The Project Gutenberg eBook of Irások irókról by Frigyes Karinthy

Egy fiktiv, mértani pont: a jelen, dimenziótlan és irreális valóság. Egy pillanat; egyetlen kép a mozgó filmen csak annyi, hogy érzékelhessük a mozdulatlan teret és mozdulatlan Időt. A többi a tenger. A lényeg, a valóság, az Igaz – a Dimenzió és a Végtelen, melynek felületén halkan és észrevétlenül uszik előre a pont. Mult és jövő: ezek a valóság, a többi csak álom. Valótlan és imaginárius a jelen, mert a jelent testünkkel érzékeljük csak, ezzel a tökéletlen s megbizhatatlan müszerrel: – de mult és jövő a léleké, melyekből származott. Nem tetszik nektek a lélek szó; képzeljetek hát egy bonyolult s még ismeretlen szerkezetü szervet, mely a végtelen s határtalan dimenziók felé szimatol. Termékei: az emlék és a vágy – eleme a mult és a jövő, maga a valóság. S a költő, kit e szerv fejlettsége alkalmassá tesz arra, hogy emlékeiben s vágyaiban élhessen: sokkal -4- reálisabb s valóságosabb életet él, mint az „élet és a pillanat müvésze“, mikor szemeivel, fülével és orrával, egész szegény, nyomorult testével akar közel férkőzni a dolgok lényegéhez.

II.

A szegény kisgyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a multban volt s most nincs többé. Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger tulsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: – meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sürüsödött ki s magvát még foszlányok veszik körül; idegen bolygók imbolygó foltjai. Ime innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymásközt susognak. -5-

Mindez mélységes s végtelen jelentőségü megnyilatkozása egy mélységes s végtelen jelentőségü Abszolut Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon zizegnek a széditő messzeségen át.

Mert ime valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami szörnyü és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban kipattanhat. Végsőkig feszült hur minden jelenség és a hideg, szervetlen Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai, robogva zuhoghat le ránk a szörnyü boltozat -6- s a halál borzasztó hahotával, nyugodtan állitja meg a szivünk ingáját: csak tréfáltam, nincs rátok szükség.

A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbizni a makacs és rosszindulatu anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen, érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenes gyönyörök várnak: de valami vár reánk és valaki figyel benünket. Szemek leskelődnek reánk a sötétből. Higyjétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámithatatlan mindez s vigyázni kell és várakozni.

A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek, ki a templomban tanitá a bölcseket az Irás szavára.

III.

Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és filozófia a költészetben, transzcedens erők hite és imádása. Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem csak versek immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. -7- Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerüség foglal egyetlen egészbe szineket és képeket. A szinek és képek itt nem önmagukért vannak: e müvészet rég tul van céljaiban ama másik, most letünő müvészet korlátain, mely foltokat s ellentéteket szinpompa kedvéért rakott egymás mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik verset – de olvassuk el például az „Anyuska régi képe…“ kezdetüt, vagy az „Első ősz“-t vagy

Nem képek és nem szinek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy szó megdöbbentve s váratlanul állit meg néha: csudálkozva keressük az összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerü jelentőségeket takart minden szin idáig s ezeket oldja meg s fedi föl most e hang.

Meredten s gondtalanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s im egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el –: a holtaknak hitt s hideg butorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak, mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országut felett. Hangot se hallunk – nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a kisértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul, lopva és nagyon lassan nyilik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre puff, ugy vágódik be mögöttünk, mintha ágyut sütöttek volna el, vagy mintha vásott és rosszakaratu koboldok hátunkon papirzacskót durrantanának, legszebb álmaink közepén. Riadtan s bosszusan fordulunk arra: – de az ajtó már csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.

Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a leánynak, a puha és mesés szemünek, ki átdereng az édes, mámoros emlékek ködén – ha a leánynak „kacagása hegedüzene“ –: akkor a hegedü fájdalmas, gonosz rikoltozása viszont ugy rémlenék valami kisértetlátó, -9- látnoki, éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok, analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a lényeggel, panteizmus.

Tünődve néztek rám a szürke bércek. Tünődve nézek szét a bérceken és mezőkön át – vagy a bércek és mezők tünődve néznek engem –: a költő érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.

IV.

Kosztolányi Dezső ma a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő. „A szegény kisgyermek“ lényeglátó hajlamait, sejtéseit, álmait nyugati kulturák felszabaditották: – német és francia mesterek kezén mesterré lett formában, kifejezésben s müvészete most egy pompás, káprázatos, európai hangszerelésü orchester erejével szólaltatja meg a „néma gyermek“ testetlen álmait.

Végre és mindezekfölött és eltekintve már most minden belső metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekekkel foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc rajzgyüjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze. Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódu középosztály gyermekének a lelkét szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bus, ámolygó lelket, mely tompitott szobák, függönyök és porcellánok, apró kis kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és Andersen-mesék, az egész „sweet home“ levegőjéből tevődött össze – mely végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és mélységes gyönyörrel emlékezünk régelfelejtett illatokra, fakult szinekre – el tudtuk feledni? Hiszen ez volt az igazi, szebb és jobb, mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk áll még. Igen: – ez volt nemes és hozzánkméltó: – igen, ezt akartuk mi tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt zugó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely ünnepélyes megilletődéssel állitja most meg a szivünket. Egy percig némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék – egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb lesz, erőbe kap s ugy zendül fel a végén:

Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül ime a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerü áhitozást.

VI.

Okos és fegyelmezett költő. Egy bizonyos, ezzel tisztában van: az érzés magábanvéve semmi és annyi kerül csak belőle a versbe, amennyi alkalmas volt, hogy müvészetté váljon. Figurák, váratlan fordulatok, szeszélyes tornyok és hidak tünedeznek a vers robogó vonatából – majd hirtelenül, egy földhát mögött széditő prespektiva villan föl, egy pillanatra, s ugy rémlik, nagyszerü lehetőségek távolába mutatott egy nyitvahagyott szó. Ez egy másfajta közvetlenség, nem az, ahogy nálunk értelmezik ezt a fogalmat. Nem kenyere az egyszerüség: az őszinteséget átengedi azoknak, akiknek nincs más mondanivalójuk, minthogy az igazat megmondják.

VII.

Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. -12- Néha tétován hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen egy életet igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törödni mással. Mig hidakat s nehéz házakat épitenek igazi, kézzelfogható kövekből az izzadó izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkopok fölé, hogy az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerü érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a szürkés folyadék itt a bánat; ez a vörös pépszerü anyag a szenvedély – ez a kékeszöld, lanyha viz a vágy, amit az ember agyából elimináltunk.

Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő; anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami, amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zürzavarán keresztül nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitivum; hogy test és lélekből állunk s nincs okunk félni a haláltól.

„MÁGIA“

1.) Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy másnap reggel jut eszünkbe az egész – két összezengő szóból öntudatlanul rekonstruáljuk a verset, mint -13- néha, mikor hangversenyekről hazatérve, összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem is felejtjük el többé soha. Napok mulva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk alkatrészévé lesz, valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben és zsongitjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kinokat, mint a zenével. Egy idő mulva ugy rémlik, évek óta bennünk voltak már és nagyon régen ismerjük e sorokat.

Néhány nap kell csak hozzá és egy egész sereg Kosztolányi-sor ugy él bennünk, mint belső lényünk szükségképpeni része – ami nélkül már el se tudjuk képzelni magunkat – mint gyermekkori emlékeink – és mint emléke annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg e sorok ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte terhelten zenei fül addig hangolt és formált néhány egyszerü, nemes szót, mig e szavak cis hangja összeesett szivünk verésének cis-jével – s ezentul minden összehangolódik már a versben és bennünk s néhol egészen összefolyik a muzsika.

2.) Honnan ez? Mi az analizise ennek a -14- szintetikus hatásnak? Analógiát keresek és nehány uj festőnkre kell gondolnom, akik a szinek sajátos, nemes keverésével olyan tónust tudnak adni a szinek összeségének, hogy a kép, megszületésének első percétől kezdve már patinát kapott – zöldesszürke, vagy barna levegő érzik köztük s a vászonfelület közt, melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A szinek összetevésének megfoghatatlan müvészete ez. Máshoz alig tudom hasonlitani a szavak választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan megfinomult müvészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni Kosztolányitól, szánalmas és kómikus eredménnyel – ha csak, kritikushoz nem méltó pongyolasággal, ki nem bökök egy nevet, egy hegedüvirtuózunk nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom, milyen belső asszociáció révén: Kubelik Jan hegedümüvészetére gondolok, az ő játékának teknikájában éreztem azt az egységes, meleg és barna tónust, ezt az összefogó patinát, vagy bouquet-t, vagy szinezést, vagy nem tudom, hogy nevezzem.

3.) Ebben a teknikában nyilván nagy szerepet játszik az a nemes archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész jelentésében tiszteli. Nála, mert -15- igazi költő, a szó nem eszköz és szerszám csak, amivel fogalmakat formálunk és kifejezünk: önmagában való érték a szó, szine és zenéje és zamatja hosszu, biogenetikus fejlődés eredménye s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámitják, szines és ragyogó szótárát készen kapta, mint a gazdag gyerekek az épitőszekrénykét – Kosztolányi drágakövei egyenkint, hosszan és fájdalmasan kristályosodtak ki a kagyló belsejében. Egy-egy gyöngyszem mindegyik s a gyöngyszem belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek, vagy rovarnak, mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és szállongó pora: felbontva a szót és hangulatát, néha régi fejek ködlenek fel. Több kritikusa Vörösmartyról beszélt, még Berzsenyit is emlitette valamelyik – bennem egy régi, ifju költőnk melódiája ébredt fel egyszer, Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt, ködös Dayka Gáboré, aki nehány verset irt csak s egy egész hangulatot hagyott ránk.

4.) Igy próbáljuk körülirni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, uj versek és zavaros, uj esztétikák gomolygásában Kosztolányi uj versei nekünk boldog és összhangos megnyugvást jelentenek egy régi s naiv elméletünkben, a versről: hogy versnek azt nevezzük, amit sehogyan másképpen elképzelni -16- nem lehet s alkotni nem adatott, csak ugy, ahogy verssé lett – mintha készen s az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki a költő kezdettől fogva terhes lirájából – egy távoli hang az örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltünő szivek átadnak egymásnak és visszhangoznak az idők végezetéig.

„BOLONDOK“

Ugy rémlik, sőt talán bizonyos, hogy Kosztolányi a jobb részt választotta. Egy század mult el s elmultak a görcsös erőlködések, melyekkel drámán, költészeten s epikán keresztül az iró egyenesen agyába szoritotta a tollat s annak puha anyagát feszegette s egyetlen dolog érdekelte csak: mi történik s hogyan történik ott belül? A naturalizmus, mely a valóság megismerésének nagy izgalmát kereste, nagy kerülő után már visszatért volt az emberi agyhoz s már titáni és nagyszerü küzdelmek kezdődtek: leirni, megrögziteni, megfogni a látszólag megfoghatatlant – nagyszerü munka volt (ó Dosztojevszkij, s ti oroszok mind!) mind az alkimia, mely vakon s kalauz nélkül tapogatta a dolgok összefüggéstelen belsejét. De az alkimiából kémia lett s a pszikoanalitikus müvészetből pszikoanalitikai tudomány. Aminthogy minden müvészetből tudomány lesz végre, ha nagyon belemelegedik: s minden tudomány müvészet volt valaha. Egy bizonyos: a huszadik század emberének agy -17- és lélek, saját agya és lelke, nem jelenthet többé különnemü s megközelithetetlen magánvalót, mely csak belülről oldható meg. Kellemetlen dolgok derültek ki. Költészet, hajlam, geniálitás: idegdiszpozició dolga mind s az ihlet legszentebb termékei, könyvek és képek, orvosi laboratoriumok edénykéibe kerültek, hol hasznos adalékot nyujthatnak az összegező tudománynak. Tudós professzor Freud könyvet ir Lionardóról, részletekre boncolja föl s ugyszólván szérumot kivonatol belőle, a neurozis ellen s majd ezzel gyógyitja a rendelőszobában várakozó neurotikus buzakereskedőt, akinek lényegében ugyanaz a betegsége, mint Lionardónak. Himlős bárány véréből készül majd a gyógyszer, himlős embernek. Mert ime, egészen egyformák vagyunk s mi neked fáj, nekem is fáj.

Mi maradjon hát a müvésznek? Befelé fordulni nem érdemes: lelkem legbelső daganatait hovatovább orvos vágja ki belőle, mint a tyukszemet s hovatovább el kell ismernem majd, hogy jobban is ért hozzá, mint én – nem, mintha okosabb, vagy tehetségesebb volna nálam, de egyszerüen azért, mert tapasztaltabb s ő ilyet már többet látott s mind ilyen volt. Ó, igen, mind ilyen volt. Árkászok és furók dolgoznak már a mélyben, ás és fur a fáradhatatlan tudomány, igy szól fáradtan a müvész – mi adtunk utat neki, hagyjuk őt dolgozni s maradjunk itt a felszinen. S nézzünk körül. Mily szép, boldog és megnyugtató. Nini, apró tárgyak, egy fürt, egy virág, egy ruha. S -18- mennyi szin, odalent semminek sincs szine. Ott egy ember, távolabb egy ló. Formák, kedves vonalak. Semmise zavar többé – minden szép és csodálatos. Az embernek emberfeje van – de nini, képzeljük rá egy emberre a lónak a fejét. Ki akadályoz? Vagy a ló nyakára emberfejet. Tehetem, idefönt minden szabad – semmise rángat a mélyből. Hajrá, lobogjunk és repüljünk – semmise lehetetlen és minden igaz. Cseréljük össze játékos kedvvel a vizet s a levegőt, a lehetőt és a lehetetlent – vigye föl a kis léggömb a kis fiut s lássam meg a tükörben egy más embernek az arcát. Mindez csak játék. Erre az arcra mosolyt teszek s amarra könnyeket s aztán összetévesztem a kettőt. Hogy volna, ha igy volna – ó mennyivel több, mennyivel szebb, mennyivel igazabb, müvészhez méltóbb e kérdés, mint az a másik, a szürke és gyötrelmes és lenyügöző: hogy is van hát igazán?

Kosztolányi müvészetében a felszinig jutott: s használjuk fel a szerencsés hasonlatot s érveljünk igy: tehát emelkedett. Tudatosan s meggyőződéssel keres formákat – a formák s a fikció birodalmában arisztokrata és uri birtokát s királyságát visszakapja a müvész, ki királynak és arisztokratának született s kit a plebejus valóság a megismerés igájába akart hajtani. -19-

MOLNÁR FERENC NOVELLÁI

A tarka, cifrapiros lepedő szétlibben és ujra meg ujra kezdetét veszi a Báb-szinház, odakint a Városliget nyári alkonyatában. Ma és mindennap láthatók lesznek a következő számok:

1. A Ravasz Urinő, amint a Buta Gavallért háromszor keresztülugratja a saját fején, végén bunkóval agyonüti. Szinhely: Lipótváros, illatos boudoir, zene Kolegerszkynél: – és ó! este a Stefánia-ut édes, előkelő illatai. Ketten beszélgetnek: két szörnyü ravasz Társasági Baba, náluk már igazán csak az iró ravaszabb, az iró, akinek ingerlő, recsegő hangját néha meglepett nevetéssel ismerjük meg, alulról, a deszkák mögül, ahonnan a drótokat igazgatja. A Gavallér bohókás fortélyokat használ, de az Urinő sokkal, sokkal ravaszabb; ez Urinő mindig ravaszabb: – és a harmadik előadásnál, mire az ember belejön, már előre sejtjük, hogy megint az Urinő fog tuljárni a Gavallérnak az eszin. Tessék vigyázni, aufpassz’n: aha, már megint fejbeverte a -20- Buta Gavallért. Itt, ezekben a vitákban, senkinek sincs igaza, mert minden igazságnál van valami, ami még igazabb: az ellenkezője. Ó Wilde-paradoxonokon táplált édes, okos, ravasz lipótvárosi asszony, ó okos és ravasz nő és ó ravasz tárcák és ó ravasz iró: hogyan is vagytok ti csak olyan ravaszok? Végig ugy megy ez, mint az egyszeri egyházi tanulónál: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom, hogy te azt gondolod. Már megint vége a tárcának és az Asszony megint eggyel tulgondolta a Gavallért és az iró eggyel tulgondolt engem: egyszóval, erre mégse számitottam, erre a befejezésre. Én azt gondoltam, hogy ő azt gondolta, hogy ők azt gondolják: – tyüh! az ember mégis belezavarodik.

Ketten beszélnek. Hely: Városliget, Josefstadt, hangulatos verkliszó a kapu alól. Rándul a drót, két cselédleány perdül ki tarkán: faarcuk az élet és valóság riasztóan, szinte bántóan sikerült karrikaturája. A deszka mögül megint megszólal hozzá a hang: – de erre már ki kell törni a nevetésnek – hiszen ez a drótkezelő „jassz“ ur egész boszorkányosan hasbeszéli a cseléd-idiómát, eredeti hangon és hanglejtésben, eredeti kifejezésekben. Igen, nini, a mi cselédeink! óriási! A Marika, meg a Julika: aztán a katona meg a Marika: kemény szoknyák, garasos szivar, verkli meg óriáskifli. Szinfal: esti hangulat, ringlispil – zavaros hangok; nyekergő muzsika… -21- aztán valami ábrándos, külvárosi „dall“ érzékenyke külvárosi sziveknek… A két cseléd, két szines, üde foltban elperdül, az egyik sir… Hideg szél jön az Üllői-uton és egyszerre a szemünkbe csap. – De felriadunk: – a függöny sebesen leszalad.

Ketten beszélnek. Két gyerek. A deszka mögül káprázatosan, hihetetlenül hü hasbeszéd. „Hogy a Lujza szerelmes volt és tudod és levágták a haját és hideg tél volt és a tizenkétéves Lujza egész meztelenül belefeküdt a patakba és egy kicsit sirt a patakban és a kis kopasz feje kint feküdt a parton, a hóban és akkor ugy meghalt…“ Furcsa nevetésünk egyszerre zavartan és kicsit csodálkozva megakad, mi ez, hisz itt valami különös dolog keveredik a játékba, hiszen ezen már nem lehet nevetni, hiszen ez a nevetés a torkunkba és szemünkbe kezd már menni… De ugranak a bábok és ropog a drót: ne tessék már odafigyelni, semmi az, játék. Most uj szám jön: más.

Ketten beszélnek. Egy kocsis, meg egy gyürött, lump ur, aki a kocsiban ül. Reggeli hangulat, Stefánia-ut. A kocsis elmondja, hogy neki háza van, meg sok kocsija, meg pénze, meg mi, neki, a szegény embernek. Rándul a drót: az ur is beszélni kezd. Most a kávéházból jön, összesen két koronája van, a lakásából kidobták, két krajcárét már vett gyufaoldatot, de most előbb szeretne aludni, majd aztán. Majd ha fölkel és reggelre vizes lesz -22- megint a párnája – mert mi lumpok tizenkettőkor szoktunk mosdani, sirva. Mi, akik meghallva dobogni a borbély szivét, csak ugy, tüdővel, gyomorral és torokkal kisirjuk magunkat a borbély keblén… Aztán a revolver… Egyre kevésbé fél tőle – még egy kis gyakorlat, aztán megteszi, nagyságos kocsis ur. Maga ezt nem érti, nagyságos kocsis ur, mert maga nem sirt még meztelenül az ágyban. Gyakorolni kell, mig azt a kis gombot megnyomja az ember, ez lassan jön, kérem. Aztán utoljára senki se hal meg szomoruan. Az öreg ember örül a halálnak: a beteg elveszti az életkedvét. És aki a Dunába ugrik, mialatt röpül lefelé a hidról, megöregszik. A természet csak ugy ereszti el az embert a világból, ha az ember végleg beleegyezett – – – Nem tehetünk magunkon erőszakot.

Mi ez, ohó, mi ez a hang? Valahol megcsuklott. Hiszen ön sir, hasbeszélő ur, ott a deszka mögött! A köny végig is futott már bizonyosan, könnyü, gunyos zizegéssel, mint valami aranyfejü, fürge kis gyik. Remegnek és libegnek a drótok, összekuszálódik a háttér – gyorsan le a függönnyel! – Ez már nem tartozik rátok.

Az irodalmi parvenük korát éljük itt Magyarországon: egy uj, szellemi directoire-t. Az ilyen korokban affektált „l’art pour l’art“ elméleteknek kedvez a levegő. Megcsodáljuk irásban a mesterséget és technikát, és „csak -23- müvészet“-et keresünk a szavak és mondatok ügyeskedő elrendezésében. Ilyen korokban tömegesen lépnek fel a neológok: a kritikusok meg usgye! vállvetve, superlativusokban (maguk is belletrisztikusok) zengik dicsőségét annak, akinek néhány uj kifejezést sikerült megfaragni. Fősikerük igy főleg az eredeti és uj technikák megalkotóinak van. Egy pillanatra ugy látszik, szinte, mintha az egész irodalom szép szavak és szép mondatok kérdése volna csak. Ez az a müvészet, mely „nem közönségnek szól“ és sohasem volt divatosabb, mint ma, az a felfogás, hogy az irók egymásnak irnak.

Nagyon értem Molnár Ferencnek az ő sajátságos irtózását minden ugynevezett „csak irodalmi“ áramlatoktól, hogy például gyakran igy fejezi ki magát: „ahogy az irók mondanák“. Nagyon értem, hogy modora van és hogy humoros akar lenni, mindig és mindenáron humoros. A parvenük ilyetén korában arisztokrata irók magukba kell, hogy zárkózzanak, kell, hogy lirájukat elrejtve, valami modor bástyája mögé vonuljanak: ez a modor nagyon gyakori esetben a humoros felfogás. Az arisztokratikus parvenüktől odafordul az igazi arisztokrata a nép felé: – az iró a közönségnek alkot, ó igen, képzeljétek ezt a borzalmat, a közönségnek alkot. Vásári munka, borzasztó. Szent, vérbenső énségek, kinemfájhatóságok prostituálása. De csak hagyjátok Mirabeut: inkább akar ő első lenni a nép között, mint közöttetek a második. -24-

Igen, Molnár Ferenc a közönségnek ir, a maga közönségének. És ez a közönség, bár először gyanakvással fogadja az ő sajátságos modorát, lassankint meg fogja érteni őt. Mert ime, mire egyedül marad az ő közönségével: a modor nyers, furcsa szellemessége egyszerre halkulni, melegedni kezd: még könnyedén fut, de már nem csip sehol. Egy váratlan akkord jön, mely meglep és megindit, mint valami poéma, mely a sziv belsejéből feccsent, keskeny, szökellő vérsugár gyanánt. Hiszen ez a novella zenél. Hiszen ez nem modor és technika: az iró a szivéből adott itt nekünk valamit. És merengve tesszük le a könyvet: minden gyanakvásunk jóleső melegségbe olvad, meg vagyunk hatva.

És meg vagyok hatva, mig ezeket irom, mert ime, nem igy akartam befejezni Molnár Ferencről, a sikerek hőséről szóló néhány szavamat. De kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a müvészet fogja megváltani a világot? Egy pillanatra, vidáman földerülő szem és egy pillanatra, görcsösen elszoruló sziv: talán nem is várhatunk tőle egyebet.

A TESTŐR

Néhányszor azért mégis végigment a hideg a hátamon. Nem, nem, mondtuk szégyenkezve és kicsit elszontyolodva: ezt talán még sem szabadna igy csinálni, bohózatnak – és nehányszor – irodalom ide, irodalom oda és -25- szakszerü értékelés oda, szakszerü értékelés ide – és néhányszor szégyenkezve és kicsit aggódva forditottunk egy lopott tekintetet a mellettünk ülő urhölgy felé, aki nagy kalapban és parfümös szoknyában képviselte feleségünk, szeretőnk, távoli reménységünk – s aki most nem figyelt ránk, nyitott ajakkal és nedves, gőgös szemekkel szivta be a szinpadról azt, amit régi, rossz időkben ugy hivtak: kedély és értemény nemesbitése, kérdések megoldása, a rosszaság és butaság ellen hatékony jellemrajz és a szépség, okosság és jóság jóváhagyása. Ne tessék engem lemosolyogni, hogy aszongya, ki beszél itt morálról, hiszen ez bohózat, abszolut müvészi (szóval nem erkölcsi) szempontok jöhetnek itt csak számitásba s csak önmagában való exkluziv értékekről lehet beszélni, melyek épen a morál szempontját exkludálják. Én ezt mind értem, jól van: de egy régi vicc jut eszembe a kutyáról, amelyik ugat, s amelyiktől mégis óvatosan félreugrik a ravasz zsidó, mondván: én tudom, hogy amely kutya ugat az nem harap, – de hátha a kutya nem tudja? Én azt is tudom, hogy amely morál bohózatnak van feldolgozva, az nem harapja meg az erkölcsi érzésem – de hátha az erkölcsi érzésem nem tudja? Az erkölcsi érzésem elvontan, ösztönnek fogja fel a darab süritett értelmét. A süritett értelem pedig ez: a nő hazudik és a hazugság öl – a nő hazudik, a nő hazudik, a nő hazudik! És idők mulnak, elfelejtem a bohózatot és elfelejtem -26- Molnár Ferencet, de ami benne eszme és ösztön volt, tovább él bennem, mint eszme és ösztön: nem bohózat és nem kómikum többé, hanem tudat. „A nő hazudik“ ez a tétel, mely tegnap este, mint egy nagyon finom csepp vitriol hullott a szivem érzékeny bőrére és ott csiklandozó, kacagtató bizsergés érzéseit váltotta ki: nem párolog el, hanem elkezdi enni a szövetet és belefuródik a szivembe. S azontul, ha a jövő fájdalmas ködén át visszagondolok rá, ez a luk ugy áll már szivemben, keményen és dacosan, mint a kés. És eljön majd egy perc, mikor elsőtétült homlokkal, az őrület és nyomoruság halálos bánatával agyamban nézek két tiszta és vidám szembe és eltorzult, béna szájam legörbülve, borzongva dadogja még egyszer a rettenetes tragikumot: a nő hazudik. Hol lesz már akkor a bohózat s a vidám paradoxonok és ingerlő szójátékok, melyeknek távolából csak ez a tétel áll ki még, mint egy szikla, komoran és fenyegetően? a nő hazudik –?

Akkor meg fogom érteni, hogy ez tragikum: hogy ugy magában, mint megismerésből: ebből csak tragédiát lehet csinálni, olyat, amilyent Strindberg csinált. Hiszen, ha igy bővülne a tétel: „A nő hazudik s az ostoba és kicsiny emberek megérdemlik, hogy a nő hazudjék“ – ez lehet vigjáték és az is kell, hogy legyen. Moliére is igy dolgozott: a fortély és kijátszás husángjával szemünk előtt agyonvert mindenféle embereket, akik sirtak -27- és nyöszörögtek, de mi nevettünk rajtuk és ez az érzésünk meg is maradt, mert ostoba és rossz emberek maradtak a szinpad porondján. De Molnárral nevetünk és borzongani kell: rosz nevetés ez, ennek nem jó vége lesz.

Nem szabadna ezen nevetni. Gonosz álom, le kell rázni ezt. Furcsa egy igazságszolgáltatás megy itt végbe, uraim. Apró és gonosz dolgok, kis hazugság-férgek, kiássák egy férfiember szivét (hiszen ez az asszony a valóságos életben ostoba és rossz kis nő, aki csak érzékeinknél fogva tartja markában az életünk) – a férfi arca rettenetesen eltorzul kinjában és Molnár monoklival a szemében igy szól hozzá: milyen szép kis, ostoba, hiu pofát tetszik vágni uraságának. Kell még egy pofon uraságának? Egy hasbalépés nem kell még uraságának? Rettenetesebb, perverzebb, komikusabb és borzongatóbb párbeszédet életemben nem hallottam, mint „A testőr“ egyik jelenetében: azt, mikor a férfi és nő együtt beszélik meg, hogy mit hazudjon a nő, amit elhihessen a férfi, hogy ne kelljen elpusztulnia. Hiszen ez szivszorongató.

De megálljunk csak: igy nem alkuszunk. Ilyen egyszerüen mégsem intézzük el a férfi és nő életviszonyának kérdését. Ez a nő, a Molnár novelláinak ez a tipikus hőse, megint egyszer tuljárt a férfi eszén és a végin talán még a szerzőt is megtévesztette – egy pillanatra legalább keresztülvillant az agyamon, vajjon bizonyos-e benne maga Molnár Ferenc, -28- hogy a szinésznő nem ismerte meg férjét a második felvonásban? Ő, aki az „Ördög“ második felvonásában egy helyen magát a cimszereplőt ingatagnak mutatja egyszer a nőismeretben – ő bizonyosan nem merne határozott választ adni erre a kérdésre. De mindegy. Abban a percben, mihelyt felismertem, hogy a helyzet tragikus: – vége van ennek az okosságnak és egészen máskép látom most a nő győzelmét. Akkor egészen komolyan és megvetően azt mondom: könnyü győzni a mámorban és könnyü okosság az, mellyel a nemi nyomoruság perceiben kerül fölénybe a nő. A tragikumban a megölt és elpusztitott férfi győzött igazán, akit egy meghatott és felrázott közönség lázongó fájdalma bosszul meg.

Ezt akartam mondani végeredményben: a mámor tragikumát Molnár nem érzi, csak tikkasztó forróságát és azért tudta ilyen szövegezésben vigjátéknak látni meg ezt a tragédiát. Kiváló, öntudatosan elfogult, erős akaratu, hatalmas szuggeráló erejü iró: igazán zseniális iró. Két pont a drámában mégis azt mutatja, hogy érezte, nem szabad minden felelősség és komolyság nélkül kacérkodnia az igazi tragikummal: az egyik a férfinek az utolsó felvonásban való jellemzése, mikor a legnagyobb fájdalom perceiben összevész feleségével, hogy ki a nagyobb szinész. Itt mintegy azt látszik mondani, simogató és elsimitó kézzel: nem kell őt sajnálni, lássátok, nem fáj neki olyan nagyon. Ennél a -29- pontnál melegen és igazán, felszabadulva nevettünk. A másik nyugalmas pont a befejezés – egy méla és édesen fájó akkord, egy békés és nyugalmas szomoruság egyszerü sóhaja, amelyet igy fejeznénk ki: – a férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit. -30-

THE DOCTOR’S DILEMMA

Igy persze nem lehet vitatkozni. Ha Dubedat müvész ur a maga igazát ugy védelmezi szemben az orvos uramékkal, hogy kiviszi az egész társaságot az utcára és felmutat a saját drámájának szinlapjára, mondván: tessék megnézni, engem Shaw Bernát irt, az pedig nagy ember és vállalja világfelfogásomért a felelősséget – arra igazán nem felelhet mást épeszü ember: na ja, az más. Ez már aztán roppant egyszerü. Én mindjárt megmagyarázom nektek, hogy miért igaz, amit mondok (magyaráz Shaw Bernát), hát figyeljetek: azért igaz, mert én mondom. Én nagyon sulyos ember vagyok; egyszer ráültem a tenyeremre és megmértem magam. Azóta igy definálok: a dráma, az egy olyan dráma, ami akkor jó, ha én irom. Az orvostudomány pedig egy olyan orvostudomány, ami nem jó, mert nem én irtam. Mindezt pedig egy csólnakban gondolom most, amit belülről hajtok, ugy, hogy egy spárgát kötök hátra az orrára és azt huzom előre. -31-

Ilyetén megnyugtatás után nem aggodalmaskodhatunk tovább. Shaw Bernátnak ezen az estén nem imponál a tudomány: Shaw Bernátnak ezen az estén a müvészetnek tetszik imponálni; – megveregeti a vállát: jól van, fiatal hektikás ember, majd teszünk valamit önért. Ön beül ide a székbe, mond egy pár elmésséget attól a Shawtól (ez is elmésség, tudniillik én vagyok a Shaw) a doktorok lesznek olyan ostobák, amilyeneknek ön akarja. Azt az Ehrlich Antalt például beállitjuk egy olyan tréfás kis öregnek, tudja, a szalonkabátja alatt egy 606-al teli szódásüveget szorongat és mindenkit lespriccel, ez elég jó. Azt a Pasteurt egy másik öregnek, pofaszakállal, ez mindig ugatni fog, esetleg négykézláb. Ön aztán betegségtől remegő hangon, de mélységes fölénnyel, s igaz és nemes gunnyal elmondja a müvészet hitvallását, mely alkalommal ön direkte a szinpadon tüdővész következte gyanánt elhuny, mely alkalommal a közönség szive szorongatva lesz: – de csak egy pillanatig. A következő percben megint egyedül maradnak doktor urak és amint egymásra néznek, ez olyan, de olyan ostoba, hogy mi mindnyájan nevetünk. Végeredményben azon vesszük észre magunkat, hogy egész este hahotáztunk, ellenben odakünn a szinház előtt csodálkozva jövünk rá, hogy tragédiát néztünk végig – két egymásbarohanó világfelfogás katasztrófáját, ha ugy tetszik. De hiszen mindegy. A szatir arcán egy izom se rándult, mialatt belőlünk harsogva tört ki a kacagás, -32- vagy torkunkba buggyant föl a szivünk. Nevettek, vagy sirtok azon, amit én mondok, egészen mellékes. Egyik se volt célom: én csak meg akartam mutatni nektek, mi az igazság, hogy okuljatok belőle. Nevettek, vagy sirtok: attól függ, ujság-e nektek mindez, amit én már régen tudok. Tulajdonképen nem is szeretem ezt az ideges nevetést; zavar a gondolatmenetem felépitésében.

Ez a póz, amiben Shaw Bernát elénk áll, a fölény póza – Shaw Bernátnak nincs humora és szatirája sincs – Shaw Bernátnak csak fölénye van. Fölülkerekedni minden szuggeszciónak, ébren és ruganyosan: nem módszer ez nála, hanem cél. Ne higyjetek neki, ha moralizál s ugy tetszik, mintha tanulságot keresne – Csak Wilde Oscart akarja lefőzni, aki bevallottan próbált léha lenni s „l’art pour l’art“ fölényeskedett. A moral mindig ugyanaz: én Shaw Bernát tanitványa vagyok (igy Dubedat) és Shaw Bernát a fölény. Őt nem lelki kényszerüség, látnoki ösztön viszi előre az eszme lépcsőjén, hanem a jókedvü vérbeli sportember bátor jókedvével előre lép s csak azután néz körül: milyen konzekvenciákkal jár a forradalmi gondolat. Először jön a dogma, majd aztán csinálunk hozzá elméletet. Fő az, hogy lépjünk: mozgatni a lábakat.

Ez a kitünő és virgonc sportember nem veszi észre, hogy a fölénynek ez a kiméletlen hajszolása, ami legnagyobb ereje és legerősebb nagysága – egyuttal egyetlen sebezhető pontja -33- az ő szuverénitásának? Nagyon világos a módszer: el lehet tanulni. Ha az egész ügy tisztán csak sport és arról van szó, hogy gépiesen mászhatunk korhadt felfogások és tisztes irók fejére, – nem látom, milyen kegyelet tart majd vissza bárkit egy elkövetkező, virgonc és jókedvü angolt, nehogy Shaw Bernát elméleteinek visszafeleseljen: tisztán azért, mert feleselni lehet. Ön Shaw Bernát tanitványa? Hát én meg Karinthy Frigyes tanitványa vagyok és Ehrlich Antalról direkte kedvező véleményt formáltam. És nekem az a festő ne haljon meg a szinpadon s legalább ne emlékeztessen folyton a kitünő Heinére, mert akkor én nem fogok hinni neki. Jó, jó, hiszen nem komolyan mondom, egyelőre még én is Dubedat urat tüntetem ki szimpátiámmal. Csak jelezni akarom, hogy e szimpátia nem kötelez – és gyöngédségem nem gyöngeség. E fentartással uri fölényem vidáman szemlélheti tovább ama játékos igazságokat, melyek fürgén ugranak fejükre mindenkor – kelj fel Jancsi! – valahányszor talpra állitja őket a józan és mértékletes megfontolás.

CAESAR

1. Izgatóan érdekes és uj szenzáció: Plutarchos, Shakespere, Mommsen után a Shaw Bernát okos és szellemes, figyelmes szemével ujra meglátni Caius Julius Caesart, a mükedvelő világhóditót, emberi történetünk legkáprázóbb egyéniségét, legbonyolultabb problemáját. -34-

Shaw nem tagadta meg magát: Amugy amerikaiasan fülön fogta a problemát, minden különösebb teketória nélkül.

– Én Shaw Bernát vagyok, – igy mutatkozott be röviden a problemának, – meg fogom rajzolni az ön alakját Caius Julius Caesar, mivel ön érdekel engem és mivel ön van olyan szellemes ember, mint én. Plutarchos, Shakespere és Mommsen urak, akik szintén foglalkoztak önnel, meg fognak bocsátani nekem, ha ez a rajz némely vonásában nem egyezik majd meg azzal, amit ők vázoltak. Nevezett urak gondolják meg, hogy mennyit fejlődött azóta az irás és gondolkodás teknikája és egy csöppet se szégyeljék magukat.

2. Akárhogy forgatjuk is, annyi bizonyos, hogy a maga szempontjából igaza volt Shaw Bernátnak, amikor Caesar egyéniségét átértékelte nekünk és minden póz nélkül állitotta be. Hiszen a dolog oly végtelenül egyszerü ebből a szempontból: csak szellemesen, egyszerüen és őszintén beszéljünk: értsük meg egymást. Vajjon mit is akart az a Shakespere? Azt hitte, képes lesz azon a nyelven beszélni, amelyen az igazi Caesar szólott korához? Én, Shaw Bernát, nem ringatom magam hiu illuziókban. Tekintve, hogy egy ezredév előtt, nagy sajnálatomra, nem lehettem jelen a helyszinén: bizony nem is tudhatom, milyen stilusban csevegett Caesar ur az egyiptomiakkal. De minek is az nekem? Az ő tetteiből, egyes szavaiból, „Gall -35- háboru“ cimü müvéből, no meg Plutarchos kartárs ur leirásából sikerült megismernem egyéniségét, ezt a tagadhatatlanul érdekes egyéniséget: – hát majd beállitom őt igy, ahogy én látom és miután már nem tanithat meg engem latinul és klasszikusul, hát majd én megtanitom őt angolul és modernül.

3. És nem lehet tagadni, hogy Shaw Bernát Caesarja jól megtanult angolul és modernül. Az igaz, egy kicsit megviselte őt a nagy filológiai fejlődés: ki ismerne rá Shakespere pózos, félelmes héroszára? Szegény Caesar az: még hagyján, hogy nagyszerü mondásaitól, jambusaitól megfosztották: de ez a szentségtelen amerikánus a saját gondolatait mondatja el vele. Szörnyen angol ez a Caesar: hideg és okos. És szellemes, igazán, majdnem olyan szellemes, mint maga Shaw Bernát. De ez még semmi: a nevezetes az, hogy akik körülveszik, azok is angolok. Avagy nem a Wilde Oscar gőgös hedonizmusa bujt bele ebbe az Apollodoroszba? Rufio nem tipusa az angol katonának? Nini, ez a Shaw Bernát milyen ravaszul vezeti a dolgokat: „mindnyájan angolok vagyunk!“ mondja végre egy könnyed kézmozdulattal: – és a harmadik felvonás végén pokoli gunnyal tör ki belőle a hahota, mikor Caesar beugorván a vizbe, megmenekül; és a parton remegő Britannus az öröm hevében egyszerre megfeledkezik róla, hogy ő tulajdonképen Krisztus urunk születése előtt 48 évvel szerepel: „Hip, hip, hip, hurrah!“ csuszik ki a -36- a száján, a cambridgei football-matchek lelkes látogatójának jelszava.

4. De lássuk, mit nyujt cserébe Shaw Caesárnak, kárpótlásul, amiért angollá és modernné kalapálta és lefosztotta róla a történelmi távlat miszticizmusát. Elsősorban – és ez a legfontosabb – megállapitja róla, hogy rendkivüli intelligenciáju, nagyeszü, széles látkörü, zseniális ember, aki messze tulszárnyalja korát gondolkodásban és a dolgok megértésében. Egy-egy gyönyörü mondást ad a szájába: „Ha akad az egész világon most vagy bármikor egyetlen ember, aki megérti, hogy nincs igazad (amikor ölsz), akkor ez az ember vagy meghóditja a világot, mint én, vagy keresztre fesziti őt a nép.“

5. Nyugalmas, egész emberi lelket mutat be, mely vonzó és szimpatikus. Valami végtelenül megkapó és szép van abban a mondásban, mikor a világhóditó Caesar, sikereinek széditő magaslatáról, azt tudja mondani Rufiónak „mérhetetlen büszkeséggel“ (az iró szavait idézve): „Aki sohasem remélt, nem eshetik kétségbe soha. Caesar jó és balszerencsében egyaránt szembenéz végzetének.“

6. Egészben véve, igen jó és becsületes dráma ez. Elsőrangu jellemzés mindenütt, könnyed és természetes eszközökkel, Cleopatra tizenhat éves alakja mesteri: a nagy müvész virtuozitásával megrajzolva, nehány merész vonásban. Itt emlitem meg, hogy el tudom képzelni a darabot szinpadon: nálunk talán meg is tudnák játszani. -37-

7. Ugy látszik tehát, Shaw Bernát Caesarja igazabb és emberibb a Shakespere Caesarjánál. Akiknek ez elég, akik meg tudnak ebben nyugodni, azoknak nem sok bajuk lesz az összehasonlitással. De mi aggódunk. Uj szavak, uj elméletek merülnek fel: az ember már kételkedni kezd saját itélőképességében is. Talán nem is az igaz és emberi az, amire a müvészetnek szüksége van. -38-

TALLÓZÓ ÉVEK

1. E finom és érzékeny versek legfőbb karakterét egy sajátságos paradoxonban keresem: abban, ahogy Kaffka Margit a versköltészet ügyét általában felfogni látszik. Nála e szó „vers“ egyáltalában nem kötöttséget jelent, sőt ellenkezőleg: a legkorlátlanabb szabadság lehetőségét jelenti, korlátlanabb szabadságot és kötetlenséget, mint amilyent bármely próza biztosithat. A próza logikai összefüggéseket követel, bizonyos fegyelmet, mely egy pontra irányit minden asszociációt – e versek minden kényszer alól felszabadultak s a lélek valamely lirai állapotát adott pillanatban a fotografálógép vak hüségével adják vissza, kaotikus rendezetlenségben, zürzavarban, céltalanul és célzattalanul. Egy érzékeny s érdekes lélek beszél, amint a dolgok, emlékek és vágyak hatnak rá: s a vers kritikátlanul lestenografál mindent, hittel és -39- bizalommal telve, szemben a bódult papnő minden szavával, melynek zavara és kuszáltsága talán valamely titkos jóslatot jelent, mit fel kell jegyezni.

2. Minden egyéb tizedleges fontosságuvá hanyatlik nála. Ritmushoz, rimhez, lendülethez, ökonómiához, a szavak elhelyezésének ama sajátságos müvészetéhez, ami valeurt ad a szavaknak, szóval mindahoz, ami egy vers zenéjében elvakithatja és szuggerálhatja a hallgatót: mindehhez kevés érzéke van Kaffka Margitnak. Hatni csak a nyers és puszta gondolattal, képpel, kapcsolattal akar, ugy és abban a percben, ahogy és amikor létrejött. Vagy talán egyáltalában nem akar hatni: – talán ő volna végre az a költő, kit a naiv impresszionizmus képzelt el magának s kinek nyomát eddig nem találtam sehol: a költő, „aki önmagának ir“. S talán pongyolája nem kacérságot s ingerlő célzatot jelent: hanem igazán azt, amit pongyolának jelenteni kell; hogy otthon van s otthon és egyedül érzi magát és jól érzi magát igy.

3. Ha otthon vagyunk szobánkban, hol minden butornak s minden szinnek külön és csak miránk vonatkozó jelentősége van: arcunk egyszerüvé és komollyá lesz s ellágyulnak a póz vonásai. Egyedül vagyunk s most minden egyformán fontos, ami körülvesz: érzéseinket és gondolatainkat, e meztelen gyerekeket egyformán szeretjük, mindegyik a miénk s a külső világ kritikája nem válogatja ki, melyiket öltöztessük föl elébb a -40- poézis tarka ruháiba. A megszeretett otthon intim költészete, asszonyköltészet: érdekes és tanulságos, mint szobában magánoskodó ember tört szavai, önmagához intézett szavai, dudolása, amit kulcslyukon keresztül hallgatunk. Intim bibelődés: ravasz és agyafurt bogozása szálaknak, amin férfiember álmélkodva nevet s mégis imponál neki, nem érti: horgolás, igazi asszony-munka. Gondolatok, érzések apró kis szines szálait, amit idegesen rázunk mi le ruhánkról, mert mihez kezdeni nem tudunk velük: ő összefogja megint s köti-bogozza, s ime, kedves és puha ornamens jött ki belőle, falra, asztalra, mindenüvé – változást se vesz észre szemünk, és a szoba lakályosabb lett és barátságosabb.

4. Kaffka Margit novelláira gondolunk, meginditóan, csudálatosan gyöngéd és finom leirásaira asszonyi lelkeknek, serdülő lelkeknek, egy érzésnek, egy képnek. Hódolattal s bókkal legyen mondva: e novellák adta meleg szenzációnál nem nyujtanak kisebb szenzációt versei, melyekben önmagát irja le ugy, mintha -41- valamely bájos és meleg Kaffka-novella hősnőjét irná le, első személybe vetitve. S bókkal és hódolattal hajtjuk meg lobogónkat a versköltészet emez asszonyi és intim és egyéni felfogása előtt, mely nem a mi felfogásunk. -42-

Ama előkelő és szimpátikus irómüvészek közül való, akiket sikerre és elismerésre predesztinál egy negativ kvalitás: hogy nincsen modoruk, nagyjában jellemző stilusuk sincsen és igy öntudatuk, okosságuk, megfigyelésük objektiv értékét, szóval a mondanivalóikat nem nyügözi le a mindent egységesitő formának az a misztikuma, ami ösztönös és nagyon is szubjektiv müvészek irásában a legkonkrétebb és legkörülirtabb mondanivalót vagy megfigyelést elvonttá és homályossá tompitja. Fejlődése, az az ut, amelyen halad, egészen tiszta és világos. A fölösleges szineket és vonalakat mind nagyobb öntudattal söpri le iróasztaláról: – még itt-ott ellágyitja kezét a haldokló és drága lira, mely többre becsüli a hasonlatot annál, amihez hasonlit – de aztán keményen összefogja megint a gyökereket és nem tér le az utról. Ez az ut bizonyosan a legtökéletesebb irásmüvészet felé mutat: oda, ahol kifejezés és a kifejezni való, stilus és anyag egy és ugyanaz. Ahol a hasonlat magyaráz és világosabbá tesz: (ez a hivatása, semmi más) s a szavakat a kifejezni -43- valónak sajátságos és megmásithatatlan kényszere füzi össze s nem valami furcsa véletlen, amit inkább szinte képzőmüvészeti, dekorativ ösztönök idéznek elő fejlődő irókban.

Fölényes és elegáns iró: s azokban a novelláiban, ahol e két tulajdonság tul van már a törekvés állapotán (mert öntudatos törekvés nevelte őket): – biztonsága és rutinja Maupassantra emlékeztet. Öntudata azonban még határozottabban nyomja el a lira beavatkozását, mint a francia mesternél, nagyon jól érzi, hogy a hatás legfőbb eszköze az a kegyetlenségig fokozott, gyilkos ál-objektivitás, amely érzéketlenül mutatja fel és mutatja be az élet legérzékenyebb szerveit. A szemléletnek és szemléltetésnek ez a módja ugyanis épen ezért oly ingerlő és izgató, mert tudatosan hamis és leplezett: hiszen érző és érzékeny szivek szenvedését csak érző és érzékeny sziv ismerheti. De a fölény épen ebben rejlik: ridegnek mutatkozni, mint maga az élet és a sors: élet és sors képét ölteni fel s azoknak nevében szólni emberről és emberi nyomoruságról. Igy megdöbbentően s az abszolut éreztetésével emelkedik ki a tragikum. Csáth Géza minden novelláján kivül van, dolgokat mutat be, melyekben nem akar szerepelni. Nem az övéi ezek az emberek és ezek az események és ezek a novellák: leirta őket és most másnak odaadja. Minden novelláját valakinek ajánlotta, mindegyiket másnak. Nekik irta. Mindig tudta, hogy mit akar: Moravcsik professzorra gondolt, mig irt, vagy -44- Osváth Ernőre, vagy egy régi dadára. Megvolt a problema és ő tudta, melyik megoldás a legalkalmasabb és melyik módszere a megoldásnak. Ha kritikát akarnánk mondani novelláiról s nemcsak jellemezni s éreztetni jellegét, minden novellával külön és máskép kellene foglalkozni. E jóvérü, jólnevelt és uri irásmód hajlékonyan alkalmazkodik a témához, melyet egy erőteljes és kultivált intelligencia fölvetett. E témákról kellene beszélni és dicsérni az irót, aki a lehető legjobb és legelőkelőbb formában érezteti a téma fontosságát.

És egészen külön kellene beszélni azokról a novelláiról, melyekben gyerekekkel foglalkozik. A Molnár Ferenc csodálatos ösztöne, mellyel a gyereklelket érzi: nála tudományos kutatásokkal igazolt, pszikopatológiai megismerés: ez festi alá és foglalja össze megfigyeléseit. A megfigyelő egybegyüjti az impressziókat és az idegorvos jelentőséget ad nekik és kiválogatja azokat, melyek általánosan jellemzők. Mindenütt ott van a sexualitás vörös vonala, e jellemzések spektrál-képletében: Freudra gondolunk és ismét Csáth Gézára: s meg ismét Freudnak egy tétele aggaszt s ez az idegorvosnak szól: hogy a tudattá fejlett ösztön erejéből veszit s nem ér fel alkotóerő dolgában amazzal. -45-

Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont, drámai gondolatot és irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres. Akinek mindezeken kivül még a szinpadszerüség és hatás kérdése is elég mindegy ahhoz, hogy élvezni tudjon egyetlen egységes érzést, ami néhány laza és szomoru eseményt egybefoglal: az gondoljon Szomory novelláira és rajongó, sóvár lirájára, amivel a nők, a drága nők isteni csodáját imádja és áhitozza – erre a tikkadt lirára, mely az ő furcsa, vajudó mondataiban lelkendez és fuldoklik – szent isten, mit mondjak?! – hiszen emlékezhetnek rá, a szó szoros értelmében hogy fulladnak el szavai, hogy bogozódnak össze kuszán, formákon és grammatikai kényszereken, hogy tépnek s száguldanak keresztül, mikor szegény, szegény szavakkal és szegény, szegény papiron igyekszik és kinlódik kitombolni az erotika viharát, amihez ezer zenekar és tizezer nehéz festék is kevés.

Tessék elképzelni mindezeket és tessék -46- elképzelni Györgyikét, ugy, ahogy az irigy masochista szemében él. Régen éreztem és valahol irtam is már erről: hogy az igazi szerelmi lirikus, a gyötrődő kéjenc és masochista tulajdonképen irigy a nőre és minden szépségére – önkinzó, vad kéjjel azért tulozza és jajgatja egyre ezeket a szépségeket s a nő életének értékét: ne higyjétek, hogy örül neki. A szerelmes férfi dicshimnusza jajongó panasz és irigység – ó jaj, ő szép, ő szép és ő nem én vagyok. Ez elvakult irigységen keresztül vált a nő istenséggé és csodává – ó nem, kedves Madách, a nő mosolya nem vigasz és napsugár: a kinlódó lirikus dölyföt s győzelmet lát benne.

Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendü lénynek tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: ime, nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Ime, a szép nő tragikuma, ám éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteniti és szolgálja minden, – mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét érintheti. De épen ebben rejlik a tragikum: a rendkivül szép nő oly rendkivüli szerelmet ébresztett ott is, ahol részéről közöny, vagy utálat felel amaz érzésre, – oly rendkivüli szerelmet ébreszt, mely erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri. -47- A csóknak vad vágyát kelti a szép száj – de minél szebb, annál vadabbat, – s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám, mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet. Györgyike tisztában van vele, hogy utálja férjét – de kiderül, hogy a férjétől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Szemébe vágja, hogy gyülöli: elmondja, hogy nászéjszakája előtt másé volt már, el akarja rettenteni magától, meg akarja utáltatni magát, hogy szabaduljon – hiába! Szeretlek, feleli a férj, szép vagy, vágyom rád – mit törődöm egyébbel? A vágy nem ismer féltékenységet. Enyém vagy, nem engedlek el. Az én vágyam erősebb, mint a te irtózásod: a vágy mindig erősebb, mint az irtózás, mert meg volt kezdetben s az irtózás csak növeli. Az irtózás gyöngit – a vágy erőt ad – s a gorilla vadul átöleli a szép nőt.

Ime, a szépség tragikuma s ezzel a felvonással, ha itt vége volna a darabnak, az emberi nyomoruság nagyszerü érzése egésszé válnék, s megtisztulva mennének el, mondván: tévedtünk hát, a szép nő élete sem tökéletes, mint amilyennek hittük. De ime, az iró maga sem hitte el, amit hirdetni akart. A harmadik felvonásban kiderül, hogy Györgyike kibékült sorsával s ezzel fölébekerült ismét. Átadta magát férjének, s ha nem szereti is, már nem irtózik tőle (gyermeke lesz) – s szerelemmel -48- kárpótolhatja magát, később majd, unos-untig: – hiszen imádja őt mindenki s áhitozik rá. Marad hát minden a régiben: – Györgyike, a drága gyermek, drága gyermek lesz tovább is: felsőbb lény, irigysége és istene minden lirikusnak, minden szomoru férfiszivnek s magának a boldogtalan és irigy irónak is, aki ime, még sem tudta őt megalázni és legyőzni. S a tragikum felemelő és nyugodt érzése helyett, szegény férfiak, sajgó és irigy nyugtalansággal megyünk el a szinházból: hjaja, bizony, Györgyikéből gazdag és boldog nagyuri nő lett mégis és bizony mégis, csak legjobb lett volna szép nőnek születni, mert a szép nő abból él, amiért él – és ez az abszolut élet. -49-

Előzőleg itt-ott, hetilapok cikkei közt egy-egy sort meglepetve vettünk észre egy finom és arisztokratikus uj költő verseiben: – a „Nyugat“ valamelyik őszi számában aztán négy vers jelent meg „Tavaszi elégia“, „Reggel“, „Légyott“ és „Holdtölte“ – hogy végleg s most már egészen határozottan emlékünkbe vésse a Tóth Árpád nevét, mint valami kész és körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető érzések birodalma nyilik meg. Négy témátlan vers: – nem ötlet és nem valamelyes „lirai állapot“ rajza: – a vonó régi, öblös hegedün játszik és rikatja a hurokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a hurt halljuk és a hegedüt, -50- hur és hegedü egymásnak panaszolnak valamit és csudálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad. Ezek a furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önön szomoruságukban tetszelegve folynak igy tovább. Egész költészet, egyetlen, lirikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy állandó és elvégzett szomoruság folytonos megujulása – a téma és hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig ugyanaz: tompa, reménytelen szomoruság – mindig ugyanaz a szomoruság. Fejlődés, alakulás, valamely lirai lendület felé tartó tömörülése, a lirikus eszméknek, pointe vagy akárcsak éreztetése annak, hogy valami befejeződött: – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó, jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit – folytatják a szomoruság gyötrelmes és meddő panaszát, ott, ahol elhagyta az élet és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja. Ugyanazt a verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében és a szálakat nyitva hagyja végén, – mintha azt mondaná: „s még több is van és a többi is mindig csak ez“ vagy talán „s megint előlről“ Babitssal. Azért oly nyugalmas folyásu és szelid a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója: – ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most értek ide, a papirra; régen és régóta folynak már s a kecses és gyürüző versütemek árkában most formásabb medret találtak, -51- mint ott a szemek árkai közt s oly békésen és halkan, csinosan kigyóznak most el a tropusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait. A primitiv eruptiv lirai hőenergiát – a kétségbeesést régen arisztokratikus szinhatásokká: szomorusággá narkotizálta már egy fejlett és differenciált müvészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállitja, – minden szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most kész modora van. Emlékszem, egyszer karrikaturát irtam Tóth Árpád verskarakterében, – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és egységes kifejezési mód ritmusába s a gyötrelmes és nehézveretü lira tóthárpádi jellege egyszerre kialakult – félóráig, egy szuszra fujni tudtam volna Tóth Árpád hosszu, kivárhatatlan sorait, a nehezen alakulókat. Ezuttal nem modorosságot figuráztam ki – egy kedves és szuggesztiv meleg müvészettel igazolt modor hatott meg, mely magától s kényszerü módon jött létre. Megszerettem és beleéltem magam halk, előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordinós szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre zenei szuggesztiót keltett: – „régi, régi“, „távoli, távoli“, „halk“, „fáradt“, „csöndes“, „szelid“, „setét“, „ócska“, „furcsa“, „szegény“, „bus“, „kecses“, „alélt“, „lágy“, – amint e stereotip -52- jelzők ujra meg ujra felbukkannak szomoru és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint ezüstös holdak a Saturnus mögött: – végre összeszoknak s megismerik egymást a szavak s azontul minden érintésre belső muzsika indul meg. És ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lirájával. Az, hogy nála dekorativ elemeknek, rimnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke van – s ha „békés bárkák“ s „barna balkon“-okról s „szegény szemé“-ről beszél, vagy erre: „borzalom ma“ keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a „torz halomba“ rimet, erőszakosan sokszor és mereven: – hogy ilyenkor éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomoru és megható, s annál meghatóbb, mert „barna“ és „balkon“ egy betüvel indul – s a szem azért oly reménytelen és szomoru, mert „szegény szem“; „szegény, szomoru szem.“ Azt mondjátok, rimfaragó vagyok és a rim befolyásolja gondolatom, mert makacsul ragaszkodom hozzá s mindennél fontosabb nekem – mit tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus viziószerü látásom az, hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül egymáshoz vetődtek a szók tengerében: s borzongva jövők rá, hogy misztikus tartalmi viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében, s ha nincs, létrejön – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal és törvényszerüleg. Két szó fülemben találkozott s kiderül, hogy agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e -53- még meg senkit a gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem kisérletek s kutatás utján, hanem – hihetetlen és megszégyenitő – egyszerüen ugy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a dolgok fenekén minden fogalmak összefüggnek s a költő megtalálja azt a szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze és ennél a szónál egyszerre emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.

Tóth Árpád l’art pour l’art müvészete után az egyetlen a legfrissebb müvészetek között, mely nekünk, akik immáron ujra az eszmei tartalom felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpátikus. Lappangó tartalmak élő szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzivebb s mélyebb, mert megalkuvás nélkül s egészben szubjektiv, nem szimbolikus. „A“ szomoruságról sohasem beszél s arisztokrata gőggel veti meg s nem akar tudni róla, hogy az objektiv életnek tartozéka – csak a saját szomoruságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett szomoruságot, melyet sikátorokba, borus mezőkre, régi szobákba hurcol el magával, hogy a környezet szineit rárakja e sötét alapra, ujra meg ujra megszólaltassa velük a monkordot. E szomoruság önmagát gyászolja csak s nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét, lábát sajnálja és siratja. „Ó van-e még dolog oly bus, mint fáradt törzsem…“ „s kezem szegény öt ujja…“ s „fáradt szegény szivem.“ -54-

S még valami. Amikor Tóth Árpád liráját szeretjük, nem a degenerált s enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé huzódó hajlamunkról adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, mint energia (szuggeráló erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki – és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama nyafka és ámolygó lirikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát apatikus erőtlenséggel akarják megirni. Az apátia, mint lelkiállapot, terméketlen: – s igy még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze: mert a jellemzés már termék és termeléshez erő kell. Sok mindent megirhat a lirikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül a lirában nem függ tárgytól és tartalomtól: – de van valami, amiről lirikus sohasem irhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok,“ mert hisz ebben az rejlik: „most nem tudok irni.“ S azért tartjuk igen fontosnak, hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt szomoruságról beszélnek s nem szomoru fáradtsággal iródtak. Az alkotó müvész görcsös elképzelhető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét drámailag irja le: – az ő reménytelensége a vérbeli müvészé, mely önönszemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem produkál: – valójában energiákat teremt, izmos suggesztiv viziókat, nem mérhető értékü hasonlatok transparens tüzét, elvont figurák rajzát, uj szineket és uj lehetőségeket. Nem a hangulat -55- inspirálja irásra: hanem a müvészi ambició, hogy ezt a hangulatot megirja. Igy értettük a drámai szót.

Ami ezen tul van: egyszerü s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi szivszorongás, nyilaló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig s nem történt semmi ugy, ahogy jó lett volna s hogy egész életünk, mámorok és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.

Füst Milán lirája – éljünk e paradoxonnal – objektiv. Nagyon érdekes, nagyon tanulságos e megállapitás, mihelyt észbevesszük, mennyire hozzászoktunk, hogy lirai versekben szubjektiv, tehát primitiv szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk: nagyon nehezen gyuló fütőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet, mely lirává tudja bontani ujra. Valahogy ugy kell elképzelnünk, hogy Füst Milán a primitiv, szubjektiv szemlélettel igen korán végzett: gyötrődő agya nagy erőfeszitéssel csakhamar kikászolódott önmagából, hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje; – s az utánakövetkező lirai korszak már ugy találta ezt az elmét, szemlélő és összebasonlitó munkában s igy fertőzte meg. Az objektivitásból származott megismerést mélységes szomoruság és kétségbeesés követte. Objektiv szomoruság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek -57- panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a fanyar gyümölcsöt: a földet: – s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet ut a boldog végtelenbe, hova áhitozunk. S a kinlódók sokasága reménytelenül nyüzsög a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek semerre s kinjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek máskép, bántaniok kell egymást.

Füst Milán kivételes lirájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik, -58- hogy minden érzése mögé az anyagi objektiv világról való összes megismerését odakényszeritse. Mihelyt az érzés vagy gondolat megszületik: kinzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés: hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember, a földön, a földön, e régi golyón, mely az ürben lebeg.

Minden belső tünethez meghuzza a tér s idő összes lehető koordinátáit, hogy abszoluttá tegye: lelkének munkáját ugy képzelem, hogy valahány lépését vagy mozdulatát nyomon kiséri a gondolat: e mozdulat a végtelen ürnek e s eme pontján történt e végtelen időnek e s eme pillanatában. Igy nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerü perspektivát: kilövelve az abszolut térbe, hol végtelenné s határtalanná növekszik, mint a reflektor fénykupja, mely egy csillogó kis pontból indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbitjuk irányát a földi sikon tul: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk – talán azért érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja parányi ivét e mozdulatnak ugy rajzolódni az égre, mint, üstököst, százezer mértföldes uszállyal.

Füst Milán minden érzésében az Abszolutat keresi: ama ritka költők közé tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek. -59-

II.

Aki mindenben ennyire távolságot és anyagot keres: annak nem igen vannak szinei. Plasztikus hatást, perspektivát fénnyel és árnnyal hozunk ki: érdekes, mennyire érdeklik a fényhatások Füst Milánt. Sötétséggel és fénnyel szeretne kifejezni mindent: egy egy képet állit elénk, mely mintha szépiával volna festve: a szin, e relativ s felületes tünemény, elenyészik a formák fontossága mellett.

Komor és tragikus látás: illuziók nélkül való. Talán a fotografáló-gép igazabb képét adja a valóságnak, mint szemünk, mely felbontja a fényt szinekké: – s talán ezt érzi a költő öntudatlanul. Filozófiában szivében nem lehet a költő impresszionista – mit használnak neki a szinfoltok, mikor ő már a szemével is meg akarja fogni a dolgok igazi lényét, a szemével már körültapogatná a tárgyakat, hogy valóságukról meggyőződjék.

E szinvak, tragikus szemlélet annál érzékenyebb azonban mindazzal szemben, ami forma. Vaskossá és anyagivá zsirosodik nála -60- még a valeur is: groteszk csoportozattá válik a külső világ, régi hollandus képekre emlékezünk, Browerre, Van Ostade-ra, ahol torz formák tusakodnak egymáson valamely mély, barna háttér mártásában.

Ime, még a holdvilág is „ül.“ Anyaga van, valami sulyos dolog. Szellemek és kisértetek jönnek, de korántsem légies alakok – jó, nehéz szaguk van és gyakran beszélnek ételekről. Májat és diót esznek: sokat esznek. Az Ősz personifikált szelleme is eszik: zöld, hideg almákat Atyjának kisértetét látja a költő a paradicsom kertjében: fa alatt ül és fügét eszik. Egészen materialista: nem nagyon hisz a lélek negyedik dimenziójában. A természet is inkább grafikailag hat rá.

III.

Még sokat lehetne észrevenni e nyugtalanitó és ingerlő versek mögött. Bizonyos azonban -61- az is, hogy Füst Milán élvezése dispoziciót igényel: „müértőknek“ való csemege az effajta delikatessz. Mit tegyünk? „Beteges különcök“-nek kell neveznünk még nekünk is ama keveseket, kiket legbelül egyszerüen és világosan egész embereknek tudunk, látó és érző, egész emberi szemmel és szivvel – szemben a korlátolt és rövidlátó szamarakkal, akik magukat „egészséges és józan“ elméknek nevezik. Legyen hát Füst Milán különcöknek való csemege és legyenek az ő versei különös bogarak a gyüjtő gombostüje körül. De – egészség ide, egészség oda – mégis csak kimondom szép szeliden: ostoba ember, aki bosszankodott vagy szidta a „mudernek“-et és nem érzett valami nagyon egyszerü és mély megindulást a szivében, olyat, ami saját rongyos bánatára forditotta volna szemét – olvasva Füst Milán bus epitáfiumát:

1. Olyan kitünően skandál, alliterál, asszonál, rimel keresztül-kasul, elül-hátul, keresztbe, hosszába, megint elülről és megint vissza ez a derék, fiatal Sik Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról igy volna kifejezhető első percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:

Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rimek és ütemek – milyen jó volna belefeküdni, hadd vigye az embert ebbe a nyavalyás, gyalogos világba. Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak ugy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyu bácsi, jaj Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is utazunk csak, haddlám.

Hát: szembe a nappal! – mondja Sik Sándor. Szembe a szikraözönnel, szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a nap két pofára röhög a gyönyörüségtől, fény, ragyogás mindenütt: – kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekbe a versekbe. Nagy, tágas térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos tornagyakorlatot végzi, amit ugy hivnak: helybenfutás, szembe a nappal, egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és csábit, aszongya: beteg, gyáva fiuk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a bátor fiu, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj, beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerü, a végtelen, én mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, piros-pozsgás végtelent sok nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem a csunya, nyafogó fiukat. -64-

2. Tisztelt költő Hát hogy tetszik képzelni, – minket megvertek gyerekkorunkba, – ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket? Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül s kiváltkép a laufmétázó gimnázistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha meghatva s örömmel szemlélem is az ifju lelkesedés vidám riadóját, az egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt ugy elbánni az öreg Élet tanitóbácsi többi tanitványaival, akik szomoru s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt s nem nevethetnek nagyon, mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.

3. Mert nem egészen ugy van az. Lira vagy bármi legyen a vers, egy bizonyos: másoknak beszélünk magunkról, (mondjuk: a liliputiaknak) s tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát müvészetről van szó. Már pedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat nem lehet közvetlenül bizonyitani sem másoknak, sem magunknak, mondván gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkőzni a dolgok s a magam lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim absolut és objektiv értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sik Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a müvészi fölény erejével s lelkesiteni nem tud, mig nem tanulja meg óvatosabban nyulni a szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság, mint valami akrobata, aki „ezer kiló“ feliratu sulyokkal labdázik: – végre mégis hólyagoknak kezdem érezni a sulyokat és ez a szó „végtelen“ ugy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes“. Nini, nem is olyan veszedelmes, azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet csupa forteból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.

4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi szembe a -66- napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szivott föl magába. Gondoljon Sik Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa földi erő, csupa dac és guny és okosság. S gondoljon Ady kemény és kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit gondolok. Báj és derü érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi föl. Főleg pedig nagyon valószinütlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes állapotában, melyet még a kinyilatkoztatott vallás (tételes katholicizmus!) tejszagu misztikumai nyügöznek. -67-

A szerelem gyermeke szomoru és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert a szerelem fontosabb, mint a gyermek – ez Bataille darabjának bánatos mondanivalója. A tételhez hozzájárulni, vagy vitatkozni vele, unalmas lirizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a drámairásnak ama fejlettebb szinvonaláig jutott, hol a tételeket demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos, hogy ez a müfaj, már csak müfajszerüség szempontjából is, fejlettebb: mert, ugyebár, jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába, legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon – a drámának azonban több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni, – alakokat adni, akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán még inkább hangsulyukkal többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portré-festő kész munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk: ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, -68- milyen vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő kérlelhetetlen s elfogult liráját fejezik ki – és képzőmüvészet és dráma rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lirát. Szóval: ki mondanivalóját a demonstráló alakok rovására tulságosan hangsulyozza drámában: mint lirikus válik gyanussá s erőszakoskodása sokszor megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezés lehetőségek minden változatán ugy keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon keresztül fejlett a drámáig, – nem is lehet meggyőződése – és nem érdektelen megállapitást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy tételek felállitása, szóval az általánositás feltétlenül primitivebb irót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék megfigyelni a legprimitivebb embert, a parasztot, s meghallgatni, hogyan társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész hosszu társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát – Jó ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiu csak mind felnő az ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És igy tovább. Fejlettebb lelki munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni s egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert felismerjük a dolgok oszthatatlan különnemüségét. Bizonyos hajlékonyság jellemzi a tökéletes irót, mellyel -69- mindenhez simulni tud, anélkül, hogy egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevitené az uj problémával szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség ugy történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és megváltoztassuk és fentartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba ejt, hogy nem tévedtünk-e vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?

Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámairó szemében: hogy élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak, hatnak ránk, szuggerálnak – hogy sokat szenvedünk és nem segit senki rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a lesujtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is magunknak: – hogy fixió volt a szerelem boldogitó hatalmáról szóló vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma, de sulyos és kinos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak, amelyek fejlődésünk utjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a szinpadon és szorongatja ijedt szivünket szomoru ismerősünk: a hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz kisértet, ugrál a deszkák fölött – ellenkező áramok riogatnak, hol itt, hol ott csap ki a mérges, zöld szikra – a hisztéria betegessárga lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról -70- – a zenekarból a hisztéria zürzavaros lármája tépi idegzetünk: váratlan csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, siró hegedük, sivitó fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma nyügöz le, mint a lidércnyomás – a sötétből, butorok mögül lehetetlen formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szurni, csipni és vágni, csak nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sirva kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy nem rossz álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt megnyugvás következik, s néhány percnyi béke, csunya és utálatos jajgatásaival, orditozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fulnak. Elforditott arccal megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon – undor és düh émelyeg gerincünkben: rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett. -71-

Gyökössy Endre egészen szimplán és józan és kedves egyszerüséggel megirta és józan és kedves egyszerüséggel kezünkbe tette ezeket a verseket. Adjon isten, fogadj isten, ennekokáért tehát én is egészen józanul és kedvesen és egyszerüen és minden „mudern“ esztétikai terminologia nélkül, amit Gyökössy Endre józan egyszerü és kedves lelkének egész józan egyszerü és kedves melegével bizonyosan nagyon utál, szóval egészen józanul, egyszerüen és kedvesen megpróbálom magyarázni, hogy ezek a józan, egyszerü és kedves versek miért rosszak és nem jók.

Tudniillik. Gyökössy Endre jól érzi magát, vagy rosszul érzi magát, vagy tetszik neki, hogy este van, vagy szerelmes és azért elsétál a kapuja előtt és az ablaka alatt – ő érzi, hogy ezek a dolgok nagyon hatnak rá, ezek a fő neki, na már most tehát ez az ő költészete (az összes elemek megvannak: tiszta érzés, meghatottság, belemélyülés a hangulatba stb. hisz az bizonyos). Mert ez csakugyan költészet is. Most már nagyon egyszerünek látszik a többi. Az ember érez -72- ritmust, tud rimeket, a sorokat össze lehet állitani és benne van az amit az ember érzett. Hát akkor csak jól van, nem?

Ennek is utána lehet járni, tessék meggyőződést szerezni, igazán elborul az arca, ha hiába várja a levelet. Ez tehát vers lett, érzi Gyökössy Endre. Magyar muzsika. Ő ezt igy tanulta Petőfi Sándortól, akinek müveiből „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot lehetett összeállitani középiskolák részére. Ez nagyon egyszerüen történt, a kitünő Petőfi, ha fájt a szive, akkor biztosan ezt irta:

Igy. Csakhogy Gyökössy Endre nem jól -73- értékeli Petőfit, mikor ezek a versek reá hatnak. Petőfi zseni volt, vadlendületü, forrongó, nagy lélek, aki, ha egyszerüen s keresetlenül megirta, hogy mi történt vele: ebben az volt a különlegesen ingerlő, hogy ő a forrongó nagy lélek, most ily egyszerü, – férfias, különös és sajátos báj, egy nagyszerü és sulyos atléta gesztusa, mikor lehajol s szirmot emel föl a földről. Ha Petőfi csak azokat a verseket irta volna, melyekből a „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot összeállitották: akkor ezt a sorozatot nem lett volna érdemes összeállitani.

Érzéseink, hangulatunk mindannyiunknak vannak és mindannyian igazán érezzük őket. De Petőfi és e petőfieskedők után, hálaistennek a magyar muzsika rájött, hogy nem költészet még lerakni ezeket az érzéseket, bármily közösek mindannyiunkkal s épen annál kevésbbé, hogy közösek. S nem költészet magábanvéve sem a keresetlenség, sem az érzés becsületessége és őszintesége, sem Szabolcska Mihály. Az érzés, hogy méltó legyen arra a nagyszerü s kivételes szerepre, melyet a versforma szuggesztiv ereje ád neki minden müfajok ellen – az érzésnek nemcsak őszintének s igaznak s intenzivnek – de elsősorban nagynak s kivételesnek s nem mindennapi szépségek hordozójának válogatja meg az igazi költő. Százezer kicsiny emberi érzést dobál el magától, mig aztán lelkét olyan döbbenti meg, mely egy a lélek mélyébe vetett különös s riasztó sugárral kapja -74- meg az emberek szemét s tudattalan emóciókat vált ki s uj és ismeretlen megértéseit uj és ismeretlen érzéseknek. S százezer forró köny savából kell, hogy lekristályosodjon az a százszinbetörő üveggyöngy, mely végre ugy gördül le a költő szeméből, hogy versben mondhassa el: zokogok.

Nem a formák differenciálódtak csak, ó magyar muzsikusok, s nem intézhetjük el olyan könnyen a kérdést, hogy egyszerüen azt mondjuk: a verstechnika tökéletesebb lett. Mi lettünk tökéletesebbek, ó magyar muzsika, mi, akik bekapcsolódtunk európai kulturákba, átalakultunk és szenvedtünk, elgyötörtük érettetek a lelkünk és agyunk és pirultunk tiértetek – mi, akik aggódva gyakoroltuk százszor és százszor „egyszerü s keresetlen“ mozdulatokhoz szokott izmainkat, hogy egyetlen vágást megtanuljunk a francia fleurette-el kezünkben, amit a sulyos magyar kard ki nem pariroz minden ő keresetlen egyszerüségével.

Gyökössy Endre mondhatja, hogy ő nem müköltészetet mivel, hanem a népnek muzsikál, hanem a népnek muzsikál egyszerü nótát. -75-

Tessék valakinek, aki előttünk ül, a szája mind a két füle felé szétnyilik, a torkából disztelen és jellegzetes csuklások öklődnek és a szeme csunyán összehuzódik: – tessék hátulról udvariasan megérinteni a karját és figyelmesen és okosan megmagyarázni neki, hogy ő téved, mikor ezeket a csuklásokat miveli, mert amit azok ott csinálnak, az nem is humor és neki nincsen oka nevetni.

Szépen nincs, mondaná Mérey Adolf, aki a „Tais-toi, mon couer“-t igen ügyesen forditotta. A szinpadon folyton csak egymásnak mennek az emberek, kopp, összeverik a fejüket, hihi, az egyik mindjárt hasravágódik a meglepetéstől. A másikat folyton becsapják, hihi, azt mondják neki: engem Schwarcnak hivnak, pedig őt Weisznak hivják. Meg kell pukkadni. Végre mindenki levetkőzik, pedig nyilt szinpadon vannak, hihi. Ha még ez sem volna elég, Weber és Hennequin ur szivesen lejönnek a szinpadról és megcsiklandozzák önnek a hónalját.

Én pedig elszontyolodva és nagyon kellemetlenül feszengek és szégyelem magam. A -76- szinpadon egy fiatalemberről van szó, akinek az a gyönyörüsége, hogy elbukott és szerencsétlen nőket felemel, támogat, jó akar lenni hozzájuk. Ezt a fiatalembert Weber és Hennequin a szinpad egyik végétől a másikig pofozzák, beleröhögnek a gallérjába, megfricskázzák az orrát, még a sugólyukból is kiköpnek a cipőjére, végre a fején keresztül belerugják egy nőnek a karjaiba. Engem pedig, a zavaros és ostoba hahotán keresztül, mint valami fogfájás, gyötör a bukdácsoló gondolat és mint a kicsufolt gyerek lebiggyesztett szájszéllel gyanakodva fordulok vissza a sötét nézőtér felé: avagy nem az egész altruisztikus világnézleten és minden eszmei tartalmon hahotáztak itt a hátam mögött? De a szétfeszült és kipárnázott, fényesre dörzsölt arcokból megnyugtató válasz vigasztal: ugyan hagyjon békükbe. Tudjuk is mi, mi az, hogy eszmei tartalom. Ezt a fiatalembert mindenki becsapja és erre ő ostoba képeket csinál – azoknak van igazuk, akik becsapták. Mi az, hogy világfelfogás? Ha a fiatalember tőrt ragadna és rettenetes szavakkal ledöfné a hütelen nőt: elálló lélegzettel és sirva néznénk rá és egyszerre megértenők, hogy ez tragédia. Mi kérem, hazulról jöttünk, ahol a feleségünk megcsalt és erre mi rettenetes és emberfölötti fájdalommal szivünkben leszurtuk a feleségünk vagy megöltük magunkat, – de Hennequin ur most egy felszarvazott férjet mutat és azt mondja: nevessetek, és mi hahotázunk. Ez a világfelfogás. -77-

És az a világfelfogás, hogy ha szürke az ég, akkor rosszkedvüek vagyunk és ha kiderül, akkor jókedvüek vagyunk. És ha valaki nevető szájjal azt mondja nekünk: a kutya ugat – akkor mi is nevetünk. És ha valaki elénk tesz egy pohár krétaporos vizet és azt mondja: igyál jó tejet, akkor megisszuk a jó tejet. És ha valaki azt mondja: ez humoros, hát akkor az humoros. Ezt ugy hivják, hogy: szuggesztibilitás. Ilyen szegények vagyunk mindnyájan, mi is, te is és Weber ur is és Hennequin ur is, ha ez téged vigasztal.

De Weber ur és Hennequin ur a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK IRÁSOK IRÓKRÓL: KRITIKÁK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Irások irókról: Kritikák

IRÁSOK IRÓKRÓL

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

„A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI“

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

„MÁGIA“

„BOLONDOK“

MOLNÁR FERENC

MOLNÁR FERENC NOVELLÁI

A TESTŐR

SHAW BERNÁT

THE DOCTOR’S DILEMMA

CAESAR

KAFFKA MARGIT

TALLÓZÓ ÉVEK

CSÁTH GÉZA

SZOMORY, A DRÁMAIRÓ

TÓTH ÁRPÁD

FÜST MILÁN

I.

II.

III.

EGY FIATAL KÖLTŐ

BATAILLE

MAGYAR MUZSIKA

A FRANCIA BOHÓZAT

TARTALOM:

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

53	törzsem…„ “s	törzsem…“ „s
75	folyton becsapjak	folyton becsapják