The Project Gutenberg eBook of Balázs Sándor beszélyei (2. kötet)

A kaland, mit beszélendő vagyok, nincs ugyan elválaszthatlan összefüggésben e helyiséggel, s a világ akármely vidékén ép igy megtörténhetett volna, de épen azért nem látom át, mi okom lenne idegen szinhelyre tenni át, midőn ily gyönyörű tájékokon hordozhatom olvasóimat?!

Hogy Erdély vidékei elragadók, úgy hiszem senkinek, ki csak egyetlen egyszer utazott rajta keresztűl, nem jut eszébe kétségbevonni; de minthogy nem mindenkinek -4- jutott osztályrészül e szerencsét élvezhetni, nem tartom fölöslegesnek megemliteni, miszerint utunk illatos réteken és erdőkkel koszoruzott bérczeken vezet keresztül, melyeknek minden kanyarulata egyegy új panorámát tár szemünk elé, miknek szépségét ugy hiszem, legjobban kifejezem azon megjegyzéssel: hogy azoknak mindegyike méltó lenne egyegy Markó ecsetére!

Minthogy az elbeszélendő kalandocska sajátképen itt veszi kezdetét, egyenesen a „Riká“-ra vezetem az olvasót.

Rikának azon óriás bérczet nevezi a székely ember, mely Erdővidéken Rákos és Hidvég falvak közt emelkedik, s melynek megmászására több mint két óra szükséges.

De e két óra még a benszülöttek előtt sem tetszik hosszúnak és unalmasnak, mert százszor járt legyen is bár valaki e királyi halmon: kilátásai mindig nyujtanak valami ujat, valami megragadót, min jólesik elmerengni a szemnek, s mi kellemes ábrándokba ringatja a lelket.

Minthogy azonban nem mindenki szeret -5- ábrándozni, s olyan is találkozhatik olvasóim közől, ki nem sok fogékonysággal bir a természet szépségei iránt: nehogy bárki előtt ha csak pillanatokra is unalmassá váljak: e két órát fecsegéssel fogom eltölteni.

Nem fogok-e ez által czélommal épen ellenkező eredményt eszközölni? nem tudom; annyi bizonyos, hogy jó szándékomat senkinek sem lehet oka kétségbevonni.

Fecsegjünk tehát. És pedig nem mormogó, és mindössze is egytagú feleletekben társalgó kocsisommal, ki csak lovai iránt nem volt fukar a szavakban, s kinek sajátságos tájbeszédét a nélkül is csak magyarázgatások után érthetné meg az olvasó; nem, hanem egy fiatal kellemteljes nővel, kinek nagy fekete szemei minden tájkiejtés és nyelvkülönbség daczára a világ bármely nemzetbelie szivéhez eltalálták volna a hangot, s kinek még csak szólani sem lett volna szüksége a legérdekesebb dolgok megértetésére.

Nincs oka senkinek irigykedni: e kellemteljes -6- nő, fájdalom! nem volt utitársnőm!

Én egyedül utaztam két igen is fontolva haladó lovacskával, kényelmetlen fakó szekeren, mig az ő ruganyos hintaját öt „sárkány“ röpítette.

De szerencsémre, ah talán szerencsétlenségemre!… a hegy meredeke előttünk áll, s kocsisa kimélni látszik e gyöngéd figyelemre valóban érdemes állatokat, mert a kocsi lassú léptekkel halad, s igy nyomban követhettük.

Alig van rám nézve valami kellemetlenebb, mint kocsin ülni, midőn az lassú vontatott léptekkel halad.

Aztán meg kiváncsi voltam az előttünk haladó kocsi tulajdonosára, kinek kényelmes helyzetét irigyelni döczögős szekeremen, nem kevés okot adott.

A kocsi mellett elhaladva, félfekvő helyzetben egy fiatal nőt pillanték meg, könyvvel kezében, ki azon pillanatban, midőn lépteimet észrevevé, felém pillantott. -7-

Köszöntöttem őt azon szabadalomnál fogva, mit a szokás utközben idegenek irányában is megenged, sőt némileg parancsol.

Gyönge fejbillentéssel fogadta üdvözletemet, ah de szemeit, melyek közé elég volt egyetlen egyszer pillantanom, hogy megtudjam hogy ott a menny lakik! ismét könyvére veté, s én életemben először átkoztam meg az irót, ki tőlem ez édes tekintetet elrabolta.

De ő figyelemre sem méltatá jelenlétemet, könyvébe merült, s én életemben először irigyeltem az írót, ki figyelmét és érdekeltségét ennyire képes volt megragadni.

Elég időm volt fényes fekete fürteit, finom hajnal-ajkait, melyektől egy gyönge, ah de elragadó mosoly sohasem birt végkép megválni, s picziny kezecskéit, melyekkel a könyvet tartá, bámulhatni, hogy gondolataim, melyek ez idő alatt agyam helyett -8- szivemben fogamzottak, vágyak alakjában jelenjenek meg.

Már-már kétségbeestem tekintetének báját még bárcsak egyetlen egyszer élvezhetni, midőn a könyvet betevé, s kocsisának parancsolá, hogy álljon meg.

– Gyalogolni akarok kissé! mondá!… Ha meg kellene énekelnem e hangot, szörnyű zavarba jönnék: mily hasonlatokat használjak? Ezüstcsengés, madárdal, csermelymoraj, üvegfuvola, mind, mind méltatlan lenne rá!

Szerencsémre prózát írok, és így elég lesz annyit mondanom, hogy e hang szívembe hatolt, s hogy utórezgését még most is ott őrzöm!…

Hogy egész előzékenységgel siettem a kocsi ajtaját feltárni, s őt lesegíteni, talán említnem is fölösleges. Ezt a nők iránt tartozó udvariasság parancsolta, s helyzetemben mindenki igy cselekedett volna.

– Köszönöm! – mondá a nő napernyőjét feszítve fel, miközben én öntudatomat kezdém veszíteni picziny lábainak láttára, -9- melyeket, a kocsi lépcsőzetén volt szerencsém megpillanthatni.

– Minő fölséges tájék! – kezdé elfogulatlan hangon, mi világbani jártasságáról tőn tanuságot – én valahányszor csak e helyen keresztülmegyek, mind annyiszor gyalog teszem meg ez utat. Oly jótevő ez illatos légben a séta!

– Nagysádnak igaza van. Ily vidéken vétket követünk el magunk ellen, ha a mozgás gyönyörei helyett kocsinkba temetkezünk.

– Fájdalom! először. Lakhelyem sokkal távolabb esik ide, semhogy ez utat gyakrabban tehetném.

– Én igy e tekintetben előnynyel bírok ön felett, mert én minden év nyarán meglátogatom az előpataki fürdőt, s rendesen ez útvonalt használom. Most is épen onnan jövök.

– Pedig fürdőkön a mulatság rendesen a saison végén szokott legélénkebb -10- lenni, mikorra a vendégek tökéletesen megismerkednek és összeszoknak egymással annyira, hogy utoljára a társaság egy nagy kiterjedésű családkint tűnik fel.

– Igaza van. Rám nézt igen kellemetlen is, hogy Előpatakot oda kell hagynom, mert ez évben kitünőleg jó társaság gyült össze, de férjem…

– Beteg. Irja hogy siessek mielőbb haza. Máskor személyesen szokott érettem jönni.

– Hogy alig van gyönyör az életben, mit háborítlanul lehetne átélvezni!

– Minthogy ön először utazik e vidéken, s igy talán még nem ismeri, egy történetet mondok el felőle, melyet e vidéken minden ember ismer, s mely úgy hiszem, önre sem tévesztendi el a kellő hatást. -11-

– Oh ez semmi egyéb mint kötelesség. Bárki elmondaná önnek helyettem, mert ki e fa alatt elhalad, s e történetet ismeri, nem teheti hogy legalább pár perczet ne áldozzon ama szerencsétlen nő emlékének, ki e helyen…

– Mintegy tiz évvel ezelőtt Rákoson, itt az utolsó faluban a hegy alatt, egy haszonbérlő élt fiatal nejével, kit rendkivül szeretett, s kit épen azért rendkivül féltett.

– A fiatal nő nem kevesebb vonzalommal viszonozta férje szeretetét, s viseletében misem volt, mi tápot adott volna férje aggodalmának növelésére. -12-

– Oh e boldogtalan indulatnak nincs szüksége tápszerre, ha egyszer nyilatkozni kezd a szivben. Maga magát táplálja és növeli e vampir mindaddig, mig csak a nyugalmat örökre tova nem űzi belsőnkből.

– Épen ez volt az eset e szerencsétlenhaszonbérlőnél is. Neje ugyan mi okot sem adott rá, de a látszat ellene volt, s fiatal szomszédja iránt, kivel mit sem gyanitó neje, mint gyermekkori játszótársával még mindig a bizalom hangján szokott társalogni, féltékenység, s később engesztelhetlen gyülölet támadt lelkében.

– A férj fölébredt gyanuját nem mulasztá el nejének értésére adni, de ez őt ártatlansága érzetében kineveté. Szavait tréfára magyarázá, s mitsem változtatott szomszédja iránti viseletén.

– Kimondhatlan sokat. E szerencsétlen ember az idő óta hogy hitét és bizalmát nejében elvesztette, a szó szoros értelmében -13- boldogtalanná lön. Sírt, káromkodott, átkozódott, s borzasztó fenyegetésekkel rémitgette nejét, ha viseletével föl nem hagy. A nő átlátta végre, hogy ez nem tréfa többé, visszavonult barátjától, s mindent elkövetett, hogy férje nyugodalmát visszaszerezze. Azonban már késő volt.

– Ha egyszer e gyötrő gondolat megfogamzik az agyban, minden kisérlet elűzésére, épen ellenkező eredményt eszközöl.

– Neje viseletét szineskedésnek, álarczoskodásnak vette; s látszólag nyugodtabbnak mutatá magát, e változás óta még inkább szenvedett, s kétszeres szorongással őrködött nejének minden pillantása, minden mozdulata felett.

– Oh e tekintetben a szerelemféltőnél ki sem gondosabb, és különös! örökös izgatottság okozza-e? de apró, jelentéktelen dolgokat észrevesz, felfedez ugyan, de ha a nőnek kedvese van, s találkozni akar vele, nincs az a féltékeny férj, ki ezt meg birja akadályozni! -14-

– Köszönet e bókért nemem nevében. Ezzel ön ügyességünket ismerte el önök felett. De hogy történetemre visszatérjek: a háztársak állása, mint képzelhetni, igen feszessé, kellemetlenné vált. A férj örökösen komor volt, s a nő hasztalan követett el mindent e komorság eloszlatására. Egy napon a férj vállára vetvén fegyverét, ez erdőségbe vadászatra ment, s nejének értésére adá, miszerint csak éjjelre fog hazatérni. Kisérlet akart-e ez lenni, vagy más utógondolat rejlett e távozás alatt? nem tudom; annyi bizonyos, hogy tapasztalatlan nejének ilyesmi eszébe sem jutott, s hogy férjének meglepetést szerezzen, elhatárzá ez erdőbe jönni s felkeresni őt, hogy ez által ismét ujabb bizonyságát adja irántai ragaszkodásának.

– Fájdalom, úgy van. A nő izletes étket készitett férje számára, s azzal keresésére indult. Tudta hogy e tájékon találandja őt, s azért egyenesen erre irányzá lépteit. Mily nagy lehetett azonban megrendülése, midőn férje helyett, kit már -15- pár óra óta sükertelenül keresett, szomszédját látta felé közeledni, ki megpillantván őt, sebes léptekkel igyekezett elérni őt. Képzelheti ön e szegény nő kinos helyzetét. Tudta hogy férje közel van, tudta hogy ha őt vele találná, bizonyára soha sem sükerülne őt meggyőznie a felől, hogy e találkozás nem volt egyéb esetlegességnél. Sebesen jobbra fordult tehát, de csakhamar rémülten vette észre, hogy barátja követi őt, s azon fánál, melyet mutaték önnek, egészen oldala mellett pillantá meg őt. Hirtelen megállt, s elbeszélvén a történteket, könyes szemekkel kérte őt: hagyná el sietve, s igyekezzék legalább bizonyos ideig kerülni őt. Barátja mindent igért, s távozandó épen utoljára szorított vele kezet, midőn a közelben egy lövés dördült el, s a nő halva rogyott össze.

– Tőle. De hogy nejének volt-e szánva, vagy a képzelt vetélytársnak? megtudni sohasem lehetett, mert a szerencsétlent, midőn e borzasztó tett után három nap mulva fegyvere és öltönyeinek legnagyobb része nélkül házába tért, a rá várakozó -16- törvényszolgák őrültnek találták, és semmi orvosi ápolás sem volt képes többé visszaadni öntudatát.

– Sem a férjet, sem a nőt, sem a mitsem gyanító barátot nem találom kárhoztatandónak. Ez eseménynél egyenesen a végzet a hibás, mely a viszonyokat ily balul rendezé, s mindössze is szánalmat és részvétet érezhetünk e szerencsétlenek iránt.

– Oh én nem igy gondolkodom. Hasonló esetekben mindig a nőt tartom, ha vétkesnek nem is, mindenesetre hibásnak. Hogy férjénél e szerencsétlen indulat ily magas fokra emelkedett, mely tökéletesen képtelenné tette őt a józan okosság szavainak számbavételére, egyenesen ő az oka.

– Nagysád túlszigorú. Jelen esetben bizonyára a balvégzeten kivül senki sem kárhoztatható. E nő ártatlan volt.

– De tapintatlan, eszélytelen, s ez volt hibája. Nem elég hogy jó és hű legyen -17- a nő: ez csak kötelesség; legyen okos, legyen tapintata: ez erény. Higye meg uram, hogy a mely házasságban e tulajdonokat nélkülözi a nő, ott a tökéletes boldogság és nyugalom sohasem otthonos: mert a férfiak kisebb nagyobb mértékben mindnyájan hajlandók féltékenyek lenni.

– Mert… mert ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, miszerint ily nézetek épen nő szájából épen oly ritkák, mint különösek!

– Miért? mert e nézetek látszólag nemem ellen szólnak. Hát azt hiszi ön, hogy a nőben nincs, nem lehet önmegtagadás?

– Isten mentse meg bűnös fejemet ez igaztalanságtól! Épen nem. De bámulok e nézeteken, mert ezek szerintem a nőket bizonyos mértékben alárendelik a férj önkényének, szeszélyeinek, balgaságainak; holott én azt hiszem, miszerint a házasságban mindkét félnek egyenlő jogai és kötelességei vannak. -18-

– Nos? Azt hiszem mit sem mondtam olyat, mi önt azon gondolatra hozhatná, hogy nekem is nem ugyan e véleményem van e tárgyban. De épen azért, épen mert egyenlők a kötelességek, szükséges hogy a nő az említett tulajdonokkal bírjon. Mert ha a férj az, ki munkásságával, gyakran egész erejét és idejét igénybe vevő munkássággal tartja fenn a házat, illő hogy a nő egyetértést és boldogságot igyekezzék megtelepíteni, s e czélra jóság és hűség mellé eszély és tapintat is igényeltetik.

– De akkor, midőn mint a jelen esetben, igaztalan és alaptalan bizalmatlanságnál, és sértő gyanusítgatásnál nem egyéb a férj viselete?

– Akkor leginkább. Némi látszatnak ellene kell lenni, mert e nélkül nem születik meg e boldogtalan szenvedély. Fürkéssze ki, találja el, miben rejlik e látszat? s eszélyes viseletével igyekezzék ennek hamisságát férje előtt földeríteni. Képzelt s nem létező vétek gyanuja alól tapintatteljes viselettel nem nehéz magunkat kitisztítani! -19-

– De hátha a nő nem, vagy sokkal kevésbbé szereti férjét, semhogy érdemesnek tartaná e kellemetlen alakoskodást vállalni el? Oly férfi iránt, kit nem szeret, nézetem szerint mi kötelezettségei sincsenek a nőnek.

– Oly férfi iránt nincsenek, de a férj iránt mindig vannak! mig annak nevét hordja, és azzal egy házban lakik. Aztán különben is, hogy a házasság boldog legyen, nem annyira szerelem szükségeltetik, mint hűség és gyöngédség; ezt pedig vonzalom nélkül is tanusithatunk férjeink irányában.

– Azt hiszem. Az akarat, csak szerezzünk számára erélyt, mindig kivívja a kivánt eredményt.

– De hátha e szenvedély oly magas fokra hágott már, hogy a léleknek többé nincs ereje, követeléseinek ellenállani? -20-

– Inkább tegye őt kötelessége által boldogtalanná nyiltan, mint meggyalázza őt bűne által titokban.

– De ha a szenvedély már oly magas fokra hágott, s oly lépéseket követett el, melyeket férje előtt nincs ereje bevallani?

– Ha volt ereje vétkezni, legyen ereje e vétket legalább némileg jóvátenni. Azt mondja Georges Sand: „Hűségtelenséget nem akkor követ el a nő, midőn szeretője karjai közé dobja magát, hanem akkor, midőn kedvese távozása után férje által engedi magát öleltetni“. És e szavak igazságát nem lehet tagadni!

– Családi viszonyok, félelem a botránytól, és sok más tekintetek szolgálhatnak ebben gátul.

– Semmiféle viszonyok, semminemű félelem nem menti ki az aljasságot. Ha a nő férje oldalánál mást szeret, de vonzalmát titkolni igyekszik, s szeretőjét mire -21- sem jogosítja, legfölebb rá nézt gyötrelmes; de ha a nő, mig kedvesével tiltott viszonyban él, férjének mosolygó arczczal és hazug szavakkal megy elébe, ez bűn, s a bűnt mi sem menti!

– Nagysád túlszigoru. Vannak gyöngeségek, melyek iránt kimélettel tartozunk, s ez a szerelmesekkel szemben kétszeresen áll.

– Látom hogy ön nem ért, vagy nem akar érteni. Ha valaki, én bizonyára türelmes és kíméletes vagyok a sziv gyöngeségei iránt, de vannak kötelességek, melyeknek megszegését mi sem mentheti, s a nőnek férje iránti kötelessége ezek sorába tartozik.

– Szerencsétlenségemre a tetőt elértük, nagyságod kocsijára ül, s nekem, ha elméletileg lehetséges lenne is, gyakorlatban lehetlen meggyőzni nézeteinek túlszigora felől.

– Biztosíthatom felőle, hogy szavai sükernélküliek lennének. Egyébiránt ha valaha ismét összehoz a véletlen, folytathatjuk a vitatkozást, de előre tudatnom -22- kell önnel, hogy készen legyen a megveretésre, mert én mit sem fogok engedni.

– Kissé lehangoló bizonyosság, hanem azért én sem fogom magamat oly könnyen lefegyvereztetni engedni. Ah! de itt a kocsi. Mily korán! Parancsolja nagysád hogy fölsegítsem?

A kocsi elrobogott, s én sohajtva foglalám el ülésemet kényelmetlen szekeremen, s bárcsak egy futólagos pillantás kellett sovány lovaimra, hogy ennek lehetlenségéről meggyőződjem: nem tehetém, hogy kocsisomnak kétszeres borravalót ne igérjek, ha e kocsinak mindenütt nyomában leend.

– Mily nő! – sohajtám, – mennyi határozottság, mily szilárd elvek! Boldog, kétszeresen boldog férj!

A benyomás, mit e nő e rövid párbeszéd alatt rám tőn, annyival érdekesebb volt, mert először életemben, de minden bizonynyal utoljára is! ohajtottam volna inkább férj mint szerető lenni. -23-

A férj ha boldog, jogosan az; de épen ezért mindig zavarhatja boldogságát azon kétely: hátha ez csupán a kötelesség kifolyása?

A szerető ha boldog, bár e boldogság jogtalan, de megkétszerezi azon tudat: hogy kizárólag enmagának köszönheti!

A tiltott szerelem üdvösségének egy percze többet ér a nyilt, a jogosított viszony egy egész századánál!

Kocsisom a kétszeres borravaló igéretére mindent elkövetett, hogy arra magát érdemessé tegye, de lovai, fájdalom! nem voltak vele egy értelemben, s nem igen látszottak lelkökre venni gazdájok biztató és fenyegető nógatásait.

Nehány percz mulva a kocsi közellétét már csak az általa fölvert porfelleg gyaníttatá, de alig telt el egypár negyed óra, ez is megszűnt, s nekem sohajtva bár, de le kelle a reményről mondanom, hogy őt beérhessem.

Mi helyzetemet még boszantóbbá tette: az égen fellegek kezdének tornyosulni, -24- s rövid időn, mint forró nyári napokon szokott, oly rögtöni zápor keletkezett, mi nemcsak tökéletesen átvizesített, hanem az útat is annyira feláztatá, hogy a továbbmenetel is csaknem lehetlenné vált.

Szerencsére csakhamar egy falucskát értünk el, s meghagyám kocsisomnak, hogy siessen fedél alá menekülni.

Ő sem várt erre másodszori parancsot, s nehány percz mulva egy roskadozó rongyos épület kapuján hajtott be, melyet a falu egyetlen kocsmájának lenni állított.

II.
GYAKORLAT.

Képzeljék önök édes meglepetésemet: az udvaron érdekes vitatkozó nőm kocsiját pillantám meg.

Pedig még akkor nem is sejtém egészen a szerencse nagyságát, mit neki köszönheték.

– Legalább pár órát még együtt lehetek vele! – gondolám magamban – hallhatom hangját… nézhetek szemébe… s e gondolat elfeledteté, ah! fölszárítá vizes öltözetemet!

Midőn a szobába léptem, elémbe jött, s sajátszerű jóságos mosollyal fogadá üdvözletemet, mely egészen magamon kivül ragadott.

– Nagysád ördögből percz alatt angyallá változtatott. Csak imént, alig nehány pillanattal ezelőtt kifogyhatlan voltam a szitok és átokban e zápor ellen, s im most alig találok gondolatot, mely méltólag kifejezze hálámat iránta.

– Mert végtelen boldognak érzem magamat, hogy itt találtam nagysádat! -26-

– Vigasztalja nagysádat azon tudat, hogy van valaki, ki ez által végtelen boldog…

– Ej, ej, uram! ön, daczára vizes öltönyének, nagyon is tüzesen beszél.

– Ne beszéljünk többet e tárgyról. Miután nagysád határozottan nyilvánitá, hogy nem fog engedni, hiuságom hátralépni parancsol, s e kis hiuság úgy hiszem megbocsátható.

De nézze nagysád, a zápor a helyett hogy csendesednék, nőttön nő. Az ég egészen -27- el van borulva, az est itt van, az utak veszélyesek, az állomás távol: nem lenne-e tanácsosabb az éjjet itt tölteni?

– De az nem fog megszűnni, hisz mind jobban esik. Ily időben, s ily veszélyes helyeken valójában nem eszélyes dolog útra kelni.

– Oh kérem legyen az. Az őszinteség mindig bizalom s megtisztelés jele, s én igen boldog lennék, ha nagysád némi bizalomra méltatna.

– Viselete igen önzőnek tűnik fel. Ön maraszt, mert kocsisa hihetőleg értésére adá, miszerint lovai annyira elálltak, hogy teljességgel nem mehet tovább, s mert irtózik az unalomtól.

– Nagysád igaztalan. Igaz ugyan, nem is akarom tagadni! hogy némi önzés is vegyül viseletembe, de ennek sokkal tiszteletreméltóbb alapja van, mint az unalomtóli félelem… Különben is, én soha nem unatkozom, s azt hiszem hogy oly -28- ember, kinek csak némi emlékei vannak, s ki csak kissé élénkebb képzelődő erővel bir is, nem unatkozhatik soha. E betegség csak szellemtelen emberek átka, kik ha teendőjök nincs, gondolkodni nem szoktak, vagy nem tudnak.

– Igaza van. De mondja csak: mellyek azon tiszteletreméltó okok, melyekkel önzését menteni igyekszik?

– Nagysád engem őszinteséggel tisztelt meg. Megengedi nekem is nyiltan beszélnem?

– Bármennyire nevetségeseknek tűnjenek is fel szavaim, el kell mondanom, miszerint nagysád külsejében, szavaiban, hangjában, modorában van valami, mi kellemessé, édessé, és – miért hallgatnám el – ohajtottá teszi közellétét!

– Mi e rövid idő alatt, mit társaságában tölthetni szerencsés valék, elragadt, elbájolt annyira, hogy a nélkül hogy okát tudnám adni, minden remény nélkül közelébe vonzatám, s én kocsisomat ajándékokkal halmozám el, hogy legalább a kocsija -29- által fölvert porban gyönyörködhessem; ah! mert e felleg elrejté bár sovár szemeim elől, de tudtomra adá legalább, hogy még egészen nem vesztém el nagyságodat!

– Ha oly szives akar lenni. De csak azon esetre, ha a vihar meg nem szünnék.

A parancsot mindkét kocsis örömmel fogadá, s intézkedtem arról is, miszerint ha az idő föl is találna tisztulni, mitől ugyan nem volt okom sokat tartani, a tovább utazásnak ezer akadályai merüljenek föl.

Midőn a kiosztott rendeletek után a szobába visszatértem, ismeretlennőmet, ki felől hallgatagnak épen nem rágalmazható kocsisától már némi tudositásokat -30- nyertem, táskájában keresgélve találtam, mi azonnal sejteni engedé, hogy neki sincs igen nagy kedve utra kelni – – ily rosz időben.

– Először is uram, ha már e nyomorult kocsmában kell töltenünk az éjt, intézkedjék ön, hogy estelit készítsenek, mert meg kell vallanom, étvágyam tűrhetlenül kezd jelentkezni.

Annál örömestebb teljesítettem kivánatát, mert költői elragadtatásom daczára, minek csak imént adám oly fényes bizonyságát, én sem valék egészen mentt e földi vágytól.

A kocsmárosné, egy duzzogó, dörmögő teremtés, röviden de annál érthetőbben értésemre adá, miszerint mije sincs, és igy mit sem adhat.

Azok előtt, kik a városi vendéglőkön kivül a kisebbszerű falusi kocsmákat nem ismerik, hihetetlennek és rágalomnak fog e körülmény tetszeni; de kik elég szerencsétlenek voltak valaha vihar, vagy más uti malheur következtében ily helyeken -31- keresni menedéket, tudhatják, hogy itt bizony az ellátás kényelmességétől akár éhen meghalhat az ember.

A vidéki utazók ismerik már e körülményt, s azért jól felszerelt utitáskák kisérete nélkül nem is indulnak ki házukból, de nagyvárosi ember nem egyszer kénytelen több rendbeli nélkülözés árán ismerni meg ez óvatossági rendszabály jótékonyságát.

Midőn ismeretlennőmnek intézkedéseim ez eredménytelenségét értésére adám, sohajtva jegyzé meg, miszerint utikamrája tökéletesen üres, s kérdé, ha e tekintetben nem vagyok-e gazdagabb?

Tudtára adám, hogy nálam is ürülőfélben van ugyan a mozgó szekrény, de azért még mindig találhatni annyit, mennyi elégséges leend étvágyunk kielégitésére, s nehány pillanat mulva épen annyi vidorsággal és kedvvel estelizénk, mintha legkitünőbb franczia szakács remekei párologtak volna előttünk, keményedésnek indult pogácsánk, és fogyatékán levő hideg pulykánk helyett. -32-

Én bort rendelék, s a pezsgő borszéki savanyúvíz kedveért, melyet a székely föld bármely zug csapszékében is találhatni, szép ismeretlennőm sem vonakodott pár poharacskával kiüríteni.

A mily mértékben ürült az előttem álló üveg, épen oly mértékben tünt tova tartózkodásom; rövid idő eltelte után már csak kevéssé zavartak, s végre egészen elfeledém ismeretlennőm szigorú elveit, melyeket csak pár órával ezelőtt még kétségbeejtőknek találtam.

Ismeretlennőmnek viseletében fedeztem fel némi bátorítót, s huszonnégy éves fiatal embernek, még hozzá ha habzó pohár csillog kezei közt, ennyi bizonyára elég, hogy magánkivül ragadtassék.

Mennyi gyönyör fekszik egy kéz érintésében, ha az a kéz picziny, finom, puha, s ha annak a kéznek oly szép, oly igéző tulajdonosnője van, mint Marie!

Betemetém tekintetemet sötét szemeibe, s a mit nem mert, remegett elmondani a gyáva ajk, azt mind és sokkal melegebben elmondák tüzes pillantásaim.

Ő felelt e pillantásokra, s e felelet minden inkább volt, mint kétségbeejtő.

Sőt ellenkezőleg. Ha óra kongott volna a szoba falán, bizonyára nem vert volna még két órát el, midőn már a hideg „asszonyom vagy nagysád“ helyett, Marienak szólitám őt, s midőn, ha szenvedélyesen ajkaimhoz vivém kezét, hogy csókjaimmal halmozzam el, nem rettegtem többé hogy azt egy kérdő, s visszariasztó tekintet kiséretében vissza fogja vonni.

Szóval, alig telt bele pár óra, midőn mi okom sem volt titkolni többé azon édes hatást, mit mosolyai és szemének tüzpillantásai eszközlének.

Beszélhettem volna én akármiről a széles világon: szavaim mindegyikének egyetlen értelme ez lett volna: imádlak!

S felelhetett volna ő beszédemre bár miként: a hang, melyen szavait kiejté, a mosoly, mellyel azokat kiséré, s pillantásai, mikkel megajándékozott, mégsem mondtak volna egyebet, mint elragadót, részegitőt, üdvözítőt…

Mi közel érénk e határhoz, s midőn pár óra eltelte után a szoba ajtaja nyikorogva feltárúlt, s azon a dörmögő kocsmárosné gurult be, ösztönszerűleg kissé távolabb rántám székemet, s Marie arczán egy futó pír suhant végig.

– Mi kell? – kiálték a kocsmárosnőre szelidnek épen nem nevezhető hangon?

– Azt jöttem kérdeni, hogy az ifju úr parancsolja-e hogy ágyat készitsek számára?

– Hát hova? hisz nincs több szoba az egész házban, magam is a pitvarban alszom. Künn pedig úgy csorog az eső, mintha csak öntenék. Brr!!

– Volt, nincs, nagyságos asszonyom! Épen tavalyi kukoricza fosztáskor mult két esztendeje, hogy porrá égett.

– Nem bánom, beszélgessünk. Kocsmárosné, hozzon még egy szál gyertyát, s mondja meg kocsisomnak hogy készen legyen, mert hajnal hasadtakor indulok.

Átvirasztók az éjszakát, s bár pillanatig -36- sem hunytuk le szemeinket, mégis voltak álmaink, még pedig sokkal szebbek, édesebbek magának a mákonynak álmainál is!

A hajnal pírjának első sugarára csengetyűszó és lódobogás értésünkre adák, miszerint kocsisaink nem felejtkeztek meg a vett parancsokról.

Bucsúnk rövid de szivélyes volt, s csak midőn kocsijára segitém a kissé halvány, ah, de igy még sokkal érdekesebb Mariet, csak akkor érzém, mennyire fáj hogy nem követhetem őt, hogy nem ülhetek oldala mellé!

A kocsi elrobogott, s én hasztalan igérék kocsisomnak kétszeres, tízszeres borravalót, hogy nyomában maradjon: pár negyedig követhettük őt, de aztán a távolság mindinkább nőni kezdett közöttünk, mig végre egészen eltünt szemeim elől, s az éjjeli zápor még azon végső gyönyörtől -37- is megfosztott, hogy a kocsija által fölvert porfellegben találjak némi vigaszt és reménységet!

Hogy e napon is miként az azelőttin, gondolataim szünetlenül vele foglalkoztak, említenem is fölösleges.

A különbség csak az volt, hogy férje boldogságát most már kevésbé találám oly tökéletesnek, oly írígylendőnek, mint akkor, midőn Marie még „ő nagysága“ volt.

Mintegy egy év mulva e kalandocska után itt a fővárosban egy azon környékről érkezett fiatal emberrel találkoztam, ki Marieval és házkörével közelebbi ismeretségben állott.

Nem tudom midőn Georges Sand ismeretes szavait idézte: komolyan beszélt-e? vagy magára nézt némi kivételt engedett meg? Annyi bizonyos, hogy férjével a legszebb egyetértésben él, s hogy -38- hazája környékén mindenki csak túlszigoráról beszél.

FANNI ÉS JULIE.

Reggeli tiz óra. G. ügyvéd várakozóterme tele van védenczekkel, kik türelmetlenkedve várják, hogy a sor rájok kerűljön védőjökkel értekezhetni. Mindenki első akar lenni, s az inasnak, ki a belépőket sorozatba veszi, nem kis fáradságába kerül a türelmetlenkedők között a rendet követni.

Hirtelen nagy robajjal felpattan az ajtó, s azon egy izgatott arczu férfi lép be, ki a helyett, hogy mint a többiek, megvárná mig a sor rákerül: egyenesen a dolgozó-szoba felé tart.

A védenczek megbotránkozva bámulnak e szerénytelenségen, de az inas, kinek -42- szigoru utasitásai vannak ilyszerű rendellenességek meggátlására, gyöngéden feltartóztatja őt s szerényen mondja:

– Bocsánatot kérek uram, de G… úrnál e perczben látogató van, s különben is a házi szabályok szerint az előbb érkezőnek előbb van joga ügyvéd úrral értekezhetni.

Az újonjött e szavakra haragosan egy pamlagra veti magát s tárczájából egy jegyet vevén elő, arra nehány szót ir, s azt az inasnak átadja.

– Ha azon úr, ki e pillanatban G… úrnál van, távozik, kérem e jegyet kézbesiteni urának. Ügyem sürgős, pillanatig sem késedelmezhetem.

Az inas meghajtja magát és a védenczek, kik e modort igen feltünőnek találják, kiváncsian találgatják magokban az ujon érkezett kilétét és szándékait.

Mintegy öt percz telik el. Az idegen türelmetlenkedve ugrik fel helyéről és izgatott, sebes léptekkel kezd a teremben járkálni és arczkifejezése világosan mutatja, hogy igen élénk érzések és gondolatok foglalkodtatják. -43-

Végre a dolgozó-szoba ajtaja megnyilik s azon egy idegen lép ki. Az inas bocsánatot kérve attól, kin a sor volt, a jegygyel urához távozik.

Alig egy percz után az inas visszatér s az idegen előtt tisztelettel meghajolva szól: – Tessék uram, G.. úr kész önt elfogadni.

Az idegen mohón a szobába lép s az inas a jelenlévőktől ura nevében bocsánatot kér, értésökre adván, hogy az ujonérkezett szerfelett fontos és pillanatnyi halasztást sem szenvedő ügyben jár.

Amint G.. a szobájába lépőt megpillantá, székéről felkelt, elébe lépett és kezét megszoritván, fölkiáltott:

– Az istenért Viktor, mi történt? Arczod halvány és dúlt. Valami szerencsétlenség!

– Igen barátom, szerencsétlenség, nagy szerencsétlenség. Azért jövök, hogy tanácsodat és segélyedet kikérjem.

Viktor egy székbe veti magát, s nehány másodpercznyi hallgatás után, mialatt -44- gondolatait látszott rendszerezni, igy kezdi:

– Emlékezhetel, mintegy két hóval ezelőtt történt, midőn értésedre adám, hogy nőmet nem szeretem többé…

– Mit én muló szeszélynek, pillanatnyi kedélybajnak nevezék, mely nem sokára meg fog szünni.

– Hallgass végig. Tudod hogy szerelemből vettem őt nőül, valamint azt is, hogy másfél évig az emberek legboldogabbikának tartottam magamat. Nőm szeretetreméltó, nyájas volt hozzám, s én szerelemmel és gyöngédséggel árasztottam el. Akkor éreztem magamat legszerencsésebbnek ha honn, nőm körében leheték, s azon napon, midőn fiam született, meg voltam győződve, hogy boldogságomat mi sem leend képes megzavarni… Ah fájdalom, csalódtam, keserüen csalódtam…

– De Viktor, hátha csak árnyképek, képzelődés által engeded magad gyötörtetni? -45- Vannak-e biztos adataid, bizonyitványaid?

– Ha bizonyos vagyok-e? Hallgass tovább. Nem sokára, hogy fiam született, kezdém észre venni, hogy nőm viseletében változás történt. Ő megszünt nyájas, szeretetreméltó lenni. Gyöngédségeit, figyelmét egészen gyermekére forditá s nem látszott többé azon fáradságot venni magának, hogy nekem tessék.

– Én nem veszem rosz néven az anyától, hogy gyermeke iránt jó, gyöngéd, érzékeny; de a nőtől is megkivánom, hogy férjét ne hanyagolja el. Azon nap óta, melyen e szót először mondá: gyermekem, hideg, közönyös lőn hozzám, s én fájdalommal kezdém tapasztalni, hogy én sem vagyok többé a régi. Nem vettem észre ha sohajtott, nem érdekeltek mosolyai s ah, miként azelőtt a boldog napokban, hangjának csengése nem okozá többé azon édes, azon varázsszerü izgatottságot, mi keblemnek mennyországa volt. -46-

– Édes barátom, ez sem nem az ő hibája, sem nem a tied. Ez barátom a megszokás, mely gyilkosa a szerelemnek. Ah ha mindvégig megmaradnának illusióink!…

– Nehány nap telt el. Szemrehányásokkal illettem viseleteért, ő könyekre fakadt, eskükkel erősité, hogy még mindig forrón, szenvedélyesen szeret, de mégsem birtam többé benne feltalálni azt, mi őt előttem oly kedvessé, oly elragadóvá tevé… Lassankint hozzászoktam az uj Luizhoz. Már nem volt kirivó többé átalakulása… ah, de tüzhelyem is megszünt paradicsomom lenni. Kerűltem házamat. Idegen helyeken kezdtem keresni és találni szórakozást, s lassankint visszavettem legényi, nőtlenkori szokásaimat. Buzgó látogatója levék szinházaknak, sétányoknak, vendéglőknek, mely helyek mindegyikén kalandok, viszonyok után futkároztam, a mint azt nőtlen életemben tevém.

– Napról napra kiállhatlanabbá lőn. Sohajokkal kisért ha távozám, örökös könyekkel fogadott ha hazatérék, és panaszos arczával s gyakori szemrehányásaival -47- oly unottá, kiállhatlanná tevé előttem házamat, hogy csak akkor érzém magamat némileg szabadabban, ha távol valék, s ezért kimaradásaim gyakoriabbakká levének.

– Ki volt oka e változásnak? Én-e, ki csak akkor feledkeztem meg kötelességeimről, midőn azok már rám nézve fájdalmasokká levének, vagy ő, ki átalakulásával e viseletemet előidézte?

– Édes barátom, nincs házasság, melyben a szerelem örökké tartson, de azért a kötelességek megmaradnak. Ha nőd megszűnt előtted szeretetreméltóvá lenni, az nem az ő hibája. Nem ő, te alakultál át. Nem ő változott, hanem a te izlésed, nem az ő kellemei fogytak el, hanem a te illusióid!

– Ily természetellenes életet folytattam mintegy két hóig, midőn egy napon levelet veszek női kéz által czimezve, de mely kézirat előttem tökéletesen ismeretlen volt. E levélben egy nő, ki mint irá, irántam régóta érdekkel viseltetik, találkozásra -48- kér, s tudtomra adja, hogy visszautasittatása esetében örökre boldogtalanná leend. Sokkal kevésbé szerettem már nőmet, és sokkal inkább szükségem volt szórakozásokra, semhogy e meghivásnak örömmel ne engedtem volna. Megjelentem a kitűzött helyen, mely egy laktalanabb városrész egyik félreeső utczájában volt. A kijelölt ház bejáratában egy éltes nő fogadott, ki tudtomra adá hogy már várnak rám, s megmutatá a szobát, hová mennem kell. Az ajtót zárva találtam, de az első zörgésre egy hang megszólalt s kérdé: Ön az Viktor? Igenlém e kérdést, s az ajtó föltárult. A szobába lépve nem tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást: e szoba oly sötét volt, hogy mintha vak lettem volna, mit sem valék képes megkülönböztetni. Ösztönszerüleg visszaakarék fordulni, hogy e kétségenkivül kiszámitott cseltől szabaduljak, midőn egy kéz kezemet megragadja s az ajtó zárját csattanni hallom.

– Első pillanatban én is ezt hivém, s boszankodni kezdék magamra, hogy ily -49- meggondolatlanul engedém magamat rászedetni; azonban csakhamar kitünt, hogy aggályom alaptalan volt. – Viktor, szólita meg szeretőm, ne ütközzék meg ön e különös fogadtatáson. Tartsa ön szeszélynek vagy elővigyázatnak, de elhatároztam, ön előtt ismeretlen maradni mindaddig, mig kétségbevonhatlan bizonyitványait nem birandom szerelmének. – E szavakkal egy pamlagra vezetett, melyen oldalamnál helyet foglalt.

– De hogyan képzelheti ön édes ismeretlennőm, hogy szerelmes legyek önbe a nélkül, hogy arczát láthatnám?

– Én meg fogom kisérteni elcsábitani önt, s csak midőn már nem leend kétségem többé diadalom felől, akkor fog ön megismerni, mert őszintén szólva, ha ön e pillanatban látna engemet, aligha sikerűlne e hóditás, pedig rám nézve ez a világon mindennél fontosabb. Ettől függ boldogságom, életem, üdvösségem. E szavakkal megragadá kezemet, csókjaival halmozá el, s nehány forró könyet érzék ráperegni.

– Lelkemre mondom, ez érdekessé -50- kezd válni! Bizonyára valamely érzékeny ötvenes hölgy, kinek fiatalkori bájaiból csak hangja maradt meg, s ki e végső eszközt sem akarja felhasználatlanul elvesziteni? A gondolat uj, jutalmul megérdemel egypár pásztorórát.

– Nem birom előtted hűn lefesteni azon lelki állapotot, melybe e sajátságos helyzet hozott. Haboztam, nem birtam magam elhatározni, miként viseljem magam ez ismeretlen nővel szemközt, hogy ne váljam előtte nevetségessé. Hosszas szünet állott be. Arról gondolkozám mit mondjak neki, de egyetlen eszmém sem jött, melyet elfogadhatónak találtam volna.

Végre ismeretlennőm ismét megszólalt. – Ön hallgat, sokat mernék rátenni, hogy eltalálom gondolatait. Ön töprenkedik magában, és nem birja kitalálni azon modort, melyet velem szemben fölvegyen. Ön találgatja magában: mi oka van e nőnek, külsejét rejtegetni előttem. Bizonyára rút, öreg… De hát csak a szépeknek és fiataloknak van joguk a boldogsághoz? Nem dobog-e épen annyi vágygyal azok kebelében is a sziv, kiknek szemök nem -51- nap, ajkok nem rózsa és mosolyuk nem szivárvány. – Nemde ily bókokat mondanak önök kedveseiknek? Ön tart, hogy hiúsága elpirulna, ha ön magának velem szemben egy kis gyöngédséget, egy kis kalandvágyat engedne meg. Bocsásson meg, nem találok jellemzőbb kifejezést. Ön kezeimről és hangomról igyekszik kitalálni koromat. De figyelmeztetem önt, hogy ősz fürtök és ránczos arczok mellett is lehet finom puha kezeket találni, és hallottam már ötvenen felüli nőkről is, kiknek hangjok oly vidám, oly csengő volt, mint azt gyermeteg leányoknál tapasztalni, és különben is hallhatja ön, hogy nem beszélek természetes hangomon, hogy igyekszem ön előtt azt fölismerhetlenné tenni.

– Valóban asszonyom, meg kell önnek adni, hogy ön birja azon titkot: maga iránt érdeket gerjeszteni! – Ön kezdi a bókokat, ez már egy lépés. Oh én meg vagyok győződve, hogy ön nem sokára nekem szépségeket és udvariasságokat mondand épen ugy, miként az rendesen szokás az udvarlóknál. Valóban kiváncsi vagyok, -52- miként fogja vallomásait kezdeni, midőn nem mondhatja, hogy azon pillanat óta midőn először látott… midőn először érezte pillantásaimnak lángját… midőn először ragadtatott el mosolyaim varázsa által… na de ezek mit sem változtatnak a dolgon; ön sokkal ügyesebb, semhogy ne találjón uj képeket, uj bókokat, mert hiszen az éjnek is vannak csillagai, tündérei, pásztortüzei…

– De elég a tréfa, beszéljünk végre komolyan. Uram, ön érdekel engem, több… én szeretem önt. Ön kezemet szoritja… ez nagyon kényelmes neme a vallomásnak… de mindegy, le vagyok érette kötelezve. A mint mondám tehát, én szeretem önt, de vagy igen rút, vagy igen öreg vagyok arra, hogy ön által ismerve reményem lehetne viszont szerettetni, vagy csupán puszta szeszély, puszta játsziságból elhatárzám, önt a nélkül hóditani meg, hogy arczomat látná, mindaddig mig bizonyos nem leendek viszonszerelméről. Oh ne mosolyogjon ön, nem fog elámithatni, én fogok tudni magamnak kétségbevonhatlan bizonyitványokat szerezni. A kérdés tehát az: beleegyezik-e -53- ön e játékba? Megengedi-e ön magát elcsábittatni? Én nem kivánok öntől sokat. Mindössze is mit kérek, annyi hogy mindannyiszor, valahányszor én irni fogok önnek, jelenjék meg itt, és igérje meg nekem becsületszavára, hogy semmi lépést nem teend kilétem fölfedezésére. Nos uram, feleljen ön: beleegyezik ön ebbe?

– Ah, épen jókor végzők be szerződésünket, távoznom kell. Isten önnel, isten önnel kedves barátom!… Még egyet! kérnem kell önt, hogy nehány perczig maradjon még, azután távozhatik. Bocsásson meg, de ez elővigyázat szükséges, mert ha ön szándékosan, vagy véletlenül föl találna ismerni engemet azelőtt, mielőtt én ezt önkénytesen tenném, akkor vége volna mindennek. Mert én esküszöm önnek Viktor, hogy ez esetben nem látna és nem beszélne velem többé soha. Isten velünk barátom! a viszont együttlétig.

E szavakkal egy mellékajtón, mely -54- szinte egy sötét szobába nyilt, eltűnt, s hallám midőn az ajtót maga után becsukta.

Mint megbűvölt, maradék nehány perczig magamra azon fél éber, fél álomszerü helyzetben, melyben mindent tudunk, mi körülöttünk történik, és mégis ugy tetszik mintha egy más, egy tündérvilágban lennénk, hol álmaink valósulnak meg. Végre a mellékszoba ajtaja megnyilt, s azon az öreg nő jött elé, ki aztán ajtót tárt előttem.

Midőn a házból az utczára értem, az egészen üres és csendes volt. Csak egy az utcza végén robogó kocsi okozott némi zajt, és egy homályos sejtelem azt sugá, hogy e kocsiban ismeretlennőm távozik.

Szavamat adván nem kisértém meg, az öreg nőt megvesztegetni, hanem távozám és utközben kibékitni igyekvém magamat azon gondolattal, hogy egy szeszélyes nő játékszere vagyok, de ki épen azon titokszerüsége által, mellyel magát körülvette, már némi érdeket keltett fel bennem maga iránt, és különben is nekem minden -55- áron szórakozásra volt szükségem, s őszintén szólva, e kalandban föltalálni hittem azt.

Nehány nap telt el, midőn egy levelet vevék ismeretlennőmtől. A légyottra megjelentem. Mindent ugy találtam, miként először. Az öreg nő ott volt elfogadásomra, s a szoba még mindig pokolsötét. Ismeretlen nőm már várt rám.

– Végre, valahára itt van ön Viktor. Tudja-e ön uram, hogy én már negyed óra óta várok önre, hát lovagiasság-e, nőt várakoztatni?

– Bocsánat, ezer bocsánat szép ismeretlennőm… de én egyetlen perczet sem késém, a kijelölt idő épen most van.

– Épen ez boszant, hogy ön egyetlen perczczel sem jött korábban a kijelölt időnél. Tudja-e ön uram, hogy épen ugy mutatkozik, mintha idejőve ön egy kellemetlen kötelességnek engedett volna? De legyen, ez egyszer megbocsátok, hisz igazat beszélve még nincs is jogom öntől türelmetlenséget követelni.

– Ne, ne beszéljen ön Viktor, ön nekem -56- most érzelmekről szólna, miket nem érez, vagy üres bókokat mondana, miket igen unalmasoknak találok. Találkozásaink oly ritkák és oly rövidek, használjuk fel e perczeket kellemetesebben, és hagyjuk a szemrehányásokat és mentegetőzéseket azoknak, kiknek elég idejök van rá.

– Igaza van önnek, szép ismeretlennőm, – mondám kezét megragadva, a perczek oly drágák, miért elragadni azokat a szerelemtől, a boldogságtól. – E szavakkal átöleltem derekát, csókokkal igyekvém elárasztani arczát, de ő gyorsan kifejté magát karjaim közől s tovaillant, és én nem birván magamat tájékozhatni nem követhetém őt.

– Ön roszul értelmezi szavaimat Viktor ur; szólt ismeretlennőm? a szoba tulsó végéből – a bohóságok ideje nincs még itt. Én csevegni akartam önnel kissé szerelmem, reményeim, vágyaim felől, de ön visszaél védtelenségemmel. Büntetésül most már nem fogok ön közelébe menni.

– Hasztalan, hasztalan kér, én kérlelhetlen -57- vagyok. – E szavakat nehány percznyi csend követé, ezután némi zajt hallék, mi igen hasonlitott ahoz, midőn valaki egy zongorát tár fel. Nem csalatkoztam, zongorához ült, és képzeld meglepetésemet, midőn a darabban, mit végtelen ügyességgel és érzéssel játszott, Schubert „Ständchenét“ a szerelemnek ez édes dalát ismerém fel, melyet sohasem vagyok képes bizonyos elragadtatás, bizonyos édes felindulás nélkül hallgatni, s melynek minden hangjában boldog óráimnak emlékei beszélnek hozzám. Ah barátom, nem tudom mily tündér hatalom adta neki e gondolatot, hogy épen e dalt válassza, mely ellenállhatlan hatalommal uralkodik felettem, de e percz óta e kaland több lőn rámnézve játéknál, s érzém hogy a szeszélyes ismeretlennő némi hatalmat nyert szivem felett. Midőn bevégzé a dalt, hosszas szünet következett. – Nos Viktor, ön mit sem szól, talán bizony elaludt? Ah ez fölséges lenne! Már csak rendkivüliségeért is megbocsátnám önnek!

Mindössze egy sohajban birtam válaszolni. Szivem ugy tele volt, hogy nem -58- birtam szavakat találni. Ő kigúnyolt e sohajért és egy játszi keringőt kezdett, melynek vigsága bántott.

– Asszonyom! – kiálték – kérem önt, hagyjon fel e keringővel, melynek játszi vigsága sért!

A szomoru hang, melyen e szavakat kiejtém meginditá őt, odahagyá zongoráját, hozzám jött, megfogá kezemet.

– Ön tehát szenved Viktor? – kérdé gyöngéden. – Panaszolja el nekem fájdalma okát. Mi bántja önt?

– Mi bánt? Miért szenvedek? ah asszonyom én azt önnek megmondani nem birom. Hiszen csak azt érzem hogy szenvedek, miért?… miért?… Végre asszonyom, én nem akarok tovább ön szeszélyének játéka lenni. Miért rendelt ön ide? mi czélja, mi oka van e rejtélyeskedésnek? Önnek ezt tudatnia kell velem, különben e perczben távozom, és soha többé nem fogok visszatérni. -59-

– Miért rendeltem önt ide Viktor? Mi czélja, mi oka van e rejtélyeskedésnek? Hát nem tudatám-e ezt már önnel? Nem mondám-e Viktor, hogy szeretem önt és hogy el akarom csábitani? Mert nem akarom hogy lásson? mert arczomat megpillantva czéljaim meghiusulnának, és nekem boldogságom, mindenem attól függ, hogy ön megszeressen, Viktor! Nem bánom, higye ön hogy vén, hogy rút vagyok, én nem arczomért nem külsőmért akarok szerettetni, s azon pillanatban midőn e szerelemről bizonyos leszek, ön látni fogja arczomat, akkor nem bánom, szünjék meg szeretni!

Érzém hogy e válasz nem kielégitő, de már sokkal több érdeket érzék e nő iránt, semhogy képes lettem volna odahagyni őt és lemondani a reményről, hogy arczát valaha megpillanthassam. – Legyen asszonyom, én maradni fogok.

Álom- és meseszerű az mi ezután következett. Soha annyi kedélyt, élczet, elragadó tulajdont nem képzelék egy nőben öszpontositva találhatni, mint a mennyit e nő tanusitott. Nevetkérezett, játszott, -60- csevegett mindenről a világon, és esze, ismeretei, izlésének finomsága, mely szavainak mindegyikében nyilatkozott, ámulatba ejtett. El voltam ragadtatva és érzém, hogy a syrén örvényéhez mind közelebb ragadtatom.

Vágyak rohantak meg, és többször megkisértém helyzetem előnyeit kizsákmányolni, de ő mindannyiszor képes volt visszariasztani azon utánozhatlan modorával a tapintatnak, mely elveszi bátorságunkat, a nélkül hogy kétségbeejtene és uj bátorságot ad, a nélkül hogy merészekké tenne.

– Nem Viktor úr – mondá gyöngéden kifejtve magát követelő karjaim közől – én nem kalandot akarok önnel, melynek pillanatnyi emlékeit a legelső pásztoróra elmossa, én szerelmét akarom önnek, mely lelkeinket örökre összefűzze.

– Csitt, mondá ő, én nem akarom hogy ön hamisan esküdjék, és önből e perczben a vágyak mámora beszél. – E perczben történt a figyelmeztető kopogás, mely ismeretlennőmet távozásra inté. -61-

– Isten önnel, isten veled édes Viktorom… Nehány nap mulva ismét találkozandunk. Addig is kérem önt, gondoljon néha arra, ki mindig csak önre gondol, és engedjen szivében egy kis helyet annak, kinek szivében nincs más kép, más vágy, más remény, csak ön. Isten veled!

– Még egyet, még egyet asszonyom. Mondja, mondja ön nevét, hogy sohajaimban elimádkozhassam azt!

– Julie! – kiáltám önkivülettel. Egy zár csattanása volt a felelet, s nehány percz mulva, midőn az öreg nő kivezetett, már csak egy elhaló kocsizörgés bizonyitá, hogy nem álmodám.

Ne nevess ki barátom, e percz óta nem volt gondolatom, álmam, mely ne vele foglalkozott volna; képzeletem mindig csak alakját találgatta, és az emlékezet csak az ő szavait susogta fülembe!

Reszkető vágygyal vártam a meghivást egy uj találkozásra. Eltelt egy nap, két nap, egy hét, és a levél még mindig késett!… Mit szenvedtem ez idő alatt, elképzelheted. -62- Minden nap reggele uj reményt hozott és minden nap alkonya meggyilkolta azt. Mármár kétségbeestem, midőn végre tegnap az annyira sovárgott levél megérkezett. Soha édesebb, boldogitóbb fölindulást nem éreztem, mint midőn az annyira kedves kéziratot fölismertem.

– Már várnak önre – mondá a vezető nő, és én szemrehányást tevék magamnak, hogy mért nem jöttem két órával korábban.

– Ez szép öntől Viktor, hogy ily korán jött – mondá Julie amint a szobába léptem – ez mutatja, hogy már kissé érdekelve van. De lássa ön, én számitottam erre és megelőztem önt, hogy ne legyen oka panaszkodni, vagy őszintén szólva, hogy föl ne fedeztessem ön által.

– Asszonyom – szólék határozottsággal – e játék tovább nem tarthat. Ön azt mondá: azon pillanatban midőn megleend győződve szerelmemről, megfogja magát velem ismertetni. Azon pillanat jelen -63- van, mert én szeretem önt Julie oly forrón, oly szenvedélyesen, mint még soha sem szereték, és…

– Ön szeret engem? Köszönet, köszönet e szóért barátom… De én bizonyitványát kivánom szerelmének.

– Szóljon ön, mit tegyek? Kivánjon, parancsoljon bármit, én rendelkezése alá adom magamat, csakhogy meggyőzhessem önt szavaim igazsága felől.

– Én nem kivánom hogy megtagadja gyermekét, csak azt kivánom, hogy szabad -64- legyen. Mihelyest ön a neje által aláirt válási folyamodványt nekem előmutatandja, én is teljesitni fogom igéretemet. Máskép ma utoljára találkozánk.

E találkozás után azonnal nőmhez akartam futni, hogy felszólitsam s ha a szükség kivánja, kényszeritsem őt ez elválásba beleegyezni, de ismét eszembe jutott gyermekem, fiam… és én kétségeskedni, habozni kezdtem, ha hozzam-e ez áldozatot egy ismeretlennőnek, ki meglehet csak kegyetlen játékot űz velem, s ki talán nevet és gúnyolódik gyöngeségem fölött…

Százszor is elhatárzám, hogy kiragadom magam e syrén örvényéből, hogy visszatérek nőmhez, gyermekemhez; ah de mily gyöngék vagyunk akkor, midőn egy szenvedélyt akarunk leküzdeni… A kötelesség intéseit csakhamar legyőzék a -65- szenvedély rábeszélő ingerei, s hazarohantam.

Nem akarom előtted lefesteni azon érzékeny és megható jelenetet, mely köztem és nőm között történt, midőn értésére adám hogy válni szándékozom. Eleinte nem értette, nem birta szavaim értelmét felfogni szegény, s csak midőn hideg és közönyös hangon ismétlém akaratomat, látszott megérteni. Sírt, zokogott, lábaimhoz veté magát, gyermeke nevében könyörgött. Megszántam őt, de már sokkal tovább mentem, semhogy visszaléphettem volna. Tudtára adám hogy minden hasztalan, hogy szándékomat mi sem változtathatja meg. Ekkor könyeit fölszáritá, fölállt s fájdalmas, de ünnepélyes és határzott hangon értésemre adá, hogy elhagyhatom őt ha tetszik; de hogy ő önkéntesen sohasem fog ez elválásba beleegyezni.

Hasztalanok voltak minden szavaim, fenyegetéseim, kényszeritéseim. Azt felelé hogy megölhetem őt ha akarom, de öngyilkossá nem leend. Azért jövök barátom, hogy tanácsodat kikérjem. Tanácsolj, -66- tanácsolj, mit tegyek? Kényszeritheti-e őt erre a törvény, mert én ettől sem borzadok vissza?!

Az ügyvéd mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját ez esztelen és nevetséges lépésről. Beszélt neki gyermekéről, kötelességeiről. Elmondá sejtelmeit, gyanuját hogy e rejtélyeskedés alatt legjobb esetben is egy kalandornő lappang, ki ily kiszámitott csellel akarja őt hálójába szőni. Midőn mindez nem használt, midőn átlátá hogy barátja felett e boldogtalan szenvedély oly mértékben uralkodik, hogy józan és okos szavakkal nem lehet többé hatni rá, értésére adá, hogy a törvény ez esetben mire sem kényszeritheti nejét, s hogy ez elválás megtörténhessék, szükség hogy a nő abba önkéntesen beleegyezzék.

Kétségbeesve és fenyegetőzve távozék, azonban még azon nap estvéjén fölkeresé barátját, ki aggódott és bánkódott miatta.

– Barátom, – kiáltá boldogságtól sugárzó arczczal, végy részt boldogságomban. -67- Én az emberek legszerencsésebbike vagyok!

– Ugyvan. De halld miként történt. Tőled távozva egyenesen hazatértem. Nőmet gondolkozva és komolyan találám, de a könyek tovatüntek szemeiből.

– Asszonyom, – mondám neki izgatott, elszánt hangon – hallgasson meg. Nekem fontos, igen fontos okaim vannak az elválásra. Ön nem akar ebbe beleegyezni. Ön azt mondja hogy szeret. Jó, tehát tudja meg, hogy ha egy óra alatt alá nem irja ez elválási folyamodványt, én rögtön elutazom, és pedig fiammal együtt. Gondolja meg ön Fanni hogy én elszakitom öntől gyermekét és hogy bennünket az életben soha nem fog többé látni!…

Hosszas ideig gondolkozott, én a szobában járkáltam alá s fel. Végre megszólalt:

Alig várhattam hogy elérkezzék a kijelelt idő, ismeretlennőmhez rohantam. -68-

– Asszonyom! – kiáltám a szobába lépve – ön nem kétkedhetik többé, itt a kivánt folyamodvány.

– És nem fog elfeledni, feláldozni egy másért, amint nejét érettem feláldozá?

Egy titkos érintésre az ablakok sötét függönyei leestek, s én fölismertem – – nőmet…

– Mondja ön Julie, hivtelen – mondá mosolyogva nőm – hisz Fannit nem szereti többé…

A szégyen, a bánat zavarttá tett. Szemeimet földre sütém, mert érzém hogy nem vagyok méltó a nők legszeretetreméltóbb és leghűbbikéhez. Érzém igaztalan elfogultságomat. Nőm hozzám lépett, gyöngéden fölemelt és tekintetében, -69- mosolyán fölismerém a bocsánat, a kiengesztelődés szivárványát…

Nehány év telt el az elbeszélés óta és G... ur, ki ez idő óta még sürübben látogatja barátját, sem Viktor sem Fanni arczán soha egyetlen felhőcskét sem fedezett föl.

FÉRJBOSZU.

Talán nem létezik ember, ki az élet egyik legfőbb élvezetének ne tartaná az utazás gyönyöreit.

Az én kedélyemre legalább mi sem hat oly jóltevően, mint az utazás, ha mindjárt nem Italia narancsberkei és nem Helveczia jéghegyei között történik is.

Minden uj panoráma, minden hegykanyarulat, minden zugó csermely, minden virágokkal himzett völgy, minden fűszál szerelemről regél; a zephir szerelmi titkokat -74- sugdos füleinkbe, a nap szenvedélyünk lángjáról beszél, a csillagok kedvesünk szemeivel versenyeznek, s a lég, mintha kedvesünk ajkának mézétől ittasult volna meg, oly édes, olyan kábitó…

A mely utban ez elbeszélendő kalandocskának ismeretére jutottam, az nem birt ez elősorolt előnyökkel.

Nem volt oldalamnál egy kedves nő, kinek elleshettem volna sohajait, kinek üdvezülhettem volna mosolyától.

Egykét pusztai virág, s lankadásig forró napsugarak jutottak mindössze osztályrészeműl.

Ki nem ismeri a Szolnoktól Nagyváradig tartó pusztaságot? Ki nem fakadt ki ezerszer e zsibbasztó s oly hosszan tartó egyhanguság ellen? Ki nem sohajtott fel számtalanszor gyorsan repülő szárnyai után a vasutnak, a félöles homok, s ha csak kissé esős az évszak, a közlekedést majdnem lehetlenné tevő sár hazájában?! -75-

Aprilis volt. A nap sugarai enyhévé, barátságossá tevék a léget, de a föld, a fagy karjaiból kibontakozott göröngyök, még barátságosabbak valának, – legalább kocsink iránt, melynek kerekeire oly odaengedőleg, annyi szenvedéllyel simulának, hogy öt lovunk daczára, melyek egyike ellen sem tehettünk volna méltányosan kifogást sem jóakarat, sem erő tekintetében, lépésnél gyorsabban nem haladhatánk.

Meg kellett volna őrülnöm, ha a kocsin két utitárs nincs, ki szétűzze az unalom pókjait, s elfoglalja a türelmetlenség miatt sötétté, izgatottá vált kedélyt.

Hála nekik e szolgálatért, melynek fontosságát annyira érzem, hogy bár már két év repült ez utazás óta az enyészet felé, soha nem bírok gondolni rájok máskép, mint legmélyebb, leghódolóbb érzetével a hálának, a kegyeletnek…

Ez előzmények után könnyen arra a gondolatra jöhetne valaki, hogy utitársaim legalább is bőbeszédü szinészek, vagy fecsegő kalandorok valának. -76-

Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit előre felmentsek, tudatnom kell, miszerint érdemes utitársaim sem bőbeszédű szinészek, sem fecsegő kalandorok nem valának, hanem tisztességes polgári állásu férfiak, még pedig:

Egyik egy köztiszteletben álló nagyváradi ügyvéd, ki peres ügyekben rándult a fővárosba;

Másik egy nem kevésbé tisztességes kereskedő leg… ah! bocsánat! segéd! ki öt évi műutazás után letelepedési czéllal tért vissza hazájába.

E két férfiu nélkül bizonyára nem jövék vala nyomára e nem épen érdektelen történetnek, melyet szerencsém leend elbeszélhetni.

Hogy az olvasó találand-e valami köszönnivalót? nem tudom, de ohajtom, és -77- – divatos szerénységgel legyen mondva – remélem is!

E tisztességes két férfiu, kiknek én szórakozottságot, s az olvasó e beszélyt köszönheti, fiatalkori barátok valának.

Midőn a gyorskocsin megpillanták egymást, sirva fakadtak, s vége hossza nem volt az ölelgetésnek.

Aztán körülményeik után tudakoztak, s igy jutottam tudomására polgári állásuknak és uticzéljaiknak.

Végre fiatalkori emlékekre került a sor, s e körülmény még a legprózaiabb embernél is bizonyos költői ihlettséget idéz elő, s én ülésembe hátradőlve nem egy kellemetes ifjukori kalandocska által ragadtatám vissza amaz édes bájos korába az illusióknak, melyet Metastasio az élet tavaszának nevez.

Minden szó, minden körülmény, mit fölemlitének, egyegy óráját szerezte meg számukra ama kellemes lelkiállapotnak, midőn a tovatünt jelen gondjai helyett a mult idő játszi képei rajongják körül a képzeletet, ezer meg ezer édes emlékkel tarkázva fel a sokkal komolyabb valót. -78-

Mintha csak saját multam felett tartottam volna szemlét. Annyi ismerős csin, annyi rokon tréfa.

Az élet utai bármily szétágazók a számitás éveiben, a gyermek és fiatalkor örömei kevés változással egyek és ugyanazok mindnyájunknál.

A két barát tehát fiatalsági emlékeivel foglalkozott, s az ezek által eszközölt benyomás annyira élénk volt, hogy észre sem látszottak venni, hogy kivülök még egy harmadik is van jelen, kinek egyetlen hangjok sem futá el figyelmét, s igy akaratom ellenére végighallgatám e következő párbeszédet, melyet mindkettő élénk érdekkel folytatott!

– És Ágnes – kérdé a kereskedősegéd, magas szőke ifju, kit rövidség kedveért ezután egyszerűen Antalnak nevezünk – ama fiatal gyönyörü leányka, ki szomszédunkban lakott, s kinek fekete szemei olyan tüzesek, ragyogók valának, miként él? Szép-e még mindig? Nem…

Ez utolsó szónál hangja remegni kezdett, s ugy tetszék nekem, hogy végső -79- kérdését nem merte bevégezni. Elhallgatott de azon élénk érdekeltség, azon roszul leplezett aggály, mi e pillanatban arczán mutatkozott, sejtetni engedé, hogy e kérdésben több rejlik mint puszta kiváncsiság, több mint esetleges megemlékezés.

– Ágnes? – felele az ügyvéd, zömök, harmincz és negyven közötti férfiu, hosszu szakállal és sürű, különös gonddal ápolt bajusszal. – Berki Ágnes, a főjegyző leánya?

– Mért kérdezősködöl – kérdé szünet után az ügyvéd – annyi érdekeltséggel felőle, talán némi reményeid voltak kezei közt?

– Talán meghalt? – kiáltá a fiatal ember oly élénk megindulással, mi legkisebb kétséget sem hagya fenn érdekeltségét illetőleg.

– Légy nyugodt! – felele mosolyogva az ügyvéd – ő él. Szemei most még nagyobbak, -80- még égettőbbek mint egykor, de…

– Talán hogy megmérgezzem az utazás gyönyöreit! Óh nem, én hallgatni fogok. Holnap honn leszünk s majd többet fogsz hallani.

– György, te mindig barátom voltál. Gyermekkori emlékeinkre kényszerítlek, beszélj, bármily kínzó dolgokat kell is hallanom!

– Mily tekintetben? Jó, tudj meg mindent. Hisz te barátom, valódi barátom vagy, ki előtt nincs okom titkolózni.

Mi itt következik, azt a fiatal ember megindult, érzékeny hangon beszélte el, közbe közbe szüneteket tartván, miket sohajtozásra használt fel.

– Pestre, honnét rövid időn külföldre mentem, s öt évig voltam hazámtól távol, a nélkül hogy ez idő alatt mit is tudtam volna felőle, ki, miért titkoljam tovább? egyetlen, egyedüli czélja volt vágyaimnak, reményeimnek.

Gúnyos, elég ügyesen elrejtett mosoly futott végig ajkain, mi barátja figyelmét elkerülte ugyan, de mi engem csaknem föllázitott.

E fiatal ember őszintesége megnyerte rokonszenvemet, s bántott hogy egy valaki egy ember, épen ki magát barátjának nevezi, gúnyt űzzön érzelmeiből.

– Mindemellett szándékosan nem kivántam hírt venni felőle. Mit is hallhattam volna egyebet kétségbeejtő híreknél? Ő szép, fiatal, gazdag volt. Egész valószinűséggel körülrajongva a vidék legelső, legkitünőbb embereitől, mig én szerelmem szószólójául egyiket sem bírtam e tulajdonok közől. -82-

– Tehát szeretted őt? Lelkemre mondom ez ujság előttem. Még szemeim előtt is végkép elrejtéd ez érzelmedet.

– Patvarba, a dolog komoly színt kezd ölteni! Tehát atyja is birtokában volt a titoknak?

– Halld csak, igen érdekes történet ez. Agnes – mint tudod – gyermekkori játszótársam, barátnőm volt. Legörömestebb töltöttük együtt a szabad órákat. Én odahagyám érette labdázó czimboráimat, s ő szivesen nélkülözé érettem bábozó társnőit.

– Szülőink e barátságnak örvendeni látszának. Atyám megtisztelve érezte magát, hogy fia barátságban él a gazdag és tekintélyes Berki úr gyermekével, s Agnes atyja a gyermekek barátsága által nem érzé családja becsületét fenyegetve, mint később tevé, midőn az összekötő érzelem neve szerelemre változott.

– Tehát az atyja volt a gát? Mindjárt -83- gondoltam; ó ez megszokott história. De mondd csak, miként emelt válaszfalat sziveitek közé, ebben talán leend valami uj!

– Midőn Agnes nem gondolt többé bábjaira, s midőn érezni kezdém, hogy szemeiben fényes tüz ragyog, tapasztalám, hogy atyja viselete feltünőleg hideggé kezd válni irányomban, s mit eddig oly szivesen, mintegy keresni látszott, együttlétünket nehézzé, később lehetlenné tevé.

– De ti azért természetesen ezer módot találtatok az összejövetelekre? Ó két szerető szivet nem oly könnyü elzárni egymástól!

– Felette ritkán. Először mert atyja hiuz szemekkel őrzé őt, másodszor: mert engem kötelességeim napokig elfoglalának, s legfölebb vasárnaponkint s néha esténkint, s ekkor is ezer veszélyek közt lelheténk pár perczet az együttlétre.

– Hallgasd csak, itt kezdődik valódi szerencsétlenségem. Egy napon véletlenül értésemre esett, hogy bizonyos Bárkai –

– Nem tudék nevet adni uj kinaimnak, de érzém, mintha minden pillanatban ezer nyilvessző hasított volna szivemen át. Nyugalmam örökre oda lőn, s bár Ágnes viseletében mit sem találtam, mi aggodalmakra adott volna okot, valahányszor ez ember előtűnt gondolatimban, mi pedig untalan megtörtént, mintha mérges kigyó sebzett volna meg fulánkjával, egész testemben remegni kezdék. Végre nem birtam tovább küzködni a naponkint növekedő szörnnyel s egy találkozás alkalmával elpanaszlám Ágnesnek.

– Sirva fakadt szavaimra, s ezer esküt tőn, hogy szerelmét mi sem képes megingatni, s karjaim közt fogadá fel, hogy enyém leend, vagy a siré. E fogadás erélyt költött lelkemben, s bátorságot ada egy már régen tervezett lépés véghezvitelére. -85-

– Őszintén, férfiasan elmondék neki mindent. Fölfedém szerelmünket, s tudtára adván mind saját, mind lánya elhatározását, hogy egymást birni akarjuk, nőül kértem őt.

– Kikaczagott, s azon gúnyos megjegyzés között, hogy leányát nem kalmárnak nevelte, ajtajára mutatott.

– E jelenet után odahagyám Nagyváradot anélkül, hogy többé beszéltem, vagy csak találkoztam volna is imádottammal.

– Ezt nem helyesen cselekvéd pajtás. A szerelemnek, bármily forró, szenvedélyes legyen is az, a távollét sirját ássa meg. Kivált fiatal leánykáknál, kiknél ez érzelem határozott szinezettel még nem bir, és kiknél legtöbb esetben a nyilatkozni kezdő vágy, és nem szerelem, mi szivdobogásukat sebesebbé, ajkaikat csóksovárokká teszi. Én helyzetedben maradtam volna. -86-

– Nem volt elég erőm hozzá. Meglehet gyáván, de máskép nem birtam cselekedni. Azon gondolattal, hogy atya és gyermek között viszálynak legyek okozója, huszonegy évemmel sehogysem birtam kibékülni. Most meglehet, én is máskép cselekedném.

– Hja a tapasztalatok elűzik az érzelgést a szivből. És most mit szándékozol tenni?

– Mit tudom én? annyi bizonyos, hogy még most is szeretem őt, jobban, szenvedélyesebben mint valaha.

– Most már mindent tudsz, s átláthatod, hogy beszélned kell felőle, bármily iszonyu dolgokat kellene is hallanom.

– Most még kevésbé tenném, mint azelőtt. Maradj még pár órát bizonytalanságban. A valót ugyis elég korán megtudandod.

– Értelek! – ő rám nézve örökre elveszett. Ne félj, e gondolathoz már hozzászoktattak iszonyu sejtelmeim.

Az ügyvéd mitsem válaszolt, mi annyit tett, hogy e boldogtalan szerelmesnek igaza -87- van. Fölkeresém tekintetét. Szomoru, bánatos volt az. Halvány vonásain könyek peregtek alá. Elmélyedve hátraveté magát ülésében, s egyegy hosszu sohaj, mit koronkint hallani lehetett, sejteté a vihart, mi belsejében dúl.

Az ügyvéd fütyörészni kezdett, s én bár örömest kiragadtam volna hősömet kinzó merengéséből, tolakodó lenni nem akartam, s igy mit sem teheték jobbat, mint hogy hallgattam, s legfölebb gondolataimat engedém szabad röptekre.

A szerelemben még a bánat is olyan édes, s aztán mint Heine mondja: Kinek első szerelme boldogtalan, az félisten, de ki másodszor is boldogtalanúl szeret, az bolond!

Keserű szavak, miknek hogy igazságát megérthessük, megrabolva kell lennünk illusióinktól.

Tudja isten! én részemről inkább kivánok lenni bolond, mint számitni bírjak ott, hol a lángragyult vérnek láz és szenvedélyre van szüksége. -88-

A kocsis nem egyszer csapdosott fáradt lovai közé, mig azon hiszemben lehete, hogy a kocsijában ülők alszanak. Mindenki magamagával volt elfoglalva, s eszméinek nem adott hangot.

Végre az ügyvéd töré meg a csendet, hihetőleg hogy elmélyedt barátjának elszóródást eszközöljön.

– Hanem azért sohse add át magad a keserűségnek Antal pajtás! Találsz te majd más szeretőt magadnak! „Ha ezt nem adják, mást kérünk“ mondja a példaszó. Aztán különben is nem első, és bizonyára nem is utolsó vagy, kit megcsalt a szeretője. Nézz meg engem mindjárt. Itt vagyok hála istennek viruló egészségben. – Még arczom pírja sem halványult el, pedig alig nehány hete hogy megcsalt a szeretőm, pedig ügyvédi diplomámra mondom: mivel sem szeretém kevésbé, mint te a tiédet!

Nem a legszebb tulajdon biz az, de őszintén bevallom, miszerint eszembe jutván az iménti gúnymosoly, bizonyos kárörömet éreztem e szavakra, s ohajtottam hogy igazak legyenek.

– Te? – mondá mosolyra erőtetve -89- ajkait Antal – van is neked szíved, tudsz is te szeretni?!

– Magam is kétkedtem benne mindaddig, mig e bűbájos sirént megismertem. De fájdalom! csakhamar meggyőződtem, miszerint ha verseket nem tudok is írni; van ám szívem, még pedig milyen érző az istenadta!

Magam sem tudom miért? és elismerem hogy helytelen előitélet, de valahányszor ügyvédet látok szerelmi epekedésben sohajtozni, nem állhatom meg, hogy el ne mosolyodjam.

Eszembe jut a perrendtartás, a váltók körüli eljárás, s kész a kaczaj, hacsak ajkimat vérig nem harapdálom.

E diplomaticus vonzalom jobban érdekelt, semhogy pár csep vért s egy kis fájdalmat sajnáltam volna, hogy továbbra is figyelembe vétetlenül maradhassak.

– Lehetséges-e? – kiálta fel Antal – te még sohajtozol is! Na e kaland végnélkül -90- érdekelni kezd! Alig emlékszem teljes életemben ilyen élénk kiváncsiságra, mint a milyet fölébresztettél bennem! Ugyan kérlek beszélj szaporán!

– A mult farsangon. Ó jól emlékszem még a napra is, és sohasem is fogom felejteni, február 7-kén történt; egy házimulatság alkalmával a véletlen, vagy gonosz ördögöm összehozott egy… angyallal, – mert hiszen bűnös angyalok is vannak! – egy nővel, kinek égető szemsugarai azonnal fölperzselék szivem nyugodalmát. Ah, de azok a picziny hablábak, az a mosoly, az a testtartás!

– Mi a tatár! te költői lelkesedésre is képes vagy! – szakitá meg őt a bámulás leplezetlen kifejezésével Antal, ki mint látszék, erővel szórakozni akart. – Lelkemre ez meglep, erre képtelennek hittelek!

– Na hiszen ha már ez is meglep, azokra miket hallani fogsz, sóbálvánnyá változol a puszta bámulattól. Szerelmes lettem tehát, ó de minő szerelmes! Az egész -91- mulatság alatt nem távoztam oldaláról, bárha férje is jelen volt.

– Férje? Tehát férje is van? Na itt megint rád ismerek. Vannak jellemek, melyek sohasem tagadják meg magukat! Te a gyakorlat, a való embere vagy, neked nem sohajok, neked nem jövő, neked jelen kell.

– És mégis sohajtoztam, és pedig mennyit! De halld csak. A nő észre látszott venni a benyomást, mit bájaival eszközölt, és –

– És mosolygott; de mosolya nem volt kétségbeejtő. Szóval, hogy rövid legyek: e bál volt kezdete ismeretségünknek, mely csakhamar szenvedéllyé nőtt, és egy hóig a halandók legboldogabbikává tőn.

– De e rövid hó elég volt arra, hogy a mennyország üdvességéről fogalmat szerezzek magamnak. Ah, minő édes órák voltak ezek!…

– Mi volt az ok? Szeszély, gyöngeség, változékonyság, vagy tudja manó minő pokolból került tulajdona az asszonyi szivnek. Egy napon feltünőleg hidegnek találtam Ágnest.

– Légy nyugodt, válaszolt az ügyvéd egy uj, s elég ügyesen leplezett mosollyal, e nő soha nem volt a te Ágnesed.

– Sem több, sem kevesebb nem volt, mint hogy a mely mértékben kezdett irányomban hidegülni, épen oly mértékben nőtt melegsége egy más valaki iránt, ki nehány nap óta feltünőleg buzgó látogatója lőn a férjnek, bárha oly szerencsétlen volt, hogy legtöbb esetben azon időben tevé látogatásait, melyben a férj történetesen nem volt honn. Tájékozásul megjegyzem, hogy a férj hivatalnok.

– Én szemrehányásokkal illettem e változásért, s tudtára adám, hogy sejtem viselete okát. „Nem sziveskednék velem is tudatni sejtelmeit?“ felelé gúnyosan szavaimra. Szemérmetlensége föllázitott. – Uj kedvese kedveért teszi ön asszonyom! – kiáltám megsemmisitő hangon. „És ha azért tenném, uram?“ E szavakra kalapot ragadék. – Akkor nincs mit felelnem rá! mondám, s vérző szivvel bár, de örökre odahagyám a szép hűtelent.

– Kell-e több? Meg voltam semmisitve. Hogy azonban fájdalmaimat a csalfa előtt eltitkolhassam, megragadtam egy kinálkozó kedvező alkalmat, s egy védelmembe ajánlott per ügyében azonnal utrakeltem a fővárosba. Azóta hat hét telt el, de érzem hogy szerelmesebben térek haza, mint távozám.

Hasztalan vágtam fogaimat ajakimba, hasztalan szedém össze minden erőmet, hogy komolyan maradjak, nem ért semmit: hangos nevetésre, kaczajra fakadék. -94-

– Ó nem, csak nem tartóztathatom vissza nevetésemet, hogy ön ily komolyan veszi e csekélységet. Mindennapi történet ez uram, s mindnyájunkkal közös. Nyugodjanak azért meg uraim, mert bár akaratjok s talán ön akaratom ellenére is birtokába jutottam titkaiknak, nem fogok velök visszaélni, s örökre keblembe temetem. Én különben is ismeretlen s csak utazó vagyok e vidéken.

E szavaim, melyeket lehető komolysággal és ünnepélyesen igyekeztem szavalni, megnyugtaták őket, s igy még több részletnek jutottam tudomására e viszonyt illetőleg.

Annyira, hogy mind érdemes utitársam, -95- mind imádottjának jellemére nézve tisztába jöheték magammal.

Sem a nőnek, sem a férfinak nem mondok ugyan ezzel bókot, de udvariatlanságot sem, mert elég eszélyes valék e tekintetbeni következtetéseimet kimélőleg – elhallgatni.

II.

A nap már tért engedett a csillagoknak kaczérkodhatni és ékeskedni, midőn másnap Nagyváradra érkezénk.

Első gondunk volt porlepte utiruháinktól menekedni, s aztán mindinkább erélyesen nyilatkozó étvágyunknak tenni eleget.

A vidéki étlapok nem oly terjedelmesek, hogy soká késedelmezhettünk volna; a pinczér egyszerü ajánlatát fogadók el, ki nem szerénykedett kimondani, hogy olyan rostélyost, minő konyhájokból kerül, messze földön nem lehet találni.

A pinczérnek igaza volt: a rostélyoson -96- még elkényeztetett fővárosi izlésem sem talált gáncsolni valót.

Az ügyvéd épen el volt ragadtatva általa, s még Antalnak sem jutott eszébe, hogy ez étek talán kissé igen is táplálékony szerelmi sohajok és epedés mellett.

Mindezt talán a lánglelkü somlyai okozá, mellyel mindhárman csakhamar szoros barátságot köténk, s melynek csepjeit egyremásra szabaditgatók üvegbörtöneikből.

A szesz szokott hatása nyilatkozni kezdett, az ajkak csevegőbbekké, a beszéd hangosabbá kezdett válni, midőn a terem ajtaja kinyilt s azon egy fekete köpenyeges férfi lépett a szobába.

Ki a szobába lépett, nem volt torzonborz szakálu haramia, hogy „életünket vagy pénzünket“ kivánja keblünkre szegzett pisztollyal kezében.

Tőr sem villogott felénk övéből, sőt még vörös tollas kalap sem kelthete bennünk ijesztő sejtelmeket.

-95- A szétvetett köpeny alól egy fehér mellényü s fekete frakku férfiu tünt elő, kinek csinos külseje épen nem volt ijesztő, sőt barátságos, vonzó vonásain jól esett pihenni a szemnek.

Köpenyét könnyedén leveté válláról, s nyájas köszöntés után asztalunkhoz telepedett.

Utitársaim is hasonlót tevének, de a hang melyen ez igénytelen pár szót kiejték, felötlött.

– Ni ni! jól látnak-e szemeim? hisz ez Darvai! – kiálta az ujonan érkezett, kezét nyujtva az ügyvédnek, melyet ez némi elfogultsággal szoritott meg. – És ön uram – folytatá Antalt vizsgálgatva – bocsánat, de nekem már volt valahol szerencsém! Lássuk csak… Ah, lehetséges-e? Kreiner úr?

– Eh patvarban, félre az udvariassággal! -96- isten hozta önt körünkbe! – ezzel mindkét kezét megragadva az e kitüntetésre ugy látszik nem nagyon sovárgó Antalnak, megrázá egész barátsággal.

– Nos uraim, – kérdé vidoran az idegen – önök messze földről, nagyvilágból érkeznek, beszéljenek valami ujat, valami meglepőt, cserébe majd én is beszélendek valamit, mi jótállok róla, élénk meglepetést fog okozni.

– Hanem hagyjuk mégis az ujságokat, – vevé föl a szót ismét az idegen – vannak ujságok, melyeket sohasem késő elbeszélnünk. Aztán különben is ennél okosabb dolgokkal is meglehet ölni az időt, nemde uraim? Pinczér, pezsgőt ide!

Ah, mert az a pezsgő! az a „folyékony nap!“ mint egy franczia iró nevezi!…

Mért is nem rendelé a természet, hogy békát és halat termő viz helyett e hullámzó láng ölelné körül a vén földet!

– Itt van már, – mond a pinczér, s elhalmozá asztalunkat pezsgős palaczkokkal.

Utitársaimnak tartozom azon megjegyzéssel, miszerint vontatva s csak hosszas rábeszélés után engedének az idegen kinálásainak. -98-

Hanem ahogy egy két pohárral magokba engedének, ugyszólván, erőszakolni, azután megszünt minden vonakodás, s méltó versenytársaink levének.

Hja, a pezsgőben sokkal több a hiuság, s ez sokkal több erélyt ad neki, hogysem nyugton birna maradni üveg kalitkájában akkor, midőn vigadó férfiakat érez közelében.

– És most uraim, engedjék szavamat beváltanom, engedjék elmesélnem érdekes ujdonságomat, melytől, szerénytelenség bár, de csak kimondom: roppant hatást remélek!

– Halljuk! – kiáltám azon érdekeltséggel, mellyel borozó társaságban az ember minden fölmerülő inditványt fogad –

– Uram! – kezdé az idegen, szavait -99- Antalhoz intézve. – Ön egykor vetélytársam volt. Maradjon nyugodtan, kérem. Nőm akkor még szabad volt. Ketten szerettük őt. Én győztem, ő nőmmé lőn. Ó bárcsak győzött volna ön, hogy lett volna öné! – Kérem, ne türelmetlenkedjék. Hallgasson végig, azután kész leszek értekezni ez ügyben. Ő akkor szabad volt, s igy nem lehet kifogásom ellene, hogy vonzalmára méltatá. Hanem önnek uram – ezzel tekintetét a hüledező ügyvédre emelé – önnek, ki vetélytársam volt akkor, midőn nőm már nőm, és igy nem volt szabad, még más mondóm is van! Ne csináljon ön oly bámuló arczot, ne igyekezzék tagadni, kétségbevonhatlan bizonyitványokkal birok. Nehány levele van kezeim közt. De hagyjuk ezt, hallja szavaimat: Nőm, ki végettem hűtlen lőn ezen úrhoz, önért hűtlen lőn hozzám, s egy más valakiért, ki barátomnak nevezé magát, hűtlen lőn önhez, nőm a mult éjjel azon mással megszökött. Ha, ha ha! megszökött! Na, na, ne csináljon ön oly komoly képet hozzá, szivemből megbocsátok, büntetésül elég ez -100- ujság. A mi férji boszumat illeti, ó az semmi esetre nem fog elmaradni, csakhogy azt az utolsó kedves számára tartom fenn. Oh e boszu irtózatos leend!… Hanem addig is igyunk!

Az ügyvédnek nem lőn többé véleménye a férjjel szemben, én pedig és ő, nem szükséglénk nógatást.

Antal, az őt lesujtó hirre hallgatva szorita kezet a férjjel, s minden marasztás daczára odahagyá a ránézve türhetlen vigságot.

Mentsen fel a türelmes és engedékeny olvasó azon rám nézt őszintén szólva igen kellemetlen dologtól, hogy e szerencsétlen Adonisnak iszonyú fájdalmait leirjam, melyeket e hír keltett fel lelkében. Valamint attól is, hogy őt hosszu életpályáján végig kisérjem.

Annyit azonban szükség megemlitenem, -101- hogy daczára zordon fájdalmainak sem étvágyát nem vesztette el, sem melancholikussá nem lőn, sőt pár hó mulva valóságos hizásnak indult.

A férj, kivel csakhamar baráti poharat üriték, s ki mint az olvasó e rövid együttlét után is azonnal láthatja, egyike a legélvezhetőbb embereknek, mindvégig megtartá vidorságát.

Daloltunk, tréfáltunk s egy véletlenül odavetődött czigánybanda vig zenéje oly röviddé tevé az éjt, hogy az út által okozott bágyadtság daczára egyetlen egyszer sem – ásitottam.

A nap már kémlelődni kezdett tüzes szemeivel, midőn véget ért a dinomdánom.

Az ügyvéd oly… na de nem akarom megbélyegezni őt, kivált miután nem -102- leend többé alkalma helyrehozni e gyöngeségét.

Felőle nincs mit mondanom; az eddigiek eléggé jellemzik őt, s bízton engedik gyanitani, mikép élte ezután világát.

A férj Endre, mint nevezék őt, lelkemre köté, hogy ittmulatásom ideje alatt többször keressem fel.

Azon nehány nap alatt, mit ügyeim elintézése végett Váradon töltöttem, többször voltam vele.

Pezsgős palaczkok nélkül is vidornak, kedélyesnek és igen mulatságosnak találtam őt.

Elképzelhető azért kedves meglepetésem, midőn bucsúlátogatásom alkalmával értésemre adá, hogy velem fog utazni.

Elindulánk és ha nyári forró napokban pusztai ut lehet kellemetes, ez bizonyára a legkellemesebbek közé tartozott.

Hanem azért még sem akarom olvasóimat -103- homok és por közé vezetni, inkább pár napot átugrom történetünkben, s egész tündéri gyorsasággal egyenesen Pesten termünk. Még pedig hogy az ellentét annál felötlőbb, a meglepetés annál tökéletesebb legyen, egyenest a vácziutczában.

Itt sétáltunk karöltve párnappal megérkezésünk után Endrével, s élveztük a – – séta gyönyöreit.

Ki a fővárosban csak egyetlenegyszer fordult meg, tudhatja hogy a szép, az elegans női világ itt szokta megtenni reggeli sétáit.

Különösen ez alkalommal igen szép idő volt, és az utcza csak ugy hemzsegett a mozgó virágoktól.

Endre, ki a pezsgőzési jelenet óta szándékosan került minden hangot, mi nejére vonatkozott volna, sokkal több érdekkel vizsgálgatta a mellettünk ellebbenő hölgyeket, mint azt a történtek után vártam tőle.

Viseletében mi sem volt, mi férjet, mi több, megcsalt férjet gyanittatott volna.

Egyszerre csak hirtelen megállt, szemüvegét -104- vevé igénybe, s tekintetével egy határozott pontra meredt.

Odapillanték. Egy fiatal, divatosan öltözött ember volt, ki egy kirakatot vizsgálgata.

– Ó légy nyugodt – viszonzá – nem fog utczai botrány történni, mert ez úr leend oly szíves szállásomra követni, hol végezni fogunk.

Nem tudám mit szándékozik tenni, de az a vérfagylaló nyugalom, melyet mozdulataiban tanusitott, elrémitett, s iszonyu sejtelmeket keltett fel keblemben.

Szó nélkül böröndjét nyitá föl s abból két pisztolyt vőn elő, melyeket a szoba közepén álló asztalra helyzett.

A divatosan öltözködött fiatal ember, mint képzelhetni, nem a legelragadóbban érzé magát ennek láttára. Legalább arcza, mely fehér volt mint a fal, ezt látszott mutatni.

– Uram! – kezdé Endre, jobbjával felém mutatva – ezen úr barátom s mindent tud, tehát nyiltan szólhatok. Hanem tessék, üljünk le.

E megkinálás nagy jótétemény volt a fiatal embernek, mert lábai inogni kezdének.

– Uram, – vevé fel ismét a szót a bántott férj, – ön elcsábitá s megszökteté -106- nőmet. A dolog tény, azon már változtatni nem lehet, és számomra nincs egyéb elégtétel hátra, mint a boszu, és én istenemre boszut állandok.

– Uram, nézze ön e töltött fegyvereket. Ha kétkedik, megvizsgálhatja őket. Ha ön öt percz alatt meg nem egyezik kivánatomban, istenemre és becsületemre esküszöm: egyik golyót szivén, másikat agyán röpitem keresztül.

– Kivánatom sem több, sem kevesebb mint, hogy ön nőmmel még ma, a délután induló gőzössel utrakeljen Amerikába, és esküdjék, fogadja fel becsülete szentségére, -107- hogy onnan soha többé nem fog visszatérni. Ez akaratom.

– Részemről nincs ellenvetésem, hisz mondám már, hogy szeretem a nőt. De lássa ön, oda pénz… utlevél.

– Mindkettőről gondoskodtam. Itt az utlevél kettőjök részére, itt nőm hozománya, negyvenezer pengő. Ebből becsülettel elélhetnek. Nos?

– Oly összegről, melyet ön nem vett fel soha, de a mely képessé tenne, önt, hogy ha esküjét megszegve valaha visszatérne, azonnal börtönbe csukatnom.

– És most isten önnel örökre. Legyen boldogsága biztosabb, s tartósabb mint enyém vala.

– Azzal hogy nőmet nyakára kötém. Ó hidd el, nincs a földön bün, melyhez e büntetés elég nagy ne lenne!… Boldogtalan fiatal ember!…

Délutáni négy órakor Endre, kivel együtt ebédelék fölkért, kisérném el őt a gőzös indóhelyére, hogy meggyőződjék, ha teljesíti-e vetélytársa igéretét.

Midőn a parthoz érénk, a gőzös már elindult, de még nem haladt oly messzire, hogy ki ne vehessük a fedélzeten Endre vetélytársát egy nő oldalán, kiben a férj hitvesét ismeré föl.

Mig a gőzös látható volt, tekintete szünet nélkül rajta merengett. Midőn tovatünt, -109- megfordult, és rövid köszöntés után sietve távozott.

TERÉZ.

A mult év nyarán Balaton-Füreden egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki szenvedő halvány arczával s nyájas modorával első pillanatra rokonszenvet ébresztett maga iránt, s kivel csakhamar bizalmas baráti viszonyba léptem.

Átalánosan ismert dolog, hogy úton és fürdőkön az emberek sokkal barátságosabbak, közlékenyebbek, s sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint más alkalmaknál. Ismeretségünk mindössze is sétányi köszöntésen kezdődött, s alig tűnt tova kétszer 48 óra, s mi barátokká levénk a nélkül, hogy akár bemutatás, akár valamely harmadik -114- személy közbelépte történt, vagy szükségeltetett volna.

Ez utóbbi körülmény alig is lett volna lehetséges, mert Viktor kerűlni látszott az embereket. Igen ritkán érintkezett másokkal, s ekkor is egy szóval, egy lépéssel sem tőn többet, mint mennyit a szigorú illem és udvariasság megenged és parancsol.

Velem szemben azonban kivételt tőn. Közeledtemre nem igyekezett távozni, s talán első pillanatra leolvasá arczomról, hogy nem puszta kiváncsiság, vagy üres, szokásos fecsegési vágy visz körébe, mert előzékenyen, szivélyesen, s mondhatnám régi ismerőskint fogadott.

E hóditásomnak, miként ő azt tréfásan elnevezé, kétszeresen örültem. Először: mert szenvedő külseje első tekintetre érdeket, részvétet gerjesztett maga iránt; másodszor: mert csakhamar meggyőződém, hogy benne egy őszinte, valódi barátra találtam, és ez, az érdek oly kirívó korszakában, mint jelenünk, oly ritka, és épen azért megbecsülhetlen kincs! –

Aztán különben is e bár nagyszámu és -115- fényes társaság daczára, melyben Füred a fürdői saison alatt sohasem szűkölködik, épen olyan egyedül és idegennek éreztem magamat mint ő, s az egyedüllétnél, bármennyi gyönyör közepett is, nem ismerek valami unalmasabb, zsibbasztóbb kopárságot.

Viktor tehát barátommá lőn. A nap legnagyobb részén együtt valánk. Együtt tevők sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább kedély-bajban szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, – együtt s egyenlő eszközökkel kisértettük meg föltalálását.

Ki a fürdői élet – hogy ugy fejezzem ki magamat – kisvárosiasságát ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb családnak, sőt egyéniségnek megérkezte is esemény. Egy reggel minden ember azzal köszönté ismerőit: ha tudja-e, miként a Tarczali család megérkezett?

Nekünk sem mulaszták el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi tagjaihoz -116- képest ez ujdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel fogadtuk.

A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon hangulatban, hogy uj ismeretségekre vágytunk volna.

Egykedvüleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a sétányon támadt bizonyos élénkség és csoportalakulások gyanitnunk engedék, hogy az ujonan jöttek készen vannak toilettejökkel, s bemutaták magukat a társaságnak.

Nem mondhatnám, hogy valamely tűrhetlen kiváncsiság ragadt volna közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjök vezettek, s mivel mi okunk sem volt kerülni őket, kevés percz mulva alkalmunk lőn láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem e perczbeni tárgyait.

Bámulhatni mondom, mert Tarczali Teréz, ki anyja oldalán lejtett el melettünk, legkevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is, tökéletesen méltó volt e kifejezésre.

Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek miként -117- csillagai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtei szőkék, kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei- és szemöldjeivel mondhatlan bájt kölcsönze arczának, s oly igézőn bűvszerüvé tevé azt, hogy a szem alig birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult szívből fakadtak volna!

A szépnek hatása a fogékony lélekre önkéntelen és ellenállhatlan, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom: miszerint élénkebb, rögtönibb felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek gyermekarcza még a bábjátékokra emlékeztetett, mig lángszemei a szenvedélyek viharát költék fel a kebelben.

Öltözete egyszerü, s annyi öszhangzásban egész alakjával, hogy első pillanatra fölismerém benne a tapintatot és izlést, mi a mint oly ritka, épen oly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészitő kelléke.

Nem elég a divat; minden arcznak, alaknak, kedélynek, modornak megvan a maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legparányibb részletekig meg kell lenni, -118- különben az egészen lesz valami, mi viszhat, sért, a nélkül hogy hirtelen okát tudnánk adni, a nélkül, hogy magában véve akár a szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást.

E fiatal leányka e tekintetben oly szabályosan tökélyes volt, annyira kielégite bármely szigoru igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy igy miként van, mindenestől, egyenesen a természet kezéből került ki.

Midőn mellettünk ellebbent – mert picziny lábai alig látszának a földet érinteni – önkéntelenül állva maradánk, hogy utánatekinthessünk, átélvezni minden mozdulatát, minden lépését, melyek, mintha pajzán álomképek üznének széditő játékot, oly kecsteljesek, oly légszerüek valának…

Midőn ez igézetszerü varázshatalom alól kissé magamhoz tértem, Viktorra tekinték. -119-

Vonásai dúltak valának, s azokon oly őrültszerü kifejezés, oly sajátságos meglepetés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott okot.

Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kivül körülötte nem lett volna világ, mintha e tovatűnő gyermeken kivül nem léteznék semmi, mi őt érdekelné többé.

– A sir adta vissza őt nekem, vagy őrült képzelet szeszélyének vagyok martaléka!?…

Nem akartam fokozni izgalmát, nem kérdezősködém többé, s némán folytattuk sétánkat. -120-

Viktor sok ideig heves felindulás befolyása alatt látszott szenvedni, végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozánk a „fürdő rózsájával“ – mint később elnevezék őt – vonásai nyugodtak maradtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető, mellyel őt hosszan, merően vizsgálga miközben ajkain önkéntelen sohajok suhantak el.

Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s hogy némileg elszórjam őt, megkisértém más, egészen idegen térre vinni át a társalgást.

Kérdéseimre mindössze egyes, töredezett szavakban válaszolt, s ezeket is oly gépiesen ejté ki, hogy csakhamar meggyőződtem, miszerint lelke még folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagytam e kisérlettel.

Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Végre ő törte meg a csendet, s kezemet forrón megszoritva tudtomra adá, miszerint fölötte élénk vágyat érez a családdal ismeretségbe jőni. -121-

Szerencsére ugyan e reggelen egy barátom is megérkezett, ki régibb összeköttetésben állott velök, s igy még az nap délutánján élvezők a szerencsét: Tarczaliné ő nagyságának és Teréz kisasszonynak bemutattatni.

Az anyát nyájasnak, szivélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek találtuk.

E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan rokonszenvet ébresztett maga iránt, és társaságát oly kedvessé, ohajtottá tevé.

Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakitá őt. Vidorrá lőn. Nevetkőzött, tréfált, s oly elmés, szeretetreméltó modort tanusitott, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő benyomást eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett.

Midőn odahagyók a társaságot, mosolyogva bókoltam gyógyulásának, s sohajtva kiálték föl: Vajjon mikor fog az én kedélyem is ily kedves benyomás hatalmától felfrisülni?! -122-

– Ah, barátom! – válaszolá fájdalmas mosollyal – e gyógyulás, ha ugyan annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Ily áron talán jobb örökös betegnek maradnunk!

A hang, mellyel e szavakat kiejté meggyőzött, hogy iménti jó kedve inkább lázas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt, valamint arról is, hogy ez ingerültség eltünése után lelke még sötétebb, emésztőbb állapotba esett vissza.

Még soká beszélt ugyan, s elragadtatással azon jótevő, édes érzésről, mi e kedves gyermekkel szemben lelkére száll, de mindannyiszor megjegyzé, hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, mely gyötrő emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára.

E szavak előttem visszásoknak tetszettek, s hogy e rejtély előttem mihamarabb világos legyen, fölkértem őt: ismertetne meg emlékeivel.

– Azt hiszed, lenne erőm hozzá?! – válaszola szavaimra. – Még sokat kell vétkeznem addig, – mert e mai felindulás is bün ellene! – mig csak annyi nyugodtságra -123- is szert tehetek, hogy téged e gyász eseménynyel megismertesselek. Ah, barátom! szomoru egy történet ez! Azt hittem sohasem leend erőm elviselni, és im még vígadni és játszani is képes vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz-e nekem?!

– Barátom! – szólék, kezét forrón megszoritva – légy erős, beszélj! A bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én oly örömest veszem egy részét magamra!

– Ne kivánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy meggyőződjél, hogy e viseletem nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd e képet!

– Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik Terézt, kinek koporsójára ezelőtt két évvel magam hánytam az első hantot.

– Név, termet, hang, arcz! Minden, minden! Mintha csak a sors űzne velem fájó játékot!… De hagyjuk ezt. Ne kivánd hogy felőle beszéljek; hidd, ez nekem végtelen kínokat okoz!…

A napok legnagyobb részét a Tarczali család közelében tölté, s rövid idő alatt oly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, mely mindenütt, legkiváltkép fürdőkön oly biztosan szeret minden legjelentéktelenebb dologból következtetni, komolyabb összeköttetésekről suttogott, s -125- találkoztak olyanok is, kik már az időt is meghatározottnak álliták a Viktor és Teréz közötti nászra.

Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott magát ez uj körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdének homályosulni, legtávolabbról sem fordult meg elméjében, látogatásainak a szórakozáson kivül más czélt tűzni ki, annál kevésbbé öntudatosan okot adni e gyanítgatásokra.

Elképzelhető azért meglepetésem, midőn egy reggel izgatott, s a szokottnál is halványabb arczczal szobámba rohanván, igy szóla hozzám:

– Barátom! E mai nap határoz jövendőm felett. Terézt nőül fogom kérni.

– Tökéletesen. Tegnap este piruló arczczal vallá meg, mit már azelőtt is sejték, hogy megértett, hogy szeret, s most már csak anyja megegyezése hiányzik, hogy az emberek legboldogabbika legyek.

– Értelek! – mondá komoly hangon – azt akarod kérdezni: Hát régi szerelmed, emlékeid tovatünének-e már? Ó nem barátom, ez emlékek utolsó órámig élni fognak lelkemben, s sohasem adtam volna helyet szivemben uj érzelemnek, ha e megrázó hasonlat és egy titkos sejtelem azt nem sugják hogy e fiatal leánykának ő kölcsönözte külsejét, hogy engem boldogitson általa. Ezt eddig csak sejtém, most már bizonyos vagyok benne! Halld mi történt.

– Tegnap este szokatlanul későre alvám el. Gondolatim szünetlenül Terézzel, nem az élővel, a halottal foglalkozának, és messze űzék szemeimről az álmat. Végre azonban a természet győzött, szemeimre homály terült, elvesztém öntudatomat és álmodám!…

– A mily csodálatos ép oly jótékony volt. Fehér ruhában, fehér koszoruval fején, ugy miként a koporsóban fekvék Teréz, -127- jelent meg előttem. Jöttére nem éreztem borzadályt, nem remegést, s midőn kezemet szeliden kezeibe vevé, ugy tetszék mintha élővel és nem halottal lenne dolgom…

– Mosolyogva szemeimbe tekintett és szelid, jólismert hangján igy szólt: Viktor, meg akarom jutalmazni szerelmedet. Teréz, uj kedvesed én vagyok, s csak azért tértem vissza a földre, hogy téged boldogitsalak. Vedd őt nőűl, benne engemet fogsz oltárhoz vezetni. Tedd őt boldoggá, szeresd, általa én leendek üdvezült! E szavak után, melyekre tisztán, világosan emlékszem, gyöngéden megcsókolá homlokomat, s miként jött, könnyedén tovatünt. Midőn fölébredtem, mintha az ébrenlét csak álmaim folytatása lett volna: gondolataim ismét őt keresék föl. Eszembe jutának szavai, és én elhatárzám azok szerint cselekedni. Mielőtt azonban azt tenném, meg akarlak ismertetni e gyász eseménynyel. Fogd e levelet, olvasd át, s viseletem különössége fejtve leend előtted. -128-

A papir állapota mutatá, hogy gyakran olvasgatá és nem egy könyet hullata soraira.

Bizonyos megmagyarázhatlan kegyelettel kezdtem olvasásához. Egy jelentkező homályos sejtelem értésemre adá, hogy e sorok a szív, a szerelem egy vértanujától jöttek.

„Igy nevezem önt, a bizalom szaván; melyet hogy mily nagy mértékben érzek ön iránt, soraim tanusitni fogják. Ön szeret engem, s nászunknak három nap mulva kellett volna véghezmennie. Igy akarta, igy parancsolta atyám. De én nem tartozom azon nők közé, kik elég könnyelmüek, elég szívtelenek szerelem nélkül kisérni férjöket oltárhoz! Hasztalan kértem atyámat, hasztalan adám értésére, hogy ezt tenni bün. Családi érdekeket emlegetett, s könyörtelen maradt. Meg kell tehát halnom. Mielőtt azonban ezt tenném, meg kell ismertetnem -129- önt egy körülménynyel, mely ön előtt ismeretlen, s mely ki fogja menteni ön előtt e lépés szélsőségét. Midőn atyám önt, mint leendő férjemet elémbe vezeté, szivemmel többé nem rendelkezhetém. Egy fiatal, arra oly tökéletesen méltó férfié mint ön, volt az már, kinek egyedüli vétke hogy szegény, s hogy nem főrangu. Téreit, orvosunkat értem, ki már hónapok óta birta viszonszerelmemet. Képzelheti ön kétségbeesésünket! Térei atyám elé lépett, fölfedé viszonyunkat, s kezemet kérte meg. Könyek között, s térdeimen egyesitém vele kérelmemet. Hasztalan! Részvét helyett gúny volt arczán olvasható. Éles szavakkal tőn Téreinek szemrehányásokat vakmerőségeért, s engem atyai átkával fenyegetett. Térei még aznap elhagyá a házat, s a nász ideje önnel el lőn határozva… Láthatja ön, hogy nem maradt egyéb hátra, mint meghalnom!… Most már mindent tud. Ismeri helyzetemet, átlátja e lépés kényszerűségét, és remélem megbocsátja azt. Isten önnel utoljára. Feledjen, és igyekezzék nemes szivének egy más érzelemmel megszerezni -130- érdemlett boldogságát. Ha a siron túl van élet, van világ: e boldogság megnyeréseért imádkozni fog barátnéja

Alig végzém el az olvasást, ő visszatért, s a nyugalom mely szokott izgatottsága helyén arczán elterült, mutatá hogy csodálatos álma mily jótékonyan hatott kedélyére.

– Még egypár szót barátom e szomoru tárgyban, s többé nem fogom föltépni a hegedő sebeket!

– Oh most már beszélhetsz. Többé nem fáj e seb. Tovatűnt angyalom visszaadá nyugalmát.

– Midőn levelét megkapám, már halotti koszoru ékité fejét. Halva találták szobájában; a fennmaradt méreg, mit asztalkáján leltek, gyanitni engedé, mily kinosak lehettek végperczei!

– Magán kivül volt e veszteség felett, s hogy gyötrő emlékeitől meneküljön, -131- minden vagyonát pénzzé tevé, s kivándorolt Amerikába.

– Pillanatra sem távozott kedvese koporsójától. Együtt sirattuk őt, s a temetés utáni éjjelen örökre eltűnt ama vidékről. Senkisem hallott azóta semmit felőle.

E kérdések után szándékosan más térre vivém át a társalgást, s bárha egészen mellőzni alig volt lehetséges, azon valék, hogy minél kevesebbszer váljék beszéd tárgyává e gyászesemény.

Nem kapott tagadó választ, s a nász a hirkovácsok roppant diadalára rövid időn fényesen megtartatott.

Kik épen észrevették, öröm könyeinek tarthaták. Csak egyedül Viktor sejtheté, s amint egy rám vetett jelentékeny pillanatja tudtomra adá, sejté is: hogy e könyek nem az él őket illeték… -132-

Nehány nap mulva egy estélyen valék szerencsés jelenlehetni, hol egy nagytapasztalatu orvossal ismerkedtem meg, ki azelőtt pár nappal érkezett haza külföldi utazásából, s igen érdekes dolgokat regélt utikalandjairól, s jelesen az uj világ mindenkit érdeklő viszonyairól, melynek egyik fővárosában New-Yorkban több mint két évet töltött.

Theázás közben a feláldozó szerelem jött szóba, melynek létezését a nagy társaságból alig engedék meg nehányan, s ezek is csak mint ritka üstököst, mely századonkint, ezredenkint alig tűnik elő egyszer, kétszer.

– Élettelen ábránd, mely regényekben sem tetszeti többé jól magát! – mondák mások. -133-

– Nincs igazuk uraim! – emele szót az orvos – a tiszta, feláldozó szerelem nem divatból kiment áruczikk, nem élettelen ábránd, s nem is oly ritka üstökös mely évezredenkint alig fordul elő egyszer, kétszer. Több esetet beszélhetnék el, mely önöket az ellenkezőről győzné meg, hanem ugy hiszem egyetlenegy is elégséges leend!

– Meg fognak lepetve lenni! Bizonyos vagyok benne. New-Yorkban, ezelőtt mintegy évvel történt, egy napon egy idegen férfi jött hozzám, s szaggatott, igen hibás angol nyelven sürgetve kért, látogatnám meg urát, ki igen veszélyes állapotban szenved, s ki ugyanazon szállodában lakik, melyben én tartózkodám.

– Csak képzelje uram. Hazánkban, mert mi idegenek vagyunk, uramnak egy lánya halt meg, kinek koporsófödelét én magam szegzém le, s uram most azt állitja, hogy leánya él, s hogy itt van, New-Yorkban. Ezért tartom én őt őrültnek.

Egy őszbevegyült férfit találtam, ki izgatott léptekkel járkált a szobában alá s fel.

Egyetlen vonás sem árult el őrültséget, sőt a hang, mellyel azt mit inasától hallék ismétlé, oly nyugodt volt, s annyira meggyőződésből eredettnek tetszék, hogy engem magamat zavarba ejtett.

– Oh uram az apa szeme nem téved midőn gyermekéről van szó! Ő él, ő itt van, bizonyosan láttam őt!

– Tenni akarám, de már késő volt. -135- Midőn megpillantám, épen kocsiba ült. Rákiáltottam, futottam utána. Hasztalan! A kocsi elrobogott.

– Megkisértém megnyugtatni őt. Nem sikerült. Szüntelen lánya nevét kiáltozá, s csak azon remény csendesité le őt némileg, hogy ez esemény körülményesen közzététetvén, talán sikerülend a rejtélyt feloldani.

A dolog engem is szerfelett érdekelt, s még aznap fölkerestem New-York összes szerkesztőségeit, – s csak képzeljék roppant meglepetésemet?

– Harmadnapra, amint az öreget meglátogatám, egy fiatal férfit, és egy fiatal nőt találtam karjai közt, kik őt atyjoknak, s kiket ő gyermekeinek nevezett.

– Ah! – kiálta föl meglepetve az egész társaság. – Miként történhetett ez?

Az apa azonban más férjet akart leányának. Hogy tehát e csapást kikerüljék, cselhez folyamodtak. A lány erős álomport -136- vőn, s mintegy második Julia Rómeójáért, kész volt sirboltba szállni le, csakhogy egymáséi lehessenek. A szerelem istene megsegité őket, s ők azon éjjelen, melyben a koporsó sirboltba helyeztetett, mint boldog férj és nő hagyák örökre oda hazájokat. Nos uraim? kétkednek-e önök még a feláldozó szerelem létezésén?! De hogy meglepetésök még nagyobb legyen, tudatnom kell önökkel, hogy e bátor nő, feláldozó szerető – nemzetünk lánya. Neve…

Elbeszélém mit Viktortól megtudék, s e kettős elbeszélésnek legalább annyi eredménye volt, hogy a jelenvoltak közől senkisem távozott azon meggyőződés nélkül: hogy korunkban is van feláldozó szerelem.

Én egy pillanatig sem kétkedtem és nem is fogok soha mindenhatóságodban, óh legigazabb istenség: szerelem!! -137-

Ő boldog, kedves szeretetreméltó nejével, s folytonosan a halottnak vélt Terézt hiszi benne ölelhetni.

ALVAJÁRÓ.

Ha az ember túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a szebb emberek sorába, jobban tenné talán ha lemondana örökre a nőkről, s szelidebb és nyugodtabb szórakozásokat keresne.

Ilyszerű tanácsokat ada Dombos Pálnak egyik meghitt barátja, midőn azon szándékát tudtára adá, hogy házasodni készűl.

De a szerelem ötvenen felüli embereknek is épen úgy elveszi eszét, mint a húsz éveseknek, s Dombos Pál nemcsak hogy el nem fogadá barátja őszinte tanácsait, -142- hanem még meg is neheztelt érette. Ez rendesen igy szokott lenni, midőn valaki habár legjobb akaratból is gyönge oldalunkat érinti, s Dombos Pálnak mióta szerelmes, kora a leggyöngébb oldala.

Barátja szavaira még csak feleletet sem adott, hanem kezébe ragadva botját és kalapját, ingerűlten odahagyá őt, s egyenesen ahoz sietett, ki miatt őszülő fürtjeit restelni kezdé, s ki miatt rokonaival, kik benne az örökös nélküli agglegényt hivogatták lakomákra és köszöntgették születése napján, halálos ellenségeskedésbe elegyedett.

Ez egy tizenhat éves fiatal leányka nagy fekete szemekkel és finom átlátszó termettel.

A gyermek-leányka piruló arczczal és zavarttan fogadá őt, de talán mondanom is felesleges, hogy e zavart és pirt nem a szerelem okozta.

A szerelmes agglegény azonban távol volt attól, hogy ennek okát igyekezzék kifürkészni s nem is sok szót pazarolt a leánykára, hanem egyenesen a szülőkhöz folyamodott. Ha tudatom hogy ezek szegények -143- voltak, mig a kérő vagyonosságát ország világ ismerte, nem lehetünk nagyon meglepetve ha a szülők kedvező választ adnak.

Az apa azt felelé ugyan, hogy először leányával értekezik, de ez értekezés semmi sem volt egyéb, mint azon előnyöknek előszámlálása, miket a gazdagság nyújt s azon erkölcsi kényszerités: hogy csak az által tanusithatja szeretetét és háladatosságát szülei iránt, ha ezen kedvező szerencsét, mely által őket is jobb karba helyezheti, nem szalasztja el!

A szegény leányka nem volt ellenmondásokhoz szokva, s különben sem mert volna haragos atyjának engedetlenkedni. Dombos jó választ kapott, s az esküvő napja kitüzetett.

Róza, igy hiják a menyasszonyt, sohajtozva és könyes szemekkel tevé ugyan előkészületeit, s bizonyára jobban szeretett volna egy huszonöt-harmincz éves emberrel lépni oltár elé, de szerencséjére nem volt szerelmes, és igy nem ismerve egész nagyságában az áldozatot, ha nem érzé is magát -144- boldognak, lassankint kibékült – hozzá szokott sorsához.

Dombos mindent elkövetett, hogy ez ünnepélyhez méltó külsővel jelenjék meg az egyházban, s Róza sem forditott kevesebb gondot csokraira és fejékére, mintha szerelemből ment volna férjhez.

Az esküvő, akár mely érdekből történjék is az egybekelés, mindig sokkal érdekesebb és fontosabb a leányra nézt, semhogy közönynyel léphetne oltár elé. Róza mélyen meg volt indulva, és piros arcza láthatólag elhalványodott a lelkész komoly, ünnepélyes beszéde alatt. A végzetes igent remegve és alig hallhatólag ejté ki, s midőn a gyűrükicserélés következett, közel volt az ájuláshoz. Szerencsére a lelkész észrevette változását és sietett a szertartást gyorsan bevégezni.

Dombos büszkén vezeté ki az egyházból halvány menyasszonyát, s igen boldognak érzé magát, hogy az esküvő épen vasárnap és igy sok ember jelenlétében történt, kik, meg volt győződve róla, mindnyájan irigylik tőle gyönyörű feleségét. -145-

A rokonok lelkiismeretes kötelességöknek tarták az izletes étkekre és drága borokra pontosan megjelenni, s közbe közbe hamiskás tréfákat és észrevételeket engedtek meg maguknak, mi a menyasszonyt mindannyiszor lángbaboritotta, s miket a vőlegény jóleső mosollyal fogadott. A férfiak végre nem birtak többet inni, a nőknek kézi táskája gyermekek és ölebek számára megtelt czukros süteményekkel – az ebéd véget ért. A rokonok ismételve szokásos bókjaikat és szerencsekivánataikat, lassankint szétoszlottak, s bekövetkezett a nagy pillanat, midőn Dombosnak el kelle vezetnie menyasszonyát az apai háztól. Ez természetesen könyek között történt. Az anya őszintén zokogott, és az apa is illendőnek talált nehány könyet. Róza engedte át magát leginkább érzéseinek, s egész határozottsággal állitá, hogy sohasem fogja elhagyni szüleit. Ezek azonban nem voltak vele egy véleményen, s az e pillanatban szónokká lett vőlegénynyel sikerűlt nagysokára meggyőzni leányukat, hogy a nőnek kötelessége férjét követni, s hogy -146- némileg felvidámitsák őt: igéretet tőnek, hogy a következő napok legnagyobb részét nála fogják tölteni.

A menyasszony végre engedett s a dobogó szívü vőlegény leirhatlan boldogsággal emelé őt kocsijába, mely csakhamar sebesen elrobogott.

Menetközben a menyasszony folytonosan szem előtt tartotta zsebkendőjét s zokogott; a vőlegény érezte ugyan szükségét a vigasztalásnak, de nem talált szavakat rá, s mindössze is ezen szavakat ismételte nehányszor: ugyan ne sirjon hát! Ez azonban épen nem száritá fel a könyeket, s igy a vőlegény épen nem bánkodott hogy az út nem tartott soká, s igen meg volt elégedve kocsisával, ki e nagy napon szinte kötelességének tartotta a poharakkal közelebbi ismeretségbe jönni, s vidám kedvében sokkal gyorsabban hajtott, mint egyébkor tevé.

– Végre itthon vagyunk! – szólalt meg ismét Dombos úr, a mint a kocsi egy földszinti ház előtt megállott, e szót: itthon különös hangnyomattal ejtve ki. Azután -147- gyöngéden leemelé menyasszonyát, bevezeté a lakásba, hol már sokkal elfogulatlanabban és zavartalanabban érezte magát, s rendre meghordozá az ujonan földiszitett házban, mig végre egy kisded szobába érkezett, mely virágfüzérekkel volt feldiszitve, s melynek butorzata azonnal mutatá, hogy ki számára van fölszerelve.

– Ez itt az ön szobája édes Rózám. Magam rendeztem el a butorokat, s igen boldog leendek, ha elég barátságosnak találja jövendő lakását.

A fiatal nő átlátta, hogy mind az illedelemnek, mind a gyöngédségnek már eleget áldozott, s azért könyeit fölszáritván, mosolyogni igyekezett, mi elragadólag sikerűlt. Aztán vizsgálódva széttekintett jövendő lakhelyén.

A szoba barátságos fekvése és butorzata csakhamar fölvidámiták őt. Az ablakok kisded de csinosan rendezett virágos kertre nyiltak, honnét a szellő édes illatot hajtott be, s a butorok között édes meglepetésére fölismerte zongoráját, s kisded -148- varróasztalkáját, melyhez a gyermek- és leánykor emlékeinek egy egész világa volt kötve.

E butordarabok közelében, miket férje elég ügyes volt tudtán kivűl ideszálittatni, már nem érzé magát egész idegennek, s hogy még jobban leküzdje fölindulását, zongorájához ült, s eljátszá egypár kedvencz darabját, mialatt Dombos úr elragadtatása tetőpontra hágott. Isteni! fölséges! kiálta közbe közbe lelkesedéssel, miket gyakran ismételt, minthogy mindegyike e felkiáltásoknak egyegy mosollyal lőn neje által megjutalmazva.

Férj és nő csakhamar találtak tárgyat miről csevegjenek s Dombos úr lassankint nekibátorodott arról beszélni, mi egész lelkét, egész lényét elfoglalta, s miről még eddig sohasem szólt neje előtt: szerelméről. Azon tudat, hogy erre már joga van, ékesenszólóvá tevé őt, s csakhamar olyan tüzes, szenvedélyes vallomással lepte meg piruló menyasszonyát, milyenre egy ötvenkét éves ember csak képes. -149-

A nő pirúlva s mosolyogva fogadá e nyilatkozatot s eszébe jutván a fogadás és eskü, mit ma oly ünnepélyesen tőn, nem találta illemtelennek nem vonni vissza kezeit, miket az elragadtatott férj a csókok egész millióival árasztott el.

Dombos úr csakhamar édesebb, méltóbb tárgyat is fedezett fel csókjaira a kezeknél, s a nő, kinek zavara pillanatról pillanatra hágott, nem talált más menekvést, mint egy séta inditványát a kertben, mit a férjnek sohajtva bár, de el kelle fogadnia.

Dombos úr ugyan minduntalan ismétlé, hogy a forrón sütő nap főfájást okozhat, de menyasszonya napernyőjére hivatkozott, s lépten nyomon talált egyegy virágcsoportozatot, egyegy rózsatőt, egyegy ábrándos ákáczot, melyekről hosszasan lehet beszélni, s csak midőn a nap már régen elhanyatlott, s midőn csak egy csipősebb széllengés veszélyei ellen nem birt kielégitő óvszereket fölmutatni, engede -150- férje kérésének, ki őt a házba visszavezette.

A szakácsné eléjök jött jelenteni hogy az esteli kész, és hogy teritve van. A férj egyenesen az étterembe vezeté nejét, hol új öröm, új elragadtatás fogta el szivét, midőn megpillantá a kettős teritéket azon az asztalon, hol ő több mint harmincz éven keresztül egyedűl evett, s midőn meggondolá, hogy azon második teriték az ő kedves felésége számára van odahelyezve, kit ő annyira szeret, s kinek társaságában mennyivel izletesebbek leendnek kedvencz ételei.

A szakácsné hogy úrnőjénél kedvező elővéleményt szerezzen maga felől, müvészetét egész ragyogó pompájában igyekezett feltüntetni, de nagy szomorúságára az étkek legnagyobb része érintetlenűl maradt, mert a nő nem tanusitott étvágyat, s a férj szerfölött prózainak találta volna ily költői pillanatban rostélyossal, melyről ugyan a hagymát elfeledni a szakácsnénak elég tapintata volt, és lúdczombokkal foglalkozni.

II.

Egy hó telt el azon nap óta, melyen Dombos úr először nevezé kedves feleségének azt, kit szeretett.

Szándékosan ugrom át ez időközt elbeszélésemben; nem mintha ez alatt nem történt volna elég, miről beszélni lehetne, – ellenkezőleg, épen mert nagyon sok történt, mit hiven, tökéletesen visszaadni képtelen vagyok.

Hol van szó, mely egy kézszoritás, egy mosoly, egy csók boldogságát kifejezné?!

Feledjük el tehát kérem e négy hetet, és keressük fel most, egy hó után új házasainkat, most már kevésbbé is leszünk terhökre, mint az első napokban lettünk volna… -152-

E bizonyosságról gyanitja az olvasó, minek megemlitését elég gondatlan voltam elfeledni, hogy ez elbeszélés színhelye kisváros.

„A tekintetes úr a tekintetes asszony szobájában van“ felelné bizonyára a szobalány, ha Dombos urat kérdeznők.

De mi ezt nem kérdezzük, mert nagyon jól tudjuk, hogy egy rövid hóval az esküvő után a férjet legvalószinübben neje szobájában lehet feltalálni.

De ily korán nő, mi több: mézesheteket élő nő szobájába lépni, és pedig minden bejelentés nélkül?!… Hisz ez illemsértés, fogják gondolni nyájas olvasóim.

A képzelet erejénél fogva módunkban áll észrevétlenűl, látatlanul suhanni bárhová, épen mint a kopogó szellemeknek, kik előtt nincs eléggé elzárt ajtó, eléggé lefüggönyzött ablak, hogy be ne léphessenek elfoglalni szerény helyeiket a szoba -153- legkisebb asztalkájában. Suhanjunk be tehát szellemek módjára.

Semmi változás ittlétünk óta. Csak a koszoruk hervadtak el a falakon, – de hisz ez a virágok sorsa.

Dombos úr legkevésbbé sincs már zavarban, és a boldogság harmincz évet látszott leemelni vállairól. Vidám, zajos mint egy huszonöt éves fiatal ember.

Nincs semmi bámulatos rajta. Ha a boldogtalanság képes fiatalokat megöregiteni, a boldogság miért ne fiatalithatna meg aggokat?

Róza kissé halványabbnak tetszik ugyan, mint az esküvő napján, de a félelem, elfogúltság egészen eltűnt arczáról. Pongyolában van, és a pongyola annyi izléssel, annyi kellemmel van választva, hogy lehetetlen el nem ragadtatni általa.

– Kedves édes nőm! – kiált fel Dombos úr, letéve kávés csészéjét, s neje -154- kezeit megragadva – Mily boldog vagyok! Ah istenem, szinte félek hogy ez csak álom; add, add ajkaidat, hadd győződjem meg hogy ébren vagyok!

– Ne légy oly bohó, Palikám, hisz a kávé egészen elhűl, mindig hidegen kell meginnom.

E szavakat egy mosoly követte, de minő mosoly! Halvérünek kellene lennünk, hogy lángra ne gyulasszon.

– Ha csintalankodol, ezután egyedűl fogok reggelizni. Rosz ember, sohasem hagy nyugton.

A rosz ember épen nem látszott figyelni e szemrehányásokra, s bizonyára még soká folytatta volna csintalankodásait ha egy nagyon természetes körülmény közbe nem jön.

E körülmény semmisem volt egyéb, mint hogy az óra, mely épen feje felett volt a falra helyezve, három negyedet ütött kilenczre.

– Ah istenem! mily gyorsan fut az idő! Már három negyed. Ah átkozott hivatal! -155- – szólt a férj boszúsan felkelvén. – Lelkemre mondom, ezt tovább ki nem állom, még ma beadom lemondásomat.

– Tedd is azt édes Palikám, hiszen mi nem szorúltunk arra, hogy egész napon távol legyünk egymástól. Ah, nem képzeled mily hosszú nekem az idő, midőn egyedűl vagyok. Unatkozom, boszankodom, s misem képes szórakoztatni. Aztán az a hivatal, az valóságos rabság! Egy helyhez, egy városhoz vagyunk lánczolva mint az elitéltek. Ah istenem! pedig mily felséges lenne a nyarat Füreden tölteni. Oly kellemetesnek mondják ott az életet, és én még sohasem voltam fürdőn.

– Igazad van édes Rózám, tökéletesen igazad van. Még ma intézkedni fogok. Elbocsáttatásom legkésőbb két hét alatt kezeim között lesz, s mi a nyarat Füreden töltendjük.

E szavak után Dombos úr egész udvariassággal kezet csókol nejének és sohajtva távozik.

Lám! – fogja mondani a nyájas olvasó – mégis igazok van azoknak, kik azt állitják, hogy a házasság boldogságára -156- nem szükséges a kölcsönös szerelem. E fiatal leányka szerelem nélkül, egyenesen szülei iránti áldozatból adta kezét férjének, és minő boldog! Mily hamar összeszoktak egymással. Férje mily gyöngéd, előzékeny irányában!

Kérnem kell önöket, függesszék föl itéletüket ez elbeszélés bevégzéseig.

Dombos úr ugy tőn mint mondá. Elment a hivatalba, egész világossággal megirta lemondását, és saját személyében kézbesitette azt az elnök titkárának.

A véletlen szeszélye volt, hogy az elnök épen azon nap reggelén falura utazott, honnan csak tizennégy nap után volt visszatérendő.

Igy tehát Dombos úrnak a remélt két hét helyett négy hétig kell várakoznia mig lemondása kezei között leend.

Négy hét alatt azonban igen sok történhetik, mi az emberek szándékait megváltoztathatja.

E négy hét alatt Dombos úr házaséletében is fontos események merűltek fel. -157-

Dombos úr hivatalát a déli harangszó első kongására sietve odahagyja, hogy hazasiessen kedves nejéhez, ki távollétében unatkozott, búsult, s kit mi sem volt képes szórakoztatni.

A boldogság épen olyan mint az utazás, jó étvágyot szerez, s ő sokat tartott konyhájára.

Ebéd alatt elmondja, hogy már leköszönt, s terveket alkotnak jövő életökről.

Elég vagyonnal bírnak, hogy tetszésök szerinti életet folytathassanak; – miért ne igyekeznének tehát idejöket lehető legjobban felhasználni?

Legelső határozat, hogy mihelyt az elbocsátás kiadatott, azonnal fürdőre fognak utazni; e körülmény azonban sok ügygyel bajjal jár. Ki fog távollétökben a házra felügyelni, mert hiszen a cselédeket csak nem hagyhatják magukra?

A nő anyját emliti, a férj elragadónak -158- találja ez eszmét, de e tárgyról értekezve hirtelen új gondolatja támad.

E házban hét szoba van, mi alig foglalunk el ötöt. Nem jó lenne-e a két végső szobát kiadni valakinek, ki aztán távollétünkben őrködnék a ház fölött.

– Azonnal megirom a hirdetménytáblát, – szólt a férj látható megelégedéssel, hogy neje nem tőn ellenvetést inditványára, sőt percz múlva a ház kapujára egy hirdetés volt kiszegezve, mely tudatá, hogy itt két szoba van bérbe adandó, családtalan egyéniségek számára.

Tehát csakugyan kikerűlhetlen végzet, hogy boldogtalanságunk első okozói mi magunk legyünk!

Alig távozott el a férj, sohajtozva, mint rendesen tevé, hivatalába, midőn egy fiatal ügyvéd jelentkezett a szobák kibérlése végett.

Csak egy pillantásra volt szükség a fiatal háziasszony szemei közé, ennek csak egyetlen egyszer kellett mosolyognia, hogy a feltételeket illetőleg azonnal tisztában legyenek.

Miért hogy nem jött ez előbb? miért kelle az először jövőnek épen egy fiatal embernek lenni?!…

Alig egy negyed óra után, hogy Dombos úr hivatalából hazatér, szobája ajtaján kopogás hallatszik.

Ez egy magas, barna, legfölebb huszonnégy éves ifju, egész kellemeivel a fiatalságnak.

Az ismeretség, mint rendesen történni szokott, szokásos kérdésekkel és bókokkal kezdődik, de Dombos úr illendőnek sőt szükségesnek találja lakóját körülményeiről részletesen értesiteni, s igéretét kéri hogy távollétökben háza felett gondosan őrködni fog.

A fiatal ember a legkomolyabban biztositja gazdáját, hogy miben sem leend hiány.

– És én különösen kérem önt felügyelni, hogy cselédeim virágaimat el ne hanyagolják. Én úgy szeretem a virágokat, igen fájna ha szegénykéket elhervadva találnám.

– Legyen tökéletesen megnyugodva asszonyom, magam fogom azokat öntözgetni, a nélkül is szenvedélyes kertész vagyok.

Az új lakónak sikerűl e látogatás alatt mind a férj, mind a nőnél kedvező elővéleményt -161- ébreszteni maga felől. Midőn távozik, Dombos úr felkéri őt, hogy ne tekintse házát idegennek, s látogassa őket meg mindannyiszor, valahányszor csak ideje engedi. Nőm – úgymond, a nélkül is unatkozik szegény, mig én hivatalban kénytelenittetem lenni, igen le fog kötelezni kegyed, ha néha eljön kissé szórakoztatni őt.

A fiatal ügyvéd egész lelkiismeretességgel teljesitette Dombos úr kérését. Elment naponta, s azonkivűl idejének legnagyobb részét a kertben, ifju háziasszonya körében tölté. –

Kérdem önöket: mit tartanának egy fiatal ember felől, ki hason körülmények között nem igyekeznék szeretetre méltónak, udvariasnak mutatkozni oly nő előtt, ki fiatal, szép, s kinek férje maga jogositotta, sőt kérte őt fel erre?

Ellenkezőleg. Talán kissé ügyesebbnek és szeretetreméltóbbnak is mutatta magát -162- mint kelle vala, s talán többet tett az ifju nő szórakoztatására, mulattatására, mint mennyire őt a férj felkérte. De mikor olyan nehéz is az életben a kellő mértéket eltalálni!

Jaj önnek szegény Dombos, ha nejének egy szeszélyes pillanatban eszébe találna jutni: ön és Kálmán között hasonlitásokat tenni.

Kálmán fiatal: ön hajlottkorú. Kálmán szép, fekete szemeinek lángja felforralja a vért: ön rút, bágyadt szürke szemei álmossá teszik az embert; és végre, mi Kálmánra nézt legelőnyösebb: ön férj, ő pedig udvarló.

Miért hivatalnok ön? miért tölti ön a napok legnagyobb részét poros irományok között, s miért tűri hogy ez idő alatt egy fiatal udvarló igyekezzék magát neje szivébe behizelegni?

Vagy azt hiszi ön, hogy e fiatal ember annyira becsületes, hogy ily utógondolatai nem támadhatnak?

Kálmán becsületes ember, igaz. De -163- azt gondolja ön, hogy egy fiatal nővel szemben, ki oly édesen tud mosolyogni mint Róza, kinek tekintetében annyi tűz, hangjában annyi vágy, modorában annyi ellenállhatlanság van mint Rózának, huszonnégy évvel nem feledjük néha a becsület kötelességeit?

Én szintugy mint ön, megvagyok Dombos asszonyság erényéről győződve, de nem gondol ön az esetlegességre? Nem villant-e még meg agyában azon eszme: hátha szerelem vegyül a játékba?!…

Tudja-e ön, hogy neje még soha sem volt szerelmes? Tudja-e ön, hogy a vér és a fiatalság nem engedik magukat az ész tanári okoskodásai által elaltatni, és végre, nem sejti-e ön, hogy ránczos arczával, meggörbedt termetével, ha még egyszer oly gazdag és előzékeny lenne is neje iránt, nem lenne képes egy első hajlamot elaltatni?

Hallgassuk végig egy beszélgetését Kálmán urnak szép háziasszonyával, látni -164- fogjuk, mennyire mentek teljesedésbe sejtelmeink.

– Miért ne hallgathatna meg asszonyom; hisz mit mondani akarok önnek, azt ugyis tudja már. Ah, szavaimat vissza tudtam fojtani, hogy ne beszéljenek önnek szerelemről; de hangom, tekintetem… Ezek árulóim voltak…

– Kálmán úr… kérem… ne beszéljen nekem ilyen dolgokat, miket meghallgatnom nem szabad. Én nő vagyok, nekem kötelességeim parancsolnak.

– Kötelesség! Ah minő keserű szó ez: kötelesség! Hát nincsenek-e kötelességei önmaga iránt, nincsenek-e kötelességei irányomban, ki szereti önt egész szenvedélyével az első szerelemnek? Igen Róza, önnek köszönöm azon boldogságot, mit a szerelem ad, mert ön az első, ki azt szivemben fölélesztette!

– És ön, ön kötelességekről beszél, és elnémitja érzéseinek felszólalásait, melyek érettem esdekelnek. Igen Róza… ne igyekezzék -165- rejtegetni tovább… ön megértette szivemet, ön szeret…

A fiatal ember e szavakkal megragadta az ifju nő kezeit, csókjaival halmozta el, s ennek nem kis erőmegfeszitésébe került, magát kiragadni az ölelő karok közől, s tova iramodni.

De az első vallomások zavarai csakhamar tovatűntek. A fiatal nő nem iramodott többé el kedvese szavai elől, sőt elég bátorságot szerzett magának, azokra válaszolni. Első feleletei elutasitók valának, de volt valami a hangban, az arczban, mellyel a hideg elutasitó szavakat kiejtette, mi azoknak fulánkját letördelte Kálmán előtt, s mi nemhogy kétségbe ejtette s visszariasztotta volna őt, hanem inkább uj reményt és uj bátorságot ada szivének.

Nehány nap kevés az életben, sok a szerelemben. Róza és Kálmán csak akkor érzik már magukat boldogoknak, ha egymás közelében vannak, és ezt többé nem is titkolják egymás előtt. -166-

Ha egy nő, kinek férje van, szerelmes, mi több: először életében, igen szigoru elvekkel kell birnia, hogy kedvese ostromainak ellenállhasson. De Rózának nem voltak szigoru elvei, és egy gyönge pillanat, midőn szerelmese térden állva esküvék neki, hogy megszünik élni, ha tőle e kegyet megtagadja, megegyezett egy találkozásban mihelyt alkalom leend rá.

Szegény nő, mennyi könybe, remegésbe, szenvedésbe került neki ez elhatározás. Mint felfogadta magában, hogy elutasitja őt. De ő megesküdött, hogy megöli magát, s a nő midőn szeret, hinni szokott az ilyen esküknek.

Ha a hiba elkövetését csak alkalomhiány gátolja, a daemon mindig megjelen, hogy alkalmat szerezzen.

– Nem, – szólt Dombos úr nehány nap mulva hivatalából hazatérve. – Ezt tovább ki nem állom. Az elnök még mindig falun van, s elbocsáttatásomat csak ő adhatja meg. Holnap falura utazom.

A fiatal nő összerezzent e szavakra, -167- de nem volt ereje férjét lebeszélni ez utazásról.

Kálmán magánkivül volt a boldogságtól e hir hallatára, s Rózának el kelle ismernie, hogy az alkalom jelen van. A nők azonban bármennyire szeressenek is, nem szűnnek meg ovatosak lenni, s Kálmán csak azon feltételek alatt nyert engedelmet a titok leple alatt kedvese szobájába lopózkodhatni, ha valamely ürügy alatt szinte elhagyja a várost, s csak a kijelölt időre térend haza.

Férj és szerető egy időben utaztak el. A férj, hogy másnap, a szerető, hogy még azon éjre honn legyen.

Tetszett neki, hogy Dombos úr méltóságos elnökét útban találja a város felé, s igy nehány órával elutazása után már honn volt.

Kálmán, ki a férj visszatértéről természetesen mitsem tudott, csak késő estére tért haza, midőn a háznál mindenkit alunni vélt.

Az ég felhőkkel boritott, a láthatár sötét. Hogy minden legkisebb zaj és nesz -168- nélkül jelenhessék meg kedvesénél, szobájába tért, magát a legkönnyebb pongyolába helyezte, s dobogó szívvel igy indult az annyira sovárgott légyottra.

Elment az ablakhoz. Szerencsétlenségére nyitva volt, s ő minden tétova nélkül belépett.

A szobában oly tökéletes sötétség uralkodott, hogy csak lassan s tapogatózva haladhatott előre.

Ah ez ő! – gondolja magában és egyenesen ez irányban halad. A sietségben azonban lábaival egy széket érint meg, mely zajosan földre zuhan.

– Ki az? – kérdi egy hang, melyben egész rémülettel a férj hangját ismeri fel.

Felelet helyett gyorsan megfordul, s azon úton melyen jött, siet eltávozni, hogy legalább föl ne ismertessék.

Átkozott gyufák, titeket a szerelmesek gyötrelmére fedeztek fel! Mielőtt Kálmánnak -169- sikerült volna az ablakon kiugrani, a férj kezeiben egy gyufa gyúlt lángra, melynek világánál első pillanatra felismeré lakóját és pedig legnagyobb pongyolában.

IV.

– Mi ez? – kiált Dombos úr, ágyából felugorva, elszörnyűködött arczczal.

A legnagyobb veszélyek közepette, a legkényesebb pillanatokban, midőn a férfiak elvesztik lélekjelenlétöket, a nőknek a leleményesség segélyül jön.

– Ah szegény ifju, tehát csakugyan igaz! – szól a fiatal nő fájdalmas arczczal bámulva az ablakra, melyen kedvese távozott, a nélkül hogy férje szavaira látszanék felelni.

– Micsoda? Ön még sajnálkozik oly emberen, ki éjnek idején más ember szobájába lopózkodik, és pedig az ablakon át.

– Feleljen ön már. Mit keresett itt ez az ember, és pedig minő öltözetben!?

– Vége lesz már valahára a rejtélyeskedésnek! szóljon ön végre világosan!

– Ugy van, alvajáró, ki éjnek idején a házak tetején és a tornyokon járkál, s kit ha fölébresztenek, azonnal alázuhan és szörnyet hal.

– Az isten szerelmeért! mért nem mondta ön ezt nekem hamarabb? Vajjon nem történt valami sérelme?

– Legyen ön nyugodt, legfölebb is megüté magát kissé. De ezután merő ovatosságból -171- az ablakokat jól el kell zárnunk.

Dombos úr megbáná a szigorú hangot, melyen szegény beteg lakójára kiáltott, s a nagy részvét miatt csak nagy sokára tudott ismét elalunni, hogy széditő mélységektől és örvényektől rémittessék nyugtalan álmai által.

Kálmánnak első gondja volt szobájába sietni, melynek ajtaját gondosan elzárta, hogy legalább az első megrohanás ellen biztosítsa magát. Aztán lélegzetét visszafojtva hallgatózni kezdett s világosan hallá Dombos úr haragos hangját, de Róza feleleteit, kinek hangja suttogó volt, nem veheté ki.

Első pillanatban gondolkozott: nem lenne-e lovagias kötelessége visszasietni, hogy kedvesét a férj haragja ellen védelmezze; de midőn a zaj nehány percz alatt tökéletesen lecsendesült, letett e szándékáról, s elhatározta az eseményeket saját menetöknek engedni át.

Nyugtalansága egész éjjel ébren tartá őt s a szemrehányások, miket magának Rózát illetőleg tőn, kinek szerencsétlenségeért -172- méltán magát vádolá, keserű átkokat szóratának vele az ellenséges véletlenre, mely a férjet ily reménytelenül hazavezeté.

Végre egy egész századnak tetsző idő után az éj tovatünt, s a reggel megjött.

Kálmánt az álmatlanság és nyugtalanság halványnyá, beteg kinézésűvé tevék.

Alig mult el hét óra, midőn kopogást hallott; meg volt győződve, hogy e kora látogató senki sem más mint a férj, és nagy zavarral tárta fel ajtaját.

Nem csalatkozott, Dombos úr volt. De mennyire meg volt lepetve, midőn a várt szigorú haragos arcz helyett, mosolyogva és részvevő arczczal látta megjelenni.

– Jó reggelt, jó reggelt kedves barátom, – szólt a férj, kezét megszoritva – bocsásson meg, hogy ily korán jövök, de lássa ön, engemet átkozott hivatalom egész napon át elfoglal, és igy kénytelen vagyok azt az időt használni fel, a mi rendelkezésem alatt áll.

Kálmán, mintha felhőből zuhant volna -173- alá, sehogysem birta magának e rejtélyes és különös magaviselet okát megfejteni.

– De lám, lám, – kezdé ismét Dombos úr – minő halvány, rosz szinben van ön? Beteg ön, Kálmán úr?

– Orvoshoz, azonnal orvoshoz édes Kálmán úr, a betegségekkel nem tanácsos tréfálni, ez igen komoly következéseket vonhat maga után. Aztán az orvos előtt ne titkoljon el semmit… érti ön, épen semmit… a betegség nem szégyen…

Dombos úr e szavakra zavarba jött, megijedt hogy tán sokat is mondott, de Kálmán még nagyobb zavarban volt.

Megőrült ez az ember, hogy ily badar dolgokat beszél összevissza! – gondolá magában. – Köszönöm, köszönöm önnek részvétét!

A férj még nehány perczig adá jó tanácsait fiatal lakójának, azután tökéletesen megnyugodt lelkiismerettel, hogy emberi kötelességét teljesitette, odahagyta -174- őt, és nemsokára komoly léptekkel elsietett hivatalába.

Kálmánnak elragadtatása elképzelhető, midőn kedvese őt a történttek felől felvilágositá.

– Ah mily boldog vagyok kedvesem, hogy ily ügyesen kimentéd magadat! Jövőre nézt…

– Jövőre nézt – felelt komoly, határozott hangon a fiatal nő – megtiltom először is e bizalmas hangot… Azután tudatom önnel, hogy közöttünk minden viszonynak vége… E beszélgetés közöttünk az utólsó, mi ezután csak férjem jelenlétében fogunk egymással találkozni…

– Uram… De még egyet. Hogy férjemnek a gyanusitásra legkisebb oka se maradjon, egy áldozatot kérek öntől, melyet ugy hiszem nem fog megtagadni.

– Önnek alvajáró szerepét nehány éjjel folytatnia kell. E házfedél itt épen alkalmas arra, hogy veszély nélküli sétákat -175- lehessen rajta tenni. És akarom, hogy férjem nehány sétájának tanuja legyen. Én figyelmeztetni fogom őt. Felteszem önről uram, hogy lovagiassága nem fogja ez áldozatot tőlem megtagadni.

A fiatal nő e szavak után hidegen köszönté udvarlóját és szobájába sietett – sirni.

Igen, sirni, mert a szerelem nem hal meg oly könnyen, és a fiatal nő hidegsége és szigora után e perczben oly szerencsétlennek, oly boldogtalannak érezte magát, mint a mily szerencsétlen és boldogtalan lehet a nő, ki oly férj oldalánál kénytelen élni, kit nem szeret, s kinek kedvesét, kit szeret, el kell utasitnia.

Ah, mennyire érezte e pillanatban az áldozat nagyságát, mit szüleinek hozott.

Kálmán szavát tartá. Ott sétálgatott gyakran óra hosszáig azon ház fedélzetén, melynek tulajdonosa azon ember volt, kinek joga van azon nőt birni, kit ő szeret -176- s kitől viszontszerettetik, de a ki mégis – tőle minden reményt megtagadott.

De Róza is megtartá szavát. Nem ment többé a kertbe, csak midőn Kálmán távol volt, s könyezve bár, de utasitást ada cselédeinek, hogy lakója számára soha sincs honn.

Kálmán még mind nem birt azon reményről lemondani, hogy Róza elvégre is engedni fog, s elhatárzá irni neki.

Képzelhetni Dombos úr lelkiállapotát, midőn e levelet elolvasva megtudá a valót. Boszút esküdött, és sajátságos módon bár, de meg is tartá azt.

Elment legjobb barátjához, ki orvos és pedig a kórház főorvosa volt, s ezt megnyeré tervének.

Este Kálmán ismét megtevé szokott sétáját a magasban, csakhogy most már a férjen kivül más nézők is voltak jelen.

E mások között ott volt az orvos is, ki Kálmánt sétája után minden szabadkozása és tiltakozása ellenére kórházba viteté, -177- honnan csak egy havi koplalás után szabadulhatott ki, s a város népe mai napig is alvajárónak tartja őt.

Rózát a levél nem compromittálta. Ellenkezőleg, erénye mellett bizonyitott, s igy férjével csakhamar meglön a kiengesztelődés; de azért a sohajok és könyek gyakran fölkeresék őt, s nem egyszer átkozá meg gyöngeségét: hogy férjet szerelem nélkül választott.

Dombos úrnak nem volt oka soha neje erényében kételkedni, de azért gyakran bevallá magának barátja szavainak igazságát: hogy ha az ember túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a szebb emberek sorába, jobban tenné ha örökre lemondana a nőkről, s szelidebb és nyugodtabb szórakozásokat keresne.

EGY ESTÉLY A MENYBEN.

I.
EGY REGGEL A FÖLDÖN.

Ha ezernyolczszáz helyett ezerhétszázötvenötöt irnánk, kissé több fáradságomba kerűlne önökkel ez esemény színhelyét megismertetni. Most elég ha azt mondom, hogy az Freivaldau, Gräfenberg szomszédságában.

Ezerhétszázötvenötben csak az adószedők ismerték e kis nyomorúlt fészket, ezernyolczszázötvenötben a Dontól a Tigrisig s Brasiliától Syberiáig mindenki úgy beszélt felőle mint az egészség, élet Mekkájáról. -182- Ezerhétszázötvenötben az idegennek több órai tudakozódásra lett volna szüksége magán Freivaldau környékén is, mig valaki emlékezett volna egy Priesznicz nevü szegény favágóra; hatvan évvel később a föld bármely sarkából elég volt e favágó fiának szóló levelet igy czimezni: Priesznicz Vinczének Europában. A hir istenasszonya egy kegymosolyt küldött ez ifju pórfi felé, s e mosoly balzsama megfűszerezé a léget ez ifju nevével egyik polustól a másikig.

Mint egy gigas, mely az éggel akar csatára kelni, úgy áll büszkén, magosan a bércz, melynek oldalán épült a gyógyintézet, honnan alig ötven év alatt több mint negyvenezer kétségbeesett távozott a jövő reményével szivében, az egészség rózsájával arczán, s a hála imáival ajkain.

Mint egy bűnbánó a Madonna képe előtt, úgy fekszik a bércz lábainál Freivaldau, melynek ezerhétszázban alig volt nyomorúlt hetven-nyolczvan fabódéja, melyben mintegy ötszáz lélek napról napra küzdött az éhhalállal, s melynek ma ötezer lakosa csinnal épitett kőházakban él, egyszerűen, -183- munkával, de nélkülözést csak a „régi“ sanyarú idők regéiből ismerve.

E városka Priesznicznek köszöni mindenét, s tán azért rendelé a gondviselés, hogy örök hálája jeléűl lábainál térdeljen azon bércznek, melynek csúcsát ugyanazon gondviselés Priesznicz emlékoszlopáúl teremté…

Több ismeretségeim között különösen Dutens és Berlier urak voltak azok, kiknek társasága legtöbb gyönyört, szórakozást nyújtott, s kiket mint ez elbeszélésnek hőseit, sietek önöknek bemutatni.

Dutens Alfréd, magas szikár férfi. Harminczöt évei daczára, senki sem tánczol nálánál könnyebben, kecsesebben. A la Napoleon szakála s kipödrött bajusza bizonyos katonás kifejezést ad arczának, mi neki hizelegni látszik, bárha sem tagadni sem bevallani határozottan nem akarja: ha szolgált-e? Modora világfié, férfiak közt mindamellett néha kissé nyers, melyet én azonban nála felvettnek hiszek, hogy arczához következetes maradjon. Bal szemöldjén -184- egy forradás látszik, melyben első pillanatra egy ügyes kardvágás emlékét ismerhetni fel. Hogy e kardvágás egész valószinüséggel lejebb is hatolt, s szemén is jelentékeny zúzást okozhatott, onnan gyanitom, mert bal szeme előtt folytonosan fekete selyem fényellenzőt hord, mely noha még emeli arczának érdekességét, nem tartom annyira hiúnak, hogy pusztán ezért hordaná. E sebhely történetéről soha nem hallám őt beszélni, s ha azon arczkifejezésről és hangról, melyen egy e tárgyban hozzá kérdést intézett kiváncsinak felelé, hogy ez eseményről nem szeret és nem akar beszélni, következtetni akarok: a sebhely nem tartozik múltjának kellemesebb emlékei sorába.

Születésére franczia. Lakhelye télen Páris, nyáron az egész világ. Egyik évben elmegy a Misisippi csodaszép partjain álmodozni rezgő holdsugárnál: – némely parti állatkák a hold feljöttekor sajátságos sziszegést hallatnak; – hogy ez álmokat a másik évben Carlsbadban elregélje. 700,000 frank évi jövedelem megenged ily kalandos életet. -185-

Berlier Albert a világon a legvonzóbb, legszeretetre méltóbb fiatal ember: Arcza, melynek vonásai szelidek, és egész a nőiségig finomak, komoly és bánatos, mintha már múltja volna. Pedig csak huszonkét éves, s e korban csak jövőnk van. Modora nyájas, udvarias mindig, egész az önmegtagadásig. Társalgása, ha bele birod a folyamba vezetni, ellenállhatlan; de hallgatagsága azok előtt, kik kevésbbé ismerik, kerültté teszi őt. Mint Dutens úr, ő szinte franczia, párisi s egyike azon rajongó álmodozóknak, kik egy éltet álmodnak keresztűl, keresve, ábrándozva, sohajtozva egy eszménykép után, melyet bizarr képzeletük oly tulajdonokkal ékesit föl, minőket egyesitve senki sem bir. Az ábrándozó nem egyszer hiszi feltalálni álmainak e királynéját, hódolattal közelit felé, remegve, szerényen mint egy oltár elé, földre omlik lábaihoz, áldozatúl ajánlja szivét, reményeit, életét, és üdvezültnek hiszi magát – mig fölébred, kiábrándúl, hogy szive megszakadjon, vagy e csalódásból kigyógyúlva új csalképeknek essék áldozatúl. Szóval Albert egyike azon bolondoknak, -186- kik a napot nézik a helyett, hogy a földet néznék, s kik istennők után epekednek s elmulasztják nők karjai között megittasodni attól, a mi kevés e földön az istenségből van. Röviden: Berlier költő.

E két férfit, eh! legyünk udvariasak, Dutens úr e bókot harminczöt éveivel igen izletesnek találandja: e két fiatal embert szoros barátság füzé össze, melynek legerősebb kötelékei épen jellemök, egyéniségök ellentétességében lelhetők fel.

Most már azonban a hosszas bevezetés és jellemzés után sietnem kell az elbeszélés megkezdésével, hogy türelmöket, melyet, elég vakmerő vagyok reméleni hogy még eddig nem vesztének el, ne veszélyeztessem.

Egy gyönyörű őszi reggelen, – szeptember 14-ike volt, de ez nem tartozik a dologra, – fürdésemet végezve, a fenyves erdőben járkálék merengve a szellő titkos elbeszélésein, melyet a fenyük, a mint bólingatásaikból gyanítom, sok érdekeltséggel hallgattak. A nap még csak homlokát mutatá aranyos arczának. Alig volt öt óra. A regg csodaszép volt, s higyjék -187- meg önök nekem, hogy önök is csak nyertek volna vele, ha ágyok melege helyett, velem itt a nap melegét élvezték volna.

De mindamellett, hogy oly korán volt, nem voltam magam, az erdő szintugy hangzott a járókelők csevegéseitől és nevetközéseitől. Több nő is volt a gyógyvendégek között, s a mint tudják önök, a nők még akkor is szeretnek csevegni és nevetkézni ha betegek.

Gräfenbergben ilyen életet élnek. Itt a nap nem kapja az embereket ágyban. Ellenkezőleg. Ezt az emberek teszik vele.

– Jó reggelt uram! Jó reggelt asszonyaim! Voltak-e szép álmaik? Hogyan van ön mellbajával uram? Pirongassák ki asszonyaim e rest urat; képzeljék! már kétnegyed hatra, és ő még csak most jön! Hogy találja ön ma a vizet, én bizonyos keserűséget gondolok izlelni benne. Vigyázzanak hölgyeim – egy béka! Ilyszerü rövid párbeszéd keletkezik a találkozók között, anélkül, hogy csak perczre megállanának. Köszöntik egymást s tovasietnek. -188-

Nevemet hallám e perczben, visszafordulok, s a két barátot, ez elbeszélés két hősét Dutens és Berlier urakat pillantom meg hátam mögött.

– Jó reggelt Berlier úr! Jó reggelt Dutens úr! Ah, ön megjött végre. De mondja csak uram, mi az ördögöt csinált ön két hétig Breslauban? Ön elutazik két napra, s marad két hétig! Ez önnek rendes időszámitása?

– Mit akar ön. Ezek a németek sokkal okosabbak mint Párisban hiszik. Mi francziák dicsekszünk vele, hogy kivülünk nem tud élni senki. Ezek a németek kinevetnek bennünket, s szép csendesen árkádiává alakítják hazájokat. Ah minő hölgyek! minő asztal! Ön azt kérdé uram, mit csináltam Breslauban? Azt uram, mit Gräfenbergben elég ostobák az emberek nem csinálni. Ah! uram, minő lábak! Vigyen el az ördög elevenen, ha két egész telet nem fogok Breslauban tölteni!

– Ah, ön tehát a szép nők után szaladgált Dutens úr! Vigyázzon ön, ez nem gräfenbergi életmód! -189-

– Bah! Kérdezze ön csak Berliert, nincs-e már Gräfenbergben is hölgy, ki miatt az ember jogosan elvesztheti eszét! De mi az ördögöt akar Albert e carthausi pofával? Mondja csak ön, távollétem alatt mindig ily eczetarczczal látta-e őt? Hogyan tűrte el ön ez unalmas szokást?

Berlier mosolyogni igyekezett, bár meglátszott rajta, hogy egészen egyébre gondol, mint barátja gáncsaira.

– Igy, igy monsieur Albert, ezt már szeretem. Ön a javulás utján van, s ne féljen ön, én jót állok felőle, hogy ez utról nem fog letérni! De apropos! Alexander úr, tudja ön már, hogy e bérczek s források között valóságos silfidek, tündérnők léteznek, tudja-e ön hogy a mi álmodozó Berlierünk is feltalálta istennőjét?

– Hogyan, ön még nem látta őt? Képzelje ön, a mig én Breslauban földiek után futkározom, addig Gräfenbergbe az égiek szállnak alá, s természetesen a kegyencz Berlier. Megvallom átkozottul kiváncsi -190- vagyok ez istennőre, s csak attól tartok, hogy ez is csak olyan lesz, mint a minőket 93-ban Párisban minden utczában lehetett látni.

– Mit akar ön? Ama szép időben nem is volt nálunk valódi chevalier, ki imádottját ki nem kiáltotta istennőnek. Ah ezer ördög! Ha én e korban éltem volna!

– Fő-fő pappá neveztettem volna ki magamat, hogy Páris s egész Francziaország istennőinek oltárán áldozhassam!

– Az veszélyes játék lett volna Dutens úr. Tudja ön mi rejlett ez istennők oltártakarója alatt?

– Ki beszél itt guillotineról? – kérdé egy vékony, sivító hang mögöttünk, melyben azonnal Siegler báró úr hangját ismertük fel. – Ah önök politizálnak uraim. Nem tudják önök, hogy Priesznicz a politikát a vizgyógymód legdühösebb ellenségének -191- nyilvánitotta. Ah… de lám, lám, a jó Dutens, ön megjött, és én még meg sem szoritám kezét. Isten hozta önt Alfréd és pedig a legjobbkor, mert hallják uraim, és ön különösen Berlier úr, hogy nőm elég szerencsés, Freiwaldau és Gräfenberg királynéját ma este házánál elfogadni, és e szerencsét önökkel is meg kivánja osztani uraim. Remélem eljönnek önök!

– Kérdje ön Albertet, nincs-e igazam, midőn őt a világ legszebb asszonyának kiáltom ki.

– Ah, báró úr, – kiálta lelkesedéssel Berlier, – ön nagyon fukar a szavakban!

– De végre báró úr, kérem beszéljen világosabban. Én nem vagyok poéta mint Berlier. Ki azon ujonérkezett nő?

– Ki lenne más? Grandé grófnő. Tehát estére, uraim. Csak figyelmeztetem önöket, hogy korán jőjjenek, mert a patvarban! egy kis különbséget csak kell csinálnunk a thea- és vizestélyek között! -192-

II.
EGY ESTÉLY A MENNYBEN.

Hét óra volt, midőn Dutens úrral a báróhoz menénk. Berlier, ki ugy látszik kedélyállapotában kerülni igyekszik barátja vig, zajos körét, egész nap nem mutatá magát, s miután szállásán nem találtuk, meg valánk győződve, hogy bennünket megelőzött.

A báró, – a mint Gräfenbergben lehetlen lenni is máskép, – minden fény, mondhatni kényelem nélkül lakik egy kisded ház emeletén, melynek három szobácskája mindössze is, mivel ő és neje rendelkezhetnek.

E szobácskák közől a legnagyobbik képezé a termet, melyben a társaságot találók, mely Berlier s a háziakon kivül nehány idegenből állt.

– Jőjjenek, jőjjenek uraim, rég várunk önökre. Képzeljék önök, Siegler ismét az északi plántavilágról akar értekezést -193- tartani, s Berlier úr folytonosan álmodozik. Grófnő, engedje meg ön Dutens és Balázs urakat bemutatnom.

A grófnő, ki Berlierrel egy album metszeteit nézegeté, ránk veté nagy fekete szemeit, ajkain mosoly jelent meg, s annyi kellemmel hajolt meg előttünk, hogy e perczben már meg tudám magamnak fejteni Berlier elragadtatását. Hirtelen azonban, mielőtt egyetlen szót szólt volna, a mosoly elhalt ajkain, szemeit zavartan földre süté, és arcza ijesztőleg elhalványult. Meglepetve pillanték Dutensre, kit e változás okozójának sejték. Arcza szinte halvány volt, ajkainak rángatózása élénk felindulásra mutatott, s nem futá el figyelmemet, a mint meglepetésében fogai közt e nevet sziszegé: Clotilde!

– Nagyságos asszonyom, – szólék hirtelen, hogy alkalmat adjak zavarát leküzdhetni, épen legapropobban érkezett Gräfenbergbe. A virágünnep holnapután leend, s e táj oly szegény virágokban!

– Asszonyom, – mondá Dutens úr, kinek mint világfinak e másodpercz tökéletesen elegendő volt, hogy magát rendbeszedje, – miután csak tegnap érkezém vissza Breslauból, nem valék oly szerencsés önnek kikiáltási ünnepélyén részt vehetni, de ez alkalmat sietek felhasználni, önnek, mint a fürdő királynőjének, hódolatomat lábai elé tenni le.

– Ej, ej uraim, – szóla mosolyogva a bárónő, kinek figyelmét a grófnő és Dutens közötti néma jelenet átfutotta, – önök alkotmányellenes eljárást követnek. Nem tudják önök, hogy legalább harminczan vagyunk, kik e trónra igényt tartanak, s kik nem engedjük magunkat ily könnyen jogainktól megfosztani. Nemde Berlier úr, ön is igazat ad nekem?

Berlier azonban szerelmes volt, s igy nemcsak hogy nem kerülé el figyelmét Dutens és a grófnő zavara, de a féltékenység, e tolakodó iparlovag, mely a legelső s legkisebb rést felhasználja, hogy betolakodjék a szivbe, már bizonyos hatalmat nyert fölötte, s e jelenet elé nagyító üveget tartott. -195-

– Én, – hebegé e szegény, szinéből egészen kikelt fiatal ember, – nem, vagy igen, a miként parancsolja asszonyom.

– Bocsánat, Berlier úr, – felelé mosolyogva a házinő, – hogy felriasztám, kérem folytassa álmát.

– Albert épen ugy tesz, – kiáltá hahotázva Siegler báró, – mint Gendlite gróf Berlinben. Képzeljék önök, ezelőtt három évvel Berlinben…

A mig a báró hosszabb mint érdekesebb elbeszélését bevégzi, alkalmat veszek magamnak önöknek Grandé grófnő külsejét leirni.

Képzeljenek önök egy magas, karcsu alakot, azon tökéllyel egész termetében, melyet a szobrászok igyekeznek adni alakjaiknak. Képzeljenek egy arczot, mely első pillanatra hatalmat nyer fölöttünk, egyes részeinek sajátságossága, s az egésznek azon harmoniája által, melyet az ellentétek harmoniájának lehet nevezni, s melyet lehetlen látnunk a nélkül, hogy ne legyünk általa megbűvölve. Nagy fekete szemei merésszé tesznek, hogy egy másik perczben -196- minden bátorságodat elvegyék; aláomló hosszu szőke fürtei ellentétben arczának sötét szinével, szemeinek, szemöldjének éjszakájával sohajokat csalnak ajkaidra, melyeknek igaz értelmét bevallani alig lenne bátorságod. Csak e tökéletlen halvány festés után is átláthatják önök, hogy Berlier úr elragadtatása, lelkesültsége épén nem természetellenes.

A báró bevégezte elbeszélését, mindenki nevetett rajta, még a grófnő is, csak Berlier nem tudott mosolyt erőszakolni ajkaira. Hja! huszonkét éves korunkban még nem birjuk azon előnyt, uralkodni mindazon érzés, gondolat, fájdalom vagy gyönyör felett, mit érdekünkben áll palástolni.

– Ha már benne vagyunk az elbeszélésekben, – mondá a házinő, – Dutens ur, engedje meg ön, igéretére emlékeztetnem. Regéljen ön nekünk afrikai kalandjairól. Ön oly érdekesen tud elbeszélni.

– Parancsára állok asszonyom, csak könyörgöm szabad választást engedni elbeszélésem tárgyai és szinhelyei között. E -197- pillanat roszulválasztott lenne nagysádékat tigrisekkel, oroszlánokkal rémiteni.

– Tehát hölgyeim, – mondá, hangjának sajátságos nyomatot adva Dutens úr, miközben szemeit merőn Grandé grófnőre szegzé, – egy estély történetét fogom önöknek elregélni, mely multamnak egyik legfelejthetlenebb, bár legkellemetlenebb emlékét képezi.

A grófnő zavara pillanatról pillanatra nő, Berlier úr, ki előtt barátjának egy pillantása sem veszett el, alig bir ura lenni felindulásának.

– Hogyan uram, ön bennünket egy estély történetével akar csodás kalandjaiért kárpótolni? Ez estélynek, hogy a rövidebbet ne huzzuk, legalább is Afrika valamely ismeretlen népének királyánál kell történni.

– Nyugodjék meg asszonyom, ez estély, melyről beszélni fogok, még rendkivülibb helyen történt.

– Hogyan uram, még rendkivülibb helyen mint Afrika belseje? Dutens úr, ön -198- birja a titkot, elbeszéléseinek érdeket szerezni.

Grandé grófnő szemeit az elbeszélőre szegzi, tekintetében önmegtagadás és kegyelemérti esedezés van kifejezve. Dutens úr azonban ugy tesz, mintha mindezt észre sem venné. Arczkifejezésének szigort igyekszik adni, s hangjában azon metsző gunyor ismerhető fel, mely oly biztosan sérti azokat kiket találni akar.

– Hogyan Dutens, ön az égiekkel áll összeköttetésben? Miért nem mondta ön korábban, hogy megadtuk volna a kellő tiszteletet önnek.

Grandé grófnő hálásan tekintett Dutensre, ez mosolyra voná ajkait, mintha mondta volna: „Ha azt hiszed menekülni fogsz, csalatkozol, várj csak.“

– De kezdje ön el, kezdje ön el! – kiálta Siegler báró, – nem látja ön, hogy a hölgyek magukon kivül vannak a kiváncsiság miatt?! -199-

– Ezelőtt kétezer évvel, – kezdé meg Dutens úr – azon ostobaságot követtem el, hogy beleszerettem egy hölgybe, kinél mint sógornőmnél nem lett volna szabad tovább mennem a komoly tiszteletnél.

– Hogyan mondja ön, ezelőtt kétezer évvel? Ön nekünk római regéket akar mesélni, nemde uram? Vagy tán Cagliostronak akarja magát kiadni Dutens úr, én előre nyilvánitom hogy nem hiszek az örök életben.

– Hölgyeim, szakitá félbe e több oldalról jövő megjegyzéseket Dutens úr – ha önök mindannyiszor félben fognak szakitani, valahányszor elbeszélésemben valamely természetfeletties hihetetlenre gondolnak találni, akkor szolgájokat azon sisyphusi szenvedésekre kárhoztatják, hogy elbeszélését sohasem végezheti be. Kérnem kell azért önöket, legyenek szivesek a hihetlennek tetsző körülmények megfejtését az elbeszélés bevégzéseig elengedni, akkor három négy szó minden titkot le fog leplezni.

– Tehát a mint mondám hölgyeim, -200- ezelőtt kétezer évvel azt az ostobaságot követtem el, hogy belebolondúltam egy hölgybe, kinél mindig józannak kelle vala maradnom. De mit akarnak önök, e hölgy szép volt, és én még harmincz éves sem valék egészen. Aztán még ha lett volna is erőm, akaratom e szenvedély ellen küzdeni, hasztalan lett volna minden, e hölgy előtt mi sem volt lehetetlen, ő nem közönséges nő, ő istennő, és miért titkolnám tovább önök előtt, ő maga Venus volt.

Venus sógornőm volt. Azon boldog időben ugyanis, a mint tudják önök, nem volt még olyan átléphetlen gát az istenek és földiek között mint most. Akkor az égiek barátságban, sőt rokonságban álltak a földiekkkel, és igy történt hogy a bájos Venus bájtalan férjével Vulkánnal a kovácscsal sógorságban álltam. De a rokonság mint most, akkor is épen oly kevéssé volt képes meggátolni a galánt viszonyokat; s egy szép napon, anélkül hogy számot tudnék adni magamnak, miként történt: Venus lábainál találám magamat. Venus mosolygott, azon mosollyal, melynek istenségét -201- köszönheté, kezét nyújtá felém, s gyöngéden fölemelve susogá:

– Alfréd! ah bocsánat, a patvarban is! akkor Antoniusnak neveztek. Antonius, rég gyanitom, hogy szeretsz, köszönöm hogy nyilatkoztál, ah, mert én is szeretlek; szeretlek azon mértékben, melyben férjemet gyülölöm, s ha még soká késtél volna, nekem kelle vala az első nyilatkozatot tenni, mert én nem élhetek többé nélküled.

Amint láthatják önök hölgyeim, Venus nem azon nő volt, kinél sok csavargásra, mellékutak használatára lett volna szükség. Ő nyilt, őszinte volt, érzelmeiben semmi előitélet, vagy társodalmi balfogalmak által magát korlátoztatni nem engedé, s én boldognak érzém magamat, a mint boldognak érezzük magunkat mindannyiszor, valahányszor szeretünk, s valahányszor magunkat szerettetni hisszük. Paradicsomom három hóig tartott. Ebből láthatják önök, hogy ezelőtt kétezer évvel is csak regényekben, és a költők álmaiban létezett az egy és örök szerelem!… Ah, de én önöknek egy estély történetét igértem -202- elbeszélni! Türelem. Most már következni fog. Tehát három hóig boldog valék, de mindennek a világon, úgy e három hónak is vége lön, s egy szép napon, jobban mondva egy szép estvén, legkellemetlenebbűl riasztatám fel azon szép álomból, mi a szerelmesek szótárában, boldogságnak van nevezve. De végre térjünk magára az estélyre.

E nagyszerű estély az Olympon tartatott. A főbb istenségeken kivűl hivatalosak voltak valamennyi félistenek, tündérek, sylfidek, párkák s mindazok, kik akkori időben a jó társasághoz tartoztak.

Bennünket földieket ha csak költők, hérosok, s igy félistenek nem voltunk, ritkán ért e szerencse, én azonban mint Venus kegyencze, nem tudom mily czim alatt, de kaptam meghivást, s elképzelhetik önök, hogy szivem a szokottnál sebesebben dobogott, midőn földi lábaimmal a terembe léptem, mely istenekkel és istennőkkel volt tele. A terem azonban annyira tömve volt, hogy nem sokára tökéletesen visszanyertem hidegvéremet, látván, hogy -203- senki sem törődik velem, s igy nem tarthatok a fölismeréstől.

A társaságot a mint nem is várám máskép, a szó legszorosb értelmében fényesnek találám. Mi sem hasonlitható a hölgyek toilettejéhez. A mit izlés, müvészet és kincsek adhatnak, az mind egyesitve volt. Legfeltűnőbb alakok voltak mindazonáltal Venus, Minerva és Júno; az est királynéja azonban Venus volt. Egyszerű fehér ruhája csak emelé előnyeit, s mig Junónak mint háziasszonynak, a kötelességbókok jutottak, s mig Minerva kénytelen volt egy pár öreg, komoly úr társaságához csinálni jó arczot, addig az egész fiatalság, sőt a korosabb osztály jelentékenyebb része is Venus körébe tolúlt, egy mosolyt, nehány hangot ellesni ajkairól.

Sok küzdelembe kerűlt mig keresztűlhatolva a sűrü tömegen, körébe juthattam. Ő egy mosollyal fogadott, melyért az egész társaság rögtön ellenségemmé vált, de én mit sem törődtem e kedvezőtlen benyomással, szivem és hiúságom egyiránt boldogitva volt. -204-

A zenekar e perczben egy quadrille nyitányát kezdé játszani, Venus a legszeretetreméltóbb egyszerűséggel nyujtá nekem kezét, félhangon, de mégis úgy hogy a körűlállók legnagyobb része hallhatá, mondván: Ön oly későn érkezik uram, hogy megérdemlené, hogy elfeledtem legyen igéretemet.

Irigyelve és boldogságtól ragyogó arczczal vezetém őt a tánczterembe. Mint mindig, ha Venus tánczolt, sűrü, több rétegü kör alakúlt a colonne körül. Mindazok, kik nem voltak szerencsések vele tánczolhatni, legalább nézésében igyekeztek maguknak kárpótlást szerezni. Vulkán, a férj, a legelső sorban állt, s ez estve különösen féltékeny szeszélyben látszott lenni.

– Antonius – susogá Venus, felhasználva egy pillanatot, melyben magát a kémkedéstől mentnek hivé – fontos beszédem van önnel. A quadrille után suhanjon ön amaz ajtón át a kertbe, s várjon rám a fasorok végénél, tiz percz alatt önnél leendek.

Nehány percz alatt a kijelölt helyen valék, s vártam a perczek haladását azon -205- türelmetlenséggel, mellyel kedveseink után várakozva az időt állani gondoljuk. Végre közeledő lépteket vevék észre, de ki irhatja le meglepetésemet, midőn Venus könnyű léptei helyett, a férj, Vulkán nehezkés és czammogó járását ismerém föl. Tudják önök, a jó öreg sánta volt. El akartam sietni mielőtt fölismert volna, de már késő volt.

– Nem lenne ön szives Antonius úr – kérdé gunyos hangon az öreg, tudatni velem az okot, mi önt készteté, a termet elhagyva, e félreeső helyre jönni.

– Ön nagyon kiváncsi, Vulkán úr – válaszolám, sejtve hogy féltékenysége hozta őt ide.

– Ön nem akarja elmondani. Jó, tehát elmondom én, – ön e pillanatban nőmre, Venusra vár.

– De tudatnom kell önnel, hogy ő nem fog eljönni, s hogy engem kért föl őt kimenteni.

– Szót sem uram – vága szavaimba növekvő dühvel a férj, – hallgasson ön, itt nekem van jogom beszélni. Ön el akarta csábitani nőmet, meg akarta gyalázni nevemet, de szerencsére nőm ismeri kötelességeit. Nehány perczczel ezelőtt mindent megvallott, azt sem hallgatta el, hogy nem állhatva ellent tovább ön tolakodásainak, hogy szabadulhasson, kénytelen volt e találkozásba beleegyezni, a mint látja uram, jól vagyok értesülve. És most uram, válasszon ön e kardok közől, mert remélem nem fog vonakodni elégtételt adni annak, kit mindenétől – becsületétől kivánt megrabolni. Válasszon ön!

Én félretolám a felém nyujtott kardokat, s értésére igyekvém adni, hogy kora és lábainak betegsége lehetlenné teszi közöttünk a viadalt.

– Vegye ön e kardot, fiatal ember! kiálta dühtől reszkető hangon – ha nem -207- akarja ön, hogy alávalósága mellett még gyávának is tartsam önt!

Mit volt mit tennem? Átvevém az egyik kardot, elhatározva, hogy azt csak védőleg fogom használni.

A hold fényesen sütött, s világánál tisztán kivehetém azon düht, mellyel megkezdé a viadalt, csapásai súlyosak voltak, s én meg voltam lepetve azon élénkség, ügyesség által, mellyel kardját forgatta. Mintegy öt perczig tartott a viadal már, midőn a holdat hirtelen fellegek fátyolozák el, s én reszketve, hogy talán akaratom ellenére megsebzendem ellenemet, már épen inditványozni akarám, hogy szűnjünk meg, mig újra világunk leend, midőn hirtelen mint villám egy irtózatos csapást érzek balhomlokomon, s e vágást kapva, melynek helyét ma is hordozom, öntudat nélkül rogytam össze.

Az egész társaság meg volt hatva, renditve ez elbeszélés véres vége által, melynek bizonyitványát az elbeszélő arczán hordozá:

– Ön bevégzé elbeszélését Dutens úr, -208- s igy kérhetjük önt a menny és istenek titkát leleplezni.

– E titok igen egyszerű, asszonyom! Midőn szerelmesek vagyunk, nem mennyben képzeljük-e magunkat, s nem istennőnek hisszük-e azt, kit szeretünk? Fogadják el önök, hogy a férj a mennykőkovács helyett egyszerű vasgyár-birtokos volt, adjanak önök a nőnek Venus helyett, valamely földi nevet, mint Marie, Luiz vagy Clotilde, s az egész esemény visszanyeri természetes szinét.

De engedelmökkel, még hiányzik a vég elbeszélésemből. Másnap, midőn visszanyertem eszméletemet, első mi szemeimbe tűnt, a férj halvány és dúlt arcza volt, ki ágyam mögött állt. – Bocsánat, bocsánat Alfréd, én bolond őrjöngő valék.

– Hallgasson ön, az orvos megtiltá a beszédet. De ön meg van boszúlva Alfréd – folytatá szégyentől és dühtől remegő hangon, – ama megvetésreméltó nő, Clotilde csak azért árulá el önt, hogy engem a teremből eltávolítva alkalma legyen új kedvesével megszökni! -209-

– Az istenért grófnő, mi lelte önt? kiálták többen. Valójában Grandé grófnő, ki ez elbeszélés alatt mind inkább inkább elhalványúlt, e perczben ájúltan hanyatlott le székéről.

Dutens volt első, ki segitségére sietett, s túlbuzgalma vagy ügyetlensége okozá-e, de mialatt a grófnőt fölemelve székébe, visszahelyzé, egy finom, művészileg készitett szőke paróka esett a földre, s a grófnő márvány vállaira egy egész erdeje hullott alá a legfényesebb s legfeketébb hajfürtöknek.

A társaság egy része az elalélt hölgyben megütközéssel ismerte föl az egy idő óta oly sokat emlegetett *** asszonyt.

Másnap még nap felkölte előtt egy postakocsi vágtatott ki Freiwaldauból, a postillionnak tizszeres borravaló volt igérve. A kocsiban Grandé grófnő ült.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BALÁZS SÁNDOR BESZÉLYEI (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.