The Project Gutenberg eBook of Kultúra füzértánccal by Zoltán Ambrus

– Majd bolond leszek!… – kiáltott föl magában Légváry Artur, az iró, vagy valjuk meg őszintén: Langer Antal, gázgyári tisztviselő (igy alighanem többen ismerik).

Magában volt, a dolgozószobájának nevezett vacok divánján, de azért igazán fölkiáltott, – olyan erővel tört ki belőle az elkeseredés.

– Majd bolond leszek!… – ismételgette valamivel csöndesebben, kissé fáradtan, kissé panaszosan.

– Majd bolond leszek a vén természetről irni verseket, a rózsákról, a csillagokról, meg az öreg, elavult, ósdi szerelemről! Majd bolond leszek emberi indulatokról és emberi gyöngeségekről fecsegni a regényeimben, alakokat rajzolgatni, piszmogni, ahelyett, hogy szabadjára bocsássam a képzelődésemet és a tollamat! Majd bolond leszek jellemekből, történetekből és helyzetekből épitgetni föl szindarabot, a már -6- régen elrongyolódott recipe szerint! Mintha bizony nem tudnám, hogy mi kell a sokaságnak! Mintha én nem volnék képes megcsinálni ugyanazt, amit más! Mintha én volnék az egyetlen, aki nem tud haladni a korral! Mintha én nem tudnék ugy irni, ahogyan a legujabb divat kivánja!

– Én is tudok homályosan beteges és betegesen homályos lenni, ha akarok. Én is tudok érthetetlen fájdalmakat tettetni, sátáni izgatottságban tombolni és tobzódni, félisteni mámort mimelni, fenségesen összefüggéstelenül handabandázni, szinekben és szavakban kéjelegni, uj ritmusokat kieszelni és duhajul művészien zenegni. Én is tudok tótágast álló erkölcstant és az igazság cimén szeszélyes világmegitélést vágni bele a burzsoá pofájába és én is tudok a rohanvást haladó nyugtalan lelkekkel madárnyelven kacérkodni, uj szempontokat horgászva ki az új idegességekből. Én is tudok uj meg uj pápaszemeket találni, ellene fordulni mindannak, ami eddig volt, problémákat rugni bele a társadalom gyomrába, uj életszemlélettel tüntetni és uj formákat csavargatni ki a régiekből. Szóval, én is tudok szépen, divatosan, tetszetősen, hatásosan irni, csak akarnom kell.

Leült az iróasztalához, hogy majd megirja a tárcáját. A tárca igy kezdődött:

– Ibolyaszinü protozoák szövevényes rianásaiból meleg csengésü amulet kénköves fénye lobog föl az Achilleion temperált onyx-lépcsőin…

Légváry Artur, vagy igazi nevén: Langer Antal már vagy tizenöt év óta ontotta a betüt, minden délelőtt, délután és este, előbb a gázgyárban, később pedig otthon, a zárkájában, anélkül, hogy ezzel a kitartó munkássággal valami számbavehető sikert ért volna el. A gázgyárban, ahol álmodozó, tehát nem eléggé józan, hibás léleknek tartották, nem tudott előre jutni, az irodalomban pedig a Légváry Artur név sehogyse akart népszerüvé válni.

A szindarabjai azt a bizonyos erkölcsi sikert aratták, amelyet a közfelfogás szégyenletesebbnek tart bármely erkölcstelenségnél. A versköteteit és a regényeit pedig ugy nem vették észre, mintha uri társaságban valami nagy illetlenséget követett volna el.

Langer Antal nem érte be azzal, hogy az idők folyamán a napi ujságok a negyvenezer magyar iró közül Légváry Arturt is előléptették a tizezer kiváló magyar irók közé: ennél többre vágyott. De hiába. Tizenöt évi munkásságának egyetlen kézzelfogható eredménye az az árverési hirdetés volt, amelyet az imént tett le az asztalára s amelyet azóta hol fölvett, hol letett, majd megint fölvett és ujra meg ujra elolvasott, mintha nem győzne eleget gyönyörködni benne.

– Ez igy nem megy, – folytatta a magával való beszélgetést, – ez igy nem mehet tovább, mert igy végül éhen kell halnom. Végre is az embernek nemcsak kötelezettségei vannak a társadalommal, és kötelességei a tulajdon lelkiismeretével -8- szemben, hanem joga is van, legalább ahhoz, hogy megélhessen. Valamit kell csinálnom. Minthogy pedig minden bajomat az okozta, hogy eddig ugy dolgoztam, ahogyan gondolkoztam és éreztem, ahogyan az isten tudnom adta, világos, hogy mindenekelőtt szakitanom kell ezzel a naivitással, mondjuk ki: szakitanom kell a művészi lelkiismeretemmel. Ezentul nem ugy fogok dolgozni, ahogy a lelkem sugallja, hanem, ahogyan hasznos.

– Szindarabot fogok irni, amelyben agyba-főbe fogom pofozni a burzsoá-fölfogást, leköpök minden tekintélyt és megtámadok mindent, amit a jámborok tiszteletben tartanak, azt is, amit már nem tartanak tiszteletben, mindent, ami már megszokott, mindent, ami már ismeretes. Meg fogom támadni benne mindazt, ami még lábon van és megtámadható: a hazához való ragaszkodást, a vallást, az erkölcsöt, a burzsoá-tisztességet, a haladás-ellenes önzetlenséget, a buta lágyszivüséget és jóságot, valamennyi társadalmi osztályt, a házasság intézményét, a nőket; semmit se fogok kifelejteni. Meg fogok támadni mindent és mindennek az ellenkezőjét is. A szociálizmust csak ugy, mint a militárizmust. És hogy ennek a nagy műnek, amelyben minden elképzelhető kritikát, problémát és uj irányt összekögitek, egy kis aktuális füszere is legyen, egy szoknyavadász érseket fogok szerepeltetni benne, aki a leghajmeresztőbb gazságokat követi el a közéletben, csak azért, hogy minél több nőt etjhessen meg, a legördögibb -9- furfanggal és a legrémesebb lelketlenséggel. Ezt a szoknyavadász érseket pedig olyan külsőségekkel fogom fölruházni, hogy minden néző azonnal lássa, kit pellengérezek ki, noha még egyelőre magam se tudom, melyik főpapnak juttassam ezt a csinos szerepet. Mindegy, akármelyiknek; egyik se fog belehalni. Hja, csak mások megrövidülésével juthat hozzá az ember valamihez! Aki birja, az marja. Igen, meg kell csinálnom ezt a szindarabot; csak egy szindarab ránthat ki a vizből.

Ahogy elkészült a tervével, eszébe jutott III. Rikárd király hires monológja: „Elvégezém, hogy gazember leszek.“ Mosolygott, és szivébe visszaszállt a béke.

Akkor este vidámabb lélekkel csókolta sorra öt gyermekét, akik a paraj-főzeléket szépen megköszönték neki.

Nemsokára már az igazak álmát aludta. Ágya felől elszállt a gond, mely éjjelenkint több mint tiz év óta vigyorgott le rá a plafond sarkában sötétlő, sürü pókhálóból. A nedves kis lakásba beköltözött az isteni reménység.

II.

– A dolog egy kicsit merész, – szólt Légváry Artur a szinházigazgatóhoz, amikor átnyujtotta neki a „Szerelmes érsek“-et, – de ha meg akarjuk irni az igazságot, akkor nem köntörfalazhatunk.

– Persze, persze, – felelt amaz, olyan hangon, amely nem igen titkolta a legnagyobb foku bizalmatlanságot. -10-

A szinházigazgatónak akkor véletlenül három darabja bukott meg egymás után. Szükségben az ördög legyeket fog; az igazgató tehát, uj és jobb sütetet keresgélve, hamarosan elolvasta még a „Szerelmes érsek“-et is. Elolvasta és elkábult. Ennyi gyülölködést, ennyi epés mérget és egyéb keserüséget még nem talált együtt rövid százhusz oldalon.

Magához hivatta Légváryt és közölte vele, hogy elő akarja adatni a darabját.

– Gyomron fogja rugni a közönséget, mi? – kérdezősködött a boldog szerző.

– Gyomron fogja rugni, – felelt az igazgató meggyőződéssel. – Erős dolog, méregerős dolog; mintha csak Strindberg irta volna. Nekem csak egy nem tetszik benne.

– Az érsek. Tudja, a papok ma már csinálhatnak akármit, a közönség nem bánja. Furcsa; de ennyire megváltoztak az idők. Azért az érsek helyébe minisztert kell tenni. A politika még izgatja a közönséget. S aztán: liliomtiprás közpénzből, ez már valami.

– Dehogy! A főszereplő talár helyett kabátban fog megjelenni s a szövegben eminenciád helyett kegyelmes urat mondanak: ennyi az egész. Hozzá se kell nyulnia a darabhoz; Govrik, a titkárom, meg fogja csinálni a szükséges változtatást, ha ön beleegyezik.

– Keresünk más, alkalmas személyt, akire -11- tetszése szerint célozgathatunk. Azt hiszi, a miniszterek közt nem akad akárhány ismert szoknyavadász? Ha a maiak közt nincs ilyen, kiválasztunk egyet a régiek közül. A temérdek volt miniszter közül akármire találunk példát. Govrik majd keres, hogy önnek ne kelljen fáradnia. Megjegyzem, hogy a liliomtipró miniszter, aki egy részvétreméltó asszonynak az életét teszi pokollá, diabólikusabb alak, mint az érsek, aki végre is nem csal meg senkit.

– Megvallom, jobban szerettem volna, ha az érsek megmaradhat. De ha ragaszkodik ehhez az egy változtatáshoz…

– Természetesen a cim is elesik. A cim amugy se volt diszkrét. Valami diszkrét cimet keresünk. Például ezt, hogy: „A hazáért.“ A liliomtipró miniszter ugyanis folyton azt hangoztatja, hogy ő mindent a hazáért cselekszik. És ebben a cimben annál több a maró gúny, mert a miniszter előbb szociálista képviselő volt…

– Hát mondjuk: radikális. Szóval, a miniszter előbb radikális képviselő volt, aztán cserben hagyta az elvtársait s elvei szegre akasztásával lett miniszter.

– Mondom, hogy csak jelentéktelen szavak megváltoztatásáról van szó; Govrik majd megcsinálja.

– Isten neki, hát ne legyen érsek, hanem miniszter! Ezen az egyen ne muljék…

– Még csak egy csekélységet ajánlanék, de -12- ezt nagyon melegen. Tudja, a darab hatalmas, de van egy hibája. Minden társadalmi osztályt leteremt; az egész közönségnek oda mondogat. Nem foglal pártállást, tehát nem szerez barátokat. Igy mindenesetre művészibb; de praktikusabb volna, ha pártállást foglalna. Tudja, nekem sok a bérlőm, s különösen a kaszinókat nem hagyhatom figyelmen kivül. De ön is sokat veszitene vele, ha magára bőszitené az egész közönséget. A konzervativeket a maga részére kell hóditania. A darabnak ugyis azok a részletei a legerősebbek, amelyekben a szociálisták vezetői ellen kel ki. Ez gyönyörü; ide helyezném a súlyt.

– És mindaz, amit az elavult intézményekről meg a társadalom konzervativ elemeiről mondok…

– Ez mind megmaradhat, csak nem a konzervativ elemeknek, hanem a szociálistáknak kell oda mondogatni. Govrik majd megcsinálja.

– A szociálistákat támadjam ugyanakkor, amikor egy minisztert boncolok föl?

– Ennél semmi se egyszerübb. A miniszter valaha a szociálistákkal tartott, de most renegát s a szociálisták meg ő halálos ellenségek. De ön, mint művész, fölöttük áll és pártatlan. Oda mondogat a hazafias szólamokkal visszaélő hatalmasnak, de alaposan oda mondogat a szociálistáknak is. Bizza csak rá, Govrikra.

– De ez először is nem egészen az, amit én akartam… és másodszor, ha pártállást foglalok, ha nem az egész társadalmat birálom le, hanem a szociálisták ellen fordulok, akkor a helyett, hogy barátokat szereznék, magam ellen -13- bőszitem a munkásokat, akik be fognak jönni a szinházba, s tüntetnek, kifütyülnek…

– Imádkozzunk érte mind a ketten, hogy ez megtörténjék. Igy ön a maga részére fogja hóditani a konzervativ elemeket… ezek pártját fogják a darabnak… ellentüntetést rendeznek… lelkesedni fognak önért… Hallgasson rám! Ön tultesz Strindbergen, de a szinházhoz én jobban értek, mint ön.

Légváry egy darabig habozott. A csábitás nagy volt. Csak igent kell mondania s mindjárt fölveheti az előleget. Nem lesz árverés… a gyerekekre is nagyon ráférne már az uj cipő.

– Fölösleges volna. Itt van Govrik. Govrik kitünő ember. Önnek csak annyit kell kijelentenie, hogy beleegyezik abba, amire most kértem, és átsétál a pénztárhoz.

III.

A szinházigazgató nem csinált titkot belőle, hogy „A hazáért“ cimü ujdonság egy szoknyavadász minisztert pellengérez ki, akire minden gyermek ráismerhet.

Néhány hétig annyit beszéltek erről, hogy a hirnek el kellett jutnia a miniszter fülébe.

A minisztert hatalmába ejtette az a gyöngéd -14- gondolat, hogy a feleségét ez egyszer meg kell óvnia minden kellemetlenségtől, s aggodalmában azt a hibát követte el, hogy megkisérlette egy kis diplomatizálással háritani el a váratlan veszedelmet.

Magához hivatta a szinházigazgatót s megkérdezte tőle, mit lehetne tenni, hogy a sokat emlegetett darab ne adjon alkalmat holmi bosszantó félreértésekre.

A szinházigazgató azt felelte, hogy Légváry a meggyőződések embere, vad ember, intranzigens ember, s ragaszkodik minden betüjéhez; őt, az igazgatót pedig köti a szerződés. Hiszen ha sejtette volna!…

Az ellenzéki ujságok ezt az esetet ugy irták meg, hogy a miniszter előbb furfanggal szerette volna s most erőszakkal akarja megakadályozni az érdekes ujdonság előadását. Fölszólitották a pártatlan közvéleményt, hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a hatalom önkényével szemben, s cikkeikben Légváry, aki egyszerre kitünő iróvá lépett elő, olyan dicséreteket kapott, amilyenekre sohase tudott szert tenni.

Első reklámnak ennyi is elég volt, de mihelyt a próbák megkezdődtek, a kitünő Govrik még lelkesebben karolta föl Légváry ügyét, s gondoskodott róla, hogy az érdeklődés ne aludjék el, hanem fokozódjék.

S kitudódott, hogy a nagy érdekességü ujdonság csak mellékesen pellengérezi ki a szoknyavadász minisztert; tulajdonképpen a szociálisták vezetőit támadja.

Aztán hire terjedt, hogy most már a szociálisták -15- is meg akarják akadályozni a darab előadását. Hogy megfenyegették a szinházigazgatót, s rá akarták birni, mondjon le a darab előadásáról, mert különben bojkottálni fogják a szinházát. Hogy a munkások tüntetni fognak s botrányos közbelépésre készülődnek; hogy az első előadást eddig példátlan macskamuzsikába akarják belefullasztani.

Erre a konzervativ elemek hirlapjai fölszólitották a pártatlan közvéleményt, hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a terrorral szemben. Cikkeikben Légváry már mint irodalmunk egyik büszkesége szerepelt, kiderülvén róla, hogy uj munkájában a nemzeti érzés, legszentebb hagyományaink és az ép erkölcsi érzék bátor szószólója.

Már nemcsak barátokat szerzett; már egész pártja volt. Az ugynevezett erkölcsi siker szégyene többé nem fenyegette – beszéljenek a szinészek akármit.

A véletlen megint melléje szegődött. Más, nagyobb szenzáció hijján óriási ujságháboruság támadt a művészi szabadság kérdése körül; kormánypárti és ellenzéki, konzervativ és radikális hirlapok két hétig csak a Légváry darabján veszekedtek: és Légváry, akit e két hét alatt többet emlegettek, mint eddig egész életében, szép lassan, észrevétlenül belépett a hires emberek közé.

Végül a sok lárma csakugyan beugrasztotta a munkásokat. Elhatározták, hogy a kihivásra megfelelő fogadj istennel fognak felelni, s az első előadás estéjére lefoglalták az egész karzatot.

A főpróbán Légváry ámulattal nézte a saját -16- alkotását. Egy cseppet se értette ugyan, hogy a házasság elavult intézményeért a kitünő Govrik mért éppen a szociálistákat teszi felelőssé, – de minthogy az izgalmak közepett ez nem tünt föl senkinek, hát ő se csinált kázust a dologból.

Ha egy kissé álmadozóvá tette, hogy a tulajdon eszmemenetére sehogyse tud ráismerni, viszont bizonyos kárörömmel vette észre, hogy az is meglehetősen kárba veszett, amit a kitünő Govrik kötött bele a darabba. Pedig a kitünő Govrik olyan meglepő fordulatokat eszelt ki, hogy Légváry a logikának ezeket a halálugrásait nem győzte csodálattal kisérni.

De a főpróba nézői közül Légváry volt az egyetlen, akit a mű egésze is érdekelt, s aki kiváncsian leste, hogy mi történik tovább a darabban. A mű egészéről már régen megvolt a közvélemény; természetesen kétféle, a néző pártállása szerint. Azért senki se figyelt arra, hogy a szinmű alakjai mit akarnak és mit cselekesznek; mindenki a művészi szabadság ágasbogas kérdését vitatta s csak éppen türte a szereplők járását-kelését. Ellenben az egyes mondások annál inkább hatottak. A kitünő Govrik áthidaló mondatait is ugy fogadták, mint megannyi csatakiáltást vagy trombitaharsogást, a szinészek beszélhettek akármit, elmondhatták volna akár a „Miatyánkot“: minden tendenciának tünt föl s a főpróba közönsége a „Miatyánk“-ban is megtalálta volna az éles irányzatosságot.

Az előadás délelőttjén Légváry egy kicsit szepegni kezdett. Föl is tette magában, hogy ha baj lesz, nem fogja elmulasztani Govrik urra háritani a felelősséget, s előre megfogalmazta -17- magában, hogy milyen szavakkal fogja a nyilvánosság elé ráncigálni ezt a kitünő embert, akinek a tevékenységénél csak a szerénysége nagyobb.

De az aggodalom alaptalannak bizonyult. Az első előadáson olyan csinos botrány kerekedett, amely hosszu időre biztositotta „A hazáért“ vonzó erejét.

A munkások eleinte beérték azzal, hogy nevetgéltek, zajongtak és pisszegtek. De már ez is fölháboritotta a másik tábort, az erősebbet, s a konzervativ elemek a karzat okvetlenkedésére hatalmas ellen-tüntetéssel feleltek. Minden kinálkozó alkalmat fölhasználtak, hogy kifejezhessék a tetszésüket s hosszas tapsviharral jutalmazták azokat a mérges mondásokat is, amelyek eredetileg a szerelmes érseket sujtották volna. Az első felvonás végén a munkások füttyeit, lármáját, pisszegését elnyomta a konzervativ tábor tüntető tetszés-zaja s a boldog Légvárynak vagy tizszer kellett a tapsokat megköszönnie.

A második felvonás még szerencsésebben végződött. Mikor ugyanis a függöny legördült, s Légvárynak most már vagy huszszor kellett magát megmutatnia, a munkások és a jogászok hangos vitatkozása olyan pofozkodássá és verekedéssé fajult, amilyet ez a nézőtér még nem látott.

– Tudja-e, hogy nagyszerü reklám volna, belekapaszkodni ebbe a verekedésbe és nem folytatni az előadást? Egy szindarab, amelyet nem lehetett végig előadni!… Ilyen még nem volt! -18-

– Ne féljen, – felelt az igazgató. – Egy kicsit drága reklám volna… vissza kellene fizetni valamennyi jegy árát.

Azzal, hogy a rendőrök a második felvonás után egy egész csapat munkást és jogászt vittek ki a karzatról, a darab sorsa hosszu időre eldőlt. A minden áron tapsolók nagy felsőbbségben maradtak a csatamezőn, s ugyancsak kiélvezték a győzelmüket A sok részletében emlékezetes est a győztesek örömujjongásával és éljenlármájával végződött.

Másnap az ujságok ünnepi hosszadalmassággal irták le a történteket; ez a nevezetes szinházi előadás volt a nap főeseménye. Találkozott egypár hirlap, amelyik kisütötte, hogy a miniszter titokban összejátszott a munkások vezetőivel, de fölsült… és ez a fölfedezés uj érdekességet adott a művészi szabadság ügyének. Légváryval és darabjával ugyan annál kevesebbet foglalkoztak az ujságok, minél több tér kellett az események letárgyalására, de nem számitva azt a törpe kisebbséget, amely szerint Légváry kevéssel ezelőtt a hülyék intézetéből szökött meg, a legtöbben nem fukarkodtak annak rövid kijelentésével, hogy a hirneves szerző klasszikus munkával ajándékozta meg a magyar irodalmat.

Légváry egy kicsit sokallta a botrányt. Aggódott, hogy: hátha mégis leveszik a darabot a műsorról?… Ha a miniszter titokban megalkuszik az igazgatóval: azon a cimen, hogy elejét kell venni a további izgalmaknak, a szerzőt könnyü kitenni a szinházból. -19-

– Nézze, hogyan ostromolják a pénztárt! Azt remélik: megint pofozkodás lesz!…

IV.

Néhány hét multán Légváry Artur, immár kitünő irónk, hosszu levelet kapott egy vidéki városból. A levelet Dombováry Norbert, cisztercita tanár irta, a Czuczor Gergely Irodalmi Társaság titkára.

A Czuczor Gergely Irodalmi Társaság meghivta Légváry Artur kitünő irónkat, a mélyen tisztelt hazafit, tisztelné meg szerény városukat kegyes látogatásával, s a nem csekély nehézségekkel küzdő, de nagy feladatokra hivatott társaság ünnepi ülésén olvasna föl valamit, mindegy akármit; ha nem ér rá ujat irni: talán régibb, általános nagyrabecsülésnek örvendő, de kevésbé ismert munkáiból.

A levéliró nem mulaszthatta el azt az alkalmat, hogy egyben köszönetének ne adjon kifejezést azért az élvezetért, amelyet kitünő irónk legujabb szinművével városuk közönségének szerzett… Szinigazgatójuk ugyanis, bár nem csekély nehézségekkel küzd, nem mulasztotta el bemutatni „A hazáért“ cimü koszorus szinművet, amelyet közérdeklődés várt és ujjongó lelkesedés fogadott, mert talán nem is kell mondani, hogy az egész közönség egy szivvel-lélekkel gyönyörködött „A hazáért“ szivderitő, jellemképző és léleknemesitő jeleneteiben. -20-

De a levéliró szükségét érzi, hogy a maga nevében külön is megköszönje a ritka gyönyörüséget. Ha kitünő irónk, aki oly törhetetlen bátorsággal halad a Kölcsey Ferencek és Eötvös Józsefek nyomdokain, legujabb drámájában szent haragjának adott kifejezést, és fennen lobogtatta a nemzeti érzés, ősi hagyományaink és az ép erkölcsi érzék zászlaját, a szép jó, igaz és fenkölt iránt érzett páratlan lelkesedésével, fölháborodva szállott sikra a mindent fölforgatók ellen – legyen meggyőződve, ezzel milliók szivében keltett visszhangot, tiszta örömet és termékeny hatást.

Légvárynak köny szökött a szemébe, amikor ezeket a látnivalóan őszinte szép szavakat olvasta.

Nem. Légváry már tökéletesen megfelejtkezett a kitünő Govrikról. S mikor ezeket a szép szavakat olvasta: egyszerüen elérzékenyedett.

Meghatottan csókolta sorra öt gyermekét, akik immár uj cipőkkel rugdalták egymást, és igy fohászkodott magában:

– Mégis csak jó, hogy a sikerért, a mezitlábos, az analfabéta sokaság kegyéért sohase voltam hajlandó semmi megalkuvásra!… Mégis csak akkor van igaza az irónak, ha nem hallgat semmi csábitásra, csupán a művészi lelkiismerete sugallatára!… Sokáig küzködtem, sokáig viaskodtam a részvétlenséggel, de végre mégis csak elmondhatom, hogy: nem dolgoztam hiába!…

LÉGVÁRY ALKUSZIK.

– Most két hete vettem ezt a cipőt és már rongyos?!… – kiáltott rá Légváry Artur az ifjabb Légváry Arturra. – Hát mit gondolsz, mi vagyok én?! Bankár, vagy éppen bankóhamisitó?!

– Mi vagy?!… – szólt a zsörtölődő apához, hideg, gúnyos, minden indulattól ment hangon, mely annál kegyetlenebb volt, mert egy csepp harag se reszketett benne, csak megvetés – hát mi volnál más, mint: kiváló iró, jeles iró, nagy iró?!… A pék meg a füszeres nem esik kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell; a pék azért dolgozik, a füszeres azért szaladgál, hogy a gyerekei ne járjanak mezitláb. Csak a jeles iró esik kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell. És annál jobban kétségbe esik, minél jelesebb iró, minél nagyobb iró; mert annál inkább nincs neki semmije, ami kellene.

Légváryné nagyon lenézte az irodalmat. A férjével, akinek legalább az az egy mentsége -22- megvolt, hogy mindent hazahozott, amit össze tudott kaparni, még csak megbékült volna valahogy; de az irodalomnak nem tudott megbocsátani.

Légváry a váratlan oldaltámadásra fölhagyott az orditozással, de még nem tette le a nádpálcát.

– Egy okkal több, – felelt az asszonynak, – hogy a kölyök a cipőjét ne használja fürésznek.

– Mintha bizony sok kellene hozzá, hogy az ilyen, készen vásárolt, olcsó, silány cipő tönkremenjen! Az a csoda, hogy nem szakad el mindjárt a legelső napon. A pék meg a füszeres nem sajnál becsületes cipőt csináltatni a gyermekének és kétszer annyit adni a tartós, jó áruért; mert jut is, marad is neki. Csak a nagy irónak nincsen soha elég pénze a legszükségesebbre; mert zsemlye is kell, füszer is kell, de kinek az ördögnek kellene az irodalom?!

A gázgyárra egyikük se neheztelt. Pedig ott is mostoha elbánásban volt része. Ott se tudott előre haladni; ott is mindig egy helyben maradt, mint valami taposómalomban.

De annak is az irodalom az oka. Amióta kitudódott, hogy irogat, a gázgyárban nem vették komolyan. Nem tekintették igazi tisztviselőnek; fontosabb munkát sohase bizták rá.

Aztán meg azonkivül, hogy a gázgyár tekintélye nem türt birálatot, a gázgyártól már régóta -23- nem vártak, nem reméltek semmit. Örültek rajta, hogy megtüri a kevés hasznot hajtó munkást, aki inkább a holdvilágnak él, mint a gáznak és hogy nyolcórai összeadásért-kivonásért legalább egy kis kenyeret nyujt nekik.

Az irodalom pedig, ha egyebet nem is, reménységet ad bőven, kosárszámra. De hiába multak évek, évek, ezt a sok reménységet csak nem akarta valóra váltani. A mindenféle jóval, amelyet álmaikban igért, egyre adós maradt.

Légváry már vagy husz év óta irt verset, szindarabot, regényt, minden igazi siker nélkül. Voltak, kevesen, akiknek tetszettek a munkái. Voltak, többen, akiknek nem tetszettek. A legtöbben azt se tudták, hogy a világon van; hogy van egy ember, Légváry nevü, akit az ujságok egy része kiváló irónak cimez, s aki husz év óta erőlködik, meg ujra erőlködik; hogy ez a Légváry nevü ember nem unja meg nap-nap után folyton borsót hányni a falra.

Ő maga, ha nagyritkán, kivételképpen egypár percig ráért elmélázni a sorsán: igazat adott az egész világnak. Néha tetszett neki mindaz, amit összeirt; máskor, gyakrabban nem tetszett neki semmi, ami tőle való; a legtöbbször egyáltalán nem emlékezett az irásaira, csak arra, hogy hosszu időt töltött gyötrelmes munkában, és most is ott van, ahol volt, ahol kezdte.

Egyszer már azt hitte, hogy mégis csak zöldágra fog vergődni. Az egyik legrosszabb órájában, amikor alighanem az ördög állt a háta mögött, leült az iróasztalához és egy szindarabot kezdett irni, azzal az elhatározással, hogy ez -24- egyszer fülön fogja ragadni, meg fogja ejteni, rá fogja szedni a közönséget. Amit irt, idegen volt a lelkének; csak azt kereste, amiről föltette, hogy hatni fog a közönségre; folyton a sokaságot tartotta szem előtt, ennek az izlését, ennek a természetes érdeklődését, az eszejárását, a rossz ösztöneit; minden szót számitással irt le. A kenyérkérdéssel való ez a megalkuvás egy másik megalkuváshoz vezette. A szinháznál, hogy hizelegjenek a bérlő-közönségnek, átgyurták a darabját, s olyan irányzatosságot erőszakoltak bele, amelyről azt hitték, hogy lázba fogja ejteni a karzat közönségét, de annál inkább tetszeni fog az előkelő népnek. Belenyugodott ebbe is és nem bánta meg. Az irányzatosság csakugyan fölkeltette a pártszenvedelmeket: a megtámadott tömeg botránnyal akarta kivégezni a darabot; a közönség nagyobb és hatalmasabb része a zajos tüntetésre még zajosabb ellentüntetéssel felelt; nagy lárma és háboruság támadt, s ez az általános hajbakapás, meg a velejáró sürü emlegettetés végre-valahára meghozta Légvárynak az első komoly szinházi sikert, már tudniillik azt, amely azért komoly, mert sok előadásból áll és szép jövedelemből.

De a legtöbbet emlegetett szindarabot sem adhatják örökkön… az idő gyorsan mulik, a pénz még gyorsabban… s a gyerekeknek azután is kell cipő… öt gyerek sok cipőt pusztit el.

Akármilyen sokáig élt az ember vadházasságban a sikertelenséggel, azért mégsem tud mindenkorra alázatos maradni. Nincs, akit ki ne forgatna magából az első siker; és minél tovább kellett erre várni, annál alaposabban. Légváry -25- is boldogan adta át magát az elbizakodásnak. Azt hitte, most már elég hires ember arra, hogy rásózhassa a közönségre lelkének kincseit. Csalódott. Az uj darabjával, amelyet megint a maga kedve szerint irt, nagyobbat bukott, mint valaha.

Ez egy kicsit kijózanitotta. Eszébe jutott, hogy életének egyetlen sikerét a megalkuvásnak köszönhette: megszivlelte a tanulságot és visszatért a megalkuváshoz.

Az utolsó darabját megint a közönség szájaize szerint akarta megirni. De mily meglepetés! Ez sem tetszett.

Tehát, ha a jóhiszemüség majdnem mindig egyet jelent a bizonyos sikertelenséggel: a rosszhiszemüség sem biztos szere a boldogulásnak.

Milyen világ! Az erkölcs, kérlelhetetlen bizonyossággal, örökös szegénységre kárhoztatja az embert… és sokszor még az erkölcstelenségből sem lehet megélni!

Koronkint visszasirja a régi erkölcsét, de már tudja, hogy az egyenes ut sohasem vezet pihenőhöz. Nem bizik benne, hogy visszatérve rá, eljuthat – nem a boldoguláshoz, nem a kényelemhez, hanem: – ahhoz a nyugalomhoz, amelyhez hosszu munka után mindenki eljut, ha nem az irásból akart megélni… amelyhez ő is bizonyosan eljutott volna, ha annak idején több esze van és valami mást próbál.

A görbe uton pedig csak botorkálva tud haladni. Nem arra született, hogy görbe utakon járjon; ugy látszik, ehhez is külön tehetség kell.

Hanem aki egyszer már megalkudott a sorssal: -26- az ujra meg ujra alkudozni fog vele, minduntalan – akármilyen elégedetlen ezzel a házi uzsorással.

II.

– Mit mondjak annak az urnak, aki már kétszer volt itt? Most jön fel a lépcsőn.

– Fölolvasni hivnak Alsó-Cipóra, – adja meg a kivánt fölvilágositást a nagyságos asszony. – Azt mondtam neki, hogy ilyenkor találhat itthon.

Két perc multán a vendég megjelenik Légváry dolgozószobájában. A szoba megtelik a két emberrel.

A vendég simára beretvált arcu, hunyorgó szemü, köpcös öreg ur. Inkább lókupecnek látszik, mint irodalmi csiszárnak.

– Ha mindenkit ugy érdekelne az irodalom, mint ezt az urat: mindnyájunknak éhen kellene halnunk. -27-

De azért csupa mosolygás. Leülteti a vendéget a lakás egyetlen angol karosszékébe és megkinálja ünnepi szivarral.

– Alsó-Cipó város közönsége már régóta élénk érdeklődéssel viseltetik hazánk kitünő irója iránt. Alsó-Cipó tudvalevőleg a vidék legintelligensebb városa. Ezt azzal is bebizonyitotta, hogy a kitünő irónak „A hazáért“ cimü drámája a fővároson kivül sehol sem aratott olyan nagy diadalt, mint Alsó-Cipón. És pedig háromszor is, ami nagy dolog, mert Alsó-Cipón csak az operetteket és a francia bohózatokat lehet sokszor adni. Kétségen kivül hasonló nagy diadalt arattak volna Alsó-Cipón a kitünő iró későbbi darabjai is, de ezeket a szinigazgató elmulasztotta előadatni, amiért meg is unták a társulatot és az igazgatónak már utilapot kötött a talpára a szinügyi bizottság. De különösen nagy érdeklődéssel viseltetik a kitünő iró iránt az alsó-cipói Petőfi-kör, amelyben a város legintelligensebb elemei csoportosulnak. Egész Magyarországon nincsen ilyen magas szinvonalu társaskör. Ötszáz tagot számlál és havi egy koronáért a legválogatottabb szellemi csemegét nyujtja tagjainak. Természetesen Alsó-Cipó város közönségének már régi óhaja, hogy a kitünő irót személyében is megismerje. A Petőfi-kör már évek óta terveli, hogy az első kedvező alkalommal meg fogja közeliteni a kitünő irót. De különösen a szóló óhajtja már régen, hogy Alsó-Cipó ne csak a munkáiból ismerje Légváry Arturt. Sokat fáradozott már ebben az irányban… mint a kitünő iró egyik szerény, de rajongó tisztelője… -28- mert ez alkalommal nem titkolhatja el, hogy ő a kitünő irót hazánk legnagyobbjai közé sorozza. Most végre alkalom kinálkozik, hogy mindnyájuk hő vágya teljesedjék. A Petőfi-kör ugyanis a jövő szombaton irodalmi estét tart, amelyen Poprády Pannika kisasszony, a Fővárosi Szinház jeles művésznője fog énekelni és – ugy tervelik – a kitünő iró fog fölolvasni, ha ugyan nem utasitja vissza alázatos, félénk meghivásukat.

