The Project Gutenberg eBook of Az uj földesur (3. kötet) by Mór Jókai

Doctor Grisák e ránézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső gyors vonattal sietett fel Bécsbe.

Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált; Maxenpfutsch ur volt ott.

Doctor Grisák a mint az előszobába belépett, már akkor mindjárt az első tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog? tudniillik a butorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak alkalmazva; a mi annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.

Már az ajtón kivül hallá Grisák ur, hogy odabenn két ember nagyon lármáz, még pedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett vitatkoznak; a miről annál jobban meggyőződhetett, a mint az ajtót kinyitá s tanuja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős oly közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő föltette volna magában, hogy ellenfelének, coute qui coute, az orrával kell azt meghallani, a mit mondanak neki.

– Ah, uraim; miről vitatkoznak önök oly -4- tudományos zélussal? kérdé tréfásan doctor Grisák, a láttára széthökkent veszekedőktől.

Mig a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonitva dugá kezeit lábszáröltöny zsebeibe, s tréfásan felelt.

– Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a váltó törvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta le legkorábban a butorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező bebizonyitotta azt, hogy ezek a nőm butorai voltak, s a váltóján a nőm neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.

– De ördög, pokol! Ordita közbe Maxenpfutsch! Ez nem tréfa! Tessék nézni doktor ur, itt vannak a váltók, a mikre én ennek az embernek tizezer forintot adtam.

– Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tiz darab, per ezer forint. Mit érnek nekem ezek a rongy butorok?

– De én meg nem foghatom ennek az -5- urnak a jó kedvét! Nekem minden pénzemet kölcsön veszi; nem tudja visszafizetni és még kaczag!

– Kérem, kérem; szólt dr. Grisák; engedjenek engemet szóhoz jutni. Hát ha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff ur Maxenpfutsch urnak?

– No hát az ipam ellen inditott peremre. – Abba is maga vitt bele, doctor; nem tudta megmondani, mikor elutasitott, hogy azért nem vállalja el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot élet és halál fölött?

– Oh hagyja el! ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak csak köszön is az utczán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut, csak annyit mondjon: „perem volt,“ igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz illően élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy olyan embernek, a ki egy méltóságos ur leányát vette feleségül. Tehetek én arról, ha a méltóságos ur nem adott semmit?

– No az is. Hát ki nem kártyázik? szeretnék olyan embert ismerni. Jó hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.

– De ne az enyimből szivarozott volna ön! ordita közbe mérgesen Maxenpfutsch ur, kit csak az boszantott leginkább, hogy adósa most is cabanost szí.

Kérek egy kis csendet uraim, szólt csititólag doktor Grisák. Engedjenek engem szólni. – Hát ha lehetne ez ügyet szép barátságosan elintézni. Maxenpfutsch ur ugy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve, ha ötezer forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.

– Az egészen tisztelt barátomtól Straff urtól függ. Legyen szives ide figyelmezni barátom uram. Engem Ankerschmidt ur ő méltósága megbizott, hogy kezdjek válópert ön ellen.

– Haza kivánja! üvölte Maxenpfutsch, fejét dühösen rázva; hisz nincs önnek egy széke, a mire leültesse.

– Nem fog eljönni uram, szólt nagy malatiával -7- dr. Grisák. Ankerschmidt önnek azon esetre, ha e váló perben akadályokat nem tesz, igen csinos kerek összegecskét ajánl kiegyenlitésül.

– Megérdemli, hogy összegnek neveztessék, szólt dr. Grisák, mellét előre vetve s kigombolva kabátját. Itt az utalvány nálam; tessék olvasni: „tiz ezer forint pengő pénzben.“

– Hallja ön! Hallja ön! nógatá Maxenpfutsch Straffot. Tizezer forint. Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el uram.

– Fogadjam el ugy-e? aztán mindjárt adjam oda az egész tizezer forintot önnek? csókoljon meg hát legalább „a conto“ ezért a bolond gondolatért.

– Nem, nem, nekem csak a magam öt ezere kell. Még a kamatokat is elengedem, uram! Tehetek-e többet?

– Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! Szólt Straff eltolva magától hitelezőjét s azzal összefont karokkal doctor Grisák elé állt, s nagy lélekzetet szíva beharapott ajkai között, igy szólt:

– Doctor ur. Ez ajánlatra én számitottam. -8- Tudom én ezt jól, hogy ennek igy „kell“ következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem vagyok az a bolond, a ki a mai verébért odadja a holnapi túzokot. Elébb szükséges, hogy ez az egész „affaire“ a lehető legkellemetlenebbé váljék Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok a felől, hogy ha ma tizezer forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy hónap mulva huszezeret fognak kinálva kinálni: erről assecurálom önt.

– És most vége minden értekezésnek: velem nem lehet többet beszélni. Én hazard játékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a roulett tábláján: áll a tizezer forint! Dupla vagy semmi! Husz ezeret akarok kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzanak velem többet, mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites votre jeu, messieurs!

Maxenpfutsch ur kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők alján megállt, meg tudni dr. Grisáktól, hogy valjon lehet-e reménye -9- ennek a hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot is meghozza az ő infámis két szép szeméért?

– Kérem doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most olyan alkalom van a kezünkben, a mit elhalasztanunk ostobaság volna. Ankerschmidt bizonyosan szép honorariumot kötelezett önnek azon esetre, ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha az egyesség az én ajánlatom szerint fogadtatik el: én is kötelezem magamat kegyednek az alkudott összegből tiz percent remuneratiót adni. Tehát huszezer forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorarium egy ilyen rövid regényért.

Doctor Grisák látta, hogy practicus emberrel van dolga, a ki érti a maga mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor elváltak egymástól, még kezet is szoritott vele; azt mondva, hogy „no majd meglássuk.“

Odalenn a lépcsőknél a ráleső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doctor urat, s korlátozhatlan tudnivágygyal tudakolá tőle, valjon lehetséges-e, hogy ugy megdupláztassék az önkénytes kölcsön; mire doctor Grisák, hamisan hunyoritva szemével, olyasmit mondott, -10- hogy csak ő rá kell azt hagyni, majd jól lesz minden.

– Oh ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doctor ur, az egész kamatot önnek engedném, higyje el.

Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá, miképen járt el? hogyan találkozott Straffal, ki ugy látszik nincs pénz dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, a mennyit csak kiván; ezért igen is erősen tartja magát s nem akar egyezkedésbe ereszkedni huszezer forinton alul.

Ankerschmidt a szemét sem hunyoritotta meg e szóra. Iróeszközöket kért, s még egy utalványt irt másik tizezer forintról.

Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén s még az éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.

Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, mig visszajön; ne időzzék, ha lehet, sokáig.

Doctor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hirvivésben. Nagyon sietett Straffot -11- az eredményről tudósitani. Persze, nem ugy mondta el, a hogy történt.

– Nos uram, szólt belépve hozzá; mondhatom, ez kemény munka volt. Az öreg dühös volt, mint egy róka; Fuchswild! a hogy mi mondjuk. Szitkozódott, majd megvert.

Straff nagyon egykedvüen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel egy széktámlájának dülve.

– Mondhatom, hogy nehezen tudtam capacitálni, szólt a doctor levetve magát egyik biróilag lefoglalt székre.

– Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam, hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen boszuálló természetü, egy szóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.

– Bizony köszönheti is, mert igy értem el, hogy az öreg kiizzadta még azt a másik tiz ezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.

– Semmit? kérdé doctor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy jobban megbámulhassa ezt az embert. Semmit sem mond arra, -12- hogy én önnek megnyerem a hazardjátékát, s a feltett tizezer forint tételt kétszerezve hozom vissza?

Erre Straff oda lépett doctor Grisákhoz, s miután ily confidens lábra álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, a mint a széken ült, igy szólt az orra alá.

– Azt mondom, doctor, hogy a hol huszezer forint volt, ott harminczezer is van.

– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Grisák, s felugrott a székről, mintha titkos rugók vetették volna fel.

– Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön doctor. Mikor egy üzlet ily nagyon is „coulant,“ ki fogná azt akkor berekeszteni? ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb folyásában van?

– De uram! kiabált doctor Grisák, egészen magán kivül ragadtatva a boszuságtól, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását?

– Minek? szólt a kalandor cynicus gunyorral. Hát ennek a neve „archimedesi csavar“; – nincsen vége. Soha se haragudjék kedves doctor; én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem -13- lehet rám semmi panasza; ma két ezer forintot kapna tőlem, nehány nap mulva fog kapni hármat.

– No – ön ördöngös egy ficzkó. Már én nem merném igy tul fesziteni a húrt. Azonban én megkisértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit; tessék utána menni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy legroszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt; engemet ne okoljon ön.

– Óh az öreg fogatlan oroszlány egyiket sem fogja tenni; nem utazik, nem válik meg leányától. Megváltja magát harmincz ezer forinttal s quittek vagyunk.

– Én csak annyit mondok önnek, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen utoljára.

– A viszontlátásig, édes doctor! szólt kezet szoritva Straff Grisákkal, s még csak ki sem kisérte az előszobába.

Azon kezdte, hogy rágyujtott szörnyen gazemberezni azt a raffinirozott zsebmetszőt.

– Ne beszéljen felőle: kérte őt Ankerschmidt. Mondja el röviden, mit végzett vele?

– A gaz szemfényvesztő, a mint látta, hogy készek vagyunk huszezer forintot megadni -14- neki; vérszemet kapott s ismét feljebb csigázta követeléseit; most már harminczezer forintot kér.

– Előre tudtam. Gondoskodtam ujabb utalványról, mely tizezer forintról szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószinünek találom, hogy a midőn azt fogja ön neki mondani, hogy ime harminczezer forintra is ráállok, akkor meg negyvenezeret fog kérni; tehát elővigyázatból még egy negyedik tizezer forintos utalványt is adok önnek. Elégitse ki teljesen.

Doctor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember practicus és egyuttal sentimentalis; „practicosentimentalis.“

Szépen rembursirozta a két uj tizezeres utalványt s most már egy methodista komolyságával állitá; kinél a mondott szó esküvel egyértékü, hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kivánt eredmény.

– Doctor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt, mint a waggonban; hanem a hol ügyletről volt szó, ott ő nem sokalta a fáradságot. Biztositá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a legközelebbi telegramm, a mit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb sikerről fogja tudósitani. -15-

Ezuttal első gondja volt assistentiát venni maga mellé: elébb felszedte Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hirrel, hanem az egyptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával kapaczitálgatá, hogy érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki, ha azt megkaphatja, ő aztán viszont magára vállalja, hogy Straffot insinuálja a controversia complanálására.

Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy irásba adja, miszerint kész felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.

Ekkor füzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még nem tudott semmit az archimedesi csavarról, mely huszról harminczezerre emelte a követelést.

– No ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyencze? E szókkal tárt ajtót Straff barátjára doctor Grisák. Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csipne el.

Straff látva Grisák ragyogó arczát, maga sem tartóztatta magát egy önelégült mosolygástól.

– Óh a nagy lutrin csak az együgyüek -16- nyernek, én ott játszom, a hol okos embereké a szerencse. Mi jót hoz doctor?

– Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harminczezer forintból?

Maxenpfutsch ur még csak most lett harczképessé a nagy ijedtségtől, neki rohant Straffnak s átölelte nyalábra. „Mit gondol ön barátom? Hisz a minap csak huszat kért. Ne kötekedjék! Fogadja el! Én mondom, hogy fogadja el!“

– Ejh, ne beszéljen ön az én ügyembe. Hagyjon békét. Az egészet, vagy semmit.

– S ha én önnek itt huszonkilencz ezer kilenczszáz kilenczven kilencz forintot és két huszast letennék az asztalára; nem fogadná el ön az egy huszas hijával?

– Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok hozzá tenni azt a hiányzó huszast. -17-

E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelküségnek homéri hahotára egyesité a két másik férfiut. A tréfa tökéletes volt, Vendelin ur nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik urnak akarta markába nyomni azt az egy huszast, mely egyedüli differentia volt már közöttük.

– No hát uram, szólt doctor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól kimulatta magát, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincz ezer forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön még sem fog harminczezer forintot kapni, hanem – negyvenezeret.

Ezzel diadalmasan vágta ki a tárczájából elővont négy darab utalványt az asztalra.

Maxenpfutsch ur arcza e látmányra egyszerre galvanicus mosolyra torzult, a mi azután nagyon mulatságos phoenomenon volt, ha valaki vigyázott rá, hogy e gömbölyü torzmosolygásból hogy nyult le négy másod percz alatt ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy „de ha tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tizezer helyett ötezerrel érjem be?“

Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doctor urtól, hogy ha látja, miszerint Straff harminczezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik utalványnyal is, a mit csak szükséges -18- árverés esetére bizott rá védencze; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az áldozatokat, már pedig eszélyesség azt meggondolni, hogy mikor Straff tiz procentot igér, azt harmincz ezertől fizesse-e, vagy negyvenezertől?

– Most aztán egy szava sincs önnek többé ugye? Kérdé fennsőbbség érzetével doctor Grisák Straff urat.

– Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyülölettel viseltetik; vele élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.

– Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, a mik önt a törvény előtt gyülöletes szinbe állitanák, s még jobban indokolnák a nő gyűlöletét.

– Óh igen szivesen csak tessék irni. Elismerem először is, hogy őt verni szoktam.

– Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal ütöttem.

– Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét s szemeláttára a szobaleánynak az ujjára huztam.

– De már ez elég erős. A többit bizza ön rám. Majd lefestem én önt ugy, hogy maga is megborzad tőle.

– Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat, mi ketten elöttemezzük Maxenpfutsch urral; erre aztán akár felakaszszák önt.

Straff olyan hideg vérrel dictálta ez infámiákat saját magáról, mintha csak egy harmadik jelen nem levő embert kellene rágalmazni; még egy szivart is kiszítt mellette.

Legelébb doctor Grisák irta alá az okmányt, mint tanu, azután Maxenpfutsch urnak adta kezébe a tollat, hogy irja ő is oda a nevét. Az is megtörtént.

Straff nagy lanyhasággal letetette magát a -20- székre; közelebb huzta az asztalhoz; végig futotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből hatodából; azután rábillentette a fejét, mint a ki helyesli az egészet. Akkor kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e kis pihe rajta? belemártotta a kalamárisba s megpróbálta neutrális papirszeleten, hogyan fog? Akkor aztán neki fogott; nagy kanyaritást mért a tollal a légben, a kezdő betü rajzolásának indulva. Ott megállapodott. Megint neki hajolt, megint meggondolta magát. – Utoljára lecsapta a tollat és felugrott.

Ankerschmidt oly jó kedvü volt odahaza, hogy „madarat lehetett volna vele fogatni“ a, hogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.

Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah e gondolatban volt foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai szeretete, ebben öszpontosult mindaz, a mit fájdalomban, szégyenben és megboszulhatlan haragban érzett. És ime mindettől -21- megmenekült potom negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, a ki ért hozzá.

Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi azt minden cseléd, mindenkire elterjed az.

De legbámulatosabban látszott e sympathicus hatás a család betegén. Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki megcsodálta.

Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott, hogy ő körüle forognak eszméi.

– Hiszen semmi baj sincs már; mondá reggelenkint, midőn leányát szobájában meglátogatta. Ne félj leányom, levetjük azt, a mi bennünket bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet. Egy nap, két nap mulva olyan örvendetes hirt fogunk hallani, hogy ünnepet tartunk bele. Tánczolni fogunk! Igen is. Muzsika lesz a háznál. Czigányokat hozatok, a legjobb bandát. Az fogja huzni és megvendéglek minden embert, még a kikre haragszom is! Nem: azon naptól nem lesz kire haragudnom. Pfuj! Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki. Csak te gyógyulj meg akkorra, mert tánczolni kell azon a napon minden embernek.

Az öreg ur azt is közölte leányaival, hogy egy telegrammot vár Bécsből, doctor Grisáktól, a mi azt az örvendetes hirt fogja hozni. -22-

S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle szekrénybe kellett volna elzárva tartania titkát, hogy abból Erzsike legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyességről van szó, melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől törvényesen elválaszszák.

S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szivtelenség lett volna tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Herminnel; ugy hogy elvégre a két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s épen oly nyugtalansággal vártak az érkezendő telegrammra, mint ő; annyival kevésbé segithetve magukon, hogy, a mig atyjuk mindennap kétszer eléje lovagolt az érkezendő telegrammnak, hogy azt még a stáfétás lovas tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni nehezen fékezhető türelemmel.

Ugy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász, ki el el hagyogatja leshelyét s épen akkor nincs ott, mikor a vad megjelen. Valahol az utban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról érkezett, s midőn a nehezen várt telegramm megérkezett a kastélyba, akkor ő épen nem volt honn.

A ki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása mütételében? Egy rejtélyes izenet, a -23- minek tudatása oly sürgetős volt, hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósitás, mely a légen keresztül jött: melylyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet, nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.

Kinek ne reszketett volna a keze midőn az első telegramm boritékját felszakitá? Ki ne félt volna először beletekinteni?

No de e sürgöny nem az, a mitől félni lehet. Ez örömhirt hoz, mely előre tudva, jósolva van már; ez az, a mire vártak napokon át; ez, a mivel egy család boldogsága ujra vissza lesz adva!

Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett irni, mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány perczre érkezett meg? mennyire igyekezett sietni a rábizottal? ez az ő érdemeinek a versenytere. – A vevényt tehát atyja honn nem létében Herminnek kelle aláirnia; a sürgönyt ő vette át.

Hogy dobogott a szive, hogy kigyulladt az arcza, midőn azt kezében tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát ismét visszaadja; ebben van megirva, hogy ő neki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!

Ki venné rosz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hirt minél előbb óhajta olvasni? -24-

A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e azt nekik atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?

Az osztrák büntető törvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy büntetést szab; de más felől meg valószinü, hogy Ankerschmidt nem fogja őket e criminalitásért törvény elébe állitani.

Hisz a titok ugy sem titok már; s ha valakit érdekel, hát az legelső sorban bizonyosan maga Hermine.

Erzsike ugyan azt az ó konservativ észrevételt tette, hogy ámbár a levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán még is meg kellene várni, mig azt a papa alkotmányos uton maga át fogja nekik szolgáltatni; de Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, mig a papa megérkezik.

Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen óvást tett, hanem azért még is oda kölcsönözte himző ollóját a pecsét felmetszési államcsinyhoz.

Furcsa levél! Egészen kék plajbászszal van irva; mintha azt akarná mutatni, hogy a telegrafos oly sietségben van, miszerint nem ér arra sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa.

„Straff nem enged. Ujra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit csinálni.“

Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s látta, hogy Hermine arcza egy pillanat alatt hogy válik halálra; mintha egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arczáról az élet minden szinét.

Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajitá. Késő volt: a méreg szivig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan lehanyatlót karjaiba foghassa fel.

A hazaérkező Ankerschmidtet, a mint lováról leugrott, azzal a hirrel fogadták, hogy leánya ismét nagyon beteg lett, még most sem birták eszméletre hozni.

Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé.

Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután összegyürve azt markában, csüggedten sohajta: -26-

Straff ur a multkori scéna után csaknem összeverekedve doctor Grisákkal és Maxenpfutschschal, azt gondolta ki, hogy két napig nem ment haza a szállására.

Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor kereste azóta doctor Grisák és Maxenpfutsch ur?

A doctor ur kereste azóta nyolczszor, Maxenpfutsch ur pedig minden fél órában, még éjfélkor is.

Pedig már az elmult két éjszakát is egy sörkocsmában a padon hálva tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni.

Egész disponibilis cassája áll egy legujabb divatu negyedrész bankóból, melyből nem igen futja ki vacsorára egyéb egypár Kreuzerwirstlinél, obligat seres stiblivel együtt.

„Nincs több egy felnégyelt bankó töredékemnél s azon gondolkozom, hogy két pár krajczárkolbászt hozassék-e és egy pohár sert, meg egy stinkadorest; vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi stinkadorest?“

„Pedig csak ki kellene a kezemet nyujtanom, -27- hogy rögtön negyvenezer forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe s olyan traktát csaphatnék, hogy hire menne.“

„De ha négyezeret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat Maxenpfutschnak, ezerötszázat aprócseprő hitelezőknek, harminczezer sem marad belőle.“

„Igen jó az, mikor az embert olyan nagyon utálják, mint engemet Ankerschmidt.“

„Oh elég gazdag ember, marad neki még egy milliója, ha azt a hatvanezer forintot kidobta is.“

„Ha már valaki két harmadát megtette az utnak, valószinübb, hogy a harmadikát is előre teszi még, mint hogy a két elsővel hátramenjen.“

„És hát legroszabb esetben is a negyvenezer forint már itt van; azért csak az üres tárczát kell kinyitni, hogy belerepüljön.“

„Tehát csak az a kérdés még; valjon -28- még ma Kreuzerwirstli-e és hatvanezer forint, vagy pedig negyvenezer és pompás vacsora?“…

No ha erre a kérdésre nehéz volt határozatot hozni; tehát a sors kegyeskedett segitségére jönni egy nemtő alakjában; a kit mi Maxenpfutsch név alatt ismerünk.

– Megkaptam önt valahára! kiálta egyszer valaki félöröm, féldüh hangján az őgyelgőre, s midőn a galléron kapott férfiu hátratekintett, Vendelin barátját látta maga előtt. – No csakhogy ráakadtam! Kerestem önt mindenütt! minden kocsmában, minden kávéházban, a hova járni szokott; lesbe álltam a szállása előtt. Hol volt ön? hol rejtőzött? No már most nem szabadul tőlem, a mig dr. Grisákkal ki nem egyezik.

S menten alá is dugta a kezét Straff ur karjának, ekként bizonyitva be, hogy e barátságos érintkezésből tényleg nem lehet menekülni.

– De uram! pattogott Straff, mit erőszakoskodik ön velem? Ön nekem nem gyámapám, hogy odavigyen, a hova nem akarok menni.

– No no no; csak semmi tüzeskedés! Majd mindjárt meg fogja ön tudni, hogy mije vagyok én önnek?

– Hát hitelezőm no! Ugyan nagy érdem. -29- Én nem félek ettől a nemétől a fenevadaknak. Pereljen ön be.

– Csak legyen szépen nyugodt. Nem vagyok önnek hitelezője. Nézze, itt van a levél a zsebemben, ebben küldöm mind a tiz váltót Ankerschmidtnek. Ő majd kifizeti azokat nekem. Tanácsot is adok neki, hogy mit csináljon velük? Ne pörölje be egyszerre, hanem mindig csak egyet egyet; ön soha sem fog fizetni, hanem becsukatja magát. A hitelezőnek joga van önt egy évig saját költségén csukva tartani. Egy év mulva beperli önt a másik váltóval, akkor önt megint becsukják, és igy tovább. Tiz évig van ön biztositva koszt és kvártély felől; ha addig meg nem unja. Mégis csak vagyok én önnek valamije, ugyebár?

Straff egészen képesnek hitte Vendelin barátját e fenyegetés kivitelére, a hogy a szemei forogtak.

– Akkor aztán nincs szüksége Ankerschmidtnek önnel egyezkedni. Lehet ön felől nyugodtan, mert az adósok börtönébe nem parancsolják a feleséget a férje oldalához. Hát jön-e doktor Grisákhoz kedvesem? hee?

– De nézzen utána, hogy rögtön meglássa, mert én miss Natalie férje vagyok, s az engem megöl, ha vagy a pénzt nem viszem haza, vagy önön boszut nem állok. -30-

Ez csakugyan erős indok volt. A kit otthon oly veszedelem vár, az nem gyakorolhat az utczán irgalmat.

– Egy firtli! Semmi több? És nem akar negyvenezer forintot elfogadni? No ön csakugyan ördöngös egy ficzkó! Az utolsó garasig hagyja menni a játékot.

– Itt jön egy bérkocsi. Aztán csak arra az egyre kérem, hogy ne jőjjön be velem ezuttal Grisákhoz; ön mindig rontja a maga -31- spieszburgeres mohóságával az én üzletemet. Mikor az ember alkuszik, ugy kell tennie, mintha nem volna szüksége arra, a mit követel. Ön képes volna kivakkantani, hogy az utolsó filléremnél vagyok, s még lealkudtatna az eddig meg ajánlott öszszegből.

– No jó. Be nem megyek önnel. De az ajtóig elkisérem, a mig belép; mert én már mindent felteszek önről.

Nehány percz mulva az arany-bárány fogadó előtt szállt ki a bérkocsiból Orestes és Pylades.

A kapus, Vendelin ur örömére, mondá, hogy a doctor itthon van: épen most kapott egy telegrammot.

Fel is kisérte Straffot mindjárt a mondott numeróig, s csak akkor nyugodott meg, midőn látta őt belépni az ajtón. Azután lement a bérkocsishoz, s elszánta magát a bérkocsiban ülve várni meg barátját, mig kijön.

Straff ur doctor Grisákot az ablak felé fordulva találta, ki ugy látszik nagyon érdekes tanulmányt talált abban, hogy este az utczai lámpásokat nézegesse.

– Nos doctor? Hát mit csinál az archimedesi csavar? – Széna-e vagy szalma? – Negyven-e vagy hatvan?

Erre hirtelen megfordult a sarkán a doktor, s üregeikből kikelt szemekkel meredve a kérdezőre; förmedt rá:

– Elmehet már ön zabot hegyezni Siléziába! Nem kell már önnek sem archimedesi csavar, sem negyvenezer forint, sem negyven réz krajczár. Ma éjjel meghalt önnek a felesége.

Straffnak legelőször is az jutott eszébe: nem lehet-e ez mesterfogás a doktortól, az ő megijesztésére; hátha ő maga táviratoztatott igy magának megrendelésre?

– Takarodjék ön innen; ön ostoba, marha, gazember! Az ön veszett őrültsége tizennégyezerötszáz forintot lopott ki a zsebemből, a mi már benne volt. Ön szemtelen, akasztófáravaló, sat. sat. sat.! -33-

Hallott ugyan már Straff ur hasonló hizelkedéseket másutt is; de oly compact tömegben, mint ez uttal, még soha.

Végül a düh, mely oroszlánokat szül, annyira potentiázta doctor Grisák tetterejét, hogy midőn a phrasisokból kifogyott volna: nehogy azokat elől kelljen kezdenie: megragadá Straff barátját nyakánál fogva, s ugy kilökte az ajtón, hogy az kettőt ugrott bele.

Straff ur, e barátságtalan expeditió után, a mint a lökés közben félszemére csuszott kalapja alól előre tekintett, a mint két keze ujjhegyeit mellénye zsebébe dugta: elmosolyodva mondá magában:

Midőn e kétségbeeséssel és reménynyel torzitott arczot megpillantá Straff ur, meg nem állhatta, hogy hangosan fel ne kaczagjon. Megfogta a két vállát a bámuló férfiunak, ugy kaczagott a szeme közé:

– Hahahaha, hahahaha! ön ugyan mulatságosan járt, kedves barátom. Az éjjel meghalt a feleségem. Agyiö negyvenezer forint. Már most fiakkereztessen, a hova akar.

XIII.
Az a hant, mely ide köt.

És ha az élők elakarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket!

Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát, mikor az a ravatalon feküdt már.

Olyan könnyü azt kimondani: „elüzlek, kitagadlak, elfeledlek!“ hanem aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: „feledj hát!“ akkor nehéz azt elviselni.

Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyitja azt az ész, hogy hibázott, vétkezett, méltó volt a bünhödésre: nem volt más megoldása az életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette, – de csak nehezen fekszik az emlék a sziven örökké, s évek mulva is visszahozzák az álmok az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyü elmulni, mint meghalni.

Szemébe mondja az álmodó az álomképnek; „te már nem élsz, meghaltál, láttalak eltemetni;“ nem ügyel az arra; ujra eljön, tesz-vesz, -35- mint szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba.

Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket, kik sirboltot épitsenek neki; mig az el nem készül, addig nem lesz temetés.

Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat meglátogatták, s albumot készitett a levelekből, mik gyászjelentésére válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié, másodikon Aladáré.

Mikor a sirbolt tervet elkészité az épitész, ő maga indult ki annak alkalmas helyiséget keresni.

Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, a hol a fűzfák ugy szerettek egymással susogni. A szomoru füzek nagyon fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dudolni az örök álomdalt az aluvónak.

A mely nap a sirbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt urat Garanvölgyiék kasznárja.

Elmondta a kegyes férfi, a mit Isten rábizott, hogy a szomorkodókat vigasztalja vele, s azután áttért arra, a miért urasága küldé. -36-

– Ő ezt az egész határt össze-vissza mérte egy időben, csak ugy mulatságból, ugy hogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik alacsonyabban egész falu hoszant.

– Az ám… Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos ur kastélyának az erkélye épen egyenlő magas vonalban esik az öreg ur pádimentumával.

– De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomoru alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképen a nagyságos ur kriptát méltóztatik épittetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony számára; s tudtára esett Aladár urfinak, hogy a patak mentében tetszik épitkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan ellepi a viz, s a drága hamvakat el fogná seperni.

– Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk… Elég az hozzá; az ér mellékét a föld árja felveszi, az nem sirboltnak való.

Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvencz eszméje volt az. A lombos füzfák a hüvös parton.

– Azért a tekintetes ur azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod sirboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyirdomb napkeleti felét, melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sirboltja van épitve. Az egészen száraz, vizmentes hely, s olyan szép ott a szomoru nyirfák alatt.

Ugyanazon fehér levelü fák susognak az ő halottja fölött, a mik a régen alvók szellemeivel már ismerősek.

Egy hét mulva ment végbe a temetés Párosult abban a pompa és a gyász. Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden -38- rónáiról; arany és selyem a koporsón, fáklyák és lobogó czimerek; csak a köny telt ki hazulról.

Az ő szaván nem volt szabad megérzeni annak, hogy e hang most temetésre vezényel.

Mikor a gyászmenet a sirbolt elé ért, mikor a koporsót leereszték az üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsáták az üreg nyilására, mikor az utolsó Amen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első göröngyöt, hogy a sirdombra hajitsa.

Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká, melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, a ki még ezt nem értette.

E naptól fogva Ankerschmidt lovag bár hová távozott volna is a föld kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, a mit megholt leánya sirjára hajitott.

XIV.
A közös baj.

Az életben maradt leány öröklé testvére részét – nemcsak vagyonban, de atyja szeretetében is.

Ankerschmidt a temetés után ott marasztalá doktor Grisákot, ki, ha nem csalódunk, a legőszintébb könyeket sirta a halott felett; s a felett tanácskozott vele, hogy Erzsikét fiusitsa. Ha nőül megy, akkor is viselje nevét, s utódai az apai név mellett az anyait is.

Két nap foglalkoztak e tervvel; másnap délben, épen fekete kávé után ellátogatott Kampós uram.

A hőkeblü férfiu élénk piros arcza szokottnál hevültebb, üstöke a rendesnél borzoltabb és csapzottabb volt; valami nagy sietségben jöhetett.

– Köszönöm. Csak kasznár vagyok. Felelt, két oldalra meghajtva magát Kampós -40- uram s sietve huzott elő egy levelet victoriája zsebéből. Engedelmet, méltóságos ur, Aladár urfitól kaptunk most egy levelet, mely igen sürgetős; az ifju teins ur azt irja, hogy e levél tartalmát tudassuk méltóságoddal is; a mit különben is megtettünk volna, mert ez ügy méltóságodat jobban érdekli, mint minket.

– Mi lehessen az? kérdi doktor Grisák kiváncsian orrára csiptetve lorgnonját.

– Engedelmével fel fogom az egész levelet olvasni. Tehát: „Kedves bátyám. A Tisza árja gyorsan emelkedik. Tokajból vett tudósitások szerint még mindig növekedő áradástól tarthatunk. Ha még két lábnyira nő, a füzesi töltést épen a zsilipnél át fogja hágni, ha ugyan a zsilip addig kiállja, miután már eddig is inognak a levert czölöpök. A mi vidékünkre ez beláthatlan baj lenne, mert a Nagy-Kunság felől a tulparton erős védgátak vannak emelve, s igy a Tisza arra nem önthetvén ki, olyan helyeket fog árjával meglátogatni, a mik még soha sem láttak árvizet: mint ezt már több helyen bámulva tapasztalják. Ha pedig e gáton áttör a viz, bátyám szérüs kertjéig meg nem áll; még egy láb emelkedéssel a juhaklokat is felveszi, s két lábnyi áradással a szobákban van. Azért jó lesz elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Szerencsére a szérüs kert erős fecskerakással van keritve, s a ház előtti kőkerités is kiállja a -41- próbát, három láb magas trágyarakás köröskörül visszatartja az árvizet. E felől rögtön intézkedni tanácsos, mert ez a mi védgátunk nagyon roszul biztat. A kapukat trágyatöltéssel eltorlaszolni akkor is elég idő lesz, a mikor már hire fut a gátszakadásnak. Kérem e felől a szomszéd urat is rögtön tudósitani; mert az ő kastélya épen hetedfél lábbal fekszik mélyebben, mint bátyám laka s neki sokkal több oka van az önvédelemre.“

– De ide van irva, kérem alássan; bizonyitá a kasznár, végig simitva tenyerével a levelet. Itt van.

– Micsoda? Hogy Aladár urfi ne mondana igazat? Szörnyedt fel Kampós uram. Ah tekintetes ur, akkor nem tetszik őt ismerni.

– Én nem mondom, hogy készakarva ir valótlanságokat, de csalódhatik, mint minden ember. Hiszen hol van ide a Tisza?

– Hat mértföldnyire. Igen, de a tenger meg száz mértföldnyire van, azért még is megmondja Aladár urfi hány lábbal fekszik a mi tornyunk gombja magasabban a tenger szinénél. Aladár urfi kitanult mérnök, kérem alássan. Első hónapban ezernyolczszáz forint fizetést kináltak neki a Tiszaszabályozásnál; ha -42- ő azt mondja, hogy árviz lesz a falunkban, hát akkor az lesz; mert Aladár urfi azt érti.

– Én is értem. Én is tudom, mi az a nivellálás? Nálunk Csehországban is vannak árvizek.

– Csehországban árvizek? Micsoda árvizek? Egy kis patak megdagad, ha nagy zápor esett s elhordja a kis hidacskákat; másnap megint helyére megy. Mi az egy magyarországi árvizhez képest. Azt tessék megnézni, mikor minálunk árviz van! Tenger az, a min gályázni lehet. Aztán akkor tessék beszélni Csehországi árvizekről.

– Oh, édes tisszttartó ur, világért sem akarom elvitatni ezt a dicsőséget Magyarországtól, hanem csak azt akarom mondani, hogy állhat egy folyó vize hat lábbal a tér, felett, melyet átszel, ha a gátak erősek, semmi veszély sem támadhat.

– Igen, de épen az a baj, hogy az uj gát nem erős, a pilóták már is ingadoznak.

Dr. Grisák nagyon kellemetlenül érezte magát e figyelmeztetés által érintve.

– Azok bizonyosan elég jók is. Sietett bizonyitani a doctor juris azon jeles jog maxima szerint: „si fecisti, nega.“ Tudja, édes kasznár ur, a mérnök urak mind olyanok, egyik a másik munkáját mindig ócsárolja. Még soha sem találtam olyan indzsellért, a ki az előtte ottjártnak a munkáját elvetendőnek ne nyilatkoztatta volna.

De már ezt nem állhatta tovább Kampós uram. Mélyen megsértve hajtogatá össze a levelet s eldugta zsebébe.

– Engedelmet kérek, nem akarok a fiskális urral disputálni. Én csak méltóságodnak akartam átadni ez izenetet, kötelességemhez képest. Ha méltóztatik-e azt figyelembe venni, vagy nem, az méltóságodnak a dolga. Mi részünkről már megtettünk minden intézkedést. Most sietnem kell még a tanyákról felhajtatni a birkákat a majorsági udvarra.

– De csak nem oly sürgetős tán a baj? Kérdé Ankerschmidt, ki maga is nagy mértékben hihetetlennek találta, hogy ez a sok szép zöld mező, a mi most is virágosan, tarkabarkán terül, a merre a szem lát, pár nap alatt tengerszinné válhasson.

– Egyébiránt, biztatá Ankerschmidtet Grisák ur, egy ilyen kastélynak, mint méltóságodé, -44- még az árviz sem ártana meg. Egészen más olyan ős paloták sorsa, miket vályogból meg polyvás sárból épitettek; azok persze mind rendre omlanak; de ezt egy bécsi épitész emelte; ezt nem ingatja meg minden kis tréfa.

– Már hiszen fiscális ur, a mi házunkat, az igaz, hogy csak idevaló pallér épitette, nincs is azon semmi czifra kivül; de azt mondhatom, mert ott voltam, hogy olyan téglából épült, mint a porczellán, csak ugy pengett; a vasat sem kiméltük annál, s a javát válogattuk hozzá a fenyőfának. Azt is láttam, mikor az a hires bécsi architectus ezt a kastélyt emelte; láttam micsoda téglákat égettek hozzá; láttam hogyan rakták meg az oszlopok közeit törmelékkel; láttam milyen keveset ügyeltek arra, hogy a fundamentumot mélyebbre ássák, mert alatta homok van; s azt mondom, hogy árviz napján nem laknám egy óráig ebben a kastélyban, ha ingyen nekem adnák. Engedelmet kérek méltóságodtól, hogy igy kimondom az igazat.

– Megyek már, mert ha soká maradok, még kulcsárnak szólit; monda felczihelődve Kampós uram, s még egyszer bocsánatot -45- kért Ankerschmidtől; ki szépen megköszöné a hozott tudósitást, s azt mondta, hogy majd személyesen fog meggyőződést szerezni a veszély mekkoraságáról, s még ma ki fog kocsizni a Tiszára.

Grisák urnak erre a hirre rögtön nagy mehetnékje támadt. Eszébe jutott, hogy holnap sürgetős megjelenési határideje van Pesten. Ankerschmidt nem is marasztotta nagyon, hiszen Erzsike maradhat még egy ideig leánynak, nem oly sürgetős az a fiuvá létel.

A doctor juris lázas sietséggel iparkodott kocsira jutni, még Ankerschmidt tréfált vele, hogy tán attól tart, hogy már itt reked?

Ő azonban csak dél felé szánta rá magát, hogy lekocsikázzék a Tiszára; a mi jó négyes fogatával öt óra alatt megtörtént.

Midőn az országutról lekanyarodva, a töltés felé vette irányát, messziről láthatá, hogy száz meg száz ember jön, megy, talyigát tolva, rőzsecsomagokat czepelve, több helyeken karóütő bakok működnek ütenyre hangzó kiáltozás mellett, s a réteken agyaggal terhelt szekerek hordják a töltéshez valót egymásután.

A mint a töltés elejéhez ért, egy gubás ember megállitatá hintaját s becsülettudó szóval tudakolá tőle.

Ankerschmidt nem haragudott meg ez interpellatióért; hanem felelt rá illően.

– Ugy? Az az ur, a ki Garanvölgyi ur szomszédja. Akkor leszállhat, a kocsi itt marad: annak nem szabad a töltésre jönni.

– Az ifju Garanvölgyi uré, az itt a mérnök: most annak fogadunk szót. Mert most nagy ur ám a Tisza? S ha megharagszik, annak a generális se parancsol, hanem az inzsellér.

Ankerschmidt egészen helyesnek találta a gubás embernek azon okoskodását, hogy mikor az elemekkel szükséges küzdeni, akkor a mérnök vezényszavát fogadja minden ember; – s a mint az uj töltésre felhágott, kénytelen volt elismerni, hogy a Tisza valóban igen nagy ur.

A fölháborodott szőke folyam a közepén egészen kidomborodva zúdult nyilsebesen gátjai közt alá.

A töltésen kivül maradt topolyfák koronái, miknek csak a hegye látszott már ki a -47- vizből, mutatták, mekkorát kellett annak nehány nap alatt áradni.

A nagy száguldó viz szinén egyetlen hajót, egy jármüvet sem látni, máskor e hely malmokkal szokott rakva lenni, a mik sorjában, mint vadludak az égben, libegnek a kék viz fölött; terhes hajókat vontatnak máskor alattságra fogott lovak; mig viz mentében mármarosi oláhok tutajai szoktak csendesen vizmentén szállani; közben egy egy könnyü gőzös füstje is jelt ád a távolból, mig a part mentében halászcsónakok vontatják a kivetett háló apacsúrját, mely magasra áll ki fanyelével a vizből; – most mind ez eltünt. A malmok összezuzva, letépve lánczaikról, a jármüvek partra vontatva, az egész viz szine járatlan, még csak az egyik partról a másikra átjáró komp sem próbálkozik a viz erejével. A kötél, feszesen megdagadva huzódik egyik parttól a másikig; a varjuk százával ülnek rajta sorban, mintha az ő számukra volna az csupán ottan. Csak néha rémlik meg az egymás hátára tolakodó hullámok között valami fekete, a mi a vizből kétes alakú félrészszel kilátszik. Az ember találgatja, mi lehetne az? darab fa? házból elhozott butor, vagy holt ember?

És a parton mindenki ugy dolgozik, ugy izzad, mintha táborban hányna sánczot ellenség tábora ellen: nyikorgó talyigakerék sirása, -48- csattogó sulyok-bak pufogása több az emberzajnál, a ki mind nem ér rá most a beszédre, midőn a Tisza a gát utolsó araszát mossa.

Ankerschmidt első tekintetre megértett annyit, hogy a munka legsürgősebb része abból áll, miszerint egy zsilip torkolatát, mely nem látszik eléggé biztosnak, hátulról huzott másodgáttal keritsék el; s e gát már annyira is ment, hogy csak a rőzseboritékot fonják még oldalára.

– Ott jön a mérnök ur maga: szólt a gubás ember, egy szemközt jövő alakra mutatva, kiben Ankerschmidt alig ismerte volna meg ez uttal Garanvölgyi Aladárt, ha előre nem figyelmeztetik rá; annyira ki volt az forgatva minden urias alakjából a sok nap és éjen át rajta száradt sártól, öltözete megtépve, kopva a rőzse emelgetéstől, kalapja formátlan az esőtől, s hangja rekedt a kiabálástól.

Kevés asszony szeretne az emberbe, ha igy látná; – de a ki egyszer már szereti, az még jobban megszeretné!

– Jó estét, méltóságos ur! üdvözlé a fiatal mérnök Ankerschmidtet. Kegyed nem hitt levelemnek, ugy-e bár? s eljött személyesen meggyőződni a baj felől. Tehát tessék körülnézni.

– Fogadj Isten, szólt Ankerschmidt levetve szarvasbőr kesztyüjét, hogy az ifju feltört tenyerét ne keztyüs kézzel szoritsa meg. -49- Ugy hiszem, hogy eleget láttam. Árad-e még a Tisza?

– Ma csak öt hüvelyket áradt; valahol a tulsó parton gátat kellett szakitania, mert tegnap Tokajnál egy lábat nőtt.

– Természetesen, mert akkor amarra szabad folyást kap; valamint amazoknak is az a menekülésük, ha minket önt ki a Tisza.

– Tehát e szerint mi most mind a két parton egyenlőn imádkozunk: uram Isten, vidd a bajt a másik partra!

– Az volna a leghelyesebb; de annál sokkal rövidebb és költségtelenebb munka, meggyöngiteni az átellenes part védmüveit. – Nem vette észre méltóságod, hogy kiállitott őreim feltartóztatták.

– Ah, tehát azok őrök lettek volna? Valóban egy a nevemet tudakolta és azt, hogy innen lakom-e vagy tul?

– Kénytelenek vagyunk vele. Nem csupán az elemmel van dolgunk; hanem emberekkel is. Mind az innenső, mind a tulsó parton -50- százezerek egész évi keresménye, háza, birtoka, mindene van koczkára téve. A veszélyt csak egy hosszu földsáncz választja csak el tőlünk. Ha ezt a földsánczot valamelyik oldalon áttörheti az ár, akkor a másik oldal Te Deumot énekelhet, mert ő megmenekült; hanem az elveszett oldalon aztán milliókra megy a pusztulás. A kétségbeesés pedig rosz tanácsadó.

– Csak nem tart ön attól, hogy a tulsó partról átjőjjenek s gátjainkat elszakitsák?

– Az is megtörténhetik, hanem az ellen őrök vannak kiállitva, mint rendes harcz idején. Nálam katonai rend van; éjjel minden száz lépésnyire őrtüz ég, s puskás őrök czirkálnak a gáton, a meddig felügyelésem terjed; hanem azt tudhatja ön, hogy nem azok a legveszélyesebb merényletek, miket fegyverrel lehet visszaverni. Majd egy gazdag ur jön elénk, ki fényes pénzösszegeket kinál, titokban, bizalmasan, s nem kiván érte egyéb szolgálatot, mint hogy itt vagy ott, a mi hibát a mérnök észrevett, azt ne lássa meg. Ha az árviz kitör, azt mondják, szerencsétlenség, ki bizonyithatja be, hogy azt a mérnök előre látta? ki vizsgálhatja a szivek és vesék titkait? Ha az ily csábitót elutasitjuk, jönnek szakértő tanácsadók, kik a járatlan mérnököt ugy elámitják, ugy tévutra vezetik, hogy egészen másutt erődit, mint a hol szükség van rá. Nem -51- győzöm az ilyen embereket kergetni a tanyámról. Máskor jó emberek ezek, jó pajtások, de a veszély roszszá, ravaszszá teszi az embert, ha valami féltője van. Hála Istennek, nekem semmim sincs. Tán én sem volnék jobb a többinél.

– De miért nem erősitik meg inkább a zsilipet, mint hogy uj töltést hánynak föl mögötte? kérdezé Ankerschmidt Aladártól.

– Ezt már sokan kérdezték tőlem, még pedig hivatalosan. Ime itt feküsznek a partra kihuzott pilóták, a mik mindent megmagyaráznak helyettem.

E szóval Aladár mintegy négy öt czölöphöz vezette Ankerschmidtet, miket puskás ember őrzött.

– Tessék ide nézni. E czölöpöket az áradás mosta ki a zsilipgátból. Mindenikre fel van vésve a rendelt hosszuság: négy öl, három láb. Most vegyük az öl mértéket s mérjük utána: a tetejétől az aljáig tesz csak három öl négy lábat. Ebből az a tanuság, hogy a zsilip czövekei öt lábbal kevesebb mélységre vannak leverve, mint tervben határozva van; itt a vállalkozó takarékoskodott. E takarékosság következése most az, hogy az áradás alul töri keresztül a gátat, hiába volna minden erősités felülről, a pilotákat a mostani vizárral megerősiteni nem lehet. Ezért vagyok kénytelen egészen uj töltést huzatni azon a -52- vonalon, a melyen e takaros munka tart; különben ott ázunk meg, a hol legjobban védve hisszük magunkat.

Ankerschmidt boszusan sodorgatta bajuszát e tudomásra s több izben dörmögte magában: „ezt pedig annak a mennykő Grisáknak a védencze készitette.“

– Én is ugy gondolom, hogy még másoknak is fő e miatt a fejük; mint a kik közvetlen vannak benne érdekelve. Olyan emberektől is kelle kisérteteket kiállanom, a kiknek tulajdonképen semmi közük a vizépitéshez. Többek között valami Mikucsek ur járt itt már egy párszor.

– Semmit egyebet, mint hogy hagyjam abba ezt a munkát s más fenyegetett pontokat menjek védelmezni.

– Igen egyszerüen; nem feleltem semmit szavára s ugy tettem, mintha nem hallanám, mit beszél. Én parancsokat osztottam, ő is; aztán mikor látta, hogy minden ember az én rendeleteimet teljesiti, megharagudott és elment.

– Nagyon köszönöm e segitséget, de tudatnom -53- kell méltóságoddal, hogy szállásom, melyen éjszakára elfogadhatom, egy csomó rőzsekévéből áll, melyből ott, a hol elesteledünk, kunyhót hevenyészünk.

– Az pompás tanya. Hadjáratban sokszor megfizetné az ember az ilyen hotelt, ha kapna; mindenesetre itt akarok maradni. Van jó köpönyegünk, könnyen eltöltjük az éjszakát.

A hadastyán könnyü léptekkel követte a mérnököt a lekötözött fashinákon keresztül rözsekunyhójáig, ott egy keresztbevetett füzvessző kévére mindketten letelepedtek.

Egész este volt már, vadludak falkái tértek haza a vetésekről nádasaikba s a távol falvakból méla estharangszó tévedezett a Tiszáig; a töltés mentében bükkfakéreg-tülök messzehangzó szava adott jelt mértföldről mértföldre, hogy a nappali munkának vége van; a kik reggeltől napestig dolgoztak, mehetnek pihenni, s következik az éjjeli munka; mert a fáradságos küzdelem éjszaka sem szün meg: pihent kezek veszik át a letett ásót, kapát, s a töltés munkája halad tovább, elébb hold, aztán fáklyafénynél.

– Mi sem hittük volna, hogy valaha egy sátor alatt fogunk bivouacozni. Szólt Ankerschmidt Aladárhoz, a fanyársra szurt szalonna zsirját csepegtetve a ropogó tüz mellett piritott kenyerére.

– Nem minden értelemben. Nekem az, a mit védek, csak hazám; de nem birtokom.

– Ez vágás akar lenni ellenem: hogy nekem meg csak birtokom, de nem hazám. Lássa ön fiatal ember; önnek nincsen igaza.

– Akkor annál jobb. Különben most csakugyan kevés előnyünk van egymás fölött; ha igy árad a viz, holnap mind a kettőnk birtoka egy helyen lesz; a tenger fenekén.

– De ez a tengerfenék is egy helyen lesz: – sziveinkben; mondá rá Ankerschmidt, s Aladárnak meg kelle ismernie a hangon, melyen e szavak mondva voltak, hogy az nem légre bizott phrasis.

Bizony az nem lehetetlen! Ha Newton bebizonyitotta azt, hogy a földnek vonzereje okozza a pondus specificumot, miért ne lehetne a „magyar földnek“ oly specificus vonzereje, mely oka a szivek „pondus specificumának?“

A két férfi abban egyezett meg, hogy az éljel felváltva fognak őrködni. Aladár, mint a fáradtabb rész, előbb dül le pihenni; a mint a hold lemegy, felkölti őt Ankerschmidt, s azután reggelig ismét az virraszt.

Aladár köszönettel fogadta az ajánlatot s köpenyébe burkolózva lefeküdt a puszta földre, fejét a rőzse-kötegre nyugtatva, s alig kivánt jó éjszakát társának, már elaludt.

Ankerschmidt a rőzseköteg másik végén -55- ült, s fát rakott a tüzre, hogy folyvást lángja legyen; hogy folyvást világitson, hogy ő folyvást láthassa az alvó arczát.

Nagy tanulmány egy alvó ember arcza; minden vonás megtér akkor a maga eredeti kifejezésébe; az alvó arcz nem tud tettetést.

Néha a szél lekapta a köpenyt az ifju melléről; Ankerschmidt mindannyiszor gondosan betakarta ujra s zavarta a tüzben az üszköket.

A félhold éjfél táján alunni ment már, az ezüst csónak a széles folyamárban látszott libegni, mig a habok egész az innenső partig elhozták hosszura nyult fény-barázdáját; Ankerschmidt azzal a szándékkal volt, hogy hold lementével sem fogja felkölteni a fáradt ifjut, hanem virasztani fog helyette, mig magától föl nem ébred, s akkor azt fogja neki mondani, hogy épen most ment le a hold.

Az ezüst csónak már meg is merült a vizben, már csak fele állt ki, mint egy égő promontor csucsa; majd az is lejebb, lejebb sülyedt; utoljára csak egy szikra volt már, a félhold hegye, azután az is elmerült a habon tul.

Abban a perczben talpra állt az alvó ifju s jó reggelt kivánt Ankerschmidtnek.

– Most ment le a hold, szólt Aladár a még fénylő égre mutatva, melynek gloriája -56- jelölé a sirt, melybe az égi vándor egy percz előtt temetkezék.

– S ön megérzette, hogy mikor megy le a hold? kérdé Ankerschmidt bámulva.

– Gonosz alvó volna az, felelt Aladár, a ki meg nem érezné álmában a perczet, melyre kötelezve van fölébredni.

A hold lementével száz meg száz fáklyafény gyuladt a töltés mentében, a munka folyt, mint nappal; a taligák nyikorogtak, a kallóverést igazgató vezényszó vontatott hangja elvette az éjszaka némaságát.

– Ha az ember behunyja szemét, azt képzeli, hogy nappal van a munkazaj miatt: monda Ankerschmidt Aladár elhagyott fekhelyére leheveredve; tudott ön aludni a kallózuhogástól?

– Oh igen jól. Az ugy hangzik, mintha az ember a nagy édesanya, a föld szivét hallaná dobogni.

– Csak a füle cseng önnek; ennyi taliga rivás közül ki ismerné fel a távoli harangszót?

Aladár azonban nem nyugodott, hanem nehány lépésnyire eltávozva, a hol az éjjeli őrtüz világa nem kápráztatta szemét, figyelmesen -57- látszott valamit vizsgálni a Tisza távoli tükrén.

– Amott, a part mentében, a hol a lebotolt füzfák kiállnak a vizből. Most mindjárt eléri a füzfákat.

– De én látom az evező nyomát a vizen, az valami csónak. Az őrök bizonyosan alusznak, hogy még eddig rá nem lőttek.

Nehány percz mulva már Ankerschmidt is hinni kezdé, hogy csakugyan csónak jő feléjük; s azzal mind a két férfi hirtelen felkapta puskáit, s a töltésen a közeledő csónak elé mentek.

A Tisza sebesen hullámzott, a csónak gőzerővel látszott közeledni. Kevés idő mulva már ki lehetett venni, hogy egy ember ül benne s két evezővel hajtja a ladikot, mely egy darab fából vájt lélekvesztő volt.

– Hahó! Ki vagy? Hová? Kiálta rá Aladár, fegyverét lövésre emelve. A csónakos visszakiáltott.

– Ne legyen az urnak baja azzal, hogy én ki vagyok? hanem gondoskodjék szegény életéről, mig van ideje; átszakitották odafenn D-nál a töltést. -58-

– Nem mondom meg. Ha megmondanám, az urak becsukatnák börtönbe. Jó dolga lenne; ha kiszabadulna, még dicsekedésre venné, hogy ő is ott volt, a hol annyin mások; de ha én tudom, hogy ki volt? abból halál lesz. Jó reggelt ifju ur!

– Megállj! kiálta rá Aladár; fordulj ide: köss ki a parton. Ha tovább mégy, lelőlek.

– Csak tessék. Monda a csónakos s azzal végig feküdt csónakában. A kis lélekvesztőt nyilsebesen ragadta el az ár az utána bámulók szemei elől. Hasztalan lett volna minden rálövöldözés.

– Uram, most már jól hallom a harangszót. Ez vészharang. Az az ember aligha valót nem mondott. Most nincs önre nézve egy percz elveszteni való idő sem; ha D-nál keresztül vágták a gátat, ugy az árviz hamarabb lehet ön kastélya kapujánál, mint jó paripái.

– Én itt maradok, mig valami tenni való lesz; ámbár itt nem segit többé senki, a viz megkerül bennünket. A munkások szét -59- fognak szaladni, mihelyt e hirt megtudják, és igazuk lesz: mert mindegyiknek családja, gazdasága van otthon. Siessen uram; ez nem tanakodni való idő.

– Van itt több ladik is, valamelyikre fölkapok s megyek torony irányában. Isten önnel.

Azzal megszoritá a lovag kezét s puskáját szijjra vetve, abban az irányban, merről a rejtélyes csónakos jött, sebes léptekkel kezde haladni.

Ankerschmidt sokáig ott maradt állva és utána nézett mindaddig, mig egyszer Aladár visszatekintett s kezével ujra inte a lovag felé. Akkor azután ő is iparkodott kocsijához eljutni.

Mikor Ankerschmidt a szekérderékban alvó kocsisát felköltötte, még a töltésen dolgozó nép között semmi nesze sem volt a vészlármának; a sulyok zuhogott, a fáklyák és szurokszövétnekek lobogtak a part mentében.

Ankerschmidt sietve fölszerszámoztatá lovait, s maga vette kezébe a gyeplőt, hogy a part tekervényes utain kitaláljon kocsijával.

Egyetlen leánya tölté most be lelkét, ki most egyedül van a vész fenyegette háznál.

Az országut és a töltés közötti rét süppedékes volt, a kerekek mélyen levágtak a kaucsukként -60- ruganyos tőzegben: a hajnalcsillag is feljött már az égre, mire Ankerschmidt az országutra ki tudott vergődni.

Itt azután kiereszté ostora sudarát, s rohamban engedé fogatát a kavicson haza felé rohanni.

Egy egy kapaszkodónál, mikor a paripák tüszkölve haladtak lépést, időt vett magának széjjel tekinteni, s látta, hogy semmi szekér sem jön utána.

A hajnalhasadásnál egy érmentéhez érve, nehány pillanatra megállitá fogatát, s a hidat elkerülve, lebocsátá lovait a patakba, hogy a mig azok nehány perczig szürcsölnek, a hidról széjjel tekintsen a vidékre.

A rétek sárga és lilaszin virágszőnyeggel bevonva; a szántóföldek mindenféle szin árnyalatu zöld táblákra hasogatva, a lapályokon elszórt fehér és fekete nyájak legelésztek, fehér tehenek és fekete bivalyok.

S a felkelő nap sugarával millió gyémánt ragyogott a füszálakon, s mint az ember árnyéka messze elnyult, körülötte fénylő nimbusz támadt a harmatos füben.

Milyen boldog vidék! Ki békülne ki azon gondolattal, hogy mind ez egy nap, fél nap alatt elmuljon, semmivé legyen, hogy a -61- mi most boldogság és poezis, az egy álomidő alatt ne legyen más, mint sár és kétségbeesés.

Alig haladt Ankerschmidt vágtató fogata a hidon tul negyedórányira, midőn ismét egy hidhoz értek, mely valami ér fölé volt épitve; a mint a hidon léptetve mentek, kocsisa visszafordult és figyelmezteté a patakra.

Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s valóban ugy tetszett neki is, mintha a patakocska medre nagyon meg volna telve zavaros vizzel, és fordult irányban haladna.

Most már figyelmesebb kezdett lenni, s látta, hogy az ut mellett levő árkok mind tele vannak vizzel, a mik hogy nem rég telhettek meg, látni való volt a nem vizben élő virágokról, mik az árkok fenekét megtölték; az apróbbak már mélyen elmerülve, mig a szálas kórók, mig magasan kiálltak a vizből, bámulva tekintének le a lábaikat mosó elemre, mely gyökereiket fogja ölni, s más vegetatiót honosit meg helyükben.

Egy ujabb negyedórányira az árkok már az ut melletti réteket is elönték, a sekély viz itt ott csillámlott a zöld vetés között.

Odább haladva már itt amott az uton is átért a viz, s ott némi lefolyás látszott, s a lapály csillámlott a távoli kiöntéstől. -62-

– Siessünk: jobban siessünk! nógatá kocsisát a lovag; s folyvást aggódva nézte szekeréből, hogy huzódnak az égen egész falkái a vadkácsáknak és liléknek, mintha nagy sietségük volna minél előbb megtelepülni ezen a tájon.

Az volt a legaggasztóbb, hogy egy lélekkel sem találkozott szemközt. Sem szekeres, sem gyalogos nem látszott az ut hosszában sehol; mintha valahol elfogdosnák őket.

Egy helyütt már egész tó állta utját, mely fodrokat verve a szellőben, terült egyik berektől a másikig, s tudomást sem látszott venni a töltésről, mely közbe esik.

– Vágj neki! parancsolá Ankerschmidt; a kocsis belehajtott a vizbe, a lovaknak csaknem hasig ért az, s a szekér derekán keresztül csapott; eltartott kétszáz lépésnyire, mig ismét szárazra lehetett érni. De szerencsésen átgázoltak rajta.

Most dombos hely következett, melyet még nem vett fel a viz, ott egy kis erdő feküdt az ut két oldalán; az erdő zengett csalogány-daltól, rigófüttytől, a jegenyék akkor hányták virággyapjaikat; az ákáczok illatától át volt fülve a meleg lég; emberi ideg nem sejtheté azt, hogy mi van az erdőn tul?

Alig értek ki a sürüből, hol a dombos hely lejtőre vált, midőn egy uj táj nyilt meg a szem előtt. Az már a vész panorámája volt. -63-

Távol és közel, száz meg száz helyen, mint elszórt tükördarabokban csillámlott a napfény a kiöntött árban, s az ut jobb oldala hosszu vonalban tengerpart volt már, széles vizártól ostromolva; az erdőn tul alig ezer lépésnyire mintegy harmincz ölnyi szakadás volt az uttöltésen keresztül, melyen zuhogva omlott át a tulnan jövő özön.

E szakadáson tul az egész ut el volt lepve keresztbe hosszába forgatott szekerekkel, azokon kezeiket tördelő, jajveszéklő asszonyok, gyermekek, kiabáló férfi sereg; magával jól tehetetlen nép.

A mint Ankerschmidt a szakadáshoz ért, megérté, hogy miért nem találkozhatott eddig szemközt senkivel? Az elöntött falvak menekülő népe nem tudott az akadályon keresztül jönni.

Egy pár összetört szekér maradványa, mely az árok szélibe volt kivetve, tanusitá, hogy akadtak merész próbálkozók, kik át akartak hajtatni a keresztül omló zuhatagon; hanem az nem engedett magával megalkudni; minden irgalom nélkül elsodorta a vele kikötni merészkedőt, s azután mindig odábbszakgatta a töltést.

– Örüljön az ur, hogy oda át lehet! kiálta át valaki mogorván; – (nagy veszélyben -64- az emberek nem udvariasak.) Köszönje, hogy jó dolga van!

Egy kaputos ember azonban rá ismert Ankerschmidtre, s tisztességesebben kezde beszélni.

– Veszedelem van a hátunk mögött uram; megkerült bennünket az árviz; menekednénk, ha volna hova?

– Szomszédjában lakunk, hajnal óta halljuk a harangszót, de oly hirtelen jött a viz, hogy arra felé lehetetlen volna menni.

– Kocsin ugyan bajosan; hanem ha jót akar uraságod, forduljon vissza, mig szinte ide nem reked, s valamelyik tiszamelléki állomásról jőjjön vissza dereglyével, s adjon hirt, hogy itt nagy a veszedelem, ha addig el nem söpör innen az Isten haragja.

Ankerschmidt átlátta, hogy ezt a tanácsot meg kell fogadni; az átszakitott töltésen egyre sebesebben omlott a tóduló árviz; sebesen terülve szét a tulsó oldalon; itt nem volt mit időzni tovább. Megigérte a szorongatott embereknek, hogy nem sokára csónakokkal fog értük visszajönni s azzal parancsot adott kocsisának, hogy forduljon vissza és hajtson -65- ujra a tiszai gáthoz, oda bizonyosan legkésőbben fog eljutni az árviz.

Most már a virágos kórók az ut mellett, a nagy királydárdák sárga virágaikkal, mik elébb kiemelkedtek az árból, az iszap alá voltak gyürve; most már a kocsiderékig érő pocsóta az uton felvett lovat és szekeret, uszva kellett belőle kimenekülni; most már a gazdag árpavetésnek csak a kalásza ingott ki a vizből, s a hol fél nap előtt sárga és lilaszin virág öntötte el a kövér mezőket, ott most vizszintől visszatükrözve látszott meg az ég, mindenütt az ég!

Nem legelésztek már a fehér és fekete nyájak a lapályon; hanem bömbölve futottak mind az ut felé s a dülő utaknál porfelleget vert a szekerek szakadatlan sora, mik a közelebb falvakból menekvőket hozták s hordták minden irányban tova.

A rendetlen futamodásból ki lehete venni, hogy senki sem tudja, honnan jön a veszedelem? merre kell előle menekülnie?

A körülfekvő falvakból egyre hangzott a vészharangszó, az égből az ezernyi vizi szárnyas rekedt zajgó hangja, s a földről az a megnevezhetlen aggasztó hangzür, mikor ezernyi ezer ember kiált segitség után. -66-

Egy egy fehér ház a mezők közepén, valami magányos tanya, körül volt már véve vizzel, a háztetőn valami asszonyok ültek, s ugy lobogtattak fehér kendőkkel a menedéktelen távolba.

És Ankerschmidt arra gondolt, hogy talán most az ő egyetlen gyermeke is igy áll a a vészkörnyezte ház ablakában, és kiált segitség után, és lobogtat fehér kendőt; és nincs a ki megmentésére tudjon menni.

Pedig mind ezt megmondta neki az a bölcs ember, a kit azért, mert olyan becsületes képe van, a finom urak szeretnek ostobának hinni, és ő nem hitt neki; a helyett, hogy rögtön éjjel nappal sietett volna házát körülsánczolni, elhagyta azt, hogy tudomást szerezzen arról, a mit el kellett volna hinnie.

Pedig az a keményfejü ember, a kasznár még azt is mondta, hogy az egész uri kastély roszul van épülve; ha egy árviz neki jön, Isten legyen irgalmas, kegyelmes a benne levőknek.

És ő akkor ezt sem hitte neki, midőn védhette volna házát, midőn segithetett volna a bajon; most aztán az a büntetése, hogy mindent hisz és maga előtt lát, midőn nem fordithat el semmit!

Mire Ankerschmidt a zsilipgáthoz visszajutott, már akkor nem volt ott egyéb, mint Aladár és mérnöki segédmunkásai, s a készen -67- tartott dereglyék legénysége. A többi menekült, a merre látott.

Aladár nagy munkában volt; alig ért rá a visszaérkezett urat észrevenni, épen akkor kötöztette le a töltés karóihoz azokat a pilotákat, miket a viz eddig abból a bizonyos zsilipgátból kiemelgetett.

– Bocsánat uram, mindjárt szolgálatára állok, csak ezeket a „documentumokat,“ miket magammal nem vihetek, teszem addig biztosságba, s a mentő legénységnek adok rendeletet, ki merre induljon, hogy a legnagyobb veszélyben levőknek legelébb nyujthassunk segélyt.

A csónakok és dereglyék csoportja nem sokára Aladár rendeletére minden irányban széledezni kezdett a folytonosan emelkedő ár ellen küzdve, s a félig zöld, félig kék sikon tekervényesen haladva a fenyegetett falvak tornyai felé.

Ankerschmidt ez alatt nyugtalanul járt alá s fel a gáton s hosszu bajuszát sodorgatta aggodalmában, mintha az volna mind ennek az oka.

– Most már rendelkezésére állok uram, ugy-e bár, nem lehetett többé kocsin haza menni? A jegenyési erdőn tul már eléje került önnek az árviz. -68-

– Már most a kocsit jó lesz Szolnok felé elbocsátani, a töltésen bizton eljuthat odáig, itt nincs vele mit keresni egy ideig.

– Tudom: hiszen majd együtt megyünk. Magam is sietek szegény bátyámhoz. Az én hivatalom három hétre fel van függesztve, addig nem tehetünk jobbat, mint ha vizbehaló lakosokat halászgatunk ki.

– Igen. Azok a legközelebb eső falvakba vannak rendelve, mikhez már ellehet dereglyével egészen jutni; de ha mi hazáig akarunk vergődni, kénytelenek leszünk beérni egy kis könnyü alkotmánynyal?

– Ne tessék megijedni! nem constitutióról beszélek, hanem erről a kis sütőteknőről idelenn; ebbe beleülünk ketten, épen csak annyi emberre való; s az a jó benne, hogy a hol száraz földet érünk, az ember vállára kapja, s elviszi odáig, a hol megint következik a viz.

Valóban furcsa kis „alkotmány“ volt az: egyetlen faderékból vájt csónak, egy csáklyával, -69- egy evezővel. Lélekvesztőnek is nevezik az ilyen alkotmányt.

– Ugy hiszem, szólt Aladár, hogy mi mind a ketten azt akarjuk, hogy minél előbb ott legyünk, a hol valakink van, a kinek életeért aggódunk: kegyednek leánya, nekem nagybátyám.

Furcsa fiu! gondolá Ankerschmidt; egy nagybátya életeért remeg, a kinek vagyonát örökölni fogja!

– Már pedig ha toronyirányában akarunk haladni, s azt sem akarjuk bevárni, a mig egy sik tenger lesz előttünk a róna, a mi holnapig meg lesz, akkor készen kell lennünk arra, hogy hol a csónak visz minket, hol mi azt. Tehát uram! ha van önnek kedve rám bizni a lelkét, a gőzhajó fütve van; harmadszor csengettek, tessék belépni.

– Mordkerl! dörmögé bajusza alatt a hadastyán; s azzal kocsisát a lovakkal együtt Szolnok felé elbocsátva, elfogadta az ifju segélykezét, kit nyugodt kedélyéből semmi küzdelem, még az elemek haragja sem birt kiforgatni.

A hosszu, keskeny csónak tökéletesen tele volt két emberrel; Aladár kezébe vette a csáklyát s meginditá a jármüvet, csak -70- arra az egyre kérve utitársát, hogy maradjon szépen ülve a lélekvesztő orrában.

Ankerschmidt tapasztalá, hogy nagyon jó kis eszköz ez hozzá értő kezében. A kis csónak madárkönnyüséggel siklott végig a viz tükre felett, nem mindenütt az ut mentében haladva, hanem keresztül szelve a réteket, miken az ifju mérnök bámulatos biztossággal tudta tájékozni magát s ugy tetszék neki, mintha ugyanazon házak és tanyák közötti tér, mik mellett az imént kocsin jött el, igy csónakon sokkal rövidebb volna.

– Sokkal gyorsabban nől a viz, mint gondoltam, s még mindig szemközt megyünk neki; szólt Aladár, erősen feszitve a lapátot.

– Nem azt akartam vele mondani. Hanem azt, hogy minél jobban távozunk a Tiszától, annál mélyebb az ár; messziről került elénk, tehát minél távolabb, annál régibb a veszély.

Ankerschmidt szomoruan nézett le a vizfenékre. A viz szine alatt, melyen a csónak átsikamlott, meglátszott a szép kalászos vetés; a buzavirág még ott kéklett, a pipacs még ott piroslott közte, s a hajladozó kalászok, a kék buzavirágok és piros pipacsok között ott viczkándoztak a tiszai apró halacskák százai. -71-

A vészharang zúgott minden faluból; a tornyok uszni látszottak az árban, mint mikor délibáb mutogat kápráztató tengert. Csakhogy az most ez uttal igazi tenger volt.

Egy egy félig elmerült fa meg volt rakva szokatlan zsellérekkel; nem veréb és seregélyhad, hanem ürge, patkánysereg foglalta el minden ágát, mely uszva odamenekült; minden irányban lehete látni ez uszó fejecskéket, a mint a vizet átszelték, nyugpontot keresve.

Egyszer egy ilyen kis kárvallott ürge egyenesen Aladár csónaka felé tartott; a mint az evező hordtávolába ért, elkezdett párvonalban uszni a csónakkal, picziny orrát magasan feltartva a vizből, gömbölyü füleit hátrahuzva s nagy terebély farkával kormányozva a vizben, s e közben oly kérőleg tekintve okos, ragyogó szemeivel Aladárra.

– Ez ártatlan minket megmentőinek néz; szólt Aladár mosolyogva, s azzal nyugalomba hozta az evező lapátot s odatartotta a kis menekvőnek.

Az abban a pillanatban felkapaszkodott az evezőre, s azután meg-meg gondolt rohammal felkapaszkodott annak rudján, onnan átcsuszott a csónak párkányára, s ott mind a négy lábát elnyujtva, fáradtan lehasalt.

A kis fenevad pedig csak feküdt ott lucskosan, -72- sebesen lihegve, s okos szemeivel folyvást Aladárt nézve; mintha mondaná: te nem vagy az, a ki engem meg fog enni.

– Ez a jámbor ficzkó csakugyan utasszállitó gőzösnek nézett bennünket, szólt Aladár, s azután kivette zsebkendőjét s ráveté a fekvő állatkára, hogy ne dideregjen olyan nagyon; a mit az hálás köszönettel el is fogadott, csak később dugta aztán ki a fejét, széttekintendő a világban; s mint a ki átlátta, hogy biztos helyre jutott, első gondja volt, hogy toilettet csináljon; parányi tenyerkéivel százszor megmosta furcsa füleit, bajuszos pofácskáját, azután fogaival fölberzegetve hátán és oldalain az összecsapzott szőrt, utoljára hosszu lombos farkát keritve előre s végig fésülgetve gyors körmöcskéivel, azután megint ujra kezdve a mosdást, utoljára pedig két hátulsó lábára ült s ürgék szokása szerint elkezdett szorgalmatosan fonni.

– Az én barátom, ugy látszik, hogy egészen itthon találja magát, szólt Aladár, tulsó oldalra forditva az evezőt, hogy el ne riassza vele az ijedős természetü állatkát.

Nemsokára ismét szimatolva kezdé fejét emelgetni a menekült, mintha valamit keresne, s azt a sajátszerü czinczogást hallatta, a mi olyan, mintha titkon hegedüt hordozna magával.

– Az én barátom, ugy látszik, nem annyira -73- szomjas, mint éhes. – Azzal előkeresett Aladár zsebéből egy darab kenyeret, – tegnapi vacsora maradványát – s abból morzsákat tördelve odahinté a piczi állat elé. És ez elfogadta a kinálást, fölszedegette a morzsákat, mindegyiket külön kézre fogva s ugy költve el, azután elégülten bujt a sátorba vissza, melyet Aladár odavetett zsebkendője képezett számára.

Ankerschmidt azt gondolá magában, hogy milyen jó dolga van annak, a ki utjába esik a szánakozónak.

– Most délre jár, a jegenyés erdő fele ut, s már közel látszik; ha odáig eljutottunk négy óra alatt, a másik felét az utnak három alatt bevégezzük, mert a szakadáson tul nem ellenünk, hanem utunk irányában fog folyni a viz.

– Valjon mi történhetett azóta azon emberekkel, a kik ott az utra kiszorulva várták a szabadulást?

– Bizonyosan még most is várják, mert ezen a környéken a dereglyének hire sincsen. Egyébiránt feléjük fogunk menni.

– De hisz mi ezzel a kis lélekvesztővel meg nem szabadithatunk annyi száz embert.

– Ezzel a lélekvesztővel nem; de talán -74- egy jó ötlettel. Támad az embernek mikor nagy szüksége van rá.

Azzal derült arczczal evezett tovább, mint ki mulatságra jár, s tréfának veszi a veszélyt.

Fél óra mulva elérték a jegenyés erdőt, a honnan Ankerschmidt visszafordult; mint egy magányos sziget állt az ki a vizből; legszélső fái már a vizben áztatták lábaikat.

A mint az erdőt megkerülték, már messziről hangzott füleikbe valami határozatlan zaj, mindenféle emberi hang siket vegyülete, mint távoli népes vásár hangja; csakhogy sokkal szomorubb annál. A sik kitárultával uj szinhelye mutatkozott a vésznek. Az átszakasztott ut töltése most már mind a két oldalán sik tengertől volt ostromolva, a hab széles fodrokban jött felé mindig uj meg uj rohammal, s elsepréssel fenyegeté az egész ellenálló gátat.

Alig volt hatszáz ölnyi a száraz tér, mely még kiáll a vizből, s melyről előre vagy hátra menni már akkor sem lehetett, mikor Ankerschmidt először itt volt. És e keskeny veszendő gáton száz meg száz szekéren jajveszéklő nők, siró gyermekek csapata tördelte kezeit; férfiak magas póznákon lobogtattak fehér kendőket, segélyt, szabadulást kiáltott minden torok. A viz nőttön nő; ha az éjjel meg nem szabadulhatnak onnan, a reggel nem fog ott találni sem embert, sem szekeret, sem töltést. -75-

Ilyenkor, mint guny a sorstól, kanyarodott feléjük a kis lélekvesztő, midőn dereglyére lett volna szükség.

Midőn olyan közel ért a veszélyben forgó néphez Aladár, hogy szavait megérthették, neki ereszté hangját.

– Hahó! Van-e itt egy okos ember? Ha van, álljon elő, hadd beszélek vele, a többi meg fogja be a száját.

Erre csakugyan elhallgattak, s akadt egy egy ősz haju ember, a ki levette a kalapját, s elvállalta, hogy ő okos ember.

– Nem kell jajgatni, hanem segiteni magunkon! szólt Aladár, közelebb huzva csónakát; mire való ott az a jegenyés erdő? oda kell menekülni mindenkinek.

– Oda ám uram! szólt fejét vakarva az öreg, de uszni nem tudunk; s ha tudnánk is, a sok asszonycselédet csak nem hagyhatjuk itt vesztére.

– Hát ki mondta, hogy itt hagyjátok, azoknak is át kell jutni. Én persze ezer embert át nem hordhatok az erdőig ezen a ladikon, mert az három napig tartana, és addig a viz nem vár; hanem ha tizszer fordulok, átvihetek tiz markos legényt, a ki azután hevenyében ledönt nehány szál fát, tutajt üt össze, s a tutajon áthordhatja az egész társaságot az erdőbe; onnan aztán csak nem visz el senkit a viz, mig érte jőnek. -76-

A megrémült népnek tetszett nagyon a mentő javaslat; egyszerre ugrottak ötvenen is, hogy készek átmenni a tutaj-készitésre.

– Csak sorjára a dolgot! Majd előbb a méltóságos ur kiszáll, mert hárman nem férünk; az evezőt pedig nem adom a kezemből, mert nem tud minden ember ezzel a lélekvesztővel bánni, s ha felforditja, akkor aztán mind itt rekedtünk. Tehát előbb, uram, ha megengedné, az erdőnél megállanánk.

– Ott nem használhatok, szólt Ankerschmidt; hasznosabbnak látnám itt szállni ki a nép közé, legalább lenne, a ki rendet tartson.

– Az még jobb lesz. Aladár nem is vesztegetett több szót, nehány evező nyomással parthoz állitá a csónakot, s kihagyta lépni Ankerschmidtet. „Atyafiak, ezennel kijelentem, hogy a mit a méltóságos ur parancsolni fog, annak engedelmeskedni kell. Ostromállapot van, sok száz élet forog kérdésben, a ki szót nem fogad, azt teketoria nélkül főbe lövöm.“

A fenyegetés használt, a tolakodók szépen távol maradtak, s Ankerschmidt kiválaszthatta csendesen a legmarkosabb legényt, kit Aladár legelőbb szállitson az erdőig.

Visszajövet kérdezé Aladár Ankerschmidtől, hogy viseli magát a publicum a kivételes törvények alatt? -77-

– Ezt szeretem hallani. Nem is magyar embernek való, hogy veszedelem idején kiabáljon.

– De mikor ugy retteg a cselédség ettől a nagy viztől? jegyzé meg az ősz földmives.

– Micsoda nagy viz? Hát a tenger nem nagyobb viz? Hát még ha az megharagszik? Hát mikor az angol hajósok alatt meggyulad a hajó a tenger közepén, száz mértföldnyire a parttól? mit csinálnak azok? No majd elmondom, ha megint visszafordulok. Ülj veszteg öcsém ott a ladik orrában, s ne félj addig, mig engem látsz!

Öt percz mulva megint átjött a ladik, Aladár folytatá beszédét addig, mig a harmadik legény elhelyezte magát.

– Hát azt teszi az angol, hogy az égő hajóról előbb csónakra szállitja az asszonyokat, gyerekeket, aztán férfi utasokat, azután az élelmi szert, azután a leveleket és a hajószerszámokat, s csak azután hagyja el a hajót maga a hajóslegénység s a ki utoljára távozik el; az maga a hajóskapitány.

– Jól van uram, szólt az öreg; én leszek hát az a hajós kapitány itt most ezen a vizen.

Az erdőben minden fordulónál több fejsze kezdett kongani; a nagy szálas jegenyefák egymásután omlottak a földre, mire a tizedik legényt is átszállitá a csónak, már akkor -78- annyi fa volt levágva, hogy két tutajt össze lehetett belőle tákolni. Aladár azt is megmutatta hogyan kell, mert ez a soha vizet nem látott nép gyámoltalan volt az ilyen munkában; készitett nekik kormányt, evezőt, elrendelte, hogyan kell a tutajt a fahengereken a vizre ereszteni, s azután két legényt maga mellé véve, csónakát a tutajhoz köté s átkormányozta azt a töltésig.

Nagyobb örömriadal nem fogadott még parthoz közelitő jármüvet, mint e szerény uszó talpat. Annyi száz veszendő lélek látta benne jövendő napjait megtartva: annyi szem lett nedves e látásra.

– Atyafiak! Szólt Aladár a parthoz érve; most már csak rendet kell tartani, s azután nem lesz semmi baj. Legelőször az asszony és gyerek népet kell átszállitani, a kik legjobban félnek s szaporitják a bajt. Azután megint egy csoport erős fiatalt, a kik még egy nagyobb tutajt készitsenek, utoljára maradnak az öregek, a kiknek legtöbb eszük van. Egyszerre harmincznál több embert nem szabad fölvenni. Mikor minden ember biztos helyen lesz, akkor át lehet jönni a lábas jószágért, csak a tutaj mellé kell kötni, az átuszik, ha van mihez ragaszkodnia. Ugyanekkor a szekereket is fel lehet rakni szétszedett állapotban. Nem fog semmi itt veszni. A kormányos vigyázzon mindig, hogy a tutaj balszegletét a viz folyása -79- ellen tartsa. Holdvilággal minden elkészülhet. Hát kend, öreg, mit sirat még?

Az öreg előljáró megtörlé veresre sirt szemeit inge ujjával s megcsóválta fejét.

– Igaz, tens uram, hogy az életünk eképen mentséget talál, de ha elnézem ezt a gyönyörü sikságot, s elgondolom, hogy ez tegnap még mind zöld vetés volt, olyan, mint az áldás! s ma már viz alatt van; lehetetlen, hogy ki ne essek a szememből a köny.

– Jaj öreg, a szegény tótokat odafenn Árvában soha se viszi el az árviz. Az ott, hogy is mondja a Kis Tükör: „él a szegénységnek zabkenyerével.“ Kendteknek pedig ide lenn a sikon ötven esztendeig jó dolguk van; ha egyszer csapás éri, a másik esztendőben majd kiheverik, azért a magyar ember csak nem megy koldulni a szomszédba. Nekem is van nagy jószágom, nem egy napja, hanem nyolcz esztendeje már, hogy rajta van az árviz, nem is megy le róla soha; azért még sem pityergek, hanem látok dolog után. Kiteremti az Isten, kinek mire szüksége van; nem hal meg Magyarországon éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja.

– No nem sirunk hát többet. Ezt se tesszük. Hanem ha szabad megtudakolnunk becsületes nevét; mondaná meg, hadd hirdetnénk -80- az ismerőseinknek, ki szabaditott meg e mostani szorongattatásunkból? hogy még az unokáinknak is meghagyhatnók, kit emlegessenek meg, a midőn az uj házak mestergerendáin olvasni fogják az „épitődött Anno Domini hányban? a nagy árviz után!“

Aladár és Ankerschmidt e kérdésnél már a csónakban ültek, Aladár megnyomta utitársa lábát, hogy hallgasson, ő pedig visszafordulva e nevet mondá.

Aladár pedig a vizbe nyomta a lapátot s a parton állók üdvriadala mellett vágott neki ismét az özönnek.

– Ön a szerénységet egész a restelkedésig viszi, feddé az ifjut a lovag ur; hogy még a nevét sem fedezé föl a jámborok előtt; a kik valóban oly hálaérzettel kérték azt.

– Nem restelkedésből tettem én azt, hanem azért, mert a jámborok szája eljár, s igy azután a nevemet majd nemcsak az unokák emlegetnék, hanem a Bezirks-Vorstandok is.

– Ah! igen? ön attól tart, hogy a hatóság megtudná önnek e dicséretes tettét, s fél tőle, hogy valami kitüntetést kap, s még a hivatalos -81- lapban nyilvánosan megdicsérik. Már igy értem.

– Dehogy érti. Attól tartok, hogy a mint lefut a viz, meglátják a sok levágott fát a kamarális erdőben, megidéznek „wegen Forstfrewel“ s ugy rám olvassák a paragraphust, hogy meg sem moczczanhatok ellene, már pedig én, ki előkelő várfogoly voltam, restelnék most megint alsóbb fokozatu fegyenczházi fogságba kerülni.

– Siessünk haza felé. Két órát eltöltöttünk itten, azt most éjszakával kell helyrepótolnunk.

– Kardot, evezőt soha sem adok ki a kezemből. Különben most már könnyebb munkánk lesz, a viz-folyás mentébe jutottunk.

– Nem. De azért jól ismerem az utat. Sötét éjjel is oda találnék; hát még fényes holdvilágnál.

A csónak csakugyan sebesebben haladt, mint délelőtt, most már nem tiszta átlátszó vizen, alulról feltündöklő zöld vetés, pipacsvirág fölött; hanem rút, szemetes habarékban, -82- a mint az egyenesen jött a Tiszáról, felszine ellepve nádgyökérrel és réti szénával.

Valami távol vadaskert lakóit felverhette a viz, azok ott usztak végig a csónak előtt hosszu sorban, oly közel, hogy Aladárnak várni kellett, mig a hosszu convoi elhalad előttük; a pompás szarvasok ágbogas agancsai, az őzünők okos fejecskéi meg sem rebbentek emberi közelléttől s a szarvascsorda közepén ott uszott nagy lubiczkolással – egy csikasz farkas.

– Ha ezek a jegenyésre menekülnek: az én embereimnek lesz ma vadpecsenyéjük, s két hét mulva bünvádi perük – vadórság miatt.

A nap jól lehaladt már, mire Aladár jelezte, hogy a falu tornya látszik már a tenger látkörén.

Aladár tanácsolá Ankerschmidtnek, hogy még ne nézegessen hátra, mert beletelik három óra, a mig kastélyát megpillanthatja; addig sokkal jobb lesz, ha végig fekszik a csónakban s megkisért egyet aludni, a mire nagy szüksége lehet a tegnapi álmatlan éj után.

Ankerschmidt megfogadta, hogy lefeküdjék, azt ugyan erősen állitá, hogy azért nem fog elaludni, minélfogva aztán, a mint a -83- fejét letette, csakugyan rögtön el is nyomta az álom.

S ha valaha fog valamiért köszönettel tartozni az életben Garanvölgyi Aladárnak, ugy ez azon tanácsadása lesz, hogy aludja át ezt az időt.

Hogy ne lássa perczről perczre közeledni azt a képet, mely a fényes holdvilágnál oly kisértőn emelkedik ki a vizből; egy összeomlott kastély képét.

Aladár látta ezt már, oly messziről, a minőre jó szemei elláttak, hogy Ankerschmidt kastélyának teteje meggörbült: minden evezőnyomás, mely közelebb hozta a tárgyat, világosabbá tette a romlást, már a dült ablakok, a szétvált falak repedéseit lehete látni; már a leomlott szárnyak, a beszakadt homlokzat romjai is kitüntek s Aladár örült nagyon, hogy egyik evező nyomásról a másikra nem látja ezt Ankerschmidt közelebb-közelebb jönni, ugy, miként ő.

Késő éjre járt az idő, az egész tájt nagy csend ülte: az a csend, a mi az ébrenlevő lelkét megnépesiti bántalmas gondolatokkal; az elhagyottság csendje.

Pusztitó elem foglalta el az egész sikot; a láthatáron két hold látszott egymás felé közeliteni: egyik az égen, másik a vizen. -84-

E szomoru világitásnál, mint nyomasztó álomlátás közeledett egyre az Ankerschmidt kastély romalakja, minden evezőcsapásnál jobban kitüntetve düledékeit. A félrecsuszott ablakok, a lefordult tető felmeredő szarufái, a szétvált nyilás a tüzfalon, a magára maradt kémény, egy egy meztelen boltozat, mindig világosabban rajzolódtak az estderünél. Nemsokára az is kivehető lett, hogy a vizár a földszint ablakain át hatolt be, s a mint a csónak végig haladt a homlokzat előtt, a mint a kastély közepén be volt roskadva, azon keresztül, mint egy perspectivben meglátszott az ősi alacsony kastély alakja, az nem omlott össze.

Aladár kétszeres igyekezettel feszité a lapátot; s tekintetét le nem vette az alvó utitársról. Az volt szándéka, hogy nem költi őt fel; elevez szótlanul a rom mellett, ne lássa ő azt meg, s csak akkor fogja őt felkölteni, midőn nagybátyja házához értek, ki bizonyosan megfogadta a jókor küldött tanácsot. Ott aztán bizonyosat fognak hallani a kastélyban voltak sorsa felől.

De talán az álomra hunyt szemek is látnak valamit; s az álmodók megérzik, ha közelit az a nagy gond, mely lelküket álmodva is eltölti, s épen ugy látja most Ankerschmidt a csónakban végig fekve, azokat a halomra dült köveket, azokat az összerecscsent gerendákat s a házán keresztül omló hideg fekete -85- árt, mintha nyitott szemmel nézné; csakhogy ő még többet is lát, a kövek közt gyermekének véres testét, s a fekete vizárban a mint annak szép hosszu selyem haja végig-végig uszik. Az alvó homlokán nehéz veriték gyöngyözött alá s szakgatott lélekzetében tehetlen kiáltások hangjai töredeztek.

Aladár aggodalmas sietséggel evezett el a dult kastély előtt; s már már sikerült azt elhagynia, midőn az utczából, melynek végén a kastély állt, egy másik csónak bukkant ki, melyet a kanyarodástól eddig nem lehetett látni.

A holdvilágnál ép oly hamar ráismert Aladár a másik csónakosban Kampósra, mint az ő reá, de mielőtt inthetett volna neki, hogy maradjon veszteg, már késő volt; Kampós uram örömében akkorát rikoltott, hogy arra minden alvónak fel kelle riadni.

– Hahó! ifja tensuram! Hahó! kiálta a lelkes ur, csáklyája végére tüzve kalapját.

– Csitt, az Istenért ne kiabáljon… dörmögé Aladár, a házsorba igyekezve jutni.

Már késő volt. Ankerschmidt az első kiáltásra felriadt fektéből, s a mint szemeit felnyitotta; a legelső kép, a mit meglátott, összeomlott kastélya volt. Talán ugyanazon látás, a miről folyton álmodott, testté válva.

Nehány perczig mereven, jégszemekkel, halott arczczal nézett a rémképre; azután felugrott, -86- maga elé kapott, s az őrület hangján kiálta fel: „leányom!“

– Ott van nálunk! nincsen semmi baja! lármázott Kampós uram, ki most észrevevé, milyen rettenetes ostobaságot követett el, s iparkodott minden tőle kitelhető tudományával Aladár lélekvesztőjéhez csáklyázni, erősen szerencséltetve azt a felfordulás minden esélyével.

Ankerschmidt arcza e szóra egyszerre kaczagásra vált, kaczagott, mint egy gyermek, mint egy őrült.

– Igazán? Igaz-e az! Megszabaditották? semmi baj sincs? Mely kérdések mindegyikét a naptár minden szenteire esküdve bizonyitá Kampós uram; oly pazarul bánva az ugysegéljenekkel, mintha nagy rablásért vallatnák.

– Nincsen semmi baj méltóságos uram. Ámbár elég orozva jött ez a gonosz veszedelem, éjnek idején; még sem történt semmi szerencsétlenség. A mint a harangot meghuzták, az öreg ur egyszerre talpon volt; kijött hozzám, kérdezte mi baj? Én mondtam, hogy a görgitői csőszök lóháton nyargalva jöttek, hogy már a határban a viz. No hát akkor be kell tömetni az utolsó kaput. A mint ez meg -87- volt, már jött nagy harsogással az alsó utcza végén, épen a méltóságos ur kastélya felől az Isten haragja, a házak az utczán végig mind el voltak már töltésekkel rekesztve, hanem az utcza egyszerre viz alatt állt s ma estig az ablakok aljáig emelkedett, de azokon felül nem. A mi töltéseink ugy állják köröskörül, mint egy vár. A mint a viz csónakázható lett, azt mondta az öreg ur: „no Kampós, mit csinálnak most Ankerschmidték? azok nem fogadták meg az intést.“

– Erről beszéljen; erről, sürgeté őt a lovag, kit épen csak leánya érdekelt.

– Igen is. Tehát mondám, hogy azok bizonyosan usznak. No hát akkor le kell ereszteni a csónakot. (Ugyan jó, hogy ezt a csónakot előre küldte Aladár urfi!) Majd én magam kormányzok! monda az öreg ur, s ekkor törte meg először fogadását, hogy nem megy ki a házból, nyolcz esztendő óta. Magam, még egy evező legénynyel, egy hosszu kötéllel, egy lábtóval megindulánk a kastély felé. Nagy volt ám már akkor a hiba. Mondtam a nagyságos urnak, hogy a bécsi pallér megérdemelné, hogy bezsindelyeznék a fejét. A mint a pincze megtelt vizzel, egyszerre félre ment minden boltozat. S a falakon akkora repedések támadtak, hogy keresztül lehetett rajtok látni. A cselédnép jajveszékelve kiabált az ablakokban, s senki sem látott utána, hogy valami -88- módját keresse a menekülésnek. Mint később megtudtuk, csak a kisasszonynak volt helyén a lelke, hogy egy nagy zongora tokot lehozasson a padlásról; abból valami dereglyét készitendő, de neki sem fogadott senki szót, hogy fölmenjen a padlásra, mind attól félt, hogy a lépcső leomlik, s ő ott reked. Az öreg ur látva a veszedelmet, neki támasztá a lábtót az erkélynek, s maga felmászva rajta, belépett az ingadozó házba; s a sok rendetlen futkosó cselédséget jól lehordva, megparancsolá nekik, hogy legyen eszük; a mi bár nehezükre esett, de megfogadták. Azután a kisasszonynak nyujtá kezét, s lesegitette a csónakba. Utána a többi leány cselédet, meg a kis Gyuszit. Akkor engemet ott hagyott, s ő maga házáig kormányozta a csónakot. Ott elhelyezve a kisasszonyt és a vászonnépet: megint visszatért a férfihadért. Szakács, kukta, vadász s más efféle kenyérvesztegető csónakra rakatott: ő ekkor maga maradt hátra két lovász legénynyel. Azoknak megparancsolta, hogy álljanak az ajtóragaszték alá, ha félnek a ház-omlástól. Hogy harmadszor is visszatértem a csónakkal, akkor azt mondá: „no Kampós; ez a ház nem állja sokáig, ha ledül, kirabolhatják. Innen tehát minden szekrényfélét, a mi be van zárva, át kell szállitani az ócska kastélyba; azt nem viszi el a viz.“ Azzal ő maga minden szekrényt ládát gyürüjével lepecsételt, s áthordatott a -89- régi házba, ott állnak a padláson, jó helyen; mindent megtalál a méltóságos ur. Mikor ezzel is elkészültünk, akkor az istállókból kivezetteté a paripákat, s azokat a csónak után kötve, átusztattuk a magunk házáig; ott azután egy lehordott ól tetejéből egy hidat csinálva, ugy ugrattuk be az udvarra a töltésen keresztül: igen szép volt azt nézni.

Mig Kampós uram rövid kivonatban iparkodott a nap eseményeit előadni, azalatt a két csónak megérkezett Garanvölgyi háza elé, mely, mint kis sziget a tenger közepén, feküdt az árviz lepte téren. Az ősi vert falnak most tünt ki a haszna; olyan volt az, mint a szikla: még három lábnyira állt ki a vizből.

Az emlékezetes óltetőből készült hid szolgált állomási kikötőül, azon lehetett, mint egy dobogón, az udvarra lejutni.

XV.
A kik egymást nem ismerték.

A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánynyal, már a hogy tudniillik szinpadon történt volna; átalános egymás nyakába borulást scénázva impromtu; a minek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron belől folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá az embereket. A roppant, husz holdnyi tér, melyet az udvar, park és szérüs kertek képeztek, mint egy körülkeritett sziget a tenger közepén el volt lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról idehajtottak a viz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával foglalkozott, más része a cselédségnek rözsekötegekkel erősité a töltést, a hol félteni lehetett; jó formán észre sem vette senki a vendégek érkeztét, az ispánon kivül, kinek erősen lelkére köté Kampós uram, hogy a csónakokat lakatra kösse, s a lakat kulcsot a zsebébe tegye.

– Csakhogy itthon volnánk! Már most méltóságos uram, leszek oly bátor, a kisasszonyhoz magam elvezetni; látom még ég a -91- gyertya a szobájában; ifju tensuram maga is oda talál az alatt az öreg urhoz.

Ankerschmidt kezet szoritott Aladárral, s a folyosón kétfelé válva, egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.

Az öreg ur is ébren volt még, midőn öcscse benyitott szobájába s örvendve jött eléje.

– Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsirja magát apja után: azt meg én hoztam ide. Fáradt vagy ugy-e?

– Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem találtam vizet, pedig rajta jöttem.

– Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol veszedelem a faluban?

– Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, mig kastélya romjait megkerültük s nem látta sokáig azt a pusztulást.

– A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál. Itt szobád kulcsa.

– Egy percz mulva készen leszek, szólt -92- Aladár s az ismerős szoba kulcsát átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Ugy tett, mint a ki tudja, hogy otthon van.

Aladár, mig bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor egy embert minden porczikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyürtek, eltettek, megtépásztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső ellenségét, a kit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig izzad vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már fáradtan, éhesen, szomjasan szeretne végig nyulni a legelső szalmaágyon, akkor még szépen frakkot kell huznia, hogy az ellensége leányától megkérdezhesse:

Aladár semmi roszat sem kivánt a kisasszonynak magában; de azt csakugyan nagyon szivesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy nem jöhet a vacsorához, mert migraineje van, vagy már lefeküdt.

E várakozás azonban meghiusult; nem sokára hallá nagybátyja szavait, ki őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek hiva vannak.

Az öreg ur megrázta Aladár vállát s azt dörmögé neki: képzeld, mintha abba a dalidóba -93- mennél, a melyben a branyiszkói nap után reggelig tánczoltál.

Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül lehetett mind a két szárnyról jutni. Igy történt, hogy csaknem az ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.

Ilyen szük helyen sokkal kevesebb czeremoniát lehet az embernek egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal? de meg a dolog természete is ugy hozza magával, hogy a bemutatásokon hamar át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.

Ankerschmidt egyik kezével leánya kezét fogta, másikat szivélyesen nyujtá Garanvölgyinek s megrázta azt emberül.

– Semmit többet, mint a mennyit ön tett volna én értem hasonló helyzetben.

Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s a mint e perczben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyujtá kezét Aladárnak, s e szókat rebegé:

Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek igaz bűbájából nem értett volna az ifju valamit, ugy nem érdemelné, hogy egy ilyen tündértitku könyv még valaha nyitva legyen előtte feledve.

A másik perczben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni magát, s félénken huzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet felemelni azon arczra, melynek képe oly régóta él már szivében.

Szerencsére az estebéd zaja, s Kampós uram kinálgatási kedve hamar más irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nem sokára jó kedvet kapván, kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most duplán.

– Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár urfi nem volt itthon a veszedelemkor.

– Hogy maga szabadithatta volna meg a kisasszonyt. Ez már ugy illett volna. Én azt regényben mindig ugy olvastam. Hiszen mink öregek…

Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni, belevágott a beszédébe.

– Oh azért én is követtem el utközben hős tetteket, a mikről valaha regényt lehet irni; én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a végső pillanatban.

Ankerschmidt gondolá magában; no ez -95- a fiatal ember szereti itthon elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha szereti, hát tegye.

– Hol? kit? kérdé mohón Kampós uram; ki szörnyen kapott rajta, hogy Aladárnak egyszer már a saját szájából authentice hallhatja egy hős kalandját.

– Ah. Oh. Hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga Ankerschmidt is megrestelte a dolgot s sietett helyreigazitani a tudósitást.

– No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg vagy ezer embert szabaditott meg egy erőfeszitéssel és egy jó ötlet által.

– Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! szabadék Kampós ur, nagyon rajtaesve a hangon.

(Dehogy nem, gondolá magában Ankerschmidt; majd itt a leányom előtt, hogy még jobban belé szerelmesitsem; már akkor csak inkább beszéljünk az ürgéről).

– De valjon hova is lett a mi kis ürgénk? egészen elfeledkeztem róla a nagy hevélyben: kérdezé Aladártól.

– Ott alszik a köpenyem zsebében most is, szólt Aladár; menjen Kampós ur, hozza el.

– Mit? Én? Egy ürgét? kiálta felugorva -96- a puritán férfiu. Mondja a tekintetes ur, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölény-bikát elhozom; de egy ürgét! a nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahoz fogható utálatos állat a nap alatt.

Csunyának már nem merte ezután állitani Kampós uram; de rá fogta, hogy harap; – hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutralis; de őtet megismeri; mert ő dijt tüzött ki az ürge familia kiirtására. Őtet harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától meghal.

– Jól van no, hát majd érte megyek magam, szólt Aladár, s rögtön felugrott az asztaltól s két percz mulva visszatért.

– Aha! kiálta Kampós uram, nem látva a visszatérő kezében a fertelmes fenevadat; nincs meg ugy-e? Elszökött azóta, lyukat furt a ház alá, abba elbujt, már most az ott el fog szaporodni s alámínázza az egész kastélyt.

– Itt van biz az a kabátom ujjában, szólt Aladár s elővette az ott magát rögtön elhelyezett állatocskát s tenyerébe fekteté. Ni hogy bámul a gyertyába.

– Oh be gyönyörü kis állat; monda Erzsike, -97- gyermeteg örömmel kapva a tréfás állatocskán; milyen szép fekete szemei vannak!

Aladár aztán oda vitte hozzá a kis polgártárst; Erzsike megczirógatta azt sima kezecskéjével.

– Hozzá ne nyuljon kisasszony, meglássa szerencsétlenül jár; óvá a gyanutlan lelket a tapasztalt férfiu, Kampós. Jaj ha én hozzám olyan közel volna, engem a láz futna végig.

Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein, a közelléttől, – de nem az ürgéétől.

A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a czirógató kézre kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó musselinon, fel egész a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyü elefántcsont halomra leült; be jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.

Kampós uramnak valóban halavány lett az arcza e látványra, mig Erzsike gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve nézett oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már, hogy ezt a themát elő találta hozni.

– Megeszi-e a kenyeret? tudakolá Erzsike, próbára egy falatot törve számára.

– Meg bizony! erősité kasznár ur, egész familiája a kenyerünkön osztozik; azt sem -98- várja, hogy megsüssük és kináljuk vele; elébb eszik belőle, mint mi magunk.

A kis kenyérpusztitó el is vette mohón a falatot s a szék támlájára szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát s elkezdett a kezéből élni: hogy azt még az öregek is megnevették.

– Hanem jó erős kaliczkát csináltasson neki, nagysád, sürgölé Kampós ur, mert ez keresztül rágja a tölgyfát is.

– Gondold meg leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s a mit ugy hinak, hogy „nálunk,“ az a viz alatt van.

– Oh nem uram: igazitá őt helyre az öreg Garanvölgyi. Az én vendégem otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják magukat nálam mindaddig, mig kastélyukat ujra fölépithetik. Tanyám elég tágas; s én ugy is egyedül vagyok.

E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra; s e szóra nagy elhallgatás történt.

Az ilyen perczekben szokott az megtörténni, -99- hogy mindazok, a kik ugy elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.

– Igen köszönöm önnek szives ajánlatát s nehéz volna okot találnom rá, a miért visszautasitsam. Erzsike ugy is „bácsi“nak hija már önt.

– Oh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletü. Én Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy valjon érdemes leszek-e rá?

– Hogyan, uram! szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével, hogy Kampós uram orozva tele ne tölthesse. Ön emlékeznék még ama bohóságra?

– Oh igen, még most is meg van nálam a levél, melyet először nem akartam elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le akarta vágni a fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárczámban hordozok.

Azzal, hogy állitásáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi bőrtárczáját s annak -100- negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi álltak: egy pár magyar feliratu bankó anno elmult jó időből, egy kopott arczkép, egy selyem rongy valami zászlóból stb. stb., onnan vette elő a gondosan megőrzött levelkét, melyet a gyermeklyánka irt hozzá titokban, hogy őrizkedjék a házi árulótól.

Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél irásáról rá fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást irta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.

Aladár minden csepp vérét szivéhez érzé tódulni, midőn e levelet megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is, de nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától is elhagyott, elfelejtett veszendő fogolyért.

Tehát ez a kéz, ez a sziv volt az, mely csak tenni, és érezni tud, de nem enged magára találni? Tehát nem a kik ugy mosolyognak már messziről, hanem a ki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja; az volt a valódi?

– Nos, nem adod vissza a levelemet, -101- vagy meg akarod könyvnélkül tanulni? kérdé az elmélázottat Garanvölgyi.

– Azon gondolkozom, hogy ez irás ugy hasonlit – más valakinek az irásához.

E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a megdöbbenést, melylyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt és leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.

– Hjah öcsém, szólt Garanvölgyi visszatéve a levelkét ereklyés rejtekébe, egyforma kézzel irnak sokan; egyforma szivvel kevesen.

Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvölgyi arra magyarázta, hogy a nap fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre, a mit mindenki bucsuvételre használt, s nehány percz mulva mindenki szobájába sietett.

Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon roszul volt gondoskodva ama levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint átaludta.

Ki tudja, tán van valami abban a babonában, a mit fiatal lyánkák tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megforditják a vánkost fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni. S az álom tündére bübájos tündér. -102-

Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő; s már akkor Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.

– Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levelkét megmutatta; én annak vonásaiban ugyanazon irásra ismertem, melyet azon ismeretlen folyamodáson láttam, a mi szabadságomért sikeresen esdett.

– Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom -103- életemben először, a kinek szive van. Ha öreg asszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám neki: „édes anyám!“ s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép, okos, érzelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?

– Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek, elveszed s neked adják.

– Jó bátyám; én szegény legény vagyok; fáradsággal keresem a kenyeret. Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok; a hol nem ő rajtuk áll, hogy engem elfogadjanak-e vagy sem? midőn az árviz őket épen hozzánk kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasitsanak; hanem kényszeritve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak látni, nem akarnak hallani, még csak azzal sem segithetnek magukon, hogy itt hagyjanak, mert köröskörül tenger van! és, ha én még is felhasználom ezt a szomoru helyzetet, és itt maradok; nem jutok-e egy erkölcsi értékbe azzal a Karaib szigeti indiánnal, ki a hozzámenekült hajótörteket megeszi?

Az öreg ur megszoritá öcscse kezét s még egyszer azt mondá neki: „eredj:“ azzal karjába fogódzott s ki ment vele az udvarra további intézkedéseket tenni.

A cselédek tudósitásai szerint az éjjel a -104- szél nagyon veszélyeztette a töltéseket. Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet megraktak kővel, oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt, melyen a hullám rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a reggelizés ideje; s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak Ankerschmidtékkel.

Aladár minthogy szökve nem mehetett el a háztól, bucsuzás fejében megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet felevez Tisza-Dobig; a hol a romlás eredete van.

– Mit használhat ön ott most? kérdé tőle Ankerschmidt, hogy ellenkezzék vele.

– Én pedig arra számitottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a külső tanyákra.

Az öreg ur puskát is akart magával vinni, jó alkalom kinálkozván vadászatra: de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? vagy magát vagy „valakit“ megtalálna még vele lőni.

Aladár körülhordta a csónakot ez uttal az omlott kastély mellékén, mely bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankershmidt -105- káromkodott mindenféle nyelven, minden „teremtette“ és „Kreuzsakerment“ után bocsánatot kérve utitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta, hogy csak tessék, az tisztitja az embert; azért a magyar ember kedélye olyan traktabilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja sokáig.

– No, csakhogy magunk megvagyunk – szólt végre a hadastyán, megnyugodva; menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.

Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött; mely alkalommal Aladár észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz az?

– Ez a csomó, a mit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb, a mint Grisák barátommal összejövök, annak a hajába kapok s megkérdezem tőle, miféle derék emberrel épittette fel a kastélyomat? Ez a másik csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában a mult éjjeleken? Ez a harmadik Bräuhäusel ur számára van kötve. No iszen azt a spektáklit kell majd megnézni, a mit én ott csinálok, ama bizonyos protectio utján készült zsilipért.

Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő meglátszott a vizben; ott Ankerschmidt megjegyzé: itt kezdődik az én földem.

Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt ki a tengerből, ottan kikötött Aladár.

A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait már kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. – Azon elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld? Ankerschmidt azt állitá hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidténak mondta.

– Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy ime zöldet láttunk, mint a Nóé galambjai.

Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett kilencz szálat s a kalapja mellé tüzte.

– Tenger biz ez; szólt a lovag, széttekintve a sik viz felett. És most elmondhatjuk, ifju barátom, mind a ketten, hogy birtokaink egy helyen vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.

– Az enyim nem sántit. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez homogen -107- eset; a mikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá fog jutni a magáéhoz.

– Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem utján vissza fogja kapni elkobzott jószágait.

– Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem e nem remélt kegyet; kérem, adja át neki e forró kézszoritást.

Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni, mint a mennyit akar s sietett hevesen tiltakozni.

– Ifju barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet ön, a kitől jön. E leczkét tőlem, mint vén katonától, vegye jó néven; s ne keressen titkos pártfogókat, a mik önnek nincsenek.

E hir uj eszméket öntött szivébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár, mint minden igaz gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak kötelezettség, s a ki éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura; annak kötelessége megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb foglalkozás is valóban sinecura! hanem boldoggá tette az a gondolat, hogy -108- többé nem nevezheti senki önzésnek azt, a mi szerelem.

És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztül látott egy család jellemén, melyet eddig nem ismert.

Egy gyermek, angyali részvétből, nem érdekből, nem is női hajlamból, hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők felé hajlitja, megóvni igyekezik egy öreg embert, akkoriban nagyon járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki státus-börtönben sinylik; kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg maga nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az idegen ur gyermeke titokban folyamodást ir érte; az apa nem haragszik ezért, maga eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott gorombáskodik vele, nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása olajágát; itthon elzárja előle leányát, nehogy megszeressék egymást s valaki azt mondhassa, azért esdett a trón előtt, ősz érdemeire hivatkozva, egy elitélt vagyonának visszaadásaért, hogy azt saját leányának szerezze meg. Ezért utasitá el a látogatót az első találkozás után, s ovakodott vele összeköttetésbe jönni.

S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, ha csak a romboló árviz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájukat. -109-

Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a viz felszinét, mint eddig.

Délre haza jutva, legelébb is Kampós uram azzal az örvendetes hirrel fogadá őket, hogy mig oda voltak, az alatt az ár két hüvelyket apadt.

Aladár nem örült már annak; s még beleveszett a kasznárba, hogy mit tud ezen ugy jubileálni, mikor ez kétségtelenül arra mutat, hogy másutt uj gátat szakitott az ár, s más vidéket is elöntött.

Erzsike kijött atyja elé, kinek Aladár megmentett paripáit mutogatta meg az akolban, s onnan atyja karjába füződve, ment fel a lakházba. Fején rózsaszin szalagos szalma kalap volt vadrózsa bimbókkal, miket a kert sövényéről tépett.

Garanvölgyinek mindjárt feltünt, hogy Aladárnak jobb kedve van; mint reggel volt. A helyett, hogy az ő szobájába jött volna, elbeszélni, hol járt s miket látott? kinn marad a folyosón, s mintha se árviz, se veszedelem nem volna, Ankerschmidt leányával cseveg és nem borzad a Karaib sziget lakójának étvágyától, ki a hozzámenekült hajótöröttet megeszi.

Az ebédlőben az asztalra téve egymás mellett volt Aladár kalapja az árpabokrétával -110- s Erzsikéé a vadrózsabimbókkal. Garanvölgyi megszámlálta az árpaszálakat, kilenczen voltak; a rózsákat is, az hét volt.

Nem sokára Erzsike atyjához távozott, s az után Aladár is csak felkereste nagybátyját, s a csengetyü szavára mind a négyen összetalálkoztak ismét az ebédlőben.

Garanvölgyi megint megszámlálta az árpaszálakat: – az csak nyolcz volt; aztán a rózsabimbókat; – csak hat volt már.

Bátran fogadhatott volna rá, hogy a hiányzó árpaszálat valahol Erzsike imakönyvében, a rózsabimbót pedig Aladár tárczájában lehet megtalálni.

A mint Aladár egyedül maradhatott nagybátyjával, azonnal közlé vele, a mit Ankerschmidttől hallott birtokának visszanyerése felől.

– Sajnállak érte, szegény fiu; monda rá az öreg keserüen. Milyen szépen meg voltál már abban nyugodva, hogy „volt, nincs.“ – „Több is elveszett már Buda alatt.“ Sok ilyen példabeszéd van a magyarban. Tudom, hogy keveset álmatlanitott az a gondolat, hogy hát ha még egyszer lenne! Szereztél magadnak kenyeret, megszolgáltad, beérted vele. Helybentaláltad magadat ez uj életben s hozzászoktál, hogy a mi nincs, az nem kell! – És -111- most egyszerre kapsz egy darab Amerikát! Kasznárom ott járt három izben hajdani jószágodon, s elmondta, hogy miket tapasztalt. – Nyolcz év alatt négyféle bérlője volt a jószágnak; mind a négy azon volt, hogy a jószágot elpusztitsa; három megszökött, a nélkül, hogy az államnak haszonbért fizetett volna. Elég, ha a budgetben ott figuráltak a tételek. Szép mürzthali tehenészeted, merino juhnyájad, vérlovaid még a legelső bérnök elprédálta, a második elprédálta gonddal ültetett erdődet, parkodat kimérte ölfának; az utolsónak már nem maradt más, mint a házon levő redőnyöket eladni. Ez az élelmes ember, még az üvegházadon levő ablakokat is értékesitette. Mikor Kampós legutoljára ott járt; persze ugar sem volt már hagyva; s a halomra gyült trágyát épen akkor adta el a bérlő szomszéd határbeli parasztoknak. Benn a házban egy szék nem volt, a mire leüljön valaki; hanem annál inkább teli egér lyukkal minden szeglet. Az ablakokban négy-öt emeletet csináltak maguknak lyukakból a patkányok, ugy megszerették a helyet, s a czimertermed plafondján keresztül csurgott az eső. Most ezt a „prairiet“ átveszed; mely mikor elvesztetted, megért beruházásiddal háromszáz ezer forintot, most is meg ér kettőt. Van rajta husz ezer forint adósságod, annak nyolcz esztendő óta persze senki sem sem fizette a kamatját. Legelső dolgod lesz -112- valami jótékony bankárt fölfedezned, a ki megszán, s keresztyéni harminczhárom percentre honorálja váltóidat vagy tizezer forintig. Akkor aztán törheted a fejedet, hogy mit kezdj vele előbb: szántóvető állatokat végy-e? a házadat tatarozd-e? vagy a kamataidat törleszd, nehogy a tőkét felmondják? Azért még egyszer, kedves öcsém, fogadd őszinte sajnálkozásomat.

Persze, hogy nem az volt a főkérdés: hanem az, hogy ha fáradni és küzdeni kell, lesz hol? és lesz kiért?

Tudta ezt az öreg ur maga is. Ugy olvasott ő Aladár lelkében, mint a kinyitott könyvben.

Másnap ismét annyi dolgot talált a faluban, hol az egyes házak itt ott engedtek az árnak, hogy dél vetette haza a nagy munkából; délután eltölt az idő szelidebb tracirozással. Két sziv összeköttetési vonalainak előmunkálatai voltak azok, mikre csak a felsőbb helyről nyerendő helybenhagyás hiányzott még.

Dehogy gondolt az elutazásra többé. Az ugyan jól esett volna neki, ha valaki marasztalta volna; hanem a helyett nagybátyja szüntelen -113- azzal a sarcasmussal faggatta, hogy „mikor indul már a vizár pusztitásait tanulmányozni? várja-e, mig érdekesebb lesz a stadium?“ Legfeljebb Erzsike ejtett olyan czélzásokat, hogy azon a kis csónakon járni nagyon életveszélyes lehet.

Három nap multán azonban már maga is átlátta Aladár, hogy miután kimondá, hogy el fog menni, tovább csakugyan nem maradhat, ha szavainak hitelességét tökéletesen kompromittálni nem akarja. Este tehát kijelenté bátyja előtt, de ugy, hogy mellesleg a többiek is hallhatták, hogy holnap reggel csakugyan utra kel, csak egy evező legényt visz el magával.

Garanvölgyi azt mondta rá, hogy jó lesz, majd süttet neki az utra pogácsát.

Reggel fel is neszezett jókor Aladár; térképeit, műszereit összekapcsolta, uti köpenyét nagy ostentatióval kiporoltatá, mire az az öreg ur előjött szobájából s tréfásan szólitá meg.

Aladár alkalmasint eltéveszté az ajtót, mert azt a nagy vétséget követé el, hogy Ankerschmidt helyett előbb leányához lépett be, a -114- mi nem ugy illett volna világi szokás szerint. Bizonyos volt felőle, hogy Erzsike már rég kész a toilettjével.

– Oh nem, ez nagybátyám háza; ő pedig már csaknem kerget. Nem szereti a henye embert.

– Ez a ház most nemcsak nagybátyjáé, ez a ház most a mienk is. Igaz ez, vagy nem?

– Hiszen ha parancsolhatnék, akkor nem kérnék; oh én kegyetlen vagyok ahhoz, a kinek parancsolhatok: – az nem önnek való. Én csak kérek, folyamodom, mint panasztevő jobbágy: ön kihallgat és kegyeskedik tekintetbe venni.

Erzsike most elereszté Aladár kezét, s hátrahuzta magát félénken, mintha attól tartana, hogy kérelmének az a szine lehet, hogy az „erőszakos körülmény“ek között adatott meg. -115-

– Ah, szólt a leányka, örülve a jó kezdetnek, s most már azon tüzben játszottak szemei, a minek ragyogása tul tesz minden gyémánton. Most már bánom, hogy nem kértem – egy hetet.

– Ha én azt tudtam volna, hogy ön ily nagylelkü kedélyhangulatban van, azon kellett volna kezdenem, hogy maradjon itt egy hónapig.

Már itt Aladár érezte, hogy a kémjáratból eldöntő ütközetbe jutott s nem parancsolt hangjának hazug közönyt többé, hanem engedte azt olyan melegen szólni, a mint szivéből eredetileg fakadt.

A leányka szavába vágott, könnyező szemmel lépve egyszerre hozzá, s megragadva két kezével az ifju kezét.

– … Bizony örökre: viszonza Aladár -116- kebléhez ölelve gyengéden a kedves gyermeket.

A lyánka még kezében tartá Aladár jobbját, midőn az ifju őt magához ölelte; azonban hirtelen kisiklott öleléséből, s mielőtt Aladár sejthette volna gondolatát, félig lehajolva, félig magához emelve, megcsókolá kedvese kezét, szemérmesen susogva: „én uram.“

Tehette már azután Aladár, hogy visszacsókolja a kedves gyermek kezét – mind a kettőt – százszor egymásután: nem hozhatta azzal helyre, hogy egy nőnek megengedte kezét csókolni, a ki szeret, imád, tisztel végnélkül, megmérhetlenül; s kit mind ezért – előre bocsánatot kér.

– Jőjjön, jőjjön! szólt Erzsike karját Aladáréba fonva; s átvitte őt magával atyja szobájába.

Az öreg Ankerschmidt, ki ha szavakat nem, de hangokat hallott ajtaján keresztül, nem volt meglepetve, midőn leánya Aladár karján lépett be hozzá.

– Nézd, atyám; szólt a gyermek: – én megkértem őt, s ő elvesz engem.

– Ezt gondoltam, szólt az öreg, kezét nyujtva Aladár elé, s midőn ezt megfogta, magához ölelé, megcsókolá mindkét oldalról az ifju arczát, és gyöngéden sugá: „kedves fiam.“

Aladár nem szólt semmit; nem volt az az ember, a ki gondolatait fennhangon árulja, de -117- gondolt arra, hogy ez embernek nagy joga van őt fiának nevezni, mert a bevégzett élet után ő adta neki az ujra kezdettet.

A politikai látkör czudar, a közélet szomoru; boldogság van ilyenkor ott, a hol egy édes női szellem mindent megaranyozó büvköre kis világot képez a nagy világban s feledteti, hogy micsoda szerencsétlen planétán élünk?

Aladár egészen ott felejtette magát Ankerschmidt szobájában; nem is csoda: hiszen mennyi ujat, mennyi megbámulni valót talált ez uj világban! Lehetséges-e, hogy ily piczi parányi kezek legyenek a világon; s ezek a láthatatlan tündéri ujjacskák birjanak erővel belenyúlni a sors érczgépezetébe; onnan kihuzni egy összemorzsoltatásra szánt halandót? Lehetséges-e, hogy ily átlátszó szemek legyenek a világon, miken a fényes léleknek minden tündöklő gondolatja keresztül olvasható? Lehetséges-e, hogy egyetlen egy angyal magával hozza le az égből az egész mennyországot?

És ha e némán is beszédes ajkakra tekinte Aladár, és arra gondolt, hogy e tündérvilági bársony csókja az ő munkától barnult kezét érinté, akkor erős fogadást kelle tennie -118- magában, hogy hosszu évek sora egyenlitendi ki e nagy tartozást. Mert egy nő csókja a szerető kezén éktelen mennyiségü nagy adósság!

Az öreg Garanvölgyi megsokalta utoljára, hogy öcscse olyan sokáig bucsuzik Ankerschmidtéktől, mert bizony egy pár óra is elmult már azóta, hogy tőle eltávozott, s utoljára rá vette magát, hogy maga is átmenjen vendégeihez.

Ő Ankerschmidt szobájába lépett be, s elmosolyodott, midőn ugyanott Aladárt Erzsike mellett látta ülni; kinek Ankerschmidt épen akkor magyarázta tréfás komolysággal, mennyire hasonlit a házasság a várfogsághoz; a mit persze ő maga sem hitt, de neki sem hitt el senki.

– Már nem megyek sehova, szólt Aladár, bátyja elé vezetve piruló kedvesét.

– Mi itt marasztottuk őt – minálunk: szólt Erzsike, vőlegényéhez simulva szerelmesen.

– Pedig én már ide hozattam csónakodat – a folyosóra: szólt jószivü sarcasmussal az öreg.

– Tudtam én, hogy ez lesz a vége, szólt -119- az öreg. Erről a házasságról elmondhatjuk, hogy nemcsak az „ég“ akarta, hanem még a „viz“ is igy akarta. Jövőre azonban öcsém uram hiuságát erősen hűteni fogja az a gondolat, hogy nem tudott másutt feleségre szert tenni, mint egy puszta szigeten, a hol rajta kivül nem volt házasulandó férfi.

– Au contraire! ellenkezék nevetve Ankerschmidt; leányom asszony lesz az, ki magának szemére vetheti, hogy nem tudott másként férjhez menni, mint hogy egy halálra itélt rabot váltott meg kezével, mint valami franczia regényben olvastam valaha.

A két kigunyolt szerető pedig e kereszttüz közepett olyan boldognak érzé magát, egymást átölelve.

Ez ábrándos jelenetet Kampós uram érkezése szakitá félbe, ki nem találva a többi szobákban senkit s azt hallva, hogy az urak mind Ankerschmidtéknél vannak, nagy robajjal jött, s azon hirrel botlott be, hogy a viz reggeltől fogva egy lábnyit apadt.

– Nem bánom én már, szólt Aladár, ki a zajra eléje sietett, ha egészen elapad is.

– Nem „bánja?“ szólt elbámulva Kampós uram; hanem aztán egyszerre vége lett a bámulatának, a mint Erzsike jó kedvüen kaczagva tette kezét Aladár vállára s arczával oda feküdt kedvese karjára. – Most derült fel egyszerre a derék férfiu agyában! – Áh -120- há! hát azért haragudott a tens ur, mikor tegnap előtt azt mondtam, hogy a viz apad. No ez…

De többet nem mondott szóval, hanem véleményét, mint erélyes hazafihoz illik, tettekben akará nyilvánitani, ugyanis azon törekvéssel járult urfia menyasszonyához, hogy annak most mindjárt kezet csókol; de azt Erzsike semmikép nem engedte megtörténni, akint hiusitva meg a merényt, hogy mind két kezét eldugta Aladár karja alá s nagy leczkét tartott igen komolyan Kampós uramnak arról, hogy azt csak igen igen nagy és hatalmas urak engedhetik meg igen igen alárendelt szolgáiknak, hogy nekik kezet csókoljanak.

Aladár szerette volna a kedves tüneményt belélekzeni, és viselni magában, mint lelket!

Annyi változást azonban még is okozott a kedélyekben Kampós uram hirhozása, hogy mindenkit a szabadba készte a vágy, a vész apadását megtekinteni.

Az ár még mindig tenger volt körül, de már nem hullámzott; oly sik volt, mint a tükör.

Az inditvány általános pártolásra talált. Aladár lélekvesztőjét is a vizre tették, abba ő maga ült, Erzsikét, mint könnyü bokrétát emelve át átellenesének. A csónakban Kampós uram és a két öreg ur foglaltak helyet. A -121- lélekvesztőt előre ereszték, s Kampós uramnak becsületszavát vették, hogy nem forditja fel a csónakot.

Aladár igen roszul tudott irányt tartani ma, és igen igen lassan evezett; hiszen nem is tehetett máskép, mikor maga előtt látta azt két szemet, a mikbe nézni élet és álom együtt.

XVI.
Az ócska ház.

A tetejével ugyan nem bánt irgalmasan az idő, de alapjai nem engedik magukat megrenditeni.

Pedig azt beszélik már róla, hogy összevissza van furdalva patkánylyukaktól, elkorhadtak téglái, gerendáit megőrölte a szuh; csak egy jóravaló zivatar kell neki, hogy halomra omoljon s megadja magát a mulandóságnak: és ime, az uj épitmény hamarább összeroskadt s az ócska ház még most is daczol az elemekkel, tanusagot téve róla, hogy a hajdankor emberei nem ugy épitettek, hogy csak „tessék-lássék.“

Garanvölgyi fölnyitá a rozsdás lakatokat s bebocsátá vendégeit a kastély tornáczába, melyről már akkor lefutott az apadó ár, vékony iszapréteget hagyva maga után.

– Kedves nászuram; szólt Garanvölgyi, midőn az emlékezetes szobába értek, melyben Bräuhäusel ur Aladár arczképét meglelé: -123- évek előtt ön ezt a kastélyt megakarta tőlem venni, minthogy utjában volt; akkor azt mondtam, hogy nincsen ára. Most már engedékenyebb vagyok. Árát szabhatom. Oda adom e kastélyt – s az ára, mint a népdal mondja: „egy kemencze kalács s egy szép leány.“

– Meg van adva! szólt kedélyesen kaczagva Ankerschmidt, s a két öreg ur hosszu kézszoritással erősité meg az alkut,

– E kastélyra önnek lesz egy kis szüksége most; mert addig, a mig uri kastélyát fölépiteti, összeszoritkozhatik benne s innen legalább szeme láttára vezetheti az épitkezést.

– Én nem azt gondoltam. Az összedült kastély helyébe én másikat nem épitetek: – őszintén beszélek. Engem ez árviz százezer forinttal szegényebbé tett. Eddig gazdálkodásom mellett tőkepénzes is voltam; vagyonom egy része státuspapirokban feküdt: azokat most kénytelen vagyok vásárra vinni, s a gazdálkodást kezdeni ott, a hol szomszédaim; megfogni az ekeszarvát. Miután ön e kastélyt birtokomba bocsátá, én ezt fogom felépittetni, uj tetőt rá, uj pallókat, szőnyegeket belé, az ablakokat kissé magasabbra s itt fogunk együtt lakni az én kedves fiammal.

– Ohó, lovag uram! szólt Garanvölgyi; ebből az sül ki, hogy ön a házat is megakarja kapni, meg az árát is magánál tartani. Én a házat „szép leányért“ adtam. Következőleg -124- a fiamuram és menyemasszony én nálam fognak lakni.

– Ah uram; ön azt akarja, hogy én leányomtól megváljak, mikor senkim sincs kivüle.

– Lássa ön, szólt Ankerschmidt, kérésre forditva a dolgot; ön jó gazda; én pedig semmihez sem értek. Szükségem van valakire, a ki gazdaságomra felügyeljen.

Kampós uram sietett e szóra protestálni, hogy de a tens urtól, ha kiverik sem megy sehova, még a muszkacsászárhoz sem.

– Feledi ön, hogy nekem fogadásom tartja, a mig Magyarországon más világ nem lesz, ki nem menni a házból.

– Az igaz, mert csak azt fogadtam, hogy ki nem megyek, ki nem kocsizom, ki nem lovagolok házamból, de azt nem fogadtam, hogy ki nem csónakázom. Már -125- pedig ez a viz holnap után nem lesz itt többé, s én ismét magányomba vagyok zárva. Ebből már most ön világosan láthatja, hogy nekem előnyöm van ön felett azt követelni, hogy az ifju pár az én házamban legyen otthon.

– Táblabiró ur! ön alkotmányos ember; tudja azt, hogy semmit rólunk, nélkülünk! Mi az érdekelt felek nélkül határozunk. Helyes-e ez?

– Akkor „accessorium sequitur suum principale,“ a férj a fő, a nő „elhagyja apját s követi férjét,“ ezt mondja az irás.

A két öreg ur a nagy disputában a szobákon végig járva, észre sem vevé, hogy az érdekelt fél hátramaradt amaz emlékezetes szobában.

A szekrényke, mit a biróság vizsgálata után ismét visszaszolgáltattak, most is ott állt az iróasztalon. Erzsike rögtön ráismert arra, s arra vezeté Aladár figyelmét.

– Nézze ön, ez azon szekrényke, mely miatt hivatalos kutatás volt e kastélyban, ezt foglalták el a bölcs urak. -126-

– Nem találtak benne mást, mint egy csomó szerelmes levelet, a mik önhöz voltak irva.

– Nem érdekelnek. (Aladár nem gondolt egyebet, mint hogy Pajtayné hiábavalóságai lehetnek azok a régi időkből).

– Pedig az sok érzéssel volt irva. A ki azt irta, az önt nagyon, de nagyon szerette.

– Ne hirtelenkedjék! A ki önhöz azon leveleket irta, az önnek kedvesebb még, mint én.

Aladár nyugodtan tette szivére kezét: „az én lelkem nem tud arról semmit.“ (Azt gondolta mindig, hogy asszonyról van szó).

– De ha mégis e levelek olvasása után bebizonyodnék ön előtt, hogy ezeknek irója méltó volt arra, hogy ön őt szeresse; akkor is elhagyná-e őt én értem?

Lehetett-e e kérdésre más tenni Aladárnak, mint a kérdező kezét szivéhez szoritani s e szivére tett ereklyére esküdni, fogadni, hogy elhagyna ő érte mindent, mindent, még ha élete hozzá volna is nőve. -127-

– Kedves bácsi, jőjjön ide; szólt enyelgő mosolygással Erzsike Garanvölgyihez, s legyen tanuja annak, a mit Aladár e perczben nekem fogadott.

– Hogy ő azt, ki e szekrénykében foglalt szerelmes leveleket irta, én értem el fogja hagyni.

Aladár patheticus arczczal készült felelni, a mit Garanvölgyi nem állhatott tovább, hanem vállára téve kezét, elnevette magát:

– No akkor öcsém; vigyázz magadra ezzel az oldalbordával, mert ebben mesterünkre találtunk mind a ketten.

Azzal elővevé az óra lánczára csatolt kulcsot s kinyitá vele a szekrénykét, melynek felső lapja Aladár arczképe volt, és alatta a levelek.

Aladár azt akarta válaszolni, hogy akkor ezek nem szerelmes levelek, de a mint az elsőt félig elolvasá, nem tehette ezt az ellenvetést; egy fájó, szerető sziv sorai voltak azok; nem lehetett ebben ellentmondani.

Erzsike, a diadal első perczében, pajkos kaczagással tanusitá jó kedvét, hanem a mint -128- látta, hogy telnek meg Aladár szemei könynyel, egyszerre heves zokogásra változott jó kedve; oda borult Garanvölgyi keblére és bocsánatot kért tőle százszor, ezerszer; hiszen annyiszor vétett ellene!

Aladár az első levél olvasta után némán szoritá meg nagybátyja kezét; ki az érzékeny jelenetnek azzal vetett véget, hogy „ugy-e öcsém, milyen bolond az ember, mikor maga van.“

XVII.
Különös pöreset.

Hetek multak el ezután; az árviz lassanként visszatért medrébe; először általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák itt amott a termő földek közepén, miket majd csak a harmadik nyár fog tökéletesen kiszáritani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, a mire utoljára undorral néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni.

Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak miatt, mikről a hidakat mind elhordta a viz; és Ankerschmidt nem sietett Bräuhäusel urnak a „fekete levest“ csinálni.

Nem törődött ő most egyébbel, mint hogy leánya boldog fog lenni; az első vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt az öregeknek a fiatalokban ujra élni.

Annálfogva Ankerschmidt egyenkint kibontogatá a zsebkendőjére kötözött bogokat, -130- ez Grisáknak, ez Bräuhäuselnek, ez Mikucseknek szól. Csak a negyedik marad meg: ez Aladárt illeti; de hisz azon sincs már mit tartogatni tovább. Tudnak mindent.

Nem sokára kapott is egy levelet doctor Grisáktól, melyben az érdemes férfiu nagy prosopopoeiával előadja, mily szigoru vizsgálat tartatik illető helyeken a felett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több millióra menő kárt; a bünös példásan fog lakolni. Az eddigi nyomozásokból azonban az tünik ki, hogy „egy kis félreértés“ okozta az egészet, mely Mikucsek urral történt; ki roszul értette át megbizatását; azután az ő utasitásait is roszul értették meg; tévedés volt az egész; a mi annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek ur időközben Gallicziába tevődött át, s hogy confrontáltathassék, elébb a külön helytartóságok utján a miniszteriumot kell megkeresni, és végtére, ha hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak? testén, lelkén, meg az esernyőjén kivül semmije a földön; majd kiheveri ezt is az ország, mint mást, stb. stb.

Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna már a papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség? elég hogy megvan.

Mikucsek ur csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig; hanem a mint a kocsi Forrónál a lejtőn fölfelé csendesen haladt éjszaka: egy lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje egészen megfogta az üveget, a golyó egy kis gömbölyü lyukat ütött rajta, mintha csak papir lett volna. Négyen ültek a kocsiban; s a négy közül Mikucsekot találta a lövés; – rögtön halva maradt.

A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján kellett tenni a lövést, rögtön ugy eltünt, hogy nyomára nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül gyanuval terhelteket.

Erre azután egy sz...i földész jelenté föl magát a törvényszéknél, hogy ne üldözzenek semmi ártatlant: a gyilkos ő volt.

Elmondta, hogy boszuból tevé a gyilkosságot, hogy erre készült; leirta körülményesen, hogyan történt; mint lesett rá a postakocsira sötét éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajitotta el a pisztolyt, hol huzódott meg az árokban? Teljesebb vallomást kivánni sem lehetett. Bizton kimondhatta rá minden biró a halált.

Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz...i földész meg a miskolczi törvényszék előtt jelent meg s ugyanazt a történetet -132- saját magával ugyanazon szavakkal mondá el; azt állitva, hogy ő volt a gyilkos.

Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál: testvérek voltak.

A törvényszék szembesité mind a kettőt; mind a ketten álltak ellébbeni vallomásuk mellett.

Ha kérdék tőlük, miért állitja a másik ok nélkül, hogy ő követte el a bünt? az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját magát akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse.

Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az.

Valakit el kelle itélni, s valakit fölmenteni; csak azt nem lehete földeriteni, hogy kit?

Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást kérni, hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan vétket, a mit nem követett el? Majd meg vitatkozni kezdtek, egymás keresztkérdésekkel fakgatták: hogyan volt ez, hogy történt ez? de mind abból csak az derült ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak elmondhatta, s azért tudja oly pontosan mind a kettő.

Végre Bárd Péter, hogy a birákat meggyőzze, -133- az utoljára tartogatott eszközhöz folyamodék: azt mondta, hogy neki terhelő tanui vannak; Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak; azok bizonyitani fognak a mellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni.

A törvényszék felhivatá a két urat, kik épen nem tudták elgondolni, hogy kerül az ő tanuskodásuk e criminalitásba?

– Emlékeznek-e uraim; mikor a tiszai gátnál virrasztottak éjszaka, hogy egy csónakos jött el előttük, a kivel szóba eredtek.

– Te voltál? szólt fejcsóválva Péter; még ez is te akarnál lenni? Hát ha te voltál, mond meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az uraknak.

– Hát én hoztam hirül, hogy a d..i gát át van törve; s én mondtam, hogy valaki meg fog halni.

– De uraim! kiálta fel kétségbeesetten Péter, én esküszöm, hogy én voltam a csónakon.

Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágositást adni; sötét volt, mikor az emberrel beszéltek; arczát sem vehették ki, a mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni. Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt? az csakugyan nem tünt ki.

Mikor elvitték őket kétfelé; Bárd Péter felemelte lánczos kezét s ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét; elkeserült hangon mondá hozzá:

– Bátyám, bátyám! te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de meglásd, hogy semmi sem lesz belőle.

Este irószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének akar fontos felfedezést tenni. Adtak neki.

Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél fogva.

Azt mondják, hogy a mely tanuvallomásra halál következik; az olyan erős, mintha megesküdtek volna rá: én tehát meghalok és vallomásomat megerősitem; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan. Bárd Péter.“

A törvényszéknek nem maradt más feladata, -135- mint elfogadni a bevégzett tényt. A ki meghalt, az volt a bünös, a ki megélt, az az ártatlan.

Ez értelemben adatott ki az itélet. Igazságos volt-e? azt egyedül a sziveket látó ur tudja.

Bárd Pál, mikor meghallotta öcscse halálát, s saját fölmentését, könyezve mondá, hogy pedig még sem ő volt a gyilkos.

Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki két havi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát ismerje el, hogy ártatlan.

Beszélték aztán egyideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett Péter ugyan az volt, a ki egy időben Szemes Gyurka név alatt annyi csinyt követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Gyurkáról többé semmit sem lehetett hallani.

XVIII.
Egy kis tréfa a Cabinet noirban.

Pajtayné ez idő szerint Bécsben lakott. Mindjárt Aladár szabaddáléte után elköltözött Pestről, hogy magát minden alkalmatlanságtól megszabaditsa.

Először azt, hogy a börzén spekulálni csak ahoz értő embereknek való. Dilettánsok itt roszul járnak. Mikor Magyarországtól megvált, minden ingatlan birtokát pénzzé tette, s elbizott könnyelmüséggel mondá, hogy erre a szegény országra többé semmi gondja; ezentul, mint tőkepénzes fog élni.

A bekövetkezett időszak pedig különösen alkalmas volt arra, hogy valakit, a ki azt hiszi, hogy pénze van, becsaljon abba az iskolába, a hol megtanitják rá, hogy de bizony nincs.

Egy év alatt az ügyetlen spekulatiók oda vitték (persze mindig roszkor ugrott át hol a haussera, hol a baissere) hogy vagyonának csak töredékeit menthette meg a csalóka tengerből. -137-

Másik dolog, a mit megtanult az, hogy meg lett koru politikusoknak ugyan lehet és néha jutalmas is elébbi pályájukkal végleg szakitani; de hölgyre nézve a harmincz éven tuli korszakban már erősen koczkáztatott vállalat a korábbi ismeretségeket mind desavouálni, mert már ekkor az uj párt alakitás erősen megnehezül.

Ily tapasztalások után nincs jobb tanács, mint „vissza ismét, az imádott hazának szentelni életünk pillanatjait.“

Tudnivaló, hogy a jó bolond magyar egy megtérő eltévelyedettnek jobban örül, hogy sem mint kilenczven kilencz igaznak, a kik soha sem tévedtenek.

Tehát egy szép napon elhatározá magában a szivdus honleány (a hogy őt a báli referensek szokták czimezni), hogy a fürdői idényt Balaton-Füreden fogja tölteni.

Ez igen jó ürügy belekötni ismét az imádott hazába. Az embernek betegsége van, a a mit a világ minden fürdője meg nem gyógyithat, egyedül Balaton-Füred. Az ember nem játszsza azért a bánbánó megtérőt; csupán ásványos vizre volt szüksége, azért került vissza; az alatt aztán, mig az ember az Anna-báli kurán keresztül esik, hozzá szoknak a látásához; a régi imádók megjelennek, azokat ismét lábaihoz füzi, a fürdő-idény végén könyörögni fognak, hogy ne menjen vissza -138- Bécsbe; annyi sziv marasztásának meghódolni asszonyi-erény: tán valami liaison is megerősül, s akkor azután meghozza az ember „szerelmének“ azt az „áldozatot,“ hogy ismét itt marad ebben a kiállhatatlan országban.

Ez idáig jól van, hanem erről már most eleve értesiteni kell az illetőket, hogy a megjelenés napján Füreden ők is ott legyenek. Ez pedig nem kerül egyébbe, mint mindegyiket tudósitani egy levélkében; és kifejezni találkozási ohaját.

Férfiak rendesen igen nehezen veszik rá magukat, hogy ilyen tárgyban irjanak; asszonyoknál az valódi élvezet.

Orvosaim rendeletéből az idényt B.-Füreden fogom tölteni. Azért is szeretem inkább e fürdőt, mert olcsóbb, mint a külföldiek, s én nagyon megnézem, hogy hova teszem a pénzt. Ott az ember bárminő toilettben járhat; a fesztelen magyar kedély nem itéli meg érte, mig Ischlben herczegnőkkel kénytelen versenyezni. Ha önt ott találnám, nagy vigaszomra szolgálna; tudja ön, mennyire unom a mai fiatalság mesterkélt fellengzését; rettegek, -139- ha az a szegény poéta, a ki Szellemfi név alatt ugy felszokott dicsérni a divatlapokban, ott talál lenni. Mennyit nevettünk együtt a jámbor verseményein; „együtt!“ de „külön“ megszökném előlük. Azért jőjjön ön, ha lehet, s legyen oltalmazóm.

Orvosaim azt állitják, hogy mellemben a baj, melyet csak a balatoni lég orvosolhat meg. Igazuk van, mellemben a baj: szivemben, s azt csak forrón imádott hazám lege gyógyithatja meg. Azóta nincs nyugtom, nincs örömem, hogy egyesek ármánya s az üldöző sors hazámat elhagyni kényszeritének; s nem vágyom egyéb után, minthogy poraim egykor hazám földében nyugodjanak. Nagy vigasztalásomra lenne, ha önt is ott találnám. Ez annyival inkább szeretném, mert Grisák is ott lesz, mint biztosan tudom, az az ember, kit én nem kevésbbé gyülölök, mint ön, s kinek tolakodásától az ön lovagiassága képes leend engemet megmenteni. Hálámra számolhat. Sokszor gondoltam önre, sokszor álmodtam: ezuttal tán nem lesz álom.

Orvosaim tanácsából Balaton-Füredre megyek; az nem messze van Pesttől; ha időt vehet magának, látogasson ott meg. Nevezetes -140- ügyekről kell önnel beszélnem, miket önnek el kell vállalnia, s azután, ha kegyednek is találna valami processusa lenni, cserében én is elvállalom az ügyvédséget. Azt tudni fogja ön, hogy Garanvölgyi Aladárral rég szakitottam, most tudatom, hogy a táblabirónak is kiadtam az utat. Jőjjön, ha csak lehet, legalább lesz kivel társalkodnom; mert egy év alatt csaknem egészen elfelejtettem már magyarul.

Szivem mélyéből osztom azon gyászt, melyet az ég az ön családjára mért; engedje, hogy egy őszinte, régi barátnéja könyeit az önéivel egyesitse. Hisz, ki érezhetné annak fájdalmát, ki családja legkedvesebb tagját elveszité, mint az, ki maga is mindent veszitett és mindenről lemondott. De a boldogtalanságok érintkezésében is van valami boldogság. Ha ön üldözni akarja azon embert, ki önnek keblén ilyen sebet ütött, én megmondhatom, hogy hol van? Ha találkozni kivánna ön velem, e hó folytán Balaton-Füreden leszek; hova orvosaim küldenek. Sok mondani valóm van, a mikből ön látni fogja, hogy van egy barátnéja a távolban, ki mindennap önről gondolkozik.

Tudni kell pedig, hogy azután nagyon ne csodálkozzunk, mikép Pajtayné már hallotta emlittetni Grisáktól, hogy Aladár vissza fogja kapni jószágait.

Vannak az életben félreértések, miket csak a halál derit fel. Az én éltem is egy ily talány, melynek megfejtésére hogy ön gondot nem forditott, az lesz az én halálom. A külszin, a látszat sokaknak megásta már sirját, kik leszálltak oda, a nélkül, hogy megértettek volna. Ön férfi, ön heves vérü, én nő vagyok és gyönge, azért hozzám jobban illik, hogy megalázzam ön előtt magamat, s azon jelenet után, mely bennünket elválasztott, kimondjam e szót: „bocsánat.“ Ha tudná ön: titokban mit szenvedett önért e sziv, mit gondolt önért e lélek, mit tettek önért e kezek! De nem, ne tudja ön azt meg soha. Az idén Balaton-Füreden leszek; ha egy perczre megjelenne ön ott, még egyszer láthatná azt a nőt, ki ide jött – az ön közelébe – meghalni – és elfelejtetni; s kinek egyedüli óhajtása az, hogy egykor ön meg fog állani elhagyott sirja előtt, s azt fogja rebegni: „e szegény nőnek, ott a porban, én megbocsátok.“

Már most csak arra kell ügyelni, hogy -142- mindegyik levél a neki szánt boritékba jusson; nehogy valami tévedés történjék, mint ezt már vig játékokban látta az ember; a hol valaki a leveleket, meg a boritékokat elcserélte. Az szép lenne, ha például, minden ember a másiknak szóló levelet kapná meg.

Azért is Corinna oly óvatos volt, hogy a levélboritékokra előre mind ráirta a czimeket, s aztán jól megnézte, melyik levelet melyikbe teszi? hogy egy se tévedjen máshová. Kétszer is kivette némelyiket, hogy meggyőződjék, nem cserélte-e el? azután rögtön saját maga lepecsételé azokat, s meg lehetett felőle győződve, hogy semmi tévedés nem történt az osztályozásban.

Még arra is óvatos volt, hogy saját maga bérkocsit hozatva vivé fel a postára a leveleket s maga bocsátotta be azokat a gyüjtő szekrénybe. S azzal, mint ki dolgait legjobban rendezé, nyugodtan tért haza: levelei jó utban vannak.

Öt levél, mely egyszerre csuszik a ládába, hasonló kéz vonásaival czimzetén, s hozzá még oly gyanut gerjesztő czimekkel, mint egy elitélt s megkegyelmezett forradalmi főnök, egy régi császári főtiszt, most magyar földesur; egy ügyvéd, egy journalista, s egy zugolódó táblabiró, akárki előtt is szemet fogna szurni. Nevelné a gyanut még az, hogy e levelek -143- mind Bécsben keltek s Magyarországra szólnak. Az ilyen gyanus közlemények tartalmát csakugyan érdekében áll a státusnak megismerni, mert ez legalább is valami összeesküvés elágazó fonalaira fog vezetni.

Aztán ha az ember utczasepréssel keresi a kenyerét, akkor besározza a ruháit s annálfogva komisz ember; mig ha csak a jellemét sározza be, azért lehet gavallér és gentleman.

Tehát Straff ur, régi ismerősűnk, ott ül az öt levél előtt. Gyakorlott szeme a kéz vonásain megismeri azoknak iróját. Valaha hozzá is érkeztek levelek ily kézirással. Mikor még azok irónéjának szüksége volt a titkokra, mikért Straff ur magát külön is megfizetteté.

Azonban az ő dolga vizsgálni és értesiteni, tehát szóljanak a lezárt ajkak.

Nagyokat nevetett magában. Szokása volt csak olyankor nevetni, mikor egyedül -144- van, és sohasem kinyitott szájjal; mindig csak az orrán keresztül.

Szegény bolondok! Hogy engedik magukat lóvá tétetni! mindenkinek inylése szerint választja a tálalást; s mindegyiknek „nesze semmi, fogd meg jól.“ Vagy talán szeretné valamelyiket definitive megfogni? Az is meglehet.

Mig az elébbenieket csak ugy vette, mint pokolbeli élvezetet, mely támad olyan titkok megtudásakor, a mikből az érdekelteknek veszedelme, a távol nézőknek nevetsége igérkezik! addig az utolsó levél ördögi dühvel önté el epéjét.

„A madám még engem üldöztetni akar! Engemet talál legolcsóbb portékának, a kit a vén gyereknek játékszerül vigyen, mikor Bécsből megérkezik. Hohó asszonyom! Harapós majmot választott ki a menageriából! Ez még megkörmölheti utközben! Tehát ő elárulna engem? Velem akar versenyezni az árulkodásban? Hahaha. Hahaha. No majd meglássuk, melyikünk ért ehez a a mesterséghez jobban?“

Straff folyvást tüszkölt és nevetett magában, a mig egy izzó lámpalemezen megszáritá a lágy matriceot, mely a levelek ujra lepecsételéséhez -145- szolgált; jó tréfát gondolt ki; nagy mulatság lesz annak a vége.

Azt gondolta ki magában, hogy midőn a leveleket ujra visszarakta boritékaikba, először is a táblabirónak szólót, mely Szellemfi poétát ócsárolja, az utóbbinak rendelt boritékba pecsételé le.

A journalistához intézett levelet, melyben Grisák tolakodásai ellen lovagias védelem kéretik, azt bezárta Grisák levélboritékába.

A német nyelven irt levél, melyben contestáltatik, hogy az anyanyelv elfeledése miatt óhajtandó egy idegen nyelvben jártas társalkodó jelenléte; ez a vad táblabiró levélczime alá került.

Ankerschmidt olvassa azt, hogy a leányával jegybenjáró ifjut, hütlen menyasszonya, hogy iparkodik visszacsábitani; Aladár pedig mulassa magát azzal, hogy egykori menyasszonya hogy törekszik azon, miszerint valahai vőlegényének napává lehessen.

Két héttel a levelek utbainditása után alkalmasnak vélte az időt Pajtayné a Balaton-Füredeni megjelenésre. Ezóta imádói már lesik a posta érkezését mindennap, s készen tartják a szinházi vocalquartettet megérkezése estéjén adandó serenadera. -146-

Legelsőbben is azonban kénytelen volt azt tapasztalni, hogy a ki legkevésbbé udvarias a hölgyek iránt, az az időjárás.

Azért kiállhatatlan egy ország ez; mihelyt eső esik, mindjárt sár van. Az ember Bécsben soha sem lát sarat, mindjárt feltisztogatják. Itt pedig elkezdve attól, mikor a Tigrisben felül a gyorskocsira, nem lát egyebet, mint esőcsapkodta ablakot, s azon keresztül sáros utat, sáros uton ázott szürü parasztokat s krinolintalan parasztasszonyokat, kik a felső szoknyájukat a fejükre keritették.

Legnagyobb baj pedig az, hogy ilyen esőben az imádók, ha maguk ott várnák is a a gyorskocsit a kávéház előtt, de csődületet csakugyan nem támaszthatnak a sétányon; mire a gyorsszekér meg fog érkezni, este lesz, senki sem lesz a fürdő-udvaron, mint a savanyuvizes emberek, kik akkor dugaszolják a palaczkokat.

Egészen igy történt. A gyorskocsi csengős fogatának érkezési zaja alig csalt ki valakit a kávéház ajtajába; az is megsokalta az áldást, mely onnan felülről jön, s nem bátorkodott kijebb az eresznél.

Ugyanott volt Pajtayné előre megrendelt szállása, a legszebb és jobb, a mi Füreden kapható; következőleg a legdrágább is. -147-

Alig helyezé el magát szobáiba, első gondja az volt, hogy a vendégek lajstromát felkeresse.

Annyi száz nevet végig futni, nem csekély munka, s nem találni közte a keresettek közül többet egynél; nagyon szegény nyereség.

Corinna nem várhatott végig egy éjszakát ily kétségek között; még azon este fölkeresteté a posta-kiadót, hogy ha számára levelek érkeztek, adja ide mindjárt.

A füredi posta-kiadó igen jó fiu; épen táncz volt a vendéglő teremében; épen a csárdást járta, mikor az attiláját rángatni kezdték, hogy valakinek gyors segélyre van szüksége, a ki meghal reggelig, ha netalán érkezett leveleit még ma meg nem kaphatja. A szolgálatra kész ifju, megértve a veszedelmet, nem késett a „három a táncz“ végét abbahagyni s leszaladni a szállására, kikeresni a fiókból a Pajtayné asszonyság nevére szóló leveleket; valának pedig számszerint öten. Azzal ment megint vissza a tánczterembe.

Corinna dobogó szivvel vevé a leveleket. Tehát mind az öt sietett válaszolni. De valjon -148- miért a verstakács is, ha személyesen itt van? Alkalmasint a levele korábban érkezett.

Ankerschmidt irásának adott előnyt. Ez a legjobb lábon álló a partiek közül.

A mint felbontotta, nagy meglepetésére saját levelét látta abból kihullani.

Máskor, ha egyszerre két embernek ir kegyed levelet, vigyázzon rá, nehogy eltéveszsze a boritékokat,“

Hogy van ez? Corinna kirántá saját levelét a boritékból, melyre világosan Ankerschmidt neve volt irva s ijedten ejté ki kezéből. Ez az Aladárhoz irt szöveg volt.

Azután sebtén feltöré Aladár levelét. Abból is a hozzá intézett saját levele fordult ki, de Aladár olyan jó volt, hogy semmi kisérő észrevételt sem irt mellé.

Ez már világos. Hogyan történhetett? Az megfoghatatlan. Mikor ő kétszer is megnézte, hogy jó helyre teszi-e?

Ejh? Ezek a férfiak egy faluban laknak; bizonyosan elég lovagiatlanok voltak a kapott leveleket egymásnak megmutatni; s ők maguk -149- gondolták ki ezt a tréfát, a mivel egy nőt megsértsenek. Ez bizonyosan Aladár ötlete, mert ő gonosz szivü és gunyoros hangulatu. Tőle telhetett ki ilyen!

Ezzel megvigasztalta magát s feltöré a harmadik levelet. Ez a táblabiróé volt.

Mintha kigyó esett volna ölébe? E boritékból a doctor Grizsákhoz irt levél fordult ki. Az a levél a német szöveggel.

„Also gnädiger Frau; nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen, vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen?“

Hogy e szerint Grisák is nem neki szánt levelet kapott; az kétségtelen. S ha épen a divat uracshoz intézettet kapta, melyben róla van szó…?

A feltört levél igazolá a félelem alaposságát. Grisák is szépen küldé vissza a hozzá intézett levelet, mely az ő czime alatt a Szellemfihez irott volt.

Egy iv kétrétbe hajtva teli volt válaszával, -150- melynek folytán pontról pontra kimutatta, dátum szerint mikor, hányszor és mennyi ideig volt látogatáson a nagyságos asszonynál? a végén összeadva, summa summarum; ennyi meg ennyi „ügyvédi consultatióért,“ per tiz forintjával, kér magának egy kerek summácskát megtéritetni; ellenkező esetben kénytelen levén per utjához folyamodni.

Ez kellett még csak! Hogy egy szép asszony az imádójával töltött téte a téte óráit fizesse meg 10 forintjával, mint ügyvédi tanácskozmányt!

Az ötödik levél felől kétség sem lehetett, hogy az is cserepéldánnyá vált.

De Szellemfi mégis eljött. Ki tudja az iró féle tán még sem oly engesztelhetlen, csak diákul rágalmazzák „genus irritabile vatum“-nak. Azután meglehet, hogy tréfára vette a cserét; van nála humoristicus hajlam.

Pasquilról elég annyit mondani, hogy pasquil. Tovább nem kell beszélni róla.

Ezóta a verses gúnyirat bizonyosan kézről -151- kézre jár; olvassák a sétányon, a fürdőben, a kávéházban, az arénában, a lövöldében, az egész környéken.

A nevetséget mindenki tudja már, egész a pinczérekig és a fürdőszolgákig.

Holnap a sétányon minden ember azt fogja kérdezni: melyik az a delnő, a kivel ilyen gonosz tréfa történt?

Corinna életében ekkor volt először egy rövid óra, a melyben érezte, hogy van szive.

Hiusága oly mély megaláztatást szenvedett, hogy annak hideg oltalma alá nem menekülhetett többé.

Künn a felhők felszakadtak, szép tiszta éjszaka lett; a csillagfényes Balatonon jó kedvü társaság kezdett el fáklyafény mellett csónakázni; a tó közepén elkezdék dalolni egyikét azon méla népmelodiáknak, mik együtt teremnek a dallal, mint virággal az illat.

És ő neki eszébe jutott, hogy egy évben ő maga is épen igy csónakázott késő éjjel zivatar után, vig társaság közepett, azzal az ifjuval; – ki őt akkor oly forrón szerette, s kit ő balsorsa idején oly hidegen elárult.

Most is hallani vélte hangját, mintha a távolról felhangzó quartettből felismerné; most is képzelte őt maga mellett ülve; a mint a hajót kormányozá, s gyöngéden ügyelt, hogy hölgyének meg ne ártson az esti szellő. -152-

A többiek mind gyöngébben – erősebben sérteni törekedtek a felfedett árulásért; egyedül ez nem felelt semmit. Közönyösen visszaküldé az eltévedt levelet.

S milyen boldog lehetne most az ő oldalán, ha tudott volna vele szenvedni, várni és szeretni!

S milyen szerencsétlen most, a midőn senkie sincs, a kire gondolnia édes, és senkie, a ki ő rá szeretve gondol.

Egy óra hosszat töprenge igy, egy óra hosszat nézte a Balaton fekete tükrét, a melyben rezgő gondolatjeleket vontak a fényes csillagok viszképei; melyen tüzkigyóként uszott tova a fáklyás csónak, énekes hajósaival; s egy óráig gondolkozott azon, hogy milyen szép volna az eget mutató viztükör fenekén feküdni s egyike lenni azon bolygó fényeknek, mik sötét éjszakákon a viz fölött a szellő elől végig futnak.

A csónak megfordult, az énekhangok ujra közeliteni kezdtek; Corinna bezárta a Balaton-felőli redőnyöket, s a mint a csábitó kép ki volt zárva a sötét éjszakába; elhallgatott a sziv beszéde is. -153-

A gyertyák fényénél visszatért lelke hidegsége, átgondolta, hogy sokáig lehet élni, s kevés vagyonnal, egy kis uzsoráskodás mellett, tisztességesen el lehet tengődni.

Cselédjét szóllitá, meghagyva, hogy a holnap Pestre visszainduló gyorskocsin minden kiadó helyet foglaljon le számára, reggel utazni fognak vissza. Akár le se feküdjenek addig.

A leveleken kivül még egy divatlap is feküdt az asztalon, azon lap volt ez, melybe Szellemfy szokott irni, ki Corinnának küldözé tiszteletpéldányát. Ez Füreden is utána talált.

Az ujdonságokon kezdé – szokás szerint. A legelső sor, a mi tekintetét magához vonta, ez volt:

„Hir szerint egyike legtiszteltebb honfitársainknak, Garanvölgyi Aladár, e napokban jegyzé el Ankerschmidt lovag egyetlen báj- és szellemdús leányát, Erzsikét. – Százszoros áldás és üdvkivánás kiséri az ország minden részéből e valódi „belle alliance“-ot.“

Most már nem gondolkodott többé regényes öngyilkolásról; eszébe juttatá, hogy van még egy ember a világon, ki szerencséjének fogja tartani, ha egykori udvarlásának megujithatására tér nyiland; egy ember, ki hű, mint az eb, okos mint a róka; nem sentimentalis; -154- erősen praktikus jellem: a ki nagyon jól tudná kezelni uzsorára kiadandó összegeit, exequálni szökevény-adósokat, utána járni, ki mennyit képes fizetni, ki mennyire van megszorulva? a mellett csinos ember, az utczán büszkén lehet vele karöltve sétálni egy delnőnek; szóval egy egészen férjnek teremtett ember; kinek csak a kis ujját kell mutatnia, hogy fogva legyen.

Négy órakor reggel, még mindenki alszik a kies fürdőhelyen, a gyorsszekér csengős öt lóval vágtat végig a hársfák között, benne egy halovány hölgy ül, ki tegnap érkezett betegen s ma már – egészen kigyógyulva tér ismét vissza.

XIX.
Mikor a medve kijön a barlangjából.

Mig derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya: hanem behuzza magát egy csendes, előre kiszemelt oduba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passiv ellenállást: ő-e, vagy a tél?

Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni; mert az rendesen elmulik magától, mig havon megfagyott medvét még senki sem látott.

Néha vannak igen hosszu telek; de az a medvét nem konfundálja; tudja jól, hogy azért még is csak el kell annak mulni; ha nagyon csipősen fú be odujába a szél, nem ir hozzá szeliditő brochureöket, hanem betartja a hátával a nyilást s akkor csak azon az egy helyen fázik.

Van aztán egy napja a télnek, a minek -156- „gyertyaszentelő“ a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltünését a naptárban? az még a természetbuvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja oduját, ki jön széttekinteni a világban.

Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba czinkék elhamarkodott hymnuszokat czinczognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hizelgő szellők lengedeznek: akkor a medve – visszamegy odujába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kaczérkodása; mint a régi rendszer miniszteriuma szabadelvü programm mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rut zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lobbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varju sereg; mintha mondaná: reszkessetek! soha sem lesz többet nyár; a tél megigérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fujatjuk, a mig nekünk tetszik; a nap megvénült; nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha a jégcsap -157- hull a fenyők zuzmarázos szakálláról; ha a farkas ordit az erdő mélyén; akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet az odujába; hanem neki indul elszánt jó kedvvel az erdőnek.

Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fujjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön; minél jobban erőteti a haragját, annál hamarább vége lesz.

Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti contemplativ irány eszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.

Hiszen ha eddig eltudott remetéskedni, ezután már könnyen folytathatta, mindig volt körülötte olyan arcz, a melyikre azt mondhatta: ezt szeretem látni.

Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre; mert azért, hogy ismét földesurrá lett, a munkavágyó ifju hivatását, hivatalát el nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s az öreg urat mindennap jobban meggyőzé a felől, hogy Aladárnak igen -158- boldognak kell lennie. A mi pedig Ankerschmidtet illeti, az többet volt nála, mint otthon.

A hadastyán bele kóstolt a politikába, mint minden ember, a ki tiz esztendőt töltött ezen a mi földünkön.

Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, a kiket „sanguinicus“-oknak szoktak nevezni. A kik mindent közel látnak, minden csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, a mi az ujságban van.

Ankerschmidt pedig minden momentumot meg ragadott, mely a „mi sorsunk“ változását jelezni látszott.

Az idegen, a megtelepült tiz év mulva már a „mi sorsunk“-ról beszél. És ez természetes.

Azt, a ki maga is nemes szivet, lovagias szellemet hozott magával ide, magához ragadja az uj honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódit mindenkit a közös remény egy közös jövendő után.

És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb -159- hazafi. A következő ivadék bizonyosan az.

Ankerschmidt ugy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabiró. Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.

A közben jött egy förmeteges, havas, zuzmarázos korszak; csüggetegség köde ült minden kedélyen: fagyva volt minden reménység, korán kihajtott könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke ködben csak a vészhollók károgása hangzott: „kár várni! kár akarni!“

Ekkor egyszer szokatlanul rosz kedélylyel jött az öreg urhoz Ankerschmidt; s nyomtatott ujságban rosz hirt hozott neki.

„Minden kő meg van már bolygatva; a mi még hazafi reménynek alapul szolgált; csak egy állta ki a rontás bontás nehéz időszakát: a vallásszabadság; most a rettenetes ujitók e végső kőnek fesziték sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. – És az idő nagyon kedvező rá: mert nagyon sötét van és nagyon hideg…“

S a vén táblabiró ujra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken, a hol egy rendületlen bátor szivnek nagy ára volt ez időben.

Zugott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is – – a medvének van igaza.

Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint „1848“-as kokárdákat himzett, miket az öreg ur osztott előlutól találtaknak; ő maga kalapján, kabátján viselte s felfalta az embereket, a kik kétségbe merték hozni, hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.

Aladár váltig csititotta, hogy mit izzasztja magát, hisz ugy is megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kivül nincs egyéb pártja ellenjelöltjének, azok ugy fognak állni, mint egy a száz ellen; hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.

– De nem szabad! száz közül sem szabad egynek kiválni! – hatalmaskodék Ankerschmidt, nem szabad egy hangnak sem elcsufitani az általános kiáltást; semmi rancune, -161- semmi malitia, a ki látja, hogy nem megy, pusztuljon, mert én megeszem.

Meg is rágta a vitéz ur Garanvölgyi ellenfeleit ugy, hogy azokból választás napjára irmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy három hires henczegőt kihitt párbajra, azok aztán harminczhárom felé szöktek előle: utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette a kaszinóban s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy Garanvölgyi ellen föl mert lépni; ugy, hogy Ankerschmidt csakugyan megérte, a miért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott; s a megválasztottnak ő mondhatá el, az ablaka alá vezetett választó sereg élén:

És ez nagyon furcsa történet, és azt sem lehet rá mondani: „régen volt; talán nem is igaz…“

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6	sze-szeretnék olyan	szeretnék olyan
13	okoljon jön	okoljon ön
14	tizeres utalványt	tizezeres utalványt
17	torintot kapni	forintot kapni
17	egyzserre galvanicus	egyszerre galvanicus
17	tizezer helyatt	tizezer helyett
37	ötödik–hatodik	ötödik-hatodik
49	mint a tulsó	mind a tulsó
62	mar egész tó	már egész tó
64	ismert Ankerschmidre	ismert Ankerschmidtre
72	össecsapzott szőrt	összecsapzott szőrt
87	intést.	intést.“
88	el a viz.	el a viz.“
90	XIV. A kik	XV. A kik
97	mig Ezsike	mig Erzsike
122	XV. Az ócska ház	XVI. Az ócska ház
122	hogy összevissza	hogy összevissza
129	levest“ csinálui	levest“ csinálni
134	Bárd Péter.	Bárd Péter.“
139	Corinna.	Corinna.“
139	A no 2	A nro 2
140	ketl önnel	kell önnel
140	Corinna.	Corinna.“
140	Pajtayné.	Pajtayné.“
141	Corinna.	Corinna.“
142	boritékba jus-jon	boritékba jusson
144	Ankerschmidhez irt	Ankerschmidthez irt
144	távöl nézőknek	távol nézőknek
144	jobban?	jobban?“
149	Szelfemfihez irott	Szellemfihez irott
153	alliance“-ot.	alliance“-ot.“
156	meg a a medve	meg a medve
159	hideg…	hideg…“
162	ide köt 35	ide köt 34

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ UJ FÖLDESUR (3. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.