-1-
-2-
-3-
ADY ENDRE
ÚJ VERSEK
NAGY SÁNDOR
CÍMLAPJÁVAL
BUDAPEST
PALLAS IRODALMI ÉS
NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1906.
-4-
-5-
Áldott legyen, ki: te meg
én,
… Kiért mi sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
Ki másoké: a
gyermekünk,
Új igére, új dalra
termett.
… Ki eljövend,
Kit küldtek régi bánatok.
-6-
-7-
E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta
őket. Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő
lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány
versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni s átnyújtom
őket Léda asszonynak. -8-
-9-
Góg és Magóg fia vagyok
én,
Hiába döngetek kaput,
falat
S mégis megkérdtem
tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok
alatt?
Verecke híres útján jöttem
én,
Fülembe még ősmagyar dal
rivall,
Szabad-e Dévénynél
betörnöm
Új időknek új
dalaival?
Fülembe forró ólmot
öntsetek
Legyek az új, az énekes
Vazul,
Ne halljam az élet új
dalait,
Tiporjatok reám durván,
gazul.
De addig sírva, kínban, mit se
várva
Mégis csak száll új szárnyakon
a dal
S ha elátkozza százszor
Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új
és magyar.
-10-
-11-
LÉDA ASSZONY ZSOLTÁRAI
-12-
-13-
A mi gyermekünk.
Bús szerelmünkből nem
fakad
Szomorú lényünknek a
mása,
Másokra száll a
gyermekünk,
Ki lesz a vígak
Messiása,
Ki majd miértünk is
örül.
Ha jönnek az új
istenek,
Ha jönnek a nem sejtett
órák,
Valamikor,
valamikor
Kipattannak a
tubarózsák
S elcsattan hosszú
csoda-csók.
Mások lesznek és mink
leszünk:
Egy napvirág-szemű
menyasszony
S egy napsugár-lelkű
legény.
A tubarózsa
illatozzon
S áldott legyen a
mámoruk.
S áldott legyen, ki: te meg
én,
Ki az övék, kiért mi
sírtunk,
Kit forró lázunk
eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse
bírtunk,
Ki másoké: a
gyermekünk.
-14-
Kit napvirág és
napsugár
Új igére, új dalra
termett,
Áldott legyen, ki
eljövend,
Az idegen, nagy álmú
Gyermek,
Kit küldtek régi
bánatok.
-15-
A vár fehér asszonya.
A lelkem ódon, babonás
vár,
Mohos, gőgös és
elhagyott.
(A két szemem ugy-e milyen
nagy?
És nem ragyog és nem
ragyog.)
Konganak az elhagyott
termek,
A bús falakról
rámered
Két nagy, sötét ablak a
völgyre.
(Ugy-e milyen fáradt
szemek?)
Örökös itt a
lélekjárás,
A kripta-illat és a
köd,
Árnyak suhognak a
sötétben
S elátkozott had
nyöszörög.
(Csak néha, titkos éji
órán
Gyúlnak ki e bús, nagy
szemek.)
A fehér asszony jár a
várban
S az ablakokon
kinevet.
-16-
Mert engem szeretsz.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert
engem nézett.
Te vagy a
bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott
ezerszer
Az
asszonyságod,
Mert engem
nézett,
Mert engem
látott.
S mert nagyon
szeretsz:
Nagyon
szeretlek
S mert engem
szeretsz:
Te vagy az
Asszony,
Te vagy a
legszebb.
-17-
A könnyek asszonya.
Bús arcát érzem
szívemen
A könnyek
asszonyának,
Rózsás, remegő
ujjai
Most a szívembe
vájnak,
Érzem az illatát is
ám
A rózsás gyilkos
ujjnak
S véres szívemre
szomorún
A könnyek hullnak,
hullnak.
Az ajka itt mar
édesen,
A haja ide
lebben,
Az egész asszony itt
pusztít,
Itt, itt: az én
szívemben.
Bosszút itt áll az
életért,
Aknát itt ás a
multnak.
Véres szívemre
szomorún
A könnyek hullnak,
hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen
is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
-18-
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A
könnyek hullnak, hullnak.
-19-
Félig csókolt csók.
Egy félig csókolt csóknak a
tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S
oda nem érünk.
Hányszor megállunk.
Összeborulunk.
Égünk és
fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa
vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk
szívesen
Megbékült
holtak,
De kell az a csók, de hí az a
tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
-20-
Hunyhat a máglya.
Hunyhat a máglya:
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.
Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.
-21-
Hiába kisértsz hófehéren.
Én beszennyezlek. Én
beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb
éjen:
Hiába kisértsz
hófehéren.
Színem elé parancsolom
majd
Fehér köntösös szűzi
árnyad,
Saját lelkemből
fölcibállak.
Hiába libeg félve,
fázva:
Telefröccsentem
tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel,
epével.
Hiába reszket, hiába
reszket:
Befoltozom gyanuval,
váddal,
Bepaskolom mérges
csalánnal.
S míg libeg búsan,
szerelemben,
Én kikacagom kósza
árnyad,
Felé fúvok: menj,
elbocsátlak.
-22-
Vad szirttetőn állunk.
Vad szirttetőn mi
ketten
Állunk árván,
meredten,
Állunk
összetapadtan,
Nincs jajunk könnyünk,
szavunk:
Egy ingás és
zuhanunk.
Véres hús-kapcsok
óvnak,
Amíg
összefonódnak:
Kékes, reszkető
ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen
szavunk,
Ha megszólalsz:
zuhanunk.
-23-
Tüzes seb vagyok.
Tüzes, sajogó seb vagyok,
égek,
Kínoz a fény és kínoz a
harmat,
Téged akarlak, eljöttem
érted,
Több kínra vágyom: téged
akarlak.
Lángod lobogjon izzva,
fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a
vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám
nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon
kivánlak.
Vágy szaggatott föl, csók
vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új
kínra éhes,
Adj kínt nekem, a
megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj,
égess ki, égess.
-24-
A fehér csönd.
Karollak, vonlak s mégsem
érlek el:
Itt a fehér csönd, a fehér
lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még
soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt
elveszünk,
Állunk és várunk csüggedt
a kezünk
A csókok és könnyek
alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék
rám fejed
S én tépem durván
bársony-testedet.
Nagyon is sima
illatos hajad,
Zilálva, tépve verje
arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is
fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre
vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis
kezed:
Megállt az élet, nincsen több
sora,
Nincs kínja, csókja, könnye,
mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden
elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott
miránk,
Fehér és csöndes lesz már a
világ,
Átkozlak, téplek, marlak
szilajon,
Átkozz, tépj, marj és
sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a
fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én
űzlek el.
-25-
A másik kettő.
Csókoljuk egymást, együtt
pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy
egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk,
könnyes a szemünk,
Sápadt a
lángunk.
Piros kertek közt futott az
utunk,
Piros, bolond tűz lángolt
szíveinkben,
Egymás szemébe nézni nem
tudunk,
Itt sápadt
minden.
Csókoljuk egymást biztatón,
vadul,
Nappalba sír be minden csókos
estünk,
Hiába minden, csók ha csókra
hull,
Hideg a
testünk.
S piros kertekből, úgy tetszik
nekünk,
Közelg egy leány és egy ifjú
ember
S mi ím egyszerre forrón
ölelünk,
Nagy
szerelemmel.
-26-
Egy ócska konflisban.
Királyném, kigyultak a
lángok,
Aranyos hintónk íme
száll,
Ma a nép közé vegyülünk
el,
Te a királyné s én a
király.
Lásd, ez a fényes
kocsitenger,
A villámfényes fák
alatt
Mi érettünk hullámzik,
fénylik,
Hogy téged s engem
lássanak.
Királyném, bocsásd le a
fátylad:
Ma este kegyosztók
leszünk.
(Döcög, döcög az ócska
konflis
És mi sápadtan
reszketünk.)
Királyném, megölnek a
vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg
én,
Földi pár ugy az
élet-csúcsra
És sohse volt még ily
szegény.
Vágy, élet és sugár a
lelkünk
És utunk mégis
koldus-ut,
Jogunk van minden
fényességhez,
Amit az élet adni
tud,
-27- Király vagyok és te
királyné,
Hát trónunk sohse lesz
nekünk?
(Döcög, döcög az ócska
konflis
És mi sápadtan
reszketünk.)
-28-
Léda a hajón.
Hurráh, jön az Öröm
hajója
És hozza Lédát már
felém.
Virágos, pompás
szőnyegén
Én asszonyom már látlak,
látlak:
Hajadban a vérvörös
rózsa.
Ugy-e kivánsz? Én is
kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk
egymást.
Óh jaj, szédülök itt a
parton,
Óh jaj, most mindjárt itt
leszel,
Kérdezlek majd és
kérdezel
És összecsap két
szomju-lélek
És fejemet kebledre
hajtom.
Jaj ne. Ne jöjj. Reszketek,
félek.
Oh jaj, mi rég nem láttuk
egymást.
-29-
Ima Baál istenhez.
Oh Baál, Nagyur, ez az
irgalom-óra,
Mi itt a gályán most
hozzád kiáltunk,
Nézz hát reánk,
reánk, két kárhozóra.
Nem én reám.
Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő
isten, összetépett lélek,
Elesett
titán. De itt van a párom:
Kegyetlen,
nagy Baál, jóságodat várom.
Bus
asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlen egy némber.
Óh Baál, álj mellénk lelked
kegyelmével.
Minden-Pénzeknek trónján
valahol
Fordítsd felénk fényes,
kegyetlen arcod.
Én harcolnék.
Megharcolnám a harcot,
Tudok alázva
élni, lélek-áron,
De nézz reá:
királynő az én párom,
Selyemvánkost
áztathat csak a könnye,
Selyemzászlót
lengethet csak a gályánk.
Oh öntsd
reánk aranykönnyed folyását,
Oh öntsd
reánk, véres aranyak atyja,
Oh nézz
reánk, a két legkoldusabbra.
-30-
Ha ide néznél, vad aranyszíved
Összeszorulna. Könnyed eredne,
S úszó, sötét gályánk szőnyegére
Óh hullna az arany, hullna egyre.
-31-
A tó nevetett.
Alkonyban
szálltunk
Együtt a
tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű
tavon.
Régi kínoknak
Bús köntösében
Úsztunk a tavon
S az éjre
vártunk.
Öreg hajósunk
Karja reszketett,
Havas ormokról
Zúgtak a
szelek,
A tó harsogott,
Hívott, kiabált,
Zúgott, jajgatott,
A tó
nevetett.
Szálltunk,
hajóztunk.
-32- (A
kínjainkat
– Súgtam csendesen
–
Oldjuk végre fel.
Szent sír ez a tó,
Szerelmes karú,
Titkot
őriző.
Ez ölelni tud,
Örökre ölel
És áldva
ringat.
Nem tudja senki,
Ha ő átkarol,
Zuhanjunk, gyere.)
Ő néz, néz
reám
És búsan tekint
És vágyón tekint
A
partok fele.
Szállunk,
rohanunk:
Óh menni,
menni,
Óh élni tovább,
Bús kínok alatt
Járni, szenvedni,
De lenni,
lenni.
A tó nevetett
Utánunk vadul,
A
mélyvizű tó,
Idegen ölű,
Szerelmes ölű,
Áldott karú tó.
-33- A tó
nevetett,
S bármerre
megyünk
Azóta mindig:
Minden alkonyon
Halljuk nevetni.
-34-
Meg akarlak tartani.
Őrjít ez a csókos
valóság,
Ez a nagy
beteljesülés,
Ez a megadás, ez a
jóság.
Öledbe hullva, sírva,
vágyva
Könyörgök hozzád,
asszonyom:
Üzz, kergess ki az
éjszakába.
Mikor legtüzesebb az
ajkam,
Akkor fagyjon meg a
tied,
Taposs és rúgj kacagva
rajtam.
Hóhérok az eleven
vágyak,
Átok a legszebb jelen
is:
Elhagylak, mert nagyon
kivánlak.
Testedet, a kéjekre
gyultat
Hadd lássam mindig
hódítón,
Illatos vánkosán a
multnak.
Meg akarlak tartani
téged,
Ezért választom
őrödül
A megszépítő
messzeséget.
-35-
Maradjon meg az én nagy
álmom
Egy asszonyról, aki
szeret
S akire én örökre
vágyom.
-36-
Csak jönne más.
Hódolni kergetem
elébed
A vágyak éhes
csapatát,
Nomád, vad, büszke
csapatát
A vérnek.
Irigyellek, szánlak,
utállak,
Szerencsés
koldusasszonya,
Királyi
koldusasszonya
A
Vágynak.
Csak tudnék én mást úgy
kivánni,
Mint téged. Óh csak jönne
más.
Egy más asszony. Valaki.
Más.
Akárki.
-37-
A Léda szíve.
Boszorkák dobáltak
meg
A bús csodáknak
ligetében.
Én nem féltem. Én sohse
féltem.
De a szeretőm
elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú
Mosoly.
*
Sírtak s nevettek a
boszorkák.
Köd volt és a gyászos vak
éjben
A bús csodáknak
ligetében
Zuhogva hulltak a
szívek
S én elfödtem az
arcomat.
*
Szíveket dobtak a
boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse
féltem.
A bús csodáknak
ligetében
Állottam búsan,
egyedül.
A ködből hulltak a
szívek,
Csúnya, kicsiny, kemény
szívek.
*
-38-
Egyszerre szétszálltak a
boszorkák,
Könnyesen, csöndben és
fehéren
A bús csodáknak
ligetében
Egy asszony jött fényben
felém
S én ráemeltem
arcomat.
*
Szemembe nézett s szívéért
nyúlt,
Az arcomon még most is
érzem:
A bús csodáknak
ligetében
Arcomhoz vágta a
szívét,
Meleg, beteg, szegény
szívét.
-39-
Léda Párisba készül.
Van valakim, aki
Minden,
Aki elhagy, aki
itthagy:
Páris, Páris, állj
elébe,
Téritsd vissza, ha
lehet.
Állj elébe s mondd meg
néki,
Hogy én fiad vagyok,
Páris,
Elűzötten,
száműzötten,
Messze tőled. De
fiad.
Mondd meg néki, hogy te
küldted
Magad helyett bús
fiadnak,
Kis szerelmét az
életnek
Ne vegye még tőlem
el.
Élni, élni, be jó
volna,
Ámulni még. Páris,
Páris,
Üzend meg a
leányodnak:
Hogy ha elmegy,
meghalok.
-40-
Az utolsó mosoly.
Óh, nagyon csúnyán
éltem,
Óh, nagyon csúnyán
éltem:
Milyen szép halott
leszek,
Milyen szép halott
leszek.
Megszépül
szatir-arcom,
Megszépül
szatir-arcom:
Mosoly lesz az
ajkamon,
Mosoly lesz az
ajkamon.
Üveges, nagy
szememben,
Üveges, nagy
szememben
Valaki
benneragyog,
Valaki
benneragyog.
Mosolyos, hideg
ajkam,
Mosolyos, hideg
ajkam:
Köszöni a
csókodat,
Köszöni a
csókodat.
-41-
Vén faun üzenete.
Bús maskarája a
világnak,
Apolló, a
faun-mezü:
Üzenek néked, Léda.
Várlak.
Tavasz van itt a
Duna-tájon
És én olykor vért
köhögök,
Szép itt az élet, csupa
álom.
Pán-kereső utamba most
már
Mámor-gályák utasa
én
Itt állok a zord
Bizonyosnál.
A lelkem még
ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné
könnyű szél
Hádesz felé. És, és:
szeretlek.
Uj dalokat nem hallasz
tőlem,
Csókom sincs
csókolnivaló,
De kellesz e
tavasz-időben.
Hogy akkor majd rám
hajoljál,
Fülembe csókold, mit te
tudsz
«Csúf faunom Apolló
voltál.»
-42-
Várnak reánk Délen.
Sikongnak a meleg
szelek
Messze Délen, messze
Délen,
Várnak reánk, várnak
reánk
Valahol egy
tengerszélen.
Ott hallgattuk
valamikor
Lármáját nagy, kék
vizeknek.
Nem hallunk mi, nem hallunk
mi
Soha szebbet, soha
szebbet.