– Nagyon fogok örülni, ha rendelkezésükre állhatok, – szólal meg Légváry és hajlong.

Ő is ugy gondolkozott, hogy a kitünő iró örülni fog, ha Alsó-Cipót megismerheti. Alsó-Cipó nagyon érdekes város. Van gimnáziuma, katonasága, élénk társasélete; nagyon megérdemel egy rövidke kirándulást. Azután meg… még a legnagyobb iróra nézve sem lehet közömbös, hogy terjednek-e a művei és növekszik-e a személye irányában érzett tisztelet… a legnagyobb iró sem teheti tul magát azon, ha a periferiákon már nem törődnek vele, mert nem adnak hitelt a fővárosi, többnyire pajtáskodásból eredő reklámnak… vagy talán még soha a hirét sem hallották. A kitünő irónál még sokkal kitünőbb irónak is érdekében áll, hogy a vidéken barátokat és olvasókat szerezzen. A főváros: csak főváros; de a vidék: az ország… Az olvasó meghóditására pedig semmi sem alkalmasabb, mint egy fölolvasás. Mert, hiába, az irás csak irás… az emberek nem szeretnek olvasni… az élőszó sokkal hatásosabb, mint a nyomtatvány, amely iránt senkisem érdeklődik… -29- egy rosszul elmondott rossz élccel több barátot szerezhet az ember, mint a legszebben megirt, hosszu regénynyel… és ha a közönség látja az irót… beszélget, talán táncol is vele… megismerve a szeretetreméltó embert, hamarább megkedveli az irót is… kiváncsiságból is elolvassa, hogy mit ir az, akivel olyan jól mulatott… talán még ahhoz is kedvet kap, hogy megvásárolja a munkáit. Azért a szóló – őszintén megvallva – azt hiszi, hogy a kitünő iró hálás lehet a Petőfi-körnek, amely módot nyujt neki arra, hogy Alsó-Cipón értékes összeköttetéseket, barátokat, olvasókat, szerezzen.

– Hogyne! Hogyne!… – és Légváry elmondja, milyen régóta vágyik rá, hogy Alsó-Cipót közelebbről is megismerhesse… mert eddig még csak egyszer volt ott, huszonnégy óráig… de már ekkor meglepte a város… már akkor föltünt neki, milyen nagy intellektuális életnek kell lennie Alsó-Cipón… meglátszik ez az első pillantásra. És bizonyára nem lehet eléggé hálás azért, hogy a Petőfi-kör lehetővé teszi egy régi vágyának a teljesülését… de különösen köszöni a vendég szives szavait és jóakaratu fáradozását.

Nem tudja… egy kicsit tart tőle… s remegve várja a választ… vajjon a kitünő iró elfogadhatja-e a kör feltételeit? A kör ugyanis szegény… sajnos, de igen szegény!… ami elég szégyen egy olyan nagy városra. Sok tagja van ugyan; de az a havi egy korona, az semmi, s a tagok ezért az egy koronáért rendkivül sokat követelnek. -30- A kör mindenfélét kénytelen nyujtani nekik: hangversenyt, táncmulatságot, szinházi előadásokat… mert, sajnos, de meg kell vallani, hogy a kör tagjai a lármás mulatságokat jobban kedvelik, mint a szépirodalmat… az irodalom iránt egyáltalán kevés az érzékük… egypár tanáron kivül senkisem olvas… a fölolvasásokat jóformán csak becsületből hallgatják meg… az irodalmi estéknek még igy is nagyon kicsi a közönségük… a tagok magáért az irodalomért nem hajlandók külön belépődijat is fizetni… felolvasó-estéket nem is lehetne rendezni énekelőadás és végül táncmulatság nélkül… az irodalmat csak ugy lehet rájok erőszakolni, hogy egyuttal egy kis ugrálást is rendeznek, tehát ugyszólván becsempészik a fölolvasást. Elég az hozzá, a kör a fölolvasást nem tudja megfizetni… ezt különben akkor sem tudná megfizetni, ha ezreket nyujthatna érte… az ilyen szellemi élvezetet semmi pénzzel nem lehet megfizetni… De, sajnos, nemcsak hogy képtelen leróni határtalan háláját, még szerény tiszteletdijat sem tud fölajánlani a nagyértékü fölolvasásért… csak annyit tehet, hogy megtériti a kitünő iró utiköltségeit, jegyzőkönyvi köszönetet szavaz neki azért a nagylelküségért, hogy a magyar kultura érdekében kész volt erre a megbecsülhetetlen áldozatra, és az elnök sajátkezü aláirásával ellátott levélben biztositja a kitünő irót a kör örök hálájáról.

– Ez bizony baj, – szól. – Alsó-Cipó egy kicsit messze van… a gyorsvonat hat óra, -31- a vicinális öt… egész napig tart, amig odaér az ember… ha nem akarom föláldozni egy vagy két éjszakámat, ez a fölolvasás három napot vesz el tőlem. Egy nap oda, a második a fölolvasás napja, a harmadik vissza…

– Ó, kérem, – vág közbe a vendég, – erre a kirándulásra sokkal rövidebb idő is elég. Ha a fölolasás napján korán reggel elindul, másnap este már itthon lehet. Vagy ha este méltóztatik indulni, akkor az egész ut csak két éjszaka és egy nap. És ezt ajánlanám. Hálókocsi nincs ugyan, de a vasuton ugyis jobban alszik az ember, mint akárhol.

– Persze, persze. No, egynapi szállóköltség vagy kétnapi, az már nem határoz.

– Csakhogy ez a háromnapi időveszteség rám nézve bizonyos lemondást jelent. Arról nem is szólok, hogy hivatalom van, ahol háromnapi szabadságot kell kérnem s ezzel megröviditem a nyári pihenőmet… De ezt a három napot itthon dologgal tölteném… három napon át a leghálátlanabb irodalmi munkával is keres az ember valamicskét… és anélkül, hogy a fölolvasásomnak valami értéket tulajdonitanék, azt hiszem: ez is munka, bár csak irodalmi munka… Szóval, az igazat megvallva, azt képzeltem, hogy a kör a szokásos kétszáz korona tiszteletdijat fogja fölajánlani…

– A fölolvasásokat, – mentegetőzik Légváry, – tudtommal, igy szokták dijazni… már tudniillik a kevésbé divatos iróknak, mert -32- vannak, akik ezért el sem mozdulnak hazulról… Én nem akarok követelő lenni…

– Ó, tudom! – vág közbe a hunyorgó szemü. – Az ön szerénységének már hire van. De az igazat megvallva, éppen ezért fordultunk önhöz. Én nagyon melegen szóltam ebben az irányban a választmány ülésén. Azt mondtam:- „Ne menjünk mi Ikszhez, Ipszilonhoz, Zéhez, akik talán jobban mulattatnák a közönséget. Ezek, előre mondhatom, igy fognak beszélni: a fölolvasás kétszáz korona; ennek szabott ára van, mint a zsemlyének a két krajcár… Ne menjünk mi ezekhez; ezek nem irók, hanem kalmárok. Menjünk mi csak Légváryhoz… abban még van ideálizmus… az tudja, hogy a magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának… az nem lesi a garast…“ És csak az imént mondtam egy Iksz urnak, aki henczgett, hogy ő kétszáz koronáért sem olvas föl, hogy: „Kell is nekem az ön fölolvasása! A kitünő Légváry fölolvas nekem ingyen… el se fogadja a tiszteletdijat… mert az nem olyan ember, hogy már az első kis siker elkényeztette volna… az örül, ha szolgálatot tehet a kulturának… az nem sajnál egy kis fáradságot akkor sem, ha nem a zsebéről van szó… annak ez a kirándulás csak szórakozás, egy kis változatosság… neki minden áldozatot megér az, hogy a művei ezentul jobban fognak terjedni, mint eddig… amugy is régen készül már Alsó-Cipóra…“ Becsületszavamra, szóról-szóra ezt mondtam. És én tudom, bizonyosan tudom, hogy nem fogunk csalódni önben… én munkáiból jól ismerem az ön önzetlenségét. Higyje el, én volnék a legboldogabb, -33- ha nem kétszáz, hanem kétezer korona tiszteletdijat ajánlhatnánk föl önnek… büszkék volnánk rá, hogy mi még egy Légváryt is meg tudunk fizetni… De ez, sajnos, erkölcsi és anyagi lehetetlenség. Erkölcsi lehetetlenség azért, mert a választmány kimondta, hogy a fölolvasók költségük megtéritésén kivül semmire sem számithatnak… de anyagi lehetetlenség is… mert az irodalmi estére előirányzott költséget már kimeritettük… Poprády Pannika kisasszony ugyanis a közreműködéséért olyan szertelen nagy összeget követelt, amely kizár minden további költekezést. Nem képzeli, milyen követelők ezek a hölgyecskék, akik döngicsélnek! Követelőbbek, mint az iró-kalmárok.

– Ezek az őszinte szavak, – felel Légváry, – őszinte választ követelnek. Én tudom, hogy a magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának. Kész is vagyok a magyar kultura érdekében minden olyan áldozatra, amely nem haladja meg az erőmet. Nem tartozom azok közé, akik csak a garast lesik, és minden csekély fáradságot sajnálnak, ha nem a zsebükről van szó. És ha nincs is módomban tüntetni az önzetlenségemmel, igazán örülnék, ha bármi csekély szolgálatot tehetnék a kulturának. De, engedelmet kérek, azzal már nem tartozom a magyar kulturának, hogy elmenjek Alsó-Cipóra fölolvasni akkor is, ha ez áldozatomba kerül. Annál kevésbbé tartozom ezzel, mert nem szenvedek a nagyzás hóbortjában és nem hiszem, hogy a fölolvasásommal szolgálatot tudnék tenni a kulturának. Az ilyen előadások a legjobb esetben bizonyos irodalmi érdeklődést elégitenek ki; -34- a legtöbbször ezt sem, csak egypár embernek a kiváncsiságát. Már pedig, megvallom, áldozatomba kerülne, ha elfogadnám az önök föltételeit. Én szegény ember vagyok, aki a munkájából él, és ha elveszitek három napot…

– Igen, de ha két éjjel nem tudok aludni, akkor utóbb kell kipihennem magam. Szóval minden esetben elveszitek legkevesebb két, talán három napot… ezalatt nem keresek semmit… s ha a kör csak az utiköltségeimet tériti meg, akkor már nekem maga ez az időveszteség is olyan áldozatot jelent, amely nem áll arányban azzal az örömmel, hogy megjelenhettem Alsó-Cipón s önök szerint szolgálatot tehettem a magyar kulturának.

– De amikor önnek ugyis régi vágya: jobban megismerni a városunkat? – vigyorog kajánul az irodalmi csiszár. – A legelfoglaltabb ember is megszerezhet magának két-háromnapi szórakozást… és a városunk érdekes, a társasélete élénk… biztositom, hogy örülni fog, ha a maga szemével látja, mennyi tisztelője van nálunk.

– Ej, ha ön ellenem forditja a szavaimat, – felel Légváry, – akkor én azt mondhatnám, hogy tudom fékezni ezt a vágyamat, kivált azóta, amikor harmadéve egy éjszakát töltöttem az alsó-cipói „Arany Szarvas“-ban… azt az ágyat és azt a fürdőszobát sohasem fogom elfelejteni… Azt is elmondhatnám, hogy már a gimnáziumban megbuktam a földrajzból, mert amikor azt kérdezték tőlem, hogy: mi van Alsó-Cipón? – semmit sem tudtam felelni s nem -35- tudtam megmondani, hogy: gimnázium. De ön engem nem fog kizökkenteni az udvariasságomból s azért erre csak azt felelem, hogy régi vágyamnak a betöltését későbbre, kedvezőbb alkalomra fogom halasztani; most, sajnálom, de nem állhatok szolgálatukra.

– Csodálatos, – elégedetlenkedik a vendég, – hogy az irodalmi férfiakkal több baj van, mint a legkapzsibb művésznőkkel Hát önnek az semmi, hogyha a művei jobban elterjednek a mi nagy városunkban?!… Az igazat megvallva… szégyen, de ugy van… nem tartozik a népszerü irók közé… érdemetlenül történik, de igy van… és különösen Alsó-Cipón, mondhatom, igen sokan vannak, akik azt sem tudják, hogy ön a világon van… és nem képzeli, mennyi fáradságomba került, milyen sokáig kellett kapacitálnom még a választmány tagjait is…

– Eh, kérem, – vág közbe Légváry bosszusan, – fejezzük be ezt a vitát és érje be vele, hogy: ha személyesen kell elterjesztenem a műveimet, akkor lemondok az elterjesztésükről.

– Nem, kérem, – szól a kérlelhetetlen csiszár. – Ne fejezzük be a vitát; ellenkezőleg, folytassuk, az ön érdekében. Nem szeretném, ha azt kellene jelentenem a választmánynak, hogy csalódtam önben… az irodalmi férfiaknak ugyis meglehetősen rossz hirük van a vidéken. És én annyit beszéltem a körben az ön önzetlenségéről…

– Ugyan, kérem, – mérgelődik Légváry, – hagyja már békében az én önzetlenségemet vagy önzésemet… bizza ezt rám! Önnek nem -36- jutna eszébe, az önzetlenség cimén azt kérni Poprády Pannika kisasszonytól, hogy csak ugy Isten nevében kövesse önt, a világ végére, Alsó-Cipóra… és Poprády Pannika kisasszonynak sem jutna eszébe, hogy a nagyobb népszerüség kedvéért ingyen énekeljen önöknek.

– Bocsánat, az más. Amit Poprády Pannika döngicsél, az ugynevezett művészet és nem irodalom. Poprády Pannikával mulatni akar az ifjuság, és a mulatságért senki sem sajnálja a pénzt. És legyünk őszinték, hogy ha Poprády Pannika hajnalig fog énekelgetni a tiszteknek, akkor igazán meg fogja szolgálni a négyszáz koronáját, nem is szólva arról, hogy a cipói hölgyek is szinésznőkön szeretik tanulmányozni a pesti divatot.

– Hát akkor többet nem is jön Cipóra! Legalább, ha én jól ismerem a cipói közönséget… pedig jól ismerem… akkor bizony többet nem fogják hivni… Ó, tudjuk mi azt, hogy vannak ugynevezett művésznők, akik fönn hordják az orrukat és a hangverseny után visszavonulnak a szobájukba. Csakhogy ezek egyszerüen becsapják a közönséget. Ezek nagyon jól tudják, hogy ha vidékre hivják őket, hát mulatni akarnak velök… és hogy az éneklés vagy a szavalat csak ürügy, arra való, hogy egy kicsit hizelegjen a hiuságuknak és művészeti cimet szolgáltasson a kirándulásra… nagyon jól tudják ezt, de ugy tesznek, mintha nem tudnák, hogy rászedjék a vidéki jámbor közönséget s zsebrevághassák a pénzt. Ezek erkölcstelen nők… -37- rosszabbak az erkölcstelen nőknél, mert csalnak… elteszik a pénzt, de nem szállitják a tőlük jóhiszemüen várt erkölcstelenséget.

– Annyi bizonyos, kérem, hogy én nem fogok hajnalig énekelgetni a tiszteknek. És minthogy a fölolvasásokat a kör tagjai ugyis csak becsületből hallgatják meg, én pedig nem áhitozom erre a szerencsére: egészen fölösleges, hogy erről a dologról tovább tárgyaljunk. Egyáltalában nem értem, hogy ha az irodalmat ugyszólván rá kell erőszakolni az önök közönségére: mért hivnak önök Alsó-Cipóra irókat, akik otthon okosabbat is tudnak csinálni… az efféle fölolvasásoknál mindenesetre hasznosabbat.

– Mért? – folytatja a csiszár megzavarhatatlan nyugalommal. – Hát nem is azért, mintha a közönség epedne az olyan fölolvasás után, amelyet tiz fillérért vagy ingyen akármikor elolvashat otthon vagy a kávéházban, ha ugyan van kedve elolvasni!… Hanem a közönséget érdekli, hogy ennek vagy annak az irónak milyen az orra, a hangja, milyen szabásu a frakkja vagy a szmokingja, hogyan jár, hogyan mozog a társaságban… és mi, akik a magyar kultura őrei vagyunk a végvárakon, a közönségnek ezt a gyöngéjét fölhasználjuk, hogy magát az irodalmat is becsempészhessük a közönség érdeklődésébe… Mi, uraim, ideálisták vagyunk, akik külön tudják választani az iróktól az irodalmat… és ha tisztán látjuk is, hogy iróink közül a legtöbb közönséges kalmár, azért meg tudjuk becsülni magát az irodalmat.

– Az ön nyiltsága, – felel Légváry, – -38- engem hasonló nyiltságra kényszerit. És azt felelem önnek: ha az önök közönségét nem a fölolvasás, hanem maga a fölolvasó érdekli, akkor önök most, amikor engem Alsó-Cipóra hivnak, tulajdonképpen nem az irót keresik, hanem az embert, aki nehány hölgy előtt érdekes lehet, mert véletlenül irogatni szokott. Nem az irót hivják, aki tudja, hogy mi a kötelessége, hanem az embert, akinek semmi kötelezettsége nincs az önök közönségével szemben. Magyarán megmondva: azt akarják, hogy föllépjek önök előtt, amint föllép a komédiás. Ez nekem nem kötelességem. Megteszem, ha kedvem tartja, ha van miért megtennem; és nem teszem meg, ha nincs hozzá kedvem, hiába hivatkozik ön a kötelességtudásomra, az önzetlenségemre, vagy akármire. Már pedig nekem nem mesterségem a komédiázás. És már csak azért is, mert nem mesterségem: ha mégis komédiásnak lépek föl az önök kedvéért, hát tessék ezt a föllépést megfizetni, amint megfizetik a komédiásét!

– De uram, – csodálkozik a látogató, – kétszáz koronát fizetni egy fölolvasásért, amely senkit sem érdekel, amely tulajdonképpen csak ürügy a megismerkedésre!… Mi tudjuk, mit kell tennünk a magyar kulturáért és semmi fáradozást nem sajnálunk, ha arról van szó, hogy az irodalomnak hiveket, barátokat, olvasókat, pártolókat szerezzünk… A közönség is barátja a művelődésnek… többet mondok: kedveli is, vagy legalább jóakarattal szemléli az irodalmi törekvéseket… szivesen látja az irót… készségesen meghallgatja az irodalmat, amig ingyen van… a legmulatósabbak is elnézően hallgatják, -39- vagy legalább megtürik a fölolvasásokat… De hogy a közönség kétszáz koronát fizessen – irodalmi munkáért!

– Kérem, én nem ajánlkoztam!… önöknek jutott eszébe ez a fölolvasás… én csak őszintén felelek az ajánlatra. Azon sem csodálkozom, hogy önök nem becsülik meg az irodalmi munkát… de én ebből a munkából élek… Mondja, kérem, nem gondol ön arra, hogy ugyan miből fizessem én a lakásbért, a családom élelmezését, meg a sok mindenféle részletet, ha olyan szeszélyeim támadnak, hogy ingyen irok, ingyen olvasok föl és napokat pazarlok el anélkül, hogy valamit keresnék?!…

– Ugyan, hagyjon már békét a magyar kulturának!… nem bizták azt önre!… És hagyjuk abba az egész vitát!… minél tovább vitatkozunk, annál kevésbbé érthetjük meg egymást.

– A magyar kulturát nem mellőzhetem hallgatással, – vitatkozik tovább rendithetetlen szilárdsággal, – hiszen ennek a nevében kérem öntől azt az áldozatot, hogy engedjen az igényeiből. Mert arról nincs szó, hogy semmit se fizessünk a fölolvasásért. Mondtam már, hogy megtéritjük minden költségét.

– De ha önök csak a költségeimet téritik meg, mi marad nekem abból? -40-

– Egészen csinos összeg marad, – felel nyugodtan a csiszár – Tudtommal ön belső tagja a „Szabad Sajtó“ szerkesztőségének, tehát van vasuti szabadjegye. Nos, fölszámit egy elsőosztályu vasuti jegyet, fölszámit négy fiákerezést, fölszámitja a szállót, a borravalót, busásan számit föl mindent, amit akar, fölszámit, mondjuk: száz koronát, és nem költ el többet, csak negyven fillért a villamosra.

– Szóval, önök száz korona borravalót ajánlanak föl nekem, és ezt is csak egy kis csalással meg egy kis piszkossággal takarithatnám meg magamnak?!

– Ugyan, kérem, már hogy lehet igy beszélni?! – botránkozik a vendég, angyali szelidséggel. – Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Ez csak ősi szokás. Magyarországon vagyunk, uram, ne tessék elfelejteni! Nálunk ősidők óta nem szeretnek fizetést adni a munkálkodó embernek, de minthogy mindenki átlátja, hogy: élni csak kell! – hát a századok bölcsessége már régen megtalálta ennek a szükkeblüségnek a korrektivumát. A legmagyarabb közmondás az, hogy: nyomtató lónak nem lehet befogni a száját. És ne tessék elfelejteni, hogy nálunk, századokon át, nemcsak megengedett, hanem szinte intézményes dolog volt az ugynevezett „szabad lopás“, minden vonalon. Ki mit tud, csináljon magának! Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Mi tudjuk, hogy önnek vasuti szabadjegye van… mi azért mégis beleegyezünk, hogy ön vasuti jegyet számitson föl – hát kit csalnak meg itt?! Ez nem csalás, ez szerződés. -41-

– Ha önnek éppen csak a forma nem tetszik, segithetünk a bajon. Hát mondjuk: nem számit föl semmit, ha ez önnek derogál; egyszerüen: száz koronát kap költségek cimén… mert nekünk semmi közünk hozzá, hogy önnek vasuti szabadjegye van, és semmi közünk hozzá, ha villamoson megy ki a pályaházba, ez az ön haszna. Megjegyzem, hogy az egészet félre teheti, mert Alsó-Cipón olyan dinom-dánomban lesz része, amilyet még nem látott. Azonkivül elszállásoljuk és nem maradhat ott olyan sokáig, hogy valahová vendégül ne hivják. Vagy, ha ez jobban tetszik: a kör vendége lesz. A kör, ha irodalmi estét rendez, a közremüködők vacsorájára és pezsgőjére mindig szép összeget szavaz meg; ez alkalommal ötszáz koronát. Az ön vacsorája és pezsgője tehát nem számit. Elég az hozzá: száz korona költségben alkuszunk meg; ez nem borravaló, ez nem csalás, ez megegyezés, szerződés. Ha még ez a forma se tetszik, vegye ugy, mintha száz korona tiszteletdijat fizetnénk a fölolvasásért; hiszen az mindegy, hogy minek nevezzük ezt a száz koronát. De nekünk a „költség“ szót kell beirnunk a kör jegyzőkönyvébe, mert ha kitudódnék, hogy a kör száz koronát fizetett valami irodalmi dologért, az egész város fölszisszenne.

– Hja, Magyarországon vagyunk uram! -42- Az már vivmány, hogy – ingyen – közelebbről is megnézik; azelőtt csak messziről tisztelték. Tehát ön igent mond.

– Ne legyen olyan finnyás, – folytatja a vendég a kapacitálást. – Látom, hogy önnek sehogy se tetszik ez a szó, hogy: „költség“. De én azonnal meggyőzöm önt arról, hogy rosszul itéli meg a dolgot. Nézze, én köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; hála Istennek, nem szorultam rá, hogy a munkámból éljek. És mi a körnél mindnyájan nobile officiumot viselünk; egy krajcárt se kapunk azért, hogy fáradozunk a kör érdekében. Mindössze azt az elismerést kapjuk, hogy érdemeket szereztünk a magyar kultura körül. De kinek az ördögnek kell ez az elismerés?! És ki az ördög fáradoznék ingyen, akár a magyar kultura érdekében is?! Azt hiszi, mulatságból utazgatok minduntalan Pestre?! Azt hiszi, beteges kedvem telik benne, a döngicsélő művésznőknél előszobázni, és az iró-kalmárokkal alkudozni, fárasztó vitatkozásokra vesztegetni el az időmet?! Dehogy! Nincs olyan bolond ember a világon, aki ezt meg ne fizettetné magának. Hát most jön a korrektivum. Én ezekért a pesti utazásokért, a sok alkuért, vitáért és egyéb fáradozásért napidijakat és költséget számitok föl, s mondhatom önnek, a költségfölszámitással többre megyek, mintha fizetést szavaztatnék meg magamnak. Pedig én köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; nem valami éhenkórász, aki a munkájából él. Hát ami nekem nem derogál, az nem derogálhat önnek se.

– Nagyon megtisztel, de ha mindjárt tiszteletdijnak nevezi is ki ezt a száz koronát, a száz koronát mégis keveslem, ennyi időveszteségért. Arról nem is szólok, hogy a fölolvasás elkészitése is bele kerülne két-három órába.

– Ne nevettesse ki magát! – mosolyog a csiszár. – Csak nem fog száz koronáért valami ujat irni?! Száz koronáért ezt senki se kivánja öntől; és mert nem kivánja, éppen azért pénz ez a száz korona is. Olvassa föl a munkái közül a legrövidebbet; a fölolvasás annál jobb, minél rövidebb. Hogy mit választ ki, az mindegy; a közönség ugyse fog oda hallgatni… a fölolvasás mindig nagyon próbára teszi az emberek türelmét… a fiatalok ilyenkor alig várják, hogy már táncolhassanak. És ne bajlódjék azzal, hogy a legrégibb dolgai közül keresgéljen elő valamit. Ha a legutóbb megjelent novelláját olvassa föl, az is jó lesz… uj, még ismeretlen… mert köztünk szólva, Cipón nincs ember, aki önnek csak egy sorát is olvasta volna.

– Ne siessen a felelettel. Látom, hogy ingadozik… látom, hogy már-már meggyőztem önt. Gondolja meg a dolgot holnap reggelig; holnap reggel ujra eljövök. Igy magamnak is csinálok még egy napi dijat.

III.

Légváry másnap csakugyan „meggondolta a dolgot“. Reggel ugyanis a felesége azzal lepte meg, hogy: -44-

– A füszeres azt üzeni, hogy még két hétig vár; de két hét mulva pöröl.

Ez a kis intermezzo eldöntötte a kérdést. Légváry ismét nyájasan mosolyogva fogadta a csiszárt, s másfélórai alkudozás után meg is egyeztek, százhusz koronában.

– No, nem bánom! – parolázott a derék Zsombolyai ur. – Ezzel a husz koronával tulléptem ugyan a meghatalmazásomat, de szükség esetén a magaméból pótlom…

Légváryt nem tette tulságosan boldoggá ez a jóakarat, de azon vigasztalódott:

A következő hét péntek reggelén elutazott Alsó-Cipóra, s vasárnap este, amikor hazatért, huszonkilenc krajcárt rakott ki az asztalra.

– Tudod, – panaszkodott Légváry, – olyan rosszul bántak velem, olyan furcsán fogadtak, ugy semmibe se vettek, a fölolvasásomat annyira átzajongták, s azután ugy lenéztek, lesajnáltak, hogy nem győztem türelemmel. Végre is az irodalmat képviseltem ott… s bár én már megtört, alázatos ember vagyok… nem tudtam elviselni, hogy az irodalmat is lenézzék, lesajnálják… még a magam személyében is megbecsülni valónak tartom – magát az irodalmat. Minthogy pedig Alsó-Cipón csak azokra -45- az emberekre néznek tisztelettel, akik pezsgőt fizetnek… ezzel tartoztam az egészségemnek… és különösen tartoztam Kisfaludy Károlynak, Kölcsey Ferencnek és Vörösmarty Mihálynak, akik nem tehetnek róla, hogy mi alkalmazkodók, alázatosak és türelmesek vagyunk…

– A legszomorubb a dologban az, – mélázott Légváry, – hogy mennyi megalkuvásra fanyalodtam ezért a huszonkilenc krajcárért! Először is ugy alkudoztam Zsombolyaival, mint egy cigánykupeccel… aztán megröviditettem a hivatalomat, amikor két napra szabadságot kértem… majd megcsaltam a vasutat, mert a szabadjegygyel nem az ujság érdekében utaztam… végül becsaptam a közönséget, amikor uj munka, érdekes anekdoták helyett egy régi elbeszélésemet olvastam föl neki… Igaz, hogy mindez valamennyiöknek mélységesen mindegy volt… igaz, hogy költhettem volna a cipói magyaroknak akármit, a képzelhető legszebb vagy legérdekesebb dolgot sem hallgatták volna meg… de mennyi megalkuvás!… mekkora megalkuvás!… És, tessék, ez a hasznom belőle!…

KÁNAÁN.

– Ez már valami, – szólt Légváry Arthur és a már elolvasott levelet átnyujtotta a feleségének.

A levelet Szilas-Bodrog vármegye alispánja, mint a rác-berzenci kulturegyesület elnöke irta. Arra kéri a mélyen tisztelt hazafit, tartana fölolvasást azon a kulturestén, amelyet az egyesület a jövő hónap első szombatján rendez. Csak röviden vázolhatja, milyen nagy föladatai vannak a nemzetiségek lakta vidéken törhetetlen kitartással müködő ifju egyesületnek, milyen nagy erkölcsi hasznára volna ennek a kitünő iró közremüködése, s milyen rajongó tisztelettel viseltetik Rác-Berzence egész magyar közönsége az iránt a Légváry Artur iránt, akinek a magyar drámairodalom „A hazáért“ cimü remekművét köszöni. A levél irója vakmerő kérésének mentségéül hivatkozik arra, hogy ő már volt olyan szerencsés és bemutatkozhatott hazánk nagynevü drámairójának, az ujságirók körének egyik lakomáján; reménykedik benne, hogy -47- nem fog elutasitó választ kapni; tehát ugy intézkedett, hogy az egyesület egy megbizottja már legközelebb jelentkezzék a mélyen tisztelt hazafinál, mindenekelőtt a kegyes feleletért, de kedvező válasz esetén azért is, hogy megtudja – ha szabad igy mondani – nagynevü vendégünk föltételeit.

Még Légvárynét is kielégitette, pedig Légváryné kivétel nélkül mindig keveselte, amit az irodalom eddig nyujtott a Légváry-családnak.

– Látszik, hogy uriember irta, – jegyezte meg röviden, de a hangjában az is benne volt, hogy az ajánlatot el kell fogadni.

– A francia akadémiának a negyven halhatatlanja között nincs egy se, aki szebben tudna irni, mint ez az alispán, – közölte feleségével a lelkesedését. – Látszik, hogy ritka nagymüveltségü és igen finomlelkü ember. De – érdekes! – bár a neve nem ismeretlen előttem, sehogy se jut eszembe, hogy mikor ismerkedtünk meg?!… Pedig az ilyen embert nem szoktam elfelejteni.

Még ki se élvezték azt az örömöt, hogy végre találkozik valaki, aki Légváry Arturt érdeme szerint megbecsüli, s az egyesület megbizottja már jelentkezett.

A cseléd egy névjegyet hozott be, amelyen ez volt olvasható: Dr. báró Plojesti Ervin, Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli főjegyzője, a Szilas-Bodrog vármegyei Közművelődési Kör ügyvezető igazgatója, a „Rác-Berzencei Hiradó“ főszerkesztője.“ -48-

Az előszobában mindenekelőtt egy gyönyörü városi bundát pillantott meg – azt a városi bundát, amelyet eddig csak álmaiban látott. De nem volt ideje elmerengeni a tündéri jelenségen, mert a bunda tulajdonosa felé kellett fordulnia, aki nyomban lefoglalta egész figyelmét.

Egy monoklis fiatalember állott előtte – olyan előkelő jelenség, aminő még sohase fordult meg ebben a negyedik emeleti lakásban.

– Kedves kolléga ur, – sietett beszélgetni a vendég, mialatt Légváry betessékelte a szalónnak nevezett sirgödörbe, – remélem, hamar végezhetünk… Eljön? Igen? Nem? Nos, ha igen, annál jobb. Miért is ne jönne el?! A mi vidékünk nagyon mulatságos; érdemes egyszer megnézni. Nagyon örülök, hogy nem kell hosszasan kapacitálnom… Az igazat megvallva, sietek a kaszinóba… várnak rám és egy kicsit már elkéstem. De csak egy perc, ugy-e?… Minden egyébről ugyis értesült a fölszólitó levélből; még csak az anyagi kérdésen kell tulesnünk. De magunk közt vagyunk… a kolléga előtt, remélem, nem feszélyezi semmi… Nos, mennyi pénz kell? Csak mondja meg őszintén!

– A meghivás olyan kedvesen szólt… aztán a kulturális cél… az egyesület hazafias müködése… mindez arra késztet, hogy lehetőleg mérsékeljem az igényeimet… átlátom, hogy a közös célra tőlem is megvárhatnak némi áldozatot… és ennyi figyelmességgel szemben -49- bizonyára hálásnak kell lennem… De Rác-Berzence egy kicsit messze van; az ut oda-vissza két nap, sőt három, ha kényelemben akarom megtenni… tehát a kirándulás nem kevés időveszteséggel jár… aztán költségeim is lesznek… jókora utat kell tenni vicinálison… legalább ötórai utat, csak oda… s a vicinálison nincs szabadjegy… Szóval, azt hiszem, nem leszek nagyon követelő, ha a szokásos kétszáz koronát kérem.

Plojesti arcán hirtelen valami árnyék vonult végig. De ekkor is meglátszott rajta, hogy olyan ember, aki megszokta szemhunyoritás nélkül nézni, mint uszik tova a bakk-asztalon az ezerkoronás tét; meglátszott rajta, hogy fegyelmezett lélek, az önuralom embere. És néhány másodperc után, amelyek talán kicsit hosszuak voltak, mint a párbajban számolt másodpercek, arcáról elsimultak a redők.

– Hát kérem, – szólalt meg végre, – kétszáz korona sok pénz, nagyon sok pénz. De legyen. Ezen nem fogunk sokáig vitatkozni… az igazat megvallva, nagyon sietek a kaszinóba… nem is érnék rá sokáig vitatkozni. A legrosszabb esetben… ha valami baj lenne a dologból… személyesen vállalom az anyagi felelősséget… no, de remélem, nem lesz baj… Csakhogy ezzel szemben kérnem kell valamit. Szeretném, ha a fölolvasás legalább kiadós volna… ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig… ha valamelyik leghosszabb, vagy több rövidebb munkáját olvasná föl. -50-

– Nem fogja a közönség az ilyen sokáig tartó fölolvasást kissé untatónak találni?

– Az ön munkáit?!… amelyekről annyi szépet beszélnek!… Dehogy! Ellenkezőleg. A közönség meg fogja követelni, hogy legalább eleget halljon a pénzéért. Mert a kulturestéken belépődijat szoktunk szedni… az egyesületnek is élnie kell!… és annyi a tennivalója!… olyan sok mindenfélére kell a pénz! Megjegyzem, a belépődijért a közönség egy pár énekszámon és egy-két szavalaton, csupa rövid dolgon kivül nem kap egyebet, csak az ön fölolvasását. Ennek kell a műsor pecsenyéjének lennie. Lehet régi… ki ismeri az ön régibb munkáit?!… Lehet komoly vagy vidám… senki se fogja ellenőrizni, hogy ön mit olvas föl… a messzebb ülők meg se fogják érteni, sokan nem is fognak oda figyelni… csak hosszu legyen!… hogy azt ne mondhassa a közönség: „Már vége?!… Ez az egész?!…“ Igazolnia kell, hogy miért csőditettük össze a közönséget… A közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi… de ha egyszer pénzt adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal… és ez érthető.

– Persze. De hogy egészen őszinte legyek, én azt képzeltem, hogy azon a vidéken sok a gazdag ember… hogy önöknek nagy, előkelő, finom izlésü közönségük van… hogy ez a közönség érdeklődik az irodalom iránt, de éppen azért válogatós… hogy nem esik nehezére olykor-olykor valami irodalmi dolgot is meghallgatni, de a türelmével visszaélni nem volna helyes… -51-

– A mi közönségünk?… No, majd meglátja! Ha a kaszinóban nem várnának, sokat beszélhetnék erről… Most csak annyit, hogy: igen, nálunk sok a gazdag ember… az is igaz, hogy ezek nem szokták a fogukhoz verni a garast… Csak éppen akkor verik a fogukhoz a garast, ha az irodalomról van szó. Kétszáz korona – irodalomért!… ez nálunk nem megy az emberek fejébe. Ne felejtse el, kérem, hogy Magyarországon vagyunk! És ne sértődjék meg. Kollégák közt el lehet mondani ennyit…

Plojesti látogatása egy kicsit lehütötte azt a lelkesedést, amelyet Légváryban az alispán levele keltett. Eddig egy fölolvasása se tartozott a legkellemesebb emlékei közé, s egyszerre eszébe jutottak mindazok a szomoru tapasztalatok, amelyeket más városokban szerzett.

– Eh, sehol se egyformák az emberek!… Lám, milyen nagy a különbség a közt, ahogy Plojesti és a közt, ahogy az alispán szól hozzám!… Mért hivnának, ha senki se akarna meghallgatni?!…

Légváryné az ajkát biggyesztette, mikor megtudta, hogy férje, első ijedtségében, csak kétszáz koronát kért.

– Kétszáz korona – számitgatott – amelyből talán száznegyven se fog megmaradni… Ugyan mikor tanulsz már egy kis élelmességet?!…

Légváry, hogy elejét vegye a további vitának, az angol közmondással sáncolta el magát: -52-

Néhány nap multán Légváryné is megbékült a helyzettel. Az alispán ugyanis ujabb levelet irt, mely kedvesség dolgában még az elsőn is tultett. Örömmel értesült róla, hogy hazánk kitünő irója igent mondott. Reméli, a régi ismeretség jogán: Légváry Artur nem fogja megfosztani őt és a feleségét attól a szerencsétől, hogy vendégül láthassák… Aztán még sok jó szó és sok magyaros szivesség.

Még Légvárynénak is tetszett a levél. Ez pedig irásmüvel még nem igen történt meg, ha magától Shakespearetől eredt is.

– Nem elég, hogy az ember sok alkalmatlanságot okoz… a sok szivességet sok figyelmességgel kell viszonozni… a szállóban sokkal szabadabb az ember. Ha ugy tudnék irni, mint ez az alispán, a legokosabb volna: szépen megköszönni ezt a sok jóságot, de megirni, hogy nem élhetek vissza a szivességükkel…

– Végre, valahára, találkozik egy ember, aki ugy szól hozzád, ahogy illik, ahogy megérdemled… és ezt a ritka embert, ezt az egyetlen embert meg akarod sérteni?!… Csak egy iró lehet ilyen ostoba! -53-

II.

Egy zord januári napon Légváry megindult Rác-Berzencére, a podgyászában egy frakköltözettel meg annyi irásművel, amennyit tavaszig se tudott volna fölolvasni. Volt nála minden, mint a jó boltban: hosszabb, rövidebb, komoly, vidám és sirva vigadó… Rábizza a kolléga urra, válogasson belőle.

A gyorsvonat a gyümölcs- és gabonatermő Alföldön röpitette keresztül. Légváry, aki a gázgyárban és a dolgozószobájának nevezett vacokban már rég elfelejtette, hogy természet is van a világon, kibámult a zuzmarás fákra meg a hólepte vagy csatakos földekre és igy mélázott:

– Milyen furcsa is a természet! Elvetik a magot és nemsokára sok, sok gabona lesz belőle. Ez a szilvafa egyetlenegy szilvamagból lett és most miriádnyi szilva terem rajta. A szellemi világban meg éppen forditva van. Mennyi magot kell elvetni, mig valami kevés kikel belőle! És mennyit kell elvetni egészen hiába!… Aztán emitt, alig hogy vetettek, máris aratnak; a szellemi magvető pedig egész életén át várhat: aratni mások fognak! A kertész megérheti, hogy gyümölcsöt szed arról a fáról, amelyet maga ültetett el, de te, szegény Légváry!… sic vos, non vobis mellificatis apes!

Egypár óra multán a fák elmaradoznak. Itt már csak gabonát termesztenek; mindenféle, jófajta gabonát; hálás, jól fizető gabonát. Még egy pár óra… s már a buza birodalmán -54- száguldanak keresztül. A merre a szem lát, csak havas, sáros földet látni. Ezen a zsiros földön terem a világ legacélosabb, legkövérebb buzája. Ez már itt a tejjel és mézzel folyó Kánaán.

Légváry ujra kibámul az ablakon. Arra gondol, hogy már egy óra óta, ami földet lát, az mind a Tapolcsányi hercegé. És még órákig gyönyörködhetik ugyanebben a látványban, ha nem unja el: utja egyre beljebb viszi a herceg uradalmába.

Időközben beesteledett s egy nagy állomáson a gyorsvonatról át kell szállnia a vicinálisra.

Elsőosztályu jegyet vált; ha véletlenül várni találják a berzencei állomáson, ne mondhassák róla, hogy mindent meg akar takaritani a pénzükből, amit csak lehet. Nem magáért teszi; de ügyelnie kell a dekorumra, mert akármilyen kis pont a világban ő, Légváry Artur, mégis az irodalmat képviseli itt… az irodalmat, a Berzsenyi Dánielek, a Kisfaludy Károlyok, a Kölcsey Ferencek irodalmát, amelyhez való hozzáfüződését ő nagyratartja… megbecsüli azt a tisztességet, hogy néha ezeknek a nagyoknak a nyomdokain járhat, és ezt alkalom adtán, amilyen ez a mai, kifejezi külsőségekben is.

A vicinális vonaton most csak egyetlen kocsi áll az első és második osztályon utazók rendelkezésére. A kocsi egyik fele, az elsőosztályu rész, nincs fülkékre osztva; egyetlen szalónból áll, amely még üres. A szalonban rémes hideg van; a fütőkészülék nem a legjobban működik. Légváry „meleg“-re igazitja a szabályozót; fölveszi a télikabátját, lefekszik egy divánra s betakarózik pléddel. -55-

A kalauz már előbb látta a jegyét; alig hogy a vonat elindul, Légváry már alszik.

Álmában a berzencei állomás perronján áll s az üdvözlő küldöttség szónokát hallgatja. A szónok háta mögött nagy néptömeg szorong, s mialatt ő azokat nézegeti, akik a messzeségből kalapot vagy zsebkendőt lobogtatnak feléje, ezt az üdvözlő beszédet hallja:

– Hazánk jeles fia, vitéz Légváry Artur! Eljöttél közénk, hogy megtudd, végre-valahára, miért is irsz te voltaképpen?!… mi célja annak, hogy immár husz év óta sok csunya, fekete betüt vetsz a szép, tiszta, fehér papirosra?… és kinek, mire jó az, ha te egy ökör csöndes kitartásával képzelt mezőket szántogatsz, ahelyett, hogy az áldott, zsiros, barna földet munkálnád, ekével s boronával?! Mert dolgozószobád magánosságában, jeles Légváry Artur, gyakorta el szokott fogni a magadban való kételkedés… a reménytelenség nem egyszer kegyetlen szavakat suttog a füledbe… s olykor elhiteti veled, hogy csupán azért végzesz semmire nem jó, senkinek se kellő munkát… hogy hosszu idő óta csupán azért fáradozol hiába, mert élhetetlen ember vagy s annak idején nem volt elég eszed valami okosabbat kezdeni!… Hát mi megnyugtatunk téged, jeles Légváry Artur, és megmondjuk neked: nem, nemcsak azért fáradozol, mert élhetetlen ember vagy és nem tudsz okosabbat, hanem mindenekelőtt abból a célból, hogy azok az igazságok, amelyeket te igazságoknak érzesz, megujhodva, nagyobb erőben keljenek ki a földből, hogy gondolataid okulásunkra szolgáljanak és végül hasznára legyenek -56- az egész emberiségnek! Légy üdvöz, álmodozó Artur, itt, a hasznos bizonyosságok hazájában!… erősödjél meg körünkben abban a gyermeki hitedben, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is!… a Kenyér birodalma meghajtja előtted zászlaját, vitéz Légváry Artur!… mert bizony mondom neked, hogy azoknál, akik tudták, hogy miért halnak meg, vitézebb az, aki nem tudja, hogy miért él, de azért küzd, fárad, dolgozik tovább!…

Arra ébred föl, hogy a takarója alatt is rettenetesen fázik. Szétnéz és három embert pillant meg a szalonban. Három, tökéletesen egyforma arcu, egyforma alaku és egyforma öltözetü embert. Három simára beretvált arcu, vöröshaju, feketeruhás óriást. Egypár pillanatig azt hiszi, hogy még most is álmodik. Három, ennyire egyforma ember nem lehet a világon. És még hozzá: együtt! Milyen furcsa álomkép!

Aztán látja, hogy: de bizony nem álomkép ez, hanem valóság. A három egyforma óriás közül az egyik a szemközt levő divánon ül; a másik balra, egy karosszéken; a harmadik áll, az elsőtől jobbra, a szalon asztalkája mellett. Az ülő óriások németül beszélgetnek.

De annyira fázik, hogy nem tud másra gondolni. Ekkor észreveszi, hogy a szalonnak minden ablaka nyitva van; még a szellőztető ablakok is. Fölkel, német nyelven bocsánatot kér, s beteszi az ablakokat. Senki se felel s Légváry visszafekszik. -57-

Csak most pillant rá a meleg-szabályozóra. Látja, hogy az is „hideg“-re van igazitva. Megint fölkel, másodszor is bocsánatot kér, s visszaigazitja a „meleg“-re. Aztán a plédje alá buvik s reménykedik, hogy most már egy kicsit föl fog melegedni.

Szeretne, de nem tud ujra elaludni, s kénytelen meghallgatni az óriások társalgását. Jóformán csak a karosszéken ülő óriás beszél: azt mondja el, mi ujság a megyében, – mintha jelentést tenne a divánon ülő óriásnak, aki néha egypár szót kérdez, de többnyire csak bólintgat. Végre a divánon ülő is nézetet nyilvánit és azt mondja németül, hogy:

Az álló óriás odaront a szabályozóhoz és szó nélkül „hideg“-re igazitja.

Légváry belenyugszik sorsába. Fölteszi magában, hogy akármilyen álmos, most már ébren marad. Igy, ha egy kicsit fázódik is, legalább nem fog meghülni.

A karosszékben ülő folytatja az előadását. Hiresztelésekről számol be, pletykákat és anekdotákat mond el, végül arra tér át, hogy mi történt az utolsó megyegyülésen.

Ez, ugylátszik, a divánon ülőt nem érdekli annyira, mint az anekdoták. Mert egyszerre csak megszólal:

Az álló óriás szolgálatra készen ugrik egyet, de a karosszéken ülő gyorsabb s közelebb is van ahhoz a táskához, amelyből a könyvet ki kell venni.

– Albert, – szól a divánon ülő – keresd ki, hogy ha az Orient Express-szel megyek vissza, mikor kell indulnom Berzencéről?

Albert beledől az utmutatóba, de a másik óriás, aki előbb a karosszéken ült, fölöslegessé akarja tenni Albert fáradozását. Kikapja Albert kezéből a könyvet s szinte belepirul a boldogságba, mikor azonnal megtalálja a keresett vonatot.

Albert nekiesik az ablakoknak meg a szellőztetőknek; a másik szintén. A másik annyira igyekszik, hogy két ablakot nyit ki addig, mig Albert egygyel végez.

Mikor aztán kinyitottak mindent, ami csak kinyitható, Albert visszaáll a helyére, a másik pedig leül a karosszékbe s ujra mulattatni kezdi a divánon ülőt.

Ez nem igen füszerezi egyébbel a társalgást, mint hogy még egypárszor elmondja:

De a karosszéken ülő annál közlékenyebb. És Légvárynak, néhány percnyi önkéntelen figyelem után, meg kell tudnia, hogy kikkel utazik. A divánon ülő: ő kegyelmessége, Tapolcsányi herceg. A karosszéken ülő: a berzencei plébános. S Albert, az álló óriás? Az talán a főkomornyik, talán csak egyszerü lakáj.

De már nem tudja állni a hideget, s minthogy ilyen nagyurnak lehetetlen megmondania, hogy ő bizony fázik: átköltözködik a szalonból a kocsi tulsó oldalára, a második osztályba. -59-

Miközben elhelyezgeti a podgyászát, még folyvást arra gondol, amit az imént hallott.

– Szép, szép, – tünődik – ha valakinek a gondolatai a halála után még századokig foglalkoztatják az emberiséget… de Tapolcsányi hercegnek lenni szintén nem utolsó dolog.

A vonat állomáshoz ér és megáll. Légváry kitekint az ablakon. Kivül feketeség; időközben öreg este lett. Csak egy sötét épületet lát, amely nem lehet maga az állomás, csak szertár vagy rakodóház. Megnézi az óráját. Mindjárt tizenegy. Már régen Berzencén kellene lennie. De a vicinális mindig késik. Vajjon hol járnak?

A vonat ujra megindul, s Légvárynak, aki most már a tulsó oldalon kémlelődik, végre sikerül fölfedeznie az állomás főépületét. Amint elhaladnak mellette, a két lámpás gyér világánál is ki tudja betüzni az állomás nevét. Ez volt az utolsó megálló; most már Berzence következik.

Légváry megint kibámészkodik a sötétbe. A hó valamennyire világit; ennél a gyönge világitásnál is kivehet annyit, hogy itt ugyan délben sem látna semmit, mert roppant sikságon haladnak keresztül. De Légváry áhitattal nézi ezt a semmit. Ez a havas sikság: Magyarország legjobb szántóföldjei. Itt vannak azok a buzatermő földek, amelyekből egy-egy hold egész kis vagyon. Itt laknak az ország leggazdagabb parasztjai. Ez a birodalma azoknak az uraknak, akiknek még megvan a módjuk hozzá, hogy a régi virtusaiknak élhessenek. Itt nincs szegény; itt a nagybirtokos kiskirály, de még a kisbirtokos se küzd gonddal. Ez a gazdagok világa. Kánaán kellős közepén járnak… -60-

Még egy negyedórai várakozás… füttyszó amely már Berzencét jelenti… valami fényesség csapja meg a szemét… megérkezett.

– Nini! – csodálkozik Légváry, – mekkora tömeg tolong a perronon! csak nem engem várnak?!…

Nem, a herceget várták. Két ur beugrik az első osztályba, nyilván, hogy minél korábban üdvözölhessék ő kegyelmességét. Az állomás szolgái is mind oda sietnek. Légváry hiába integet akármelyiknek; nem kap embert, aki kivigye a podgyászát.

Összeszedi a holmiját s kicihelődik a második osztály ajtaján. Jobbra pillantva, látja, hogy egy kövér, kopasz ur, bizonnyal a mögötte szorongó tisztelgők legelőkelőbbje, német üdvözlő beszéddel köszönti a herceget, aki időközben leszállott, s intve a szónoknak, hogy hagyja abba, csak annyit felel az üdvözlésre:

Légváry a podgyászát lerakja a perronra és körülnéz. Hát ő érte nem jött senki?

Végre a nevét hallja s fölfedezi Plojestit. A báró valahol elül szaladgál; ott, ahol a harmadik osztályu kocsik állnak. Bekukkan minden ajtón, ahonnan utasok szállnak ki, s torkaszakadtából orditozik:

– Itt vagyok! – felelne Légváry, de hang nem, csak valami suttogás-féle szabadul ki a száján. Most érzi csak, hogy a torka össze van dagadva. -61-

Megindul a báró felé s ekközben az is megpillantja őt. Lelkendezve siet a vendég elé s messziről kiabálja:

– Ezerszer kér bocsánatot, de rendkivül fontos hivatalos ügyben hirtelen el kellett utaznia. Különben reggel már itthon lesz és ki fogja menteni magát. Engem bizott meg, hogy vigyem el önt a szállására. Az alispán tudniillik nem a megyeházán lakik, hanem a saját házában. Ami a kényelmet illeti, abban nem lesz semmi hiányossága; de a házigazdát ma este nekem kell helyettesitenem… egyelőre be kell érnie az én társaságommal…

– Igyekszem majd ugy képviselni a házigazdát, hogy ne legyen oka panaszra… rajta leszek, hogy szórakoztassam önt… Mert a grófnőt is ki kell mentenem. Nagyon szerette volna önt megvárni, de a vicinális mindig egy-két órai késéssel érkezik, s a grófnő ilyen sokáig nem tud fönnmaradni.

– Igen, az alispán felesége. Nagyon kedves, szép asszony; majd meglátja. A multkor olvasta önnek egy cikkét… tudja, a sziuindiánokról!… A könnyezésig kacagott rajta s azóta valósággal rajong önért…

– Az nem tesz semmit. Ő emlékszik s ez a fő. De mi baja önnek? Olyan rekedt, hogy alig érteni a szavát! -62-

– Ugy látszik, hogy meghültem az uton. És ez egy kicsit aggaszt. Mert ha holnap estére még jobban berekedek, mi lesz a fölolvasással? Végigkrákogni és köhögni ötnegyed-másfél órát… borzasztó volna.

– Az nem baj. Köztünk szólva: ki figyel oda a fölolvasásra?!… A legrosszabb esetben a közönség sajnálni fogja a szegény fölolvasót s ön megiszik nyolc vagy tiz pohár vizet, aztán valahogy tul lesz rajta. Ez a legkevesebb. A baj az, hogy a herceg megérkezett.

– Mert a herceg csak két-három napot tölt itt s holnap nagy vacsorát ad. Már most azt kérdem öntől, hogy ha holnap este az egész intelligencia esze nélkül rohan a herceghez: ki jön el a kulturestére?!

– Persze, hogy ön ártatlan benne, ha a hercegnek éppen most kellett megérkeznie.

Egy szolga, akit Plojesti röptében fogott el, kiviszi a podgyászt az alispán kocsijára. A nyitott kocsi láttára Légváryn egy kis borzongás fut végig, de mikor a báró tessékeli, szó nélkül nyugszik bele sorsába. A herceg és kisérete éppen akkor száguldanak el az állomásról; a herceg meg a plébános automobilon, a többiek kocsin.

– Fáj a torka, mi?… – érdeklődik Plojesti. – Már csak ezért is kellemesebb lesz önnek, hogy ma este az én társaságommal kell -63- megelégednie… legalább nem kell előre agyonbeszélnie magát. Hosszu, kimeritő utazás után… kivált, ha az ember még meg is hült az uton… nincs rémesebb robot, mint: megpihenés helyett mindenekelőtt átöltözködni és aztán még másfél vagy két óra hosszat mulattatni egy csupa idegenből álló társaságot, melynek minden tagja természetesen csak a vendéget óhajtja hallani. Igy kettesben szépen megvacsorálunk, aztán magára hagyom, s reggelig alaposan kipiheni magát. Holnapra talán elmulik a rekedtsége is.

A hintó végighalad a városon s egy palotaszerü villa előtt áll meg. A kapu megnyilik s két liberiás inas jön ki az utcára. Az egyik a podgyászt szedi le a kocsiról; a másik a kivilágitott előcsarnokon és folyosón át bevezeti őket a vendégszobába.

A vendégszoba olyan nagy és olyan fényüzéssel butorozott, hogy egy király is ellakhatnék benne. A villamos csillárnak minden körtéje ég… a gázkályhában már ott vereslik a tüz… Légváry nagyot lélekzik.

Egy kicsit megmosdik, s aztán átmennek a másik szobába, hogy megvacsoráljanak.

Három inas szolgál föl. A vacsora pazar. Az italok fejedelmiek. A szivarok a legjobb fajta havannák.

Amig a vendég elszivja a szivarját, Plojesti is rágyujt egy-két cigarettára és még néhány anekdotát beszél el azokról az irókról, akik Rác-Berzencén legutóbb megfordultak.

Az egyik mindenkit megrevolverezett, hogy -64- fizessen elő a lapjára. A másik beleütközött minden butordarabba.

A vendégszobában már olyan meleg van, hogy Légváry, magára maradva, jónak látja kinyitni az ablakot, legalább egy pár percre.

Megint a nagy feketeséget látja maga előtt. A palota a város végén áll. Azok a csatakos földek, ott, a távolban… azok már a hires buzaföldek… az istenáldotta föld!… A nagy tápláló!… Az a föld, amelyik igazán megérdemli az anyaföld nevet!…

– Mit keresek én, szegény ördög, éjjeli egy órakor, itt Kánaánban?!…

FELOLVASÁS ELŐTT.

Légváry Artur, a kitünő iró – vagyis, a budapesti cim- és lakásjegyzék szerint: Langer Antal, gázgyári tisztviselő – reggeli nyolc órakor, amikor a nap a szemébe sütött, fölébredt, kinyujtózkodott, meglepetten tekintett a falra, ahol egy sohase látott női arcképet pillantott meg, dörzsölgetni kezdte a szemét, csodálkozva nézegette a körülötte lévő angol butorokat és a falat boritó, sárga rózsával telehintett tapétát, aztán megállapitva, hogy nem ott ébredt föl, ahol szokott, azt kérdezte magától:

Nagyon mély állomból ébredhetett föl, mert hirtelen nem találta meg a feleletet. Mint aki valami nagy betegség s hosszu öntudatlanság után tér magához, lassan szedte össze az emlékeit, és sok másodpercig eltartott, amig kideritette:

– Ahá!… Rác-Berzencén vagyok, ahol ma este kultur-estét fognak rendezni… Barta -66- Lóránt alispán házának egyik vendégszobájában… a magyar Kánaán egyik kiskirályánál… Azért hát ez a nyugat-európai kényelem, amelyet én Budapesten sehol se láthatok… Pedig itt még messzebb volnánk Nyugat-Európától, mint Budapesten… de a legjobb közlekedő eszköz a pénz… és éppen a kényelem szerszámai azok, amelyeket nyugatról a legmesszebbre elvisz a kereslet.

– Amikor megérkeztem, az alispán nem volt itthon… valami hivatalos ügyben hirtelen el kellett utaznia… de azt mondták, reggelre már itthon lesz. Talán már egy pár perc mulva be fog nyitni hozzám. Gyönyörüen irt leveleiből s különösen a rendkivül kedves hangu meghivásból itélve, nagyon derék és művelt uriembernek kell lennie… Különös, hogy sehogy se jut eszembe, mikor és hol ismerkedtünk meg… Igaz, valahogy el ne felejtsem, amit Plojesti báró, a kulturest egyik rendezője, a helybeli Times főszerkesztője mondott!… Az alispánné született grófnő, tehát méltóságos asszony… jóvátehetetlen hiba volna, ha nagyságos asszonyomnak szólitanám, amikor majd bemutatnak neki…

Inas nyitott be a szobába s megkérdezte a nagyságos urat, hol parancsolja a reggelit: itt-e vagy az ebédlőben?

Légváry a lábbadozni kezdők nagy éhségét és szomjuságát érezte. Nem akart sakálként mutatkozni be, s az ebédlőben aligha maradna egyedül. Aztán, ha kérdik, alighanem ugy -67- gondolják, hogy kényelmesebb lesz igy: neki is, talán nekik is.

Azt felelte, hogy jobb lesz, ha itt fog reggelizni, mert még sokáig eltarthat, amig tisztelegnie lehet őméltóságánál.

Amig az inassal értekezett, az a kellemetlen meglepetés érte, hogy maga se hallja a tulajdon hangját. A beszéd nehezére esett, kivált, amikor hangosabban iparkodott szólni, hogy az inas mégis csak megérthesse. Érezte, hogy a torka csupa daganat.

Alaposan meghülhetett a vasuton, mialatt aludt s az ablakokat meg a szellőztetőket valaki kinyitotta. Ezt a torokfájást kétségtelenül a viziló-testalkotásu Tapolcsányi hercegnek köszönheti, aki a csikorgó hidegben is folyton azon panaszkodott, hogy nem tudja állani a meleget. A nagyurakkal nem jó egy tálból cseresnyét enni… de, ugy látszik, a nagyurakkal találkozni is elég, hogy a szegény ember okvetetlenül valami kárát lássa ennek a találkozásnak.

– Nyulat látni, papot látni nem jó jel, – dörmögött magában, – de nagyurat látni kész balszerencse.

Ha estig még jobban bedagad a torka, vagy ha nem is lesz rosszabbul, de olyan rekedt marad, amilyen most – hogyan fog fölolvasni?

Végig fogja köhögni az egész kultur-estét? Mit fog szólni ehhez a közönség? Végre is mindenki nem lesz ott a Tapolcsányi herceg vacsoráján… lesznek, akik beállitanak meghallgatni a pesti fölolvasót s belépődijat fizetnek ezért a mulatságért… ezek valami egyebet -68- is fognak kivánni a pénzükért, nemcsak köhögést.

– Eh, – vigasztalta magát, – estig majd csak jobban leszek s délután szorgalmasan fogom öblögetni a torkomat borvizzel vagy legalább teával!

Mire felöltözött, a reggeli már az asztalon várta. Kánaáni reggeli; minden, amit szem, száj megkivánhatott; csak éppen az óriási rudakon cipelt, embernagyságu szőlőfürtök hiányzottak. De nem hiányzott a szőlő sem, pedig tél közepén voltak.

– Micsoda kávé!… Ez a tej igazi tehénből, ez a kávé igazi kávébabból való… Micsoda vaj! Micsoda méz! Igazi vaj és igazi méz! Az ember nem hinné, hogy még ilyen is van, ha nem enné. Micsoda pecsenye! Ez már igazi állati életet élő állat volt, ép, egészséges sertés, és nem agyonhajszolt, munkás, elgyötört, bőrré aszott konflis-ló! Milyen remek eledelek! Ilyet Budapesten semmi áron se kaphat az ember, még az se, aki akármennyi pénzt adhat érte!… Boldog Kánaán! Itt még bőven van minden földi jó, ami az élet anyagi részéhez tartozik!… Milyen más élete is van annak, aki itt lakhatik, az áldott Kánaánban, és még pénze is van hozzá!…

Az inas ujra megjelent. Az alispán küldte, azzal a kérdéssel, hogy bejöhet-e?

Előkelő megjelenésü és nyájas arcu uriember lépett a szobába; még fiatal ember, harmincöt, legföljebb harminchat éves. Meleg szavakkal üdvözölte a vendéget, megint hivatkozva -69- a régi ismeretségre s bocsánatot kérve, hogy csak most jelentkezhetik.

Egy angol gróf üdvözölheti igy Anglia külügyminiszterét, amikor ez megtiszteli őt a kastélyában.

Nem akarta firtatni az ismeretség kérdését; attól tartott, ki fog derülni, hogy az alispán téved.

Másról beszéltek. Légváry elmondta utikalandját s közölte aggodalmát. Az alispán rajta volt, hogy megnyugtassa, s a helyi viszonyokról mondott egyet-mást, olyasmit, ami a vendégnek csak jól eshetett:

Berzence város közönségének, s különösen intelligenciájának, sok hibája lehet… tagadhatatlanul van is… az emberek itt általában könnyelmüek, erejükön fölül költekezők, nagyon is mulatós kedvüek, szeretnek nagyobb uraknak látszani, mint amilyenek valójában, tulságosan sokat adnak a látszatra, a külsőségekre, s szivesen tüntetnek a hibáikkal… A berzencei közönségről sok rosszat lehet mondani, csak éppen azzal az egygyel nem lehet megvádolni, mintha nem tisztelné eléggé az irodalmat. És kivált Légváry Arturnak nagyon sok lelkes tisztelője van itt… Berzencén valamennyi iró közül Légváryt ismerik és becsülik meg a legjobban… mert itt, politikai okokból, mindenki azt az ujságot olvassa, amelyikbe Légváry Artur ir.

Ha tehát az a kis rekedtség estig nem mulnék el, csak az áhitatosan figyelő közönség -70- veszitene… már amennyiben nem értené meg a kitünő iró mindenik szavát… de ha nem is értené meg a fölolvasást, akkor se mulasztaná el érdeme szerint ünnepelni azt az irót, akit már régen szeret és becsül, s akit végre-valahára szinről-szinre láthat.

Légváryt elbájolta a sok kedvesség és udvariasság, de még jobban: maga a házigazda. Hát ez csakugyan az a derék, eszes, kedves uriember, akit a levelek igértek, s még hozzá olyan föltünően művelt valaki, olyan széles látókörü, érdekes ember, aminőt keveset mutathat föl a magyar közigazgatás. Mert, végre is, sem ebben, sem a birtokos osztályban nem mindennapi jelenség az olyan nagyműveltségü férfi, akit a finomult izlés és a tudományszeretet nemcsak külsőségekben, hanem lélekben is előkelővé tett, az olyan kitünő egyéniség, aki még a pusztán is meg tudja találni az összeköttetést a siető Európával, a legelől haladók világával. A vidéken nem minduntalan botlik ilyenekbe az ember.

Ebben az egyben tehát semmiesetre se csalódott. Kezdett bizakodni, hogy még se fog pórul járni.

Vagy tiz percnyi beszélgetés után ugy tetszett neki, mintha csakugyan régóta ismerné ezt az urat, akinek az arcára sehogyse tud emlékezni. Nem tudta tovább türtőztetni a kiváncsiságát, s előállott vele, hogy már bocsánatot kér, de meg kell vallania, nem jut eszébe, pedig nagyon szeretné, ha eszébe jutna: mikor volt szerencséje először?

– Természetes, hogy nem emlékszik rám -71- – felelt az alispán. – Tizennyolc év mult el s bizony egy kicsit megváltoztam azóta. De aligha is ügyelt rám; akkor még jogász voltam, csupaszarcu legényke, aki mint az egyetemi ifjuság egyik küldöttje jelent meg egy március tizenötödiki lakomán, az ujságirók egyesületében. Ön már akkor is az a jeles iró volt, aki ma…

Persze. Tizennyolc év éppen elég rá, hogy egy jó házból való fiatal jogász alispánná nőjje ki magát. És nem csoda, ha a jeles iró tizennyolc esztendő multán is ott marad, ahol volt – ha ugyan a megváltozott korszellem le nem rugta onnan.

Az alispán végül elmondta, milyen türelmetlenül várja a felesége, hogy a jeles iróval végre megismerkedhessék. A jeles iró természetesen sietett kimaszkolni magát dzsentlmenné és illő nekikészülődés után átsétált a grófnő szalónjába.

A grófnő egyenesen a Paul Bourget regényeiből lépett a jeles iró elé. Gyönyörü, kedves, elmés asszony volt, akinek a megjelenése, mozgása és egész viselkedése „a párisi nő“-re emlékeztetett.

De elég volt megmutatnia a finom, arisztokratikus kezét, sőt elég volt az első mosolya, és már elbájolta Légváryt.

Attól lehetett tartani, hogy a jeles iró egyszerüen elolvad. A jeles iró ugyanis az első perc multán azt képzelte, hogy az „Ezeregyéj“ világába került.

– Nem is képzeli, hogy mi, berzencei asszonyok, mennyire rajongunk magáért! Minden sorát könyv nélkül tudjuk, és mikor egy-egy cikke megjelenik, kikapkodjuk egymás kezéből az ujságot. A multkor is majd meghaltunk nevettünkben, annyira mulattunk a sziú-indián-cikken.

Légváry olyan ostoba arcot vágott, hogy a grófnő kénytelen volt egy kis magyarázattal állani elő:

– Nem baj, – felelt a grófnő. – Azért az a cikk mégis egészen jó volt.

II.

Légváry jól sejtett, amikor elkészült rá, hogy egész nap nem maradhat magára, és hogy a sok alkalmatlanságot, amelyet az elszállásolása okoz, sok figyelmességgel kell viszonoznia. Bár azt a szabadságot, amelyet a szálló kinál, mindennél kedvesebbnek találta volna, nem esett nehezére, hogy gyakorolnia kell magát a viszont udvariaskodásban és a szinpadiasan magas szinvonalu „társalgás“-ban, csak azon gyötrődött, hogy mennyire terhére lehet ezeknek a fölötte szives vendéglátóknak, akik őt minden áron s folyton szórakoztatni akarják.

