége a franczia seregnek, avagy pedig szénre? vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e az idén elég gubics az erdőn? Nem tudtak velük beszélni, nem kérdezhették meg.

Egész naphosszant tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, a hol a társzekerek alig haladhattak, Koronczónál el is kellett azokat hagyni, mert ott útjokat állta a Marczal és a Rába, a mik itt már csaknem egyenközűen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a társzekerekről az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmi szereket, s a csillagvilágnál átusztatott a két folyam közötti szigetbe. Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már Koronczónál volt a magyar insurrectió egyik dandára s az, ha megkapja a kakastollas süvegeit az álfrancziáknak, késő lesz aztán megmagyarázni, hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett kerülni, mint a francziákat.

Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még éjjel a Rábán egy halász lélekvesztőn s reggelre vissza is tért a tudnivalókkal.

Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábczán is átusztatott s elérte Börcs helységét.

Kicsiny falu az a Rábcza partján, de van egy nevezetes régészeti emléke. Egy tágas kerek sáncz, melynek a közepén áll a templom. A hajdani török-kurucz-labancz világban ide szokott menekülni a falu népsége s védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért hiják tán németül Rundenthurmnak.

Vavel csapatja ezt a kerek sánczot foglalta el, a hol észrevétlenül meghúzódhatott. Köröskörül nagy messzeségre franczia seregtől volt megszállva az egész vidék. -233-

Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori távcsövével.

Öttevény (németül Hochstrass) felől erős porfelleg jelölte a közeledtét.

Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregből hajtottak.

A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arczát nagyon őrizve a sűrűre húzott fátyollal a nagy portól, míg a fiatalabb hölgy nem tűrte halvány arcza előtt a fátyolt, s legyezője mögül igyekezett a leeresztett hintó-ablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal czifra szőnyeget vont végig.

A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértő pillantásokat váltva a szép halaványarczu kisasszonynyal.

Most jönnek Mariet átvenni. Ők lesznek a kisérői Párisig. Ez a hintó fogja őt elszállítani, s ugyanez a vértes csapat lesz a végső fedezete a hintónak.

A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erős lovas csapat közeledik. A fiatal vértes tiszt azt mondja a kiváncsi hölgyeknek:

Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénás szekeret hajtottak maguk előtt, a mik már fölkaptak az országútra.

A postakocsis messziről elkezdett trombitálni, hogy a -234- szénás szekerek térjenek ki előle a tört útról a töretlenre; a minek az lett a következése, hogy az egyik szénás szekér feldült, a másik meg melléje hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhéczébe; most aztán tökéletesen elzárták az utat.

Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét, meg a tollas kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót s azzal megrohanta a hintó kiséretét.

A meglepett vértesek, a kik e támadásra nem voltak készen, az első taszításra le voltak szorítva az országútról s a vizenyős réten nehéz lovaikkal igen egyenlőtlen harczot fogadtak el Vavel könnyü lovasai ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó előtt, a viadalt elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze.

Abban a perczben, a midőn a kard az ifju franczia vitéz kezéből kirepült, az ifju hölgy, elfeledkezve minden etiquetteről, rémülten sikolta fel.

Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta előttük a kardját s Talma legékesebb franczia nyelvén biztosítá őket:

A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a volon csapat által.

Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergéből leemelt fiatal tiszttel beszéljen.

– Legelőször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a szerencséhez, a mit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult előttem az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez episod által előmozdíthattam.

Erre a halavány arczu ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a -235- másik hölgy azonban egészen elvörösödött s elkezdett veszekedni.

– Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk combattans felek!

– Hogy mit akarok? azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak. Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Aztán arra fogom kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal Győrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szives izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: «Én Vavel de Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én jegyesemet: Dealba Themire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve Botta Sofia, vagy ha úgy tetszik, Marie herczegasszony. Én kérem vissza cserébe az én hölgyeimet az ő hölgyeiért. Egyéb kivánságom nincsen. Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott abban a kerek sánczban fogom önt várni, a honnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!»

Az ifju hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifju tisztnek, a mit annak nem volt szükség a szivére kötni. Az úgy is minden lehetőt el fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábirja.

A szabadon bocsátott lovag tova robogott az országúton. Vavel Lajos pedig az utazó-hintót a böresi út felé fordíttatá s a kocsi-ajtó mellett lovagolva, társalgott a hölgyekkel.

Guillaume tábornokné asszony eleinte keserű kifakadásokkal halmozta el Vavel grófot.

– Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Mariem!

– De ön elvégre is franczia, s tudni fogja, mivel tartozik a nők iránti udvariasságnak?

– Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kisérői, ezek rettenetes emberek! Nem centaurok ezek?

– Úgy tudom, hogy nehány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem lehetetlen, hogy most, mikor ez a czikk olyan olcsó, megint visszaesnek bele.

– Az igen valószínű. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal; úgy gondolom.

– Hát az igaz-e? szólt suttogva az úrhölgy (úgy olvastam valahol), hogy az itteni úrasszonyok fiatal rabnők vérét bocsáttatják ki s abban fürödnek?

– Az igen kellemes lehet; hagyta rá Vavel. Csodálom, hogy ezt a divatot Párisban még fel nem kapták.

E közben az történt, hogy egyik volon egy elfogott vértest vitt magával: a vértes gyalog volt, a volon lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettő. Az insurgens a homlokán, a vértes a karján.

A volon fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendővel, hanem a fogoly franczia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább menni.

Ekkor a volon leszállt a lováról s az oldaláról leakasztva -237- a csutorát, odanyujtá azt a foglyának s negédesen biztatgatá:

«No húzz belőle egyet kamerád, ne busulj semmit. Látod, minek vágtál olyan nagyon a fejemre? megerőtetted vele magadat. No se baj. Gyere, majd fölteszlek a lovamra.»

Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára s maga gyalog vezette a lovat.

– Ah! Ah! kiálta föl a tábornokné, elbámulva azon, hogy a centaur nincs hozzá nőve a lóhoz s talán másodsorban még azon is, hogy a centaurnak emberszive van.

A centaur észrevette a felkiáltást s azt gondolta, hogy legjobban fogja azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkinálja a csutorával. Ilyen melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a badacsonyiból.

Az úrhölgy nem merte a kinálást visszautasítani, s aztán nem is bánta azt meg.

– Hiszen ez római nyelven beszél! szólt összecsapva a kezeit a párisi nő.

– Ön nagy bohó! szidta a tábornokné aztán. Hiszen ezek csinos emberek s egynek sincs vadkan agyara. Az sem lesz már most igaz, hogy az úrnőik leányvért használnak a fürdőhöz. Vannak ott házak, a hová visz bennünket?

– Nem épen oly nagyszerűek, mint az ön palotája a chaussée d’Antinon, de azért házak.

– S mivel fogom én ott a hosszú időt tölteni, a míg -238- monsieur Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétező vagyok!

– Majd megmondom önnek, madame, hogy mivel fogja ön az időt tölteni, ha odaérünk a faluba? S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.

A közben el is érték a kertek alját, a hol érőben levő megygyel és cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a szép diófákkal szegélyezett utczába bekanyarodva, a templom elé hajtattak.

Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendő úr künn állt a kapujában, a hol Vavel megállíttatá a hintót s aztán lesegíté a hölgyeket az ülésből s fölkérte a lelkészt, hogy fogadja őket vendégszeretettel, a miben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész konyhája előadta, a mi csak izletes volt, s a hölgyeknek el kellett ismerni, hogy a centaurok országában ebédelni tudnak.

Ebéd után a kisasszony kimerültségről panaszkodott, annak megengedték, hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:

– Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, madame? van itt egy igen régi templom.

– Antik modor. A kereszténység előéveire emlékeztető, hanem a kivitele modern.

A tábornoknő csodálkozva rázta a fejét s már most nem tudta, hogy ő vele tréfál-e Vavel gróf, vagy a lelkészszel?

Az Isten tiszteletére szánt hely ezuttal a legmagasabb istentisztelet szertartásához volt berendezve: szenvedő -239- emberek ápolásához. Az egész templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek, szép kettős sorban, sebesült franczia katonák, kik a győri csatatér körül szerteszét fekvő falvakba úgy voltak szétosztva. A kis falu asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták őket, a maguk házi szereivel, a maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édes anyja volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle gyógyító írokat, a maga kopott «házi orvos»-ában: tábori orvos nem került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer franczia feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.

– Úgy-e szép tableau, asszonyom? – mondá Vavel gróf. Beillenék a Notre Dameba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzője nevét. – Ilyenek azok a kannibálok, a kik ezt az országot lakják! – És bizony, mondom önnek, hogy végig mehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon és nem fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlen egy ember van ebben az országban, a kiben kannibali szenvedélyek laknak, a ki vaddisznó-agyarat visel a szájában, a ki asszonyok vérében megfürödni képes: – az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el az időt jobban addig, a míg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt marad a templomban s a sebesülteket ápolni segít, és az alatt imádkozik a védszenteihez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!

A tábornoknőnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patheticus fenyegetésen.

– Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után s ma még csak szerda van. Ha már a többi centauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntől legkevésbbé félek. Legyen ön a felől megnyugodva, -240- hogy Guillaume úr nem fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött volna ön eléje, hogy megvegye tőle kedveseit, nem hallgatta volna önt meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja őket tőle, nem kapta volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a feleségét, meg a leányát: ez schach matt neki! Menjünk innen. Nem imádkozhatnám.

– No már azt higyje ön el, hogy jobban fél Guillaume úr én tőlem, mint Napoleon császártól. – Jerünk innen! – Sebesülteket sem akarok ápolni. Az Isten őrizzen meg minden szenvedőt attól a szerencsétlenségtől, hogy valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! – Menjünk pikétezni, uram!

III.

Descourselles kapitány úrnak kitünő paripája lehetett, ő maga nevezetes távlovagló és valószínűleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett Győrből.

A parlamentair zászlóval jött, egy trombitás kiséretében s a volonok, hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.

A vértes kapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.

Szerencsés véletlen, hogy épen egy kilenczvenes math volt Vavel gróf kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgős izenetével. Így azonban össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, -241- nem volt baj, ha a felrakott iratokkal letörlődött is az asztalra krétával felirt számadás.

– Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! mondá a kapitány sietségtől és örömtől elfulladt hangon. A hölgyeket szabadon bocsátja.

– Pompásan! A «messieurs les cannibales» igen udvariasak, s «leur catzique» kitünően pikétezik.

– Madame. Én felelős vagyok a tábornoknak az iránt, hogy a rám bizott hölgyeknek egy haja szála se görbüljön meg.

– Ne legyen önnek gondja az én leányom haja szálaira! Intézze el a monsieur le catziqueal a capitulatió föltételeit: én majd addig elintézem a leányom úti-toilettejét. Remélem, hogy rögtön utazhatunk?

A delnő az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz egyedűl maradt.

– Ime itt van önök számára a «Sauf conduit» monda a kapitány, átadva az oltalomlevelet Vavelnek.

Az oltalomlevél a legszabályosabban volt kiállítva; az alkirály stampigliájával, a császári nagy pecséttel s Guillaume tábornok aláirásával hitelesítve; maga a papir is utánozhatatlan az átlátszó víznyomatu sasos czímerrel.

Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált franczia nemes s indigenált magyar mágnás számára, kinek kiséretében utaznak Dealba Themire, másként Landsknechtsschild Katalin bárónő, s nevelt leánya Botta Sófia, állítólag Capet Maria Charlotte herczegasszony, a hozzájuk tartozó komorna, inas és lovász; kiknek minden -242- franczia csapatparancsnokság részéről szabad utazás, oltalom és védelem biztosíttatik.

– Kételkedik ön tán egy franczia katonatiszt adott szavában? kérdé a kapitány.

– Nem, szólt Vavel, kezét nyujtva neki. Egy szón akadtam csak fel. De hisz az lehet a fogalmazó hibája. – Mit tesz az? – Én hálára vagyok önnek kötelezve.

– Oh, kérem önt igen szépen; szólt a kapitány hátra lépve. Legyen olyan jó és tartsa fenn ezt a hálálkodási jelenetet akkorra, a mikor madame is itt lesz.

– No ha érti ön, hát akkor még többet is mondok önnek. Épen ma hirdették ki a fegyverszünetkötést a két hatalom között. Itt van a nyomtatott proclamátió.

– Semmi esetre sem. Hanem az mégis következik, hogy mindkettőnk táborának a megállapított demarcationalis vonalak mögött kell maradnia s egymásnak a területére, mint ellenség nem, csak mint vendég látogathatunk át. Az ön csapatjának határvonala a Fertő déli partja lesz. (A kapitány elővette táskájából a térképet, s azt az asztalra kiterítve, megmutogatá rajta a veres vonalakat, melyek a telepezési határokat megjelölték s azokat veres irallal mindjárt fel is jegyzé Vavel térképére is.) Ön természetesen maga fog eljönni Győrbe, hogy hölgyeit elhozza?

– A fegyverszünet négy hétre van megkötve, ezt is megsughatom önnek; s azt hiszem, hogy ha ezt a négy hetet mind ketten mézes hetekké alakítanók, az nem volna kárbaveszett idő.

Ez alatt a hölgyek elkészültek s kijöttek az oldalszobából. A kisasszony arcza elevenebb volt, mint azelőtt.

Vavel nagy pathossal fogott hozzá, hogy most megköszönje a fiatal tisztnek a nagy szolgálatot; de a tábornokné nem engedte neki, hogy szóhoz jusson.

– Tudom, mit akar ön. Elismervényt akar adni egy adósságról, a mit azután nekem kell kifizetnem. Mintha Guillaume tábornok csak a kapitány úr térdenállva előadott rimánkodásaira engedte volna meglágyítani a szivét, hogy a feleségét és leányát kiváltsa a fogságból az ajánlott cserével. Ismerem én Guillaume tábornokot. Azt tudom, hogy egy milliárdért ki nem adta volna azt a kincset, a mi rá volt bizva, s inkább elhagyta volna magát Győr romjai alá Maria herczegnővel együtt temettetni, mint hogy őt szabadon bocsássa; de azt tudom, hogy mikor azt mondták neki, hogy Clarisse és Margot Vavel gróf kezébe kerültek, oda dobta az egész gothai almanachot: «tessék belőle kiválasztani, hány fejedelemnőt adjak értük cserébe?» – Ebben monsieur Descoursellesnek semmi érdeme nincs. Egyedül önnek, Vavel gróf. Ez pokoli ötlet volt öntől s csak a centaurok segélyével kivihető! Ön kicsikarta kezünkből a kész diadalt. Nagy szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet! El fogom mondani Guillaume urnak, hogy ön milyen rettenetes ember! Hogy mire akart engem rávenni a templomban? Csitt! Clarissenek nem szabad azt megtudni, mert elájul. Ő nagyon ideges. És aztán hogy játsza a catzique a pikétet! Ah önök letörűlték az ügyetlen térképeikkel az asztalról a számadásainkat; s most én nem tudom, hogy melyikünk van tartozásban? Kétséges a tour. Majd befejezzük Győrött. Ön meg fog bennünket látogatni a tábornoknál. Adieu!

Margot asszony feledékeny volt. A házigazdától is elfeledett bucsut venni, – meg azoktól a honfitársaitól is, a kik a templomban feküdtek sebesülten.

TIZENHARMADIK RÉSZ.
MARIE.

A vértes osztag, melyet a halálfejesek Öttevényig elűztek, értesítve volt már, hogy a két úrhölgyet megint fedezete alá veheti. A győri uton vonultak Börcs felé.

Vavel fekete lovagiai azt hitték, újabb összemérkőzésre jönnek, s nagy harczi kedvvel szándékoztak őket elfogadni. Ott álltak már egész hadirendben.

– Hüvelybe a kardot! vezényelt Vavel gróf. Négy hétig nem verekszünk. Fegyverszünet van. Önök a hadsegédem vezénylete alatt Fertőszegre fognak visszavonulni s ott megvárják míg újabb rendelettel megérkezem.

Azzal intézkedéseket tett, hogy a Névtelen Várat hogy alakítsák át kaszárnyává, gondoskodott a legénység napi dijáról és élelmezéséről, megköszönte a vitézeknek eddigi hűségüket, hősi bátorságukat; maga is könyezett, azok is: olyan nagyon megszerették egymást. S aztán, mikor a vértes csapat a falu egyik végén bejött, ugyanakkor az insurgens voloncsapat a falu másik végén kivonult. Csak Vavel maradt egyedül hátra, Mátyás mesterrel, ki volon egyenruhában kisérte őt e kalandban, mint trombitás.

Descourselles kapitány lóra ült s csapatja elhelyezéséről gondoskodott, melynek egy része itt a faluban fog maradni; más része Győrbe vonul a hölgyeket kisérve, most már csak díszőrségül, nem oltalom végett.

Vavelre maradt a lovagias kötelesség a hölgyeknek kezét nyujtani, mikor azok a hintóba felültek. -245-

Mikor már biztos helyen érezte magát a tábornokné, kihajolt a hintó ablakán s azt mondá Vavelnek:

– De most mégis boszut fogok önön állni, azért a furfangért, a mivel minket rászedett. «Desden con desden.» Megfosztom önt diadala gyümölcseitől. Én egy éjszakával hamarább ott leszek Győrött, mint ön, s a mint megérkezem, rögtön megirom az ön jegyesének a velünk történteket; – mire ön megérkezik, már akkor tudni fognak mindent, és ön meg lesz fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy maga adhassa nekik hirül, hogy meg vannak szabadítva. Ez édes boszu lesz.

– Nagyon édes, monda Vavel, megcsókolva a delnő kezét. Áldja meg önt az ég azért, hogy szegényeknek egy nyugodalmas éjt fog szerezni ez izenet által.

– De már most még egy dolgot nem értek s azt is szeretném felvilágosítva látni. Véletlenül botlott ön mi belénk? vagy valami abracadabra által?

– Számot adhatok róla. Marquis de Fervlansnak egy levelét portyázóim elfogták, a mit Guillaume tábornok úrhoz irt; ebből én megtudtam, hogy a tábornokné asszony minő hivatásban jön Magyarországra s azóta mindig nyomában voltak a kémeim s engem tudósítottak az ellenfél minden mozdulatairól.

– Rettenetes! Igazam volt, mikor azt mondám, hogy jó szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet ellenünk. Kérem, adja át bucsúüdvözletemet házigazdánknak, nem látom őt sehol.

S azzal eau de Cologne-os zsebkendőjét arcza elé kapta, s ott tartotta addig, a míg csak az utolsó házat is el nem hagyták.

Vavel gróf azonban nem várt a másnap reggelre, hanem ő is felkapott a lovára s Mátyás mesterrel együtt igyekezett kifelé a faluból. -246-

A falu végén az őrszem rájuk kiáltott és megállította őket. Mátyás mester előhuzta a csizmaszár mellől a fehér lobogót, s trombitaszóval felelt. Vavel Lajos előmutatta az oltalomlevelet s a míg azt a káplár olvasá, észrevette, hogy annak is, meg a közlegénynek is, friss kardvágás sebe van az arczán: a mai utolsó kardcsattogások emléke.

Milyen gunyoros a sors! A «piquet-partienak» a veszteségét ezek a szegény katonák fizették meg.

A nyolcz órát épen akkor harangozták s a franczia helyőrség takarodót fuvó trombitaszava hangzott minden kapunál. Azokon most holnap reggelig Vavel grófot be nem bocsátják. Hanem hiszen arra való Mátyás mester komájának, Tajkos uramnak, a cserző vargának a kis kertje, hogy azon keresztül ki- s bejárhasson az ember, a kinek épen nincs kedve a kapura kerülni. Mátyás mester soha se szokta kérdezni, hogy merre az egyenes út? Ilyenkor a görbe út a rövidebb. Egy kis kerülővel a cserző állások között bejutottak a városba.

Hiszen látott Vavel már bombáktól összezúzott falakat, leégett várost máskor is, de az a gondolat, hogy e kormos romhalmaz közt kell neki felkeresni azokat, a kiket szeretett, mégis elszorítá a szívét.

A háborúban lerombolt város képe nagyon különbözik más leégett városokétól. A kárvallott lakosok nem jajveszékelnek a romok között. Még dicsekesznek vele, hogy kinek a házába ütött be több bomba? A milliókra menő veszteséget nem számítgatja senki: csak a csodákat jegyzi föl, a mik között maga és háza népe megmenekült, s ha az ellenség kegyetlen nagy sarczot vetett a városra, az élelmes népkedély megragadja a kinálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze a veszett fejsze nyelét. A belső városban már oly élénk a piacz késő alkonyat is, hogy alig lehet lóháton is keresztül törtetni a sokaság közt. A közel Győrszigetből, Révfaluból, Pataházáról beözönlött a nép, a mint a fegyverszünet ki lett hirdetve s a közlekedés felszabadult, -247- s hozta szekér-számra az eladni való eleséget. A francziának sok pénze volt, vett mindent, mesés árakon. Nem volt olyan képtelen követelés, a mit meg ne adott volna. Egy földszinti ház tulajdonosának, kinek porig égett minden vagyona, megmaradt a pinczéje s abban a borai; de kidugott egy rúdat azon a lyukon, a mit a golyó ütött a falán, arra felakasztott egy fagyöngybokrot, a mi azt jelenti, hogy ott bort mérnek, s özönlött a házához a sok szomjas katona: szakajtókosárral szedte össze a pénzt, úgy, hogy esténkint, mivelhogy az érczpénzt a bankótól külön válogatni nagy munka lett volna, kiállt az udvarra, s a kiterített ponyva fölött «megszelelte» a pénzhalmazt: ezüst, arany, réz aláhullott, a rongyos papirost félrehordta a szél; aztán összesöpörték mind a kettőt, s külön a magot, külön a polyvát rakták zsákra!

Vavel grófnak és trombitásának a megjelenése nem is keltett senkiben csodálkozást, az utóbbi napokban sokat jártak-keltek itt keresztül az insurgensek küldöttei, kik a határvonalakat megállapítani segítettek. Azt is tudta minden ember, hogy Győr tőszomszédjában táboroz már az egész insurgens sereg. Vavel, a mint keresztül bírt hatolni a szénatér szekérvárán – hol most a szép sétánysor vonul végig, – minden kérdezősködés nélkül mehetett kedveseit fölkeresni: Mátyás mester tudta már a járást.

Az ostromágyúk hordtávolán kívül volt egy kis nyári lak, oda vitte ki őket a bölcs alispán.

– Nem áll már a két medvesüveges a kapuban! Az alispán hajduja strázsál ott most.

Ime, ki tudta vívni elrabolt drágaságait a diadalmas ellenség kezéből, mikor az már vasmarokkal tartá azokat -248- fogva. Kicsikarta kezéből furfanggal és erőhatalommal, férfiak és asszonyok dolgával. Ha a hadvezérek vesztettek is: ő diadalmaskodott. Azt az óriást, a kit senki le nem bír győzni, ő legyőzte azon a téren, a hol egymásnak találkozót adtak!

Hanem aztán, a mint közelebb ért a házhoz, eszébe jutott, hogy a paripa-robaj megriaszthatná a leány gyönge szívét s inkább megállította a lovát és leszállt róla. Gyalog ment odább; Mátyás mesternek azt hagyva, hogy jártassa meg az alatt az utczán csendesen a nagyon meghajtott lovakat.

Csendesen közeledett a ház felé. A kapuban katonásan tisztelgett előtte az alispán hajduja, kivont karddal. Lajos sietett a házba.

A folyosón találkozott a kis Laczival, annak egy csizma meg egy kefe volt a kezében. Vavel láttára csizmát, kefét kiejtett a kezéből.

A folyosóról betért a konyhába: ott Sátánnéval találkozott, az ijedten csapta földhöz akármi volt a kezében.

Ettől sem kérdezősködött, benyitott a legelső szobába, a honnan férfihangokat hallott, s ott három ismerőst talált: az alispánt, Tromfszky doktort és Doboka mérnök urat.

Mind a három megrettent, a mint Vavel közéjük lépett. Az alispán arcza ugyanazt a furcsa átalakulást mutatta, a min legelső találkozásuk alkalmával keresztül ment, mikor Vavel olyan vadul rápillantott; Doboka úgy mosolygott, a hogy nagyon megijesztett emberek szoktak, a doktor pedig azon a ponton állt, hogy megfutamodjék, mint mikor a Névtelen Várban a komornyik torkának esett a feldühödött gróf.

E három ijedt arcz kifejezéséből egy villámgyors gondolat jött Lajos agyába: gondolat, mely leforrázta képzeletének idáig hozott kedves ábrándjait.

Kettő nem felelt, a harmadik pedig azt hebegte, hogy «én azt mondom, hogy semmit se mondok!»

Megint a névtelenvári hajadon tündéri menedéke. Ide hozatták a gyermekjátékszereket, a butorokat, még a négy macska is ott mosdik az ablakpárkányon és a pamlagon, s a két kutya ott fekszik a himzett vánkoson, s a szoba mélyében ott áll a menyezetes ágy, kigyós oszlopaival, chinai selyemvirágos függönyeivel s az ágyon fekszik Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.

– Ah! Uram Isten! ordít fel Lajos, két kezével homlokára csapva, s az olyan keserves hangon ejtett kiáltás, hogy a ki azt meghallja, asszony, férfi, gyermek mind egyszerre előveszi a zokogás. Csak ő maga, csak a beteg kaczag.

Van; mert Lajos nem menyasszonyához siet elébb, hogy azt üdvözölje, ölelje, csókolja; hanem ő hozzá. – Ő az első. – Ő az, a ki előtt térdre veti magát, a kinek orczáját elárasztja csókjaival, könyeivel.

A leány arcza ragyog. Nemcsak azok a vésztjelentő rózsák ragyognak rajta, a miket az a sötét arczú vőlegény szokott menyasszonyai arczára festeni; hanem a legtisztább földi öröm, a mi már az égi üdvnek verőfénye.

– Ne félj tőlem. Nem halok meg. Nem az a rút influenza támadott meg. Nem Cambraytól ragadt rám. Meghűtöttem magam, mikor éjjel futottunk a tűzgolyók -250- elől. De most már meggyógyulok. Hogy te itt vagy. Hogy értem jöttél. Hogy megszabadítottál. Most már akarok élni! Te olyan hatalmas vagy. Ha ki tudtál ragadni az ő kezeikből, ki tudsz ragadni még a haláléból is!

A leány aztán megfogta Katalin kezét s oda vonta azt Lajos ajkaihoz, hogy csókolja meg.

– Csókold meg. – Ő nekem nagyon jó kis anyám. Mennyit sírt miattam! – Oh, ha tudnád, miket végeztünk együtt, ha engem erővel el akarnának innen vinni? De már most nem kell. – Minden jól van. – Olvastuk a levélből, a miben mindent megirtak – Te vagy a mi hősünk, a mi Szent György lovagunk. – Mitől félnénk már? Már meggyógyulok. – Nem is betegség ez az enyim; csak rettegés volt az és kétségbeesés. – Ez elmult, s már most majd a baj is elmulik. – Kérjétek meg szépen a doktort, hogy hadd ne vegyek ma semmi orvosságot. – Szeretnék fölkelni. Erősnek érzem magamat. – Felöltözöm. – Aztán majd a karjaitokba kapaszkodom, s elsétálok veletek az ablakig. – Megnézem, hogy jön fel a hajnal-csillag? Küldjétek be hozzám Sátánnét. – Ő majd felöltöztet; jobban fel bír emelni, mint Katalin – én nehéz vagyok. – Addig menjetek a belső szobába. – Beszéljetek egymással. – Sok mondani való van a világon, – a mit az ember kigondol, – s ha «egy» embernek el nem mondhatta, – soha se mondja el.

Marie Lajos nyakába kapaszkodva ült fel ágyában s még aztán ő kérdezte tőle aggódva:

A nőcseléd bejött a hívásra, Mariet felöltöztetni; az orvos azt mondá, hogy meg kell tenni a kivánságát.

S e tekintetben is sok olyan gondolat volt, a miket, ha «egy» embernek el nem mondhatunk, soha se tudja meg azokat senki.

Térdre roskadt a férfi lábainál s kebléhez szorítva annak karját, arczát odafekteté annak kezére.

– Őrangyalom vagy! suttogá hozzá. (Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie meghallja.) Őt megszabadítád ellenségeitől; de engem a kárhozattól. Oh, ha tudnád, mit szenvedtem ez idő alatt? Ennek a leánynak minden sóhajtása, éjszakai álmainak hagymázos szavai mind az én lelkemet sujtó vádak voltak. Egy elárult angyalnak a vádjai egy bűnös ellen, a ki nem áhít egyebet, mint megtérni, vezekleni és vétkét jóvá tenni. Oh, minő rettenetes napok voltak ezek! Válogatni a csapások között; nem hogy hárítsa el azokat Isten; hanem hogy elébb hozza el a szelidebb csapást: a halált! Oh, minden órában rettegni: melyik látogató koczogtat elébb az ajtón: az a csontkoponyájú-e, vagy az a kifestett képű? S aztán kivánni annak, a kit úgy féltünk, hogy haljon meg inkább! És látni azt a martyrszenvedést egy angyal arczán; a ki elárulóját vigasztalja kétségbeesései között, és értte imádkozik, mikor az nem tud! Ha Mariet elragadták volna az én kezeim közül, nekem más választásom nem maradt volna, mint vagy élve vagy halva temetkezni el! – Oh, milyen jól tetted, hogy, mikor hozzánk beléptél, őt ölelted, őt csókoltad, nem engem! – Olyan igazságos voltál, mint egy Isten! – De én is szenvedtem annyit, mint a biblia akármelyik asszonya! – Te most elvetted rólam e szenvedéseket. Kimentettél önszívem pokol tüzéből. Felmentetted lelkemet lánczaiból. Minden rosszat, mit én elkövettem, egy kézfordítással jóvá tettél. Visszaszerezted őt. Oda menekülhetett a karjaid közé, a hol oly boldognak érezte -252- magát, mint az oltár mennyezete alatt. – Most itélj fölöttem. – Dobj el, vagy emelj fel. – Mind a kettőt megérdemeltem; – megköszönöm.

Vavel Lajos karjai közé fogta az asszonyt és ajkait ajkára nyomta, hosszan, végtelenül.

A mellékszobából zongorahang zendült elő. Halk accordokban az insurrectió népdala.

Marie be akarta mutatni Lajosnak, hogy mennyire ment már, a mióta ő távol van?

Azok az ő átlátszó finom ujjai csak úgy libegtek végig az elefántcsontokon, kicsalogatva azt a búbánatos melódiát.

S az utolsó accordhoz még a verset is eldanolta, felhők távolából révedező hangon: «Rágalmazó nyelvek irigysége, Régi szerelmünknek lett vége.»

Azután a szék támlányára hullottak karjai. Ez a néhány ütem minden erejét kimeríté.

– Ez a dal nem tinektek szól ám, suttogá. Ez csak tréfa. – Ugy-e ti nagyon fogjátok szeretni egymást? – Elmentek innen messze, messze, s itt hagyjátok «Mariet» eltemetve? – No, nem engem: hanem azt a rossz leányt, a ki annyi bajt okozott a világban; a ki miatt annyi jó ember szenvedett, s a kinek a hamvai ott porlanak abban az aczélszekrényben; a kinek annyit fájt az élet, hogy nincs kedve még egyszer feltámadni. – Hanem a «Sofie», az itt marad, az elmegy veletek s látni akarja, milyen boldogok lesztek? – Vigyetek az ablakhoz, hadd lássam meg a hajnali csillagot. -253-

Odagördíték karszékét az ablakhoz s Vavel kinyitá az ablakszárnyat, hogy friss lég jőjjön be a kertből.

– Ugy-e? El fogjátok felejteni a tegnapot, – s nem emlékeztek rá többé? Álom volt: rossz álom. – A Névtelen Vár! – Hagyjátok ott. – Ne lépjetek bele többet. A fátyolos nő, a bezárt ajtók, a messzelátó cső, a szótalan férfi, a magányos séták az emberhangtalan kertben. – Álom volt: nem kell rágondolni többet! – A fenyegető férfiak, – a kardcsörgés és ágyúzengés – mind nem voltak, csak álmodtuk. – Nem jártunk közel soha se a trónhoz, se a vérpadhoz. – Ki volt Marie? – A macskák fejedelemnője. S a kis kutyák, meg a kis madarak országában trónörökösnő. – Dajkamese, a mivel rossz gyermekeket elaltatnak. – De itt lesz Botta Sofia holnap is, holnapután is, és örökké, míg az emlékezet tart, az együgyű, bohó leány, a ki nem tud semmit, csak szót fogadni azoknak, a kiket nagyon szeret. – Ne beszéljetek Marieról soha többet. Az haragot, keserűséget támaszthatna közöttetek, a hogy harczot, vérontást támaszthatna a világban; viszálkodást, gyűlöletet a koronás emberek között. – Ha megharagusztok egymásra valaha, hijjátok Botta Sofiát; az kibékít. – Előjön még egy más csillagból is. – Nem! Nem! – Ha ti parancsoljátok neki, hogy meggyógyuljon, meggyógyul, és itt marad köztetek.

Vavel Lajos keze oly erővel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy szinte összetörte. Kézszorítás és szívszorítás ki lett állva, a nélkül, hogy egy köny kihullt volna. – Pedig az volt a legerősebb küzdelem.

– Nézzétek, már is mennyire jobban vagyok! Eddig minden este, mikor a hajnal-csillag feltünt, eljött rám a láz. – Ma elmaradt. – Látjátok, az öröm meggyógyított. -254- – Hagyjátok még a kezeiteket a kezemben. – Ezek itt tartanak engem.

II.

Jól mondá az alispán: «nem való ti nektek francziáknak az ilyen teremtés!»

A ki nem tud: csak szeretni és lemondani, nemzetét még üldözőiben is imádni; – a kinek nincs más vágya, mint békét szerezni haragvó felek között, s odaadni nekik mindenét, a mije legdrágább, hogy béküljenek ki rajta.

Azért, hogy három esztendő mulva elűzzétek? Hogy aláírjátok a halálitéletét? Vagy rosszabbat annál. Hogy minden bűnt, hibát, szerencsétlenséget, országos csapást, szégyent, veszteséget, a mit országnagyok, hadvezérek, elementumok, diplomaták és ellenségek halmoznak egy országra, az ő rovására irjatok fel? hogy minden éhező azzal vádolja, hogy ő eszi meg a kenyerét? minden sebesült, hogy ő fürdik a vérében? minden rab, hogy ő tartja bezárva? s aztán átkozzák a gunyhóktól a palotákig? lefessék a képét torzalaknak? nevét megörökítsék gúnydalokban? s a kínszenvedések koronájául adjanak neki egy férjet is, a ki mellett egy szolgáló lesz az asszonyának az úrnője?

Sötét zivatar fogta el a hansági láthatárt: az égboltozat olyan volt, mint egy gyászszal bevont templom, a távol villanások meg-megemelték a földig érő kárpitot s utánuk hangzott – a távoli orgonaszó.

Az aczélfekete égnek ellenmondó fényben világol a kiterjesztett tó tükre. Kéneső-csilláma élesen kitünteti a -255- távol fekete partok közül, míg a közeledő vihar ő rá is lassankint fátyolt kezd húzni s a sötétzölddé elboruló hullámsíkon hófehér sávok üldözik egymást.

Az eszterházai jegenyesorok zúgása előre hangzik, mintha óriások énekelnének valami kardalt a távolban.

Perczek szünetei között, valami titkos kéz villámfénynyel betűket ír a menny érczlapjára. – Nincsen próféta többé, a ki megmagyarázza Belzázárnak, mit jelentenek ezek a betűk? Pedig azok most is azt irják, hogy «mene mene tekel ufarzin!»

A fertőszegi parton sorakozva, hadrendben áll a halálfejes volonok banderiuma.

Az érczcsillámú tó tükrén egy fekete pont közelít, el-eltünve, meg kiemelkedve a hullámtorkolatok között: egy dereglye. Hat férfi evez, hetedik a kormányos.

Nincs rajta semmi dísz, csak egy myrtuskoszorú, fehér virágokkal átfonva. Két véginél ül két asszony: egy úrnő és egy pórnő.

A hat férfi hatalmasan küzd a habokkal, a mik be-becsapnak a dereglyébe, mintha ők is üdvözölni akarnák koporsójában azt, a ki oly sokszor enyelgett velük.

A dereglye hosszú barázdát húz a víz színén s úgy tetszik, mintha e vonal mentén fel-felbuknak néha egy idomtalan gömbölyű fő, s a vihar fütyülésébe s a sirályok sikoltozásába még valami szokatlan jajgató hang vegyülne.

Mikor a dereglye a fertőszegi parton kiköt, a zivatar is megérkezett. A szakadó záport megvilágítja az egyre lobogó villám, s úgy tetszik, mintha égtől földig érő hárfahúrok özönében vinnének feketeruhás alakok egy koporsót egy megásott gödörig a part mentében, nyomukban két síró asszony. Távolról árnyaknak nézi őket, a ki látja.

Egy kiváló árny, a kormányos alakja, feláll a dombtetőre és beszél. -256-

«Vitézek! Adjátok meg a végtiszteletet a visszatért zászlóanyának… Nincs miért harczolni többé… A béke megköttetett. – «Amaz» – elvett országotokból kétezerötszáz négyszögmértföldnyi tért… «ez itt» nem vesz el többet két négyszögölnyi térnél… Nektek marad a tépett zászló és a kapott sebek… Térjetek családjaitokhoz vissza… Az én kardom bevégezte munkáját örökre, s utána megy annak, a kiért ki volt húzva.»

A vitézek három sorlövéssel üdvözölték a sírgödröt; annak a hangja és villanása is elvegyült a zivataréban.

Azután még hangzott valami dübörgés, minő a távozó paripák robogása, és még halkabb dobogás, minő egy sír betemetése; azután semmi más, csak a zápor zuhogása.

És mikor elvonult a zivatar s feljött a hold; az idő lecsendesült szépen, tündérregei ihlett éjszaka szállt le, csak a felköltött habok beszélgettek még a hazatért kedvenczhez: akkor már üres volt a tér, s a gyepborította parton nem volt más változás, mint hogy az egy égerfa mellett most egy másik is zöldült.

Ő kivánta így, hogy fektessék öreg barátja, D’Avoncourt mellé, a ki atyja helyett atyja volt.

És hogy ne tegyenek sírjához semmi jelt egyebet annál az örök élő fánál, a mi holta után kővé válik.

Mit is írhattak volna sírkövére? Egy nevet, mely nem az övé, egy történetet, mely nem igaz?

Vagy írták volna rá az igazi nevét s éltének való történetét, hogy aztán azok, a kiknek ez nem tetszik, pöröljenek egy sírkővel? -257-

Hanem a mint ég-föld elcsendesült, csak az élő habok beszélgettek még, aranyvilágot vetve a tele hold fényében: a tündöklő smaragd bölcsőből előbukkant egy szörnyeteg.

Feje még rútabb, a mióta az égő bozót leégette a haját, s egykori ruhájából csak rongyok csüggnek még tagjairól. Kijön a partra, óvatosan körülszimatolva, mint a farkas. Keresgél; kezeivel tapogatja a pázsitot. Egy helyen aztán összekuporodik, fejét térdei közé húzva. Megtanulta a hiúztól, a vadmacskától, hogyan sír az, mikor a vadászok elvitték a fiait, s üresen találja fészkét. Nyihog és üvölt.

Majd meg visszamegy a tó medrébe s tele szedi a markait azokkal a fehér kagylókkal, a mik kővé váltan hevernek a tó fenekén.

Emlékezik rá, hogy látott ő egyszer egy jelvényt, a mit úrasszonya a nyakában viselt: egy jelvényt, a mi előtt az emberek letérdeltek s könyörögve néztek föl rá; egy jelvényt, a mit a koporsók előtt szoktak vinni. Ezt a jelvényt kirakta ott a pázsit fölé azokból a fehér kagylókból.

Ha azt kivánta Vavel, hogy adjon Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést: ez bőven beteljesült.

Egy pár esztendeig járt még a híre Botta Sofiának, el is jöttek a névrokonok messze földről azért az ezerötszáz forintért, a mit Vavel gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak vételdíját, a vármegyénél letett a jelentkező örökösök számára; de egy sem tudta a családi összeköttetetést bizonyítani. Aztán jött a devalvátió; a fekete bankó elolvadt a bezárt cassában, s többet senki se jött aztán Botta Sofia felől kérdezősködni. -258-

A nemes urak is haza mentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a harczi paripát szekér elé. Ez volt az utolsó nemesi insurrectió.

A Névtelen Vár is el tudott tünni. A hogy eltünnek a Fertő partjain falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld, lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó szélvitorláig; mint a hogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész korszakot: a nemesség erős várát, egyik bástyáját a másik után, egész a czímeren könyöklő, kardhordozó karig, – lassan, csendesen, észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, – örökre.

«Nemes lelkek» még vannak a világon, «urak» is vannak; «vitéz harczosok» is vannak; de «nemes emberek» nincsenek többé!

Lábjegyzetek.

1) Kisfaludy Sándortól a nádorispán megbizásából szerkesztve korszakalkotó okmány.

J. M.

2) Gosztonyi már azelőtt való napon könnyű sebet kapott Sárvár védelménél, a hol az ellenség körülfogta, s csak négy vitéz közlegényének hősi erőfeszítése szabadítá ki a fogságból. A négy közvitéz volt Bikfalvy Samu, Kottyán Lajos, Pál István és Tóth Mihály.

3) A magyar insurrectióra vonatkozó adatokat a következő művekből vettem:

1. «Auszug aus der Geschichte der Insurrection des Adels von Ungarn. Im Jahre 1809 und 1810.» – Für Seine Majestät den Kaiser und König von Ungarn verfasst vom Major von K–y,4) Flügel-Adjutant des E. H. Reichs-Palatins und obersten Landeskapitäns K. K. Hoheit. Erste Periode. Von dem Schlusse des Landtages 1808 bis inclusive der Schlacht bei Raab am 14. Juni 1809.

2. Ugyanazon czím alatt. Zweite Periode. Von der Schlacht bei Raab am 14. Juni 1809 bis zum 22. Juni 1809, an welchem Tag die Insurrectionstruppen nach Verkündigung des Waffenstillstandes am 20. Juli sich in die Cantonirung begeben.

(Mind a két mű kézirat, s a király magánhasználatára iratott meg a nádorispán megrendeléséből.)

3. Ugyanazon kéz irásával, de szerző névjegye nélkül: Geschichte einzelner Regimenter, Bataillone und einzelner Individuen der Insurrection des Adels von Ungarn. (E műben háromszáznegyven kitüntetett vitéznek a viselt dolgai vannak feljegyezve hiteles jelentések alapján.)

4. 5. Beitrag zur Geschichte der Insurrection im Jahre 1809 und 1810 in chronologischer Ordnung; verfasst von den General-Adj. Oberst Gf. v. Bečkers. Erste und zweite Periode.

Különösen a győri ütközetre vonatkozó hiteles adatok.

6. Tagesbericht vom 15. Juni 1809.

7. Moniteur 23. Juni 1809 Nr. 174.

8. A Mária Therézia-rend határozatai Nr. 2473.

9. Az érdemrendek és jutalmazások kiosztását intéző itélőszék határozatai 2460. sz. alatt.

Azonkívül egyes ezredek történetei, a mik a megyék levéltáraiban találhatók; de a mik csak a Kisfaludy-féle «hősök szótárá»-nak adatait erősítik meg, uj adatok felhozása nélkül.

4) Kisfaludy Sándor.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

5	azt az ostobaságot!	azt az ostobaságot!»
13	banderium kíállítására	banderium kiállítására
36	Jó éjszakát!	Jó éjszakát!»
37	En majd csak	Én majd csak
51	s ölelj meg.	s ölelj meg.»
79	vállalkozni.	vállalkozni.»
95	On még nem	Ön még nem
175	dérék Olgyay	derék Olgyay
177	hiányos fegyyerzetnek	hiányos fegyverzetnek
183	fölveszí a németet	fölveszi a németet
183	O is ott	Ő is ott
213	suhant tovabb	suhant tovább
231	Orült is minden	Örült is minden
236	Es hogy vadkan	És hogy vadkan
237	On azt hitte	Ön azt hitte

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉVTELEN VÁR (2. RÉSZ) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.