Bárka áll a kék vízen
most,
Útra indul talán már
ma,
Ha lekésünk, ha
lekésünk
Sohse tér meg az a
bárka.
Sikongnak a meleg
szelek.
Kék tengernek kék
vizében
Üresen úszik a
hajónk
Messze Délen, messze
Délen.
-43-
Héja-nász az avaron.
Útra kelünk. Megyünk az
Őszbe,
Vijjogva, sírva,
kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja
madár.
Új rablói vannak a
Nyárnak,
Csattognak az új
héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos
ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve
szállunk,
Valahol a Őszben
megállunk,
Fölborzolt tollal,
szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk
nékünk:
Egymás húsába
beletépünk
S lehullunk az őszi
avaron.
-44-
-45-
A MAGYAR UGARON
-46-
-47-
A Hortobágy poétája.
Kúnfajta, nagyszemű legény
volt,
Kínzottja sok-sok méla
vágynak,
Csordát őrzött és
nekivágott
A híres magyar
Hortobágynak.
Alkonyatok és
délibábok
Megfogták százszor is a
lelkét,
De ha virág nőtt a
szívében,
A csorda-népek
lelegelték.
Ezerszer gondolt
csodaszépet,
Gondolt halálra, borra,
nőre,
Minden más táján a
világnak
Szent dalnok lett volna
belőle.
De ha a piszkos, gatyás,
bamba
Társakra s a csordára
nézett,
Eltemette rögtön a
nótát:
Káromkodott vagy
fütyörészett.
-48-
El a faluból.
A kis harang a
régi,
Mely belezúg a
csöndbe,
A szürkeség a
régi,
Fölévirít a
tavasz.
Minden, minden a
régi,
De én hol élek,
járok?
Nem voltam ilyen
messze,
Nem voltam soha,
soha.
Belehalok, ha
mondják,
Hogy én itt szálltam
útra,
Megtagadom a
csókot,
Amely útra
indított.
Én a bolondos
zajnak,
Én a cifra
Városnak
Vagyok a kóbor
lelke,
Ne gyalázz meg hát,
falu.
Óh kapj fel, innen
Város,
Ragadj el innen,
Város:
Kik messze
kiröpültek,
Sohse térjenek
haza.
-49-
Búcsu Siker-asszonytól.
Nem kellek. Jól van. Jöjjön,
aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre
akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a
Siker?
Jöjjenek a tilinkós
álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó
ifju-vének,
Jöjjenek a finom
kulturlegények.
Nem is tudom, hogy mi
történt velem,
Hát sokat érne itt a
győzelem?
S én száz arcban is
kináltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj.
Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa
tán?
Éhes szemben vörös, vadító
posztó?
Legyek neves hős kis
kenyércsatán?
Fussak kegyért én,
született kegyosztó?
Eh, szebb dolog
kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel
megállni, mosolyogni,
Míg tovább
tánczol kacsintva, híva
A Siker, ez a
nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No,
szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem,
nem. Köszönöm.
-50-
Ének a porban.
Roggyant a lábam, süppedt a
mellem,
Itt az ideje, össze kell
esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok
bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy
éjszakában.
Nagy rokkanásom kinek se
fájjon,
Nem első hullás ezen a
tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra
vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.
Mocsaras rónán bércekre
vágytam,
Egy kis halomig hozott a
lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a
sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh
Zaratusztra.
Ám néha mégis szóljon az
ének
Bús ég-vívásnak,
átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd
jöjjön más is,
Lalla,
lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon
más is.
-51-
A Tisza-parton.
Jöttem a Gangesz
partjairól,
Hol álmodoztam déli
verőn,
A szívem egy nagy
harangvirág
S finom remegések: az
erőm.
Gémes kút, malom alja,
fokos,
Sivatag, lárma, durva
kezek,
Vad csókok, bambák,
álom-bakók.
A Tisza-parton mit
keresek?
-52-
Költözés Átok-városból.
Nekropoliszban zene
zendült
Egy süket, őszi
napon.
Én már meghaltam akkor
régen
S feküdtem vörös
ravatalon.
Sírt az ajtóm. Csöndben
belépett
Valaki és
nevetett,
Valaki, kiért sokat
sírtam
S akit halottan is
szeretek.
Megsímogatta sárga
arcom
És kacagott,
kacagott:
«Fény-emberem
idekerültél?
Csúf Budapest a
ravatalod?»
«Hát nem emlékszel már a
fényre,
Mely déli sírokra
száll?
Itt Budapesten csúf az
élet
S ezerszer csúfabb a
halál».
«Gyere innen
Átok-városból,
Gyere halottam,
velem,
Itt nem lehet szépet
álmodni,
Itt nincsen könnyes nagy
szerelem.»
-53-
És kezeim puhán
megfogta
És kacagott,
kacagott
S azóta déli
temetőbe
Készül egy szegény halott,
halott.
-54-
Lelkek a pányván.
Kipányvázták a
lelkemet,
Mert ficánkolt csikói
tűzben,
Mert hiába
korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába
űztem.
Ha láttok a magyar
Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás
ménet:
Vágjátok el a
kötelét,
Mert lélek az, bús magyar
lélek.
-55-
Korán jöttem ide.
Későn jött az az
asszony
Aki néz, akit
áldok
És ez a Puszta
megöl,
Hol hasztalan
kiáltok.
Óh ez a nagy
sivatag,
Óh ez a magyar
Puszta,
Szárnyaimat már
hányszor
Sározta, verte,
húzta.
Ténfergek s már az
sincsen,
Ami könnyre
fakasszon:
Korán jöttem én
ide
S későn jött az az
asszony.
-56-
A krisztusok mártirja.
Vad, nagyszerű rajongást
oltott
Az Érnek partja én
belém,
Csupa pogányság volt a
lelkem,
Gondtalan vágy és vak
remény.
Forgott körültem zagyva
módon
Lármával, vadul a
világ
És én kerestem
egyre-egyre
Valami nagy
Harmóniát.
Paraszt Apollónak
termettem,
Ki dalos, erős és
pogány,
Ki szeretkezve és
dalolva,
Dől el az élet
alkonyán.
Pogány erőtől, daltól,
vágytól
A lelkem immár nem
buzog,
Megöltek az
evangélisták,
Az életbölcsek,
krisztusok.
-57-
A lelkek temetője.
E föld a lelkek
temetője,
Ciprusos, árva
temetője,
Sok vér ömlött itt
valaha
S maggyilkos méreg lett
belőle.
Itt azok éltek, kik nem
éltek,
A legkülömbek sohse
éltek,
Itt meddő a nagy
gerjedés
S százszor boldogak a
vetéltek.
Ez a szomorú magyar
róna,
Halálszagú, bús magyar
róna,
Hány megölt lélek
sikoltott
Bús átkot az egekig
róla.
Óh boldogok itt, kik nem
éltek,
A legkülömbek sohse
éltek,
Itt meddő a nagy
gerjedés
S százszor boldogok a
vetéltek.
-58-
Ihar a tölgyek közt.
Száradjon ki az
iharfa,
A büszke fa, a magyar
fa,
Amely engem
gyökerével,
Bever, lehúz, ide
láncol.
Leveleit
elhullassa,
Virágait korán
esse,
Sohse lássa, sohse
lássa
A szent Napot
terebéllyel.
Lombtalan lomb a mi
lombunk,
Virágölő a
virágunk,
Árnyéktalan az
árnyékunk.
Miért legyünk erdő
csúfja?
Álljunk az Égnek
meredten,
Lombtalanul ő is, én
is.
Tölgyek között, tölgyek
között
Nyomorultul miért
éljünk?
-59-
Elűzött a földem.
Az én földem aludni
akar,
Itt most szent, néma árnyak
ingnak.
Engem ideűztek a
hegyek,
Ez az én földem. Itt
ütök
Téli tábort az
álmaimnak.
Kék hegyek ködje omlik
ide,
Hóharmatos a tarka
avar,
Az én földem aludni
akar:
Pedig én ide ünnepre
jövök,
Fura lányokkal jövök
ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell
nekünk,
Hahó vén alvó, itt
megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt
némberek,
Menyasszony mind, az egész
sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind
nászágyra vár:
Ködharangok búgnak,
zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek
alól.
Hideg ez a sík, fátyolos
arcú.
Átgázolom a ködtakarót.
Csönd.
-60- Dobogok lábammal a
földön,
Hiába költöm, hiába
költöm:
Az én földem aludni
akar.
Károgó varjak csapata
száll,
De néma, de csöndes az
avar.
«Megjöttem. Hallod. Én vagyok
itthon,
Aki rég elment, az a
fiad.»
Bomlik a fátyol, reszket a
sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó
riad.
«Honnan jösz?» «A városból
jövök,
Hozzád jövök, már rég haza
vágyom.»
«És mit akar itt e cifra
sereg?»
«E cifra sereg? Hát látod te
is?
Ez mind csak álom, néhány nyári
álom.
Forrók, buják, meddők
szegények,
Együtt bolyongtunk, velük
élek,
Nem tudta megáldani
sehogy
Szomjas méhüket a városi
nyár,
Erődért jöttünk a nagy
pillanathoz,
Ez a meddő sereg
csodádra vár.»
A köd kavargott, rám ült,
befedett,
Átokzsivaj zúgott az
avaron:
«Legyetek meddők, így
akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt
nem terem,
Az én síkomon nyílt a
szerelem.
-61- Itt a Jövő az úr a csók
felett,
Itt nyáron szeret, a ki
szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos
óra,
Pusztulj innen város beteg
lakója,
Itt szűz világ van, álomnak
szaka
S nem villámfényes nap az
éjszaka,
Betelő a vágy, testes az
álom,
Az élet mindig győz a
halálon,
Itt álom és csók tiszta és
egész,
Utánuk nem láz jő: szent
pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a
szíven:
A sík ölel, terem és
megpihen.
Az én sík-lelkem benned a
lélek,
Neked nem kellett a
sík-élet:
Szólít a város, várnak a
hegyek,
Én idegennek ágyat nem
vetek.
Bús álmaiddal vándorolj
tovább,
Oda, hol egymás öldöső
fele,
A Csóknak és Termésnek
istene,
Oda, hol célja, rendje nincs
a csóknak
S becsük van a magtalan
álmodóknak
Hol betelő vágy nincs s
örök a láz:
Itt nincs már csók,
megérett a kalász.»
Kalásztalan, bús lelkem
indult,
Elhalt a ködharangok hangja s
a zene
S én szálltam az álom-lányok
csapatával
A város fele.
-62- A szárnyam súlyos,
szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és
nincsen szemem,
Sírnék: nincs
könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak
szállok búsan, némán magasan:
Elűzött
a földem.
-63-
Találkozás Gina költőjével.
Hahó, éjszaka
van,
Zúgó vadonban
őrület-éj,
Hahó, ez itt a vaáli
erdő:
Magyar árvaság,
Montblank-sivárság,
Éji csoda és téli veszély.
Hahó,
a lábam félve tapos:
Amott jön Gina
és a költő
És fölzendül a vad
Iharos.
Csont-teste
vakít
A nagyszerű
vénnek,
Ginát vidáman hozza
kezén,
Hahó Gina él.
Engedd a kezedről:
Ez az én asszonyom,
Az
enyém.
És zúg az erdő, Gina
remeg.
Léda. Kiáltok.
Léda. És néz reám
A
csontváz-isten, lelkemnek atyja,
Néz
és nevet.
-64- Fölém mered
csont-karja
A homlokomig, simogatón,
felém
És az erdőn kigyulad a
fény.
Hahó, száll Léda, Gina
fut
S a fák közt az örök
egyedülség
Bús, magyar titka
zúg.
Hahó, őrület-éj.
Szent csont-lábakhoz
Vergődve esem
És zúg az erdő
sorsot-hirdetőn
Félelmesen.
S homlokomon simogat
kezével
A
Montblank-ember,
Én szent elődöm,
nagy rokonom
S itt
érezek
Egy szent kezet azóta
mindig,
Egy csont-kezet
A homlokomon.
-65-
A magyar Ugaron.
Elvadult tájon
gázolok:
Ős, buja földön dudva,
muhar.
Ezt a vad mezőt
ismerem,
Ez a magyar
Ugar.
Lehajlok a szent
humusig:
E szűzi földön valami
rág.
Hej, égig-nyúló
giz-gazok,
Hát nincsen itt
virág?
Vad indák gyűrűznek
körül,
Míg a föld alvó lelkét
lesem,
Régmult virágok
illata
Bódít
szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a
muhar,
A gaz lehúz, altat,
befed
S egy kacagó szél suhan
el
A nagy Ugar
felett.
-66-
-67-
A DALOLÓ PÁRIS
-68-
-69-
Egy párisi hajnalon.
Sugaras a fejem s az
arczom,
Amerre járok, száll a csönd,
riad,
Fölkopogom az alvó
Párist,
Fényével elönt a hajnali
nap.
Ki vagyok? A győzelmes
éber,
Aki bevárta ime a
Napot
S aki napfényes
glóriában
Büszkén és egyedül maga
ragyog.
Ki vagyok? A Napisten
papja,
Ki áldozik az éjszaka
torán,
Egy vén harang megkondul.
Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány
pap, pogány.
Harangzúgás közt,
hajnalfényben
Gyujtom a lángot a
máglya alatt,
Tánczolnak lelkemben s
a máglyán
A sugarak, a
napsugarak.
Evoé szent ős láng,
Napisten.
Még alszik itt e cifra
rengeteg,
Én vártam, lestem a te
jöttöd,
Papod vagyok, bolondod,
beteged.
-70-
Sápadt vagyok? Piros sugárt
rám.
Boldog Ad üköm pirosabb
legény
Volt ugyebár, mikor papod
volt?
Hej sápadok már ezer éve
én.
Szent Napkeletnek mártirja
vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton
keres,
Táltosok átkos sarja
talán.
Sápadt vagyok? Oh fess
pirosra, fess.
Gyülölöm dancs, keleti
fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet
adott,
Ki sápadtan fut
Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a
Napot.
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a
vérem,
Imádom a fényt, lángot,
meleget,
Keresek egy csodát, egy
titkot,
Egy álmot. S nem tudom mit
keresek.
Keleti vérem, ez a
lomha,
Szomjúhozóan issza
Nyugatot:
A Napisten legbúsabb
papja
Rég kiszórt, fáradt sugara
vagyok.
Egy nóta csal. Rég
dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad
barna lány,
Egy illat űz,
csodavirágból
Lehelte tán be egyik
ősanyám.
-71-
Valami ősi, régi
rontás
Száll előttem s én lehajtom
fejem,
Várok valamit. S amit
várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem
szerelem.
Mit várok? Semmit. Egy
asszony
Utamba állt és néha csókot
ad:
Sohse látott ez a csókos
Páris
Betegebb és szomorúbb
csókokat.
Várok. Lesz egy végső
borzongás,
Napszálltakor jön, el fog
jönni, el
S akkor majd hiába
ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos
könnyüvel.
Elmúlik a Napisten
papja,
A legfurcsább és a
legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt
élt
S aki még Párisban sem
szeretett.
Evoe szent ősláng,
Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva
zúg,
Uj csatára indul az
Élet,
A nagyszerű, a pompás, a
hazug.
Én is megyek, kóbor, pogány
hős,
Uj balga Don, modern, bolond
lovag,
Ki, mi van is, irtja,
kiszórja
Önlelkéből az áldott
álmokat.
-72-
Sugaras a fejem s az
arcom,
Zúg a harang, megyek lassan
tovább:
Megáldozott a dús
Párisnak
Kövein a legkoldusabb
nomád.
-73-
Három Baudelaire-szonett.
I.
Örökkön hajt a Démon, űz,
kisérget,
Halk levegőként úszkálgat
körültem,
Tüdőmbe suhan s én
gyötrődve égek
Örökös vágyban,
szomjúságban, tűzben.
Néha, mert tudja, imádom a
Szépet,
Elém a legszebb némber képét
hozza,
Képzelt okot ad, száz hazug
mentséget
S kapatja ajkam gonosz
italokra.
Isten arcától így visz
messzebb, messzebb,
Engem lihegőt,
fáradtat, tépettet,
El, a nagy Untság
bús sivatagára.
Zavart szemembe kap s előttem
vágtat,
Piszkos rongyok és nyitott
sebek árnya
S egész rémes tára a
Pusztulásnak.
-74-
II.
Édes és kínos a pislogó
lángba
Meredni s várni téli éjben,
csöndben,
Miként száll, száll föl a
multaknak árnya,
Míg a harangok
búgnak kint a ködben.
Boldog a harang, mely
vénhedten is cseng
S ifjú torokkal
küldi messze tájra
Hívó, szent dalát,
mindig bátran, frissen,
Miként
őrsátor vén, hű katonája.
Csak az én szegény, bús lelkem
repedt el
S ha hideg éjek rémét
dalsereggel
Vágyik elűzni, hangja
csuklik, retten:
Mintha egy vértó partján
elfeledten
Holttestek alatt sebesült
hörögne,
Ki ott vész kínban, lenyomva
örökre.
III.
Bűvös, szép őszi ég vagy,
tündöklés, rózsaszirom.
Bennem a
szomorúság tengere sírva árad
S ha
visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
Maró emlékezetét keserű iszapjának.
-75-
Kezed hiába csúszik alélt
keblemen tova,
Amit keres, barátnőm,
marczangolt hely, üres rég,
Széttépte
azt az Asszony vad karma, éhes foga,
Óh ne keresd a szívem, az állatok megették.
Palota volt a szívem s a tömeg
befertőzte,
Most benne orgiáznak,
gyilkolnak, civódnak ott.
Meztelen
kebled körül parfüm szálldos felhőzve.
Lelkek kemény korbácsa, óh
Szépség. Te akarod.
Lobbantsd fel
ünneppiros lángjával tűzszemednek
A
rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.
-76-
Jehan Rictus strófáiból.
Koldusait a csóknak és
reménynek,
Kiket legyőzött, letiport
az Élet,
Ha dús leszek majd, én a
koldus, árva,
Behívom egy új, fényes
palotába.
Milyen sereg lesz. Már
előre látom:
Jönnek rongyokban,
véznán, halaványon,
Akiknek mindig
hazudott az Élet,
A megcsömörlők,
undorodtak, vének,
A kiknek hátát
véresre taposták
Birkózni tudó,
ügyesebb legények.
*
Ház lesz. Tán kunyhó. Vagy egy
deszka-pad tán,
De irgalom fog
lakozni felette,
Nem mint a jó szív
sok bűzös barakkján,
Hol elkönyvelik
az irgalmasságot
S hol nem lel senki
könnyre, szeretetre.
Ház, hol nem
hull ránk megvetés és átok.
*
Istenem. Egy ház. A mienk
egészen.
Hol nincs házmester, fertály
és robot-nap,
Hova a fáradt bátoran
benyithat,
Csak érezze, hogy a földön
van épen
S piheghet bátran, szabadon
és mélyen.
-77-
II.
Él minden szívben egy bolond
Kiméra,
Van mindenkinek
álom-szeretője:
Ráleltem én is már a
magaméra.
Enyém. Ne fájjon a más feje
tőle.
Hajh, mert veszett egy legény
vagyok én ám:
Amíg mások a vackon
szenderegnek,
Én egy Madonnát
hivogatok némán,
Nagyasszonyát az
esett embereknek.
Bolond kis eset. Sokszor sírni
késztet:
Nyakig a szennyben, mindig
akkor látom,
Mikor a hátam gyönge egy
ütésnek
S bőröm egy garast nem ér
örök áron.
Mikor húz a sár s mint a
puskafojtást,
Úgy rágom össze
fogammal a szitkom,
Mikor vergődöm és
dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg
én sugaras Titkom.
Ott a barakkban, ott látom az
ágyon,
Őt a csodásat, szűzet és
fehéret.
– Te, Te, Királynő, én rongy
nyoszolyámon?
S elszáll holt fénnyel,
mire odaérek.
-78-
Hogy ki? Nem tudom. És sohase
kérdem.
Ugy kél föl bennem, mint
nyáreste Holdja,
Ugy lobog, mint a
fáklya csodafényben,
Ő az én lelkem
lobbantó koboldja.
Éjem és Sorsom egy mély
katlanában
Valahol les rám. Melle
nyíló rózsa,
Úgy tüzel, úgy ég két
szeme a vágyban,
Bennük buzog tán
minden Idők csókja.
Ő tán a Szépség, Irgalom? Be
várom.
S Ő én reám vár. Be régen is
várhat,
Míg átgázolok könnyen, véren,
sáron.
Ő nem csúfolja az én rossz
ruhámat.
Óh, messze van még. Szent,
sápadó árnya
Behúll vermén a titkos,
barna Estnek,
Síroknak földjén lehet
a hazája,
Hol süket kéjjel, álomban
szeretnek.
De egyszer. Nyirkos, gyilkos,
éji órán,
Óh borzalom és keserűség
Éje,
Könyörülsz majd az aszfaltok
lakóján
S szűzen, csókosan elküldöd
eléje.
-79-
De kit? (Óh rongyos koldus,
bamba, léha,
Hogy a te vágyad
vágyakat fakasszon?
Nézted tükörben
vánnyadt tested néha?)
Hol az a
híres, csókos, szűz Menyasszony?
Én istenem. Hisz olyan mindegy
végre,
Azért szeretne, hogyha élne,
vóna.
(Baktass, rohanj hát tovább a
vad éjbe
S álmodj, ha még tudsz,
álmok álmodója.)
-80-
Este a Bois-ban.
Befödte lelkemet és
Párist
Muzsikás, halk, szomorú
este,
Eltévedtünk. A nagy
Bois-ban
A kocsim az utat
kereste.
És mintha rólunk ki se
tudna,
És mintha minket ki se
várna,
Baktattunk álmos
gördüléssel.
Nagymessziről zúgott a
lárma,
A fákon át hívtak a
mécsek,
Szomorú volt nagyon a
lelkem,
A kocsis nótát
fütyörészett.
Nagy éjszakába mintha
hullnánk,
Csoda-világba,
végtelenbe,
Új, titkos földre, új
időbe,
Új létezésbe, új
jelenbe,
Szent árnyak kerengtek
előttünk.
Hahó, kocsis: kis, fehér
házba
Amott, amott. Hahó.
Repüljünk.
Hajts, hajts. A múltba,
ifjúságba.
Ott. Látom. Jaj. Villámos
élet,
A nagy Bábel útjára
hágtunk.
Sírtam. A kocsis
fütyörészett.
-81-
A Gare de l’Est-en.
Reggelre én már messze
futok
S bomlottan sírok
valahol:
Most sírni, nyögni nem merek
én,
Páris dalol,
dalol.
Én elmegyek most,
hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a
vonat,
Még itt van Páris a
szívemen
S elránt az
alkonyat.
Most fűt bolond-sok álmom
alá
A füttyös, barna
szörnyeteg.
Holnap fehérebb én
leszek-e?
Vagy a svájci
hegyek?
Holnap fehérebb én leszek,
én
Téli sírkertek szele
jő,
Küldi már a csókjait
nekem
A magyar
Temető.
Óh az élet nem nagy
vigalom
Sehol. De ámulni
lehet.
Szép ámulások szent
városa,
Páris, isten
veled.
-82-
Az én hűtlen, beteg
istenem
Ülje itt mindig vad
torát:
A tűzcsóvás felséges
Öröm.
Dalolj, dalolj,
tovább.
Tőled hallja a
zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús
világ
S az életbe
belehazudunk
Egy kis
harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen
fiad
Daltalan tájra megy,
szegény:
Koldus zsivaját a magyar
Ég
Óh küldi már
felém.
Fagyos lehellet és
hullaszag
Száll ott minden virág
felett.
Elátkozott hely. Nekem:
hazám.
A naptalan
Kelet.
Mégis megyek.
Visszakövetel
A sorsom. S aztán
meghalok,
Megölnek a daltalan
szívek
S a vad
pézsma-szagok.
Megölnek s nem lesz
mámorom,
Kinyúlok bután,
hidegen.
Páris, te óriás
Daloló,
Dalolj mámort
nekem.
-83-
Csipkésen, forrón,
illatosan
Csak egyszer húllna még
reám
S csókolná le a
szemeimet
Egy párisi
leány.
Az alkonyatban zengnének
itt
Tovább a szent
dalok.
Kivágtatna a
vasszörnyeteg
És rajta egy
halott.
-84-
Paul Verlaine álma.
Álmodom egy nőről, akit nem
ismerek,
Forró és különös, áldott,
nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki
sohase más,
Aki engem megért, aki
engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh jaj,
csupán neki
Bús áttetsző szívem többé
már nem talány,
Sápadt homlokomnak
verejték-patakán
Frissítve omolnak az
ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem
tudom én, nem.
A neve? Emlékszem:
lágyan zendül, mélyen,
Mint
kedveseinké ott lenn, a sírba lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak
mása,
Szava messziről jön, komoly,
bús, fénytelen:
Mint elnémult drága
szavak suhanása.
-85-
A Szajna partján.
A Szajna partján él a
Másik,
Az is én vagyok, én
vagyok,
Két életet él két
alakban
Egy
halott.
A Duna partján
Démonok üznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb,
hősebb,
Sejtelem-csók minden
dalom,
Szent Cecilia hajol
lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a
poharamat összetöröm.
-86-
Ott: ring lelkem muzsikás
alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
-87-
SZŰZ ORMOK VÁNDORA
-88-
-89-
Sóhajtás a hajnalban.
Óh pirban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha
kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkü
Gyönyörű város.
Óh szent
hajnal-zengés:
Élet
szimfóniája,
Csodálatos
Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És
mind a másé,
Mennyi arany
cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És
mind a másé,
Mennyi asszony
van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
-90- Mennyi
szándék tör
És mind a
másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a
másé.
-91-
Szívek messze egymástól.
Valahol egy bús sóhaj szállt
el
S most lelkemen
pihen,
Valahol kacagás csendült
most
S mosolyog a
szívem.
Valahol szép lehet az
élet,
Mert lány után
futok
S valahol nagy lehet az
átok,
Mert sírni sem
tudok.
Valahol egy szívnek kell
lenni,
Bomlott beteg
szegény,
Megölte a vágy és a
mámor
Éppúgy, mint az
enyém.
Hallják egymás vad
kattogását,
Míg a nagy éj
leszáll
S a nagy éjen egy
pillanatban
Mind a kettő
megáll.
-92-
A csókok átka.
Valami szent, nagy
éjszakán
Vad nászban megfogant az
élet
S azóta tart a nász
örökké,
Minden kis mozgás csókba
téved.
Csókok világa a
világunk,
Csókban fogan a
gondolat,
Kicsi kis
agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes
csókokat
S a legforróbb csókból
szület meg
A legszebb, legnagyobb
ige,
Mely hódítóan csap
belé
A végtelenbe,
semmibe,
S a leglanyhább csókból
fakadt ki
A szürkeség, a régi
mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes
csók ma
S nincs a világnak
messiása.
Ugy van talán: szép a világ
s jó,
Mi vagyunk satnyák,
betegek,
Jégfagyos csókokban
fogantunk
S a fagy a lelkünk vette
meg.
Szent kéj a csók és szent az
élet,
A párzás végtelen
sora
S átok a csók, átok az
élet,
-93- Ha nincs a csóknak
mámora,
Az eltűrt csókok tunya
nászán,
A langyos csókok
éjjelén
Az átok egyre nő
fölöttünk
S így lesz az élet lomha,
vén.
S így leszünk mi, párzó
királyok,
Kopottak, búsak,
betegek,
Kiknek csókolni szomjas
tűzzel
Már nem szabad és nem
lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas
csókot
Csak szomjas ajkra
hintenek,
Ma ez a föld üdvök
Olimpja
S nem laknak itt: csak
istenek.
-94-
Vizió a lápon.
Ez itt a láp világa.
Szürke,
Silány, szegény világ.
Megülte
Az örök köd, mely egyre
rémit.
A láplakók közt várom én
itt
Az én szép, fényes
reggelem,
Bús esti köd rémít s borul
rám,
De az a reggel
megjelen.
Rémek között, gomolygó
ködben
Elszürkül minden itt a
lápon,
A lelkem villan
néha-néha,
Szikráit a rémekre
hányom
S hogy el ne ízzék, hogy
legyen:
A szürkeségből
néha-néha
Kidugom büszke, nagy
fejem.
Vagyok fény-ember ködbe
bújva,
Vagyok veszteglő
akarat,
Vagyok a láplakók
csodája,
Ki fényre termett s itt
marad,
Ködomlasztó reggelre
várva,
Várván, jön-e a
virradat.
-95-
Az lesz virradat.
Csoda-reggel.
Vulkánhegyek nőnek a
lápon,
Jön a sugár egész
sereggel,
Végigcikázik a
világon.
Lángoszlop lesz, mi most
ködös rém,
Lángfolyó lesz a szenny,
salak
S a veszteglő bús
akaratból
Lesz diadalmas
akarat.
Talán vulkán-hegyekre
lépek
Vérvörös, büszke
lobogóval
És torlaszok fölött
süvöltök
Rombolni hívó
bomba-szóval,
A bűntengert szabadítom
föl,
Hogy kiszakítson nádat,
tölgyet,
Hogy végtől-végig
hömpölyögjön,
Hogy megtisztítsa jól a
földet,
Hogy tobzódjék a rég
veszteglő,
A gátra szomjas
akarat.
De lehet, hogy a
vulkán-hegyre
Fölnevet hozzám egy
alak.
Arany-vörös hajtenger
földje,
Fehér hab legyen melle,
válla,
Gyilkos szemű, forrón
lehellő
Legyen majd ez az ördög
lánya
S én elhajítom
lobogómat,
Rohanok, bukom ő
elébe,
Égetni vágyva, lángban
égve,
-96- Százszorozva duzzad föl
bennem
A láp lenyűgözött
hatalma:
Ráomlom gyilkos
szerelemmel,
Beföd az arany-vörös
tenger
S én elmerülök ölve,
halva.
-97-
Az én menyasszonyom.
Mit bánom én, ha utcasarkok
rongya,
De elkisérjen egész a
síromba.
Álljon előmbe izzó, forró
nyárban:
«Téged szeretlek, Te vagy,
akit vártam.»
Legyen kirugdalt, kitagadott,
céda,
Csak a szívébe láthassak be
néha.
Ha vad viharban átkozódva
állunk:
Együtt roskadjon, törjön
össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a
lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás
ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn az
utcaporba:
Borúljon rám és óvjon
átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha
általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a
mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán
szeressen:
Könnyben, piszokban,
szenvedésben, szennyben.
-98-
Amiben minden álmom semmivé
lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az
Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak
látom:
A lelkem lenne: életem,
halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és
láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő
világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút
intve,
Meghalnánk együtt, egymást
istenítve.
Meghalnánk,
mondván:
«Bűn és szenny az
élet,
Ketten voltunk csak tiszták,
hófehérek.»
-99-
Ha fejem lehajtom.
Asszony ölébe ha
lehajtom
Nagy, szomorú
szatir-fejem:
Emlékezem.
Egykor nagy asszonyként
bolyongtam,
Forró és buja
tájakon
Álmatagon.
Messze és mélyen az
Időben
Én asszony voltam:
termetes,
Szerelmetes.
Jöttek utánam vézna
ifjak
Símán, vágyóan,
betegen:
Emlékezem.
-100-
Rettegek az élettől.
Hiába ragadnak szent
mámor-hattyúk
Boldog, nagy
Vizen,
Gágogását hallom józan
ludaknak,
Nincsen semmi
sem,
Ami
megmaradjon.
Csukló zokogásom hallom
előre,
Mikor nevetek,
Lelkem hollóinak károgásába
Tréfás verebek
Belecsiripolnak.
Vágyakozni félek. A
Teljesülés
Jön és
meggyaláz.
Nyugalom sem kell, hisz
vágtat utána
Egy vad mén: a
Láz.
Jaj, rettegek élni.
-101-
Midász király sarja.
Susogó nádak mezejében
járok,
Királyi bottal csapkodok
kevélyen
És zúg a nádas csufondáros
mélyen,
Királyi bottal valamerre
járok.
Értem a titkot, a nádi
beszédet,
Susog a nádas s én
messzekiáltok:
Nádi világ, im megjött
a királyod,
Midásznak sarja szállott
im elébed.
S bármint kacagtok léha,
lenge nádak,
Hódolni fogtok új Midász
királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan
nékem.
Mert szent az ősöm, szent
királyi trónom:
Ősömet áldom,
trónomat megóvom
Itt a susogó nádak
mezejében.
Hallod-e nádas? Be szép a
világ itt.
Áldalak nádas, óh áldalak
Élet.
Szépségedért, mely a vaknak
világít,
Nyugalmadért, mely keresi a
harcot,
Igazadért, mely süket fülbe
harsog.
-102- Áldom én mindazt, amit
te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely
ki fog a hősön
S áldom Midászt: én
szamárfüles ősöm.
Óh, király-ősöm, be szép dolog
élni
Szamárfüllel és ős királyi
bottal,
Lelkendező, bolond, részeg
robottal,
Óh király-ősöm, be érdemes
élni
Itt, a susogó nádak
mezejében.
Áldalak újra, hálásan,
kevélyen
Minden kis percért, amelyben
örültem
És kacaghat itt a nádas
körültem:
Ur és vidám lesz Midász
sarja itten,
Kacagj csak nádas, én
hiszek a hitben.
Akárhogy is, de gyönyörű a
reggel,
Mely jönni fog majd hírrel,
győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek
fognak zengni
És érdemes lesz
őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt,
ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak,
az álmok, a tettek,
A csókok, melyek
ezután születnek
S szent vagyok én e
részeg mámor-vértben.
Az el nem dalolt csodaszép
daloknak,
A sohsem csókolt csókos
asszonyoknak,
A csak álomban élő
büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg
nem érkezettnek
-103- Vagyok
királya, vagyok büszke hőse,
Aki
útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az
álma a szent, titkos Holnap
S a
szamárfüles Midász volt az őse.
-104-
Búgnak a tárnák.
Havas csúcsával nézi a
napot
Daloknak szent hegye: a
lelkem,
Gonosz tárnáktól
általverten.
Álmok, leányok, bomlott
ingerek,
Gondok, kínok vájták a
mélyet:
Gyűltek a tárnák és a
rémek.
Fent, fent a csúcson:
nagy-nagy szűzi csönd,
Gondolat-manók
csoda-tánca,
Lent: a rémeknek
harsogása.
Lelkem tetőjén szent
táncaikat
Fürge manók riadva
járják,
Lentről, lentről búgnak a
tárnák.
Egy pillanat és megindul a
hegy:
A büszke tető táncos
népe
Bevágódik a
semmiségbe.
-105-
A sárga láng.
Alágyujtott az
álmaimnak
A sárga láng. Hamvadok,
égek:
Merítsetek be
arany-árba,
Adjatok, adjatok
menedéket.
Egy vad muzsika kerget,
őrjít,
Csörgő aranyak
muzsikája.
Némítsa el már ezt a
zenét
A bűvös pálca, az
aranypálca.
Jőjjön az édes, süket
este,
Hol dal nem hallik, láng se
lobban:
Aludni akarok
aranyágyon
Renyhén, meredten,
jóllakottan.
-106-
A mese meghalt.
Mese-zajlás volt. Még élt a
Mese
S egy tavaszon én valakire
vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott,
sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy
illatos mesét,
Parthoz sodort egy
kósza asszony-árnyat.
Hol szedte?
Merre? Nem tudom, de szép,
Uj mese
volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig
szerettem árnyat és mesét:
A legszebb
mesét és a legszebb árnyat
Egy
babonás tavaszi éjszakán
Addig
kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a
Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve,
fázva,
Élő mesére s élő
asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én
mesém.
És ez az asszony, ez a
csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez
nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen
csodákat,
-107- Idegen árnyat terem és
mesét:
A mese régi s rizsporos
árnyat
Kérleltem egy tavaszi
éjszakán,
Mikor a vágyam utolszor
megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a
Mese.
-108-
Harc a nagyúrral.
Megöl a disznófejű
Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha
hagyom,
Vigyorgott rám és ült
meredten:
Az aranyon ült, az
aranyon,
Éreztem, megöl, ha
hagyom.
Sertés testét, az undokot,
én
Simogattam. Ő
remegett.
«Nézd meg ki vagyok»
(súgtam neki)
S meglékeltem a
fejemet,
Agyamba nézett s
nevetett.
(Vad vágyak vad
kalandorának
Tart talán?) S térdre
hulltam ott.
A zúgó Élet partján
voltunk,
Ketten voltunk,
alkonyodott:
«Add az aranyod,
aranyod.»
«Engem egy pillanat
megölhet,
Nekem már várni nem
szabad,
Engem szólítanak útra,
kéjre
Titokzatos hívó
szavak,
Nekem már várni nem
szabad.»
-109-
«A te szívedet serte
védi,
Az én belsőm fekély,
galád.
Az én szívem mégis az
áldott:
Az Élet marta fel, a
Vágy.
Arany kell. Mennem kell
tovább.»
«Az én yachtomra vár a
tenger,
Ezer sátor vár én
reám,
Idegen nap, idegen
balzsam,
Idegen mámor, új
leány,
Mind én reám vár, én
reám.»
«Az egész élet bennem
zihál,
Minden, mi új, felém
üget,
Szent zűrzavar az én sok
álmom,
Neked minden álmod
süket,
Hasítsd ki hát
aranyszügyed.»
Már ránk szakadt a bús, vak
este.
Én nyöszörögtem. A
habok
Az üzenetet egyre
hozták:
Várunk. Van-e már
aranyod?
Zúgtak a habok, a
habok,
És összecsaptunk. Rengett a
part,
Husába vájtam
kezemet,
Téptem, cibáltam.
Mindhiába.
Aranya csörgött.
Nevetett.
Nem mehetek, nem
mehetek.
-110-
Ezer este mult ezer
estre,
A vérem hull, hull, egyre
hull,
Messziről hívnak,
szólongatnak
És mi csak csatázunk
vadul:
Én s a disznófejű
Nagyúr.
-111-
Ne lássatok meg.
Ne adjatok rám aranyos
palástot,
Nem kell a gyémántos
korona,
De vigyétek a víg
csörgő-sapkát is
S tarka köpenyeg sem
kell soha.
Szürke-országnak vagyok a
királya,
Láthatlan trónom nekem
ragyog.
Amíg nem láttok, nem
ékesíttek,
Nem rubrikáztok, addig:
vagyok.
-112-
A kezek bábja.
Kezeket látok
mindenütt,
Fekete raját a
kezeknek:
Forró kezet és
hideget,
Hívót, tolvajt és
megadót,
Üszköst, vidámat és
meredtet.
Én csak bús álom-báb
vagyok,
Játékos kezek
rángatottja,
Ők táncolnak táncot
velem,
Ők dobnak a
csillagokig
És ők merítnek a
habokba.
Övék az álmom, a
borom,
Az asszonyom, a
szenvedelmem,
Sorstalan sorsom az
övék
És akkor fog betelni
majd,
Ha ők akarják, hogy
beteljen.
Én a nagy áldozó
vagyok,
A máglyagyujtók
korcs-utódja,
Elfogadom a
kínokat,
Nincs egyebem egy
szivarom.
És száll a füstje
fölcsapódva.
-113-
Szivarfüstömbe
hintsetek
Illatos port, már ég a
máglya,
Várjatok egy kicsit,
kezek,
Várjatok: a szivarom
ég.
Elalszik mindjárt,
nemsokára.
-114-
Vörös szekér a tengeren.
A tenger, ez a sápadt
részeg,
Ezüstlávát
ivott,
Reszket a Föld. Bús
ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű
lázban.
A pálmás part
inog,
Vadkaktuszok
összehajolnak,
Sírnak a
jázminok.
S im hirtelen violás
árnyak
Csodás özöniben,
Messze, ahol az ár Eget ér,
Vörös szárnyu, nagy vízi szekér
Tör elő a Vizen.
Vörös szárnya repesve csapdos.
Megállott. Vár. Pihen.
Honnan jön? Mit hoz?
Idetart-e?
Ő jön: az új
vezér?
Milyen vörös iromba
szárnya.
Uj Hajnalnak a pírja,
lángja
Vagy vér az, újra
vér?
Várunk. S áll, áll a lilás
ködben
A nagy, vörös
szekér.
-115-
Az alvó királyleány.
Királyleányom, szűz
Teljesedés,
Itt áll lovagod. Ez a
mese-erdő:
Én vagyok itt a nagy
életre keltő.
Ma a csodáknak éjjele
vagyon,
Valóság lehet, mit csak álom
festett:
Csak egy óráig őrizzem a
tested.
S vissza se nézek, úgy futok
tovább,
Várj új lovagot, újabb ezer
évet,
Aludj az erdőn. Félek tőled.
Félek.
-116-
Jártam már Délen.
Előttem el vad gépkocsik
robognak,
Állok szirtjén mohos, avas
romoknak.
Lelkemben Délnek pompája
ragyog,
Bukik a nap és nézem a
napot.
Jó éjszakát. Utolsó
fénytivornyád
Részegít most
narancsvirágos ország
S míg lángok
gyúlnak cifra partodon,
Én egy
utolsót, búcsút álmodom.
Tegnap, igen, alig kétezer
éve
S itt kacagott Gallián
felesége,
Udvari nép közt itt ült
trónusán
És itt zúgott a taps a vad
tusán.
De csitt. Amott a romfalaknak
alján
Nótázni kezd egy kóbor, béna
talján:
«Csodás kék tenger, kék ég,
kék hegyek,
Oh nézzetek rám: én,
megyek, megyek.»
Ki ez a bárd? A mának
hegedőse?
Vagy árny talán? A tegnap
koldus-őse?
Előtte büszke úri nép
szalad
S a tányérjára nem hull
pénzdarab.
-117-
S én álmodón, mámorral,
könnyes szemmel
Szállok lejjebb, hol
ül a nótás ember,
Lelkemben zendűl
nagy titkok szava
És összezúg a
tegnap és a ma.
Tegnap, igen, ragyogott az
aréna,
Tegnap, igen, itt ült a nótás
béna
S az imperátor büszke
asszonya
S a büszke nép rá nem nézett
soha.
És akkor is az alkony, a bukó
nap
Mámort adott egy ifjú
vándorlónak,
Ki jött Keletről, arca
halavány,
Poéta volt vagy nem is volt
talán.
Belenézett a bukó vörös
napba,
Évezredek folytak egy
pillanatba,
Lelke repűlt, szállt
időn, téren át
S vitte zúgón a béna
bárd dalát.
És álmodón, mámorral, könnyes
szemmel
Megy, megy az is, hol ül a
nótás ember,
Utolsó pénzét elébe
veti
S a messzeségnek búsan vág
neki.
-118-
Megöltem egy pillangót.
Megölök egy
pillangót,
Óh áldott, isteni
perc,
Szent kéje az
ölésnek:
Minden
gyülöletemért
Hal meg e színes
féreg.
Ki várja a
holnapot:
Igy várja azt a
holnap.
Vágjon elé a
halál
Minden boldog
mosolynak,
Szakadjon meg az
erő
Kezdetén nagy
vívásnak,
Ne legyen víg
lakoma
Az élet mindig
másnak.
Tűz legyen minden
arany,
Minden boldog csók
méreg.
Szárnyad van, csapkodsz,
örülsz?
Hát ezért öllek én
meg.
S boldog vagyok, mert
öltem.
-119-
A kék tenger partján.
Ahol mások élnek,
szeretnek,
Én eljöttem ide
betegnek,
Csókot temetni, álmot
dobni,
Nyugodt partokon nem
nyugodni.
Mindig a holnapra
mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol
bolygok,
Ugy vágytam ide s most már
szállnék.
Óh én bolond, bús, beteg
árnyék.
-120-
A hajnalok madara.
Virágporos, tüzes, szent
szárnyát
Hiába verdesem,
töröm,
Nem akar elmaradni
tőlem
Az Öröm, az
Öröm.
Virágport szitál a
lelkemre,
Elkábít, mámorban
ülök,
Bús, vad tüzek serkennek
bennem:
Örülök,
örülök.
Fölécsapok. Töröm a
szárnyát.
Hess, hess. Óh vidám
hajnalok
Madara, mit akarsz te
tőlem?
Meghalok,
meghalok.
Ő csak szitál. Mind
tüzesebben
Izznak az erek,
idegek,
Csak a verejtékem lesz
egyre
Hidegebb,
hidegebb.
-121-
Temetés a tengeren.
Breton parton sújt majd az
álom
S alszunk fehéren és
halottan
Tengeres, téli, szürke
tájon.
Jönnek erős, breton
legények
S fejkötős, komoly, szűz
leányok
S fölzeng egy bús, istenes
ének.
Köd és zsolozsma. Zúg a
tenger,
Vörös bárkára visznek
minket,
Könnyel, virággal,
félelemmel.
S téli orkán vad szele
dobban,
Vörös bárkánk tengerre
vágtat
S futunk fehéren és
halottan.
-122-
Uj vizeken járok.
Ne félj hajóm, rajtad a Holnap
hőse,
Röhögjenek a részeg
evezősre.
Röpülj hajóm,
Ne félj hajóm: rajtad a Holnap
hőse.
Szállani, szállani, szállani
egyre,
Új, új Vizekre, nagy szűzi
Vizekre,
Röpülj hajóm,
Szállani, szállani, szállani
egyre.
Új horizonok libegnek
elébed,
Minden percben új, félelmes
az Élet,
Röpülj hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott
álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén
járok,
Röpülj hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
-123-
Én nem leszek a szürkék
hegedőse,
Hajtson szentlélek, vagy a
korcsma gőze:
Röpülj
hajóm,
Én nem leszek a szürkék
hegedőse.
-124-
-125-
Tartalom.
- Léda asszony zsoltárai11
- A mi gyermekünk13
- A vár fehér asszonya15
- Mert engem szeretsz16
- A könnyek asszonya17
- Félig csókolt csók19
- Húnyhat a máglya20
- Hiába kisértsz hófehéren21
- Vad szirttetőn állunk22
- Tüzes seb vagyok23
- A fehér csönd24
- A másik kettő25
- Egy ócska konflisban26
- Léda a hajón28
- Ima Baál istenhez29
- A tó nevetett31
- Meg akarlak tartani34
- Csak jönne más36
- A Léda szíve37
- Léda Párisba készül39
- Az utolsó mosoly40
- Vén faun üzenete41
- Várnak reánk Délen42
- Héja-nász az avaron43
- A magyar ugaron45
- A Hortobágy poétája47
- -126-
- El a faluból48
- Búcsu Siker-asszonytól49
- Ének a porban50
- A Tisza-parton51
- Költözés Átok-városból52
- Lelkek a pányván54
- Korán jöttem ide55
- A krisztusok mártirja56
- A lelkek temetője57
- Ihar a tölgyek közt58
- Elűzött a földem59
- Találkozás Gina költőjével63
- A magyar Ugaron65
- A daloló Páris67
- Egy párisi hajnalon69
- Három Baudelaire-szonett73
- Jehan Rictus strófáiból76
- Este a Bois-ban80
- A Gare de l’Est-en81
- Paul Verlaine álma84
- A Szajna partján85
- Szűz ormok vándora87
- Sóhajtás a hajnalban89
- Szívek messze egymástól91
- A csókok átka92
- Vizió a lápon94
- Az én menyasszonyom97
- Ha fejem lehajtom99
- Rettegek élni100
- Midász király sarja101
- Búgnak a tárnák104
- A sárga láng105
- A mese meghalt106
- Harc a nagyúrral108
- -127-
- Ne lássatok meg111
- A kezek bábja112
- Vörös szekér a tengeren114
- Az alvó királyleány115
- Jártam már Délen116
- Megöltem egy pillangót118
- A kék tenger partján119
- A hajnalok madara120
- Temetés a tengeren121
- Új vizeken járok122
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
76 |
hazudott az Elet |
hazudott az Élet |
126 |
Költözés Árok-városból |
Költözés Átok-városból |