Hanem déltájban egy kis meglepetés érte. -73- Az alispán közölte vele, hogy most látogatásokat kell tenniök, legalább is három helyen: a főispánéknál, a képviselőnél és a nagy hazafi özvegyénél. De másutt is:

Erre már Légváry nem számitott, s a fölszólitás olyan készületlenül találta, hogy el kellett árulnia, milyen kevéssé szeret tisztelegni. Tudva, hogy a házigazdája nem fogja félreérteni – mert ez az európai ember a kisvárosi szokásokat bizonyosan ugyanolyan szemmel nézi, mint ő, – egy kis bátorságot meritett abból, hogy a grófnő nincs a szobában, s még azt a kérdést is megkockáztatta: vajjon nem lehetne-e a programnak ezt a pontját törölni?

– Megvallom, ez zavarba ejtene, – felelt az alispán. – Annyival inkább, mert őket is meghivtam ebédre, s azok, akik az ön tiszteletére jönnek össze nálam, okvetetlenül neheztelnének, ha ön nem tisztelné meg őket pár percnyi látogatással. Értem, hogy ezt robotnak találja, s kérem, bocsássa meg, ha mégis megismétlem a kérésemet… higyje el, gőgnek magyaráznák…

– Inkább talán neveletlenségnek, – szólt Légváry, megadva magát a végzetnek.

– Milyen ostoba is vagyok! – gondolta, mialatt utnak indultak. – Kitalálhattam volna, hogy ez a szereplésem fontosabbik része, s nem a fölolvasás! Engem ezek itt nem hallani akarnak, hanem látni. Látni, hogyan csetlek-botlok a teremben; milyen a pofám, mekkora az orrom, tudok-e tizig olvasni, s jól szabott -74- frakkom van-e ha már kinyomtatják, amit irok. A kulturest csak középpontja, talán csak éppen ürügye a hozzáfüződő mulatságoknak. Nem a fölolvasás és a hangverseny a fődolog, hanem a bál, amely a kultur-estét befejezi, meg az ebéd, meg a délutáni tea, meg mindaz, ami ezzel a bállal, vagy az ugynevezett kulturestével velejár. Olyan ez, mint a vásár!… És tulajdonképpen igazuk van. Ha már idehozattak, megkivánhatják tőlem, hogy produkáljam magamat a pénzükért. Jó emberek ezek, liberálisak, szivesen látják az irodalmat is, mint bármit és bárkit, de ha már irodalmat rendelnek és nem cigányt, megkövetelik, hogy az irodalom legalább tisztelegjen náluk.

Útközben, mialatt a főispán lakásáig sétáltak, az alispán néhány bizalmasabb szót ejtett el a kultur-este előkészitésének nagy munkájáról, s ezekből a közlésekből kiderült, hogy a kultur-egyesület ügybuzgó elnökét mégis csak aggasztja egy kissé a Tapolcsányi herceg vacsorája. A herceg olyan sok előkelőséget invitált meg, hogy nem lehetett előre tudni, vajjon marad-e elég előkelőség a kultur-est számára? Világos, hogy – különösen ilyen körülmények közt – nagy hiba volna megbosszantani éppen azokat az előkelőségeket, akikre a kultur-egyesület máskor is, most is a leginkább számithat.

A jeles iró különben minden baj nélkül esett tul a sok viziten. Csak egy helyütt volt egy kis zavarban: a képviselőnél, akit már ismert, mert Berzence követje Budapesten igazgatósági tagja volt annak a gázgyárnak, -75- amely minden hónap elsején a száraz kenyeret szállitotta Légvárynak az éléskamrájába.

Ez a hatalmasság tüntető leereszkedés nélkül, nyájasan s nagy jóakarattal fogadta a gázgyár alkalmazottját. De éppen ebben a nagy jóakaratban volt valami megzavaró. Olyan furcsán nézett a jeles iróra, mintha magában egy kissé mulatott volna azon, hogy Berzence előkelői ekkora ceremóniával fogadnak valakit, aki a gázgyárban az egyik legutolsó senki, mert ott bizony borzasztó sokat körmöl, borzasztó kevés pénzért. Amellett azonban mintha egy kissé szánakozott volna is ezen a szegény ördögön, aki a gázgyárban, ebben a nagyszerü intézetben, az élelmesek paradicsomában se tudott boldogulni s olyan kevésre vitte, hogy kénytelen volt iróvá lenni, csakhogy megélhessen. Valójában most nézte meg először a rég ismert tisztviselőt, aki iróvá züllött; de hamarosan leküzdötte a meghökkenését, s tekintetében, amelyben egy pár pillanatig csak részvét borongott, később egyre gyakrabban csillant föl a minden földi nyomoruságon felülemelkedő, égi humor derüje.

III.

Az ebéd pazar, a vendégkoszoru a nagyuriasságig előkelő, a grófnő elragadóan kedves és Légváry rendkivül ostoba volt.

Rendkivül – attól a pillanattól kezdve, amikor észrevette, hogy tulajdonképpen most kellene kitennie magáért s nem majd csak este… -76- hogy az ő föllépése volna a fődolog s az ebéd ehhez csak keret… hogy ez ünnepi alkalommal ugy kellene sugároznia az elmésséget, amiképpen ezt a Dumas fils alakjai cselekszik, ellenben a szinpadon kivül állók – irók vagy nem irók – csak a legritkább esetekben.

Mihelyt szemben találta magát ezzel a várakozással, – amely, ha talán nem is volt általános, egyik-másik vendégről szinte lekiabált – tisztában volt vele, hogy az első csatát már akkor elvesztette, amikor nem jutott eszébe, hogy csatába megy.

Légvárynak a szereplés nem volt eleme; fázott minden tüntetéstől; az elméskedésben sohase talált semmi gyönyörüséget; nem szeretett szinészkedni.

A környezet talán besodorta volna a beszédességbe és abba, hogy akaratlanul is kiállja azt a vizsgálatot, amelyre nyilván többen várakoztak, s amelynek az ebéden – mint valami zártkörü társaság számára rendezett főpróbán – azt kellett volna kideritenie: vajjon van-e a fölolvasó urban nevezetesebb előadóképesség, s ha igen, mekkora? Mert Légváry hétköznap, rendes körülmények között nem volt se különösen szófukar, se különösen együgyü, s a társaságban szép asszonyok is voltak, akiknek egy-egy mosolya a lobbanékony lelkü gázgyári költőt könnyen beugrathatta volna bármi bolondságba. De annak a látása, hogy most az első hegedün kellene játszania, hogy voltaképpen ennie se volna szabad, csak szerepelnie, ragyognia s fáradhatatlanul munkálkodnia a szóvivő szerepében a személyes sikerért, az -77- erkölcsi diadalért – a torkára fagyasztott minden olyan szót, amelyről azt hitte, hogy tetszetős lehet.

Nem érzett kedvet semmi efféle próbálkozáshoz s nem vállalta a neki szánt szerepet. Sajnálja, – gondolta, – hogy nem felelhet meg a talán jogos várakozásnak; sajnálja, ha ezzel a lemondással megfosztja az ebédet a különös érdekességétől s a vendégeket attól a mulatságtól, amely, meglehet, egyik főcélja az irodalom meginvitálásának; sajnálja végül, ha igy voltaképpen rászedte a kultur-egyesületet, ha nem válik dicsőségére a Barta-házban rendezett ünnepeknek, ha bosszuságot okoz a szives vendéglátóknak, akik talán egy kicsit röstelkednek is amiatt, hogy véletlenül éppen őt találták meghivni. Nagyon sajnálja – de fölolvasni jött ide, nem komédiásnak.

Elhatározta, hogy csak a föltünés kerülésével fog föltünni, hogy a szóvitelt átengedi azoknak, akiknek ehhez kedvök van – például Plojesti bárónak – hogy nem beszél a köznek, csak a legközelebb ülőkkel, s nem többet, mint akárki más, hogy igyekszik nem mondani se ostobaságot, se izléstelenséget, de egyéb dicsőségre nem pályázik.

Ez az elhatározás nagyon ostoba ötletnek bizonyult. Vannak helyzetek, amelyekben a bölcs tartózkodás az elképzelhető legnagyobb hiba.

Az ebéd félháromkor kezdődött s még nem mult három óra, amikor Légvárynak már látnia kellett, a legfinomabb udvariasság álarcain is, hogy ő itt rettenetesen sok csalódás -78- okozója. A vendéglátók változatlan figyelmességgel gondoskodtak róla, hogy tejben-vajban fürödhessék s a maga számára foglalhassa le az irodalomnak járó elismerést, az irodalommal szemben köteles hódolatot, hanem a vendégek érdeklődését hamarosan elhóditották tőle a kultur-est más érdekességei, a politika, de leginkább a Tapolcsányi herceg vacsorája.

Csak a képviselő jóakaratát sikerült lekötnie. A képviselő a régi ismeretség jogán pártfogásába vette a gázgyár szerény munkását, tartós figyelmességgel tüntette ki és sok jelét adta annak, hogy – a gázgyárra a jótékony feledés fátyolát boritva – Légváryban most csak az irót akarja látni és tisztelni. Ez a tisztelet, a titkos részvéttel egyetemben, folyton ott ragyogott a szemében.

Légváry meg mert volna esküdni, hogy pártfogója olyankor, amikor hallgat, igy mélázik magában:

– Micsoda különös teremtményei vannak a jó istennek!… Tessék, egy ember, aki ir, ir, és azt akarná, hogy amit összefirkál, azt mások elolvassák!… Hiszen, igaz, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsei Ferenc is irtak. De azok tehették. Megéltek abból, amit a földjük termett, s ha éppen ez volt a kedvtelésük, hát megengedhették maguknak még ezt a fényüzést is. De egy szegény ember, egy ilyen szegény ember!… -79-

IV.

Az ötórai „teá“-n már nyiltan beszéltek róla, hogy Tapolcsányi hercegnek a vacsorája a kultur-est sikerét nagyon kétségessé tette.

Ennek az ötórai „teá“-nak az volt a célja, hogy Berzence előkelő hölgyei személyében is megismerhessék a jeles irót, ha ugyan kiváncsiak rá.

De öt órára már hire terjedt, hogy a jeles iró nem érdekes ember, s az összejövetelen sokkal kevesebben jelentek meg, mint a grófnő várta. Csak két asszony és öt lány állitott be.

Légváry ezen a második szigorlaton se tett ki magáért. A rekedtsége egy kissé lehangolta, de még a tekintetéből is hiányzott az a hallgatag követelőzés, amely mindent jóvá tesz.

A kisasszony vendégek hamar le is tárgyalták. Jóformán csak arról esett szó, hogy kik azok a táncosok, akikre ma este számitani lehet. A jeles iróra nem igen vetettek ügyet. Csak éppen akkor, ha ez kiesdekelte vagy kierőszakolta a figyelmet.

Még a grófnőn is meglátszott, hogy már csak gyöngédségből foglalkozik a ház illusztris vendégével.

De a vendégek közül a legszebbik kisasszonyból, Valkányi Bubából, nemcsak a gyöngédség, hanem a kiméletesség is hiányzott. Valkányi Buba kétszer is megtette, hogy egyszerüen nem felelt a költőnek. -80-

– Még egy sort se olvastam föl és máris megbuktam!… Nem volna-e okosabb, ha beteget jelentenék s hazautaznám a hétórai vonattal?!…

VENDÉGSÉGBEN.

Barta Lóránt alispán rác-berzencei házának egyik vendégszobájában Légváry Artur, a jeles fővárosi iró, akinek felolvasását vörös plakátok hirdették Berzence főutcáján, immár tizedszer vette föl és tizedszer vetette le a frakkját. Bátran viselkedhetett ilyen bolondul: egyedül volt a szobában, senki se nevethette ki.

– Negyed hét, – szólt magában. – Még van rá idő… Még szépen el is bucsuzhatnám… Öt percen belül ki lehet hajtani a vasuthoz… Még ki is sétálhatnék addig… Csak valami ügyesebb hazugság jutna hamar eszembe!… Eh, gondoljanak és mondjanak, amit akarnak! Annyi bizonyos, hogy sok bosszuság elől menekülnék… Azzal már tisztában lehetek, hogy itt csak a balsiker várakozik rám… Hol van az megirva, hogy azért, mert ide bolondultam, el kell követnem egy másik bolondságot is és meg kell tennem valamit, aminek előreláthatóan csak kárát vallhatom?!… És érdemes azért az egypár garasért, elnyelnem egy sereg mindenféle -82- apró megalázást, amire most már bizton számithatok?!…

Végül mégis csak rajta maradt a frakk. Urrá lett rajta a csüggedtség, s igy vetett véget ideges tanakodásának.

– Nagyon jó volna megszökni, de ez most már erkölcsi lehetetlenség. A bor le van fejtve, hát most már meg kell inni. Ki kell üriteni a poharat… le kell hajtani az egészet, akármilyen rossz is az ital…

Megállott a nagy állótükör előtt és hangosan vonta kérdőre az ott felbukkanó, diszbe öltözött alakot:

De nem ért rá kiveszekednie magát a nyilvánosság elé készülő figurával. Kopogtak s a bátoritó szózatra Plojesti báró nyitott be, a kultur-ünnep egyik főrendezője.

– Kedves kolléga ur, – szólalt meg „Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli főjegyzője, a Szilas-Bodrog vármegye Közmüvelődési Kör ügyvezető-igazgatója s a Rác-Berzencei Hiradó főszerkesztője“ – közölnöm kell önnel valamit… Már az ebéden meg akartam mondani… de az igazat megvallva, a sok baj közepett elfelejtettem… A programmunkat egy kissé meg kell változtatnunk és ehhez képest a felolvasásnak nem kell hosszunak lennie… jobban mondva: a felolvasás nem lehet hosszu.

– Tessék?!… – álmélkodott a báró. – Én azt hittem, hogy ön ennek örülni fog.

– De hiszen ön azt mondta, hogy valamelyik -83- leghosszabb, vagy több rövidebb munkámat olvassam fel!… Hogy szeretné, ha a felolvasás kiadós volna, ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig!… Hogy a közönség a kulturestéken belépődijat fizet s legalább sokat akar hallani a pénzéért!… Hogy ezen a kulturestén a közönség egypár énekszámon meg egy-két szavalaton, néhány rövid dolgon kivül nem kap egyebet, csak az én felolvasásomat, s hogy ennek kell a műsor pecsenyéjének lennie!… Hogy a felolvasás szólhat akármiről, lehet komoly vagy vidám, csak hosszu legyen!… Hogy igazolnia kell, mért csőditették össze a közönséget!… Hogy senki se mondhassa: „Már vége?!… Ez volt az egész?!…“ Hogy a közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi, de ha egyszer pénzt adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal!… Vagy nem ön mondta mindezt?

– Aj, jaj! – nyögött Plojesti. – Csak nem valami hosszu litániát hozott magával?

– Akkor, sajnos, meg kell huzgálni, ugy, hogy csak tiz percnyi, legfeljebb egy negyedórányi maradjon belőle. Idő még van rá, hogy tetszése szerint megröviditse; fogjon hozzá azonnal! Sőt még arra is van idő, hogy valami ujat irjon. Hogy mit? – azzal ne törődjék! Itt akármi jó lesz; ugy se fogja hallani egy lélek se!

– Vagy ha maga nem akar fáradni vele, megkérjük az alispánt, hogy a litániát röviditse meg ő!… irtson ki belőle mindent, amit lehet… -84- s ne hagyjon meg belőle mást, mint a legszükségesebbet. Az alispánnak ebben nagy gyakorlata van.

– Nem értem, hogy miért haragszik. Azt képzeltem, hogy a nyakamba fog borulni. Hiszen ezzel csak megkönnyitem a dolgát! Önnek is jobb, ha egy kicsit kimélheti magát; hisz olyan rekedt, hogy alig tud beszélni! És ilyen rekedten akar ön beadni a közönségnek nem tudom micsoda szentiváni éneket?!… Senki se fogja érteni, senki se fog oda hallgatni, egy lelket se fog érdekelni, kivált, ha észreveszik, hogy ez még isten tudja meddig eltart!…

– Akkorára ki fogok rekedni. Amint láthatja, a sok teától máris engedett a rekedtségem. És orditozni fogok… amilyen jókedvemben vagyok, szivesen orditozom. Különben önök, akik már ismerik a vicinálison uralkodó viszonyokat, előre kiszámithatnák, hogy a felolvasó az uton meg fog hülni… és önt ahelyett, hogy minél hosszabb felolvasást kivánt tőlem, inkább arra biztatott volna, hogy minél rövidebb dologra készüljek.

– Én előrelátó voltam, mert a hosszu dolgot könnyü megröviditeni, ellenben a rövidet már nehezebb hosszuvá fujni föl. És mit tehetek én róla, hogy igy fordul a dolog?! Én két rövid énekszámra és két rövid szavalatra számitottam… joggal… mert a fővárosi, ugynevezett művésznők olyan szüken szokták mérni az áldást, mintha ez nekik is pénzbe kerülne. Azt hittem, a hangverseny nem tarthat tovább egy félóránál. Csak ma délelőtt derült ki, mikor a -85- hölgyek megérkeztek, hogy az énekesnő szintén litániákat óhajt elkántálni, a szinésznő pedig előbb kabaré-apróságokat, majd egy hosszu elbeszélő költeményt szaval el. Mért nem szavalja el mindjárt Klopstocknak a „Messiás“-át?!… És próbáljon beszélni velök! Én nem próbálom meg, mert tudom, hogy ugyis hiába!… Már most kérdem, nem könnyü-e elképzelni a közönség jogos türelmetlenségét, ha egy ötnegyedóráig vagy másfél óráig tartó hangversenyhez ráadásul még egy hosszu felolvasást kell végigszenvednie!… mikor, valljuk meg, az egész kulturest csak ürügy ahhoz, hogy utána a helybeli hölgyek egy egész hónapra kitáncolhassák magukat?!… Különben, már bocsásson meg, de minden bajnak ön maga az oka, mert – amint jól emlékszik – én kifejezetten kértem, hogy egy hosszu és több rövid munkáját hozza magával. Ha ön szót fogad, akkor most könnyü volna kiválasztani egyet a legrövidebbek közül.

– Hát tudja mit!… Válasszon ki közülök egyet, amely az ön mértékének a leginkább megfelel!… Mert hoztam én magammal mindenfélét: hosszut, rövidet, legrövidebbet… egy egész kötetre valót.

– Aj, jaj! – siránkozott Plojesti. – Annyi a dolgom, hogy négyfelé kellene szakadnom!… és ön azt kivánja, hogy feküdjem neki a munkái tanulmányozásának!… Még éppen ez hiányzik! Látszik, hogy sejtelme sincs róla, mennyi dolgot ad egy kulturest rendezése, kivált ilyen mostoha körülmények között! Azt se tudom, hol van a fejem… hát csak nem őrültem meg, hogy éppen most kezdjem olvasgatni az ön -86- műveit?!… Válasszon közülök ön maga!… vagy kérje meg az alispánt s válogassanak egyesült erővel! Válassza ki a legrövidebbet! Én látatlanban a legrövidebbre szavazok.

– De nem tudom, hogy éppen ez alkalmas lesz-e?… Ön jobban ismeri a kulturest közönségének az izlését, mint én, s előre meg tudná mondani, hogy melyiknek lehet nagyobb hatása. A hosszu dolog hatásában biztam, de arra nem gondoltam, hogy hamarjában a rövidek közül kell válogatnom. Hallgatná meg legalább a cimeket… talán lesz közöttük olyan is, amelyet már ismer és a felolvasásra alkalmasnak tart…

– Aj, jaj! – nyöszörgött Plojesti. – Nem olvastam én, kérem, önnek soha egy sorát se!… Ne vegye rossz néven!… magunk közt vagyunk… és ugyan mondja meg, kedves kolléga ur, hogy közülünk, irók közül, ki olvassa a másik munkáját?!… Talán inkább az alispánt kérhetné meg erre. Határozottan emlékszem, hogy az alispán olvasta önnek nem tudom melyik elbeszélését. Még a könyvei közül is megvan itt valahol nem tudom melyik. De bizony Isten nem érdemes ezen töprengenie. Olvassa föl azt, amelyik a legrövidebb, vagy amelyik a leghamarabb akad a kezébe. Fölolvashat ön bármi bolondot; senki se fogja tudni, hogy mit olvasott föl… a közönség csak arra fog figyelni, hogy: mikor lesz már vége?… Magunk közt vagyunk, kolléga ur; egészen nyiltan beszélhetünk. Itt egy árva lélek se kiváncsi arra, hogy mit eszelt ön ki Berzence számára, vagy hogy mit szokott költögetni az üres óráiban… Talán az alispán máskor kiváncsi volna -87- rá, de most az is mással van elfoglalva. Csak az ön személyére kiváncsi egy pár öreg kisasszony. A többiek?… a többiek nagyon szivesen látják önt s meg fognak barátkozni önnel, ha kedvükre való embernek találják. De csak aszerint és annyira fogják becsülni, amennyire módját tudja ejteni, hogy az izlésük szerint viselkedjék. Ha ön vidám lesz és agyonbeszéli az urakat, ha a táncteremben ügyesen fog forgolódni a hölgyek körül, ha a megjelenése, a hangja és a viselkedése megtetszik a közönségnek, akkor megbocsátják azt, amit ir; és megbocsátják, akármit irt! De hogy érdeklődjenek az iránt, amit be akar adni nekik: ezt már nem kivánhatja tőlük!

– Nekem mondja?! Ön nem nézheti le Berzence közönségét annyira, mint én, mert én mindenkinél jobban ismerem ezt a közönséget. Önnek könnyü. Ön holnap tovább megy s kitörli az emlékéből az egész kalandot. De én már tiz év óta élek itt és még most se tudtam beletörődni a berzencei viszonyokba. Remélem, észrevette rajtam, hogy én nem vagyok benszülött és hogy semmiképen se vagyok idevaló ember. Most nem érek rá, de az éj folyamán majd elbeszélem önnek, hogyan került a családom erre a vidékre. Önt, az irót érdekelni fogja ez, mert a családom története olyan gazdag különös eseményekben, hogy ön ehhez fogható izgalmas regényt sohase olvasott.

– Ne hagyja nagyon későre az elbeszélést, mert megvallva az igazat, az a szándékom, hogy nem fogom agyonbeszélni az urakat és a -88- táncteremben sehogyan se fogok forgolódni a hölgyek körül, hanem, mihelyt tulestem a felolvasáson, haza jövök és pakolok, aztán kialszom magamat, hogy holnap reggel támolygás nélkül indulhassak utnak.

– Aj, jaj, jaj, jaj!… – vinnyogott Plojesti, mintha hirtelen a tyukszemére lépett volna valaki. – De hisz ez egyszerüen lehetetlen!

– Mert végre is ön az alispánék vendége!… és kinos feltünés nélkül nem válhatnék el tőlük, mielőtt ők hazatérhetnek… azt hiszem, nem is akarja megbántani őket… Már pedig az alispán, aki elnöke a kulturegyesületnek, nem hagyhatja ott a mulatságot idejekorán… nem is beszélve arról, hogy a grófnő szeret táncolni… És még hozzá, ha ő maga véletlenül nem is akarna táncolni, nem jöhet el a bálból egyhamar, mert a Valkányi Bubát kell gardiroznia. A Valkányi Buba árvaleány és a grófnőt kérte meg, hogy vigye el magával… máskor is a grófnő szokta gardirozni ilyen nagyobb mulatságokban… no és a Valkányi Buba nem szivesen hagyja ott a táncot.

– Szóval nekem meg kell várnom, mig a Valkányi Buba is megelégli a mulatságot?… és előbb nem fekhetem le?

– Ki gondolt volna rá, hogy ön a felolvasás után mindjárt el akar tünni?! Hiszen kitalálhatta volna, hogy a felolvasás csak ürügy s hogy az ön igazi szereplése csak azután kezdődnék! Itt nem ugy értik az irodalommal -89- való barátkozást, ahogyan ön képzelte. Már Budapesten mondtam önnek, hogy itt kétszáz koronáért jól akarnak lakni az irodalommal. Persze nem kényszerithetjük önre a szokásainkat… ön végre is azt teszi, ami önnek kényelmesebb… de biztosithatom, hogy az alispán nem fog örülni, ha ön megszökik… és ha nem akarja őt zavarba ejteni, ha nem akar neki egy kis… hogy is mondjam?… kellemetlenséget okozni…

– De ha ön a felolvasás után mindjárt le akart pihenni, ha azt mondta magában: „Bánom is én a berzencei szokásokat! Felolvasok nekik a pénzükért és punktum! Még a vacsorájukat is csak egyék meg ők maguk!“ – mért szállott ön az alispánhoz?… mért nem ment inkább szállóba? Akkor minden zsén nélkül ott hagyhatta volna a kompániát, amikor kedve tartja. A berzencei intelligencia akkor is azt mondta volna: „Ez nem iró, ez medve!… valami obskurus, faragatlan firkász!“ – de ön a markába nevet s kétszáz koronával a zsebében vigan tovább áll… és vissza se néz Berzencére. Mennyivel szabadabb az ember a szállóban! A legegyszerübb szálló is kényelmesebb minden királyi palotánál, ha az ember csak vendég. Elképzelem, milyen rettenetes lehetett önnek, a fővárosi embernek, hogy itt, csupa nagy figyelmességből, egész nap nem hagyták magára. Elképzelem, mert én lélekben még ma is fővárosi ember vagyok. És ha már erről beszélünk, ugyan, kérem, mondja meg… magyarázza -90- meg nekem, hogyan történhetett… mert én megfoghatatlannak találom… hogy egy olyan kényelemszerető és finomlelkü ember, mint ön… akinél a takarékoskodás egyáltalán nem szerepelhet… hogyan fogadhatta el az alispán meghivását?!

– Teringettét, önnek igaza van!… – felelt. – Most már magam sem értem… Mit mondjak?… Beugrottam… ostobaságot követtem el. Őszintén szólva, én előre is fáztam ettől a sok figyelmességtől… ettől a magyarosan szives és határtalanul előzékeny vendéglátástól… ettől az engem meg nem illető ünnepléstől, amelyre sohase szolgáltam rá és amelyet soha se tudok megszolgálni… De a meghivás annyira szives hangu volt… olyan kedves formában ismétlődött meg… olyan lebilincselő gyöngédséggel hivatkozott a munkáimmal szemben való kivételes – nekem szokatlan – érdeklődésre, s azonkivül valami régóta ápolt szimpátiára, személyes vonatkozásokra, egy tizennyolc évvel ezelőtt történt találkozásra, amelyre sehogy se tudtam emlékezni… hogy attól tartottam… valósággal féltem attól, hogy megbánthatom az alispánt, ha nem élek ezzel a szerencsével, ha közömbösen huzódom félre a barátságosan kinált előzékenység elől… Végre is, vannak irók, akiknek az isten annyira elvette az eszét, hogy nevetni való elbizakodottságukban képesek ignorálni még egy alispánt is.

– Ugyan kérem, kedves kolléga ur, de hisz ez csupa formaság volt!… egyszerü udvariaskodás, amelyet az iróhoz intézünk, de amely -91- inkább az irodalomnak szól, mint magának az irónak. Régi magyar szokás… és itt ragaszkodunk minden régi szokáshoz… hogy az irodalmat – még az irókban is, ha ezek az irodalom képviseletében kerülnek hozzánk – a lehető legnagyobb tiszteletben kell részesiteni… minden tisztességet meg kell adni neki… már csak azért is, mert hiszen a magyar irodalom olyan árva, olyan elhagyatott, annyira szegény, hogy egyébben ugy se részesülhet, csak éppen tiszteletben. Ennek a formaságnak ugyan kár volt felülni!

– A méltóságos asszony nagyon fog örülni, ha szerencséje lesz a szalonban.

– A viszontlátásra Phillippinél!… – bucsuzott Plojesti. – Már csak a csatamezőn találkozhatunk, annyit kell még szaladgálnom!… Nem képzeli, hogy egy öklömnyi szinésznő meg egy énekesnő, aki csak most kezd gőgicsélni, mennyi dolgot tud adni az embernek! A szegény alispán igyekszik mindenütt ott lenni, de ezt a két budapesti fehércselédet mégis kénytelen volt a nyakamba varrni… A viszontlátásra!… De ne felejtse el kérem!… Vacsora után juttassa eszembe, hogy okvetetlenül elmondjam önnek a családom történetét. Nagyon fogja érdekelni… s felpakolhat belőle annyi megirni valót, amennyi három kötetre is elég. Legalább visz valamit Berzencéről!… Olyan különös históriát fog hallani tőlem, aminőt a legizgalmasabb angol regényben sem olvasott. Kár, hogy nem mondhatom el egy angol irónak; az ilyesmit csak az angolok tudják megirni. -92-

II.

Az alispánné még nem volt a szalonban. De kimentette magát. Egy szobaleány jelentette, hogy a méltóságos asszony pár percnyi türelmet kér. Valami hiba támadt a toalettje körül s még nem készülhetett el az öltözködésével.

Sőt arról is gondoskodott, hogy a vendég ne unatkozzék addig, amig várakoznia kell. Átküldte neki az este megjelenő berzencei lapokat, amelyek legujabb számukban mindannyian bőven foglalkoztak a kulturest előkészületeivel, s külön cikkben emlékeztek meg a fővárosi vendégekről, kiváltképen a jeles iróról, aki valamennyi lapban diszhelyet kapott.

Különösen Plojesti lapja meg még egy másik ujság tettek ki magukért. Ezek már nem is csak cikket, hanem egész tárcát szenteltek a kitünő vendégnek.

– Ahhoz képest, – szólt magában, – hogy soha egy soromat se olvasta, igazán gyönyörüen ir rólam! Vagy éppen ezért?!… Kegyetlen talány!

Az ujságokat Lilike adta a kezébe, az alispánék tiz éves leánykája, egy rendkivül bájos, komoly kis teremtés, akivel Légváry még délután – kevéssel az ötórai tea előtt – megbarátkozott.

Mialatt a vendég buzgón nyelte a róla szóló -93- dicséreteket, Lilike leült egy karosszékbe, felnyitotta a könyvet, amelyet magával hozott, s hozzálátott, hogy – mint jó kis gyermekhez illik – addig is, amig mást parancsolnak neki, szorgalmasan folytassa a tanulást.

De nem tudott oda figyelni. A tekintete minduntalan felrebbent a könyvről az idegenre s ugy szökdécselt oda meg vissza, mint egy kis madár, amely most próbálgatja a szárnyait s messzire még nem mer elkalandozni, de már csupa mozgékonyság és félénk érdeklődés. Utóbb a szeme egészen ott felejtkezett az emberen, s Légvárynak, amint hirtelen felpillantott az ujságból, észre kellett vennie, hogy a kis leány már percek óta nézi.

Valami olyan sajátságos álmodozást lepett meg ebben a mélytüzü tekintetben, a szép, nagy, fekete szempár olyan leplezetlen csodálkozással tapadt rá, hogy Légváryt elfogta a kiváncsiság: ugyan mivel vonta magára ezt a kitartó figyelmet?

– Nem. Hanem szeretnék valamit kérdezni a bácsitól… és azon gondolkoztam, hogy illik-e ezt megkérdezni?…

– Nem… azaz, hogy régebben… fiatal koromban… – felelt Légváry meglepetten. – De miért kérdi ezt Lilike?

– Mert egy könyvben azt olvastam, hogy a költők sokat szoktak éhezni. Ő, bácsi, én ugy sajnálom a költőket!… Legjobban a koldusokat és a költőket sajnálom!

– Isten tartsa meg sokáig ezt a szép érzését! – szólt magában Légváry megindultan. – Mert hiszen Magyarországon a költők jóformán csak az ilyen jó kis leányoknak a nemesszivüségéből élnek!…

De Lilikének hamarjában nem tudott mást mondani, csak azt, hogy a költőknek most már sokkal jobb dolguk van.

Zavarából a grófnő mentette ki, aki Lilikét kiküldte a szobából, s a leggondosabb figyelmességnek egy ujabb jelével tüntette ki az ünnepelt vendéget.

– Azért kérettem, – szólt, – hogy megkérdezzem: van-e kedve velünk tartani?… velem meg a Bubával… és eljönni velünk a hangversenyre? Vagy kényelmesebbnek találja megvárni, amig a felolvasásra kerül a sor, s csak akkor indulni el hazulról? Ha untatja a hangverseny, a férjem kilenc órakor kocsit fog küldeni… mert a kör helyisége elég messzire van… csakhogy ezt meg kell telefonoznom neki… annyi a dolga, hogy már nem jöhet haza… De ha van kedve s eljön a mi kocsinkon…

Légváry természetesen a hölgyekkel tartott s megköszönte a grófnő kegyességét.

– Iszik velem egy csésze teát? – kérdezte a grófnő. – Azt hiszem, nem fog ártani még -95- egy csésze tea… bár a rekedtsége, ugy látszik, már egészen elmult… A Buba azonnal itt lesz, s egy félóra mulva, ha ugy tetszik, indulhatunk.

A grófnő már nagy toalettben volt, s Légváry ezt az esti öltözéket épp oly vakitónak találta, mint azt, aki viselte. Eszébe jutott, hogy ma már harmadszor kell megcsodálnia, mily rendkivül finom izléssel, sőt igazi művészettel öltözködik a grófnő, s valami félénk megjegyzést kockáztatott meg, amely elárulta az elragadtatását. Utóbb, mikor látta, hogy hódolatának kifejezése nem volt tapintatlan, még azt is megkérdezte, hogy az esti öltözék nem Drecolltól való-e?… egy párisi divatujságban Légváry egy ehhez nagyon hasonló esti ruhának a szines fényképét látta… s az a ruha Drecollnak a kreációja volt.

A grófnő esti öltözékét nem Drecoll készitette, de az ilyen tévedés mindig menthető. S a szép asszony, aki a jeles irót egyre élénkebben emlékeztette azokra az előkelő párisi hölgyekre, akiket csak a Paul Bourget regényeiből ismert, kegyes figyelmességgel viszonozta a vendég hódolatát. Meglátszott rajta, hogy ezt gondolja magában:

– Lám, lám, ennek az embernek, bár nem éppen vonzó külsejü… és a frakkjának az ujja egy kissé rövid… azért nagyon jó szeme van!

A beszélgetés hangja egy kissé melegebbre vált, s a jeles irónak, aki ebből bátorságot meritett, az jutott eszébe, hogy: hátha felhasználhatná a kedvező alkalmat?!… hátha megpróbálná illő és finom formában elsóhajtani, elsóhajtozni, mennyire meghatotta s milyen végtelen hálára kötelezte őt a vendéglátók nagy szivessége?!… -96- az alispán páratlanul kedves figyelmessége s az a meghálálhatatlan kegyesség, amelylyel a grófnő is kitünteti!…

Magasztalni kezdte az alispánt s nem titkolta el, milyen kellemesen lepte meg, hogy az alispánban olyan kitünő embert ismert meg, akinek aligha van párja a magyar közigazgatásban.

– A széles látókör, – szólt, – az igazán európai műveltség, a nagy tudás, a gondolkodás emelkedettsége s a magas nézőpontok Magyarországon, sajnos, még nem olyan mindennapos dolgok, hogy ne volna különös öröm, ha az ember olyan kitünő és erős egyéniséggel ismerkedhetik meg, akiben megvannak mindezek a tulajdonságok, és az a nagyfoku lelki finomultság is, mely ezek természetes kisérője.

– Igen, – felelt a grófnő, – a férjem nagyon jó ember, nagyon nemeslelkü, igazi minta-ember, akinek csak egyetlen-egy hibája van, az, hogy nagyon is komoly… hogy tulságosan sokat olvas. De ezen már nem lehet változtatni. Mindig hiába kértem, hogy ne rontsa a szemét… Ő maga se tudná megmondani, hogy mért olvas össze annyi ostobaságot… De erről már nem tud leszokni.

– Önnek mindenben igaza van, – folytatta a grófnő, – egészen jól itélte meg a férjemet. Igen, az a hibája, hogy nagyon is komoly.

– Ha más nem, – gondolta a jeles iró, – a grófnő mindenesetre meg fogja bocsátani a felolvasásomat. Végre egy ostobaság, amelylyel a férje legalább nem rontja a szemét!

KULTUR-EST FÜZÉRTÁNCCAL.

Mikor Valkányi Buba, esti félnyolc felé, jegyben-gyürüben, vagyis: báli ruhában, a fölismerhetetlenségig kiékesitve, vizi tündérnek, hableánynak, avagy tengerszemben fürdő napfénynek öltözötten besugárzott Barta Lórántné őméltósága szalonjába: Légváry Arturnak valami olyanforma látomása támadt, aminő olykor-olykor azokat a nagy játékosokat lepi meg, akik életük legnagyobb részét a roulette-asztal mellett őrlik le. A gyógyithatatlan roulette-játékos, néha, nagyritkán, olyan erős sejtelemmel, mely már bizonyosságnak tünik föl, előre megérzi, hogy a következő percben melyik szám lesz a nyerő, s ha ilyenkor, hirtelen elhatározással, minden pénzét fölteszi erre az egy számra: nemcsak busás nyereséget söpör be’ hanem egyszersmind olyan győzelmes nyugalomra tesz szert, amely jó időre rabjává teszi a szerencsét. A megfeszitett idegek szolgálnak időnkint, egy-egy jó órában, efféle látomással.

A hóditó jelenés láttára Légvárynak a -98- fejében is ilyes látomás villant meg. Egyszerre az az érzés fogta el, hogy mai vállalkozásának a sorsa ettől a tengerzöldszin-ruhás kisasszonytól függ, és ha – aminek megkisérlését eddig elmulasztotta, – hamarosan meg tudja nyerni a szép hölgy figyelmét, tetszését és pártfogását: akármilyen rosszra fordult is a dolga, sok ügyetlensége következtében, és akármilyen kevés a reménye a legkisebb sikerre is ebben a pillanatban, épp oly bizonyosan hozzá fog jutni a titkon mégis csak hőn óhajtott „erkölcsi győzelem“-hez, az illő elismeréshez, mint amilyen bizonyos bukásnak néz elébe most, amikor még annyit se érhetett el, hogy a szép Buba egy érdeklődő pillantásra méltassa.

Egy másodpercnyi gondolkodás után ez az érzés meggyőződéssé erősödött benne.

– Nem is olyan bolondság ez! – tanakodott magában, mialatt Buba és a grófnő buzgón cserélgették ki egymás megjelenésén érzett elragadtatásuknak a kifejezéseit. – A Buba ennek a Kánaánnak a leggazdagabb árvalánya. Ráadásul nagyon csinos is. Tehát jobb parti, mint a többiek: mint azok a lányok, akiknek a vagyonban vagy a szépségben való jelentéktelenségét egészséges szülők, sok testvér, rokonok sulyosbitják. Világos, hogy a Bubának egész udvara van és hogy az udvarában ott vannak mindazok, akik a környék leggazdagabb és legszebb leányát óhajtják feleségül. A legjobb házból való és a legszebb korban lévő urak forognak körülötte; a tehetősebbek, a rangosabbak; azok, akiknek a fiatalos ereje és fiatalos viselkedése itt törvényt szab; éppen -99- a hangadók. És ezek a hangadók szeretnek a Buba kedvében járni; kis dolgokban szivesen alkalmazkodnak az akaratához; a Buba izlése, jó vagy rossz kedve, még a szeszélye is – Berzencén „tényező“. Ha tehát a Buba észre se veszi a szegény fölolvasót, ugy jaj a fölolvasónak! De ha a Buba szeme megakad az idegenen s az idegennek még a fölolvasását is komolyan veszi: ez Berzencén a sikert jelenti, az „erkölcsi siker“-t.

Már pedig a Buba figyelmét, tetszését és pártfogását nem lehetetlen megszereznie. Ami a legfontosabb, csak a tizenkettedik órában jutott eszébe; de még nem késett el vele.

Eddig – az „öt órai teá“-n – csak asszonyok és leányok társaságában látta a Bubát, az udvarlói közt nem; mégis észrevette, hogy a Buba azok közé a sokat igérő ifju hölgyek közé tartozik, akiket semmi se szórakoztat annyira, mint a szerelmes pillantások… a megigézettség pillantásai is, de az igéző pillantások még jobban… az a tekintet, amely a férfit oly érdekessé teszi!… a tüzes tekintet… akár a szemtelen tekintet is… szóval a szemnek az a játéka, mely százszor többet tud mondani, mint bármilyen s bármennyi szó… Roppant gazdag fejezet ez, s mindazt, ami ez alá a fejezet alá tartozik, Légváry igy szokta kifejezni: a „kigyóbűvölő tekintet“.

Ami ezt a kigyóbűvölő tekintetet illeti: ebben a játékban Légvárynak egyszer nagy gyakorlata volt. Hiszen még nem sok idő mult el azóta, hogy egészen fiatal volt, s fiatal korában, csinos hölgyekkel szemben, ő se vetett -100- meg minden szinészkedést. Valamikor ő is nagy mulatságot talált ebben a játékban; mint most a Buba.

Az igaz, hogy egy idő óta elszokott minden kigyóbűvöléstől. Légvárynak hét gyermeket kellett eltartania. És akinek minden második hónapban hét pár kisebb-nagyobb cipőt kell kifizetnie egyszerre, az nem tartja többé olyan nagy tiszteletben a természetnek azt a legfenségesebb erejét, amely élőlényekkel tudja benépesiteni a világot, – mint amilyenben a gondtalan fiatalság… Meggyűlölte a kigyó-bűvölést, amely végül is oda juttatja az embert, hogy nem tud elég kenyeret keresni a sok kisebb-nagyobb szájnak… És ha kigyóbűvölőket látott, nevetett rajtok; kárörömmel, vagy sajnálkozva nézte őket, a jó vagy rossz kedve szerint.

Hanem aki egyszer szinész volt, abban mindig megmarad valami a szinészből. Hiszen ha csak arról van szó, hogy egy akármilyen jószemü, csinos hölgy előtt érdekesnek tünjék föl az ember!… Ez nem olyan nagy dolog, amig az ember megmaradt fiatalnak!… Ezt, amig nem öregszik meg, nem felejti el az ember, ahogy a korcsolyázást nem lehet elfelejteni… És Légváry még nem volt öreg; elég jóképü és elég jóalaku maradt; aztán meg ő benne is rejtőzött még egy kis betyárság… ha ezt pórázon tartotta is életének sok szigorusága… az élet komolysága…

Érezte, bizonyos volt benne, előre látta, hogy az a negyedóra, amelyet még elbeszélgetnek, az az öt perc, amig a grófnő künn jár rendelkezni és magára hagyja a Bubával, meg -101- az a tiz perc a kocsiban, amig a körbe hajtattatnak, tökéletesen elég volna rá, hogy fölkeltse a Buba érdeklődését és meghóditsa nemcsak a jóakaratát, hanem a tetszését is. Tehát a sikert; Berzence egész közönségének a figyelmességét és elismerését.

De nem volt elég jókedve ahhoz, hogy hirtelen elhatározással, erre az egy számra játszva biztositsa az „erkölcsi“ nyereséget.

Nem a lenyelt bosszuságok tették idegessé, hanem az az érzés, hogy itt bizony egy kissé megalázták, és az irodalmat alázták meg benne. Az irodalmat, a melyet itt csak a szavaikkal tisztelnek, de valójában lenéznek; az irodalmat, amely neki kedves.

És most ő is ugyanazt tegye, amit a Buba és – talán az egy alispánt kivéve – a többiek mindnyájan? Ő is kivegye a részét abból a komédiázásból, amelylyel itt az irodalmat megalázzák? Mert hiszen, ha ő itt főképpen szinészkedik s az irodalmat csak eszköznek használja föl a maga érdekének, kényelemszeretetének és hiuságának a kielégitésére, akkor valójában ugyanazt teszi, amit ezek, akiknek az irodalom csak ürügy a mulatozásra. Akkor ő is hozzájárul ahhoz, segit ezeknek abban, hogy egyesült erővel csúfot üzzenek az irodalomból, s még nagyobbat vét, mint ezek, akik az irodalmat csak jelszónak használják, de titokban ősrégi, nevetnivaló bálvány-alaknak tekintik és lesajnálják, lenézik, mert ő azt árulja el, ami neki kedves, az egyetlent, amit még szentnek tart.

Nem, Berzsenyi Dániel vagy Kölcsey Ferenc, olyankor, amikor az irót keresték fel -102- bennök, nem gondoltak egyébbel, csak az irodalommal. Nem, Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc nem szinészkedtek volna egy elkényeztetett, léha, üresfejü kisasszony előtt, hogy egy kis személyes sikert biztositsanak maguknak.

Ő pedig az ilyen nagyok munkálkodásának s nem a maga világhirének köszöni, ha itt kenyérre és gyerekcipőre válthatja föl a mondanivalóit, amelyek voltaképpen senkit se érdekelnek; és ha itt legalább udvarias szólamokkal fogadták, ez tulajdonképpen nem neki szól, hanem a jelszónak, az irodalomnak, a nagy elődök szerezte tekintélynek, amely az alattomban közömbösekre is rákényszeriti a tiszteletnek legalább a külső jeleit; azt, hogy Langer Antal itt mint Légváry Artur rövid ideig tartó komolyságot és egy kevés figyelmet követelve léphet ez elé a mulatozni vágyó sokaság elé, annak az erkölcsi tőkének köszöni, amelyet amazok, a nagyok szereztek, nemcsak a műveikkel, hanem az egész, minden álságtól ment, tiszta életükkel. Bár csak mulatozók közé érkezett, tisztesség érte őt, amikor, ha ezek közt is, de annak az irodalomnak a nevében szólalhat meg, amelynek nevében egykor a Berzsenyi Dánielek és a Kölcsey Ferencek szóltak, s ha tehetségben nem is lehet méltó a nagy elődökhöz, méltó lehet hozzájuk tisztességben.

Galilei kiálthatott ilyen kemény „nem!“-et, amikor, hosszas lelki tusakodás után, elvégezte magában, hogy fölfedezésének az igazságát nem fogja lehazudni, semmiféle érdekből, még akkor se, ha ezért el kell vesznie. -103-

Rögtön eszébe jutott, hogy: ha ő az irodalom szekeréhez hozzá akarja kötni a maga gyerekkocsiját, ez tulajdonképpen igen kómikus dolog. És hogy mindig igen kómikus az olyan ember, aki a maga személyének, vagy éppen a szereplésének, valami nagy komolyságot tulajdonit. De az ember néha kómikus dolgokban leli örömét – s persze megjárja.

Pedig, ha véletlenül kínpadra viszik a legtitkosabb gondolatáért, végre is meg kellett volna vallania, hogy ebben a percben semmi se tünt föl előtte kivánatosabbnak, mint: visszavonulni a Bubával valami rejtett édenkertbe s fölolvasás helyett Ovidius „Ars amandi“-ját magyarázgatni neki, a kellő alapossággal. (Ó, Légváryné, bocsásd meg a gondolatnak ezt a hűtlenségét!)

De nem vitte rá a lelke, hogy csak egy pillantással is elárulja ezt a legtitkosabb gondolatát. Ráerőszakolta magára annak az embernek az álarcát, akinek a fáradtságát és a kedvetlenségét legyőzi az udvariassága és az ügybuzgósága, de akinek az esze másutt jár – a „művész-szobá“-ban használatos álarcot – és egy egész negyedórán át, amig a két hölgygyel beszélgetett, meg tudta őrizni azt az ábrázatot, amelyet a pénztárvizsgáló tisztviselőn látni, amikor az adóhivatalban hozzáfog a rovancsoláshoz.

Később, amikor a kocsi már sebesen vágtatott velök, a Buba, aki most gyönyörü modell lett volna a nyugodt közömbösség szobrához, egy pillanatra rajta felejtette azt a tekintetet, amelylyel a furcsa, ritka állatot nézi meg az -104- ember s leszámol vele, hogy ezt az állatot egy örökkévalóságon át nem fogja többé, még egyszer szemügyre venni.

A zárt kocsiban meglehetős volt a sötétség s erre a sajátságos kirkei tekintetre, amelylyel Kirke csakis a disznait nézhette, a kis ülésen udvariasan szorongó Légvárynak fölvillant a szeme.

– Még most se késő! – sugta neki a józanság. – Csak egy hosszu, mindent kifejező tekintet… csak egypár ügyes szó… akármilyen kevés szó, a fő az, hogy jól kell elmondani!… és még sokat javithatsz a helyzeten! Aztán miért ne foglalkoznál egy kicsit ezzel a csinos kis pesztonkával?! Legalább megérteted vele, hogy nem az vagy, akinek néz, hanem még ma is víg legény, akármilyen kevéssé tüntetsz ezzel… Miért ne mulatnál egy kissé? Ráérsz!

II.

Este nyolc órakor kiderült, hogy a herceg vacsorája mégis csak nagy kárt okozott a Közművelődési Egyesületnek: a kultúra nem állotta a versenyt azokkal a jókkal, amelyeket a herceg meghivása igért. Berzence előkelői az égi és földi javak közül az utóbbiakat választották s a kultúr-estére a „vezető elemek“ közül csakis azok az uri családok állitottak be, amelyeknek a fejét valami tiszteletbeli hivatal -105- kötötte az egyesülethez, vagy amelyeknek a kisasszonyai még a legfényesebb társaság kedvéért se akartak lemondani a táncról. A törpe kisebbség.

Ilyen mostoha körülmények már gyakran hátráltatták Magyarország szellemi előhaladását s a berzencei kultúra, csekélyebb vonzóerejének tudatában, eleve is szivesen kitért volna a verseny elől, ha ez módjában van. De ki tudhatta előre, hogy a herceg mikor fog megérkezni s mikor fog vacsorát adni az előkelőknek? És amikor a herceg, aki egy cseppet se törődött Berzence kulturális érdekeivel, szétküldte a meghivóit, akkor már a kultúr-estét nem lehetett elhalasztani. Másnap estére sem. Mert a fölolvasót talán még ott lehetett volna tartani, de mit csináljanak az énekesnővel, meg a szinésznővel? Azok már uton vannak. Nem lehet sürgönyözni nekik, hogy ne jöjjenek és másnapra se lehet félretenni őket; mert holnap már dolguk van otthon.

A rendezőség, ilyen sanyaru viszonyok közepett, belenyugodott a meg nem változtathatóba, és hogy mentse, ami még menthető, ha már le kellett mondani az est fényéről, diszességéről, az erkölcsi sikerről, legalább az anyagi sikert akarta biztositani. Azért hamarosan elhatározták, hogy a sok maradék-jegyet féláron fogják fölkinálni a „polgári elemek“-nek. Azok örülni fognak, hogy egyszer alkalmuk nyilik együtt táncolni az előkelőkkel, és még hozzá: olcsóbban, mint maguk közt szoktak.

A „polgári elemek“ meg is feleltek ennek a várakozásnak és az egyesület futárjait, akik -106- a féláru-jegyekkel házról-házra jártak, a legtöbb helyütt szivesen fogadták. Hanem, minthogy a polgári hölgyek kissé későn értesültek a rájok várakozó szerencséről és igy kevés idejük maradt a készülődésre meg az öltözködésre, a mentő ötletnek az volt a következése, hogy a közönség nagyobbik része csak akkor kezdett a terembe gyülekezni, amikor a kultúra ünnepének a programm szerint már el kellett volna kezdődnie: nyolc óra tájban.

(És azt is észre lehetett venni – a terembe tolongókon, – hogy a polgári hölgyek, férfikiséretül, meglehetősen vidám elemet hoztak magukkal!)

Már egynegyed kilenc felé járt az idő, amikor a nagyterembe még egyre sereglett a közönség s amikor, természetesen, még szó se volt a mulatság kezdetéről.

Légváry kissé tanácstalanul álldogált a nagyterem nyitott ajtajában, mialatt körülötte lelkendezve tolongtak azok, akik attól féltek, hogy már elkésetten érkeznek. Nem tudta elhatározni, tovább lökdöstesse-e magát, és azt se találta ki, hová vonulhatna meg addig, amig rákerül a sor.

Amikor beállitottak az előszobába, két ismeretlen rendező röppent eléjök. Karjukat nyujtották a grófnőnek és Bubának, a helyeikre vezették őket – természetesen a legelső sor két középső üléséhez, ahonnan a legközelebbről lehet látni az előadókat – és mindjárt ott is maradtak körülöttük.

Más rendezőt Légváry nem tudott fölfedezni; az alispán és Plojesti nem mutatkoztak. -107-

Megkérdezett egy szolgát: van-e itt valahol „művész-szoba?“ A szolga hirét se hallotta effélének.

Az előszobában, mely egyszersmind ruhatárul is szolgált, nem maradhatott; ott éppen akkor volt legnagyobb a tülekedés. Bekukkantott tehát a nagyterembe, azzal a szándékkal, hogy a grófnő körül fog udvariaskodni; és ha ez azzal jár, hogy be fogják mutatni idősebb hölgyeknek, akik kiváncsiak rá, milyen a fölolvasó pofája, hát azt se bánja.

Hanem a grófnőt és Bubát ekkorára már a gavallérok egész falanxa vette körül. És azt is láthatta, hogy itt már senki se kiváncsi az ő pofájára.

Ott maradt tehát, abban a szük közben, amely a széksorokat a faltól elválasztotta, egypár lépésnyire a bejárattól, hogy Plojesti hamar rátaláljon, ha majd szükség lesz rá. Innen legalább szemügyre veheti az egész közönséget; s ez is szórakozás, amikor nem akad egyéb.

Bizonyára nem a legjobb helyet választotta ki s a sebbel-lobbal érkezők uj meg uj csapatai közepett ugy imbolygott jobbra-balra, mint egy lélekvesztő a hullámok közepett. Mindenkinek utjában állott s minden ujonnan érkező elől ki kellett térnie, hol erre, hol amarra.

– Ugy festhetek itt, – gondolta, – mint az „ártatlanság képe s bánaté“. Vagy mint a határozatlanság szobra, amely megelevenült…

Letelepedhetett volna a még üres székek valamelyikére, de azok a nagy számjelek, amelyek a székek támlájára aggatott kartonlapokról -108- meredeztek eléje, arra figyelmeztették, hogy ezek gazdája is bármely percben megérkezhetik… s hogy, ha helyet foglal, cseberből vederbe kerül… mert akkor meg minduntalan föl kell állania, hogy átengedje a széket annak, aki jogot váltott erre az ülőhelyre.

A nagyteremnek az az egyetlen pontja pedig, amely menedéket kinált neki, egy cseppet se csábitotta. Észrevette ugyanis, hogy a „dobogó“ néven emlegetett emelvény közelében három üres szék van a falnál. Ez a három számozatlan szék gyanusnak tünt föl előtte. Ezeket alighanem a közreműködők számára „tartották fenn“, – ha ugyan gyönyörködni akarnak egymás művészetében, vagy ha a numeró 1. művész élvezni akarja a numeró 2. művésznőnek a társaságát, amig a numeró 3. művésznő, valamivel odább, kitartóan működik, fenn, a pódiumon.

– Oda se menekülhetek, – szólt magában. – Olyan volnék ott, igy, egyedül, mint a szerecsen a füszerkereskedés boltablakában.

Megfogta Légvárynak a karját s azzal az eltitkolhatatlan derültséggel nézett rá, amely mindannyiszor elhatalmasodott rajta, ahányszor a gázgyári tisztviselőnek erre a legujabb szereplésére kellett gondolnia.

– Köszönöm, – felelt a gázgyár igazgatósági tagjának, mialatt ez keresztülvonszolta a tömegen s a három üres szék felé vezette, – de ha a kirakatba tesz, remélem, hogy ott marad velem.

– Hogyne! – biztatta a képviselő. – Majd megmutatom a legcsinosabb hölgyeket és a legjobb partikat… Onnan jobban látja a közönséget és a közönség is jobban látja önt… Már pedig ezt itt nem engedik el önnek… Berzencén nem mindennap látnak hires irót, kivált olyat, amelyiknek még megvan a haja!…

Látnivaló volt rajta, hogy részvétből, udvariasságból és jólneveltségből minden áron mérsékelni akarja a vidámságát, de ez sehogy se sikerül neki.

Légváry csak azt nem tudta kitalálni, vajjon azon mulat-e, hogy mi köze az irodalomhoz egy kis gázgyári tisztviselőnek, akinek olyan kevés a lakáspénze?… hogy egy ilyen szegény ember akar másokat tanitani s másokat mulattatni?… vagy pedig azon, hogy: milyen furcsa dolog is tulajdonképpen az egész, ugynevezett irodalom!?…

– Ugy-e, szép terem? – kérdezte a képviselő, miközben a három üres szék közül kettőt elfoglaltak s ezzel egypár percre magukra vonták a legelül ülők, kivált a bejárathoz közelebb eső sarokülések közönségének a figyelmét. – Nagyon jó akusztikája van; majd meglátja!… A legmesszebb ülők is meg fogják érteni… De hiszen már nem is olyan rekedt!… Délben igazán azt hittem, hogy ma este egy szavát se -110- fogjuk hallani… Hátul, az utolsó széksor mögött, az a nagy, betett ajtó a táncterembe vezet… Aki most kinyitotta és benézett rajta, az egy törvényszéki biró, aki ebben a percben már alighanem nagyon részeg. A legtöbbször már délután háromkor részeg s ilyenkor másnap reggelig iszik… ha egyszer elkezdi, nem tudja abbahagyni az ivást, amig csak el nem alszik a székén… Képzelheti, milyen részeg lesz ez éjjeli háromkor!… De, nézze!… ez jobban fogja érdekelni… látja azt a kis, gömbölyü, csinos asszonykát, ott, baloldalt, a kilencedik vagy tizedik sor szélén?!… aki magánosan ül egy sarokülésen és körülötte még senki… Ez a kis gömböc a legjobb partik egyike Berzencén. Fiatal özvegy; se kutyája, se macskája, és egy virágzó nyomdát örökölt az urától… kiadótulajdonosa két helybeli lapnak és korlátlan urnője nem tudom hány százezer koronát kitevő vagyonnak. A fejébe vehetné, hogy kinyomtat száz könyvet, amelyet az ördög se vásárol meg – meg se kottyanna neki. Ha ön nem házas ember, ajánlom a figyelmébe. Nagyon érzékeny lélek, mindamellett kifogástalan hirü…

A képviselő, ugy látszik, a fejébe vette, hogy pártját fogja a gázgyár szegény alkalmazottjának, aki a lehető legrosszabbkor érkezett Berzencére, az irodalmat képviselni, a nem kevésbbé sajnálatra méltó, szegény magyar irodalmat.

Mialatt nyájasan köszöngetett jobbra-balra s bizalmasan nevetgélt össze azokkal az ismerős hölgyekkel, akik egy-egy kis üzenetet küldtek hozzá a szemökkel, szünetet nem tartva beszélgetett a védettjével. Légváry keveset felelgetett -111- neki és még kevesebbet kérdezgetett tőle, de ez nem csökkentette a képviselő figyelmességét. Olyan jól tartotta szóval a szegény gázgyári firkászt, úgy rajta volt, hogy szórakoztassa, ahogyan máskor a hölgyeket szokta mulattatni, – mintha meg akarta volna mutatni, hogy egy magyar úr a nagylelküségig lovagias tud lenni az irodalommal szemben még akkor is, amikor ezt egy szegény ördög képviseli, – mert hiszen a magyar urnak a magyar irodalom a kedves, a szép babonái közé tartozik…

Légváry hálásan hallgatta a kitünő ciceronét, aki megmentette attól, hogy ugy üljön a számára kijelölt helyen, mintha a pellengéren ülne.

Pár perccel félkilenc előtt megérkezett Plojesti. Ahogy belépett a terembe, körülnézett s megpillantotta őket, egyenesen feléjük tartott. Aztán lerogyott, a képviselő és Légváry mellé, a harmadik székre.

– Pfü! – fujta ki a fáradtságát, – csakhogy végre megszabadulhattam ezektől a rettenetes pesti nénikéktől!…

– Az alispán nyakába sóztam őket, – folytatta Plojesti, a homlokát törölgetve, – aki, szegény, most ott les rájok, a szálló folyosóján!… Páratlan ember ez az alispán!… Kész ez minden önfeláldozásra!…

– Hát nagyon szép házunk van! – szólt a képviselő. – A körülményekhez képest egészen jól érezzük magunkat!…

– Na, rosszabbul is állhatnánk! – felelt. -112- De ha a hosszas előkészületet, a nagyarányu erőfeszitést, meg a jelentékeny áldozatot tekintjük, megvallhatjuk, hogy ezért bizony kár volt annyit fáradozni!

– Én azt hiszem, minden meg fog térülni. Talán még marad is az egyesületnek valami, – vélte a képviselő.

– Ezt mindjárt kiszámithatjuk, – szólt a báró. – Tudom, ki jött egész és ki féláru jegygyel; azt is, hogy ki fizetett rá a jegyére és mennyit; megmondhatom pontosan, hogy mennyi a bevétel…

Egy hites becsüs tekintetével vette szemügyre egyik széksort a másik után és hangosan számlált:

– Harminchárom… harminchat… harminckilenc… hatvanhat… hatvannyolc… hetven…

– Ej, milyen aggodalmasan számlálják a garast ebben a Kánaánban!… Pedig, hogy ne menjek messzebbre, a képviselő ur egyetlen napi jövedelméből kifizethetné azt, amit ilyen „nagyarányu erőfeszitéssel“ akartak összeszedni az egyesületnek!… De hát az erők egyesitése éppen azt jelenti, hogy a szép célok érdekében ne kellessen tulságosan megerőltetniök magukat azoknak, akiknek sok fölöslegük van!…)

Plojesti befejezte a szakértő-szemlével egybekötött számolást és arra az eredményre jutott, hogy:

– No, ami itt megmarad, azt én egymagam meg tudom inni! Persze: francia pezsgőben és nem szilvóriumban. -113-

– Meglássa, nagyobb lesz a jövedelem! – vigasztalta a képviselő. – Nézze, még egyre jön a közönség!

És mind a ketten örvendezve számlálgatták tovább az elkésetten érkező egy, két és három koronákat.

A közönség még egyre gyülekezett, de azok, akik egy félóra óta ültek a helyükön, türelmetlenkedni kezdtek. Itt-ott ritmikus lábdobogás hallatszott, annak jeléül, hogy az idegesebbek már unják a hosszu várakozást, s a beszélgetés zsivaján átharsant egy-egy intő „Halljuk!“ is.

– Nagyszerü volna, – szólt Plojesti, – ha a fölolvasással lehetne kezdeni. Nem is szólva arról, hogy igy hamarább tulesnénk az egész komédián, a fölolvasás betömné ezeknek a lármás frátereknek a száját.

– De hát miért ne kezdhetném el? – kérdezte Légváry, aki maga is szeretett volna tulesni a komédiának rá nézve legkeservesebb egyharmadrészén. – A többiek még nincsenek itt, de én itt vagyok s a közönség már türelmetlen. No és ha azt hiszi, hogy engem zavarna a későn érkezők járás-kelése, akkor megnyugtathatom…

– E miatt nekem nem fájt a fejem, – felelt a báró. – Tudom, hogy ön örül, ha a lármában nem kell törődnie az összefüggéssel és minél több passzuson átugorhatik. Azért én még egy félórával ezelőtt is azt ajánlottam, hogy essünk tul legelőször a fölolvasáson. De beszéljen ezekkel a pesti fehércselédekkel!… Igazán kár, hogy nem beszélt velök; önnek talán átengedték volna az elsőséget, különösen, ha ön egypár szóval megvillogtatja előttük, hogy mit fog irni -114- róluk a pesti lapokba. Nekem azonban kijelentették, hogy nem lehet a fölolvasással kezdeni, mert ők nem várnak, ők minél hamarább tul akarnak esni a komédián, ők sietnek, ők korán reggel akarnak elutazni.

– Hol vannak? Öltözködnek! Még talán egy óra mulva is öltözködni fognak! – indignálódott Plojesti. – Azt mondják magukban: „Csak hadd várjon, türelmetlenkedjék, pukkadozzék a berzencei közönség!… nekünk ez a közönség egészen fiatal!…“ És mindez azért a gőgicsélésért, azért a pötyögésért, azért a gügyögésért!…

– A régi műsoron igen, – szólt a báró. – Csakhogy a frajlák kedvéért egy órával ezelőtt uj műsort kellett nyomatni és nézze!… itt már a felolvasás a legutolsó szám. De ez még nem volna baj. A műsor arra való, hogy ne tartsák meg. Egyszerüen kiosztatnám a régi műsort s ez volna a legujabb. Hanem attól tartok, hogy ha ezek a donnák önt már a felolvasó-asztalnál találják, mérgükben sarkon fordulnak s aztán szaladhatunk utánuk. Pedig képesek rá.

– Azóta már tul volnék a felolvasáson, – forgatta a tőrt a báró szivében Légváry.

– Hiszen ha tudtam volna, hogy még háromnegyed kilenckor se kerülnek elő!… – nyögött Plojesti. -115-

A táncterem ajtaja fölpattant és egy hatalmas basszus-hang bődült be rajta:

Mindenki oda nézett. Voltak, akik elől a helyére igyekező közönség vagy a mögöttük álldogáló alakok elzárták a kilátást. De ezek is fölismerték a hangot:

Már nagyon felönthetett a garatra, mert ugy forgott a szeme, mint Alfionak, amikor Turiddut keresi.

Szétnézett a teremben, még egyszer elorditotta magát: „Mi lesz?!“ – aztán megfordult és ugy csapta be maga után az ajtót, hogy csak ugy porzott köröskörül.

A nyomában fölfakadó hangos derültség nagyon megenyhitette a türelmetlenkedők rosszkedvét, de Légváryt balsejtelmek fogták el.

III.

Valamivel kilenc előtt az érdeklődés moraja futott végig a termen. A bejáratnál föltünt az alispán, aki egy sárgaselyem-ruhás és mindenféle ékszerrel ragyogó hölgyet vonszolt a karján, nyilván: az énekművésznőt. Utánuk még két hölgyet vezetett a terembe két ifju rendező: a már mérsékeltebben ragyogó szinművésznőt, meg az énekművésznő szinházi mamáját, akinek a csillogása természetesen még szerényebb volt. Végül, magában, egy szemüveges, frakkos ur -116- következett: egész Berzencének jóismerőse; az az ur, aki itt a legjobban zongorázik, s most szivességből fogja kisérni az énekesnőt.

Amíg az alispán a primadonnát a pódium felé vezette, zajos taps hangzott föl és mialatt először a művésznő, aztán az uszálya s végül a kisérője fölvonultak a dobogóra, a taps egyre zúgott. A lelkes tüntetés még akkor se akart elhallgatni, amikor a kisérő már elhelyezkedett a zongoránál, a művésznő pedig, három szép meghajlás után, amelyek megfelelő számu bájos mosolylyal voltak egybekötve, a torkát köszörülte…

Ekközben a képviselő, Plojesti és Légváry fölpattantak a székeikről, hogy helyet adjanak az érkező hölgyeknek. A képviselő és a báró visszavonultak készpénzen megváltott, számozott helyükre; Légvárynak azonban, akit hevenyében bemutattak, ott kellett maradnia a szinházi mama mellett.

Az alispán is eltünt a tömegben… a helybeli sajtó képviselői csapatosan vonultak be az előszobából a terembe… nagy székzörgetéssel foglalták el helyeiket, a nyomdatulajdonos szép özvegye közelében… a taps lármája, az érdeklődés moraja, meg a beszélgetők zsivajgása lassankint elhallgatott, és végre megkezdődött az, amit Plojesti már jóelőre gőgicsélésnek, gügyögésnek és pötyögésnek bélyegezett.

Az énekesnő keveselte, hogy csak az ékszerei ragyogásával pótolja, ami a hangjából hiányzik, és azokat, akiket a művészete nem -117- elégitett ki, az énekszámok szépségével és gazdagságával akarta kártalanitani. Előszörre a legdivatosabb és legterjedelmesebb opera-áriát választotta ki, amely mindig szép marad, akárki énekli, hanem bizony egy kissé hosszu, mint a szentiváni ének. A nagy tetszés hallatára pedig ráadással is szolgált; hogy legalább sokat adjon a jóból, „éppen eleget a pénzükért“.

Aztán az „öklömnyi szinésznő“ következett, aki tulajdonképpen igen nyulánk termetü hölgy volt; a báró kicsinylő jellemzése tehát csak arra vonatkozhatott, hogy a művésznőnek még kissé zsönge a hirneve… De egy dologban teljesen igaza volt a bárónak: az az elbeszélő költemény, amelyet első intrádára lelkiismeretesen lemorzsolt, akármilyen hatásos szám is máskülönben, terjedelmességre csakugyan vetekedik Klopstock „Messiás“-ával.

Majd ismét az énekesnő jelent meg a dobogón, s ha rövid volt a hangja, megtoldotta azzal, hogy megint egy egész litániát adott elő. Persze, a ráadás se maradt el, sőt „pour la bonne bouche“ most már kettőt vágott ki.

Végül megint előkerült a szinművésznő s a hangverseny befejezéséül kabaré-számokat adott elő. Ártatlan és pajkosabb versikéket mondott el; utolsó édességül pedig a legismertebb primadonnákat utánozta. Ez az utóbbi mutatvány keltette a legélénkebb érdeklődést; Berzence közönsége annál inkább értékelte az utánzatot, minél kevésbbé ismerte magát az eredetit.

Ez fölcsigázta, a végsőkig megfeszitette a -118- már-már lankadó érdeklődést, de egyszersmind el is csigázta, és végképpen kimeritette.

Ugy hogy, mikor sok ujrázás és még több ráadás után maga az öklömnyi művésznő is belátta, hogy egyszer minden földi jónak véget kell érnie, s a „percekig tartó köszönet-nyilvánitás“ (vagyis a hosszu, néma hajlongás) után visszavonult a rája várakozó általános ünnepeltetésbe, a terem minden részéből zajos, sőt viharos kiáltások hangzottak föl:

A helybeli ujságok, ha nem olyan udvariasak, másnap bizonynyal azt irták volna, hogy „a közönség mint egy ember követelte a táncot!…“

Mindenesetre a legegészségesebb és a legjobb hangok harsantak föl… s olyan kitartással zajongtak, amely méltó volt a tüdejök és torkuk erejéhez.

Légváry elsápadt. A népakaratnak ilyen spontán s ennyire impozáns megnyilatkozásával még sohase került szembe.

De nem oda Buda!… Elvégre nem azért hozattak Pestről felolvasót, hogy ezt szégyenszemre felolvasatlanul küldjék haza!…

Az alispán „a puskából kilőtt golyó“ vehemenciájával rohant elő, fölsietett a pódiumra, csöndet kért, futárokat küldött szét, hogy csillapitsák le a közönséget, rendelkezett, hogy vigyék előbbre a felolvasó-asztalt, maga is segitett a szolgának, lerohant és Légváryt, aki töprengett, hogy: „Kimenni vagy nem menni ki?… Talán egyáltalán nem menni ki?“ – megfogta a karjánál és fölpenderitette a dobogóra. -119-

A „Táncoljunk! Táncoljunk!“-kiabálás még akkor is egyre tartott, amikor Légváry, föltápászkodva az emelvényre, egy kis támolygás után helyet foglalt a felolvasó-asztalnál. De a rendezők erélyes pisszegésére és az alispán „Halljuk! Halljuk!“-kiáltására lassankint mégis csak elült a zaj, vagy jobban mondva: átváltozott szelidebb zsivajgássá.

Légváry előrántotta a legrövidebb novelláját és halálmegvetéssel kezdett olvasni. Történjék vele akármi; ezen már „túl kell esni“.

Miközben lepörgette az első néhány mondatot, észrevette, hogy maga se hallja a tulajdon hangját. Hamarjában nem tudta kitalálni, miért nem. Eleinte azt hitte, hogy még rekedtebb, mint amilyen reggel volt; de aztán rájött, hogy nem abban a csöndben hallgatják, amelyben a felolvasásokat szokás, s fakó hangja nem igen tudja áttörni a mindenfelé meginduló társalgás egyre élénkebb susogását, moraját és lármáját.

A második bekezdést már hangosabban, torka erejének megfeszitésével, szinte kiabálva olvasta. Az emeltebb hangra a legelül ülők közül egypáran elhallgattak; sokan, akik a hátulsó sorokból csak most vették észre, hogy a dobogón valaki minden áron meg akarja értetni magát, ha nem is figyeltek éppen a felolvasásra, megbámulták a felolvasó arcát és mozdulatait.

Ez a fél-elcsöndesedés, mely egy pillanatra hiu reményekkel töltötte el Légváryt, nem tartott két percnél tovább.

Légváry nem is áltatta magát sokáig. A legelső helyen, ahol egy lélekzetnyi szünetet -120- tarthatott, odapillantott, ahol a Bubát tudta. A Buba, aki előbb egész érdeklődésével megajándékozta az énekesnőt meg a szinművésznőt s minduntalan csöndre intette az udvarlóit, most már a pihenésnek adta át magát és hátra fordulva élénken beszélgetett azokkal a gavallérokkal, akik a második sorból suttogtak neki kellemességeket. Az alispánék miatt nem tehette meg, hogy elhagyja a helyét, de több áldozatra már nem volt hajlandó.

De vannak helyzetek, amelyekben már nem lehet gondolkozni, hanem egyszerüen meg kell halni. A Leonidás és a Dugovics Titusz helyzetéhez hasonlók. Légváry se vonulhatott vissza.

A Buba figyelmetlensége csakugyan felbátoritotta a gavallérok beszélgető kedvét és mind jobban felszabaditotta a növekedő türelmetlenség megnyilatkozását. Az első sorokban unatkozó előkelőség társalgása egyre általánosabbá vált s hátul, az utolsó széksorok mögött nagy mozgolódás támadt. Hol csak egy-egy pár, hol egész csapatok vonultak ki a táncterembe; a táncterem ajtaját folyton csapkodták. Egyszerre valaki kivülről felrántotta ezt a szerencsétlen ajtót, olyan erővel, mintha ki akarná fesziteni a sarkaiból. A biró volt, aki bebődült:

Viharos derültség jutalmazta a mulatságos közbeszólást és egy percig nem lehetett egyebet hallani, csak kacagást meg nevetgélést.

Légváry már nem törődött semmivel. Rendületlenül -121- olvasott tovább; egyre hangosabban és egyre gyorsabban.

Az alispán rögtön intézkedett, hogy a táncterem ajtaját belülről be kell zárni. De ez nem segitett a bajon. A kiszoritott biró a maga pártjára hóditotta a nevetőket; s végre is a biró a közhangulatot fejezte ki, spártai rövidséggel.

A hátulsó sorok egyikében valaki, aki megirigyelte a biró babérait, ujságot vett elő s azon a hangon, amelyen a pap a mise szavait mormolja, a helyi hireket kezdte recitálni. Egy másik műkedvelő humorista a borját kereső tehén szomorú bőgését utánozta, a helyzetnek megfelelő diszkrécióval, de gyakrabban, mint a helyzet kivánta volna. Ami szintén nagy derültséget keltett.

Légváryt a párhuzamos felolvasó meg a buzgó állatimitátor egy kissé idegessé tették. Egypárszor, abban a reményben, hogy talán mérsékletre birhatja őket, oda-odanézett, de ez csak növelte a jókedvet. Uj humoristák találkoztak, akik nagy leleményt fejtettek ki annak ötletes kifejezésében, hogy a közönség már unja az állapotot. De a biróval egyikük se versenyezhetett.

A kinnrekedt biró tudniilik ujra életjelt adott. Előbb csak a kilincset rázogatta, de miután hasztalan kopogott és hasztalan nyitogatta az ajtót, dörömbölni kezdett rajta. És amikor ezt is elunta, az öklével akkorákat ütött az ajtóra, hogy a nagy dübörgéstől többé semmit se lehetett hallani: se a két felolvasót, se a fájdalmas tehénbőgést.

Az alispán elküldött egy fullajtárt, hogy -122- fogják le a részeget, de már későn. Légvárynak most már minden szava beleveszett a nagy nevetésbe. Nyilvánvaló volt, hogy a kultúrestéről Berzence város közönségének éppen az a része maradt el, amely irodalomtiszteletéről volt hires, s hogy akik legnagyobb számban maradtak el, azok – sajnos véletlen! – éppen a felolvasó személyének leglelkesebb tisztelői voltak…

A szerencsétlen ember rettenthetetlenül olvasott tovább. A walkürök nem lovagoltak úgy, ahogyan ő száguldott, árkon-bokron, megható és víg passzusokon át, csakhogy hamarább érjen a novellája végére.

De hiába sietett, meg volt irva, hogy soha se olvashassa el a novellája utolsó mondatát.

A birót nem sikerült lefogni. Amig a táncteremben keresték, ármányosan elkerülte a megszeliditésére kiküldött rendezőket, s amikor a legkevésbbé várták, egyszerre csak megjelent a nagy bejáratnál.

– Mi lesz? – orditott be a terembe. – Ha még most se táncolunk, mikor lesz a füzértánc?!…

– Táncoljunk! Táncoljunk! – kiáltottak föl a terem humoristái és sok fiatal úr.

Légváry ugy tett, mintha ekközben elérkezett volna a novella végére. Fölkelt, zsebrevágta a kéziratát és udvariasan meghajolt. A felolvasás véget ért.

Egy idősebb hölgy szánalomból megéljenezte. A többiek nem törődtek vele. Mindenki megkönnyebbülten kelt föl a helyéről.

– Táncoljunk! Táncoljunk! – kiáltozott -123- egypár gyanakodó fiatalember, aki attól félt, hogy Légváry vissza talál ülni a felolvasó-asztalhoz.

Csak az állat-imitátor sajnálta, hogy már véget ért a sikerült tréfa. És még egy utolsó bődülést hallatott; már kevésbbé diszkrét, de a korábbiaknál is fájdalmasabb, szomoru bődülést.

FELOLVASÁS UTÁN.

– Amig a Valkányi Buba kitáncolja magát – szólt magában Légváry Artur, az után a balsikerű felolvasás után, a melyet a népakarat a „Táncoljunk! Táncoljunk!“-követelés zajába fullasztott bele – addig én itt meg fogok őszülni. Meg fogok őszülni, mint a chilloni fogoly: „de nem az időtől“… Hanem az unalomtól. Most még csak tizenegy óra… és szerencse gyermekének mondhatom magam, ha a Buba már három óra tájban megelégli a táncot, hiszen szegénykének egy egész hónapra ki kell mulatnia magát!… Hogyan is követhettem el ekkora ostobaságot!… De már hiába a bánat. Amikor elfogadtam az alispánék meghívását, sorsomat hozzá kötöttem a Buba lábacskájához, nem is gyanitva, hogy mit cselekszem. Hát most már: „Csak contenance és patience!…“ – ahogy a német operettben éneklik. De hová legyek addig?!

Még ott lézengett a hangversenyteremben, az emelvény tájékán, szemben a kétszáz megüresedett -125- székkel. Mintha még ezek is gúnyolták volna, a maguk mozdulatlanságában… Csak éppen ezek nem tudtak megszökni előle!…

Alig mult el egy rövid perc azóta, hogy felállott a szomoruan emlékezetes felolvasó-asztal mellől, és már egészen magára maradt. A közönség a takarodó elhangzása után siető, megkésett katonák gyorsaságával vonult át a táncterembe és Légváry, mire egy kissé félrehuzódhatott a tolongók utjából, azon vette észre magát, hogy többé nincs kinek helyet engednie, mert máris egyedül van a teremben. A legrémesebb panique nem tisztithatta volna ki hamarább a teret.

Azon nem csodálkozott, hogy az alispán, aki kínos zavarban lehetett, elpárolgott, mint a kámfor. De a többi jóakarója is eltünt, a képviselő csak úgy, mint Plojesti, nyilván gyöngédségből. Végre is tisztára lehetetlenség volt, hogy gratuláljanak neki; vannak helyzetek, amikor a kimélet parancsolóvá teszi a legteljesebb tartózkodást és a legtökéletesebb felejtést…

– Hopp, hiszen még nem vacsoráltam! – villant fel előtte a mentő gondolat. – És ha a művésznők már a felolvasásom előtt elvonulhattak étkezni… alighanem azon a cimen, hogy nekik korán kell fölkelniök… akkor talán nekem se kell megvárnom a szünórát és a közös vacsorát. Az étkező helyiségnek valahol a táncterem mögött kell lennie, de ezen nem kell keresztül szégyenkeznem, mert ha a részeg bíró, miután sokáig döngette a táncterem ajtaját, olyan hamarosan bebődülhetett a nagy bejáraton, -126- bizonyos, hogy a folyosóról is bejuthatok az étterembe. Étvágyat ugyan nem érzek… nagyon is jóllaktam bosszusággal… de itt nem maradhatok, menjünk.

Mialatt áthaladt a ruhatárrá változtatott előszobán, az járt a fejében, hogy:

– Ha volna bennem egy kevés humor, akkor most átsétálnék a táncterembe és rendre megforgatnám a hölgyeket, ahogy Plojesti tanácsolta. Igy, bár minden egyéb elveszett, megmenteném legalább a becsületet. De nem vagyok humornál… s különben is, itt annyi a humorista, hogy lehetetlen volna vetekednem velök…

– Kolléga úr – szólalt meg az ismeretlen vörös – én Vadászlaky Szvetozár vagyok, a Közművelődési Kör könyvtárosa és a „Berzencei Ujság“ szerkesztője. Eddig nem juthattam önhöz, át kellett engednem a szerencsét az előkelőségeknek, de most már, azt hiszem, jobban fogja érezni magát a mi kis körünkben…

Légváry megkockáztatta, hogy egy tál lencséért örökre eljátszsza a „Berzencei Ujság“ jóindulatát.

– No, ha kollégák vagyunk – szólt – úgy könyörüljön meg rajtam és magyarázza el: merre van az a barátságos vidék, ahol vacsorát kaphatnék?

– Elvezetem – felelt a méltatlanul megbántott ember hangján – de nem jól teszi, ha nem várja meg a közös vacsorát. A közös -127- vacsora sokkal jobb lesz, mint amit most kaphat, és figyelmeztetem, hogy a közös vacsorán a művészek teritékét a kör fizeti. Arról nem is beszélek – fejezte be bizonyos tartózkodó önérzetnek a felsőbbséges mosolygásával – hogy sokkal jobban érezné magát a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa kolléga közt, mint így, egyedül.

De Légváryt, ha már úgyis „minden elveszett“, nem csábította a „Berzencei Ujság“ jóakaratu pártfogása és a kiméletes kritikák reménye.

– Már nekem mégis csak jobb lesz, amit hamar kapok. Sajnálom, ha így le kell mondanom a kellemes társaságról, de nem tudom a szünórát megvárni… én ilyenkor már aludni szoktam.

– Ugy látszik, egy kissé boszus – aprehendált a kis vörös, miközben a letárgyalt felolvasót bekalauzolta az étterembe. – Higyje el, kár úgy a szivére vennie az esetet!… ez itt mindennapi dolog. Holvay Péter, az országosan ismert költő, még sokkal jobban megbukott itt, mint ön. Igaz, Holvaytól már azt is rossz néven vették, hogy egyáltalán miért jött ide, mikor mindenki tudja, hogy öt forintért azt ír, amit akarunk?!… de biztosíthatom, hogy Holvayt le is hurrogták, ki is fütyülték és végül. „Eláll!“ és „Abcug!“-kiáltásokkal hallgattatták el.

– Ugy látszik, ide azért hívják az embereket, hogy lehurrogják őket. Nem sport ez itt önöknél? – kérdezte Légváry.

– Nem. Hanem az igaz, hogy Berzencén -128- sokkal nehezebb érvényesülni, mint Budapesten – kellemeskedett a kis vörös, ártatlanul meresztve szomoru hal-szemét a kissé meglepett Légváryra. – A fővárosban megbecsülnek minden írót, mert csak a nevét ismerik, a műveit nem olvassák el; de itt nagy szellemi élet van. Berzence egymaga hét ujságot tart fenn, s az emberek itt egy kissé válogatósak, mert igen sokat olvasnak…

– No, ezt nem venni észre rajtuk – jegyezte meg Légváry és letelepedett ahhoz az asztalhoz, a mely a legmesszebb volt a táncteremtől.

A többi terített asztalnál senki sem ült. Egy nagy kerek asztal mellől éppen akkor kerekedett fel és vonult át a táncterembe egy három hölgyből és sok úrból álló nagy társaság, amikor ők a folyosóról beléptek. Az elvonuló csoportban Légváry még felismerhette a három szinházi hölgyet és Plojestit, akinek az ábrázata sugárzott, alighanem a pezsgőtől is, de bizonynyal még inkább a hölgyek napsütéses mosolygásától.

– Az ott a művész-asztal! – magyarázta a másodosztályú cicerone. – Nem akar oda ülni?

– Köszönöm, de mára már eleget szerepeltem – felelt Légváry és belemélyedt az előtte heverő étlapba.

– No, hogy a szomoru esetet egy kicsit megédesítsük – szólt mosolyogva a kis vörös – azonnal küldöm a pénztárost.

De a kis vörös már megindult visszafelé és nem állt meg a Légváry hívó szavára, csak éppen hátrafordult s mialatt tovább ment, rejtelmesen -129- mosolygott Légváryra. Aztán, a folyosó nyitott ajtajához érve, még egyszer hátra kukkant és egyet kacsintva eltünt.

– Mit jelent ez a sokat igérő mosoly és pislogás? – álmélkodott Légváry.

II.

Nem kellett soká várnia a magyarázatot. Alig hogy elsuttogta az előtte párolgó borjupörköltnek: „Végre egyedül!…“ – egy frakkos és fehér mellényes szőke óriás jött be a folyosó felől, messziről villogó lakkcipőben, kimért léptekkel, s látnivaló volt, hogy egyenesen feléje tart. Amig közeledett, Légváry azt számítgatta magában, hogy ebből a vakító fehér mellényből éppen két lepedőt lehetett volna készíteni a Nagy Frigyes gránátosainak.

– Jó estét, Légváry úr! – köszönt a szőke óriás. – Nem emlékszik rám?

Dehogy nem emlékezett! Régóta ismerte ezt az arcot és ezt az alakot, egy pesti sörcsarnoknak a faláról, ahol a szőke óriás egy festményen, mint Gambrinus, pazar díszruhában volt látható. De ezzel nem akart előhozakodni; hát csak a kezét nyujtotta.

Természetesen, a nevét már nem lehetett hallani. De ez elvégre nem volt fontos, mert a barátságos óriás leült Légváryval szembe és a társalgás megkezdődött.

– Én is ujságíró voltam egyszer és talán még ma is az volnék, ha nem hagyom ott Budapestet -130- és vesztemre nem kerülök éppen Berzencére. De hát az ajánlat csábító volt, mindjárt szerkesztőnek hívtak, és mit tudtam én még akkor, hogy ezzel az asszonynyal itt nem lehet konkurrálni?! Tudja, az özvegy nyomdatulajdonossal… hiszen látta azt a gömböcöt!… Hogyan éljen egy szegény ujságíró a hivatásának, ha egy olyan asszonynyal találja magát szemben, aki gazdag is, tetszik is a férfiaknak és az összeköttetéseinél fogva azt viszi ki, amit éppen akar?! Ott nem lehet igazi ujságírás, ahol minden valamirevaló nyomda egy asszonyé, egy ilyen kövér asszonyé!

Légváry előtt egy kicsit furcsának tünt fel, hogy a gömbölyű özvegynek éppen ez a Gambrinus veti szemére a kövérséget, de csak ennyit jegyzett meg:

– Ugy veszem észre, Berzencén annyira kedvelik a helybeli lapokat, hogy itt nagyon jól élhet mindenki, akinek valami köze van a nyomtatott betűhöz.

– Mily tévedés! Higyje el, tíz évig küzdöttem itt az éhenhalással és ha az utolsó percben nem fogadom el a Közművelődési Kör ajánlatát, akkor most nem tudom mit csinálnék. De elfogadtam… mit tehettem volna egyebet?… hiszen már csak hálni járt belém a lélek… elfogadtam s mi több, feleségül vettem egy pékmester özvegyét, aki kedves, derék, jó asszony, öt gyermekünk van együtt, előbb is volt neki négy, de inkább legyen az embernek kilenc gyermeke és mit apritani a tejbe, mint hogy egyedül éhen haljon, a pályájával a szivében, nem igaz? -131-

– Hanem el kellett hagynom a pályámat. Ne itéljen el ezért; majdnem belehaltam. A feleségem kedves, derék, jó asszony, pénze is van elég, csak egy hibája van, hogy nagyon szeret táncolni, pedig az orvosok megtiltották neki, de pénze, az van, és ha kilenc helyett tizenkilenc gyerekünk lesz, akkor is megélünk a kamatokból, a tőkéhez nem kell nyulni. Hanem a pályáját, azt nem felejti el az ember, és én csak akkor érzem jól magam, ha a régi küzdelmeimre emlékezhetem, a fiúk ujságírói bravurjaira, a vidám riporter-stiklikre, a fiatalság szép napjaira!… Nem hinné el és mégis igaz, hogy a feleségem el tudja sorolni önnek, kik dolgoztak velem a lapnál, egészen a sakkrovatvezetőig, annyit beszéltem neki erről… minden közleményről tud, ami a „Nemzeti Ujság“-ban megjelent, hiszen ön még bizonyosan emlékszik a „Nemzeti Ujság“-ra!… A „Nemzeti Ujság“-ra!…

A régi, elfelejtett ujság címét a kegyeletes tisztelet és a felejthetetlen szerelem hangján ejtette ki. Légváry megilletődött.

– Az is vagyok. És azért kérem, engedje meg, hogy elbeszéljem önnek az életem történetét, mert nagyon tanulságos… Ne haragudjék, hogy felhasználom ezt az ünnepi alkalmat, amikor valakivel ujságírásról beszélhetek!…

(És Plojesti családjának a története még hátra van! – sóhajtott fel magában Légváry.) -132-

– Kemény Zsigmonddal kell kezdenem – fogott hozzá elbeszéléséhez a nyájas Gambrinus. Kemény Zsigmondot magát én már nem ismertem, de…

Légváry megadással kezdte hallgatni a mesét, melynek tartalma, rövidre fogva, az volt, hogy: „én is voltam király lánya… s mostan vagyok jávorfácska, jávorfából furulyácska…“ – de aztán elszórakozott. Mint mindazok, akiknek sok bizalmaskodást kell végighallgatniok, értett hozzá, hogyan kell: érdeklődő arccal figyelni, néha közbe is szólni és amellett egészen más dolgokra gondolni. Éppen az az öt szekunda járt a fejében, amelyet az ifjabb Légváry Artur karácsonyi ajándékul hozott haza, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a nyájas Gambrinus az asztal alatt valamit dugdos feléje és meghalkítva a hangját, hogy a pincérek ne hallják, azt mondja:

– De kérem, hiszen én azt nem szégyenlem!… Ha nem is érdemelhettem ki, mindenesetre megfáradtam érte.

– Az igazat megvallva – mentegetőzött a derék ember – az elnök úr a lelkemre kötötte, hogy tapintatos formában nyujtsam át… -133- De az imént a könyvtáros úr fölkeresett s közölte velem, hogy az ügy sürgőssé vált.

– Sietni is akartam és hogy ne feszélyezzem, azt gondoltam, legjobb lesz, ha úgy adom kézhez, hogy senki se vegye észre. Egyébként igaza van, az egy cseppet sem sértő önre nézve, ha a felolvasásáért pénzt fogad el. Mit tehet ön róla, ha önt itt nem tudják méltatni?! Ő, kérem, az írói honoráriumot senki se tartja nagyobb tiszteletben, mint én! Persze, Berzencén sok olyan szamár van, aki holmi borravalónak vagy alamizsnának tekinti, de én lélekben ma is pesti ember vagyok.

Kiderült, hogy az emberséges Gambrinus csak azért állott elő az önéletrajzával, hogy kiméletesen csempészhesse át a pénzt, mert – bár az intermezzo előtt még csak az első gyermeke születésénél tartott – alig hogy megszabadult terhétől, máris ajánlotta magát.

III.

Az elnök urhoz siethetett, számot adni róla, hogy tapintatosan végezte el a feladatát, mert Légváry még nem itta meg a fekete kávéját s már sebbel-lobbal előkerült az alispán is.

– Mindenütt keresem és sehol se találom. Csak most hallom, hogy elbujt az emberek elől.

– Nem csodálnám, ha haragudnék. És kérem, engedje meg, hogy ünnepiesen bocsánatot kérjek a kellemetlenségért. Képzelheti, hogy engem érintett a legkinosabban… -134-

– Parasztok, hát parasztok. És hogy egészen őszinte legyek: ez itt majdnem mindig igy van. Megvaditja őket a papirosnak a látása, mint a bikát a vörös posztó. Még hozzá: ma este a közönség jobban nevelt részét elvonta tőlünk a herceg vacsorája és hogy ne kedvetlenitsük el önöket üres széksorokkal, azt a balfogást követtük el, hogy beeresztettük azt a népséget is, a melyet csak ma ismertünk meg jobban…

– Igazán sajnálom, hogy még ezzel is fárasztom… Hiszen nem történt semmi különös!… az efféle kaland vele jár a nyilvános szerepléssel. Az én hibám volt, hogy nem választottam olyan témát, amely érdekelte volna őket.

– Senki se számithatott erre a véletlenre. Különben, azt hiszem, ennek a közönségnek beszélhetett volna akármiről… kivéve talán, ha szabad előadást tart és humorizál.

– Persze, persze… Remélem, azért nem neheztel rám és szerencsénk lesz az asztalunknál… vagy inkább a művész-asztalhoz vonzza az érdeklődése?… Csak tessék zsén nélkül választani!… Hogyan, már megvacsorált?

– Hozzászoktam a korai vacsorához… aztán meg olyan száraz volt a torkom…

– Képzelem, a fárasztó felolvasás és a sok boszankodás, izgalom után!…

Tovább beszélgettek. A délvidék erkölcseiről általában és Berzencéről különösen. Olyankor, a mikor Légváry vette át a szót, az -135- alispánt mintha mélázóvá tette volna valami. Végre nem állhatta meg és előállott vele:

– Nem veszi rossz néven, ha megvallom, hogy egy kissé megváltozottnak találom? Őszintén szólva, folytonosan azt vártam, hogy egy snájdig szóval, amely az ön pártjára hóditja a nevetőket, le fogja torkolni az illetlen zajongást. Még ma is emlékszem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt milyen öntudatos, szinte parancsoló volt a föllépése!… és hogy milyen metsző szavakat talált azon a március tizenötödikei lakomán!…

– Nagyon igaza lehet. Tizennyolc évvel ezelőtt tizennyolc évvel fiatalabb voltam és olyan ostoba, hogy azt képzeltem: ha másokat leszólok, ezzel én magam különb leszek… Különben, azt hiszem, az imént semmiféle snájdigság nem segített volna rajtam; végre is, tekintettel a hölgyekre, a kézirat-csomómat nem vághattam a leglármásabb „hallgatóm“ fejéhez!… Amerikában már megtörtént ilyesmi is, de Európában ez még nem szokás.

IV.

A képviselő jött be a terembe, egy csapat fiatalemberrel, cigarettázni, s a gázgyári hatalmasság, mikor megpillantotta a szerencsétlenül járt felolvasót az alispán társaságában, elvált kiséretétől és odament a Légváry asztalához.

– A hölgyek keresnek – szólt az alispánhoz. – Menj, majd én mulattatni fogom a vendégünket. -136-

Az alispán láthatóan örült, hogy felváltották, de kétszer is bocsánatot kért, hogy távoznia kell, bár jobban szeretne maradni.

– A jó házigazdának – szólt a képviselő, miközben az alispán bement a táncterembe – erre, mifelénk, a vendége körül van a helye, amig a vendég el nem alszik. De vegye tekintetbe, hogy ő most főrendező is; mindenütt ott kell lennie. Iparkodni fogok, hogy méltó helyettese legyek.

– Megvallom – felelt Légváry – hogy zavarba ejt ez a tulságos sok szívesség; nem szoktam hozzá ilyen nagy urasághoz.

A képviselő szeme ragyogásába még csak most ült ki igazán a lenézéssel vegyes megilletődés.

– Jobban szeretne egyedül maradni? Hja, nem lehet! Még nincs vége a mulatságnak. Nálunk a poharat fenékig ki kell üriteni.

– Hát mivel mulattassam? – kérdezte. – Szeretném felvidítani, mert ugy látom, hogy valami nagyon elkedvetlenítette. Tudja, már lokál-patriotizmusból is óhajtanám, ha Berzencéről nem csupa rossz emléket vinne magával…

– Szó sincs róla! – felelt Légváry. – Én ezt a kis heccet nem fogom fel olyan tragikusan…

– Megvan! – kiáltott fel. – A melankolia -137- ellen, mondja a francia költő, semmi se olyan üdvös, mint egy kedves és finom dal, amelyet régen szeretünk. És minthogy éppen a háta mögött van egy zenélő-automata, bele fogunk dobni húsz fillért… Mulassunk!

– Dehogy csúfolom ki!… Csak azt akarom, hogy jó kedve legyen. Mért bosszankodnék tovább? Felejtsük el, mulassunk.

– Mit szólnak majd ehhez a táncteremben? – kérdezte Légváry, abban a reményben, hogy ez a figyelmeztetés meg fogja fékezni a képviselő jókedvét.

FÜZÉRTÁNC KULTURÁVAL.

Átnéztek a táncterembe, s Légváry meggyőződhetett róla, hogy ami a boszton-táncban való művészetet illeti, Berzence kiállja a versenyt bármely világvárossal.

– Nem táncol? – kérdezte a képviselő. – Ne féljen; már megbocsátottak önnek. Jó emberek ezek.

– Nincs itt szükség a póttartalékra. Ilyen táncos-bőséget nem láttak szegény hazánkban azóta, hogy a lengyel emigránsok átmenekültek Magyarországba, siratni honuk állapotját.

– A hölgyek se látszanak álmosaknak. Ugylátszik, már letettek róla, hogy korán fognak fölkelni.

Csakugyan, Plojestit nem lehetett másképpen látni, csak az egyik vagy másik művésznővel a karján. Ha egy-egy kitartó táncosnak vissza kellett vonulnia az öklömnyi szinésznő vagy a gőgicsélő énekesnő mellől, mindig Plojesti volt az, aki felváltotta. -139-

Nemsokára a képviselőt is elragadta a boszton vihara. Egy kis fruska egyszerüen beléje kapaszkodott; mint utóbb kiderült: a keresztleánya.

Légváry tisztelkedni akart a grófnőnél. Ez azonban nem volt olyan könnyü dolog. A grófnő csak éppen egészségügyi tekintetekből pihent egy-két percet; ilyenkor is, őt meg a Buba üres székét egész testőrség vette körül. A Buba soha se ült; folyton lebegett.

Miközben, a fal mellett, arrafelé igyekezett, egyszerre csak azt érezte Légváry, hogy barátságosan hátba vágják. Megfordult. Plojesti siklott el mellette, karján a színházi mamával, és táncközben rá kiáltott:

Nyilván lelkifurdalás fogta el, hogy epedni hagyta a témára szomjuhozó pestit.

– Ha egyéb adóssága nincsen, e miatt ne legyenek aggodalmai! – mondta volna emez, de a báró már messze járt s éppen más virágra szállott.

Légvárynak a grófnővel való udvariaskodása nem tarthatott sokáig. Egy biborszín arcu, szép szál fiatalember, aki csupa víz-zsebkendőjét folytonosan a balkezében tartotta, hogy valamennyire mégis csak eltüntethesse legalább a homlokáról csurgó izzadságot, ha már a nyakát úgy se volt lehetséges szárazon tartania – mint utóbb kitudódott, valami Otrokocsi nevü úr – megmentette a grófnőt attól, hogy sokat kellessen nyájaskodnia a pesti gyászmagyarral. Az a hálás pillantás, amely Otrokocsit fogadta, megvilágíthatta Légváry előtt, hogy – -140- legalább momentán – milyen mélyen kompromittálta őt Berzencén balsikerű és szomoruan emlékezetes felolvasásának nem is annyira az unalmassága, mint inkább a sok szerencsétlensége.

De a bálanya és bálkirálynő fellegvárában remek megfigyelő állomásra talált. Hát csak ott maradt s kényelmesen, mint valami őrtoronyból szemlélte a keringő peripetiáit. Előbb egy kicsit unatkozva, később érdeklődéssel.

Látta a részeg bírót, aki egy pamlagon aludt – ó, nem fekve, csak ülve, illedelmesen! – és a kit jókedvű fiatalemberek minduntalan felköltögettek: „Ébredj, Árpád fia, már kezdődik a fűzértánc“. Elnézte a nyomdatulajdonos özvegyasszonyt, a kinek gömbölyüségét Berzence hét szerkesztőségének ifju tagjai éhes kutyákként kisérték. Gyönyörködött a Bubában, aki átszellemülten lengett, lebegett az étherben, mialatt szilfidalakjának minden rugalmas porcikája remegett, rengett, reszketett a kéjtől. És lassankint észrevette, hogy a táncteremben két fiatalember verseng a bálkirályságért, sőt hogy a jelenben ez a két fiatalember uralkodik Berzence lakóinak egész szituációján: a bár kissé izzadt, de fáradhatatlan Otrokocsi Milán, meg egy sebhelyes arcu, de jóval nyugalmasabb alaku, barna legény, bizonyos Kalivoda Albin. Ámbár minden táncosnőre éppen három táncos jutott, ez a két úr soha se pihenhetett; a hölgyek különböző kotériáiban egészen nyíltan folyt a versengés azért, hogy az egyik vagy másik urat körükbe ragadhassák. És a mélázó gázgyári költő, noha kissé ködös gázvilágításban, már -141- látta Berzence jövőjét, Berzencét tíz év mulva: Otrokocsi lesz a képviselő és Kalivoda az alispán, vagy Otrokocsi az alispán és Kalivoda a képviselő…

– Jöjjön – szólt – megiszom egy limonádét és közben elmondom az igért történetet.

– Ha most nem mondom el, akkor soha. Félek, hogy többet nem lesz Berzencén szerencsénk.

Ez ellen nem volt appelláta. Visszamentek az étterembe, s a báró még utközben végzett Mária Terézia korával.

– Üljünk ahhoz a sarokasztalhoz – indítványozta Légváry – ott nem fogja zavarni a zene. Az előbb is ott ültem; mondhatom: akik itt zavartalanul akarnak beszélgetni, nem találhatnak jobb helyet.

Amit elmondott, bonyodalmas volt és alighanem érdekfeszítő; Légvárynak, amint oda-oda hallgatott, úgy rémlett, hogy mindezt olvasta valahol. Közben, amint a figyelésben egy kis szünetet tartott, tekintetével a mesélőn csüngve, azon tünődött, hogy: mi fészkelődhetik az emberi lélekben olyankor, amikor -142- valaki nem tud ellentállni a kisértésnek és élményekként adja elő, a mit csak olvasott?

– Vagy talán csak be akar ugratni? – kérdezte magától. – Rá akar venni, hogy ujra megirjak egy népszerü történetet, amelyet a közönség jól ismer? Ki akar nevettetni? Azt reméli, hogy Berzencén mulatni fognak a rovásomra?

– No, mit szól hozzá? – kérdezte Plojesti, mikor befejezte a történetet azzal, hogy ő így jött a világra. – Ugy-e, ezt csak egy angol író tudná feldolgozni?

– Akkor hát igérje meg nekem, becsületszóra, hogy sem megírni, sem másnak elbeszélni nem fogja. Magam is azt hiszem, a téma olyan elsőrangu, hogy fenn kell tartanom egy angol író számára.

De az ünnepies eskü elmaradt, mert mire rá került volna a sor, a táncterem ajtaján bekukkant a szinházi mama, s Plojestit meglátva, ezzel az interpellációval vetett véget az irodalmi szeansznak:

Vesztére, a kis vörös éppen ekkor került elő, a folyosó felől. Légvárynak már nem volt ideje megszöknie; a kis vörös lecsapott rá.

– No, még most is búslakodik? – kérdezte mosolyogva. – Nem kell azt úgy felvenni!

Légváryt semmi se boszantotta annyira, -143- mint a kis vörös részvéte és szánalma. Kiesett a sodrából és boszusan felelt:

– Hagyjon engem békében! Megbuktam én már Pesten is! Többször is, ha akarja tudni. Nekem egy berzencei bukás, az semmi!

– Na, na – felelt a kis vörös szeliden és atyailag – azért nem kell elkeseredni! Érik az embert az életben nagyobb csalódások, nagyobb csapások is. Gondoljon arra, hogy: hátha kedves családjával történt volna valami szerencsétlenség?!… Például, mint a szindarabban, ha itt a telefonból végig kellene hallgatnia, amint otthon a rablógyilkosok lemészárolják egész családját.

– Hallja, Vadászlaky ur, ne vigasztaljon engem! Nincs nekem semmi bajom, pompásan érzem magam és a sirató öregasszonyok még sokáig várhatnak rám! Bánom is én, hogy egy pár fráter neveletlenkedett, amig felolvastam!… Tudja mit, megsugom magának a titkomat, hogy: fütyülök az egész Berzencére! És magát egyszer s mindenkorra felkérem, hogy ne sajnálkozzák rajtam, ha jót akar! Ha jót akar!

– Na, na, ismerem én ezt! – folytatta az elnéző atya hangján – mindnyájan megbuktunk néhányszor, mindnyájan megbuktunk! Éppen azért kérem, hogy ne búsuljon tovább, hanem tiszteljen meg bennünket és a szünórában foglaljon helyet a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa kolléga közt!… Majd meglátja, a mi jókedvü, bohém-társaságunkban úgy el -144- fogja felejteni ezt a felolvasást és minden baját, úgy meg fogjuk vigasztalni, úgy fel fogjuk villanyozni, hogy reggel felé mindnyájan az asztal tetején fogunk táncolni! Különben megjegyzem, hogy ha már meg is vacsorált, az nem baj, mert a közös vacsorából a művészek teritékét a Kör fizeti.

Ez a mennyei ártatlanság lefegyverezte Légváryt. Hamarjában nem tudta, mit feleljen; azt se, hogy: megmagyarázza-e neki, milyen kevéssé vonzza őt a Kör vacsorája? – micsoda szegény emberek szolgálják ezt a Kánaánt! – vagy, a helyett, hogy boszankodnék, inkább nevessen? Kezdte átlátni, hogy nem a kis vörösben van a hiba, hanem ő benne magában. Mit keres ő itt, ezen a gályán?!…

Vadászlaky urtól a képviselő szabadította meg, aki a „hölgyek választása“ elől visszamenekült az étterembe. A feléjök közeledő előkelőség láttára a kis vörös eloszlott, mint az árnyék.

– Engem jól megtáncoltattak! – panaszkodott a képviselő. – Nagyon a nyakamra nőttek a hugocskáim meg a keresztleányaim!… És nem elég, hogy kirázzák belőlem a szuszt, még hozzá mind „bácsi“-nak szólítgatnak, a kis szemtelenek!

– Csak ne legyen olyan büszke rá, hogy önt lekukorékolták! Engem már vasvillával is megkergettek, amikor a szomszéd vármegyében léptem fel. Pedig én szabad előadást tartottam a parasztoknak, adóleszállításról meg egyéb földi jókról és nem akartam felolvasni nekik!…

– No, ez nem akart szemrehányás lenni! Én barátja vagyok a felolvasásnak. Sőt azt hiszem, a szépirodalomnak csakis így van értelme… ha nem a közönségnek kell fáradnia a mű elolvasásával, hanem magának a tettesnek.

– És nekem nem tudom hány száz kilométert kellett megtennem ezért a kritikáért!…

– Nem mondja komolyan, mert tudja, hogy tréfálok. Ugy teszek, mint a többiek. Azok is tiszta szívből övendenek rajta, hogy ön olyan jó magyar ember és sokat ír össze… másoknak, nem nekik!… a haza javára… a kultúráért… vagy a hogy akarja. És ünneplik is önt. De mi így szoktunk ünnepelni. Mulatva. Hanem, tréfán kívül, kitünő gondolata volt, nem az, hogy felolvasott, hanem hogy már megvacsorált. Félegyig éhezni, csak azért, hogy az ember egy kicsit kitáncolhassa magát! Erre is csak a nők képesek!… vagy erre is csak a nő bírja rá a férfit!… Persze, azt hitték, hogy kilenckor már táncolni és tizenegykor szünórázni fognak! Én bizony nem várom meg a szünórát; követem az okos ember példáját.

A táncteremből nagy lárma hallatszott s nemsokára rá egy fiatalember jött ki, aki már előbb is ki-kirándult, cigarettázni. A képviselő oda kiáltott hozzá:

– A bíró!… Ki lehetne más?!… Ezzel a részeg disznóval nem lehet birni s egyszer már igazán ki kellene dobni minden tisztességes helyről. Mikor a füzértánc megkezdődött, valamelyik -146- izetlen fickó felköltötte s ez a barom ma azt vette a fejébe, hogy minden figurát meg fog zavarni. Szép csöndesen el akarták távolítani, emiatt összeszólalkozott Jurisicscsal, aztán elkezdett ordítozni: „Én rumunyesti és romhányi Gránic László vagyok!“, s a többi, mintha ezt nem tudná könyv nélkül minden gyerek, végre kituszkolták és haza vonszolták.

– Az egész vármegyében ez a bíró a legnagyobb krakéler – kommentálta az eseményt Légvárynak a képviselő.

II.

Az, hogy a képviselő a Légváry asztalához ült le vacsorálni, a kultúr-est pesti foglyának egy kis szabadságot jelentett. Fölmentette attól, hogy a szünóra idején jelentkeznie kelljen az alispánék asztalánál – ahol csak statisztálnia lehetett volna a grófnő és a Buba körül tolongó gavallérok között – vagy a művész-asztalhoz telepedjék és felvegye a versenyt az aranyszáju Plojestivel, a kinek az elmésségét a pesti szépségek egyre szikrázóbbá tüzelték. De fölmentette attól is, hogy a Vadászlaky úr kedélyes kis körében keresse a vigasztalódást és türelmesen várva a szerencsés pillanatot, a mikor majd jókedve az asztal tetején való táncolásig fokozódik, egyelőre csak azt tegye nyilvánvalóvá a vacsoráló közönség előtt, hogy hamarjában mekkorát sülyedt a berzencei közvélemény előtt. -147- Hogy egy kis pünkösdi királyság után, amikor is pesti nevezetességként szerepelt és a berzencei előkelőknek a tiszteletét élvezhette, balsikerü felolvasásával egyszerre lezuhant a helybeli szesz-testvérek közé.

Nem kellett többé azon törnie a fejét, hogy a szünóra idején hová huzódjék. Mert, amikor a füzértánc után az egész közönség átköltözködött az étterembe, mindjárt az első fecskék oda repültek a képviselőhöz, aki még javában vacsorált. És nemcsak egy pár öcsémuram, hanem megfelelő számú húgocska és keresztleány is, akik a képviselő-bácsikát nem győzték kényeztetni. Légváryt tehát az éttermet megszálló sokaság már előkelő társaságban találta, amely csakúgy számot tarthatott az idegen figyelmességére, mint azok, akik a szomoru sorsra jutott vendéget menedékhelylyel kinálták meg és ápolni, vigasztalni, sajnálni akarták. Az alispán csak természetesnek találhatta, ha Légváry szivesen marad abban a jó társaságban, amelyet a véletlen szerzett meg neki és nem sorakozik azok közé, akik az ő asztalánál helyért tülekedtek. És nem vehették rossz néven ezt a tartózkodást – amelyben több volt a figyelem és a tapintatosság, mint a hanyagság vagy éppen az illetlenség – a grófnő meg a Buba sem, akik különben örültek, hogy a kultúr-est pesti sebesültje néma, de még friss fájdalmával nem vet árnyékot arra a vidám hangulatra, amelyből megszokott környezetüket eddig még semmi se zavarta ki. A művész-asztalnak olyan ostromot kellett kiállania, hogy ott ugyan senkinek a hiányát nem vették észre és legkevésbbé a lábbadozó felolvasóét. Sőt még -148- Vadászlaky urat se sérthette, ha a flastromra szoruló szerencsétlenül járt az udvarias, elsőosztályu közönség köréből nem siet az ő kedélyes, de már eleve hangos és tagadhatatlanul csak másodrangu asztalukhoz.

Légváry ennek a kis szabadságnak is nagyon tudott örülni, de egy kissé korán örült. Nincs az a csekély kényelem, amelynek ne volna valami váltságdíja.

Ha nem is kellett vizitelnie sehol, ahol csak mérsékelt lelkesedéssel várták vagy a hová nem kivánkozott, viszont lehetetlen volt kikerülnie azokat a látogatókat, akik nem engedhették el maguknak, hogy személyesen is meg ne ismerkedjenek a kultúr-est egyik szereplőjével, már akármilyen volt is ez a szereplés… És az „ugyanerre a tisztességre szomjazóknak olyan hosszu sora“ jelentkezett, annyi érdeklődő jött egyik a másik után, rendre, hogy órákig nem szabadulhatott meg attól a helytől, amelynek eleinte annyira örvendett. A szünóra után a közönségnek egy harmada már vissza se ment a táncterembe, a másik harmada pedig a táncteremből is minduntalan visszatért a pohárhoz vagy a pihenéshez; s a táncból kidülők egyre növelték a látogatók számát. Az irodalom-barátok ugyan – a kiket néha ketten-hárman is képviseltek a húgocskákkal és keresztleányokkal ékes, látszólag víg asztalnál – hamarosan megelégelték az irodalmat és elég gyakran felváltották egymást, de ha valamelyik beérte a mulatsággal és eltávozott örökre, helyét mindjárt elfoglalta egy másik, aki a szomszéd asztalnál várta, míg rákerül a sor. Ők hamar kipihenhették -149- az irodalmat, de a drága pénzen hozatott s a felolvasó-asztalnál hasznavehetetlennek bizonyult pesti ezen a vigasz-versenyen már nem pihenhetett.

– Kézről-kézre járok, mint a pohár – mondta magában, mialatt rajta volt, hogy kielégitse a sokféle kiváncsiságot.

Messziről úgy tünhetett fel, mintha kihallgatást adna, de valójában őt hallgatták ki: többet kellett felelgetnie a legváltozatosabb tárgyu vallatásokra, mint hajdan, az alapvizsgálaton. És azt a főbenjáró udvariatlanságot mégse követhette el, hogy megszökjék és elbujjék valamelyik szép asszony szoknyája mellé; nem volt más választása, mint hogy beletörődjék a sorsába. Olyanformán érezte magát, mint az a bukott miniszter, akinek a golyó már ott van a hasában, akiről már mindenki tudja, hogy: vége, megbukott, és a kinek azért mégis rettenthetetlen szeretetreméltósággal kell megfelelnie egy sereg ujságíró minden kérdésére.

– Annyi igaz – szerénykedett a sokat olvasó úriember – hogy én gondolkozom is azon, amit olvasok.

– Kár, hogy csak olyankor gondolkozol – évődött vele a képviselő, akit mulattatott, hogy az írásgyártóra rászabadíthatta az írás-fogyasztót.

– Légváry úr nem is képzeli – kezdte udvarlását a berzencei műveltek vezére – hogy városunkban milyen nagy a népszerűsége! -150-

– Pedig úgy van, és én mindjárt meg is magyarázom, hogy miért népszerűbb nálunk minden más írónál. Ez a benső kapcsolat Légváry úr művei és Berzence között legelőször is onnan ered, hogy itt csaknem kizárólag azt a pesti ujságot olvassuk, amelybe Légváry úr is dolgozik. Nekünk nagyon tetszik ez az ujság s különösen a Légváry úr mérsékelt, megfontolt politikája.

– Mindegy. Már ahhoz is gratulálnunk kell, hogy tevékenysége szinteréül éppen azt az ujságot választotta, amely ilyen mérsékelt, megfontolt politikát űz. Továbbá, hogy visszatérjek a benső kapcsolatra, nekünk rendkívül tetszik a Légváry úr írás-modora, de különösen a témái.

– Én pávatollakkal nem szoktam ékeskedni s azért megvallom, hogy Légváry úrnak a könyveit nem olvastam. Napjainkban, sajnos, éppen a művelt ember nem ér rá könyveket olvasni, mert ettől visszatartja nagy szellemi elfoglaltsága. De amint ez minden civilizált embernek kötelessége, nem mulasztom el figyelemmel kisérni a hirlapokat és Légváry úrnak például minden sorát elolvasom.

– Becsületszavamra. Pedig néha alig jutok hozzá, hogy az ujságot végig olvashassam, de inkább az alvástól vonom el ezt a negyedórát. Az a finomság, amelylyel Légváry úr a legkényesebb -151- témákat kezeli, engem rabjává tett. De kivált ezek a témák szinte az izgatottságig érdekelnek. Elannyira, hogy az ujságban mindig azt nézem meg először, van-e benne Cid? Mert, ugyebár, Légváry úr ír „Cid“ álnév alatt?

– Ugy? Ez végre megmagyarázza, ami már az első percben is sajátságosnak, mondhatnám gyanusnak tünt fel előttem, hogy tudniillik felolvasásában sajnálattal nélkülöztem azt az érdekességet, sőt pikantériát, mely oly magasan kiemeli írótársai közül. És ez a meglepő fölfedezés arra ösztökél, hogy részben tanácsot kérjek öntől, részben pedig – ne vegye zokon – tanácsot adjak önnek.

– Szerény tanácsom arra vonatkozik, hogy – amennyiben a hangja úgyis gyönge és a mennyiben még jövőre is szándékozik felolvasást tartani valahol – további felolvasásainak nagy érdekességet kölcsönözne, ha például a szerelmi élet titkairól méltóztatnék valamit felolvasni. Cserében ezért az inkább praktikus, mint bíráló figyelmeztetésért viszont arra kérem, adjon tanácsot nekünk, miképpen lehetne kieszközölni, hogy a legközelebbi kultúrestén Cid olvasna fel nálunk, az igazi Cid?

– S ha rólam is meg méltóztatnék emlékezni. Nevem Bagossy. Bagossy Zsolt. -152-

A második és a harmadik látogató testvérei lehettek volna Bagossy úrnak, annyira hasonlítottak rá. A többieken is meglátszott a rokonság, atyafiság. Utoljára, de nem utolsóképpen, Otrokocsi úr mutatkozott be.

Már három óra felé járt az idő s a csárdás riadója csak kevés párt mozgósított. Mindinkább fogyatkoztak a lankadatlanok és egyre szaporodtak azok, akik a tánc élvezetétől kimerülten szivesen engedték át magukat a füszeres társalgás vagy a könnyed bölcselkedés szelidebb örömeinek. Légváry, aki már inkább táncolt volna, mint hogy tovább is eszmét cserélgessen, éppen azt nézegette, előbb aggodalmasan, aztán kétségbeesetten, hogy vajjon a Buba nem mutat-e valamelyes hajlandóságot a pihenésre és a hazamenetelre, amikor egy hölgykoszoru mellől felpattant az izzadó szőke és oda lépkedett a szomoru költőhöz.

– Nevem Otrokocsi – szólt. – Megbízásból jövök. Odaát nagy vita támadt s a hölgyekkel közösen elhatároztuk, hogy a vita eldöntését önre bízzuk.

Otrokocsi úr leült és zsebkendőjével a nyakát törölgetve, így folytatta:

– Felolvasásából, már amennyiben egy pár szót hallani lehetett belőle, azt következtetjük, hogy ön inkább filozóf, mint olyan író, akinek célja a közönség mulattatása. És én abból, hogy ön, úgy látszik, novellát olvasott -153- fel és egyetlenegy árva viccel sem iparkodott megnyerni a hallgatóság kegyét, azt gyanítom, hogy ön voltaképpen tudós, vagy legalább is világlátott ember, aki már hallott egyet-mást harangozni az élettanról, sőt, ha talán nem is foglalkozott természettudományos alapon a szerelmi élet kérdéseivel, szemlélődött a világban s már koránál fogva is tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyekről a hölgyek, és nem csupán a leányok, hanem az asszonyok közül is többen, sok illuziót táplálnak. Önt én gondolkozó és tisztán látó embernek tartom, nem fantaszta költőnek, nem üres szépirodalmárnak.

– Azért nyugodtan engedem át önnek a döntést. De megjegyzem, nem azt óhajtjuk, hogy bókoljon a hölgyeknek; nekünk nem kell a szépirodalmi ábrándozás, nekünk a meztelen igazság kell. Mindig föltéve, mondom, hogy ön hallott harangozni az élettanról és tisztában van a szerelmi élet kérdéseivel, sőt talán tudományosan is foglalkozott velük.

– Őszintén szólva, inkább csak amúgy foglalkoztam velök, de már elég régen felvilágosítottak.

– A kérdést három pontban teszem fel. Egy: az, hogy a szerelemben a nő is keresi a változatosságot, élettani törvény-e, vagy csak társadalmi jelenség? Kettő: hihet-e a férfi a nőnek, ha a nő hűnek mondja magát? Három: felsőbbsége-e az állatnak, vagy olyan tulajdonsága, mely alsóbbrendűségét állapítja meg, hogy nem ismeri a hűséget? Kérem, mondja el a nézetét. -154-

– Már a kérdések formulázására is volnának megjegyzéseim, de ezeket elhagyom. Ehelyett, ha érdekli a nézetem, olyan röviden, ahogy csak lehet, felelni fogok mind a három pontra.

Azaz hogy: csak akart felelni. Mert alig fogott hozzá s még csak az első pontnál tartott, amikor Otrokocsi úr, aki a középső ujjával már a második mondat óta türelmetlenül kopogott az asztalon, hirtelen közbevágott:

– De, kérem, ön a nézetemet kérdezte és én csak a magam nézetét mondhatom el!

Négy óra tájban a Buba, alighanem az alispán közbenjárására, megkegyelmezett a fogolynak, vagy legalább belenyugodott, hogy már haza fognak menni. Nagy, csukott batárban hajtattak el; együtt, mind a négyen. A kocsiban Légváryt majdnem elnyomta az álom; alig bírta a szemét nyitva tartani. Az alispán is szótlan volt; talán észrevette, hogy a vendége fáradt, s nem akarta zavarni. Csak a hölgyek beszélgettek, a grófnő egy kicsit álmosan, a Buba élénkebben.

Légváry, elbóbiskolva, nem tudta figyelemmel kisérni a beszélgetést, de egy-egy szó megütötte a fülét, s kivált minduntalan a Kalivoda név. Egyre azt hallotta, hogy Kalivoda így, Kalivoda úgy; Kalivoda azt mondta, Kalivoda akkor ezzel vagy azzal táncolt… -155-

Félálmában úgy tetszett neki, mintha a kocsirobogás altató egyformasága és még a lovak patáinak ritmikus kopogása is mind azt zenélte volna:

– Ahá! – állapította meg magában a Buba lelkesedéséből – a bálkirályságért való versenyben Kalivoda úgy győzött, ahogy akart!…

És édes kárörömmel talált balzsamot abban a megnyugtató és mindent kiegyenlítő megoldásban, hogy Kalivoda Albinnak a kultúrest nagy mérkőzésén sikerült legyűrnie vagy legalább is letáncolnia Otrokocsi urat, az izzadó berzencei Strindberget.

III.

Az alispán rendíthetetlen maradt a figyelmességében; a végsőkig levonta a következéseit annak, hogy jogász korában egyszer öntudatosnak találta a Légváry föllépését, s felülve ennek az emléknek, most lehívta Berzencére, ami kétségtelenül igen rossz ötlet volt.

Hat órakor ő is fölkelt, kánaáni reggelivel vendégelte meg az útjára készülődőt, s még a vasúthoz is kikisérte.

A kocsiban még egyszer elmondta, hogy mennyire örült. Aztán megkérdezte Légváryt, mit szól ahhoz a tervéhez, hogy a kultúr-egyesület javára szocziológiai estéket szándékozik rendezni. Havonkint egyszer vagy a szezonban akár kétszer is. A szociológiai tárgyu, tanulságos, -156- szabad előadások megtartására a helybeli vagy a közel lakó jeleseket kérné fel, a kiknek az utazása nem kerül költségbe, s akik tiszteletdíj nélkül is mindannyian szivesen vállalkoznának, a komolyabbak azért, hogy az ügyet szolgálják, a többiek azért, hogy szerepelhessenek.

– Az öreg urak, a tanárok és más intelligens férfiak meg a komolyabb fiatalemberek, sőt talán a gondolkozó nők is örömest hallgatnák ezeket a szabad előadásokat – magyarázgatta a tervét. – Tehát, csak félkoronás belépődíjat számítva is, jelentékeny haszna lehet belőlük a kultúr-egyesületnek. De ha, tegyük fel, a népet ingyen engedjük is be ezekre az előadásokra, akkor is célt érünk, mert az erkölcsi haszon kárpótolni fog az anyaginak az elmaradásáért. Mégis csak másképpen lesz, mint eddig. A kultúr-esték rendezése csak arra volt jó, hogy az emberek kedvökre kimulathassák magukat. Bejöttek azok, akik táncolni akartak, meghallgatták a hangversenyt, türelmetlenül vagy türelmesen, ha egy kis mókázást is hallhattak, de a felolvasót már meg se akarták hallgatni, nem figyeltek a szavaira, beszélhetett akármit, unták, boszankodtak rá, mert csak késleltette a táncot, valóságos ellenséget láttak benne, alig várták, hogy lerázhassák a nyakukról, mert – valljuk meg – a szépirodalom senkit se érdekel. És a felolvasók nem számoltak ezzel az ellenséges indulattal, nem igyekeztek a közönséget édességekkel, tréfával, bolondságokkal lekenyerezni, mind irodalommal jöttek, azzal, amitől az emberek a legjobban fáznak. -157- Aztán a temérdek költség!… Nem, ezeknek a kultúr-estéknek semmi célja, semmi haszna, semmi értelme!

– Mind csupa arany igazság – gondolta Légváry – de mért nem mondta mindjárt?!

HUSZÉVES HÁBORU.

Nottingham várának felső csarnokában, nyolc fáklya közepett, csöndesen iddogáltak a bárók és kapitányaik. Keveset szóltak, sűrűbben ürítgették kupáikat, és néha hosszasan elhallgatták, hogyan viháncolnak és visítoznak odalenn, az udvarban, a várba fölrendelt lányok és menyecskék, akiket már ugyancsak szorongattak a legények meg a hadnagyok. Alant vígan voltak az emberek. Az udvarban égő rőzselángok körül tréfálkozó nép kergetőzött s az alsó csarnokokból, amelyekbe csak kivülről szűrődött be világosság, mindenféle zsivaj hallatszott. Egyszerre, valahonnan a pincék tájékáról, hosszú sikoltozás hangzott föl, mintha valakit ölnének. „Ez leány volt“, – nevetett Sir Ramorny, a házigazda.

Ebben a pillanatban a felső csarnok egyik világos falán roppant árnyék futott végig. Egy óriásnak az árnyéka, aki, mikor fölemelkedett ültőhelyéből, a fejével fölért a boltozatig.

– Én, Percy, Northumberland grófja, – -159- szólalt meg az óriás – esküszöm az égre, az ég istenére, hogy nem nyugszom addig, amig az utolsó Westmoreland döglötten nem hever a lábamnál, meneküljön előlem akár a poklok fenekére!

Kiürítette kupáját s aztán leült. De példájára sorra fölemelkedett a többi báró is, és így esküdöztek:

– Én, Clifford, esküszöm az élő Istenre és az ő egyszülött fiára, hogy mindhalálig veled harcolok, Sir Northumberland, és a pokol tüzébe is utánad lovagolok!

– Úgy legyen üdvösségem az égben, – fogadkozott Sir Montravers – amint megtartom eskümet, hogy mindig oldalad mellett leszek, ameddig Sir Walter ellen harcolsz!

– Ha Sir Walter Westmoreland-nek csak egy fattyuja is rejtőzik valahol: előkerítem a föld alól is és kiirtom a világból! – erősködött Sir Rothsay.

Igy vagy ilyenformán fogadkozott, ki a szentekre, ki a háromegy istenre, a többi báró is, mind valamennyi, szám szerint huszonheten; az ország nagyjainak majdnem a fele.

– Megfizetek érte, Sir Walter, – szólt magában, – hogy megaláztál Rőt Vilmos előtt!

Odalenn ekközben a szerelmes kedv lassankint elölte a tréfálkozás lármáját.

– Több italt a legényeknek! – adta ki a parancsot Sir Ramorny. – Akadhat köztük, aki utoljára iszik.

– De aztán aludják ki magukat! – szólt -160- Clifford. – Korán kell elindulnunk, ha virradatkor fenn akarunk lenni az Ördöghegyen.

– És meglehet, hogy holnaputánig nem fognak aludni, – szólt Montravers. – Vadászat közben dolgunk is akadhat.

– Majd kialuszszák magukat, ha egy kicsit megdézsmáltuk Sir Walter vadaskertjét! – szólt Rothsay.

Northumberland nem beszélt, csak nagyokat ivott. Közben hátradőlt a székén és tekintetét az ajtóra függesztette. Azon az ajtón jött be nemrég a hiradó, aki jelentette, hogy Northumberland egy legényét Sir Walter elfogatta, rettenetesen elpáholtatta és visszaküldte az urához.

A hallgatag óriás körül egyre szaporább lett a beszélgetés. A bárók sokkal jobban győzték az italt, mint csatlósaik, de idő multán ők is fölélénkültek. Sir Berkeley elbeszélte, mit látott Winchesterben, a Sir Walter esküvőjén.

– Én láttam Godiwát, – mesélgetett, – amint meztelenül lovagolt végig Coventry piacán, hogy megmentse szülővárosát. Aranyhaja ugy beboritotta, hogy egész alakjából nem látszott egyéb, csak az arca, lábujjainak a hegye, meg a két keze, amint a kantárt tartotta. Ilyen a Marjory haja. És láttam a Sir Douglas leányát, akibe az oltárnál beleszeretett az áldozópap… akibe Calixtus érsek egy szempillantás alatt ugy beleőrült, hogy nem eskette össze a vőlegénynyel, mert, amint később mentegetőzött, lehetetlen volt elhinnie, hogy nem földreszállott angyal áll előtte. Ilyen a Marjory arca… -161-

Northumberland ugy ütötte kupáját az asztalhoz, hogy minden edény lehullt róla, olyan csörömpöléssel, mintha még ezek is ijedten menekültek volna.

Hagyták. Mindenki tudta, mi baja. És mindenki örült, hogy dühében velök tart.

Sir Ramorny uj vedreket és még nagyobb kupákat hozatott. Aztán elülről kezdték az ivást, mintha most érkeztek volna. És ittak, amig el nem álmosodtak.

Éjféltájban a bárók sorra elszökdöstek pihenni. Csak Northumberland maradt a székén, hátradőlve s tekintetét arra az ajtóra függesztve, amelyen a hiradó bejött.

De még reggeli szürkület előtt fölébredt. Lement a még sötét udvarra, fölrázott álmából egy legényt, egy rocska vizet hozatott, megmosdott s aztán megfuvatta a kürtöt.

Ez azt jelentette, hogy Percynek a legényei álljanak talpra. Az ur vadászni megy.

II.

Mikor Sir Ramorny meghallotta, hogy Sir Walter Westmoreland Winchesterben feleségül vette a szép Marjoryt, Sir Bruce leányát, ugyanazt -162- a Marjoryt, aki nemrégen letérdelt apja előtt, könyörögve, hogy ez ne kényszeritse őt Northumberland grófjához – Sir Ramorny igy kiáltott föl:

Végre megtorolhatja azt a sértést, amelylyel Sir Walter a király előtt illette.

Sir Walternek ugyan sok haragosa volt a bárók között; szókimondása, ridegsége, egyezkedni nem tudó természete egyre több urat tett titkos ellenségévé. Utját állotta nem egy olyannak, aki érdemek nélkül tört a magasba és még többnek állott utjában, már azzal is, hogy élt.

De Sir Walter hatalmasabb volt, mint külön-külön bármelyik ellensége. A király is sokáig félelmetes védelmezőként állott a háta mögött. És ez a pártfogás nem az egyetlen támasztéka volt. Baj esetén Sir Walter is találhatott szövetségeseket az ország nagyjai között.

Az ellenséges bárók tehát csak magukban moroghattak; összeröffenni nem mertek ellene.

Házassága azonban sokat változtatott ezen az állapoton. Pedig Marjory kezével is nyert egy erős szövetségest: apósa, Sir Bruce, a skót fegyveresek egész hadseregét adta lányának hozományul. Csakhogy ezzel a házassággal Sir Walter elveszitette a király pártfogását. Rőt Vilmos megkivánta, hogy hivei közül azok, akik szép nőt vezetnek oltárhoz, először is neki házasodjanak meg. És Sir Walter tudni se akart erről. Ahogy megesküdött, bölcs önzéssel elvitte -163- Marjoryt, a királytól jó messzire, fel, a hegyek közé.

Hanem, ha eljátszotta a király kegyét, nem ezzel veszitette a legtöbbet. Még ennél is jobban csökkentette a hatalmát az, hogy házassága felbőszitette Percyt, Northumberland grófját.

A királyon kivül senki se volt az országban, aki annyi léleknek parancsolt volna, mint Northumberland grófja. Egymaga több vitézzel rendelkezett, mint tizen a bárók közül; többel, mint Sir Walter és apósa.

És veszedelmesebb ellenfél tudott lenni, mint a gyáva és számitó király. Rőt Vilmos az erőpróbában is mindig a hasznos békekötést kereste; a gróffal azonban nem lehetett másképpen harcolni, csak életre-halálra.

Ha rábirhatják Percyt, hogy élére álljon az ellenséges báróknak és ezek egyesitett erejét a magáéval kettőzve meginditsa a harcot, amelyet eddig a haragosok egyike se mert elkezdeni: ugy Sir Walternek el kell pusztulnia.

Már pedig az óriást ugy lehet vezetni, mint egy gyermeket. Ehhez csak az kell, hogy tudjanak vele bánni. Meg kell keresni a könnyen sebezhető oldalát: a büszkeségét és ennél fogva kell megcsipni, aztán el nem ereszteni.

És hogyha véletlen jószerencséből vagy ügyességgel sikerül egy kis taplót is dugni a fülébe: akkor már bizonyos, hogy a harc halálos lesz.

– Dicsértessék az Ur szent neve! – fohászkodott hadnagyai előtt. – Immár elérem, amiért -164- oly régóta imádkozom: nyakát fogom szegni Sir Walternek!

Nem is késlekedett sokáig, hanem, mihelyt elkövetkezett a vadászatok ideje, meghivta Sir Percyt egy kis mulatozásra.

Nottingham urának szép vadaskertje volt és az óriás, aki hetekig gyerekként siratta Marjory elvesztését, már belefáradt a magános dühöngésbe. A fejedelmi vad gyanutlanul sétált bele a kelepcébe.

Az örvendetes eseményről Sir Ramorny azonnal értesitette a bárókat. Azok már tudták, mit céloz az összejövetel, s kevés idő multán nagy fegyveres erővel állitottak be Nottingham várába.

Sir Percy csak jelentéktelen kiséretet hozott magával. De most, egyelőre, még nem is volt szükség a hadseregére, csak ő rá, magára.

Az óriásnak nem tünt föl, hogy az urak tulságosan nagyszámu legénységgel jelentek meg a vadászmulatságra. Reggeltől estig az erdőt járta s nem törődött a többiekkel.

Az urak ezalatt ugyancsak hozzáláttak a mulatozáshoz. S a legényeik szintén.

Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nem tartják tiszteletben a tilost s elkalandoznak jó meszszire, a szomszédos birtokra, ahol már Sir Walter az ur? Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nap-nap után elportyáznak nagy távolságra, az ördöghegyi erdőbe s alaposan megdézsmálják Sir Walter vadaskertjét?

Sir Walter Westmoreland megértette, hogy ez tulajdonképpen: kihivás. De nem is hederitett a szemtelenkedésre; lenézte a bárókat. -165-

Ugy védte a vadját, ahogy szokta. Őrei lenyilazták a szökevény vadorzót; akit elfogtak, azt leszúratta – és a mulatság folyt tovább.

Mert ki tehetett róla, hogy az ittas, garázda legények minduntalan magukkal csábitották Sir Percy emberei közül hol az egyiket, hol a másikat?

Mikor Westmoreland meghallotta, hogy a vadorzók között, akiktől nem tudja megtisztitani az erdejét, ott vannak a Northumberland legényei is: összeráncolta a szemöldökét. (Nála igy fejeződött ki a legnagyobb fölindulás.)

Vagy ugy?! Az már más! Akkor hát ez nem csak verebek szemtelenkedése, amire az ember ugy felel, hogy elhessegeti a tolakodó csiribiri népséget! Ez már kihivás! Northumberland akar belekötni?… az a Northumberland, akitől egy életre elválasztja a kölcsönös gyülölet?… Northumberland, aki már méltó ellenfél? Akkor hát vége a csöndes tréfálkozásnak!… és ha eddig az ártatlannak vélt kötekedésre azt az enyelgő, vidám választ adta, hogy egyszerüen a másvilágra küldte a megcsipett vadorzót, most már illően kell megfelelni a kihivásra!… mert ez már kihivás!

Kiadta a parancsot, hogy mihelyest az incselkedés megismétlődik, a grófnak egy emberét élve kell kézrekeriteni, kerüljön a tréfa akármilyen véres összeütközésbe, akárhány emberhalálba!

Azon az áron, hogy a lesbenálló őrök közül vagy ötven ott hagyta a fogát, fogtak is neki néhány eleven vadorzót. -166-

Sir Walter kiválasztotta a tiszta buzát a konkolyból. A konkolyt: Sir Ramorny meg a bárók cselédeit felköttette. „Diszitsétek föl velök fáimat!“ – mondta ki a gyászbeszédüket. De az elfogottak közt csakugyan ott volt Sir Percynek egy embere is, s ez kivételes elbánásban részesült. Először rogyásig jól kellett laknia vadpecsenyével s aztán rettenetesen elverték. Mikor aztán már nem tudott mozdulni s félő volt, hogy a sok botütéstől kiadja a páráját, Sir Walter elvitette embereivel a nottinghami vár közelébe, de előbb meghagyta neki:

– Ha majd föl tudsz tápászkodni s elvánszorogsz uradhoz, mondd meg neki, hogy visszaküldtelek, mert tudom, hogy szüksége van minden egyes szolgájára. Isten ments, hogy kisebbitsem testőrei számát!

Northumberland tajtékzott, mikor megtudta, hogy pajzsát milyen szégyen érte.

– Ugy, Sir Walter?! – tombolt. – Te a cselédeimmel szemben hősködöl?! Gyere, állj elő és vitézkedjél akkor, amikor engem is megtalálhatsz! Félted a nyomorult vadjaidat? No hát, holnap magam megyek vadászni az Ördöghegyre és olyan pusztitást végzek ott, hogy egész életeden át siratni fogod!

– Ha jöttök, ti is mulatni fogtok, – felelt Sir Percy. – Ha nem, akkor magam vadászok ott, két vagy három napig!

De a bárók is ott akartak lenni, hogy „vidámabb legyen a mulatság“. Most az egyszer nagyobb erőben vannak Percynél s a mai kivonulásukkal -167- megszerezhetik a gróf szövetségét mindenkorra, amig Sir Walter el nem pusztul.

Northumberland nem várta meg őket. Hanem a bárók is talpon voltak már, mihelyt szürkülni kezdett.

A sötétség valami ólomszinü homályra vált, amikor elindultak, kiki a maga népével. Sürü ködnek mentek neki és nemsokára elvesztek egymás elől. Sir Montravers, aki rövid vágtatás után hátranézett, a nottinghami vár helyén csak egy kis felhő-gomolyagot pillantott meg. De a felhő-gomolyagban tüzes pont csillogott. Fáklyafény lehetett, hanem Sir Montraversnek ugy tetszett, mintha a Sir Ramorny vörös szemét látná.

Mire kivilágosodott, valamennyien eljutottak az Ördöghegyet környező erdőkbe.

A bárók is hozzáláttak a szórakozáshoz, de nem sokáig vigadhattak, mert uj társaság jelent meg a vadászaton. Sir Walter egyik alvezére, a skótok kapitánya és maga Sir Walter három oldalról ütöttek rajta a vadorzókon.

A szarvasok ámulattal nézhették, ami ezután következett. Mily fordulat Isten kegyelméből! Az emberek egymást vadászszák!

Az Ördöghegy egyik határán egy megdühödött lovas száguldozott, igy orditozva: -168-

S a másik oldalon, egy vértől gőzölgő óriás keresgélt valakit, a tüdejének minden erejével harsogva:

Kora reggeltől késő estig folyt a harc. A vaksötétben Sir Walter seregének csak a roncsával vonult vissza várába. De a vadászok közül is csak minden negyedik tért haza.

Négyezer ember maradt az Ördöghegyen; ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.

Northumberland megsebesülve, véresen és sárosan került vissza a nottinghami várba. Majdnem minden legénye ott maradt a fák közt és mégse érhette el, hogy összeakadjon a gyülölt Sir Walterrel. Az Ördöghegy rengetegében nem juthattak egymás közelébe.

Ez után az első, eredménytelen összecsapás után Sir Percyt már nem kellett biztatni. Fegyverbe szólitotta népét és a bárók haderejét a maga seregével kettőzve, meginditotta a háborut Sir Walter és frigyesei ellen.

Mert Sir Walter is keresett és talált nem egy szövetségest. A hatalmasabb bárók közül Norfolk, Sussex és Exeter az ő pártjára állottak; s ezeken kivül még vagy tiz báró volt vele, olyanok, akik régi ellenségei voltak Rothsaynek, Cliffordnak vagy Montraversnek.

Kisebb összecsapások után, amelyekben hol a Sir Bruce skótjai győzték le Sir Rothsayt, hol Montravers kényszeritette meghátrálásra a Norfolk seregét, a két ellenséges haderő Risings közelében -169- találkozott először. Mind a két hadsereg erejének teljességében volt; Sir Walternek Norfolk, Sussex és Exeter, Sir Percynek Rothsay, Montravers és Clifford voltak az alvezérei.

A risingsi csata, tizenhat órai elkeseredett küzdelem után, Northumberland és szövetségeseinek győzelmével végződött; de ez a győzelem mind a két részen sok vérbe került. Huszezer harcos maradt a csatatéren: ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.

III.

Northumberland és Westmoreland háboruja kerek husz évig tartott. Időközben egyiktől is, a másiktól is elpártolt egy-egy régi szövetséges s a régi helyére uj szövetséges lépett; de a két ellenséges sereg ereje, amely az első ütközet idején majdnem egyforma volt, később is meglehetősen egyforma maradt. Az örökkön harcolók sorában gyorsabban szántott a halál, mint a békességben élők között; de a kidőlt harcosokat pótolni uj katonák nőttek fel, ugy Northumberland seregének, mint Sir Walternek a szolgálatára.

Igy a szerencse hol az egyik, hol a másik ellenfélnek kedvezett. Az egyiket is, a másikat is sok veszteség és sok vereség érte, de hogy a háborunak mi lesz a vége, hosszu ideig bizonytalannak látszott. Csak a második tiz év vége felé kezdett kitünni, hogy a szerencse lassankint végképpen elpártol Sir Waltertől.

Husz esztendőn át Sir Walter is, Sir Percy is számtalan csatát láboltak meg. Mind a kettő -170- sokszor megsebesült; ugy az egyiknek, mint a másiknak, többször is be kellett pillantania a pokol tornácába, de a véletlen ugy akarta, hogy husz esztendőn át, akárhol és akármilyen buzgón keresték egymást a csatamezőn, sohase találkozhattak.

– Valami rontás van benne, hogy sohase akadhattok össze, pedig mindenütt keresitek egymást! – szólt egyszer Sir Percyhez hü embere, Sir Gournay, három nappal a cheltenhami csata előtt, amelyben Sir Walter életét vesztette.

– Tudod, hü Gournay, – felelt Northumberland – én megtartom eskümet s keresni fogom Sir Waltert egyikünk végső lehelletéig… de már nem bánom, ha sohase találom meg!…

Csillagfényes, szép, nyári este volt, s a vezér, aki hü kapitányával a sátra előtt járkált, folyton az eget nézegette.

– Nézd, hü Gournay, – magyarázgatta szavait Sir Percy, – husz esztendő óta sok minden megváltozott. Mikor a háboru megkezdődött, Clifford, Montravers és Rothsay voltak a szövetségeseim, most Clifford, Montravers és Rothsay Sir Walternek a frigyesei. Husz esztendővel ezelőtt Norfolk, Sussex és Exeter Sir Walter pártján voltak; most Norfolk, Sussex és Exeter az én alvezéreim. Tudod, ki volt az első, aki harcra tüzelt Westmoreland ellen? Sir Ramorny, aki most ellenségemnek a barátja és tanácsadója! Sőt te magad is, Gournay, aki már hét év óta hü emberem vagy, husz esztendővel ezelőtt a Sir Walter táborában harcoltál!

– Ne mentegetőzzél, – folytatta Northumberland, – eszem ágában sincs fölpanaszolni, hogy nem mindig voltál barátom. Idővel a barátok ellenségekké válnak s a régi ellenségek megbékélnek egymással. Ez a világ rendje; igy hozza magával a dolgok örök körforgása. Amazokat is értem. Sir Ramornyt boldoggá tette, hogy leányát feleségül adhatta az ifju Brucehoz és minden haragja elmult Sir Walternek egyetlen jó szavára. Sir Waltert elhagyták, akik kisebb jutalmat kaptak tőle, mint amekkorát vártak; elhagyták, akiket megbántott, méltán vagy érdemetlenül, cselekedettel vagy szóval, néha talán nem is szóval, hanem, amikor rosszkedvü volt, egy puszta tekintettel. Tőlem is szökdöstek, akiket Sir Walter szép igéretekkel hóditott a pártjára vagy akik ugy gondolkoztak, hogy tőlem már nem várhatnak semmit, mert már jóval többet kaptak, mint amennyit ki tudtak érdemelni. Nem haragszom rájok. Megváltoztak, ennyi az egész. Értem őket és megbocsátok nekik; hiszen magam is megváltoztam.

– Te, uram? – kétségeskedett Sir Gournay. – Te olyan vagy, mint az óriás cser!…

– Nagyon megváltoztam, – erősitgette Northumberland. – Husz esztendővel ezelőtt csak szerettem és gyülöltem; most se szeretni, se gyülölni nem tudok többé senkit. A szeretőimtől sorra elidegenedtem; a legtöbbet megutáltam. A barátaimat jobban megismertem; ha nem bizonyultak megvetésreméltóknak, szégyelnem kellett, hogy a gyöngeségüket vagy a kicsinyes önzésüket előbb nem vettem észre. A -172- legtöbben egy kis hitszegéssel, egy kis csalárdsággal és sok kapzsisággal, egyszerüen beállottak az ellenségeim sorába. És a gyülöletem? Valaha gyülöltem Bruce Marjoryt, aki megvetette a szerelmemet. De ezek az érzéseim elmultak s tudom, hogy ez a nő olyan tiszteletreméltó, mint amilyen kevéssé tiszteletreméltók azok, akiket husz év óta megismertem. Hü feleség, jó anya; csak egy hibája van: hogy én nem tetszettem neki. Valaha gyülöltem Sir Waltert; de ma már mért gyülölném? Azért, mert elhóditotta előlem, akit szeretett? Én is megtettem volna az ő helyében. Vagy mert sértéssel felelt, mikor azt hitte, hogy csúfot üzök belőle? Mit tehetett volna egyebet? És ő az egyetlen ember, akiben husz év óta soha se kellett megcsalódnom, aki husz év óta még csak bosszuságot se okozott nekem. Mindig becsületes ellenség volt és én jobban szeretem a becsületes ellenséget, mint az álnok barátot. Azt mondhatnám, hogy: ő az egyetlen, aki husz év óta nem vétett ellenem.

– Husz év alatt mindenki annyit öregszik, hogy maga se ismer rá a régi énjére. És husz év alatt minden megváltozott körülöttem. Hol van már a néhai Rőt Vilmos király?! Azt hiszem, azóta már az égben is más Isten van.

– Abból, ami husz év előtt volt, majdnem mindent szétfujt a szél vagy elmosott az ár. Abból, ami husz év előtt volt, semmi se maradt meg, csak az én esküm, meg ezek a csillagok, amelyek fölöttünk világitanak!

A hü Gournay is föltekintett az égre, mintha -173- meg akart volna győződni róla, hogy a csillagok csakugyan ugyanazok-e?

– Mindent értek, – fejezte be a beszélgetést Northumberland. – Csak azt az egyet nem értem, hogy annak a sok ijásznak és lándzsásnak, akik husz év óta szép sorban elhullottak… hogy ennek a kétszázezer normannak és angolszásznak mért kellett ifjan elpusztulnia?!

A KAVICS.

Buchbinder ur az irodából leüzent a soffőrnek, hogy elmehet s csak este hétkor kell jelentkeznie a Palace-hotel előtt. Az automobil eltakarodott; Buchbinder ur még átnézte a déli lapokat, aztán lement, fiákerbe ült és kihajtatott a ligetbe.

Amikor a kocsija befordult a Stefánia-útra, félnégy felé járt az idő. Odakünn, a fák között már itt-ott lengedezett egy kis szellő, de Buchbinder urat egyre jobban bántotta a meleg. Letette a kalapját maga mellé és folyton törölgette a homlokát. Ilyen rettenetes augusztusi délutánokon itt csak öt óra tájban kezdődik az élet. Kocsival nagy ritkán találkoztak s az ut külső részein magános sétáló is csak elvétve mutatkozott. Mintha pusztaságban jártak volna. Buchbinder urnak nem kellett attól tartania, hogy valakinek feltünhetik: milyen bőven omlik a homlokáról, talán nem is az izzadság, hanem a verejték?!…

A lovak, miután már kétszer kerülték meg -175- a viztornyot, lépésben közeledtek az Andrássy-ut felé s a kocsis megkérdezte, hogy még egyszer megforduljon-e?

– Nem. Teréz-körut! – felelt Buchbinder ur és ugy nézett a kocsisra, mint aki most ébredt fel álmából.

Buchbinder ur tudniillik, olyankor, amikor a családja Ostendében üdült, mindig a Palace-hotelben szokott lakni. Ott kvártélyozott ezen a nyáron is és a kocsis, aki jól ismerte a vastag öreg urat, tudta ezt. Azt persze nem sejthette, hogy Buchbinder urnak egy kis dolga akadt otthon, a hat hét óta jól elzárt lakásban. (Amint a soffőr se gyanitotta, hogy azért kapott estig szabadságot, mert a rongyos néhány száz koronáját ma kellett volna megkapnia a milliomostól.)

Mikor kikanyarodtak az Andrássy-utra, Buchbinder ur még egyszer letörölte homlokáról a hideg nedvességet, aztán föltette a kalapját. És mintha a kalapjával a lelke is visszatért volna a fejébe, a tekintete már nem tévedezett ugy s a képe nem volt olyan bamba, mint előbb: arca is, alakja is visszakapta azt a márványszerü merevséget, amelyről mindenki ráismert, aki valaha látta.

Az Andrássy-ut külső részén már sokan jöttek szembe kocsin vagy gyalog és Buchbinder ur a hindu bálványok szomoruan mozdulatlan tekintetével nézte a fel-felbukkanó alakokat. Majdnem minden második ember kalaplevéve -176- üdvözölte. A poros egylovasokból, a könnyü gummikereküekből és a legdiszesebb autókból is egyremásra lengett az üdvözlet a hatalmas pénzember felé: ezt az óriási terjedelmü, élő hustömeget már messziről föl lehetett ismerni.

A sétálgatók közül többen sietve kapták le a kalapjukat, nagy ivben vagy függőlegesen, de térden aluli mélységre, hogy mindenáron észrevétessék, mennyire tisztelik azt a kitünő embert, akitől annyi függ.

Buchbinder ur most is ugy fogadta ezt a sok üdvözlést, mint máskor. Néha fölemelte a kezét a kalapja felé s aztán egyet legyintett lefelé, félig lemondóan, félig elháritóan, mintha az akarná jelezni: „Ugyan, mit háborgatnak?!“… Néha pedig még csak egy pillantással se felelt a nagy tisztelet-nyilvánitásra – kinek-kinek érdeme szerint.

Időnként azonban lehunyta a szemét, mintha attól tartott volna, hogy ezen a két ablakon át valaki beleláthat a gondolataiba és ilyenkor azt ismételgette magában:

Arra gondolt, hogy: üdvözölné-e valaki utoljára, ha ezek tudnák, hogy ő már elveszett ember?!…

II.

A Teréz-köruton elküldte a kocsist, fölment az elhagyott lakásba, kinyitogatta az utczai szobák ablaktábláit, s egy darabig le és -177- fel sétált a letakart és benaftalinozott butorok között.

Azon gondolkozott: érdemes-e megtenni még egy utolsó kisérletet? Utána nyuljon-e annak a szalmaszálnak?

Nem nagyon reménykedett benne, hogy ez még megmentheti, de az életösztön mégis furdalta, hogy ne végezzen magával addig, amig mindent meg nem próbált.

Kilenc utcai szobája volt s ezek közül ötnek az ablakai a körutra nyiltak. Ebben az öt szobában kóválygott fel s alá, tanakodva, hogy feltörje-e azt a szekrényt, vagy lemondjon erről a nem sokat igérő kisérletről és minden egyébről?

Azzal vádolta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a menekülés lehetőségében, csak még egy-két órai haladékot akar a haláltól. De hátha mégis sokkal többet érnek a felesége ékszerei, mint képzeli?!… Számon tartotta-e valaha, mit adott ezekért?!… Nem. Csakhogy, ha az ékszereknek nincs sokkal nagyobb értékük, mint gyanitja – érdemes-e a betörő fáradságos munkáját elvégeznie, csak azért, hogy két órával később haljon meg?

– Ha meggondolom, – szólt magában – hogy mint a velencei kalmárnak, nekem is vannak hajóim, künn a tengeren… És ezek a hajók mind, bizonyosan meg fognak érkezni!… Csakhogy nekem már későn fognak érkezni… Nem is hajón, vasuton jön a pénz!… Nemsokára már itt lesz, ebben a pályaudvarban!… -178- Csakhogy én ezt már nem tudom bevárni!

Bizony, nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy: ha az a pénz, amely most kisgyermekes bizalommal, de egyszersmind kisgyermekes lassu tipegéssel közeleg feléje, már ma a birtokában volna, akkor most nem volna semmi baja!… Mig igy egyszerüen meg kell halnia!

És mégis így van. Abban a pillanatban, amikor kitudódik, hogy ő, akit nagy vagyon urának tartanak, hamarjában jelentéktelen összegeket se tud kifizetni, összeomlik a hitele és ezzel ő felette összeomlik az egész világ.

Pedig már nincs mentség; már nem tudja lehetetlenné tenni, hogy ez ki ne tudódjék; már semmit se tud kieszelni a végből, hogy ne kelljen előállnia pénz helyett az ezreket elrémítő szörnyű meglepetéssel. Már közelednek az egerek meg a patkányok, amelyek össze fogják rágni a mély verembe szorúlt embert; az apró követelések rettenetes ármádiája mindenfelől szorongatja; már közelről sziszegnek az undok, éhes állatok.

Hiába minden lelemény, ürügy, nyugalmat és erőt színlelő lélekjelenlét, kifogyott az ügyes hazugságokból; se a tettetett ridegség, se az ál-okokkal takarózó találékonyság, se a nagy ötletességgel felkutatott segítőforrások nem segítenek többé rajta; már nincs menekülés.

Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó igazságot!… Addig okvetetlenül megérkeznék az első segítség, s ez éppen -179- elég volna rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse magát és nemsokára megint oly erőssé váljék, mint amilyen szerencséjének a delelőjén volt.

Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint amennyire most szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból, szeszélyből, még oktalan ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha, hogy még ide juthat?!…

Hát igen, borzasztóan elszámította magát. Nagyon is vakmerően játszott; a milliomok áhítozása, a mohó falánkság, mely már második természete, elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire vakmerően nem szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő játékkal szerezte.

De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez most elveszíti. Mindenki ostoba, aki veszít. És a legnagyobb kockázata nem sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit tovább filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.

Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez már öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy még egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már csak kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz, hogy egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha a tenyeréből adott enni. Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már benne a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja viselni a megaláztatásokat. -180- És ha néhány évi keserves erőlködéssel, miután az orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az idegeit a sok izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal, kieszeléssel, számítgatással, töprengéssel, ha néhány évi kínlódás árán újra vagyont tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát venné ennek akkor, mikor már most is öreg! Azután már eleget élt. És miután egy hosszú életet töltött el jólétben, bőségben, kényelemben és hatalomban, most nekifeküdjék a kínlódásnak, a megalázkodásoknak, a verejtékezésnek?! Nem!

A családja? Hát a családja sokat fog veszíteni, annyi bizonyos. De majd csak meglesznek valahogy. A fiai már felnőtt, jóravaló emberek; azok majd el fogják tartani a lányokat meg az anyjukat. Amit félrelophatott, azt már félrelopta ezeknek. Az asszonynak a rokonsága vagyonos; neki meg a leányainak, bizony, meglehetősen keserves lesz az új állapot, de nem maradnak kenyér nélkül.

Mi jót várhat még az élettől? Nagyon keveset. Miért vállalná a sok rosszat, ami bizonyosan elkövetkezik, ha a bukása után is életben marad?! Nincs mért vállalnia.

Tul van a hatvanon; ha szélütés érné, akkor is meg kellene halnia. Ki tudja, hogy nem ez volna-e a végzete már nemsokára?! És akkor nem a legokosabb, nem a legjobb-e mindjárt meghalnia?

Meghalni – akkor, ha elmondhatjuk, hogy: az életet is alaposan kifosztottuk – nem olyan nagy dolog.

Hátha az ékszerek minden valószinüség ellenére megérnek annyit, amennyi elég volna a meneküléshez?

És mégis csak előkereste a szekrény felfeszitéséhez szükséges szerszámokat.

– Ha egyszer az embert üldözni kezdi a balszerencse!… – szólt magában, miközben kissé kényszeredetten mosolygott. – Most kénytelen vagyok betörni magamhoz! Pedig a szekrény kulcsa nálam van valahol. De hol? Mit tudom én! Gondoltam-e valaha arra, hogy egyszer itt fogom keresni az életemet?!

III.

Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét; csak az ékszereket.

Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.

Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla, hogy az életét már nem mentheti meg.

Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét erről a fődologról. -182-

Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt, mogyorónagyságu, közönséges kavics.

Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz. Talán egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics az ékszertartóban.

Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik, az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik, amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szívéhez szorítja és elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a regényes fordulatba, örök emlékül…

Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén… vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az egész természeten s a szívek annyira megtelnek érzéssel, hogy már csordulóban -183- vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig szerettek némán, valami boldogító öntudatlanságban, melynek bűnszerzője a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak. Megnyilatkoznak, először és utóljára, mert a fiatal hölgy megmondja az ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret, soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott… aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak egyszer… s a szerelmes, a ki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja az aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy elzárja a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szívében most is ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord, és a románcnak vége.

Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő, verejtéket izzadó arcodon ott érzed, merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt tekintetét!

Fölkelt az asztal mellől és így szólt magához, épp oly hangtalanul, mint amaz: -184-

De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a másik kerekedett felül.

Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel előtte, amikor már a halál színe előtt áll?!…

Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem rejteget-e valami titkot az emlékezetében.

Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a fürdőzés és a soványító kúra ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve, hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét, mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szíve vágyai kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder úr sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.

És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsesebbnek, hogy e tekintetben nem bánthatta semmi, éppen -185- semmi… azokban az években se, amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.

Nem élt nagyon sok családi életet – az ügyei és őszintén szólva a szeszélyei is koronként messzire elszólítgatták – hanem amennyi családi életben része lehetett, azt (talán azért, mert nem volt túlságosan sok), nagyon szépnek találta.

De tudhatta-e, hogy a felesége, valaha régen, amikor a menyasszonyává lett, nem temetett-e el álmokat, vágyakat, reménységeket?! Hogy későbben, amikor már a felesége volt, nem ápolt-e ábrándokat, vonzalmakat, sóvárgásokat, ha ezek meg is maradtak puszta ábrándoknak, ártatlan vonzalmaknak, meddő sóvárgásoknak?! Vajon csakugyan megmaradtak-e?… Tudhatta-e, hogy a felesége lélekben nem volt-e hűtelen?!… hogy nem volt-e hűtelen, nemcsak félig-meddig, hanem egészen! Hogy nem csalta-e meg valaha?!… hogy nem hordott-e magában egy vagy több jól meg őrzött titkot, esztendők hosszú során, egy életen át?!…

És ez a kavics, emléke valaminek, amiről ő nem tud, amit ő soha se fog megtudni!… Ez az aranybafoglalt kavics, amelyet a fiatal asszony eltett s az öregedő asszony mindenkorra megőrzött!…

– Eh! – intézte el a kérdést fenszóval, s mintha ez az egy hang hirtelen elűzte volna az apró lidérceket.

Végképen felülkerekedett benne az az egy gondolat. De egy kicsit még elmélázott.

– Negyed hat – állapította meg magában. – Még van időm elvinni az ékszereket a safe deposit-ba.

Mindezt nem hagyhatja künn, az asztalon vagy a feltört szekrényben, ki tudja, miféle idegenek szabad prédájául. El fogja vinni a bankba, hogy odazárhassa a felesége nevén elhelyezett egyéb letétek mellé. Buchbinder ur rendszerető ember volt.

– Sietnem kell, hogy még ma elhelyezhessem – ösztökélte magát. – Negyed hat…

És arra gondolt, hogy az órája még járni fog, amikor ő maga nem fog tudni semmiről a világon.

Mialatt a két legnagyobb kaszettába beledugdosott mindent – valamennyi értéktárgyat, az aranybafoglalt kavicscsal egyetemben – egy molypille minduntalan ott röpködött az orra előtt.

Elhessegette magától, rászólt hangosan: „Te, szamár!“… de nem pusztította el.

IV.

Ugyanaz nap, esti hét óra körül, a Palace-Hotelben, Buchbinder Gusztáv ur, miután minden ügyét elintézte, egy golyót küldött magába. -187-

De ebben sem volt szerencséje. Nem egészen jól találta el magát és így sokáig kellett kínlódnia, amíg kimulhatott.

Buchbinder úrnak a lelke tehát nem repülhetett nyílegyenesen abba a halhatatlanságba, amelyet a közgazdasági tevékenység számára tartanak fenn, hanem egy jó darabig összevissza röpködött a kaoszban.

Nagyon sok baja volt a szegény léleknek. A roppant feketeségben nem tudta, hogy hová és meddig repüljön; vakon repült fölfelé, amíg ki nem merült, aztán fáradtan csüngesztette le szárnyait s egyszerre valami iszonyú magasságból zuhant le. De nem ért le valahová, ahol megnyugodhatott volna; süvítő szél ragadta magával, szédítő forgatagba került, majd hozzáverődött valamihez, ami rémes csattanással verte le magáról. Aztán, mikor már-már azt hitte, hogy megsemmisül, kellemes hűvösség térítette magához; mintha forrásvíz hűs cseppjei csörgedeztek volna rá és mintha ő maga is szétfolyt, szétoszlott volna ezekkel a cseppekkel. De nem oszlott szét. Most már valami meleg áramlat ragadta magával; észrevette, hogy langyos, kövér levegőben úszik, úszik, egyre gyorsabban és mind sűrűbb, melegebb levegőben. Már nem is úszik, hanem forog; forró párák csapják meg s izzó meleget árasztó örvény ragadja magához. Érzi, hogy lefelé húll; egyre gyorsabban, kábító sebességgel sülyed, bukik lefelé valami szörnyű mélységbe s a másvilági ciklon úgy pörgeti, mint ahogy az orsó pörög. Azt hiszi, szét kell mállania a mindinkább növekvő forróságban s maga is tüzes párává válik. -188- De ismét magához tér. Fel akar vánszorogni, hogy folytassa útját, de fullasztóan szűk térben röpköd és minduntalan odavágódik valahová a sötétben, mint két ablaktábla közé szorult denevér. Majd kimerülten roskad össze és lávafolyamba merül, amely fölött mintha a számum vonulna keresztül. Eltikkadtan adja át magát sorsának, a láva-folyam összecsap fölötte, de megint fölmerül, újra az ürben találja magát, valami szürkület kezd derengeni előtte, aztán hangokat hall, előbb csak zsongó hangokat, majd tisztán hallja:

Ez Grünbergernek, öreg üzletvezetőjének a hangja; Grünbergeré, aki tizenöt évvel ezelőtt halt meg. De a lélek tudja, hogy nem Grünberger, hanem angyal szól hozzá.

– Jó helyen jársz – felel Grünberger vagy az angyal. – Itt egyebet se találhatsz, de ezt megtalálod!

S a lélek azon veszi észre magát, hogy egy színházba került, ahol mozgóképeket lát.

Nézi, nézi a mozgóképeket, nem lát rajtok semmi különöset, de egyszerre feltünik előtte, hogy mindegyik mozgóképen ott van ugyanaz az alak. Ez az alak előbb pici leányka, majd nagyobbacska, utóbb serdülő leány. Akkor ráismer. Ez a serdülő leány az ő felesége. A felesége élete az, amit ott lát.

Most már nagy figyelemmel nézi a képeket. -189- Lát jeleneteket, amelyeket eddig nem látott soha és amelyek valahogyan mégis ismerősek neki. Az egyik képen észreveszi önmagát is, a fiatal Buchbinder urat.

Aztán nagyobb kíváncsisággal nézi a felesége életét. Lát jeleneteket, amelyekre ráismer és másokat, amelyeknek nem volt tanuja.

A képeken sorra megjelennek a gyermekeik. A képeken a felesége már öregedni kezd, már-már elvirul, s azok a jelenetek, amelyek újaknak tűnnek fel, mind olyan egyformák!

Uj képek, de mindinkább egyhangúak… A felesége már öreg asszony… S a lélek felsóhajt:

Aztán ismét sokszor látja a képeken önmagát; lát egy bucsuzkodó jelenetet, amelyet mintha csak tegnap látott volna; látja a feleségét, amint a nagy leányaival egy ismerős épület előtt sétálgat s megismeri az ostendei Casinot; lát még egy pár képet, amelyekről mintha már olvasott volna… aztán csattanás és sötétség.

A nagy feketeségben is észreveszi, hogy az angyal vele szárnyal; nem láthatja, de tisztán hallja, hogy úgy zúg mellette, mint egy repülőgép. -190-

– Grünberger, te megcsalsz engem! – felel a lélek. – Azt mondtad, hogy megtalálom az egész igazságot. De az aranybafoglalt kavicsot nem láttam.

– Meg fogod találni – sugja az angyal. – Itt minden kitudódik. Nil occultum remanebit.

– Grünberger, te kereskedelmi iskolába jártál, – kétségeskedik a lélek. – Mért szólsz hozzám mégis latinul?

– Én csak az aranybafoglalt kavicsot akarom tudni – sóhajt a lélek. – A többi nekem már mindegy!…

– Lehet, hogy százezer év mulva, lehet, hogy mindjárt. Attól függ, vannak-e érdemeid?

– Az a legkevesebb. Ha még az se lettél volna, akkor most nem lehetnél velem. Erőltesd meg az emlékezetedet; hátha találhatnál egyebet is?

– Ez már valami – bátoritja az angyal. – Ez elég lehet rá, hogy az örök kegyelem elengedjen neked százezer évet. Látsz-e már valamit? -191-

A zugás hirtelen elhallgat mellette. A lélek megretten. Szeretne belekapaszkodni az angyalba, de hiába suttog: „Grünberger! Grünberger!“… nem kap feleletet. Észreveszi, hogy már egyedül repül és egyszerre nyugtalanitó hangokat hall. Előbb valami zizegést, halk, de félelmetes zizegést, mintha végtelen nádas fölött repülne, aztán más hangokat is, soha se hallott, ijesztő fütyörészést, csipogást és csicsergést, mintha billió madár ébredezne fölötte. Aztán a zizegés is, a csipogás is éktelen hangversenynyé erősödik, amelybe később zugó, harsogó, bömbölő hangok keverednek; majd mintha láthatatlan harsonák siketitő harsogását hallaná és mikor ez a hangzavar egy mennydörgésszerü, rémes dübörgés után elhallgat, észreveszi, hogy abban a fél-szürkületben, amelyet a hajnal derengése küld maga elé, mozdulatlan felszinü tenger fölött repül és ennek a némasága még rémesebb, mint az a bősz hangzavar volt. Érzi, hogy már nem birja a repülést; segitségért akarna kiáltani, de nem tud; aztán elhagyja minden ereje és lezuhan a jéghideg habokba.

A lélek a tenger fenekére merülve, tisztán hallja, hogy valaki, magasból, igen magasból, azt mondja:

De, ime, a viz szétfolyik körülötte. Meleg fövényen fekszik s az, hogy megpihenhet a puha homokon, még soha se ismert, kellemes érzéssel tölti el. A balzsam hathat igy a sebeinkre.

Valaki föléje hajol. Egy szép, kis leánykéz nyulik eléje s megmutatja neki azt az aranybafoglalt kavicsot, amelyet nemrég helyezett el a safe-depositban.

– És nem emlékszel? Ebben a kavicsban botlott meg, régen, nagyon régen, a jóltevőd felesége. Te foglaltattad ezt a kavicsot aranyba és te magad tetted oda, ahol találtad. Csakhogy már ez is régen volt… egy élet mult el azóta!

Buchbinder ur majdnem huszonnégy óráig vergődött, amig megtudott halni. A halál igyekezett teljesiteni a kötelességét, de Buchbinder urat olyan fából faragták, hogy a halál se teperte le könnyen.

Amig viaskodtak, a halálravált ember sokat hánykolódott és gyakran motyogott érthetetlen szavakat, mintha veszekednék és birkóznék a halállal. A környezetének egy darabig sok baja volt vele, mert minduntalan ugy tett, mintha ki akarna ugrani az ágyból; alig birták -193- féken tartani. Utóbb azonban megszelidült s már csak hangtalanul tátogatta a száját.

Azért meglepőnek találták, hogy egy pár pillanattal a halála előtt, tisztán, érthetően mondta ki ezeket a szavakat:

– Mégis csak furcsa, – szólt az orvos – ha valaki ahhoz, hogy meghal, azt mondja, hogy: „Hála Istennek!“

TARTALOM:

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KULTÚRA FÜZÉRTÁNCCAL: ELBESZÉLÉS ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Kultúra füzértánccal: Elbeszélés

KULTÚRA FÜZÉRTÁNCCAL

EGY SZINDARAB TÖRTÉNETE.

I.

II.

III.

IV.

LÉGVÁRY ALKUSZIK.

I.

II.

III.

KÁNAÁN.

I.

II.

FELOLVASÁS ELŐTT.

I.

II.

III.

IV.

VENDÉGSÉGBEN.

I.

II.

KULTUR-EST FÜZÉRTÁNCCAL.

I.

II.

III.

FELOLVASÁS UTÁN.

I.

II.

III.

IV.

FÜZÉRTÁNC KULTURÁVAL.

I.

II.

III.

HUSZÉVES HÁBORU.

I.

II.

III.

A KAVICS.

I.

II.

III.

IV.

V.

TARTALOM:

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE