The Project Gutenberg eBook of Komédiák by György Szemere

Az ős czeltiszfa haragoszöld lombja közül valami habszerű fehérség tündökölt ki: István bácsi, az öreg kertész azt nézte az üvegház szögletéből, nézte és megcsóválta fejét. Sohajtott is, sőt ha igaz, könnyezett is, alighanem azért fordult be az üvegházba, mialatt kezefejével megdörgölte szemét…

A park üde gyöpjén egy kertészinas hanczurozott Pikivel, a foxi-kutyával. Piki eszeveszetten rajcsúrozott a fiú körül, az meg ugatott neki, a mely leereszkedés annyira elkapatta a játékos Pikit, hogy egy szabályszerű kutyatempó szerinti marakodást merészelt a fiúnak proponálni. Belecsimpeszkedett hátul a nadrágjába s addig ránczigálta, míg Kertészbandi amúgy is hiányos uniformisa érdekében elfogadta a kihivást: lekutyorodott négykézláb s meghempergett Pikivel. Az nem hagyta magát. Csak a nyakát, hogy meg ne sántuljon! – gondolta magában, – s addig czibálta ellenfele gallérját és környékét, míg az nagyokat visítva meg nem adta magát.

Piki eleresztette meggyomrozott zsákmányát, kilógó vörös nyelvét visszaszívta a szájába s -4- győzelme mámorában szaporán rugdosta két hátsó lábával a gyepet.

– Törne ki a frászkarika! – bömbölte az öklömnyi kertészcsemete s az ideiglenesen félretett öntözőkannából jól nyakon öntötte a győztes Pikit, a ki is felháborodva eme sportellenes emberi brutalitáson lecsukta hetyke kurta farkát s nagy káromkodva elinalt…

Bandi hozzáfogott a virágágyak megöntözéséhez, Piki ellenben a czeltisz alá szaladt s megejtette a kutyaszokásos terepszemlét. A pompás fa egy hosszan kinyuló ágkarjára függőháló volt kifeszítve. A hálóban fehér musszelinhabok között pihegett valami. Piki, miután szemében összefolytak a fehérség körvonalai, odaszagolt, mert az orrával már jól tudott disztingválni, azzal csalhatatlanul ki tudta hámozni a formából a lényeget.

Egy szippantással megállapította, hogy ki fekszik a hálóban. Azt is, hogy alszik az illető. A musszelin végéből két picziny topánka kandikált ki, följebb finom hajlású, keskeny, bokához simuló azurkék harisnya szakította meg a fehérség folytonosságát, majd egy merészebb vonalat irt le a musszelin, egy kecses hyperbolát, aztán keskeny hullámvölgy következett, a melyet két szelid halmocska határolt, fehér halmocska, kékeres halmocska, a melyeknek ormán rózsabokor virult. A halmocskákon túl szőke erdőrengetegbe szinte elveszve gyönyörű leányarcz piroslott, mint hamvas baraczk a sárga levél között. El lehetett volna nézni órákig művészlelkesedéssel, a nélkül, hogy látásában -5- kifáradt volna a szem. Oly áhitatosan szűzies s mégis életet lehelő, oly plasztikusan komoly s mégis negédes volt a szép leányarcz kissé lepittyedt vérpiros nedves ajkával, átlátszó hajnalszin orrczimpájával, s nyugodt márványszerű homlokával.

Piki szűkölt egy darabig a czeltiszfa alatt, mert únta magát, majd elővette jobbik eszét (nagy természetű, de eléggé művelt kutya létére tudta, mi illik), nem ébresztette fel rózsás kis gazdáját, hanem egy nagyot, unalmasat nyögve, lehasalt a háló alá. Ha nem játszhatik kis gazdájával, legalább az álma fölött őrködjék. Némi (bár gyönge) élvezet a kutyakötelesség teljesítése is.

Piki igen szigorú volt a szolgálatban: az alvó leánykától vésztjósló morgással tartotta távol a csendháborító elemet. Bandinak, a ki öntözőkannájával őrhelye felé közeledett, megvicsorgatta egészséges fogsorát, Tóninak, a békésen legelésző szamárnak a lábába kapott, midőn az adta vizhordó cselédje ostoba passzióból ki akarta vágni a tudományát, hogy: iá! De leszidta Piki még István bácsit is, a ki háromszáz lépésnyi távolságból kárpálni kezdte Kertészbandit, füleinek kitépésével s hátából leendő szíjjhasítással fenyegetve a lusta gyereket, mert mivelhogy nem öntöz elég akkurátusan. Piki nekiszaladt az öregnek s morgással vegyes vakkantásokkal rendreutasította.

– Murr-kaff-brrr-durr-balabaff! Nem szégyelled magad, hogy vén szamár létedre a mi szép kis gazdánk édes álmát zavarod! -6-

István bácsi megértette Piki szavát s csakugyan befogta száját, leguggolt egy virágszőnyegre s nyírni kezdte olyan figyelemmel, mintha legalább is mappát rajzolt volna; úgy belemerült a virágszőnyegbe, mint valami hegyessüvegű egyiptomi csillagász az egek vizsgálásába. Azonban nem tartott sokáig az igyekezete. Merényletet követtek el a jámbor öreg ellen. Nyirkálván a palánták ágaskodó fejét, valaki lábujjhegyen hozzásompolygott hátulról s orvúl befogta a szemét.

Nem káromkodott István bácsi, mert igen puhának és üdének érezte a szemét befogó kezeket. Aztán meg minden emberfia nem merne vele ilyen «csúfot» űzni, – vélte, – jó lesz spórolni a lelkenfekvő czifrább szavakkal.

– Nocsakno, mi lesz mán? – zsörtölt az öreg, miközben a szemét takaró kacsókat eltologatni iparkodott. – Ki az?

A félelmetes basszus igen szopránosan hangzott; István bácsi legott kitalálta, hogy ki tette csúffá.

– Ejnye ni, Margitka, ej, ej, – motyogta félig boszúsan, félig mosolyogva, – hát illik ez?

– Mingyárt kitalálta, maga csunya! – nyafogta a két kezecskéhez tartozó leányka, a ki -7- csakugyan Margitka volt, a grófék csintalan, elkényeztetett, de aranyos szivű Manczikája: egy tizennégy éves almaszin képű gyermek, oly nagy, mint egy tizenhét éves eladó szűz, de oly gyermek, mint egy első-felső leány a Filec tanár úr osztályában.

Öreg István feltápászkodott guggoló helyzetéből, igen zavarban volt, bánta már, hogy első indulatában legott kitalálta megtréfálója kilétét. Lám, most elrontotta a kis aranyos ártatlan mulatságát. Micsoda bivaly is az ember, ha megvénül!…

– Nono, – igyekezett jóvátenni morczosságát, – nem találtam én ki, csak ráfogtam. Igaziba – tódította, – ippeg hogy mást gondútam, a János gazdát, mer csak neki löhet ijjen fenekes hangja, mint a mijennel a komteszka rámhujjantott.

A komteszka elkaczagta magát. Úgy csilingelt a hangja, mint az ezüst csengő.

– Hahaha, kertész bácsi, miket beszél maga, hihihi… hiszen János gazdának olyan a hangja, mint egy repedt fazék, a keze meg… hihihi-hahaha… a keze meg olyan, mint a retek, az enyimmel csak nem lehetett összetéveszteni, hihihaha…

István bácsi irtózatosan elszégyelte magát, kezét belesülyesztette mélységes nadrágzsebébe könyökig s kék babos zsebkendőt húzott ki belőle, hogy letörölje homlokáról a verejtéket; időközben azonban megfelejtkezett eredeti szándékáról, csak az orráig emelte a zsebkendőt s harsányan beletrombitált. Aztán el akart -8- somfordálni, de Margitka elkapta kabátja leffentyűjét.

– Nem a hő nyomta azt el, – állította komolyka tudálékos képpel, – hanem a búbánat.

– A búbánat? – csudálkozott István bácsi – Öreg anyó a búbánat, mit kereskednék az olyan helyen!

– Ha én mondom, elhiheti, – biztosította Margitka a kertészt s egy ügyes fogással helyreigazítván megbillent hajkoronáját, nekivágott a pázsitnak a czeltiszfa irányában. Útközben még megölelte a Tóni szamarat, meghajingált egy fekete rigót, s egy marék virágot tépett ki gyökerestől a legszebb virágágyból, majd ugrándozni s fütyülni kezdett, de azt már nem tűrte Piki, eléje ugratott a czeltisz alól:

– Kaff, kaff, bujuju, ne fütyörész, mint egy kis kondás, mert alszik a nénéd.

Margitka elhallgatott, de nem ingyen: elkapta a házsártos kiskutya farkát s jól megpörgette.

Margitka utánna. Mire a czeltiszhez ért, épen ébredezett testvérnénje, szoknyája alá húzta kis lábát s kinyújtóztatva könyökig meztelen karját, beleásított a levegőbe…

Erzsike, beczenevén Őszike idősebbik leánya volt a Romhányi grófi párnak. Büszkesége s minden reménye szüleinek. Büszkesége, a mennyiben a budapesti előkelő társaság egyhangú véleménye szerint ő volt a legragyogóbb leány a magyar arisztokrácziában, legszebb, legeszesebb és legbájosabb. Bélteky grófné, a ki ötven évvel ezelőtt ugyanazt a pozicziót töltötte be, elragadtatással dicsérte a korabeli nénikéknek s bácsiknak: Olyan tökéletes, – mondta finom eres kezét aszott keblére nyomva, – olyan csuda ez a kisleány, hogy szinte fáj az embernek!

Belényessy herczegné, a legczinikusabb budapesti dáma kinevette érte a grófnét, – (Tökély? Ostobaság! Az asszony annál érdekesebb, mennél több bolondságot csinál), – de az egyéb előkelő nénik és bácsik osztották a Béltekyné elragadtatását. Podhorszky báróné, született Kamienszka herczegnő, a ki arról volt nevezetes, hogy bármikor tudott sírni, akkor is, mikor a többiek nevettek, savószin szeméből kipréselt két vagy három kövér könycseppet.

– Ah! – sohajtotta, – ha az ember elgondolja, hogy erre a drága gyermekre is csak a mi sorsunk vár: ki tudja milyen léha férfi keblén fog elhervadni, ah!…

A mondatot sohasem fejezhette be, mert megorrolt rá a bárója és elhallgattatta. -10-

– Mi baja volt magának?… Elhervadt, mert megjött az ideje. Még a tulipánfa sem virágzik örökké.

A herczegnő félt a férjétől, még kifacsart szeméből további két könycseppet, aztán Bélteky grófné felé fordult.

– Nem érdemes másokat sajnálgatni, – suttogta, – mikor magunk is oly sajnálatraméltóak vagyunk!

Béltekyné elegikusan bólintott s ezzel körülbelől letárgyalódott egy napra a Romhányi Őszike sora. Másnap egy más szalonban azonban biztosan megujráztatott mindaddig, a míg egyszerre csak váratlanul és vakmerőn meg nem jelent a báli porondon a Csabrágh gróf daliás alakja, azzal a nimbusszal megkoszorúzva, a melyet egy ötven millió korona értékű hitbizomány (a melynek a fiatal gróf huszonhét éves létére már haszonélvezője volt) kisugárzani szokott. Megjelent a fényesnevű fiatalember a sóvár kandi mamák sáskaseregében s a feléje villogó kapzsi leányszemek kereszttüzén áttörve, mintha valami rejtelmes mágnes húzta volna oda, egyenesen az Őszike oldalához szegődött. Ott is maradt mellette az egész farsangon át… A mamák erre természetesen köpenyeget forditottak.

Bélteky grófnénak nem volt leánya, ő tovább hirdette a Romhányi Erzsike tökéletességét, de a lányos dámák, a kik szerintük több joggal tarthattak igényt a legdrágább magyar majoreskóra, egyálltó helyükben leszállították Őszike ázsióját. Hogy nem is olyan szép, mint eszes. -11- Eszesnek is kedves inkább, de a kedvessége is csak olyan polgári báj, nincs benne semmi eredetiség. Azonfelül meg még koldus is, mindössze négyezer korona gombostűpénzt igérnek vele, ennyivel pedig az alsószoknyáját sem tűzheti fel rendesen egy nagyvilági dáma.

Bizony bemártogatták az irigy öreg dámák Őszikét, szinte fülehallatára buzgó s láthatólag szerelmes udvarlójának, de ez a kicsiség csöppet sem ártott meg neki. Csak Romhányi mamácskát fújta fel s apácskának okozott fej- és májdaganatokat. Ám ez is csak addig tartott, valameddig a fiatal hőn áhított hitbizományos úr megkérte tőlük leányuk kezét.

Szegény kis Őszikét meg sem kérdezték, mit szól a szerencséhez, megkötötték fölötte a vásárt a drága emberrel tudtán kívül, minden habozás nélkül.

Pedig úgy állott a dolog: Őszike még farsang elején eligérkezett egy úrnak, a ki nem volt szép, se gazdag, csak férfi volt: komoly, széles látkörű, meleg és közvetlen, modorában s beszédjében hihetetlenül előkelő. Szemre s társadalmi állására nyomába se léphetett Csábrágh grófnak, de ott, a hol a népek valamikor királyt szoktak volt választani, az urnából győztesen biztosan az ő neve került volna ki, ha Csábrághgal együtt jelölik is. Őszikének első pillanatra megtetszett. Úgy beszéltek egymással, mint a jó testvérek, a kik nem tudnak ellenni egymás bizalma és szeretete nélkül. Egy ideig szinte naponta találkoztak, a nélkül, hogy összebeszéltek volna. Egy társaságba -12- jártak, nem a véletlen hozta őket össze, hanem a klikkszervezet, a melynek Bélteky grófné volt a mozgatója. Ő válogatta ki s gyűjtötte össze fényes szalonjában az előkelő úri társadalomnak krémjét, (az ő szavaival szólván) a fehér elemet. A kinek nem volt rendben a családfája, a kinek csak egy makulányi gyanus folt volt a jellemén, vagy a kinek kifogásolható volt a modora, akár a műveltsége is, annak ugyan nem nyilt meg a Bélteky-ház ajtaja, lett légyen oly hatalmas, mint egy szultán s gazdag, mint Gould maga. A faji kiválóság jegyében tömörült össze a Bélteky-klikk, nem volt az sem ultramontán, se aulikus, izig-vérig magyar volt, kissé konzervativ, nem kevésbbé gőgös, de föltétlenül korrekt és előkelő.

Az Őszike titkos vőlegénye, Zádor Miklós ősi származása (a hét vezér egyikének volt az utódja,) s kiváltságos műveltsége jogán foglalt benne helyet. S helyét a klikkben talán senki sem állotta meg oly fényesen, mint ő. Súlya volt az egyéniségének, szava tekintélyt parancsolt, mert, bár nem volt szófukar, száján soha egy felesleges megjegyzés nem jött ki, kitünően fegyelmezett elméje, egyensúlyozott lelke volt, mint a kiváltságosoknak. Rangja nem volt, de el tudta ismertetni a klikkel, hogy ő benne a legelőkelőbb. Volt az arczában valami antik keménység, mintha márványba lettek volna vésve egyenként szabályos, de összevéve díszharmonikus vonásai.

Zádor Miklós épen harmincz éves múlt, midőn -13- Őszikével találkozott. Odáig nem igen érdekelte a nő. Volt egypár kalandja (egy idegen fejedelmi herczegnővel emlegették együtt a nevét), de szive érintetlen maradt. A kis Romhányi grófkisasszony volt első szerelme, tiz szót sem váltott vele s már tisztában volt magával, hogy szereti. Ám az ő fegyelmezett szivének megnyilatkozása egész másforma volt, mint a többi hétköznapi emberé. Nem mondott a leánykának hizelgő szavakat, nem jutalmazta édeskés vigyorgással annak kedvességeit; jóságosan közvetlen s klasszikusan egyszerű udvarlási modora azt a benyomást keltette a szemlélőben: különbnek tartja a leánykát a többinél, aeszthetikai érzéseket vált ki lelkéből a szépsége s tiszteletet a szűziessége, méltónak tartja őt arra, hogy foglalkozzék vele, egyéb semmi.

Őszike is ebben a hitben élt s abból nőtt nagygyá s kelt szárnyra a szerelme. Hizelgett neki a kiváló férfi leereszkedése s őszinte, szinte testvéries egyszerűsége. Úgy tetszett neki, hogy Zádor Miklós mindent elmond neki, a mi a szivén fekszik, büszke volt a bizalomra s a férfivel szemben hasonló bizalomra érezte magát kötelezve. Úgyszólván megszokta, hogy ő is közölje vele minden gondolatát, legapróbb intimitásait sem hallgatta el előtte, beszélt vele a romhányi házi szokásokról, Margitkáról, István bácsiról, sőt Pikiről is. S a férfi érdekkel, látható gyönyörűséggel hallgatta az eléje táruló szűz élet fehér apróka éleményeit, öröme telt a leányka csicsergésében, szeme pillantásában, kisújja mozdulatában is. -14-

Passziv, de bensőséges modorával három-négy találkozás után elérte a férfi, a mit sokan gyakran évekig tartó heves ostromok, eszeveszett erőlködések s udvarlási trükkök árán sem tudnak megközelíteni, ha egy érintetlen, büszke kis sziv bevételéről van szó.

Mindössze negyedszer találkozott Miklós Romhányi Erzsébettel, midőn egy önfeledt pillanatában (talán az első ily pillanat volt életében) megkérte a kezét…

A Bélteky grófné szalonjában történt. Egyedül ültek egy sarokban. Hatalmas pálma borult föléjük. A zsúrozók theát szürcsöltek s sandvichet ettek.

– Tudja, olyan tüzes az, hogy Sándort, a lovászt kivéve, senkit sem tűr meg a hátán rajtam kívül… De engemet szeret. Én megbabonáztam, azaz – s elnevette magát, – jól tartottam czukorral és sóskenyérrel. Tudja, hogy a lovak még a czukornál is jobban szeretik a sós kenyeret?

Zádor Miklós nem felelt a kérdésre. Végkép belefelejtkezett a szép leány ives szájacskája szemléletébe, majd a szemébe nézett, míglen kiolvasta belőle, a mit már eddig is sejtett, de biztosan még nem tudott. Az Őszike szemefényessége s arczának a férfiszemtől felfakadó biborszine eleget beszéltek neki. Zádor Miklós arra válaszolt.

– Nekem az az érzésem, – mondta, – hogy mi ketten együvé tartozunk. -15-

A leánynak meglepetésében, boldog zavarában lecsuklott a feje. Nem válaszolt, meg se moczczant, mint lebűvölten nézett maga elé, csak a keze reszketett kissé. Attól tartott, hogy most mindjárt olyasvalami fog rajta bekövetkezni, a mitől vagy el fog alélni, vagy szerencsétlenné lesz egész életére. Oly illetetlen volt a lelke, félt a ráhajnalodó szerelem sugaraitól, féltette tőle belső világa eszményiségét, szűz teste hamvasságát, gondolatai tisztaságát. S mégis vágyott a szent tűz után, megfürdött volna a lángfürdőben martirként, mint egy autodafé. Az öntudatra ébredő szerelem lázálmába szinte beleveszett az itélőképessége: nagyon is váratlanul jött rá a nagy csuda, a mi egy pillanat alatt asszonyrózsává fejleszti a zárt leánybimbót, a mi képzetté érleli a soha nem jelentkezett sejtelmeket…

A férfi úgy olvasott lelkében, mint egy nyitott könyvben. Azzal is tisztában volt, mint állíthatja helyre a mimóza-lélek megbillent egyensúlyát. Még tágabbra nyitotta a leányka meggazdagodott érzésvilágának a kapuját, magával ragadta őt a magasságokba, a hol nincs többé szédülés.

– Őszike ne féljen a dicsőséges nagy természettől, a mely magát az én páromul jelölte ki… Kövesse szive szavát. Mit mond a szive?

– Hát majd megmondom én maga helyett. -16- A szive azt mondja, hogy nézzen a szemembe s tegye kezembe kezét. Kitaláltam?

A leány mély lélekzetet vett, a gyönyörűség terhe, mely szivére nehezedett, szárnyra kerekedett.

– Igen, – mondta határozottan, de még igen halkan. Fejmozdulata azonban, a melylyel a férfi felé fordult, már bátor volt és elfogulatlan. Csak a kezével nem tudta, mit csináljon. Úgy érezte, teljesítenie kell a férfi kérését, de hogy tegye kezét az övébe, mikor annyian voltak a szalonban. Szűzies zavara teljesen elmúlt, hajlandó lett volna már egyébre, többre is, bármit megtett volna a férfi parancsára, ha egyedül vannak… Így csak mosolygott, bocsánatot kért fényes szemével s fejecskéjét többször meghajtotta: igen, igen.

A szerelmes férfi közelebb húzta székét az övéhez, hogy meg ne hallják a szavát:

A párbeszéd megakadt egy pillanatra, a leány keble csendesen hullámzott, a férfié a levegővel küzködött. A természet elintézte volt fajfentartó munkáját, összekapcsolta a két egymásnak teremtett lény szivét, következett az élet szava: a mámor után a kötelesség, a megfontolás árnyai. A leány nem érzett immár semmi felelősséget, az ő szeméről nem oszlott el a rózsaszin köd; a férfinak ellenben attól -17- viharzott a keble: felelőssége tudatában le kellett szállania a felhőkből a földre. Nagyon komollyá lett.

– Erzsike, – kezdte inkább az udvariasság, mint a szerelem hangján, – köszönöm, hogy boldoggá tett.

– Én is az vagyok, – mondta Őszike szinte büszkén. Ragyogott a szeme, hogy a gazdagság nem emel válaszfalat közéje s a szeretett férfi közé.

– Az szerencse, – jegyezte meg Zádor Miklós, – a baj abban rejlik, hogy várnunk kell egymásra, míg annyi jövedelemre teszek szert, a mennyiből gond nélkül megélhetünk.

– Nekem semmi. De ha mi igénytelenek vagyunk is, az élet követelő. És én azt nem akarom, hogy kifogjon rajtunk, hogy hozzánk férjen apró piszkosságaival. A szegénység rút dolog, a mi esetünkben legalább az és én széppé akarom tenni a maga életét, szebbé, mint valaha volt, tartalmasabbá, fenségesebbé, mint a milyennek a közönséges halandók elképzelik… Erzsike, – végezte szavait a férfi, – vár-e reám, míg kiküzdöm a jövőnket?

A leányka láthatólag meg volt riadva; a vallásos könyvekből nem úgy tanulta ő a szegénység erkölcstanát, mint a milyennek az ő eljegyzett -18- párja föltüntette. De azért engedelmesen meghajtotta fejét.

– Köszönöm, – mondta meleg, mély hangon, – s bízni fogok magában örökké, de azért – tette hozzá áhítatosan, – arra kérem, tegyük le a kölcsönös hűségi esküt egymásnak, mert ki tudja, mily nagy szükségünk lesz a hit erejére.

– Esküszöm, hogy hű leszek magához, – esküdött a leányka, hirtelen elsápadt arczát az égnek emelve.

Majd titokban, észrevétlenül a leány keze után nyult s rákulcsolta hatalmas ujjait.

– Holtomiglan holtodiglan, – lehellte a szép leány, királynéja a társaságnak s mialatt keze görcsösen összefonódott a vőlegényéjével, székéből lassan fölemelkedett.

A férfi észrevette, mint vivódik torkát égető könnyeivel, de még nem eresztette egy pillanatra.

– Áldja meg az Isten, – bucsúzott el tőle, – ezentúl kevesebbet fogunk találkozni, mert senkinek sem szabad sejtenie sem, hogy egymáséi vagyunk és mert… mert most már dolgoznom -19- kell magáért, törekednem, küzdenem, meg kell kisérlenem a lehetetlent is, hogy elérhessem a lehetőt…

Őszike valahogy beosont az öltözőbe, hogy kisirja magát. Zádor Miklós búcsút vett a társaságtól s egyenesen hazament…

Ettől kezdve szinte titokzatos életet élt a közkedvelt társaságbeli gavallér. Nagyritkán fordult meg a szalonokban, az utczán is alig lehetett látni, a mi bőséges okot adott mindenféle találgatásra, de az igazi nyomra hónapokig senki sem jött reá…

Erzsike vőlegénye kérésére folytatta a farsangolást. Minden hónapban legföljebb kétszer találkozott Miklóssal s annak szuggeráló akaratából úgy össze tudta szedni lelki erejét, hogy érzéseit vele szemben sem árulta el a társaság előtt. Víg volt és kedves mindenkihez. A várás nem esett terhére, hiszen a gondolata szabad volt, képzeletében folyton együtt lehetett a férfival, a kit szeretett. A lemondás és a távolság nemhogy csökkentette volna, de még fokozta, valóságos rajongássá emelte szerelmét, a melyről kettőjükön kívül senki sem tudott a világon, még édesanyja sem…

Természetes, hogy annál szabadabban közeledett hozzá Csábrágh Ödön gróf (a társaság inkább Edmund néven szólította), a ki a farsang végefelé érkezett Budapestre s nemhogy ismerős lett volna a viszonyokkal, de úgyszólván karakterisztikus faji jegyeit is lehányta Párisban, Londonban és a kongo-négerek között; négy éve nem volt otthon, most is csak két hétre -20- jött haza. De Őszike úgy lebűvölte hirtelenében, hogy rókavadászatot, kokottot, vizilovat felejtve, esze ágába se jött többé, hogy világgá kóboroljon: elhatározta, hogy örökös fészket rak magának a hazai rögön. Annál sokkal hiúbb volt, mint hogy kételkedhetett volna hódítása sikerében, joggal pedig, mert alapjában kitünő férfi volt, pompás megjelenés, műveltség és lélek dolgában is alig akadt párja a társaságban, de ettől eltekintve, egy királyi vagyon birtokosa volt s mint ilyen, nem ismert sem akadályt, sem lehetetlenséget; nemcsak itthon, de az idegenben is azt tapasztalta, hogy csak akarnia kellett, minden vágya mindig teljesült. Nem is udvarolt Őszikének úgy, mint egy sablonos szerelmes, nem szépelgett neki s nem tetszelgett előtte (e tekintetben hasonlított Zádorhoz), inkább csak enyelgett, mulatott vele, mint valami gyönyörű játékszerrel. A leánykának ilyenformán sejtelme sem lehetett arról, hogy komoly szándékai vannak vele; ezt ő csak akkor tudta meg, midőn édesanyja a boldogságtól pipacsvörösen közölte vele a bevégzett tényt:

Beleesett egy székbe s anyjára meresztette riadt tekintetét. Az csak vihánczolt, mintha csiklandozták volna. -21-

– Ne ijedj meg, csacsika, – mondta össze-vissza ölelgetve a drága kincset, borzadályos nagy szerencse ért, igaz, de attól még nem muszáj elájulni.

– De mama, mama, – ódozkodott a leány anyja csókjaitól (egyszerre oly frivolnak tetszett neki szüléje beczézése), – oh, mama, nem lehet itt szó szerencséről, én – jelentette ki némi önmagával való küzködés után, – én nem lehetek a Csábrágh gróf felesége soha.

A leányka szavaitól sem lett volna szükséges elájulni, de a mamácska megtette. Ismerte leánya határozott jellemét: a kijelentéséből föléje tornyosuló nehézségek s komplikált kilátások úgy megnyomkodták a szivét, hogy elfelejtett lélekzeni. Az angolsó szerencsére hamarosan segített rajta. A kanapé sarkából (oda ájult ugyanis) úgy felugrott emez angolsótól, mint valami gummilapda; elevenebb lett, mint valaha volt.

– Megőrültél, te leány, – támadt rá a remegő kis teremtésre, – vagy csak gonosz tréfát űzöl velem?

A dáma megragadta lábaihoz boruló leánya karját s szinte fellökte a levegőbe.

– Ne térdelj előttem… Engedelmeskedni fogsz: Csábrághot lehetetlen visszautasítanod… -22-

– Nem tudom, mi van velem? – mondta kis hugának. – Mindjárt elbággyaszt a meleg.

Margitka megcsóválta fejét s a kezében levő virágcsokorral orroncsapván Pikit, a ki ott szükölt a lába előtt, leült egy kerti székbe, szemben a nénjével.

– Hogy mi? Hát majd megmondom neked, ha olyan testvér vagy, hogy titkolódzol előttem: egész éjszakákat nem alszol. Dadus is tudja, a missz is, a kertészbácsi is, még a kuvikok előtt sem titok a dolog: ott vicsognak egész éjjel a kivilágított ablakod alatt.

– Igen, de miért kerül? Mert nem akarsz a lelkeden könnyíteni. Kevély vagy: magadba fojtod minden mérgedet.

– Oh, Margitka, nem vagyok én sem kevély, sem mérges… Ne bánts engemet…

– De bántlak, – s egyszeribe csukló zokogás fakadt fel a kis Margitka melléből, – bántlak, mert nem szeretsz… nem akarod a titkodat rám bízni, pedig én tudnék rajtad segíteni… Én nem vagyok olyan jámbor, mint te, – hüppögte, – én kikaparom annak a szemét, a ki neked fájdalmat akar okozni.

– Nem segíthetnél te rajtam, Manczikám, még ha mindent elmondanék is neked, – állította Őszike, szemét törülgetve, – pedig én mindent neked sem mondhatok el.

Az energikus kis bakfis egyszeribe beszüntette, (szétmorzsolta öklével) könnyeit s újból elkezdett erélyeskedni.

– Nekem untig elég az, a mit tudok. Nem is kérdem tőled, hogy kibe vagy szerelmes, – mert az biztos, hogy valakinek örök hűséget kellett esküdnöd, különben nem lehetnél ilyen boldogtalan, – mondom, nekem dosztig elég, hogy azt a csámpás Csábrághot ki nem állhatod… Pedig szép ember, – tette hozzá, hegyes nyelvecskéjével csettintve, – az igazságot meg kell mondani. -24-

– Mit? – vágta ki Margitka, korához képest túldomború mellét öklével veregetve. – Hát azt hiszed, magam vagyok a házban a pártodon? Ott van a dadus, a kertész, a kulcsár bácsi, Mihály, a komornok, az egész cselédség, még miss Simson is, – minden sértését megbocsátom neki érte, – az egész világ melletted van, apát s mamát kivéve… hát ezek mind segíteni fognak nekem.

A kis leány felszökött ültő helyéből s nénje elé állott, szörnyen buzogott benne a lelkesedés.

– Ide figyelj, Őszi… Én megmentelek téged, csak azt mondd meg nekem, hogy mivel puhítottak meg apa és mama. Az valami nagy dolog lehetett, mert egy egész hónapig ellent tudtál nekik állani, még a mama ájulásai sem imponáltak neked, oszt egyszerre csak beadod a kulcsot, összenyikkansz, mint valami gyáva nénike, mintha nem is volnál Romhányi leány… Mondd, – parancsolta a kis leány a nagynak, – miféle szörnyűségekkel hathattak reád?…

– Bolond beszéd! Ha nem kimélnélek, azt mondanám, hogy csacsi vagy… Ki vele.

Őszike, a helyett, hogy megneheztelt volna reá, önfeledt elragadtatással nézte kis hugát, a -25- mint előtte állott, erőteljes karcsú bokájú lábacskáját megvetve, kipirult arczczal, csillogó szemmel, a melyből egész bátor kis lelke kisugárzott azzal a szeretetkincscsel együtt, a melyet szilaj, nemes kis szivében az ő számára tartogatott… Egy ideig némán gyönyörködött a pompás gyerekben, majd végkép elérzékenyedett, felállott s kitárt karral közeledett feléje. Az keblére vetette magát, görcsösen átfogta nénje nyakát, de nehogy kizökkenjen a kerékvágásból, amelybe beledolgozta magát, folyton kárpálta nénjét, tekintélyeskedve kisanyásan:

– Jaj, te nagy csacsikám, rosz kis testvérkém, ki látott már ilyet!… Illik az, magát ennyire elhagyni… Hát senkisem szeret téged?…

A végén kirántotta magát nénje ölelő karjából s még kiméletlenebb hangnemben folytatta a szidást:

– Gyónni fogsz nekem, Őszi. Kiveszem belőled az igazságot, ha addig élek is. Holnap itt lesz a vőlegényed, addig mindent megtudjak, különben leveszem rólad a kezemet… Nem szólsz? – folytatta a szenvedelmes kis bakfis, hallgató nénje vállára téve kezét. – Jó, hát ne beszélj, csak bólints. Igent vagy nemet. Kitalálok én mindent magamtól is. Csak ne czáfolj meg, ha a helyes nyomon járok, mert az már majdnem hazugság lenne, már pedig mi Romhányi leányok vagyunk… Jól van, – végezte szavait, – ha önként nem teszed meg szeretetből, majd kiszedem én belőled a titkodat szigorral. -26-

Elhallgatott. Fájt neki a szenvedés, a mely nénje arczáról lerítt s melyet nyilván az ő erőszakossága okozott. Mindegy, gondolta magában, az operáczió is fáj s mégis üdvös dolog… Föltette az első kérdést:

– Nem azzal vett le mama a lábadról, hogy meghal, ha nem leszel a csámpás Csábrághé? Nem mondta, hogy szivbajos s már ugyis csak egy pár hónapig tart az élete?

– Tehát úgy van, – konkludált a kis kínvallató. – Pedig – folytatta – egy szó sem igaz az egészből, mama olyan egészséges, mint a makk, az, hogy ájulni tud, mitsem bizonyít, azt, ha jól esik, én is megtanulhatom, gyakorlat dolga az egész…

– Ne bántsd szegény mamát; nem tehet róla, hogy oly nagyravágyó… Ő csak jót akarhat nekünk.

– Pszt, – hallgattatta el Margitka nénjét, – mondtam, hogy te ne beszélj. Te csak bólints, Őszim, majd én csevegek.

– Apa bizonyára azzal gyakorolt rád pressziót, hogy szegények vagyunk; hogy van egy csomó váltója, a mit nem tud kifizetni, dobra kerül a kastély birtokostól, ha meg nem erősíted a hitelét ezzel a házassággal. Nem lesz hozományunk, éhezni fogunk… Jól beszélek?

– Egyszóval ezt is eltaláltam, – mondta Margitka s büszkén, nagyosan fölvetette fejét. -27- – Elég szomorú, hogy így van, – tette hozzá. – Miért tartanak apáék ilyen nagy háztartást, ha nem telik? A ki szegény, ne járjon négylovas hintón, ne tartson Budapesten 3000 forintos lakást, ne kaszinózzék, ne adjon bálokat a világba… Becsületemre mondom, – hadarta, – hogy lekivánkozik rólam ez a 300 koronás battisztruha is, mikor neked kellene megfizetni az árát a szived vérével. Borzasztó csak rágondolni is.

Őszike mohón szívta magába a kisleány kiméletlen igazságait, de olyan volt a galambszive, nem tudott vádolni senkit, mindenkit csak mentegetett. Összetette kezét, úgy kérte kis hugát:

– Úgy, – fakadt ki a kislány. – S a te boldogságod árán meneküljön a gondjaitól! Szép lenne! A gyermekeknek kötelességeik vannak szüleik irányában, – jelentette ki szavaló hangon, – de a szülőknek is vannak kötelességeik gyermekeikkel szemben…

– Az, – vágta ki a kislány s toppantott a lábával, – hogy beszélni fogok a csámpás Csábrághoddal. Ha te nem birtál apáékkal, vele majd elbánok én.

– Leszidom. A becsületére appellálok, a szivére… elmondom neki, hogy meg fogsz halni, ha a felesége leszel, egyszóval leszidom… Elvégre – jegyezte meg csendeskén s kissé pirulva, – nem karaib indiánus ő sem, hogy ne lehessen a szivéhez férni… Sőt inkább – motyogta szinte szégyenlősen, – azt hiszem, hogy alapjában véve úgynevezett nemes férfiú, szépnek mindenesetre igen csinos.

Szomorú Őszike végighallgatta csacska hugocskáját, de csak azért, mert a csudálkozástól szinte megállott az esze. Annyira gyermeknek tartotta Margitkát a családban mindenki, ő is, hogy képtelen volt annak a megitélésére, vajjon hiszi-e, a mit mond, vagy csak a levegőbe csicsereg, mint valami bánatos pintyőke, nem meggyőződésből, hanem mert épen jól esik neki szomorút csipognia.

– Tréfálsz, Manczika, – mondta félig megszeppenve, félig neheztelőn, – ne tréfálj velem.

– Tréfál az ördög. Esküszöm neked, hogy miként Zrinyi Miklós, végrehajtom nagy művemet.

– Mit Manczi, – henczegett a kisleány. – Azért hogy én kicsi vagyok, a mi az akarást és bátorságot illeti, sok naggyal nem cserélek én. Azt hiszed, imponál nekem Csábrágh a millióival, ha még akkora nagy mafla is.

Oly határozott volt a kisleány magatartása, hogy nénje önkéntelenül is hinni kezdett a jóhiszeműségében. Csak annál jobban megijedt a szándékától, a melynek jó sikerében egy pillanatig sem tudott bizni. -29-

– Nézd, Margitka, kezdte eszelni kis hugát, – sohasem fogom neked testvéri buzgóságodat elfelejteni. Áldjon meg érte az Isten, a kitől mindnyájunk sorsa függ, – én is rábiztam a magamét, – de gondold meg, mit érhetsz el vele, ha vőlegényemmel beszélsz. Kinevet. Mamáékkal szemben meg csak sulyosbítod a helyzetemet, a magadét is. Aztán meg – folytatta hevesen megrázva büszke kis fejét, – úgy látom… azt vettem ki a beszédedből, hogy a cselédséget is bele akarod ebbe a szomorú dologba ártani… A kertészről beszéltél, meg a Simsonról… Ne alázz meg, kérlek, ennyire… ne tégy nevetségessé…

– Ne félj, nem fog a sor a cselédségre rákerülni. Őket én csak tartaléknak tartogatom, a Csábrágh szivét én fogom megpuhítani magam, a misszék csak a kegyelemdöfést adják meg neki, azt is csak akkor, ha okvetetlenül muszáj.

Őszikének módfelett sértette női büszkeségét, hogy kis huga csupa szeretetből így elposványosítani szándékozik az ő bánatát. Megragadta a kislány kezét.

– Ha szeretsz, egy lépést sem teszel az érdekemben, mert hiábavaló minden… Én – folytatta némi önmagával való vivódás után, – magam akarom a sorsomat intézni… ha már reákényszerítettél, meg mondom neked: határoztam is. Megesküdtem, hogy nem leszek a Csábrágh felesége. Csakhogy én egész más módot választottam, hogy megszabaduljak tőle… mindent előkészítettem, – jelentette ki kínosan -30- vergődve, – hogy eskümhöz hű maradhassak…

– Határoztál, Őszike? Te, Őszike? A ki olyan szelid vagy, mint egy angyal… Jó, hát mit határoztál? Meg fogsz szökni? Vagy az oltár előtt egy harsány nemet fogsz kivágni igen helyett, mint az egyszeri regénybeli menyasszony? Hát mit határoztál: felelj.

Sötét biborszint váltott az Erzsike arcza. És nem tiltakozott a huga szavai ellen, nem tudott. Lehajtotta fejét és sirt, zokogott keservesen.

– Nem fogsz megszökni, Őszim, édes, – hüppögte. – Az nem neked való… Olyan szelid angyalkának!… Örök életedre nyomná a szived… Én megmentelek… Meglátod, hihetetlenül erős vagyok…

– Baff! Ne komédiázzatok, hanem örüljetek az életnek, mint én la, habobobod, bujujuju, kaff!

Miss Simson, a finishing governess is megjelent a szemhatáron, rengeteg okkersárga műkontyával s hegyes orrával, a mi mindig tele volt náthával.

– Halloh, huhu! – recscsentett bele a park bokraiba, mert rövidlátó szemével nem tudta fölfedezni tanítványait. – Elsbeth, Margaret, huhu! -31-

Csábrágh gróf márczius 10-ikén jegyezte el Romhányi Erzsébet Mária Anna Theodora grófnőt, s esküvője napjául junius 20-ikát tűzte ki. Hogy ezen a napon esküdtek az ő szülei is.

Romhányi Guido grófné, született Sonderhausen Livia Antonia komtessza még ennek a rövid terminusnak is szivesen elcsikkantotta volna a felét. Livia Antonia mama a pesszimista dámák közé tartozott, képzelete váltig rémképeket pingált reményei ködfalára. Jelen esetben volt is oka rá bőven, mert a menyasszony bizony nem volt kezes, legalább húsz ájulásába került, míg meghódolt az ő hadseregeken keresztülgázolni képes akaratának s beleegyezését adta a házassághoz. S mit ér az ilyen kierőszakolt beleegyezés? Semmiesetre sem lehet őszinte. E leányt pillanatra sem lehetett vőlegényével magára hagyni, nehogy visszakérhesse tőle adott szavát. A mamának «hat sárkányt kell helyettesítenie», hogy végkép nyélbeüsse leánya házasságát, ezt a szörnyű szerencsét, a minél nagyobb soha Romhányi leányt nem ért… Igazában azonban nem hat, de tizenkét sárkányt helyettesített a mama. Őszintén -32- szólva, benne laktak a sárkányok; hat közülök a már türelmüket vesztett házi hitelezőket fékezte meg, ügyvédekkel pertraktált s a cselédséget szedte ránczba; a másik hat az ősi kastélynak feküdt neki: újra tapétázta, parkettirozta a szobákat, tükörüvegeket vágatott az ablakrámákra, új butorokat szerzett be, kályhákat rakatott, vakoltatott, pingáltatott, vizvezetéket s aczetilénvilágítást vezettetett be a kastélyba, tánczlépésekre tanította a belső cselédséget, fegyelmezte a misst, a ki tizszer annyit beszélt, mint a mennyi illett, kordában tartotta Margitkát, (megtiltotta neki az ugráló járást) s – last, but not least – őrizte a kincset, a melyből a család friss kölcsönök kieszközlésére, veszedelmes lékek kitömésére rendelkezési alapokat fog a maga számára kikerekíteni.

A mama nem volt gonosz, csak hihetetlenül korlátolt és minden arisztokratikus mókája mellett igen közönséges. Semmi szégyelleni valót nem látott abban, hogy családja megélhetését édesleánya szűz harmatteste árán jövendőbeli veje jövedelméből csapolja ki valami előre meg sem határozható intrikával vagy ezentúl fölfedezendő jogczimen. Szerelmi magaslatokra sohasem tudott idomított lelke felröppenni: szentül meg volt róla győződve, hogy leánya vonakodása a brilláns házasságtól ostoba bakfisfaxni, a mit később ő maga fog legjobban röstelleni; az ő energiája ellenben, a melylyel gyermeke szivét beletörte a családi közérdek békójába, anyai erény, valóságos hősiesség. Föltétlenül hitt leánya jövendő boldogságában, -33- mert nem tudta elképzelni a boldogtalanságot a milliók országában.

Guido gróf?… Hát ő nem számított. Se most, se soha. Guido grófnak két keze és két lába volt, mint minden rendes embernek, de penzióba voltak téve eme végtagjai is. Az eszét meg pláne végkép beszüntettette vele erélyes dámája, a Sonderhausen.

Guido amúgy sem igen volt a tettek akrobatája, mindent ráhagyott feleségére.

Roszúl lett minden az asszonyi kormány alatt, tönkrepusztult a 6000 holdas uradalom, a jövedelem szétfolyt a gyűrűs német újjak között, de azért nem mukkant Guido akkor sem, mikor ügyvédje nyiltan megirta neki: pro primo, hogy nem tud több pénzt szerezni, pro szekundo, hogy egy évnél tovább nem képes a birtokot tartani, nyakára másztak a hitelezők… Guido ebben a kritikus pillanatban sem csinált egyebet: átadta az ügyvéd levelét drága feleségének, mondván:

A korlátolt dáma nemhogy ironiának vette volna férje czinizmusát, de még meg is dicsérte őt érte.

– Légy nyugodt, Guido, – mondta, – majd rendet csinálok én azok között a hiénák között.

Még nem tudta, hogyan fog a hiénák között rendet csinálni, de legott rájött, midőn Csábrágh -34- megkérte leánya kezét… A hiénákat csakugyan sikerült a fényes házasság kilátásával kuczkóba szorítania. Minden vonalon megkapta a szükséges moratoriumot, sőt még pénzt is szerzett egy lókereskedőtől, a ki Csábrágh gróffal üzleti összeköttetésben állott. De kellett is a baksis. A kelengyét meg lehetett kapni hitelbe is, de a kastély már csakugyan igen rozoga volt: a mesteremberek meg nem voltak hajlandók kontót nyitni. Hát a grófné nyitotta ki nekik a bugyellárisát: tizenhatezer koronát ölt bele a kastélyba a lókupecz pénzéből, nehogy (szavaival szólván) kitörje lábát a drága vőlegény a hepehupás padimentumon, vagy czúgot kapjon a rozoga ablakok miatt…

Csábrágh minden héten egy látogatást tett menyasszonyánál, a mely két napig tartott. Szerencsére sohasem tovább, mert azt már nem birta volna ki a grófi mama. Így is annyira kimerült a fogadás előkészületeitől, a cselédek stilszerű bedrillirozásától, a pazar sziveskedéstől s a lányőrzésben, hogy mire az értékes vendéget szállító kocsi kirobogott a kastély kapuján, már páhogni is alig tudott, valamint a túltömött kacsa. Hiába volt nagy dáma, a még nagyobb úrral való együttlét módfelett feszélyezte, valósággal megizzasztotta, annyival is inkább, hogy neki kellett reperálni férje baklövéseit is, a miket pedig ugyan szaporán követett el a jó úr, a csirkeczombot például mindig kézbe vette (hiába volt ötven milliója) a Csábrágh jelenlétében is…

… A Csábrágh gróf ötödik látogatása a -35- romhányi kastélyban szombati napra volt bejelentve. Sándor, a parádés kocsis a gummikerekes hintó elé ragasztotta az új négy lipicait, a melyeket a grófné a vőlegény tiszteletére vett s megkerülve vagy háromszor a kastélyudvar rondóját, kihajtott az állomás felé, a mi Romhánytól jó félórai távolságra esett.

Alig fordult ki a kocsi a kapun, Margitka, miként a forgószél kiviharzott a kastély balszárnyából, a hova miss Simsonnal együtt internálva volt az egész Csábrágh kampány idejére, mert a mama azt tartotta, hogy kamasz leányoknak nagy vendégek előtt nem igen illik mutatkozniok.

Margitkának egy méter átmérőjű habos tüllkalap ékeskedett a fején, nagyon csecsés volt a ruhája is, igen ki volt a kisleány rittyantva. Simson guvernantösztönével megérezte, hogy védenczének valami törvénytelenségben furkál a feje: a mennyire ócska lábai engedték, a szökevény után vetette magát.

– Margaret! Come back, Margaret! You shall be punished, oh Margaret. (Margit! Jőjjön vissza, Margit! Meg lesz büntetve, Margit.)

Ám a kislány nem hajtott a szavára, csak szaladt, be a kertbe, egyenesen István bácsihoz.

– Készen legyenek, kertész bácsi, – kérte az öreg cselédet. – Úgy, a hogy betanítottam magukat. Vágják magukat ünneplőbe mind a tizenegyen… Majd ha kell, hivatni fogom magukat.

Azzal, be sem várva öreg István válaszát, -36- tovább szaladt, mert már igen nyomában volt a missz.

– Margaret! Stop, Margaret! I go with you, little devil. (Álljon meg, Margit, magával megyek, kis ördög.)

– Have no time (nincs időm), – telefonált vissza futtában Margitka s átszökdösve az útjába eső virágágyakat, keresztül nyargalt a parkon toronyirányában, az arra kanyarodó országút felé.

A missz halálmegvetéssel utánna. Persze sohasem érte volna utól a zergelábú kis szökevényt, ha az meg nem könyörül rajta s meg nem áll.

– Hová? – kérdezte a vén leány elfúlva s bordáit tapogatva, hogy a szaladástól nem lyukadt-e ki valahol.

– Különös passzió, – jegyezte meg az angolna (Margitka így nevezte a misszt háta mögött), de nem ellenkezett az akaratos kis teremtéssel, nyelt egyet és utánna czaflatott. Csak később jutott eszébe, hogy nini, hiszen tilosba engedi védenczét. A kocsi az országúton fog visszatérni a gróffal; a gróf meg fogja őket látni, a mint a piszkos úton a parasztszekerek között bukókálnak s furcsát fog gondolni róluk, az egész családról. A madamot, értesülvén a kalandról, a guta fogja megütni; a madamot -37- okvetlenül meg kell mentenie bármi áron is.

– Nekem arra van snájdom, – durczáskodott Margaret s még jobban kinyújtotta lábát.

– Ne használjon ilyen közönséges kifejezéseket… Hiába van snájdja, befordulunk az akácz-alléba, ott szebb séta esik.

– Már megint! Maga egy borzasztóan neveletlen leány, sirni szeretnék, ha arra gondolok, hogy én neveltem magát.

– De miért kapriczirozza magát a piszkos országútra? Nem gondolta meg, hogy a kocsi erre fog visszajönni a gróffal, s hogy engedelem nélkül nem szabad a szeme elé kerülnünk?

Margitka hirtelen elkomolyodott. Nem felelt. Csak ment tovább. A missz könyörögni kezdett:

– Édes kis kedvenczem, tudja mily gyenge vagyok a maga szeszélyeivel szemben, de az egyszer nem engedhetek. Kínos helyzetbe hoz mindkettőnket, a mama talán elbocsát, ha megtudja gyengeségemet s akkor nem látom többé az én kis báránykámat.

Margitkának igen szivére szállott a minden félszegsége mellett is derék, jólelkű vén leány könyörgése. -38-

– Oh, rosz vagyok, – fakadt ki maga ellen szinte sirva, – nagyon jól tudom én azt, hogy infámisan rosz vagyok, de az egyszer nem tehetnék máskép, ha jó lennék se… Bocsásson meg, oh miss, én le nem térek az országútról semmi kincsért. Legjobb, ha hazamegy.

De ezt a tanácsot már a világért sem fogadta meg a jó missz. Nagyokat nyögve versenyt szaladt védenczével, nem bánta már, ha belehal is.

Egy jó óra hosszat gyalogoltak egymás mellett governess és tanítványa. A missz még arra kérte a leánykát, bujjanak egy útszéli fa mögé, ha felbukkan a kocsi a szemhatáron, de az nem biztatta őt semmivel, csak ment előre elszántan, mindjobban elmerülve gondolataiba.

– Az Istenért, jön a kocsi! Hamar a fa mögé? – S megragadta a Margitka karját, hogy magával rántsa.

A felkavart porfellegben csakugyan láthatóvá lett a négy lipiczai elmosódott körvonala, hovatovább hallható lett a nemes állatok dübörgése s prüszkölése is. Egy pár pillanatra különös izgatottság fogta el Margitkát, szinte megreszketett a teste, szeme kigyúlt. A missz hirtelenében azt hitte, hogy roszúl lett.

Az összerázkódott, mint a kit mély álomból riasztottak fel s a következő pillanatban már -39- a régi volt. Büszkén megrázta szőkelombos kis fejét, ajkán öntudatos mosoly játszadozott.

– Semmi, – vigasztalta meg a jó angolnát, – egy pillanatra elvesztettem magamat.

Azzal meghimbálta csinos, telt csipejét, előrehajolt s nekiszaladt az útároknak. De nem ugrotta át, egy lépésnyire az ároktól összecsikkant a lába s angol jajkiáltással (vau!) a gyöpös útpadkára tottyant.

A missz melléje ugrott halálsápadtan s átkarolta a leánykát, hogy talpra állítsa. Az azonban nem hagyta magát.

– Ne fogdosson, missz, úgyis hiába, a kitört lábammal gyalog úgy sem mozdulhatok innen.

– Kitört! – jajveszékelt a missz. – Oh, Isten, mit vétettem neked!… Kitört? – kérdezte lihegve, vagy kificzamodott?

– Nem tudom, – óbégatott Margitka, újját harapdálva, – csak tegyenek kocsiba.

Az ám, a kocsi! Simson kisasszony egész elfelejtette a kocsit a katasztrófától, pedig olyan közel volt már, hogy majd elgázolta.

Sándor kocsis észrevévén, hogy valami rendetlenség történt a dolgok folyása körül, ráhujjantott a lovakra.

A fogat megállott. Csábrágh gróf menten kiugrott belőle s a baleset (!) szinhelyére sietett. Margitkát csak akkor ismerte meg, midőn egészen a közelébe ért. Arcza őszinte ijedt meglepetést mutatott. -40-

– Oh, kis Margit, maga az?… Mi történt magával? – kérdezte, mialatt lehajolt a leánykához. – Megütötte magát?

A fiatal gróf azonnal feltalálta magát. Köszöntötte a misszt, a ki kezeit tördelve, egy kőkupacz előtt sirdogált.

– Felajánlom önöknek a kocsit, én meg, tekintve, hogy csak két ülés van benne, majd gyalog megyek Romhányig.

No hát ettől az ajánlattól még talán jobban megijedt a jó vénleány, mint védencze lábficzamától. Hogy miatta, az ő hibájából – oh, biztosan így fogja mondani a grófné, – gyalogosan kelljen ötven millió urának a kastélyba beállítania. Nem, soha, inkább mindjárt meghal.

– Nem fogadhatom el, gróf úr, a kegyet, – hápogott, minden szavát egy pukkedlivel kisérve, – hanem ha a kisleányt magához venni méltóztatik…

A fiatalember kissé zavarba jött. Magához vegye a kislányt! – morfondirozott magában, Margitkára nézve. – Nem is olyan kicsi… Osztán meg mit csináljon férfi létére a kificzamodott lábbal, ha Margitka követelni fogja tőle annak helyrerántását. Biz ő az ilyesmihez nem ért… De különben is igen elfogult lenne… Imádja a menyasszonyát, de ezek a finom, karcsú bokák… hát azokra se nézhet bizonyos… bizonyos tisztelet nélkül.

Azzal azonban rögtön tisztába jött, hogy mi az első kötelessége a sebesülttel szemben. Bele -41- kell őt a kocsiba segítenie; vagy ölben viszi őt odáig, vagy… egyszóval nem hagyhatja őt az árok partján.

– Margitka grófnő, – szólalt meg könnyedén elfogódva, – engedje meg, hogy mindenekelőtt a kocsihoz segítsem.

– Shoking! – motyogta magában a szegény ángolna, aztán behunyta szemét, szakadjon hát reá, ha úgy van a sors könyvében megirva, az ég boltozata.

Csábrágh gróf letérdelt a kisleányhoz s diszkrét gyöngédséggel átkarolta annak karcsu derekát.

A leányka átkarolta a férfi izmos vállát; elfogulatlanul gyermekes őszinteséggel, de az átengedése iránti tanácsot már nem fogadta meg. A helyett a fülébe súgta a grófnak ügyesen, hogy meg ne hallja a missz.

– Ne áruljon el, – folytatta ez a sugdosást, ne eressze el a derekamat. Beszélni akarok magával, négyszemközt, a mire otthon nincs alkalom… Emeljen fel, öleljen át.

A fiatalember most már egészen odalett. Mit -42- akar vele ez a kis ártatlanság, ez a kész asszonytestű gyönyörű gyermek, a ki az ő izmos férfikeze érintésére annyit sem reagál, mint a kialakult nő szeme egy pillantására. Mennyi ártatlanság! Mily megható lelki tisztaság! Még maga kéri, hogy újból karolja át s szemét sem sütötte le előtte, midőn eleget tett eme kérésének, inkább még nevetett, halkan, hamiskásan kaczagott!

A sokat élt, de testileg-lelkileg épen maradt hitbizományos úrnak bizony fölpezsdült a vére, midőn fölkarolta az üde, illatos leánytestet.

– Ölben vigyem a kocsiba? – kérdezte a leánykát, lelkiismeretében megilletődve. (Nem él-e vissza a leány ártatlanságával? Gavallérdolog-e tőle, hogy meglett férfi létére így összejátszik a gyermekkel?)

– Az nem szükséges, – válaszolt a leányka most már fenhangon (ezt meghallhatta a missz). – Minek fárasztaná magát! Majd a nyakába csimpeszkedem s elugrálok a kocsiig az egészséges féllábamon is.

És akaratlanul elkaczagta magát, a mire a missznek végkép fölfordult az esze. Sehogysem tudta védencze jókedvét kificzamodott lábával okozati kapcsolatba hozni. Bolondot űzött volna belőle a kis ördög? Csak tetette a ficzamot? Ürügyet keresett, hogy együtt kocsikázhasson egy férfivel, a nénje vőlegényével?… Oh nem, – nyugtatta meg magát, – ilyen gyanusításokkal nem sértheti meg az ő szilaj, de áldott szivű báránykáját… hiszen előtte nőtt fel, virágzott ki fönséges ártatlanságban, -43- még a gondolatát is ismeri!… A kocsihoz lépett. Csábrágh gróf épen akkor emelte volt Margitkát az ülésbe, midőn odaért.

– Dear count! (Édes gróf) – kérte összetett kézzel a még fel nem szállott fiatalembert, – lassan hajtasson, vigyázzon reá.

Margitka elfordult, mert ismét nevethetnékje kerekedett. (Én is azt akarom épen, hogy lassan menjünk.) A gróf ellenben épen hogy nagyon is elkomolyodott.

– Legyen nyugodt, – dear miss, – egy angol gentleman sem vigyázhatna rá jobban, mint én… Sajnálom – tette hozzá, – hogy kegyednek gyalog kell mennie, talán…

– Semmi esetre sem ülök fel, nem férünk el hárman, gyalog megyek, adieu! – S már ment is.

Csábrágh udvariasan levette kalapját, aztán beszállott a kocsiba, baloldalt Margitka mellé.

– Lassan hajtson, Sándor, – szólalt meg ez, mielőtt lovai közé cserdített volna a kocsis…

A lovak elindultak lassú ügetésben, negédesen czifrázva a tempót, ha már nem mehettek istenigazában a kedvük szerint. Egy ideig hallgatagon ültek egymás mellett a koromfekete szakállas férfi s a búzakalász hajú, kékszemű leány. Ez utóbbi, mintha megfelejtkezett volna a komoly czélról, melyet kitűzött magának, teljesen átadta magát a kocsikázás élvezetének, a melyben ritkán részesült; végigdőlt a kocsipárnán kevélyen, nagyosan, de úgy látszott, -44- maga is mulatott a pózán, mert útitársának minduntalan a szemébe mosolygott.

Az komolyan viselte magát, a gyermek ártatlansága tökéletesen távol tartotta attól, hogy holmi léha flirtölésbe bocsátkozzék. Inkább igen vigyázott a dekorumra s nem viszonozta a leány mosolyát.

– Bizony haragszik maga rám, Csábrágh bácsi és ezen én nem is csudálkozom, mert ugyan illetlen dolog, a mit én most elkövetek. Hanem azért – kérte szomszédját, esdeklő két szemét karikára nyitva, – azért, hogy elitél engem magában, fogja a pártomat mamával szemben, a nélkül is igen ki fogok kapni.

– Nincs miért, Margitka. Maga nem követett el semmiféle helytelenséget. Biztosítom: szemrehányást nem tehet magának a mama.

– Köszönöm a vigasztalást, Csábrágh bácsi, – mondta, kissé felcsúszott szoknyáját lesimítva.

A férfinak különösnek tetszett, hogy huszonhét éves létére bácsizza őt egy nagy leány.

– Miért szólít bácsinak, Margit grófnő? Hiszen -45- sógorok leszünk; szólítson egyszerűen a keresztnevemen.

– Nojszen majd adna nekem a mama… Tudja, én még három évig kislány maradok hivatalosan, de ma még effektive is az vagyok.

– Tizennégynek nagy, igen nagy; nem is láttam ilyen nagy tizennégy éves leányt soha.

– Az ám, – hagyta helyben a férfi, le nem véve szemét a bájos gyermekről, – ez a raçe; apának igaza van.

A kis leány hálásan nézett bele a férfi rátapadó szemébe, a miért az úgy foglalkozott vele, mint csakugyan egy nagygyal. Feljebb húzta lábát, hogy hosszabbnak tessék a félrövid szoknyája.

Csábrágh észrevette s elértette igyekezetét; önkénytelenül elmosolyodott.

De a kis leány is elértette a férfi mosolyát. Elszégyellte magát, fülig pirult.

– Eh, – mondta, ismét kinyújtva lábacskáit, – hosszabb azzal úgyse lesz ez a szoknya, majd hosszabra szabatom a következőt.

A férfinek kimondhatatlan gyönyörűséget okozott a kis bakfis bájos közvetlensége, úgy mulatott rajta, hogy nem tudta jókedvét visszafojtani, harsányan elkaczagta magát.

– Pompás kis leány maga, Manczi, – s egyre nevetett – kurta szoknyában is. -46-

A férfi nevetése, úgy látszik, nem volt helyénvaló. A kis leány legalább annyira zokon vette, hogy csaknem elpityeredett.

– Mi mulatni valót talál rajtam? – kérdezte, vonagló ajkait összeszorítva. – Annyira gyermek tán mégsem vagyok, hogy kinevessenek.

A gróf szinte megszeppent. Nem számíthatott a leány hangulatának ilyen váratlan fordulatára. Az imént még csupa gyermek s egy pillanat mulva már úgyszólván asszonyi méltóságára hivatkozik. Oh, Csábrágh a világért sem akarta azt távolról sem megilletni. Az őszinte megbánás hangján kért Margitkától bocsánatot.

– Ne haragudjék, Margit grófnő, megfelejtkeztem magamról, többet ez nem fog megtörténni.

S szive ösztönét követve, szinte öntudatlanul a kisleány keze után nyúlt, hogy megsimogassa.

A férfikéz érintésétől lánggá csattant a leányka hajnalszin arcza. Kezét hevesen kirántotta a férfiéből s mialatt haragtól szikrázó szemét elfordította tőle, szigorú szavak váltak le elsápadt ajakáról.

Mi volt ez? A női szemérem ébredése? Lehetetlen! Hiszen öt perczczel előbb még a nyakát ölelte a leány!

Csábrágh elképedt. Az asszonyi lélek ilymérvű szubtilitásáról fogalma se volt. Érezte, hogy tapintatlan volt s gyöngédtelenségét mindenáron -47- jóvá kell tennie. Ám annyira el volt fogódva, szinte félt, hogy újabb bakot fog lőni.

Tovább nem ment a szóval. Maga elé nézett és elgondolkozott. Szinte merengővé lett. Mintha szivén érintette volna valami váratlan esemény, valami tiltott, rejtélyes csuda.

A kisleány ezalatt összekuporodott az ülésen: a mennyire lehetett, kicsivé tette magát. Arcza aggodalmat és izgatottságot árult el. Többször előrehajolt s fölemelte fejét, mint a ki valami nagy elhatározásra készül, de valahányszor mindig visszaesett a kocsipárnára. Nagysokára mégis elszánta magát. Megszólalt.

– Gróf Csábrágh (most már elhagyta a bácsit)… gróf Csábrágh, eljött az ideje, hogy okát adjam, mi birt arra, hogy magamat a kocsijába belesvindlizzem.

– Oh, – jegyezte meg a fiatal gróf szerényen, – akármiért történt is, nekem csak örömöt okozott vele: kitüntetett.

– Nincs itt kitüntetésről szó, – tiltakozott a leány erélyesen a bókszerű kifejezés ellen, – egyéb, igen nagy oka van annak, hogy erre a hozzám nem méltó komédiázásra elszántam magamat…

Margitka keményen s oly folyékonyan beszélt, mintha könyvből olvasott volna. A férfi némán s csudálkozással hallgatta további szavát.

– Testvéri kötelességemet teljesítettem, – folytatta a kisleány minden további kertelés nélkül, – az Erzsike érdekében kellett magával -48- négyszemközt beszélnem s egyéb alkalmam, mint ez a kocsizás, erre nem kinálkozott…

A leány elhallgatott egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyen. A férfi tűkön ült.

– Maga, Csábrágh gróf, egy nagy mulasztást követett el az én jó testvérkémmel szemben. Megkérte kezét szüleimtől, a nélkül, hogy meggyőződött volna, akar-e a felesége lenni.

– Csakugyan, – mondta a férfi gépiesen. – Erzsike igen kedves volt velem, – tette hozzá – azt hittem s hiszem most is, hogy feljogosítva érezhettem magamat…

– Rosszúl hitte, rosszúl hiszi. Erzsike rokonszenvezik magával, de nem szereti úgy, a hogy egy férjet szeretni kell.

A férfi végkép elszomorodott; leejtette fejét. Olyan új, oly meglepő volt az, a mit hallott, hogy minden erélye odalett… Ujjaival babrált, ajka összeszorult.

A kisleány egyszeribe megszánta. Bánta már, hogy ily kiméletlenül tört a czélja felé.

– Ne nehezteljen reám, – kérlelte a bátorságát vesztett férfit melegebb hangon, mint akarta, – de meg kellett ezt magának mondanom, mert a szüleim mindent elhallgattak maga előtt.

Csábrágh grófnak megcsuklott a torka, midőn nagynehezen kijött rajta a szó. -49-

– Magának nincs mit köszönnie. Hiszen még azt sem tudja, mire határoztam el magam ezek után…

Elhallgattak mind a ketten. A kocsi veszedelmesen közeledett a faluhoz s a kislány küldetését még nem fejezte be. Ismét odaszólt a kocsisnak:

– Lassabban Sándor, lépésben is mehet… Hát mire határozta el magát? – kérdezte a gróftól, kezét szorongó mellére tapasztva.

Margitka még nem tudott bizonyosat, de magatartásából kiérezte a férfi szándékát. Egész elérzékenyedett, majd hogy ki nem csurrant szeméből a könny.

– Oh, – mondta hálálkodva, – én mindig sejtettem, hogy magának van szive…

– Hogy nem fogja egy gyenge nőtől azt kivánni, hogy miatta boldogtalan legyen.

A leányka majd hogy fel nem ugrott örömében. Megragadta a férfi kezét, s mielőtt az megakadályozhatta volna, megcsókolta azt.

– Maga derék ember! Maga jó! – hajtogatta szinte önfeledten. – Szeretem magát!

Csak most vette észre, mily meggondolatlanságot követett el. A kézcsókkal is. Szavaival is. Eltakarta arczát. Nagyon röstellette hirtelen szivét.

Még jobban röstellette a férfi a csókot, a mit -50- a leányka a kezén, az ő férfikezén felejtett. Egy nő. Egy harmatos kicsiny leányka… Szeretem magát, – nyilallottak szivébe az édes kis teremtés utolsó szavai; s erre végképen odalett. Megfeledkezett róla, hogy öt perczczel előbb még a nénje vőlegénye volt (s valójában még most is az), egyáltalában mindenről a világon megfelejtkezett, csak a kis leányt látta maga mellett (a mint kezével eltakart arczát szégyenkezve elfordította tőle), pihegő galambkeblét, szőke selyemhaját a kalaprengeteg alatt s nem is vágyott többé egyebet látni, egyebet érezni, mint szűz teste illatos melegét, s egyebet tudni, mint hogy képes lenne-e őt azzal a szerelemmel szeretni, a melylyel a férjeket szeretni kell?… Végkép megrészegedett a szivéből kikérezkedő érzések árjától, nem látott, nem hallott, csak odaborult a leányka kezeire s visszaadta neki azt a csókot, a mit tőle az ő keze kapott, tizszeresen, százszorosan.

A leányka valósággal megijedt. Kezét leejtette aczáról az ölébe. De a férfi ott sem hagyott neki békét, megragadta, úgy csókolgatta tovább.

Margitka meg se mocczant. A férfi forró lehellete lebűvölte, elernyesztette idegeit. Ajka megnyilt, levegőt kérve, mint egy virágkehely; igen zakatolt a szive.

A férfi megérezte, hiszen látta, hogy viszontszerettetik. Kimondta a döntő szót. -51-

Aztán sirva fakadt. Rosznak, igen gonosznak hitte magát, a miért kisleány létére szeretni merte a nagy szép szakállas férfit. Mit mondanak, ha megtudják, otthon a szülei, a missz, a cselédek? Bizonyára mindnyájan meg fogják őt vetni s elmúlik szivükből iránta való szeretetük.

– Ne sirjon, drágám, gyöngyöcském, – csöndesítette Csábrágh, gyöngéden simogatva a leányka kezeit, a melyeket egy pillanatra sem eresztett el. – Ha nehezére esik az a szó, majd másszor; most csak arra adjon nekem engedelmet, hogy megkérhessem kezét szüleitől.

A leányka erre minden ízében megreszketett. Ijedtében könnyei is elapadtak. Ő menyasszony! Egy gyerek! Hát lehetséges ez!? Nem, nem lehetséges, ki fogják nevetni. Vagy szobaáristomot kap a merészségéért…

– Sze… szeretem, – susogta akadozva, aztán félig öntudatlanul odatartotta neki forró ajakát…

… Épen a falu végére értek. Öt percz mulva berobogott a kocsi a várkastély udvarára. Ideje volt… -52-

– Rettenetes! Hol késik az a kocsi!… Biztos szerencsétlenség!… Tudom, látom: elragadták a lovak!… Ah, minek is él az ember!…

A rapszodia a grófnétól származott s a kastély emeleti erkélyéről zúgott széjjel, a hol is a kétségbeesett dáma, övéitől körülvéve, rengeteg szivszorongások között a vőlegényes kocsit leste. Az ősflegmájú Guido gróf nem rapszódiázott, ő felesége parancsára egy messzelátóval vesződött, a mit sehogyse tudott akkurátosan beigazítani.

– Nem látom, csak az eget, – referált párjának, vesződsége eredményéről. – Most meg csak a földet… Most meg csupa fát…

Az országutat, a melyen a vőlegénynek jönnie kellett, sehogysem tudta megcsipni.

– Ügyetlen voltál teljes életedben, – konstatálta a grófnő sipogó hangon, – Erzsi, – szólt rá Őszikére, a ki szüleitől elhúzódva, réveteg szemekkel nézte a napsugár-aranyos uszkáló bárányfellegeket az égen. – Erzsi, vedd át apától a gépet s nézz te bele.

A parancs teljesítve lett. Őszike előrelépett, az apja meg hátra. Szerepet cseréltek. -53-

Az országút hamarosan kijött a leánykának, de a vőlegényes kocsit már sehogysem mutatta meg a látócső neki sem.

A mama kezét tördelte. Biztosan megtépte volna a haját is, de az frizérozva volt.

– Rettenetes! Hány óra van? – hujjantott rá urára olyan hangon, hogy a kis embernek megcsuklott a térde. Kapdosott az órája után, de oly ügyetlenül, hogy a földre ejtette. Majd utána esett, midőn fölemelte. – Háromnegyed hét, drágám, – mondta, s sietve visszadugta az órát nadrágzsebébe, hogy kedvelt párja ne konstatálhassa rajta, hogy egy negyedórát svindlizett. A kocsi félórát késett volt a nélkül is…

– Hol van a gyerek? – jutott hirtelen a grófné eszébe, hogy Margitka után tudakozódjék. Bántotta őt, hogy a gyermek életének eme nehéz perczeiben nem lebzsel körölötte izgalomlevezető médiumnak, mint férje és Erzsike.

– Hol a missz? – telefonált le az ideges dáma az erkély alatt elvonuló komornyikra. – Nézzen a szobájába.

Egy percz mulva jelentette a komornyik, hogy nincs otthon a missz, a komteszka szobájában sincs senki.

– Bezárom a haszontalan gyereket, nem adok neki vacsorát, a misszt meg elcsapom!

A további létániát nem énekelhette el a grófné, leánya közbekiáltott a messzelátó mellől: -54-

– Végrevalahára! – A mama misszt, Margitkát, mérget felejtve, úgy felengedett a dicső hirre, mint nap sugarától a májusi fagy. Félrelökte férjét, a ki az erkélyajtóban bambáskodott s massziv termetétől alig föltételezhető fürgeséggel leviharzott a hallba, ellenőrzendő, hogy a drága vőlegény fogadtatására megtétetett-e minden előkészület.

Rendben talált mindent. Ott állott glédában a komornyik, a nagyinas, a kisinas, ugrásra készen, hogy egy szempillantást se késsenek, ha előállott a vőlegényes fogat.

A dáma nyugodtan rugtatott vissza az emeleti szalonba, hogy egy-egy bizonyos székre elhelyezze urát és menyasszony-leányát s megadja nekik utolsó utasításait. (Úgy szerette, hogy az ő házában minden zsinórra menjen. Különben nem tudta volna magát feltalálni, mert ki volt számítva apróra legkisebb kézmozdulata is.)

Apa és leánya ezalatt ott maradtak az erkélyen. Szokva voltak hozzá, hogy nem mozdultak arról a helyről, a hol utoljára hagyta őket a rendszerető mama.

A következő párbeszéd folyt le apa és leánya között azalatt a három percz alatt, míg a grófné a Hallban intézkedett:

A grófot – annyira furcsállotta az ujságot, – egy pillanatra elhagyta jellegzetes ősflegmája.

S minden ízében reszketett a menyasszony a bizonytalanságtól, a mely előtt a Margitka komolyan nem vett s mégis megvalósított beavatkozása folytán állott. (Hát csakugyan beszélt a kislány a vőlegényével… Úgy erőszakolta ki az alkalmat, hogy megleste s a kocsijába kérezkedett. Szülei háta mögött! Istenem, mit ért el vele! Mi következik el még rája!?) Nem reménykedett. Nem volt magával tisztában, haragot vagy hálát érezzen-e huga iránt. Nagyon oda volt.

– Nojszen, – vélte, – lesz ebből hadd el hadd. Csak legalább annyi esze lenne a gyereknek, hogy leszálljon a falu végén.

Erzsike igazított a messzelátón és belenézett. Úgy látszik, rögtön megtalálta a kocsit, mert igy referált apjának:

– Most fordulnak be a faluba… Margitka nem szállott le… Csendesen ülnek egymás mellett… Mosolyognak egymásra… Mosolyognak, – ismételte, – s halvány pirosság jegyében gyönyörű arczába szállott az első remény. -56- (Hiszen ha mosolyog, jól végzett a kisleány!) Persze arról fogalma sem lehetett, hogy mennyire jól végzett.

– Erzsi, aztán kedves légy a vőlegényedhez… ne vágj mindig olyan elegikus arczokat, mint a fancsali feszület; az ma már nem nagyvilági divat, mint az én koromban. Ma azt követelik a menyasszonytól, hogy szeles, bolondos legyen. Naivságot kell mutatni, nem méltóságot. Érted?

– Te meg – fordult férjéhez a nagy rendelkező, – szedd össze magadat. Ne ropogtasd ki az r-et, mint egy kanász, ne beszélj folyton gyermekkori éleményeidről, mint egy református pap és ne vedd kezedbe a rákot, hanem nyomd le a rákkéssel, úgy piszkáld ki a belét.

– Ühüm, – mondta Guido, de gondolt is hozzá valamit. Azt, hogy álljon csak elő a fogat a vőlegénynyel s Margitkával, be furcsát fognak látni valamennyien…

Már hallani is lehetett az olajtengely méla búgását… Guido elfordult, hogy egy torzképet vágjon önmulattatására, Őszike idegesen babrált a zsebkendőjével, a mama arcza kigyúlt, mint a fáklya.

– Szaladj Guido, fogadd a vőlegényt, – rendelkezett. – A lépcső közepén megállsz, mert mégse fejedelem; bevárod ott és rokonilag megöleled. Értetted? -57-

– Erzsébet, – s fölvetette a grófné fejét, – mi az erkélyen leszünk. Ints, ha meglátod vőlegényedet, ints és mosolyogj. Ha nem tudod hogy, nézz rám s utánozz szóról-szóra, én is inteni és mosolyogni fogok… Ne félj, légy szeles és sokat nevess…

A kocsi befordult az udvarra. A három lesben álló díszszolga nekiuszult a Hallból, akárcsak három indiánus, midőn barlangjából a fehér zsákmányra kitör. A diplomata pofájú Ferdinánd komornyiknak arczizma se rándult, midőn a gróf oldalán észrevette Margitkát, hozzálátott a kocsi kiürítéséhez: megfogta a takarót, odadobta Józsefnek, az inasnak, a gróf necessaire-bőröndjét meg a Pityu markába nyomta. Nevezett Pityu, a kisinas, még nem volt egészen bedrillirozva: Margitka felé csikkantott a szemével s egy egészséges fintort vágott ki neki, a mi körülbelül azt jelentette, hogy: jól csináltad, komteszka, de megiszod a levit.

Az erkélyen ezalatt drámai előjátékot játszott a mama, a melyben néma partnerként részt vett Erzsike is. Persze Margitka adta hozzá az inspirácziót.

– Jesszuss Mária, ki az a nő? (Pedig beh ráismert legott!) Hogy került melléje az a nő? Erzsébet, az angolsót!… Mi történhetett?… Erzsébet, mondd, hogy ki az, mert elájulok… Letérdepeltetem. Lenyiratom a haját!

Az ideges dáma összeszedte minden erejét, a szalonba támolygott az épen belépő Csábrágh elé, szinte hiszterikusan kaczagva, mert előkelően mosolyogni nem tudott az izgalom miatt. Örülnie pedig muszáj volt valahogy.

– Isten hozta, kedves gróf Csábrágh. Oly nagyot késett, hogy már félni kezdtünk maga miatt… A menyasszonyka egészen oda volt… Aáá…

A nagy úr mérsékelt, megbocsátó mosolylyal fogadta a kedveskedést s a menyasszonyára vonatkozó hazugságot. Egész tisztában volt a mamával, a család helyzetével, tehát azzal is, mekkora értéket képvisel itt az ő házassága. De fegyelmezett ember létére nem árulta el a visszatetszését. Szive tele volt szerelemmel, de azt sem jelezte az arcza. A szava sem. A látogatás első czerimóniás óráját nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a megváltozott helyzetet feltárja a szülőknek. Egy szebb, intimebb alkalomra várt.

Mélyen meghajtotta magát, de a kézcsók irányában az igéret mellett maradt. Régi menyasszonyával kezet fogott. Nem szólt hozzá, de jelentősen bólintott neki. Erzsike nem merte ezt a bólintást jóra magyarázni s mégis hálát érzett érte a gróf iránt. (Egész rosszat talán mégsem jelenthetett.) Ő is bólintott. Alig észrevehetőleg, bizonytalanul, de egy, bár gyönge mosoly is kisérte kecses fejvetését. -59-

– Hol szedte fel Margitkát? – kérdezte, hogy a kérdés nyomán tovább haladhasson a világosság felé.

Ám a mama útját állotta a világosságnak, nem hagyta szóhoz jutni a vőlegényt.

– Ne itéljen el, édes gróf a kisebbik leányom miatt. Jószivű gyermek, de fékezhetetlen. Nem tudom, hogy került maga mellé a kocsiba, bizonyosan eléje ment és fölkérezkedett, mert a kocsikázás a mindene. Bocsásson meg neki, hisz még egész gyermek.

– No nem egészen, – vélte Csábrágh s fölragyogott az arcza, nem annyira a helyzet humorától, mint inkább szive megujuló érzéseitől.

– Ah, – sápítozott a mama, – legalább nem volt-e nagyon alkalmatlan, kedves gróf? Jól viselte-e magát a kocsiban?

– A kocsiban igen jól viselte magát, – biztosította a gróf az aggódó mamát, majd egy jelentős pillantást vetve Őszikére, így folytatta: – Erzsike legalább nagyon meg lesz vele elégedve. Engem meg – tette hozzá, – valósággal elbájolt, megbabonázott.

A hölgyek szeme tele volt kérdéssel. A papa azonban nem feszélyeztette magát: a szájával kérdezett.

– Ha megengeded, – kérte Csábrágh, – erre majd később felelek… Majd ha ő is itt lesz. -60-

– Ah, bocsánat, – sipogta a mama. – Maga túlságosan elnéző, édes Csábrágh; a gyermeknek gyermekszobában a helye a missz mellett. Még ha jól viselte volna magát, tehettünk volna kivételt, mert maga volt a szószólója, de így!…

– Ismételten biztosíthatom, grófné, – mondta a fiatal gróf s most már szivből kaczagott a helyzet humorán, – biztosíthatom, hogy az édes kis gyermek igen jól viselte magát. Boldoggá tett engemet.

Erzsike közeledett a világossághoz. Az ő szeme már nem is kérdezett, csak hálát ragyogott.

– Majd ha itt lesz. – S jókedvében, gyönyörűségében folyton nevetett a gróf.

– Hivd hát be, Livia, – kérte feleségét Guido papa, – mert igen kiváncsi vagyok.

Csábrágh gróf ekkor felállott. Abbahagyta a nevetést, inkább ünnepiesen komolylyá vált az arcza.

– Bocsánatot kérek, grófné, – kezdte a beszédet, – ha olyasmibe avatkozom, a mi tisztán a szülők hatáskörébe tartozik. Ha úgy látja jónak, hogy a kis Margit ne jelenjék meg közöttünk, mert a gyermeknek a missz mellett a helye, ám legyen meg az akarata. De – folytatta bensőséges hangon, – ahhoz már bátorságot veszek magamnak, hogy arra kérjem, ne -61- illesse szemrehányással, a miért velem kocsizott. Nagyon fél szegényke, biztosan elbújt valahova a büntetéstől, pedig én vagyok a hibás, ha egyáltalában hibáról szó lehet…

A mama olyan zavarba jött, hogy elejtette zsebkendőjét, a mivel idegességében játszadozott. Csábrágh felkapta és visszaadta neki. Ám ettől sem lett okosabb a mama. Mit csináljon? Honorálja-e a gróf protekczióját, avagy udvariassági formának tekintse, a minek nem szokás jelentőséget tulajdonítani? Mi kell az értékes embernek? Hogy esik jobban neki? A világért sem akart tetszése ellenére cselekedni, de beugrani sem akart neki, mint valami liba.

– Tegyünk úgy, mintha mitsem tudnánk a kalandjáról, – javasolta. – Ha bekukkan, jó, ha elbújt, úgy is jó, vacsorázni, ha éhes lesz, majd csak bejön.

E mellett maradtak. De Guido papa nem várt vacsoráig, motoszkálni kezdett valami az ő férfi eszében (fiatalkorában ő is bomlott a bakfisek után), meg akart róla győződni, hogy ennek a motosznak van-e annyi alapja, mint a mennyit az ő megfigyelő és analizáló esze a megfigyelhető jelenségekből leszűrt. (Miért kaczagott a gróf szokása ellenére annyit? Miért vette oltalmába oly buzgón a kis bűnöst? Miért mondta, hogy egész boldoggá tette? És mitől lett az Erzsike arcza oly nyugodt s elégedett? stb.) -62-

Guido gróf kapta magát s az alatt az ürügy alatt, hogy egy kedvencz lovának a lábát bliszterezni fogják, távozott a szalonból, hogy megkeresse Margitkát. Hamarosan ráakadt a missz szobájában. Vizes borogatásokat rakott az ángolna fejére bűnbánata jeléül, mert hiszen ő fájdította meg az ángolna fejét.

– Hm. És mit beszéltetek egymással?… Velem ne komédiázz, én nem harapom le az orrodat.

– Beszélj hát, – bátorította a kiváncsi apa, – hozatok neked egy félkiló Kuglert.

– Ne kérdezzen apám, – könyörgött Margitka pityeregve, – akkor inkább Csábrágh bácsit kérdezze meg.

– Rosz vagyok, hiszen tudom, hogy rosz -63- vagyok, – zokogta, – bocsáss meg nekem, apám.

– Az ördögöt vagy te rosz, – vigasztalta az apa, szeretettel simogatva lánykája puha haját. – Nono, ne bőgj… Nem vallatlak no, ha nem akarod… Csitulj hát! Ki bánt?

A missz, a ki eddig nem mert résztvenni a párbeszédben, most szintén megszólalt.

– Sokat hibázik, – mondta gyöngéd szeretettel szorongatva kedvencze dundi kezét, – de mindig meg kell neki bocsátani… Nincs ebben annyi roszaság sem, mint egy ma született gyermekben, csak sok a temperamentuma.

A nevelőnő s tanítványa összeölelkeztek, úgy folytatták az édes keserves zokogást az egymás kebelén. A Margitka búja különösen édes volt, mert volt benne egy oly elem is, a mi a misszéből teljesen hiányzott.

Guidó gróf azonban únta a női lelkek ilyetén passziózását, attól is tartott, hogy ráragad a szentimentalizmus: megráspolyozta a torkát s dünnyögve távozott. Nem lett sokkal okosabb, de kombináczióinak továbbfűzésére egy pár fonalat kapott azért.

– A gyerek alighanem szerelmes, – konstatálta visszaskándálva a lépcsőn. – Már most csak az a kérdés, mi van Csábrághgal s mi lesz Erzsivel?… Egye kánya, – s belevágott a levegőbe, – akár így lesz, akár úgy lesz, csak a familiában maradjon a majoresko s senkit se üssön meg a guta.

Guidó azért adott ilyen félszeg feleleteket, mert folyton figyelte Csábrághot. Olvasni akart az arczából. Szaporítani akarta logikai lánczszemeit. Magában igen mulatott rajta, hogy a családban annak látható kormányzó feje, a mama az egyedüli, a ki semmit se sejt, holott a környülállások (ez kedvencz szava volt) csaknem ordítanak. – No, – jegyezte meg ugyancsak magában, – az eszire nem igen lehet büszke, hiába van oly nagyra vele…

A vacsoráig még theázni kellett, de azon is túlesett a társaság szerencsésen. Azaz hogy a grófné szerencsétlennek érezte magát, bár nem a theától, hanem mert Csábrágh nem foglalkozott eleget a menyasszonyával. És annak az arczában is talált valami kellemetlenül nyugodt, elégedett vonást. Valami igen szokatlant. És hiába csikkantott rá a szemével, intését tudomásul sem vette a menyasszony. Kellemetlen menyasszony volt a mamára nézve, olyan elfogulatlanul csevegett, mintha elfelejtette volna családi állapotát. (Nojszen majd eszébe juttatja alkalomadtán.)

A five-oclock után sétálni kellett a parkban. Általánosan feltűnt, hogy István, a főkertész, -65- ünneplőben dolgozik. Fején kemény kalap, mellényében óraláncz. De ünneplőben gyomláltak és öntöztek a bojtárok is, kettő közülök czigarettázott.

Ezt az újabb különös jelenséget sehogyse tudta kombinácziói lánczába beleilleszteni, csak sejdítette, hogy ez is egy szemet jelent. Különösen mikor Jánoson, az igáskocsison is konstatálta az ünneplőt, sőt Matyin, az udvaroson és Ferkón, a kiskondáson is. Több cseléddel nem találkozott, de mérget vett volna rá, hogy valamennyien ünneplőben vannak. Nem állhatta meg, megkérdezte a főkertészt:

Többet nem kérdezett Guidó gróf. Megcsóválta a fejét és magyarázni kezdte Csábrághnak a díszbokrokat…

Telt az idő és Csábrágh a parkban sem mutatkozott menyasszonya iránt melegebbnek, mint a szobában. A grófnénak ennek folytán igen megártott a séta. Úgy érezte, hogy az utakon temérdek tű ágaskodik, hegygyel fölfelé s valamennyi az ő talpába fúródik. Legalább egy minden lépésénél. Most már az ő fejében is megkezdődött a motoszkálás… (Valami történt a jegyesek között! De mi, – gyötörte a fejét, – mikor egy szót sem válthattak egymással négyszem között! Hiszen úgy vigyázott rájuk, mint a szeme fényire.) Az ő kombinácziója -66- nem terjedt Margitkáig, neki nem volt, mint férje urának hajdan, érzéke a bakfisekhez, igen kevésre becsülte a rövidruhás női nemet. Ilyesformán persze nem lyukadhatott ki sehova se, a feje oly sötét maradt mindvégig, mint az éjszaka.

Az este szerencsére meghozta a világosságot az ő fejének is. Drasztikusan, de alaposan.

… Egy órával az estebéd ideje előtt a grófné kiadta a komornának a rendeletet, hogy a kis grófnőt öltöztesse fel rangosan, mert a vacsoránál okvetlen meg kell jelennie. Tudta, hogy a kis bűnös magától nem fog a nagyok közé merészkedni a suskus után, melyet elkövetett, azt meg nem tudta, hogy a grófi vőlegény a leányka kimaradása esetén nem fogja-e elitélni az ő anyai szigorát. Úgy vélte, kedvezőbb hatást fog elérni a túlságos engedékenységgel, mint a túlzott keménységgel.

– Mondja meg a leánynak, Náni, hogy tekintettel a vendégre, máskorra halasztom a számadást. Adja fel rá a rózsaszin ruhát s à la grècque fésülje a haját. Parfümöt ne merjen venni, se ékszert, selyem szalagot is csak egyet. Értette?

A komorna útjára ment, a mama visszatért a pipázóba, a hol a férfiak és Erzsike, az ő ötperczes távollétét felhasználva, a legnagyobb fesztelenséggel társalogtok. Azaz hogy csak Guidó gróf beszélt s Csábrágh és Erzsike nevettek neki. A gróf előadásának thémája egy stikli volt, a melyet előadó therezianista diák -67- korában követett el egy török herczeggel. A novella egy csöppet sem volt érdekes, de Guido oly tűzzel adta elő, hogy muszáj volt rajta kaczagni. Nem a novellán, hanem Guido grófon.

Livia grófné ajkába harapott, a helyett, hogy versenyt nevetett volna a jámbor mulatozókkal, Leintette férje urát. (Megint nevetségessé teszed magad, vén bajazzo!) Az megszeppenve a szigorú szemektől, menten elkuksolt… Csábrágh Margitka után kérdezősködött.

– Épen most küldtem érte, – elégítette ki érdeklődését édeskeserű hangon a mama. (Megbomlott ez az ember a Margitkájával?… Csupa Margitka az egész ház, mintha más nem is laknék benne rajta kivül!)

Úgy is volt valahogy, mert újabb galiba kerekedett Margitka körül. A komornyik bekigyózott és diszkréten megsúgta a grófnénak, hogy a Náni komornával azt üzenteti a Margitka komtesz, nem jöhet fel, mert nem hagyhatja a misszt, a kinek is igen fáj a feje.

Nojszen majd ad ő a missz fájós fejének!… A grófné összekapta a fogát és a sleppjét s leviharzott a renitensekhez…

A missz alig látszott ki egy rengeteg karosszékből, fején hatalmas turbán ékeskedett bolyhos törülközőből.

– S e miatt visszatartja a gyereket?… Öltözködj! – parancsolt rá az erélyes mama a gyerekre, – velünk vacsorázol. Ne halljak kifogást. -68-

– Rosz voltál, haszontalan voltál, de az egyszer elengedem a büntetést, az Erzsike vőlegénye kedvéért. Légy víg, nevess.

– Majd visszaküldöm a Nánit. A la grècque fésülködjél és a rózsaszin ruhát vedd fel.

– Rövid?! – pattant fel a mama. – Tacskó vagy! Nem illet meg a hosszú ruha.

A grófné visszaskándált a pipázóba, miután Nánit újból Margitkához utasította. Legnagyobb boszúságára ismét általános kaczagásra érkezett. Ki nem állhatta a jókedvű embereket. Pedig most ugyancsak ki kellett belőlük vennie a részét. Csábrágh beszélt; őt nem csikkanthatta agyon a szemével, mint az urát. Sőt maga is kénytelen volt nevetni, hogy honorálja a drága vő szellemességeit… -69-

Végre elérkezett a vacsora ideje. A csengettyű megszólalt az udvaron. A komornyik kitárta az ebédlőbe vezető szárnyasajtót, hogy helyet csináljon a páros menetnek. Ám nem a párok használták először a nyitott ajtót. Előbb még egy magányos csupa rózsaszin hölgyecske lépegetett be rajta, oly szégyenlősen, szemlesütve, mintha engedelmet készült volna kérni a nagyok díszes társaságától, hogy egyáltalában létezik. Arczocskája biborszinben égett, picziny íves ajka remegett.

A gróf gyönyörködve és meghatottan nézte egy pillanatig, aztán eléje ment s megfogta a kezét.

– Margitka! – susogta. – Én Margitkám, ne féljen; azonnal megkérem a kezét, ha megengedi.

A kis lány forró kezecskéje görcsösen szorongatta a fiatal grófét, mint a vizbefúló a megmentőjéét.

– Bátorság! – biztatta a szerelmes férfi, s a kis leány karját a magáéba öltve, arczczal a szülők felé fordult.

Eme Guido most már pontosan tudta, hogy mi fog következni. Tehát jól kombinált. Bevált a bakfis-elmélete. E feletti örömében jóizűen elkrákogta magát.

De tudott már mindent Őszike is. Kipirult az örömtől és hálától, a miből bőven juttatott régi vőlegényének is; szülei háta mögött kitárta karját, majd csókokat hányt kis húga -70- felé, a ki riadtan kapaszkodott meg az erős férfikarba, a melyre ettől a pillanattól kezdve teljesen rábízta asszony-sorsát.

Csak a grófné állott tájékozatlanul a kanapé sarkánál, mint valami megrémült antik szobor, a mit ideiglenesen állítottak oda. Kezét előretartotta, mint az operatőröknek szokás s mind a tiz újja a levegőbe meredt. Száját is nyitva felejtette, igen ragyogtak benne az aranyfogak. Inai végkép meg voltak merevedve, csak az agya kerekei berregtek össze-vissza, mint valami bomlott óra, a mi egy napot igyekszik lejárni egy óra alatt. Görbe vonalak s tarka szinsávok kigyóztak a szeme előtt a Csábrágh gróf további beszéde folyamán:

– Méltóságos grófné! Ez a drága kis lélek itt a karomon egy végzetes lépéstől tartott vissza engem. Vak voltam és léha; elbizakodottságomban megkértem az Erzsike grófnő kezét, a nélkül, hogy tisztában lettem volna irántam való érzéseivel. Margitka kinyitotta a szememet. Megtudtam tőle, hogy Erzsike nem szeret úgy, mint a hogy egy férjet szeretni kell. Ezennel jóvá teszem bűnömet s bocsánatot kérek tőle a lelki fájdalmakért, a mit neki okoztam. Visszaadom jegygyűrűjét… Egyben (sietett a beszéddel, mert már igen ingadozott a grófné)… egyben van szerencsém ünnepiesen megkérni a Margitka kezét, a ki talán úgy fog engem szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kell.

– Tudtam! – pukkant ki Guido papa szájából a szó. – Tőlem viheted a kisebbiket is. -71-

A grófné nem nyilatkozott. Csak állt. Kissé ferdén, mint a pizai torony, de le nem zuhant.

Őszike is anyja mellett termett s összetett kézzel bocsánatot kért tőle a maga számára s áldást az ifjú párra.

Kisült, hogy egyálltóhelyében elvesztette eszméletét. Energiája fentartotta a lábán, de arra már nem volt elég, hogy megakadályozza agya bomladozását.

Mire Csábrágh a Margitka megkéréséig jutott, már be volt fagyva mind az öt érzéke. A megkérésből semmit sem hallott.

– Erzsike, a rikzalcot, elájult a mamád, – figyelmezteté nagyobbik leányát kedélyesen, mert tisztelt neje ájulásának nem tulajdonított nagyobb fontosságot. Sokkal érdekesebbnek találta a családjában végbement hölgycserét. Oda lépett a grófnéért aggódó szerelmes párhoz: – Ej te, – s vigan a vőlegény vállára csapott, – hát mégis jobb lesz a kicsi? – Majd megpaskolta a kicsi forró arczocskáját. – Na, Manczika, ezt jól csináltad, ennyit még én sem néztem ki belőled… Bravo kicsike! – S harsányan felkaczagott. – Addssza egy czvikipuszit.

A czvikipuszira végre föleszmélt a grófné is, hála az angolsónak, a mit Erzsike folyton az orránál tartott. -72-

– Ébredezz, oh Livia, – humorizált a férje, – ki kérhette volna meg más, mint az, a ki fogja.

Tisztult már a khaosz a grófné fejében, de az esze még nem volt mérlegképes. Nem értette, hogy lehet feleségül kérni egy gyereket. Aztán meg boszantotta, hogy a háta mögött csinálódott a dolog, a nélkül, hogy csak sejtelme is lett volna róla; hogy kárbaveszett minden erőlködése, a melylyel összecsinálta s együtt tartotta a parthiet. Máskép lesz, mint a hogy ő akarta s az új alakulás létrehozásában neki semmi érdeme nincs. A gyerek nevetségessé tette őt!…

– Örülj hát, mama, – piszkálta párját a gróf. – Change de dames és punktum. Add rájuk az áldásodat.

No hiszen az áldást, azt nem tagadta meg a mama a grófnak. Az áldás készen volt benne, csak nem tudta illő páthosszal leadni. Előbb még szeretett volna titokban a Margitka karjába belecsípni. Persze nem csípett bele, mert eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha úgy üt vala ki a dolog, hogy a majoresko kiereszti Erzsikét, Margitka meg nem hódítja vissza a család számára. (Mégis csak élelmes teremtés az a -73- gyerek.) Hirtelen kinyújtotta kezét a csereberés vőlegény felé.

Csábrágh egy kövér csókot czuppantott a mama kezére, kis menyasszonyáéra meg egy kisebbfajtát lehellt.

– Kedves gróf Csábrágh, – mondta hálától túláradó szivvel, – úgy nem tudtam szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kötelesség, de úgy, a hogy egy kedves testvért szeretni kell, szeretni tudom és fogom.

Kezet fogtak. A két leányka összecsókolódzott. A csupaszszájú Ferdinánd komornyik megjelent az ajtóban.

– Ideje, – motyogta magában Guido gróf, kezeit elégedetten dörzsölve, – mert szörnyen megéheztem az utolsó jelenettől.

– Azért te izgulsz? Hát nem mindegy az nekünk, akár Panka, akár Hanka, csak a családban maradjon az aranyborju.

A grófné, talán először életében, elfogadta férje mondását demokritoszi bölcseségnek, átfordult a másik oldalára s elaludt.

– Tudtam, – örvendezett az apa éles szemének, – csak azt nem vagyok képes kitalálni, mi czélod lehetett a cselédekkel?

– Nem került rá a sor, – világosította fel apját a kis szervező zseni, – de ha szükség lett volna rájuk, ha Sándor nem tágít az én szavamra Őszikétől, ők következtek volna. Készek voltak István bácsival az élükön letérdelni Sándor előtt, kérve őt, ne vigye el az ő drága grófkisasszonyukat.

– Hallod-e, – tréfált vele az apja, – a jövő alkalommal majd én szervezek egy ilyesfajta összeesküvést a te érdekedben.

– Jaj, azt ne tegye, apus, – kérte apját a kislány, majd elszégyellve magát, hogy így beugrott neki, a szobájába szaladt.

Varrónők jöttek a házhoz, kieresztették a Margitka ruháit, újakat varrtak neki, különféle szinűeket, de csupa hosszúkat, a mi helyénvaló -75- is volt, mert Margitka ugyancsak rászolgált a hosszú ruhára.

A kelengye kérdése egyszerű és rövid megoldást nyert. Kész volt az már, ha nem is Margitkának készült, csak a monogrammokat kellett újakkal fölcserélni. Az esküvő napja e miatt nem szenvedett halasztást. Az Erzsike számára kitűzött határidő a régi maradt, csak épen hogy Erzsike helyett Margitkának kellett az oltár elé lépnie.

– Mindegy, – mondta Guido papa, tudja Isten hanyadszor, – akár Hanka, akár Panka, csak meglegyen valahára az esküvő.

A Nemzeti Kaszinó vörös szalonjában kedvesen folyt a pletyka. A czentrumban (nem a pletyka, de a társaság czentrumában) maga a miniszterelnök állott, egy kevésbbé tehetséges, de igen őszinte gavallér úriember. A luxusról folyt a társalgás, különösen a drága női harisnyákról. Brenday Gekszi gróf azt állította, hogy Tilly kisasszony, az Opera primaballerinája, százötven koronás harisnyát visel. A tényt azzal a lelkesedéssel tálalta fel, a melylyel egy nyert csatáról szokás beszélni.

A thema és a fiatal gróf modora sehogy sem tetszett Sáromberky grófnak, egy keserű öreg kegyelmesnek. (Senki se tudta, mitől lett kegyelmes.)

– A lábánál fogva kell azt a nőt felakasztani, a ki 150 koronás harisnyát visel, – mondta, s még föl is emelte hozzá a lábát, mintha meg akarta volna mutatni, hogy hogyan érti.

– Neked. Az egész kaszinó levegőjét megmérgezed a britannikáddal, holott százezer forint évi jövedelmedből havannát is szívhatnál a kedvünkért.

Ezen mindenki nevetett. Heller báró, a kaszinó humoristája újra felvette a harisnyathéma elejtett fonalát.

– Uraim, ne posványosítsuk el a tételt. Térjünk vissza a harisnyára. Majd felteszem a kérdést, szóljatok hozzá. Joga van-e egy nőnek 150 koronás harisnyában járni, vagy nincs joga?

Először Sáromberky ismételte meg a nézetét, csak lapidárisabban, mint az előbb.

– Ha szép a nő, különösen ha kecses lába van, – vélte Klimanóczy, a vén rué, a kinek legalább egy milliójába kerültek a szép lábak, – megérdemli a 150 koronás harisnyát.

Marjay Géza általánosságban osztotta előtte szóló véleményét, mindössze egy kivétellel erősítette meg a szabályt.

Erre még jobban nevetett a társaság, mert mindenki tudta, hogy a jó urat a felesége igényei tették tönkre.

Herendy Friczi báró azt tartotta, hogy férjes nőnek egyáltalában nem dukál a láthatatlan luxus, az ott deplaszirozva van, tehát mauvais genre. -78-

Egy szó mint száz, két pártra oszlott a társaság a luxus-harisnya kérdése körül. S oly szivósan védelmezte a maga álláspontját mind a kettő, hogy tömeges párbajozástól lehetett tartani.

– A kérdést – jelentette ki síri csendben, – legjobb nemzetgazdasági oldaláról pertraktálni: legjobb és legfidelisebb. Gouldné vagy Rockfellerné megérdemlik a 150 koronás harisnyát, akár formás a lábuk, akár bütykös, egyszerűen mert telik nekik; ha pedig telik, – folytatta merész következtetéssel, – kötelesek is iparfejlesztési szempontból a legdrágábbat viselni. Persze, ha egy középvagyonú asszony a milliárdosokat követi ezen a téren s anyagi zavarokba keveri érte magát vagy a férjét: az léhaság, akármilyen szép legyen is a lába.

A miniszterelnök tulajdonképen semmit sem mondott (mert egy banális igazság a semminél is kevesebb), de a társaság belenyugodott a semmibe.

Más beszédtárgy került napirendre. Az irodalom. Még pedig specziálisan a drámairodalom.

– Komiszság, a mit manapság a brettlin művelnek. Múltkor megnéztem egy darabot (valami franczia zsidógyerek szopta az újjából), hát egy herczegkisasszonyt csábít el benne holmi fiskális vagy ügyész. Nem vérlázító butaság!

– Ismerem, – dicsekedett a tudományával -79- Gekszi gróf, – azt a drámát bizonyos Bernstein irta; de vannak annál butább dolgok is. Teszem «Az ösztön». Egy orvos megtudja, hogy elcsábították a feleségét. Keresi, hogy megfojtsa a csábítót. Meg is találja a felesége szobájában félhalottan; fojtania se kellett, megfult volna magától is. S mit tesz az orvos? Megoperálja, megmenti a csábítót. Nem hülyeség?

– Nem, – vélte Heller báró, a nagy ugrató, – mert hátha azért mentette meg az orvos a csábító életét, mert nem akarta, hogy komótosan haljon meg, az ő előirányzott beavatkozása nélkül! Hátha oly intenziv volt benne a bosszúvágy, hogy mindenáron fojtani akart!?

– Azt megtehette volna az operáczió előtt is, – védte a maga álláspontját Gekszi.

– Van benne valami, – mondta Klimanóczy hótt komolysággal. – Miklós, – fordult Zádor felé, a ki láthatólag unatkozva, félig hátat fordítva a társaságnak, egy mély zsöllyében elnyúltan, a kandalló tüzét piszkálta, – Miklós, mi a te véleményed?

– Ne légy savanyú, Niki. Egy pár nap óta nem lehet rádismerni, olyan unalmas vagy.

– Igazad van, – s fölemelkedett Zádor -80- Miklós, – nem is kellene nekem most idejárnom.

A társaság egy része a beszélgetők felé fordult. Mindég érdekes volt, a mit Zádor Miklós mondott.

– Műhelybe? – nevetett Klimanóczy. – Nincs izzasztóbb műhely, mint a bakk-szoba, az pedig van a kaszinóban is.

– Nem olyan műhelyt értek. Olyat, a hol a dinamitot gyártják, a mely felrobbantja a bakkszobákat…

– Mi lelte ezt? – szólalt meg Pepszi, midőn Zádor betette maga után az ajtót. – Hiszen ő is szokott néha bakkozni.

– Megbánta bűneit és most vezekel, – gúnyolódott Heller báró. – Alighanem hazafiúi gondok nyomják a lelkét.

– Az rájön néha, – mondta Belényessy gróf, – azért nem kell őt kinevetni; ennek az embernek a lelkében egész forradalmak vajúdnak.

– Hát ezt az országot nem fogja a forradalmaival sem újjáteremteni, – jegyezte meg az epés Sáromberky.

– Nem ezt, – tódította Brenday, – ez mán nem a mienk. A nagy köveket mi hengergettük össze, de a palotában más lakik. -81-

– Kérlek, – idegeskedett a miniszterelnök, – az én jelenlétemben ne antiszemitáskodjatok… Ez szűkkeblűség, megalázkodás. Elismerése annak, hogy féltek a kisebbségtől, erősebbnek tartjátok magatoknál… Ha úgy lenne, szégyellenünk kellene magunkat. Ne jajgassatok, ne simfeljetek, de dolgozzatok ti is. Krisztus is azt mondta Szent Péternek (a kit egyszer elkapott az ár, de fülebotját se mozgatta, hogy kimeneküljön a veszedelemből, csak váltig Isten segítségét kérte): Hisz megsegít az Isten, de rugdalódz magad is.

A kérdéstől még idegesebb lett a hatalmas úr, belesuhintott a levegőbe és távozott.

Miután csupa független, illetve politikai szempontból hasznavehetetlen ember volt a társaságban, általános kaczagás követte az óvatos államférfi sikerületlen föllépését.

A társaság ezzel oszladozni is kezdett. Tarokkparthiek állottak össze, néhányan bakkozni mentek, néhányan haza…

Tizenegy óra volt. A szolidabb urak hazamenetelének ideje. Bérkocsik és automobilok robogtak-búgtak keresztül-kasul a kaszinóépület kapuin. Kemény február volt.

Zádor Miklós mindazonáltal gyalogosan lépett ki a kaszinó széputczai kapuján, könnyű rövid télikabátban, bot nélkül, keztyűtelenül. Majd legázolta egy automobil. -82-

– Hó, Miklós! – kiabált rá a villammotoros edény tulajdonosa szibériai iltiszbundájából, a melyből a füle se látszott ki, – Miklós, te vagy az?…

Az utczára érve megállott a masina. A bundás úr kilépett belőle. Zádor ismergette, de nem tudta kitalálni, kicsoda, csak mikor egészen a közelébe ért. Legintimebb barátja volt Csábrágh Edmond.

A fiatal gróf két kézre fogta, úgy rázta rég nem látott intimusa jobbját.

– Hogy vagy? Mit csinálsz? – kérdezte Zádortól, miközben annak karjába öltötte a magáét. Így sétáltak tovább.

– Először te referálj, – mondta Miklós. – Haragszom rád, hogy az időd nagyobb részét külföldön töltöd. Vannak kötelességek is.

– Igazad van. De látod, fiatal vagyok, élvezni szeretem az életet s ez a mi fővárosunk mit nyújt nekem?

– Semmit, abban egyezek veled. A társaság léha, gyáva és szűk látókörű. Az embernek szinte nincs kivel beszélnie. A harczos apák, zászlósurak ivadékai elveszekesznek egy selyemstrimflin, vagy a napi politikai kérdéseken kérődznek, a mi még roszabb; mert a strimfli-kérdést el lehet intézni komolyság nélkül -83- is, holott a politikában utálatos minden kontárság és frivolitás. Én diszkvalifikálnám a könnyelműen politizáló urakat. A footballban kiállítja a biró a szabálytalan játékost, a könnyelműen lovagoló jockeynak elveszi kenyerét a steward, a regattán szinte diffamáló a roszindulatú manőverezés, csak a haza rovására lehet szabadon és büntetlenül kontárkodni: a közszellem meghamisítása, elmérgesítése gentleman-like dolog.

Csábrágh megállott s barátja szemébe nézett, mintha olvasni akart volna a lelkében.

– Ne álljunk meg, majd elmondom, mióta változtam meg így. Mindezideig – mindössze egy hónapja, hogy magamba szállottam, – ennek az évnek az elejéig, magamnak és magamért éltem, mert miként te, én is szeretem az életet élvezni. Ösztönszerűleg távol tartottam magamat a nyilvánosságtól, mert ez nálunk piszkol. Az exponált ember egy eleven czégtábla, a mire sárgolyóval dobálóznak: a politikai vetélytárs, a zsurnaliszta, a zsaroló szélhámos, a stréber. Untam ezt a piszkot, mert szeretem a tisztaságot és a szépet, holott nincs szebb, mint a gondolat, a tett többnyire csunya.

– Azóta változtam meg, – folytatta Zádor, -84- nem reflektálva barátja megjegyzésére, – mióta kiléptem a porondra, illetve mióta közszereplésem útját egyengetem.

– Rájöttem, hogy ebben az országban, a melynek legalább egy tizedrészét az én ősöm hódította meg magyarok számára, nincs helyem. Minden ülő- és állóhely elfoglalva, olyanok által pedig, a kiknek úgyszólván semmi közük az államépülethez, a melynek köveit mi, a történelmi nemzet hordoztunk össze saját költségünkön. Ebben az épületben a mi vérünk az összetartó malter, őseink verejtéke, altruizmusa, virtusa a vakolat s mégsem mi lakunk benne, hanem a mi liberalizmusunk kegyeiből fölhizott, elkapatott elem, a melyre nézve a haza alig jelent többet, mint egy boldogulási alapot, Operations-bazist.

Csábrágh elszontyolodott. Nem annyira a bemutatott kép sötétségén (annak az élethűségében nem hitt), mint inkább barátja pesszimizmusán. Nem tett rá megjegyzést. A két fiatalember egyideig hallgatagon rótta a sikos járdát, míglen újra megszólalt Zádor.

– Te nem látod a helyzetet, mert gazdag vagy és nem álltál a középen. Idáig én sem láttam, mert én is félreállottam, pedig szegény vagyok. Rájöttem, hogy nincs jogom finnyáskodni. A közélet torturáit ki kell állani, miként őseink kiállottak a harczok zivatarának. A csatamező, a sárral kevert vér, a halálhörgés is undorító, ha helyszini szemle alapján itéljük meg, de micsoda érzéseket sarjaztat, mily eszményeket -85- termel s erényeket nevel az emberi magaslatok perspektiváján át nézve!… Nekünk nem szabad magunkat kivonnunk a küzdelemből azért, mert bepiszkoljuk kezünket, különben lassanként minden befolyást és pozicziót elcsikarnak tőlünk az újmagyarok. Vedd példának – folytatta Miklós szenvedelemmel – az én nemzetségemet. A XVI. században még százhuszonöt birtokunk volt, ma hat hitvány parczella van a család kezén. Hová lett a többi? A fele a Karaffa-törvényszék biráinak, illetve azok utódjainak tulajdonába ment át (a hóhérkötelet kellett vele megfizetni), egy negyedrészét németországi honosságú mágnások birják, a többit széjjelkapkodták potom áron az újmagyarok…

– Nem vigyáztatok, rosszúl gazdálkodtatok, – jegyezte meg Csábrágh nyugtalankodva.

– Persze nem, – s keserűen felkaczagott Zádor, – de hol van az megirva, hogy a te utódaid valamennyien vigyázni fognak a te latifundumaidra, mint okos elődeid?

– Az hitbizomány, – mondta Csábrágh önkéntelenül összerezzenve, – azt az én utódaim el nem költhetik.

– Hát ne gondold. Ujmagyarország a liberalizmus s szabadságjogok nevében ki fogja vivni a kötött birtok felszabadítását, mert pályázik arra is. Nem látod a jelenségeket? A holt kézen fekvő vagyont máris megtámadták elméletben. -86- A sajtó tele van idevágó rabulisztikával, magántudósok, egyetemi tanárok tudományos könyvekben döntögetik a tulajdon szentségének dogmáját, érlelik a földfelosztás elméletének talaját.

– Szervezkednünk kell. Össze kell tartanunk. Vegyünk példát azoktól, a kik megmutatták nekünk, hogy az összetartásban mennyi erő rejlik, hogy a szervezetben tiz ember száz magabiró széthúzó egyént legyűr.

– Hogy érted? – kérdezte Csábrágh? – A konzervativ elemek szervezkedjenek?

– Az egész régi tősgyökeres tradicziós magyar nemzet, mind a kiknek elődei együtt dolgoztak és harczoltak velünk: nemes, polgár, paraszt egyaránt.

– Dobbal verebet fogni nem lehet. A czél nagy, emberfeletti erőt kiván, úgyszólván egy természetessé lett természetellenes fejlődési folyamatot van hivatva megállítani és új irányba terelni. A társadalom, az egész nemzet reformjáról van szó. Mit határoz itt az eszközök ethikája? A czélt tekintve, minden eszköz jogosultságát annak hatékonysága adja meg. -87-

A két barát a Bajza-utcza sarkáig ért az Andrássy-úton. Csábrágh láthatólag izgatott volt.

– S te vállalod a szervezés munkáját? – kérdezte, miközben búcsúzóul kezet nyújtott Miklósnak.

– Vállalom. A tervezete már kész az agyamban, csak ember kell még hozzá…

– Veled tartok, – ajánlta fel magát a hitbizományos úr. – Szólj, ha szükséged lesz reám.

A két férfi megrázta egymás kezét, aztán elvált a csikorgó hideg éjben. Csábrágh visszatért a belváros felé, Miklós befordult a Bajza-utczába. Arcza égett a dermesztő hidegben lelke lángjától, szinte lekivánkozott róla az a vékony télikabát is, a mely rajta volt. Aczéllá volt edzve a teste. De az akarata is…

Alig ment Zádor száz lépést lakása felé, szeme megakadt valamiben. Egy ház kapuja sarkában meghatározhatatlan szürke tömeget pillantott meg. Kezdetben azt hitte, hogy valami eldobott ruhadarab. De ki dobhatta el és miért? Már csak megnézi, mi lehet igazában. Elég világos volt az éj, de a kapu mélyedése árnyékot vetett eléje. Gyufát gyújtott s az alaktalan tömeg felé tartotta… Alig hitt a szemének. Egy tiz-tizenegy éves leányka gunyasztott a kapuban, nagykendőkbe bugyolálva, a melyekből csak az arcza látszott ki. -88-

S hogy újra nem felelt a gyermek, megfogta Miklós a karját, hogy fölébreszsze. Azt hitte, hogy aludt… Nemcsak aludt a gyermek, meg volt dermedve. Ujjai kemények és szárazak voltak, mint az üveg.

Zádor nem sokat okoskodott, felkapta az elhagyott leánykát s elkezdett vele hazafelé szaladni. Majd megtudja otthon, hullát visz-e az ölében, vagy van-e még lélek a gyermekben… A harmadik ház kapuján becsengetett. Ott lakott. A házmesternek, meglátván az előkelő urat szomorú, rongyos terhével, tágranyílt a szeme.

– Köszönöm házmester… Hanem ha szivességet akar nekem tenni, szaladjon előre s költse fel a gazdasszonyomat, aztán szóljon be a harmadik emeletre, a doktorhoz, azonnal kéretem: egy megfagyott gyermeket hoztam magammal.

A becsületes háziburkus kettesével vette a lépcsőt, hogy a parancsnak eleget tegyen. Gábrinét, a gazdasszonyát már a kivilágított előszobában találta Miklós, midőn a kis koldussal ölében lakásához ért…

Zádor a cselédszobába vitte a megfagyott kis teremtést s letette a gazdasszony ágyára. -89-

Többet nem óbégatott a jó asszony, gyors, bátor kézzel hozzáfogott a gyermek levetkőztetéséhez. Aztán ösztönszerűleg dörzsölni kezdte annak merev tagjait, de gazdája beszüntette az igyekezetét.

– Hagyja Gábriné, menjen a konyhába s gyújtson tüzet. Az élesztéshez jobban ért a doktor.

Az orvos azonnal munkához látott: az ágyra hajolt s a kis koldus mellére tapasztotta fülét.

– Él, – mondta egy pillanat mulva. – Szaladjon a házmester a lakásomra s kérjen a feleségemtől aethert…

Alig tiz percznyi kezelés után fölengedtek a kis leány dermedt tagjai, szeme kinyilt, ajkai megvonaglottak.

– Meg van mentve, – mondta az orvos, s miután megadta Gábrinének utasításait, ajánlotta magát.

A jó asszony akkorára már fel is forralta a vizet, majd felgyújtotta a házat, oly nagy tüzet csinált… Mindenekelőtt megfürdette a gyermeket, dohszagú, ványadt kis testét megszappanozta, leöblítette langyos vizzel.

Miklós szobájába ment. Világosságot csinált s szokása ellenére fölcsavarta a villamos kályha gombját is. Öt percz mulva kellemes -90- meleg áram járta át a hálószobát. Miklós egy bőrzsöllébe vetette magát s merő szemmel, mozdulatlanul bámult bele a kályha izzó rézdobjába, míg meg nem zsibbadtak érzékei. Annyira uralkodott magán, hogy ha akarta, be tudta szüntetni agya működését is. Most is beszüntette. Ez a nirvana-szerű lethárgia (öntudatos léttelenség) jótékony hatással volt a szellemére. Friss ötletek, meglepő képzetek támadtak az agyában. De nem adta át magát a sajátszerű mámornak, csak egy negyedórára. Akkor hirtelen elhatározással elűzte magától a rózsaszin ködöt, a mely lelkére szállott. Lecsavarta a kályhát és iróasztalához ült. Először megcsókolta édesanyja odaállított arczképét, aztán munkához látott. Irt. Olyan ünnepies volt az arcza, mintha egy nemzetet reprezentált volna milliók nevében. Viharos sietséggel rótta a sorokat, szinte kényszerítette a tollát, hogy lépést tartson automatikusan tornyosodó gondolataival… Egyszerre csak lecsapta a tollat egy sor, egy mondat közepén. Hátradőlt székében, mintha meglökte volna valaki, vagy valami súlyos életbevágó mulasztás jutott volna eszébe. Csengetett.

– Jól, hál’ Istennek. Megfürdettem, adtam neki forró kávét; egy literre valót bevett szegényke, úgy ki volt éheztetve; aztán megágyaztam neki a kanapéra…

– Nem. Nem tud elaludni. Az a bogara szegény pelécskének, hogy elviszik tőlem s újra kiteszik a fagyba a kapu alá.

A kis lelencz egy szivettépő sikolyt hallatott, midőn meglátta a Gábriné nyomában belépő férfit.

A gazdasszony hozzá sietett, átkarolta s megnyugtató szavakkal lecsillapította beteg gyermekidegeit.

– Ne félj, csacsika. Senki se bánt. A méltóságos úr az, a ki megmentett, ölében hozott ide a kapu alól.

A kislány tágra nyitotta szemét. Az ijedtség kifejezése egyszeribe eltűnt arczáról s merő, szinte állatias csudálatnak adott helyet.

– A méltóságos úr? – hebegte. – Akkor nem félek. – S szinte pajzán sietséggel leugrott a kanapéról s úgy a hogy volt, a Gábriné hosszú ingében, megmentőjéhez szaladt, megragadta annak kezét s egy alázatos csókot czuppantott reá.

– Semmi. A néni igen jó, nagyon szeretem. Megkértem, ne adjon oda senkinek… Ő megigérte, -92- hogy nem – s félénken Miklósra sandított a szerencsétlen kis teremtés.

– Maradhatsz tőlem is, – válaszolt Zádor a gyermek riadt, esdeklő tekintetére, – holnap majd bejelentem a hatóságnál, hogy vállalom a nevelésedet.

A kisleány erre már le is térdelt s így térdenállva ismét megcsókolta a Miklós kezét. Miklós nem állhatta meg: felkarolta a gyermeket s homlokon csókolta.

– Én nem jártam iskolába, nincs anyám, nekem egész nap kéregetni kellett…

Zádor visszatért szobájába iróasztala mellé. Ám az egyszer sehogysem engedelmeskedett akaratának a feje. Gondolatait elmélyítette a végletekig, oly képzetei támadtak, a melyeknek kifejezésére nem talált szavakat. Elméje a legáltalánosabb s ennélfogva a legelvontabb, talán még soha nem érintett emberi problemák körül forgott, züremlett… A khaoszban egyetlen társadalommá folyt össze az egész emberiség s a monstre-társadalom minden egyes egyedének egyforma joga és értéke volt. A határoló, szétválasztó, megkülönböztető distinkcziók megszüntek: minden szabad volt mindenkinek, a bűn is, a mi ennélfogva nem volt abszolut bűn, mert jog is volt: az élet kényszerjoga. -93-

Pont hét órakor bekopogtatott Gábriné gazdája hálószobájának ajtaján. Lórika is – nagynehezen kivallotta keresztnevét az utczáról felszedett koldusleányka, – vele ment a szoknyájába csimpeszkedve. Már négy hete, hogy a háznál volt, de soha még egy pillanatra sem tágított az ő Máli nénije mellől, ott söndörgött körülötte takarításkor, vele ment a piaczra is. Még mindig félt, hogy kiragadják új boldog otthonából. De hogy kitől félt, azt nem merte megmondani. Ha faggatta Máli néni, keserves zokogásba tört ki és nem felelt.

Különben nem volt alkalmatlan a kis árva, rendkívül ragaszkodott a gazdasszonyhoz; megmentőjéből, annak minden egyes szavából, tettéből, mozdulatából Máli nénivel együtt valóságos kultuszt csinált. Reggelenként bekérezkedett hozzá kézcsókra s ez alkalomra fehér köténykét öltött s vizes kefével addig nyalta rakonczátlan kondri haját, míg sima lett…

Máli néni belépett ura szobájába. Lórika ezalatt szorosan odalapult az ajtóhoz és várt, míg beszólítják. Csak egy perczig kellett várakoznia.

– Jó reggelt Lórika, – köszöntötte Miklós az ágyból a belépő gyermeket. -94-

Ez hozzá lépett, elhalászta a férfi kezét s egy egészséges puszit csattantott reá csak aztán felelt.

Azzal egyenesen nekiment a méltóságos úr czipőinek, ölébe kapta ruháit is s ment velük kifelé, a dolgozószobába, ott várta be, míg Máli néni kijön hozzá. Mert nem kell ám azt hinni, hogy Lórika a jólétben csak úgy lopta a napot. Ő fényesítette a méltóságos úr czipőit, varrta rá ruháira a leszakadt vagy meglazult gombot, a lepedőjét is ő gyűrte a derékalj alá, hogy ránczot ne vessen, a hajkefék és fésűk tisztogatását sem hagyta volna a világért sem másra, egyszóval egész délig szobaleányka volt Lórika, de délután sem hevert: akkor tanult. Egyelőre Máli néni tanította a betűvetésre, olvasásra és imádkozni. A kisbetűket már tudta is hiba nélkül. Az imádságok közül is hármat. Oly jól pedig, hogy a reggeli és estvéli fohász szövegébe egész magától bele tudta kombinálni az ő megmentője nevét…

– A gombja, – dicsekedett a kislány – a mit tegnap felvarrtam a nadrágjára, – s megránczigálta az illető gombot, – olyan erősen áll, hogy le se lehet szakítani. -95-

A gyermek a kapott dicsérettől meghatva, rengeteg ügybuzgalommal kapta fel a méltóságos úr ideiglenesen földretett czipőjét s vigan hopkálva követte Gábrinét a konyhába.

Miklós ezalatt kiugrott ágyából, kicsapta az ablakot s papucsba bujtatván a lábát, lehányta magáról a hálóinget. Majd benyitott a szomszédos fürdőszobába s egyenesen a zuhany alá állott. A hőmérő higanyoszlopa 0 fokot mutatott, de így szokta ő azt tiz fok hidegben is. Úgy meg volt edzve, hogy a legnagyobb télben sem fázott. Ledörzsölte magát tetőtől talpig először bolyhos törülközővel, aztán a csupasz tenyerével. Majd testgyakorlatokat végzett, elővette sulyzóit – egy kilón kezdte s ötven kilón végezte, – s megemelgette, megcsavargatta a levegőben a nehéz vasakat. Testét vérvörösre csípte a hideg, de azért nem öltözött fel mindjárt, a légfürdőnek húsz perczig kellett tartania. Félórai testápolás után végre magára vette a ruhát; egyszerre kiöltözködött korrektül, megvetette a papucsban és hálókabátban való «komotizálást». Úgy ült a reggelihez, a hogy odaülhetett volna a kaszinóban is. Bőségesen evett. Sonkából, vajból, három lágytojásból, ugyanannyi csésze angol theából állott a reggelije. Reggeli után kisétált. Télikabátot nem vett magára. Zérus fok felett egy szál ruhában szokott kijárni, még ha fújt is a szél, a mi megkétszerezi a hideget. Sokan különködésnek, sőt póznak tartották ezeket a testedzési -96- szertelenségeket, ő viszont egyenesen műveletlenségnek minősítette azt a nembánomságot, a melylyel a magyar ember, bízva őserejében, teste gondját végkép a természetre hagyja. Az volt a hite, hogy a nemzetek termelési képességét a fizikai erők teljes kiképzése által meg lehet kétszerezni. Ennélfogva valóságos polgári kötelesség a fizikum épentartása, annak elhanyagolása viszont ostoba léhaság…

Jó félóráig sétált Zádor Miklós az utczákon, aztán, tiz óra tájban, hazament. Lórika már ott leste az ajtóban:

– Méltóságos úr, az a tegnapi ember megint itt van, a dolgozóban szivarozik.

A dolgozószobában csakugyan ott szivarozott a tegnapi ember, bár lehetett volna mondani mindennapinak is, mert egy hónap óta állandó délelőtti látogatója volt Miklósnak…

Napi a Napoleon névnek volt a rövidítése. Még tanulókorában ragasztották rá czimborái Bodonyi Benczére, a ki akkor még kivételes energiájú, szinte erőszakos fiú volt; erősebb is társainál, eszesebb is, jellemesebb is. A fiúk félték és tisztelték, professzorai nagy jövőt jósoltak neki. Valameddig tanuló volt, be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, minden vizsgáját kitüntetéssel tette le az egyetemen is. Utriusque juris doctor lett, de megszerezte a tanári oklevelet is. Joghallgató korában az olvasókör elnöke volt, de az athletikai klubbnak -97- is ő volt a büszkesége. Huszonnégy éves korában még egy pályadíjat nyert az Akadémián, aztán egyszerre letűnt a láthatárról. Két évig egy alföldi városkában volt eltemetve, mint gimnáziumi tanár, majd egy fővárosi laphoz került, de nem vált be se itt, se ott. Összeférhetlen természetű ember, mondták kollegái. De nem az volt az igazság, hanem az, hogy szellemi fölénye, mondhatni lángelméje, nyomasztó súlylyal nehezedett rá középszerű környezetére s az ilyen erkölcsi teher mindig kellemetlen, azt, hacsak lehetséges, lerázza magáról a nyájbeli ember. Tömegösztön lebunkózni azt, a ki az átlagnál magasabb. Alighanem ennek köszönhette Napi is, hogy semmire sem vitte az életben, holott napoleoni szerepet játszott az iskolák padjai között. Miklóssal való ismeretsége, a mi később igaz barátsággá melegedett, még onnan datálódott s végképen sohasem szakadt meg, bár Miklósnak nem volt könnyű látszólagosan nyers természetét s megátalkodott czinizmusát legyőznie.

– Nagyúr vagy, – így honorálta nem egyszer barátja ragaszkodását, – mit ereszkedel le hozzám, komisz téntanyalóhoz, a kaszinóban a helyed a talpnyalók között!

Összevesztek, de csak kibékültek megint. Zádor Miklós többre tartotta a kicsapott professzort egy egész tudóstársaságnál.

A két barát viszonya azonban igazában csak az utóbbi időben erősödött meg. Egy ethikai ponton úgy összetalálkozott a lelkük és szellemük, hogy szinte elválaszthatatlanok lettek… -98-

– Régen vársz rám, Napi? – kérdezte a házigazda látogatóját, miközben szembe vele, egy zsöllyébe ült.

Napi kihúzott zsebéből egy elég vaskos füzetet és átnyújtotta Miklósnak.

– Majd megtárgyaljuk, – mondta a házigazda, – de mi eredményre jutottál Latorczayval?

– Hogy ő nem léphet be egy titkos társaságba, mert katonatiszt. Hogy minden pillanatban kész meghalni a szent ügyért, de egyszerre és nem apránként. Az összeesküvések és forradalmak izgalmait nem állja ki az idegzete.

– Nem magyaráztad meg neki, hogy nincs itt összeesküvésről szó, csak jogos önvédelemről; hogy a szövetség szervezete annyira sem lesz titkos, mint a szabadkőmüveseké.

– Semmit sem magyaráztam meg neki. Elejtettem. -99- Olyan vezéreknek, a kik az első békában megcsúsznak, midőn sárkányokat kellene legyőzniök, hasznát nem vehetjük.

– Azt tartom, túlzasz, – vélte Miklós, – nem sárkányokkal állunk mi szemben, hanem egy erkölcsi posványnyal; nem másokat kell nekünk legyőznünk, hanem önmagunkat kell megerősítenünk, hogy a szakadékok áthidalására képesek legyünk…

A szalonnát behozta Gábriné; Bodonyi lekanyarított belőle egy jókora darabot.

– Hogy képzelsz te el egy társadalmi reformot küzdelem nélkül? – kérdezte, midőn a gazdasszony betette maga után az ajtót. – Passziv resisztenczia? Kiket akarsz kikoplalni? Ismered-e az élősdi férgek természetrajzát?

– Pedig a tétel igen egyszerű, – magyarázta a nagy csontos ember felágaskodva, hogy szinte egy egész fejjel magasabbnak tűnt fel, mint a milyennek ülve látszott, – a tétel világos, mint a nap. Az öreg tölgyfát, a melynek amúgy is meg vannak már az odvai, a viharvert óriást csak úgy lehet az enyészettől megmenteni, ha kiirtjuk a rajta élősködő gombákat; a preventiv ápolás, visszametszés, a trágya használhat a csemetének, de a már teljesen kifejlődött fa nedvkeringését nem mozdítja elő. Van annak elegendő felszivó gyökere a nélkül is; nem ott a hiba, hanem ott, hogy az élősdinek még több gyökere van, a mi egy sem a földet szíjja, hanem a fát.

– Ez a mi kulturhadjáratunk – mondta elgondolkozva, – mégsem lehet kimondottan agressziv.

– Különben nem kapunk rá embert, – vágott szavába a kopott Napoleon. – Igazad van: ettől lehet tartani. De ha így áll a bál, – folytatta szenvedelemmel, – ha nincs bennünk, a művelődési harcz megindítóiban annyi szuggeráló erő, hogy megigézzük a lelkeket, fölébresszük a bennük szunnyadó intellektuális és erkölcsi erőket, úgyis hiába minden: akkor befalazhatják tőlünk a kripta ajtaját a modern magyarok.

– Mi módon érvényesítsük a mi szuggeráló erőnket – kérdezte egy pár percznyi hallgatás után – egy titkos szövetség keretei között?

– A szövetségnek titkosnak kell lennie, – magyarázta Bodonyi, – de az eszme nyilvános: azt el kell szórni minden zugba, hogy szabadon terjedhessen, elnyomja idővel a legszivósabb gyomot is.

– El kell szórni az eszme magvát, – tépelődött magában Miklós, – a nélkül, hogy előkészítettük volna a talaját?!

– A talaj az megvan, – állította Bodonyi, – a talaj az hálás. Sejtelmes vágyak kelnek-szállnak a levegőben fogantatásra várva, mint a termékeny állattest a sarjadzás idején. Az undor és kétségbeesés, a czinizmus és banalitás visszahatásaképen egy tisztább, szebb, becsületesebb jövő után abajgat a többség, a léttel való egyenlőtlen -101- küzdelemben elkorcsosodott nemzettest. Áhítjuk az erényt, a tisztességet, új szenteket keresünk, a kik megtisztítsanak bűneinktől s az új hitben megerősítsenek. Az eszmény az ott él a tömegek lelkében titkosan, kifejezetlenül, mert senki sincs vele tisztában, hogy mi a boldogság, mindenki az új Messiásra vár, a ki forrongó érzések khaoszából kiválasztja, meghatározza, kifejezésre juttatja azt, a minek ma még nincs neve, a mit a lelkek önmaguktól nem képesek feldolgozni, csak ösztönszerűen sejtenek: a jövő boldogságának törvényeit. A talaj az megvan, – fejezte be szavait Bodonyi, – azt az eszméktől vemhes levegő élenye már megporlasztotta, nekünk csak vetni kell.

– A törvényeket kell megformuláznunk! – jelentette ki Miklós meggyőzetve, lelkesen. – Megformulázzuk! Kifejezést adunk a néplélek titkos óhajainak; megfogalmazzuk a jövőnk tervezetét, hogy mindenki lássa, okulhasson s meríthessen belőle.

– Igen, az az evangelium. De ez még nem elég. Egy napig sem szabad pihennünk, prédikálnunk kell nap-nap után, hogy a kigyúlt lángok el ne aludjanak. Az evangeliomot meg kell magyaráznunk, széjjel kell szednünk elemeire, hogy a hitetlenek is meggyőzettessenek.

– Értelek, – egészítette ki Zádor barátja gondolatát, – egy független hirlapra van szükségünk pro propaganda fide. -102-

– Úgy van, – hagyta helyben Bodonyi, – valameddig kezünkben nincs a tőke, a mely egy ilyen lap alapításához szükséges, hiábavaló minden igyekezetünk.

– Honnan? – Keserű elszántság szikrázott a kopott agitátor szeméből. – Hogy honnan? Háháhá. Hát összekolduljuk. Én a garasokat hozom a kurtakorcsmákból, te a kaszinóból az ezreseket. Isten kegyelméből diktátoroknak születtünk, – s az asztalba vágta görcsös öklét, – de miután nem jár a parancsunk, mert nem vagyunk hitelesítve az emberek szemében; könyörögni, koldulni fogunk. Mutassuk meg, hogy ehhez is értünk, s nem szégyelljük a tarisznyát, ha úgy követeli a haza érdeke, mi íjjas honfoglaló magyarok kevély ivadékai.

– Ne törd a fejedet, – intette a lánglelkű proletár, – vágj bele a dolgok közepébe: cselekedj.

Miklós megrázta barátja kezét. Valami biztató ötlet czikkázhatott az agyán keresztül, mert szinte megdicsőült az arcza, midőn végre szóba kapott.

A gőzös becsikorgott a zádorházi állomásra… egyet-kettőt kaffantott a masina, aztán végkép elcsendesedett.

Zádor Miklós kiugrott a vonatból. Egy galambősz, sárgaliberiás aggastyán sietett eléje s erővel kezet akart neki csókolni.

Az alázatos öregecske elszontyolodott. Mondani is akart valamit, de valahogy megbicsaklott a hangja: tagolatlan nyöszörgéssé nyomorodott a torkában. Ötven esztendő óta szolgálta a Zádor családot, magasabbrendű lényt látott minden egyes tagjában s oly érzékenynyé tette a kegyelete, hogy fogatlan szája mindig sirásra biggyedt, valahányszor Miklós ősei fészkébe hazajött. Pedig nem őt szolgálta. Immár húsz esztendeje, hogy atyjától átszegődött a nénjéhez, Zádor Ádám, a nagybátyja özvegyéhez. Miklós különben sem tartott háztartást, bérbeadta birtokát kastélyostul s valahányszor Zádorházára jött, nénjénél szállott meg. Az öreg Sándor annak megbizásából várta őt a vasútnál. -104-

– Hogy vannak otthon? – kérdezte Miklós az öreget, mialatt a reá váró, sárga posztóval bélelt antidiliuviális csézába lépett.

– Jól, hál’ Istennek, a méltóságos báróné ma is csak olyan fürge, mint húsz éves korában.

Mondván, egy rengeteg lábzsákba akarta begyűrni a Miklós lábát, a mi ellen ez kézzel-lábbal tiltakozott.

– Akkor legalább a bundát, instállom, a méltóságos asszony igen lelkemre kötötte…

Az öreg inas úgy velte, hódprémes bundát így még meg nem sértettek, mióta világ a világ.

– Én-e, kezit csókolom? Inkább itt fagyok meg helyben. Nem métsztatott megösmerni: hisz ez az öreg Ádám úr bundája vót…

– Akkor – mondta Miklós, – üljön be legalább a kocsiba, megfagy a bakon.

– Nojszen majd adna nekem a méltóságos báróné, – s jóizűen elkaczagta magát az öreg szolga, mert inkább tréfának vette a kocsiba való beinvitálását; a bakra ült.

A kocsis csettintett, a két elhizott lovacska beledűlt a hámba s egy keserves nyögés után elkoczogott.

Épen leszállóban volt a nap, a világítás tisztét a fehér hómező vette át. Bár feljött a hold, de csak kiflialakban jelentkezett a csillagszöges égen. Miklós oda fordította tekintetét. A fővárosban sohasem jutott eszébe, hogy a csillagokat -105- vizsgálja, itt, szülőfaluja határában, régi ösmerősként üdvözölte az eget; innen tudta az állását valamennyi csillagnak. (Az ott a kastély tornya irányában a gönczölszekere a kiskocsissal, a temető felett a fiastyúk húzódik meg csibéivel; az esthajnalcsillag amott az ég peremén csak olyan fényes, mint volt hajdanában, a mikor rövid nadrágban hajkurászta a kabóczákat a páston…) Hej, hiába, az egész életnek sincs akkora értéke, mint a gyermekkori emlékeknek, a melyeket tündéri távolból hajt fel a képzelet. Csak az az édes, csak az a drága, a mi utólérhetetlen, visszahozhatatlan. Isten a megmondhatója, miért olyan szivárványszerűek az emberek legboldogítóbb lelki kincsei!…

Miklós egész elszomorodott, mire a faluba ért a kocsi. Most különösen nagy oka volt a szomorúságra… Ám összeszedte magát, mire nénje kastélya elé ért, már mosolygott, hogy Marcsuskának, öreg dajkájának, a ki szokás szerint ott söndörgött, leskődött rá (hogy első lehessen, a ki üdvözölje) a ház sarkában, meg ne essen rajta a szive. Magához szólította az alázatos töpörödött anyókát, megölelte, megcsókolta az arczát, nem törődve ránczai közé szűrődő könnyeivel.

Miklós belépett az előterembe, a melyben egyetlen kőolajlámpa világított. A kőkoczkák ismerősen kongtak súlyos léptei alatt. Az -106- öreg Sándor előtte botrogott a félhomályban, s kitárta neki az ebédlő ajtaját. Itt is csak egy lámpa pislogott. Az ősök árnyékbavesző fejei neheztelőleg bólogattak le reá a falról… Nagy okuk volt a szomorúságra az ősöknek is. Miklós úgy hitte legalább. Kényelmetlenül érezte magát a gyéren butorozott boltives teremben. Több világosságra vágyott. Mintha dohszaga lett volna a komoly félhomálynak. Pedig még le is ültette az öreg inas, a miből megtudta Miklós, hogy nénje nem bocsátja egyhamar maga elé…

Különös asszony volt a Zádor Ádám özvegye. Beosztotta a napját apróra s ettől a beosztástól senki kedvéért nem tágított. Ha az állott a programmján, hogy hattól hétig harisnyát kell foltoznia, stoppolt, ha úgy kellett is a hozzávaló lyukas harisnyát kölcsönkérnie. S szót sem szólt senkihez, mialatt foglalatoskodott.

Aránylag elég szerencséje volt Miklósnak, alig ült öt perczig a barátságtalan, petroleumfüstös teremben, magához kérette a nénje, született Lilien Paulina bárónő, a thüringiai származású dáma.

A szoba, a melyben öccsét fogadta, már egész más képet mutatott, mint az ebédlő. Tizenkét vastag gyertya égett két szépmivű fali karos gyertyatartóban, további kettő az asztalon világított. Valóban volt mit megvilágítania. Valami ünnepies, szinte merev előkelőség jellemezte a női szalon egész berendezését, kezdve a cseresznyevörös selyemmel behúzott, világos -107- keretes Biedermeyer garniturától le egész addig a két gyöngyvarrottas párnáig, a melyen jobbra és balra az asszony trónusától két hófehér angoramacska nyújtózkodott. Minden egyes butordarab (kép, szobrocska és egyéb apróság) a helyén volt, szinte szervesen illeszkedett bele a dámaszoba stiljébe a legjellegzetesebben maga a lakója. Finom arczélű, aggkora ellenére karcsú marquise-termetű dáma volt. Halántékán lógó ezüstszin vuklicskáival s negédes kontyára bigyesztett kukolájával úgy nézett ki, mint egy megelevenedett ó-szász porczellán figura. Nagyon szép volt, művésziesen előkelő még most is, csillogó sötétkék szeme s csudálatosan fekete szemöldöke meghazudtolták nyolczvan éves korát.

Egy kerekded, minétbevaló kézlejtéssel üdvözölte öccsét, a ki tiszteletteljes mély meghajlás után egy csókot lehellt újjai hegyére.

– Bonsoir, cher parent. (Jó estét, kedves rokon) – s egy újabb, de egész másforma gesztussal helyet mutatott neki.

Miklós leült s bocsánatot kért a finom dámától, hogy megháborgatta klasszikus, (így fejezte ki magát) szépséges nyugalmában.

– Úgy tudom, édes Miklós, – válaszolt a néni mentegetődzésére, – maga az én egyedüli élő magyar rokonom, de a nélkül is szivesen látnám, mert erősen emlékeztet az én boldogult uramra.

– Akkor kár volt a kegyes nénit annyira -108- elhanyagolni, – jegyezte meg a galambősz dáma, mutatóújjával kaczér negédességgel fenyegetve meg öcscsét, – a néni különködő kissé, talán idegenszerű is, «az erős férfiak nemes hazájában» nem tudott stilszerűen elhelyezkedni, de az elhanyagolást azért talán nem érdemli meg, mert a szive: az magyar.

– A beszédje is, kedves néném, – jegyezte meg Miklós őszintén, – oly választékos és zengzetes nyelven ma már nem is igen társalognak az emberek.

– Hja, én még a Vörösmarty és Kisfaludy könyveiből tanultam meg magyarul, az ő nyelvük tiszta volt és finom, mint egy sainte vierge (szent szűz), nem olyan grácziátlan és meztelen, mint a melyen az ujságok s a mai irók szólnak hozzánk…

Az egyik angora macska, a kandúr, megunta a heverést, felült két hátsó lábára, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait s miután hatalmas ásítással könnyített a lelkén, merész szökéssel átugrott a Miklós ölébe, annak keze alá fúrva buksi fejét.

A néni elnevette magát. Üde, szinte dallamos volt a kaczagása, mint egy fiatal leányé.

– Ismerem a természetét, – mondta Miklós s megvakargatta a törlészkedő czicza fületövét, a mire az legott elkezdett fonni, oly hangosan dorombolt, hogy beillett volna hortyogásnak is…

Hamarosan komolyra fordult a beszéd sora -109- a szép antikveretű nénike s erőtől duzzadó fiatal öccse között.

– Igen, – mondta, kínosan ejtve ki a szót. – Azaz – javította ki magát, – nem is annyira nézni jöttem én…

Egy pillanatra megcsuklott a fegyelmezett nagyúri dáma dereka, mintha megvonaglottak volna porcellán arczának idegei is. Hátradőlt székében s behúnyta szemét, ajaka szigorú lett, úgy elkeskenyedett, mint egy vonalzó. De csakis egy pillanatig tartott örökasszonyi bájosságának eme hirtelen elkeményedése, a másik pillanatban már ismét mosolygott a szeme.

– Ezer koronát igérnek holdjáért, – mondta Miklós száraz torokból – s négyszáznak is alig hozza meg a kamatját…

– Ne mentegesse magát, Miklós, ne… Önjogú… Mit akar venni a birtoka árán? Valami ideája van?

Hizelgő akart lenni a dáma hangja, de a tónust sehogysem találta el: végképen elvesztette melodiáját, úgy hangzott, mint a fakalapács.

– Igen, – válaszolta Miklós gyönge hangon, – egy ideám van. – Majd leküzdte gyöngeségét s bátran nénje szemébe nézett. – -110- Annak a birtoknak az árán én egy egész országot akarok venni.

– Ah, – kérdezte a néni édeskés maszkot öltve, de gúnyt lehellve, – talán egy szigetet bánánfákkal és papagájokkal?

– Nem szigetet papagájokkal, – utasította vissza Miklós a gúnyt szerényen, de keserűen, – hanem egy kontinentális országot, magukról megfeledkezett bűnösökkel.

Finom és érzékeny volt az agg dáma elméje: rögtön kitalálta, hová czéloz az öccse.

– Nem is annyira kontinentális, mint szellemi birodalmat, – gúnyolódott, most már álarcz nélkül, – az szokott olyan olcsó lenni.

– Olcsó, a kinek olcsó, – mondta Miklós, – nekem igen drága, hisz mindenemet adom oda érte.

Olyan hangon mondta ezt a fiatalember, hogy egyszeribe elapadt az öreg dáma szatirája.

– Cher Miklós, – figyelmeztette öcscsét, – látom, hogy elérkezett a maga ideje is: rájött a Zádorok szent kisértete, hogy a haza nevében azt a talpalatnyi földet is kirántsa talpa alól, a mely (az általam szivem vérével őrzött birtokon kívül) még a család kezén maradt. Ez ellen nem lehet tenni: tudom. A maguk sorsa meg van pecsételve: a Zádoroknak el kell pusztulniok.

– A Zádorok elpusztulhatnak, de új élet fog kelni hamvaikból… A pusztulás természeti törvény, a megujhodás föltétele…

– Nem, az csak a fele költséget fedezi, a másik felet majd összekéregetem.

– Körülbelől. A helybeli jegyző régen unszol: adjam oda a birtokot a parasztoknak, jót teszek velük s magammal is.

– Oh, néném, – fakadt fel végre a fiatalember szivének nehezen titkolt sebe, – a dolog így is emberfeletti fájdalmat okoz nekem. Honfoglaló ősöm hősi munkájának utolsó földi emlékét pusztítom el, midőn az ezeréves családi birtokot eladom. Valójában egy megrázó tragédia ez… az utolsó jelenet…

– A nagybátyám birtoka már nem Zádor vagyon, – jegyezte meg Miklós, – az a néném tulajdona.

– Nagybátyád rám hagyta, – mondta, – de én sohasem tekintettem az én tulajdonomnak. Egy szent bizomány az az én kezemben… -112- S azt hiszem, hiven sáfárkodtam vele. Megtartottam az utolsó rögig. Beczéztem, javítottam, gazdagítottam: ma mégegyszer annyit ér, mint mikor átvettem… a ti őseitek földje hálával fizetett nekem.

Miklós lehajolt nénje átlátszó kezére s egy áhítatos csókot lehellt reá. A szó, az a torkán akadt.

– Ám mi hasznom a sáfárkodásból, – folytatta az idegenből magyarba szakadt nagyasszony, – midőn, látom, ennek is csak az lesz a vége, a mi a többinek. – Te, – s egész törékeny testében megremegve fölemelkedett, – te el fogod ezt is adni, chimaerákat fogsz hajszolni az árán.

Erre fölállott a férfi is. A perspektiva, a mely nénje szavai nyomán megnyilt előtte, megrázta idegeit.

– Te, te, te! – erősítette a nagyasszony tragikai erővel. – Mert hiszen a tied lesz, még pedig sokkal korábban, mintsem gondolod!

Mondván, a nagyasszony kimerülten visszaroskadt a székébe s átható nézésű szeméből könnyek szivárogtak s hullottak alá az arczára némán, égető szemrehányással emelve vádat az utolsó Zádor fejére.

Miklós mélyen meg volt rendülve. Az asszony összeszedte minden erejét. -113-

– Legyen Isten akarata szerint, – szavallta ünnepiesen, – én mindenesetre megteszem a magamét. A család érdekét a síron túl is védeni fogom. Én, az idegen asszony, méltó utódja akarok lenni ősanyáitoknak. A birtokot rád hagyom, de esküdj meg itt nekem, hogy nem fogod elidegeníteni s megesketed erre, ha lesz, a fiadat is.

Akárcsak a Zádorok valamelyik tizenhatodik századbeli ősanyja elevenedett volna meg s szállott volna ki az ebédlőház egyik képkeretéből: úgy állott ott szemben az ükunokával az utolsó Zádorné, öregmódis fekete empire ruhájából misztikusan kivillanó hófehér arczczal, előrenyújtott reszkető kezekkel.

Az öreg dáma egy pillanatra elfordította fejét. Zokogott. Majd egy hirtelen kemény elhatározással beszüntette könnyeit.

A férfi nem mozdult. Mintha valami névtelen fájdalom odaszögezte volna a földhöz.

– Kelj fel Miklós, – ismételte meg kérését a nagyasszony. Gondold meg, hogy rám nézve már ebben a korban végzetes lehet minden elérzékenykedés. Holott még dolgunk van egymással; addig nem akarok elmúlni, míg földi kötelességemnek eleget nem tettem.

Holnap elhivatjuk a közjegyzőt. Addig, míg vele nem végeztünk, ne add el a birtokodat…

Másnap megjött a közjegyző. A nagyasszony tollba mondta neki végrendeletét, a melynek erejénél fogva Miklós egy kétezer holdas birtok várományosa lett.

Azonkívül rögtön a kezéhez kilenczszázezer koronát kapott az utolsó Zádor készpénzben és értékpapirokban az utolsó Zádornétól, a nemzetség négy vármegyére szóló szállásbirtoka utolsó parczellájának nagyszivű sáfárjától, a thüringiai származású nemes dámától, a ki meg akarta mutatni, hogy méltó utódja nagynevű magyar elődeinek… Méltóbban nem mutathatta volna meg…

Természetes, hogy Miklós ezek után nem adta el a birtokát. Vagyonos ember lett egyszeribe. Ha akarja vala, legott elhozhatta volna ősei fészkébe édes kis szerelmetes madarát. De még nem akarta… A haza mindenek előtt! Ezt ő így érezte, így tanulta, így örökölte őseitől. S ment ment az ő nyomdokukon a sötét jövő felé, a múltból fölczikkázó fénysávok mutatták az útját… Ő látott a sötétségben is. -115-

Bodonyi még a kést sem tette le, a mivel szalonnáját szabdalta: folytatta a falatozást.

Még nagyobbat csodálkozni úgy sem tudott volna Napi, hát egyáltalában nem csodálkozott -116- többé. Kopott nadrágjába dörgölte a kezét és belenevetett a levegőbe.

– Meglep a dolog, ugy-e? – kérdezte Miklós barátja vállára hajolva és ő is nevetett.

– Várjál egy kicsit… Olyan váratlanul jött a dolog… S az én szivem úgy elszokott az örömtől… Várjál egy kicsit…

Napi igen sápadt volt csakugyan. Úgy látszott, dermedt szivének valóban megártott az öröm láza, mint éhenhalódó gyomrának a zsiros falat.

– Ejnye, ejnye, – hajtogatta egyre; csak negyedszerre tudta befejezni az ajkán csüggő mondatot. – Ejnye, ejnye, hisz akkor az egy szent a te nénéd, a te német nénéd…

– Szent, – hagyta helyben mély meggyőződéssel Miklós. – Úgyszólván semmit sem költött magára az utolsó huszonöt esztendőben, (mióta az ura meghalt); egy szobában lakott a kastélyban, hogy csaknem egész jövedelmét félretehesse az ura véreinek…

– Csudálatos, csudálatos, – motyogta, – mi most megszentelt pénzből fogjuk a lapot megindítani!…

– Megindítjuk – jelentette ki Miklós, – minél hamarabb, azonnal, ha lehet. Gondoskodjál kiadóról, állítsd össze a szerkesztőséget: ez a te dolgod lesz. -117-

Bodonyi egyszeribe elemébe jött. Szögletes arcza kigömbölyödött, végtagjai elkezdtek rángatódzni, ugrált, hadonázott gorilla-karjaival, buzgalmában nem találta helyét.

– Azt rám bízhatod, pajtás. Én ismerem az embereket… Micsoda társaság lesz itt együtt!… Megállj, kóstolóba felsorolok neked egynehányat. Főszerkesztőnek Lombos Keresztélyt csipem meg, a nazarénust. Egész Magyarországon nincs még egy oly tiszteletet parancsoló pofa. Aztán nem is üres ember: kilencz nyelven ir és beszél, van tanári, mérnöki, orvosi diplomája, úgy versel, mint a záporeső, pingál, hegedül, egyszóval mindenhez ért.

– Persze hogy persze. Éhen csak nem halhat az ember: a tudománya nem kellett senkinek, hát a szabómesterségre adta a fejét s mondhatom, ezen a téren se kontár.

– Egyszóval Keresztély koma jó lesz főszerkesztőnek. Szerkesztőnek ellenben Deéry Ferkét bazsaltam ki magamnak. Ő praktikus ember és szörnyen munkabiró. Egyidőben egyszerre hét laphoz volt szerződtetve. Csinált politikát, közgazdaságot, sportot, novellát, regényt, rövid hirt, talányt és halálozási rovatot.

– Bízd rám, – s jóizűen elkaczagta magát Napi, – száz forintot adunk neki havonta.

– Azokat ő rég otthagyta, – világosította fel Napi még jobban kaczagva. – Immár két éve, hogy irnok a rendőrségnél.

– Nem. Jön a segédszerkesztő. Ez most kifutó a Kiss és Nagy czégnél. De ne gondold, nem közönséges kifutó, nélküle rég kridát mondott volna Kiss és Nagy, nem fejtegetem neked bővebben, hogy miért, egyelőre csak annyit a barátomról, hogy három hetilapot ir, – nem szerkeszt, hanem maga irja a lapokat az elsőtől az utolsó betűig.

– Nem, – válaszolt ez gyermekes egyszerűséggel, – mert nem népszerű lapokat csinál. A Keresztények Lapjának hetvenöt előfizetője van, Árpád Népének hatvan, a Magyar Virtusnak pláne csak huszonkilencz… De ne beszélj közbe, – folytatta az extanár lelkesen. – Jönnek a főmunkatársak. A politikai rovatot Belki Jancsi fogja vezetni. Annak ugyan most igen jól megy a dolga, korcsmáros a Külső Váczi-úton, de a milyen lelkes ember, biztosan bezárja a bótot s testtel-lélekkel felcsap közénk…

– Valamikor ő irta ebben az országban a -119- legemelkedettebb politikai vezető czikkelyeket, – mondta Napi a legmélyebb meggyőződés hangján. – Persze nem a napi politika szalmáját csépelte, az ilyes hülye pitykézésre nem volt kapható, ő mindig a nagy konczepciók embere volt. Kezdeményező elme, távolbalátó bölcs, a ki a kis dolgokból nagy következtetéseket tud levonni, nem mint ezek a mai divatos napszámosok, a kik úgy széjjel elemzik a legnagyobb államjóléti kérdéseket is, hogy ember legyen, a ki kikeresi belőlük a lényeget.

– De hiszen ez végtelenül szomorú, – fakadt ki Zádor, – hogy ezek a te embereid így deplaszirozva vannak.

– Hát nem azért akarjuk mi ezt az országot revizió alá venni, – kérdezte az extanár naivságot mimelő gúnynyal, – mert az emberek nincsenek benne a helyükön? Nem azt akarjuk, hogy az erők teljes érvényesülési lehetősége minden vonalon biztosítva legyen? Hogy parlagon ne heverjen az ész és munkatőke; ki-ki annyit érjen, mint a mennyi értéket képvisel!

– Én túlzok? – heveskedett Napoleon. – Én, a két diplomás proletár, a ki egyszer eszik napjában (nem panaszképen mondom), akkor is csak szalonnát; a ki mindent megtanultam, a mit megtanulni lehetett; a ki soha senkit meg nem bántottam, de csekély erőmtől telhetőleg -120- mindenkin segítettem, a ki hozzam folyamodott… Én túlzok, – folytatta szenvedelmes, rikácsoló hangon, – a ki a tudásommal, ha alkalom adódnék, szégyenbe borítanám a legtöbb akadémikust; a ki különbül eladminisztrálnám akármelyik miniszteriumot, mint a mai nagyfejűek bármelyike; a ki teljes életemben dolgoztam, küzködtem, égő szenvedelemmel törtem a magasságokba, mert úgy teremtett meg Isten, hogy fent legyek!… És hol vagyok? – fejezte be hosszúlélekzetű tirádáját tragikusan lefokozott tompa hangon. – Járdataposó, létnélküli kétes egyén vagyok, a rendőrség szemében megfigyelendő veszedelmes proletár, hulladékon tengődő féreg… S miért? Mert ember akarok lenni elsősorban, nem tányérnyaló ripők, csúszó-mászó hüllő, mint a siker jegyében működő élősdiek. Ember vagyok! Az maradok!

Miklós meg volt győzve… Ennek a sokat szenvedett, viharvert, nyomorban edzett lelkű férfinek ismernie kell az embereit. A társadalmat is. Hiszen átfúrta magát annak minden rétegén, mielőtt a legalsóbbig jutott. Az, a mit ő csak egy bizonyos távlatból láthat, hozzá olyan közel fekszik, hogy megfoghatja akár puszta kézzel is… Az intézmények, a közszellem vétkei nemcsak rút látvány az ő szemében, de kínzókerék is, a mely megropogtatta tagjait… Odanyújtotta jobbját a proletárnak.

– Igazad lehet, barátom, te jobban ismerheted -121- a világot, mint én. Vezess, követni foglak.

Még át akart neki adni egy pár ezer koronát a lap szerződtetendő munkatársainak leelőzésére, de a proletár csak ötven koronát fogadott el tőle egy öltő ruhára, hogy ne szégyelljék magukat, a kikkel a lap érdekében tárgyalnia kell.

– A pénz irányában, – jelentette ki, – míg nincs kiadónk, hozzád utasítom a feleket; én pénzt nem kezelek.

S emelt fővel, dagadó kebellel távozott barátja lakásáról, a nagy igazságok martirja, a fenkölt szellemű úri koldus, a kinek oly végtelen volt az ambicziója: elsősorban erővel ember akart lenni szegény…

Miklós magára maradt dolgozószobájában, szemlélődő elméjű ember létére fölidézte, összegyűjtötte utolsó három napja változatos eseményeit, megdöbbentő benyomásait. Érezte, hogy a picziny időkeretben roppant meggazdagodott a lelke, de érezte a gazdagodása terhét is. Elméjében új megfogalmazatlan kötelességek jelentkeztek szigorú erővel, parancsolón: nem vagy többé a magadé, ezentúl másoknak élj! Egy-egy pillanatra szinte megijedt a rámeredő felelősségek árnyaitól, de csak leküzdte gyöngeségét, eszébe jutott egy amerikai dollárkirály mondása: Mennél több terhet vállalok, annál erősebb vagyok.

Azért mégis, mintha megkönnyebbedett volna a szive, midőn Lórika többszöri félénk kopogás után belépett a szobájába. -122-

– Méltóságos úr, – kezdte a kis fitosorrú leányka, – a néni leszaladt a grajzlerhoz vajért, nekem kellett ajtót nyitnom.

– No ha kéményformájú, – nevetett Miklós, – kérd el a névjegyét és hozd be.

– Már kértem, – jelentette a kislány fontoskodva, – de nem adta ide. Aszondta, hogy aszongya, ugyis örülni fog neki a méltóságos úr.

Egy percz mulva önérzetes magatartású pofaszakállas úr lépett a szobába. Kurtán levágta fejét, mint a ki fölötte áll a meghajlás konvencziójának.

A házigazda felállott s visszonozta az üdvözlést, de kezet nem nyújtott vendégének. Az igen ki volt pomádézva, monokli ült a balszemében, hepcziás volt egész magatartása. Miklós ösztönszerűleg fázott az efféle alakoktól. -123-

Az idegen úr leült, meghúzogatta nyakát a gallérjában s keresztbecsapta lábát.

– Mindenekelőtt exkuzálnom kell magamat, hogy a kis cseléd előtt megtartottam inkognitómat… Én nevezetesen igen exponált ember vagyok.

Miklós úgy vélte, hogy biz az semmit sem magyaráz meg, de nem tett megjegyzést az ellenszenves úr szavaira.

– Muszka kémek ólálkodnak körülöttem, – folytatta a pofaszakállas, – s elkeserítik az életemet. S mindez – magyarázta, – egyetlen liberális politikai czikk miatt. A rendőrség fekete könyvében mint veszedelmes anarchistát tartanak nyilván.

– Ám mindez – jegyezte meg az idegen, – azt hiszem, kevéssé érdekelheti Méltóságodat. Nem is azért tettem tiszteletemet, hogy elnyafogjam a bajaimat. Egy világraszóló találmánynak vagyok a résztulajdonosa.

– Oh, kérem, – tiltakozott a házigazda a további szó ellen, – ha az a czélja, hogy velem financziroztassa a találmányát, ne is menjünk tovább… Arra nekem nincs pénzem, punktum. -124-

A pofaszakállas úr markába ejtette monokliját s finom battiszt kendőjével megdörzsölgette annak nyomát az orra nyergén.

– Ön nem koczkáztat semmit, – mondta, inpertinensül farkasszemet nézve a házigazdával, – holott milliókat nyerhet.

– Önnek van pénze, – állította ez, ügyet sem vetve a Miklós visszautasító magatartására. – Annak a pénznek a tizedrészével két hónapon belől megnégyszerezheti a vagyonát.

Miklós most már teljesen tisztában volt vele, hogy szélhámossal van dolga. Nem sokat teketóriázott, nem tartotta magához méltónak a gyáva türelmet, a melylyel az eféle tolakodást általában honorálni szokás, felugrott székéből s a szó szoros értelmében ajtót mutatott a gyanus embernek.

– A hogy parancsolja, – mondta, – majd eljövök másszor, addig is – s egy nyomtatott füzetet vett ki zsebéből, – itt hagyom ezt az expozét, tessék áttanulmányozni.

Mondván, meghajtotta magát, még kurtábban, -125- dölyfösebben, mint jöttekor, s viszontüdvözlést sem várva, távozott.

– Honnan tudja ez az existenczia, – kérdezte önmagától, – hogy neki pénze van? Mikor Bodonyit kivéve, senkinek sem szólt a nénjétől kapott pénzről! S mindössze egy pár órája, hogy Budapestre érkezett!

Nem sokáig törte fejét a csudán, átöltözködött feketébe, czilindert tett a fejére s kiment az utczára. A legelső virágkereskedésben pár szál gyöngyvirágot vett a gomblyukába. Aztán gyors, szilárd lépésben elindult a Nemzeti Kaszinó felé. Csábrághot akarta felkeresni, a ki rendszerint ott szokott ilyen időtájt villásreggelizni. Ám a sors könyvében úgy volt megirva, hogy ne jusson el aznap a Kaszinóba. A Baross-utcza és Mária-utcza sarkán majd elgázolta egy szelesen hajtott automobil. Folytatni akarta útját, mintha mi sem történt volna, de megállította egy női hang. A nevén szólították; csak francziául.

A veszedelmes automobil ott állott öt lépésnyire tőle oldalt, a Mária-utcza túlsó sarkán. Épen egy drága prémbe burkolt magas női alak lépett ki belőle látható sietséggel.

Miklós legott ráismert. Elsápadt. Szinte gyökeret vert a lába a döbbenettől. Alig ocsudott fel, a dáma már ott állott előtte és fogta a kezét. -126-

– Ah, Zádor, – mondta francziául, – mily kedves, hogy találkoztunk egymással.

Szeme mosolygott, buja piros szája negédesen összecsucsorodott, a mint nézte a sasarczú férfit, szinte műértő kedvvel, mint a hogy egy szép lovat mustrálni szokás. Annál komorabb volt Miklós. Ő már ismerte ezt a mosolyt.

– Miért kérdezi, mikor ugyis tudja. Nicolas? Oh petit Niclas! – tette hozzá, s egy kaczér mozdulattal melléje termett s a férfi karjába kapaszkodott.

Miklós érezte, hogy nevetségessé válnék, ha tiltakoznék megfogatása ellen: jó arczot igyekezett vágni a kelletlen játékhoz.

– Csak a komornám van velem. Kimondhatatlan gyönyörűség az nekem, hogy végre ismét egyedül lehetek a komornámmal egy nagy városban ismeretlenül.

Gondolta magában Miklós, bár én sem ismernélek, de persze kifejezést nem adott a gondolatának.

– S hol van most, Juliette? – kérdezte gépiesen, csak hogy mondjon valamit.

– Az autóban… Várjon, hazaküldjük, mi meg, ha maga is úgy akarja, sétálunk egy kicsit. Kettesben, mint régen, tudja, az algeri pálmák alatt. Oh, que ça sera gentil! (Oh, de szép lesz!) S a szép asszony teste minden ízében megreszketett. -127-

Az automobil haza száguldott a dáma parancsára a komornával. Miklósnak minden erejére szüksége volt, hogy rászánja magát az idegen nő feltűnést keltő magaviseletének brüszkirozására. Elég feltűnő volt már magában véve a megjelenése is, az ezreket érő hermelin prém, a mely fejedelmi termetét takarta, érdekes idegenszerű arczának eleven játéka s karjainak merész mozdulatai.

– Nem sétálhatunk karonfogva, – mondta határozottan s kiméletlenül leejtette karját, a melyen a dáma keztyűs keze pihent.

Az asszonynak egy szempillantásra sem hagyott alább a jókedve, egy hunczutka grimaszt vágott s karmantyújába sülyesztette kezét.

– Haragszik rám a petit Niclas?… C’est bien. Jól tudja, hogy én semmiért sem neheztelek. Ce n’est pas mon affaire, ças. Hát menjünk egymás mellett, – csevegte, – mint két engedelmes gyermek, a kiknek nevetniök sem szabad. Ugy-e, ne nevessek?… No, ne legyen olyan medve, szóljon Nicolas.

Miklós szórakozottan haladt a bizarr nő mellett. Láthatólag ingerült volt, bár arczára nyugalmat erőltetett.

Ám a szeszélyes dáma épen hogy elkomolyodott. Még meg is állott egy pillanatra, hogy szemébe nézhessen az elfogott férfinak.

– Hallgat, tehát úgy van. Csak az okát szeretném tudni, miért. Talán szégyelli a társaságomat?

Szuverén gúny árnyékolta be lebiggyedt szája szélét, villogó szeme nem eresztette a férfiét.

– Az a válaszom, hogy úriember létemre vigyáznom kell annak a nőnek a jó hirere, a kivel együtt vagyok. Ennyi az egész.

– Allons, – mondta a dáma s újra kilépett. – Kénytelen vagyok beérni a válaszával, – folytatta előbbi évődő modorában, – bár érzem, hogy becsapott, oh petit polliçon. A gondolatának csak a felét mondta el… Várjon csak, kitalálom-e a másik felét!… Ide hallgasson, megfogalmazom szebben, mint a hogy maga tudná. Ime, az ön gondolatának második fele: Miért jött a nyakamra, miért kompromittál engem, oh herczegné – vagy kicsi Maud – mikor jól tudja, hogy már nem szeretem magát? Megmentettem az életét; a vipera mérgét kiszíttam fehér vállából, a melybe egy kis időre, három esztendőre, úgy belevesztem, hogy azt hittem, soha többé nem menekülök a bűvköréből – de azt már ne kivánja tőlem, hogy örök életemre a rabszolgája legyek. -129- Különben is megmondtam magának, midőn utóljára szakítottunk, hogy nevetséges szerepet játszani nem akarok maga mellett, egy olyan nő szolgálatában, a ki szabad s mégse lehet a feleségem ostoba házi törvényei miatt… Ugy-e így beszélne a bon Nicolas volt kedvesével, Babenberg özvegy herczegnőjével, ha volna hozzá szive?…

– Körülbelől, – vágta ki a férfi, minden udvariasságot félretéve, elszántan.

A fönséges dámának megvonaglott az arcza, mintha kigyó marta volna meg, de a szava az édes maradt. Annál kínosabban hatott a férfira.

– És ha én most azt mondanám magának, mon Nicolas, hogy nem vagyok többé Babenberg koronás herczegnője, csak egy egyszerű szerelmes polgárasszony, a ki asszonyi méltóságát félretéve eljött a férfi után, a kit imádott, hogy neki újra felkinálja magát, most már feleségül persze, mert igen szubtilisak az ő ártatlan bolond embere erkölcsi érzései… Mit szólna ehhez az én Nicolasom?

Az érdekes pár a Calvin-térre ért. Vigyázniok kellett magukra a nagy kocsiforgalom miatt. Abbahagyták a beszédet, hogy zavartalanul surranhassanak át a robogó fogatok s villamoskocsik forgatagán. A Kecskeméti-utcza szögletén megállottak. A férfi sápadt volt, az asszony arcza ellenkezőleg, vérpiros szint öltött, mint a kicsattant pünkösdi rózsa. Egy ideig némán, görcsös merevséggel néztek egymásra a régi szerelmesek. A férfi szólalt meg először.

– Bátran, mondja csak… Valami libája van, ugy-e? Mert azt, hogy nem házas, tudom; volt annyi eszem, hogy informáltassam magamat.

– A herczegnőhöz nem, de nem vagyok az. Egyszerűen Wallheim Magda vagyok. Lemondtam minden jogomról s összes rangomról.

– Valóban… De jó lesz, ha járunk… Úgy látszik, nincs egész magánál, egy kis mozgás jót fog tenni az idegeinek.

Most már nyers volt a koronás dáma hangja, mint csakugyan egy féltékeny polgárasszonyé.

– Liba van a játékban, – mondta az asszony inkább magának, mintsem a férfinak, – különben kezesebb lenne… Szegény liba!

– Herczegnő, – fakadt ki emelt hangon, – ne fenyegesse s ne sajnálgassa az én menyasszonyomat. A maga hatalma nem ér odáig, hogy kárt tehessen bennünk, még ha az uralkodásról nem is mondott volna le. -131-

– Tehát csakugyan szerelmes, – konstatálta az exherczegnő s egy idétlen hiszteriás kaczaj fakadt fel a torkából, – a liba él, csak az a kérdés, kiféle, miféle.

Miklós megelégelte a kínos játékot. Az Egyetem-térre érve intett egy bérkocsisnak.

– Haza kisérem, – súgta a férfi a fülébe, – csak ne csináljon feltünést. Engedje, hogy besegítsem a kocsiba.

Megfogta az asszony karját szinte erőszakosan. Az végre is engedett a nyomásnak, felszállott. Miklós utánna ugrott.

A bérkocsi elrobogott. Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét. Újból kezdte kegyetlen játékait.

– Nana, hátha nem jól tudja… Mégis megmondom, látja jobb az úgy, ha nem keverem vizzel a bort. Niclas, én semmiesetre sem mondok le magáról.

– Tudom, – mondta a férfi, merőn farkasszemet nézve a dámával, – de azt is tudom, hogy nem megy velem semmire.

– Nem jól tudja, drága Nicolas. Még egyet mondok magának, Nicolas, hogy jobban megértse -132- a helyzetet. Én mindenre kész vagyok, a lehetetlenre is.

– Min-den-re kész vagyok, – ismételte a dáma, tagolva ejtve ki a szót, hogy nagyobb nyomatéka legyen. – Ne is próbáljon az én kisértésemnek ellentállni, mert ugyis hiába minden, – folytatta folyékonyan, – mert én azok közé tartozom, a kiket nem szabad megúnni… Mondja Nicolas, hogy nem únt meg, mondja hamar.

– Akkor, – mondta a dáma, – én igen sajnálom a menyasszonyát, szegény Nicolas.

A kocsi a Bristol-szálló elé ért. Miklós kiugrott belőle s segített a herczegnőnek leszállani.

Azt mondják, az erős fizikumú emberek nehezebben állják a lelki katasztrófákat, mint a gyengék. Annyi bizonyos, hogy Miklós magára maradván az utczán, alig birt a lábán megállani. A szerelmes asszonynyal lezajlott párbeszéde -133- olyan hatással volt reá, mintha egy egész világrenddel jött volna összeütközésbe.

Nem kicsinyelhette az asszony burkolt fenyegetődzését, mert ismerte őt. Határt nem ismerő energiájával három évig tartotta jármában, jóllehet nem szerette őt igazában épen erőszakos természete miatt. Tizszer búcsúzott el tőle örökre s az asszony tizszer követelte őt vissza magának. A válások és visszahódítások persze nem múlhattak el tragikus jelenetek nélkül. Az asszony mindig beváltotta vele szemben minden fenyegetését. De nem a félelem erőszakolta vissza a férfit az asszony karjaiba, inkább a szánalom ejtette meg a szivét. Ám most megfordítva állott a dolog. A szánalomnak semmi köze sem volt többé ahhoz a levertséghez, a mely a férfit szinte levette a lábáról. Végkép meggyűlölte a nőt, a ki az ő szive bálványát megmerte csúfolni, – de immár félni kezdett tőle, hiszen nemcsak magát kellett a boszújától féltenie.

– Sajnálom a menyasszonyát, szegény Nicolas! – zúgtak fejében az asszony utolsó titokzatos szavai. Mi volt ez, ha nem a legvakmerőbb fenyegetés?

Délben még az volt a szándéka, hogy meglátogatja délután kicsiny várakozó párját a maga fészkében (azért öltött redingoteot), most egy hirtelen támadt sejtelme nyügében lemondott erről a szándékáról. Hátha detektivekkel leseti a visszautasított asszony lépéseit s látogatása nyomra vezetné őket… Nem, a herczegnőnek nem szabad sejtenie sem, kit választott -134- ki örökös párjának. Legalább egyelőre nem. Annak nem árthatunk, a kit nem ismerünk, – vélte Miklós s elhatározta, hogy valameddig el nem távolítja a szenvedélyes asszonyt valami úton-módon, nem fog a menyasszonyával csak indifferens helyen találkozni. Például a Bélteky grófné szalonjában. Az olyan zárt kör különben is, hogy oda detektivforma ember be nem furakodhatik…

A mint így tépelődött magában, eszébe jutott, hogy épen aznapra esett a grófné zsurja. Megnézte óráját. Két óra volt. A feje szédült az izgalomtól, talán az éhségtől is, a kaszinóig se ment, betért a Hungária nyilvános éttermébe, hogy összeszedje magát. Megebédelt. A tüzes Chateau Lafite valahogyan rendbehozta, felbátorította megzavart gondolatait. Föltette magában, hogy nem fogja kicsinyelni a fenyegető veszedelmet, de nyugodtan és bátran néz a szemébe. Fegyverei neki is vannak a herczegnővel szemben, gavallér keze csak addig van megkötve, valameddig ellene irányul a bosszútőr éle; ártatlan menyasszonyát kötelessége megvédelmezni a herczegnő kiszolgáltatása árán is. Igen, ha oda kényszeríti őt az asszony, igénybe fogja ellene venni akár a rendőrség segítségét is.

Azonban mégis összeborzadt Miklós ettől a gondolattól, jobban mondva a kínos dilemmától, melybe a sors épen élete emelkedő pontján ily kiméletlenül beleszorította, mintha csak össze akarná zsugorítani nagy akarásait, szent terveit s szerelmével együtt egész érzésvilágát: Vissza -135- a sutba, oh emberfia; ha szép életet akarsz élni, kerüld az embert, magadnak élj!

Tépelődései most már nem hangolták le a fiatalembert, inkább daczot, harczvágyat szítottak a lelkében. Hovatovább hozzászoktatta magát ahhoz a gondolathoz is, hogy ez még csak az eleje, újabb és újabb nehézségek és veszedelmek fognak a feje felé kerekedni, hogy kerékbetörjék akaratát. Idáig csak a szive ellen intézett támadást az Élet, a társadalom elleni harczában talán testi épségét, becsületét is ki fogja kezdeni. Lehet, kálváriajárás lesz egész élete, a siker gyönyörében nem lesz soha része, boldogságát is teljesen fölemésztik vállalt kötelességei… Mindegy, ő nem fog tágítani, végig harczolja a harczot, leéli élnivalóját, addig meg nem pihen. Et si fractus illabatur orbis… Mert hiszen ki legyen erős magyarok sorában, ha nem ő, ezeréves hősi példák vérbeni és szellembeni letéteményese, az akrobata fizikumú, most már anyagilag is erős vezérivadék!

Megerősítvén magát hitben és akaratban, legközelebbi teendőinek sorrendjét állapította meg Zádor Miklós. Kidolgozta a programmot. Az ujság gondját ráhárította egyelőre Bodonyira, de mitevő legyen a herczegnővel? Nyilt harczra nem szállhatott vele, mert kötve volt a keze. Megkötötték az úri konvenczió s az erkölcsileg kötelező kiméletesség, a melylyel titkos mátkástársa fönséges szűziességének tartozott. Úgy érezte, hogy már idáig is megillette annak épségét, midőn a herczegnővel nyilvánosan mutatta magát az utczán. Tápot adott -136- holmi mende-mondának, a mely ha az ártatlan leány füléig talál jutni, mély sebet fogna ütni annak nemes szivén s kínos kimagyarázásokra kényszerítené őt. Csak abban bizott, hogy ismerősei közül senki sem látta őt együtt a bizarr dámával. S föltette magában, hogy ha már végképen ki nem kerülheti a tolakodását, többé (a nyilvánosság előtt legalább) sohasem fog vele mutatkozni. Megszökik tőle, brüszkirozni fogja, ha ezzel nevetségessé is teszi magát… Ámde, ha ezt megteszi is, hogy kontrakarirozza a dáma egyéb támadásait, esetleges titkos manövereit? Ő személyesen nem ellenőrizheti a cselekedeteit, a nélkül, hogy ki ne pattanna a vele való régi viszonyának a titka. S a társaság nyelvére kerülne a nagy szenzió: Babenberg herczegnője s egy magyar úr szerelmi regénye… Oh nem, ennek nem szabad megtörténnie. Inkább egy ember tudja meg, mint egy társadalom. Miklós elhatározta, hogy valamelyik diszkrét barátja segítségét fogja igénybe venni a herczegnővel szemben, ha meg is sérti ezzel a köteles úri diszkrécziót. A vis majorral szemben nem állanak meg a törvények…

Miklós legelőször Bodonyira gondolt, de hamarosan elejtette ezt a gondolatát. A köz elszánt munkását ilyes személyes ügyek útvesztőjébe nem hajtja bele. Munkaerejének legkisebb hányadát sem vonja el a közügyektől; ő mostantól fogva kizárólag a Nemzeté.

Bizalmasa megválasztásának kérdését egyszeribe megoldotta egy kedves, nem remélt -137- meglepetés. Az étterem ajtajában meglátta Csábrághot, a mint szemlét tartott a vendégek seregén; nyilván társaságot keresett magának.

Miklósnak intenie se kellett, a jóbarát hamarosan észrevette s egyenesen feléje tartott. Persze leült az asztalához s igen sajnálkozott, hogy Miklós már a feketekávénál tart.

– Topp, – örvendezett Csábrágh gróf, – akkor el se váljunk egymástól erre a kis időre: én is oda megyek.

Csábrágh meghozatta a pezsgőt és töltetett. Igen jó kedvében volt, úgy örült az életnek, mint egy kálomista káplán.

– Annak egészségére, a kit szeretünk, – s poharat emelvén, kocczintott Miklóssal.

Ha tudta volna a két férfi, hogy egy és ugyanazon leányra gondoltak, de másképen fejlődött volna köztük a társalgás sora!… -138-

– Ideje is volna, hogy megházasodjál Én a te helyedben várat építtetnék magamnak a gellérthegyi barlang fölött, onnan szemlélném a fellegeket és csillagokat egy meleg kis feleség oldalán. Persze – tette hozzá, – beleszólnék a fellegek járásába, nekik szögezném a viharágyút, ha túlszaporán szórnák villámaikat.

– Köszönöm s annak idején igénybe is fogom venni erkölcsi támogatásodat, – mondta Miklós, megrázva barátja jobbját.

Csábrágh elnevette magát, annyira elemében volt, minden csekélységen tudott nevetni.

– A bugyellárist is, pajtás. Felcsaptam neked: nem árulok pejló helyett fakó szamarat.

– Hogyan? – csodálkozott Csábrágh. – Multkor azt mondtad, hogy szegény vagy. Vagy mások adták össze a pénzt, mielőtt rám gondoltál volna? Vagy gyémántmezőre bukkantál a birtokodon? Hogy áll a bál?

– A Frau Baronintól? (Csábrágh ismerte barátja családi viszonyait.) A csajbókos Tantétól? Nohát, mondhatom, ez a csodapump dicséretedre válik.

Miklós elkomolyodott. Nemes nénjének léha megitélése igen megillette szivét.

– Pláne szent! – tréfálkozott. – Akkor biztosan rád hagyja a birtokát is.

– Pardon, – mentegette magát Csábrágh. – Különben láthatod, egész bolond vagyok… Tudod, mikor szoktak az okos emberek megbolondulni? Nem tudod, mert nem vagy benne, hát majd megmondom én: mikor szerelmesek.

– A legkomolyabb. Elfogadom tőled a felajánlott gellérthegyi várat, a meleg asszonykának való már megvan hozzá. Tavaszszal megházasodom… Mit szólsz hozzá?

– Hátha még tudnád, kicsoda! Szinte sajnálom, hogy a nevét nem mondhatom meg neked, legjobb barátomnak sem, de még nem kértem meg a szülőktől a kezét.

– Nna, pajtás, – s boldogan kaczagott a -140- daliás gavallér, – hát hogyne volnék tisztában. Olyan átlátszó annak a leánynak a lelke, mint a kristály, bárhonnan nézed, a legmélyére lehet látni, beszél annak a szeme is, a homloka is, a kis gödröcske is beszél az állában, a ringó őzjárása is: sohase láttam én olyan tökéletes nyiltságot, mint a milyen az ő lényéből kisugárzik…

– Fogadd magas megelégedésemet. Úgy illik az, hogy ha szerelmes az ember, hát fülig legyen az.

Kocczintottak. Nem is hangosan s a Miklós kezében valahogy mégis meghasadt a pohár. Mintha valami láthatatlan őrszellem figyelmeztetni akarta volna, hogy hagyja abba az örvendezést, mert nem tudja, minek örül.

A szinte megmagyarázhatatlan mozzanatnak nem is maradt el a hatása. Megbabonázta s egy időre lehangolta a barátok kedvét.

– Rosz omen, – kezdte Miklós, – de csak nekem az, – tette hozzá tapintatosan, – a te poharad kibirta.

– Bolondság! – mondta Csábrágh, de már nem nevetett hozzá. – Pohár, hát pohár: az a sorsa, hogy eltörjék.

– Az enyém nem tört el, csak meghasadt, – jegyezte meg Miklós, – az pedig nagy különbség.

– Ha jósolni akarsz a jelenségekből, mint ama bizonyos vénasszony, a Kasszandra, – tért vissza Csábrágh a tréfa mezejére, – akkor -141- van különbség a hasadás és a törés között, de az ivás szempontjából egy a kávé. Egy másik poharat kell rendelni.

Miklós hátradőlt a széken s mély lélekzetet vett, mint a ki egy hosszú beszédbe kezd.

– Barátom, mindenki babonás, a ki hisz, mert a hitnek határa nincs. Az emberi tudomány végtelenül arrogáns, midőn azt állítja, hogy nincsenek kisértetek. Honnan tudhatja azt emberfia, midőn gyarló öt érzékével még azt sem képes felfogni, a minek a létezését megállapította az agyveleje. Mennyi minden titka lehet a természetnek, a minek fölfedezéséhez száz érzék kellene. De csak öt van s ebből ugyan nem lehet arra következtetni, hogy csak olyan dolgok léteznek, a melyek ezzel az öt érzékkel konstatálhatók.

– Én – folytatta Miklós, – odáig megyek mindenség megitélésében, hogy hajlandó vagyok azt is elhinni, hogy az ember és Isten között tökéletességi fokok szerint a nálunknál -142- felsőbb lények egész hierarchiája áll és uralkodik a szervetlen természeten. Miért volna lehetetlen, hogy ezek a lények, jó vagy gonosz szellemek, beleszóljanak az emberek dolgába, föl nem fogható s mégis szuggeráló erejű jelekkel figyelmeztetvén őket, hogy résen legyenek. Ezt a hitet mi, gőgös férgek, gúnyosan babonának mondjuk, de nem kaczagtatóbb szatira-e azt hinni, hogy semmi sincs, csak a mit én, a teremtés koronája meglátok, meghallok, megszagolok, megtapintok, megizlelek…

Miklós nem akarta barátja jókedvét elrontani, vidámságot erőltetett az arczára s töltött neki a pezsgőből; magának is.

– Idejét látta, hogy a herczegnőről beszéljen vele… Kocczintottak, ittak… Csábrágh megrendelte a kávéját. Miklós hozzáfogott a mesemondáshoz.

– Volt egyszer egy német herczegnő; nem uralkodott, mert Bismarck beolvasztotta még az apja koronáját a császáréba, de udvartartását azért nem oszlatta fel. Egyszóval elvették tőle a hatalmat, csak a nyügöt hagyták meg neki: a cerimóniát. A herczegnő okos volt, asszony volt. Azonfelül szép is volt, szeretett élni. Rájött, hogy nagy bolondságot követ el, midőn fény nélkül vállalja az árnyat, holott vannak -143- az életnek oly árnyai is, a melyeknek fényességek felelnek meg, oly drágaságok, a melyeket államférfiak, czezárok el nem vehetnek tőle, hogy gyarapítsák koronájuk ékességét.

«Kapta magát az okos szép herczegnő, felmondott a főudvarmesternek és társainak s egyetlen komorna kiséretében otthagyta rezidencziáját, hogy megtanulná az életnek az alattvalók számára tartogatott örömeit. Először a kozmopoliszokat vette sorra. A modern Babylonokat. Elvegyült Páris, London, Róma szédítő forgatagába, mohó vágygyal hajszolta az élvezetet, de nem találta fel sehol.

«Még nagyobbat gondolt az okos és szép herczegnő: hajóra szállott és átrándult Afrikába. Hátha megtalálja ott a keresett boldogságot bronzarczú, fehérburnuszos arabok palotájában, fekete göndör négertörzsek nádkunyhói közt…

Miklós elhallgatott egy pillanatra: talán szavakat keresett a történet folytatásához. Csábrágh elégedetten bólintott a fejével.

Mondván, így folytatta az érdekes mesemondó, hallgatójának nem kis élvezetére.

– Magam is épen Algeriát barangoltam, midőn a herczegnő odaérkezett. A komornájából, tiz arabus harczosból s ugyanannyi néger szolgából állott a kisérete. Sohasem felejtem el azt a hatást, a mit reám tett, -144- midőn először megláttam a fejedelmi, szőke germán asszonyt, sötétbőrű, villogó szemű, félmeztelen cselédei között. Hosszú fehér lepel fedte junói testét, a mely egy hordszéken pihent, homloka fölött rubin diadém csillogott rozsdavörös hajkoronáján. Kaczér volt, tetszeni akart a sivatagban is. A primitiv lelkekre hatott is a kaczérsága: feketék, bronzbőrűek imádattal vették körül, a négerek térdenállva, az arabus harczosok mellükön keresztbefont karral udvarolták s fogadták parancsait.

– Nem a Szaharán játszódott le a regény, – folytatta Miklós, – vannak egyéb sivatagok is. Az, a hol a herczegnőt megláttam, Algir nyugati részén terült el s tele volt pompásabbnál pompásabb oázissal. Csodásabb földet én annál nem láttam soha. Franczia tisztek tettek rá figyelmessé (alighanem a herczegnőt is) s annyi elragadtatással beszéltek róla, hogy én, a ki tulajdonképen csak egy egész rövid kirándulást terveztem az exotikus országba, nem állhattam meg: odautaztam egy ezredes barátom croquis-ja nyomán s ott is maradtam az esős évszak beálltáig, kerek három hónapig.

– S a herczegnőnek mennyi jutott belőle? – okvetetlenkedett Csábrágh, a ki természetes, hogy kitalálta a történet elejéből a végét.

– Két és fél, – elégítette ki kiváncsiságát Miklós rövidesen. Majd folytatta a történetet:

«Tudod, hogy jó amatőr fényképész vagyok, -145- de festek is. Európai fehér embernek teljesen átlényegül a pszikhéje, ha a megszokott életviszonyok nyügéből kiszabadul: nem feszélyezi semmi konvenczió; ott, a hol a természet erőit önző igájába nem hajtotta, akaratának, vágyainak a természet szabja meg a korlátjait. Engem sem feszélyezett semminemű tekintet, leszállottam a kopár szikláról, a honnan megláttam a karavánt, a völgybe s bemutatkoztam a fényes kékszemű, fehér asszonynak: «… Madame, engedje meg, hogy lefényképezzem önöket.» Megkaptam az engedélyt: levettem a festői csoportot, aztán együtt ebédeltem a szép asszonynyal. Ott ragadtam a kiséretében. Lefestettem. Tetszett a festményem. A szép asszony kinevezett udvari festőjének s fizetést igért. Azt hittem, tréfál, jót nevettem a bohóságán. De ő komolyan vette a kinevezésemet, ő úgy látszik, végképen a sivatagban sem tudott leszokni uralkodói allürjeiről. Megsértődtem. Csupa gőgből hasonlóval viszonoztam a dáma kegyét. Kineveztem őt leendő feleségem várományos udvarmesternőjének. Csak akkor tudtam meg valójában, hogy igazi herczegnővel hozott össze a sors. A komornája rámrippent, dühösen, mint egy hörcsög, hogy felségsértés volt, a mit elkövettem. A herczegnő kedélyesebb volt, ő jót nevetett a «szemtelenségemen». Száz szónak egy a vége: ott maradtam a dáma kiséretében. Tetszett nekem a rozsdaszin haja izgatott. Észrevettem, hogy ő sem maradt közömbös irányomban… Egyszer földhöz vertem egy óriási testű négerét, mert nem akart nekem engedelmeskedni. -146- A szőke nő meghivott a hordszékébe és megtapogatta a karomat. A szeme ragyogott. Fizikai erőm imponált neki. Hovatovább folyton vele kellett lennem. Rövid kirándulásokat tettünk kettesben, minden kiséret nélkül. A csábító szirén a karavántáborban hagyta még a komornáját is. Egyszer aztán megcsókolt, minden bevezetés nélkül, el sem fogódott, nyilván egy alsóbbrendű lénynek tekintett magához képest, a kivel szégyenkezés nélkül elégíttetheti ki szeszélyes vágyait.

– Ez a lekicsinylés vérig sértette férfiúi hiúságomat. «Majd én! – vágtam a szemébe szenvedelmesen s úgy viszonoztam a kapott csókot, hogy majd belefojtottam a lelket. A him gőgje kicsapott a véremből oly erővel, hogy az asszony kénytelen volt magát megadni. Idővel teljesen alárendelte magát az akaratomnak, parancsoltam vele. S nem fájt neki a parancsom, elfelejtette a rangját, az urát látta bennem, a kinek nem emberi intézmények, de a természet rendje szerint engedelmeskednie kell…

Csábrágh módfelett élvezte az exotikus regényt, majd kiugrott a szeme, úgy figyelt.

– Egyszóval – jegyezte meg, – megtalálta benned a herczegnő a keresett boldogságot.

– De boldog voltam magam is. Véremnek minden cseppje óhajtotta a rendkívüli asszonyt. Mert az volt. Itéld meg magad… Egy kirándulásunk alkalmával valahogy rálépett egy mérges kigyóra; a kigyó beleharapott a -147- bokájába. Szerencse, hogy megláttam, mert ő letagadta volna a katasztrófát. Mosolyogva, gyönyört lehellve borúlt reám: «Csókolj meg én egyetlen emberem, mert ki tudja, mit hoz a következő óra.» Egyszóval nem bánta, ha a kínos halál utóléri, csak a karjaimban múlhasson ki… Én persze, a helyett hogy teljesítettem volna a vágyát, lerángattam a harisnyáját és kiszíttam a sebét. Ő még csak nem is igen örült neki, hogy megmentettem az életét. «Talán jobb lett volna, ha meg hagysz halni», – mondta s zokogva keblemre vetette magát… Ebből megéreztem, hogy ennek a szerelemnek rám nézve csak tragikus vége lehet, holott én viszonyunkat csak egy érdekes kalandnak szerettem volna tekinteni, a mely kölcsönös megegyezéssel bármikor felbontható… Vérem szerette az izzó teremtést, de a lelkem sohasem tudott az övével összeforrni, talán mert idegen volt, azonfelül fejedelemasszony is. Mindegy. Még két hónapot együtt töltöttem vele a magam kedvéből az afríkai csodaoázison, aztán – különösen miután megkezdődtek a nagy esőzések – el akartam tőle bucsúzni… Jól sejtettem. Az asszony nem eresztett. Talán képes lett volna lehuzatni a négerjeivel, ha szökni merészelek. A behódolt asszonyból a zsarnokom lett idővel. Görcsösen ragaszkodott hozzám akkor is, mikor vége szakadt az afrikai idillnek s visszahajóztunk Európába. Nyomon követett mindenüvé. Négy álló esztendeig üldözött a szerelmével, tizszer sikerült tőle megmenekülnöm, tizszer kényszerített vissza a jármába. -148- Az utolsó esztendőben békét hagyott végre, azt hittem, örökre…

Keserű, mély sohaj fakadt fel a mesemondó kebléből, szinte kapkodott a levegő után, midőn befejezte a történetet.

– Csalódtam. Most itt van újra, mint valami vészes üstökös, megjelent az egemen, épen mikor virradni kezd reám s visszakövetel magának, nagyobb energiával, mint valaha.

Csábrághot az utolsó szavakból csak az kapta meg, hogy itt van Ő. A bűbájos szirén, a regényhős fejedelemasszony. Tehát megláthatja őt.

– Az igazi nevét természetesen nem mondom meg, – csillapította Zádor barátja lelkesedését, – csak az álnevét, a melyen itt szerepel.

– Ne gondold, hogy indiskréczióból kérdeztem… de miután te elmondtad a történetet, úgy gondoltam…

– Meg lehetsz róla győződve, hogy az én indiskrécziómnak igen nagy oka van. Te vagy az első ember, a kivel közöltem ezt a titkomat, veled is csak azért, mert szükségem van a segítségedre.

– Szót sem szóltam volna, – felelt Miklós, – ha csak engem fenyegetne. Az ő szempontjából talán joga is van hozzám, de nemcsak engem fenyeget. -149-

– Egy ártatlan harmadikat, a ki sohasem vétett sem neki, sem senkinek: azt a nőt, a kit a lelkemmel szeretek.

Eme harmadik hohó után már torkán akadt a jó grófnak a további szó. Mielőtt folytatta volna, csak úgy szárazon beletrombitált a zsebkendőjébe.

– Igen, – válaszolt Miklós őszintén. – Most már néném kegyéből nincs is egyéb akadálya a házasságomnak, mint ez a nő.

– Értem. Nekem kell a veszedelmes vetélytárs kirohanásait kontrakarriroznom. De tudnám, hogy kezdjem, – tette hozzá komikus grimászt vágva, – ha szerelmes nem volnék.

– Azt – válaszolt neki Miklós, – a körülmények fogják meghatározni. Egyelőre csak arra kérlek, tudd meg valahogy, hogy nem leset-e reám? Nem-e kutattat az én titkos menyasszonyom után?

– Ah, pardon… Egyremegy különben, mindent megteszek az érdekedben, egyrészt, mert szeretlek, másrészt meg izgat is a história…

Miklós közölte barátjával a herczegnő inkognito nevét és lakását, aztán megkoczogtatta a meghasadt poharát, hogy kiegyenlítse a számláját. A pohár diszharmonikus zenéje eszébe juttatta előbbeni themáját.

– Tudod-e most már, miért nem akartam kicserélni ezt a poharat? – kérdezte jelentősen barátjától.

– Magamra vettem a csudamód meghasadt pohár sorsát, mintha csak az én életemet jelképezné, s annak ötletéből babonás hitem jósszavára erős fogadalmat tettem, hogy maradok, a ki vagyok, soha föl nem cserélem magamat, repeszszék bár be a természet titkos erői, vagy akár a viszonyok bárdja, csontjaimat. Megmarkolom a lelkemet, hogy el ne hagyjon, de a míg élek, csak abból fogok meríteni.

A két jó barát fizetett s karöltve hagyta el az éttermet. Öt óra volt. Mit csináljanak hatig?… Beültek a Csábrágh automobiljába és kirobogtak -151- a füstös fővárosból Kerepes felé. A sebesiramú sétakocsizás, a friss levegő élenye pezsgésbe hozta vérüket s fölemésztette az idegeikben vibráló izgalmakat. Ám a Miklós helyreállott nyugalma csak nem volt tartós. Lelkét ismét kibillentette egyensulyából egy meglepő jelenet. Visszajövet ugyanis a barosstéri Keleti kávéházban megpillantotta véletlenül Bodonyit, a mint egy ablakfülkébe húzódva, nagy buzgósággal tárgyalt egy monoklis, pofaszakállas úrral. Langer báró volt, az állítólag üldözött orosz alattvaló. Magán a tényen alig volt valami csudálkozni való. A kalandor faiseur, a kit ő oly mereven visszautasított egyszerüen egyik intim emberére vetette rá magát, hogy találmánya értékesítése érdekében általa lopja be magát az ő bizalmába. A tétel egyszerű volt, szinte rikított rajta a valószinüség látszata, de a Miklós túlcsigázott agyát újabb hyper-kombinácziókra zaklatta a kalandor látása… Hátha csupa ürügy a találmányhistória a gyanus ember kezében, arra való, hogy annak révén könnyebben hozzáférhessen s kivallassa környezetét? Ha pedig így van, – fűzte tovább a logikai fonalat – akkor csak a herczegnő bérencze lehet. Ki másnak lehetne érdekében, hogy belehatoljon élete titkos intimitásaiba?… A különös föltevést nem is ejtette el Miklós. A gyanu megrögződött az agyában s szórakozottá tette. Alig reflektált a Csábrágh derült megjegyzéseire.

– Apropós – mondta a gróf hirtelen – nekem is eszembe jutott valami. Annak a bizalmas beszélgetésnek a nyomán, a melyet a Hungáriában folytattunk, alighanem rá fogsz jönni Béltekynénél, hogy kit választottam páromul. Túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy bujócskát tudjak játszani veled is. Elég, ha a társaságot félrevezetem annyira a mennyire. Erre már vigyázok, mert nem kivánom hogy időelőtt szapuljanak bennünket az irigy mamák…

– Az utóbb felhozott szempontból arra kérlek, ne végy tudomást semmiről.

– Az csak természetes, – mosolygott Miklós, – a bizalmaddal nem fogok visszaélni.

– No, én sem a tieddel, öregem… Ha valahogy megtudnám is, hogy kit szeretsz…

– Ezen a ponton nincs veszedelem, – jegyezte meg Miklós elkomolyodva. Mert nekem már csakugyan az az érdekem, hogy lélek se tudja meg az eljegyzés előtt, hogy kit szemeltem ki magamnak feleségül és én szigoruan ahhoz tartom magamat, megkértem a menyasszonyomat is, hogy társaságban ne igen foglalkozzék velem.

– Talán túlzasz, – vélte Csábrágh – miért volna több okod bujócskázni, mint nekem.

– Elfelejted, hogy szegény ember vagyok s mint ilyen természetszerüleg provokálom az irigységet, másodszor meg, hogy a herczegnő személyében ott kereng a lidércz a fejünk felett.

– Talán a te menyasszonyod is ott lesz Béltekynénél? – kérdezte Csábrágh nem annyira -153- kiváncsiságból, mint hogy mondjon valamit.

– Ott – felelte Miklós egyszerüen – s meglátod, sejteni sem fogod, hogy ki az; udvarolni különben sem tudok, – tette hozzá, – igen komoly dolognak tartom a szerelmet, mókázni vele képtelen vagyok…

Ebben a pillanatban fékezett a sofför: az automobil megállott a Bélteky-palota előtt. Az urak kiszállottak belőle…

… Negyedóra mulva tisztában volt Miklós, hogy ő és Csábrágh egy leányt szeretnek. Senki más a világon nem tudta ezt rajta kivül. Legkevésbbé a leány. Csábrágh egy szót sem ejtett vele szerelemről, csak mulatott vele; tréfáiból, kaczagásából hogy tudta volna kihámozni a férfi-pszikhe titokban tartott rejtelmeit az ártatlan, fehérlelkű leány!

A társaság sem vette komolyan a latifundiumos úr udvarlását, keveselték neki a szegény grófkisasszonyt. Mulat a bakfissal, mert tetszik neki s úgy hozza magával nagyuri szeszélye, punktum.

Csábrágh meg épen vak volt. Eszébe sem jutott, hogy más is udvarolhat a kis Romhányi Erzsikének rajta kivül. Pedig ugyan nem lett volna csuda.

A csuda az volt, a mit Zádor Miklós mívelt a jour-prién. Csupa kedv és ötlet volt. Úgy sziporkázott a szelleme, mint még soha. A dámák mohón lesték férfias ajkáról lelke szines röppentyűit, le sem vették róla fényes szemüket. -154-

Őszike, a kit teljesen lefoglalt magának a grófja, oly elfogulatlanul gyönyörködött az ő kiváltságos fényestalentumu szerelmesében, midőn néha-néha füléhez értek a szelleme által felvert kedvhullámok, hogy Csábrághnak esze ágába sem juthatott, miszerint benne keresse barátja titkos menyasszonyát…

Csábrágh és Miklós utolsóknak távoztak az estélyről. Miklósnak volt annyi ereje, hogy végig játssza a komédiát vérző szivével a dermesztő homályban, a mely megállítja még a gondolatot is. Azt sem tudhatta, hányadán áll Erzsikével, a fölesküdt párjával. Biznia kellett a hűségében de a látszat ellene szólt. Láthatólag szivesen fogadta a nagyúr széptevését, viszont teljesen elfogulatlan volt vele szemben, ha néha-néha hozzászólt, örömet ragyogott az arcza, mintha semmi változást nem szenvedett volna a viszonyuk… Nem, nem, a remek leányról nem tételezhetett fel képmutatást, az ő áttetsző lelkében ilyen salaknak helye nem lehetett… De akkor meg hova számítsa a Csábrágh önbizalmát? Azt a biztonságot, a melylyel máris leendő párjának tekintette a leányt?! Valamiből csak merítenie kellett a hitét. S honnan merítette volna, ha nem a leány magatartásából?…

Csupa kinos dilemma. De a Miklós rendkivüli akaratereje, ha már megoldani nem tudta, legyűrte valamennyit. Lelke kinja nem birt erőt venni magára erőszakolt elfogulatlanságán. Távozásakor mintha mi sem történt volna, diszkrét megértő mosolylyal bucsúzott Erzsikétől, -155- visszavágott a Csábrágh tréfáira s lebilincselő kedvességgel köszönte meg a háziasszonynak az élvezetet, a melyben estelyén részesült.

… Megmarkolta, összefogta a repedt poharat, megsebzett szivét, hogy ki ne folyjon belőle pezsgő vére – de megtartotta. Maradt a ki volt. A társaságnak nem volt szabad megtudnia, hogy mi megy véghez a lelkében. Legkevésbbé Csábrághnak.

Az volt a Miklós érzése, hogy a legkisebb hirtelenkedéssel mindent egyszeribe széjjelromból a szive körül; reményeit, terveit, egész jövőjét, az Őszike boldogságát, baráti hitelét, mindent, mindent, a mi ezen a világon még becses neki. És az volt az elhatározása, hogy küzdeni fog végfogytig a pálmáért, lépésről-lépésre fogja bevenni a pályáján keresztbehuzott sánczokat, de ha a győzelem nem megy nagyobb vérveszteség nélkül: önmagát fogja legyőzni s visszavonul.

Ember akart lenni, mint Bodonyi. Ember volt. Még csak nehezére sem esett vetélytársával kezet fognia, midőn elvált tőle, miután elkisérte a legközelebbi utczasarokig. A leányról szót sem szólt hozzá. Czélzást sem tett reá. Magatartásának szilárdságából csak akkor engedett egy pillanatra, midőn Csábrágh a válaszuton beszállott autojába. Megragadta a boldog ember kezét s így szóllott hozzá:

– Bármi történjék is, régi barátom, Csábrágh Ödön, mi együtt maradunk… -156-

A nap izgalmai akkora erővel markoltak bele az athléta Zádor Miklós idegeibe, hogy reszketett a lába midőn hazaért. Arcza ki volt gyulva az önmagával megvivott harcz tüzétől. Győzött, de kimerítette a győzelem. S nem fogadta a Máli néni köszöntését sem, midőn a jó asszony ajtót nyitott neki. Csak rendelkezett vele:

S a szobájába támolygott… És csakugyan lefeküdt azonnal, jóllehet csak kilencz óra volt. De nem tudott elaludni, a lelkét szaggató kétségek árnyaitól, nyilván megárthatott neki kivételesen a téli hideg is; megbolygatta vas szervezetét. Erős fájás szaggatta fejét és mellét. Félórai hánykolódás után kiugrott ágyából, ruhát vett magára és csengetett.

– Gábriné, kérem, készítsen nekem mégis egy csésze forró theát czitrommal.

– Orvost hivatok, mert beteg a méltóságos úr; még sohasem láttam ilyennek. -157-

Ez valami új volt a kemény embernek. Mit láthat rajta az egyszerű asszony? Miből kombinálja, hogy beteg, mikor minden erejét összeszedte, hogy uralkodjék magán.

– Honnan tudja, hogy beteg vagyok? – kérdezte szinte ingerülten. – Nem vagyok az, – jelentette ki, – az ilyesmihez se kedvem, se időm.

– Mégis beteg – makacskodott a hű teremtés, – és én nem nyugszom addig, míg nem segítek a méltóságos uron.

– Átfázott, a szeme lázas, tifuszt kaphat… Abban halt meg boldogult uram is… nem, nem engedem…

– Priszniczet rakok a méltóságos úr mellére s a fejére borogatást… voltam én már betegápoló is, értek hozzá.

Miklós nem hítte a baját komolynak, de vágyott az alvásra, lábai olyan nehezek voltak, mint az ón.

Kiitta theáját s engedte a gazdasszonynak, hogy bebugyolálja a mellét. Aztán újra lefeküdt. Gábriné egy karosszéket tolt az ágyához s leült bele.

Ebben a pillanatban valami meghatározhatatlan -158- nesz hallatszott az ajtóban, mint mikor egy kiskutya szükölve kapar.

Az ám, a kis Lórikát kint felejtette Máli néni. Mit csináljon a gyerekkel? Be csak nem hivhatja. Kiszólt neki az ajtón:

– Nincs semmi különösebb bajom – szólalt meg Miklós az ágyból, ne sirj Lórika, hanem gyere be.

A gyermek azonmód abbahagyta a hüppögést, lábujjhegyen ura ágyához szaladt kezet csókolni, aztán igen csöndesen és szerényen, hogy észre ne vegyék, lekuporodott a szőnyegre a Máli néni széke mögött…

Hála a hidegviz gyógyító erejének a forróság hamarosan kiállott a meghült férfi fejéből, megszüntek a mellszaggatások is. Az álom erőt vett a testileg-lelkileg elgyötört szervezeten, egy órai ápolás után elaludt a Lórika megmentője.

Gábriné (abban a hitben, hogy a kislány is elaludt) hátranyult, hogy fölébressze, de nem aludt az egy csöppet se, csak igen csendesen viselkedett. Egész élénken kérdezte:

– Mehetünk lefeküdni, – sugta a jó asszony, – már nem lesz semmi baja.

– Itt maradok a régi helyemen, Máli néni, ne féljen nem fogok hangosan lélekzeni.

Gábriné megcsóválta fejét, majd meghatottan végighuzta a leányka arczán meleg puha tenyerét.

– Oh, hogyne, – válaszolt a kis leány, – hiszen olyan ő… még ha nem is mentett volna meg… olyan ő, hogy Isten után mindjárt ő következik.

A jó asszony megszánta a rajongó gyermeket, ott hagyta őt a szobában az ágy lábánál a szőnyegen azzal, hogy csengessen neki, ha csakugyan föl találna ébredni az ő méltóságos uruk.

Hát nem ébredt az fel, csak reggel hét órakor. Akkor sem csengetett Lórika Máli néninek. Miklós már félig felöltözködött volt, midőn észrevette kis ápolóját, a mint karjával átölelve az ágy lábát, a szőnyegen édesdeden aludt. Felölelte a hű gyermeket, óvatosan, hogy fel ne ébredjen, kiment vele a konyhába s maga fektette le, azt sem engedve meg Máli néninek, hogy levetkőztesse.

– Ne bántsa Gábriné, mert ki tudja, nem játszik-e álmában fehér ezüstös szárnyú angyalokkal… ne zavarja a játékát, Gábriné…

– Micsoda jó ember maga, méltóságos úr. Csak az a vigasztalásom, van kire bízzam, -160- ha meg találnék halni. Ez a gyermek itt gondját fogja viselni és el nem hagyja soha.

– Ne érzelegjünk, Gábriné, – mondta Miklós meghatottan. – Különben köszönöm, hogy kigyógyított, mert, talán először életemben, csakugyan roszúl éreztem magamat.

Frissen, ruganyos léptekkel ment a szobájába, hogy befejezze toalettjét. A két nőnek, a nagy testes asszonynak s a kicsi vézna leánynak a hűsége csaknem lebillentették szenvedéseinek mérlegserpenyőjét. Boldogította a tudat, hogy szeretik őt. Hogy végkép megerősítse csüggedő lelkét, sorra vette életének valamennyi értékét, megbecsülgette azokat s önvigasztaló igyekezete megtermette gyümölcsét: belátta, hogy nagyobb panaszra nem lehet oka csak azért, mert a sors nem teljesíti simán minden akaratát. A nagy czélok felé törekedőnek mindig göröngyös a pályája, a magaslatokhoz ritkán vezetnek virágos, sima utak…

Midőn Bodonyi, mindennapos reggeli vendége belépett a szobájába, már nyoma se látszott meg rajta lelke depresszióinak. Pedig egyszeribe visszanyúlt a bolyba, a mely megmarta s merész kézzel feltúrta tegnapi kínos élményeinek halmozatát.

– Hohó, hiszen ismered, – jutott eszébe Bodonyinak, – elmondta nekem, hogy volt nálad. -161-

– Csakhogy észrevetted, hogy mifajta ember! Hogy ismerkedtél meg vele? Mit akart tőled?

– Úgy ismerkedtem meg vele, – válaszolt Bodonyi, – hogy a nyakamra jött. Megtudta, hogy bizalmasod vagyok s megkért, pártfogoljam őt nálad.

– Igen naiv volt az atyafi, vagy engem tartott hülyének, túlsokat fecsegett, meséinek felesleges többletéből aztán rájöttem, hogy a találmánya puszta ürügy, egész más czéljai lehetnek veled.

– Azt, hogy mit akar, – folytatta ez, – még nem szedhettem ki belőle, de miután ugyis benne van a csapdában, nem szükséges sietnem, úgy kezelhetem az atyafit, a hogy jól esik.

– Biztosítalak, hogy én sem pipáztam el a vágott dohányomat: a karika az orrában van. Megvesztegettettem magamat vele. Im itt a -162- Judáspénz, – mondta, s nadrágzsebéből öt darab gyűrött százkoronás bankjegyet vett elő.

– A bizalmát ezzel megnyerhetted, – skrupulizált, – de hogy fogod magadat a megvesztegetés vádja alól tisztázni, ha majd kenyértörésre kerül köztetek a sor.

– Az csak egyszerű, – világosította fel Napi, – nyugtát adtam neki s ellennyugtát vettem tőle a pénzről. Így fogok cselekedni ezentúl is.

– Eszembe sincs. Én ezeket a megvesztegetési pénzeket, – így szól a nyugta, – jótékony czélra kaptam, s arra is fogom fordítani.

– Az övé?! – s nagyot kaczagott Napi. – Nincs annak egy susztákkal sem több pénze, mint nekem.

Az ám! Az idegen szélhámos nem dolgozhatik a maga szakállára. Különösen, ha való a Bodonyi állítása, hogy puszta ürügy a találmánya, hogy azzal férkőzzék a közelébe. Anyagi hasznot nem remélhet tőle a manöveréből, csak másoktól, esetleg egy titokban működő harmadik személytől; ez a harmadik személy pedig nem lehet más, mint a – herczegnő. Csak neki állhat érdekében, hogy megrontsa őt és csak ő tudja, hogy Achilles sarka van. A lapja titokban -163- készül, még nem zaklathatta fel a szenvedélyeket, pozicziója nem olyan exponált, hogy szemet szúrhasson a kiméletlen versenynek… Egyszóval Langer csak a herczegnő végrehajtó közege lehet. Már az is, hogy egy napon tűnt fel vele.

Az ekképen összerótt logikai láncz végkép megerősítette a Miklós gyanúját, illetve igazat adott Bodonyinak… Már most csak az volt a kérdés, beleavassa-e Miklós Bodonyit is a titkába, avagy megmaradjon Csábrághnál.

– Hogy jöttél rá, – kérdezte, – hogy annak az embernek titkos czéljai vannak velem?

– Úgy, – válaszolta Bodonyi, – hogy egy órai tárgyalás után az én tanácsomra elejtette a találmánya ügyét. Beleugrott a kis öreg a kelepczébe. Hogy nem annyira a pénzedre vágyik, mint a bizalmadra, – mondta, – inkább csak a poziczióját szeretné veled szemben megerősíttetni. Mármost, kérdem én, mi szüksége van a poziczióra olyan embernek, a kinek épen az a legfőbb erőssége, hogy semmi pozicziója nincs.

– Arról fogalmam sincs, – válaszolt Napi, – csak az a bizonyos, hogy ki akarja kémlelni magánéletedet…

Miklós úgy gondolta, hogy barátja segítségére lehet a kalandorral szemben, a nélkül is, -164- hogy tudná, kinek a bérencze. A herczegnőt hadd kisérje figyelemmel a másik barátja, az ő dolga, hogy összeegyeztesse kettőjük reláczióit s hasznára fordítsa az eredményt, ha az összeütközésre rákerül a sor.

– Csak vigyázz a szélhámosra, – kérte Bodonyit, – corkán vezesd hozzám, ha épen úgy gondolod, hogy érdekemben áll iránta bizalmat mutatnom.

Ezzel aztán egyelőre le is tárgyalta a két barát a kalandor dolgát. Bodonyi áttért a lap ügyére. Bejelentette, hogy nyélbeütötte a szerkesztőséget és kiadóhivatalt, megalkudott a nyomdával, bármely nap megindíthatja a lapot.

– Mennél hamarabb, – kérte Miklós lelkesen. – Az első vezető czikkely megirásához még ma hozzáfogok.

– Ha jóváhagyod, a programmot is közölhetjük az első számban, – vélte Bodonyi.

– Közöld, – szánta el magát hirtelen, – a hitvallásod merész és kemény vádirat, de nem bánom, dűljünk bele a harczba egész testtel.

– Győzni fogunk, – állította Napoleon, fanatikusan döngetve mellét, – mellettünk Isten, az igazság és a jog…

A rendíthetlen hitű proletár azonnal távozott, hogy a lap megindítására megkapta a meghatalmazást. Lelke égett a tettvágytól, egy napot sem akart elmulasztani… -165-

Alig öt perczre rá csak jelentette Gábriné, hogy egy németül beszélő nagy szőke dáma akar vele beszélni.

Miklós meg se lepődött, el lehetett rá készülve, hogy a herczegnő egy napig sem fog neki békét hagyni. Hát nem kerülgeti az elkerülhetetlent: szembe néz vele.

… A herczegnő belépett. Megvesztegető, bár szuverén mosolylyal s fejbicczentéssel üdvözölte Miklóst.

Ez világfi létére elfogadta a megpendített hamis intonácziót. Meghajtotta magát czerimóniásan s engedelmet kért látogatójától, hogy oly rendetlenségben kénytelen őt fogadni.

– Si ça vous ne dedaigne pas, prenez place, madame. (Ha nem röstelli asszonyom, foglaljon helyet.)

S egy karosszékbe vetette magát a brilláns asszony s még édesebb lett a mosolya.

A félreérthetetlen éles gúny, a mivel a herczegnő -166- a petit (kicsiny) szót kiejtette, kissé kihozta a férfit a sodrából. Gúnnyal felelt a gúnynak.

Most már összevillant a négy szem. Megfeszültek az idegek. Az asszony idegei is.

– Csak azért, – évődött ez, malicziózus ajkát lebigygyesztve, – csupán csak azért…

– Meddig szerencsélteti Fönséged magas látogatásával a mi szerény fővárosunkat?

A sérelemért, a melyet a herczegnő férfiúi önérzetén ejtett, nem vett Miklós elégtételt s ezzel az önmérsékletével némileg helyrehozta előbbi ügyetlenségét.

– Szolgálatjára, madame, – mondta szerényen, – kegyeddel szemben valóban kicsinynek érzem magamat.

– Azt helyesen teszi, mon Nicolas, – mondta az asszony jelentősen, egyszeribe kikomolyodva a nevetésből, hogy szinte idegbontó volt kedvének eme hirtelen elváltozása.

Ez megszabadulván kényelmetlen terhétől, mint valami karcsú jaguár, kinyújtóztatta tagjait.

– Ah be jó… Úgy érzem magamat, mint otthon… Maga is, mon bon Nicolas?…

A férfi végtére is tudatára jött annak, hogy nem méltó hozzá, hogy tűrje a gunyoros játékot, a melyet az asszony vele, a saját otthonában űz. Felpattant székéről. Arcza kigyúlt. Erőérzete végigvonaglott idegein s kifeszítette a testét.

– Madame, a mi azt illeti, könnyen bebizonyíthatnám kegyednek, hogy otthon vagyok.

A fejedelmi dáma nem haragudott meg reá. Nyilván régi édes emlékek borúltak az agyára: minden vére arczába szökött, ajka megnedvesedett s reszkettek az ujjai. Merőn, gyönyörködve nézte a lázadozó férfit.

– Így, igy, Nicolas… Ilyennek szeretem magát… Haragudjon, mon Nicolas, mon bien aimé!…

Tehát visszafelé sült a türelméből kihozott férfi eme kifakadása is. Összeszedte minden energiáját, hogy megtalálja a helyes nyomot, a melyen az asszonyt lerázhatja a nyakáról. De már nem volt képes helyreállítani megbillent lelke egyensulyát. Hangja türelmetlenséget árult el, a szeme félelmet. Czélt tévesztettek a szavai is. -168-

– Ne bántsuk egymást, madame, – kérte a nagy dámát szinte alázatosan, – emberek vagyunk… Mit akar velem? – folytatta. – Régi szerelmünkre kérem, ne üldözzön, mikor ugyis hiábavaló minden. Családot akarok alapítani s ettől a szándékomtól egyedül a halál képes eltéríteni…

Miklós maga is észrevette, mily nagyot mondott, mikor tulajdonképen azzal sem volt még tisztában, számíthat-e, vagy számítson-e hozzáigérkezett párja hűségi fogadalmára. Úgy beszélt, a hogy érzett, de nem egészen úgy, a hogy gondolkozott. S ez a körülmény bizonytalanná tette hangját, a meggyőződés ércze mindenesetre hiányzott belőle.

A herczegnő finom disztingváló elméje legott észrevette a rést, a melyet a férfi magatartása annak szavain ütött.

– Biztos az, – kérdezte szinte sziszegve, – hogy meg akar házasodni? Hátha csak engem akar ezzel a hazugsággal a nyakáról lerázni?

– Akárhogy van is, nekünk le kell egymásról mondanunk, – jelentette ki határozottan. – Mi haszna lenne belőlem, – folytatta szelidebben, kérlelő hangon, – egy férfiból, a kinek el van adva a szive s lekötve minden energiája magasabb érdekek czéljaira? A kegyed számára semmi sem maradna belőlem; nem olyan nő kegyed, a ki a morzsákkal is beérné, madame egy kivételes brillans asszony, a ki a férfitől, a kit szeret, a teljes boldogságot követelheti… Nézze, én nem vagyok méltó -169- magához, míg azon a talapzaton, a melyre hivatásom helyezett, azt hiszem, méltón betölthetném férfi tisztemet. Nem vagyok az, a ki voltam, herczegnő, én egy ezután összetoborzandó nemzeti hadsereg közkatonájául szegődtem el, nem hogy a másé, de a saját magamé sem lehetek ezentúl…

Elhallgatott, pedig lett volna még több szava is, de elnémította a herczegnő mohó figyelme, a melylyel a beszédjét leste… Megint eltévesztette volna a helyes nyomot? A herczegnő kérdése megfelelt emez aggodalmának…

– Igen, olyasmi, – felelte a férfi gyáván; érezte, hogy a kelleténél többet fecsegett.

Még inkább kiolvashatta ezt a herczegnő megcsillanó szeméből, csak azt nem volt képes megérteni, miért örül az asszony annak, hogy ő politizálni fog. Szavai is elárulták ezen való örömét.

– Oh, ha maga politizálni fog, cher Nicolas, akkor még nem veszett el reám nézve végképen, még akkor sem, ha csakugyan jóhiszeműen állítja, hogy egy más nővel való családalapítási szándékában csak a halál akadályozhatja meg. Meg vagyok nyugtatva, mon Nicolas.

Miklós csak bámult. Nem tudott kiokosodni a sfinxasszony rejtélyes szavaiból.

Pedig nem volt azokban semmi talányszerű. Mindössze, hogy a sfinxszerű asszony (nem hiába uralkodott valamikor), ismerte a politikai porondot, annak örvénybevesző sikátorait… -170-

Mindenesetre megnyugodva, a körülményekhez képest szinte derülten távozott a Miklós lakásáról.

– Egyelőre nem fogom többet becses nyugalmában háborgatni, – mondta inkább évődő hangon, mint gúnyolódva, midőn búcsúzóul kezet fogott a házigazdával, – a politikára bizom, hogy megtérítse önt nekem, mert csudákra képes a politika. Annyira bízom benne, – folytatta, mosolyt lopva gőgös ajkára, – hogy nem is maradok tovább Budapesten, holnap vagy holnapután távozom s addig nem fogok visszatérni, míg maga nem érzi a szükségemet.

– Biztosítom, hogy első hivására itt fogok teremni magánál, – folytatta, – hogy a segítségére legyek. És sem fáradtságot, sem pénzt nem fogok kimélni, hogy kivívjam a háláját azokkal a szolgálatokkal, a melyekkel révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz… Minden héten levélben fogom magát értesíteni, hol találhat, válaszolnia sem kell, mindaddig, a míg nem látja elérkezettnek az idejét, hogy a segítségemért folyamodjék… Adieu, cher Nicolas.

Még egyszer megrázta az asszony az ámuló férfi kezét, aztán szó nélkül távozott.

Miklós azt sem vette észre, mikor csukódott be utána az ajtó; szinte meg volt kövülve.

Mi volt ez? Jóslás? Fenyegetés? Mind a -171- kettő? Arra számított a veszedelmes asszony, hogy exponált helyzetében könnyebben lesz megtámadható, meghódolásra kényszeríthető? A politikai lidércz segítségére számít, a mi megszivja az emberi szivet, a melynek vére a hazának lesz felajánlva szent áldozatul?

Miklós érezte, hogy nyomon van. A féltékeny, élvvágyó asszony holmi diplomácziai kártyakeveréssel s rengeteg vagyona segítségével alighanem az ő törekvéseit reméli kontrakarrirozni, hogy így megalázván őt, könnyebben magához emelhesse czéljatévesztett élete romjairól.

A beszédje teljesen erre vallott. De honnan sejthette a csudálatos nő, hogy oly nagy konczepcziójú politikát szándékozik inaugurálni, a melynek csak két kimenetele lehet: fényes győzelem vagy megsemmisítő kudarcz. Honnan tudhatta, hogy a zászlóval, a melyet ki volt tűzendő, együtt kell élnie, halnia, s hogy annak lobogásába majdan ő is beleszólhat távoli nemzetek diplomácziai szócsövén? Úgy ismerte, oly nagyratartotta, úgy imádta a férfit, a kit szeretett?

Miklós újabb aggodalmait, a melyekkel a herczegnő megterhelte a lelkét, még ellensulyozta az a tudat, hogy egyelőre (mint kifejezte magát) kitér az útjából a veszedelmes asszony. De ez még korántsem oszlatta el régebbi kétségeit. Érezte, hogy a szenvedelmes nő nem bízza rá a sorsát teljesen a politikára, cselekedni fog ellene a távolból is. A távozása mindössze egy respirium a számára; hiába dugja fejét a homokba, -172- mint a struccz, ha a szemével nem is, az eszével látnia kell a veszedelmet, ha annak kútfeje át is lépte a szemhatárt.

Mindent összevéve, mégis nagy könnyebbséget érzett Miklós a herczegné távozása után. Nyereségnek tartotta a veszélyes asszony kilátásba helyezett elutazását azzal a kellőleg meg nem mérhető teherrel szemben is, a melyet rejtelmes szavakba burkolva lelkében hátrahagyott. Legalább szabadon lélekzhetik egy ideig. S az idő már magában véve fél nyereség. Csak ki kell használni tudni…

Oly szigorú és pontos volt Miklós számvetéseiben, hogy fölbecsülvén az idő értékét, eszébe sem jutott, hogy hiszen tárgytalan dolgot mérlegel, maga a herczegné tette tárgytalanná, midőn megigérte neki, hogy addig nem fogja magát mutatni, míg ő nem hivja. Tetszése szerint élhet az idő kedvezményével, tőle függ, hogy a herczegnőt sohase lássa viszont… Azért mégis jól számított Miklós: a herczegnőt, ha akarja, sohasem fogja látni, de érezni fogja a műveit. Az ő respiriuma tulajdonképen csak addig tart, a míg ki nem lépett a politika porondjára. A menyasszonyával szemben talán addig sem.

Miklós elborult, hogy eszébe jutott a szive eme legbensőbb ügye. De hamarosan elűzte idevágó gondolatait, elfojtotta érzelmeit. Először a kötelességének tesz eleget, aztán következik csak vágyainak a mérlegelése, boldogságának a kérdése… Addig kimélni fogja a lelkierejét. Majd ha megjelent lapja első -173- száma… Akkor tovább gondolkozik róla… Hogy mitévő legyen…

Miklós elrejtette a levelet (szinte gépiesen) kabátja belső zsebébe, mert épen akkor toppant be a mindennapos Bodonyi.

De egyelőre nem beszélhették meg a vezérczikkelyt, nagyfontos képpel minden bejelentés nélkül beviharzott Csábrágh.

– Elment! – jelentette kitörő örömmel már az ajtóból, abban a hitben, hogy egyedül találja barátját.

– Igen fontos közlendőim vannak róla, mindent tudok, – mondta, – olyat is, a mire nem voltam kiváncsi. Főképen azért jöttem, hogy -174- kimentsem magamat… Pardon, – fordult Bodonyi felé, – valami asszonydolog, bizonyára nem érdekli a titkár urat.

– Tárgyalják le a méltóságos urak, én addig diszkréten félreállok a másik szobába.

Úgy lőn. Csábrágh a következőkben adott számot Miklósnak a herczegnőről szerzett adatairól:

– Kedves barátom, a te regényed itt nálunk sem teljesen ismeretlen, magam is hallottam rebesgetni róla, mindössze a hősnő nevét fedte homály, a mely körülmény a te úri diskrécziódat dicséri. De másképen áll a dolog ott, a hol a herczegnő diskrécziójára lett volna szükség, hogy nevestül ki ne pattanjon a titok. A német birodalmi főúri körökben mindenki tudja s nyiltan emlegeti a nevedet a herczegnőével együtt. Úgy látszik, az asszony nem csinált titkot a szerelméből s abból a szándékából, hogy elvétesse magát véled. A családi tanács nyomására minden gondolkodás nélkül lemondott rangjáról, sőt ötven millió márkányi vagyonának egy harmadát is feláldozta, hogy fenséges rokonai békét hagyjanak neki.

– Egy detektivet bíztam meg a kutatással, – válaszolt Csábrágh egyszerűen, – olyan volt a megbízásod, hogy annak ilyen segítség nélkül nem tehettem volna eleget.

– Igen, de arra nem kértelek, – idegeskedett -175- Miklós, – hogy a herczegnő külföldön viselt dolgait kutasd ki, engem csak az érdekel, hogy milyen úton-módon s mily eszközökkel tör ellenem itt. Ki a végrehajtó közege, a spionja s mik az utasításai?

– Türelem barátom, – csillapította a gróf Miklóst, – majd arra is rákerül a sor. És ne vedd rosz néven a detektivnek, hogy a herczegnő egyéb személyes ügyeiről is tájékozódni akart; el kell neki hinned, hogy a nélkül nem végezhetett volna alapos munkát; hogy kiderítse a tényállást, a mire szükséged van, föl kellett gombolyítani a legmesszebb vezető szálakat is. Én nem említettem neki a nevedet sem, ő maga tudta meg Berlinből telefonon egy vele összeköttetésben álló tudakozódó vállalattól. Onnan kapta a herczegnőre vonatkozó értesítéseit.

– Ő csak X. Y. herczegnőről tudakozódott, az ő nevét is a berlini detektiv tudatta vele. Elvégre nem is valami boszorkányság, Németország nagy, de aligha akad benne sok olyan fejedelemasszony, a kinek magyar úrral van viszonya.

– Miklós, ne légy igazságtalan, elvégre is annyira bizhatsz bennem, hogy ki nem kürtölöm a titkodat. Nem is ejtem ki a herczegnő nevét még előtted sem. -176-

– Bocsáss meg, hálátlan vagyok, de izgat a homály, mert még semmivel sem tudok többet, mint eddig. A herczegnő elutazott; kit hagyott itt maga helyett? S milyen utasítással? Csak az én személyemre pályázik-e, avagy fölvette-e programmjába a menyasszonyomat is?

– Részletes feleletet ezekre a kérdésekre nem adhatok, – válaszolt Csábrágh, – egyelőre csak annyit sikerült megtudnunk, hogy csakugyan van itt egy titkos megbizottja, egy magyar származású kalandor, a kinek alighanem – de ez már a detektiv kombinácziója, – alighanem az a feladata, hogy belegabalyítson téged valami zavaros, kompromittáló ügybe, a melyből csak magasabb segítséggel lesz lehetséges menekülnöd.

Ah, a politika! Az lesz az a zavaros ügy, a melybe a veszedelmes asszony az ő érintetlen reputáczióját bele szándékozik fojtani.

Miklós szemében mindjobban kiéleződtek a szenvedélyes nő taktikájának körvonalai.

– Folytasd kérlek, – unszolta barátját türelmetlenül, bár majdnem biztosra vette, hogy több újat nem fog tőle hallani. Mert azt rögtön kitalálta, hogy a herczegnő spadasszinja csak Langer Viktor lehet.

– Ezekután – folytatta Csábrágh, – most nincs veled egyéb közlendőm, mint a herczegnő kirendelt végrehajtójának a neve, de még egy arczképvázlatot is adok róla, hogy ráismerhess, ha netalán álnevet találna fölvenni. -177-

Zsebébe nyúlt s egy vázlatot adott át Miklósnak. Ez legott ráismert benne emberére, még ha nem is lett volna a neve a kép alá irva így: báró Langer Viktor, alias Haselbeck Curt, vagy vicomte De Launay. Miklós nem szólt Csábrághnak arról, hogy a detektiv eme fölfödözése már nem volt ujság neki, örült, hogy nem csalt a sejtelme s hogy az ellenség a Bodonyi ügyességéből már félig-meddig az ő harczvonalába tévedt, a mi igen meg fogja könnyíteni a védekezését.

Megköszönte a Csábrágh szivességét s fölmentette őt a további fáradozástól.

Egyébre kérte őt; mindenekelőtt beszólította a szomszéd szobában gurnyasztó Bodonyit…

– Kedves barátom, nekem most az a szándékom, hogy fölkérjem a nemes grófot: álljon be a mi hadseregünkbe bontott zászlóval, hogy nagy erkölcsi presztizsével, fényes történelmi nevével erősítse a nemzeti ügyet. Mit szólasz hozzá, barátom Napi?

– Csatlakozom a kérésedhez s még meg is toldom azzal, hogy legyen vezérünk s alakítsa meg táborkarát.

Csábrágh tudatában volt annak, mekkora erkölcsi tőkét képvisel az országban az ő neve. Egy pillanatig sem farizeuskodott.

– Az önöké vagyok, – mondta egyszerűen. – Csak azzal nem vagyok tisztában, hogy kapok-e elég alkalmas embert a vezérkarba. Mert az az érzésem, hogy a mozgalom élére az ügy érdekében a legmagasabb társadalmi állásban levő urakat kellene állítanunk, -178- holott a mi arisztokrácziánk a quieta non movere elvi álláspontján áll: lusta és fukar.

– A lapvezér mindenesetre te légy, – kérte Miklós, – engedd meg, hogy ezen minőségedben a lap élére nyomassuk a nevedet.

Csábrágh ezt a mondását ünnepies, halk hangon ejtette ki. Meglátszott rajta, hogy fogadalmat tett magában. További beszédje is arra vallott.

– Irni és beszélni, sajnos, nem tudok, de cselekedni és áldozni fogok. Egyelőre 200,000 koronát adok lapunk czéljaira. -179-

Hárman valának együtt a hosszúhajúak és bajusztalanok. Finomak és túlemberek mindhárman, de szájjal mégis legjobban győzte Bary Pali, a hétszilvafás ősmagyar, a ki azonban lemondott a rangjáról, megjárta Párist, hektikus volt, abszintot ivott, mert kokett ifjú volt (a halállal kaczérkodott) és fekete körmöt viselt. Bary Pali rég megállapította magáról, hogy zseni, a kinek iskolát kell csinálni, mert minden zseni iskolát csinált.

A másik bajusztalan túlembert Hunyadi Jákónak hivták. Nem volt igazi Hunyady: az erkölcsi tőkét, a mit a Hunyadiak egy pár csatában összegyűjtöttek, hogy a nevük jóhangzású legyen, Jákó modern ember létére minden nagyobb erőlködés nélkül egy koronán vásárolta meg. Bolond lett volna érte többet fizetni, mikor ennyi az ára egész komolyan.

A harmadik lángelme Koplathy Friczi volt, a legpiszkosabb ember Magyarországon, nem kivéve a tótokat. Ennek homály fedte a származását; ő nem dicsekedett vele, más meg nem tudta kitalálni, mert bár öt nyelven beszélt, egyet sem értett tökéletesen, a mi igen hasznára -180- vált, mert okkultista, szimbolista és neoimpresszionista vala egy személyben s az volt a trükkje, hogy olyan verseket irjon, a miken csak csudálkozni lehetett, de a miket megérteni nem volt szabad…

A zsenik persze kozmopoliták voltak mindhárman, mert Magyarország igen kicsiny volt nekik. Nem fértek bele. A királyságot különben is komisz hivatalnak tartották, inkább köztársasági elnökök szerettek volna lenni. Bary Pali, lehet, azt sem vállalta volna, mert manapság már ahhoz is türelem kell, holott ő nyugodtan csak Istennel volt képes beszélgetni, az emberi nemnek kívüle eső kontingensével csak paczkázni tudott. Hanem azért megitta a művüket, az abszintot.

A másik két zseni inkább enni szeretett. A pulykát jobban kedvelték, mint a rövid gulyást, de azért rövid gulyást ettek. Meg szafaládét eczetben-olajban. Néha kirándultak és akkor körített liptóit ettek.

De vesézni még jobban szerettek a zsenik, mint enni. Az asztaltársaságnak, a melynek tagjai voltak, az volt a főtörvénye, hogy távollevőkről jót mondani nem szabad. De kiszedték a veséjét a jelenlevő tehetségteleneknek is. Sőt egymást, a tehetségeseket sem kimélték, csak Bary Palit nem merte senki sem bántani, mert ő iskolát csinált. Az alanyi költők mind az ő methodusát követték a versirásban, hektikusak voltak, mint ő, de nem haltak bele, mint ő sem, mert halhatatlanok voltak, mint ő is. Csak abszintot nem ittak, mint ő, mert -181- nem volt egy szilvafájuk sem, mint neki, csupán szilvaszeszt ittak, mert az olcsóbb vala.

A Chicago-kávéház hosszú asztalánál (ott ült a három hosszúhajú) épen Hunyadi Jákó vitte a szót. Egy irót kritizált tárgyilagosan. Oltott baromnak s búban fogantatott bakkecskének nevezte a szerencsétlent, mert regénye hősével diadalra vitette a nemzeti eszmét, a helyett, hogy megorgyilkoltatta volna szegényt. Még vitézkötéses bornyúnak s pitykés aprómarhának is elmondta Jákó a szerencsétlen regényembert…

Ezenközben újabb három «vesetag» érkezett az asztalhoz. Alsóbbrendű tagok (mert dolgoztak is, nemcsak költöttek), épen a szerkesztőségből jöttek. Pór Muki, Keve Mór és Ősi Ignácz volt a nevük. Másutt szemtelenek voltak, de itt, kezdetben legalább, nem igen mertek mukkanni sem, Bary Pali igen lefújta őket, kezet sem fogott velük, csak ásított nekik…

A Jákó kritikáját ennek a háromnak kellett magasztalnia (a jó blatt végett), mert Bary Pali felette állott az elismerés konvencziójának, Koplathy Friczi meg épen parizert evett, a mit fontosabbnak tartott egy idegen regénynél.

– Már az igaz, hogy náladnál élesebb szemű esztheta egy sincs közöttünk, irók között.

– A katedrákba Frimmbe 1) való hülyéket ültetnek -182- bele, a kiknek Aranyban kulminál az irodalom s te… s te még nemzeti ajándékot sem kaptál az államtól.

Nem nagyított, mert Jákó igen nagy volt csakugyan, megütötte az ölet, bárha nem tetézte is. De az iskolacsináló Bary azért megharagudott Mórra.

– Micsoda nagy? Ki itt a nagy? Igazi nagyság csak egy van közöttünk s az én vagyok.

Az ötök kibékítették a haragos világpolgárt. Azt mondták neki, hogy sohase számítsa magát, midőn emberről van szó, mert ő több annál.

Szent lett a béke s valahonnan távoleső fülkék homályából ismét hárman járultanak az asztalhoz: Kócs Zsiga, a hősszerelmes, Veterán Náthán, a bohém háztulajdonos és Bakk Manó, Budapest legtiszteltebb és legzseniálisabb riportere, a kinek semmi sem volt lehetetlen. Ha tetszik, lop is a riport érdekében, sőt már egypár betöréssel is szaporította a dicsőségét. Csak egy hibája volt Bakk Manónak, a tiszteletreméltó és zseniális riporternek, de az aztán ordas. Agyonbeszélt egy egész regimentet, neki az semmi sem volt. Most is teli szájjal jött a veseasztalhoz, már húsz lépésnyiről okádta a szót.

– Ide figyeljetek, gyerekek, és bámuljatok, mert ilyet még sohasem hallottatok. És a mi előkelő úri kontenansz találtatik bennetek, azt mind szedjétek össze, hogy meg ne pukkadjatok. -183- Akár a méregtől, akár a nevetéstől. Olyan kirohanásról fogok nektek beszélni, a mihez képest csupa bolhatáncz volt a thermopilei. Az arrogancziának, megalomániának, reakcziónak, ultramontanizmusnak, mezmerizmusnak, darvinizmusnak, atavizmusnak…

– Elég az izmusból, mert ütök, – recscsentett bele a szapora beszédbe Jákó, az öles.

– Nekem beszélhetsz, – tiltakozott Manó az erőszakos megrövidítési kisérlet ellen, azután így folytatta: – Nepotizmusnak, bizantinizmusnak és egyéb isztikus velleitásoknak ilymérvű elfajulásával még nem találkozott az emberiség. Dühöngnék rajta, ha nem volna nevetséges, s nevetnék rajta, ha nem volnék dühös… Találjátok ki, miről van szó, – pukkantotta ki végül Manó a nagy hólyagot.

– Marha! – tisztelte meg egy tekintélyesebb tag, alighanem Koplathy, a feladott találós kérdésért.

Mór kénytelen volt kirukkolni a hirrel. Most már meg túlságosan rövidre fogta a lényeget, csak ennyit mondott:

– Miféle ujságot? Kik? Mikor? Mennyi pénzük van? Adnak-e előleget? – kérdezték össze-vissza a jeles kilenczek.

Manó most már csak azért sem eresztette könnyen a szót, csak egyet kotlott ki egyszerre. -184-

– Klerikálist? Reakczionáriust? Antiszemitát? – kérdezték a kilenczek türelmetlenül.

Mágnáslap! Hü, hát ebben a szóban aztán csakugyan benne van a világ minden feketesége a középkortól az ázsiaiig. A hir óriási konsternácziót és szenzácziót keltett, a szaporaszavú Manónak egyszeribe megnőtt a becse. A kilenczek egyhangúlag rimánkodtak neki, ne tagadja meg a természetét, mondjon el mindent, a mit tud a lapról, egyszerre tiz szót is mondhat egy helyett.

Aztán újra nekibodorodott a beszédnek. Először azonban megnézte az óráját.

– Három óra, – konstatálta, – a lapok le vannak zárva, a riportomat senki sem lophatja el, ergo beszélhetek. Hallottátok-e Zádor Miklósnak a hirét? Kiféle, miféle ember ez? Honnan jött? Miből él? Volt-e papája? Honnan vette a laphoz a baksist? Fiú-e, leány-e, vagy csak úgy mutatja?

– Spiller. Kaszinótag. Egyszóval egy obskurus fiú, egy intellektuális Nimand.

Veterán Náthán is tudott Zádorról valamit; ő titokban nemes akart lenni, ismerte a családfákat, de miután ő még nem volt az, gyűlölte a nemeseket. -185-

– A Zádor, – mondta összevontan, – egy ezeréves koldus, az utolsó a familiájából, a mi Árpáddal jött be országot hódítani.

A kilenczek így összevontan is megértették a háziúr szavát s a Zádor rovására irták föltálalt adatait, körülbelül ilyenféle szavakkal: Rohadt elem, hyperrafinált idiota… majmok atyjafia.

Előadó Manónak ennyi teljesen elég volt ahhoz, hogy az előkelő társaságnak Zádor Miklóst terhelő közvéleményét röviden megfogalmazza.

– Akkor – folytatta a riporter, – azt is kimondhatom, hogy ez az ember az, a ki a lapot kiugratta; ez meg egy bizonyos Bodonyi nevezetű, a kit ismerek is hirből, arról nevezetes, hogy nyers buzán él, mint a csirkék, mert nincs hivatala, miután semmit se tud.

A szalámizó és parizerező tudós társaság kinevette a buzarágó tudatlan embert, bár senki sem hitte el a riporternek, hogy igazat mond, még Bary, a főzseni sem.

Az általános derültség lezajlása után beszédjét a riporter imigyen folytatá:

Zádor és Bodonyi ugratták ki a lapot, de nem ők szerkesztik, hanem Lombos Keresztély, az ismert vegetariano-nazarenus, jelenleg szabó, Decsy Franczi, a tömegproduczens, Belky János, a korcsmáros. Munkatársak: a rimini fölszentelt -186- püspök, a rimanóczi remetepolitikus, három akademikus, egy herczeg, két gróf, három báró, egy urasági ispány, egy hölgytyukász, egy importált dsiudziczu és egy akrobata. (Zajos derültség.) Tehát – konkludált Manó, – czéhbeli csak kettő van közöttük, ezért tudták a mozgalmukat titokban tartani, bár ötezer előfizetőt gyűjtöttek a vidéken a sötétebb helyeken, a papok, agrárok és mágnások között.

Úgy rukkolnak ki, – dühösködött a riporter, – mint valami összeesküvők a pinczéből, egyszerre csak itt vannak és mellünknek szegzik a tőrt: Szabadgondolkozók, szocziálista betörők, nemzetiségi banditák, zsidók, hazátlan bitangok, adjátok meg magatokat, mert mienk a haza, mi építettük fel, mi védtük meg kilenczszázegynehány évig, ti a korrupt hatalmaskodó kisebbség csak pióczái vagytok az élő organizmusnak, csaltok, loptok, gyujtogattok, gyilkoltok, diszkreditáljátok a magyar faji karaktert és ősi becsületet!

– Nnnná, – jegyezte meg Veterán Náthán humorosan, de csudálatosképen senki sem nevetett neki, a czinizmus röheje az ajkakon fagyott s gyűlöletté fajult, midőn fölengedett.

Ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy történik valami az országban: emberek támadnak fel, a kik eddig lethargiás álmot aludtak, tetszhalottak kélnek ki a sírból új életet követelőn, nekitámadva az örökükön megosztozkodott tömegeknek, hogy visszaragadják tőlük ősi jussukat. -187-

– Kóstolóba felolvasom nektek az első szám vezérczikkét az agylágyulásos Zádortól, a mit a lap programmjával együtt saját életem koczkáztatásával tudtam csak megszerezni, úgy, hogy éjnek idején kifúrattam a kasszát egy nyugalomba vonult professzionista betörővel, de én is segítettem neki.

A dilettans betörő folytatta beszédjét, intentique ora tenébant a hálás hallgatók.

– Először a vezérczikkből olvasok nektek szemelvényeket, aztán ha tetszik, jöhet a programm. – S olvasni kezdett egy kefelevonatból, a mit a belső zsebéből húzott ki:

Aligha csalódunk, midőn azt állítjuk, hogy a magyar nemzettest ezeréves léte után most került bele a megpróbáltatás legválságosabb időszakába. A kórtünetek legalább arra vallanak.

A hajdanta hires magyar faji erő, önbizalom, politikai bölcseség, erkölcsök és hazaszeretet, a mely kvalitások a legintenzivebb nemzetközi veszedelmekből is mindenha kirántották a magyar fajt – (nemhogy, de azok erejével Európa államainak egyensúlyozási munkáját is ellátták a dicsőség epocháiban) – skartba téve. Emez erőtényezők helyét a haladás jegyébe iktatott, de valójában a felforgató tendencziák -188- posványából kikelt hamis jelszavak és irányzatok, megtévesztő bolygótüzek: a nemzetközi szoczializmus, utilitarizmus, szabadgondolkodás, felekezetnélküliség, sőt istentagadás foglalták el Újmagyarországban. Az eszközök az újmagyarok kezén: a régi dicsőségnek, hagyományoknak, keresztény szellemnek, történelmi osztálynak, mindennek, a mi szent volt és nagyot alkotott, kigúnyolása, megbuktatása; a tulajdon szentségének lerombolása a szekularizáczió sürgetése által, a keresztény szellem meghamisítása s helyettesítése az ingatag értékű, úgynevezett szabad népjóléti és erkölcsi törvényekkel.

A tendenczia egyszóval: megsemmisítése mindennek, a mi dicsőségesen bevált egy évezreden át… A modern szellem megteremtői némi dialektikával kivághatják a tétellel szemben az adút: csak egy szuperióris kisebbség lehetett képes ama hires, fitogtatott nemzeti szellemnek, a hagyományoknak ilyetén felforgatására s mint ilyennek, joga volt hozzá.

Hát tagadjuk. Mert – itt a bökkenő – az a kisebbség, a mely a felfordulást, a nemzet degenerácziójának munkáját végzi, nem fölényes egyének társasága, még nem is a nemzet igazi kisebbségét képviseli (szinte kivül áll rajta, nagy részük szivós faji jellegüknél fogva sohase volt és lesz asszimilálható), ez a minoritás ügyes, erőszakos kalandorok tábora, a mely a maga hasznát és poziczióját a romokból reméli, s az új épületet, a melyben uralkodni fog, azokból szándékozik felépíteni. -189-

S valamint a prehisztórikus korban sikerült a gyengéknek megteremteni s elfogadtatni a jog fogalmát, korlátokat állítani a maguk védelmére az erősek uralma ellen, úgy sikerült most Újmagyarországban egy inferioris kisebbségnek a hatalmas többség nyakára lépnie. A két siker ethikája különböző, de a titka egy. A prehisztórikus erőember magában állott s a másik erővel való folytonos surlódása következtében csak gyengülhetett – a gyengék ellenben ösztönszerűleg tömörültek s erősítették magukat az összetartás és szervezet dinamikájával.

A magyar ember erőszakos egyéniség, szervezetbe nehezen törhető, mert bízik a maga erejében s másnak köszönni mitsem akar. Előkelő, gőgös, erejét az egymással való erőmérkőzésre pocsékolja el, a helyett, hogy összetartással meghatványozná. A kisebbség ebből a faji karakterből dedukálta a maga kilátásait s vonta ki a hasznot. Szerveződött, egy testté tömörült, a melynek egy feje s ezer karja van, mint a polypnak, s mind az ezer karja annak az egy fejnek engedelmeskedik. Azok a titkos, vagy álczégér alatt működő társaságok és intézmények, a melyek pátensüket erkölcseinkre, kulturánkra máris rásütötték, sikerüket csakis szervezetüknek köszönhetik.

Ez így van. Ezen vitatkozni nem is lehet. Az összefogózkodás jelenségei nagyon is szembeötlők, sikerei visszataszítóan rikítók. Az irót s egyéb művészt: képfestőt, képfaragót, zenészt, ha az általa inaugurált szellemet kolportálja, az egekig emeli a klikk a kritika szárnyain, a -190- neoimpresszionizmus rémképeit és gonosz czinizmusát klasszikus nagy tetté minősíti az újmagyarság hamis mérlege, – hujjahózik az abszintmarta agyvelő, a moral insanity kóros aberráczióinak, a költőknek, a kik megbeszéléseket folytatnak Istennel s karikaturákat rajzolnak a nemzeti s emberi erények kigúnyolására. A minden erkölcstől, fennálló esztétikától elrugaszkodott dialektikai kötéltánczosokat nagy emberekké fújják fel, holott legtöbbjük magyarul sem tud, ellenben nekivágnak Aranynak, Vörösmartynak, hogy lerántsák arról a talapzatról, a melyre Isten kegyelméből emelkedtek fel, mert jól tudják, hogy a mai vérbeli magyar irógárdának roszhiszemű diszkreditálása teljesen csak elődjeik, a nagy klasszikusok műromjain át sikerülhet; nem ránthatják le az Arany nyelvén beszélőt s az ő lelkével érzőt a sárga földig, valameddig le nem rántották legalább a földszintig Aranyt magát…

A társaság szörnyet prüsszente rá s vitéz Mór felolvasását eképen folytatá:

«S ha belenézünk a közélet, a politikai üzelmek perspektiváiba, hasonló jelenségekkel találkozunk. Megtévesztő, szuggeráló eszközeikkel, érdekhálózatuk titkosan vezetett szálaival be tudják az újmagyarok hálózni, véleményüknek meghódítani, esetleg terrorizálni a hatalmat: a testületeket, törvényhatóságokat s egyéb faktorokat, a kiktől a nemzeti közmunkák sorsa függ. Az állami szubvencziókat ők kapják; a kormány s pénzintézetek diszkrét költségeit -191- (a hallgatás-díjakat) ők kapkodják el. S a szabadelvűségnek (mint nemzeti tradicziónak) hamis értelmezésével inaugurált s telített közszellemet oly türelmetlenséggel s fenyegető brutalitással igazgatják, hogy, teszem, egy-egy gyengébb vagy hiúbb miniszter, a ki fél az ujságokba irott betűtől, vagy emelkedni akar a közvélemény szárnyán, egy-egy állás betöltésénél legjobb meggyőződése ellenére is az ő emberüket hendikepeli a legkedvezőbben s az állam gépezetébe annak czinikus koptatóját illeszti bele keréknek, elejtvén a hűséges, kipróbált, megbizható energiát.

Így rongyosodnak, kallódnak el nagy értékeink s helyettesíttetnek apró, hamis pénzzel. Mindennek oka pedig, hogy az újmagyarok karmai között van a mozgató, az anyagot kikészítő erő, a nagy erjesztő energiák exponense, a haladás diadalmas csatahajója, a sajtó, a mi áldást és dicsőséget hozhat egy nemzetnek, ha hivatása magaslatán s erkölcsi alapon áll, de megrágja a lét gyökereit, ha önczélokat hajszol, hizeleg, hazudik és blaszfemál, – mint a mienk…

Manó művészi pauzát tartott, bár a nélkül is elhallgattatta volna a bugyborékoló indulatok egyszeribe kitört riadása. (A Sajtót becsmérlik, a hatodik nagyhatalmat, a szent és sérthetetlen Bálványt, a melynek kultuszából százezer ember él, a nemzet szine-java. A dicsőséges fáklyát oltogatják, az isteni szövétneket, melynek világossága behatolván a közélet legsötétebb zugaiba és kipusztítja az ott vonagló -192- férgeket, a maradiság rohadt hulladékain rágódó úgynevezett történelmi osztályt: a papokat, arisztokratákat s egyéb unlakokat!)

Hajrá! Miként a czorka nyügéből fölszabadított falka a nádasból kipattanó rókára: úgy úszúlt rá a fékevesztett asztaltársaság a czikkmonstrum! szerzőjére. Villogtak a szemek, rángatództak az öklök, csattogtak az agyarak. Csak indulatszavakat lehetett hallani, a józan kritikát megfojtotta a düh.

– Hátha még a programmjukat tudnátok! – rikoltozott karjaival hadonászva s féktelen temperamentumát az asztal körüli ugrándozással csillapítani igyekező riporter, a Manó.

A zürzavaros lárma közepette felállott az asztalfőn székelő főzseni, Bary Pali s abszintos poharát a szódásüveghez koczogatva, így kiáltott fel:

A Neptun hármas villája nem tett olyan hatást a háborgó tengerre, mint a díszes társaságra ez az egy szó a Bary Pál ajkáról. Meglőn a csend.

– Uraim, – rendelkezett az iskolacsináló poéta s úgy kimeresztette a szemét, mintha annak fényéből dicskoszorút akart volna a homlokára fonni, – uraim, ne szenvedélyeskedjünk, midőn a földgolyó habár csekélyke s szellemi kulturára alkalmatlan parczellája tulajdon- és birtoklási jogának megvédelmezéséről van szó. Nem azért fegyelmezek – folytatta, -193- gyűrűs kezével egy merész hyperbolát rajzolva a levegőbe, – mert imminensnek tartom fölperesek perpatvarkodását, veszélyről ott, a hol maga az Isten az alperes, s mi, a világosság terjesztői vagyunk a prókátorok, szó nem lehet. A «Nagy Pénztáros» úgy szerkeszti meg a maga számadási mérlegét, hogy abba belekapaszkodni nem igen lehet… Nem arról van szó, hogy pervesztesek lehetünk, hanem a gesztusról. Az óbégatás nem méltó hozzánk, a kik fennt vagyunk. Ez az ország a mienk. Kiragadtuk a sötétségből, meghódítottuk másodszor mi a Nagy Hadvezér kondottierjei, a nélkül, hogy munkánkért felvettük volna a bennünket megillető zsoldot. Hét napig teremtettünk, hogy a khaoszból szerves életet hozzunk létre: a földi igazságnak felettünk nincs hatalma, a mi agyvelőnk abszorbeálja a jogot. Hidegvérre – folytatta a zseni – csupán csak azért intelek benneteket, mert felesleges a nagy ágyúkat ott elsütögetni, a hol megteszi a szemöldök összevonása is. A puskapor egyébre kell. Még nem robbantottuk fel a nagy átokhegyeket, a melyek a mellünkre nehezednek. Takarékoskodjunk.

Síri csend. Egy pisszenés sem volt hallható. Bary extázisba jött és nem tudni miért, a márványasztalhoz vágta abszintos poharát, hogy ezer darabra tört. Aztán fújt egy nagyot s eképen folytatá:

– Tekintve, hogy mégis aktivitásba kell lépnünk, mert megbolygatták teremtő nyugalmunkat, teendőink anyagának felosztása czéljából -194- kimondom, hogy zárt üléssé alakulunk. Fölhivom előadót, ismertesse rövidesen a lázadók programmpontjait.

Az elnöki beszéd óriási hatást keltett. A ki nem elégített zsoldosok vezérükhöz siettek s megrángatták a kezét. Pénzért sem lehetett volna köztük olyan embert találni, a ki félt. Mindenki úgy érezte, hogy megkötötték Istennel a trösztöt, csak fújniok kell, hogy tönkretegyék az ellenséget.

Manó különösen meg volt hatva, mert rája kivételes szerepet diktált a vezér. Megköszörülte meghatottságtól megbicsaklott torkát, hogy megismertesse a társasággal a mágnáslap programmpontjait. Gőgösen, lapidarisan beszélt.

– Első programmpont: Szervezkedés, tömörülés. A második: A keresztény szellem ápolása, a krisztusi erkölcsök diadalra juttatása minden vonalon. A harmadik: Intenziv asszonykultusz politikai jogokkal, az anyák kivételes tisztelete. A negyedik: A büntetőjog reviziója, az esküdtszéki intézmény megszorítása. Az ötödik: A közjogi kérdések levétele az állam napirendjéről, jóléti, közgazdasági intézmények létesítése. A hatodik: A parasztság megvédése. A homestead. A hetedik: Nemzeti művelődési prémiumok kiosztása. A nyolczadik: A fiatal generáczió testi és szellemi nevelésének reformja. A felsőbb oktatás deczentralizácziója. A kilenczedik: A közszabadsági jogok, az élethez, becsülethez való jog kiterjesztése s hatékonyabb védelme. A tizedik: A sajtótörvény -195- reviziója, a sajtóvisszaélések szigorú retorziója a keretek között… Punktum, – végezte előadó szavait s helyet foglalván, egy kortyintásra lenyelte rumspriczczes feketéjét.

Minden szem Bary Palira tapadt. Mit szól mindehhez az iskola? Az iskola azonban hallgatott egyelőre. Rákönyökölt a márványra, megvetőleg mosolygott, de nem tanított. Elsőbben tanítványai véleményét akarta meghallgatni, nagykegyesen előre bocsátotta őket a sikátoron: Passez, messieurs! Intett Koplathy Friczinek, hogy szóljon ő.

S szólt Koplathy Frici; fölényes humorral pedig, mert ki volt adva az ordré: vigyázni kell a gesztusra, miután pervesztésről szó nem lehet.

– Fiúk, ki mondja meg nekem, mit kell érteni sajtóvisszaélés alatt? Jobban mondva: mivel élhetne vissza a sajtó, mikor neki minden szabad, mert ha nem szabad, akkor eo ipso nem sajtó többé?

A szellemes paradoxont megtapsolták a fiúk, Hunyadi Jákót kivéve, a kinek volt a begyében valami, a mi jobban tetszett neki, mint a Friczi szellemessége. Azt tálalta ki.

Ezzel a kérdéssel kezdte, de miután senki sem tudott semmit a lex Zanardelliről, állító mondatokban folytatta:

– A lex Zanardelli, – humorizált, – szegény Olaszországban kapott lábra s abból áll, hogy vaskeztyűt és szájkosarat tartozik viselni -196- minden élő, a ki lapba ir, külömben becsukják. Hogy megértsétek a szájkosarat, – folytatta általános derültség között, – mesélek nektek egy konkrét esetet. Svengali vagy Senegalli vagy kicsoda, könyvet irt a párbajról. A könyvet elküldte egy kritikushoz. A kritikus elolvasta a könyvet és úgy találta, hogy plagium. Mérgében megfeledkezett a szájkosárról, nem kötötte az orrára, a nélkül irta meg a kritikáját: Senegalli hülye, Senegalli tolvaj, Senegalli betörő s a könyve lopott jószág… Ez az ő legszentebb joga volt, ugy-e? – kérdezte hallgatóitól, a kik nevettek a naiv kérdésen, a nélkül, hogy feleltek volna reá. – Legszentebb joga volt, – felelt helyettük Jákó. – S mégis mit gondoltok, mit kapott érte? A vivómester, a könyv irója beperelte rágalmazásért, a biróság meg elitélte kétezer líra büntetéspénzre s egy évi börtönre azzal az indokolással, hogy egy párbaj-codex nem lehet egy másikkal homlokegyenest ellenkező, valamit lopni kell bele a többiből.

– Hahaha… A kilenczek teli szájjal erőlködve nevettek, mert borsódzott a hátuk egy kicsit. (Istenem, ha ez így lenne nálunk is, akadna-e valami a világon, a mit meg lehetne irni!)

– Nekem, – kezdte ez levegő után kapkodva, mert rosz torka volt, sipolt, – legjobban tetszik az egész programmban az asszonykultusz: ezt alá is irom. -197-

– Puff, – s elröhintette magát Keve Mór, – te aláirhatod, mert nem kellesz nekik, de mit csináljak én, a ki torkig vagyok velük.

Bary Palinak megsúgta a zsenije, hogy a zárt ülésnek igen sülyed a nivója, a rosz élczek elposványosítják a szőnyegen levő tétel lényegét: Bary Pali felállott s kimondta a határozatot:

– Fiúk, a lapot meg kell buktatni. Patkányokról lévén szó, oly férgekről, a melyek a mi hajónkon akarják a ragályt terjeszteni, nem fogunk az eszközökben válogatni. (Bravó! Helyes! Éljen a vezér!) Ki fogjuk füstölni a fenevadakat. Megmutatjuk nekik, hogy innen e mellől az asztal mellől kormányozzák Magyarországot a magasabb intelligenczia jogán s hogy szerzett jogunkról, igényeinkről senki javára le nem mondunk. Követeljük az elmaradt hasznot, isteni észtőkénk be nem folyt kamatjait visszamenőleg, a heréknek semmit sem ajándékozunk. (Úgy van! Ez a beszéd! Vivat!) Mi eddig elnézők voltunk a buta milliókkal szemben, eltűrtük nekik, hogy föl nem építették a mi palotáinkat, de ezentúl nincs pardon. Ám lássák, mit vetettek! Székely támad, székely bánja! – végezte szavait, Isten tudja miért, de kirúgva maga alól a széket, a mi a Maxi pinczér lába közé gurult…

Ezzel aztán vége is lett a zárt ülésnek, Bary, miután hegyesebbre úgy se tudott volna kulminálni, tanítványai éljenzése s engedelmességi votumok között hazaballagott…

Hárman még ott maradtak az asztalnál, a -198- mely mellől Magyarországot kormányozzák és vajaskenyeret kértek Maxitól.

Ilyen fogadtatásban részesült Magyarország feltámadt népe hadüzenetének már a szele is az újmagyarok táborában, a melynek Bary Pál, a vérét megtagadott aposztata volt a vezére s csupa hosszúhajú és bajusztalan a tisztikara.

… Hajnalodott. Zádor Miklós gyalogosan rótta az utczákat, megfürösztve a fagyos levegőben izzó homlokát. A szerkesztőségben töltötte az éjet, de csöppet sem volt fáradt, kezében egy ujságot lobogtatott. Lapjának, a «Véreim»-nek első száma volt.

A jeges járda ropogott a talpa alatt. Szilárd, dübörgő léptei megállították az arramenőt.

Máli néni, a gazdasszonya már ébren volt, konyhabirodalmában pratálgatott, midőn hazaérkezett. Lórika el se tudott aludni, ébren várta őt.

– Szegény pelécske, – referált róla Máli néni az urának, – be sem húnyta egész éjjel a szemét, folyton sirdogált, hogy nem jött haza a méltóságos úr, hiába eszeltem, azt hitte, hogy valami baja esett.

A nagyúr szó nélkül bement a cselédszobába, megcsókolta s elaltatta az utczáról felszedett koldusgyermeket. -199-

A kétség az erős emberek erőemésztője. A gyenge, a ki nem maga irányítja a sorsát, hanem a viszonyokra bízza élete alakulásait, nem érzi meg esélyeinek ingadozását, vagy legalább nem veszi szivére, szinte szükségét sem érzi a szétválasztó dilemmák tisztázásának, mert a nélkül is ingadozók a tervei; nála az a rendes állapot, hogy ne törődjék vele, mit tartogat számára dugaszban a jövő. Am a ki fix czélpontokat tűzött ki magának, nehezen viseli el eme czélpontok végzetszerű eltolódását vagy ingadozását, mert nincs hozzászokva, hogy a végzetnek játékbábja legyen. Végre is akarja hajtani, a mit kezdeményezett.

A Zádor Miklós fegyelmezett lelkére kétszeres súlylyal nehezedett rá a Romhányi Erzsébetbe vetett hitének s arra felépített életboldogságának a válsága. Bizalma nem fogyott, de a reménye ingadozni kezdett. Érzései megfordított arányba jöttek egymással, a mi már magában véve kín egy olyan embernek, a ki ahhoz van hozzászokva, hogy logikai következetességgel ejtse meg élete számvetéseit.

Más erős ember az ő helyén alighanem sietett -200- volna kettévágni kételyei szálait, – hiszen kezében tartotta ezeket a szálakat, – tisztázta volna imádottjával a helyzetet. És alighanem így cselekedett volna Miklós is, ha nem kellett volna respektálnia egyéb oly mellékkörülményeket, a melyek egyrészt problematikussá tették férfiúi jussát a nőhöz, a kit szeretett, másrészt nemcsak boldogsága kérdésébe, de emberi kötelességeinek revierjébe is belejátszottak.

Vajjon joga volt-e neki a boldogsághoz ragaszkodnia abban a kétséges helyzetben is, a melybe a herczegnő féktelen szerelme belesodorta, s a melynek veszedelmeibe bizonyára magával rántaná a leánykát is, a kit szeretett?!… Vajjon méltó volna-e hozzá ez a kiméletlen erőszak, a melynek a következményeit sem lehet előre kiszámítani! És nem ütközik-e bele őseinek hagyományos virtuskultuszába, a mely mindenha önlegyőzést diktált a férfira, ha szubjektiv érzésvilága a haza érdekével került szembe? Kettévághatja-e a baráti köteléket, a mely gyermekkora óta vetélytársához fűzte épen akkor, mikor a közügy érdekében áll, hogy azt a köteléket még szorosabbra fűzze?…

Az erős férfi kénytelen volt a végzetesen alakult viszonyok jármában a gyöngék taktikáját követni. Nyitva hagyta élete nagy kérdését, a viszonyok szerencsés vagy szerencsétlen változásától téve függővé annak megoldását. Elhatározta, hogy vár.

De – s ezen a ponton már az ereje kérezkedett ki, – de nem a passziv rezisztenczia árnyékában lesi a jobb jövőt. Tenni -201- fog. Isten segítségében bizakodik, ám maga is megteszi a magáét… Eljár Béltekyékhez, hogy láthassa titkos menyasszonyát, de a hozzá s Csábrághoz való magatartásán ezentúl sem változtat. Minden héten újra és újra feltöri szive sebét, de következetes marad önmagához. S a csüggedés nem fog erőt venni a lelkén, munkába öli depresszióit. Délutánját s éjjelének első felét a szerkesztőségben fogja tölteni, ir, irányít, lelkesít, de vállalkozik apróbb technikai munkák elvégzésére is. Szeretni fogja a lapját, tenyerén hordozza, abajgatni fogja lelke gyermekét, gyönyörködik a gyarapodásában…

… Hát örömét is lelhette benne Zádor Miklós, mert ugyan szépen gyarapodott a «Véreim» Bodonyi összeszedett proletárjainak a kezén. Helyén volt minden munkatársa, a szegény proletár embereknek valóságos reveláczióul szolgált, hogy végrevalahára magukhoz méltó munkálkodást fejthettek ki: megtalálták helyüket a nemzettest szervezetében, annak szive körül.

A lap munkatársainak tehetsége és lelkessége már az első számból is kitűnt. S abból a fogadtatásból, a melyben ez a szám váratlan, meteorszerű feltűnésével s programmja révén részesült: már következtetni lehetett a lap jövőjére is. A fővárosban feltünő sok példány kelt el belőle, csaknem huszezer, de ennél a számbeli eredménynél még meglepőbb volt az a hatás, a melyet olvasóira tett. A lap beszéltetett magáról, eszméket termelt, vágyakat -202- revelált: kifejezést adott eddig kifejezetlen, sejtelemszerű fogalmaknak, önmegismeréshez vezetett, tettre tüzelt. Értékes irodalmi munka volt minden sora. Semmi közhely, semmi sablon, semmi szürkeség. Tetszetős forma, újszerű beosztás, változatos rovatok. Rövidre fogott, magvas magyar stil. Tudta Bodonyi, mit csinál. Olyan embereket szerződtetett az eszmék propagálására, a kikben élt az eszme, vérré vált a meggyőződés s erővé a szenvedés. Nem robotot róttak itt szakmabeli munkások, értékterheiktől szabadultak meg mézhordozó méhek, a melyek a munkával csak természetüket követik.

A lap szinte rákényszerítette a habozókat és gyöngéket a szinvallásra: egy csapásra két táborra osztotta a társadalmat: elmosta a pártpolitikai határvonalakat s az erkölcsi és mívelődési érdekeknek emelt világítótornyokat. A napi politikai kérdéseket alig bolygatta meg, kimondta a maga véleményét ezen a téren is, de alig kritizált. «A magyarnak – irta Belky a Véreim második számának vezető helyén, – le kell szoknia a politizálásról, mert abban őrlődött meg az ereje…»

Feltünő jelenség volt, hogy az új renaissance-szellemet propagáló lapról eleinte sehol sem lehetett becsmérlő kritikát hallani, holott egy egész osztálynak, egy hatalmon levő kisebbségnek létföltételeit támadta meg. Nyilván taktikai katabázis volt ez a «felvilágosodott» ujmagyarok részéről, de így is mutatta a megdöbbenést, a mit a váratlan ellenség felbukkanása -203- reájok tett. Nem merték az új lapot pozicziójukból megtámadni, érezték, hogy új harczvonalba kell fejlődniök, hogy vele szemben megállják a sarat. Uj harczmodor, új haditerv!…

Egyhetes korában már hitelesen össze lehetett állítani a Véreim hatásmérlegét, jóllehet a napisajtó, a megtámadott Góliáth úgy adta, mintha észre se vette volna a parittyás Dávidot. A vélemények kialakulásának szabadságát ennélfogva nem korlátozta semmi terror; a kaszinók, klubbok, érdekkörök, osztályok és különféle társadalmi rétegek állásfoglalásának nem volt akadálya. A szimpátiák megoszlottak, de az antipátiáknak nem volt méregfoguk.

A három úri kaszinó minden habozás nélkül meghajtotta zászlaját Zádor Miklósnak, a kurtakorcsmákban székelő, tósztokon felhizott asztaltársaságok pláne Messiást láttak benne s holtra itták magukat a tiszteletére, a katholikus klerus szószékről propagálta a hit és erkölcsök renaissanceát, a polgári egyesületek, iparoskörök hozsannát zengtek feléje, – az ujságiró egyesületek, kereskedelmi klikkek, politikai klubbok hallgattak. Különösen ezek voltak a megtámadottak… Agressziv hangokat csudálatosképen csak a protestáns körök hallattak a lap s annak szelleme ellen. Egy református theologiai professzor főképen azt nehézményezte egy felekezeti folyóiratba irt czikkében, hogy a lap a keresztény szellem propagandáját nyiltan fölvette programmpontjai közé. A felekezetek békés együttélésének szükségéről s annak megbolygatásáról irt: hogy kár volt az izraelita -204- testvérek érzékenységét a krisztusi morál homloktérbe való állításával megilletni, stb… Holott az ujság épen hogy kínosan tartózkodott a vallásfelekezetek dogmatikájába való beavatkozástól, azoknak csak az etikájával foglalkozott, s a keresztény erkölcstant, mint a korszellemnek s a magyar faji géniusznak a többiek közt legmegfelelőbb lelki orvosságot s jellemképző tényezőt állította a homloktérbe. Lombos Keresztély a Véreim harmadik számában épen azt fejtegette, hogy mi sem áll útjában annak, hogy a zsidók magukévá tegyék a keresztények erkölcsirendjét akkor, a midőn a neologok Mózesnek legszigorúbb, a hitágazatokba vágó törvényeit sem respektálják többé, részint czélszerűségi szempontból, részint mert rájöttek, hogy ezek a törvények elavultak, szolgai betartásuk csak hátráltatná a faj fejlődését, holott a nagy zsidó törvényhozónak és vallásalapítónak minden intencziója abban csúcsosodott ki, hogy megerősítse, örök időkre biztosítsa vérei életét… Egyszóval a hittörvények szellemét követik az új zsidók, nem a betűt. És azt követnék a keresztény erkölcsök átvételével is.

Tehát vakba harapott a vaskalap, midőn a liberálizmus jegyében avult erkölcsök pártjára kélt.

Mindent összevéve azonban annyira aktiv volt a Zádor lapjának úgy anyagi, mint erkölcsi mérlege, hogy szinte pontosan megfelelt annak az aránynak, a melyben a történelmi nemzet összessége a felülkerekedett újmagyarság kontingensével számszerűleg állott. -205- Két millióval szemben tizenhat millió ember vágyainak tolmácsa, organuma volt…

Vajjon mit szóltak ehhez Bary Pali és társai, a fegyverfenő fenegyerekek, a hosszúhajúak és bajusztalanok, a kik a Csikágó törzsasztala mellől szórták a fényt, hogy jusson belőle szegény Magyarországnak is!… Miért nem állottak ki az ellenségnek, mielőtt az harczvonalba fejlődhetett volna, hogy torkára forrasszák már a harczi riadót is? Nem győzte fejük világossággal, csak szóval a szájuk? Megijedtek? Visszavonultak?…

Hát nem ijedtek ők meg, rettentő vala az ő bátorságuk, csak nem akartak czvicselázni (ezt a szót Kaplathy Friczi plántálta bele a magyar nyelvbe), czvicselázás helyett oly haditervet eszeltek ki, a melylyel saját becses bőrük veszélyeztetése nélkül egyetlenegy robbantással söpörnék el a sírból kikelt redivivus tábort, hogy talpra ne állhasson többé soha. Erkölcseikben szándékoztak megtámadni az erkölcsök zászlaja alatt fölkelőket, a hitelük fundamentumát vélték aláásandónak, hogy egy csapásra romba dönthessék az épületüket.

Hogy zavartalanul előkészíthessék a nagy kupát – ez a szó meg a Jákó találmánya volt – a kupa kedvéért egyelőre feloszlatták a jeles kilenczek a csikágói törzsasztalt, hogy szabályszerű összeesküvéssé alakuljanak. A váratlan megjelenésű meteort akarták ők is utánozni, hogy a készületlen ellenség megdöbbenése mennél vérfagyasztóbb legyen. Kiárendáltak egy sambrszeparét a dobutczavégi Kikelet-kávéházban: -206- oda tömörültek a zsenik éjjelenként, hogy nyélbeüssék a sztratégiájukat.

Természetesen Bary elnökölt itt is. Az előadók változtak a lángvelőkből kirobbanó eszmerakéták szerint.

Hunyady Jákó azt javasolta, hogy a nemesi kaszinók, mint az új mozgalom ősfészkei ellen, kell irtó harczot indítaniok: a kártyásokat, a hedonistákat, plöncsmestereket (Ősi Mór szava) kell leleplezniök.

A javaslat letárgyaltatott, de leszavaztatott, mert hamarosan rájöttek a kilenczek, hogy az újmagyarok társasköreiben léteznek az igazi kártyások, hedonisták és plöncsmesterek.

– Ki kell adni egy könyvet a főpapok szerelmi kalandjairól, – javasolta, – be kell róluk bizonyítani, hogy blicczelnek (régi kávéházi magyar szó) az egyházi vagyonból, elpezsgőzik az alapokat s igen frekventálják az apáczakolostorokat. Akkor aztán majd irhatnak a lapba keresztény erkölcsökről, – végzé Manó szavait, – mindenki ki fogja hányni a keresztény erkölcsöket.

A roszhiszemű javaslat szintén megbukott, nem azért, mert brutális vala, hanem mert igen buta volt…

Bary Pali nem is tárgyaltatta a kék hülyeséget, lepipálta azonmód, a hogy kicsordult a hires Manó száján.

Legzseniálisabbnak tetszett a Keve Mór eszméje, Móré, a ki különben nem sokat számított, a lapjánál is csak a vizállást, az eljegyzési és halálozási rovatot vezette.

– Ha azt akarjuk, hogy megbukjék a dromedárok lapja (entre eux így nevezték az ellenséget rövidesen), ne az elefántokra puffogtassuk el viharágyúink puskaporát, hanem elsősorban a dromedárok szőrét nyírjuk le s tegyük a füstölőre, szagolják a kiskorú buták, hogy az ő állatkáiknak milyen az illatuk. Csábrághot, Zádort, Bodonyit, Lombos Krisztiánt: a lapvezért, a laptulajdonost és a lapcsinálókat kell belülről kifelé fordítanunk, hogy elmenjen tőlük a megbabonázott fantaszták étvágya. A lapot kell kivégeznünk, – konkludált Keve Mór, – mert az az organum; ha nincs organum, nincs párt, nincs eszme, nincs komédia.

A kilenczeket láthatólag meglepte ez az okosság. Bary félretolta opálos abszinttel telt poharát s lekönyökölte a kávéházi márványasztalt.

– Ezen az alapon tárgyalhatunk, – jelentette ki. – A ki tud valamit a szóban forgó diszfirmákról, tálalja ki.

Ám az volt a baj, hogy senki sem tudott senkiről semmi diffamálót. A kilenczek összenéztek: a Keve Mór eszméje okos volt, de igen is kerek, végérvényesen belekapaszkodni nem lehetett. A kávéház márványasztaláról legalább legurult.

– Achilles sarka minden embernek van, – állította, – csak ki kell keresni. A ki nem keres, az persze nem talál…

Tehát keresni kell! Ez lett a motto. Bakk Manó mindjárt felajánlotta szolgálatait, hogy ő keresni fog. Koplathy Friczi is azt állította, hogy ért a kereséshez, az eszmetermelő Keve is.

Magasra hágott a lelkesedés, Bary jónak látta a bugyborékoló ügybuzgalmat kissé lehűteni.

– Figyelmeztetlek benneteket, – intette tanítványa it, – hogy adataitokat ne az ujjatokból szopjátok; a fölfedezett réseken, tekintve a czél szentségét, lehet tágítani, de rés legyen.

– Helyes a dürgés, – approbálta mestere szavait Ősi, – a hitelünket nem szabad elpaczkáznunk. Olyanra nem foghatjuk rá, hogy hamisan kártyázott, a kinek soha sem volt kártya a kezében.

– Ősi ért engem, – mondta Bary s mutatóujjával megczélozta a megdicsért Ősit.

Ezzel aztán fel is oszlott az aznapi összeesküvés, a modern Peturoknak ki lett adva a jelszó: keresni és találni kell. Nevezetesen Achilles-sarkakat kell találni pánczélbabujt embereken.

Azért még ott maradtak a kilenczek a barlangjukban és ramslizni kezdtek. Bary, a kinek hét szilvafája volt, nem ramslizott. Veteran Náthánnak is volt már egy háza, tehát ő sem ramslizott, ellenben igen ütötte Koplathy, mert csak huszonhét krajczárja volt, holott a borravalókkal együtt negyvenhármat czehhelt…

Legelőször, mint mindig, Bary távozott az -209- összeesküvés szinhelyéről. Hála az abszintnak, immár szivárványszineket játszott szemében a szürke levegő, hazamenő volt, hogy megörökítse ezeket a szineket. Alig tette be maga után a szeparé ajtaját, újabb benyomások tapadtak a fejébe megirandó költeményeihez.

A kávéházi terem utolsó fülkéjében pezsgőt ivott egy szörnyen elegáns, czvikkeres, pofaszakállas úr, előtte Csicsvári Csicseri Illés, élén a malaczbandának az Én és a holdvilág-ot húzta és énekelt is hozzá. A pofaszakállas úrtól jobbra egy igen nagy nő ült és szintén énekelt, balra egy kisebb nő ült és nem énekelt. A pofaszakállas úr olyat mutatott a barna falú ragadós piszokkávéház miliöjében, mint egy deplaszirozott operettdiva a falusi nagyvendéglő szinpadján. Bár a Bary fantáziája másformán ecsetelt, az fekete párducznak festette a pofaszakállas urat, a nagy nőt egy szimentali tehénnek látta, a kicsit és feketét lidércznek… A fekete párducz a fehérvörös tehén s az ónszinű lidércz. Hát ezt neki meg kell irnia…

A megszületendő poemától vajudni kezdett a Bary feje, a rigmusok és verslábak összecsendültek, tánczra kerekedtek, majd szétpattantották a nagy költő halántékerét. Sietnie kellett az iskolacsinálónak, hogy forró impresszióit hazáig ki ne szíjja csontjaiból a hideg -210- levegő. Kiszámíthatatlan kárára az emberiségnek, a melynek ő a legfényesebb jelenkori csillaga.

A csillag kitámolygott a kávéházból, fülére húzta bundagallérját s elkezdett teremteni… Mire hazaért, megszületett a versgyerek, csak papirosra kellett ragasztani.

Langer Viktor, a fekete párducz ezalatt látszólag minden indok nélkül megúnta a czigányt, a tehenet és a vampirt s kifizetvén őket, felmondott nekik.

– Ej, hát nem tetszik őt ismerni? Az a hires Bary Pali volt, a ki nagyobb Petőfinél.

– Sokat jár az ide? – kérdezte ásítva, nehogy kérdése gyanura adjon okot.

– Egy hét óta állandó vendégünk, – dicsekedett Szepi, – az a szeparé ott az övék.

Egy hosszabb ásítás után bekapta Langer a száját és egy koronát nyomott a Szepi markába.

– Mondja csak Szepi, miért bújnak ezek a zsenik sambrszeparéba, mikor rendesen úgy szeretik a nyilvánosságot a zsenik?

– Oh, – válaszolt a lekötelezett frakkember, – az csak természetes, hogy nem vegyülhetnek a mi vendégeink közé… Nem igen fizetnek, de azért igen büszke urak ezek.

Szepi elhozta a konyakot s távozni szándékozott, de visszaszólította a monoklis úr.

– Hallja Szepi, hogy ismerkedhetnék én meg ezekkel az urakkal? Szeretem a szellemet. Nekem nincs szellemem, de van pénzem; talán összeegyeztethető lesz a két dolog.

– A potyát ők minden esetre szeretik, – mondta, – nem hiszem, hogy akármelyiknek is lelke volna hozzá, hogy visszautasítson egy szép sonkacsontot tormával. Bary urat kivéve, – javította ki magát, – mert ő gazdag, minden este egy forint nyolczvan krajczár ára abszintot iszik…

– Hányan vannak a szeparéban? – érdeklődött a szélhámos. – S mi a hivatalos mesterségük?

– Itt van magának még egy korona. Aztán -212- tegye rám figyelmesekké az urakat. Meséljen nekik rólam valamit.

– Csak annyit mondok, hogy a nagyságos úr… méltóságosnak fogom mondani… annyit mondok, hogy a nagyságos úr minden este negyven-ötven koronát czehhel nálunk, ez elég lesz nekik.

Szepi eltalpalt. A szélhámos megnyújtózkodott karosszékében a nagy tükör alatt. Csettintett a nyelvével, mint egy finom falat után…

Alig telt el öt percz, nyillott a különszoba ajtaja s kibukott rajta a Koplathy Friczi piszkos feje. Majd utánna következett a teste is lábastul. Friczi egy földerítő körsétát tett a kávéházban, majd megállott egy pillanatra a nagy tükör előtt s egy apró kefével megkefélte sörényét. Ám csak ürügy volt a kefélés, Friczi valójában nem a tükröt nézte, inkább az ötven koronát elkávézó gyanúsan elegáns vendégbe nézett bele.

Az lesütötte szemét, hogy ne feszélyezze a kiváncsi zsenit. Ellenben mókás grimaszokat csinált a szájával és orrával, mint valami arabus fejedelem. Nyilván imponálni akart a mókáival.

Friczi egyet mindjárt el is tanult tőle, majommódra, önkénytelenül s ment be vele vissza a barlangba, hogy közreadja észleleteit.

A következő perczben Bakk Manó szüntette be a ramslit s jött ki a váróterembe, hogy terepszemlét tartson a nagy tükör tájékán. Az -213- alatta trónoló érdekes idegen igen pózolt, a plafondra pingált Pánt vizsgálta, a mint egy vöröshajú nimfának udvarolt. Manó, a ki nem volt szokva hozzá, hogy elnézzenek a feje fölött, kénytelen volt egy széket felrúgni, hogy magára terelje a figyelmet.

A trükk sikerült. Az előkelő ismeretlen odanézett és kegyesen tudakozódott a megbotlott (!) riporter egészségi állapotáról.

– Talán egy pohár pezsgő mégis jó lesz az ijedtségre, – kinálkozott a szélhámos, megragadva egy alig megkezdett pezsgős üveg nyakát.

– Pardon, – s diszkréten vigyorgott a riporter, – a legközelebbi revans ellenében elfogadom.

Viktor úr felállott, baltenyerébe ejtette monokliját és szintén megmondta a nevét.

Most már tisztában lehettek egymással az előkelő urak, egy asztalhoz ülhettek, hogy pezsgőznének.

– Ez Mumm? – kérdezte a riporter, miután lenyelte az első pohár gyöngyitalt.

– Ez nem Mumm, – világosította fel Viktor úr, – ez Veuve Cliquot for England.

– Nna, többnyire… víz helyett, – válaszolt a szélhámos előkelő basszus hangon.

– Hm, – irigykedett rá az inyencz Manó, szája szélét nyalogatva, – boldog az, a ki jól él.

– Hát nekem tulajdonképen nem illik panaszkodnom, de mégis… Higyje el, szerkesztő úr, hogy a pénz még nem boldogít.

A riporter nem hagyta magát lefitymáltatni. Megmutatta, hogy neki nem imponál a nagyképűség.

– Hagyjuk ezt kérem, – leczkéztette a traktálóját, – a pénz mindenféleképen boldogít. Ha nekem pénzem van, vehetek magamnak egy negyven lóerejű gépet és odaszaladhatok, a hol a czitrom virul.

– Jól van, – okvetetlenkedett a pezsgős úr, – de mi hasznom nekem a czitromból?

Manót gyanakodóvá tette ez a sajátságos dialektika. Szemtelennek született, hát megkérdezte:

– Ah, tehát uraságod budapesti? Hogy lehet az, hogy kikerülte a figyelmemet?

– Nem vagyok budapesti, – tiltakozott a finom úr hevesen, – Szentesen születtem ugyan, de világpolgár vagyok.

A kopótermészetű riporter pezsgő között sem pihentette a szenvedélyét; vallatni kezdte az érdekes idegent: Beütnek-e a vállalatai? Milyenek ezek a vállalatok? Hol operál: Szentesen-e vagy Amsterdamban? Vannak-e gyermekei? Ki a szeretője? Nem únja-e Magyarországot? Mi a véleménye a porosz külügyminiszterről és Fedák Sáriról?

A szapora kérdésekre adott kitérő feleletekből kitűnt, hogy az érdekes úr nem annyira nagyvállalkozó, mint inkább szenvedélyes nemzetközi politikus.

Manó nem volt egészen tisztában ezzel a fogalommal, de Viktor megmagyarázta neki.

– Tudja, kedves szerkesztő úr, ez annyit jelent, hogy hol a törököt uszítom a görögre, hol a németet az angolra, a kártyát természetesen én keverem.

– Ühüm, ez érdekes, – vélte Manó és megráspolyozta a torkát, mert viszketett.

– Tulajdonképen – folytatta a nemzetközi politikus, – most is azért vagyok itten, hogy kihalásszak magamnak egy finom politikai falatot, a mivel szórakozni lehet.

A riporter kopóarcza megnyúlt erre, orrlyukai, mint a szimatoló vizsláé, szipogni kezdtek. (Finom politikai falat! No ha csak az kell, adok én neked szórakozni valót. Épen kapóra jössz nekünk.) De örömét azért nem árulta el… -216-

– Itt most lehet operálni, – mondta egyszerűen, – érdekes sakkhuzások várhatók… Egy kis észszel s még több pénzzel szép partit nyerhetne egy nagystilű politikus.

Langer Viktor úgy tett, mint a partra kivetett hal, midőn végre sikerült a folyóba visszaviczkándoznia.

– No nem készül? – izgatta Manó. – Nem kevesebb készül, mint hogy a Középkor rá akar dülni az Ujkorra. El akarják törülni a villamosságot, – elménczkedett, – hogy visszaállítsák a petroleumot régi jogaiba.

– Az Ujkor? Az Ujkor – szavalta a riporter, – fel akarja robbantani a petroleumot.

– Érdekes, nagyon érdekes… Az eset érdekelni fogja Kiderlen Wächter urat is. Egy petroleumos ország a villamosság korában a hármasszövetségben nem használható.

Hü, a magas politika! A riporternek duzzadozott a keble, hogy ilyen pompás fogást csinált. (Ez érti a dolgát! Ezt alighanem maga az imperator rex küldte hozzánk, hogy a kártyát keverje neki.)

– Uram, – jelentette ki lelkesen, – én kezdem tisztelni önt. Engedje meg, hogy az európai biláncz iránt meginterjuholjam.

– Állok rendelkezésére, de nem itt. Legyen -217- szerencsém holnap a Bristolban, a lakásomon. Azt hiszem, – tette hozzá lebilincselő mosolylyal, – hasznára leszünk egymásnak kölcsönösen. Én igen sokat tapasztaltam és igen sok embert ismerek, olyanokat is, a kik idáig teljesen ismeretlenek voltak a saját hazájukban is… Ön ellenben – folytatta, – adatokat szolgáltathat nekem az ön által érintett társadalmi evoluczió mai stádiumáról… egész szép sakkhúzást csinálhatunk így kettesben az európai táblán. Nem gondolja?

A riporternek megbicsaklott a torka, roppantul fojtogatta a lelkesedés. (Nini, riporter létére belepottyant kovásznak a magas politika tésztájába!) A tehetségnek mily fényes jutalma ez!… Szájukat fogják tátani a kilenczek, legaloppirozza magát a nagy Baryt is.

– De mennyire gondolom! – ismételte, midőn felszabadult a torka a dicsőség nyomásától. – Holnap ott leszek a Bristolban egy egész kötet adattal. Hány órakor legyek ott?

Ebben a pillanatban ismét kipattant a szeparéból egy világfelforgató. Hunyady volt, a ki, miután utolsó garasát is elramslizta, nyugodni tért.

Azaz nem tért, mert egyszeribe nyugtalanná tette az a látvány, a mi szeme elé tárult. Bakk, a tehetségtelen potyász Bakk, pezsgős palaczkok között, pirosan, mint a főtt rák, szemben az érdekes idegennel, a kit Szepi feldicsért nekik. Micsoda czudar igazságtalanság a sorstól! Hát nem érdemli meg ő jobban a pezsgőt, annál a -218- minden kanálban lé nimolistánál? Persze ő nem tolakodik, mert neki előkelő lelke van!…

Egyet gondolt az előkelő lélek: lehányta magáról a kabátot s a gummiczipőt s leült egy asztalhoz, két lépésnyire a Móni háta mögött.

A nagy tükörből azonban (a melylyel szemben ült) meglátta őt a Bakk s hátrarántván fejét, mintha srófra járt volna, egy igen kellemetlen, mondhatni sértő grimaszt vágott feléje.

Hunyadi a szeme közé nevetett s miután tele volt malicziával, visszasértette barátját, az érdekes idegenre való tekintet nélkül.

– Jól élsz, ujdondász barátom… A princzinek sem lehet jobb dolga, mint neked.

A gorombaság oly nagy volt, hogy nem fért a riporter zsebébe. A dicsőség tetejéről a gúny fenekére letaszított Manótól nem lehetett rosz néven venni, hogy kijött a türelméből.

– Paraszt! – sziszegett vissza bántalmazójára. – Feküdj le, ha elkártyáztad a pénzedet, de velem ne komiszkodjál.

Langer Viktor úr most szakasztott úgy viselte magát, mint (hasonló körülmények között) egy birodalmi gróf. Megkoczogtatta poharát, hogy fizet s egy szempillantásra sem méltatta a további kakasviadalt. Pedig ugyancsak sarkantyúzták egymást Manó és Jákó, mialatt fizetett. Sápadtak voltak és köpdöstek dühükben, attól lehetett tartani, hogy belekapaszkodnak az egymás fülébe. Azonban mégsem kapaszkodtak bele, mert Manó észrevette, hogy készülődik új barátja, pedig még beszélni szeretett volna vele. Nosza felkapta télikabátját -219- s válasz nélkül hagyva a Jákó legsulyosabb becsületsértését, követte a kijárat felé tartó nemzetközi politikust…

Jákó magára maradt a dühével a gyérszámú vigyorgó kávéházi vendégek között. Az egyiket, hogy pártjára hódítsa a hátrányára billent közvéleményt, megkérdezte:

– Látott már uraságod még egy ilyen gyávát? Megszökik a lovagias elégtétel elől?

A kérdezett vendég azt mondta, hogy bizony ő még sohasem látott ilyen gyávát s utánna hangolódott az egész kávéház: a kik gúnyosan megmosolyogták egy pillanattal előbb, most lovagias hősnek tisztelték Jákót és összegyávázták a kereket oldott goromba riportert.

… Manó egész a Brisztolig kisérte az ő szövetségestársát in politicis.

Hogy mi mindent beszéltek?… Csak annyi bizonyos, hogy az utolsó pillanatban már a szálló kapuja előtt valahogy kiesett a riporter száján a Zádor neve.

– Zádor? Zádor Miklós? – kérdezte a nemzetközi ember látszólag unottan (egy nagyot ásított a kérdése után). – Én azt az embert ismerem, – jegyezte meg mellesleg és becsengetett a szállodába.

– Ismeri? – érdeklődött Manó, úgy pedig, hogy szinte kétfelé kérezkedett a füle.

Nagyképű komisz firma. Hopp! Ez aztán a felfedezés! Manó se látott, se hallott egyebet, -220- befurakodott az épen nyiló kapun, félretolta a portást és belekapaszkodott a Viktor úr kabátujjába.

– Csak még egyet, kérem, igen tisztelt uram, – kérdezte szinte könyörögve. – Miért komisz firma a Zádor?

A politikus kegyes volt, füléhez hajolt a kiváncsi riporternek s ezt súgta bele:

– Egy asszonynyal tartatja ki magát. Holnap tizkor, ha tetszik, majd mesélek magának róla egyebet is…

A portás udvariasan kitessékelte Manót a kapun s liftbe ültette a szálló előkelő vendégét, hogy felhúzza a második emeletre, a hol is két dunaparti szobában lakott…

Manó kint volt az éjben, a csúszós járdán. Fölnézett a csillagokra, de nem voltak az égen csillagok. Havas, jeges eső csapdosta az arczát és czilinderét. De nem fájt neki most a havas eső, nem sajnálta sem az arczát, sem a czilinderét. Azonban mégis nekiment egy bérkocsinak, a melybe bele is tette az egyik lábát s csak akkor rántotta vissza, midőn szerencsére eszébe jutott, hogy nini, hiszen elramslizta összes pénzét a Kikeletben, gyalogszerre kárhoztatta a sors.

Manó nekivágott a világnak, hopkázva rótta a sikamlós járdákat, hanem azért, ha véletlenül arra szaladt volna egy nyúl, megfogta volna örömében a nyulat.

Nagyszámú és sokrétű társaság gyűlt össze a Csábrágh-palotában. Főrendiházi tagok, országgyűlési képviselők, állami tisztviselők, főpapok, pénzügyi kapaczitások, kereskedők, iparosok. Csupa komoly, tisztes ember, a magyar társadalom szine-java. A palotaúr nem szórakozni hivta őket össze, hanem fontos tanácskozásra a haza nevében.

Az urak a tágas hallban foglaltak helyet, számszerint negyvenen. Az előterem lépcsőházi torkolatában hosszú zöld posztóval letakart asztal volt elhelyezve, tizenegy székkel.

Csábrágh pár kedves szót váltott minden egyes vendégével, aztán az asztal elé állott.

– Uraim, együtt vagyunk mindnyájan, azt hiszem, megalakulhatunk. Belényessy Sándor gróf, mint a legidősebb közöttünk, lesz szives a korelnöki széket elfoglalni.

Egy hetven év körüli galambősz aggastyán fölemelkedett székéről s kezet fogván a nyitrai püspökkel, a kivel eddig élénk eszmecserét folytatott, ruganyos léptekkel a zöld asztalhoz közeledett. Hátratolta az elnöki széket, állva maradt. Piros üde arczában jóságosan fénylett a szeme. -222-

– Tisztelt uraim, megnyitom az értekezletet. (Éljenzés.) Mindenekelőtt meg kell alakulnunk. Az értekezlet elnökéül ajánlom Zádor Miklós urat. Korra, hirre s társadalmi állásra nézve, értem főképen a méltóságos és főtisztelendő főpapságot, lehetnek közöttünk olyanok, a kiket látszólag talán jobban megilletne a bizalom kitüntetése, de jellem, okosság s önzetlen hazafiság dolgában jelöltemet senki sem múlhatja felül. (Általános egyhangú éljenzés.) Kimondom tehát, hogy az értekezlet elnökéül Zádor Miklóst egyhangúlag választotta meg. Következik a jegyzők s az előadó megválasztása. Jegyzőkül ajánlom: Lombos Keresztély ujságiró s Baronyi Gábor birtokos urat, a tiszavidéki gazdaszövetség elnökét; előadóul doktor Bodonyi tanár urat, a Véreim politikai napilap igazgatóját. (Egyhangú éljenzés.) Megejtetvén a tisztikar választása, ezennel átadom helyemet a megválasztott elnök úrnak, Istenhez szállván buzgó imámmal: árassza ránk végtelen kegyelmét, hogy a szent törekvéseknek, a melyeknek jegyében összegyűltünk, az Ő s a haza dicsőségére foganatja legyen.

Az utolsó szavakra mind egy szálig felállott a nemes gyülekezet; a püspök urak keresztet vetettek magukra s összekulcsolták kezüket…

Zádor Miklós ünnepies csendben foglalta el elnöki székét. A jegyzők a két oldalán helyezkedtek el, Bodonyi az előadó, szemben vele.

– Tisztelt értekezlet! A kitüntető bizalmat -223- szivem mélyéből köszönöm. Első javaslatom, mondja ki az értekezlet, hogy permanencziában marad mindaddig, a míg feladatának: egy szilárd, az egész országra kiterjedő, valamennyi érdekkör egyesítését s megerősítését czélzó társadalmi organizmus tervezetének munkálatát be nem fejezte. (Elfogadjuk! Éljen!) Második javaslatom, hogy reformtörekvéseink hitele s presztizse érdekében kérjük fel Belényessy Sándor és Csábrágh Ödön gróf urakat s főméltóságú Emericy püspök urat: engedjék meg, hogy azt az erkölcsi tőkét, a melyet már puszta fényes nevük is széles e hazában képvisel, hasznunkra, a nagy tömegek hitének megerősítésére fordíthassuk… Engedjék meg, hogy díszelnökeinknek tekinthessük őket.

Ez a szerény és tapintatos jelölés csak fokozhatta a rokonszenvet, a melyet az előkelő társaság elnöke iránt érzett.

A közfelkiáltással megválasztott három díszelnök meghatottan fogott kezet az üdvözlők seregével.

Következett az előadó előterjesztése. Ennek alapján határozatba ment, hogy: Bizassék meg egy szűkebbkörű öttagú választmány részletes praktikus pragmatika s programmvázlat kidolgozásával s osztassék ki a munkálat az értekezlet tagjai között tanulmányozás végett, legalább két héttel napirendre kitűzésetése előtt.

– Mélyen tisztelt uraim! Mielőtt távoznánk erről a helyről, a melyen egy új eszményi ország -224- első alapkövéhez összehordtuk a vakolatot, tájékoztatás czéljából van szerencsém bejelenteni, hogy reformmozgalmunk sajtóorganuma, a Véreim alig három heti fennállása óta tizennyolczezer előfizetőt hódított el az újmagyarság lapjaitól. A leányzó tehát nem halt meg, csak aludott. Főképen az bátorított fel bennünket, a kiknek lelkében megszületett az eszme, hogy már most megtegyük a második lépést czéljaink felé: megindítsuk az országos szervezkedés előkészületeit azok körül az eszmék körül, a melyeknek lapunk hasábjain elvetettük a magvait s a melyek bő termést hoztak már eddig is. Isten – fejezte be az elnök szavait, – áldd meg tiszta, önzetlen igyekezetünket s óvd meg, ne büntesd többé bűnbánó népedet, a magyart!

Az urak meghajtották fejüket s néma csendben széjjeloszlottak. Minden hühó, az ilyen értekezletek után szokásos szellemi viaskodás nélkül, egyszerű meleg kézszorítással váltak el egymástól, gondolataikat, benyomásaikat szivükbe zárva vitték haza…

Ime, ilyen kedvező auspicziumok között tört előre Zádor Miklós apostolos pályáján a nemzeti czél felé. A legjobbak voltak kiséretében; minden jel oda mutatott, hogy a gondviselésszerű férfiú harczi riadójára felébredt végre hosszú lethargiás álmából Árpád nemzete… S Zádor Miklós eredményes munkája mámorától áthatva, szinte átszellemülten, mint egy buddhista élőszent, rendületlen nyugalommal, merészen előreszegzett tekintettel nézett önemelte -225- talapzatáról a jövőbe. Lelke kiforrta emberi szenvedélyeit, lemondott az élet hétköznapi örömeiről, egész lényét betöltötte az alkotás gyönyöre. Egyebet nem kért a Gondviseléstől, boldognak érezte magát szive sajgó sebével is. Mert ha mindenről lemondott is: Romhányi Erzsébetet nem tudta felejteni emberfeletti erőfeszítéseinek közepette sem; a munka láza a leányka szivében viselt édes képét egy pillanatra sem homályosította el. Pedig jóllehet minden csütörtökön találkozott, alig beszélt vele. Néha úgy tetszett neki, hogy fényes két szemével kérte őt a leányka, üljön melléje s melegmeghitten, mint azelőtt, legalább közömbös dolgokról beszélgessen vele, de a szerető férfi nem értette meg a szelid leányszem néma kérelmét, itélőképességét folyton zavarta a Csábrágh udvarlása s az az egyszerű kedvesség, a melylyel azt Erzsike fogadni látszott. Aztán meg nem is árulhatta el magát Miklós, tartózkodnia kellett minden lelki izgalomtól; nem volt többé a magáé, fölszentelte a kötelesség Nemtője, a haza oltárára rakta lelke kincseit… Csak az ő nemzete legyen boldog. Mit számít egy ember milliók között!

A Kikeletben éjfél után, a kopott aranyléczes falak között, barlangjában az aknamunkás kilenczek gyülekezetének egyszer sem hangzott el az a szent divatverte szó: a haza! A felvilágosodott bajusztalanok irtóztak tőle, mint ördög a tömjéntől. Államot mondottak, országot mondottak, polgárságot emlegettek, népjogokat -226- hangoztattak, de hazát, hazafiságot soha. Nem voltak már ezek csak születésüknél fogva magyarok…

… Annak a napnak éjjelén, a melynek délutánján szert tartott a régi nemzet a Csábrágh-palotában, hogy az ősök példájára megbeszélje a jövendő terveit: a bujkáló Kilenczek boszorkánymódra ülték körül a füstös szeparéban az üstöt s kajánul élvezték a kotyvalékot, a melyet egy hét óta főztek benne… No de nem hiába. Pompásan izlett a kigyó-béka koszt mindnyájuknak. Szemmel láthatólag hiztak tőle a zsenik…

Hunyadi Jákó egy nyomtatott füzetet tartott a kezében s szemelvényeket olvasott fel belőle. A többiek röhögtek, üvöltöttek és ettek: sonkát, imbiszt, kaviárt, de még többet ittak: sört, bort, pálinkát, pezsgőt. Nagy volt itt most a jólét nagyon. A zsenik gazdag meczenásra tettek szert, nem is meczenás volt ez, hanem egyenesen a Német Birodalom ügynöke. A nagy zseniális reximperator titkos embere, a ki egy millió koronával s azzal a megbizatással jött az országba, hogy megakadályozza a statusquo ante állapotok ellen forralt merényleteket. Mert a reximperatornak az az érdeke, hogy minden a régiben maradjon Magyarországon. Quieta non movere, különben felmondja a hármasszövetséget… Semmi kétség, hogy ez így van és másképen nem lehet. Tudja Bakk Manó, a kit a német császár ügynöke magyarországi jobbkezének tett meg s titkos küldetését leplezendő, meczenási álarczot vett fel, hogy hozzáférjen -227- a sötétségben világosságot terjesztő Kilenczekhez, mert tőlük és általuk reméli missziójának sikerét.

Ő maga is dolgozik: adatokkal szolgál, egy egész detektivbanda van a háta mögött, de a végrehajtással a kikeleti összeesküvőket bizta meg. Ilyenformán most rajtuk fordul meg a Magyar Állam helyzete, a hármas-szövetség kérdése, per mopsz az egész Európa békéje. Nem lehet másképen, mert alanyi poétáknak és vizállás-rovatvezetőknek nem szokás ezreseket ajándékozni, holott Bary Pali kettő, nyolcz tanítványa meg egy-egy ezrest kaptak munkájuk előlege fejében már eddig is. Világos, mint a vakablak…

A megalomaniakus banda nemcsak vallotta ezt a bizarr okfejtést, de hitt is annak helyességében. Jóhiszeműségük volt meghibbant, perverz agyvelejükön kívül egyedüli mentségük abban a bűnben, a mit elkövetendők voltak…

Hunyadi Jákó befejezte a kezében levő politikai röpirat első tárgyi részének felolvasását, aztán pauzát tartott. Következett volna a személyi rész, de éhes volt Jákó, előbb megevett egy heringet, csak aztán fogott hozzá a kivégzés bemutatásához. A Kilenczek ezt a részt azért mondották kivégzésnek, mert azt czélozta, egyelőre négy ember fejére mondotta ki az erkölcsi halálitéletet.

Lecsúszván a hering a garatján, felállott Manó s általános halljukozás között folytatta a paskvill felolvasását.

– «Alczím: Kik csinálják a Véreimet?… -228- Befejezvén a trottlik szennylapjának tárgyilagos kritikáját, bár rendes körülmények között perhorreskálunk minden személyeskedést, jelen esetben mulasztást követnénk el az országos érdekű földerítő szolgálat körül, melyet önzetlenül, semmi áldozattól vissza nem rettenve, magunkra vállaltunk, ha az ország intelligens közönségét föl nem világosítanánk egynémely hattyúbőrbe bújt büdösbanka viselt dolgairól. A nagyképűségnek, hipokrizisnek oly visszataszító példáival állunk szemközt, hogy egy pillanatra szinte megáll kezünkben a toll…

«Kik azok az unlakok, a kik bennünket, a tisztességes sajtó önzetlen munkásait, megbirálni merészelnek? A kik lovagi álarczot öltve felülnek a nagy lóra s felülről lefelé diktálni akarnak nekünk?

«Lerántjuk őket a nagy lóról, kihámozzuk a rozsdás pánczélból, a mit rablólovag ükeiktől örököltek s azért öltöttek fel, mert hülye nagyzási hóbortjukban azt hitték, hogy megvédi őket a mi nyilaink ellen is, a minek a hegyét a világszabadság és művelődés kohójában edzették magasabb szellemek. Hadd lássuk, hogy néznek ki az új honmentők a földszinten, papucsosan, meztelenül?

«Zádor Miklós! Ki az, a ki ezt a nevet nem ismeri? Ki ne tudná, hogy hol született? Milyen tejet szopott!… Krumpli, a minek a földben a java. Ivadék, utód, mert nemcsak apja volt, de nagyapja, dédapja, ükapácskája is. Mily dicső állapot, mily isteni kegy! Kiváltság, jogczim, méltóság, érdem egyben. Neki -229- csak a szemöldökét kell összehúznia ott, a hol más halandó az agyvelejét aprózza fel, hogy aprópénzre felváltsa s kenyeret dughasson éhes gyermeke szájába. Ő más. Csak látszólag van két lába és két keze, több keze és több lába van. Csak eltitkolja előttünk, hogy ne provokálja irigységünket. Mert fél tőlünk. Gyáva. Vakand, a minek a szeme nem állja a világosságot, a föld alatt túr, talán mert ott vannak az ősei…

Bary Pali ismerte már az undorító paskvillt, únta még egyszer végighallgatni. Rászólt Jákóra:

A főtény az volt, hogy Zádor Miklós egy dúsgazdag asszonynyal tartatja ki magát, tőle kapta azt a 900,000 koronát is, a melylyel lapját megindította. A paskvill iró hajlandó volt törvény előtt bizonyítani…

– A vád – kezdte, – konkludens tények lánczolatával bizonyítható. Zádor Miklós vagyona össze-vissza 400 magyar hold paflagonia, még ezen is van 30,000 korona teher: első lánczszem. Négyszáz holdnak a tiszta jövedelme legföljebb négyezer forint, holott tulajdonosa ezer forintos lakást tart, bakkozik a -230- kaszinóban és Afrikába járkál oroszlánt vadászni, egyszóval legalább 20,000 forintot költ évente: második lánczszem. Semmiféle gyűjtést nem rendezett, a lapja tőkéje tehát egyedül az ő zsebéből került ki: harmadik lánczszem.

– Langer mindenért vállalja a felelősséget, de magam is meggyőződtem bemondásai hitelességéről. Beszéltem, bár csak telefonon, a dámájával is.

– Azt, hogy nemsokára Magyarországba fog jönni s magával viszi azt az embert, a ki neki örök életére lekötelezettje… Ez csak elég világos, – tette hozzá Manó.

S folytatta Jákó. Bodonyiról szólt a folytatás. A paskvill tanítványai ellen elkövetett erkölcstelen merényletek vádjával illette az extanárt. Hogy azért csapták ki. Ezért nem kapott sehol kenyeret. Míg meg nem könyörült rajta díszczimborája, Zádor, nyáron a szabad ég alatt hált a Városligetben, télen ágyra járt s télen-nyáron buzát rágott s rohadt gyümölcsön élt.

A röpirat szerint húsz éves korában 15,000 forintot sikkasztott Lombos Keresztély, csak azért nem zárták el, mert sikerült megszöknie. Az olasz-franczia határon csempészettel foglalkozott, ült is érte, majd Afrikába került a Nyegus szolgálatába. Tiz évi távollét után megtörve visszatért a hazájába s fölvette a nazarenus hitet.

A paskvill negyedik erkölcsi halottja Belky volt, a politikus korcsmáros. Ez pláne embert ölt. El nem itélték, mert jogos önvédelmet bizonyított, de perujítás esetén aligha tudna még egyszer kimosakodni; első izben is csak azért menekült, mert a koronatanú, a ki egy más ügyből kifolyólag el is lett hasonló bűneért itélve, hamis vallomást tett a javára…

Ime ez a gúnyirat volt arra hivatva, hogy egy csapásra felrobbantsa az ellentábort. S az aknabombának, a mely a nemzet többségének szine-java ellen irányult, egy piszkos lebujban kilencz degenerált ember kezében volt a kanócza.

Különben Hunyadi szerkesztette a paskvillt főkép Bakk Manónak a Langer Viktortól, a czezári ügynöktől vett adatai alapján. Bodonyi ellen Kaplathy Friczi szerzett bizonyítékokat, Lombos ellen Ősi… Belkyt maga Bary végezte ki. Előszót is ő irt a paskvillhoz…

Elkészült az aknamunka, most már csak föl kellett a bombát robbantani. Bary fölkelt, hogy végszóval éljen s megadja utasításait.

– Nagy nap előtt állunk, – kezdte, – az atmoszféra feszültségét velem együtt éreznetek -232- kell mindnyájatoknak; gondviselésszerű hivatásunk egy világérdek középpontjába helyezett bennünket; nem kevesebbről van szó, mint hogy nekünk kell a népcsaládok mappáján támadt fekete foltot kitörülnünk. A feltámadt magyarországi reakczió ez a fekete pont, szégyenére a fajnak, a melytől eredt.

Mielőtt tovább mennék, köszönetet kell mondanom a német császárnak, a ki anyagilag segélyezte általános emberi érdekű missziónkat. Nem tekintem, hogy hiszen a mi sikerünk nem kevésbbé állott az ő érdekében, mint akár a mienkben, a statusquo ante megbolygatását megsinylette volna a német birodalom is annál a kapcsolatnál fogva, a melyben velünk áll: én csak azt nézem, hogy a tehetséges államfőnek volt esze, hogy felismerje a helyzetet és volt szive pénzbeli áldozatra is. Emelem poharamat Vilmosra, a németek fejedelmi vezérére.

– Köszönet illeti továbbá Langer Viktor urat, a ki éles szemével s nem megvetendő itélőképességgel legott fölfedezett bennünket s nem csak hogy ránk bízta missziója végrehajtásának munkálatát, jelentékeny segítségünkre is volt a haditerv előkészítésénél különösen azokkal az adataival, a melyeket Zádor Miklósra vonatkozólag rendelkezésünkre bocsátott. Elitélendő ugyan, hogy titkolódzik, meczenási álarczba bujva keveri előttünk megbizója kártyáit most is, mikor rég beleláttunk a kártyáiba, -233- de hátha rá van parancsolva ez a titkolódzás: mi megbocsátunk neki. (Éljenzés.)

«Továbbá elismerésemet fejezem ki együttesen Bakk Manó, Hunyadi Jákó, Ősi Mór és Kaplathy Frigyes uraknak, a kiknek legélesebb fegyverünk, az imént felolvasott politikai röpirat megkovácsolása körül legbokrosabb az érdemük… (Éljen az elnök!)

Szünetet kellett tartani, mert igen fészkelődtek a megdicsért urak, a többiek meg szomjasak voltak. Egy pohár pezsgő nem veszélyezteti az ügy komolyságát: töltöttek, kocczintottak és ittak a zsenik. Bary is hozatott egy új abszintot, azzal, hogy majd folytatja, ha kiitta.

Már jó pirosak voltak az arczok és az orrok, a Kaplathy mozgatható füle különösen úgy világított, mint valami lampion. Ihattak a derék fiúk: művük betetőzése előtt állottak, koszorúünnepet ültek. S volt miből. Nem annyira a reximperator, de mindenesetre egy hiszterika német fejedelemasszony ezreseiből futotta a flancz. Lelkesedésük bőven ontotta a kedvet, a Csimborasszó csúcsán állottak, igen szépek voltak a kilátásaik. Kaplathy Friczi látta magát, a mint a németek czézárjával ölelkezett, Hunyadi Jákó egy palotát képzelt maga alá, Bary Pali képzelete egy nemtőt térdepeltetett eléje, a ki kombinált akanthusz-tölgylevél koszorút font felkent fejére, abszintos szájára meg csókokat lehellt…

Ám haladt az idő és haladt a szesz, Bary érezte, hogy nemsokára kéket fog látni az abszinttól, -234- holott valahányszor kéket lát, mindig megdagad a nyelve. Pedig még rendelkeznie kell.

– Urak, következik művünk betetőzése: megállapítása annak, mikép használjuk a fegyvert, hogy a csapása mennél pusztítóbb legyen. Javaslatom a következő: Először. Nyomassék ki röpiratunk egyelőre 100,000 példányban s terjesztessék szerte az országban mindenfelé, palotában, kunyhóban, kolportázs és posta útján. Másodszor. Az expediczió szervezésével Ősi tagtársunk bizassék meg. Harmadszor. Bakk Manó úr hatalmaztassék fel, hogy a költségekre 20,000 koronát vegyen fel a társaság nevében Langer Viktor úrtól à fond perdu. Negyedszer. Röpiratunk netaláni megtámadtatása esetén ügyvédőül további megbeszélésig beszámolás kötelezettségével Hunyadi Jákó urat nevezem ki… Elfogadják az urak javaslatomat?

Persze hogy elfogadták az urak. Több tárgy nem lévén, öt perczig éljeneztek is utánna…

Aztán következtek a kombinácziók. A hatáskiszámítások. Hatan beszéltek egyszerre, mindenki más nyomon és külömböző hangnemből. Vágni lehetett volna a füstöt, ételszagtól és lármától csepegő levegőt. Egy palaczk pezsgő eltört és tartalma végigfolyt az asztalon, épen a Koplathy ölébe, de ki bánta. A császár ügynöke fizette, Koplathyt meg nem feszélyezte, hogy ragad… -235-

Bary részegen távozott az orgia szinhelyéről, egy dal is zümmögött a fejében, egy allegoriás dal: Öreg legények vérszürete… Tánczolni mentek az öreg legények a fiatalok közé; azt hitték, hogy mivel többen vannak, ők szedik meg a «leányfa» gyümölcsét, a piros- és fehérképű hajadonokat, elgázolják a fiatal rózsaszüretelőket…

A vers folytatása még nem volt kigondolva, csak zümmögött teremtője fejében az abszinttal együtt, mert az is zümmögött.

A részeg poéta kitántorogván a kávéházból, szinte öntudatlanul bukott bele egy konfleder-be, a mi épen akkor állott meg a járda szélénél.

– Vigyázzon, kérem, – kiáltott rá a bérkocsi, – először hadd szállok ki.

Nem a bérkocsi kiáltott rá Baryra, mint ő hitte, hanem egy benne ülő úr, a kinek a zseni buktában a tyúkszemére taposott.

A tévedés tisztázódott. Bary hátra hőkölt, a kocsikázó úr kiszállott.

– Én kérdezem, hogy hová, hová? Abban állapodtunk meg, hogy bevárnak önök s referálnak nekem.

– Bocsánat, nekem most haza kell mennem, nem jól érzem magamat, dohszagú Halál úrfi a nyomomban, de ön azért megkaphatja a kivánt értesítést, hivassa ki Hunyadi Jákót vagy Bakk Manót, ők majd elmondanak önnek mindent.

Mondván, magára hagyta a szélhámos a kocsiba kapaszkodó zsenit és beállított a Kikeletbe. Helyet foglalt a tükör alatt és kihivatta a szeparéból Bakk Manót. Egy óráig tárgyalt vele, a végén egy 20,000 koronás csekket irt neki.

– Itt a pénz, lesz még több is, ha szükséges, de Zádor Miklóst, különösen Zádor Miklóst mindenáron fel kell akasztani. Ha nem elég a paskvill, egyebet kell kigondolni, majd segíteni fogok önöknek. Egy hónapon belől ennek az embernek nem szabad ebben az országban lennie…

Hát így operált a herczegnő, «die blonde Bestie», a távolból az ellen a férfi ellen, a kit szeretett.

… És a naiv zsenik szentül azt hitték, hogy a reximperátor operál egy ország ellen a hármasszövetség, a világbéke érdekében.

A herczegnőnek messzire nyúlt a keze s a kártyakeveréshez igen értett az ő embere… -237-

Bodonyi mindennap reggel tiz órakor jelent meg a Zádor lakásán, pontosan, mint az óra, hogy megbeszélje a tulajdonossal lapja következő számának tervezetét.

Csak egyszer késett el Bodonyi. Miklós nem tudta mire vélni a lelkiismeretes barát késedelmét. Azaz biztosra vette, hogy megbetegedett.

Tévedt. Bodonyi mégis eljött. Abban a pillanatban, a melyben a házigazda távozni készült, hogy fölkeresse.

– Semmi különös. A holnapi számba én irom a vezető czikkelyt; azért késtem, mert be akartam fejezni. Ime olvasd…

– Majd átfutotta a czikkelyt. Meg elolvasta még egyszer figyelmesen. Nem akart hinni a szemének. Letette a kutyanyelveket.

– Gondolod? – Belső zsebéből nyomtatott füzetet vett elő s átnyújtotta Miklósnak. – Akkor olvasd el ezt is.

Miklós lapozott és elolvasta a második rész alczímét: Kik csinálják a Véreimet?! Arcza szint változtatott, de azért nyugodt maradt.

Miklós nehezen fogott hozzá a gúnyirat elolvasásához. Megforgatta a füzetet s fürkészőleg nézett barátjára. Annak most igen szokatlan, szinte félelmetes volt a tekintete.

– Nem érdemes magadat fölingerelned. Erre el lehettünk készülve. Mit árthat nekünk a rágalom? A fő, hogy a becsületünkhöz nem lehet hozzáférni.

Az idealista koldús elkaczagta magát. Úgy kongott a kaczagása, mint az üres hordó.

– Azt, hogy te egy gazdag nővel tartatod ki -239- magadat, a lapra is tőle kaptad a pénzt. És azt, hogy én egy fajtalan őrült vagyok. És azt, hogy Lombos lopott és rabolt. És azt, hogy a szerkesztőnk gyilkos.

A házigazda egy ideig le s fel járkált a szobában, hogy fölélénkítse megdermedt idegeit.

– Képtelenség! – fakadt ki barátja felé fordulva. – Csak maguk alatt vágják a fát, midőn ilyen ostoba rágalmakat találnak ki ellenünk.

– Nem ismered a közönséget és nem ismered a rágalmak magvát. Mert – tette hozzá – ezeknek a rágalmaknak van magvuk.

– Hát majd elmondom neked, – ajánlkozott az extanár. – A rád vonatkozó rágalomnak az a magva, hogy csakugyan egy nőtől kaptad azt a 900,000 koronát, a melyből lapodat megalapítottad…

– Ne nevess, – vágott Miklós szavába Bodonyi, – hallgass először végig… Az ellenem emelt vádnak az az alapja, hogy abban a gimnáziumban, a melyben én tanítottam, csakugyan volt egy perverz tanár…

– Úgy, hogy ő kimosdott valahogyan s én mint rágalmazó, a páczban maradtam… Igazad van, – folytatta, – a perverzitás vádja alól tisztázhatom magamat, ha arra kerül a sor, de tudod-e mit jelent a nyilvánosság szemében egy ilyen tisztázás? Barátom, a kinek egyszer meghurczolták a nevét ebben az országban: az elvesztette a hitelét örökre. Még talán jobb, ha hallgatok. – Mély lélekzetet vett, hogy fulladozó torkán kiférjen a további szó. – Igen, hallgatni fogok, nem csapok lármát, kilépek a lap kötelékéből, csak titkos munkatárs leszek, annyival inkább, hogy a paskvill többi rám vonatkozó adatai helyesek. Két álló esztendeig (ezt is a szememre hányják ugyanis) csakugyan a városligeti fák alatt laktam nyáron, ágyra jártam télen, kofák és napszámosok közé, buzát ettem – nem kenyeret, buzát! – és rothadt gyümölcsön éltem: ez mind igaz s az is igaz, hogy mindez igen undorító. Az én nevemet ki kell törülni a tisztességes polgárok sorából, mert én egy unlak vagyok…

A nagyerejű athléta, hajdan kitünő reményű tanuló, dísze a tudományegyetemnek, praecellens -241- doktora a jognak és a bölcseletnek, össze-vissza rázta fejét és vállát, mint a lánczát tépő oroszlán.

Ez volt a Bodonyi utolsó indulatosan kiejtett szava. Mintha könnyített volna vele a lelkén, lassacskán elsimultak dúlt arcza barázdái, ziháló keble is elcsöndesedett.

– Na, most már kitomboltam magamat, – mondta mosolyogva, – jó leszek ezentúl, röstellem is, hogy így megfelejtkeztem a bontonról… Még elreferálom neked – folytatta egész nyugodtan, – a Lombos Keresztély és a szerkesztőnk dolgát. Lombos csakugyan lopott húsz éves korában, be is volt csukva csempészetért, csakhogy húsz év óta, mióta nazarénus lett, egyebet sem tesz, mint vezekel. Hihetetlen energiával, megmagyarázhatlan nélkülözések árán, garast-garasra rakva tiz év alatt harminczezer koronát gyűjtött, hogy visszatéríthesse az általa elsikkasztott összeget. S ez még nem elég, folytatni akarja a robotot élete fogytáig, hogy azt a büntetéspénzt is összegyűjthesse, a mit a franczia állam csempészésért jövedéki kihágás czímén kirótt reá, de be nem hajthatott. Negyvenezer koronája már van, de még kilenczvenezerre van -242- szüksége, hogy tartozásának eleget tegyen… Mit szólsz – végezte szavait a tudós proletár – ehhez az emberhez?

– Azt, – válaszolta Miklós egyszerűen, – hogy bámulom. Az ilyenekből lesznek a szentek.

– Még elmondom a Belky gyilkosságát, – folytatta Napi a jelentését, – aztán majd megbeszéljük bővebben, mi a kötelességed irányunkban és a közüggyel szemben. A Belky gyilkosságának is megvan a magva. Ő csakugyan ölt, persze csak egy rablót, a ki ötször rásütötte revolverét, de czélt tévesztett; a Belky golyója talált. Fölmentették természetesen.

Bármilyen izgatott volt is Miklós, úgy tett, mint a ki az egész tömeges rágalommesét semmibe sem veszi.

– Köszönöm, Napikám, – mondta kezeit egymásba dörzsölve, – hogy megkiméltél a szennyirat azonnali elolvasásától. Legyetek nyugodtak mind a hárman, a milyen nyugodt én vagyok s továbbra is kérem értékes támogatástokat. Majd a sajtóper ki fogja deríteni ártatlanságtokat s becsukatjuk a gaz rágalmazókat.

– Nem úgy lesz az, – mondta olyan kategorikus hangon, mintha a tizparancsolatot szavalta volna el, – nem úgy lesz. El fogsz bennünket csapni, mind a hármunkat s szükség esetén elcsapod magadat is, ha többre tartod az eszme diadalát, mint a magad jó hirnevét.

– Ugyan kérlek, ne fantaziálj, – korholta -243- barátját türelmetlenül, – a becsület jogáról csak nem kell az eszme érdekében lemondanunk, csak összefér a két dolog.

– Nem fér össze, – magyarázta Bodonyi konokul. – A nagyközönség szemében ennek a röpiratnak, hiába tartalmaz rágalmakat, csak annyi az értéke, mintha igazat mondott volna. Mi mától fogva – téged egyelőre kiveszlek – kompromittált, legalább is gyanus személyek vagyunk a tömegek szemében, becsületesek csak azokra nézve, a kik ismernek bennünket. Már pedig kompromittált egyének nem predikálhatnak erkölcsöket, apostoloknak pláne nem valók, holott a Véreimnek apostolokra van szüksége.

– Ellentmondásba jönnénk önmagunkkal, ha a keresztény erkölcsöknek propagandát csinálván, ártatlanul üldözött, megvádolt barátaink elejtésével annak legelemibb törvényét szegnénk meg.

– Idealizmus, theoria, – gunyolódott az apostollelkű proletár, – dilemmába szorultál: hazád érdekében az a kötelességed, az észszerűség is azt diktálja, hogy két rosz közül a kisebbiket válasszad… Mi hárman – ismételte még egyszer, – kilépünk a lap kötelékéből.

– Nem bánom, ha másik két barátunk is úgy akarja, ne szerepeljetek a lapnál, míg el nem dől a sajtóperünk. Fizetésteket természetesen -244- addig is megkapjátok, azon túl meg okvetlenül reflektálni fogok a munkátokra is.

A makacs ember is belátta, hogy barátja megnyugtatása szempontjából engednie kell.

– Majd meglássuk, hogy lesz aztán, – mondta, – egyelőre az a tanácsom, hogy mindenekelőtt magadra gondolj. Jó lesz még a sajtópör megindítása előtt nyilatkozatot kérned nagynénedtől, hogy tőle kaptad a 900,000 koronádat, egyben egy keresztlevelet is kérj tőle annak bizonyságául, hogy túl van a nyolczvanon: úgy közöld lapodban, minden megjegyzés nélkül a nyilatkozatot a keresztlevéllel együtt.

Miklós arisztokratikus lelke valósággal fellázadt barátja czinikus tanácsától.

– Nyilatkozhatnának a tanuid is helyetted, – mondta aztán. – Bizonyára tanuk előtt, vagy valami irás ellenében adta át neked nagynénéd a pénzt.

– Akkor – kiabálta, – ülj a vasútra azonnal és végy nénédtől irást, adjál neki elismervényt, láttamoztasd s hitelesíttesd a közjegyzővel mind a két okiratot. Nem bánom, kényeskedjél, czikornyázzad (majd nem teszed később), -245- ne közöld a két irást a lapodban, csak meg legyen.

Miklós belátta, hogy barátjának igaza van. Minden eshetőségre számítania kell.

– Meghalt a nagynéném, – fuldokolta, – a nemes szent asszony nincs többé. Isten áldása lebegjen porai felett!

Bodonyi, a fanatikus proletár nem kimélte barátja fájdalmát, egy annál sokkalta hevesebb fájdalom kínjától kitört a szó vonagló ajkáról kiméletlenül:

– Meghalt a nénéd, meghalt a lapod, most csak azon légy, meg ne halj magad is s veled együtt az eszme, a mely benned él. -246-

Ha tudott volna Bodonyi Zádor Miklósnak a herczegnővel való viszonyáról, talán azonnal rájött volna, kiben keresse az ellenük intézett orvtámadásnak értelmi szerzőjét.

Miklós nem jött rá mindjárt, holott régi kedvesének a politikáról ejtett jóslatszerű szavaiból s burkolt czélzásaiból, a melyek igen hasonlítottak a fenyegetéshez, elég gyanuokot meríthetett volna ahhoz, hogy elsősorban is a szenvedélyes asszonyt okolja az őt ért rágalomért. Miklós ellenei otromba támadását az ő akcziója természetszerű reakcziójának tekintette, annak bővebb magyarázatához nem keresett a lényegen kívül fekvő mellékindítékokat. A féligazsághoz eljutott így; a herczegnő elleni gyanuja azonban csak akkor merült fel a lelkében, a mikor az első döbbenet és családi gyásza lélek- és agyemésztő zavarából kikerülve, elemezni kezdte a paskvillt, kombinácziót kombináczióra halmozva, annak várható hatásait mérlegelve s keresve az elégtétel módozatait.

Fenkölt lelkű nagynénje, a Zádor-család eme hű sáfárja váratlan halálán való gyásza úgy elfoglalta egész szivét, hogy egyéb érzésnek, -247- agyában gondolatnak, valameddig be nem zárult a szent asszony után a családi kőkripta ajtaja, nem jutott benne hely. A rágalom szele, mire Miklós odaért a temetésre, eljutott Zádorházára is, – a kiadóhivatal megküldte a paskvillt a papnak és jegyzőnek, – de a mérge nem hatolhatott hozzá: annak egyelőre útját állotta a halott. Pap, jegyző, a szomszédos megyebeli urak, a kik eljöttek a végtisztességre, az uradalom tisztikara és cselédsége kivétel nélkül részvétteljes tisztelettel járultak eléje; a barát a barátot üdvözölte benne, az ismerős a kiváltságos urat, s mint leendő jóltevőjüknek hódoltak neki, az örökösnek, az utolsó Zádorbirtok gazdasági alkalmazottjai. Még csak nem is suttogtak az emberek. Az előkelő halott a koporsóban feléjök fordította finom markiz arczát s rájuk meresztette jóságosan szigorú szemét: ne bántsátok az én örökösömet, az utolsó Zádort, a kire én egy életet szenteltem, hogy kiemeljem az élet szürkeségéből a gazdagság és boldogság fényébe, viszonzásul azért a boldogságért, a melyben egy másik Zádor, az én édes uram által részesültem. Ne higyjetek a rágalomnak, oh élők, az utolsó Zádor lelki tisztaságáért én felelek, én, a halott…

Miklós mindössze két napig maradt Zádorházán nénje halála után. Megerősítette állásában a halott gazdatisztjét, egy öreg, kipróbált becsületességű és hűségű hétszilvafást, fölvette vele a leltárt, felruházta teljhatalommal s visszautazott a fővárosba. A vasúton két kaszinóbeli barátjával találkozott: azok is úgy tettek, -248- mintha mit sem tudnának az ellene irt szennyiratról…

Miklós fővárosi lakásába érkezvén, hideg észszel foghatott hozzá az ismeretlen iró ellen megindítandó bűnvádi eljárás anyagának összegyűjtéséhez. Nem zavarta többé a Bodonyi pesszimizmusa, csak magát a tarthatatlan, szinte otrombául ostoba rágalmat látta (a mit csupa gyermekség leleplezni), annak eventuális hatásaival nem számolt. Hovatovább kicsinyes kellemetlenségnek kezdte az egész esetet tekinteni, a melyen túl kell esni, de a melytől félni nem szabad. Elvégre rágalmaztak már czézárokat, szenteket is.

Elmélkedései során történt, hogy valamiképen – talán rövid közszereplésének mérlegelése közben, – eszébe jutottak a herczegnő búcsúszavai: «Nem fogom többet háborgatni, a politikára bízom, hogy megtérítse önt a számomra…» Továbbá: «Sem pénzt, sem fáradságot nem fogok kimélni, hogy kivivjam háláját azokkal a szolgálatokkal, a melyekkel révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz…»

Miklós visszaemlékezett rá, hogy ezek a czélzások annak idején mily kínos, nyugtalanító hatással voltak rá; majd arra is, hogy azon melegében kombinácziókat is fűzött a herczegnő fenyegetésnek is beillő szavaihoz… Igen, igen, akkor úgy kombinált, hogy a szenvedélyes asszony meg akarja őt alázni, hogy annál könnyebben visszaemelhesse magához czéljatévesztett élete romjairól. Igen, igen, el is határozta -249- akkor, hogy nem fog elbizakodni, résen lesz a herczegnővel szemben, ha távol van is tőle; ki tudja meddig ér egy fejedelemnő keze… És ime, hogy megfeledkezett egy pár hét alatt az őt ezen oldalról fenyegető veszedelemről. Valósággal a homokba dugta fejét, mint a struccz.

Apránként világossá lett Miklós előtt, hogy a boszorkányüstben, a melyben neki politikai ellenfelei a halálthozó mérget kotyvasztották, benne van a hiszteriás szőke herczegasszony keze is. S a kanál a kezében nem lehet más, mint a már idáig is leleplezett kalandor: Langer Viktor, a szenvedelmes asszony bravoja… Hát majd felelősségre vonja a kalandort, esetleg vallomásra kényszeríti az esküdtbiróság előtt. S ezzel egy csapásra összezsugorodik az ellenfél harczvonala; a rágalmazási hadjárat erkölcstelen indítéka legjobban meg fogja világítani a rágalom értékét és hitelét…

A nyilvánosság időelőtti állásfoglalásától nem igen tartott Zádor Miklós. Nem ismerte a tömeg-pszihét, bízott annak loyalitásában és türelmében. Hogy nyugodtan megvárja a sajtóper eredményét s csak aztán formálja meg itéletét… Neki sincs egyéb teendője, mint várni, – gondolta, – mintha mi sem történt volna, tovább dolgozik a lappal és a lapban. Taktikai hibának tartotta a Bodonyi s megrágalmazott társainak a laptól való időleges eltávolítását is: úgy vélte, hogy ez hamis következtetésekre adhat okot. De ezen a ponton nem akart az apostollelkű proletárral -250- szembeszállani. Legyen az ő akarata szerint, ha úgy kivánja a lelkiismerete.

De a hű ember titkos támogatásáról, tanácsairól Miklós ideiglenesen sem volt hajlandó lemondani. Hazaérkezvén a temetésről, első dolga volt, hogy magához kéresse az élet eme bátor, tapasztalt hősét.

Bodonyi azonnal megjelent a hivására, de nem hozott magával semmi örömet. Feketét látott a sokat szenvedett ember mindenben és mindenütt. Ezekkel a szavakkal nyitott be barátjához:

– Te most gazdag ember vagy, Miklós, jó ember is vagy, megérdemled a földi boldogságot: eredj haza. Megtetted a magadét, még többet is tehetsz, odaajándékozhatod a pénzedet a lapnak, az eszme, a mit megpendítettél, talán élni fog nélküled is, de veled mindenesetre megbukik… Hallgass reám, én kijártam az élet iskoláját, eredj haza, míg végkép tönkre nem tesznek a gazemberek.

Miklós végre is megsokallta barátja megfejthetetlen kishitűségét és neki is meg volt a maga feje.

– A te tanácsod – mondta, – a gyávák tanácsa, érthetetlen, hogy épen neked oly kicsiny a lelked: megijedsz a veszélyben, a hol a legerősebbnek kellene lenned. Én bízom Istenben és nem félek semmitől.

– Szánlak, Miklós, szivemből szánlak, mert látom a jövődet s megjósolhatom neked reformmozgalmunk sorsát is, ha a helyeden maradsz. -251- Tágulj barátom, miként én tágítottam, mert ha nem, keresztet vethetsz magadra és megkezdett művedre. A haza érdekében engedd át másoknak a tért.

– Alkudni kell, az élet csupa megalkuvás; a rendíthetlen hősök kora lejárt; ebben a társadalomban a nagystilú akaratnak győzelmi esélye nincs; ma a hordák, a nyájjá összeverődött tömegek győznek.

– Ismerem Ujmagyarországot… Eredj haza Miklós, a moloch téged kiván áldozatul, állj félre előlük, mert elnyel a moloch, a minek millió karja és millió szája van…

– Hát majd megmutatom neked, hogy ezzel a két karommal lebirom a millió szivolás molochot is. Csak van igazság talán!

– Hiszen épen ez az, hogy nincs igazság, – ellenvetette a keserű proletár, az őt jellemző üres szarkasztikus kaczajjal kisérve szavát. – Ha volna igazság ebben az országban, mi szükség lenne a mi mozgalmunkra. Mi egyebet teszünk mi, mint hogy az igazságot keressük. A míg az nincs meg, meg kell lapulnunk, Miklós, mert kettőnk kedvéért még nem változik meg a társadalom. Az sem lehetetlen, Miklós, (érveinek legsulyosabbikát a végére hagyta az elkeseredett ember) mondom néked, még az sem -252- lehetetlen, hogy az esküdtbiróság fel fogja rágalmazóinkat menteni.

– Képtelenségeket beszélsz! – riadt fel Zádor a jóslásra sápadtan. – Fantaziálsz.

– Nem fantaziálok, csak ismerem az esküdtszékeket, – állította Bodonyi. – Ez a per politikai per, a mit ellenségeink mindenáron meg akarnak nyerni, pedig csak úgy nyerhetik azt meg, ha bennünket erkölcsi halottaknak nyilvánítanak. Vederemo. Egy pár erkölcsi halott nem számít a milliók rengetegében: a többség győzni akar s mindenáron győzni fog.

– Nekik lesznek bizonyítékaik, mert ők csinálnak maguknak, neked meg nem lesznek ellenbizonyítékaid, hiszen azt sem tudod beigazolni, honnan vetted a lapodra a pénzt; azt sem, hogy nem húszezer forintot költöttél évente, vagy ha ezt nem tagadod, hogy honnan szerezted a módot hozzá, mikor vagyonod csak négyezret jövedelmezett.

Miklós elborult. A félelem kezdett a lelkébe belefészkelődni. Barátja épen egy érzékeny gyenge oldalára tapintott: haragudott magára, röstellte magát.

– Nyertem, – mondta mogorván, – a mikor kedvezett a kártyaszerencse, többet költöttem legális jövedelmemnél, mikor vesztettem, kevesebbet. Adósságot is csináltam: 30,000 koronát. Léha fráter voltam, beismerem, de mi -253- köze a nyilvánosságnak az én magánügyeimhez!…

– Semmi köze nem lenne, – válaszolt Bodonyi, – ha magadnak élnél, de miután a nyilvánosságnak élsz, – legalább így okoskodik a tömeg, – van köze hozzá. A tömeg tudni akarja, hogy ki az az ember, a ki neki predikál, ismerni akarja, olyan a természete, magánélete legapróbb intimitásait is… Egy szó, mint száz – fejezte be a makacs ember a párbeszédet, – nem disputálok veled többet, utoljára figyelmeztetlek, hogy az esküdtszék könnyen a páczban hagyhat: eredj haza.

Mondván, kezet sem fogott barátjával, indulatosan távozott. Az ajtó dönögve csapódott be utánna… Miklós meredten állott a szoba közepén. Jó öt perczig tartott, míg valamennyire feloldódtak az idegei. Akkor vette kalapját s szinte rohanvást az utczára sietett. Melle oly nehéz volt, hogy szinte fájt. Vágyott a szabad levegőre… Emberek után vágyott, társaságra… Vajjon oly sötétnek látják-e helyzetét többi barátai is? Csábrágh, Belényessy s a kaszinó egyéb rokonszenves urai, a permanens értekezlet tagjai, a kiknek ő az elnöke? Türelmetlen volt: szokása ellenére beült egy bérkocsiba s a Nemzeti Kaszinóba hajtatott.

Az urak úgy üdvözölték, mint máskor. Mintha mitsem tudnának az ellene irt paskvillról. Miklós semmi nyugtalanító momentumot nem érzett ki a magatartásukból. Sőt egy szokatlan kitüntető figyelemben részesült. A kaszinó igazgató elnöke meglátván őt, intett -254- egy pár barátjának s azok kiséretében a gyászoló férfi elé állott.

– Kedves Miklós, családi gyászod alkalmából fogadd mindnyájunk, az egész Kaszinó őszinte meleg részvétét.

A meggyötört embernek végtelenül jól esett ez az előkelő gyöngédség. Ah, hát vannak még urak, szépen, nemesen gondolkozó gavallérok! Lelke mélyén haragot érzett a zord Bodonyi ellen, a ki kiméletlen nyerseséggel támadt rá s még jobban megterhelte amúgy is nehéz lelkét.

Különösen szokatlanul meleg volt Miklóshoz Csábrágh. A nagyúrnak nem volt természete az érzékenykedés, de most szinte ellágyult a hangja, midőn részvéte és baráti hűsége jeléül átkarolta gyermekkori czimborája, oxfordi kollegája vállát.

Csábrágh megfordította barátja kezét s belecsapott a tenyerébe bizalmas kordialitással.

Miklós kiérezte barátja hangjából és szavaiból, hogy annak részvéte nem egyedül nagynénje halálára vonatkozik. Annál jobb. Van a kivel őszintén kibeszélheti magát. A helyet azonban nem tartotta alkalmasnak a bizalmaskodásra.

– Én meg már fel is akartalak keresni, de megtudtam, hogy elutaztál a temetésre…

A két barát egy külön helyiségben, a földszinti sárga szobában teríttetett magának.

– Alig. Szóba jött, de csak úgy mellesleg. Te oly magasan állasz s rágalmazóid oly alacsonyan; igazán nem lenne méltó a Kaszinóhoz, hogy ezzel a teljesen érdektelen, mert lehetetlen üggyel foglalkozzék.

Miklós megkönnyebbedett, de nem volt oly könnyelmű, hogy mindjárt az első megnyugtató benyomásra lerázza lelkéről valamennyi aggodalmát.

– Hiszen – sóhajtott fel, – ha csupa művelt úrból állana a világ, vagy mondjuk úgy, hogy: ha mindenki ismerne engem, nem érintene ez a piszok magamat sem, de számolnom kell két tényezővel, úgymint a tömegpszikhével és annak az ügynek a kényességével, a melynek a szolgálatába léptem.

– Ha csak az én személyemről lenne szó, – folytatta Zádor, – alighanem agyonhallgatnám az egész komédiát, legföljebb megkorbácsolnék valakit (Langerre gondolt), de így, exponált vezető helyzetemben, kénytelen vagyok az ügyet a nyilvánosság elé vinni. Elhatároztam, hogy rágalmazóim ellen megindítom a sajtópört.

Csábrágh egyelőre nem reflektált barátja szavaira, csak piszkált a halastálban, a mely előtte állott, mintha nem tudta volna magát elhatározni, melyik falatot tegye a tányérjába.

Miklós észrevette habozását. Megivott egy pohár bort, utánna sem szólalt meg mindjárt, de hogy a barátjának sem jött meg a kedve a beszédre, mégis megkérdezte tőle:

Csábrágh letette a halkést és villát s rákönyökölvén az asztalra, barátja szemébe nézett.

– Az ügynek, – válaszolt rá, – a melynek a szolgálatába szegődtél magad is, a felsőbb társadalom szine-javával együtt.

– Nekem, – válaszolt Csábrágh s rejtélyes arczának derült kifejezést igyekezett adni, – nekem, de az egész Kaszinónak is az a véleményünk, -257- hogy a piszkot még jobban felpiszkálni nem szabad. Gazemberekkel nem szokás párbajt vívni.

– Még kevésbbé, – vélte Csábrágh. – A kit nem tudok az öklömmel egy csapásra leteríteni, annak kitérek az orvtámadása elől.

Miklós hátradőlt székében, megsáppadt, sehogysem tetszett neki ez a beszéd.

– Ez a kaszinói felfogás szerintem helytelen, – jelentette ki nyersen, – én annak meg nem hajolhatok.

– Én mindenesetre veled maradok, – mondta szinte szomorúan, – de mit használ az neked? S mit használ a lapodnak, a közügynek, az eszmének, a melynek a magvát te ültetted el!

Zádor Miklós észrevette, hogy a tapintatos, fegyelmezett idegzetű arisztokrata egy nyomban van vele szemben másik barátjával, a nyers, bár lánglelkű, de fegyelmezetlen proletárral: Bodonyival. Úgyszólván csak a modoruk különbözött, a felfogásuk lényegben teljesen egyezett.

– Te is úgy beszélsz, – mondta szemrehányó hangon, – mintha félre kellene állanom egy pár gonosztevő miatt.

– S mit árt az neked, – kérdezte, – ha félre is állasz? Sokkal nagyobb úrnak tudlak, mint hogy hiúnak higyjelek. -258-

De erre már végkép megbomlott az elgyötört férfi lelki egyensulya. Felugrott és széke karjára támaszkodott.

– Hová beszélsz te most, Ödön? Mi köze van ennek az ügynek a hiúságomhoz? Tudom én, hogy nem vagyok pótolhatatlan s végezhetném a dolgomat, mint közkatona is, szereplési viszketeg sohasem bántott, magad tudod legjobban, hogy szinte irtóztam a nyilvánosságtól. De – kiabálta, – nem arról van most itt szó, hanem arról, hogy az én félreállásom jelen esetben gyáva megfutamodást jelentene, az ellenség részéről meg győzedelmet, a mely újabb orvtámadásokra serkentene. Miféle erő az, a mely az első káromlásra meghátrál, a mikor még az ellenség golyója sem érheti utól! Mi lesz velünk akkor, a mikor belekerülünk a tűzvonalba, ha már a táborban is így viselkedünk!

– Csak abban tévedsz, – magyarázta Csábrágh barátja idegességével szemben holtnyugodt hangon, – hogy a te félreállásod nem meghátrálást jelent, hanem okos erőkimélést. Schonung von Mann und Material. Igenis, a tűzvonalba vigyed harczkészségedet, ne tapostasd el magadat idő előtt, a nélkül, hogy bárkinek is használnál vele. Várj, míg feledésbe megy a rágalom, két-három év alatt minden elévül ebben az országban; ha csak monstrummá nem fújja fel az ember, elfújja a szúnyogot az első vihar.

Miklós visszaült a székébe, nagy erőfeszítésébe került, de nyugalmat erőltetett magára.

– Jól van, – kezdte meg ellenvetéseit, – -259- tegyük fel, hogy hüllő vagyok: se akaratom, se vérem; megsemmisültnek tekintem magamat; suhogtatják a pálczát felettem, nem mukkanok; lemondok emberi jogaimról. Rendben van. Vagyok olyan ember, hogy vállaljam akár a martiromságot is. De mit szól majd mindehhez a nagyközönség? A mi embereink, hitsorsosaink, a kiknek lelkéből táplálkozik az új magyar eszme s zsebéből a lap, annak organuma? Martirt fognak-e ezek bennem látni, bennem, az ő első apostolukban? Martirt-e, vagy egy gyáva szájhős ficzkót? Szájhőst-e, vagy egy ludas gazembert, a ki megszökik az önvédelem elől?

– Gondoljanak, a mit akarnak… Csak idő kérdése: az igazság mindig napfényre jő.

– Arról majd gondoskodom én hogy el ne pusztuljon. Viselem a gyermekbetegségek költségeit.

Miklós az asztalra ejtette öklét. Mind sötétebb lett előtte a szemhatár. Csak a maga kínos helyzete domborodott ki a sötétségből élesen.

– Senkit sem tisztelünk jobban, mint téged, láthatatlan szellemi vezérünk te leszel ezentúl is. Még nagyobb odaadással lépünk eszméidért a sorompóba, mint eddig, de az elnökségről a magad s az ügy érdekében le kell mondanod… -260-

Az ebédnek úgy is vége volt. Zádor Miklós felállott s egy ideig értelmetlenül nézett barátja szemébe, aztán hátracsapta fejét; valami kejelmetlen, emberfeletti dacz villant meg a szemében; háromszor is megvonaglott az ajka, míg kitört belőle az indulata.

– Nem! Hogy a bűn győzedelmeskedjék az erényen! Nem, ha ilyen a ti iskolátok, én nem követem; majd csinálok magamnak más iskolát. Az, a mit te kivánsz tőlem, – mondta kínos, szaggatott lélekzetvétellel, – az az összeomlás, az igazság bukása, a teljes derut.

– Kedves barátom, hiszen ott vagyunk; azért dolgozunk, hogy máskép legyen. – Kezét nyújtotta. – Ne haragudj reám, én mindenesetre melletted maradok.

Zádor elfogadta a nyújtott jobbot. Aztán vette kalapját… Az utczán, a hideg éjben folyton az a gondolat gyötörte, hogy Bodonyitól is így vált el… Úgy érezte magát, mint a ki egyedül áll a világon. De ez nem csökkentette a bátorságát: annál erősebbnek érezte magát. Meg volt róla győződve, hogy az igazság mellette van s győznie kell egymagában is. Nem történt vele egyéb, mint hogy egy kínos dilemma válaszútja elé került, lesz még rosszabbul is. Egyelőre a helyes irányt kell eltalálnia: a nagyközönséget veszítse-e el, vagy egy pár barátja bizalmát? Semmi kétség, hogy a göröngyösebb utat kell választania. A sajtópert meg fogja indítani… -261-

Zádor Miklós immár negyedik napja, hogy nem látta Bodonyit. Az igazat megvallva, nem is igen vágyott a sötét pesszimista erőemésztő prédikáczióira. Minden erejére szüksége volt, mindent került, a mi lelki állapotával s életfelfogásával ellenkezett. Feljárt a szerkesztőségbe csaknem mindennap s ott maradt a lap zártáig.

A szerkesztőség képén mit sem változtatott a lap megbuktatása czéljából kieszelt paskvill s a három megrágalmazott munkatárs időleges távolléte. Annál serényebben és lelkesebben dolgoztak a többiek. Bodonyi jól összeválogatta őket: kemény, viharedzett férfiak voltak valamennyien, egy-egy vereségtől még nem ijedtek meg egykönnyen, hiszen csupa vereségből állott a legtöbbjük élete. A Véreim nivója sem sülyedt a paskvill óta, inkább emelkedett. Zádor megbántott lelkének minden erejet belevitte czikkelyeibe. A paskvillal egy sorban sem foglalkozott a lap, csak bejelentette, hogy irója ellen sajtópört fog indítani, s hogy három megrágalmazott munkatársa annak eldöltéig önkényt megvált a laptól. -262-

Másképen, sokkal szomorúbban állott a dolog a kiadóhivatalban. A napi elárusítás az első héten felényire csökkent s a havi előfizetők legnagyobb része nem ujította meg az előfizetést. Zádor hidegen fogadta az igazgató idevágó jelentéseit.

– El voltam rá készülve, annál több előfizetőnk lesz a sajtópör után.

A sajtópör előkészítését s anyagának feldolgozását egy lelkes és nagytudású ügyvédre bizta Zádor, maga alig foglalkozott vele. Teljesen megbizott emberében. De nem is lett volna rá ideje…

Közeledvén a reform-bizottság második ülésének a határnapja, mégis elhatározta Miklós, hogy magához kéreti Bodonyit. Az előadóval csak meg kell beszélnie a tárgysorozatot s az elnöki jelentés anyagát.

– Ja vagy úgy!… Ahhoz nekem – jelentette ki Bodonyi, – most már semmi közöm.

– Előadói tisztedről – figyelmeztette őt – csak az ülésen mondhatsz le, addig teljesítsd kötelességedet. -263-

– Azt teljesítem… Rühös vagyok, – fakadt ki a proletár, – tehát félreállok.

– Hm. – A csökönyös ember keresztbefonta karját s farkasszemet nézett rátámadójával. – Tudod-e, hogy miféle ember vagyok én? Hogy miért maradtam koldusnak, holott emberi értékemnél fogva miniszternek kellene lennem? Mert soha senki akaratának meg nem hódoltam s meghódolni nem is fogok soha. Mert nekem csak egy úr parancsol ezen a világon, a saját lelkiismeretem.

Hátat fordított Miklósnak, hogy távozzék, de az ajtóban egyebet gondolt. Visszafordult s megállt.

– Külömben megnyugtathatlak, – jósolta, karját a megdöbbent házigazda felé kinyújtva, – nyugodt lehetsz, hogy nem fogod az előadót nélkülözni az ülésen, egyszerűen azért, mert – nem lesz ülés.

De a proletár nem hallgatott rá. Féktelen szenvedélye, elvszigora nem ismert megalkuvást, elrohant.

Miklós mélyen megrendülve nézett utánna. Érezte, hogy egész embert vesztett el benne, olyan embercsudát, a milyen kevés akad milliók között… -264-

Nem vesztette el… Csak ezután tűnt ki igazában, hogy egész ember volt Bodonyi… A Miklós lakásáról egyenesen a Bristolba sietett.

– Fennt van, – válaszolt a fényes szolga a kopott úrnak, – II. emelet 26.

A nemzetközi politikus épen azzal foglalatoskodott, hogy kicsipeszelte fekete szakállából az ősz szálakat. Bodonyi csöppet sem feszélyezte: folytatta szépítő munkáját, még hátra se fordult neki, úgy is láthatta a tükörből, a mely előtt ült.

– Ah, te vagy az, barátocskám?… Isten hozott, barátom Bodonyi, foglalj helyet.

A kalandor most már hátrafordult, gyanakodó pillantást vetett látogatójára.

– Ahá, ahá… Miért mondod, hogy itt az ideje? Történt vele valami? – kérdezte ravaszúl.

– Ne affektálj, kérlek. Te ne tudnád, mi történt vele, mikor (nem tudom, mi okból) minden egyes lépését megvigyázod? -265-

A kalandor észrevette magát. Mi szüksége sem volt a tettetésre. Azzal legfeljebb csak gyanút kelthetett.

– Akkor miért kérdezel? Magadtól is sejtheted, hogy itt az alkalmas pillanat, hogy hozzá férkőzzél. A gyengék könnyebben megközelíthetők, mint az erősek.

A kalandor letette a szőrcsipeszt s felállott. Vendége felé nyújtotta szivartárczáját.

Bodonyi tudta, hogy a gazember töri a fejét valamin: azért mókázik vele, hogy időt nyerjen a gondolkozásra.

– A paskvillhoz?… Ahá, én igazán nem tudom, – kertelt a kalandor. – Én azt hiszem, a paskvill nem igen ártott meg neki, túlbecsülöd a hatását, barátom, túlbecsülöd.

– Megint affektálsz! – mondta szemrehányó hangon. – Mi szükséged reá? Nem akarod nekem elárulni, hogy mi terved van Zádorral?… Hát kérdeztem én tőled?

A ravasz szélhámos tágranyitotta szemét s átható, szúrós tekintetét egypárszor végigsétáltatta vendégén.

– Különös vagy te most, Bodonyi. A beszédedből -266- azt veszem ki, hogy te engem a Zádor ellenségének vagy roszakarójának tartasz.

Bodonyi felállott most, s mint valami lusta jaguár, kinyujtóztatta gerinczet, égő szemét a szélhámoséról egy pillanatra sem véve le.

– Mondd csak meg nekem, – kérdezte kimérten, – miért fizetsz te engem: a spionodat?

Langer nem felelt. Jónak látta taktikát változtatni, úgy tett, mintha gondolkoznék.

– Tudod mit, – szólalt meg az iparlovag végre, – meggondoltam a dolgot: csakugyan nincs értelme, hogy titkolódzam előtted. Igenis bevallom, ki akartam Zádort használni a magam magasabb czéljaira, de időközben rájöttem, hogy erre ő egy csöppet sem alkalmas médium. Föladtam a vele való tervemet, nincs többé szükségem reá.

Arcza félelmetes volt, ijesztőn kidülledt a szeme. A szélhámos hátralépett tőle.

– Azt, hogy elérted a czélodat Zádorral szemben, hogy az ő romlása volt a czélod s talán részed is volt a megrontásában.

– Mindegy, – folytatta Bodonyi sivár hangon, – én azt nem kutatom; megengedem azt is, hogy nem volt benne a kezed az ellene elkövetett merényletben, de kapóra jött neked. Tehát a vesztét akartad. – A kalandor vállára csapott és rárivallt: – Mered tagadni?

– Nem is akarom, – daczolt most már Langer a nyilt támadással. – Lásd, mi hasznod van belőle, hogy ezt tudod?

– Majd megválik. Hanem először azt tudjam még meg, mi hasznod van neked a Zádor bukásából? Ki uszított reá? Ki bérelt fel ellene? Ismernem kell az ellenségét, hogy agyonüthessem, különben téged ütlek agyon.

A puha gerinczű kalandor sápadt volt, mint a halál, igen megijesztette a vasmarok nyomása, de azért persze nem mondott igazat. Azt a meset tálalta fel szorongatojának, a mit valóságnak hittek róla a Kilenczek.

A Goliáth erejű ember egyet kanyarított a két kezével s a másik pillanatban ott ténfergett a kalandor a lábainál, mint valami rongy.

– Kelj föl, – mondta aztán a szélhámosnak, – mert még beszédem lesz veled.

– Nem bántlak – nyugtatta meg Bodonyi – ha teljesíted parancsomat. Ülj le és irjál.

Egy nyilatkozatot vett a kalandortól, melyben az elismeri, hogy a herczegnő megbizásából a Zádor becsületére tört. Maga sem tudta mi hasznát fogja venni ennek az irásnak, inkább ösztönből cselekedett, mint számításból.

– Azonnal pakkolsz és takarodsz ebből az -269- országból, külömben vagy elcsukatlak vagy végzek veled magam. Értetted?

… Bodonyi otthagyta a gyáva szélhámost és meg sem állott a Zádor Miklós lakásáig. Otthon találta a gazdát. Zsebébe nyult a Langer nyilatkozatáért. Az asztalra dobta csudálkozó barátja elé.

– Ezzel még tartoztam neked s régi barátságunknak, – mondta, – használd fel tetszésed szerint. Egyebekben még csak az a mondanivalóm, hogy Langert, legfőbb ellenségedet, sikerült a fővárosból eltávolítanom. Ma éjszaka már nem hál itten…

Zádor Miklós csak nézte egy darabig a visszatért barátot, csak nézte, míg meg nem fájdult a szeme, aztán nem tudott magán tovább uralkodni, felugrott és tárt karokkal Napi felé sietett.

A zord proletár sem volt erősebb mint ő, az ő szeme is megfájdult, az ő karja is ölelésre tárult… Összeölelkezett a két barát s görcsösen zokogott az egymás kebelén…

A két önfejű férfi érzelem és gondolatvilágát, a melyet csak még jobban eltávolítottak egymástól az érvek, a rimánkodás, egyszóval a szó, így hozta, forrasztotta össze a könny. Egy órai -270- meghitt beszélgetés folyamán megtudtak egyezni a részletekben is. Egyik is, másik is engedett sarkalatos elveiből. Zádor Miklós rászánta magát, hogy sajtópere eldőlteig távoltartja magát a lapjától s a permanens bizottság elnöki tisztéről a következő ülésen lemond. Nem lényeges, ki aratja le az ő magvetését, a fő, hogy az aratásból a nemzetnek legyen haszna. Hirtelenében valóságos átlényegülésen ment át a lelke: szivére vette a jelenségek figyelmeztetését; a lap anyagi sorvadását, a Kaszinónak a Csábrágh által tolmácsolt konzervativ felfogását, egyszóval úgy a nagyközönségnek, mint barátjainak vele szembe helyezkedő itélkezését s legyőzte önmagát csaknem minden vonalon. Csak a sajtóperből nem engedett. A vezérségről kész volt lemondani, de arról nem, hogy a kapandott elégtétel után tovább szolgálja a közügyet, ha csak mint közkatona is.

Bodonyi viszont abban engedett barátjának, hogy a bizottság legközelebbi üléséig hajlandó volt előadói kötelességeinek eleget tenni. Megfogalmazta s széjjelküldte a meghivót a tárgysorozattal s megirta jelentését. Természetesen felvette a tárgysorozatba az ő lemondásukat is. Mindent megtett, hogy a második bizottsági ülést teljes számban összehozhassa… -271-

Bizonyára nem az előadó-titkáron múlt, hogy a reformbizottság második ünnepies ülése fiaskóval végződőtt. Hiába vette fel Bodonyi a tárgysorozatba elnöke és a maga lemondását, a konzervativ urak feszélyezve voltak s nem jöttek el így sem az ülésre. Az iparos, kereskedő és lateiner elem viszont talán épen az ellenkező okból tartotta magát távol: kudarcznak vette az elnöki válságot s ebből a mozgalom életképtelenségére következtetett. Nem bízott annak komolyságában.

A fiasko ténye tehát hatványozottan igazat adott Miklóssal szemben Bodonyinak. A rágalom megnyerte első csatáját, ördögmalmában nemcsak az ellenséget, de megőrölte annak eszméit is. Mert olyan ennek az ország társadalmának az összetétele: a nemzettest szervezete immár nem képes kiforrni a kártokozó baczillust, mint az egészséges vérű emberorganizmus: a nemzettest beteg…

Az ülésen mindössze négyen valának együtt: Csábrághon a házigazdán kívül: Miklós, Bodonyi és Deréky, a kitünő műasztalos. A kudarcz legjobban a fanatikusan soviniszta nagyiparost sujtotta le. -272-

– Méltóságos uram, – fakadt ki ez hazafias borongásai folyamán, – azért, hogy megbuktunk az első lépésnél, ne ejtsük el a szent ügyet. Ha tizszer levernek, támadjunk tizenegyszer, valameddig nem győzedelmeskedünk. A tisztességes ipar nemzeti létkérdés, azért nincs vagyonunk és hitelünk a külföld előtt, mert hűtlen kalandor kezekben van az ipar és kereskedelem: az újmagyarok csúffá tették a magyar becsületet.

– Semmit sem ejtünk el, – fogadta meg, – csak várunk. Az új támadásra alkalmas pillanatot várjuk, addig sem henyélünk, előkészítjük a terepet…

Zádor Miklós felajánlotta a lelkes nagyúrnak a lapját, a Véreimet. Minden ellenérték nélkül.

– Tőled pénzt nem fogadok el, a mit a lapra költöttem, fizesse nekem vissza, ha módjában lesz, maga a lap.

A Csábrágh-palotából megtépetten, de emelt fővel távozott Miklós a Bodonyi karján. A két barát hallgatagon rótta a járdát, a jövőbe kalandoztak gondolataik.

– Csudaország ez, – sohajtotta fel egyszerre Zádor Miklós, – nincs itt harmónia.

– Mert nincs kultura, – mondta Bodonyi, – a férfiak tudatlanok és élvvágyók, az asszonyok hazudnak és közönségesek s ravasz munkakerülő a legújabb nemzedék. Hej pedig – keserűségében belevágott a levegőbe, – mennyi itt -273- a kincs! Az agyvelők tele gondolattal, a lelkekben isteni tűz lobog s aczélból vannak az inak. Nincs a világon több ily istenverte s egybeg istenáldotta nép, mint a magyar.

– Majd visszatér hozzá, – jósolta a fanatikus proletár, – levezekli a bűneit s újjá fog születni lelkiekben… Egy ilyen őstehetségű nemzetnek hivatása van s az isteni rend úgy hozza magával, hogy egy nemzet addig, valameddig le nem élte az élnivalóját, nem pusztulhat el…

A jóslelkű ember bucsút mondott Miklósnak a legközelebbi utczasarkon… Igen éhes volt. Egy szatócsboltban kenyeret és húsz fillér ára sonkahulladékot vett magának vacsorára. Többre nem tellett most már neki, mert pénzt sem Miklóstól, sem a laptól nem fogadott el többé. Ilyenforma ember volt…

Miklós hazament. Belevetette magát egy karosszékbe. Az volt a szándéka, hogy megpihen: teljesen átengedi magát gondolatainak, a melyekből oly szép légvárakat tudott a képzelete felépíteni. De az egyszer megtagadta a feje a szolgálatot. Gondolatai össze-vissza kuszálódtak benne, máskor oly élénk fantáziájának szárnya törött s kínosan vergődött a rögökön. Mi történt vele az Istenért! Egész életét, testét-lelkét felajánlotta az embereknek, s az emberek megtagadták őt: Bujj el a sötétségbe, a fényesség nem a te elemed!… Az emberiséggel szemben mindenesetre elvesztette pörét. Azt -274- a másik, kisebbik pert meg fogja nyerni, de mi haszna belőle! Egy pár gazemberen győzedelmeskedni! Mily kicsinyes, megalázó gondolat! S mégis görcsösen ragaszkodott ehhez a gondolathoz! Lelke szinte szomjuhozta a megalázkodást. (Talán túlfent kezdte, Isten büntetése érte, mert megvetette a kis téteket. Jó, hát kezdi előlről. A szalmacséplésen. Megvédelmezi a becsületét, a mit el sem vesztett, de a világ kedvéért mégis úgy fog tenni, mint ha elvesztette volna. Jó, megteszi, de micsoda élet az ilyen! Agyveleje nagy terveket termelt, a föld meg sülyedni kezdett a talpa alatt!)… Tétova tekintete össze-vissza barangolt a szobában. Meghitt öreg butorai, a miket még az apjától örökölt, idegenül meredtek reája, iróasztala gőgösen terpeszkedett a sarokban, – (Rám ne támaszkodj, nem kellesz nekem) – egy becsületes vén paraszt képe megelevenedett keretében s gúnyos mosolylyal nézett le rá a falról… Mi történt vele? Idegen lakásba tévedt… Nem, hisz ott mosolyog az édes anyja, a meleg, az édes… Ő otthon van, csak nem érzi magát otthon… Felállott, majd kinézett az ablakon; az olvadó lucskos hóban, az utczai lámpák szennyes fényében keresztül-kasul emberek futkároztak, nem tudni miért, hogyan kerültek az utczára, mi czélt hajszolnak? Éhesek vagy boldogok-e? Az arczkifejezésükből semmit sem lehet megtudni, oly sajátságos a járásuk, a tekintetük. Idegenek. Csupa idegen! Egy se rokon, egy se barát, egy se fajbeli… Hogy lehet az?… Hiszen ebből az országból való -275- ő is, a gyökere mélyen fekszik az anyaföldben, honfoglaló őse egy tizedrész országot hódított meg nemzetének s mégse lenne otthon? Nem az utczán járókelők az idegenek ezen a földön, hanem ő? Kiveszett a fajtája s helyét új elemek foglalták el, a kik nem fogadják be őt, a kivesző bölényt, maguk közé? Egyedül áll az emberrengetegben?!…

Igen, egyedül áll. Határozottan érezte Miklós, hogy nincs többé senkije… Romhányi Erzsébet?… Oh, Romhányi Erzsébet talán mégis… Ő szép és nemes és jó… Vagy ki tudja! Lehet szép, nemes és jó, de nem neki. Mit akar ő? Ki ő?… Ő a ritka bölény, a kire vadászni kell!… Ki szerethetné őt, az idegent?… Azaz lehet, hogy mégis szereti valaki. Oh, mily boldog lenne, ha igazán igaz volna…

A kis leány szaladva jött a szobába s szokása szerint egyenesen nekiment az urának, hogy kezetcsókolna.

– De bizony. Ideje, hogy tanulj valamit. Ősszel majd intézetbe küldelek jó apáczanénikékhez, a kik szeretni fognak téged. Ugy-e örülsz? -276-

Lórika azzal felelt a kérdésre, hogy térdre esett a szőnyegen, átölelte a méltóságos úr lábát görcsösen és szivettépő zokogásban tört ki.

Miklósnak megdagadt a keble. Régóta nem érzett ilyen tiszta nagy örömet. Hát mégsem egészen idegen ezen a földön, van a ki szereti, habár csak egy kis kolduska is. De mit tesz az, hiszen a szeretetnek rangja nincs!… Magához emelte a zokogó gyermeket.

– No ne sirj, kicsi… Nem fogsz elmenni… Itt maradsz, a meddig csak akarsz.

– Mindig, mindig, mindig, – hüppögte Lórika könnyein át mosolyogva, – én nem megyek innen, inkább meghalok.

– Hogyne szeretném a méltóságos urat, mikor ő Istenke után az első nekem…

– Mehetsz, Lórika, légy mindig ilyen jó és akkor igen-igen boldog leszel…

A kislány kitipegett, szokása szerint lábújjhegyen (úgy tanulta Gábrinétól): Miklós magára maradt… A szobája most már nem tetszett neki olyan kietlennek, mint az imént… Könyvszekrényhez lépett és válogatni kezdett az ő örök igaz barátjai, az emberiség szellemóriásainak irásaiban. Oh, azok bizonyára megértenék őt: Shakespeare, Göthe, Carlyle, Kant, Rousseau. Megvigasztalnák őt, ha feltámadnának, megmosolyognák, a miért oly tragikusan fogja fel az életet s részt vennének megszokott -277- bánatában; ők hozzá, hiába, más nemzetek szülötte, nem lennének idegenek.

Miklós elmosolyodott. Micsoda rémképeket látott az imént. Dehogy is van ő egyedül, mikor a legnagyobbak az ő barátjai…

Kiválasztotta magának Hermann und Dorothea-t s visszaült karosszékébe, hogy Göthével társalogna. Az este nem is távozott hazulról, Gábriné hideg vacsorát tálalt fel neki, Lórika megvetette az ágyát jó puhára, boldog volt Éjfélig olvasott, aztán lefeküdt.

– Nem mertem volna a méltóságos urat felkölteni, de Máli néni oda van a csarnokban, a Pityu meg azt mondta, hogy nincs ideje várni, úgy szökött el, megverik, ha észreveszik.

– Csak azt mondta, hogy Pityu és hogy a méltóságos úr nagyon meg fog neki örülni, egy pengő fogja ütni a markát: úgy mondta.

Az emlegetett Pityu belépett a hálószobába s bár kicsi, de művelt férfiú létére haptákba vágta magát.

Annak valami boldog sejtelem varázsában -278- szinte elállott a szive verése… Pityu a Romhányi-ház kis inasa volt.

– Aligha, – s ravaszúl mosolygott a kis legény, – ugyan nem kötötték az orromra, hogy ki irta, de a szarkaláb betűiből azt orrontom, hogy az ángolna.

Így már meg lehetett Pityut érteni. De miért nem adta át mindjárt a levelet?

Hamarosan kisült, hogy nem ment az olyan könnyen. A missz szörnyű titokban és kötött marsrutával küldte Pityut azzal, hogy el ne veszítse a levelet s a világon senkinek se szóljon, hová viszi, különben elkárhozik. Pityu tehát nem akart elkárhozni és biztonság okából a czipőjébe a talpa alá rejtette az irást. Egyszóval le kellett vetnie a czipőjét, hogy hozzá férhessen a levélhez.

Miklós úgy el volt fogódva, hogy nevetni sem tudott ezen a bohóságon. Megérezte, hogy nem a missz irt neki. Remegő kézzel vette át a levelet, s a küldöncz markába nyomván az általa előirányzott pengő forintot, kikelt ágyából. Először kiküldte Pityut, miután lelkére kötötte a titoktartást, aztán magára kapta ruháját. Nem akarta a levelet éjjeli alsóruhában elolvasni. Így tisztelte meg az iróját. Biztosra vette, hogy az ő Őszikéje irt neki. -279-

«Kedves Miklós.

Apa beszédjéből megtudtam, hogy megrágalmazták rosz emberek. Maga alig szól hozzám a csütörtöki zsurokon, így hát ezen az úton, a jó missz nehezen kivivott beleegyezésével tudatom magával, hogy bármi csapás érje is ezen a világon, én együtt érzek magával, várok bármeddig, a titoktartást nem töröm meg s örökké hű maradok magához.

Őszikéje.»

U. i. De bízzon ám maga is bennem. S ne adjon a látszatra semmit. És beszéljen velem csütörtökön a zsuron. Fontos közleni valóm van.

Őszi.

Miklós kitárta karját, mintha keblére akarta volna ölelni az egész világot, a melyet úgy megvetett még tegnap s most annyira szeretett. Tehát hű maradt hozzá az édes, a drága nő. S ő oly nyomorult volt, hogy a látszat után itélt. Hogy is sérthette meg a nemes teremtést, ha csak gondolatban is, a gyanakodásával!… Most már nem fog tovább bujkálni, vagyonos ember, semmi akadálya, hogy a gyászév letelte után (egy évig akarta gyászolni a nénjét) oltár elé vezesse a párját… Csábrágh?… Igaz is, mi lesz Csábrághgal? Lemondott a leányról? Megkérte? Kosarat kapott?… Vagy ragaszkodik hozzá, küzdeni fog érte ezentúl is? Persze lemondana róla, ha tudná, hogy a leányka őt szereti… Vagy nem?… Hiszen majd megtudja. Most már -280- nyiltan beszélhet vele. Független ember, a nyilvánosság nem árthat neki többet, mint a mennyit ártott; a herczegnő sem. Amaz elérte czélját, lelökte a közszereplés magaslatáról, ez még nem fejezte be ugyan a művet, de mit tehet neki! Ártalmatlanná van téve a spadasszinje is. Az csak mégsem lehetséges, hogy a szenvedelmes asszony az életére törjön. Vagy egy ártatlan leány ellen fordítsa tőre élét!… Ah, nem ijed meg a fenyegető árnyaktól: megkéri az Erzsike kezét. Csütörtökön Béltekyéknél bejelenti neki a szándékát, még aznap beszél Csábrághgal s másnap a leány szüleivel. Így kell cselekednie.

Alig győzte Miklós a döntő napot bevárni. Gyönyörteljes izgalmában szinte megfeledkezett sajtópöréről is…

A zsúr napján ő volt az első, a ki belépett Béltekyék szalonjába. A nagyműveltségű s kényes öreg dáma még jobban kitüntette, mint máskor, mintha tudtára akarta volna adni, hogy a róla táplált véleményében semmiféle rágalom nem ingathatja meg. Egy szóval sem említette a paskvillt, de czélzásokat tett reá. (Ah, kedves Zádor, beh gonoszak az emberek!… Mily kevesen vagyunk, a kik méltók vagyunk egymáshoz, a kik minden orvtámadásnak felette állunk!)

A nagy dáma kiválasztott vendégei is ép úgy ünnepelték benne a fölényes, nemes barátot, mint mindig. A paskvill megbuktatta Zádort a politikust, de Zádorhoz az emberhez hozzá nem férhetett… -281-

Megtelt a szalon, de Romhányiék még mindig nem jöttek. Miklós tűkön ült, de türelmetlenségét nem árulta el. Elemében volt ebben az előkelő társaságban, itt tudott uralkodni magán a legszorongatottabb lelki állapotában is.

Elsőnek jött és utolsónak távozott Miklós a zsúrról, de Romhányi Erzsébettel nem találkozott. Romhányiék nem jöttek el. A háziasszony szóvá is tette elmaradásukat. Senki sem tudott róluk semmit. De elmaradt Csábrágh is, a ki eddig ugyancsak elmaradhatlan látogatója volt a Bélteky-zsúroknak… A mamák keresni kezdték a két abszenczia közötti összefüggést. Miklós is elhatározta, hogy a zsúr után azonnal megkeresi barátját s tisztázza vele szive ügyét…

– A méltóságos gróf úr Csábrághvárra utazott, – jelentette a medvebundás portás a kocsiból kiszálló Miklósnak…

Ez erre elbocsájtotta a bérkocsit s visszasétált a Kaszinóba. A metsző márczius eleji szél átfújt a ruháján, de fölhevült testét nem hűtötte le. Szinte izzott az agya. Utóbbi időben annyi csapás érte, hogy már nem is tudott jót remélleni. Valami katasztrófától tartott. A leányka levélben irta meg neki, hogy fontos közleni valója van vele s nem jött el a rendezvousra. Ennek csak nagy oka lehetett. Mi vajjon?… És még Csábrágh is elutazott, hogy ne oszlathassa el a lelkére nehezedő kínos homályt. -282- Mit volt mit tennie: hazagyalogolt Miklós. Másnap reggel egy expressz sürgönyt menesztett Csábrághvárra nyitottan. Két óra mulva megérkezett rá a válasz.

Miklós a reggelinél ült, de nem nyúlt hozzá. Már most mitevő legyen?… Rendbeszedte ruházatát s a Romhányiék lakása elé hajtatott. Csak a házmesterrel akart beszélni. Megtudta tőle, a mit már eddig is sejtett: Romhányiék is hazautaztak.

Most már nyilvánvalónak tetszett Miklósnak is, hogy a két utazás között összefüggésnek kell lennie. Hogy tudjon meg valami bizonyosat? Romhányba utazzék hivatlanul?… Nem, ez ellenkeznék minden tisztes konvenczióval s azonkívül kínos helyzetbe hozhatná Erzsikét. Biznia kell a szerelmesében, nem szabad a látszatra adnia, mint eddig: a leányka is erre kérte levelében… Igen, de mit takarhat a látszat? Miféle titkot, miféle tragédiát?!…

A bizonytalanság kínja kiült a most már mindenben sötétet látó férfi arczára. Kihajtatott a Városligetbe, hogy megfürössze a csipős levegőben izzó homlokát. Mire hazaérkezett, tisztába jött magával. Várnia kell. Erzsike irt neki, irni fog, ha szükségét látja, másodszor is.

S várt Miklós. Várt az Erzsike levelére két napig, háromig, nyolczig. Nem jött. Aztán megint várt, kérdezősködött Csábrágh felől, közben a sajtópere iránt is érdeklődött, a melynek -283- a tárgyalási határidejétől már csak egy hét választotta el és újra csak várt. Megint két napig, háromig, nyolczig. A levél csak nem jött Erzsikétől, a várvavárt, megszabadító levél, az esküdtszéki tárgyalás azonban befejeztetett. Tizenkettő közül tiz újmagyar ült az esküdtszéken, a per politikai per volt: Miklós elbukott. Nem kapott elégtételt. Bakk Manó és Hunyadi Jákó urakat felmentette a politikusok igazmondása a rágalmazás vádja alól… Óriási szenzáczió. A Bary Pali kocsijából kifogta a nép, az istenadta nép a lovakat. A sajtó üvöltött. Azt üvöltötte, hogy ez az ő diadala…

A sajtóterror ezek után tetszése szerint tombolhatott: szabad polgárok birótestülete kimondta rá, hogy neki minden szabad Magyarországon, keresztülgázolhat nemcsak az intézményeken, de élő embereken is. Hazudhatik, lophat, rabolhat. Czéljaihoz formálhatja az igazságot, elveheti a becsületes ember becsületét, betörhet a családi és magánélet legtitkosabb, legszentebb rejtekeibe.

… És a levélke csak nem jött. És Csábrágh nem hallatott magáról. És most már csakugyan idegen volt Zádor Miklós, a honalapító Tas ivadéka a lakásában, idegen volt azon a földön, a melyet őse hódított. Egyedül állott, mint kiáltófa az útszélen, a melyet kifordíthat az anyaföldből az első vihar. Azaz hogy két támogatója volt mégis. De micsoda támogatók!… Maga is korhadt fa az egyik, tépett koronájú, meghurczolt tölgy szilánkja: Bodonyi; a másik árva hajnalka, gyönge folyondár, -284- maga is támaszra szoruló: Lórika, a kis koldusleány…

… A herczegnő ime megtette a félutat czélja felé; lesujtotta a férfit, a kit szeretett s a ki nem akarta őt szeretni. Vajjon föltételezhető-e róla, hogy megállott a fele úton?…

Miklós az esküdtszéki itéletet követő harmadik napon levelet kapott tőle.

Miklóst szinte hidegen hagyta a távoli vészmadár megszólalása. Mi történhetik még vele olyas, a mi veszteséget jelent? Összegyűrte a nagy intrika levelét s a papirkosárba dobta. Azonban nem hagyta válasz nélkül.

«Madame!

Kegyednek bevált a jóslata. Ügynöke, Langer Viktor úr mindent elkövetett, hogy beváljék, bár utolért volna a sorsom nélküle is.

«Madame, kegyed jól számított odáig, hogy engem lehetetlenné lehet tenni a hazámban, – bár társadalmi állásom nem ingott meg, úgy érzem itt magamat, mint a kinek keresztet kell a hátán viselnie, – de azontúl azután, biztosíthatom, hogy hamis a kalkulusa. Hogy gondolhatja ön, hogy egy olyan férfi, mint én, a kit a kiállott szenvedések csak még magasabbra emeltek a lelki régiókban, valaha is leszállhasson a szférák világából oda, a hova kegyed sülyedt! -285-

«Madame, megbocsátok önnek s inkább szánalomból, mint indulatból figyelmeztetem önt, hogy ne számítson reám. Kegyed vesztemre tört, de azért megérdemli a szánalmat, mert szeretett. Bocsásson meg, hogy érzelmeit nem tudtam viszonozni. Isten legyen önnel, szivemből kivánom.

Z. Miklós.»

… Egy pár napig még eltöprengett Miklós, a nélkül, hogy határozatra tudott volna jövendő terveit illetőleg vergődni. Kerülte a Kaszinót, az embereket. Nem haragudott rájuk, csak únta, szánta őket. Hovatovább azonban mind tűrhetetlenebbnek érezte a helyzetét. Szégyellte is magát. Bántotta, hogy megindíttatta a sajtópört politikai hóhérjai ellen. Miért is nem hallgatott Csábrághra! Ezt a kudarczot legalább kikerülhette volna. Csizmája sarkával kellett volna a rágalmat agyontaposnia, Magyarország nem az elvi harczok hazája, itt a nagy csatákat nem a nagy férfiak, csak a nagy bolondok vívják végig.

Egyszerre valami hirtelen jött kínos nyughatatlanság vett erőt a megtépett emberen. Egy egész éjjelt álmatlanul töltött. Gondolkozott és irt. Reggelre tisztába jött magával. Határozott. Mindenekelőtt magához kérette Bodonyit…

– Kedves barátom, – szólt hozzá ünnepiesen, – egyedüli hűséges emberem, a ki még megmaradt nekem ezen a földön: én innen elmegyek; nem birom ezt a levegőt, az emberek idegesse tesznek, csupa földhözragadtság, csupa sár mindenütt, itt rúttá válik a szép is, bűnné az erény is, haszontalansággá a hasznos is. Jer -286- velem! Eleget szenvedtél te is, ez a klima a te torkodat is fojtogatja. Keressünk szebb, boldogabb hazát. Bárhol megélünk ezen a világon, csak itt a saját hazánkban nincs helyünk. Ököllel csapnak a fejünkre, mert egy fejjel magasabbak vagyunk, mint a többiek. Jer velem!…

Bodonyi elképedve hallgatta barátja szavait. Haragvillámok czikkáztak a szemében.

Eleinte több szót nem talált barátja javaslatának visszaverésére. Leült, mint a ki igen ki van merülve s rákönyökölvén a térdére, tenyerébe hajtotta széles turáni fejét.

– Borzasztó az, – folytatta aztán, – hogy olyan emberek, mint te, ilyesmire még csak gondolhatnak is!… Hát nem érzed ki szándékodból a bűnt? Magyar anya szült tégedet? A szocziálistákkal tartasz: a hol a jólét, ott a haza? Ezt tanultad őseidtől?

Megrázta fejét, mint a beteg oroszlán, melléből tagolatlan hang tört ki. Miklóst – annyira el volt már fásulva, – nem hatotta meg.

– Őseimtől – válaszolt barátjának – azt tanultam, hogy meg kell halni a hazáért, azt nem, hogy élni kell érte akkor is, ha életemmel nem használok neki. Én tépett rongy vagyok itt, a szemétdombra dobtak, azt szaporítom csupán. Holott ember akarok lenni s az is leszek, mert remélem, egy becsületes országban megtalálom magamat. Bármit beszélsz is, – végezte szavait, belevágva a levegőbe, – én megyek. A hazának itt hagyom a földemet, az -287- egy része a hazának, de a boldogítását, miután én képtelen vagyok rá, másra hagyom.

Bodonyi nem birta tovább az ülést, felállott. Indulatban fogant szavai fojtogatták a torkát, rekedten beszélt:

– És ha éhen kell halnom, bélpoklos koldus módjára az árok partján – és ha becsületemtől megfosztottan, kivető gonosztevőként kell végigkóborolnom az országot, – és ha rámszakad itt az ég boltozata, holott hét menyországgal kecsegtetnek másutt: én itt maradok. – Neki dördült a hangja: – Itt maradok egyszerűen azért, mert szent ez a föld nekem, mert keresztények imájával dicsérem Istenemet, mert magyarnak születtem s meghalni is magyarnak akarok. A te nénéd, – kiabált rá barátjára, – a thüringiai bárók nemes ivadéka, külömb magyar volt náladnál, holott bátyád halála óta egyedül állott a földön, a melyet az ő szemében az ura teteme szentelt fel, a szavát is alig értették meg itt – te pedig, a kinek nem egy, de száz véred vére pihen e földben, odébb akarsz állani, mert nem vagy megelégedve a terméssel, a mely az ősök hantjain kikelt. Tudod, mi ez? – kiabálta harsányan. – Tudod, ki vagy? Mi vagy?

– Én egy szerencsétlen czéljavesztett ember vagyok, – mondta az elgyötört férfi összeesve, – maradj mellettem, egyelőre itt maradok…

A fanatikus proletár lángoló szavával lesujtotta barátját, de végkép nem győzte meg…

Egy pár nap őrlődött meg az idők garatján: -288- Miklósra nézve ködös, szürke napok… Egy reggel történt. Miklós theájánál ült. Lórika ott settenkedett, pratált körülötte. Igen elszomorította a kis leányt az ő kedves gazdája tartós, szemmel látható bánata. Föltűnt neki, hogy a méltóságos úr, a ki máskor oly mohón érdeklődött az ujságok iránt, egy hete egy lapba se nézett bele. Lórika, a maga ártatlan kicsiny eszével azt találta ki, hogy az ő megmentőjének bizonyára az olvasás hiányzik, azért oly szomorú. Hát vett neki egy ujságot. Épen a Véreim-et. Egy ideig dugdosgatta a köténykéje alatt, mert nem merte mindjárt átadni, de aztán neki durálta magát s elszántan eléje tette a lapot az asztalra.

A gyermek lábujjhegyen söndörgött körülötte s loppal a gazdájára nézett, arczáról leste a hatást… Bár ne leste volna. Oh, nem azt várta Lorika… Az ő kedves gazdája egyszerre olyan sápadt lett, mint a fal. Aztán kihullott a lap a kezéből. Meredten bámult maga elé.

– Méltóságos úr! – szólalt meg remegve a gyermek. – Tessék megbocsájtani, ha rosszat tettem az ujsággal, nem akartam. -289-

– Nem haragszom én rád, Lórika, – nyugtatta meg a szepegő leánykát, – mert szeretlek. Annyira szeretlek, hogy magammal is viszlek messzire, messzire: olyan országba, a hol a fákon narancs és czitrom terem s az emberek nem tudnak magyarul. Eljösz-e velem Lórika?

– Én el, – rebegte a talált gyermek szinte átszellemülve, – elmegyek a méltóságos úrral a világ végére is.

– Gábriné, – szólította meg Miklós, – pakkolja be valamennyi bőröndömet a legszükségesebbel. Én elutazom, – a hangja megcsuklott mégis, – elutazom, még pedig örökre. És Lórikát is magammal viszem. Magát, hűséges gondviselőmet tiz éven át, nem is hivom, mert tudom, hogy szerencsétlennek érezné magát idegenek között. Végkielégítésül 5000 koronát adok magának és megköszönöm lelkiismeretes hű szolgálatát.

Gábrinénak nem volt szava, csak könnye volt. De az aztán bőven. Egész szétázott az arcza köténye alatt.

– Már rég észrevettem, – zokogta, – hogy valami bántja az én jó méltóságos uramat. Kivánom, áldja meg az Isten a lábanyomát is, bárhova megy. -290-

A nagy cseléd és a kis cseléd magukra hagyták jó urukat és hozzáláttak a csomagoláshoz.

Miklós iróasztalához ült s búcsúlevelet irt Bodonyinak. Mástól nem búcsúzott el. Még Csábrághtól sem. Már nem volt hozzá ereje.

Nevezetesen a Csábrágh és Erzsike eljegyzési hire volt az okozója annak, hogy Zádor Miklós kiejtette kezéből az ujságot. -291-

Estére elkészültek Gábriné és Lórika a csomagolással. Maga Miklós is segített nekik. Könyveinek egy részét egy családi rézpántos ládába rakosgatta. A többit majd maga után küldeti oda, a hol megtelepedik. Valamint értékesebb antik bútorait, műtárgyait is. Ezeket megjelölte, jegyzékbe vette s kellő utasítással átadta a jegyzéket Gábrinénak. Egyéb butorát odaajándékozta a jó asszonynak…

Semmi akadálya nem volt többé annak, hogy Miklós elutazhassék akár az első éjjeli vonattal. Abban is megállapodott már, hogy a kék ég, dalos emberek s műkincsek országában, szép Itáliában keres magának új otthont. Csak azzal nem volt még tisztában, hogy melyik városban fog megtelepedni. Alszik rá egyet… Idegei már korán felébresztették, hat órára elkészült toalettjével is. Némi fontolgatás után elhatározta, hogy Rómába megy, a kővé vált dicsőségnek, a virtus legendájának, a megváltó Hit himnuszának a városába. A gondolatnak és eszménynek ezen a földtekén legmelegebb ágya a kétezer éves kozmopolisz. Alighanem Isten is oda a legközelebb. Szent szikrája ott szállott legtöbbször az ő képmásai lelkébe. Mutatják a római emlékek, az -292- apostolok hagyatéka, a renaissance lángelméinek teremtményei irásban, kőben, festett és faragott képben…

Megreggelizett, aztán kézen fogta Lórikát és kisétált vele a Belváros felé. Egy elsőrangú gyermekruha-árúházba betért és több rendbeli öltözéket választott az árva gyermek számára. Aztán czipőcskékről és kalapról is gondoskodott. Még egy ládát is vett kis védenczének, nagyot, hogy beleférjen mindene.

Majd betért a városi menetjegy-irodába s megvette a vasuti jegyeket… Most már semmi sem tarthatja vissza: este elutazik. Szinte nem akaródzott haza mennie. Gummikerekü kocsiba ült a kis leánynyal s végigrobogott vele az Andrássy-uton. A gyermek arcza kipirult a soha nem élvezett gyönyörüségtől, szeme úgy fénylett, mint a szentjánosbogár. Új máslis ruhácskája, finom nemez kalapkája s ragyogó lakkos topánkája, a vágtató kocsi ringó puha párnái valósággal megrészegítették.

– Jaj, de jó… jaj de szép minden! – kiáltotta, közben nagyokat kaczagva s tapsikolva.

Ezüst hangocskájának zenéje belevette magát a szomorú férfi szivébe s mosolyt csalt annak ajakára…

– Megállj, Lórika, majd kiszállunk egy czukrászdába s tortát és czukrocskákat veszünk neked.

– És mondd csak, Lórika, nem félsz velem jönni száz és száz mértföldnyire, olyan helyre, -293- a hol a szavadat sem értik meg s még a madarak is másfélék, mint idehaza?

A kisleány Miklósra emelte tágranyilt azurszin szemét. Olyan tiszta volt a tekintete, mint az olasz ég maga.

– Nem én, – válaszolt hetykén, gyermekes elbizakodottsággal, – mitől féljek, mikor mindig velem lesz a méltóságos úr?

– No nem egészen mindig, – figyelmeztette Miklós, – nekem sok dolgom lesz, de azért nem leszel egyedül. Egy nevelőnét kapsz, a ki tanítani fog s a kinek épúgy kell engedelmeskedned, mint nekem.

– Engedelmeskedni fogok, – mondta a leányka, – szorgalmas leszek, csak azt engedje meg a méltóságos úr, hogy én vessem meg az ágyát ezentúl is, mert Gábri néni is mondta, azt senki sem tudja úgy, mint én.

A Lórika bájos hűségén egész elérzékenyedett Miklós. Egy czukrászda előtt megállíttatta kocsiját s egy ölre való czukorkát és süteményt vett a gyermeknek. Majd elérkezvén az ebéd ideje, kihajtatott a városligeti nagyvendéglőbe s megebédelt kettesben Lórikával.

Ez folyton pöntyögött neki: új hazájukról kérdezősködött, különösen, hogy mifélék lehetnek az odavaló madarak? Van-e köztük strucz is, mert ő igen szeretne struczczot látni, nem félne tőle, hozzá szaladna, kivenné a legszebb tollát és rávarrná a kalapjára…

Miklós felvidúlt. Hetek óta most történt vele -294- először, hogy hangosan elkaczagta magát. Nem állhatta meg, csupa hálából ráhajolt a gyermekre s megcsókolta a homlokát…

De gondolnia kellett a hazamenetelre is… Miklós elodázta, a míg lehetett, szinte félt otthonától. Ki tudja, miféle kellemetlenség vár reá ott megint? Hiszen annyi kiszámíthatatlan csapás érte úgyszólván mindennap, hogy nem tudhatta, mikor telik meg végre a mértéke.

Nem csalt a Miklós előérzete, otthonában csakugyan ujabb váratlan izgalmak leskődtek reá… Csakhogy ezek az izgalmak már nem végződtek tragikusan, mint hetek óta a többiek.

A felvonás azzal kezdődött, hogy Miklós lakóháza kapujában találta Bodonyit, midőn Lórikával kiszállott a kocsiból.

A proletár igen sápadt volt, kopott ruhájában, hosszú, ápolatlan szakállával egy betörő benyomását tette.

Miklós összerázkódott. Keserű arczkifejezése nagyon is elárulta, hogy barátja terhére van. Órájára nézett.

– Két óra mulva utazom, – mondta, – ha tetszik, egy félórám még van a számodra, csak arra kérlek, ne érzelegjünk… elég teher van a szivemen anélkül is.

Felmentek a Miklós lakására. A férfiak segítettek Lórikának a sütemények és czukrocskák felszállításában. -295-

Miklós rendelkezett Gábrinéval, hogy csomagolja be a gyermek időközben megküldött holmiját.

Bodonyi zord szemmel nézte az előszobában sorakozódó bőröndöket és ládákat. Követte barátját a szobájába…

– Nem?… Hát az Alföld a délibábbal, az uradalmad a rengő búzamezőkkel? Nincs ott szabadság elég? És a szarkaláb és a búzavirág, a pacsirta nótája nem szép neked?… Nekem nem virágzik a szarkaláb, a búzavirág, pacsirták nem zengenek a földjeim fölött, az én uradalmam mindössze egy négyszögöles földkupacz lesz, a melynek egyedüli termése a demutka, a halottvirág s én mégis itt maradok ezért a földkupaczért.

Rapszodikusan pergett le a párbeszéd, szaggatottan lüktetve vált le az ajkakról a szó. Visszafojtott indulataik kohójában páthosszá szélesedtek a két férfi taglejtései. A proletár kusza arcza átszellemült az irdatlan magasságokban, a melyekben a lelke kóválygott, az -296- ősnemes sasképe megtorpadt, elkeményedett. Egyik sem hagyta magát. Úgy állottak egymással szemközt, mint két vijjogó sas a préda fölött. Miklós érezte, hogy a párharczban ő van alúl, összeszedte minden erejét, hogy fölibe kerekedjék ellenfelének.

– Mindenekelőtt ember vagyok, – kezdte a támadást, – hitvány lélek az, a ki ősjogairól lemond…

– Mi lesz ez már megint? – idegeskedett a házigazda s kiment, hogy átvegye a táviratot.

Már föltépve hozta be a szobába. Úgy reszketett a keze, hogy majd elejtette a papirost. Bodonyihoz támolygott, a karjába kapaszkodott.

«Kedves Miklós.

Nem tehettem máskép. Csábrágh tudtomon kivül kérte meg a kezemet s mamáék beleegyezésem nélkül igértek el neki. Küzdöttem, mig adta az erőm. Hiába. Nem tudja maga, milyen eszközökkel rendelkeznek a szülők gyermekeikkel szemben. Kénytelen voltam a jegyváltásba beleegyezni. De az esküvő soha sem fog megtörténni: arra leteszem a maga -297- kezébe a hitet. Magától hallottam: a legrégibb törvény, olyan régi, mint az emberiség maga: a kik szeretik egymást, egyesüljenek. Én ehhez tartom magamat… Ne kérdezze, mi a tervem, nyugodjék meg abban, hogy czélhoz fog bennünket vezetni. Majd annak idején meg fogom irni, mihez tartsa magát, addig egy lépest se tegyen. Csak árthatna nekünk. A missz páratlan nő. Nagy nemzet az angol nemzet… Örökkévaló hűséges jegyese,

Őszikéje.»

A többit, mint tudva van, elcsinálta Margitka közmegelégedésre. A majoresko benne maradt a Romhányi familiában s az volt a fő… Mellette szivesen vállalta a mama vőnek a talán még előkelőbb, de «koldus» Miklóst is. (Mindössze egy árva milliócskája van szegénynek, de tisztességes ember. – mondogatta ismerőseinek.)

De félig-meddig benne maradt a familiában a missz is. Zádorékhoz került s most egyelőre a Lórika fejébe töltögeti a tudományt. De nem fog ő a kebelbeli tanítványokból talán sohasem kifogyni. A Romhányi leányok gondoskodnak róla, hogy soha meg ne unja magát Őszikének egy fia és egy leánya van, Margitkának meg pláne három babija. Pedig mindössze öt éve, hogy férjhez mentek.

A herczegnő, a szegény boldogtalan asszony négy éve, hogy meghalt. Őt elvitte a nagy szenvedély, az örök olthatatlan szerelem demona. Imádkozzunk érte. Asszony volt.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7	össszetéveszteni	összetéveszteni
84	állónely	állóhely
105	egész eletnek	egész életnek
110	henem egy	hanem egy
263	felreállok	félreállok
267	a czelod	a czélod
269	ejszaka	éjszaka
270	reszletekben	részletekben
273	Miklóstol	Miklóstól
276	meltóságos urat	méltóságos urat
277	háloszobába	hálószobába
278	marsrutávál	marsrutával
284	tarsadalmi	társadalmi
284	esküdtszeki	esküdtszéki
288	elszantan eleje tette	elszántan eléje tette

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KOMÉDIÁK: A MAGYAR TÁRSADALOM REGÉNYE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Komédiák: A magyar társadalom regénye

KOMÉDIÁK

I. Őszike.

II. Két édestestvér.

III. A «gyermek» kiérdemli a hosszú ruhát.

IV. A majoresko a családban marad.

V. A talált gyermek.

VI. Napi, a nagy proletár.

VII. A zádorházi nagyasszony.

VIII. A fejedelemasszony.

IX. A szőke asszony.

X. Kilencz óriás.

XI. A nemzetközi politikus.

XII. Zászlóbontás.

XIII. Az első csapás.

XIV. A dilemma.

XV. Egy igaz barát.

XVI. Kalvária.

XVII.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE