The Project Gutenberg eBook of Mécs by Dezső Kosztolányi

Az életemet ugy szeretném berendezni, mint egy nyugalmas és nagyszerü idillt. Nem kis szerepet szántam ebben a teának is. Abban az időben, mikor a koplalásba is belekóstoltam, az ágyon fekve gyakran kirajzoltam azokat a boldog és egyszerü napokat, amikor magamnak élhetek s reggel lanyha kávét iszom, délután nehéz és sötét csokoládét, este pedig a komoly elmélyedés és a csend perceiben visszatérek a teához. Egy kéjenc válogathatja igy a szeretőit. Éhomra egy barna nő, aztán szöghajuak és vörösek, délután egy sulyos, fekete parasztszépség, tartalmas zamatu, mély és furcsa. Estére azonban a legmegrögzöttebb roué is egy kedves, vallásos szőkéhez fordul.

Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfüme, a lelke, az illuziója elvesz, mert nem tudják lemérni és csak a sárga, forró viz marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért -4- való, kéjes, mint a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsulyozza, aláhuzza igazi valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi. Hasonlatos a szőke nőkhöz, akik azonnal átveszik a férfi egyéniségét s ha géplakatossal beszélnek, a gépek érdeklik, de ha költő szól hozzájuk, ábrándosak lesznek és rimekben felelnek.

A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni a csészéjébe. Nem is igen bizom azokban, akik csak szokásból iszszák, mással készittetik el s következetesen citrommal és rummal füszerezik és reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá. Azt mondom, hogy minden csésze tea egy önportré. Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészités müvészetét, hogy a hangulatait egész hüen tudta vele visszaadni. Az udvarlójának pedig ugy nyujtotta át, hogy néha vallomás volt, – forró és félreérthetetlen – néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kiváncsiságot. Az inyencek mámoros lakomák után jégre teszik és igy isszák. Keserüen, langyosan a filozófusok itala. Néha egy fantasztikus idillt fest alá, rubinszinüen és forrón, bő rummal, de mérges-feketén egy kegyetlen nő minden erotikumát, egy rőt szépség kacaját, trombiták roppant harsogását hozza eszembe. Máskor vad és féktelen, hogy szinte megfélemlit. Egy csepp tejjel megszeliditem. Ilyenkor megadja magát, összetörik, ellágyul. Ha a cukorsüveg pilisét vetem belé és enyhe citromvizzel vegyitem, a betegeknek nyujtom. Ez a -5- szirupédes folyadék a gyerekkorom emlékeit, unt párnák redőzetét, egy régi csésze porcellánját s az anyám áttetsző kezét idézi vissza. Vannak azután fantaszták, akik csak a páráját és aromáját szeretik s a csészére hajolva álomutra kelnek Kinába, Ceylonba, vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserü és exótikus gyökér terem. A tea az álmodók bora.

Olvasom, hogy a párisi szalónokban a tea divatba jött. A franciák már majdnem ugy iszszák, mint a keletiek, akik a gyomrukat mossák vele. Nekem, aki kicsit ázsiai vagyok, fáj látni, hogy lesz európaivá ez a józan és szelid ital, fecsegő és felületes emberek között, akik édes süteményeket harapnak hozzá és nem tudják becsülni az értékét. Talán egy kis atavizmus is hozzájárul a szeretetemhez és a haragomhoz. Ugy érzem, hogy a kinaiaknak van igazuk, akik szertartásosan fapálcikákkal szörpölik, vagy a japánoknak, mikor a párázó csészéket Buddha-szobrok alá teszik és ott a sápadt gőzben imádkozva és elmélkedve teáznak. Nekem a magányos teázó az ideálom. Maradjon a tea titok és intimitás. Bezárt ajtóknál, leengedett függönyök mellett, egy kályha és egy macska társaságában szeretem inni, mértékkel hörpinteni, komoly kortyintással, mint az igazi alkoholista a bort. A családiasság szentélyeiben vén butorok és emlékek között van otthon ez a drága nedü, a kelő nap országaiban, meleg emberek lelkében s a szakállas és komoly szlávoknál, akik mintha egy örökös titkot rejtegetnének. A társaság banálissá teszi. De ha egyedül vagyok vele, mélyen és egyszerüen valami közönyös vidámsággal gondolok életre és halálra. Egy kortyban átfogom az egész valómat. Végre ez volt az első iz, ami -6- gyenge inyemre csöppent, az élet első ize. Egy bölcsőt látok, a kamilla-tea édeskés gőzeiben s mellette a femme sage-t, aki egy kanállal óvatosan közeledik siró szájamhoz. A kezdet és a vég játékát, az élet táncát, a nyugodt és megnyugtató cserét érzem. Mert az utolsó pillanatban, midőn már minden ital hütelen lesz hozzánk, még erősit és biztat a tea, a hü, a kitartó tea, amelyből néhány csöpp fanyaron és zamatosan, az ellentmondó életet szimbolizálva, – utravalóul – az ajkamra gördül. Ujra valaki áll majd az ágyamnál visszafojtott lélekzettel, figyelve, kezében egy ezüst kanállal… -7-

– Itthon vannak? – kérdezem ravaszul a szobaleányt, aki a csengetésre végre megjelen.

Itt egy alattomos mozdulattal már be is csuktam magam mögött az ajtót s levélirás ürügye alatt bevezettetem magam a szobába. Halvány vagyok az idegességtől. Leülök egy székre és annyi időm sincs, hogy a kezembe adott ezüst tollat megragadjam, már is elfog valami őszies melanchólia, mely a kongó szobákból árad s ideüz, minden holtszezón idején, ismerőseim lakásába, a nyaraló butorok közé. Tolvaj módjára lopózkodom be és csellel, furfanggal, gyerekes ötletekkel verekszem minden percért, hogy minél tovább álmodozhassam az alvó csendben. Szenvedély-e, betegessé makrancosodott szeszély: nem tudom. Ezzel a gyónással azonban tartozom mindazoknak, akik nekem később sajátosan -8- elfinomult érzéseik nevében hajlandók lesznek abszoluciót adni.

Még azt sem engedem meg, hogy a cseléd kinyissa a déli verőn átfült faredőket. A fülledt sötétségben gyujtót keresek és a szoba közepén himbáló csillártól kérek kölcsön egy kevés világosságot. Egyszerre szines homály, narancsszinü müalkonyat borul a butorokra. Olyan jó ennél a szomoru fénynél megülni, vörösbársony zsöllyében s elgondolni csendesen, hogy a redők és a szines karikáktól tarkálló ablaküvegek mögött napfény bukfencezik és valahol távol a szobák hütlenné vált lakói kacagnak.

Benn pedig, minthogy az enyhe fény alig háborgatja a nyaraló butorok álmát, tovább folyik a tárgyak élete. Szomoru, nesztelen, egyhangu ez az élet s neked is csak akkor tetszik meg, ha sokáig nézted. Hozzá kell merevedned, hogy a tárgyak igazi spiritisztájává lehess. Mindenekelőtt értened kell a szemrehányó némaságot, azt a vádoló, kiáltó csendességet, amely ezekből az igaztalanul elhagyott butorokból kiabál feléd. Értened kell az asztalok kérgének megpercenését és viharos megroppanását, az elhanyagolt divány alig hallható, mély sóhajtását. Észre kell venned a tárgyakat beboritó halálos szomoruságot. A porszinü leplek, amelyek mindent irigyen takarnak el szemed elől, a szobák padlóját csatamezővé kopáritják, ahol az elmult ősz, tél és nyár ütközetei zajlottak le és gondolatok, érzések, fájdalmak, örömek és haragok viaskodtak. Valami szivszorongató, különös érzés busit, mintha csendes temetőkben, életek avarján andalognál. A tükör szeme is zavarosan bámul rád. Érzed-e, mennyire fáj neki, hogy reggelenként nem nézi magát benne a két fiatal kacagó -9- leány? A butorok meg nekikeseredtükben mind átadták magukat a petyhüdt, nyári álomnak. Az ágy, ez a született álomszuszék, most éli világát. De alszanak a többiek is s a vén karosszék nyikorogva dohog, ha kényelmesen beléereszkedel. Minden alszik. Nyári álmokat álmodik még az ágy előtt heverő medvebőr is, amely abból az időből, hogy egy kövér erdei medvének szolgált elegáns, testhez álló bekecsül, fölöttébb hozzászokott a konvenciós téli álom élvezetéhez. A legéberebb butordarab, a fürge óra is csak egy darabig birkózott az álmossággal, azután lomhán, szétterpesztett mutatókkal nekifeküdt a megváltó lustaságnak.

Magad is beledermedsz ebbe a nesztelen nyugalomba és bár dél van és ég a lámpa, kisérteteket látsz a félhomályban. Vajjon mit akarnak ezek a déli kisértetek? Ha hinnél a szellemekben, bizonyára azt mondanád, hogy ismerőseid lelke jár vissza kisérteni egy-egy gondolatban. De nem hiszel a szellemekben és bölcsen. Csak azt érzed, hogy a tárgyak között bizonyos ideges feszültség van, mintha az eltávozottak pár idegszállal még mindig ide lennének kötözve s a kilincsen ott maradt volna kezük nyomása, poharukon ajkuk nedvessége. Nem is csoda, ha az ajtó olyan fájóan mered reád, hisz minden pillanatban csak az ő távolmaradásukról beszél. Ezek a butorok még nem holtak. Még érzik meleg, simuló közelségüket. A szobán is, bár üres, rögtön meglátni, hogy lakói nemrégen hagyták el. Ha belépsz, érzed, hogy ők is körülötted vannak, akik ezt a sok csecsebecsét, asztalt, széket, órát s tükröt éveken át – kezükkel és lelkükkel – a maguk képére és hasonlóságára formálták át. Érj csak hozzájuk és mind zengenek, -10- akár a hangvillák. Mert hazugság, hogy csak a hegedü fáján érzik a müvészkéz szoritása, s nem mindenen, amibe az ember beleégeti átalakitó, magához hasonló ujjnyomát. Vajjon egyforma lenne-e a falánk és a kisevő evőszere, a szipirtyó és a szüz tükre? A zugfirkász és Petőfi tolla? Ilyenkor kétkedünk ebben és hiszszük, hogy egy pohárból rekonstruálhatjuk annak a képét, aki évekig ivott belőle.

Ezekben az elhagyatott szobákban, titkos energiákat sugárzó butorok között csakugyan táncra perdül az élet és visszatér a mult. Halk ütemekben, ritmikus zengéssel csobog vissza. A szobához szükül, hajlékonyan a falak közé ékelődik s egy félóra alatt az egész évet rohanvást átéljük, Leülnek a székekre az otthoniak is és a nyaraló butorok közt megkezdődik a különös séance. A kisebbik leány, akinek gyermekarcához olyan igen illik Cléo de Mérode komoly frizurája végigdől a pamlagon s a pamlag sodronyai zengenek, édesen, fájóan csengenek, Schumann-dalokat énekelnek. A zongorán is végigsántikál egy határozatlan melódia, amit valamikor ősszel hallottunk még. Elég azután meglátnod a fogason lógó téli kalapot s egyszerre novemberi szél süvit belőle és tél lesz és forró juliusban jól esik a hideg kályhánál melegedned. Bezárt szemhéjadon keresztül pedig két korcsolyát látsz, melyek fehér köröket cirkalmaznak a sötétsmaragd jégen. A nyaraló butorokon mintha bizarr délibábok lebegnének. Mindenünnen, ahol csak mozogtak, fel-fel bukkan egy halovány köd-arc. Az iróasztal mellől egy bozontos üstök, a varrógép táján az anya árnyképe, a violás kertre nyiló ablakban a leányok. Vajjon kicsodák ezek? A nyaraló butorok poros álmai, -11- lámpa ködében kergetőző hóbortos viziók, a naftalin szellemei, vagy déli kisértetek?

Ennek a déli kisértetjárásnak rendesen a cseléd szokott véget vetni, aki megsokalta a levélirás idejét, gyanakvó tekintettel kandikál be a szobába. Ilyenkor felriadok trance-omból s az iróasztalhoz pattanok, hogy egy üres papirlapot szépen telekarmoljak holmi tintás ákom-bákommal. Aztán gyorsan kilopódzom a kerten át az utcára. A szoba benn tovább játsza titokzatos életét. Én pedig a józan, kocsizörgéses napfényben kiveszem belső zsebemből a levelet, amit az utolsó pillanatban, hogy ne is tudjanak látogatásomról, óvatosan visszaloptam és csendesen összetépem.

Mostan uj lakásba költözködtem. Tegnap este ujra megzendült fejem felett a skála. Ez az üres zene, amely kullogva kiséri az életemet. Laktam pedig a föld legkülönbözőbb részein, római kertvillákban, párisi hónapos szobákban és laktam egy fehér és édes télen Bécsben, de mindenütt utánam kuszott a skála, mindenütt a fejem fölé kerekedett egy emeleti kisasszony, aki zongorázni tanul és vékony, makacs ujjakkal gyötri az isteni és félelmes szörnyet, a zongorát. Sokszor gondolkoztam, mi az értelme ennek? Ez az álmatag betüzés, ez a hipnotizáló zenei abécézés elringat engem, mint a csecsemőket a máktej. Később azonban mérgezetten ébredek és bömbölök a dühtől. A leány tovább forog szük hangkörében. Ő ezzel a bus pintyergéssel teljesen kifejezheti az életét, a kékszemü és lenhaju igénytelenségét, amely fehér billentyükön tipeg és néha kacéran és félve félrelép a feketékre s diszharmóniát kever a sok-sok édes harmóniába. Milyen hangszer kellene nekem, uram istenem, minő futamok és ujjak, hogy eljátsszam az életemet.

A hajában ennek is bizonyára ott van a kék szalag. Mostan is hallgatom őt, a lámpa alatt -13- ülve, tétlenül, összekulcsolt kezekkel és senki se szomorubb, mint én és nincs szomorubb szoba, mint az én szobám. A skálák hosszu vonalban csurrannak a szobámba. Arra gondolok, milyen lehet az én kegyetlen és ismeretlen barátnőm. Tegnap mulatság volt náluk. Vendégek szivaroztak és nevettek, nyájas öreg urak szeme bámulta a pohár rubin-folyadékán át a kis zongoramüvésznőt, s a szülők bólongtak és talán látták is őt, évek multán, a hangverseny-dobogón, ezüst girandole-ok között, az ünnepi és lázas gyertyák lobogásában. A leánynak lámpaláza volt. Bicsaklott, nyöszörgött és hörgött a skála. Ma azonban szemérmetlen. Keményen, józanul, hidegen veri a zongorát. Mindegyik hang ugy hull a koponyámra, mint egy-egy éles és hideg csöpp, amely kivölgyeli a követ és vallomásra birja a fegyencet is. Szobámba pedig valami émelyitő és ködös szomoruságot csempész. Azon tépelődőm, vajjon tudja-e, hogy az ő zörömbölése itt lenn micsoda pokoli muzsikát kavar az én szegény ideg-klaviaturámon. Föl akarok hozzá kiabálni, hogy beteg és ideges ember vagyok és legyen szives, hagyja abba. Nem lehet ezt a leányt kapacitálni. Hiába magyaráznám neki, hogy nem érdemes elindulnia. Ő csak megy, bukdácsol fölfelé, mintha egy roppant hegyre menne sisiphusi erőlködéssel és mindennap magával visz egy téglát, egy kavicsot. Ha megérkezik, bizonyosan ő is kiábrándultan néz a csökönyös szorgalmára és igazat ad nekem. Most azonban még hisz és sikertelenül fejteném ki, hogy legfeljebb batyubálakon fog játszani csárdást és valcert viszkető talpak alá, ő egy csokorral látja magát, amint a közönség tapsai előtt hajlong és kinevet engem. Valószinüleg -14- azért vagyok ilyen szomoru. Én már tudom, mi következik. Ő még nem.

Később mégis megenyhülök. Egy pillanatra kedves és jótékony fejem fölött ez a bizsergés, mint egy naiv hegyi patak csergedezése. Valahogy a fiatalságomra tartozik a skála. Ezeket a hangokat hallottam a hónapos szobákban, mint fiatal diák is, mostan ujra hallom, s ugy látszik, az élet nem igen változik. Mindig vannak lányok, akik zongorázni tanulnak és rövid szoknyákban járnak. Ezek kicsit az enyéimek is. Ha megőszülök és elkorhadok, folytatják a skálát ott, ahol a többiek elhagyták. A vigasztalás azonban sovány és kevés ideig tart. Lassanként boszantóvá válik minden, mint az alattomos fogfájás. Levelet kezdek irni neki, amelyben udvariasan megkérem, hogy ne bántson engem, majd összetépem a levelet és felteszem magamban, hogy holnap kilesem a folyosón, a lépcsőházban és személyesen beszélek vele, csokrot küldök neki, ha kell, meg is kérem a kezét, ha muszáj. Hányszor határoztam ezt el tiz év alatt. Sohase váltottam be.

Ilyenkor este még türhető és hangulatos ez a szenvedés. A leány fönn zongorázik és én monológokat mondok a falaknak. Reggel azonban hallucináló fejjel hallgatom az ágyban. Hajnali tiz órakor, mikor az álmatlanság minden viharával és szürkeségével, nyitott szemmel fekszem a csapzott ágyon, amely céltalan erőlködés után zátonyra jutott s megfeneklett az álomban és az éjszakában, ujra megkezdődik a dobogás, a csörömpölés és gurulnak a skálák, cifrázva, hegyes staccatóval, vagy lágyan és folyékonyan, a legato sima hullámával. Egyszer ugy tetszik, hogy üvegszilánkokat ráznak a fejem felett. Máskor -15- egy mennydörgésre gondolok, egy földindulásra, vagy egy heves szivdobogásra. Kőmüvesek jöttek és hegyes vaskalapáccsal bontják a házat. A kis lány ujjai mint fehér lovacskák nyargalnak körbe-körbe egy taposómalomban. Többnyire a párnámba harapok és imádkozom. A leány egyszerüen gonosznak és szivósnak tetszik, egy kis tizenöt éves furiának, aki megboszulja összes büneimet. Merevnek és akaratosnak látom az arcát, a buta lányok minden akaraterejével. Már éhomra is skálázik. Nem is egyedül van, de vele együtt száz és ezer kis testvére és körültáncolják az ágyamat, mint apró boszorkányok és nevetnek és ujjonganak és hancuroznak a reggeli ködben. Csodálkozom a merészségén. Hogy meri gyötreni a zongorát, ezt a zene-oroszlánt, amivel titánok birkóztak. Nem fél, hogy felmordul, mig pántlikát füz a sörényébe, és manicure-ollóval vágja a körmeit. Nem sápad el az éhségétől. Igaz, hogy ez csak egy bérelt pianino, egy fogatlan és beteg oroszlán. Az ő türelme nagyobb, mint a szókincsem. Felmászik a legmagasabb hanglétrára és kacagva, csikorogva, sziszegve csuszik le. Hideggel zuhanyoz és forrósággal önt el. Ráncigálja álmatlan testemet. Csiklandja a szempillámat. Végigkarmizsál rajtam hosszu, hosszu hangjegyekkel. Káromkodássá változtatja az imámat. Néha-néha egy kicsikét vár és csaléteknek felém dob egy percnyi csendet, mig visszafojtott lélekzettel tapadok a plafon arabeszkjeire és a szememre leszáll a hit s az ereimen átborzong melegen és büvösen az álom.

Egy álmatlan éjszaka után a késő délután esője bemosott egy könyvtárba, az olvasóterembe és én leültem ott boldogan és mélyen pihegve s majdnem ugy tekintettem szét, mint a párisi lump a morgueban. Kedves, mozdulatlan emberek, ti majdnem-halottak, enyhülést adtatok nekem ezekben az órákban, gyógyitva hullt szivembe a derü, a könyvek illata, a könyvtári csend. Mozdulatlanság köröskörül. Csak az óra ketyeg – fönn a falon – nagyon halkan. A szivek is ketyegnek, de még halkabban, mert a lélekzetet is visszafojtja a figyelem. Ők is azt mondják: tik-tak, tik-tak. Egy ugrás innen a legközelebbi kávéház és mégis milyen messze van most.

Csömör elgondolni, hogy egyáltalán él még a dupla habjával, a borravalójával, a füst és a fekete kávé fülledt izével. Mennyivel jobb itt. Ez a csendesen folydogáló levegő lelki fürdő. Itten a lélekző lámpák. Ott benn pedig alszik a könyvtár. Könyvek holtan és mozdulatlanul merev polcokon. Mennyi millió és millió betü és gondolat rongyon, sárga, avult, egérrágta papiron. Ebből a sok könyvoldalból egy fehér őserdőt tudnék formálni, ami most kisértetiesen -17- zugna fejünk felett. Egymás mellé kerülve a versiró, a közgazdász, a nyelvész, a lódoktor, a sporttudósitó, a novellaköltő, a szakácskönyviró, a kozmikus, a kozmetikus és ez a papirerdő, ez a könyvrengeteg zugna, harsogna, orgonálna, viharokat verne ebben a csendes teremben, mondaná az élet zenéjét, mi pedig alája ülnénk és bámulnánk, gyerekek egy erdőben, játszók egy enyhe tisztáson, botanikusai ennek a világnak, akik egy füszálat egy virágot, egy rozsdás levelet vizsgálunk egész este a mikroszkóp alatt és növesztjük ami ici-pici palántánkat, álmodunk egy uj nagyszerü könyvről, amit valaha, sohanapján, meg fogunk irni.

Roppant energiák öveznek itten. Nem is tudok olvasni. Ez a feszülés megbénit. Mi ehhez képest egy tömeg, egy népgyülés, egy hadsereg. Ugy tetszik, hogy ott a másik szobában halott imperátorok fekszenek és egy császári kripta kezdődik az ajtón tul, amelynek se vége, se hossza. Mi pedig a kripta bejáratán kopogunk, bebocsáttatást kérve. Ahelyett, hogy kimennénk az utcára és megcsókolnánk az első lányt, aki utunkba jön, idevágyódunk, halottaknak. Micsoda vigasztalás, hogy én is belekerülök ebbe a sokadalomba. Egy őr felköti az államat, megmosdat, halotti diszbe öltöztet és egy becsületes hivem talán be is balzsamoz. Kapok egy számot. A magyar halhatatlanság egy katalógusszám. Mindössze egy vékony könyvtárcédula, egy kevés nyál, egy kevés gummiarabicum. Később száz és száz év mulva jön majd egy diák, egy bolond és éhes és unatkozó diák, aki előkotor – C. C. 33,512 – versek – szépirodalmi osztály – kérem, tessék a tanár urhoz fordulni – és a kezébe vesz, hosszu kálvária után megkap, bőrbe, -18- vagy csak félvászonba kötve és olvassa nyomdafestékké és papirrá vált életemet, lehet, hogy ily korhely délutánon, mint a mai. Ebben a diákban reménykedem.

Próbálom elképzelni őt. Egy századdal előrezökkenni nehéz és fáradságos, még igy, álmatlan fejjel is. Fürkészem az olvasók arcát, amelyek enyhén és biztatóan világitanak. Egy-egy sziget mindegyik. Egy-egy fényes folt a szoba éjszakájában. Megvilágitja a lámpa és még valami. Az, amit olvasnak. Ha igy nézem az arcokat, eltolódnak, felrebbennek a szemöldök, siró és nevető pózban, komoran, vagy vidáman merednek reám a szájak. Cukrot kóstoltál, drága nevető? Keserüt nyeltél, keserü betüket és keserü életet, te magántudós? Micsoda szédületes zürzavar van ily olvasóteremben. Hányfelé, mennyi különböző vágányon száguldoznak a szellemek. Hogy össze nem ütköznek vad rohantukban. Az agyakon csupa halott ember gondolata kering, megállt szivek érzése lüktet át és nincs hibás váltóállitás, nem ütközik össze Goethe és a francia szimbolizmus, Newton és a teozófus, aquinoi szent Tamás és Haeckel, a napoleoni háboruk és a szociológia. Hiába ér össze a könyökük. Távol vannak ők mérföldi messzeségben az élettől és egymástól. Besüppednek a mélybe és elvesznek benne. Buvárok ők, akik felvetve fejüket még lihegnek s az ocsudó szem és agy zsongásával jó reggelt köszönnek a visszatérő valóságnak, az embereknek, a lámpáknak s egy kicsit hitetlenül nézik mind és egy kicsit végigsimitják homlokukat. Ön Chinából és Indiából tért vissza, ön az ókorból, ön a görög nyelv kacskaringóiról. Ön pedig, kedves doktor-kisasszony, a végtelen sorok legvégéről -19- jött, ahol a madár se jár, egészségesen és pirosan, vidáman. Hogy sikerült az utazás?

Nem csoda, ha némelyek valóságos bástyafalat emelnek maguk körül és belebujnak a magányukba, belevackolják magukat a csendbe, megülnek órák hosszant boldogan és mereven. Többnyire kellemetlen arcok. Busa fejek, vastag, subaszerü hajjal, a nádfödelü parasztkunyhókhoz hasonlók, amelyeknek ablakait befalazták és évekig nem szellőztetik. Arcaikra kiül a könyvek siralmas ákombákoma. Mozog a szájuk, pislognak s áhitatosan imádkoznak egy száraz zsoltárt. Rájuk nézve nincs már meglepetés. Lelkük csupa keréknyom. Kitaposott idegpályákon talicskázzák fel a nyersanyagot, mindennap egy téglát s épitik a maguk rongyos kis palotáját, amelyből többnyire egy ház lesz – a napszám bére – egy ház valamelyik erdélyi városka végén, ahol kövér és csunya feleségükkel elbujnak a világ elől. Egyelőre zakatolnak tovább a ház és a kövér nő felé.

Mégis valami ütemességet érzek, a cél közelségét és ez vigasztal, ez a robogó vonat kellemes örömével tölt el. Lehet, hogy azért maradtam eddig itten, tétlenül. Vannak azonban olyanok is, akik épp oly céltalanul ülnek, dolgoznak, irnak és olvasnak mint én. Ezek a könyvtár bolondjai. Önérzetesek, szótlanok és titkolódzók. A kecsegefejü ur is itt van, akit tiz évvel ezelőtt hagytam el kis cédulái között, éppen azon a széken, szük és hosszu szürke ferencjózsefjében. Még mindig buvárkodik. Keze néha megrebben és villámgyorsan ir le egy friss ötletet. Aztán másol, keres valamit a könyvek és az irások közt, vállát vonja, lethargikusan mered maga elé és mintha álmot álmodnék, fészkelődik -20- s ujra belekezd a nagy munkába, szorgalmasan osztályozza a ragadós papirszeleteket, egyenként vastag cukorspárgával köti össze. Nem tudni mit ir. Lehet, hogy a mértékhitelesitő intézet hivatalnoka, lehet, hogy egy költő, egy világjavitó, egy próféta, lehet, hogy egy zugtörténész s azt akarja bebizonyitani, hogy Napoleon magyar volt és erre a kártyára tette fel egész életét. Titok minden mozdulata. Titok, amit suttogva mond a könyvtárszolgáknak. Az is titok, hogy miért nem akasztotta fel magát azokra a derék és vastag cukorspárgákra, amelyekkel ringy-rongy irásait aggatja egybe.

A csengetéskor mégis ő megy el utoljára. Sóhajtva kel fel és arra gondol, – ars longa vita brevis – mennyi idő morzsolódik el haszontalanul, mig végre reggel ujra kitárják a könyvtár kapuit. A többiek is tétovázva bucsuzkodnak az öreg könyvektől. Megértem őket. Ez a második otthonuk. Az ember hamar benfentes lesz a könyvtárban s nem unja meg, mint a lakását. Hogy visszatérünk hiven és barátságosan fogad és nem tesz szemrehányást. Ismerjük minden zegét-zugát. Az életünk egy-egy momentuma kötődik a tárgyakhoz. A lépcső például egy téli estét jelent, a könyvállvány egy csalódást, az iróasztal egy sikert, a lámpa egy lány mosolyát és egy májusi délutánt, az ablak egy szorongó érzést, mert rajta keresztül láttuk meg először az őszt, a távoli kertben, ahol panaszkodva zugtak a sötét, könyvtári fák. Nehéz kiszakadni innen.

Csak egy szoba van itt, amit nem ismerek. Ez balra van az ajtótól, ott, ahol a könyvtár állványok és falak árnyékába vesz. Sohase jártam itt. Estente, ha bejöttem, szivdobogva néztem -21- errefelé és évekig titok maradt ez a szoba az éjszakába pólyált falak, ajtaja előtt a vaslábtörlő, amire néha setétvörös fény szüremkedett, ugy hogy szinte áttüzesedett, mint egy pokolrostély. Ugy képzeltem, hogy itt egy elátkozott ember lakik. Egy elátkozott, hosszu szakállu vén nyárspolgár; valami hivatalos személy, egy felügyelő, egy könyvtártiszt, egy szimpla tisztviselő, de hallgatag, rejtélyes és roppant megközelithetetlen, hasonlatos egy mágushoz, vagy egy világitótorony őréhez. Most bemehetnék és vége lenne a csodának. Ha bemennék, az őr szivesen fogadna, leültetne és szivarral kinálna meg. Csak valamit hazudnom kellene. Valószinüen azonban csalódva jönnék ki. A szoba olyan lenne, mint a többi. Nem ismerném fel az én büvös szentélyemet, amit vörös fénnyel és fekete árnyakkal szineztem ki magamnak. Egy ember ülne itt is, aki levenné orráról a szemüveget és rám bámulna, talán mosolyogna, talán csodálkozna és nem értene. Elveszne minden.

Pár héttel ezelőtt véletlenül a szemklinikán voltam és orvosi várótermekben forgolódtam, ahol a fogadószoba ajtaja felé pislogó, fájó, véres szemek sanditottak a fekete szemüvegek alól. Most erre gondolok. Magam elé idézem a képet és ujra látom a szobát, az ideges embereket, akik különböző szembetegségek alakjában izelitőt kaptak az örök éjszaka alkonyatából és türelmetlenül, furcsán, majdnem rosszakaratuan vizsgálták egymást. Itten ebből az idegeskedésből semmi sincsen. Ugy érzem, mintha sok hányódás után végre célhoz értek volna. Ez a közöny, ez a hüvös csendesség, ez a feketeségbe olvadó megbékélés szinte fölséges. Olyan, mint a ravatal békéje az élet kapkodásával szemben.

Hogy miért vagyok itten? Magam sem tudom. Egy délután, mikor minden csupa szin, szuró fény és őrült áprilisi kékség, eszünkbe jut, hogy valahol távol egy külön társadalom éli a maga életét, ismeretlen emberek, akikre eddig csak néha, akkor is futó bizonytalansággal gondoltunk. A szemrehányó vágy egyre erősbödik. Ez a vágy az, ami sokszor arra késztet, hogy megszólitsak idegen embereket, vagy hogy este -23- hazamenet betekintsek alacsony ablakokon s a családi interieur békéjéből magam számára is lopjak egy kis nyugalmat és egy óvatlan pillanatban mélyen, komolyan, férfias kiváncsisággal meredjek bele egy ember arcába, aki még csak nem is sejti, hogy élek. Most idehozott a vakok közé. Figyelem őket és önmagamat.

Milyen az életük? A nyugodt, szoborszerü arcok nem felelnek. A látogató pár perc mulva észreveszi ezt a különös kapcsolatot, mely közte és a vakok között jött létre. Amint őket idegessé teszi az én ismeretlenül itt kóválygó hangom, engem épp ugy sért, bánt, izgat magukba sülyedő arcuk mozdulatlansága. Egy önmagába visszatérő, zárt vonal az egyéniségük. Nekem zajt kell csinálnom, hogy észrevegyenek. Innen, a házikápolnájuk egyik padjáról bámulom csendes gyermek-arcukat. Mostan zug az orgona, ezüstösen zenélnek a misecsengők, illat-szimfóniákat muzsikál a felhőző tömjén és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom le, melyek mintha valami tulvilági hangverseny élvezetétől szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét s összetett kézzel, előre meredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik a tiszta smaragd, amaz fekete, mint a borostyánkő. Vajjon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy magukat nem ismerik? Egyik finom arcu leány végigsimitja arcát. A tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden reggel. A vakok mind hiuk.

A kis fiucskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan -24- cikáznak szét a széles folyosókon. A kertben lapda puffan, katonásdit és fogócskát játszanak s hangosan visitanak hozzá. Ez az élet nem is olyan szomoru. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak, fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka s akárcsak iskolaudvarokban tiz percek alatt, a felvilágositás müvészete. Csak egy kis fiu áll mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik és világtalan szemét a napra forditja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a fény csiklandozását. Órákig eljátszik igy a nappal. Mint valami nagy aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.

Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik kész zongoramüvész. Leginkább Chopin-t szeretik, mert majdnem mind hamar lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkivületbe emeli őket. Többen mondták, hogy hallatára szineket látnak. Beethoven piros, Mendelsohn világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más müvészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza a természetet s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat gyur ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.

A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett. Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó ujjukkal olvasnak. Most »Braille-be teszik« a Karthauzit. Milton »Elveszett -25- paradicsom«-át olvassák. Ez egy darab kulturvilág, amelynek külön törvényei vannak.

Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy mozdulattal gyakran utasitották vissza az én atyáskodó és könyes kiváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fenhéjázónak és tudákosnak találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta nekik, hogy ki vagyok és rajta keresztül bizonyára egész határozottan látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán kómikus is vagyok. Hisz nekem meg kell forditanom a fejem, ha valamire ránézek és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé kell irányitanom. Mennyivel egyszerübben látnak ők. A nervus trigeminus egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét és a legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás nélkül fogják meg a kezem és ez a fogás az övék. Ezt senkisem vitathatja el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden. Megértem a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már leszállt az éj. Fönn a társalgóban még se gyulad ki a lámpa. A fiuk, mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiu, aki most felhalad a lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én. -26-

Ma délután az iróasztalom fehér papirján ünnepélyesen végigszaladt az első légy. Nyár van, gondoltam magamban. A második gondolatom pedig az volt, hogy ez a picike állat egy cikktémát hoz nekem. Miért ne beszélnénk róla? Hiszen mától fogva öntudatosan, vagy öntudatlanul mindnyájan foglalkozunk majd vele, mindennap legalább öt percet. Nagyszerü müvésze az időrablásnak ez a cingár rovar. Szemtelen stréber, de néha imponál az állhatatossága. Irjuk ki az ujságba a nevét, a személyi hirek között, hisz szereplési viszketegben szenved. A légy megérkezett. Mással is megtesszük ezt. Ő talán még inkább megérdemli. Végre heroikus hit kell ahhoz, hogy századokon át, generációk óta ugyanazt folytassa, bár a tapasztalata már régen elcsüggeszthette volna. Jól tudja, hogy őt mindenki gyülöli. Egy okkal több, hogy egy kis szeretettel nézzük.

Lám, mostan nem is tetszik olyan ellenszenvesnek. Mióta rászegzem a szemem, mulatságos is. Csak akkor boszant, ha nem akarjuk észrevenni és csak azokra haragszik, akik a foglalatosságuk fontosságával hencegnek. Még a muzsikája se kellemetlen. Vékony, szomoru zene, -27- amely bennem régi emlékeket kelt. Nyári délutánokon az elfüggönyzött hálószobában hányszor hallgattam ezt a zenét és a csend dongását és szép volt, mert nem volt más zene. Mégis mennyit vétettem ellenük. Vérszomjas kegyetlenséggel kitéptem a szárnyukat, letörtem a lábukat, kettévágtam a fejüket. Ecetesvizbe fulasztottam őket. Odaragasztottam a légysüveg ragadós gyantájához. Ennek a kis légynek az ükapái méltán vádolhatnának. Hogy szitkozódtam, mikor alvás közben zavartak. Ma már tudom, hogy félig-meddig nekik van igazuk. Semmi se oly fontos.

Egy német filozófus őket is érvül vette a pesszimizmusához. Micsoda hitvány teremtmény az ember, mennyire semmi a természetnek, minő kevésbe vesz bennünket, hogy a gondolatunkat megbolygathatja egy ilyen pirinyó féreg. Nekem most ugy tetszik, hogy nem volt igaza. Igaz, hogy Anatole France se tud irni, ha véletlenül a fülére ül egy légy. De hány irót serkent, hogy rövidebben irjon és ne legyen terjengős. Valóságos irodalmi jelentősége van. Aztán ez az egyetlen állat, amely tetőtől-talpig demokrata. A többi nem. A kutya lakáj. A macska arisztokrata. Egyedül a légy áll az általános egyenlőség alapján. Neki az istálló szurtos kocsisa épp ugy nem tekintély, mint a miniszter. Bizony csak a homlokára száll, csiklandozza mind a hat lábával, csikarja a gyürüs potrohával és macskazenét dudál a fülébe. Mert ő született ellenzéki. Ma délután nem fogadhat senkit a kegyelmes ur? A kereveten alszik ő excellenciája? Megtiltotta, hogy fölkeltsék? Mindegy. Őt fogadnia kell. Fontos a mondanivalója. Neki mindenüvé van szabadjegye. -28-

Igy gondolkoztam ma délután. A légy helyeslőleg zümmögött hozzá. Aztán hirtelen a tollamra szállt:

A szeme kék. Élesen, majdnem idegenszerüen világitó. De azért nem az az epedő és lirai germán-kékség ez, amelyen keresztül nehány naiv lélek az egész világot a romantikus kékvirág szinében látja, északi, acélos, exotikus és mégis egészséges, olyan mint egy kék kristálypohár csilláma, amelyben józan és jeges forrásviz pezseg. Fáradtan emeli ezeket a bámuló szemeket valahova messze a tavak tájékára, ahol az ő csüggedt népe él és itt pihen meg a mi rónáinkon és arcainkon. Szemérmes férfiasság van benne. Valami különös, bátor északi erő, ami még hosszu kalászsárga hajával és hamarpiruló lányos arcával is dacol, egy álmodozó merészsége és kalandkedve, aki több napi gyorsvonatozás után jön hozzánk, nem is a fővárosunkba, de egy elhagyott, dunántuli falunkba, hogy ott végigélje a mi ábrándjainkat és oceánnak álmodja a Balatont. Még vannak magyar álmodók. Ezek azok. A testvér-népekben születnek, amelyek nálunk is nyomorultabbak. A kezünkbe pedig még mindig kétségbeesetten kapaszkodnak egynehányan, mintha nem is kézbe fogódznának, de valami mentőkötélbe. Egy utolsó, görcsös gesztussal. -30-

Hogy került ide a finn diák? Ottan az áthevült, szines rónán majdnem mesének tetszett. Körülöttem iharok és szilfák szegényes lombjai, magyar fák, távolabb mocsarak, sövények és egy végtelen puszta, ahol a vonat órákig zakatol, anélkül, hogy füttyentene. A helységneveken is ázsiai zamat. Egyik olyan, mint a káromkodás, a másik az ostorpattogáshoz és a kartácsrobbanáshoz hasonlatos. Vendég itt minden idegen szó, kész nevetség még a német is és alig hiszem, hogy valaha járt itt emberfia, aki nyelvtanból tanulta volna a magyar idiómát. Öreg pásztorok folytatják csak az ükapjuk mesterségét, halászok aggatják hálóikat és földmivesek beszélnek a boldogságról és a buzáról. A buza az ur. Ez, amely aranyával még a késő unokák fantáziáját is felgyujtja. Találkoztam erre elfinomodott magyar lányokkal, akiknek hiszterikus ujjaiból makrancosan gördül ki a varrótü is, de egy délután a hintaágyban mégis arról beszéltek, minő nagyszerü lehet, feltürni a szoknyájukat, piros kendőt ölteni és aratni, ahogy a parasztmenyecskék, mert ha az agyukban nem is, a karjukban még mindig felébred az atavisztikus ösztön, amely a villogó kasza után nyul, hogy a buzatengerben egy derék rendet vágjanak. Ezen a vén, konzervativ földön bukkantam rá az én különös idegenemre.

Nem is róla akarok irni, inkább magamról, egy félórás, különös álmomról és arról, hogyan tükröződik vissza a magyar föld a finn diák huszonkét éves szemében. Nemcsak egyedül van. Igy nyár felé, mikor Helsingiben bezáródik az egyetem, gyakran lejönnek hozzánk. Egy este végigszáguldanak Budapesten és a magyar főváros képe örök emlékképpen ég bele agyvelőjükbe, -31- mint valami tüzes káprázat. A házak mögött egy nép-oceánt sejtenek. Az emberekben pedig misztikumot és régi-régi testvéreket akiknek az élete talán az ő sorsuk titkát is felkulcsolja. Aztán egy faluba menekülnek, olcsó, nádfödeles parasztszobába. Az asztalukon magyar könyvek és magyar ujságok. Egy szegényes ágy. A falon a gitárjuk. Ugy élnek itt szegényen és szerényen, mint a fajszeretet félig nevetséges, félig szent apostolai és igekötőket boncolva álmodnak Nagymagyarországról.

Mi pedig hallgatjuk a beszédüket. Nekem ez az első szenzációm. Egypár obligát francia mondat után rögtön a maguk jószántából térnek át a magyar szóra. Bátran és szépen beszélik a nyelvünket és annyi ambicióval, mintha legalább is világnyelv volna, mint valamikor Mátyás király korában. Az akcentusuk kissé furcsa, de nekünk mégis minden idegen iz nélkül való és ismerős. A kis magyar gyerekek selypegnek és pötyögnek ugy, akik már érzik a nyelvünket, de még bizonytalanok egyben-másban és gyakorlat hiján esetről-esetre kell oktatniok az uj szavakat. Ez jutott eszembe, amint a diákom beszédére figyeltem és egy egész különös érzés fogott el. Uj volt ez és semmihez sem hasonlitható s mellette minden más náció hóditása banálisnak tünt. Banális még a franciák világdiadala is, akinek már unalmas szenzáció lehet, hogy nyaggatják és ficamitják idegen parvenük az ő daloló nyelvüket. Üres az a bámulat, amivel én pár hónappal ezelőtt Voltaire és Baudelaire arcvonásait kerestem a párisi éjjeli kávéházakban pincérek és francia lócsiszárok fiziognómiáján és madame Recamiert sejtettem minden utcai kofában. Ebben a barátságban több -32- rejlik. A szegénység intimsége. Egyetemünket nem árasztja el a külföldi diákok sáskajárása, utcáinkon fehér holló még egy idegen is, de mindezért és sok másért egyszerre kárpótlást kaptam egy embertől, aki rám, a magyarra, bámulva függesztette a szemét.

Egy pillanat alatt éveken suhant át a képzeletem. Elgondoltam azt, hogy ezek az emberek tőlünk távol, a finn tenger partjain, zárt szobákban, lámpák és gyertyák mellett egy óriás népről, boldog országról álmodnak, amelynek a határait a végtelenbe tágitja a fantázia. Ide jönnek és az ő szótárukból összecsent szegény szókincsükkel félve szólitják meg parasztjainkat és némely pillanatban elámulnak a mi felületesen feltornyozott kulturánkon. Sok-sok nap mély impresszióját viszik el magukkal aztán. Elvesztett hitünk az övék. Ha valaha elpusztulunk, ők lesznek az utolsó magyarok. Képes levelezőlapokat mutatott nekem a finn diák, amelyeken mulató finn társaságok magyar üdvözletet küldtek a »hatalmas és büszke testvérnemzet«-nek. A naplóikat magyarul irják. Müvészeiknek, az éhség napjaiban, a revolver előtt eszükbe jut még a mi országunk, ahol lehet élni, álmodni és ahol boldogulna Suomi fia is.

Egy félórás beszélgetés zavaros képe csak ez. Sutba vetettem a logikámat és hagytam, hadd ringasson álomba a finn diák szava, és bár tudtam, hogy egy másik félóra mulva mosolygok az egészen, integettem neki és az ő istenének, a tüzes ingben járó öreg Ukkónak áldását kivántam a fejére. A tulfütött agy viziói egy percre valósággá váltak. Kirohantam a napfénybe és végignyultam a magyar rónán. Ugy éreztem, hogy a boldogságim terhét nem birja elviselni ez a föld. -33-

A tánc éjfél után kezdődött. Egyszerre tántorogni kezdett a kis magyar hajó. Bennem pedig felébredt az az örök indiszkrét, aki szeret bekotnyeleskedni mások köreibe s minden ablakba, szobába, üzletbe betekint és elmenet magával viszi idegen életek egy morzsáját. Figyeltem a növekvő zavart. Egyre szaporábban trilláztak a villamos csengetyük. A vékony drótok, amelyek körülcikázzák a hajót, a hajó idegeivé lesznek és átveszik az ideges vizek lüktetését s az óriási dagadásnak és horpadásnak éles bizsergéssel adnak kifejezést. Pincérek ugrálnak szerteszét. A tüdők dohognak, a kötélizmok megfeszülnek, mi pedig kénytelen-kelletlen utánozzuk a hajó ritmusát és táncolunk.

Hajnal felé már csak árnyak vannak. A viz előbb hajnalodik, külön és önállóan, mint egy másik égbolt. Lassan aztán az ég is utánozni kezdi a tengert. Gyöngyszinü, üvegszerü fátyolokat aggat ránk és az utasok halványan és lesoványodva affektált bánattal állanak a virradatban, mint a lelkek vagy az árnyékok, vagy az elmosódott freskók. A csöpp tengeri ut most már szenzáció. Valamitől üzetve végigjárom a -34- hajót a legalsóbb köröktől a legfelsőbbig, botorkálok a lépcsőkön, csúszom az iszamós padlón, amit megáztatott az éji zápor és ugy érzem, hogy a lelkek kertjében bolyongok, mint a firenzei költő s szemlét kell tartanom az elkárhozottak hadán, a hazatérő nyaralókon, akik még néhány óráig itt gyötrődnek s most különösen és fantasztikusan rémlenek a négyórai világitásban. Ez egy kis inferno.

A legalsó körben itten is az indolensek vannak. A szük vörös pamlagokon fekszenek, vagy elszórva a földön, kajütbe zárva középkori számüzetésben és magányban, halotti pózban, vagy fejükön egy vizes szalvétával, cinikusan, vagy bölcsen, mint a gőzfürdőben szokás. Néhány dölyfös még most se javul. Az egyik szitkozódik, a másik tréfál, a harmadik pedig közönyösen mered maga elé. Egy nőhóditó sóváran bámulja egy asszony bokáit, aki kibomlott hajjal fekszik előtte. Ez az ur vagy ötven asszonyt csábitott el a nyáron. Különben cigarettázik és vár. Néhányan nevetnek. Vastag tengerészhumor kering a levegőben. Itt találkoztam a szerecsennel, a lidói fövény hindujával, aki a tengerparton naponta nyolc óráig imádta a napot, komoran és boldogan, a henyék önszemléletével. Most undor vonaglik az arcán. Valószinüleg az apró hullámokra gondol, a homokra és a napra. Erőlködő szemét egy villamgömbre szegezi.

Sóhajtva hagyom el ezt a kört és megyek fölfelé, ahol a lámpák fényét már kétessé teszi a reggel és ahol kis asztalkák mellett a félénkek és a féltékenyek ülnek. Ez a kör a betegszobához hasonlit. Az asztalon orvosságos üvegek, rum és konyak. Olyan mozdulatlanul ülnek szegények, -35- mintha állandóan fotografálnák őket. Családias, intim és furcsa ez a kör. Ide jönnek a nagyon betegek és a nagyon egészségesek, akik Velencéből a velencei mór féltékenységét hozták magukkal és okosan és türelmesen ülnek fiatal asszonyaik mellett. Utazósapkáik alól zölden villant rám a szemük. Menekülnöm kellett.

Most a tenger zivatarossá vált. Hentergett, habzott, gurgulázott. A reggeli szájöblögetést végezte. Némely pillanatban egy hiszterikus nőnek tünt fel, kócosan és álmatlanul, a fésülködés előtt, titáni kék hajcsomókkal. Csapódva szédültem fel keskeny lépcsőkön, folyosókon, ázott bordákon, a legmagasabb pontig, a legfelsőbb körig, ahol hajnali szélben a fiatal szerelmesek ültek. A szivem hevesen dobogott és könyes lett a szeretettől és a végtelen szánalomtól. A vászonszékekre feszitve vergődtek szegénykék. Nászutasok, turbékoló gyerekek, a hajó banálitásai, összebujva és megriadva egy vihar előtt. A menyasszony kék. A vőlegény zöld. Kezével citromot erőltet a nő fanyar szája felé. A férfi durva és erős, szeles és kedves, fején panama-kalap, mellcsokrában egy óriás rubintü, szimpatikus ősember. A nő pedig szőke, szőke, még a szeme is szőke. Feketekávé és szende tej egymás mellett. Ez az ő első szenvedésük. Amerre nézek, mindenütt ilyen párok. Egyszer talán épp ugy ülnek a hálószobájukban. A nő majd ájultan veti magát hátra és a férfi keserü panaszokkal, váddal, a gyanu gyötrő italával kinálja és sirni fog az asszony, vagy csak mimeli a sirást. Kisértetek szálltak a viharban. Messze a hajó orrán mégis megláttam a célt, egy fátyolt a viharban és különös szemeket, aminőket csak álmunkban látunk, a szemeket, -36- melyek se kékek, se feketék, de a kettő vegyüléke, hid a mennyen és poklon, álom az ébrenlét és alvás között, a kék gyengédségével és a barna tüzével. E szemek felé irányitottam a lépteimet.

Ekkor, azonban, hirtelenül egy padra vágott a vihar fortissimója. Mindnyájan táncolni kezdtünk, picike tragikomikus bábok és meghódoltam a viz hatalma előtt. Hullámok jöttek elénk, amiket csak hallottunk eddig, duhajon kurjongatva, berugva az éji tivornyától. Alattunk pedig öklődött és csuklott az émelygő tenger, az öreg iszákos, az utálatos és brutális lump, minden titkok hordozója. Tisztelettel kell viselni a haragját. A gyöngyhalászok belőle merik a moszatot, amiben az egysejtü állat él, az élet kezdete, ami annyira érthetetlen, mint a halál. Betegségemet se érthetik meg az orvosok. Csak azt tudják, a fülem félkörös ivjáratában viz van, az egyensulyérzék központja és most ez a kis viz háborog a nagy viz ellen. Valószinüleg azonban csak azért szédülök, mert nagyon közel jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet. Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, álomtalanul forrong.

A napfürdő délelőtt 11–2-ig van. Ekkor kifekszenek a kőgátra a fiatalemberek intenziv szinekben, piros és kék uszónadrágokban s a bennük megmaradt pogány vágygyal imádják a napot, a leányok pedig, akik szőkék és halványak, hasonlóan nekidülnek a hőségnek és udvaroltatnak maguknak a sugarakkal. Majdnem mind ismerem őket. Ez a balatoni fürdőhely egész müvészkolóniát szállásol el. A barátaim ezek a szerecsenek, akik télen a lámpa glóriájában irnak. Most alig látni rajtuk hogy kicsodák. Egy sörényes zeneszerző, akinek ideges és heroikus ütemeit tavaly a szimfónikusoknál hallottam, tar koponyával fekszik itt, mint egy hős, dagadó bronzmellel, feszülő vasizmokkal. Amott egy festő, mint egy római harcos. Itt a tulfinomult esztéta, egy barbár keménységével. Láthatóan örülnek a változásnak. Órák hosszat feküsznek és izzadnak és szomjuhoznak, hogy csak egy árnyalattal is barnuljon az arcuk. Amint előttem van ez a sok-sok arc a napsugár ecsetje alatt, a fotográfus másolórámáit látom, az érzékeny papirokat, amelyeket csak a nap ragyogtat fel az élet egészséges szineiben, és arra gondolok, hogy talán ők is tökéletesebb életképet, -38- egészebb lelket, egy uj fotográfiát várnak a természettől. Egyszerre beleugranak a tóba és eszembe jut a fotográfus aranyfürdője. Ők mostan egy uj képet fixiroznak. Át kell alakulniok teljesen. Le kell vetkőzniök mindent, a szokásokat, a müvészi cafrangokat, a ruhát, az inget, a régi bőrüket, a beteges, városi szinüket is. Hatalmas vágy ez. Az ember szeret öltözködni. Egy öltözködési mánia sarkalhatja őket arra is, hogy uj szint kapjanak. Valahogy szabadulni akarnak a multtól. Megfigyeltem a nyaralókat s ezen a ponton mindegyiket egyformának találtam. Játszanak és az ellenkezőjét játsszák annak, ami az életük. Minden nyaraló: szinész. A virilista az erdőben kés és villa nélkül ebédel, a kishivatalnok beül a grand hotelbe és vasárnap este a családjával együtt elpezsgőzi az összekuporgatott filléreit. Logikátlanok és boldogok. Feltünt egy lipótvárosi leány, aki most simán fésüli a haját és Jókai-regényeket olvas. Azok pedig, akiket a szinházakból és a hangversenytermekből ismerek, az atléták dresszét öltik magukra. Olyan édes egyszer játszani, hogy mások vagyunk, erősek, boldogok, szabadok, és édes a napfürdő után gázolni a kavicsot és a férgeket, barbárul a fejünkbe csapni a panamát, mint egy sisakot.

Este pedig 11–2-ig van a holdfürdő. Ennek is van közönsége. Az, amelyik nem volt ott a napfürdőben. Ilyenkor a müvészek a fáradságtól részegen horkolnak a párnákon. De kimásznak a partokra mindazok, akiket délelőtt hiába kerestem. Leülnek a padokra, a fübe, a homokba, a jegenyefák közé és süttetik arcukat az ólomfényü holdvilággal. Azt akarják bizonyára, hogy kicsit megfehérüljön a pirospozsgás arcuk és puhuljon a kérges lelkük és köd lopódzzék nagyon -39- is határozott, merész és éles szemeikbe. Ők is kurát tartanak. Az idő néha nagyon kedvez nekik. Láttam egy ily estét. Felhők között emelkedik a hold. A tó az ezeregyéj tündérjátékait játssza. Messze, valahol a tihanyi partoknál, ahol az ekhó alszik, világoszöld reflexben tündököl a viz s a badacsonyi szőlőhegyek felől idetévedt szél énekhangokat, illatot, bóditó neuraszténiát hoz. A társaságot csak a cigaretták és a szivarok kis lámpásai világitják meg. Látom azonban, hogy mind egészségesek és tultápláltak. Hallom, hogy mind szentimentálisok. Egy vidéki biró el van ragadtatva a természet szépségétől. A főhadnagy, aki egész évben káromkodik és marsol, erre az estére érzelgős parfümöt locsol az atillájára, a költészetet dicséri és fejét ájultan tartja a beteg égitest felé. Egy sikkasztó az idealizmusról beszél. Egy panamista könyezik. Egy vénlány nyavalyatörős verseket dadog. Igy várják az éjfélt. Ekkor a hangulat tetőfokára hág. A villákban kilobbannak az ablakok, a kerti lámpákban csonkig égnek a gyertyák és csak az ég világit. Összeolvad az éj és a tücsökzene, a békakurutytyolás és a holdfény, a viz és a cigaretták illata. A szentimentálizmus tobzódik. Hallhatóan emészt az egész társaság, viharosan, menydörgésszerüen forrong a gyomrokban a dus vacsora és sirnak az elérzékenyedéstől. Egy hájfejü képviselő kéjesen forgatja hyppopotamus-szemét. A tábornokné lassan kitárja karjait. Szintelen és hervadt szája, amely valamely hernyóhoz hasonlit, megindultan mozog, reszket a deres parókája és aranyfogai csillognak a holdfényben. Egy vasgyuró is tántorogva áll a gyönyörüségben. Mindegyik között azonban egy budapesti füszerkereskedő viszi -40- a főszerepet. Kidülled a nádszékből. Átadja magát a poézis varázsának. Mély meggyőződéssel sóhajt. Arcán iszonyu könycseppek gördülnek. A hold pedig megaranyozza, megezüstözi, glóriába fonja a nadrágtartóját és a kidüllesztett hasát. -41-

Mióta a csillagos hálósipka, a pázsitzöld nyakkendő meg a kávészinü frakk divatba jött, hirtelen megszaporult azoknak a száma, akik Budára mennek, a görbe utcákba, a törpe házikókba, egy kis hangulatért. Azelőtt – alig pár éve – egészen egyedül bandukoltam ezeken az utcákon. Mostan már seregestül törtetnek utánam a széplelkek, az esztéták, a smokkok. A Biedermeier idők visszatérte aktuálissá tette a legrongyosabb közt is és ideszabaditotta a közönyösöket, a filisztereket, s a levegőző családapákat, akiknek ehhez a cukros és tipegő intimitáshoz semmi közük. Idegenek dulják minden kedves fészkünket. A csöpp vaserkélynél, amelyet órákig simogattunk a szemünkkel, bámulók állnak, a büvös kis ház előtt betegarcu müvészek, pedig mintha csak a mi titkunk lett volna valamikor és a cukrászdában, a csendes elhagyott, előkelő várbeli skatulyában is társaságok ozsonnáznak. Csak a Baedecker és a cicerone hiányzik még.

Most pedig jó lenne egyedül lenni. Nehéz aranyak hullanak a kabátomra, a zsebeimre, az arcomra. A levegő oly tiszta és átszürt, hogy kortyintani, szürcsölni kellene, metszett kristálypohárból kellene inni, mint a drága és tüzes -42- bort. Buda föl van fedezve, de ezen a délutánon ujra fölfedezzük magunknak. Minden demokrata élvező ellenére is a mienk lesz. Mit félsz, szivem? Mi ketten ugy tudunk Budát játszani, mint senkise. A hidfőnél még 1910-et irnak. Később azonban minden dobbanásod egy percet jelent, minden lépésem egy év és minden utca egy század. Mire leszáll az este, mi ketten már a tizenhetedik században leszünk, vagy még távolabb és valamely kert előtt sápadva és csodálkozva hallgatjuk a villamos csengetését, amely hihetetlenül csörömpöl át hozzánk, messziről, több század távolságából.

Még mindig nem értem célhoz. Ezek az emberek még érdeklődnek irántam és a lépésem neszére még mindig fölfigyelnek és kidugják a fejüket a csendből és a magányból. Távolabb kell mennem. Oda, ahol már egészen közönyös vagyok, akol a lét oly csendeskésen és álmatagon folydogál, hogy az emberek össze se rezzennek, de szinte belemerülnek az életük unott szövetébe, a kép egyöntetü és aszu harmóniájába. Egy görbe hegyi utcán kell elcsapódnom. Itten áll egymás mellett négy-öt pofoncsapott tabáni ház és egy fuldokló petroleumlámpa, levegőért kapkodva a szélben. A kerités mögül pompásan megfigyelhetem a lakókat, akárcsak a nézőtérről a szinészeket.

Vajjon tudják-e, hogy szinházat játszanak és bámulja öket valaki, sóváran, elirigyelve tőlük az életet és az idillt? Közönyösen ülnek, lógó kezekkel, tágranyitott szemekkel és semmitse csinálnak, semmire se gondolnak, csak élnek. Ez a tiszta élet, a netto-élet, minden idegen anyagtól megtisztitva, az esszenciák esszenciájával. Vajjon érzik-e ugy, ahogyan én? Mostan egyszerre -43- megmozdulnak, mint a bábok és kotorászni kezdenek a vasrács mögött, végigjártatva szemüket az üres kalitkán – hová röpült belőle a madár? – a göröngyös és vásott lépcsőkön, a gyékényen, a folyosón, amelybe megrekedt az évszázados csönd. Lassan feküdni mennek, mert későre jár, hét óra van már. Vajjon mit szólna az a fehér nénike, vagy az az öreg ur, ha gyengéden megkocogtatnám az ablakát? Talán-talán meg is repedne az ő gyenge szivecskéjük. Igy az estében és az árnyékban a bő kabátommal és a feléjük feketedő keménykalapommal barátságtalan vendég lennék nekik, ismeretlen, idegen, ördögi vendég. Vajjon egyáltalán megértenének-e? Ugy vettem észre, hogy ezeken a sétákon mindenütt sanda szemek kisérnek, tartanak tőlem, mint egy tolvajtól, hiszen mit is kereshet itt az, akinek otthon kényelmes lakása van vizvezetékkel és villanyvilágitással, mit kereshet mást, mint aranyat és vért. A szél a lámpalángon fantasztikus gyilkosságok gondolatát táncoltatja.

Ezek a jámbor és bölcs emberek nem ismerik el, hogy van más szükségletünk, mint a béke, a kávé és az álom.

Multkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam, egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére. Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész alkony összekuszálódott s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékes-szürke derengésbe és ugy láttam, hogy a hosszu esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sürün aláhuzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is megfeledkezett méltóságáról s egy pillanatra kidugta fejét a daloló esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok, titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális cseppecske átvette a vezetőmotivumot. -45-

– Csakhogy megjöttél valahára – szólott s nyomban könnyé olvadt az elhomályosuló üvegtáblán. – Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak nomádja, aszfaltok beduinja. Egész nyáron vártunk reád. De nem jöttél és inkább táboroztál idegen szobákban, vagy kék azurból szakitottál magadnak sátort, semhogy haza nézz. Ma azonban az első őszi estén, először annyi idő után, visszatértél és észreveszed, hogy itthon vagy. Mit tétovázol még?

– Nem veszed-e észre, mennyire átalakult a ház? Még tegnap nyitott ablakokon keresztül gondtalanul léphetett be minden szobába az este. Ma mindegyik ablak be van csukva s mi szorgalmas esőcseppek összemázoljuk az üveget, hogy semmi se zavarja a szobák alkonyatát. Azt mondhatnám, hogy az őszi intimségben ti a téglák hus-anyaga vagytok és most visszahengeredtek oduitokba, akár a csiga a maga héjába s csak ebben a barátságos összeszorultságban érzitek egymást igazán. Vagy megláttad-e volna máskor azt a vasalót tüzesitő cselédleányt, aki a második emeleten vörös köröket cirkalmaz a levegőbe? Ez már az ősz leánya. A lámpa is több szeretettel világitott eléd, hogy feljöttél a lépcsőházban. Ezen az estén jól teszed, ha leveted léha nyakkendőd, ha elfelejted az operettmelódiákat és minden nyári ürességet s szétrakva -46- holmidat, belemelegszel szobád hangulatába. Ereszd le a függönyöket.

Leengedtem a fehér csipkefüggönyt és meggyujtottam a lámpám. A botom és a kalapom felakasztottam a fogasra. Leültem a karosszékbe. A szeptemberi szonáta zajongó sforcatókkal tovább dobolt az ablakon.

– Emlékszel-e a gyerekkorodra? Ezek azok a felejthetetlen esték, melyek a kalendárium szerint a nyárba esnek még, de valóban már ősziek. Gondos kezek ilyenkor lopják be hüvösödő verandákrol a székeket és ilyenkor vacsoráztok a szokottnál is hangosabban, hogy meg ne halljátok a korai harangszót. A macska, a spiritus familiaris halk dorombolásával néhány taktust illeszt a szeptemberi szonátába. A feltornyozott vánkosok árnya pedig végignyulik a falakon, mintha maga az élet játszana laterna magicá-t. Ezek a hangok, ezek a szinek és az otthon illata mind beleolvad a szonátába, az elmélyülő magány végtelenségébe, amelyet csak néha érezhetsz s most, mikor mi apró vizcsöppek ütemekre szedjük és kiverjük az ablak üvegklaviaturáján. Hasonlókról beszél az a magányos petróleumlámpa, kis állomásokon valamelyik sötétbe vesző uton, amelyik évek egyhangu bánatáról egyszerre lebbenti fel a fátyolt. Vagy az a kutyaugatás, melyet a röpülő vonatról hallasz falukból didergő hajnalokon. Egy egész élet szomoru intimsége van ezekben a motivumokban. Emlékszel-e még reájuk?

– Most ilyen pillanatok várnak reád. Ezért ne menj el hazulról. Ma este először hallod meg az óraketyegést és az órát, régi jóbarátodat nem -47- tekinted többé holmi időmérő-szerszámnak, mint nyáron, hanem a szeptemberi szonáta hangszerének. A sötét folyosókon átsóhajtó zongoraszó is lelkedhez ér. A butorok se lesznek többé tárgyak. Asztalod, széked, ágyad megelevenül és oly biztonsággal tölt el, mintha gyökeret vernének a padlóban s téged is körülhálóznának sok, sok láthatatlanul finom hajszálgyökerükkel. Dobd el tehát a ficsuras cigarettát, keresd elő dohányszitád és markolj bele a leányosan szőke dohányba. Melegitőd ma is kibontja lila tüzvirágait. Azután huzd füledre a paplant és melegedjél át, ha pedig félsz, veszsz el a nyugalomban, a csendben és az emlékekben. De ne menj ki a kertbe, ne menj a haldokló rózsák közé, maradj itthon.

A szeptemberi szonáta végéhez közeledett. Néhány békülékeny vizgyöngy már a szeptimenakkordot pedzette az átlátszó függöny mögött. Az ablak nedvesen és maszatosan, de szelid nyugalommal nézett reám, mint két kisirt szem. A gyorsforraló szeszgőzei széles lángbokrétává gyulladtak. Aranyos nyugalom hullámzott végig a szobán s bélelt otthoni cipőmet felhuzva, kezemben egy elhájasodott konzervativ lappal, végigfeküdtem a divánon és ábrándos pipaszónál csendesen olvasni kezdtem.

Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is igy találtam meg multkor a köruton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga utján, A jó, züllött, vén fiu örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderitette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szallagok. Üdvözöltem ő hercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros-selyem cigarettatárcát és megkinált belőle.

– Hová? – érdeklődtem félénken és szemügyre vettem fájdalmas arcát.

– A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversenynyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.

– Nem izgatja az ön fantáziáját – folytatta a bohém – a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak sulyosbitani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező -49- egyszerre elkiáltja magát: »colon des paralitiques«, »tsardache hystérique«, »boston epileptique«.

Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, geniális homlok. A hamuszinü égbolton a Hüvösvölgy jegenyéi közt szomoruan kandikál ki a koradélutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villamfénynyel világitott előcsarnokban azután elváltam kisérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé s egyedül maradtam.

Végighaladtam a kongó visszhangos folyosókon. A szó öblös hahotává tördelődzik szét s a félénk kacaj, hosszu zokogássá nyulik. Inkább hallgatunk. Az orvos egymásután nyitja fel a folyosók ajtaját a nála levő kulcscsal. Végre beérünk a bálterembe, ahol három-négy hosszu asztal mellett vacsoráznak a bálozók.

A benyomás első pillanatra nem is érdekes, de még csak különös sem. Csupa kifogástalanul öltözött hölgy és ur, aki nyugodtan – vigyázva és illedelmesen – bánik a késsel és villával. Az izmos szolgák tányércsörgés közt hordják fel a zsirban puffadozó, kövér farsangi fánkot és a forró teát. Egy halvány fekete leányt nézek, aki a hajába erre az estére fehér rózsabimbót tüzött. Mellette egy vékony, jó családból való fiu elegáns angol ruhában, krétafehér arccal, kárminpiros szájjal, olyan, mint egy nyurga osztrák princ. Mind a ketten nevetgélnek, de egyik se figyel a másik szavára. Valami összenemhangoltság, bizalmatlanság és fitymáló fölény setteng az asztal fölött s ha jól figyelünk, nyomban észrevesszük, hogy a társaság vezetéke, amely a gondolat elektromos szikráját röpiti, el van romolva. Az -50- apró kotériák ellenőrzik egymást, a felelet nem kapcsolódik a kérdésbe, a kacajok czéltalanul pukkannak szét. Mikor azután a fejek feltekintenek a tálakból s rám néz az ezerféle, idegen tekintetü, kereső és nyugtalan szem, egyszerre megértem, hova kerültem és a hátam gerincén egy kicsit átfut a hideg.

Különben pihegő vállakat, fényes szemeket, táncra lendülő lábakat látok. Egy megrögzött alkoholista az asztalnál a tea láttára valami duhaj magyar nótára gyujt. A cigányok felállnak a szoba emelvényére és gyantázzák a vonójukat. A parketten simán csusszannak a cipők, a szemek lobognak, az arcok tüzelnek, s a tánc szilaj lüktető áramában szinte észre sem veszed, hol vagy. Most hiszek Schopenhauernak, aki az őrülteket tartotta a földgolyó egyedüli boldog embereinek, mert a saját kozmoszukban élnek, melynek törvényeit, – függetlenül minden természettudományi és filozófiai kényszertől – ők maguk irják elő. Elvégre a ketrecbe zárt oroszlánnak is joga van azt hinni, hogy az állatsereglet közönsége van bezárva s a rácsok az ő szabadságát védik csupán. A párok karöltve sétálnak s még a spanyol etiketten sem esik csorba. Hátraszegzett fejjel, ideges merevséggel, kibomló hajjal táncolnak. A bál hőse egy fekete haju, sápadt arcu fiatal ember, aki huszonnégyéves korában kapta meg a paralizist. Elegáns lakkcipőjében finoman cifrázza a bosztont. Az orvos a hátam mögé áll és a fülembe sugja: két évig sem fog élni.

Mi egyébként lézengünk a bálteremben s a maflaszigeten cercle-t tartunk. Egy bolond pincér szaladgál körülöttem gyors lépteivel. Láthatólag rosszul érzi magát, hogy nem lóg ki -51- zsebéből a szalvéta s legalább annyira fáj neki a ma esti tétlenség, mint egykor a Szent-Ilona szigetére deportált Napoleonnak. A folyosón pihenő párok sétálnak, citromosvizet isznak, legyezik egymást. Egy kékszemü, őszhaju magyar ur, aki egykor ügyész volt a szegedi törvényszéken s mint »Világszellem« jött ide, épületes fejtegetést tart a világtudós s a világszellem közti különbségről és az ő saját külön politikai-, filozófiai- és gazdasági rendszeréről. Az ember kellemetlen borzongással hallgatja a sok holt matériát, terminus technicust, évszámot, szótárak kiböngészett és polcra rakott kincsét, jobb napok ötleteit, melyek egyszerre rendszertelen kánkánra kapva, háborogva, értelem nélkül zudulnak ki a torkából. A durva agymechanizmus még mindig jól müködik, az asszociációk helyesek, a test még mindig fel van zsinórozva az idegek finom szálaival, a battériák be vannak fütve, de valami alig hallható baj van s a csengetyü nem akkor s nem ugy szól ahogy kellene. Egy markos, vörös szakállu és bajuszu ember, aki egykor plébános volt, kifogástalanul társalog velem angolul. A »Világszellem« pedig egyre vezet rendszerének kacskaringóin. Mert rendszernek kétségtelenül ez is rendszer, de – hogy megforditsuk a hires szólást – van benne őrültség.

És az otthon maradottak? A vallásosak, az arisztokraták, a sohasem szólók és mulatók, az illetlenek, a fenegyerekek, a geniálisok? Őket is meglátogatjuk celláikban. Hódolunk ő fenségének és leadjuk névjegyünket a milliárdos pénzkirálynál. Sokáig nézek egy szőke leányt, aki a szerelemtől tébolyult meg s most tágranyilt szemekkel ölelgeti a levegőt, csókokat hint a falaknak és annyira elevenek a hallucinációi, hogy -52- észre sem veszi az orvost, bár erősen szoritja a kezét. A rajztanár halvány, esztétikus fejét rosszalólag rázza és esztétikai szempontokból nem jön le a bálra. Egyáltalán majdnem mind tudják, hogy táncmulatság van az épület másik szárnyán s arcukon az otthonhagyott kis gyerekek áhitozása szomorkodik. Egy homályos teremben három egymás mellett álló ágyban nyugodtan fekszik három elmeorvos. Mikor belépünk a celláikba, nyugalmat szimulálnak és higgadtan felelnek a kérdéseinkre. A hivatásuk kergette ebbe a házba.

Végigszaladunk a dühöngők osztályán is. Egy alig huszéves gyerek ugrik elénk, a budapesti kávéházak és szerelmek őrültje. A szőr-lepedőn ül egy bőgő szörny, Darwin visszafejlődött majomembere, az ajtónál pedig egy siró férfi bucsuul reánk ölti a nyelvét.

Megyünk vissza a bálterembe, ahol Carnevál még egyre bonyolitja a párokat a bálest szines zürzavarában. A tánc már szabadabb, a gallérok össze vannak izzadva, a hangulat teljes. Az ember nézi a vig arcokat, a kifogástalanul lejtő lábakat, az elegáns táncmozdulatokat és szinte kétségbeesik, mennyire mellékes szerve az embernek a fej. A bál hőse, az én szegény huszonnégyéves Pierotte-m még mindig nem fáradt el. Most kéri táncra a fekete leányt, akinek hajában szerelmesen himbálódzik a fehér rózsabimbó és boldogan száguldozik hisztetikus Pierotte-jével. Egy ablaknál azután megállnak és együtt bámulják a szeles égbolton elsuhanó holdat. Vajjon mire gondolhatnak? Nekem egy francia vers zsong a fülemben, a haldokló Pierrot-ról, aki hosszu, halottszerü orral, szemfedőhöz hasonlatos ingben mosolyog a holdra, és megyek ki, nem tudok tovább itt maradni. -53-

Késő délután kilumpolt arccal kel a hold. Villamos lángok tüzes koszorujában leng a városligeti fák között és aki kissé fáradt, álmos, vagy ideges, azt hiszi, hogy az is csak pislákoló ivlámpa. Messze-messze a fasorban korcsolyák csilingelnek és beharangoznak a hideg, csillogó szertartáshoz, amit lenn a tükörré simuló jéglapon frissen, a levegő, fagy és egészség téli részegségében korcsolyákat csattogtatva tartanak nyurga szeladonok és karcsu leányok. Hallgatom ezt az elálmositó harangjátékot. Kecses, női lábakra kivánkozó Rival-ok kezdik meg, a Mercur, a Columbus folytatja és a hetyke, bizakodó Jackson, végül komolyan, ósdian, méltóságosan, mint az öregharang, belekondul az együttesbe egy-egy konzervativ Halifax rozsdás hangja is. Ugy tetszik, mintha valami különös jég-templomban lennék.

Aki tud korcsolya-nyelven beszélni, az ilyenkor nem is figyel a pálya impresszionista-foltjaira és a jégen csodásan kivirágzó boa-, karmantyu- és kalap-tavaszra, hanem behunyt szemmel hallgatja az acélpengék zenéjét. Ebben a zenében valami láz van. Van-e kedved táncos korcsolyát kötni és repülni? Az egészség hajrázó -54- vágya, a hideg tornakedve s a távolságok önkivülete beszél hozzád. Akarsz-e mérföldeket tiporni és csókolni? Nekem a szikrázó jég és a szikrázó szemek azt suttogják, hogy itt, a vágtató tovakeringés robajában sokkal inkább otthon van a szerelem, mint a báltermekben és bárhol a világon, s nincs olyan szentelt talaja a finom erotikának, mint a sikos, tükörsima jég. Egy német orvos a nászutazás lélektanát a távolságlegyürés erotikumával magyarázta és bizonyára nem ok nélkül. Maga az élet folytatása és akarása ez. Minden mozdulat egy vallomás, minden nekiiramodás egy csók és minden kilométer egy nász. A sietség kedvében megszázszorosodva és központositva érzed erődet és tested, vágyad, akaratod, egész egyéniséged daloló könnyüséggel rohan tovább a vékony acélpengén, bele az éjszakába, az ismeretlenbe és a szerelembe. Itt látod meg, hogy kicsoda az igazi férfi és kicsoda az igazi nő. A csunya nő fél belépni a bálterembe. A női test igazi szobrásza azonban a jég.

Napok óta nézek egy fekete orosz leányt, aki az idén véletlenül nálunk tartja téli séjour-ját és kacagja ezt a fia-telet, ezt a januári tavaszt, mely talán tréfából, talán hozzánk való különös kegyből, néha sikossá fagyasztja a jégpálya vizét. Ott látom a korcsolyázó kontárok között nyugodtan, tragikus magányosságban. A többiek nem is sejtik, hogy kicsoda. De én tudom, hogy a tél tündére ő, Andersen Jégleánya, aki havas alpesi rózsákat tüz hajába, a kacagása pedig messziről ugy hangzik, mintha távoli lavinák dübörögnének zöld jéghegyeken. Körülötte kis jégstréberek cikáznak. Egy nyakig-láb ifju időnként -55- cirkalommá válik és ujra összecsukódik. Iskolásgyerekek sürü rajban bukdácsolnak kifelé a melegedőhöz, fantasztikus alakok, eltorzulnak s a tóból kiugráló kutyabékákhoz hasonlók.

Korcsolya-müvészek ügyeskednek. Csak ő komoly. Korcsolyája halkan karcolja a jeget, mint az üveges ablak-vágó gyémántja. Nyárias kabátkáját csendesen emelinti a fagyos levegő. Fejét előreszegzi, lassan, finom kacérkodással adja oda magát a télnek és a jégnek s aztán mindig finomabban, mindig könnyebben, mindig tüzesebben vágtat át a ropogó jégtükrön a fujdogáló szelekkel és a pályán végigkorcsolyázó villamos-sugarakkal együtt. Már kibomlik gyürüs, fekete haja is. A kép szinte álommá torzul. És a »princesse lointalne« a szivarok vöröslő tüzpontjai között széditő körivekben, az álmok vakmerőségével karikázik végig ujra és ujra, mintha egy részeg menád nekivadulásával hódolna a fagynak, s csak néha hajol előre, hogy a jég tükrén megnézze gyönyörtől elhalványodó szlávos arcát. Kicsoda ez a nő? Mikor esténkint elmegy, néhány francia szót vált a kisérőjével. Másnap ujra itt van. Én Lermentoff egy hősnőjéről neveztem el, akihez nagyon hasonlit.

És a maflák szigete? Ó, maflák szigete is van, akár csak a báltermekben, csakhogy itt még több a mafla és a maflák a báli mafláknál is maflábbak. Akár a fizetett melegedőben izzad rájuk a téli kabát, akár künn az ingyenes vashidon fagynak jégcsapokká, elkényszeredettek, leforrázottak és beteg-arcuak, mint a reménytelen szerelmesek. A nézőtér itt majdnem érdekesebb, mint maga a szinpad. Ottan gubbaszkodnak egy sarokban -56- és nézik, hogyan repül el a felületes, parfümös, gyönyörü élet. Repülni, repülni, – zengi valami bennük – érezni a rohanás mámorát, a szikár fiatalság izmát s az életről csak annyit tudni, hogy nő van a karunkon és szép és az irodalomhoz csak annyit érteni, mint az a fiatal főhadnagy, aki minden évben megveszi a kis füzetkét, melyben legyezőversek és képeslevelezőlap-üdvözletek vannak. Pohosodó, vastaglábu életmüvészek zengik magukban ezt az ódát, didergő gardedámok és egyéb kisemmizett szerencsétlenek, akik más okokból unatkoztak rá a repülésre. Sántáknak, bénáknak, nyomorékoknak érzik magukat itt a repülés táncversenyén. Ha nem lennének örökösen fáradtak s egyszer igazán kifáradhatnának. Ha nem kellene nekik is, mint Maupassant vadludainak, folytonosan utánagágogni az elszálló vágyakra. Ha tudnának repülni, harcolni és egyszer kimerülten elaludni. Hisz olyan szép ez a banális téli idill. A korcsolyázás után félhomályos szoba és pirosló kandalló. Kávé és béke, gesztenye és csönd. Ezekkel a gondolatokkal néznek ki könnyező ablakokon a jég szegény maflái. Mintha az orosz leány a havas tájak kegyetlen russzalkáit bocsátotta volna széjjel, akik meggyötrik a prédájukat, fojtogatják és agyoncsiklandozzák, hogy másnap fáradtan, neuraszténiásan, kék karikás szemekkel ébredjenek és keserüen ásitsanak a szemtelenül továbbkorcsolyázó életre. -57-

(Farkasorditó hidegben küldött riportra a szerkesztőm, karácsony éjszakáján. Ez sok évvel ezelőtt történt, mikor vidéken voltam ujságiró. Bódorogtam a kis utcákon, mig lassanként elfogytak mellőlem a törpe házak és – hogy, hogy nem – egy végtelen hósivatagra értem. Valami különöset kellett kieszelnem. Féltem a karácsonyi hangulatoktól, amelyeket az olcsó olajnyomathoz tettek hasonlóvá rossz és olcsó irók. Megcsömörlöttem az idilltől. Az ünnep fanyar és uj zamatját kutattam. Fantáziám a kopottakat kereste fel. Modern csodákról álmodoztam, amelyek kávéházban történnek meg, titkos fényfoltokról, amelyeket a puszta mélyén villamoslámpák fakasztottak, kisértetekről, akik telefonon beszélnek és automobilon robognak el. Igy született meg kószálva, vagy a vonaton fagyoskodva ez a három kis riport, amelynek semmi különösebb fontosságot nem tulajdonitok, de szeretem őket ma is, mert a kibőjtölt riporterfantáziám koholta s eddig egyáltalán le se irtam. Olvassák:) -58-

A BÖRTÖNBEN

Elmentem a börtönbe is és megtekintettem a fegyencek karácsonyát. Hosszu sorban állottak ott a rabok kopaszra nyirva, földszinü ruhában, a gyerekek szomoru nézésével. Bámulták a lángokat. Egészen hasonlatosak voltak igy az ártatlan kisdedekhez, akiknek egy szines lánc is örömet okoz. Azután áhitatosan imádkoztak, énekeltek az öregbötüs imakönyvből. Végül mindegyik megkapta a maga ajándékát.

A tolvaj éjfélkor csendesen odakuszott a betörőhöz és kilopta zsebéből az aranydiókat.

A gyujtogató a szines gyertyával felgyujtotta a karácsonyfát és püromániás szemmel bámulta a sistergő fenyőfát.

A gyilkos pedig megragadta a pojácát. Egy sötét sarokba cipelte s ottan rettenetes arccal, vérszomjas kegyetlenséggel felhasitotta viasztorkát.

ZENGŐ TELEFON

Gyakran gondolok ezen az estén a telefonkisasszonyokra is, akik – szegények – az angyalok csengetyüzését szeretnék hallani és csak a mi brutális jeleinkre kell figyelniök. De egy karácsonyeste csoda történt. Egymásután hivtam barátaimat a telefonkagylóhoz és egyikkel se kaptam összeköttetést. Abban az órában történt ez, midőn az ajtók kinyilanak s a szemek tükrén tündéri fényben ezer és ezer karácsonyfa -59- tükröződik és az emberek ámulva állanak a rege fényes küszöbe előtt.

Valami husz-harminc embert csöngettem fel, most már csupa bosszuból és kiváncsiságból, de mindig csak a stereotip választ kaptam:

Kirohantam az éjszakába és csakugyan csodát láttam. A telefondrótok kibillentek vizszintes nyugalmukból s az ünnep vigalmában nyilegyenesen sisteregtek fel az égbe, egy vakitó sugárkévében, mint a rakéták, egészen az Ur trónusáig.

Ha nem hiszik ezt el, emeljék le karácsonyestén a telefonkagylót. Csodálatos bizsergést lehet benne hallani. A háromkirályok imája, a pásztorok éneke hallatszik benne, angyalok harmónikája és trombitája. Azok, akik finomabb fülüek, hallják szent Cecilia primhegedüjét is, amely diskréten, fátyolosan, csodálatos müvészettel vezeti az égi koncertet.

CERCLE A KARÁCSONYI BABÁKKAL

Hölgyeim – szóltam a karácsonyi babákhoz – kisasszonyok és hercegnők, tündérek, vagy boszorkák, üdvözlöm önöket.

– Kiskorom óta figyelem az életüket s csodálkozom, mennyire tud hazudni a kóc, a porcellán -60- és a fürészpor. A hugom babáiba mindig végzetesen szerelmes voltam. Ha megszólaltak volna, talán kiábrándulok belőlük. De ők is hallgattak, mint maguk. Micsoda a titkuk?

– Most, a türelmem fogytán, izgat a közönyük, a pávaszerü büszkeségük, a fitos és a pimasz eleganciájuk. Ön például, kedves babakisasszony, ugy dőlt oldalt, mintha migraine-e volna. Tudom, hogy csak tetteti, de remekül tetteti és meg kell kérdeznem, kit akar hipnotizálni, becsapni, meghóditani? Engem hiába környékez. Ismerem önt. Valamint azt a karcsu fekete hölgyet is, aki ott a másik szobában egy sarokban az ájulást utánozza, csalódásig hiven. A szőke várkisasszony se különb. Ő már tegnap óta rámszegzi kék üvegszemét, mintha csak én lennék a világon. A szemébe beleül a lelke. A köny elfutja a kék üveget. Van önöknek lelkük?

– Tudom, hogy ez a nő sem figyel rám és másra gondol, épen, mivel a szemembe néz. Csak a francia babák kémlelnek. Azok is akkor, ha lehunyják szempillájukat és az alvást pózolják. Engemet két nap óta ez a probléma foglalkoztat és az, hogy miért nincs férfibaba? Már a pogányok is csak a nőket mintázták meg. A férfi bohóc volt, ördög vagy krampusz. Én pedig el tudok képzelni férfi-bábukat is. Kis villamoskalauzokat és huszártiszteket, icike-picike doktorokat ezüst hőmérővel és apró költőket hosszu hajjal és viaszsárga arccal, aztán fehér lisztkereskedőket, vörösüstökü, ripacsos uzsorásokat s kómikus bankárokat. Mért nem akad babamüvész, aki ilyeneket gyárt? Valószinüleg azért, -61- mert a nőket könnyebb utánozni. Milyen ostobán ferdülnek a deszkafalhoz, és mégis teljes illuzióval hatnak rám. Mennyi megfejthetetlen, rettenetes és tragikus van egy ilyen pózban. Milyen kevés emberi és mennyi női. Egy kis selyem, pár batiszt rongy, kevés arcfesték és ugyebár egészen készen vannak. Nem igaz?

– Most, hogy itt vagyok, természetesen alakoskodnak. De ha kimegyek innen és egyedül maradnak, akkor összevillan a szemük és megszólalnak, szorongatják egymás kezét és kinevetnek engem. Nem önről beszélek, jámbor bábu, aki ott ül abban a pesztonkaruhában s a szája még álmos a tejtől. Nem is magáról, drága nagyságosasszonyom, szimpátikus ludtipus. De ezekről a csitri senkikről, ezekről a fekete bábukról, akik mereven néznek, könnyeznek, vagy mosolyognak, néha elfintoritják az arcukat, mintha rossz pezsgőt nyeltek volna és züllötten, szomoruan, mint egy kacér kabaré-diva, széttárják a karjukat és sóváran átölelik a levegőt. Mit jelent ez?

– Mondja meg ön, kedves rokokódáma, akivel annyit foglalkoztam, akinek feltártam összes problémám, mig kegyes arcot mutatott hozzá és a szájával, az előkelő nymphenburgi porcellánszájával örök hüséget esküdött nekem?

Tegnap a hallgatásában annyi mélység és érzés volt. A gondolataim fehér parókát viseltek és szertartásosan menüetteket lejtettek bő szoknyája körül. Ma pedig hidegen emeli rám a -62- szemét. Kacérkodik a publikummal és fitymál engem, aki igy lógó kezekkel, égő arccal a boldogtalanság eleven szobra vagyok. Egy bolond, aki egy babába szerelmes. Mit tegyek?

– Összeharapott fogakkal, illedelmesen imádjam? Vagy lázongjak? Vagy leejtsem komoly fejemet az ön lakktopánjára és meghalljak itt a lábainál?

Néhány szeliden öregedő ur s egy nyugalmazott katonatiszt civilben, nádi pálcával a kezében tétovázik itt az üvegteremben, a koramárcius citromsárga napfényében. Ebédidő van. Ilyenkor üres a bélyegkiállitás, elnémul a diákok veréb-koncertje is és a déli csend magányában emlékeket gyüjthet a podagra és kedvére könnyezhet a szentimentálizmus. Magam is ugy állok itten, mintha messze utról jöttem volna és a viszontlátás áhitatos perceit élném végig. Kissé sápadtan és mosolyogva köszöntöm régi ismerőseimet. Mind megismer. Én pedig csendesen elbeszélgetek velök azzal a tétlen és időpazarló ábrándozással, amivel néha kinyitom az emlékes ládám és kezem régi irásokba, sárga levelekbe botlik s akarva, nem akarva elolvasok egyet, azután egy másikat, majd egy naplótöredéket, egy-egy papirosszeletet és észre sem veszem, hogy rövid óra alatt éveken át futott a gondolatom és magamba veszve, végigéreztem az egész multat.

– Csak jöjj közelebb, – mondják a bélyegek a halk teremben – hiszen jól ismerünk tégedet. Hirt hozunk az idő messzeségéből, a diákkorod és a fiatalságod bánatos üdvözletét. Te nem látsz -64- bennünk henye papirosszemetet és jól tudjuk, bármennyire is titkolod, hogy szines foltjainkban illuzióidat keresed, akárcsak ez a pár öreg ur s ott az a penzionált, mogorva tábornok. Ne szégyeld magadat. Mi is voltunk egykor fiatalok. Ez a sok-sok lelketlen papirrongy évekkel ezelőtt még repülni tudott, szárnyaira kapta a holt papirost és szállt, szállt idegen földeken és bus mezőkön és holdas tengereken, mint Amerika őserdeiben a szines kolibrik. Csak most rokkantunk meg. Mikor üveg alá nyomoritottak, felgombostüztek és a postabélyegző vén fekete ráncokat mart szines arcunkra, hogy emlékei legyünk az időnek, néhány izgalmas pillanatnak és sápadt bolondoknak a multról beszéljünk.

– Emlékszel-e még ránk? – folytatja a beszédet egy halványlila amerikai bélyeg, melyért egyszer odaadtam minden vacsorapénzemet. – Emlékszel-e a fantasztikus estékre? Távol a világtól, a kis vidéki városban, egy szoba árnyán, ahol minden átok, neuraszténia és orvosságos üveg találkozót adott egymásnak, mi jó barátok voltunk és értettük egymást. Senkise tudott oly szeretettel simogatni bennünket, mint a te átlátszó, sápadt kezed. Mi pedig, cserében érte, fantasztikus álmokat gyujtottunk ideges szemeidben. Eltemetve, ismeretlenül, a négy fal között érezted a Tér és Idő minden szenzációját. Emlékszel a téli esték képzelt utazásaira? Mikor lehunytad látó szemeidet és együtt robogtunk? Mikor Izlandban jártunk és a Sahara homokján hancuroztunk? Te nem ugy szerettél bennünket, mint a többi hóbortos nyárspolgár. Mindig eltaláltad, kihallottad és kitapintottad a titkainkat. Hogy ki volt a levéliró? Hogy mikor és hol ragaszthatta fel a bélyeget? Hogy él-e -65- még, vagy már réges-régen meghalt? Hogy gyászt, vagy örömöt cipeltünk-e a messzeségbe? Megláttad a kezek tapintását, a csókot, amit a lány izgatottan lehelt ránk és a türelmetlenséget és az ujjongást és a kétségbeesést. Tudtad, hogy férfi küldött-e bolyongani, vagy nő és láttad a nő arcát. Emlékszel-e?

Szótlanul bólintok és tovább ballagok. A falról azonban ujra és ujra ismerősök köszöntenek.

– Én – mondja egy csokoládébarna gyarmatbélyeg – a kincs, a gazdagság, az elérhetetlen voltam tenéked.

– Én egy tavaszi délutánon repültem be hozzád, – beszéli a másik – ugy mint egy kék Ilonka-pillangó. A kert virágbaborult s a barna asztalon a pohárban ibolya párolgott. Még mindig szagos vagyok a tavasztól.

– Én egy torokfájás emlékét hozom eszedbe – figyelmeztet az Urugay ismerős mérlege.

– Párisról először az én karcsuságom hozott neked hirt – cseveg szeretetreméltóan a kék francia bélyegen nyujtózkodó hölgy – és gyakran megjelentem bolondos gyermekálmaidban karcsuan, fehéren, lepel nélkül. Akkor szerelmes voltál. Nappal aludtál és verseket irtál.

– Mi vagyunk az exotikum, a csoda és mese – csicsergik lármás zajongással Kelet rikitó bélyegei. – Ez a nyugodt tojássárga szin pedig ópium volt a lázadnak. Az a husszinü izgató méreg. Ez a zöld az oázisok mesebeli nyugalmát lehelte rád. A bélyegkönyvben láttad először a labuani tigris lomha, bajszos pofáját és a Jóreményfok háromszöge, Granada nyult parallelogrammája távoli mesék különös ábrándjait -66- keltette benned. Ez a karamel-szinü, mely vén patikák barna dobozaira hasonlit, ősrégi országok rozsdás ódonságait idézte föl. Kongó bélyegeiről legyeztek először a lankadt délszaki pálmák. És sohasem jártál messzebb, izgatóbb helyeken, még álmodban sem, mint mikor Nikaragua tájait, Bosznia meggyszinü szikláit, vagy a piros török félholdat bámultad.

A sok-sok emlék között felfedezek egy ütött-kopott, majdnem feketére égett, sárgapettyes arab bélyeget. Erről a kis papirdarabról évekig álmodoztam.

– Megismertél? – kérdezte szelid hangon – Még mindig hálás vagyok azért a bájos meséért, amelyet egyszer költöttél rólam, amikor betegen feküdtél és apád egy este ajándékul kis piros paplanodra tett. Akkor sokáig bámultál engemet. Fejedben csörömpölt a láz, szemhéjaid nehezek voltak és szemed fájt, mintha homokot szórtak volna bele, de te rólam képzelődtél és azt álmodtad, hogy Arábiában vagy és a láztól eltorzult óriási lámpa Afrika vörnyeges napja. Tudod még a mesét? Engem egy szép arab leány ragasztott szerelmes levelére. Annyi ideje volt csak, hogy berohanjon a sátor rózsaszinü félhomályába és ott az izzó délutánon csengő füllel, kiszáradt torokkal, félig álomba, félig imetten egy utolsó csókot nyomjon rám tüzes szájával. A barna kis kezecskék sután kapkodtak és igy történt, hogy a tájkép beszakadt. De azért a levél elment, vágtatott vonatokon, hajón, irtózatos sivatagokon, viharos vizeken és végre céljához ért és bánatos boldogságot vitt a fehér kis levél egy fekete embernek.

– És rám? – kérdezte egy amerikai bélyeg, -67- amelyen tenger hullámzott és a habok taraján egy hajó küzködött előre.

– Te reád is. Te vagy az oceán. Ez a fakult, zöld festékpocsolya a Csendes-oceán. Sohasem láttam nagyobbat és végtelenebbet. Ha néha a függőlámpa alatt néztem, szinte szédültem és tengeri betegséget kaptam. Ez maga a végtelenség. Azóta pedig jártam tengeren, hatalmas angol kolosszusok rohantak velem és három napig sirtam irtózatos orkánban Itália partjainál, de nekem mégis ez a festett élet, ez a valóságot megcsufoló kép a vizek poézise, melyet képzeletem tágitott ki a végtelenségig.

– Most, hogy itt bámulom, szinte ujra félek, hogy a haragos viz kiönt a kis bélyegekről és elfullasztja a világmindenséget. A fiatalságom szeszélye tombol benne. Van-e valami, ami ezzel az akaratos, mindenható erővel felveszi a versenyt? Még ma is olyan féktelenül csapkodnak a habok. Hallom dörgedelmes morajlásukat.

A szinek épp oly diadalittasan ujjonganak. Csak mintha a gőzös ment volna egy kicsit, nagyon kicsit tovább…

Elharaptam a szót. A teremben már senkise volt. Magamra maradtam és ijedten hallottam, mily érdesen visszhangzanak a lépéseim.

– Csalódol – bucsuzott tőlem a bélyeg. – Ez a gőzös még mindig ugyanazon a helyen van. Nem veszed észre? És nem veszed-e észre, hogy itt minden papirosban egy pár eltemetett éved szunnyad és minden olyan, mit volt azelőtt, csak neked tetszik különösnek, ijesztően megváltozottnak és távolinak. Nem. Mi megmaradunk a magunk helyén és a kép nem mozdul egy gondolatnyit sem, csak te távozol tőlünk -68- mindennap egy kicsit, nagyon kicsit, hogy észre sem veszed és lassan-lassan majd egészen elsiklunk előled és elsiklik minden illuzió, minden hazugság és bolondság, amit szépségnek nevezel még és igy, egészen igy siklasz el te is… Isten veled. -69-

A lump, a bolond, aki hazafelé bukdácsolt a virradatban, megállt az aszfalt szélén, a szemetes-láda előtt és szomoruan, némi hamis pátoszszal belekezdett a mondókájába.

– Ön, uram, kedves szemetesember, csodálkozik, hogy megállitom és nem fogja megérteni a beszédemet. Én most a szemetet akarom analizálni. Sokáig izgatott az ön homályos alakja, amely a szürkülő utcákon bujdosik és egy furcsa gyászmenetben viszi tovább a ládát, mint egy koporsót s eltünik, anélkül, hogy megnézhettem volna piszkos kincseit. Most azonban valami farsangi kedv fog el, hogy eleget tegyek a kiváncsiságomnak. Bele akarok tekinteni a titkaiba. Bocsásson meg, mint szakember, az én amateur-érdeklődésemnek. Van egy fajta öntudat, amely nappal alszik és éjjel kel fel, s én ezzel az öntudattal, ezzel az éber és tulontul világos logikával mindennek a mélyére akarok tekinteni és a ködben és a hidegben – részegek rorátéján azt is meg akarom tudni, mi mindent söpörnek ki reggel ebből a városból, minő sorsokat, vágyakat és embereket. Ez itt az igazi safe deposit. -70- Minden, ami ezenkivül van, csalás és hazugság. Hiszen az elintézett aktákat is megőrzik és a halottakat is megsiratják. Csak ezeknek a tárgyaknak nincs gazdája. Nekem ez a tarka bazár, ez a szomoru zsibvásár, ez az őrült zenebona egy vázlat, amit most befejezek, egy büvös szekrény, egy zsibongó méhkas, egy lázálom és összekötve az elszakadt szálakat, mindent rekonstruálok, müvészettel és lélekkel egészszé formálok.

Mi minden van itten. Reggelig folytathatnám a gyászos enumerációt. Az előitélet csuf nevet adott az ön anyagának. Gyüjtő-fogalommá tette és az emberek be fogják előtte az orrukat. De ezek a tárgyak mindnyájan élik a maguk életét. Minő megnevezhetetlen bánattal didereg ottan a vékony nyári cérna-keztyü, egy szegény, gyenge, fehér jószág. Hol van a hozzávaló kéz? Hol a kéz, amely juniusban napernyőt szorongatott és egy férfikezet? Hol alszik mostan? Ilyenkor világosan látok s megismerem a halottak keztyüjét és tudom, hogy ez a kéz is a sirban alszik. Itt már nem lehet csalni. A kenyér is, a szentség – a puha és meleg, – tabernákulumok mannája mivé lett az ön portáján. Vagy hová züllött a hegedühur. Ez az okos és becsületes g-hur, amely a szeleknek ad hangversenyt, ismerte pedig Bachot és Beethovent s most ujságpapirokkal tegeződik, barátkozik a penészes kenyérhéjjal és paroláz a cukorspárgával, a hizott és érzéketlen nyárspolgárral. Mennyi zsibaj, hang, rongy mindenütt. Csupa papirszelet, tépett irás, ákombákom. Levelek, amelyeket elolvasásuk után nyomban összetéptek, vagy amelyeket el se küldtek, mert az emberek ma már habozóak és elsápadnak a levélszekrény -71- előtt, kiszámitják, hová esik az eldobott kő, mily csomókat bogoz egy szó, hová döf a kés, s inkább lemondanak a tettről, széthányva mindent a szélbe. Ám az energia megmaradása nevében, hová lett a levéliró láza? Ha átveszi a posta, a kézbesitő a fürgeségével még mozgássá változtatja. Igy azonban lekötve tesped minden. Bitangul hevernek a hajfürtök is, amelyek valakinek a szépségéhez tartoztak s talán meg is vannak örökitve egy fotografián, szervesen egy fejhez nőve, vagy egy lélekben, egy kinematográfban, örökké mozgóan. Mindent belesöpörnek ebbe a mozdulatlan lomtárba. Még ez a fehér, arisztokratikus baba is itt kushad, ez a kis istenleány, aki talán egy beteg gyerek babája volt, csempe orral, piszkos pofával, egy félrepofozott bébé-kalappal, züllötten, mint egy olcsó utcai leány, vagy mint egy előkelő dáma az általános demokratizmusban, egy marquise, akit piszkos jakobinusok pincékbe tuszkoltak és sárral dobáltak meg. Minő bánatos.

Nekem azonban tetszenek ezek a proletártárgyak. Azt hiszem, hogy ezek az igazi lázadók. Ha sokáig nézi az ember, igy ebben a szurtos csendéletben, egyszerre megmozdul a sok csiri-csáré és arról beszél, hogy minden egészen másképp lehetne. Csak látszólag némák. Alapjában protestálnak a polgári objektumok ellen, amelyek langyos szobákban, a kályha mellett nyujtózkodnak. Ha ők lennének urak. Ha a levelet elküldték volna s lehetett volna igazán levél, aminek szánták, életintéző, ható és könnyfakasztó. Ha befejezték volna az elkezdett irást. Ha nemcsak az ujságokat nyomtatnák ki, de a papirkosarakat is. Ha a tanácsos aranyóralánca fityegne a szemétben, s nem ez a tizfilléres rézlánc. -72- Ha ezek a rongyok lennének az akták, a szabályok, a törvények, a remekmüvek, az ereklyék, a szentségek, ha ezek a karriérjükszegett holmik érkeznének be, amelyek most utoljára farkasszemet néznek a hasznos tárgyakkal, mint a herceg ablaka és a pincelakás. Itt minden reggel kisöpörnek egy életet, egy egészen más életet, minden lehetőségével és feszülésével együtt. A sötétben egy szociális forradalom zajlik le. Egy földalatti cirkulációt látok, amit nem vesznek észre a későnkelők, mert a gyökerei mélyre nyulnak és csak a szines felület ütközik a szemükbe, a termék és az eredmény, a kanálisok aranya, a szemét ragyogó virága. Bolondság, szeszély, talán őrület, de igy van. A szines pálinkákon keresztül sötét viziók lángolnak a fejemben. Egyelőre ezekért szólok s most még egy percre megállitom a gyászmenetet és a ládát katafalkra téve, gyászbeszédet mondok reá, mindenre, ami széttörött és hősiesen elvágódott, mindenre, amiben elveszett valami. Lehet, hogy nincs igazam. A szociálpolitikám tévedhet. De amig meg nem hal az öntudatom az agyban és birom a hangszálaimat, én pörölök az egyenlőtlen pörben és ügyvéde, fiskálisa, kofája leszek mindannak, amit eltemetnek s védem azokat, akik nem alszanak, hanem az aszfalt szélén dideregnek és perorálnak, halhatatlan kedvvel valami nemes és nagyszerü önkivületben. Védelek benneteket is, sötét barátaim, ferde tárgyak, bus torzok és egy halleluját kiáltok még és elöntelek a szavaim napsugarával. Ó életek, ó eltépett levelek. Ó züllött babák.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MÉCS ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.