Bűneim

Nem merek a háború felől szólani. Még mindig hallgatok. Nem merem a szám kinyitni. Örülök, hogy senki se tud rólam, hogy az emberek nem vonnak felelősségre. Csend van. A szívem verése elállott. Igy állok itt, a homlokomban robbanás, a szemem és a szám el van meredve. Csodálkozom, emlékezem és nem hiszem! Úgy állok, mint a szobalány, aki leejtette a vázát.

Öngyilkosságot olvastam az ujságban. Azon veszem észre magam, hogy elnéztem a levegőbe, sokáig, három percig is. Szórakozott vagyok. Bánatosságot érzek, azután meg sértődöttséget is. Szégyellem magam. Csodálkozom. Gondolatomban egy pár másodpercig úgy látom, hogy éjszaka van és egy csillag lefutott a csillagok közt, és én azt nem vettem észre! Csak hallom mástól, hogy: ni, most szaladt le egy csillag. Azt sejtem, hogy mulasztást követtem el. Ha ez az ember ismert volna engem, nem tette volna magával azt.

Hiába vagyok itt, hiába jöttem, hiába nyitottam ki a szemem vigyázni a világon, ha egy élet megszökött! Nem ér ez semmit, amit gondolok, amit érzek, amit akarok, ha egy ember ittlétem alatt ezt tette. -5-

Igen, az én ujjaim is közlekednek a pénzzel. Az élő, meleg, tiszta bőr, ez az érzékeny, duzzadt, meleg bőr az ujjaim végén, ez közlekedett a pénzzel. Le nem tagadhatom magam előtt. Az én kezemhez is pénz tapad. Ez már így marad. Soha meg nem tisztulhatok ettől, nem menekülhetek olyan messzire, hogy elfelejtsem, nem repülhetek fel olyan kék kékségbe, hogy magamnak megbocsáthassak.

Elcsodálkozom, megsajnálom magam. Olyan csönd van idebenn a szobában. Az a hangulatom, mintha a vidék odakint elborult volna s fülelek messzire-messzire: mintha ott valahol messze, nehéz zokogásba törne ki az én ártatlanságom. Le van bocsátva a fejem, combomon könyökölök. Megsimítom a tenyeremmel eltaposott homlokomat. Elmult az, hogy én más lehetnék! hogy igazi lehetnék, hogy példa, hogy napsugár, hogy új ásványfény lehetnék, oly tiszta, oly most felfedezett, oly felvilágosító! Oly érintetlen idegen, oly álom, oly nem ide való. Vége van annak!

Ráfogom a pénzt a fegyvertelen szegényre, akinél nincs pénz. Az rám bámul. A szeme kiugrik. Szédülni kezd előttem, majd felbukik! Az esze forog mint a körhinta, a feje megfájdul, két fogsora eszi egymást, a gégéje megdagad, alig tudja könnycseppjeit lenyelni. Szívbajt kap és bélcsavarodást, megolvad a két térde, összeesik előttem a földön és a nyavalya kitöri s kezemre köpi okádékát.

Bizony, még az az egyetlen egy árva krajcárom is bűnöm volt, amelyért a vásárban törökmézet vettem, hisz volt ott -6- gyerek, akinek az ínye meg a kis hasa éppen olyan berendezett fölvevő állomása lett volna a törökméznek, de nem volt egyetlenegy árva krajcárja se annak a másik gyereknek. Most már azért is szégyellem magam, hogy a bűvész ezüst forintot húzott ki az orromból, igen! És sejtem, hogy az sem volt olyan ártatlan dolog, mikor aranypénzt szorítottam a markomban álmomban, kezdő fiú koromban. Én addig voltam ártatlan, míg csak halpénz volt a kezemben. -7-

Most itthon, egyedül a karmazsin szégyent érzem homlokomon. Nem szabad más ember előtt elárulni, hogy kívánom elhagyni az életet. Ez nem illik. Ha meg akarok halni, az azt jelenti, hogy nem kérek abból a földből, amelyen ő is szerepel, itt vár, itt szenved. Én elmegyek innen örökre, nem kérdem őt, a másik példányt ezután: hogy van? nem vagyok kíváncsi rá, nem bánom, hogy nem látom többé, nem érdekel, akármi lesz már ővele.

Gorombaság más előtt elárulni halálvágyomat, igen, privát sértés, gorombaság. És aztán nem is igaz, hogy meg akarok halni, mert azt én is csak hallgatom a számból, de nem hiszem. Az nem lehet igaz. Hát még hazudtam is, mikor halált nyögtem. -8-

Nincs igazam, mert a szívem nem repedt meg. Hiába lamentálok, hiába nyögök, hiába tiltakozom itt, hiába csapom össze a kezem, hiába hüledezek. Nem repedt meg a szívem e közt a világ közt. Nem lehet nekem hinni. Itt van az emberszív az én szekrényemben, itt van az én tulajdonomban, és ez a szív kibírta, nem hasadt meg. Ha üveg lett volna, vagy ha érc volna ez a szív, akkor megrepedt volna a fájdalom nyomásától. Igy képzelődöm. De ez nem igazolja ezt a szívet. A szívem nem repedt meg, megvan anatómiai épségében. Nem tört el a szívem. Most már mindent szabad az embereknek. -9-

Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt mondja magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság és a legmagasabb mélység közt van, az mind végtelenül érdekel engem, de minden végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg mindennap a saját cifferblattomat, mint a napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán látni! Se Potocka grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának, egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én arcom. Az egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé kerülök, abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom hold, fölkel a néma semmiből.

Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe fordulok. Csak én vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt, csak én, én, én! Akiben csalódtam, akit elhagytam, akit feloszlattam és szétkergettem, akit üldözök, akit kiirtottam és fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg magamnak. Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon közt az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben. -10-

Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől, utálom és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje hajlok, mintha úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak egymással szembe, mikor szemben állok magammal a tükör előtt. Mostohafivérem és egyetlen ellenségem és holttestem néz rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a tükörből.

Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá kennem, falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad magam megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig embernek nem tudom magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm, akkor is minden folyó s minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog és minden ragyogó ébenzongora, minden kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a hajamat tükörből fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze megkötni! El akarom a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva lehúnytam a tükör előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában azok előtt a kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam tehénszemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és foltos lyukas bőrömön. Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és aranynyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott elmentek, -11- azt gondolhatták, hogy valami fontos megfigyelést teszek és igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és fényképészpofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak, előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem meresztettem, az orrom és az ajkaim össze-vissza rángattam mint a bohóc vagy mint a bolond, és a magas c-t nyávogtam magam előtt, mint egy Caruso, szónokoltam mint Apponyi s morogtam mint a bika magamra s fölnyerítettem mint a csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák, milyen majom vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha tudnák, milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen nevetséges vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem. -12-

Igen, az is bűnöm, hogy nem öltem férfit a háború idejében. Talán még valaki is van még itt a világon, aki éppen így nem tud ölni s mégis ölt: ő nem repülhetett fel a tett elől. Az a másik férfi, aki ilyen mint én, az én helyettem ölt. Mit szenved az az ember most! Az, hogy én nem öltem, az nem tisztaság, hanem kényelem. Önzés. Milyen könnyű nekem. Volt-e jogom kiszabadulni, szabad volt-e nekem kivételnek lenni olyan borzasztóság alól, amit az én gyermekkori játszótársaim s még millió s millió fiatal férfi, akik egy kort élnek velem, kénytelenek voltak elkövetni? Tolsztoj Leó gróf azt meséli, hogy szerencsésen megmenekült a gyilkosság végrehajtása alól, mert az ő ütege végig kimaradt a tűzharcból Sebastopol ostroma alatt. Avval nem számol el Tolsztoj, hogy mit érzett volna maga felől azután, hogyha mégis vezetnie kellett volna azt a tüzelést. Az a másik, az, aki olyan mint én, aki helyettem a gyilkosságot kóstolta, az most, ha egyedül lefekszik éjjel, együtt hál ágyában egy gyilkossal. Bizonyosan nem tud altató nélkül elaludni. A szíve fel van fordulva mellében, homloka fekete, tekintete sánta, szemfejérje beteg, mint azé, akinek sárgasága van, ínyén a baracknak halottas íze van, lélekzete kloroform, az alkonyat vérözöne mind az ő hajára zuhog, az őszi szél szövege elől borzadva fogja be a két fülét, szerelmi vallomásából halálhörgés tör elő, az erdő egybegyűlt fái őellene esküsznek össze, nem mer egy liliomot megérinteni az ujjával, májusban a pillangót nem ismeri meg, -13- nem emlékszik a gyermekkor énekére s kis fiát nem tudja megcsókolni. Csontjain egy poshadt hullát cipel mikor jár, azét a másik emberét, akit ő megölt. Félek, hogy egyszer találkozom vele s számon kéri tőlem, hogy mért nem én vagyok a gyilkos, miért ő a gyilkos? Helyettem szenvedi a gyilkosságot. Mit szenvedek én őhelyette? Öt földrésznek és a tengereknek örökkévaló sorsát. De megéri ez az én szenvedésem az övét? -14-

Az alkonyat sápadt sugarai, azok egy égigérő hárfa húrjai s én az én hárfás ujjaimmal ezeken a sugarakon elzendítem az én árvaságomat és az én gőgömet, és az a tengereken végig fog hangzani. Ilyesmit írok kéjes versben és a versért elfogadok olyan gyönge honoráriumot, ami tíz lépésre se hallatszik el.

Elárultam a költészetet. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy a vers egy pohárka likőr vagy egy skatulya cipőkrém, mert hisz ára van. Kereskedő vagyok, nem költő; a verssel befestett papírt eladom. Papírkereskedő vagyok. Mit ér egy szívdobbanásom, amely olyan gömbölyű s olyan tüzes és olyan óriási mint a Föld? Mennyit ér a Föld? Mennyit ér egy sóhajom, amely hosszabb mint az Egyenlítő? Meg lehet azt fizetni? Mennyit ér egy rím, egy jelző, egy hasonlat, egy csöpp sós igazság, amit a szememből kisajtoltam? Ki szabhatja meg a pénzbeli értékét a fájdalomnak, mely szívem öltözőjéből ajkamra szökik, zenével mint az énekesnő? Szabad pénzt várnom, pénzt elfogadnom, követelnem a kék lángért, amely hajamról elillan, szabad azért pénzt kapnom, mint a kávéházi bűvésznek? Szabad elviselnem, hogy homlokomra, a pólus havára, bankót ragasszanak nyállal, mint a muzsikuscigány homlokára? Szabad lealacsonyodnom a királyig, aki civillistát kap? Hisz én a király koronájának a csúcsán állok a ballábam nagyujjának a hegyével és a jobbkezem mutatóujja hegyével az esthajnalcsillagot érintem: én a király fölött a művész vagyok.

Lángban állok és jajveszékelek az ifjúságért, verset írok. -15- Meg lehet az ifjúságot fizetni? Mennyit ér az pénznemekben, értékpapírban, műkincsekben, földbirtokban, nyersaranyban? Mit ér, mennyit, az igazságok fölé havazó igazság, a belátás, a sajnálat, a szeretet, az elmúlás, a madaras, harmatcsöppes, rózsás, füves, napfényes, vadonat új reggel? Mit ér az élet, az emberek kiderült mézesdiós élete, a világ tengerestül, felhőstül, mennyit ér az, mekkora honorárium jár azért? Mennyit ér az élet, igazán, oly nagyon kíváncsi vagyok! A halált meg szokták fizetni a gyárosok, mikor az elesett munkás holttestére pénzt tesznek és úgy átadják a családnak. De az életnek lehet-e ára, az életnek, a csurom eleven életnek, a gőzölgő, lágy életnek, a mozduló embernek lehet-e ára?

Kevésnek tartom, ha egy milliárdot ígérnek egy versért, soknak érzem, ha egy fillért kapok érte. A honoráriumot amit kapok, úgy veszem, mintha pénzbírságra ítéltek volna. Meg vagyok szégyenülve. Zavarban vagyok itt az emberek közt. Kínlódom. -16-

Úgy emlékszem most, hogy réges-régen élek már én; talán nem is jár nekem már az élet. Talán valami úton-módon még abból a percentből vontam ki magamat, amelynek a gyermekkorban kell meghalni. Talán a létezés pitvarában abban a sötétben türelmetlenkedik egy friss személy, akinek ezt a nekem használatba adott életet kell átvenni, ő már jönne s én még itt vagyok! Lesek hátrafelé, nincs-e ott valahol egy árnyék, aki majd int, hogy menjek félre innen, ahogy annak szoktak inteni, aki más elől elveszi a világosságot. -17-

A járdán gyalogolok és az eget látom az ucca felett és az ablakokat látom, hogy élnek mint a szemek vagy mint a vizek és észreveszem a falak színeit és meglátok élőfákat a járdából felállani, hangok szólnak be a fülemen és ez mind kivilágítja homlokomon az eszméletet és gondolkozást hajt a fejemben. Az eszméletet, a gondolkozást nem kapják meg tőlem azok az emberek, akik elmennek mellettem. Avval, hogy csak úgy magamban némán eszmélek és gondolkozom, úgy sejtem sikkasztó vagyok. Az emberekkel közölnöm kéne gondolkozásomat, amit szavakkal nem tudok követni magamnak sem, oly gyors, oly sok, oly széles a gondolkozás, az valami úszó sakktábla, melyen veszett játék ugrál, a tűeső ködben vagy egy darab parázs gőzös színjátszása vagy micsoda, nem tudom. Ha a gondolkozás hangosan folyna, mint a hangos patak, hogy hallanák a gondolkozást, akik elmennek mellette. De, ha hallanák is a gondolkozásomat mások, ha magamnak az az adományom volna, hogy a szám mint a diktafón úgy adná amit gondolkozom, akkor is azt az érzést, amit a felnyitott ég, a született ucca, a lehellhető levegő bennem teszen, az érzést, az érzésnek az élvezetét nem bírom közössé tenni, hiszen lehetetlen. Pedig ez az élvezet, ha az embereknek átadhatnám, ha azt őbennük éreztethetném, több volna s jobb volna az, mint az egész költhető költészet. Émelyedek magamtól és alélok tehetetlenségemben. A legkülönbet, az igazi igazat, az egyetlent, amivel szolgálhatnék, azt nem tudom kiadni. -18-

Milyen jogon járok én szabadon? hogy hogy nem laktam még soha vizsgálati fogságban, vagy fogházban, vagy börtönben vagy fegyházban vagy gyüjtőfogházban? Nagyon gyanús vagyok magam előtt. Nem lehetek ártatlan, ha engem be nem csuknak! Igen. Honnan van nekem annyi pénzem, hogy elkerülhetem a lopást? Én azt a pénzt, ami nálam van, azt a tolvajoktól lophattam. Nem emlékszem. De úgy rémlik, hogy a tolvajok énmiattam ülnek, énhelyettem. Én vagyok az igazi tolvaj. Amit úgynevezett dolgozásomért kapok, azt a pénzt, nem tudom megérdemlem-e a munkámért, mert nem tudhatom, hogy ebben a munkában van-e hűség és emberség? Van-e abból minden teremtésnek legalább annyi öröme, mint az eső utáni rapíd napsütésből? Én úgy látom, hogy az én egész firkatúrámmal csak a magam szenvedélyét oltogatom; az analfabétáknak, akiknek legtöbbel tartozom, azoknak soha semmi örömet nem szerezhetek. Azokat is be szokták zárni, kiket a razzián megfognak és akikről kisül, hogy nincs foglalkozásuk. Ha a detektívek engem is megfognának a mezőn, mint a pillangót, mit mondanék, mi az én foglalkozásom? Hátha nem olvastak semmit a kezem alól? Iró vagy költő, vagy micsoda csak annak lehetek, aki a kezem alól olvasni szokott. Aki az én írásomból nem olvas, annak semmi se vagyok. És hogy úgynevezett író vagyok, az mit jelent? Az talán csak affélét jelent, hogy beadványt intéztem a világhoz; követeltem például azt, hogy tiltsák be azt a förtelmes éhezést, amelyet fényes nappal, mindenki szeme láttára űznek itt, -19- ezek a romlott, szemérmetlen szegények. Még fejletlen gyermekeket is látni hogy éhesek, sőt hallani is, mert vinnyognak állati szenvedélyükben. Aztán indítványoztam például, hogy nézzenek az égre felfelé azok az emberek, akiknek forgatható szemgolyók vannak betéve a fejükbe. Mióta élek, soha se néznek az égre! Nem tanulják meg a felhők leckéjét, pedig azok a felhők oly szépen vannak nyomtatva kellemes kék papíron, oly tisztán, olvashatóan! Nem lehet semmi kifogásuk a felhők ellen. Haszontalanok, nem akarnak tanulni. Beadványomat nem veszik figyelembe. Tehát az én írói foglalkozásom nem érvényes.

Igen, és tervező voltam itten, vállalkozó: a vakoknak mozit akartam építtetni, a bénáknak bálat akartam rendezni, a süketeknek hangversenytermet akartam nyitni. Megbuktam. Csődbe jutottam. Le lehetne tartóztatni. Felfedező vagyok, hajót követelek az államtól mint Kolumbus, a hatodik földrészt akarom megkeresni, azt ahol az emberek laknak! Szóval bolond vagyok. Mért nem csuknak a bolondok házába? Mért nem zárnak be vérfertőzésért, hisz kóstolgattam a nőket. Hát nem minden nő testvérem?

De igazán, mért nem ülök én is hamis eskü miatt, mikor annyit esküdöztem égre-földre szerkesztőségben, színházban, könyvkiadó irodában, mikor előleget kértem regényekre s darabokra s cikkekre, melyeket aztán elfelejtettem megírni. Ez mind csalás is, sikkasztás is, nem igaz? Ha csalóról, sikkasztóról hallok, mindig gondolok magamra is egy kicsit. Hamis tanuzásért is be lehetnék csukva, igenis, mert tanuja vagyok a világnak, az időnek, az emberiségnek, lélekzem itt és jártatom a számat. Ez hamis tanuságtétel. Bűnpalástolást követek el, hogy nem ordítom fel az égnek és nem üvöltöm tova a tiszta korlátlanságnak azokat az őket halálosan sértő alacsonyságokat és korlátoltságokat, amiket itt lyukas két fülemmel egész nap hallgatok! Kémkedésért is be lehetnék -20- zárva, hisz ellenség közt élek, a földet megszállva tartó szívtelenek között és lakásomon éjjel titokban írom jelentéseimet. És aztán, mért nem vagyok bezárva gyilkosságért? Az állam a privát gyilkosokat, ha megfogja, be szokta zárni őket, mert a gyilkosság állami monopólium, mint a só meg mint a dohány. Azok, akik az állami érdek megkerülésével csempésznek innen emberéletet, azok börtönbe mennek. A börtönben a széndioxidtól és a szabadság után való bánattól elpusztulnak. Nem én öltem meg őket?

És van egy bűn, azoknak az alattomos irígy embereknek az ocsmány bűne, kik a szegényeket meg akarják fosztani a lemondástól, a nagylelkűségtől, az önzetlenségtől, az önfeláldozástól, az értéktőzsdén eddig legmagasabban jegyzett erényektől. Ezeket a megátalkodott példányokat forradalmároknak szokták nevezni, s bezárják őket. Én mért nem vagyok bezárva? Én az emberállomány másik része ellen is forralok mindenféle titkos terveket, a halvaszületett gazdagok ellen. Szeretném ha élnének! A leglealázóbb vétséget követem el ellenök, igen: sajnálom őket! Sajnálom őket bélem mélyéből. Meggyujtott bombát lóbálok, hozzájuk csapom, az izzó vörös szívet! Fel akarom őket robbantani, hogy berendezésük a levegőbe repüljön, féltékenyen őrzött régiségeik: az irígység, az unalom, a részvétlenség, a hiúság, a boldogtalanság ízzé-porrá törjenek és megégjenek, megsemmisüljenek. Énbelőlem még egy példányt kéne csináltatni, hogy két példányban zárjanak be vagy végezzenek ki, mert a gazdagokat sem állom, a szegényeket se; mind a kettőnek elsápadt ellensége vagyok.

Nem, nincs az rendjén, hogy én csak a magam bőrébe vagyok bezárva. Ez a börtön csak nekem magamnak szenvedés, a testvéreim úgy látják, hogy szabadon járok, anyám is azt hiszi, hogy én szabad vagyok és örül anyám és testvéreim is örülnek. Azoknak a testvérei, kik kőporos börtönben -21- könyökölnek, azok emésztik magukat kárukban és szomorúságukban és azoknak anyja is emészti magát és feleségük is pityereg és gyermekeik is szomorúak, és barátaik is, akik szerettek velük beszélgetni s szerették látni őket és kutyájuk is szomorú, nyugtalanul kezd ügetni, s megáll és görbén sétál és úgy szaglássza a földet. -22-

Nem a magamét beszélem senkivel, soha. Itt van a szájpadláson az én minden kérdésem, az én minden válaszom, az én minden vallomásom, az én minden panaszom és az én ünnepi beszédem, itt van rajongásom harangzúgása, itt van az álmom dala, itt van a gyermeki hintázás témátlan románca, itt vannak a csodálat összes szavai mint napsütésben függő zöld levelek, itt van a téboly eszperantója, itt van a rettenet vonítása s ez mind itt lapul a szájpadlásomon, az én szavaimat le nem szedi a nyelvem onnan. Úgy hallgatom a beszélésemet, mintha grammofón beszélne a számból. Én még meg se szólaltam. Teher nő a két tüdőmön, mindennap jobban nyomja mellemet a ki nem adott saját szavak terhe. Mindennap elmulasztok megszólalni. Homlokommal mint paizszsal mindennap eltakarom magamat, szememmel mint festett ablakokkal mindennap letagadom magamat, hangommal mint lakájommal elhazudtatom magamat, hogy nem vagyok itthon, gégémben mindennap megfullasztom magamat. Enyémek azok a szavaim, amelyeket elhallgatok? Én vagyok az, akit nem fejezek ki, akinek csaló hangommal be fogom a száját? Én volnék az, akit nem engedek szóhoz jutni, én, én volnék az, akit agyonhallgatok? Nem. Én az vagyok, aki hamisít és temet a hangjával. Az, akit titkolok, akit elhallgatok, az a köteles ember az én arcom mögött! Mindennap eljön a szürkület, látom a szürkület árnyékai közt elmosódni mondani valómat. -23-

Bundás vadállatok, tollas madarak, pénzes halak, fagyos kígyók, békák, nyúzott giliszták, poros pillangók, lakkos bogarak, bolyhos hernyók, havas férgek, semmilyen bacillusok!

Durcás fák, ragadós gyümölcsök, taknyos bugák, ideges nádak, pucér gombák, birkózó gyökerek és üldözött indák, álmos mohák, halottas bodzabél, mézes borostyán, csókos méz, meghült nyirok, fegyenc salétrom, ellágyult penész, legaggodalmasabb pókháló s legfélénkebb pihe, legesleggyöngédebb árnyék és legcsodálatosabb sötétség!

Szőrös hegyek, meztelen vizek, nevetős jegek, titoktartó havak, brüsszeli zuzmara, ájult dér, önmagatokkal álmodó jégvirágok, rozsda batik munkája!

Calcit, apatit, apophillit idegen mosolyai s minden ásott kövek elámult világossága, égi, tengeri csillagok, Sphaerozoum Italicum, legeslegszebb leánya az óceánnak!

Felhők, hold udvara, szivárvány, köd, pára, napfény alatt húnyt szemem ékszerei s bolygórendszerei!

Színek színei, minden fény, délibáb, vulkán, nafták, gőzök, gázak, mérgek, illatok, sugarak és hangok, szelek, nedvek, melegségek és erők, minden élet és természet, minden levegő s minden, ami lehet és lehetne, maszületett világ hályogos csodája! nem tudok örökösen úszni s repkedni, mindent lehelni s mindent lesni, tanulni, nem tudok eszmélni, nem vagyok csurom bámulat és szűntelen merengés és a szívem nem süt a nap és hold közt a szünetet nem tartó idő felett. -24-

Leesett a szívem ide az emberek közé, emberré vagyok zsugorodva, rövidlátó lettem, nagyot hallok, össze vagyok butulva. Bőröm be van testszínnel mázolva s vázam megrakódott emberhússal. Foglyul ejtettek az emberek, halálig és örökké el vagyok ítélve. Feltörtek az emberek és belém hatoltak. Számon, orromon, fülemen, szememen és minden pórusomon át folyton tódulnak belém ezek a megfoghatatlan apró monászok: az emberek. Szívem is rekvirálták a telhetetlenek, olyan népes a szívem velük, úgy feszül, hogy majd szétreped és olyan nehéz, hogy majd leszakad. -25-

Ki tudja hányan néznek rám, akik szembe jönnek az uccán velem, olyanok, akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok öltözködve, mint ők. Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a cipőm szabását, a nyakkendőmet, a kesztyűmet, a botomat és ez mind én vagyok, és én megsértek bizonyosan sok sok sok széttépett, rothadt, ócska s olcsó durva férfiborítékot avval, hogy én külsőleg nem vagyok olyan ócska vagy olyan tépett. Biztosan bűnös vagyok, mert sokszor az uccai nép közt elveszem a szemem az úgynevezett rosszul öltözöttek pillantásából és másfelé nézek. Olyan csomagolásban mutogatom magam a napvilágon, hogy aki nem tudja rólam, hogy én itt csak álom vagyok, az úrnak nézhet, olyannak, akinek már párbajai voltak, aki nem ad mindenkinek kezet, aki nem üvöltő asszonyból, hanem földbirtokból vagy aranybányából kelt ki és aki nem koporsóba, hanem bankpince safe-jébe megy lefeküdni, aki a nyöszörgő szegényt agyon szeretné lövetni, aki a csillagokra nem kíváncsi, csak a magasabb rangú urakra s aki, mikor a Dining Roomban összeszorított szemmel és kemény szájjal néz szét az ismeretlenek közt, így csinál magában a gőgtől: pöh, pöh. Mert ha nem csinálna úgy néha, akkor a gőg, mint a gőz szétvetné a testét, azért kell neki magas feszültségű gőgjében sokszor így fújni: pöh, pöh. Igen, úrnak nézhetnek azok, akik a nyomor divatlapja után öltözködnek. És tisztelnek engem, és én ezt a tiszteletet magamra veszem, nem kiabálom hangosan az uccán: vigyázat, nem úr jön itt, hanem egy felhő! -26- Engedem magam nagyrabecsülni, bámulni a rongyosoktól, engedem, hogy rettegjenek a rongyosok tőlem mint egy bálványtól, aki éhséget és betegséget fújhat a szájából. Csaló vagyok. Akik elmennek mellettem a járdán, nem is sejtik, hogy a legjobb barátjuk mellett mentek el. Nem tudom, hogy öltözködjem, senki nem parancsol rám, nem tudom kihez tartsam magam, nem tudom kinek vagyok hasonlója. Kéményseprők kéményseprőknek öltöznek. De vasárnap azok is különböznek és a képük is fehér akkor és a homlokukra nincs fölírva, hogy ők kéményseprők. A föld népének öltözete tűnik előttem a legérvényesebb emberi öltözködésnek, de engem az anyaföld kitett a járdára, én nem élhetek otthon. És a föld népe is nemzetek, tájak szerint más-más divatot hord és én mindenkihez hasonlítani szeretnék, aki csak él a földön és a világon és az elaludt időkben és az ébredendőkben is minden élt és élendő emberrel egynek, ugyanannak érzem magam; meztelen testemnek, mint az örök tengernek, minden felhőt fel kellene venni!

Hogy kell nekem hát öltözni? Mondjuk itt ebben a csillagfutásnyi életben valami extra vagyok, olyasmi mint a poéták. De ha rovancsolást tartok magamban, látom, hogy nem érdemlem ezt a ritka beosztást, és nem is nevezett ki a király poétának, hogy elhihessem, hogy az vagyok. Én semmi se vagyok. Az úgynevezett poéták sem öltözködnek egyformán, nincs egyenruhájuk. És én nem tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó csavargóval hamarabb érzem egynek magam, mint egy másik poétával. Szóval a csavargóval, a mocskossal, rongyossal egyformán kell öltözködnöm, mert őhozzá húzok legjobban. Igen, nekem rongyokban kéne járnom, míg a világon rongyosok is vannak, igen! Tüntetnem kéne értök! Oly részeg rongyokat kéne magamra vennem, mint a knok aboutnak a Music Hallban, mint a gavallérnak az álarcos bálon, mint a madárijesztőnek a vetésben. -27- Jaj, de a nők! Futhatnék expresszionista foltjaim alatt egy dáma elébe, hogy mérgezzen meg csókjával? És ha megértene egy nő rongyaimban, nem tudnám őt viszontszeretni, hisz mindig az eszem fájt az olyan nőtől, aki poétát szeret; én az ellenségért epedek! Nem járhatok rongyokban az úgynevezett szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim miatt, azután meg a kiadó urak, meg az igazgató urak miatt, hiszen rongyosnak nem adnak előleget. Nem járhatok rongyokban a rendőrség miatt, mert gyanus lennék, bántanának a rendőrök. Körülményeim, gyöngeségeim és hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem mellényem fölé, melynek árával a Brachfeld F. cégnek tartozom. -28-

Érzékiség volt az, egoizmus, micsoda? Sokszor a fiúkorban, emlékszem, az ágyban meg mosdóm előtt állva vagy fürdőben ülve rohamát fogadtam egy hivatlan gyöngédségnek és megcsókoltam és csókolgattam a saját jó meleg fehér vállamat és felső karomat. Lehet, hogy a tilos csókot tanultam akkor? De későbbi időben, mikor eleget már élvezhettem a csókot a nőn, akkor is ragasztottam így a saját bőrömre csókot, igen, még a kezemet is megcsókoltam sokszor az asztalnál ülve, olvasás, unalom és képzelődés közben. Ilyenkor mindig egyedül voltam. Más szeme láttára eszembe nem jutott volna ilyent csinálni. Ha őszintén gondolok vissza magamnak adott csókjaimra, akkor megtalálom ezek fölött a csókok fölött azt az érzést, ami akkor kitört ajkamon: de szeretem magamat. Nőnek és édes kis gyermeknek a karját, vállát meg szoktam csókolni, szeretett barátnak is csókoltam az arcát, még kezét is a szeretet lobos hangulataiban, de a meztelen karját vagy a vállát eszem ágában nem volt megcsókolni. Nem tudom, hogy vegyem magamnak ajándékozott csókjaimat, haragudjam-e magamra, nem tudom. -29-

Nem szabad a halál szavát a számra venni. De régen tudom; de régen megígértem, hogy elfelejtem ezt a szót, hogy nem árulom el, hogy hallottam volna valaha, igen, ez a szó nem az enyém, nem tartozik rám, nem szabad felelőtlenül közvetítenem. Nem fogom leírni se hanggal, se tintával. Nem beszélek senki élő ember előtt halottról, halálról, nem küldök soha p.-c.-t, nem rebegek az örökös előtt részvétet, nem juttatom eszébe soha az életnek a halált. Nem megyek temetésre. Nem veszek föl fekete kesztyűt és a karomra nem húzok gyászszalagot. Igen. És folyton és megint és újra kimondtam ezt a szót, amely h-val kezdődik és lehetetlenséggel végződik és leírtam és mindig és mindig elhanyagoltam hitemet és kötelességemet. Szórakozott vagyok, könnyelmű. Ahány fekete pontot ejtettem az élet fehér selymére, az már mind ott marad. Az én ittlétem már meg van hamisítva, már az én létezésem itt nem érvényes.

Mondjuk el akarnék kezdeni jó lenni. Szabad volna például végighallgatnom egy férfipéldányt, mikor elmeséli, hogy tett tönkre egy kis naiv szegény leányt? Nem, beszélése közben hirtelen meg kellene vele haraptatnom az öklömet. Elnézhetném akció nélkül, hogy áll egy soványképű ember férfi egy football-labdaképű férfi előtt levett kalappal, s azon a football-labdán fenn van a kalap. Úgy beszélnek egymással. Nem kéne cirkuszi sürgősséggel a football-labda fejéről lekapnom a kalapot és abban a pillanatban az emberképű fejre a maga kalapját felcsapnom? Nem kéne zsíros nyakredőből letépnem gyöngysort, hogy azok a hamvas gyöngyszemek ott meg ne romoljanak? Nem kéne szorongatott kövér kis ujjak segítségére ugrani, melyeket a brilliáns gyűrűk fojtogatnak? Nem kéne villákat a szájüregek elől elütni éttermekben, mikor a villák veszélyes fölöslegeket hordanak? Nem kéne néha lángoló kacagást pofonnal eloltani, mikor az ostobák kigyulladtak? Hányszor! Hány monoklit kéne elfricskázni a szem elől, hány szemet kellene meleg beleköpéssel kimosni, hogy lássanak azok a fagyos szemek! Mennyi ordítást kéne belőni elaludt hálószobákba. A gazdag sorsúak kis gyermekeinek elmesélni édesapjukat, édesanyjukat és az ő játék-bárányuk arany csengőjét, prózában megmondani nékik, hogy az mit beszélt! Hogy meg kéne ríkatni azokat a gyöngéd gyermekeket.

Szeretnék jó lenni, mert érzem, hogy a jóságtól jobban vagyok, úgy mint a mellbeteg a fenyőinhalációtól. Jó akarnék lenni. De hát lehet jónak lenni? Mennyire lehet jónak lenni? Úgy nézem, hogy a jóság után szaladok és itt-ott az árnyékába hághatok csak, egy pillanatra. Úgy képzelem, hogy a jóság magasság és mikor jó szeretnék lenni, akkor lábujjhegyre állok és a felnyujtott kezemmel az eget akarom megfogni. Úgy is képzelem, hogy a tengerbe dugom a karomat és markolászok a vízben a jóság után, pedig a jóság a tenger feneke alatt van elásva.

Igen, egyszer, mikor az alkonyat orgonajátéka megnyílt és fölemeltem a homlokom az alkonyatot hallgatni, meghallottam onnan felülről azt a Régale hangot, az ember hangját. Én a szívem sötét mélységéből hallottam ébredni azt a gyönyörű emberhangzatot, de tudtam, hogy az alkonyat skálájában hangzik odafent. És én ezt a visszhangot átölelve fölemelkedtem, mintha álom vitt volna fel és aztán befogott szemmel, szédülve, hűvös arccal szállottam a világ felett, úgy mint a repülő, de nem mint aki robogó repülőgépen ül, hanem úgy, mint aki saját veleszületett szárnyakon repül, amelyek mozgathatók és zajtalanok, csak meleg sóhajtozást adnak, mint a lassú toll-legyezők. Emlékszem, hogy szórakozott repültömben mosolyogtam attól a kéjtől, amelyet csontjaimban és mellkasomban a vízszintes repülés gerjesztett. Láttam az egész született világot, minden fát, minden virágfejet, minden kéményt, minden állatot és minden embert -32- megláttam lent a földön. Láttam a szabad vizeket és a halakat is megláttam mind cikk-cakkal utazni a vizek belében.

Az emberek észrevették, hogy egy meztelen test repül a levegőben oly magasan, mint a gólya s mind fölfelé néztek és akkor sötét lett az ég. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy nem látok semmit. És akkor levettem ajkamról a csókot és széjjeldörzsöltem a két tenyerem közt és millió csókot szórtam magam körül, mint egy parázsból ahogy millió szikrát törnek. Igy aztán láttam újra, különben le kellett volna zuhannom. Ott vannak még azok a csillagok az égen, minden este, látom, fenn vannak a földön alvók fekete álmai felett. -33-

Az írógép előtt kemény széken ülnek azok a gépészkisasszonyok. Nem is támaszkodnak, mert úgy nem lehet dolgozni. Fejüket lehajtják úgy mint az f betű, a sors őket ököllel hátbavágta, hátuk attól előrebukott és keblük lefelé szokik. Igy dolgoznak. Mindig figyelik a sort. Sokszor közelhajolnak a papírhoz, oly közel, mintha meg akarnák csókolni. Mindig radíroznak. Mindig szedik le a papírt és csavarják felfelé az új lapot. A karjukon könyökig fekete huzat van, biztosan az ölelést gyászolja a karjuk. Néha leejtik a kezüket a comb mellé, mert elfáradt. Felkapják a fejüket néha s egyet sóhajtanak, annyit csak mint a vessző s a plafond felé néznek, csak olyan rövidet néznek mint egy sor. Amit írnak, az nem vonatkozik az ő életükre. Az nem az ő dolguk. Az őket nem érdekli. Azt nem értik ők, nem is olvassák, csak írják. Ha gazdag volnék mint Amerika, vehetnék a világ minden gépészkisasszonyának zongorát. Zongora elé ültethetném őket. A zongorának kellemesebb a kopogása. Az írógép zenéje nem olyan szép. Olyan az, mint induló, melyet őrült szerzett unalmában. Olyan az, mint a kétségbeesés kacagása. Olyan az, mint a zápor az érckoporsón. Az én színdarabomat is gépészkisasszony másolta három példányra. Pedig én azért jöttem, hogy a leányok feje piruló, álmodó s könnyű legyen, mint a mákvirágok feje. Láttam a mezőn hajnalban a mákvirágok tábláját, akkor határoztam el, hogy a lányok majd ilyen -34- egészségesek lesznek. Illatos, langyos, édes szél fújt, oly üde borulat volt a föld felett, mintha zivatar jönne. Nem is igaz, mert a borulat mögött lángok rajongtak! És hűvös volt és a két orcámon mégis lázat éreztem és csend volt és mégis zene szállott a két fülem mellett kétfelől. Emlékszem, ilyen idő volt mikor a világ felé közeledtem. -35-

A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak, akinek leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy orratlannak. A fogaim egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A hajam egy kopasznak. A bőröm le kéne vetnem és oda kéne adnom egy aggastyánnak: tessék átöltözni. A gégém, a mandulám, a tüdőm, a vesém, a lépem, a májam, a gyomrom és mindenem, a vérem és a csontjaim, az idegeim, az inaim, mind darabonként és ízenként és deciliterenként és centiméterenként oda kéne adnom egy-egy olyannak, akinek a bútorzatában valamije vagy elromlott, vagy legyengült. A korlátoltságot a homlokom mögül oda kéne adnom egy bezárt őrültnek, hadd jöjjön vissza. Az életet, ezt a felébredést, ezt oda kéne adnom ennek az asztalnak, hogy élő legyen! Ha ennyire oda tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat önzetlennek, tudom. -36-

Hát ki az az én? Mi az, miből van az? Az a test amilyen másnak is van, mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök, azok a belek és azok a nedvek, amelyeket mindenkiben másban útálatosan útálok. Ha nem volnék épolyan útálatos mint mindenki más, nem is élhetnék, nem is tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a levegő vagyok, amit kapok a torkomba, az a színtelen, az a mindenki másé, az az örökös közös lélekzet. Az a tej és az a zöldség vagyok, amit eszem, úgy mint mindenki más, és az a disznó, az a borjú, az a hal és osztriga és fácán és galamb, amit eszméletlenül felfaltam éppen úgy, mint a szép leányok falnak, akiktől elborzadok, mikor az evőasztalnál látom őket. A szívem és a belem fel akar fordulni az émelytől amiért megeszem a kedves pajtásokat, az állatokat. Én lennék az, aki a madarat és a nyulat megeszem? Igen, én vagyok az, én. Az a fizikum vagyok, az a mozgó, kapkodó szerkezet, amit nem én találtam fel, amihez annyit sem értek mint az órás az órához. Az az engedelmesség vagyok, az az életösztön, az a szokás, az a buta szolgálat, ami benne van a tehénben is, a ruhamolyban is. Az a külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én választottam. Igen, én az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a cipő, amit a suszter öntött a lábomra és az a nyakkendő, amit a nyakkendőgyári kisasszony kötött a nyakamba s az az ing meg az a gallér, akit egy pápistaszínű nő hozott a kosárban haza; annak a nőnek keményítő s szénhidrát szaga van. Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol van az az én? Minden mást, -37- mindenki mást látok a szememmel, csak magamat nem látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des Italiens-en, az Oxford Street-en a tolongásnak egy részecskéje vagyok én. A tengeren még az a hajó se látszik, amelynek egy elnyomott pici kajütjében alszom én. A Balaton szélén a nádszál magasabb mint én. Az erdőben a fák kacagnának fölöttem, ha nem tiltaná méltóságuk. A hold megáll az égen, hogy megkeressen idelent, nem talál meg. A csillagok pislognak a fáradtságtól, úgy kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné észre azt, ha nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki jajgatna, hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy nem fogom-e most megmérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az ajtó előtt az emberiség kirendelt megbizottai. Éjjel mikor alszom, életem csak az álom árnyéka; nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok én itt az ürességben? amennyi egy cigarette a számban, legfeljebb annyi volnék én egy torony ablakában.

A világon egyedül magamnak vagyok én: én. Aki velem beszél, annak már csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is mástól hallottam, mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek köszönhetem. Ha magam, egyes egyedül volnék ember a természet gyüjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én? Nem is volna kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy szavam se volna a számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is sejteném. -38-

Szabad nekem hintán andalogni, mint könnyűszívű gyermeknek, és hintáltatni azt a reményt, hogy az emberek valaha majd kikelnek ebből az emberiségből, úgy mint a földből a virágok? Szabad vak hátamat a multnak tartani, szabad vízszint tenyerem a homlokomhoz értetni, szemem a jelenről fölvenni s messze tekintve magasan lélekzeni, hajam egy szélnek megnyitni, mely a nevetés himnuszával repül? Szabad nekem a sokára születendők örömeért való rajongás sarkantyújával frissíteni sarkaimat? Szabad az emberhit mákonyával aludnom? Szabad nekem szívemet a jövendő jövő vigaszába, mint cukros tejbe mártogatni? Szabad sóhajomat a roppant messzi szüret chasselas-illatával üdíteni, szabad képzelődve gyönyörködnöm valamely boldog életben, amely még most nem érvényes? Szabad nekem egy percre is megszöknöm hazámból, a jelenből és annak a jövendőnek jókedvű idegenjei közt repesnem?

És ha ez az egész hamisított emberiség holnap reggelre csodára boldog lenne, ha ez az éj elkészítené a boldogság köntöseit, melyekbe holnap reggel minden szál ember felöltözhetne, holnap reggel szabad volna nekem is boldognak lenni? Nem vagyok azonos a mult idővel is, amely már elmúlt? Elfeledhetném-e azokat, akik vakon, sejtelmetlenül, értesítetlenül meghaltak? Láttam a naptárban kisfiú koromban hajókatasztrófa képét, apa a lámpaernyő alatt az ujságból felolvasta a párizsi jótékony bazár égését, láttam magam -39- is égni házat és láttam megégett szülők és gyermekek pernyés és véres, nyerses testeit. Néztem a harctér csalódott szemű halottait. Emlékszem férfiakra, nőkre, kiknek elromlott a fékjük és az őrültek börtönében haltak meg. Tudok a szegénységnek, a szerelemnek, az unalomnak és a becsületnek, meg egyéb betegségeknek halottairól. Csak mióta ittvagyok, mennyi ezren és millióan szállottak le a süllyesztőn. Tanultam és olvastam a brutális történelmet; holt rétegekben fekszenek egymás alatt emberiségek, melyek mind boldogtalanok voltak. A világ fenekén, az idő alatt fekszik az én szívem, minden ami volt, minden ami élt, az én szívemet nyomja! Igen, a temetők kórházak, teli vannak nehéz betegekkel. Barakvárosok a temetők, teli vannak kétségbeesett menekülőkkel. A temetők Ausztráliák, humanizálatlan vademberek feküsznek a temetőkben. Óvodák a temetők, a halottak tudatlan kis gyermekek, akiket még be kellene adni iskolába. Vissza kellene jönni mindenkinek élni, ki már lement. Ha holnap reggelre megszállaná a boldogság a földet, fel kéne költenem egész Szodomát és Gomorhát, fel kéne költenem Ábelt és Kaint, Évát és Ádámot, hogy: gyertek, már itt az élet. -40-

Mindig szemrehányást tettem érte magamnak, ha elmulasztottam elvenni a reklámosztó ismeretlenektől az uccán azt a cédulát, de azért mindig megesik, hogy nem veszem észre, hogy felém is nyujtotta az az ember azt a papírt, amelyen híreszteli, hogy megnyílt a Trianon-bar, elsőrendű szalónkvartettel és valódi Hobé-likőrökkel. Tudom, mindig el kell vennem a papírt, hisz azért nyujtja az az ember, hogy elvegyem. Nem lehet olyan sietős utam, hogy egy embernek csalódást okozzak útközben. Csak egy lépésváltásba kerül elkapnom a cédulát annak az embernek a kezéből, azután nem kell időt pusztítanom vele, összemorzsolhatom és elejthetem, hisz az az ember nem figyeli azt.

Igen, hisz magamnak is így kéne papírt osztogatni az uccán egész nap, azon a papíron reklamírozni a szívet, a halált, a felhőket. Ennek az embernek, aki nekem a cédulát ide akarja adni, nem érdeke a Gloria-cipőkrém, mégis januárban, meztelen kezeivel ajánlja mindenkinek. Nekem legfőbb érdekem az, hogy az emberek a szívüket kitapogassák, megnézzék magukat a halál tükrében és járjanak a felhők előadására. Hogy fájna nekem, ha az az ember, akitől elmulasztottam a Trianon-bar hirdetését átvenni, ha az se venné el az én kezemből az én papíromat. -41-

Meghalni, milyen bűn lesz, meghalni! Nem nyithatom ki majd a szám, nem nevethetek a komolykodó szemekbe, nem kiálthatom ki, hogy ebből semmi sem igaz, nem haltam én meg, én csak éltem!

Milyen bűn, milyen csunya, buta bűn! Igazolni fogom a halált! Azt hiszik komolyan vettem a dolgot, azt hiszik fáj nekem, hogy meghaltam, azt hiszik búsulok, azt hiszik meg vagyok sértődve, azt hiszik kétségbe vagyok esve. Pedig csak nekik leszek halott, magamnak semmi se leszek, mint az elpattant szappanbuborék, semmi, de semmi!

Milyen útálatos bűn lesz, halálesettel traktálni az emberek fülét! Milyen illetlen bűn lesz, temetéssel árnyékolni egynéhány uccán végig a napos ablakokat, a lustán sétáló szerelmespárt, a zöldségesbolt előtt kapargáló vidám szegény gyermekeket.

Milyen gyalázatos bűn lesz testemmel dolgot adni az Entreprise béreseinek, szegény testcipelőknek, mosóknak, öltöztetőknek, kocsisnak, lovaknak, sírásóknak. És nem tudok majd tőlük bocsánatot kérni. Előre kérek bocsánatot mindenkitől, halló!

Milyen tapintatlan bűn lesz, milyen barbárság, itthagyni a látást, hallást, tapintást, ízlést, szaglást és az érzést! Itthagyni a felhőket, amelyek nem tudják majd, hogy már elmentem és másnap is új színeket kevernek és új ábrándokat terítenek, mintha itt volnék, mintha nézném és gutiroznám.

Milyen részvétlen bűn lesz, itthagyni az üvegházi növényeket, -42- a kertieket, a mezeieket és azokat a lelenc füveket, virágokat, amelyeket a kerítések tövében és a városok végén a kövezet közt láttam.

Milyen műveletlen bűn lesz, elfelejteni mindent, amit olvastam igazat, amit hallottam kedveset, őszintét, szíveset, nyögőset és nevetőset, világítót és bolondosat, emberit és gyermekit. A zenét és a dalhangot, a madarak tündöklő sziszegését, a szél ijesztgetéseit, a cipők reccsentését és a csöndet, a meglepettet, az ájultat, az őrültet, az ihletettet, a költő végtelen homlokát, amely a versíráshoz lehajol.

Milyen gonosz bűn lesz, milyen gonoszság, milyen testvértelenség, elfordulni az időtől, a multtól és jövőtől, a holdtól és a naptól, az állatoktól és az emberektől és a csillagoktól, akik még mindig nem tudtak megszólalni, akik mindig úgy repesnek, úgy erőlködnek, úgy égnek a vágytól, hogy szólhassanak! Elfordulni mindentől, betenni a szemem, azzal, hogy elég volt belőletek, nem érdekel tovább, nem bánom, nem szeretlek!

Milyen rablás lesz, milyen fagyos bűn lesz, milyen halálos bűn lesz, visszavenni szívemet, elvonni a világtól, elvenni, elvinni magammal innen, itthagyni sorsára az életet, megfosztani az egyetlen vigaszától, egyetlen meleg falatjától, utolsó puha vackától, a szívemtől, amelyet használhattak emberek és férgek és kidobott cserepek és leszemetelt falevelek és villamosjegyek. A szívem lecsavarni! bezárni! lehűteni, mint a vízbe dobott szenet! Eltüntetni, elásni!

Nem merem elvinni, nem szabad ezt tennem! Nektek adtam, tessék, itthagyom, nem loplak meg benneteket; mi lenne belőletek! -43-

Unalmat tettem a szemembe, mikor a ruhatárosné a kávéházban odajött a felöltőmért. Elárultam annak a gépies asszonynak, hogy terhemre van, hogy nem lett volna szükségem rá. Megint elfelejtettem, hogy nem én vagyok itt a fontos, hanem ő. Mintha nem tudnám, hogy ő abból él, hogy elfogja a felöltőmet és a ruhatárba hurcolja. Ezt az illetlen pillantásomat, amelyet a szemébe nyujtottam ennek a szegénynek, ezt soha nem válthatom vissza tőle semennyi pénzért. Akikkel szemben türelmetlen voltam életemben, akikkel idegeskedtem és figyelmetlenkedtem, eszembe szoktak jutni; halványodott arcú tömeg emelkedik a lépcsőmön, jön elégtételt követelni. Szerkesztőségi szolgák, kocsisok, pincérek, virágárus lányok, hordárok, postások, szobalányok. Némelykor válogatatlan, mosolytalan, bóktalan voltam velük szemben. Magamnál szegényebb alakok köszönését fáradtan viszonoztam és az is megesett, hogy nem vettem észre, ha köszönt valaki. Azt is megtettem, hogy elfordultam a kirakat felé, meg elnéztem a flaszterre, hogy ne kelljen köszönést és szót cserélnem kényelmetlen rongy ismerősökkel, butákkal, pedig azok akkor már megláttak engem és észrevehették a csalásomat. Ilyesmit sohase tettem izgató fiatal nőkkel. Sem arisztokratákkal szemben nem felejtettem el a hangomat meggyantázni s ajkaim fölé a mosoly bajuszát fölkapni. Igen, pedig mindig tudtam, hogy azoknak tartozom a legpuhább gyöngédséggel és a leghosszabb udvariassággal, akik effélét a a legkevesebbet kapnak ebben az életben. -44-

Nem vagyok őszinte. Nem tudok őszinte lenni. Úgy szeretnék őszinte lenni! Akár csak magamnak, csak magamhoz egyedül, mikor benn vagyok a betett ajtó mögött a szobában, mikor itt ülök a kíváncsi papír előtt, vagy csak mikor az ágyban fekszem sötétben. Nem tudok magamban sem őszinte lenni, sötétben sem. Nincs egy őszinte percem, nincs egyetlenegy igaz pillanatom, nincsen, nincsen. Nincs semmiről a világon olyan véleményem, amelyet orvul meg nem szúrna azonnal egy másik véleményem, nincs egy ítéletem, ami ne volna fellebbezés alatt, nincs egy érzésem, aminek az ellenkezőjét is ne érezném. Nem adok magamra semmit, nem hiszek magamnak. Vitát szaval a belső részemben két színész, mind a kettőt únom. Nem ismerem meg magamat. Nem tudom, hol vagyok, hányadán vagyok, milyen vagyok, ki vagyok. A fa tökéletes fa, olyan, amilyennek szánva van, a bogár tökéletes bogár, de én, hogy legyek ember? Legalább őszinte tudnék lenni, látni tudnám, milyen vagyok én! Magamat vádolom a világért, de a magam hitványságaért mindig a világot teszem felelőssé s mindenért megbocsátok magamnak, ha önzésem harangja megszólal. A világ nevelése vagyok. Nem tudom magam vegyileg kitisztíttatni. Gyáva vagyok. Kényelmes vagyok. Hiú vagyok. Azt képzeltem egyetlen hiúságomnak, hogy én nem vagyok hiú. Talán én vagyok a leghiúbb hiú az emberszemét közt. Mindig készülök, erőlködöm, melegszem, hogy nekifutok egy kifeszített kötélnek, -45- hogy átugrom, igen és aztán megijedek és átbúvok alatta, mint a bohóc.

Jaj, egy árva pillanatot csak, mikor láthatnám, hogy ember vagyok! és tudhatnám, hogy élek! Itt az élet a kezemben és játszom vele, mint a gyermek a bábbal. Ide engedtek a világra, s nem használtam fel az időt, átalszom a világot és mégegyszer nem kapok engedélyt a földre belépni.

Várom várom azt a reggelt, mikor magamból, mint a Nap fölkelek. Mindig utazhatnám, hogy messze-messze egy havas csúcsán, egyedül ott találkozom magammal, kiokádom a sorsomat és megismerem kitisztult bensőmben az embert. Hogy szeretném lekiáltani a világra az életet, magamat. Nem igaz: félek! -46-

Sétáltam a fák mellett és a pálcám forgattam és lecsíptem a pálcám hegyével zöld leveleket a lomb széléről. És levertem a pálcámmal a bokrokról is a leveleket, mert szórakozott voltam, mert a lemondáson gondolkoztam, mert a szívem nyakig ült a forró fájdalomban. És rámentem a mezőre, hogy lépéseimnek hangjuk ne legyen, hogy azt képzelhessem, hogy csak a gondolat és a dal sétál az én két lábamon és a füvet aközben elnyomtam és eltörtem a cipőm talpával. És lovagoltam a mezőben és füvet és virágtöveket és csigát és gilisztát gázoltattam halálra. És minden kertben és szántóföldön tett sétám alatt halálra tapostam gilisztákat és bogarakat és férgeket. Nem is sejtem, mennyi az áldozatok száma. Könyököltem a könyv fedelére s agyonnyomtam a könyvben két lap között egy icipici szürke bogarat, aki olyan egyenesen tud sietni a könyvben, mint a sor. Lehet, hogy éppen a gyilkosság elkövetése közben sóhajtottam Shakespeare után, hogy: Thyself thy foe, to thy sweet self too cruel! Megeszem a cseresnyében azt a kis karcsú, szőke férget, és megeszem azt a szem cseresnyét, aki oly ragyogó testszín és piros mint a mosolygó kisleány arca. Minden egészséges lélekzetemmel élő bacillusokat mérgezek el magamban. Nincs egy lehelletem, nincs egy falatom, nincs egy lépésem, amely vétek nélkül való volna s nincs egy pillantásom, egy gondolatom, egy szívdobbanásom és alvásomban egy álmom sincs, amivel valaki vagy valami ellen valahol valahogy ne vétenék. -47-

Vadászpuskát engedtem a kezembe tenni s meglőttem a nyulat, a foglyot és galambot is lőttem. Sárgaszájú gyermekverebeket hajítottam le a fészekből. Ürgét fullasztottam vízbe a mezőn. Egyszer egy denevért ütöttem le bottal, mert a szobába repült, mert talán a párja után repesett akkor éjszaka, tudom hogy a denevérek is szerelmesek. Bolhákat és tetveket nyomtam agyon. Pillangókat fojtottam meg két ujjam közt, hüvelyk- és mutatóujjam közt, a vak gyilkosok közt. Igen, olyanok az ujjaim végén a körmeim, mint a vak szemek. Legyeknek nyomtam ki a sárga belét az asztalra, élő csiborok és kőrisbogarak hátába szúrtam gombostűt és figyeltem, hogy kalapálnak a levegőben sovány lábaikkal napokon átal és hogy forognak a tű körül, mint a körhinta. Gyíkoknak csaptam le kővel a farkát, békákat tapostam és dobtam agyon, gilisztákat vágtam ketté játékkarddal. Lótetűt, darazsat, hernyót fullasztottam meg és ütöttem le s nyomtam széjjel. Fejletlen halakat dobáltam ki a patakból a halálos porba. Az ujjam hegyével, a körmömmel, meg az öklömmel rakásra öltem a muslicákat nyári este a lámpa alatt és ismeretlen liliputi lepkéket és bogárkákat, ezüst és halaványzöld színűeket, bájos és zseniális Nijinskiket és Karsavinákat, akik a fényben rajongva forogtak előttem. Művészetet és szépséget irtottam, csupa idegent, csupa vendéget, csupa csodát pusztítottam el, csupa egyetlen élő életet. Ezreket! tábort! lakosságot! egy valami pici földrész egész faunáját! És nem is veszem komolyan, micsoda szörnyeteg vagyok én! Nem is igaz, hogy szenvedek ezek miatt; csak úgy képzelem, de nem szenvedek, nem igaz. -48-

Bűn volt születnem. Egy ismeretlen idegen szegény asszonynak milyen fájdalmat okoztam: anyámnak. Nem is tudom felfogni, mekkora fájdalommal szült az az asszony, csak annyit érez a szívem abból mint a szeizmográf az ausztráliai földrengésből. Anyám arcát használtabbá tettem, mellét megrongáltam, hasának és egész évai szépségének kárára voltam. Igazán nem emlékszem, hogy így óhajtottam volna a világra jönni, ahogy jöttem. Nem, nem magam választottam az életbe való behatolásnak ezt az útját-módját, nem az én ízlésem volt, hogy így történjék a földre hivatásom. Mindegy, mégis így történt és első kegyetlenségeimet, amelyeket egy gyönge asszonnyal szemben tettem, az éther se mossa le rólam. -49-

Milyen hűtelen vagyok én is a halottakhoz. Én is csak azt mondom, amit ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! és elhiszem azt és azután a szemem leszokja annak a képét, aki meghalt és a fülemben elfonnyad a hangjának az emléke és sajnálom őt, vagy nem sajnálom, de már nem követelem, hogy itt legyen merőleges alakban a földön. Már nem csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán, nézésén, járásán. Úgy veszem, hogy ő, aki meghalt, ő halott. Egy embert, akit láttam, úgy veszek, mint olvadt hullát; hát szép dolog ez tőlem, hát szabad ezt nekem? Az embereket, akiknek bajtársuk vagyok, elhagyom, csak azért, mert véletlenül meghaltak? Ezért az egy kis ballépésért, ezért a tévedésükért megtagadom őket, nem ismerem el őket többé; hát ez a bajtársiasság? Ők meghaltak, mondjuk. De ha én is tudomásul veszem ezt és megnyugszom ebben, az annyi, hogy én a magam részéről külön megölöm őket. Van jogom ölni? Hátha ők nem is szívesen haltak meg, hátha zokogtak, tiltakoztak, küzdöttek, körmeiket az istenük szájába vájták küzdelmükben és még most is úgy vannak ujjaik görcsösen begörbülve, mint a megfagyott hollóké, kik hanyatt fekszenek a havon? Ők még mindig harcolnak és én azt merem állítani, hogy ők halottak. Talán tudom mi az a halott? Tudományom semmi nincsen, minden tudományom a szívem. A szívem nem ismer halált, csak életet ismer. Igaz, én többet tudok az úgynevezett halottról, mint Bossuet, ki azt mondta, hogy: ce je ne sais quoi qui n’a pas du nom – mert én tudom annak -50- a nevét, akit ismertem és le nem törlöm a nevét a testéről, mikor alszik. Csak úgy szabad vennem, hogy alszik. Hogy pihen, mert elfáradt. Hogy hanyatt feküdt az eget nézni s mindenféléről képzelődni, mint az, aki ünnepnap kirándulást tesz és lefekszik a zöld gyepen. Én nem hiszek a halálban, én nem hiszek a halálnak, én hitetlen és tiszteletlen vagyok, szemtelen vagyok. Én nem engedek meghalni, én nem adok oda senkit se. Száműzetésben vannak a föld alatt olyanok, akikről tudom, hogy tudtak rólam, bár nem ismertek: akik olvasták, amit írtam. Ezekért már nem érzek, ezeké már nem vagyok, ezekkel semmi közöm? Nem, én ragaszkodom hozzájuk, mert hiú vagyok, nem mondok le egyetlenegy olvasómról sem. Vannak iskolai pajtásaim, akikkel kézenfogva vonultunk az élet ellen, akik most a földben vakációznak, vagy tanulnak odalent valamit? nem tudom. Nekem is, aki velük egy utat, és egy tananyagot vállaltam, nekem is nem kellene most azokkal ugyanebbe a sötét osztályba járnom? Én bele se nézek abba a nehéz könyvbe, akit nekik most tanulni kell. Szégyellem magam, hűtelen és csaló vagyok. Minden egyes ember, akivel nem ugyanazt az intézetet szenvedtem, az is mind mind iskolatársam, mert ugyanebbe a világba iratkoztam be, amelyben ők jártak és az élet hasonló évfolyamait végezem, hát egyetlenegy ismeretlen embert se szabad cserben hagynom, aki meghal. Én minden emberrel vele halok. Annyiszor halok meg, ahány ember meghal. De míg élek, addig él bennem tovább mind, aki meghalt. Úgy érzem, olyan igazán érzem most, olyan lázasan és oly mélyen, gyökeresen, hogy igaz, amit érzek!

Annyi nyugtalanságom szokott lenni a halottak miatt. Hisz ők is emberek, hát ők is tovább gondolkozhatnak és érezhetnek. Nem őrülnek meg odalent? Nem éhesek és nem szomjasak szegények? Nem félnek olyan egyes-egyedül? Nem szeretnének néha napján valami ujságot hallani? Nem -51- kéne le-lelátogatnom egy kicsit beszélgetni velük? Nem volna izenni valójuk? Hátha elfelejtettek itt megmondani valamit. A sírkövek nem nyomják a szívüket? És azoknak a sírköveknek arany ostobaságaitól nem pirul az ő világos homlokuk? A fejfák rothadása nem bántja az orrukat? A tánc nem rugdossa agyvelejüket? A korlátoltságok, amiket fölöttük oly alacsonyan beszélnek a földön, azok nem sértik a fülüket? Nem, a halottak süketek mint Beethoven és vakok ők mint Milton. Néha úgy képzelem, hogy úszásnak erednek odalent mint milliomnyi ezüst halak együtt és vonulnak sötét tengerben, mert keresnek valamit. -52-

Utána néztem egy cafat kódis szegény embernek, akinek egy pár kiszolgált fűzős cipőt akasztottam a karjára. Láttam az ablakból, hogy pityókos lett az örömtől, úgy ügetett az uccán pityókosan; alig állotta meg, hogy ne táncoljon. Szemtelenül mosolygott mindenkire, aki szembejött vele, a lámpának nekiment, mintha meg akarná csókolni, azt az ócska pár cipőt lengette, meg-megsímogatta s gyönyörködött a talpában és tovább lengette, mutogatta a világnak, hencegett vele: ni! Egy kis gyáva fehér foxinak is megmutatta, lehajolt ahoz a kis kutyához és bemutatkozott néki. Nem tudtam nem érezni ezt az érzést, ami hirtelen feljött a hasamból: útáltam azt a szegény embert. Mert úgy örült a cipőnek, mintha most már az egész világnak volna ócska cipője. Pedig csak ő kapott egyedül ócska cipőt. A többi szegényt elfelejtette. Igen, ezt az önző szegény embert leútáltam, de magamat elfelejtettem útálni, mikor új szeretővel jártam az alléeben és válltól csipőig megsimítottam, mint a szabász és úgy éreztem magam, mintha a földön minden szegény fiatalnak volna szeretője. -53-

Tudom, hogy bűn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába pénzt teszek. Tudom hogy bűn, mert érzem, hogy bűn. Bűnöm, hogy koldus is van az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám. Bűnöm, hogy amikor a pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki, mintha én más volnék mint ő, mintha különbség volna köztünk! Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust arra, hogy jófélének képzeljem magam abban a pillanatban, mikor pénzt köpök. Bűnöm, hogy elmulasztom megköszönni a koldusnak, hogy elvette tőlem a pénzt, sőt hogy elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot, amit olyan olcsón vásároltam tőle. Az is bűnöm volt, mikor én mondtam a koldusnak, hogy: köszönöm, a többit is majd megadom! Mert akkor azt hitte, hogy csúfolódom vele, mert még mosolyogtam is hozzá. Igen, az is bűnöm, hogy azt akartam mutatni neki, hogy tréfára veszem adományomat és hogy szeretem őt és mulattatni akarom, bűnöm ez is, mert tolakodás ez és bizalmaskodás egy személyiséggel szemben, aki nem kíváncsi rám és tréfáimra. Bűnöm, hogy sajnos szemeket csinálok és úgy nézek a koldusra, mert hátha éppen abban a pillanatban el volt ábrándozva s gyermekkorában bitangolt az emlékezete pillangós májusban és én kíméletlen szánalommal az idegen jelenbe visszacitáltam őt. Az is bűnöm, ha rá se nézek mikor az adót beszolgáltatom, mert akkor azt gondolhatja, hogy én a művészt nem is veszem észre benne, csak valami tucat pénztárnoknak veszem őt. Evvel az ő hiúságát megbántottam. Igen, mert művész ő, -54- mert harmónikázik. Vagy énekel. Azt énekli ő: kezeit csóóko lohoom. Énekesművész ő és zeneszerző, hisz azt a melódiát, amit énekel, azt ő maga szerezte. És én annyira csekély belépődíjat fizetek neki az ő produkciójáért és még csak a nevét sem tudakolom meg és még csak végig se hallgatom. És ha olyan koldus mellett megyek el úgy hogy szememet nem adom neki, csak a pénzt, aki nem művész, csak ott áll meddőn és ásítva, az olyan koldusban még jobban megsértem az egyént, mert a közönséges emberek még hiúbbak mint a művészek. -55-

Bűnöm, hogy pénzt adok a koldusnak, igen, mert a többiek is adnak. Már csak azért sem volna szabad adnom, mert nem akarok úgy viselkedni mint a többiek, hiszen én egyéniség vagyok! Amit úgy csináltam itt az életben mint ezek a többiek, avval mindig megégettem a szívemet. Ha a pénzesek a koldusnak pénzt adnak, akkor bizonyosan szükségük van a koldusra. Ha nem volna szükségük koldusra, nem is tartanák ott az uccán. Kell nekik az a pénz, amit a koldusnak adnak, igen, a pénz kell nekik, az a többi pénz, amit nem adnak oda! Nekem nem kell koldus.

De látok olyan gyalogosokat is, akik nem adnak a koldusnak soha semmit, pedig az a pénz, ami a koldusoknak meg a szegényeknek úgy hiányzik, az a pénz ott van őnáluk. Hát ezek mért nem adnak? Ezek is egyéniségek mint én? Igen? De hiszen, ha másvalakihez hasonlítok, akkor már nem vagyok egyéniség. Mihelyt egyéniségnek érzem magam, már nem vagyok az, hiszen egyéniség annyi van itt a földön, mint szemét! De hisz én ezen a világon nem akartam egyéniség lenni, nem akartam én itt semmi se lenni! S el is értem ezt, semmi se vagyok itt! Ki érte el így a célját a forró halandók közül? Én elértem, amit akartam! Örömömben, diadalmámoromban olyan nagylelkű leszek: leborulok a koldusok elé, megcsókolom a lábát, akinek van lába köztük és a kezét, akinek lába nem áll rendelkezésemre. De a koldus nem sokat ad a csókra, neki pénz kell, mint a primadonnának. Hát mégis, nekem is pénzt kell adnom a koldusnak! Nekem is, pedig én -56- szívemet hoztam a világra s hangomat és szám és tenyerem melegét és nézésem világosságát és homlokom fényét és végtelenségét. Jaj, hát én a koldust kizárjam az estélyről, a szüretről, a tengeri fürdőről és az egész kéjútról? Neki csak pénzt adjak? Az édeni csodát, az embert ne mutassam be Néki? Hisz Néki tartozom a legtöbbel, hisz ő vánszorgott legmesszebbre a paradicsomtól, hisz ő nekem a legsürgősebb! Megcsókolom meztelen szemgolyóját, nyöszörgő szájába lehellem forróságomat. Kristályszökőkutat röppentek ajkáról, feje tetején virágokat költök, mint a japán bűvész a cirkuszban és lábait megmosom harmatban és megtörlöm napsugárban és a testére díszruhát adok az erdő őszi színeiből és ujjait örökzöld ágacskákká változtatom, amelyek csak a végtelen széltől kérnek alamizsnát.

Ha leborulnék a koldus előtt a járdán és homlokomat a kőbe s szívemet öklömbe verném és szemeimet sírásba s számat jajgatásba fullasztanám, igen, akkor én volnék sajnálatosabb és érdekesebb a koldusnál és akik ott összecsődülnének az epileptikus jelenethez, azok elvennék a helyet egy véletlen sétálótól, aki a koldusnak adott volna valamit, ha én ott nem lábatlankodom. -57-

Bűnöm, hogy az a koldus ott áll a falnál, ott ragad az a lapos koldusember, vagy az a lapos koldusasszony, háttal a templom falánál, mintha plakát volna azon a falon. Bűnöm, hogy otthagyom őt, hogy tűröm ma is úgy mint tegnap tűrtem és hogy holnap is tűrni fogom ott, ahogy ma eltűrtem. Bűnöm, hogy az a koldus nem szénrajz, hanem csontszerkezet és vérkeringés. Él az a koldus, úgy mint az élő fa, úgy, mint a csupasz szem, amely könnyezve fáj a napfénytől és a belérepült szúnyogtól kiállhatatlanul kínlódik, ködös és véres lesz. Sokszor a szívem olyat üt a mellemen, mintha kővel mellbedobtak volna, ha észreveszem a koldust és eszembe jut, hogy él! Mintha sohase tudtam volna felőle! Mintha először látnám! Szédülést kapok, arcom, ajkaim és füleim kimelegszenek és inaim rezzennek, úgy mint mikor a megnyert nő először csenget be a lakásomon. Az a koldus itt áll az ég alatt és ez igaz! Nem gondolat, nem álom, nem illusztráció. Én is igaz vagyok, érzem az ütőerem lökéseit, hallom a lélekzetem súgását és érzem a pilláim ütközését. Nem úgy van, hogy sétálok mint egy alak a mozgófényképen, nem, hanem a csillagokból mint élő férfi pottyantam ide le a városba, merőlegesen talpraestem és azonnal járni kezdtem mint a többiek akiket látok. A koldus nem mozdul, ott áll, mint akit elítéltek. Az ő öltözetébe képzelem testemet, az ő helyében ott állva! S megőrül a türelmetlenség a fejemben, menekülni akarok az unalom Szaharáján végig, a havas tenger habjaiba ugrani.

Mért nem emelek szócsövet a szám elé, mint a Pavillon -58- d’Ermenonville kapusa a soffőrök meg a kocsisok közé bődülni! Mért nem állítom meg fehér bottal az uccát mint a rendőr! Mért nem költöm fel riasztópisztolylyal a közönséget, amely alva jár az uccán?! Mért nem árulom el, hogy mit látok?! Koldust láttam az emberek közt! Én ezt nem értem, én nem voltam itt mikor ezt rendezték, én csak most élek először és mingyárt meghalok, én itt múlandó vagyok; én nem tudom mi történt itt. A többiek örök idők óta itt járkálnak és örökké ittmaradnak, nekik soha nem kell meghalni, ők oly nyugodtan, oly tanultan mozognak itt, ők nincsenek meglepve. Ők mindig ittmaradnak a földön, ők itt berendezkedtek, ők templomot is tettek az uccára s koldust is tettek oda a templom falához. Az emberek idevalók, itthon vannak! De honnan jöttem én? Valahol még napkelte előtt felöltöztettek és elindítottak erre a világra, igen, mintha egy anya meleg tejet itatott volna velem és a hajamat nyelves tenyerével kefélve, halk, puha, cukros szavakat lehelt volna szemembe. Úgy emlékszem, mintha kis borjú álmos bőgését is hallottam volna akkor és báránycsengetyűt, távolról, havazáson keresztül és mintha itt bent a mellemben rózsaszín szívemnek mint gyermekarcnak szája lett volna s két karja is lett volna szívemnek, azok a kezek össze voltak fogózva ujjakkal a szívem alatt és úgy énekelt egyedül a szívem születésnapi köszöntőt, a világ felé fordulva. Most megállok és megtörülöm az életet homlokomon; emlékezni próbálok. -59-

Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust is nézegetésre, csodálkozásra. Minden szemlélet, minden bámulás, minden gondolkozás: szórakozás, én hát szórakozást orzok olyanoktól, akiket én viszont nem szórakoztatok. Úgy megnézem mint a piktor vagy mint a szobrász az öreg, gyönge vak koldusnak a vízszint tartott kezefejét, amelyet a másik kezével alátámaszt, hogy sokáig bírja tartani maga előtt. Nézem ezt, mintha anyag volna nekem is az ember, nem pedig legközelebbi rokonom, apám, gyermekem, ikertestvérem. Mind a két keze tenyérrel fölfelé van annak az elhasznált vak koldusnak, akit sokszor látok így, amint a baltenyerével emeli a levegőbe a jobbtenyerét. Csak akkor kellene neki kitartani a tenyerét, mikor az alamizsna jön, úgyebár? De ő, mikor senki se megy arra, akkor is úgy tartja a tenyerét. Ő úgy tesz, mintha az égből valami értékes eső szemelne, melyből egy szemet se szabad elszalasztania. Azon gondolkoztam egyszer, hogy hát azt a baltenyerét, amelyikkel a jobbtenyerét alátámasztja, hát azt mi támasztja alá, hogy az a levegőben fenn tudja magát tartani? Hiszen egy harmadik kezének is kéne lenni, amelyikkel a balkezét alátámasztja. Vagy az a felsőkéz, az is támasztja az alsót, úgy, mint az alsó a felsőt? Talán ez a két kéz szereti egymást, mert sajnálja egymást és ez a szeretet mint egy föl nem fedezett fizikai törvény tartja szilárdan együtt a két kezet, hogy az az alsókéz nem zuhan alá a gyöngeségtől. Ilyeneket gondolni, tudom butaság, úgyhogy azok, akik nem ismernek, okosnak is gondolhatnak. -60- Én pedig a buta merengéssel éppen úgy agyonütöm az időt, mintha csupa szellemességet gondolnék ki. Azon is megakadtam már, hogy a koldus a kezét a tenyerével fölfelé tartja, természetellenesen, igen, sokkal könnyebb azoknak, akik tenyerükkel lefelé nyujtják így élő kezüket, kézcsókra. Szóval mulatok és ezt annak a korhadt vak koldusnak a rovására teszem. Azt is elnézegetem, hogy a koldusasszonyok és a koldusemberek 90 fokos szögben tartják előre könyökből az alsó karjukat és hasonlítottam a koldusokat azokhoz a betegekhez, akiknek a központi idegrendszerükben van bajuk és attól a karjuk magától húzódik derékszögbe s úgy marad. Én ezeket a betegeket, a koldusokat, egy papír kétkoronással akarom meggyógyítani? Hisz ezt a betegséget szanatóriumban kell gyógyítani injekciókkal és diétával és svédtornával. Én kuruzsló vagyok és csaló vagyok. Bűn pénzt adnom a koldusnak. -61-

Nem, nem, nem szabad a koldusnak pénzt adnom, tudom én, mert ha pénzt kap, soha nem hagyja ott a helyét, nem megy el tüntetni s nem követeli alamizsna helyett a világot. Bűnpalástolás, megvesztegetés, butítás, rabszolgatartás az, hogy pénzt adok a koldusnak, tudom én igenis. De mikor nincs apróm és lusta vagyok a koldusnál váltani, meg mikor sietésemben elsikkasztom a koldusnak járó bért, meg mikor szórakozottságomban vagy hanyagságomban nem adok pénzt a koldusnak, mindig úgy érzem, mintha valaki visszarántana, hogy menjek vissza a koldushoz, mert adós maradtam néki. Igen, a koldus elvárja a pénzt tőlem, hisz azért áll ott a falnál, én tehát avval a pénzzel amit vár, avval tartozom néki, úgy mintha kölcsönadta volna. Ha nem adok pénzt a koldusnak, akkor csalódást adok néki, csalódást pedig senkinek ezen a világon nincs jogom adni; nekem azt sehol meg nem engedték.

És ha forradalomba óhajtom a koldust avval lökdösni, avval hogy én pénzt nem adok néki, látom, hogy nem megy, hiszen annyiszor nem adtam már a koldusnak pénzt és lám, ő meg se mozdul! És aztán, ha forradalomba hágna is, azt a forradalmat elő kell készíteni néki, nem? Szervezni kell a forradalmat. Unalmas, lassú ipar az a forradalom. Addig mit eszik a koldus míg győz, ha nem adok pénzt neki? És aztán, mennyi pénz kell majd ahoz a forradalomhoz. Röpiratra, plakátra, agitátorok fizetésére s géppuskákra, mennyi, de mennyi pénz kell! Pénzt kell adnom a koldusnak. Nem, nem! Én nem adhatok pénzt géppuskára, mert a géppuska a halálé, én pedig úgy hiszem, az életé vagyok. -62-

Igen, bűn pénzt adnom a koldusnak, bűn, bűn. Nem érdemli meg. A koldus nem ad a szegényeknek alamizsnát. Ott mentek a járdán előtte a szegény férfiak, a szegény asszonyok, a szegény gyerekek, mint vadak és haldoklók és őrültek és ő nem nyúl a zsebébe soha, pedig neki pénz van a zsebében és a kezében és a kalapjában, ő nem hazudhatja, hogy nincs pénze, hiszen tudjuk és látjuk, hogy ő koldus! Ő nem szegény, ő nem munkanélküli, ő nem ment tönkre, ő nem lehet olyan fáradt, hogy ne kereshessen kenyeret, hiszen ő koldus. Ő engedélyes. Ő hivatal. Ő üzlet. Ő vállalat. Állam. Gyár ő. Nagytőke. Ő nem érdeklődik a szegények iránt. Tán nem is tudja, hogy gond és nyomorúság is van a világon. De sokszor sétáltam el kora tavaszi éveimben a koldusok előtt, mikor a hasam zenélő óra volt és a zsemlyét jobban tiszteltem, mint a teli holdat, igen, és ott megállottam a koldus környékén, mert ráértem és ott figyeltem gömb szemekkel, hogy hogy lapátolja a koldus a pénzt a tenyerével. Gondoltam, hogy leveszem a kalapom néki s megénekelem őt úgy, mint ő a járókelőket, hátha ad aztán nekem egy-két krajcárt. De nem mertem, mert féltem tőle, mint valami minisztertől. És azon álmodoztam akkor, mert álmodozó voltam, hogy koldus leszek én is, mert akkor szabad leszek és mindig lesz pénzem. Úgy álmodoztam, hogy a lovassághoz megyek majd, nem a gyalogsághoz: lovas koldus leszek! Az nem olyan prózai s előkelőbb is, mint a gyalogos koldus. Igen, mert mindig előkelő szerettem -63- volna lenni s ez biztosan bűnösebb bűn, mint az, hogy a koldusnak pénzt szoktam adni.

Én soha nem lehetek olyan előkelő, mint a koldusok, mert a koldusok előkelőbbek mindenféle uraknál, akiknek az az előkelőségük, hogy vannak őnáluk kevésbbé előkelők. A koldusok előkelősége differenciát nem vesz igénybe, nem, ők nem mások rovására előkelők. A koldusok nem hágnak senkinek a nevére, nem tartanak és nem is tűrnek senkit se maguknál alábbvalónak. A koldusok előre köszönnek mindenkinek. Ők nem veszítenek ezzel a méltóságukból, mert ők olyan magasrangúak, hogyha az ember fölnéz rájuk, megfájul a nyaka s a szeme az embernek úgy, mint mikor az ember a sixtinusi pincében a mennyezetre pingált prófétákat nézegeti.

Tudom, hogy a koldusok, mikor este visszavonulnak a nyilvánosság elől, akkor ők a szegények közé ereszkednek és kölcsönt és potya segítséget adogatnak a tehetetlen szegényeknek. De ők ezt nem a világ előtt teszik, ezt nem szabad tudni róluk az avatatlanoknak. Pszt, ez titok! Ők a szegények közt laknak mint jóság. Pedig lakhatnának zárkózott külön házban, kerítés mögött és kutyát tarthatnának a tolvajok és a csavargók ellen. A koldusok öltözhetnének vastagon és ékszeresen, úgy mint a lókupecek vagy a leánykereskedők, de ők a szegénység fashionjét viselik. A koldusoknak nem is kell az a sok pénz, amit gyüjtenek. Hiszen bevarrják a szalmazsákba. Meg szokták utánuk a vagyonukat találni a szalmazsákban mikor meghalnak. A koldusok a pénz ellen állanak ott az uccán. Úgy áll ott a koldus, mint a vád képviselője. Úgy áll mint fa az uccán, olyan igaz és idegen, olyan emberfölötti. Olyan vén mint a halál és olyan siralmas és olyan födetlen és úgy figyelmeztet a koldus. Úgy néz az emberek közé mint a rendőr, mint az igazság. Járni tanítja az embereket mint a dajka: ő ott áll és az emberek ott járnak előtte. A koldus nem beszél az emberekkel az ő nyelvén, hanem gyermeknyelven -64- beszél velük, mert ő bölcs, tudja, hogy az emberek még gyermekek. A koldus a türelem, ő a szeretet. Ő pedagógus, végtelen tantervet tart a homlokán, most még csak az abécét tanítja a kezdő világnak. Sejtem én a koldus céljait. Lábujjhegyen kell elmennem előtte s le kell vennem a kalapom néki. De nem, nem szabad elárulnom őt. El kell néznem, hogy pénzt adnak néki. Nekem is részt kell vennem a játékban, mint a pénzes gyermekeknek. Nekem is pénzt kell adnom a koldusnak. Tudom, hogy bűn pénzt adni, de össze kell játszanom a koldussal. Bűnösnek kell lennem, a butácska emberekért. -65-

Szóval hát adok a koldusnak mikor adok. Mikor el nem felejtem, mindig megteszem, hogy mosolygok egyet a szeme közé, amilyen szépen csak tudok mosolyogni. Kiskorú koldusokkal szemben azt is megengedem magamnak, hogy egy kis barackot nyomok a fejébe vagy enyhe fricskát adok neki. Ha nagyon ráérek, azt is csinálom, hogy nyujtom a pénzt, de nem adom oda, hanem a mutatóujjam csúsztatom a tenyerébe; csak azután adom oda nagylelkű adományomat. Ezek a gyermekek el szokták nevetni magukat és ez nekem jól esik. (De nékik is.) Meg kéne tennem mindig azt is, mikor szelíd koldusasszonnyal van dolgom, hogy a piszkos kis alamizsna átnyujtása után hamar egy kicsit megsimítsam az alsó karját, úgy mint a nézésemmel megsimítom a képét. Ha másvalakivel megyek az uccán, nem igen merek effélét csinálni. Szégyellem a természetességet az olyanok előtt, akik a természetességet nem találják természetesnek. Igaz: a koldusok szemébe se tudok azért egészen szabadon nézni, tudom, hogy gyanakszanak és zavarba jövök. Igazuk is van nékik. Nincs jussom remélni, hogy megbocsátanak azért, hogy alamizsnát adok. Legkönnyebben a vaknak adok: az előtt nem kell a szemem lesütni. -66-

Igen igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem boldogtalan lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben! Beteg voltam. Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a zene, orromat elfojtották a parfőnök, nyelvemet elidegenítették a versek. Két szememen a sírás cvikkerét viseltem és könnyeimen át a világ szivárványszín törésekkel táncolt. Sóhajaimmal sűrű ködöt terjesztettem és az embereket úgy nem láttam, mint decemberi hajnalban a fákat nem látom. Vigasztalhatatlan voltam amiatt, hogy a jégvirágok közé nem indulhatok el bolyongani s nem találkozhatom avval a hideg királyleánnyal, aki előtt meghajolva, mint lángoló spanyolviasznak tövig kell égnem. A gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan trágyás mezőket. Egy ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul lettem, az emberek csunyaságától elájultam. Fájdalmam szárnyain el akartam szökni a világról, itt akartam hagyni testvéreimet, anyámat és Tégedet. A pisztolyom csövében lestem a tavaszt. Halántékomra s szívemre próbáltam a tükör előtt a pisztolyt és úgy néztem magam sokáig, mikor inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve changeant színnel, úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfiak a színes mellényt. Azt hittem az enyém a szívem, tehetek vele, ami tetszik. Azt képzeltem, hogy én magam találtam fel a szívemet. Elfelejtettem, hogy az emberektől kaptam a szívemet. Elrejtettem a szívemet, -67- dugdostam az emberek elől, a begombolt kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam. Azt képzeltem, gazdag vagyok mint a gazdagok és jogom van boldogtalannak lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly szerencsétlen vagyok, mint a szegények. Majom voltam. Éppen olyan bűn volt, hogy boldogtalan voltam, mint bűn volna, hogyha boldog akarnék lenni. -68-

Csak könnyelműség, csak kényelem, csak hanyagság az, hogy szavakat fújtam és fúvok a számból, olyan szavakat, amelyeket nem értek, amelyeket nem emésztettem meg, amelyek nem az enyémek? Azt mondom például: becsület. Még most is elszólja magát a szám szórakozottan, azt mondja: angyal! Meg azt mondom: lélek. Meg azt mondtam, úgy mint mások: katona. Ezt én mind tanultam, úgy mint idegen nyelvet, az emberektől. A Berlitz-Schoolban tanulnak úgy más nyelveket, akik oda járnak, amint én az emberek szavait eltanultam. Ezeket a szavakat például a nap felé tartottam és nem láttam rajtuk keresztül. Nem volt ártatlan dolog az ilyen szavakat a figyelő levegőbe kiadni, nem. Valahol majd kihallgatnak, szembesítenek szavaimmal és pirulok majd, lesütöm a szemem. -69-

Vagy tíz tavasz óta az volt a mentségem a világon, az volt a gummisarok a cipőm alatt, hogy könnyebben lépjek, az volt a legyezőm a kánikulában, az volt a púder pirulásomon, az volt a fekete szemüveg a szememen, az a gondolat, hogy elvben már nem élek, hogy megöltem magam egy néma pisztollyal, hát nekem már mindegy. Már nem én vagyok ez.

De hát ki vagyok akkor? Akkor egy másik valaki vagyok, hisz érzem a tavaszi szelet mint forradalmi zászlót lobogni arcom mellett, fáj ha tövisbe nyúlok és vércsepp búvik ki az ujjam hegyére. Lélekzem, minden lélekzettel nyilat ütök a szívembe. Vagyis egy eleven szívbe, egy ember, vagy mondjuk egy állat szívébe. Ha nem én vagyok ez, akkor egy másik példány él az én térfogatomban; most hát egy embert szenvedtetek vagy egy felelőtlen állatot, azt büntetem, azt nem engedem szórakozottsághoz és ártatlansághoz jutni, attól tagadom meg az életet. -70-

Észrevettem urakat az uccán, amint a hátuljukat megvakarták, egyedül sietve valahová vagy sétálva s valamin spekulálva, ami alkalmasint csak a saját jól felfogott érdekük. Meg láttam már urakat, akik olyankor is hátranyúltak megkaparni viszkető nadrágjukat, mikor a nagyságos asszonyt vitték karjukon. Aztán meg láttam nagyságos asszonyokat, amint leszállottak villamosról, vonatból vagy autóból szállottak ki, nyáron, hogy egy kézzel hátranyúltak kihúzni a szoknya szövetét a két földgömb közül abból a vágányból, ahová a hosszas ülés alatt beragadt a szoknya. -71-

Mindig, mindig, mindig várom az élet érvényes megjelenését. Mindennek ünnepélyét, ünnepnapját. A gondolattal való ideális társalgást, a természettel való üdvözült együttlétet, a leánynyal való édeni megismerkedést, a nővel és baráttal való rajongó beszélgetést, amely nem is beszéd, hanem dallam, mint az opera. Várom mindennap azt a holnap reggelt, hogy könnyben megmosdva s mosolyban megtörülközve napos homlokkal lépek ki a kapumon, felhőszínekkel felzászlózott uccára, melyen csipkés és illatszeres párok járnak-kelnek, de olyformán, mintha koreográfus rendezte volna az uccai közlekedést és a szembejövők mind összecsókolóznak, mint hajdan a gavotte-ban. Nem tudok leszokni hamis bánatokról, kancsal reményekről, frivol sóhajokról. -72-

Soha nem beszélek a siketnémákkal. Ha ember vagyok, ők nem barátaim? Éppen úgy kéne barátkoznom velük is, mint azokkal, akik hanggal beszélnek. A siketnémák a két kezükkel beszélgetnek; nekem is van két kezem, megtanulhattam volna nyelvüket. Egyszer Florenzben egy vén férfi, emlékszem olyan fekete volt az arca, mint az odaégett maróni, az az uccán a kezembe nyujtott egy cédulát, azon a cédulán legfelül oda volt nyomtatva: Io sono sordo-muto és az alatt a siketnémák abécéje volt sűrű kicsiny kezekből, a két emberkéz hajlásai s ujjmozdulatai adták az abécé minden betűjét, még a w betűt is. Azután a számok következtek; minden számjegyet tud a kéz mutatni, zérót is. Az a vén sötét olasz férfi koldus volt és a soldot az ujjai mozgatásával köszönte meg. Vajjon milyen hangja van egy-egy némának? Milyen az a hang, amelyik a némának a hangszálain halva hallgat? Csak a köhögését hallani némely némának, egyéb hangot nem ád és a köhejéből nem lehet a beszélő hangját meg a dalhangjait képzelni. Milyen az a hang, amelyik nem hallik? Van a némáknak hangjuk, hisz emberek, hisz élnek, csak nem tudják kiadni. Milyen az a hang, amelyik nincs? Kíváncsi vagyok rá! Szeretném, ha megszólalnának a kedvemért a némák, ha azt mondanák: jó reggelt. Igen. Azt a cédulát eltettem akkor, hogy meg fogom tanulni a siketnémák beszédjét és ha az életben, vasúton, ország útján vagy börtönben vagy kórházban siketnémával kerülök össze, majd társalogni fogunk. De cédulám és jószándékom elkallódott azután. A siketnémáknak -73- senkijök, semmijök nem vagyok. Idegenjök vagyok. Félek tőlük. Nem vagyok-e ellenségük? De az vagyok. Mily könnyedén sajnáltam csak őket, milyen keveset. Csak másodpercekig. Mikor elmentek mellettem siketnémák, alkonyatkor, a Városliget felé, hadarva témáikat ujjaikkal, utánuk néztem és megállottam. Nőt is láttam már így siketnéma csapatban. Nem tudom hol laknak. Nem tudom életük történetét. Nem tudom szerelmüket, bútoraikat, reményüket, halálukat. A siketnémáknak az egész világ siketnéma. A futballmérkőzés, a madaras tavasz, a zenés mise, az őszéji szélvész, az izgatott tenger. Nem törtem a fejem regényen, színdarabon, ahol siketnémáké az élet. Nem írtam soha verset őfelőlük, az ő nevükben. Nem tudok siketnéma lenni. -74-

Megesett, hogy hátranyúltam megtapogatni a pénztárcámat, hogy ott van-e, mikor koncert után a ruhatárból kivágtam magam. Mi mindent el nem majmolok az emberektől! Mikor kutya jött szembe velem faluhelyen, hallgatva sunyi fejjel, a lábam résen volt, hogy rúgjon egyet azon a kutyán, ha meg akarná kapni a nadrágomat. Hálókocsiban a másik urat, aki ismeretlenül vetkőzött előttem, úgy néztem mint az őrültet és képzeltem mikor a sötétségben fölöttem szuszogott, hogy fogom majd megfojtani, ha kitör a roham rajta s nekem esik. Ha éjszaka haza sétáltam holdtalan magányban a fák között, féltem a gyilkostól, aki leskelődik rám és most mingyárt nekem ugrik. Kit gyanusítottam ilyenkor gyilkos szándékkal? Ki az, ki az az ismeretlen fivérem, akiről föltettem, hogy ölni akar? Emberre gondoltam, embertől féltem, emberből alakított gyilkost a félelmem. Nem is egyetlenegyet vádoltam és sértettem, hiszen nem tudom ki az, akitől féltem, úgy vehetem, hogy millió embert gyaláztam meg akkor, igen, egész hím emberiséget. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a Margithídon megállottam a vizet nézni hálóingében, a selyem holdfényben és a híd korlátjára könyököltem és néztem lefelé. S emlékszem, hogy akkor egy másik alak is oda volt könyökölve, jó messzire tőlem a híd korlátjára s őtet kezdtem lesni, vajjon nem akarja megölni magát? Sohase láttam még a Dunába ugrót; bizonyos, hogy kíváncsi voltam ilyen eseményre s nem bizonyos, hogy azért figyeltem azt az alakot, hogy ha csakugyan a vízbe akar ugrani, majd odarohanjak -75- és visszatartsam. A hold mind a kettőnknek tartotta a lámpát; észrevettem, hogy ő is éppen úgy les engem, ahogy én őtet lesem. Én el voltam készülve az ő halálára, én öngyilkosságot vártam, én evvel a várakozásommal azt az alakot a hideg éjszakai halálba kergettem. Hiába radírozom ezt az emléket, nem akar a helye tiszta lenni. Az az alak is akkor sokáig sandított oda felém. De ő velem csak jót akarhatott. Úgy-e? -76-

Például sohase mesélem el gyermekkori tolvajságaimat. Még művészkompániában is úgy hallgattam gyermekkori lopásaim felől, mintha úri társaságban ülnék, ahol ez nem téma s polgárnép közt és grófnői szalónban ha eszembe jutott, hogy tolvajkodtam gyermek kezemmel, zavarta szememet a pillanatnyi emlék és átszökött a homlokomban a kis gondolat: jaj ha tudnák rólam, kikergetnének. Bizony. Nincs rovancsolás és nincs bűnügyi vizsgálat azoknak a bronzkrajcároknak és nikkel tíz- és húszfilléreseknek a dolgában, amelyeket az apa zsebéből, a bugyellárisból kicsentem éjszaka, mikor apa aludt. Nincs bíróság, amely tárgyalná a kockacukor-affert, azokét a kockacukrokét, amelyeket a kis kulcsokat megkaparintva s a szekrényt kinyitva, egyedül a szobában, kimarkoltam a cukordobozból. A pogácsák, szőlőfürtök, barackok, szilvaszemek és cseresznye meg ribizli, amelyeket ugyanezen mód zsebeltem, ha mind egy rakáson volna együtt, kitenne egy piacot. Igen, zár alól loptam süteményt meg a gyümölcsöt otthon, mert mama zár alatt tartotta a gyerekek miatt, meg a cseléd miatt. Meg a jó kenyér, az is zár alatt volt otthon, abból is sok-sok törvénytelen karéjt vágtam, mikor hozzáfértem, tanuk nélkül. Hát a piacon azoktól a nehéz kofáktól, akik a bódéjuk előtt a kis széken elaludtak nyárban ebéd után, hát azoktól hányszor és mennyit oroztam ügyes kis cimborákkal együtt, mosolyos fehér vajalmát, világos új diót, nagy ragyás császárkörtét, aranyhajú, óriás, zöld csövestengerit. Egyszer emlékszem egy ilyen szörnyeteg -77- széles kofa felébredt és a futók után, utánunk hajított egy életveszélyes görögdinnyét; ha a fejem búbját találta volna, ottmaradtam volna a piac kövezetén, attól a sötétzöld ágyúgolyóbistól. De nem jól célzott az a kofa s mi megettük a lövedéket. Ugyanerre az időre esnek a boltosoktól való lopások, amelyeket hol egy bizalmas baráttal szövetkezve, hol egyedül gyakoroltam. A hordós fügéből, a datolyából, a szentjánoskenyérből, a mogyoróból, nem tudhatom hány szem az, milyen súly s mennyi érték az és mennyi édes, jó íz, amennyit kezdő életemben a magam emberségéből élveztem. A boltban a pult előtt székeken állott ez a sok minden úri üdvösség, meg hordókban meg zsákokban. A bolt elé is ki szokták volt tenni székekre a boltosok csalogatónak a mogyorós meg a szentjánoskenyeres zsákokat. Emlékszem, hogy reszketni kezdett a kezem a lopás után a zsebemben, mikor a zsákmányt szorongattam és olyant képzeltem, hogy a szívem el van fehéredve, mert a félelmet szenvedtem. Egy téli este sikerült egy rusznit is kiemelni a kis hordóból, amelyben vízben szorultak a rusznik babérlevél és sok bors között. Ezért a lopásért megfizettem nemcsak érzéssel, hanem egyheti fekvéssel is, olyan beteg lettem a rusznitól. Azok a vékony nádpálcák is úgylátszik mindörökre elintézés nélkül maradnak, akiket a bolt előtt kihúztam a nádpálcakötegből, mikor nem ment el senki ott a bolt előtt, se nem néztek ki a boltból. Azt a sok-sok bronzot és nikkelt, akiket apától loptam, azokat cukorra, édesgyökérre, mézesre, pezsgőporra, levonós képekre, spárgára, márványgolyóra s gumipuskának való gumira költöttem, mert ezeket a csemegéket és szórakozócikkeket eszem nélkül kívántam. Az is színigazság, hogy az elemi iskolában az osztálytársaimtól levonós képet, tiszta papírt, ezüstpapírt és palavesszőt lopkodtam a pad alól, ha megláttam, hogy leesett még a padból tízpercben, mikor a gyerekek az udvaron játszottak, csak szegénysorsú gyerekek tettek úgy, -78- mintha dolguk volna bent az osztályban, mintha egyéb dolguk is volna bent, mint lopni. Elévültek ezek az ügyek, igazán? Ezek mind csak gyermekségek, igen? Rosszat, rosszat érzek belső részemben annak az emlékére, hogy apának a zsebéből a bronzokat meg a nikkeleket kiszedtem, mert apa mikor levette a kalapot a fejéről, akkor se volt hajadonfőtt, mert a gond a haján maradt apának, egyszer azt hallottam tőle, hogy úgy nyomja a gond, mintha ólomcilinder volna a fejében. Azért se tudok megbocsátani magamnak, hogy a kockacukorhoz, a pogácsához, a gyümölcshöz meg a kenyérhez nyúltam engedelem nélkül otthon, mert a testvéreimet meg a cselédet megrövidítettem. Azoknak a kofáknak és boltosoknak, akiktől lopkodtam, azoknak viszont megbocsátok, mert gyönge vagyok, mert megbocsátásra mindig esendő vagyok, mert nem tudok magamból bírót csinálni. Ó igen, az úgy is van, hogy azok a kofák, meg azok a boltosok, akiknél lopkodtam, azok nem tudták mit cselekszenek. -79-

Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de mennyien vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt olyanok is élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe kocsikon gurítják magukat a járdán előre, mintha csak játszó gyermekek volnának a komoly felnőttek közt. És a falnál ülnek az ilyenek egész nap a járdán, két bevarrt csonkjukra sokszor majdnem ráléptem már. Ezek gyufát árulnak, vagy csak a csupasz tenyerüket árulják, mert koldusok.

Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a szemem mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel, hogy tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt hittem, hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a szememet. Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű tüzét: jaj ha így kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám többé szerelmemet, a világot! A vakok egész nap és egész éjjel vakok, holnap is, holnapután is, örök életükben. Igen, az is bűnöm, hogy megvan a két kezem, mert az sincs meg mindenkinek. Az is bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek szemében. Az is bűnöm, hogy élek, mikor -80- folyton halnak mellőlem az emberek a világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok is a világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök, nem szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt hiszik, hogy nekik nincs arra való tehetségük. -81-

Talán az is vétek volt, hogy annyit néztem a felhőket. Mikor annyi kötelező emberarc van idelent! Mikor felszegtem a fejem az uccán menet, felhőt szíva szemeimmel, akkor mindig ember ment el mellettem gonddal, sérelemmel, élettel, halállal. Elmulasztottam őtet meglátni, kit először és utoljára láttam volna itt a földön. -82-

Én vagyok az oka a szomorúságnak. Ami szomorúság öt világon van, azt mind én füstöltem. Ami szomorúság születésem előtt volt a világon, azt is mind én nyujtottam. Én még nem érkeztem meg, szomorúságom megelőzött, mint az esőt a borulat. Én vagyok itt az oka a szomorúságnak. Az én szememből jött a sötétség. Én találtam fel. Én miattam van a halál. Ha nem élnék, nem kellene senkinek meghalni. Soha, de soha meg nem halt volna senki, ha én meg nem születek. Én megharaptam valaha a földet, azóta vérzik a föld. Én vezettem ide a sírást egy sárga óceánból. A sóhaj húrját én húztam a szívtől az ajkig, én kötöttem azt a húrt minden hangszerre. Én leheltem az őszt, az én betegségemet kapták meg a virágok és a falevelek: megbánják színüket, elfelejtik örömüket, lehajtják fejüket, zilálják magukat, hervadnak, elhullanak. Engem emlegetnek a varjak, igen, hogy én vagyok az oka mindennek. Én tőlem fél a szél, én előlem akarnak a fák elfutni, én tőlem menekül a hold, én miattam reszketnek a csillagok. -83-

A járdán megyek, előttem megy egy úr, esetleg egy dáma, vigyázatlanul három lépés mulva mellette vagyok, mintha hozzá tartoznám. Zavarba jövök, meg kell gyorsítanom a lépést, vagy ő gyorsítja az ő lépését. Próbáltam már kóstoltatni az ellenféllel, hogy csak menjünk így egymás mellett némán, egy vonalban. Mi lenne, ha így mennénk és nem bántaná egyik a másikat, talán szólhatnánk is végre egy jó szót egymáshoz. Hogy van? hova megy? kicsoda kegyed? – és avval örökre elválhatnánk. Dehát éreztem micsoda idegesítő dolog, amit avval a gyanútlan sétálóval teszek. Úgy sandítottak rám ijedten, mint az aszfaltbetyárra, vagy mint a gyilkosra, vagy mint az őrültre. Aztán előbbre mentem vagy hátrább maradtam. -84-

A sántáknál, csak a sántáknál mennyi adóssága van a szívemnek. A sánták úgy sétálnak előttem, mint a versek. Az ő lábaik verslábak. Egy sánta jambust lép, a másik sántának a járása trocheus, megint másik sánta, az akinek mindig olyan virgonc módra koppan a botja a járdán, az anapestussal lengedezik előttem tova. Látok, hallok fáradt spondeust lépőt és veszélyes dactylust ugrókat, akik mindig majd orra buknak. Én csak papíron tettem ezeket a lépéseket, mikor verset írtam; odakint az uccán profán módon járok, prózában. A sánták mint költemények vonulnak el a szemem előtt; kórházi románcok ők, koldusénekek ők és a nyomor balladái, a bágyadtság szonettjei, az unalom rondeau-i, a sérelem madrigáljai, hosszadalmas gyötrelem stanzái, a kétségbeesés zsoltárjai. Ezek a költemények mind elmennek előttem az életben és ők mind egy anthológiában gyűlnek össze, ott találkoznak: a halál anthológiájában. Ott feküsznek le egy-egy lapra s a margóra kétfelől leteszik maguk mellé nehéz mankóikat. Az én tintás verseim nem igazak. Az én verseim fölöslegesek. Nekem nem is lett volna szabad verset írni. -85-

Nem tudok semmit. Nem tudom mennyi az eső, csak azt látom, hogy esik és csak annyit tudok rá mondani: sűrű eső vagy nagy eső, vagy hogy: csepeg az eső, vagy hogy: már eláll az eső. Nem tudom azt hány csepp az eső, vagy hány szál az. Nem látom. Nem tudom megolvasni. Minden cseppjét vagy szálát tudomásul kell vennem, minden cseppjével, szálával el kell valahol számolnom. Az eső kötelez engem, mert itt vagyok és látom! Mindennek tanujának kell lennem, minden életnek. Minden rám hivatkozik, minden produkálja magát előttem, minden várja, hogy kihirdessem, hogy bizonyítsam, hogy megünnepeljem. Nem látom át az esőt, nem tudom megolvasni. Vak vagyok. Nem tudom, hány levele van a júniusnak. Még annyit se tudok, hány levele van egyetlen egy ákácfának. Próbát tettem egy levélnyéllel, megolvastam egyiken tizenhét, másikon tizenkilenc, harmadikon huszonegy levelet. De egy egész lombot már nem tudok megszámolni. A képtelenség bűntudatát szenvedem. Nem tudom mi baja volt annak a magányos levélnek, amelyik május világos napján leesett már a fáról. Ha három lépésnyire tőlem esett le a nyers fű közé, nem is hallottam meg annak a levélnek utolsó sóhaját és testecskéjének zuhanását, pedig ennek hangja volt. Süket vagyok. Nem hallom a tó gyűrűzését. Nem hallom azt a robbanást, mikor a rózsabimbó felrobban és rózsa lesz. Nem hallom a veréb kék bőrének didergését és nem hallom, mikor fáztában a tollazatát felborzolja, tollainak zörejét. Nem hallom a másik asztalnál ülő embernek a lélekzését. -86- Nem hallom a mellettem elmenőnek a szíve verését. Még azt se hallom. Nem tudom mennyi a harmat. Azt se tudom mennyi a kavics. Meg hogy mennyi a csiga, a kagyló, a homok. Nem tudom milyen magas az öröm és nem tudom milyen súlyos a fájdalom. Megmérték a tengerek vizét súly szerint, melyik tenger vizének literje milyen nehéz. Megmérték az anyatejet és a vért, milyen súlyuk van. Én nem tudom a könnynek milyen súlya van. Nem tudom hány kilométer egy-egy sóhaj, nem tudom hány métermázsa egy-egy lépés, egy-egy lélekzet, egy-egy pillanat. -87-

Ha meghallom hangomon az én szavát, olyan az nekem, mintha szívembe szóló csengő gombját nyomtam volna meg, az a csengő fellármázza sötét szívemet, azt a ketrecet, ahol a tigrisek alszanak.

Ez a szó, ez az én szó, ez olyan mint a nyíl, amely a másik ember mellének repül. Az én vívótőr a szemben álló ellen. Az én szava ráfogás, tájékozatlanság, majomság. Hátrafordulok: hol az az én? nem látom. Kinek a nevében mondom azt, hogy: én? Ki az az én? Mit akar? A halál nem visszhangozza a szavamat, mikor azt szólom: én. Ez a legárvább hang, ez a legbetegebb szó a nyelvemen. Ez az én olyan mikor a számon kiszabadul, mint ha egy láng akarna az óceánon átúszni, vagy mint ha egy hópehely akarna a Szahara felett végigrepülni. Nem szabad evvel a szóval élnem. Ki akarom lápiszolni a nyelvemből. Milyen nehéz szabadulni tőle. Minden nap azon csípem magam, hogy megint kimondtam. A telefonból azt kérdik: te vagy ott? és kiugrik a számon: én. Hogy irtsam ki? Csak a génie hiányán múlik, hogy az emberi beszédből nem tudom száműzni, hogy nem tudok feltalálni más jelzést az én helyébe s hogy nem tudom szükségtelenné tenni. A magam részéről mindenesetre elkerülöm az én szó kiejtését, ezt összeesküdtem magammal. És mindig elbukom, mindennap legalább egyszer.

Az unalom grimásza panaszkodik arcomon, felhúzom a fejem, ideges vagyok, útálatos vagyok, úgy húzom fel a fejem a galléromból, ó ha el tudna szakadni s a felhők közé bújhatna! -88-

A két szememmel sokat vétkeztem. Vettem észre, hogy idegeneknek, akik nem ismernek, azoknak beleakad a nézésük a két szemembe, mint két göröngybe beleakad a síma útja a cipőknek. Éreztem, hogy két nehéz meleg szív a két szemem. Sokszor rátettem nehéz szemeimet buta fejű urakra, mikor az étteremben ártatlanul táplálják magukat. Társaságban udvarló s mesélő urak s más nőket csúfoló nők szemébe bevezettem a nézésemet és azoknak a szemei megrebbentek és hangjukon éreztem, hogy kényelmetlen pillanataik vannak. A két szemem két rendőr, úgy képzeltem. A két szemem a halál színházi látcsöve, úgy sejtettem. Úgy néztem az emberekre s nekik ezt el kellett szenvedni. Sokat kellemetlenkedtem. Sokszor nem is szántszándékkal tettem rosszat a szememmel, csak szórakozottságból néztem meg valaki ismeretlent e két kémmel, e két gyóntatóval, e két ellenséggel, két szememmel. Magamnak is kényelmetlenek voltak a szemeim. Nem is az enyém ez a két szem. Úgy kell visszatartanom néha két szememet, ahogy visszatartanak két lovat, akik vágtatni akarnak. És rövidítenem kell és hűtenem, homályosítanom és kifényesítenem nézésemet. Úgy kell tartanom vigyázva két szememet, mint a pincér a poharakat tartja, hogy ki ne ömöljön belőlük a tekintetem. Sokszor azt érzem, hogy akkor is be van a két szemem csukva, mikor nyitva van. Két ablak a két szemem, amely be van zárva s én a szobában ülök idebenn. Ha nyitva felejtem az ablakokat és azok, akiket megnézek, szenvednek, akkor nem én néztem -89- rájuk, nem én bántottam őket. Én nem tehetek szemeimről. Az élet és a halál laknak bennem, vadházasok. Azok néznek ki a szemeimből. A világ okádik szemeimből azokra, akik a maguk gyönyörűségeiről gondolkoznak a szemem előtt. Saját maguk pirítanak magukra, akik a szemembe találnak pillantani, mikor ott vagyok, ahol ők hazudnak. Az emberé a két szemem, nem az enyém. Sokat vétettem velük. Felhasználtam őket vizslák gyanánt, a csókvadászaton. Felhasználtam őket ostobák és naív hiúk csúfolására. Felhasználtam őket illetlen kíváncsiságra, kegyetlen tréfákra. Megtettem, hogy koros dámákhoz küldtem követségbe szemeimet és azok kialudt szemeit megpislogtattam és észrevettem, hogy békabőrük kimelegszik és ujjaik galvanizálva balettet kezdenek és nyelvük megmossa poros ajkaikat. Aztán ott hagytam őket megihletett ábrándjukkal. Csunyaság volt tőlem amit tettem, így suttyomban, a magam mulatságára. Szánom-bánom. Igen, majd be is zárom a két szememet, ezt a két elvetemült csavargót. -90-

Talán az nem bűn, hogy szomorú vagyok? Az bűn az élettel szemben, úgy mint a jókedvem bűn az emberek ellen és a néma állatok ellen és a temetetlen Hold ellen. Szomorúságra támasztott homlokom, hosszas könyökölésem, makacs gondolkozásom, ablakon való kibámulásom, a díványon hanyatt fekve a szoba mennyezetén folytatott tanulmányaim, írásom, olvasásom és lemondásaim és a belső részemben dühöngő uccai harcok, mindezek bűnök az élettel szemben. Az élet a legvilágosabb, a legmelegebb és a legszellősebb és a legízesebb és a legcsodálatosabb és a legszebb. Az élet virágos és rozsos földbirtok, az élet őzes park, az élet hattyús halastó. Az élet barbár királynő, őfelsége nem tart udvari poétákat, legfeljebb csak táncosokat. A csend mohón lesi a futballisták ordításait, a víz az evezősök alá feküdt, a nap az uszodában a napfürdőzőket csókolja vállon, az erdő dalt és kacagást követel. Az élet nem nézi, hogy gyilkosok-e azok, akik mulatni mennek, az élet nem bánja ha csalók és rablók úsznak autóikon a kedveseikkel a tavasz délelőttje felé. A táj, a kép, az ittasság, az egészség, a csodálat minden fizikumnak rendelkezésére áll. Az élet nem finnyás, nem törődik avval amivel én törődöm: az élet maga él az olyanokban, akik az életet űzik. Az élet élni akar, esze ágában nincs lemondani az életről. A hadiak kisasszonyai lovagolni tanulnak és a szél kipirosítja az arcukat. A legbutább és legkövérebb igazgató úr sétál át május délután -91- a hídon és az égben senki nem lesz rosszul tőle, az ég a legszebb felhőit teszi ki s mosolyog, mint a főváros, mikor királyi vendég kocsizik végig az uccán. Az élet kéjenc nőstény, a bőrünket kedveli, nem a szívünket. Az élet duzzog, mert elhanyagolom őt. Az élet bosszút áll rajtam, mert megsértettem. A nap olyan hahotával csap rám, mert nem tudok vele farkasszemet nézni, mert meggyengült a szemem, mert sírtam. -92-

Bocsásson meg nekem a hold: nem látom ott, ahol a legszebb, hallottam, hogy India fölött mutatja magát legszebbnek, India nyári éjein. Ha a holdnak bókot adok itt, Indiában kineveti bókom. Bocsásson meg Ázsia s Ausztrália s Afrika, mert még nem látogattam meg őket. Bocsássanak meg azok az ott élő fahéj, narancs, ében és téglaszín nők és férfiak, akik nincsenek a szemem előtt. Ők úgy vehetik, hogy én nem is törődöm velük, hogy én rájuk se gondolok sohase, pedig ez nem igaz. Bocsásson meg minden napfölkelte, meg minden havazás, meg minden tócsa, melynek szemtanuja nem voltam. Bocsásson meg minden operaház és minden cirkusz és minden Café-Chantant minden este, melynek előadásain nem ülök ott a nézőtéren. Bocsásson meg minden tanya, minden falu, minden város, minden sziget, minden ország, amelyet nem láttam. Bocsásson meg minden felhő, melyet elmulasztottam. Bocsásson meg minden közönséges haldokló, hogy végső pillanatában nem csempészem oda a szájára meleg csókomat, hogy attól ne vegye észre a halál hideg ajkait. Bocsássanak meg a tolókocsiban levegőző vén betegek, akik látják, hogy az iskolásfiúk versenyt futnak a járdán. Bocsásson meg az a begombolt szájú sétáló, ki leengedi fejét és nem panaszkodik az uccán senkinek és azt hiszi nem tudom, hogy ő szenved. Bocsásson meg minden olyan, aki valakinek panaszkodik, szobában, melynek ajtaja be van húzva s ágybanfekvő társának panaszkodik, bocsásson meg hogy én azt nem hallom és nem tudok néki felelni. Bocsássanak meg a gazdagsorsúak, -93- amért nem tudom őket a gazdagságból kigyógyítani. Bocsássanak meg a szegénysorsúak, amért nem tudom őket a szegénységből kiváltani. Bocsásson meg minden rosszlábú szabósegéd, amért nem tudom azt a hibás lábát megvarrni s kivasalni. Bocsásson meg minden süket, aki szalutálva hallgatja a másik embert, bocsásson meg minden golyvásnyakú, ki vattával és gézzel köti a nyakát. Bocsásson meg minden hallgatva gondolkozó vérbajos. Bocsásson meg minden hűdöttkezű, minden sömörös és minden égéses bőrű, minden sárgaságos testű, minden maláriás, minden basedowos szemű, minden gümősorrú, minden neuralgiás arcú, minden pattanásos és minden elgázolt orrú, minden félrevarrtszájú, minden himlőhelyes, minden ijesztő szokatlanképű, kiket csunyáknak említenek, bocsásson meg minden görbelábú, minden dombhátú, minden félvállas, minden csorbaszájú s minden aranyfogú, minden rekedthangú, minden kopasz, minden parókás és minden cvikkeres és minden vöröshajú, minden bajuszos és szőröslábú nő, minden felkötött karú munkás és minden megfeketedett körmű paraszt és minden leesett körmű s minden hiányzóujjú s minden hályogostenyerű. Minden dagadt bokájú nő s minden nagymellű és minden kövér testű. Bocsássanak meg, amiért nem tudom őket kicserélni, amért nem tudom őket beváltani, amért nem tudom őket renoválni, kifőzni, megigazítani, amért nem vagyok gazdája olyan Institut de Beauté-nak, ahol mindenkit, de mindenkit kiszépíthetnék. Bocsássanak meg, akik most eszembe nem jutottak és akiknek valami hiányuk és bajuk van. Bocsássanak meg, akiket nem látok, akikre nem szoktam gondolni, akiknek a sóhaját göndörítve mint szerelmes hajszálat nem hordom a tárcámban. -94-

Mint a füst, amit cigarettemmel csaptam, úgy reked a tiszta levegőben bűneim füstje. Hiába legyezem, nem megy el ez a füst, itt sötétlik és itt fog maradni utánam. Soha nem szippanthatom vissza gégémbe szavaimat, amelyekkel élő embereket megsértettem. Ami rosszat szóltam valaki felől, az mind itt marad utánam az ég alatt, nem fogdoshatom össze mint a legyeket, azokat a fekete szavakat és nem vihetem magammal halálomba. Mindig, ahányszor kinevettem valakit, a szívemet megkopogtatta valaki hátulról és én nyitott számmal és nyitott szememmel utána bámultam eleresztett szavaimnak. És azt éreztem, hogy nem volna szabad az emberek közt tartózkodnom, mert rám ragadnak szokásaik. De még mindig összeragadok velük és mindig és mindig rajtacsípem magam, hogy olyan vagyok, mint azok, akiktől émelyedve unatkozom. -95-

Ma láttam a Margitsziget sétányán egy törpét, aki púpos és sánta volt, egy pici kis soványat, vörös is volt egyúttal és beteg színe volt. Cvikker volt az orrán, még az is! És a cvikkernek zsinórja volt, felmászott az a fülére. És még ünnepnap is van ma, azt se tudom micsoda ünnep. Mikor ezt az embert megláttam, abban a pillanatban olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam tovább menni, odadültem egy fának és ott pihentem. A fejemben hátul és a mellemben balfelől és a hasamban és a lábam szárában éreztem rosszul magam. Aztán megkönnyebbültem és tovább sétáltam. Hogy mert elmúlni ez a rosszullét, mikor az a púpos, sánta törpe tovább is olyan, amilyen? Egyszer a járdán elment mellettem egy sovány sápadt férfi, fáradt öltözetben, csend volt és azt hallottam, hogy annak a férfinak a szájából sípol valaki. Nyitva volt a szája. Nem is sípolás volt az, hanem furulyázás, olyan módon hallatszott. Alattomos, sziszegő, sértő hang volt. Úgy hatott, mintha gégéjében egy soffőr ülne s a szembejövőket rémes kis sípszavával ijesztgetné a jármű elől. Láttam egy hadikórházban egy élő testet az ágyon felültetve, annak a testnek se lába, se keze nem volt egy sem, de a feje megvolt! És a fején az egyik szeme ki volt folyva s a szeme alatt az arca bőre össze volt égve, piros és kék és ólomszínű volt. Láttam Belgrád városszéli koldusasszonyait a sárban ülni, mikor az úgynevezett győztes csapatok bevonultak, azok a vén asszonyok -96- úgy tettek mintha sírnának és meztelen, csonka lábszáraikat nézegették és emelgették meztelen csonka karjukat. Láttam magyar vásárokon is a porban ülni és csúszni-mászni ilyen csonkakarú s csonkalábú koldusaggastyánokat és koldusmatrónákat, mindig zsoltárt énekeltek és a fejüket hintáltatták jobbra-balra, mint az ázsiai kígyóbűvölők. -97-

Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a legyőzöttek, a szerencsétlenüljártak, az éhesek és ágytalanok és kicsapottak és üldözöttek mind, csak azért, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják mért kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és elhűlve s vacogó végtagokkal eltölteniök, borzasztóan sírva, mint a rosszat álmodó gyermekek. Nem tudják! Nem is sejtik, hogy az én kedvemért szenvednek! Vakon, elaltatott homlokkal, emléktelenül bámulnak a néma tavaszba, azt hiszik, hogy semmi értelme és semmi célja nincs annak, hogy a világon ilyen szenvedést szivattyúztak az ő bőrük alá. Jaj, nem bírom ki titkomat, nem tudok tovább bújkálni, bevarrt számon felszakad a varrás, kiüvöltöm! Ha tudnátok! Az én szívemért van ez mind, az én szívemnek kellett nőni mint a milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni mint a hónak a mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az én szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek kellett rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett világosodni mint az üvegnek, az én szívemnek kellett kinyílni mint a rózsának. Én csináltam az emberek szenvedését, nekem kell az lámpának, fűtésnek, sínnek, látcsőnek, pálinkának! Én kértem, én okoztam, én kevertem az emberek szenvedését, én tettem, én, én, én! A homlokomra verek, megmarkolom a szívem, a szemem megáll és levegőm meg akar fulladni. Mit tettem. Ki szeretnék ugrani az ég kék ablakán, a semmi határán túlra, menekülnöm kell. Leugrom az emeletről arccal a földbe! ez a fájdalom levisz magával a föld tüzébe, odalent eléghetek. -98-

Hányszor, hányszor láttam magánzó férfit meg nőt ülni a városok ligeteiben a padon, az alkonyatra bízva, szegényt, szomorút, gondolkozót, beteget, kérdezetlent. Hallgatnom súlyos volt és lépnem kínos, míg elmentem az ilyen elhagyatott személy előtt. Éreztem, hogy itt most valamit mulasztok. Soha meg nem szólítottam, soha mellé nem ültem, meg nem kérdeztem nevét és szívét. Nézett volna detektívnek, zsebtolvajnak, tolakodó hímnek, kémnek, mindegy, elutasított volna, megsértett volna, mindegy. Szememet, hangomat oda kellett volna kínálni néki, egy percemet a zsebébe kellett volna tennem. Hátha én vagyok az ilyenek titkárjaul kiszemelve, hátha engem szenteltek föl valaha gyóntatójukul, hátha én vagyok kiküldve fogadásukra, hátha én vagyok az ő kérdésük, az ő jajuk, az ő nyögésük fölvevő állomása? Hátha éppen engem vártak az ilyenek, ott egyesegyedül a padon? -99-

Mikor boldogtalankodtam, úgy éreztem, úgy hittem, hogy senki ezen a világon nem boldogtalan, csak én egyedül, más mindenki boldog. Ha alkonyatkor a magány a hajamra teszi tenyerét, úgy érzem, mintha csak én volnék magamra hagyatva a földön, más mindenki választott kedvesével sétál az álmosodó alléeban. Ha a halál betör az eszembe, azt képzelem, hogy senki másnak nem kell meghalni, csak nekem. Azt is szoktam képzelni, hogy nincs több úgynevezett költő sehol a világon, én vagyok az egyetlen és nekem kell mindent, de mindent fölénekelni. És aztán nagyon sokszor van rajtam az a képzelet, hogy senki más emberalak nem élő lény, csak magam egyesegyedül élek itt az ég alatt, ez a többi mind csak viasz, esztergályos figura, fénykép, emlék, fantazma, álom. Megesik, hogy mikor beszél valaki hozzám, holtrészeg csodálkozásba esem, hogy hogy van az, hogy ez beszél s nem figyelem a beszédét, nézegetem a képét és fordítva képzelem, állával fölfelé s csak ámulva hallgatom a hangját, végtelen távolról, félig-meddig eszméletlenül. Némely pillanatban az a sejtelem, hogy hátha ez is él, úgy mint én, az sötét irtózatot fest elébem az égre s felelősség villámlik rám némán messziről. -100-

Únom, röstelem sóhajaimat. Émelyedem sóhajaimtól, kiköpném őket, ha tudnám, vagy kitépném a gégémből, ha ott volna a gyökerük. Kéjencség az én sóhajtozásom, jól esik nekem, mint Egyiptom cigarettjének a füstje. Hárfám a sóhajtozás, azon az én nótáimat rezgetem. Hiúság az én sóhajtozásom, az én senki mást nem sértő sérelmeim, az én érzékenységem, az én majom igényeim, az én hivatlan ábrándjaim rántják ki az én sóhajaimat, mint az ő kardjaikat. Meddők az én sóhajaim, semmi nem látszik a levegőben sóhajom után, semmi láng, semmi szín, semmi, a levegő üres az én sóhajom után is. Haszontalan az én sóhajtozásom, senkinek a világon abból semmi haszna nincsen. Ha selyem pántlika volna a sóhajom, azt szétoszthatnám a szolgáló leányok közt, hajukba fonhatnák. Ez csak képzelet. De a sóhajaim melegségével, avval bizony szolgálhatnék másoknak. Egy-egy sóhajommal télben megmelegíthetném az ujságárus kis leány kezét. -101-

Azok a szabad leányok, akik a járdán állanak éjszaka, mint az uccai lámpák és akik ott sétálnak, úgy mint a dépô-t őrző katonák, mint a büntetésből kicsukottak, mint a gondolkozó őrültek, azok a szerelmes leányok engem is megszólítanak. Azt mondják nekem: gyere velem, boldogságom. Meg azt mondják: hova siet, szép fiú. Meg azt mondják: jöjjön haza, édes. Meg azt mondják: te vagy a zsánerem! Meg azt mondják: magát vártam, egyetlenem. Meg azt mondják: álljon meg, szívem, mondok valamit. Ha meg is állok ott avval a leánynyal, míg egy cigarettet ajánlok neki, addig is zavarban vagyok, hátha erre talál suhanni egy ismerős dáma kivilágított autoban és meglát! De nem igen állok meg cigarettre sem, elhanyagolom, elfelejtem. Úgy megyek tovább makacsul, mint néma ellenség. Bókjaikat elveszem, nem köszönöm meg, nem adok semmit bókjaikért, hozzám való hajlandóságukért s az emberhang fáradságáért és kalóriájáért, amit rám kiadtak. Sokszor majd elnevetem magam bohóc képükön és kalapjukon, sokszor meg olyan nehéz borzalmat érzek előttük elmentemben, mint egy gyermek. Mintha nem tudnám, hogy ők is éppen ilyen ártatlan gyermekek, mint én, akik gyanútlanul ébredtek föl az életre s nem tehetnek magukról. És olyan büszkének mutatom magam, mintha soha se lettem volna ilyen leánynyal. A szívem mindig megbüntet, mikor ellépek előttük, elkezd fájni azokért a leányokért. És az eszem nem akarja megérteni, miért, mi jogon, miféle szégyenérzetből és kényelemből nem köszönök vissza nekik és nem adom vissza -102- bókjaikat szalaggal megkötve s parfőnözve? És aztán látom a mulasztásomat és a vétkemet a szerelmes leányokkal szemben, akik az én kedvemért állanak ki a holt éjszakába, hogy nekem is legyen valakim, mert hátha senkim sincsen? Ők, mint a mentők, megjelennek az uccán, ők a szerelemből kifelejtett hímek jó tündérei. Ők az ügyetlennel, a gyávával, a szegénynyel, a kiselejtezett rúttal, a nyomorékkal, a beteggel, a vénnel és a részeggel is lefeküsznek és szelíden behúnyják a szemüket, mint aki meghal. Ők mézükért nem várnak se virágot, se hűséget, se színészetet, ők elhitetik, hogy azért csak pénz jár nekik. Ők úgy tesznek, mintha megértenék a világot, mintha hinnének a világnak. Ők nem adnak és nem kérnek nevet, mintha tudnák azt, hogy mindenki névtelen halott ezen a földön.

Én tudom, hogy ők milyen szerencsétlenek, mikor a vendéget bekísérik a kapun. Ők ezt nem tudják, ők akkor tudják hogy szerencsétlenek, mikor a vendég nem jön, mikor a szobabér és a vacsora és a kávé elmarad. Én tudom, hogy én az ő reményük vagyok és tudom, hogy én vagyok az oka köhögésüknek téli reggel. Tudom, hogy mikor szerelemben csónakázom, mikor kalandban bújkálok és mikor aszkézisben izzom, akkor őket csalom meg és őket rövidítem meg. Nekem nagyon fáj a szívem a leányokért, igen, de nem adom oda nékik fájó szívemet, hogy ezüstszínű kályhájuk tetején kisüssék pecsenyének.

Én arra a bűnömre is emlékszem, hogy diák estéimen a leányokban szívtelen bestiákat láttam, mert nem volt pénzem és ők nem engedik be a fiúkat pénz nélkül. Viszont, akik mégis beengedtek hitelbe és potyára, azoknak a leányoknak a hangját elfelejtettem hűtlenül. -103-

Nem tudják az uccán, hogy ki vagyok én. Úgy csodálkozom! Ha elmegyek a kávéházi terrasz előtt, fel kéne annak a népségnek állani, engem üdvözölni halk himnusszal. A járdán el kéne hallgatni a beszélgetőknek, ha szembe jövök, nem? A parlamentben a vitát fel kellene függeszteni, ha véletlenül bemegyek: én szólaljak meg! Érthetetlen előttem, hogy nem hívnak meg az udvari ünnepélyekre, hogy azok lezajlanak nélkülem, hisz nem érvényes az az ünnepély, hisz nem vagyok ott! Nem tudom felfogni, hogy maradhatott ki ma is a Timesban a Court Circular rovatból az, hogy én most hol tartózkodom és hova fogok utazni. A virgonc fox-trot zenének el kellene szakadni a táncteremben, ha belépek, hátha én most szomorúságot rendelek? A temetőben, ha bekukkantok oda egy temetésre, fel kell szippantani a sírást, hátha véletlenül vidámságot kérek? Hogy lehet az, hogy nem minden nő engem szeret? Lépten-nyomon látok szép leányokat fiúkkal suttogni s szép asszonyokat férjük és szeretőjük közt jóllakottan sétálni, mintha én itt se volnék a világon! Talán nem látnak? Vakok? Hogy hogy nem bolondultak még meg mind értem? A földön kéne nékik úszni felém, mint a tenger színén a heringeknek, végtelen sűrűn! Az égig kéne lángolni a boldogtalan nők jajgatásának, akik kimaradtak karjaimból. Hogy mernek ilyen ostobaságokat beszélni az ostobák a világon, azt hiszik, süket vagyok? Hogy mernek olyan vakítóan kacagni s hogy mernek olyan hangos brilliáns gyűrűket a kisujjukon tartani, hogy mernek olyan töltött hasakat -104- és olyan búvársisak fejeket hordani, hát megkérdeztek engem, hogy megfelel-e az az én ízlésemnek? Hogy mernek nevet nyomtattatni névjegyükre, hát mi az a név ott, ki az? mi az? értem én azt? kérdeztem én azt? Hogy merészkednek hangosan véleményt mondani, hogy mernek ilyesmiket kiereszteni a szájukon, hogy: szerintem, azt mondom, kijelentem. Megengedtem én azt? Eltűrhetem én azt? Úgylátszik: azt hiszik, alszom és nem hallok és nem veszek észre semmit. Igen, azt hiszik, nem tudok semmiről amit művelnek. Látom, felhúznak a mellényzsebből arany cigaretteket és mutogatják avval a karjuk erejét, hogy azt ők fel tudják háromszor egymás után emelni. Látom, bemennek a bankházakba s a börze házába. Azt gondolják, hogy meghaltam és most már mindent szabad! Látom világos nappal vadászfegyverrel a térdeik közt őket kocsin menni! Oly gyanútlanul nézegetnek az ülésről kétfelé, nem is sejtik, hogy látom őket! Csak várom, hogy rémülten rombolják le az idétlen épületeket, meg a kövér szobrokat és senki se mozdul! Nem is álmodják, hogy élek, hogy eszméletemen vagyok! Ti kába szegények, mit lógatjátok azt a buta homlokotokat! Engem bámuljatok meg, mondjátok: áá áá! ugrándozzatok! éljenezzetek!

Hogy mernek másról beszélni, mint arról, hogy én megszülettem! Hogy mernek valami máshoz imádkozni, mint énhozzám! Hogy lehet az, hogy szakad az eső, mikor én éppen sétálni akartam? El vagyok képedve, a lélekzet megakad a gégémen, a szemem megrekedt, nem értem, hogy politikát és háborút rendeznek az én jelenlétemben, hogy nem félnek engem így úntatni, engem, aki körül az egész világ forog, akiért így lángol a nap és akitől függ minden az ég alatt és a föld alatt és a tenger alatt! -105-

Hogy ugrok a villamos elől, mikor a csengővel csábít, hogy üttessem el magam! Milyen ügyeset, frisset ugrok. Hogy örülök abban a pillanatban! Kinek örültem? Magamnak. Kit mentettem meg? Magamat. Kinek az arcát legyezem júliusban a szalmakalapommal? A magam arcát. Kinek szívom szakadatlanul az oxigént, hogy meg ne fulladjon? Magamnak. Kit borotváltatok reggel, kit fürdetek, kit öltöztetek? Magamat. Kinek a fejfájását érzem a legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom a reggelit, az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Kinek a két kezét óvom és melegítem a kesztyűmben? A magam két kezét. Ki látja a csillagokat, mikor este felnézek az égre? Én magam. Kinek hallgatom a muzsikát? Magamnak. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből csinálok cukrászdát? Csak a magam keserű testéből. Ha más valaki érezné a rám ragasztott csókot, egy idegen, ismeretlen, messze! Ha más valaki látná az én pillantásommal azt a csillagos éjszakát! Ha más valaki érezné azt a gyöngédséget, amelylyel a magnoliát a kezemmel megölelem, mint egy poharat.

Alvásommal csak a magam életét pihentetem, könnyeimmel csak a magam szemgolyóit olajozom, a szomorúság zöld koszorúját csak a magam szívére helyezem. -106-

Ha nem lennék, az én térfogatommal több hely volna a villamoson. Az a kenyér, amennyit az én életem lefoglal, az másnak jutna, tán két személyre is elég volna, vagy többre is, a szegénység gyermekei közt, hisz azok oly kevés kenyérre vannak szoktatva. Ha nem lennék, az a dohány, amennyit pusztítok, az felszabadult volna s abból a nagy-nagy kazal dohányból, amit eddig elhamvasztottam, abból egy pár szállal több vagy jobb jutott volna sok sok férfinak, vagy talán valamennyivel, amennyit nem tudok kiszámítani, annyival olcsóbb lenne a szegény legényeknek a cigaretli, ha én nem élnék. Igen, az is bizonyos, hogy a szövet, az ingnek, zsebkendőnek való vászon, a harisnyának való cérna és a nyakkendőnek való selyem, a cipőnek és a kesztyűnek és a bőröndnek és a papucsnak való bőr, ez mind egy sejtelemnyivel olcsóbb volna, mert több volna, mert én nem kérnék belőlük, ha nem lennék itt. Ha nem lennék, talán egy milliméterrel kevésbbé volna lehajolva a háta nem tudom melyik szabósegédnek, aki a mezzanínon varrja a mellényt. És a szeme is talán egy órával, vagy egy perccel tovább lehetett volna el pápaszem nélkül életében. Aki gallért vasal, aki cipőt krémez, aki cigarettepapírt fehérít a gyárban, aki kéziratot ver a szedőgépen, aki a tartozást könyveli a divatáruboltban, aki a darabot szerepezi a színháznál, aki takarít, aki főz, aki a telefonközpontban fülel és szól, aki a postán öklözi a leveleket, aki az uccán a szemetet sepri, mindaz, aki -107- dolgozik, mind ez az úr és mind ez a hölgy valamennyivel könnyebben szabadult volna a földről, ha legalább én nem lennék. A levélhordó kevesebb lépcsőt hágott volna, úgy szeretném tudni hánnyal kevesebbet! Azok a lányok, akik az én alakomat találták ölelgetni, más férfit ölelgettek volna az én helyemben, ha nem lennék. Itt vagyok és azok a hímek, akiknek a helyét elfoglaltam az ölelő karok közt, azok megnyúlt vén arccal néznek rám távolról, egy-egy csillagos könnycseppet ejtve, és megmaradt csókjaik, mint száraz falevelek szállanak le szájukról. Ha nem lennék, a lapokban az én versem helyett és az én tárcám helyett mindig más nevek tárcái, versei jelentek volna meg és azoknak a neveknek a zsebébe ment volna a honorárium. Azok a versek, amelyeket olyankor én szorítottam ki, hol vannak azok? Mi sérelem, mi sóvárság, mi ujság, mi madárszín van azokban? Szeretném azokat tudni s úgy érzem, azoknak az érzékeny poétáival a számadásomat egyszer rendbe kéne valahogy hozni. Az volt a képzeletem, hogy ajándékba jöttem ide s az lett belőle, hogy terhére vagyok a világnak.

Ha szégyenemben a föld alá bújtam volna már, legalább a szegények ellophatnák a fejfámat egy estére befűteni. -108-

Azt mondom magamról: én. Mindenki ugyanezt mondja önmagáról. Mindenki: én! Ha kiadom ezt a neveletlen szót, akkor mindig elismerem, hogy nem különbözök itt senkitől, én is csak ennyi vagyok: én. Nem vagyok valami magasabb, valami vízszintesebb, valami mélyebb, valami nehezebb és tartósabb. Mindenki mondhatja itt hogy: én. Pfuj! Egy tábornok is azt mondja: én, egy bolha is mondhatná, ha beszélni tudna, mint a tábornok.

Az autok minden percben el akarnak gázolni. A multkor este világítatlan udvarban csúszkáltam és kicsi híja volt, hogy a pincébe le nem zuhantam! Ha vissza nem rántott volna valaki, egyszer az uccán bele léptem volna a felnyitott csatornába. Keresztül estem a lovam fején, majd kitörtem a nyakamat. Egy gyalogsági lövedék éppen a fülem mellett repült el. Kicsi koromban majdnem elpatkoltam torokgyíkban én! Én! Én! Ééén!

Hogy elvihogtam magam egyszer egy kis gömböc színésznőn, mikor mesélt és a vizes fogait néztem szavai mögött és egyszer, mikor azt a szót hallottam: én, nem állottam meg, szemen kacagtam, oly kómikus volt, hogy ez azt mondja: én! Mit gondolhatott abban a pillanatban, mikor azt mondta: én. Mit látott szemei mögött odabenn? Igen, azt látta, hogy nevetek és azt gondolhatta, hogy hátha valami szellemeset talált beszélni s ő is elkezdett kacagni velem. -109-

Mikor beszélek néha fölébred bennem az én életem, fölébred a hangomtól, mint egy csecsemő a bölcsőben. És akkor hallgatom hangomat és olyan sajnálat fog el önmagam iránt, hogy sírhatnám. Nyelnem kell keményet és el kell hallgatnom folyton egypár másodpercre s el kell nevetnem magam, hogy a sírás át ne törje hangomat és szememet. -110-

Mennyi könyvet olvastam és mennyi eleven emberrel nem beszéltem. Hiszen az is olvasmány, ha hangos szavak sorakoznak előttem. Mennyi embert, mennyi életet nem olvasok! Ezek az emberbőrbe kötött könyvek, amelyeket fel se nyitottam, ezek el fognak veszni, ezeket elmulasztottam örökre, mert ezek csak egyetlenegy példányban jelentek meg.

A könyvforma könyvek közül is mennyit, de mennyit nem olvasok. Látok a könyvesboltban és a könyvesbolt kirakatában könyveket, amelyekre nem is vagyok kíváncsi. Tudom, hogy ezeknek a könyveknek a fedeléről az író neve utánam néz, mikor elmegyek a kirakat elől. Népes Pantheonban merengenek képzeletemben azok az írók, akiknek könyveit nincs figyelmem elolvasni. Pedig minden szó nekem íródott le, hogy olvassam, igen, el kellene olvasnom az úgynevezett rossz írók minden szavát is, hiszen éltek vagy élnek ők, mint emberek és amit ők műveltek, az is reám tartozik. Beszédes vagyok írókkal, olyanokkal, akiknek egyetlenegy írott szavát nem ismerem se könyvből, se színészek szájából. Bókolok nékik, tiszteletet és csodálatot mutatok szemük előtt és igazán tisztelem is őket, mert élnek és igazán csodálom is őket, mert írnak, pedig látni a szemükön és hallani a hangjukon, hogy nincsen erre való kötelességük. Csak az ilyen írót csodálom, az ilyent, aki valami olyat ír, amilyet nem szoktam olvasni. Csodálom és megbámulom. Hol az ő melegforrása, milyen alakú az ő szíve, milyen színű az ő napja az ő egén, merre sétál az ő alkonyati útja, milyen illatú az ibolya és a -111- száraz levél, meg a száraz kenyérhaj az ő orra alatt, minemű gázak és gőzök fulladoznak az ő létének csöveiben? Az ilyen író idegen előttem, izgató, csupa titok, csupa embertől messzevalóság. Mi lehet az, ami írói tehetség helyett van benne s ami az ilyent írni uszítja, hiszen az is tehetség! de milyen az? honnan való az? mi az? Zavarba esem az ilyen író előtt, szorongást érzek őelőtte s olyasmit, amit áhitatnak szoktak mondani. Idegeimet kemény kötelek kezdik szorítani, tüdőm malomkővé válik, homlokom ólom borítja, szemem fáj, hangom botlik és elhallgatok. Ilyen bámulattal bámulom a fegyvergyárban a gépeket, mert nem értem a szerkezetüket. Ilyen bámulattal bámulom meg az ostoba vastag úriembert is, mert nem tudom követni, nem tudom képzelni őt, nem tudom el se hinni őt. Elgyöngülök és térdre esem előtte, ajkaim összeverődnek, imádkozom.

Bűnöm, hogy kívánt könyvekben gyönyörűséggel úszom és utazom és szállok és alszom. Az életről, az élők életéről megfeledkezem olvasás közben, nem tudok róla, elpártoltam attól, hűtelen vagyok. Az író üldözött életére se gondolok olvasás közben, csak gyönyörködöm, mert még a fájdalmat vető olvasmány is csupa gyönyörűség. Igen, és költők és írók könyvéről beszéltem nővel, férfival, és a versek és a regények szépségeit és érvényességeit idéztük és áldottuk együtt, és nem jutottak eszembe a költőnek meg az írónak saját szíve s eseményei. -112-

Hol lehet az az agg rikkancs asszony, az, aki olyan szürke s oly száraz volt, mint a fejfa? Az ott állott a nyugati pályaudvar előtt és már nem áll ottan. Egyszer vettem egy kétkrajcáros uccai lapot tőle s nem volt apróm, csak egy krajcár és a másik krajcárral adós maradtam neki holnapig. És elfelejtettem ezt is, mint minden adósságomat a földön és mikor ez az egy adósságom eszembe jutott, valami két hét mulva, már akkor nem találtam meg azt a nőstényarcú aggastyánt ott a nyugati pályaudvar előtt. Nem láttam sehol azóta, nem lelem. Meglehet, hogy az alatt a két hét alatt elutazott a pályaudvarról, a föld alá. Avval a csalódással ment el a világról, hogy énbennem csalódott. Hátha soha, de soha senkiben és semmiben nem csalódott, csak énbennem egyedül. Megcsaltam. Tartozom egy krajcárjával és nem tudom, hol a sírja, hogy letehetném oda azt a krajcárt törvényes kamatjaival, meg egy szál szalmavirággal, a szegények halottas virágjával. -113-

De hallom, hogy távol és távol egy holdtalan tenger kérdez: hát engem nem szeretsz? Millió millió millió leány kérdez egyenként: mért nem engem szeretsz? Én megcsalom őket, mert csak Te előtted hajtom meg a lángot, aki szívemből felcsapott. Én megcsallak Téged, mikor azt merem kimondani, hogy szeretlek, mert én őket is szeretem, a többit is, mindet de mindet, igen! Én rosszul érzem magam, én lesütöm a fejem, én nem merek a szemedbe nézni, én nem merek a többieknek sem a szemökbe nézni. Az én szívemben egy másik szív is van, úgy fáj mind a kettő! Én ilyen szerencsétlen vagyok, látod. Én bűnnek érzem, hogyha azt mondom, hogy: szeretlek. Az ég le akar szakadni rám, a föld el akar nyelni. Mit mondtam? Hiszen én nem tudok felelni az én szavamért. Ki vagy Te? Én eltűnök majd innét, én nem tudlak megszöktetni Téged betegség és szerencsétlenség és pusztulás elől. Én nem tudok Érted semmit tenni. Én nem tudok semmit adni Neked. Én nem tudom igazolni magam Előtted. Én nem ismerlek Téged. Én nem vagyok idevaló.

Én ködből beszélek, én forró vagyok, mint a most sült krumpli, gőzölgök még, gőzömtől nem látok tisztán. Én minden leány helyett egyetlenegynek mondom azt a szót, hogy: szeretlek, Te vagy előttem. De szabad nekem egyetlenegyet választani s a többit a halálra bízni? Hátha van még egy másik is a tengerben, a vetésben, a kerítés mellett a gyom közt, a szemétdombon a paréj közt, még egy példány, aki -114- énrám várt, aki az én hangomért nyitotta ki a fülét és az én csókomért húnyta le ajkait?

Nem tudom, mit mondtam, mikor azt mondtam, hogy: szeretlek. Úgy-e nem is hallottad? mondd, hogy nem hallottad! felejstd el! bocsáss meg! Én nem tudom mennyi a különbség a szerelem közt, meg a szeretet közt, nem tudom, nem mértem még meg, nincs olyan lázmérőm, nincs olyan ürmértékem, se hosszmértékem, se távcsövem nincs olyan, akivel azt a különbséget beláthatnám és kiszámíthatnám és megmérhetném. Nem tudom mennyi az a szerelem és mennyi az a szeretet, nem tudom, mivel tartozik a szívem egyiknek is, másiknak is, még nem tudtam megtudni. Senki nem tanít engem, senki nem vizsgáztat, senki nem old fel. Nem tudom, honnan kezdve szerelem. Nem tudom, honnan kezdve szeretet. Nem tudom hányadán vagyok. Úgy félek élni s meghalni. Nem tudom, mi jogon vonom el egy púpos lánytól a vágy pillantását, amelyet az élet a szemembe tűzött, hogy azt a nőnek nyujtsam? -115-

Levelet kapok. Kinek írták ezt? Mi dolgom lehet nekem magamnak külön valakivel? Minek ragasztom be a borítékba a levelet, mikor én írok másnak? Mi titkom lehet nekem? Ki előtt titkolózom? Ki ellen van kifogásom? Kit akarok eltolni magam mellől?

Mért tartom ajkaim begombolva a járdán az emberek közt? Mért nem mondom meg, hova megyek?

Micsoda kulcs van a zsebemben? Mit zártam el? Mikor találtam fel a kulcsot? Miért? Nem emlékszem. Mi az én történetem? Mik az én saját emlékeim? Talán tőlem függöttek sorsom eseményei? Kötelező rám nézve az emlékezet? Ki kéri számon tőlem? Mindazt, ami történik velem, nem dobálhatom messziről a halálba?

Mit jelent ez a névjegy? Miféle karcsú fekete halott fekszik itt a fehér havon? Ki ez a név? Szeretném a homlokomról levakarni a nevet. Szeretném a számból az én külön életemet kifújni, mint a füstöt.

Nem divat az rajtam, hogy embertárs akarok lenni? Úgy rémlik, hogy mindig jelentkezni akartam, de aztán elbújtam mindig. Nem külső kényszer az, amit itt belül érzek, amit szívnek szoktak mondani?

A karom kihajt, hogy a földet a szívemhez szorítsam vele. Nem egy tolvaj karja ez, nem lopni akar? -116-

Úgy megsajnáltam ma egyedül sétáltomban lógó kezeimet. Odanéztem mások lógó karjaira is, hogy hintálnak, a jobb kar előre, a bal kar hátra, a bal kar előre, a jobb kar hátra. A szívemet éreztem. Eszembe jutott az a játék, amelyiket gyermekkoromban az iskolaudvarban legtöbbet játszottunk. Kinn a bárány, benn a farkas. Mind a két kezem fogta egy-egy másik fiú, jobbról is, balról is és azoknak is mind a két keze egy-egy másik fiú kezében volt, így állottunk nagy kört. Gyermekek voltunk, együtt voltunk. Az orrom hegye viszketni kezdett és emeltem a kezem, és a másik kis fiú öklével dörzsöltem meg az orrom hegyét. Észre se vettük a tévedést, sem én, sem ő. -117-

Helyrehozhatatlan mulasztásaim vannak. Némely nap, hogy hogy nem megtörténik, hogy nem láttam az alkonyatot. Vannak éjszakák, hogy úgy fekszem le, hogy nem gondoltam minden élő lényre a világon egy gondolattal, úgy mint a csillagos égre, vagy mint a füves földre gondol az ember. Ezért önvádat érzek, olyant, mint kis koromban, mikor elfelejtettem elalvás előtt imádkozni.

Vannak napok, melyekben gond, politika, nő, dolgozás, emlék, kétségbeesés úgy elfoglaltak, hogy nem szökhettem haza a csodálkozás kastélyába. A csodálatosság a levegőm, a világításom, az igazságom, a hazám, a sorsom, a szerencsém és az életem és mindenem! És van nap, amelyet úgy megcsalok, hogy reggeltől estig nem csodálkoztam! Mikor elmult, úgy látom az ilyen napot, mintha koromsötét lett volna.

Ilyen hamis napom közben van azért egy-egy másodpercem, mikor felkapom a számat, lélekzeni egyet az égből. Egy-egy ilyen másodpercemben közel vagyok eszméletemhez. Megszédülök. És úgy fáj! Látom, hogy elvesztem itt, elbuktam, bele vagyok a földbe fulladva.

És irtózom magamtól, addig a pár pillanatig, míg ráérek, irtózom magamtól, mert megcsalom magamat: mert megcsalom a csodálkozást, az én édesanyámat, nevelőnőmet, örökös hajnalomat és végtelen hajómat. Félek, hogy megbűnhödöm, mert egész nap nem vettem észre ruhámon a csodálatosság fényözönét. Reszketek, hogy most már örökre elhagy engem a csodálkozás, mint a szép nő reszket, hogy -118- elhagyja a szépség, mint a hím reszket, hogy elhagyja az ifjúság, mint a rotschild reszket, hogy elhagyja a milliárd.

Csodálatos csodálatosság. Magas csodálatosság. Mézédes csodálatosság. Tükörfényes csodálatosság. Lángoló csodálatosság, milliom gyertyafénynyel vakító! Csengő zengő csodálatosság, altató, repítő és szédítő csodálatosság! Csurom csodálatosság, maszületett ártatlan! Édes kedves! Ó, tiszta mint a reggelre esett hó, még egy tyúklépés nyoma se látszik azon. -119-

Ásítok, mert fáradt vagyok. Talán unatkoztam is, azért ásítom el magam? Tagadom, de lehet, hogy unatkoztam. Ááááh. S míg unatkozni méltóztatom, azalatt itt köröskörül öt földön az élet tajtékzik, mint az őrültség, mint a haldoklás. Nem tudom, melyik hídról ki ugrott a vízbe éppen akkor, mikor ásítottam, mikor unalmamat énekeltem. Engem ásításom élvezetében semmi aggodalom nem zavart.

A világ, mint a színház, leégett, az emberek beleégtek. A felhők leestek az égről, a virágok megkövesedtek. A fák elhagytak bennünket, mint a feszületek és a szobrok. Csalódtam az állatokban is. A levegő megdöglött és itt terjed temetetlen. Én úgy teszek, mintha semmi se történt volna, igen, éppen úgy. Úgy viselkedem. Mutogatom testszín arcomat az emberek közt. Mintha élnék még. Mintha mindenhez hozzájárulnék.

Kezet fogok olyanokkal, akikről tudom, hogy a fegyvert elsütötték. Lesem jellemtelenül a homlokom alól, hogy nem látta-e valaki, egy valaki, egy nem tudom ki, egy tisztatestű, tisztaszájú, tisztakezű szép néma férfi, ki ellenőrzi, hogy hogy viselem magam életemben? Azt diktáltam magamnak, hogy nem lesz szabad majd kezet adnom a fertőzötteknek, akiket a halál felhasznált. Mégis hozzáértetem a kezemet a kezükhöz. -120-

Akik ellen valami jót találtam tenni életemben, azoktól messze magamban mindig bocsánatot kérek. Látom, hogy nem szabad jót tenni senki ellen, mert az sértés az ember ellen. De mindig rövidlátóvá teszem magam, s úgynevezett barátságot és úgynevezett szívességet teszek, mert akárkinek az akut szenvedése viszont én rajtam való sérelem és ezt a sérelmet jól esik visszautasítanom. Tudom, igenis, hogy önzés az, ha másokkal úgynevezett jót teszek. Ezt azok is sejtik, akikkel jót tesz az ember és azt az antipátiát érzik, amit érezni szokás a kimutatott önzéssel szemben. Magam is éreztem már émelyt olyanok iránt, akikre rá voltam életemben szorulva s akiknek a jóságát el kellett szenvedni magamon. Az úgynevezett jóság sokszor nem egyéb, mint egy morzsa, amit visszaadunk annak, akitől egy egész kenyeret loptunk. A jóság csalás. A jóság tolakodás. Nincs jogom egy hasonlómat, egy embert úgynevezett jósággal alattvalómmá nyomni, szerénnyé, megalázkodóvá, figyelmessé, vagyis lekötelezetté tenni magam mellett. Az a csepegős szó: köszönöm, az olyan, mint a véres gennyes köpés a foghúzás után. Az a nyálas kifejezés, hogy: nagyon hálás vagyok, az oly üres, mint a paszuly hüvelye, mikor kiestek a szemek belőle, s az oly hamisan hangzik! azt teszi sokszor, hogy: útállak, teher vagy rajtam, bárcsak soha se látnálak többet. A jóság fertőzés bennem, a levegőt terhelő boldogtalanság fertőzte meg a lélekzetemet. Lehet, hogy a jóság érzése endogén -121- érzés; lehet, hogy fölösleges, fárasztó, embertelen. A jóság reakció, nem akció. A tisztaság éghajlata alatt a jóság bacillusa elhal, a távol örökkévalóságban a jóság dudváját nem találják majd az érzések veteményes ágyán. A jóság most elveszi a helyet az örök emberben valami más érzés elől. Ha nem lesz szükség jóságra, akkor a jóság cserepében csodálkozás fog nyílni vagy vidámság.

Akikkel úgynevezett jót merészelek tenni, tudom, olyan vétkem van azokkal szemben, amit nem tehetek soha jóvá. Álljanak rajtam bosszút, könyörgöm, legyenek ők is jók hozzám: felejtsék el azonnal, ha jóságot követtem el rajtuk. Engedjék, hogy én is elfelejtsem, segítsenek nekem. Ne válasszon el a jóság szöges drótkerítése bennünket, akik összetartozunk. -122-

Roppant meg vagyok sértve. Csak úgy nézek ki, mint az emberek. Ez az alak itt, aki az én ajkaimon át lélekzik, ez nem az én művem. Az egész kompozícióhoz nem tudom, mi közöm. Hol van itt az én saját külön programom, az én egyéni ízlésem, az én fantáziám és érdekem? Ez az: az én? Akármelyik liftes fiúnak joga van hasonlítani hozzám. Én velem ugyan elbántak. Nagyon szégyellem a dolgot. Én, én, én. Borzasztó. Ha kinyitnám a szám az uccán vagy a koncertteremben a csöndben és rájuk kiáltanám, hogy: én! hát biztosan a szemembe kacagnának. Hát hogyne.

Én, én. Mit tudok én? Próbálnék például más módon mozdulni, mint az emberek vagy mint mondjuk a libák. Azt se tudom, hol kezdjem. A két lábam nem működik máskép, mint az övéké. Bal jobb, bal jobb; nem is tudom, hogy csinálom, csak járok. Ez nem én vagyok. Éppen úgy tátog a szám, mikor eszem, mint az állatoké s mint az embereké. És eszem, mint mindenki, nem tudok egyebet e helyett kitalálni, pfuj! És megfázom, mint mindenki s egyszer csak kijelentem, hogy: – Hapci! – Nem, ez nem lehetek én. Kikérem magamnak. -123-

Igen, de azt hiszem, hogy én soha se leszek öreg. Mindenki megöregszik, beteges és csunya lesz, bizony ez így van. Dehát én nem, én nem. Én ilyen maradok, sőt majd mindig fiatalabb leszek. Én nem tudom elképzelni, hogy én is elhagyom magamat. Á, az lehetetlen.

Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint költő. Nem tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt földrészen, oly sűrűn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak és nem adnak életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész életében ügyvéd vagy bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy úgynevezett báró! Komolyan veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak nézem, hogy élnek és tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha észrevennék magukat, megőrülnének. Nem, ez mind őrült. A villamoskalauz azt hiszi, hogy ő villamoskalauz, szegény! Szegény, szegény, szegény villamoskalauz. Ha azt hinném, hogy ő csakugyan épúgy él, mint én, egy perc alatt hetvenet dobogó szívvel, hát meghalnék érte bánatomban. Nem, ezek mind nem élnek, ezek álmodó álmok, mindez a csillagsűrűségű ember előttem. Ez az én gyermekálmom. Az én mesés erdőm. Az én néprajzi kiállításom. Az én látni valóm. Az én témám. Jaj, meg ne tudjanak semmit. -124-

Eséseim, reménytelenségeim közt mások tragédiáival vigasztaltam magam. Igen, rajtacsíptem sokszor magam, hogy így jár az eszem: ni ennek meg hátgerincsorvadása van, mit akarsz, ennek mennyivel rosszabb! Akkor biztos örültem is annak, hogy ilyen férfit látok.

Igaz, ez így van. Hányszor, de hányszor gondoltam messzire, hol vonatkatasztrófa történt. Meg, ahol tűz volt és emberek bennégtek. Meg, ahol tébolydába vittek egy fiatal férfit. Milyen jó, hogy nem én voltam! Milyen jó, hogy nem voltam ott!

Hullarabló vagyok. Az, az. A háborúban néztem a lelőtteket a mezőn, mint a sorba lefektetett nyulakat. Gondoltam, persze, hogy gondoltam mindig, hogy: én is fekhetnék így itt. Ni én élek, én legalább élek. És igaz: éltem a háború alatt. Itt voltam! Itt köszöngettem majom mosolyintással, cigaretliztem, csókolóztam és jószagú faleveleket is szagolgattam. El tudtam aludni éjjel és álmodtam is hűtelen álmokat. -125-

Ismerlek. Legeslegbelül, a tested hálószobájában, ott folyton azt nyávogod: één, ééén! Elmázoltad a képed sárral és a tenyereden kínálod a szíved. De hát közben azt hiszed, hogy mint az újhold úgy ragyog itt a te arcod és szép perceket áldozol a fotografiád bámulásának. Reszketsz, hogy a dühös szegények kikapják a szívet a tenyeredből, igen, mert te azt egy ábrándhoni leánynak tartogatod. Ismerlek. Mikor csókot srófolnak a szádba, akkor nem tudsz semmit sorstársaidnak, másolataidnak, az embereknek szerencsétlenül járt életéről. Önző vagy, mint a színészek, kéjenc vagy, mint a kutyák, hamis vagy, mint az istenek. Hallgass! Az az ideálod, hogy az ég fekete legyen, mint a nyomdafesték, csak egyetlenegy csillag legyen benne: – te magad. Mindig csodálkozol rajta, hogy addig is volt időszámítás és ruházkodás, míg meg nem születtél és hogy egyáltalán volt ég, föld, míg te itt nem voltál. Ismerlek. Nem bírod elképzelni, hogyha meghalsz netalán, nem fog bánatában mindenki halva összeesni és hogy a nap másnap is fel mer majd kelni. Ó én tudom, ki vagy! Előlem nem fogsz elbújni. -126-

Az lesz a baj, hogy rossz szívem van. Igen; akinek jó gyomra van, az jól emészt, az nem érez sohasem émelyt, sem égést a gyomrában. Akinek jó foga van, az jól rág, annak sohase szúr, sohase sajog a foga. Akinek jó szíve van, az nem is érzi, hogy szíve van. Az egészséges fog nem érez se meleget, se hideget. A jó szív nem ad életjelet.

Nekem rossz szívem van. Mindig érzem a szívemet. Kellemetlen vagyok a szívemmel a világnak, amint nem kellemes a rosszfogú vagy rosszgyomrú ember a többi embernek. Panaszos arcot csinál, keserveskedik; nem jó rá se nézni az ilyen nyavalya emberre.

Ha jó szívem volna, jó volnék én is a világnak, igen, vak mosollyal tenném a sétám az életen átal, nem látnék, nem hallanék, nem szólanék. Nem árulnám el az embereknek az alkonyatot, sem a kegyetlenséget. Nem tudnák meg, mi az a búbánat, mi az a szenvedés, igen, mi az, hogy itt élet helyett letartóztatást kaptak, válogatott kínzásokkal. Nem tudnának semmit. Jajtalanul múlnának el, mint a giliszták, akiket eltapos a cipő. -127-

Az, hogy a sáros időre azt mondom, hogy az csunya idő. Hol kaptam el ezt a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a korlátoltságba, ebbe a nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett félre érezzek, és ilyen törpeség jusson eszembe, hogy a sár csunya? Vagy, hogy az esős nap nem szép nap. Csak a napos napon mondjam, hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem azt a gyöngyös elragadtatást, azt a meséset, azt az édesded álmosat, azt a dáriusi pazarat, amit az eső potyára adott az én szememnek, az én órámnak, az én életemnek? Letagadom, mint az adósságot, azt a művészetet, amit élveztem a zuzmara arabeszkjén, a sár Richelieu-csipkéjén? Ejnye. Hiszen én mindig csak szégyellettem a galléromat, nyakkendőmet és mondatom szavait is, mert másoktól tanultam, utánozom, lopom. Hiszen mindig azt prédikálta bennem a hiúság, hogy nekem nem szabad lopni, mert én rá nem szorultam senkinek semmijére. Mindenki lophat itt, csalhat, hazudhat, szólhat, tehet ami jól esik neki; nekem nem szabad. Én nem emlékszem már, mióta érzem úgy, hogy a sár nem kellemes, meg hogy a köd nem gyönyörűség, nem emlékszem, mert az emlékezetem is ellopják itt tőlem napról-napra. Tudom, hogy nem így éreztem, mielőtt érezni tanítottak.

Nem tudom miféle gőgből, micsoda személyválogatásból nem érdeklődtem bizonyos dudvák és murokfélék nevei iránt. A rózsákat, az azaleát, a kaméliát megtanultam, azoknak az alakulatoknak udvarlok. Látok fűféléket, szegénysorsú -128- ernyősöket a mezőben, azok közt artisztikusabb jelmezeket látni, komplikáltabbakat, érzékenyebbeket, mint az asparagus plumosus, akit a drága virágüzletben árulnak a dísznövények közt fayence-cserepekben. Azok mellett az egyéb szabad, pogány, iskolátlanul álmodó mezei tünemények mellett úgy mentem el mindig, egy bók nélkül, én durva fráter, aki még annyit se tud, hogy lábujjhegyen kell a tavaszban járni s a csillagok alatt le kell venni a kalapot. -129-

A gyanú kutató tűje szúródik belé szívembe, mint fájós fogba. Nem bűn az én lemondásom, az én hangtalanságom, az én távolságom? Nem? És nem bűn a halálra, mint botra való támaszkodás és az úgynevezett humor, amitől mosolyt és kacagást tanultam? Ó, én itt rossz példa vagyok. Én félrevezetem a panaszosokat. Bűnöm, igenis bűnöm minden perc, melyben édesen elfáradtam az élet fájdalmától, és aztán azt képzeltem, hogy ez az édesség megéri azt a keserűséget, amelyből főztem. Összetört fejemre kötést csavartam a szonátákból. És a szeptemberi napon a beteg virágágyra fekszem álmosan. Én otthagytam seregemet, megegyeztem az ellenséggel.

Igen. A lemondással, örökölt szenvedélyemmel el kell bújnom úgy, mint akik törvénybe ütköző szenvedélyeknek hódolnak. Szégyelnem kell magam. Félnem kell. -130-

Nincsen gyermekem. Egyszer-másszor, ha ráérek szenvedni, szenvedek őérte, aki nincsen. Az ismerősök gyermekeit megcsókolom, játszom velük. Nagyon jól esik, hogy a gyermekek szívesen és könnyen társalognak velem. Idegenek kis gyermekeit is megcsókolom a játszótéren, ha a bonne megengedi. Olyan barátaimnak, akik együtt nőttek fel velem és megházasodtak, már gyermekeik vannak. Olyan pajtásom és ismerősöm is van, aki törvénytelen gyermeket hívott meg az életbe. Én ellene voltam a gyermeknek olyan nőnél, aki gyermeket kívánt tőlem. Félek a gyermektől.

Nem tudom, szabad-e nekem életet és halált teremteni. Az az érzésem, hogy a gyermekemnek nem mernék majd a szeme közé nézni. Olyan kérdéseket tehet nekem a gyermekem, amelyekre nem tudok válaszolni. Csodálkozom a mások nyugalmán, biztonságán, örömén és büszkeségén, akiknek gyermekük van. Annyit koncedálok, hogy ha véletlenül nekem is volna gyermekem, én is éppen így nagyra volnék a gyermekemmel.

De azt is érzem, hogy irtózom az apai korszaktól, azért, mert még magam is egy nem élt bájos gyermekkorba vágyom vissza; álmodozom, mert az emberek nem ellenőrizhetik álmodozásomat és el engedem andalítani fejemet oly abszurd reménytől, hogy az idő visszafordul velem, mint a kocsi, mely elhozott szülőtájamról és megérkezem egyszer legitím -131- gyermekkoromba, oda, hol nincs verés, nyomor, sírás, veszekedés és betegség. Azután meg azt is mindig érzem, hogy nem tudok az ifjúságról lemondani, s ha gyermekem volna, már nem képzelhetném tovább ifjúnak magamat. Tagadom az ilyen érzést magam előtt, mert szégyellem ezt a gyermekgyilkos önzést, de hiába tagadom, bennem van ez az érzés; nem tudom honnét kaptam. -132-

Esőben az uccán az esernyők alatt vaksi mód siető nők, férfiak esernyői a peremükkel folytonosan egymásba akadnak. Ennyi a lakosok életének véletlen érintkezése. Enélkül nem érezték volna soha egy eszméletnyit sem egymást ezen a földön ezek a különszakadt korallvirágok, ezek a szétfutott falevelek, az emberek.

A színházban együtt tapsolnak, egyszerre. Egyetlen dühödt nézőnek a tapsolása kómikus volna, s együtt a többivel lám mindenki mily képesen tapsolhat, mily dicsőségesen. Mennél elterjedtebb azon a nézőtéren a taps, annál jobban érvényesül egy külön néző két tenyerének a cintányérja. A tapsoló szeme részeg, füle hályogos, szíve májusi ballón; a művészet sikeres ügyfele a tapsoló néző, igen, szereplő művész ő is, mikor tapsol. És ezt az ünneplő állapotját az ember a többinek köszönheti: a tömegnek. Ó, igen:

mind, aki a Lídóra készül nyáron és mind, aki a Dohnányi koncertjére megy és mind, aki a Ritz felé fut az autóban a táncos teára, mind az a százszázalékos egoista dáma s gavallér azt gondolja, azt érzi: milyen sokan lesznek ott! a publikum milyen kellemes lesz, milyen mulatságos! én is ott leszek köztük!

Ha egyedül kéne hallgatni néki Beethovent abban a klasszikus hangjegycsarnokban! Hogyha senki nem lubickolna, nem heverészne, nem kacarászna ott a Lido kékítős vizében, sárga homokján, ha csak a hullámok zsoltárja várná ott, s a homok lázas és monotón meditatiója! Ha a Ritzben -133- egyesegyedül kéne tangot, bluest rajzolnia testével, mint a bolondnak egyedül a bolondok házában… mi?

Ha az a füstölt és fagyasztott embergyűlölő, aki megnémult éjfélen szűk uccán halad hazafelé, ha az soha nem látna senki mást a lámpafényben elmenni, soha nem hallana más cipőket is a kövön, úgy-e, kellemetlenül érezné magát s talán nem is merne magában arra járni a gyilkosság kedvenc negyedóráiban. Hogy örül az az embertől iszonyodó puskaporos szívű bácsi, hogy vannak mások is, akik járnak, akik élnek…

Úgy készültem, hogy soha senkire közönyös arccal rá nem nézek, csak mosolyogva. És arra készültem mindig, hogy mindenkinek köszönök, akit meglátok, akár ismerős, akár nem, és hogy idegen országokban és vasúton is minden férfival és asszonynyal és gyermekkel egy szót váltok, hogy meghalljuk egymás hangját és elbúcsúzom egy könnycseppel örökre tőlük, mert meghalunk. Eldöntöttem magamban, hogy soha senki előtt nem fogok semmiről panaszkodni, hanem hazudok kellemeset, ha magamról kell beszélnem és azt is elhatároztam, hogy a valóság témáihoz emberek között hozzá nem szólok, én csak mindig az én szívemet fogom beszélni, hogy elandalodjanak, mint a zenétől az én beszélésemtől és hogy nevessenek az örömtől, mikor én beszélek és oda legyenek a meglepetéstől és rajongjanak föl és ébredjenek az álom könnyű reggelére az élet nehéz éjszakájából. És úgy számítottam, hogy minden ablakot megkocogtatok és az elbújt lakosoknak jó napot kívánok. És minden zsebembe élő virágot akartam tömni, ibolyát, gyöngyvirágot, meg apró jószagú mezei margarétát, hogy az uccákon minden ismeretlent megdobhassak virággal.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BŰNEIM ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Bűneim

BŰNEIM

NEM MEREM A SZÁM KINYITNI

N. N.

TISZTÁTALAN LETTEM

SZÉGYELHETEM MAGAMAT

A SZIVEM NEM REPEDT MEG

TÜKÖRBE NÉZEK

BŰNÖM, HOGY NEM VAGYOK ÉN IS GYILKOS

ÁRULÓ VAGYOK

NYUGTALAN ÉRZÉSEM VAN

KÉPTELEN VAGYOK

NEM VAGYOK BEZÁRVA

NÉMA

EZER BOCSÁNAT

VÉGIG NÉZEK MAGAMON

NEM IGEN ÉRTEM

NEM SZABAD, NEM SZABAD

MONDJUK HOGY

AZ ALKONYT HALLGATTAM

MOST ŐK JUTOTTAK ESZEMBE

ÖNZETLENSÉG

HÁT KI AZ AZ ÉN?

SZABAD-E NEKEM IS BOLDOGNAK LENNI?

JAJ, MEGINT NEM VETTEM EL A REKLÁM-CÉDULÁT!

MEGHALNI, MILYEN BŰN

RUHATÁROSNÉ, PINCÉR ETCETERA

NEM VAGYOK ŐSZINTE

MICSODA SZÖRNYETEG VAGYOK

ELSŐ, DE NEM UTOLSÓ BŰN

AZ ÚGYNEVEZETT HALOTTAK

ÓCSKA CIPŐ

BELÉAKADTAM A KOLDUSBA

MEGINT CSAK A KOLDUS

MÉG MINDIG

NINCS NYUGTOM TŐLE

NEM SZABAD ADNI

BŰN, BŰN, BŰN

MÉGIS ADOK A VÉGIN

HOGY MERTEM BOLDOGTALAN LENNI

NEM VÁLOGATOM MEG A SZAVAIMAT

ÁLLATKINZÁS

HOGY NEM KACAGOK HANGOSAN

ÉN HASZONTALAN

SIKETNÉMÁKKAL NEM BESZÉLEK

PFUJ!

SOK MINDENRŐL HALLGATOK

AZT OLVASTAM SHAKESPEARE-NÉL, HOGY NINCS OLYAN KOLDUS, AKINEK VALAMI FÖLÖSLEGE NE VOLNA

FÁJ

ÉN VAGYOK AZ OKA

TÁMADÁS FÉNYES NAPPAL

A KÖLTEMÉNYEK

BŰNÖS TUDATLANSÁG

ÉN

SZEMEIM ÉS SZEMTELENSÉGEM

HOGY SZOMORÚ VAGYOK

HOLD

LÁTOM

KISÉRTETEK

MIT TETTEM

SAJNÁLOM

CSAK ÉN, CSAK ÉN, CSAK

MOST IS SÓHAJTOTTAM

ÉN MEGCSALOM SZEGÉNYEKET

CSAK ÁMULOK, CSAK BÁMULOK

RÖSTELEM

NEM VAGYOK VALAMI ÁRTATLAN, NEM

MINT MINDENKI

MEGHALLOM A HANGOMAT

MENNYI KÖNYVET OLVASTAM

VALAKINEK ADÓSA VAGYOK

SZERETLEK

LEVELET KAPOK

EMLÉK

SÚLYOS MULASZTÁSOK

ÁSITOK

BOCSÁSSANAK MEG, AKIKKEL VALAMI JÓT TETTEM

ÉN, ÉN, ÉN

NEM SZÓLOK SENKINEK

ILYEN VAGYOK