The Project Gutenberg eBook of Rejtelmek (2. kötet) by Sándor Bródy

Csakugyan, egy apró sármány előttük a homokban, egy csoport pipiske fölöttük az orgonabokron, tolakodó vigsággal nézett rájuk.

Egy kis leány volt, meg egy magas fekete ur. Csókolództak, azt csinálták. Előszörre cselekedték, hát egy kissé szertartásosan ment a dolog. És azonfelül a leány most csókolt meg idegen férfit először életében. Olyan boldog volt, hogy majd leroskadt az izgatottságtól, de az első roham után már tudta védelmezni magát. Az ut sürü bokrához támaszkodva, maga elé kinyujtotta keztyüs kezeit:

Ő hallgatódzott pedig. Aranyos barna szemeit megerőltetve, nézett szét a szigeten. Beteg nem volt már a tölgyek alatt. Költöző madarak -8- csaptak zajt utikészülődéseikkel és őszi napfény kutatott a hervadt lombok között: van-e még valahol élet, vissza kell-e térnie még? Mehetett aludni bátran, pusztulás volt már mindenfelé. A rózsaligetben rothadtak a kései rózsák, mielőtt kinyiltak volna. Nehéz, édes illatukat beszivta a leány és szinte sirhatnékja támadt. Olyan boldog volt, hogy szőke pillái alól egyszerre kigyöngyözött a sirás. Nem védte magát többé és a férfi nem támadta ismét. A lány, anélkül, hogy kérdezték volna, mondta:

Csak kezet fogtak egymással, mert a szigeti lóvonat zörgését hallották már. A sárga fák között, a kupéban: a leány édes anyjának piros kalapja és apjának kövér, fehér arcza volt látható.

Estefelé hagyták ott a szigetet és nem mentek haza, hanem egyenesen Rennerékhez. Gyalui egészen a kapuig kisérte őket és ott nagyon udvariasan elbucsuzott a leánytól. -9-

– Jó napot, Gyalui ur! A mikor azt szerette volna mondani: Isten veled, édes! Avagy még ezt sem, hanem egyszerüen, szó nélkül elmenni vele oda, a hová ő megy. Sétálni, járkálni, beszélgetni folyton, örökké!

Szinte boszusan lépett be asszony-testvére lakásába. De a lakás különös csendessége egyszerre visszazökkentette mindennapi hangulatába. A szobák ajtai zárva voltak, a cselédek sehol. Kopogtatniok kellett. Testvérének férje jött ki, rideg, de mosolygó arczczal:

– Fiu? – kiáltott a mama és egy rántással lelökte magáról felöltőjét és kalapját.

Mindnyájuknak az arcza egyszerre mosolygóssá vált, csak az öreg Bóta járt rosszkedvüen föl és alá. Négy év alatt már a negyedik gyerek. Némi szemrehányással nézett leánya férjére.

Az anya rohant, a többiek lábujjhegyen lopózkodtak be a gyermekágyas szobába. Odaléptek -10- az ágyhoz, de megrettenve hőköltek vissza, a szegény asszony egy fél nap alatt, a mióta nem látták, szinte fölismerhetlenül megváltozott, mintha festett márvány lett volna az arcza, olyan élettelen, annyira melegség nélkül való. Kezeire nézett és nem törődött semmit a környezettel, sem a családdal. A tudós asszony mindenfélét hadart a fülébe, hogy el ne aludjon. Az anyja is odaállt mellé és könyes szemmel rikoltozta:

Nem feleltek neki. Odament hát a kis csudához, az ujszülötthöz, nézte egy darabig és bár egy kissé iszonyodott tőle, kivette a bölcsőből és csititotta, a mig bejött a dajka. Nagyon különösen érezte magát, félt. És nagyon örvendett, a mikor kiküldték, hogy a harmadik szobában zajongó gyermekeknek adjon vacsorát. Itt maradt ezentul, megmosdatta, lefektette a kicsinyeket, aztán minden elcsendesülvén, az asztalhoz ült, olvasni kezdett. De nem tudott, az utczán vágtató bérkocsik minduntalan megrezegtették a fővárosi ház vékony falait és ez idegessé tette. Azonfelül sógora is bejött, megnézni, hogy alszanak-e a gyermekek. Hozzá is szólt egy-egy szót és megsimogatta a hamvas -11- barna haját, mely oly nagy volt, hogy ilyenkor már le kellett eresztenie, különben a feje fájdult meg. Testvére férjének e gyöngédsége most boszantotta, ráütött a kezére mérgesen.

– Nincs! – mondá a férfi és hangja reszketett, szemei tele voltak könynyel.

A jó Isten! A leány torkát iszonyu fájdalom fogta össze. Balsejtelmei támadtak: mintha a betegágyas szobájában minden elcsöndesült volna.

A lármából kivált édes anyja hangja: «Csak aludni ne hagyjátok, csak aludni nem!» A tudós asszony is orditott, az ujszülött különös, nem is emberi hangon sirt folyton. Majd felhallatszott a Renner kemény, szinte parancsoló hangja, a mint szólongatta feleségét:

Iszonyu volt ezt hallgatni; mindenki beszélt, de a kihez beszéltek, néma volt. Ha sirt, ha legalább nyöszörgött volna!

Nem tudott többé uralkodni magán és daczára, hogy már idegen orvosok is voltak a -12- szobában, besettenkedett a betegágyas szobába és odaállott azok közé, kik testvére szemeiről erőszakkal kergették a tolakodó, a halálos álmot. De hiába kiabáltak, sirtak, hiába rázták kiaszott karjait és mindhiába interveniáltak az orvosok: az asszony aludni akart. Semmi mást, csak aludni minden áron. Kis szőke feje egészen elveszett a fehér párnában, szemhéjai minduntalan becsukódtak és ha a nagy lármára felrebbentek ujra: olyan különös idegenkedéssel nézett a körülte állókra, mintha valami más világból jönne és nem értené azokat a jelenségeket, melyek körülötte rikitnak, mozognak, orditnak.

– A szivmüködést kell erősiteni! – mondá ki elvképpen az egyik doktor-professzor. Hozzá is fogtak az elv alkalmazásához, de minden siker nélkül. Egy másik doktor más és igen okos elvet mondott ki, de alkalmazni nem lehetett. Egyáltalán nem lehetett mitsem tenni az asszony akarata ellen, olyan erős volt az.

Elmentek hát az orvosok kevésbbé ünnepélyesen, mint a hogy jöttek. A férj kikisérte őket az előszobába és ott neki, mint kollegának, latin műszavakkal megmagyarázták, hogy itt egy fölöttébb érdekes és specziális kóreset előtt állanak, a melyről mindannyian irni is fognak a budapesti és bécsi orvosi szaklapokban. -13- A professzor – a ki mint nőgyógyász a legudvariasabb ember volt a fővárosban – megjegyezte még, hogy «ő nagyságára nézve a mostani tünetek alighanem végzetes irányuak!»

A férfi arczáról eltünt a mosoly, a mint ujra belépett a betegszobába. Igy nem látták még soha őt, fehér fogait mindig mutogatta: jó és rossz helyzetben, a mikor halálosan dühösködött és a mikor örült.

Egy állandó mosolygás volt az arczára nőve és ez most hirtelen lehullt, mint egy lárva. Mindnyájan megrettentek és a félelem ez érzése elfojtotta minden hangjukat, elfojtotta még lélekzetüket is. Csakugyan halálos csend borult a nagy fővárosi házra és benne a pompeji vörös szinnel kárpitozott hálószobára. Pihentek a kocsik is, a falak rezgése is szünetelt.

Az asszony felhasználta a relativ csend e pillanatát és átszállott az abszolut csöndbe.

A temetés után mindnyájan ide jöttek vissza. Leültek a nagy szalonban, a hol az anya és apa szinte eszméletlen állapotban sirtak. Marinak volt annyi ereje, hogy kimenjen a gyerekek közé, a kik nagyon kicsinyek voltak még és a szakácsnét majd lehuzták az ennivalóért. Szerette volna őket megverni, mert anyjuk halálán -14- nem sirtak. És szivét halálos kín szorongatta, mert legigazabb és legmélyebb gyászának közepette: minduntalan megérinté egy szelid édes kép: a sziget sárga utja, a madarak, a férfi… Maga az érzés, melylyel akkor tele volt, csaknem egészen elszállott belőle. Mégis tele volt maga ellen váddal, hogy most emlékezik rá és nem tud nem emlékezni, hiába akarja feledni minden áron. Megborzadt magától és szinte gyülölettel gondolt a férfira, gyülölte magát is, a boldogságot is, a mit akkor érzett, a mikor Ágnes nyomorult kinok közt vajudott ágyán. És a mig igy sanyargatta magát, ilyen őrületes eszméi támadtak: vajjon nem azért kellett-e testvérének meghalnia, mert ő boldog volt ezekben a napokban?!

Csukló sirás fogta el és igy állott a gyermekek között, a kik körülrajongták. Nem hallotta, mit gagyognak azok és nem vette észre, a mint sógora bejött és beszélt hozzá. Egészen átadta magat a fájdalomnak és ez megkönnyebbitette.

Este felé már tudott a gyerekekkel bánni. Az egyiket altatta, a másikat étette. A következő napokon mindjobban kevesbedtek a könyei és egész rajongásával a kis árvák gondozására adta magát. Folyton közöttük volt, velük egy szobában hált és leste azt, aki csak egy cseppet -15- is kemény legyen hozzájuk. Jaj lett volna annak!

Minden előleges megbeszélés, minden kérés nélkül átköltözött ide és nem törődött többé semmivel, csak a gyerekekkel. És dühös volt, valahányszor a férj ezért hálálkodott.

Egyszerre azonban megrettent, hallotta, a mint ágyazás közben a szakácsné beszélt a szolgálóval:

Hogy elhalt testvére helyét foglalja el: iszonyodott ettől a gondolattól. Aztán bár nem akart többé ahhoz sem férjhez menni, a kit szeretett – hitszegésnek tartotta, hogy akárki máshoz férjhez menjen valaha. Lány akart maradni örökké és egyszersmind testvére gyermekeinek anyja. De az lehet-e igy, a mikor már cselédek is ily iszonyuakat beszélnek!? Futni szeretett volna innen és elrejtőzni valahol, de rajongása lekötve tartotta itt.

Megdermedve várta be az eseményeket és a mig lelke egyrészében ujra kinyitott a -16- szerelem dércsipte virága: valójának másik fele csupa sötétség, csupa félelem, csupa fázás. És a gyász második hónapjában a szó szoros értelmében kilelte a hideg, a mikor apja igy szólt hozzá:

– Mari, a gyerekeket nem lehet hagyni igy… Renner derék, becsületes, jó ember, meg fog becsülni téged!

Anyja sirt és csókolta kezeit, de nem szólt egy szót sem. Ő, mintha meg lett volna halva, a mig apja tovább beszélt:

Tehetetlenül, csüggedten leeresztette a karjait, engedelmesen lehajtotta a fejét – és: végre is hozzáment.

Fél év multán reggel visszaküldte a Gyalui István leveleit, délután esküdött.

Még az estve Bécsbe utaztak, egy szalonkupéban egyedül. Szemben ültek az ablaknál és alig szóltak egymáshoz. A mig a férj megfogván az uj asszony kezét, szólott:

Az asszonyka hidegen rátekintett, de egyszerre csaknem elsikoltotta magát. A Renner György mosolygós lárvája ismét nem volt ott arczán. Zöld, komor, elszánt volt, és ebből az arczból kelt ki ez a hang. -17-

Iszonyodva nézett rá az asszony, eddig szédült volt, örökké kábult, mint egy álomkóros, most belátta helyzetének egész szörnyüséges perspektiváját. És egyszerre átvillant lelkén a vágyakozás: kiugrani az ablakon, a robogó gyorsvonat hadd marczangolja szét fiatal testét… Majd meg segitségért akart kiáltani ahhoz, a kit könnyelmüen, botorul, szive ellenére otthagyott. De ajkainak nem volt hangja, hogy kiálthasson, karjainak nem volt ereje, hogy megragadhassa az ablak zárját. Ott feküdt akaratlanul, tehetetlenül, mint egy cserép virág, kiszolgáltatva annak, a ki le akarja tépni kénye és kedve szerint.

Magához tért és nemet intett fejével. Majd meg minden összefüggés nélkül, halkan szólt:

Mindaketten, arczukon a rémület kifejezésével huzódtak vissza helyeikre. A nász ez éjszakáján az élő asszony maguk közé fölidézte a halott asszony alakját, a testvér a testvért. Reszketve nézték a fantómot, mely rejtelmes, -18- fagyasztó, fekete sugarakat lövelt ki magából. Csakhogy mig az asszony félelme daczára rajongással ölelte körül testvére alakját, a férfi mintha menekülni akart volna előle, behunyta szemeit. Szólni akart, talán rárivallni a halottra: «Vissza!» Félénken, megalázkodva nyult a Mari keze után és szárazon mondá:

– Ő elmult, nincs többé! Majd hirtelen megbánva ezeket a rideg szavakat, hozzátette:

Nagyon megörült ennek a mondásának és minduntalan visszatért rá, látván, hogy az uj asszony valamelyest megnyugodott mégis. Ettől fogva minden ékesszólásával, minden erejével azon volt, hogy meg ne zavarja annak bús nyugalmát és biztató, édesgető szóval csititotta. A gyerekről beszélt neki, kezét szoritotta, haját simogatta csendesen. Arczára lassanként visszatért a stereotip mosolygás, most kenetteljes, szinte apai kifejezést váltván. Csak egyszer hagyta el a reáparancsolt nyugalom, valamely hirtelen fellobogott vad tüz elárasztotta egészen és arczából kikelve, rekedten hörgé:

De az asszonyka néma maradt e vallomásra, az izgalomtól, a fáradtságtól elgyötörve -19- s összegubbaszkodva elaludt az ülésen és nem is ébredt föl egészen Bécsig. És amikor kiszállott a főváros e zúgó, ismeretlen ember-oczeánjába: bár szemei kinyiltak, csak folytatta kinos álmát. Járt, kelt, beszélt, evett; szóval élt, de alig tudott róla. Megadta magát a sorsnak, felesége lett egy álombéli alaknak, a mig egy másik álombéli lény tükröződött a lelkében, halványan, szerelmesen.

II.

Renner György megfeszitette minden szellemi erejét, hogy az asszonyka figyelmét elvonja meghalt testvére emlékéről. Ujra akarta butoroztatni a lakást, de Mari nem engedte:

Azt akarta, hogy minden ugy maradjon, a mint nála volt, a megboldogult izlése szerint öltöztette a gyermekeket, olyan tárgyakat vásárolt, a melyekről tudta, hogy Ágnes szerette azokat. És igy lassankint egy titkos és folytonos harcz keletkezett a férj és feleség között: az első fel akarta égetni minden emlékét, a második meg konzerválni akarta alakját minden áron. A szegény Ágnes arczképével volt tele az egész lakás, annak ruháit viselte és igy beszélt a legnagyobb gyerekhez. -20-

– Te Lilike, jól megérts: nem én vagyok a te mamád, az meghalt, sirj érte, mindig sirj. Én csak a mamád testvérje vagyok és idejöttem, hogy téged ne bántsanak…

– Ne kinozza a gyereket! Meghalt és azzal vége, föl nem támaszthatja többé semmi.

Az asszony szeme szikrát szórt a dühtől és ajka fehér lett, mint a fal, halálos gyülölséggel vágta férje szemébe:

Azt is beszélte, nem lehetett vele birni, nem lehetett leigázni. Például, sohse mulasztotta el megjegyezni, mielőtt lefeküdt volna:

Sem rimánkodással, sem veszekedéssel nem lehetett rábirni, hogy más hálóhelyet válaszszon.

Csaknem minden éjjel álmodott róla és a férjnek mindennap meg kellett hallgatnia, hogy mit.

– Most jót álmodtam. Jól érzi magát. Beszéltem vele, azt mondta, vigyázzunk a gyermekekre. Lillát a fürdetésnél meg ne fázassuk. Mintha kis lányok lettünk volna mindaketten, -21- a mikor még az iskolába együtt jártunk táskával…

Néha napokon át egyformát álmodott. Nagyobbára jót, rémeset csak egyszer.

A férj egyáltalán nem akarta meghallgatni ezt az álmot, de Mari nem hagyta békén, nem szabadulhatott.

– Ültünk a kis szobában mind a ketten és horgoltunk. Vigan beszélgettünk egy darabig, a mig ő egyszerre fölpattant és rám kiáltott: menj innen, ez az én helyem! Kiüldözött a szobából, ki az utczára, kalap nélkül, papucsban, ő meg mezitláb volt, fölbomlott hajjal és kiabálta utánam: «fogják meg azt a… fogják meg az uramat, el akarnak választani a gyermekeimtől, három vég fekete ternóval, négy szál deszkával…» Kiabált, folyton kiabált, el-elbukott a hosszu hajában, majd fölkelt és ujra véresen futott tovább. A mig egy fehér szakállu rendőr megkönyörült rajta és igy szólt hozzá: Hát mi a bajod lányom, hadd hallom –

– Megmondta, hogy mi a baja, de nem értettem. Egyáltalán nem értettem mit sem, a -22- házak elkezdtek dülöngözni, üvölteni. Iszonyu volt…

– Mit kéne tenni? – ismétlé halkan a férj. Majd meg egyszerre a düh vörössége futotta át szép, fehér, sima arczát. Valósággal ráorditott az asszonyra, a ki fázékonyan, halványan állott előtte.

– Azt kell tenni, hogy ezt nem türöm tovább, nem fogom türni. Ez az őrültséghez vezet!

– Ahhoz. Belekergeti magát is, engem is. És miért, van-e rá ok? És a mi több, aljas gyanusitásoknak tesz ki engem!

Az asszony álmélkodva nézett férjére, a kit ez a beszélgetés, ez a pár percz összetört. Meg is sajnálta egy kissé és szólt:

Ezentul csakugyan heteken át türtőztette magát. Valami látszólagos nyugalom tért a házba, Renner György sem dühösködött többé, de sokkal zárkózottabb lett. Nem kinozta többé feleségét mindenféle figyelmességgel, szenvedélyes udvarlási módját is abbanhagyta. Kevesebbet -23- volt otthon, állitólag azért, mert az egészségtelen tavaszon betegei rendkivül fölszaporodtak. És gyakran féléjjeleken át kimaradt, operácziókat kellett végezni – mondá.

– Nem! – felelt röviden a férj. Az asszony belenyugodott e rövid válaszba és egyáltalán nem busult azon, hogy egész napokon át magára maradt. Beült a könyvtárszobába és orvosi könyveket olvasott, nagyobbára az asszonyi-nem betegségeire vonatkozókat. A technikus terminusokkal persze sok baja volt és mert az alapfogalmakkal sem lehetett tisztában: fantasztikum volt előtte a legegyszerübb baj. E könyveknél még jobban szerette a friss orvosi ujságokat; szivesebben olvasta ezek tudós közleményeit, mint a bellétrisztikus dolgozatokat. Számon tartotta, várta, mikor érkeznek és bár férje egyszer megtiltotta neki, felbontotta mindegyiket és hamarabb elolvasta, mint az. Természetesen, e lapokban is a nőgyógyászati munkákat kereste első sorban.

Junius első vasárnapján, valamelyik orvosi hetilapban egy hosszu és érdekes ilyen közleményre talált. Gépiesen elolvasta a czikket, de nem értette meg. Pedig nagyon szerette volna ha megérti, mert épp annak a népszerü professzornak -24- a neve volt aláirva, a ki a szegény Ágnest «gyógyitotta» utolsó napján.

Elolvasta még egyszer a czikket és megdöbbenve látta, hogy a leirt «érdekes» eset nem lehet másé, csak boldogult testvéreé. Ugyan a név, sőt a kezdőbetü is tökéletesen el volt hagyva, de a beteg alakja, az időpont, a városrész, a jelenvolt orvosok nevei: tökéletesen egyeztek. Félreismerhetlenül az volt, nem nem lehetett más, ez bizonyosság.

Ujra elolvasta a dolgozatot és csak e harmadszori olvasás alkalmával látta meg annak e pár, dült betüvel nyomtatott sorát:

«egy kollegám narkotikus szerrel való különös ismeretlen módu mérgezés esetét sem látta kizártnak, de e tünetek annyira összeesnek a szivmüködés elgyengülésének tüneteivel, hogy vélelmét ő maga sem tartotta megállhatónak és rátért az én álláspontomra, mely…»

Mari megállapodott ezeknél a mondatoknál. Elolvasta azokat ujra, meg ujra. Végre nem értett belőlük mit sem. Feje mintha egészen üres lett volna, csak egy szó keringett, izzott benne:

Bizonyosnak tartotta, a mit «az egy kolléga» vélelmezett, de visszavont. Mérgezés történt. -25- Testvérét megölték. Megérezte, megálmodta ő ezt.

Maga a tény, hogy testvérét megölték, legelsőbb is ez foglalkoztatta. Nem okoskodott azon, hogy csakugyan igy volt-e, hitt benne törhetetlenül.

– Megölték, megölték! – kiáltott föl lelkében hangtalanul, a mig testének minden atomját át-, meg átjárta a legfagyasztóbb borzalom.

Szeretett volna kirohanni az utczára és orditani mindenfelé: «megölték!» Meglepte egy ösztön, hogy odamenjen a halott sirjához, kivájja koporsójából és hogy behozza onnan, rátegye ágyára és kiáltsa: «megöltek!» Sirás, kiáltás, kaczagás lepte meg egyszerre, de sem kérni, sem kiáltani, sem nevetni nem tudott, hangtalanul lezuhant székéről.

A következő pillanatban már ura volt magának, felugrott és vivódásának iránya minden látható átmenet nélkül a gyilkos felé vette utját.

De nem tudott erről gondolkozni és ismét minden átmenet nélkül arra az időre gondolt, -26- a mikor Ágnes még élt és ő csaknem az egész napot nála töltötte.

E három-négy év előtti napok legkisebb eseményeire emlékezett most vissza. Olyan apróságokra, melyekre közönségesen máról-holnapra nem emlékszünk. A miknek akkor semmi fontosságot nem tulajdonitott. Ez apróságok kivétel nélkül akkor is sógora – mostani férje – viseletére vonatkoztak. Mint csókolta meg bucsuzkodás örve alatt, mint lágyult meg hangja egyszerre, a mikor egyedül maradtak. A mikor zongorázott, leült melléje, simogatta a haját, reá hajolt, ugy hogy leheletének forrósága alterálta a játékban is. Az utczán minduntalan találkozott vele és mindent megvett neki, a mit csak akart. Reá kapott egészen, zsarnokoskodott felette és az nemcsak türte, hanem szerette is. Tizennégy éves volt akkor, kergette végig a szobákon, hogy egy kártyán nyert csókot megadjon neki. Ő nem engedte, menekült, mig végre Renner elfogta. Erre ő pofon ütötte. Ágnes megszidta ezért, de Renner nem haragudott, szemei szikráztak, arcza kipirult:

Rennernek mulatságot okozott ez a rokoni évődés, őt sem alterálta, csak a mikor látta, hogy testvérére különösen hat. A férfi is -27- tartózkodóbb lett, igen szigoruan birálta meg apró neveletlenkedéseit, szekirozta, boszantotta, mindig azzal, hogy mennyire szeretne már férjhez menni.

– Megállj, szerzek én neked egy derék férjet! – igy szólt hozzá egyszer és nemsokára csakugyan be is mutatott neki egy érdekes, sárgaképü orvost, a ki szerette volna is elvenni, ő se nagyon idegenkedett volna, de szerencsére édes anyja nem adta hozzá. Egy pár hónap mulva a bemutatás után, ágynak esett és meghalt.

Ez eset után nem kinozta többé a férjhezmenéssel, ellenkezőleg apósának, anyósának egyre azt mondta, hogy: «Mari még várhat, jobb, ha vár!» Valósággal elüzte körüle udvarlóit, az egyikkel gorombáskodott, a másikat diszgusztálni igyekezett, a harmadikat leleplezte az após előtt.

Mért emlékezett most vissza mindezekre? maga is ezt kérdezte magától. Megborzadt, mert valami szivet tépő gyanu támadt föl benne. Egy undoritó gondolat, melytől elszédült, mint a madár a kénköves barlang fölött.

– Nem, erre nem gondolok, nem szabad gondolnom, különben megőrülök! – mondá hangosan. Aztán megrémülve a saját hangjától, körülnézett a szobában. -28-

Senki se felelt, nem volt itt ki sem. A gyermekek játszottak a negyedik szobában.

Szerencsére nem tudott mozdulni helyéről, perczekig tartott az is, a mig óriási erőfeszitéssel az ajtóig vánszorgott és a kulcsot a zárra forditotta.

Egyedül akart maradni emberfeletti fájdalmával, melyet csak azért tudott elviselni, mert öntudata gyakran perczekig szünetelt. A mikor ujra, meg ujra felocsudott: legelsőbb is a tényt mondta el magának. És látta azt minden oldaláról, a legigazabb, majd a legfantasztikusabb világitásban. Látta a gyilkost is, a legkülönfélébb alakban. Különféle fejek villogtak fel agyában, jöttek, tüntek, de sorukat minduntalan egy mosolygó, fehér arcz zárta be – a Renner Györgyé.

Mindenféle zavaros válaszokat adott magának. Nem tudott ezekből kibonyolódni, nyögve simitotta meg homlokát:

Kezdett józanodni és a mig kikelt lelkében a boszu halálos érzése: nőttön-nőtt józansága is.

Megállapitotta magában, hogy egyelőre mindenről hallgat. Nem szól senkinek semmit. De nem hal-e meg a titok sulya alatt, magával vivén azt sirjába? Szüleinek szól. Borzasztó gondolat. Fölkeresi Gyalui Istvánt és annak mond el mindent! Ez az idea tetszett neki, de azért csakhamar lemondott róla.

Egyedül viseli titkát és addig nem nyugszik, mig minden nem világos előtte.

A bájos, teli, szelid arcz eltorzult, megnyult. Egy torz mosolygás, mint valami árnyék vonult át rajta.

Nem volt többé gyámoltalan, az orvosi lap czikkét óvatosan kitépte és elrejtette zsebébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Este kilencz óra volt, várta a férjét.

Az ura csak éjfélkor jött meg. Lábujjhegyen ment át szobáján, bizonytalan lépésekkel, hevesen szivarozva. Az asszony nyitott szemmel, visszafojtott lélekzettel, ágyában felülve virrasztott még és a félelem lázától most már -30- forró bágyadtság vett rajta erőt. Az egész estét azzal töltötte, hogy megállapodott egy elhatározásban; abban, hogy beszélni fog urával. Mit, hogyan? arról nem gondolkozott még, de hogy megszólitja szokása ellenére mindjárt az éjjel: az még az utolsó pillanatban is szilárd szándéka volt.

Kiszáradt torokkal, kimeredt szemmel bámult most a sötétségben tovamozgó égő pontra: a szivarozó emberfejre. A kis tüzkör mind kisebb lett, Renner a nagy szoba másik végébe ment, eltévesztette szobája ajtaját. Káromkodott, csendes borizü hangon:

– Fel vagy még? – kérdé a férj leglágyabb és legszelidebb hangján. Egészen el volt érzékenyülve, szidta magát, hogy igy megzavarja felesége éjjeli nyugodalmát…

Valahonnan előkotorászott egy gyufát, gyertyát gyujtott, aztán felesége szobájában leült a divánra. Nem szólt egy szót sem, hanem szivarja mellől időnkint csendesen nevetett. Igen jól érezte magát, azonfelül meglátszott rajta, hogy roppant meg van elégedve magával. -31-

– Egészen jó napom volt ma! – mondá a hosszu csend után kenetteljesen. – Jó napom lebonyolitottam az éjjel egy függő dolgomat.

Az asszony nem kérdezte: mit? De György mintha hallotta volna e kérdést, megfelelt rá:

– Nem anyagi dolog, csak egy kis, egy igen kicsiny, de sulyos félreértést oszlattam el. Az ember – fájdalom – az ilyesmit egy jó konyháju hotelben végzi el a legjobban. Persze, jó borok is voltak! Meglátszik a szememen? Mit? De mondjad igazán.

– Hiszem, hogy nem. Birom a bort. Csodálatosan birom a cognacot is. Nem ismerek embert, a ki ugy birná, mint én. Tizenegykor azok már mind oda voltak. A kis doktor operarészleteket fütyült. (Külön szobában voltunk.) Rigolettóból és Hunyadi Lászlóból. Csodálatos szépen, azt meg kell adni. Hanem hirtelen garázda lett, aztán…

Az operákat fütyülő doktor nevének emlitésére az asszony minden erejét összeszedte és figyelni kezdett. Annyi energiája volt, hogy még kérdezni is tudott:

– Össze. És hogy min, hogy min! Képzelje el. Ivás közben egyszerre csak félrehuzott és egy impertinencziát sugott a fülembe. -32-

– Nem lehet megmondani, olyan ocsmányság. Talán legjobb lett volna, ha leütöm, nyomban!

Jó kedve egyszerre elhagyta, dühös lett, csaknem kiabált. Az asszony csititotta:

Renner közelebb ment felesége ágyához és visszafojtott hangon, de még elementárisabb dühvel beszélt:

– Olyat mondott, a miért több esztendőre bezárathatom. Tulajdonképpen nem is tudom, miért nem teszem meg, ostobaság, hogy meg nem teszem!

Ujra kiabálni kezdett és nem lehetett mérsékelni többé. A sok ital is kitört rajta a nagy hőségben, arcza fölött is, beszéde fölött is elvesztette uralmát. De hogy mit sugott neki a fütyülő doktor, azt mindig kikerülte, pedig a hogy kerülte, ugy szerette volna el is mondani. Többször belekezdett a mondókába, meg-meg abbanhagyta. Ajka, talán akarata ellenére, végre kimondotta mégis, legalább extraktumát a sértésnek. De olyan lassan szólott, hogy felesége nem értette meg.

Renner György odatámolygott az ágyhoz és felesége feje fölé hajolva, suttogá: -33-

– Azzal gyanusitott, hogy Ágnest én öltem meg! – A nagy csöndben szinte hangos beszédnek hallatszott ez az elfojtott suttogás. És mintha viszhangzott volna is a vékony falak között:

Az asszony visszahanyatlott az ágyra, a férfi pedig előbb körülnézve a szobában, folytatá akaratlan beszédét:

Könyekre fakadt; csuklott, sirt. A részegség kitört rajta egészen, elbeszélt, összebeszélt mindent.

– Ki imádta a megboldogultat? Én! Ki ölte meg? Én! Hogy illik ez össze, micsoda konzekvenczia ez? Itélj fölötte te, kivánom, hogy te itélj: nem a legőrültebb gazság-e az ilyen gyanusitás? De ha legalább világosan kimondta volna, a mit gondolt! De a félszájával fütyült, a félszájával meg a fülembe susogott ez a komédiás, ez a haspók ember…

Utánozta, hogy hajolt az a füléhez, hogy csücsöritette a száját kétfelé is. Utánozta hangját, ismételte annak szavait:

– Kollega – mondta – aztán fütyült: füfufüe! Tudja-e mit, kollega ur, a ki meghalt, az meghalt. Becses első felesége az életnek -34- megadta azt, a mi az életé. De becsületszavamra mondom – megint fütyült – füfufüü! hogyha ön nem kollegám, a professzor ellenére kitartok a véleményem mellett. Én láttam kedves első feleségét az utolsó órában és fogtechnikus legyek, ha természetes halállal mult ki… füfűefü!

A szinészi előadás közben könyei fölszáradtak, hirtelen vigság lepte meg, szinte hetyke lett. Czilinderét hátra csapta fején, erősen gesztikulált:

– Hanem ezzel az emberrel végeztem. Ne kérdezd, hogyan? Alaposan. Nem fog többé fütyülni a fülembe azt mondhatom.

– Oh nem, ez nem szokásom. Egészen jó barátságban váltunk el és ha találkozunk még, mi leszünk a legharmonikusabb szeretettel összekötve.

– Bolondság, hisz épp ugy megölhet ő engem, mint én őt! Mit érek vele? Ha ő meghal, ha én meghalok! -35-

Renner bámulva nézett az asszonyra, aki ugy beszélt, mintha álmában szólana. Megütődött a hangon és ez a szó, hogy «halál», olyan józanitó hatással volt rá, mintha a fejét hideg vizbe dugta volna.

– A halál – évődött – a halál igen is nagy dolog. Én orvos vagyok és különösen tudom, hogy milyen nagy. Csodálatos, hogy az emberek nem őrülnek meg, ha halálukkal foglalkoznak. De alig van valaki, a ki hiszi, hogy ő is meghal. Én például nem akarok, nem és nem!…

A mámor lassankint elszállott a fejéből és most mégis kiveresedett egészen. Erősen gesztikulált a kezeivel:

A férj csodálkozással és rémülettel nézett feleségére. Talán ezzel a kérdésével inzultálni akarta volna.

Az asszony elfordult, nem felelt. Renner nem hagyta abba a kérdést, leült az ágy szélére és mig felesége jéghideg kezével játszott, kérdé: -36-

– Én az asszonyok pártján vagyok, ha nem szerették az urukat többé, jól tették… Mert ez a kérdés: szeretem vagy nem szeretem? Ha nem szereti: eltávolitani joga van. Ha nem lehet másképp, akár a legbrutálisabb eszközzel…!

Az orvos nyugodtsága most már teljesen visszatért, csak imitálta a mámoros embert. Szemtelen szárazsággal beszélt, erősen meghangsulyozott minden szót és ezenközben ugy összeszoritotta a felesége kezét, a hogy csak tudta. Majd meg nagy alázatosan az ajkához, homlokához nyomta lágyan, hizelegve. Simogatta, megcsókolta minden ujját külön-külön. Az asszony hagyott magával tenni mindent, mintha karjai, kezei nem az övéi volnának többé. Lelke szinte különvált testétől, avagy e rettenetes hajnalban ő maga oszlott két részre; egy álmos, hideg asszonyra és egy másik hatalmas lényre, a ki gyászának, borzalmának és boszuvágyának kinjai alatt nyög, sikong. De sokáig nem tudta volna már kiállani e rettenetes -37- kettéosztódást. Ugy érezte, hogy megful, elájul, ha még tovább tart e beszélgetés. Szerencsére az ablakok függönye mindjobban fehéredett, a gyerekszobában pedig a legkisebbik leány hangos sirással köszöntötte a hajnalt.

– Hajhó, későn van! Aludni is kell… Homlokon csókolta feleségét és elment aludni.

Egy félóra mulva Mari felugrott és egy kissé félrehuzva az ajtó függönyét, belesett férje szobájába.

Renner György le se feküdt még. Állott a szoba közepén, zsebébe mélyesztett kézzel, erősen szivarozva.

Az asszony meglapult az üveges ajtó mellett. Nem lélekzett, nem látott, nem élt többé. Egész mivolta a boszuvágy ösztönévé alakult át. Egy tigris párája szállt át szép, gyengéd testébe. Arany-barna, lágy-fényü madonna-szemei – a szoba e mély sötét részében – foszforeszkáltak a dühtől.

Berugni az ajtót, rárohanni és megfojtani: erre érzett erőt e pillanatban. Ennek a vágya járta át olyan erővel, hogy elfeledkezett szüleiről, a gyermekekről, magáról, még elhalt testvéréről is. És ha teste engedelmeskedett volna az emberölés ez elementáris szenvedélyének: a következő pillanatban ott térdelt volna férjének -38- hörgő mellén. De nem tudott mozdulni helyéből, halálos ellenségének fekete alakja a mindjobban fehéredő szobában: hipnotizálta. Rámeredt, nézte, mit tesz. Mint mozdul meg most, mint huz ki zsebéből egy revolvert, mint fogja annak aczélcsövét szájába, most elmosolyodik, eltorzul az arcza, majd megrémülve veszi ki szájából a fegyver csövét.

Az iszonyatos pantomimia igazi szinjátékká változik át. A dráma hőse elérkezett szenvedélyének forró pontjához: beszélni kezdett. Mari egész világosan hallja a rekedt szavakat, a néma pisztolylyal való párbeszédet:

– Nem akarok és nem! – susogja az ember és gyávaságának paroxizmusában undorral dobja el a pisztolyt. De nem tud rá nem nézni és mint utálatos szörny felé, ugy néz a kedves, csinos, finom csecsebecsére. És az visszanéz rá: pedig szeme nincs; szól hozzá: ajkak nélkül; vitatkozik vele, daczára, hogy öntudata sincs. Avagy nem ő beszél, nem is ő vitatkozik, nem ő néz, hanem valami anyagi hüvelyétől megfosztott szellem, mely lakástalanul bolyong a világ fölött és hol ebben, hol abban a tárgyban vállal magának lakóhelyet. És mindaddig ott marad, a mig egy erős emberi akarat nem exorczizálja! -39-

Reggel lett; a leeresztett függönyön keresztül beszűrődött nap tejfehér sugarakkal árasztotta el a szobát, az asztalt, az ágyát, az ágyban nyugodt fejét az alvó férfinak. Elért az ajtóhoz is és átjárta a még mindig ott álló asszonyt. A meleg sugarak fázó érzést keltettek benne, megborzongott, fölébredt, félreállt.

Eszébe jutottak a gyerekek. Hamarosan felöltözködött és átment hozzájok.

Csak a két éves kis fiu aludt még. Péterke, azaz Pityó, a «kitanult», a ki éjszaka nem szeretett aludni, inkább játszott és nem hagyta aludni a cselédeket sem. Édes álma csak napvilággal volt. A miért is közönségesen grófnak nevezték. A legyek mászkáltak rajta, de ezt nem bánta. Igaz, hogy a legyek is mintha lábujjhegyen jártak volna az édes kis betyáros, bársonyos arczon.

Pityó a felső fiókban aludt, alul Bibiczi – igazi nevén Mária – meditált. Különös karakter volt ő nagysága is, szelid, nyájas, jó, nem falánk, nem nagyon játékos, de beteg a -40- szines tárgyakért meg a papirosért. Egy ingben, de a piros czipőjében feküdt, nem lehetett róla az este levetni. Egyik kezével marisgálta a papirost, a másik kezével magához szoritotta a reggeli ujságot, melyet mindig ő szokott legelőször is elolvasni.

Lilli, a legnagyobb, már felöltözötten reggelizett. Rövidlátó létére egész kövér képével belebujt a findzsába és a mikor fölnézett, a mikor mindennek vége volt, ugy nézett szét a szobában, mint a ki egy bölcs és nagy dolgot cselekedett éppen. Nem is állt szóba senkivel, csak az ujszülöttel, a legkisebbik testvérrel, a ki kocsiban feküdt és állandó foglalkozását folytatta: nézte a saját maga piczike ujjait és igen örült és igen boldog volt, látván, hogy ujjai mozogtak.

A szobában csend, két boglyas cseléd bóbiskol a kocsi mellett. A nap sorra járja a szoba minden tárgyát és sorra elfoglal minden zugot. Végre elér az alsó fiókba is és a kis grófot költögeti. Az meg kapja magát, álmában szépen hasra fekszik. Hangos lélekzése olyan édesen veri föl ezt a csendességet, melynek különben is azonnal vége, a mint belép Mari mama.

Pityó fölébredt és sirva követelte a reggelijét, Bibiczi orditott a függöny sárga gombjáért -41- – teljesen összegyürvén immár az ujságot. Lilli odabujt hozzá és a szőke fejével el akarta dönteni és kaczagott teljes szivéből, mert a Mari mama tette magát, hogy meging. A csecsemő is ismerősen mosolygott rá, a mint föléje hajolt és megcsókolta a mutató ujját, melyet a cselédek «kis katoná»-nak neveztek. (Ismeretlen okból.)

Az asszony egyszerre meglágyult, egészen átváltozott ebben a levegőben. És egy pillanatig nem jutott most eszébe, hogy ezek egyszersmind annak a gyermekei is, a kit ő szivében halálok halálára itélt. Mosolygott az édesekre, szerette volna a keblére ölelni mind.

Ölébe vette Péterkét és mig az hajával játszott, megnyugodott egy kissé és most már minden láz nélkül rendezhette kusza gondolatait.

Legelsőbben is azzal jött tisztába, hogy egyelőre egyedül kell elviselnie iszonyatos titkának sulyát, nem szabad szólnia senkinek.

Hevesen magához ölelte a kicsikét, könyes szemmel nézte a többit, felsóhajtott és igy szólt magában:

Aztán egész világosan látta azt is, hogy valamely elhamarkodott cselekedete csak hasznára válnék a férjnek és az kisiklanék boszuja -42- alól. Mit is tudna rábizonyitani most? Vizsgálta, számolgatta, részletezte magában.

Egyetlen erős bizonyitéka a gyilkos ellen: álma, szubjektiv érzése, egyéni meggyőződése. Esetleg szolgálhatna még bizonyitékkal az operákat fütyülő doktor, ha ugyan az nincsen elhallgattatva. Bizonyitékul szolgálhatna még – a hideg verejték boritotta el ennél a ki se fejlett gondolatánál – talán teljes bizonysággal szolgálna testvérének exhumálása.

A bátortalanul gondolkodó fiatal asszonyt egyetlen nap ennyire energikussá tette. Ilyenekre tudott gondolni már. És ilyen módra füzte tovább gondolatait, ha fázva, ha elalélva, ha félig halva is:

«És ha meglesz, ha minden bizonyos – igy szólt magához – mi lesz akkor!» Megdöbbent, elérvén boszuvágyának czéljához. De csakhamar visszatért energiája és diadalmasan kiáltott föl bensejében:

Ha ezeket a gyermekeket elvinné anyjukhoz és ő maga is elmenne testvére után. -43-

Az időnek egy meghatározhatatlan, mert oly kicsiny perczenetéig táplálta csak ezt a gondolatot. Az élethez való akarat sokkal erősebben lüktetett benne és százszor szent volt előtte a kicsikék élete.

Nem, kibontakozás nem volt ezekből! Minden gondolat egy uj vaskampó volt, mely belevágódott lelkébe. És még sem rogyott le, járt-kelt, beszélt, segitett öltöztetni a gyermekeket, végezte házi dolgait. Csak attól rettegett, hogy édesanyja, szokása szerint, benéz hozzá délfelé.

Leszökött előle az utczára. És a körut lármája, láza, mely ebben az időben tetőpontját érte el: megnyugtatólag hatott rá. A kiállhatatlan zaj elkábitotta fejét, a nagy tömeg elvette tőle énjét, beleolvasztotta magába. És a kinjaiban vergődő asszony lassanként nem lett egyéb, mint egy szines pont a nagy tarkaságban.

Vagy egy óráig bolyongott igy, a mig gépiesen hazafelé tartott. Ismeretlen utczákon, kerülve – és keresve valamit. Ismerősökre – szerencsére – nem talált sehol. Csak egyetlen ember köszönt neki egész utján, édes apjának egykori üzletvezetője, egy különös agglegény, a kit annak idejében elcsaptak, mert bolondosan szerelmes volt Ágnesbe és minduntalan -44- verseket irt hozzá. A jó ember erőnek erejével meg akarta állitani, de Mari hirtelen elfordult tőle és igy kisiklott körmei közül.

Hazaért. A kapuban még egyszer visszafordult a széles és most már csendes utczába. És abban a pillanatban, a melyben a szemközt levő házra tekintett: látta az előtt elmenni Gyalui Istvánt. Tekintetük egy félév óta most találkozott először, el kellett hát mondaniok egymásnak e félév történetét – egy szempillantás alatt.

Vajjon megértették-e egymást? Az asszony megértette a szerelem villamos jelét a férfi komoly szemében, mely szelid szigorral nyugodott rajta egy pillanatig, hogy aztán elforduljon tőle.

Nem köszöntek egymásnak, de azért még mindig érezték, hogy ugy egymáshoz tartoznak, mint régen. De a férfi elhaladt szó nélkül és az asszony nem kiabálta utána:

Befordult a kapun, belépett abba a borzalmas házba. Férje ott várta már a teritett asztalnál: Leült melléje és adott enni Lillinek.

Az egész ebéd alatt nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A férj komoly volt, sőt haragos. Egyszer rá is ütött a Lilli kezére, mert az maga akart venni a tésztából. -45-

Mari megfogta a gyerek kezét és megcsókolta. Aztán végignézte Renner Györgyöt. Ugy nézte végig, hogy annak a vér egyszerre elhagyta arczát.

Ez a tekintet már egész preczize szólott. És nem volt benne félelem többé, csak iszonyat. És fenyegetés, vakmerő, lenéző, ingerlő. Ez volt benne:

– Komolyan beszélni akarok veled! Egyszer valahára bizonyos dolgokban tisztába kell jönnünk egymással!

A férj bezárta utána az ajtót és a kulcsot kivette a zárból. Leült, az asszony állva maradt az ajtónál és rákiáltott férjére:

Mari gőgös tekintettel mérte végig és nem felelt. Perczekig hallgattak mind a ketten, a mig az asszony ideges hangon sürgeté:

– Nem adom! – szólalt meg az előbbi határozott és szinte idegen hang. Az asszony idegessége tetőfokára hágott, közeledett urához és kiáltá: -46-

Mari állva maradt és reá sem nézve Renner Györgyre, hidegen, félelem nélkül mondá:

Szótlanul állottak szemben egymással. Az asszony mélységes gyülölettel nézett végig férjén, az meg zavart, szerelmes, elnyelő tekintettel. Izgatottsága határtalan volt és ajkai reszkettek, ahogy megszólalt:

– Tudom, mit gondolsz rólam, belelátok a lelkedbe. Gyülölsz! Merjed azt mondani, hogy nem?

– Pedig én imádlak! – suttogá Renner György és a szenvedélytől megnedvesedtek a szemei, kezeit összekulcsolta. Mint egy hü kutya, ugy nézett föl feleségére, a kinek az utálat elementáris érzése összerángatta vállait.

– Imádlak, mindig imádtalak és szeretném megcsókolni lábaidat, melyekkel nyakamra -47- akarsz hágni! Kis lány voltál még, a mikor imádtalak. Kis iskolás leány. Rám mosolyogtál ártatlanul és én őrjöngtem magamban, hogy ilyen szenvedély lett urrá fölöttem. Titkolóznom kellett, kinoznom, ölnöm, megfojtanom magamat. És elvettem Ágnest. Hogy valakim légy, őt vettem el. Csakhogy légy valakim. A testvéred volt az enyém!

Fölkaczagott. És ebbe az éles kaczagásba egyszerre belevágódott még egy élesebb hang, egy rettenetes kiáltás:

Reszketve állottak egymás közelében. Testük csaknem érintette egymást. Csaknem egymásra rohantak már. De a férj visszahőkölt a kiáltástól, majd megragadta az asszony kezét és kényszeritette, hogy leüljön. Aztán kezét ajkára szoritva hörgé:

– Igen. Érted, miattad. Te ölted meg, nem én, te kényszeritettél rá, hogy megöljem. Minden napon, minden tekinteteddel te kényszeritettél, te figyelmeztettél rá, hogy ha nem volna ő, most már te lehetnél az enyém. És megtettem…

Közel hajolt feleségéhez és véresre szoritotta kezeit. Az meg emberfeletti erővel szabaditotta ki magát karjaiból és teljes erejéből kiáltá: -48-

A bezárt ajtó mögött a bonne leskelődő alakja jelent meg. Elhallgattak, a férj az ablakhoz sompolygott, az asszony az ajtóhoz támaszkodva várt és értelmetlen szavakat suttogott.

Ujra egyedül voltak, nem leskelődött rájuk senki. Renner György közeledett feleségéhez és szemébe vigyorogva szólt:

– Menj és kiáltsad ki a városban, hogy megöltem a feleségemet, érted! – Menj és mondd meg mindenkinek, hogy a testvéred gyermekeinek apja: közönséges hitves-gyilkos. Jelents fel, hurczolj meg, tégy tönkre, ha tudsz!

– Tégy semmivé, ha tudsz. Én nem félek tőled és senkitől. Menj el tőlem, ha mersz! Nem mered megtenni, tudom. Itt maradsz mellettem, ma és örökké.

Megfogta az ajtó kilincsét. Az asszony nem mozdult. Renner György fölélénkült egészen, bátorság, erő, diadal volt hangjában:

Szinte diadalmasan nézett rá a férfi. És -49- az asszony nem tudott álltó-helyéből megmozdulni sem. Férjének czinikus vallomása egészen elkábitotta, nem utálta többé, nem gyülölte mostan, nem is rettegett tőle.

Alig volt eszméleténél és ha az értelem egyet-egyet szikrázott is lelkében, az nem világitotta be öntudatát. A mit e pillanatokban gondolt, az egészen zavaros volt és kivétel nélkül arra vonatkozott, hogy vajjon nem ő ölte-e meg testvérét csakugyan?

Lassan-lassan világosodott előtte. És most undor fogta el maga ellen: hát ő miatta történt, ő volt az oka…

Ez az egyetlen szó lebbent el ajkáról ebben a rémületes helyzetben. Ennek a három szótagnak a kiejtésével könnyitett magán, ez az «Istenem!» segitette talán, hogy meg nem fult, össze nem roskadt.

Renner György megfogta a kezét és merev, szinte üvegesedő szemeibe nézett:

– Nálad nélkül – folytatá a férfi az izzó szenvedély alig hallható, mégis éles hangján – nálad nélkül lettem volna hü férj, odaadó, példás -50- családapa! Te nélküled, mint becsületes ember élhettem volna tovább; ha te nem vagy: megmaradnak álmaim, megmarad számomra az élet, de igy nem maradt meg semmi, csak te. De te megmaradsz, téged nem bocsájtalak ki karjaimból. Te egyedül, minden nélkül elég vagy nekem!

Csókjaival boritá a szinte megmerevült kezeket, térdre ereszkedett az asszony előtt és beszélt, őrjöngött tovább:

– Ha csak te nem lettél volna! És egyre mellettem, egyre közelemben. Futottam előled és mig előled futottam: hozzád közeledtem. Égettél, lázitottál, soha békén nem hagytál. Nem volt álmom: és nem szabadott tudni senkinek, hogy virrasztok. Meg volt mérgezve az életem és mosolyogni kellett hozzá. És évekig türtem mindezt, évekig öleltem egy hideg árnyékot… Meguntam végre, fölháborodtam: boldog akarok lenni! Megöltem!

Valami kis élet tért a szegény asszony félig halott tagjaiba. E szó megrázta ujra, kimenekült férje kezei közül. Az meg még most is, ujból ismétlé:

– Igen, megöltem! Erőszakosan pusztitottam el, azt akartam, hogy elaludjon örökre és sohase hallja, a mit mi beszélünk majd. Könnyü volt vele elbánni, nem tudott semmiről és -51- nem tud többé semmit. De mi élünk és élni fogunk!

Önbizalma egészen visszatért, nemcsak diadalmas, hanem boldog is volt immár. Ez az óra, holott bevallhatta bünét és kibeszélhette mindama sötétségeket, melyekkel lelke telve: a kéj, a boldogság órája volt neki. Ennyi életkedve, ilyen szenvedélyes öröme nem volt talán életében még soha.

Vallhatott! És éppen annak, a kitől legjobban félt. És gyilkosságának bevallásával egyidőben vallhatta be őrületes, titokzatos szerelmét.

A szoba csupa nap volt, az ő alakja is csupa nap. A szoba hátterében, az asszony számára is jutott a sugarakból: lecsüggesztett fején szétbomlott haja aranyos fényben uszott.

Olyan volt, mint egy kép. Egy mozdulatlan kép, a mely egyszerre zokogni, fuldokolni kezd.

Az asszony megsimitotta homlokát, megtörülte szemeit, visszafojtotta sirását is.

Körülnézett a szobában és tekintete ráesett az iróasztalon heverő revolverre.

III.

Mélységes nyugalom borult a házra. Esős, szürke nap is következett. Mari egész nap az ágyban maradt, a gyerekeket sem engedték be hozzá. Bezárkózva aludt. Oly mélyen, hogy az ételt vivő szobalány zörgetésére sem ébredt föl. Estefelé férje is kopogtatott ajtaján:

Nem álmodott semmit, sőt másnap reggelre ébredve frissnek, épnek, ruganyosnak érezte magát. Mintha nem történt volna semmi, mintha ez egy nap alatt – a mig aludt – egy esztendőt fiatalodott volna. Leánykorába álmodta magát – ébren.

De körülnézett: meghalt testvére ágyában feküdt. Felugrott, hamarosan felöltözködött és átsietett a gyerekekhez. Vigan voltak azok, egészségesek, boldogok.

Leült közéjük és eszébe jutottak az utolsó napok rettenetes éleményei. Most már egész világosan tudott gondolkodni mindezekről. És minden küzdelem, minden nagyobb rázkódás nélkül határozott magában.

Egyelőre itt marad a gyermekekkel. Mert az a fő, hogy ezek boldogok, vidámak legyenek. -53- Aztán öreg szüleit is kimélnie kell… rettenetes volna, ha azok most valamit megtudnának, majd lassan, egykor. Talán előbb elköltöznek ők is lányuk után.

Azzal is tisztában volt, hogy milyen viszonynak kell lennie ezután férje és közötte. Borzadt ugyan attól, hogy egy levegőt kell vele szivnia, de elhatározta magában, hogy kell és azzal vége van!

A dacz, a martirok szent és őrületes dacza ült ki változatlanul szép hamvas arczára, melyen a sok kin, a temérdek sirás nem hagyott semmi nyomot. Csak szemei estek be még mélyebben, pedig rendes körülmények között is mélyen ültek benn, az összenőtt, vastag, sötét szemöldök alatt. És fehér, szinte férfias álla, mintha még jobban előre nyomult volna. Haja, mint ilyenkor rendesen, még szétbomolva feküdt szögletes, de különösen széles vállain. Csakugyan olyan szép volt, mint a hogy fiatal vértanu-asszonyokat ábrázolnak a festők. Avagy olyan, mint a modern képeken a fiatal és szép középkori boszorkák, mielőtt a máglyára lépnének… A kegyetlenség valami kis vonása jelent meg ajkai körül, a nélkül, hogy bensejében tudomást vett volna ez ujszülött izléséről. Egyáltalán sejtelme se volt nagy és elemi benső átalakulásáról, mely rövid napok alatt ment végbe. -54-

Készen volt mindenre; erős és bátor. Oly bátor, hogy a mikor másnap egy unokatestvére jött hozzá látogatóba a vidékről, az nem vett rajta észre semmit. Nagy könyörgésre ugyan, de tényleg mégis elment vele a szinházba is, megjegyzéseket tett az előadásra és férjével – a ki pár perczre fölment hozzájuk a páholyba – sans gène beszélt, igaz, hogy csak egy pár szót.

A vendég-leány ott maradt náluk egy pár napig és igy keveset voltak otthon, hol az öregeknél, hol más rokonoknál látogatóban. Kocsikáztak, képtárlatot jártak és Marin senki nem vett észre mit sem. Nyugodt és zárkózott volt, mint rendesen és abszolute nem törődött azzal, hogy a férfiaknak rendkivül mód tetszett és a hová lépett, utczára vagy szinházba! egyszerre egy egész csoportot hozott izgalomba.

– De jó neked – mondá utközben az unokatestvér – te nagyon tetszel a férfiaknak, bolondulnak utánad!

Mari nem felelt semmit, de figyelmes lett e mondásra. És egy pár percz mulván visszatért rá:

– Bámulatos – szólt lelkesülve a lány – hisz ugy néznek mindig, majd orra buknak!

– Pedig van nálad szebb is, de tebenned van valami, a mi megbolonditja őket. Mondd meg, hogy mi…

A rokon nevetett ezen a kissé frivol kérdésen és kurizált tovább az asszonynak, daczára, hogy az egyszerre egészen zárkózott lett.

– Megboszorkányozod őket – mondá – az összenőtt szemöldökeiddel boszorkányozod meg. Mondd meg, hogy mivel, hadd én is!

Még otthon is évődött vele, még a mikor elutazott, a kupéból is azt kiáltotta utána:

Ahogy a leány elment, ujra a régi komorság szállott rá s a házra. Renner idejének nagy részét nem töltötte otthon és vagy gyengédségből, számitásból, avagy bátortalanság okán nem maradt feleségével soha egyedül.

Végre is ez kereste az alkalmat. Egy délután a mikor rendelő óra elmult, bement hozzá, leült.

– Bizonyos dolgokat – mondá csendesen – el kell végeznünk magunk között.

– De miért? – szólt meglepetést szinlelve a férj. Nem akart többé emlékezni semmire. Bizonyára megbánta, hogy vallott. Tette magát, hogy nem érti a kérdést és ismételte:

– Jól van – mondá némi szünet után – tudom, mit akar. El akarja hitetni velem, hogy az én rémlátásom, az én szörnyü álmom volt az egész. De nem álmodom többé, ébren vagyok. Tudok mindent. Ha nem volnék gyáva: feladnám, ha erős volnék: magam végeznék vele… Itt maradok mellette, tudhatja, miért maradok mellette. És abban a pillanatban, a melyben erről megfeledkezik, nem leszek gyáva többé. Szerencsétlenné teszek mindenkit: a gyermekeket, anyámékat, magamat és talán nem segitek mitsem, de megteszem. Testvéremre esküszöm, hogy megteszem!

– Hiába cselekszi, nem hiszi el senki. Bizonyitékai sem magának, sem a világon senkinek nincsenek. A minthogy nem is igaz az egész, nem igaz! Csak a botrány lesz meg és e botrány alatt velem szenvednek az ártatlan gyermekek, talán többet szenvednek, mint én… És bolondnak fogják deklarálni, a családban voltak már esetek, maga is hiszteriában szenvedett -57- egykor… most átalakult, nagyon könnyen alakul át. A fölizgatott asszonyok lelkéről a legtudósabb kollega is könnyen esik, vagy ejthető tévedésbe…

A doktor megszokott mosolyával kisérte ezt a fenyegetést. Mari nyugodtan hallgatta:

– A bolondok házával fenyeget, jól van, attól sem félek. Nem félek magától, a gyilkától, az aljasságaitól, a mosolyától, csak a szerelmétől irtózom… Nem akarom, értse meg. Nem fenyegetődzöm azzal, hogy a melyik perczben megölel: vége. De akarom, hogy külön éljünk egészen, mindvégig, addig –

Ezentul külön éltek csakugyan, az étkezésnél se találkoztak mindig. Renner kint élt a világban, Mari pedig minden idejét a gyermekeknek szentelte. Alig ment ki az utczára, elhanyagolta szüleit is. Ha a gyermekek lepihentek, olvasott. Folyton olvasott. Olvasott, a mig szemei kifáradtak és a betü összefolyt kiszökkenő könyüivel. Ilyenkor odaült az ablakhoz és kibámult az éjbe.

Magasan laktak és ablakából, a lipótvárosi házak tetején át a külső gyárvárosba látott. Minek az a városrész, miért az idomtalan -58- nagy malmok, az óriási fekete falak, a folyton füstölgő kémények? Kenyér kell, ruha kell – felelte magának.

Milyen bolond kicsiségen törődnek az emberek! – jegyezte meg viszont. És boszantó kicsiség volt számára minden, szürke, sablónos semmiség minden, csak egy volt, a mi fontos, a mi fő, csak egy!

Egészen beletemetkezett ez egybe, minden világi dolog e körül rakódott le. Testvére halálának körülményei érdekelték csak és amig ezzel foglalkozott, elfeledte magát is, szerelmével, szenvedéseivel, nyomoruságos helyzetével egyetemben.

A gyilkossággal foglalkozván, megdicsőült az önzetlenségben, mosolygott martiromságán, a mig egy pár hét mulván fiatalsága fölébredt és követelte jogait.

Éjjelente most már nemcsak Ágnesről, de arról a fiatal férfiről is gondolkodott, a kit szeretett még mindig és a ki szerette még mindig, ebben bizonyos volt ő is. Csodálkozott hát, hogy az mit sem tud állapotáról. Hisz tudnia kellene, meg kellett volna éreznie, segitségére mért nem jön!

De hisz ő üzte el, ő mondta neki, hogy isten vele örökre! Nem akar tolakodni és csak -59- messziről vigyáz reá, óvja, őrzi. Meg is fog érkezni, ha szükség lesz rá…

Nem jött az. Kiment az utczára, akarta látni, nem engedelmeskedett neki a véletlen.

Irt Gyalui Istvánnak, röviden, határozottan kérte, hogy jöjjön el, látni akarja.

Másnap délutánra tette a találkát és – Gyalui István nem jött el. Nem sokáig habozott, fölkereste a hivatalában. Kihivatta a szobából.

Nem voltak zavarban. Mindketten nagyon természetesnek találták ezt a látogatást. Megállottak a folyosón – a hol a hivatalnokok serege járt ki s be – a férfi megcsókolta az asszony kezét és mondá:

– Féltem és nem akartam. Féltem magáért és nem akartam magam miatt. Mégis megbántam, hogy nem mentem el…

– Kimentek együtt az utczára, fiakkerbe ültek, lefüggönyözték az ablakokat.

– Azelőtt ellenem, most férjed ellen! – mondá a férfi vigan is, gunyosan is. Az asszony szárazon jegyzé meg:

Gyalui István egyszerre nagyon komoly lett, eleresztette az asszony kezét és mintegy maga-magának beszélt:

– Igen, nem akarom. Az első árulást sem én, sem te jóvá tenni nem tudjuk többé. A másodikat megakadályozni lesz erőm.

Mari bámulva és némi megvetéssel nézett rajta végig. István elértette e tekintetet, megragadta az asszony kezét és össze-vissza csókolta:

Szeliden, alázatosan nézett föl a férfira, hizelgett neki, simogatta a kezét. Mintha tegnap váltak volna el, mintha el sem váltak volna István is egészen ellágyult, belemerült az asszony szépséges szemeibe, alig tudott beszélni.

Olyan gyülölséggel ejtette ki ezt az «ő»-t hogy a férfi szinte megborzadt. Arczát elfutotta a vér:

– Miért gyülölöd hát? Mert engem szeretsz? De hisz elkergettél, mint egy rossz cselédet és érette.

– Megtettem – mondá daczosan – és ezzel vége. A tied voltam akkor is, mégis megtettem. Ugy kellett cselekednem és nem -62- lehetett máskép. Erről nem szabad szólnod többé.

Kategorikusan beszélt, olyan hangon, a mely minden gyanut, minden féltékenységet, a történtek minden keserüségét egyszerre elaltatta a férfi szivében.

– Jól van, nem beszélünk róla többé! – mondá alázatosan és szerelmesen. A régi érzés árasztotta el azon frissen. Hallgatott, nem is nézett Marira, csak kezét fogta némán. És ez magában olyan erős kéjjel töltötte el, hogy az ő öntudatlan, boldog érzése átömlött az asszonyba. Perczek teltek el e tiszta, zavartalan boldogságban. Lelkeik ugy összefortak, hogy semmi árnyék nem férkőzhetett közibük. A férfi nem tudott arról, hogy egy férjes asszonyt ölel át és az asszony ugy érezte, hogy szerelmese öleli, az egy, az igaz. Ezé egészen és rajta kivül nincs joga hozzá senkinek e világon. Nincs joga másnak és neki nincs kötelessége, csak az, hogy csendesen meghuzódjon az erős és forró karok között.

Hirtelen árnyék vetődött közibük. – Mikor léssz egészen az enyém? -63-

Nem feszegették többé ezt a kérdést. A mi kevés idejük volt még, azt kölcsönös édes hizelgésekkel töltötték el. Csak a mikor elválóban voltak, szólalt meg az asszony megint, ábrándos tekintettel, álmodó hangon:

– És ha ő nem volna, most együtt maradhatnánk. Ha ő nem lenne, együtt maradhatnánk örökké!

Mari megrezzent, fürkésző szemekkel nézett Istvánra, a daczos vonás ajkai körül egyszerre megerősödött.

Egy órája voltak már együtt, el kellett válniok. Mari nem messze lakásától, kiugrott a fiakkerből, most már sokkal óvatosabban, mint mikor beült. Sietett aztán haza, szinte szaladt, a hogy eljött, a «gróf» nagyon sirt, nincs-e valami baja?

Föllélegzett, a mint vidáman látta viszont a szeszélyes gyereket. Össze-vissza csókolta, -64- ölelte, aztán bement szobájába. A mint benn volt, a szomszéd szoba ajtaját férje nyitotta rá:

– Hát nem látott, hát nem ott voltam. Keresse, hogy hol voltam, nem fogok utjaimról számot adni senkinek, legkevésbbé magának!

Kihivóan beszélt, nem lehetett ráismerni benne a régi szelid, szinte passziv és flegmatikus asszonyszemélyre.

Renner György halványan nézte, mint szikrázik a máskor nyájas barna szem, mint vonaglanak, fehérednek el a rendesen piros, nyugodt, szabályos ajkak.

Valamit akar mondani… Oh, ha kimondhatná, ha arczába vághatná ennek a nyomorult embernek:

– Találkán voltam, igen, találkán, magam kértem, magam kerestem. Megcsaltalak és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam, nem mondom meg, kié. Vagy megmondom, állj vele szembe! Akkor majd meg fog ölni. Most megbecstelenitett, aztán megöl! -65-

Milyen boldog lett volna, ha kimondhatja e szavakat, küzdött magával, hogy ki ne mondja, egész teste remegett, ajkai vonaglottak.

De mást mondott. Nem volt többé az a becsületes, tiszta szivü asszony, a ki eddig; hanem volt egy boszu után vágyó, összenőtt szemöldökü némber. És tiszta ajkairól könnyedén, meggyőzőleg hangzott el az első hazugság:

– Mit firtatja, hol járok. Megyek a magam utján, én sem kérdezek senkit. Anyáméknál voltam és láttam magát. Bementem a másik szobába, a mikor jött, és kértem, hogy ne szóljanak, hogy itt vagyok. Kérdezősködjék igazat mondtam-e, ha mer!

A férj megnyugtatva ment vissza rendelőszobájába. Az asszony magára maradt. Kibontotta kabátkáját, majd megfuladt. Iszonyu volt itt a levegő, iszonyubb, mint valaha.

Hanem maga az élet nem volt többé olyan nyomasztó. Szive mélyén, rémitő titka mellett, azt enyhitve, volt már egy másik édes titka is.

És nem látta többé a helyzetet olyan rémitően összebonyolultnak; látta, helyesebben érezte, hogy van itt is megoldás, van!

– Meg fogja ölni! – mormogá magában. – Megöli és azzal vége! Le fogja lőni, -66- mint egy veszett ebet. És nem fog megtudni senki mit sem.

Kéjes remegés töltötte be egész valóját. Nem félt többé a jövendőtől.

– Jöjjön, a minek jönnie kell! – susogá és odaült az ablakhoz nézni a tömeget, mely lázasan hullámzott, szaladt a maga dolga után, mintha semmi, éppen semmi nem történt volna!

IV.

Sokkal körültekintőbb volt ezután. Nem ment soha találkára a nélkül, hogy ne lett volna alibije. Iszonyatos állapota daczára igazi genialitást fejtett ki – a csalásban. Megcsalta a férjét, és megcsalta a szeretőjét – mosolyogván ennek arczába akkor is, a mikor bensejében egészen elsötétült testvére árnyékától. Mert nem oszlott az el és szerelmének rózsaszinjén áttört ijesztő, bátoritó, lázitó feketesége.

«Nem, őt nem szabad felednem, egy pillanatra sem!» – gondolta magában és a mig szerelmesének keblén pihent, mámoritó érzése közepette, egyszerre csak eszébe jutott, hogy megölték!

– Megölte! – susogta egyszer, önfeledt pillanatukban és fölrebbent. -67-

Tudott uralkodni, csodálatosan tudta fegyelmezni magát. Az ajkán volt már a szó, már-már elárult Gyalui Istvánnak mindent, de volt ereje magát megfosztani ettől a mondhatatlan megkönnyebbüléstől. Hallgatott, csak egyszer-egyszer árulva el egy-két szóval, hogy valami komor, nehéz titok nyomja a szivét.

Hiába könyörgött neki a férfi, hajthatatlan maradt, nem szólt egy szót sem. Máskor meg ujra kezdte:

Nevettek, de azért hideg borzongás futott át mindkettőjükön. Szerelmes szemük tágra nyilott, villogott.

– Eh – mondá hirtelen komolysággal a férfi – nem muszáj orgyilkosnak lenni, nyiltan ölöm meg.

Mennyi minden volt ez egy szótagban. Halálos gyülölség férje ellen, kifejezése amaz iszonyu szenvedéseknek, melyek belől mardosták. Ezzel az egy fölkiáltással csaknem elárulta minden titkát. De a férfi csak azt értette meg, hogy nagy fájdalmat okozott neki; békitette:

– Nem gondoltam rosszat, de a türelem elhagy. Nem akarok élni igy. Remegni minden találkáért, hazudni örökké, alakoskodni, félni, meghuzni magamat, mint egy rablónak.

Nyiltan akarlak a magaménak, egyedül az enyémnek! Boldog akarok lenni, te szeretsz, jogom van rája, jogom.

Hangosan beszélt, nem törődve azzal, ha valaki meghallja is. Sőt talán azt akarta:

– El fogok menni férjedhez és megmondok neki mindent. Én fogom figyelmeztetni arra, hogy vérrel kell megtisztitania háza becsületét. Provokálni fogom, hogy szembeálljon velem.

– Kényszeritem arra, hogy bátor legyen. Hohó, nincsenek mostan gyáva emberek. -70-

Hirtelen el kellett válniok, nem beszélgethettek többé erről a tárgyról. Csak egy hét mulva találkozhattak ujra és akkor nem szóltak róla mit sem. De foglalkoztatta őket és zavartan kerülték egymás tekintetét, légyottjuk meg volt zavarva egészen. Különben is egy idő óta nem voltak többé oly nyiltak egymáshoz, hallgatva ölelték át egymást, leverten, busan, előre rettegve az elválástól:

Nagyon rövid ideig maradhattak együtt és egy héten alig találkozhattak egyszer. A férj sejtett, vagy látott is tán valamit, lesett és lesetett rájuk.

– Nem lehet, most még nem szabad megtudnia! – felelte az asszony – és ugy ügyelt, ugy tudott vigyázni, mintha rossz asszonynak született volna. Bár ő is iszonyuan szenvedett ez óvatosság miatt.

Viszonyuk mind bensőbb és szenvedélyesebb lett. Megtalálták egymást igazán. Ő velük az a csudálatos véletlen történt, hogy szerelmük a megismerés után még intenzivebb lett. A kétezer millió ember között, férjen, társadalmi konvencziókon, egy nagy tragédián, valláskülönbségen -71- és annyi más akadályon keresztül érkezének egymáshoz. Izzó, de láthatatlan szenvedélyük volt a lámpás, mely az élet ez iszonyatos éjjelében összevezette őket.

Óriási erejükbe került az elválás, a bucsuzás. A férfi nem is birta energiával, csaknem beteg lett belé:

Az asszony észrevette, hogy majdnem belement titkának föltárásába, rémülten igyekezett helyrehozni vigyázatlanságát:

Elhallgattak. Ez volt az ő őrült témájuk, -72- ez volt az, mely az őrületet – melyre mindannyiunknak van rátermettségünk – ébresztette föl bennük. Ilyenkor hirtelen abbanhagyták a beszélgetést és magukba mélyedve, komor, dult arczczal néztek maguk elé.

Mit néztek az ürességben? Mit láttak? Erről hallgattak mindketten. De megérezték egymásról, hogy ugyanarról gondolkoznak.

Fantaziáltak a szerelem jogáról, mely az ő érvelésük szerint minden jognál előbbre való. A szenvedély szemén nézték immár az egész életet és ennek a forró világitásánál a férj kiomló vére csak halvány jelenségnek tetszett.

«Ha elmulna magától, mint egy árnyék!» gondolta magában az asszony, a kiben a boszu olthatatlan szomjusága lassankint egészen összevegyült szerelmi vágyával, azzal, hogy örökre megbonthatatlan egy legyen azzal, a kit szeret.

«Nem engedem, hogy ő mocskolja be kezét… Ez az én jogom, az én kötelességem, egyedül az enyém!»

– Nem jöhettem, miatta, fogva tartott. -73- Szegény fiam, hiába vártál és lehet, hogy ezentul is hiába vársz!

– Tudd meg – szólt István – hogy ha még egyetlen egyszer elmaradsz miatta, én végzek vele. Veled is végzek! Majd gondolkodva hozzátette:

– De mire az öldöklés? Gyere el tőle, válj meg tőle és legyél az enyém. A legnyomorultabb asszonyok megteszik ezt, te mért nem akarod?

Mari a legközelebbi találkára nem ment el. Másnap azonban korán reggel, minden óvatosság nélkül rontott be lakására:

– Megmondtam! – szólt komolyan a férfi. – Vagy szeretsz, vagy nem. Ha igen, ugy rám bizod a dolgot.

– Nekem meg jók, bizonyosra megyek. És ha én esném is el, nem jobb-e elvérezni egyszerre, mint igy lassan?

– Te? Vagy szeretsz, vagy nem! Ha igen, bele kell egyezned abba, hogy szembeálljak vele. -74-

– De én nem szeretlek annyira, hogy ilyen nagy áldozatot fogadjak el tőled!

– Ne vitatkozzunk ezen – mondá az asszony hirtelen megváltozott hangon – unom ezt a mérlegelést. Ne beszéljünk róla! Szeretsz-e most, ezt kérdezem?

– De igenis, beszéljünk! – mondá elhalványodva, de azért keményen a férfi. Az asszony meg mosolyogva vonogatta vállait:

Tettetett, de jól tettetett czinizmussal mondá mindezeket, aztán felugrott, homlokon csókolta a hirtelen elmélyedt Gyalui Istvánt: -75-

Gyalui utána akart rohanni, de az utczán kocsiját sem látta többé. Mintha itt sem lett volna. De hisz a kezén még most is ott csillámlik egy köny.

Gyalui István elmerengve kérdezte magától: «vajjon mikor ejthette ezt a könyet?» Nem értett az egész jelenetből semmit. Végre is megállapitotta magában:

Nem jött vissza, hiába várta. A rendes találkákra nem ment el. Levelet nem irt és nem volt látható sehol. Végre is ő alázta meg magát: irt neki. Mindhiába, nem kapott rá választ.

Elhatározta, hogy fölmegy hozzája. Hátha beteg, hátha valami egyéb baja van? Avagy jobb volna betegség czimen fölmenni férjéhez az orvoshoz és attól tudni meg róla valamit?! Ez a vállalkozás fölöttébb izgatta, lángolt a vágyakozástól, ha szemben állhat a vetélytársával, akár alakoskodva is.

Ott volt már a kapu előtt, be akart fordulni -76- éppen, mikor háta mögött kaczagás csendült meg. Visszafordult.

Mari kaczagott kisérőjének, egy hirhedt gavallérnak valami mondására. Nevetett akkor is, a mikor őt meglátta, avagy talán éppen akkor kezdte? És ez alatt kokett pillantásokat vetett a szépnek tartott gentlemanre.

Gyalui István legelsőbben is valami sottise-t akart az asszonyon is, a kisérőn is elkövetni. De meggondolta magát, mélyen, gunyos alázatossággal, sértő tisztelettel hajlott meg az asszony előtt, a földig megemelte előtte kalapját. Az rá sem nézve köszönt neki vissza és arra forditotta minden figyelmét, hogy a gavallértól mennél szivélyesebben bucsuzzék el. Aztán elhagyta a szerelmest is, az udvarlót is. Ezek megnézték egymást. Az első pillanatban csaknem morogtak egymásra, mint két eb. Aztán győzött rajtuk a konvenczió: mosolyogtak.

És az egyik elment jobbra. A gavallér: tele hittel, jó reménységgel. A kedves: összetörve, megalázva, nyomorultan. Azt se tudta hová megy és minek menni?

Megkönnyebbülés volt számára az is, mikor szobájába érve, öklével homlokára üthetett és fölkiálthatott:

Dal a boszorkányokról.

Óh, dehogy mozog a föld, csak áll egy helyben, mozdulatlan, komoran. A régi földön, a régi tüzes vasak állanak, rajta meztelen lábu, fehér lábu, fehér ruhás, fekete szemöldökü boszorkányokat kergetnek átal.

– Előre kis boszorkák, angol czipős, uszályos ruháju, franczia kalapos, szép, fiatal asszonyok, előre!

Mennek is szép hosszu sorban. Legelsőbben mosolyogva, mint régen, de fehér szoknyácskájukat nem lebbenti meg a hideg felszél, ők maguk fogják fel egy kissé a fekete terno-uszályt, a fekete harisnya fölött lengőt. Később fölszisszennek, mint régen, végül összerogynak, mint régen.

Már ég a piacz közepén a máglya, ott hamvadnak, pusztulnak el rajta összenőtt szemöldökü boszorkák. Ott, a társaság igaztalan itélőszéke előtt, a nyilvánosság piaczán és autodaféjuk fénye bevilágit annak piszkos zugaiba. A zsarátnok zizeg, a láng mormol, az emberek kiáltanak:

– Egy kis olajat arra a tüzre, hadd lássuk, mint vonaglik a delinkvens arcza, hadd lássuk a szép bünöst egészen, teljes fénynél. -78-

Rálépett Mari is a tüzes vasekére; mosolygott kifelé a világra. Még nem is tudta bizonyosan, hogy mi történt vele. Körülnézett és ott látta magát a modern boszorkányok között. És hallotta susogni, hallotta kiáltani az uj embereket a régi szóval:

Az asszonyok huzadoztak tőle, a férfiak impertinensek voltak hozzá, apja, anyja alig váltottak vele szót, bübájos rossz asszonynak tartotta mindenki már. Tudtak róla mindent, többet tudtak mindennél, nemcsak azt látták, mint csalja meg férjét, hanem azt is, hogy gonosz lelkével, fekete szemének rontásával mint büvöli kárhozatra mindazokat, a kik hozzája érnek.

Meg is érezte, meg is hallotta, mit beszélnek róla. Összerázkódott és felsóhajtott magában:

De vajjon az-e igazán? Tisztán nem tudta már maga sem. Ott hagyta azt, a ki szivének kedvesebb volt, mint maga az élet. Azért hagyta ott, nehogy az magát koczkáztassa érte.

«Hát legyen igaz!» – gondolta magában. «Azt akarom, hogy igaz legyen. Nevezzenek, a minek akarnak, hát az leszek, a mi akarok, igazi rossz asszony. Kövezzenek meg, öljenek meg, égessenek meg!»

És ment előre rettentő utján. A daczos, szinte kegyetlen vonás még erősebb lett szelid arczán, nem habozott többé, tudta, hogy neki a mártiromság jutott és nézte szánalommal, nézte megvetéssel a rövidlátó, a tudatlan, az ádáz tömeget…

– Poltron! – mondá tréfásan-komolyan az asszony és nem engedte, hogy az udvarló bucsuzóra megcsókolja a kezét.

Szinte megőrjitette, ugy kaczérkodott vele. És mert nem érzett iránta semmit, sőt inkább -80- egy kis utálatot, mintsem, hogy szerelmet, – a kicsiny, gyenge asszony ugy bánt az óriási emberrel, mint egy joujouval.

– Én, – mondá vállvonogatva – semmit. Kérdezze meg a férjemet, talán az!

– A férje! Mi közöm ahhoz. Szeret-e ön vagy nem, akar-e az enyim lenni, vagy nem?

– Nem akarom többé látni! mondá határozottan. A férfi, természetesen, egy pár nap mulván visszakönyörögte magát kegyeibe.

Talán azért, hogy egy napon ráuszitsa valakire? Talán maga se tudta, miért cselekszi? A férfi se tudta, a világ sem.

– Megbolondultam, megbolondultam! – mondá magának éjjelente százszor is. Egyszer-egyszer ereje támadt, józansága kerekedett és oly világosan, tisztán látta, hogy mit kell tennie. -81-

Nappal lett és ismét megzavarodott elhatározásában. Közönsége pedig visszafojtott lélekzettel leste, mi lesz már, mikor lobog föl a máglya…

Csak a férj nem tudott, nem látott semmit. Leskelődni sem mert, meg volt meredve, nem látott többé kifelé, elmerült magában, a maga rejtelmeiben és reszketett. Élni akart. És a szegény embert nem akarta életben hagyni, meg akarta ölni, öletni!

VI.

– Tudja mit – igy szólt az athlétához – ne is jöjjön többé addig felém, a mig együtt vagyok ezzel az urral! (Férje szobájára mutatott.)

– Mondja meg neki, hogy én magát szeretem és ő menjen el innét, messze. Ne mutassa magát többé soha! Követelje tőle, kergesse el. Ezt akarom.

– Akarom! – ismétlé, látván, hogy a férfi gondolkodik: Majd hozzátette:

A gavallér ajánlotta magát. Az ajtóban volt már, a mikor Mari utána kiabált:

Szávics Iván visszasompolygott és az asszony megsimogatta, mint egy newfoundlandit:

– Szeretni fogom, ha ezt rendben végzi el, nagyon szeretni fogom. A magáé leszek, ugy a hogy akarja, akár felesége, akár kedvese, a hogy akarja.

Iván szó nélkül csókolta meg az asszony -83- kezét és menni akart, de vasmarkát fogva tartotta egy ideges, puha kis kéz.

– Lássuk – mondá Mari – van-e magának elég esze, mit fog neki mondani. Én ugy vélem, hogy meg kell némitani, megrohanni egyszerre és szaván fogni, hogy elmegy… Mondja meg neki, hogy mindenünket elviheti, a pénzt, a butort, a zongorámat, a selyem-szoknyáimat is. De a gyermekeket követelem és követelem, hogy soha, soha se mutatkozzék többé…

Az utczán vottak; hirtelen elváltak egymástól, Iván elment fölkeresni a doktort, Mari meg elnézett egy kissé haza, édes anyjához.

Ottan egyszerre valami különös érzékenység fogta el. Átölelte anyja nyakát, keblére bujt és sirt keservesen.

– Eredj, eredj; nagy szomoruságot okozol nekem, nagy szégyent hoztál reánk!

Könyeit visszafojtotta, letörülte; összeharapdálta ajkát. Daczosan fájdalmasan, csak annyit tudott mondani: -84-

Hiába, már ott van a máglyán, már összecsap fölötte a láng. Ártatlanságát nem hiszi el senki, még édes anyja sem!

Csak egyetlen egy teremtés van a világon, a ki hittel, szeretettel simul hozzá. Egyetlen férfitestvére, nyolcz éves kis öcscse. Az odasimul hozzá és a mikor egyedül vannak a szobában, halkan mondja:

– Hallottam, anyának mondta. De én odabujtam közibük és azt mondtam, hogy nem igaz.

Össze-vissza ölelte, csókolta a gyereket. Hanem elkomorult megint nagy hirtelen:

VII.

Meg sem gondolta mit tesz, haza sietett egy revolvert dugott a zsebébe, aztán fölkereste Renner Györgyöt. -85-

Ismerték egymást, sőt egykor amolyan vendéglői barátságban voltak, az egyik hiányzott a másiknak, ha késett, ha nem jött. De időközben elfeledték azt is, hogy egykor tegeződtek. Most azonban, mikor az egyik a lakásán kereste föl a másikat, eszébe jutott a régi te s tu és azzal szólitotta meg:

– A nagy egészségtől egy kissé. A gutaütéstől félek néha, de ez mellékes; nem az orvoshoz jöttem.

Szivarra gyujtottak mind a ketten, de inkább rágták, mint szivták azt. Alig tudtak uralkodni izgatottságukon, de tudtak mégis.

– Hogy miért jöttem? ismétlé a kérdést Iván. Egy kissé megzavarta, hogy ilyen hamarosan a tárgyra tértek. De sokkal elbizakodottabb, sokkalta blazirtabb volt, mintsem hogy kitérjen. Zavarát leküzdötte csakhamar és a megtámadottból támadó lett.

– Ha igy akarod, hát legyen igy! Essünk át a részleteken is, nem okos dolog, de akarod, hát legyen igy… Az asszony…

Fölkelt székéről. Iván ülve maradt, látta, hogy a másik férfi izgatott és őt ez még nyugodtabbá tette. Átfogta a térdét, mozgatta a kivágott czipőjét:

– Minek komédiázzunk, de hát komédiázzunk. Pedig szerettem volna jelenetek nélkül csinálni a dolgot. Az ördög vigye, már boltossegédek is párbajoznak. Jó volna ezt valahogyan kikerülnünk, éppen ő nagysága érdekében –

Gunyosan mosolyogtak egymásra. Meglehetősen fegyelmezett ember volt mind a kettő és ugy látszik elhatározták, hogy egyhamar nem vesznek össze egymással. De idegeik máris tulontul meg voltak feszitve; még egy szó és meglehet ökölre mennek. Az udvarló voltaképpen legjobban szerette volna igy elvégezni. Elfeledkezett arról, milyen okos tervvel jött ide és provokált:

– Épp erről akarok beszélni veled, vagy ha ugy tetszik: ebben a tárgyban akarok pertraktálni önnel, de lehetőleg nyugodtan, minden feltünés nélkül. Szeretném, ha itt a maga lakásán nem inzultálna és nem kényszeritene arra, hogy én viszont inzultusra vetemedjem itt.

– Nem! De tudom ő nagysága véleményét, helyesebben, tudni vélem, ő nem akarhat mást – mint én!

Falfehér arczczal türte Renner György ez arczulcsapást. Belekapaszkodott az iróasztalba:

– Ezekért végezni fogunk. Most nekem önt ki kellene innen korbácsolnom, de nem teszem. Ön nálam van, beszélhet. Mit akar? – mondá reszkető hangon.

– Legelsőbb is azt, hogy mindezekért -88- le fogunk számolni. Pedig szerettem volna elkerülni és tisztán, okosan tárgyalni a mi közös dolgunkat.

Szávics Iván fölkelt és egészen közel hajolt Renner Györgyhöz. Aztán olyan mozdulattal, mely védekezés volt egy esetleges inzultussal szemben, monda:

A férj nem ütötte arczul, nem lőtte le. Sápadt arczán ujra ott volt a mosolygós lárva. Mintha nem is az ő feleségéről, az ő becsületéről lett volna szó, szinte gunyosan kérdé:

A gavallér meghökkent erre az ártatlanul czinikus kérdésre. Először zavarba jött, aztán elkaczagta magát. A másik is kaczagott, ha erőltetve is. A szoba viszhangzott ez erőteljes hangoktól. És ha most hirtelen rájuk nyit valaki, az bizonyosan igy szól:

Nagyon közel voltak ahhoz, hogy a revolvert, melyet ki-ki a zsebében szorongatott, egymásra fogják. De a helyzet most olyanná vált, hogy azt nem tudta volna megoldani egy golyó sem. -89-

Szávics Ivánnak könyesek lettek szemei a nagy nevetéstől. Az állapot komikuma, ennek a poltron férjnek a komikus volta: kijózanitólag hatott rá.

– Ezt szeretem, hogy igy fogja föl, más okosabb ember rosszabbul fogná fel. Igy talán kölcsönösen megegyezhetünk abban is, hogy a kölcsönös sértéseket zsebre rakjuk.

Meg volt győződve, hogy ő került fölül. Pedig az orvos most nyerte csak vissza önuralmát. – Rideg fölénye biztos tudatában szólott:

– Lássa uram, ön most megvet engem, szabadságában van, tessék! De rázzuk le vállainkról a komisz, az utálatos konvencziót, csak a közönséges embereknek való az. És az ostobáknak. Remélem ön nem olyan, magamról jót állok. Ha az volnék, most félre állnék az ön utjából, avagy revolvert fognék önre. Képtelenség! Én orvos vagyok, tudja. Volna abból valami hasznom, ha önt lelövöm? Abszolute semmi. De különösen mit érnék azzal, ha ön lőne le engem? Legyen nyugodt, sem az egyik, sem a másik nem fog megtörténni.

– Majd meglátjuk. De legyen ön egy kis nyugodalommal, lássa én mily nyugodt -90- vagyok, pedig beláthatja, hogy némi okom volna elveszteni a higgadtságomat.

– Nincs szükségem az ön elismerésére és abszolute nincs szükségünk arra, hogy az egymás férfivoltára appelláljunk. Szeretném, ha a kellő objektivitással fognók fel a kérdést.

– Nekem jogom és okom volna azt állitani, hogy legalább egykor szeretett. Hozzám jött feleségül. Ön pedig… önnek volt-e szeretője? Igen, vagy nem?

Oly szemérmetlenül, szinte üzletszerüen beszélt erről a tárgyról, mely a legromlottabb embernek is szentség bizonyos tekintetben, hogy ellenfele önuralmát elvesztette tökéletesen; undor és düh fogta el. Összeszoritotta ajkait és nem felelt a föltett kérdésre.

Aztán, hogy megint csak nem kapott választ, egészen fölélénkülve folytatá:

– Ön nem felel; nem lovagiasságból az asszony iránt, hanem azért, mert önök között nem történt misem. Kaczérkodott önnel is, mint mással, ez az egész. És ezzel egy kis erkölcsi -91- tébolyt támasztott föl benne. Oh, én jól ismerem őt és feltétlenül megbizom benne. A tisztaság maga, hozzá nem férkőzhetik árnyék. Merje őt vádolni, állitsa az ellenkezőjét, merje!

Hevesen, tüzzel, ékesszólással védelmezte az asszonyt, akinek hüségéről mélyen meg volt győződve e perczben is. Maga vetette föl felesége ellen a házasságtörésnek gyanuját és aztán maga védelmezte e gyanu ellen.

– Ő engem szeret; tudom, hogy szeret engem és ha perczre, pillanatra el is fordul tőlem, legbensőbb bensejében velem van, az enyém. És meg fogom tartani magamnak és nem engedem el. Párbajt nem fogok vivni érette, de embert ölni igen. Jaj annak, aki hozzám közeledik, csellel vagy erőszakkal, lelövöm, mint egy kutyát.

A vetélytárs szemét se hunyoritva, némán állott vele szemben. Pár pillanatra csend állott be, a mig Renner György megszólalt ujra:

– Végeztünk! – mondá és leresztette pisztolyát. Majd oda ment az ajtóhoz és kinyitotta. Aztán elhagyta a szobát.

Iván még ott maradt egy pár pillanatig. -92- El volt kábulva, alig tudott magához térni. A mikor valamelyest magához tért, elkáromkodta magát, vette kalapját és elment.

Ingerülten eresztette le fátyolát; menni akart. De a mig a lépcsőre hágott, eszébe jutott valami:

A gavallér mellette termett. Együtt haladtak fölfelé a lépcsőn. A férj lakosztályának ajtaja előtt állottak meg. Iván elősietett, hogy udvariasan kinyissa az az ajtót.

Nem a fáradtság meritette ki, hanem az energia. Szegény asszony kimerült abban a rettenetes akarásban, mely egészen kiforgatta lényéből. És mióta tartott ez már igy, mily régen szenvedett, alig emlékezett már arra az időre, a mikor még nem volt e roppant sulyú kínok szolgálója. Ugy érezte, hogy a mióta csak él, mindig ezeknek terhe alatt nyög, ezeket titkolni, ezekért boszut venni, ezeknek élni: minden kötelessége.

És mosolyogni mindezekhez! Mosolygni ezenkivül ahhoz is, hogy az egész világ – az ő világa – megvetéssel és gyalázkodással, dühvel és impertinencziával van iránta! A kiket megvet: hozzája törleszkednek, a kiket szeret: azok elfordulnak tőle. És nem tud, nem szabad összeroskadnia! És nem nyujthatja ki karját azok felé, a kik eltávolodnak tőle, nem mondhatja nekik:

Nem szabad szólnia, nem szabad szeretnie, ölelkeznie nem szabad, csak – a rosszal. Talán meg sem értené már más, csak azok az összenőtt szemöldökü, fekete ruhás, modern boszorkányok, a kik előtte láthatatlanul, de vele egyszerre járják a tüzes vasak utját. Ha csak rátalált volna egyetlen olyan társára, a ki mint -94- ő, kaczérkodva türi a tűzhalál kínját és reánevetvén a tömegre, mely vadul ordit felé:

Nem találkozott kivel sem, a ki csak egy pillanatra is megvigasztalta volna. Nem volt mellette senki, a ki megfogta volna karját, a mikor roskadozni kezd. Saját magából kellett merítenie az erőt pillanatnyi gyöngesége legyőzésére.

– Végeznünk kell! – mondá Szávics Ivánnak és belépett férje lakosztályába. A férfi utána. Kevés vártatva – a villamos csengetyü szavára – megjelent Renner György is.

A mikor meglátta őket igy együtt, meghőkölt. Csaknem elesett. Mint a kit sziven szurtak, és a mit mond, azok utolsó szavai, hörgé:

– Igy! – felelt az asszony éles hangon, arcza kitüzesedett. Megfogta az Iván kezét és az izgalomtól alig érthetően folytatá:

A férj lerogyott egy székre. Összeesett, mint egy aggastyán, elfödte arczát, sirt.

Csend volt a szobában. A férfi csukló, csaknem nevető sirása hallatszott csak. Az asszony az ablak mellett ült és kinézett. Szávics Iván tétovázva állott mellette. Nem tudta mit tegyen, mit szóljon. Az asszony megkönyörült rajta:

Kezet nyujtott neki és ott hagyta a siró férjjel. A gavallér bámulva nézett utána dühvel, és szerelemmel. Micsoda őrület martaléka lehet ez a csodálatos asszony, hogy férje előtt házasságtörőnek és hitszegőnek vallja magát, a mikor nem az! Mit akar vele, mit akar velük? Csak vért akar, csak halált? De hisz ezt elérhette volna mindjárt!

Valami láthatatlan tragédia árnyéka csapta meg ezt a léha embert és megingott. Egy óra előtt még utálta ezt a poltron embert, de most valami szánalomfélét érzett iránta. -96-

Az megrezzenve, mintha álmából ébredne, ugy nézett föl rá. De megint beroskadt a feje meggörbült vállai közé.

VIII.

Az asszony bezárkózott a gyerekekkel. Szerette volna az ölébe venni és megcsókolni valamennyit, de egy idő óta szinte félt megérinteni is őket.

Azt hitte, foltot ejt az édes ártatlanságokon. Már maga is szennyesnek, rossznak átokhozónak érezte önmagát.

Arról fantáziált, hogy a bűnből, melyet üldözött, reá is ragadt egy rész. És nem látta többé kiindulási pontját. Ágnes árnyéka is tünt, -97- tünedezett. A kiért rettenetes boszuállásra indult vala, a megölt testvér, eltünt csaknem egészen és ennek árnyéka helyett lelkében egy egész fekete éjszaka támadt.

Csak ha a legnagyobb gyermekre nézett, nyilalt szivébe a fájdalom. Akkor sem sirt, hanem halálos gyülölséggel eltelve, suttogta magában:

Néha szerette volna megmondani nekik és gyakran megmondta nekik: ne szeressétek apátokat! Ha pedig körülrajongták, csókolták azt: beteg lett, ki kellett mennie a szobából.

Egyszer az is eszébe jutott, hogy ezek a gyerekek tulajdonképpen épp ugy apjáéi és hogy neki undorodnia kellene tőlük. Megszidta magát ezért az iszonyu gondolatért és még több önsanyargatással szerette őket. Nem aludt, hogy álmaik fölött virraszszon, nem evett, hogy étethesse őket. A szopós kocsija mellett aludt a földön és nem engedte, hogy a dajka nyuljon hozzá, ha fölébredt.

Egészen magára kapatta valamennyit. – A legkisebb csak ő vele bizalmaskodott és barátságában annyira ment, hogy megcsókolta, helyesebben egyetlen fogával megharapta az arczát.

Olyan anyja volt mindannyinak, mintha ő -98- szülte volna őket. Az anyaság minden ösztöne megvolt benne, anélkül, hogy valaha fogant volna. Boszorkány, semmi kétség, hogy az volt ez az asszony.

Lakozott benne egy macska párája: szerette volna ezt a négy gyereket a fogai között czipelve, valami ember nem látta sürűbe hurczolni.

Ha föl tudta volna fogni valamennyit az ölébe és elfutni velök innen! most mindjárt, még ez éjjel. De hogy, hová, de a mikor nem szabad, nem lehet mozdulnia innen!

Talán ír Gyalui Istvánnak. Megir mindent, és hozzáküldi a gyerekeket, ott rejti el. Le is ült, meg is írt egy sort, de szerelme föllázadt az ellen, hogy a tragédiába belevigye Istvánt.

Elhatározta, hogy várni fog. Mit? Valami katasztrófát! Érezte, hogy ennek be kell következnie; hogyan, honnan jön: nem is sejtette.

Vére egyszerre lázongani kezdett. Izgatott, megmagyarázhatlan öröm fogta el. Valaminek történnie kellett.

Renner György még ugyanabban az állapotban ült iróasztala előtt. De ő-e az csakugyan? Összetört, beteg, öreg ember lett belőle -99- egy óra alatt. Szemei be voltak hunyva, avagy meghalt?! De most kinyitja a szemeit. Él, ha ez is élet!

Mari visszalopódzkodott a gyerekek szobájába és elkövetkezvén a tiz óra, ruhástól lefeküdt az ágyba. Csukott szemekkel várta, mi fog történni. Egyszer-egyszer elszenderedett, de egy pár percz mulván fölriadt és elkiáltotta magát:

Árnyékokra, álomképre kiabált. A férj nem volt itt, a gyermekek nyugodtan, édesdeden aludtak. Az egyik dorombolt is ágyában, arczára feküdvén. Ez a muzsika volt az egyetlen hang az éjben. De Mari ezerfélét hallott. Orkánzúgást, sirást, nevetést.

Igy telt el az éjjel. Reggel lett; a kicsikék nevetése, «kávé! kávé»-ja jelezte a hajnalt.

Fölugrott az ágyból, megétette a gyerekeket, aztán befonta a haját. (Erről a legnagyobb izgalomban sem feledkezett meg.)

Mi is történt tegnap? – kérdezte magától. A mint visszaemlékezett arra, a mi történt, szinte megörült. Szólította a szobaleányt:

Egész nap nem találkoztak egymással, Mari tett-vett a házban, ösztönszerűleg be-be tekintve a férje szobájának üveg-ablakán. Látta a két idegen urat jönni-menni; egy mondat is behallatszott hozzá:

Egyebet nem hallott. De ebből következtette, hogy holnap reggelre eltünik az élők közül az, ki megölte testvérét és megmérgezte, tönkretette az ő életét is. Avagy… Megdöbbent e «vagyra.» Hátha a másik esik el, a férj és az ő közös áldozataképpen. Egy uj bün merül föl – kettőjük büne. Egy gaztett, melynek voltaképpen ő az okozója, Renner György a végrehajtója csak.

Irgalom atyja! Hát nem tud szabadulni attól az embertől? Nem, soha, csak szorosabban füződik hozzá, a bünök régi és uj lánczszemmel kötik, fonják, szoritják vele össze.

Meg kell akadályoznia, hogy az az ártatlan -101- bolond odaálljon ennek az aljas gonosztevőnek a fegyvere elé! – igy kiáltott fel magában, hosszú tépelődés után.

De hogyan akadályozza meg, a mit már szilárd férfiak nagy ünnepélyesen elvégeztek? Egy éjjel választja már el a végzetes reggeltől. Mit tegyen. Kit birjon rá a visszalépésre? Hisz ez lehetetlen!

Egy mód van rá; ha fölkeresi Szávics Ivánt és elmond neki mindent. Ha fölfedi előtte minden titkát, úgy az iszonyodva fog meghátrálni.

Dehogy fog. Inkább meghal, minthogy meghátráljon! Ha csak bizonyitékokat nem kap, melyeket fölmutathat a kétkedő és lovagias világnak.

Kétségbeesve keresgélt lelkében bizonyitékok után. De álmain, férje önvallomásán, a fütyülő doktor elhallgatott sejtésén és az ő érzésén kivül nincsen bizonysága semmi. Férje, ha tagad, az orvos, ha hallgat, ugy ő telekiabálhatja a világot, nem ér az semmit.

Mindent koczkáztatott, mindent elrontott, a gyermekek anyjuk gyilkosánál maradnak, ha ő szabadul is! Még iszonyubb lesz minden.

Mégsem tudta magát elhatározni, hogy magára hagyja a várt, az előkészitett, a sürgetett katasztrófát. Most, az utolsó perczben be -102- akart nyulni a sors kerekének küllői közé és megállitani az egész pokolgépet.

Föl akarta keresni Szávics Ivánt, de nem tudott mozdulni helyéből. Agyát elsötétitette valami vak és öntudatlan félelem. Majd nem tudott gondolkozni többé, fehér ajkai gépiesen mozogtak:

Este volt már. A szobaleány meggyujtotta a lámpákat és egy levelet csusztatott a kezébe. Szávics Iván irta:

«Holnap reggel. – Bizonyos vagyok a dolgomban, de ha maga velem volna egy perczre! Csak egy perczre. Lehet-e, hol és mikor?»

Mari elhatározta, hogy elmegy hozzá. Ő fogja fölkeresni. Hisz ezzel tartozik neki, a ki holnap életét koczkáztatja érte.

Nem sokat gondolkozott, fölvette kabátját, kocsit hozatott és szobaleányával együtt elment.

– Egy pár percz mulva itthon leszek. Jól viseljétek magatokat? – mondá a gyerekeknek az ajtóban. A két nagyobbik utána szaladt a folyosóra, el akartak menni vele a nagymamához. Sirtak utána és neki még az udvarról is csititani kellett őket:

A kocsis – hogy több fuvart kapjon – -103- egy negyedóráig hurczolta őket, a mig eljutottak a Szávics Iván lakásához. Ott Mari leszállott, a szobaleány benmaradt a kocsiban.

Nem az első asszony volt, a ki belépett az ő fényes, törökös kényelemmel butorozott garçon-lakásába. És a kipróbált, elkényeztetett, kiélt gavallér nem tudott hová lenni zavarában.

Majd össze-vissza csókolva Mari kezeit, felocsudott végre és diadalmasan, boldogan, vadul felkiáltott:

Felugrott székéről, hogy megölelje a hátralengő a mint e pillanatban föltekintett rá: megdöbbenve állt meg.

Nem egy élő, hus és vérből való asszony, hanem egy felöltöztetett gipsz-szobor állott előtte. A megrenditő szomoruságnak, a legmélyebb kétségbeesésnek szobra, mozdulat nélkül, köny nélkül. Nem védekezett, nem reszketett, nem szólt egy szót sem. Mégis Szávics Iván ugy érezte, hogy gazság volna megérinteni egyetlen ujjal is. Valami szentség sugárzott ki az asszony e szomoruságából, mely megbóditotta, -104- leverte, egészen leányos szelidségüvé tette ezt a brutális alakot.

Csodálatos mosoly jelent meg az asszony arczán. A vigságnak olyan kifejezése, mely még bánatosabbá tette. Valamit akart mondani, de nem tudott, ajkai remegtek a mosolygástól.

– Lássa, – mondá – nem is hittem, hogy eljön. Milyen boldoggá tett vele, ha tudná. Nem is vártam már, indultam el, ki a világba, szórakozni egy kissé, feledni, hogy holnap megyek embert ölni, – bocsásson meg a szóért, – mint egy bravó. Egy igéretért, egy dijért, a mely akármilyen óriási legyen is, de csak dij. Káromkodtam magamban, szidtam magamat azzal, hogy öregszem. Vajjon nem vagyok-e gyáva, vajjon nem a félelem-e ez? Megrendültem, a hiuságom foszladozott, egyszerre azt véltem látni, hogy maga uszit engem, mint egy kutyát… És hogy nincs szivében irántam egy csepp szerelem. De most látom, hogy őrült voltam, a mikor józannak hittem magamat.

– Nem! – ismétlé még egyszer. Kevés -105- pihenőt tartott, aztán mereven, bátran belenézve a férfi vadul szikrázó szemeibe, mondá:

– Éppen azért jöttem, hogy ezt megmondjam. Játszottam vele, nem szerettem, a férjem gyülöltem, csak ennyi az egész. A másé vagyok és nem lehetek az öné. A mit igértem, meg nem tarthatom, a mit mondtam, mindaz hazugság. Utálom magam érte, de mit tegyek?…

– Boszorkány! – orditott beszédébe a férfi és rá akart rohanni, hogy összetörje. De az a rettenetes szomoruság, mely beboritotta az egész karcsu, bájos alakot, visszatiltotta. Pedig ez az alak meg se moczczant, ki volt szolgáltatva neki egészen.

– Törjön össze – susogta az asszony – az volna reám nézve a legjobb. De ha megöl, akkor se mondhatok mást, mint a mi igaz.

– Meg kellett volna őrülnöm, ha el nem mondom mindezt! – szólt és fuldokló zokogásban tört ki.

Iván szinte értelmetlen, zavart tekintettel nézett rá egy darabig, aztán megsimogatta.

– No, üljön le szépen, pihenjen és menjen -106- haza. Nyugodnia kell, erőre lesz szüksége holnap.

– Semmit. Engedelmet fogok kérni a férjétől. Elmondom neki: az egész tévedés, és hogy micsoda tündérmesebeli tisztaság maga. Ott a helyszinén bocsánatát kérem… Ott, ott…

A düh elfojtotta a hangját. Rekedt és értelmetlen szavakat suttogott. És egyszerre félkarjával magához szoritotta az asszonyt:

Egy köny esett ölelő karjára, egy törött, gyenge sohajtás hangzott a sziveig, eleresztette az asszonyt.

– Nem szabad megtörténni, mindent el kell követni… Iszonyu, ha kiállana véle. Véle! Igérje meg, hogy nem fog. Elintézi valahogy, akárhogyan.

– Ugy lesz, a hogyan parancsolja. Nyugodt lehet, ugy lesz minden, a hogy akarja!

– Csak azt akarja még, azt, hogy esküszegő is legyek! Tessék, rendelkezzék velem!

– Nem! – szólt szárazon Iván. Aztán fölkelt helyéről, meghajtotta magát:

– Isten vele, nagysád! Menjen haza szépen. Igazán nevetség, hogy itt volt nálam, hogy nálam volt! Ha megtudnák rólam, hogy igy volt nálam, lőhetném magam főbe!

Mari mechanikusan ment az ajtó felé, Iván kisérte. Ott még egyszer meg akarta csókolni a kezét, de az asszony nem engedte, ő borult rá a férfi kezére és sirva könyörgött:

Szobaleánya megunta a kocsin való várakozást és az előcsarnokban nevetgélt az inassal.

– Viszontlátásra! – mondá a férfi gunyosan, a mig a kocsi előtt állva, bucsuzkodott tőle.

Az asszony nem köszönt vissza. Elhallgatott, -108- egészen belesáppadt a gondolkozásba. Majd egyszerre megszólalt:

– Hová megyünk? – kérdé a kocsis, miután Szávics Iván is beült a fiakkerbe.

Iván megállitotta a kocsit és türelmetlenül szólott, szinte rákiáltott Marira:

Az utolsó szavakat már belekiabálta az éjbe. De hangját, minden gyülölségével és borzalmával elnyelte a fővárosi utcza zaja;

– Kedvesem, magának valami baja van; jöjjön, szépen hazaviszem az anyjához!

Azt hitte, hogy őrülttel van dolga. De a mint a gázfénynél nézte, nézegette ezt az asszonyt, -109- látta, hogy halálosan józan az. Elszánt, biztos, nem hajlik az ajka sirásra többé.

Egy fiatal fogalmazó fogadta őket a rendőrségnél. Vidám, uri fiu, a ki unta és megvetette ezt a csunya mesterséget, de kénytelen volt vele, mert a protektora hiába próbálta, csak ide tudta betenni.

Roppant elegánsan fogadta a szép asszonyt és nagyuri grandezzával a kisérőt, a kinek jelenléte boszantotta egy kissé. Igyekezett tőle megszabadulni.

Egyedül maradtak. A fogalmazó kurizálással kezdte. De az asszony hamarosan kedvét szegte ettől. Minden tétovázás nélkül rátért a tárgyra:

– Renner György dr.-né vagyok; vádolom a férjemet, hogy megölte az első feleségét, a testvéremet. Ide jöttem, jó helyen járok talán. Nem fogja tagadni, ha rögtön elfogják.

– Kedves nagysád, bocsánatot kérek, igy -110- könnyű volna a szép asszonyoknak megszabadulniok megunt férjüktől!

– Nem azért jöttem, hogy sértegessen! – szólt kiszáradt torokkal, rekedten, Mari. – Fölveszi a vallomásomat, igen, vagy nem? Illetékes vagy nem?

– Engedelmet kérek, nem vagyok rá illetékes. Reggel méltóztassék az ügyészségnél, az igazságügyi palotában… első emelet, 8. szám.

Fölállott, meghajtotta ragyogó, szőke fejét. Olyan méltósággal bocsátotta el a szegény asszonyt, mint egy miniszter, vagy egy király. Kint az előszobában, kötelességtudásból, mégis megszólitott egy ácsorgó detektivet:

– Járjon ezután az asszony után, szegény őrült… Valami bolondot csinál még! Menjen oda, a hová megy.

Maga a szegény asszony se tudta még, hová menjen, merre forduljon. Tanácstalanul, kábultan állott a hintó előtt, megrémülve és összezuzva. Férjével szemben való tehetetlenségét érezte, ugy látta, hogy minden ellene és minden azzal esküdött össze.

– Hová most? – kérdé Szávics Iván, a ki egészen megbutult ebben az iszonyu összevisszaságban.

– Haza megyek, beszélek vele! – mondá az asszony, kezet nyujtott Ivánnak és elhajtatott. -111-

Odahaza egy pillanatig megnézte a gyermekeket, aztán felöltözve, kalaposan, bement férje szobájába. Az nem volt otthon, elhatározta hát, hogy ott várja meg.

Leült egy karosszékbe, várt és lassankint kinos szender nyomta le pilláit. A mikor az ajtó nyitására fölébredt, hajnal volt már.

Mari megdermedve ült székén. Türte, hogy férje lehajol hozzá, megsimitja karjait és fülébe sugja:

– Várod a katasztrófát, ugy-e kedves? hogy mikor hozzák föl véres holttestemet, kedves. Ne félj, ne aggódj, nem lesz abból semmi, kedvesem!

– Nem verekszem. No hát nem verekszem. Nekem szerető nőm és gyermekeim vannak, bün volna kitenni magamat az oktalan halálnak!

– A gavallér hiába fog várni, nem leszek ott. Megüti őket a guta és én jóizüen nevetek azalatt. -112-

– De nehogy azt higyjék kedves, hogy megőrültem! Éppen ellenkezőleg, az ész olyan mértéke vetett lobot agyamban, hogy no…

– Ugy-e megkönnyebbültél! – mondá Renner. Elhiszem, természetesnek találom. És örvendesz. Van rá okod. Hát ha még látni fogod, mint fognak el egy pár óra mulván. Tapsolni fogsz örömödben, szinte látlak. Hanem méltó örömed nem fog sokáig tartani. Te is bekerülsz hozzám rövidesen, kedvesem!

– Te, te, aranyvirág! Ellened fogok vallani, besodorlak a dologba téged is, veszszünk hát együtt. Ha egyáltalán veszni kell, hát együtt pusztuljunk. Meg fogok rá esküdni, hogy együtt dolgoztál velem…

– Azonban vigasztalódjál, nincsen ellenünk bizonyiték. Lehet, sőt valószinü, hogy fölmentenek mindakettőnket és elküldenek bennünket a Lipótmezőre. Együtt leszünk ott is. Együtt mig a világ világ, együtt halunk meg, nem bocsájtlak, nem…

– Ne félj tőlem, tubikám. Voltaképpen erényes ember vagyok én. Szeretnék becsületben megőszülni és talán sikerül is nekem ez, némi viharos, sötét jelenetek után. Összekerülünk megint, ne félj. Elvonulunk szépen a világ elől. És te is belátod, hogy az árnyék volt, el kellett mulnia, te pedig élsz, és én is élek.

Utána kapott, hogy megölelje. Mari nem tudott többé hátrálni előle; kis kezeit ökölre fogva a mosolygó és kipirosodott álarczra ütött teljes erejével, aztán a földre zuhant.

A mikor fölocsudott, három idegen férfi és férje állott körülötte. A két segéd, izgatottan nézve órájukat, titkos jelekkel sürgették Rennert: «gyerünk, elkésünk!» A harmadik férfi – a ki legutoljára jött – hangosan szólitotta fel, hogy jöjjön vele:

Óriási lárma támadt, a mikor elmult minden, Mari zokogva fordult be a gyermekszobába.

IX.

A vizsgálat óriási szenzáczióval indult meg. Az elfogatás egy névtelen levélre történt meg; -114- e névtelen levélről később kisült, hogy Renner maga iratta azt egy részeges, beszámithatatlan, elzüllött barátjával. A mikor egészen világos volt, a vizsgálóbiró elejtendőnek tartotta a vádat, ugy okoskodván, hogy Renner ismeretessé lett párbajügye elől akart kitérni ezzel az őrült fogással. Lehet, hogy az utolsó pillanatban ugy rettegett fegyver elé állani, hogy a félelem e paroxismusában kibuvó után kapkodva, rálelt erre, hogy elfogassa magát, bármi áron.

A mikor Renner közel volt ahhoz, hogy szabadon bocsássák, a maga jószántából vallott. Megvallott mindent, ugy a hogy volt. Épp ugy, mint a hogy egykor Marinak elbeszélte. Józanul, a legnagyobb részletességgel, a legnagyobb hidegséggel.

A vizsgálóbiró elmondatta vele mégegyszer magát a mérgezés tényét. Elmondta mégegyszer.

Keresztkérdéseket tett föl neki; nem jött zavarba. Beszámitható volt a legnagyobb mértékben akkor is, most is.

A vizsgálatnak ebben a stádiumában az ügyész utján levelet irt feleségének és abban kérte, bocsássák be hozzá gyermekeit, csak egy perczre, szeretné látni.

Renner belekeverte a borzalmas ügybe második feleségét is. És oly módon cselekedte ezt, hogy a vizsgálóbirót csaknem tökéletesen megtévesztette.

Finom körülményeket, összetett bizonyságokat hozott föl a mellett hogy Mari, ha nem is segitett a mérgezésben, de tudott arról, helyeselte is. Egyik bizonysága volt Gyalui István is, a kit ott hagyott – érte.

A tanukihallgatásokra került a sor. Marit a vizsgálóbiró legutoljára idézte meg. Tanuképpen bánt vele még, de már a vádlottat látta benne.

És diadalittas arczczal bocsátotta el, miután sikerült neki a szegény asszonyt mindenféle kérdésekkel zavarba hoznia.

Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy vádlott legyen. Egy lap már czélzott is rá.

Irtózattal vegyes bámulattal nézett reá az egész város. És a háta mögött való sugdosásból, az elejtett megjegyzésekből, a cselédek pletykáiból, a házbeliek beszélgetéséből, sőt még szüleinek egy-egy elejtett szavából is egész világosan hangzott fel a khorus: -116-

Még Szávics Iván sem kereste többé barátságát. Egy exczentrikus mágnás igyekezett hozzáférkőzni.

Agyonkergetve, összetörve volt már egészen. Alig vánszorgott. Az utolsó napok alatt egyszerre meghervadt, szinte megcsunyult. Nyaka megvékonyult, arcza makacs, szinte zord kifejezést öltött. Széles vállai kihegyesedtek, boszorkány volt már igazán.

Utána néztek, ha az utczán ment. Ő rajta meg valami kihivó, gonosz dacz vett erőt, erősen szemébe nézett annak, ki rátekintett.

Gyalui Istvánnal is találkozott egyszer. Az mosolyogva nézett rá, nem köszönt, ugy ment el mellette, de hirtelen megbánta, a mit cselekedett, visszafordult, odalépett hozzá:

– De magát most elhagyta mindenki; csak nekem nem szabad: ugy érzem, hogy engem kötelez a mult.

– Mindegy, én hálás vagyok maga iránt. Én hozzám jó volt, legalább egy darabig, szeretnék megfizetni érte.

– Megfizetni érte! – ismételte csendesen -117- az asszony és szemei megteltek könynyel. E könyes és szép szemeivel nézett föl Istvánra. Oly alázatosan, oly szomoruan, oly szivtépően nézett reá, hogy ebből a nézésből egyetlen pillanat alatt a férfi csaknem mindent megértett. Megértette ennek a szegény asszonynak egész tragikumát; világossá, jóvá, nagygyá lett előtte elébb különös, érthetetlen démoni alakja.

– Mari – ugy érzem, – hogy mi mindannyian valami gazságot követünk el maga ellen…

Szótlanul haladtak előre a sokaság között. Az ismerősök megbámulták őket, egy-egy elejtett szó csapódott hozzájuk:

– Hagyja! – szólt csendesen Mari. Ugy is vége lesz nem sokára az egésznek: Senki sem tehet arról, ha nem lát; én is ha nem lettem volna vak, vagy ha, a mikor látni kezdtem, erélyesebb lettem volna, ha azt tettem volna, a mit vérem parancsolt… De a gyerekek megfogták a kezemet, a gyerekek, anyámék. Oh, ha a magamé, a magam ura lettem volna!

Fakó arcza kiveresedett, majd villamos vonaglás torzitotta el. Egy másodpercz mulva ismét halvány és nyugodt lett. -118-

– Szeretem, hogy magával találkoztam! – mondá, mosolygást erőltetve ajkára. – Nagyon jól esik, hogy megszólitott és ha tudnék még boldogságot érezni, igen, igen boldog volnék! De igy is olyan jó, hogy beszélhetek vele. Végre is egy embernek kell lennie, a ki nem köp rám…

– Igen, a helyes kifejezést használtam. De nem erről van szó, bánom is én, leszámoltam ezekkel a külsőségekkel. Hát legyek boszorka, akármi legyek, mindegy. De maga előtt szeretnék tisztán állani és a gyermekek előtt, és egy halott, egy árnyék előtt.

Mari kétkedő mosolylyal nézett rája. De látván a nyilt, a becsületes, a neki százszor kedves arczon az igaz meggyőződés kifejezését, egyszerre megelevenedett, mosolygott igazán. Arcza szines lett, hangja csengő.

– Hiszen még el sem mondtam mindent, nem tud semmit. Hogy menthet föl kihallgatás nélkül?

Egy sétatérhez értek. Leültek egy lóczára, az öreg, gutaütött emberek, a helynélküli cselédnépség közé. Szerencsére, az ismerős, elegáns nép nem járt erre, szabadon, bátran beszélgethettek. -119-

Mari elmondott mindent, életének legbensőbb, legtitkosabb részleteit. Testvére halálának napjától folyvást, egészen e mai találkozásig.

A férfi megdöbbenve hallgatta végig. Egy-egy tört szóval, töredezett, mély sohajtással, a düh, a méltatlankodás egy artikulálatlan hangjával szakitotta félbe.

Egészen megkönnyebbült, csaknem megszépült ujra, a mikor bevégezte mondani valóját.

– Engedje el a kezemet, kompromittálja magát! – mondá Mari, minden guny nélkül.

Fölkisérte az asszonyt szülei lakására. (Ide költözködött át a gyerekekkel.)

– Rendbe kell jönni ezzel! – mondá, a mikor a szobában szemben ültek egymással.

– Hát ugy, hogy a bünös bünhödjön, pusztuljon el – ki, miközülünk. És undok alakja ne kisértse azokat, a kik százszoros martiromságot szenvedtek a boldogságért.

– Legelsőbb is föl kell menni a vizsgálóbiróhoz, hogy ez a buta pára holnap meg ne idézze, mint vádlottat. Ott elmond neki mindent, éppugy, mint nekem, annyi esze van, hogy meg fogja érteni. Aztán megidézteti a fütyülő orvost, – mindenkit és tisztában lesz az egész ügy. Kell, hogy a te alakod végre elváljon annak a rettenetes embernek az alakjától. Tisztán kell maradnod, meg kell maradnod, élned, hogy testvéred árnyéka megnyugodjék. Mi lesz a gyerekekkel, ha épp most veszted erélyedet, most roskadsz össze? Csak most kell igazán erősen állani.

Az asszony tágra nyitott szemekkel nézte Istvánt. Annak minden közönséges szava szokatlan világosságot árasztott lelkébe. Mintha valami rettentő mély álomból ébredne mostan.

Megszállotta ujra egy erős akarat: élni, élni, boldognak lenni, szeretni és szerettetni!

– Nem késő-e már? – suttogá magának, de ugy hogy István is meghallotta.

– Jól van, – mondá Mari, – hát jerünk, próbáljunk boldoggá lenni, ha ez a boldogság az emberektől függ.

Ugy határozták el, hogy István várni fogja Marit, kint sétál addig a szomszédos utczákon. De alig volt a negyedik háznál, a mikor valami idegen hang nevén szólitotta.

Visszafordult. Nem idegen, hanem Rennerné kiáltott utána. Ki volt kelve arczából, a kapu kövéhez támaszkodott, hogy le ne rogyjék. Odasietett hozzá.

Elhallgattak; István karját nyujtotta az asszonynak, az belekapaszkodott, ugy mentek -122- előre, minden czél, minden irány nélkül. Nem szólt egyikőjük sem. Ez az esemény zavaros, alaktalan, iszonyu érzést keltett bennük. Voltaképpen örülniök kellett volna ennek, hisz a bünös önkéntes halála egyetlen kiengesztelő vége a tragédiának. Bizonyitéka az asszony büntelen voltának és az ő boszujának diadala.

Mégis, egész testében reszketett e halálhirre. Nem is tudakozódott a részletek után és otthagyta a birót, a ki készséggel akart neki elmondani mindent. Mondott is valamit, de ő nem hallotta. Nem hallott semmit, csak azt, hogy megölte magát.

– Hogy történt? Milyen körülmények között? – kérdé István, a mikor látta, hogy Mari ereje és önuralma visszatér.

– Meg kell tudni a bizonyosat. Mert az egész hir költött is lehet, önt tévedésbe akarják, vagy akarhatják ejteni.

Kocsin odahajtattak. Az ismerős alügyész, a mikor meglátta őket, elejbük ment.

– Igaz, asszonyom, ugy történt, nagyságos asszony. E leveleket az ön nevére czimezte, a zsebében találtuk. -123-

Mari leült és olvasta a leveleket. Az egyikre belül az volt irva: «Az ügyésznek.» Azt átadta nyomban. De nemsokára visszakapta:

– Szegény ember! – szólt az ügyész. – És ha nem indiskréczió, szabad megkérdeznem, hogy mit irt önnek?

– Ah, ez az ember még utolsó pillanatában -124- is hazudott! Százszor hazudott, ha ártatlannak mondja magát:

– A hazugságért, az aljasságért magáért és hogy halála után is kinozhasson. És hogy…

Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Hát ha gyermekeiért tette? Hiszen mégis csak apa volt.

– Khaosz! – mondá az ügyész – nem lehet eligazodni benne. Ugy vélem, hogy ebben az ügyben uj vizsgálatra lesz szükség, ha csak az elhalt hátramaradott egyéb irásai nem nyujtanak fölvilágositást. Titokzatos az egész!

Lekisérte őket a lépcsőn. A földszinten egy fehérre festett ajtó mellett mentek el.

Az asszony megértette, hogy férje holttestét akarja neki megmutatni az ügyész. Elsápadt, de nem habozott.

Világos, derüs, szinte vidám szoba volt, a hol Renner György egy fapadon, kiteritve feküdt. Rendes polgári ruhájában, mintha csak ledőlt volna egy kissé. Egy vén fogházőr virrasztott mellette nagy busan. El volt keseredve nagyon, mert félt, hogy elcsapják. Ő őrizte a vizsgálati foglyot az utolsó napokban és az ő elnézése -125- tette lehetővé az öngyilkosságot. Nem hallotta meg, a mikor a vaságyát fölállította a falhoz és annak lábára fölakasztotta magát. Mikor beléptek, akkor is monologizált magában és ügyelt a halottra.

Az öreg kisompolygott. Egyedül maradtak, közeledtek a holttesthez. Mind a két férfi megfogta az asszony kezét, hogy segitségére legyenek.

Vad tekintetet vetett a halottaiban is mosolygó álarczra. Kimeredt szemmel nézte-nézte és az a stereotip mosoly egyszerre eltünt a halott arczáról. Most olyannak látta, a milyennek soha még: iszonyu szenvedés látszott a megfagyott vonásokon. A keserüségnek, a kétségbeesésnek szinte démoni visszatükröződése.

Megrendült és hangos, szinte őrületes sirásban tört ki. Szinte rábukott a halottra. István megfogta a zokogó asszony kezét:

Egy pár pillanatig kézen fogva, mint egymáshoz tartozók állottak Renner György előtt. -126-

Az ügyész, a ki szeretett «megfigyelni», észrevette, hogy a megüvegesedett szemgolyóknak még van annyi fényük, hogy ennek a párnak képét visszatükröztették…

A halottat eltemették. Mari magára maradt a gyerekekkel, a kik még egy pár napig emlegették apjukat, aztán nem szóltak róla többé. Elmult mindenkinek, nem hiányzott senkinek. Az ujságok irtak róla, helyesebben az ügyéről egyszer-kétszer, kiadták legutolsó levelét, emlékét megtisztitották a gyilkosság vádjától, valamelyik lap mint tragikus hőst állitotta közönsége elé és ha halaványan is, de odafestette mellé Marit, a modern boszorkányt.

– Hagyja el, legyen igy, maradjon igy. A gyerekek érdeke ez, az apjuk hadd maradjon tisztán a világ előtt. Én végre is csak nénjük vagyok! Én nem kompromittálhatom őket, akármit is beszéljenek rólam!

És engedte, hogy az egész közvélemény ugy tekintsen rá, mint egy szabadon járó bünösre. -127-

Az utolsó napok megint melanchólikussá tették. Ugy érezte hogy hiába minden erőlködése, a boldogság örökre leszámolt vele.

Nem egyszer eltagadtatta magát Gyalui István előtt és ezalatt Renner György hátrahagyott irásai között kutatott. Keresett valamit, maga se tudta, hogy mit.

Végre is valami régi orvosi határidőnaptárt talált, a melynek sárga lapjai tele voltak irkálva olyan megjegyzésekkel, melyeket csak ő érthetett.

Tört mondatokban, egy-egy szóval, le volt itt irva a Renner excessivus szerelmének egész története.

Ugy kellett lennie, hogy Renner nem tudott uralkodni magán, és ha szenvedélyéről nem szólhatott senkinek, legkevésbbé pedig neki, legalább a mindennap kezében forgó hallgatag könyvnek tett egy-egy tört vallomást.

Szelid, poetikus ömlengésekkel kezdte. Itt még egész mondatok voltak. Rövidebb mondatok következtek azután. Ilyenek:

Érthetetlen, kúsza sorok következtek azután. Egy-egy szó, mely homályos eseményekre vetett fényt.

Mari sillabizálta, olvasta, találgatta: mit jelenthetnek. Lázasan, szinte szédülve nézett ama sötét sziv misztériumaiba. Gyönyörködött annak a kinjaiban? Vagy az iránta táplált pokoli szerelem eleven története kapta meg?

Maga sem tudta már tisztán. A rettenetes dolgok, a melyekbe ártatlan lélekkel került: megmérgezték. Egyszer a kitöltött boszu diadalmas érzése került felül benne, másszor meg a szánalom az iszonyuan megbünhödött ember iránt.

Khaosz volt a lelkében, a melyből lassanként két domináns érzés vált ki: két bánat, két halottért.

– Borzasztó vége volt, rettenetesen büntette -129- meg magát! – gyakorta igy szólt magához. Néha Gyalui Istvánhoz, a ki ebben az időben elvesztette hatalmát lelke fölött.

Több, mint egy hónapig tartott ez az állapot változatlanul. A család is, István is valami katasztrófától féltek. Észrevette, elhivatta Istvánt.

– Hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok a magáé lenni. De nem vagyok a magamé. Az utolsó idők eseményei szivembe nyomultak, azok élnek bennem és nem én.

– Én magam, de ha csupán ez volna! De van egy más valami, a mit rettegek magamnak is bevallani… Pedig be kell vallanom magának is. -130-

Mari a férfi vállára tette kezét és nem könyező, de csudálatosan szomoru szemeit reá vetette.

– Rettegek a gondolattól, de él bennem, de nem lehet elhallgatnom, hogy nem szeretem ugy többé. Nem, ez hazugság, ez kevés: ugy érzem, hogy teher lennék az ön nyakán.

Gyalui István kezeibe rejtette arczát, egy pillanatig gondolkozott, aztán fölpattant helyéről:

– Nem igy, hát nem szeret. Nem engedem, hogy beletemetkezzen melanchóliájába. Nekem igérte, nekem adta magát, szabad akaratából. Az enyém, ez a megmásithatatlan.

– Könyörgök magának, engedjen az utamra. Nem szerelemmel, de könyekkel vagyok tele; oh engedje, hogy elsirjam magamban.

Mindketten elhallgattak. Emlékeztek az aranyos napsütéses multra, talán éppen arra a -131- margitszigeti délutánra, a melyen eligérkeztek egymásnak.

– Nem az vagyok, a ki voltam – szólalt meg az asszony – rettegek attól, hogy megcsalom magát.

Olyan szomoru, és egyszersmind olyan meggyőző hangon mondta, hogy Istvánnak ajkára fagyott a tréfa.

– Jól van! – mondá. – Hát hagyjuk el egymást, menjünk messze egymástól. Én nem keresem föl magát többé soha, de várom. Ha megunja a gyászt, ha kifárad a magányban, ha le akarja rázni lelkéről a melanchóliát: jöjjön el, mondja meg. Én mindig fogok gondolni magára, és szeretném, ha maga is gondolna arra: van egy férfi, a kit egykor szerettem, a kié voltam egykor; és az enyém még mindig.

Csüggedten is, reménykedve is: nem teszek le a reménységről, hogy el fog jönni.

– Elmegyek falura, ott várom be, míg fehér lesz a hajam… És maga, hová megy?

– Oh nekem nem is olyan rossz. Nem bucsuzok, elhitetem magammal, hogy valami szerencsétlenség ért bennünket, a mi miatt évekre kellett elhalasztanunk az esküvőt… -132-

Befejezés.

Az élet gondja bekergeti a falut a fővárosba. Hátukon czipelve az élet nehéz keresztjét, mind nagyobb karavánok, szomoru és éhes fáradt és nagy erejü alakok jönnek a mi Budapestünk kapuja elé. Alig tudjuk már befogadni őket.

Alig tudnók, ha nap-nap után nem vonulnának ki közülünk azok, kik pihenni, gyászolni, vagy felejteni akarván, elhagyják a várost és keresnek egy csendes, napsütéses falut.

Oh kedves, szép felvidéki falvak, szalmafödeles vályogfészkeitek kimosolyognak az akácz alól. A fehér falak, a kicsiny ablakok, a kizöldelő kerités: mindez oly barátságos, olyan enyhe. A nagy házak, ha diszesek is: komorak mindig. Itt meg a rongyosak is oly vidámak, félrecsapott tetejükkel, kusza garádjukkal olyanok, mint a jókedvü koldus…

Mari egy ilyen fészekben verte föl tanyáját, elhozván magával a gyermekeket.

Milyen boldog volt az apró nép, otthon -133- voltak végre. (Hiszen a nagy város nem a gyermekek otthona, csak sanyarognak benne.)

Az aprószentek hamarosan jóbarátságot kötöttek az egész faluval. És a «kis gróf»-ból is olyan parasztgyerek lett, hogy no! Nem aludt többé nappal, maga kérte, hogy mosdassák meg hajnalban és szaladt ki a pástra madártojást keresni.

A gyerekek boldogsága nagyon lassan ragadt rá Marira. Szomoru maradt az eleven mosolygások közepette, és sötét volt, mig körülötte ragyogott minden. Az ég, a vidék, a házak, a parasztok arcza örvendett, hogy ilyen impraktikus, naiv és adakozó uriasszony telepedett közéjük.

Hisz ettől fél falunak meg lehet élnie, akár kaszát se fogjanak többé a kezükbe!

Mari maga se tudta, hogyan történt, de a falusiak e naiv ravaszsága érdekelni kezdte. Kezdetben tetszett neki, később boszantotta.

Igy lopódzkodott be hozzá ujból a világi gond, és lassan-lassan helyet kivánt magának a tulvilági gondjai között.

Aztán tavasz is lett. Egy gazda reája kötötte – nagy árért – egy pár hold rossz ugarját. Megvette, hogy legyen valami jussa, a miért itt lakik. A földet meg kellett miveltetnie.

Az ekevas belemélyedt a földbe, nézte a -134- barázdát. Ez mulattatta egy kissé. Aztán kikelt benne a buza. Kiváncsian leste, hogy nő. Megérett a kalász, sok volt, szép volt. Ott hallgatta – a gyerekekkel – az aratók esti dalát. Szive megenyhült, olyan szomoruság fogta el, a mely nagyon is hasonlitott a boldogsághoz. Másnapon sirt, sirt, édesen keservesen. Arczra borulva, bezárkózva.

Aztán tél lett. Sok gabonája volt, el kellett adni. Nem irhatott az apjának, föl kellett mennie a fővárosba személyesen. Egyedül a legjobb végezni az ilyesmit.

De hogy maga, személyesen, egy asszony kössön üzletet, elmenjen tán a börzére is. Pfuj!

A mikor Mari kibujt a férfi karjai közül, az egyszerre meglepetve nézett reá.

– Te, te, mi történt veled? Egészen megváltoztál. Olyan vagy, mint lánykorodban.

Csakugyan, a daczos, elkeseredett, erős vonás nem volt többé ajkai körül. Elmult egészen, vagy csak a nap sütötte le? István nem győzött betelni a nézésével. -135-

– Mit tettem, hogy mit tettem? Nem jót, bizonynyal nem jót; alig emlékezem a multra, mindennap felejtek valamit.

– Mégis szép az élet… Élni jó… Talán árulás ez, de hisz én nem vétettem a jó Isten ellen, és az megbocsátja nekem, hogy élni szeretek…

Kirándulás Aranyországba.

A nagy Renée nem lett szebb azóta se, hogy asszonysorba lépett. Pedig ezt vártuk tőle, ezt igértük neki. Érdekes, fakó és fáradt maradt, egészen elütő tipus, mint az estély jól táplált, gömbölyü asszonyai. Amint megpillantott, – már messziről – különös mosolylyal intett felém. Nem láttam amióta lányságát elhagyta és valószinüleg erre vonatkozott mosolya is. Olyan arcza volt, hogy egy pillanatig tartó mimikával megkritizálta magát, a házasságot, a férfiakat, az egész életet.

– Nincs, nincs! Karlsbadban van téli kurán. Szegény, hogy unatkozik és én mily szomoru vagyok! – Talán a kelleténél több guny is volt a bánatában, a sóhajában.

– Beszélhet egész bátran, ez az öreg asszonyság, aki gardiroz, csak tetteti, hogy mindent hall, mindent ért. Nem hall, nem ért semmit. A gömbölyü szemei járnak, forognak, mosolyognak egyre, nincs meg benne többé, csak a kiváncsiság. Az anyósom, már kétszer volt tetszhalott, a legjobb lélek a világon.

A kis öreg asszony lehetett vagy hetven éves, de nem volt még egy szál ősz haja. Nem hagyott bennünket el egy pillanatra se, mindig mosolygott és roppant érdeklődéssel hallgatta, mit beszélünk. Egyszer-egyszer tréfás aprehenzióval törülte meg ajkai szélét:

Leültünk, helyesebben elbujtunk a buffet közelében, ugy néztük az estély hölgyeit, voltak vagy negyvenen. Csunya nem akadt köztük csak kettő, az Otol-lányok. Feketék, kis szemüek, mint a Szent Jakab szőlő. És sárga ruhában! Karonfogva sétáltak le s föl a teremben, mindig együtt, mindig zenéről beszélgettek. A nőtársaság nagyobbik része mulatott a kedves csunyaságokon, nézték őket, örültek nekik, mintha egészen másfajta lettek volna.

– Csak az a bajuk, – mondá Renée – hogy ezek a feketeségek még csak az első generáczión gazdagok. Mi többiek, már a másodikon, sőt a harmadikon azok vagyunk. Higyje -141- meg, hogy a gazdagság szépit. És fehérit. Nézze meg, alig talál itt barna arczbőrü asszonyt!

Csakugyan, hófehér arczok, a hónál is fehérebb női nyakak, karok ragyogtak, vakitottak mindenfelől. Oh nem lehetett itt csufolódni, itt csak bámulni és megrészegedni lehetett. Milyen állak, milyen illat szállott fel a jól táplált, gondozott fehérségekről!

– És a gazdagság nivellál, – szólt Renée az ő tréfásan sentencziózus modorában – nézze azt a négy asszonyt, ottan. Nem rokonok és mégis hasonlitanak egymáshoz. A hajuk egyképpen fényes és puha: napjában háromszor is bedörzsölik tojással. A szemüknek mély, tüzes és epedő kifejezése van, egész nap a diványon feküdnek, álmodoznak, olvassák, most például – a «Bète humain»-t, Baumbachot… Aztán jól élnek, a sok édes tészta, a frissen sült husok, a nyugodt, hosszu álom a higienikus hálószobákban…

A nagy Renée maradt a régi, ugy beszélt, mint egy tanár. Folyton általánositott. De a végén mindig kitört belőle a gunyos móka. Most is odafordult az anyósához és megkérdezte:

Szeretett volna még más valamit is mondani, de nem jutott eszébe semmi. Renée hamar felkapta a szót, rámtámadt:

– Meguntam a munkát, szeretnék megházasodni gazdagon. Tudja, most divatban van itt ami mesterségünk. Valami ideális irányzat vett erőt a mamákon: autogrammokat gyüjtenek. A leányok – ugy hallottam – esküt tettek egymásnak, hogy nem mennek férjhez, csak szerelemből. Valami készül itten, szeretnék ott lenni, amikor legelsőbb fölbuzog a forrás.

Jót nevettünk mindaketten. Az öregke is nevetett. Nem, sehogysem ment a csufolódás ma és itten. A lakás oly szép volt és a háziur, aki a magyar kartongyártás körül határozott érdemeket szerzett magának, bebizonyitotta előttem, hogy a gazdag embereknek is van izlésük néha. Luxuriozus, uri volt minden, ami egy kis gyanut kelthetett, pusztán az, hogy talán egy kissé uribb és pazarabb is volt a kelleténél.

Csakhogy esti tizre Banner Idát várták. Idát, akit mindnyájan ismerünk az opera páholyából, ahol magas katonatisztek, miniszterek, mágnások is vizitelnek nála. Idát, aki oly nagy lépésekkel jár az utczán, mint egy grófné. Sebesen, egyedül, messziről kiséri egy inas.

A fehér arczok megszinesedtek, a hölgyek -143- hajukat igazgatták, a mint megjelent közöttük. Csak egy félóráig maradt, de roppant kedves volt, mint egy fiatal királyné az udvarhölgyei között. El is ismerte itt mindenki és egy félóráig, amig itt időzött, egészen megváltozott a társaság, másról beszélgettek, mint rendesen. Mágnás asszonyokról és versenyekről, politikáról, főpapokról. Csak a két csunya fekete leány maradt változatlanul a muzsikánál.

Hanem egyszerre fölelevenedett, a társaságban meglátott egy hölgyet, aki eddig mindkettőnk figyelmét elkerülte. Fölkiáltott:

Szebb volt valamennyinél. Az arcza fehérebb, a haja feketébb. A szemöldökei csaknem összenőttek, de mégis volt közöttük egy hajszálnyi elválasztó fehér vonal. Fülei mellett haja egy-egy fekete pehelyben folytatódott. És e merészségek daczára a legszabályosabb arcz, amit valaha láttam. Sok olyan tulajdonsága, amelyek közül egy is széppé tenne valamely asszonyt. Arcza egyik felén még a konvenczionális Ámorgödre -144- is ott mosolygott, de csak diszkrétül, csak jelezve. A tökéletes formáju fülekben két óriási nagyságu brilliant-button ragyogott, gyenge fénynyel boritván el az egész fejet. Mégis, nekem olybá tetszett, mintha csak viaszbaba volna, de olyan, amilyent csak egy elsőrangu szobrász készithetett, szövetkezvén valamely nagy festővel.

– Várjon, majd ha föláll! – mondá a nagy Renée, gyönyörüséggel ráfeledkezve a szép asszonyra.

Fölállott; csaknem egy félfejjel magasabb volt itt mindenkinél. És karcsu maradt, talán az egyetlen igazán karcsu az egész nőtársaságban. Pedig látszott rajta, hogy nem visel vállfüzőt, törzse szinte hátrahajlott, amikor ment, lebegve, bájosan, ruganyosan, de olyan szabályosan, mint az a csudálatos beszélőbaba, akit Olympiának hivnak a «Hoffmann meséi»-ben. Fölkiáltottam:

– De jöjjön s menjünk közelebb. Nézze, hogy mosolyog: egy gép mosolygása. Hogy iszsza a teáját; micsoda tréfaság, hát kell ennek ennie? Hallgassa, hogy beszél.

Csak a szükségesekre szoritkozott, amikor beszélt: «Igen, nem, köszönöm, holnap, a férjem szereti…»

A férje pedig mindig ott volt a nyomában. -145- Egy magas, kissé rideg, de határozottan férfias, vastag fekete bajuszu uri ember.

– Nézze, – szólt Renée halkan, – Coppelins mester hogy kiséri Olympiát, nehogy valami tudatlan ember kárt okozzon benne. Nézze az arczán azt az aggódó vonást, fél, hogy mindjárt kisül minden!

Egy pillanatra az asszony is, a férfi is el-eltünt előlük. Renée izgatott lett, csaknem elfeledkezett a formákról, csaknem kézen fogott:

– Nézze, most alighanem baj esett. Siessünk a szomszédszobába. A beszélőbabát egy kissé magára hagyta a férje, most aligha nem megint megszökik.

A nagy Renée örült, hogy elmondhatta. Hadarva, sok mondatot csak jelezve, mimikával jelezve egy egész történetet:

– Ez a Só Ágnes. Nagyon gazdagok, Dunántul. Olyan lány volt, hogy ostobának és ártatlannak gondoltuk. Azért szerettük, mert olyan szép, utánunk mondott mindent, mint egy madár. Nyáron falun laktak, egy tüzértiszt megszöktette. Egy árva kis katonafi, szőke, mint a kalász…

Egy hétig lehettek csak együtt, csak -146- Kremsig mehettek. Az apja utánuk küldte az iroda-igazgatóját, egy fiatal embert. Rájuk talált, a tiszt nem volt otthon, elvitte a lányt, hazahozta, aztán elvette. Elment hozzá, odaadták neki, ez a férje.

– Aztán, már másodféléve élnek békességben. Kicsinyük nincs, a férj szerelmes Olympiába, az pedig kisérleteket tesz olykor, hogy elszökjék. Ha magára hagyják egy pillanatra, akkor megy, mennie kell, mint egy gépnek, amelyet elinditottak. Négyszer próbálta már meg, mind a négyszer visszahozták, jött vissza szépen, nem sirt, nem esett kétségbe, változatlanul nyugodt maradt.

– És mért nem zuzza össze férje az egész bűbájos szerkezetet, egy csapással!

– Maguk csak mindig beszélnek, hanem amikor cselekedni kéne, futnak utánunk, mint egy kis kutya…

Szidni akart tovább, de egyszerre elharapta a szót, az elhagyatott dohányzó-ablakhoz szaladt:

Az utczán a kapu előtt állott Olympia, -147- hajadon fővel, kivágott estélyi öltözetben. Felhasználta a pillanatot, amig férje mással beszélt, leszökött, menni akart, mennie kellett! De alig ért a kapuhoz, férje már ott volt mellette. Láttam, mint fogja karon és mint jönnek vissza egy szót sem váltva egymással.

Egy percz mulván mindketten benn voltak a nagy teremben. Semmi változás rajtuk, legfeljebb a férfi haloványabb, és az asszony szinesebb egy kissé. Azonban ugy lehet, hogy ez a szines fény az arczán csak a nagy buttonok ragyogása. Itta tovább a teáját és felelt, ha szóltak hozzá: «Igen, nem, köszönöm, a férjem…»

Engedelmet vettem magamnak a kis siket öreg asszonytól, hogy hazakisérhessem őket. Gyalog mentünk. Oly jól esett járni a ropogó hóban, az ezüstszinü éjszakában. Pompás hideg volt, de oly barátságos hideg! A budapesti nagy ormótlan házak is oly kedvesek ilyenkor, a fehér fövegeikkel, az erkélyeket tartó óriásoknak szakálluk, bajuszok, kalapjuk nő. De legkellemesebb az, hogy az ember a szűz hóra lép, lábának nyomai meglátszanak mindenütt.

Karon kellett fognom az öreg asszonykát, hogy el ne csuszszék. Renée egy darabig ezen -148- mulatta magát, de csakhamar visszatért Olympiára. Alig néhány lépéssel ment az előttünk, a férje karján. Mily pompás pár, mily szótlanul mentek egymás mellett! Hanem Renée megfigyelte, hogy a férj az Olympia karját odaszoritotta a derekához.

– Iszonyu állapot, – szóltam akaratlanul, – hisz ez az ember, ha oly aljas nem volna, hőssé lehetne. Talán az is. Eh, a mi mértékünk rossz, ez az ur férfi.

A sarokra mutatott, a hol a gázlámpa alatt hirtelen feltünt egy fiatal tüzértiszt alakja.

– Ez az, – mondá Renée lázasan, – ez az, a ki elvitte, aki vissza akarja venni. Les rája, megvárja mindenütt, egész éjjel föl és alá jár a háza előtt… Nézze, most halad el előtte Olympia, most egymásra néznek, a férj mereven tekint maga elé, nézze, mily vad az arcza, most ő is a tisztre néz…

Kipirult az izgalomtól, alig tudott beszélni. Az öregke is nagyon komolyan törülte a szája széleit. Ő is nézett maga elé nagy szorgosan. -149-

Elhallgatott, talán megbánta, hogy ugy heveskedett. Tréfálkozva fordult az öreg asszonykához, a fülébe kiáltotta:

– Az, gazember! – mondá az asszonyság, ámbár nem tudta, miről van szó. De ha tudta volna, akkor se mondott volna mást. Daczára hetven esztendejének, daczára annak, hogy ezek a dolgok már csak ugy rémlettek előtte, mint az ezüstszürke éjben én előttem az Olympia eltünő, az éjszakával lassankint összefolyó alakja.

Fehér egerek.

A rózsaszin orru, fehértestü rettenetes állatok roppantul megszaporodtak az utolsó időben itt Budapesten. Megforditva történt ezuttal: az élő állat szoritotta ki a gépet s ma már sehol se látni a fővárosban Cartesius ördögét, amint szerencse levelet huz, lutriszámokkal szolgál. A fizikai eszköznek, a hires filipaksznak a rózsás orru, rózsás farku, fehér és borzasztó kis állat lépett az örökébe.

Tiz évvel ezelőtt mindössze négy-öt helyen láttam csak a nyomoruság e picziny szolgáit, ma minden félreeső, de népesebb helyen látom. Iszonyuan elszaporodtak a városban a fehér egerek és azok a vén asszonyok, akiknek napjára elég az a tiz-husz krajczár, amelyet az apró jószág – optimisztikus számitás mellett – megkeres a számukra.

Természetesen levonva a 10–20 krból azt a krajczárt, melyet a kis kenyérkereső száraz zsemlében megeszik.

Ugy-e fiatal emberek, nekünk mindig különös látvány egy öreg asszony. (Anyánkat kivéve, -154- – az más!) Iszonyu, hogy az asszonyok is megöregednek! A magam részéről sehogyse tudok belenyugodni a természet e rossz ötletébe és amig egy fehér asszonyképre simul tekintetem, el sem is tudom képzelni, hogy a fehér arcz a ráncztól legyen sötét, a barna haj az öregségtől legyen fehér valaha. Tudom, hogy igy van, hogy igy lesz – és nem nyugszom bele.

Csodálkozó tisztelettel nézem a vén asszonyokat. És borzalmas bámulattal állok meg egy fehér egeres öregasszony előtt.

Olyan egyszerűen: cselédek voltak, elöregedtek, nem kellettek senkinek többé. Az idő elmult fölöttük, katonáik elkerültek a másik garnizonba – ahol a legfőbb generalis az ur – és ők egy megspórolt öt forintos utján, egy eladott nagykendő árán: hozzájutottak az ördöngős állatkához, aki egy favályucskából szerencselevelet és lutriszámokat huz, darabját két krajczárért…

Adta kis állatja, olyan kedves! Főképp, ha párosával van. Nem pöröl az öreg cselédre, daczára, hogy kenyeret ad neki. Hizelgően buvik meg, szerényen czinczog az aszu melleken. A kebleken, melyekről idegen gyermekek szivták az életet, pénzért. (Férfiak azóta, de hol vannak?) Amelyeken csak rövid néhány napig csügghetett -155- a jogos tulajdonos, aztán elment, eltünt: vidékre, a legmesszibb vidékre.

Dehogy akarom megrikatni akár a leglágyabb szivü olvasót is, csak egy statisztikai tanulmányommal hivalkodom: a fehér egerek budapesti birtokosainak nagyrésze: elöregedett, támasz nélkül maradt cseléd.

Ugy lehet, nem sütöttem ki ezzel a világra nézve valami különös érdekü dolgot. Talán kompromittálom is magamat, hogy engem érdekelnek ezek a csuf vén asszonyok a még csunyább keresetükkel. Ezek a – minden asszonyi törvény ellenére – szótalan némberek, akik czimben és rangfokozatban, de keresetben is, sok, sok fokkal állnak a koldusok után.

Bevallom az igazat: sok ismerősöm is van közöttük. Egyiknek-másiknak – például a lánczhid mellettinek – állandó kuncsaftja is vagyok. Ez a fehér egeres asszonyság talán valamennyiük között legfőbb fokán áll a mesterségének. Hisz benne. Ha nem jön egész nap senki, megszólitja az egeret:

– Muerus huzzál! A rózsaszin farku bestia belenyul a vályu női osztályába. (Mert külön férfi osztály is van.) És kihuz egy nyomtatott czédulát, melyet az asszonyság százszámra vásárol Bucsánszkynál, Bagónál. Jól tudja, hogy mi van, mi lehet benne. -156-

Egy boldog szerelem igérete és öt lutriszám. Milyen szépen mondja, mily jó számok!

Egyszer, őszszel volt, ebben a zuzos hidegben, hihetetlen, hogy csak nem rég: szép őszi estén kimentem Bim-Bim király birodalmába.

A városligeti tüzoltó-térre tudniillik. Talán az utolsó meleg estve volt, már folyton zörgött a lomb lefelé hulltában, de még sokan háltak kint a szabad ég alatt, a friss levegő kedvelői azok, akiknek egy zöld lócza a palotája, tüzhelye, az ágya.

Jó sokáig vigan voltak Bim-Bim király birodalmában. A nép nem akart elválni az ő vasárnapjától, a vasárnapi tarka mulatságától, nem akart aludni, nem virradni a hétfőre, a józan, a komoly hétközi napra.

Végre is a bódék becsukták ajtaikat: a komédiás, a kóczevő, a hasbeszélő, a hintás megszámlálta s hazavitte a sok rézpénzt: a Bim-Bim királynak hüségesen beszolgáltatott adógarasokat.

Egyszerre csendes lett a liget, nem hallottam mást, csak lépteim zaját, a száraz falevél zörgését, amint ágyaztak maguknak kóbor -157- urak, rosszképü csavargók. Hamar megágyaztak, hamar elaludtak és nem törődtek vele, hogy itt jár közöttük valaki és virraszt fölöttük. Jó lelkiismeretü, gyáva nép: a rendőr se bántotta őket; falusi ember lehetett: nézte a csillagok járását. Legfeljebb én rám nézett gyanakodó szemmel; mit keres itt egy jóruhás ember?

Négy öregasszonyság csendes beszélgetését hallgattam ki. A legfiatalabb nézett ki köztük a legvénebbnek, mert piros olajos kendővel volt bekötve a feje. Hozhatta ezt a divatot a falujából – negyven esztendeje.

Mind a négy asszonyság «fehér egeres» volt. Fehér egér tulajdonosoknak mondom őket, bár az egyik két kopott stigliczmadárral helyettesitette a négylábu albinákat. Tehát szegényebb volt mint a többi, mert a stigliczek, mint szerencselevélhuzók, kimentek a divatból. Az értékük krajczárokra devalválódott, csakis idősebb, más korból való cselédleányok ragaszkodnak hozzájuk. – A stigliczek aludtak, a fehér egerek aludtak, a vén asszonyok beszélgettek.

– De még egy kis lebbencsleves is jó volna, tarhonya benne és egy virsli. -158-

– Megyek, de másfelé. Nem vagyok én olyan uriasszony, nem lakok én Pesten. Nem fizetek én egy hónapra két pengő kovártélyt!

– Csak az a rossz, hogy ha Albertfalvára megy, két krajczárt kell fizetni a hidon.

– Csütörtökön mondják, megholt, már ugy mint az elmult hétfőn. A János-kórházban.

– Nem. Pedig beleirtam az átréczomat egy könyvébe, amikor ott voltam nála a kóházban, a multkor mondtam, hogy hivassanak, ha kellek. Egy narancsot vittem neki és beirtam -159- a nevemet az olvasó könyvébe. Szóltam az ápolónénak…

Nem szép tőlem – tudom – hogy ugy helyezem ide a fehér egereket, mint az asszonyi nyomor allegorikus alakjait. Az igaz, hogy szinte alkalmasak erre most, hogy oly roppant mód elszaporodtak itt Budapesten.

A három-négy rakás alma, amelyet egész nap árul egy vén dilettáns kofa, és jó ha egész napon át tiz krajczárnyi hasznot szerez vele, kiment a divatból.

Az asszonyok nehezen adják magukat a koldulásra – kevés hozzá a filozófiájuk talán? És inkább, mintsem hogy a könyörületes szivekre appelláljanak, a szerelmet és szerencsét óhajtó keblekbe helyezik a ő bizodalmukat.

Egy pár fehér egér, egy vályu, száz czédula: no ez már elég lesz nekik erre az életre.

De hol veszik a fehér egeret? Kivel tanitják be? Egymástól csereberélik? Az egyik meghal és a másik megveszi az örökségét? De kitől? Kik az örököseik? -160-

És hogy van-e adó ezen a különös iparágon? Gondolt-e már erre a fővárosi tanács, vannak-e ez irányban valami tervei?

Kiváncsiság ez, sőt talán naivság is, hogy kérdem: mi lesz a dolgozni nem tudó, vagyontalan, támasz nélkül álló, bizonyára kellemetlen külsejü, de még is csak élő, elöregedett fővárosi cselédekből? T. i. mielőtt meghalnának.

Mert hisz fehér egér még se jut mindegyikre és valamiből mégis csak élni kell odáig.

Élni! Hat krajczárért kávé ebédre, háromért turó vacsora, aztán ruházatra is kell. Egy pakli dohány, valami ismerős figurás favágónak, aki összeszögezi a fehér egér palotájának keresztlábait…

Azonfelül lakás, e földi életben és még azontul is. A temetési költségre spórolni…

Spórolnak rá, a legtöbb a szájától vonja el, hogy temetésére legyen. Ez mánia, ez valami képtelen ostobaság, tudom, de nem értem.

Vörös szemü, okos kis fehér egerek, huzzatok szegény öreg asszonyoknak sok szerencseczédulát, keressetek nekik sok, sok garast szép ezüstveretü, tüll szemfödőre, fehér gyolcs halotti szoknyára valót!

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK REJTELMEK (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.