Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 145. oldalon
található.
ADY ENDRE
Ki látott engem?
VERSEK
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI
RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1914
A Nyugat nyomdája
Budapest, IX., Lónyay-utca 18. szám
-5-
Ignotusnak, az én fejedelmi Ignotusomnak küldöm és adom ezt a
könyvet. Neki, aki talán már régen lát és meglát engem.
-6-
-7-
Ki látott engem?
Volt nálamnál már
haragosabb Élet?
S
haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?
Szívem vajjon nem szent
harang verője?
Vagyok
csakugyan dühök keverője?
Kit mutatok s mit kutató
szemeknek?
Nem csalom-e
azokat, kik szeretnek?
Szeretem-e azokat, kiknek
mondom?
Méltán gerjeszt
haragot büszke gondom?
Ennen dühöm nem csak piros
káprázat?
S azok forrók, kik
közelemben fáznak?
Bolond tüzem alágyujt-e
szíveknek?
Szeretnek-e, kik
szerelmet lihegnek?
Csókos szám miért tör
szitokba rögtön?
Nem
tenyeremet rejti csak az öklöm?
Pótolnak-e életet
élet-morzsák?
Érdemlem-e
szánásnak csúnya sorsát?
Szabad-e engem hidegen
megértni?
Szabad közönnyel
előlem kitérni?
Gerjedt lelkemnek ki látta
valóját?
Ki lát, szívem, sebes
és örök jóság?
Istenülő vágyaimba ki
látott?
Oh, vak szívű, hideg
szemű barátok.
-8-
-9-
A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA
Hatvany Lajosnak, akit bármikor, bárhogyan is a régi
barátságommal szeretek s fogok szeretni.
-10-
-11-
MEGINT NAGY VIZEKRE
Kedves jó Földesi Gyulámnak, az Ady-versek
poéta-adminisztrátorának.
Be szikkadt szájjal mosolygok
megint,
Száraz bölcseség vén aszálya
bennem:
El kell már megint nagy
vizekre mennem.
Hajh, nagy vizek és sírós
örömök
Örök felhőző, szent párás
tájéka,
Vársz-e reám még kisértettel
néha?
Visz-e csónakom, a
szenvedni-vágy,
Olvadó és bús
üdvösségű ködben
S villámos zápor
zuhog-e köröttem?
S piros csónakkal indulok
megint,
Szívem a lapát az evező
rúdján,
Félelem nélkül félős bajok
útján?
Dacos, jaj-záró ajkat
akarok,
Szívet, mely örvényt paskol
ujra bátran
S mindig több veszélyt,
mint amennyit vártam.
Piros a csónak, bátor a
lapát
S ha aggul, gyöngül egykori
hajósa,
Tengeren pusztul, mintha ifju
volna.
-12-
A PERC-EMBERKÉK UTÁN
Otthon bolondját járja a
világ,
Majmos, zavaros, perces,
hittelen,
Nagy, súlyos álmok
kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó,
kis komédiák.
Magyar Bábelnek ostoba
kora,
Ments Atyaisten, hogy
bennelegyek:
Engemet kötnek égbeli
jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink
sora.
Most perc-emberkék dáridója
tart,
De építésre készen a
kövünk,
Nagyot végezni mégis mi
jövünk,
Nagyot és szépet, emberit s
magyart.
Robogok honról rejtett
vonaton,
Ebek hazája ma, nem az
enyém
S ha marad csak egy hivőm,
szent legény,
Még a holttestem is
ellopatom.
Ez a ricsaj majd dallá simul
át,
Addig halottan avagy
éberen
Pihenjen a szent láz s az
értelem,
Míg eltünnek a mai
figurák.
Magyar leszek majd, hogyha
akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a
világ,
S fölcsap minden szent és
igazi láng
Rejtekből avagy
ravatalon.
-13-
MEGINT SOKAN NÉZNEK
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e
valakije
E
sokan-nézésnek?
Olyan messze esik
Tőlem már a hívság,
Hogyha megtörténnék,
Más akkor
se volna, mint
Szomorú
csacsiság.
Vén, léha életem,
Légy tanum e pörhöz,
Lásd, hogy időm örvény
S úgy
futnak el napjaim,
Hogy nap napot
tördöz.
Oh, milyen
szamarak,
Kik úgy szólnak
rólam,
Hogy a dolgom
rendjén
S hogy csillámlón
jól-vagyok
S testem-lelkem
jól-van.
-14-
Édes barátiság,
Kétkedő barátság,
Édes mégis-tartás,
Be jó, hogy
napjaimat
Mégis-mégis
tartják.
-15-
FÖL, FÖL, URAM
Gebhardt Ferencnek, küldöm szeretettel.
Kihálom a testem és
lelkem,
Kinyargalom rest
magamat,
Valami tán
marad,
Vagy tán nem is
marad,
De nem marad vágytalan
órám.
A titkos Élet szívvel szór
rám
Fényekkel toldott
fényeket,
Csak neked,
Csak neked élek, csak neked,
Vágy, és anyádnak, aki: Élet.
Néha-néha, úgy-úgy
elszéled
Dölyföm, rangom, nevem,
hitem
És semmiben,
Már-már semmiben
Sem
bízok és szűnök valómban.
Föl, föl, uram, nem mindig
jóban
Adódik az
elélnivaló.
De élni: ez a
jó
S úgy jó, ahogyan aki
él
Álomban, testben vagy csak
szóban.
-16-
VÁGYNI HOGY SZERETNÉK
Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak, félelmetes barátnak, de
derék embernek.
Hiszen jó volt
magamban,
Magamért és magammal
élni,
De ezt a
boldogságot
Olyan jó volna
fölcserélni.
Valami furcsa
kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött
mával,
Valami kidacolt,
nagy,
Kínra-hajló
romantikával.
Oh, vágyni hogy
szeretnék,
De nem vággyal, aki csak
percnyi,
De vággyal,
amellyel
Örökig ki lehet
telelni.
(Üzenet)
(Margit, egyfajta a
fajunk,
Be nagyon nem itthon
vagyunk
S be nagyon itt kell nekünk
lennünk
S be kár ez a sok
furcsaság:
Csak tépik lelkünk, a
lazát,
Kit őseink feledtek
bennünk.)
-17-
HUNN, ÚJ LEGENDA
Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert
szeret, bánt és félt.
Minek a tanács, jóslat,
aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg
meg nem halnak
S életemnek csak nézői
a maiak.
Messziről és messzire megy ez
élet
S csak: élet ez, summája
ezrekének,
Örök, magyar határ-pör,
meg nem szakadott.
S életük ez a mérsékelt
csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság
vágtat,
Hunn, új legenda, mely
zsarnokin életik.
Másolja ám el életét a
gyönge,
Fúrja magát elélten a
göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet
enyhe szabály.
Ha ki király, Sorsának a
királya,
Mit bánom én, hogy Goethe
hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s
Petőfi hogy istenül.
Nekem beszédes költő-példák
némák,
Sem a betelt s kikerített
poémák,
Sem a mutatványos fátum nem
kenyerem.
Bennem a szándék, sok százados
szándék,
Magyar bevárás, Úrverte
ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok
úri daca.
-18-
Zsinatokat doboltam, hogyha
tetszett
S parancsoltam élükre
seregeknek
Hangos Dózsát s szapora
Jacques Bonhomme-ot.
Százféle bajnok mássá sohse
váltan,
Ütő legény, aki az ütést
álltam:
Így állva, várva vagyok
egészen magyar.
Vagyok egy ágban szabadulás,
béklyó,
Protestáló hit s küldetéses
vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non
coronat.
Ki voltam öreg grammás-diák
korban,
Égnek lendülten s százszor
megbotoltan,
Külön jussom: vénen is
diák lehetek.
Kalapom, szűröm, szívem
förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki
birja szebben
S visszapattog róluk
jég, vád és szidalom.
Külön alkuja lehet a
Halállal,
Akit amikor milliókat
vállal,
Nem bámított az Élet sok, új
kapuja.
A tolakodó Gráciát
ellöktem,
Én nem bűvésznek, de
mindennek jöttem,
A Minden kellett s
megillet a Semmisem.
Én voltam Úr, a Vers csak
cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a
szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja
szolgákat követel.
-19-
ERDŐBEN, ESŐS DÉLUTÁNON
Révész Bélának küldöm, a régi Révésznek a régi Ady.
Lanyhán irigylem
a
Viadal-évek kapott szitkát,
gúnyját:
Megszokják vagy
megunják
Az embert az
emberek
S az évek és a kedvek úgy
szaladnak,
Mint páholt
hadsereg
S koldusként járok a
nyomában
A menekülő, gyáva
hadnak.
A fajtám?:
Mindig ritkábban gyujt a harag.
Száz bűnöm?:
A
legszebbje mind elmarad
S már
alig-alig érdekel
Egykor imádott,
furcsa sorsom,
Olyan lett, mint
lopott kalap,
Titokban
hordom.
Az asszonyom?:
Ha ifjabb lennék, tán szeretne,
Így csak egy renyhe,
Lassú, kis igéretű
Pillantást
küld el vétve,
Én pedig másolt, régi
lázaimat
Küldöm cserébe.
-20-
Még megbocsátni
Szeretek, ha nagy bűnök akadnak
S másoknak inkább
És
néha-néha magamnak.
És szeretem az
embereket
Szánva,
őszintén:
Egy kicsit valamennyi úgy
jár,
Mint én.
-21-
AZ EGYEDÜLISÉG VIGASZA
Kabos Edének, atyai barátomnak.
Barátok, brávók, hívek,
ellenek,
Kiknek tetszettünk és
tetszett tetszeni
S evoé, még az
asszonyok is
Elmaradoznak.
Így épít a Sors hős
életeket
S velük, jaj, bölcsen s
igyen tréfálkozik:
Ne nőjjetek, fák,
az egekig
S szívek
magasra.
Tudtam a tréfát, azért mentem
bele
S áldom a Sorsot: velem
tréfálkozott
S lelkemben száz hős
élet maradt
Magam
maradván.
-22-
AZ ÉN INGOVÁNYOM
Kedves kis titkáromnak küldöm.
És így járunk az
ingoványon:
Valami hősen
elesett
Bajnok sorsát nem is
kivánom.
S ha mindig ingoványra
lépek,
Bajtársam még mindig
akad:
Bátor szívű és jó
legények.
Hősök sorsát nem is
kivánom,
De szeretem, ki tart
velem,
Tiszta erdőn vagy
ingoványon.
-23-
»A XXX-IK SZÁZADBÓL«
(Wojticzky Gyula, ifjú költő-társam ilyen című verses-könyvébe
írtam, és nagyon szívesen, prológusként.)
Jó fiam, ma minden magyar
elválik,
Ki messze, ki
messzebb,
De Magánál, fiam, még az
Időbe
Kandibb szemet tán senki sem
meresztett:
Be messze él már, jó
fiam, mitőlünk.
Szép átálmodni magunkat a
másba,
A nincsbe, a
szépbe,
De ezer évet sietni s nem
élni,
Édes fiam, nem irigyelem
érte,
Mert jaj annak, aki kihull a
Mából.
Szabad készítni arasznyi
jövőket,
De élni nem
mással,
Mint a nekünk régen
parancsolódott
Kínságos és mégis
szent, mai Mával.
Ez tán több, mint a
XL-ik század.
-24-
A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA
»… Vajjon szednek-é a tövisről szőlőt vagy a bojtorjánról
figét?« (Máté evangéliuma VII. 16.)
Schöpflin Aladárnak, jó hittel és szeretettel.
Gyöngülnek ágaim,
Húzza a sok gyümölcs,
Húzza a sok igen
S a megcsufolt
nemek
Rozsdákkal
megírvák
A
leveleimen.
Szőlő-termő
tövis,
Fügélő bojtorján:
Teremni lázadón
Nem
lehet, nem lehet
S mint békés
jobbágy-fa
Fizetem az
adóm.
Nem tudok, nem
tudok
Rendet megcsúfolni
S nagy másító erőt
Földről kacagni föl.
Bénultan
hajlok meg
Tisztes muszály
előtt.
Füge a fügefán,
Szőlőtőkén szőlő,
Hasztalan, hasztalan,
-25-
Szabva kegyetlenül
A
nagy Élet-kertben
Mindennek sorsa
van.
Nem tudtam, mi
vagyok,
Vád akartam
lenni,
Vád, nem:
ijjedelem
S mint szép
példaadás
Virágzik,
gyümölcslik
Szegény, szelid
fejem.
Csúfoltam az
igent
S igeneket rólam
Téphet minden silány
S vétózó tűz helyett
A nagy
Háztartásban
Vagyok csak kicsi
láng.
Oh, én, kényszerű
Rend,
Tagadás fejfája,
Latorból szent szülő,
Óh, én, szegény, szegény
Pártütőből pártos,
Uzsorás
zendülő.
-26-
NEM SZÁNATOM MAGAM
Szánatni így-úgy nem hagyom
magam.
Élnem kellett: nos, én nagyon
éltem
Az Isten és Ördög szent
nevében,
De arcom mégsem piríthatta
el
Bűnös és nagy kisemberi
szégyen,
Mert az életem nem volt, mi
halaszt.
Mert az életem nem volt
hasztalan.
Buzgó vizén szent virágok
nőttek
S mindig jutott egy-kettő a
Nőnek,
De jutott tán még jobb
helyekre is:
Jutott sok-sok
semmirekelőnek
S be jó, hogy magam
még se szánatom.
Szánatni így-úgy nem hagyom
magam.
-27-
AZ ÁRADÁSOK UTÁN
Balázs Bélának, szeretettel.
Partom, karom magas,
egyenes,
Ölem már mély, csöndes és
tiszta.
Gyermekeim, fussatok
vissza
Karom közé.
Oh, ti szomjas
elkalandozók,
Gyermekeim, kóbor
vizecskék,
Idegenbe tavaszos
esték
Ne
csaljanak.
Már mélyben és hívben
törtetünk
S csak áradásnak
virtusáért,
Vadvíz-kedvünk még melyre
ráért,
Nem
áradunk.
Borzasztnak esték és
tavaszok,
Bennünk csak célunk sorsa
rezdül
S mélykomolyan búgunk
keresztül
Sík
tájakon.
Mély, csöndes és tiszta, jó
vizek,
Erős karok, egyenes
partok,
Békés, tele bús nóták
rajtok:
Férfi-dalok.
-28-
ÉN FÁRADTAM EL
Bresztovszky Ernőnek küldöm.
Nyafogtam már arról, hogy
adtam és adtam,
Csak az Idő szállt el
mindig többre-várón
S mindig
szabadabban.
Kereke ha lendült a lusta
Időnek,
Köszönöm Istennek, a
Humanitásnak
S köszönöm a
Nőnek.
Idő kerekének most már mások
álltak
S mosolygós sírással leköszönt
feléjük
A szent
megbocsánat.
Mert én fáradtam el, én voltam
a dőre,
Adjatok még adók, adjatok,
miként én
S előre,
előre.
-29-
TAVASZ VAN ÚRFI
Fenyő Miksának, a régi szeretettel.
Gyermektelen,
diák-fiatlan,
Dallal kell Tavaszban
futkosnod,
Diákosan és
megriadtan.
Vén láboddal meg ne
botoljál,
Szaladj, ha Tavaszra
esküdtél,
Minthogyha magad fia
volnál.
Vén úrfi, hajh, ki, ki a
rétre,
Ott szállnak a lepkék s
leányok,
Csúfoló zaj füled ne
érje.
Parancsol a szent
Tavasz-lárma,
Illat, sírás, dac és
esengés,
Minden, mi a fiadra
várna.
Biz a könnyek nem jönnek
könnyen
S az odaadás sem
halálos
S megvakulhatsz a
fényözönben.
De fia lettél
önmagadnak
S el kell járnod a Tavasz
táncát,
Ha az inaid
megszakadnak.
Hűség nélkül hűnek kell
lenned
És bánat nélkül
bánatosnak,
Mikor dámáid
elengednek.
-30-
Mikor a nóták
elbocsátnak,
Fütty-nótára kell
csücsörítned
Vén ajkadat, bús, csorba
szádat.
Mikor mindenek
elmaradnak,
Seregben kell magadat
látnod,
Kit ifjúi vágyak
ragadnak.
Fiad helyett vagy futós,
dőre,
Halálig kell élned
Tavaszban:
Tavasz van, úrfi, föl,
előre.
-31-
A BÖLCSESÉG ÁLDOZÁSA
Papp Viktornak, szeretettel.
Im, halld erényim rendjét,
Jehova.
Hiszek, habár rég elváltam a
hittől.
Bűnhödöm, holott bűntelen
vagyok.
Álmélkodom a
nem-csodákon.
Hazudtolom az igaz
Életet.
Lámpával segítek sütni a
Napnak.
Behunyom szemem a
sötétnek.
Filléreimet gazdagnak
adom.
Mézet csempészek a kasba a
méhnek.
Rózsákat kötözök a
rózsafára.
Tejjel itatom meg a
tehenet.
Borral locsolom meg a
szőlőt.
Kacajom van ellenem
öröméhez
S a nem kivánt leányhoz
sóhajom
És még ezenfölül is meg fogok
halni.
Fogadd el, uram,
áldozásomat.
-32-
AKIK HELYÉN ÉLTEM
Nyár-naphoz szép, halk
Nap-leszállat,
Vert gondolathoz enyhe
bánat,
Sokitott Sokhoz az
Elég,
S hozzám a Béke
illenék
És béke nékem nem
hagyódik.
Minden, mi itt fájditva
rezdül,
Rajtam fut át
kasul-keresztül,
Én vagyok
fájdalom-kamat,
Én hurcolom meg
magamat
S magam életét alig
éltem.
Jól megüzött magam a
sorsom
S mégis a magyar sorsot
hordom
S mégis ez átkozott
mezők,
Magyar mezők és
könnyezők,
Magamnál százszor jobban
fájnak.
Nagy mámorokban és
hevülten
Százszor hiába
menekültem,
Csók-örvényben, kinok
között
Mások jaja
megütközött
Az enyémmel és mások
győztek.
És csodának igy
megmaradtam,
Mert száz örvény
vészlett alattam
És most a
béke-áhitót
Ébren-tartják a
riadók
És béke helyett mindig
harcok.
-33-
És tán lassanként
elfelejtem,
Sorsom, életem, magam,
lelkem,
S hogy a magamé is
vagyok
S ugy halok meg, ha
meghalok,
Hogy helyettem meg sokan
haltak.
-34-
MOST MÁR MEGÁLLHATOK
Csak másért a
másét
Sohasem akartam,
Csupán a viharért
Nem jártam viharban.
Becsületes
szivem
Becsületes jussát
Kerestem a harcban.
Most már
megállhatok:
Már-már minden
emlék;
De mégis, ha
újra,
Ha százszor
születnék:
A jussáért
küzdő
Lantos és
parittyás,
Csak ugyanaz
lennék.
Régi, küzdött
harcok
Silány, kis bért
hoztak,
Igaztalan
szájjal
Sokan
megátkoztak.
Hejh, bús évek
voltak,
Véresek, lihegők
S még sem voltak rosszak.
-35-
UTÓLSZOR MÉG PÁRISBA
Páris, nyugtató
nyugtalanság,
Boldogitóbb a
szerelemnél,
Köszönöm, hogy mégis
üzentél:
Készűl a megvénűlt
nomád
Megűlni bucsuzó
torát
S uccáidon utólszor
járjon.
Páris: nyakamban könnyű
járom,
Meleg szivem
mindenható,
Öklöm kemény, szemem
csillog
S már fűtve a merész
hajó
Új-új vizekre
szállni-készen.
Páris, jaj, be nagyon
emlékszem:
Könnyű kocsi, sima
uton
Csengős trappoló
lovacskával
És én szememet
lehunyom
És mintha vinne könnyű
szánka
Téli, nagyszerű
pusztaságba
S erdődben járok,
estelen,
S a szép igézet jár
velem
S szaladok vissza a
karodba.
Soha forróbba, soha
jobba
S azóta nem is élek
én
S mint elárvult szegény
legény
Bús erdők s vén hegyek közt
bolygok.
-36-
De most átkom alól
föloldott
Szerelmed s ime
megifjodtam:
Csupasz, bús erdők, vén
hegyek,
Kikhez várostól
menekültem,
Kacagjatok ki:
elmegyek
A városoknak
Városába.
Mosolyogj a régi
nomádra,
Páris, hivj, sürgess,
csalogass,
Emlékeztess az
esküimre,
Melyeket
szerelmes-hevülten
Tettem csillagos
éjszakádon.
Utólszor még s csöndben
megáldom,
Hogy vagy és hogy nekem is
voltál
S aztán vissza, szivem, vén
oltár,
Őrizvén
örök-ifjuságot
Rajta megvidámult
kereszttel.
(Ujjhh, hátha Páris nem
ereszt el.)
-37-
AZ UTOLSÓ SEREG
Sok-sok új vers, kínban fogant
szavak,
Óh, életem, be nagyon
éltelek,
Óh, életem, be
eldaloltalak.
Tán utolsó, űzött, véres
sereg,
Sajdítsd meg vén szívemet, a
hűlőt,
Hogy még egyszer
végig-érezzelek.
Ez a harc volt talán a
legnagyobb
A csók, a láz, a vágy, a
hit után,
Fuss seregem, magamban
maradok.
-38-
-39-
SÍPJA RÉGI BABONÁNAK
Jászi Oszkárnak, akivel annyira
egyformán s együtt szenvedjük és sirjuk a mai magyar
siratnivalókat.
-40-
-41-
KÉT KURUC BESZÉLGET
Kedves Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek.
Tyukodi pajtásom,
Ne siess strázsára:
Mért siessünk, holott megnőtt
Magunkféle ködmönösnek
Mostanán
az ára.
Eddig verekedtünk
S csak mi verekedtünk:
Nemes urak fognak most már
Pártot-ütni, verekedni
Szegény
mihelyettünk.
Most már nagyon jó
lesz,
Nem póri, nem
véres:
Nemes urak értenek
jól
A finomabb
fringiához
S az egymás
fejéhez.
Tollasult szerb
hajcsárt,
Tisza-urat
bántni,
Ha császárhoz, grófhoz
állott,
Paphoz, némethöz,
komiszhoz:
El tudtuk
találni.
-42-
Ám Kártévő urnak
Hozzánk jönni kellett,
Ördög vigye, pártunk fogni
S
vezérkedni a lőcsei
Brigadéros
mellett.
És a brigadéros
Zászlót hurcol értünk
S az urak majd kockát dobnak,
Hulljon-e vagy ne hulljon már
A
mi dühödt vérünk.
Hallottam,
Krajnában
S messze
Franciában
Így mulatnak
pártoskodva
Őszkor pórral
vadat-űzve
Nagyurak
hiában.
Pedig eddig szép
volt,
Rákóczi úr tudta,
Hogy és just is, és hogy mégis
Merre van a föld népének
Boldogságos útja.
Tyukodi pajtásom,
Én vérem kilobban,
Jó dolga lesz a császárnak,
Úrék
se járnak rosszul, de
Nekünk se lesz
jobban.
-43-
Ne siess:
ital-bor,
Ráfér a
szegényre,
Tán fölvidul
országunkra
Valamikor
jobbjainak
Elfecsérlett
vére.
Nincs itt nekünk
dolgunk,
Ez az urak
dolga
S Bécsben s itthon már
megszokták:
Úr aratja s
elaratja,
Mit vetett a
szolga.
-44-
ÜLJ TÖRVÉNYT, WERBŐCZI
Még magasról
nézvést
Megvolna az
ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a
Földnek népe
S ezer Kinizsi
sem
Térülhet
elébe.
Nagy az idegen
Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes
magyaroknak
Nem futja a
kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.
Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma.
Menekül az inség
Szökve,
bukdácsolva.
Bécsben a
korcsmáros
Tán még nem is
sejti.
Vagy ha tán sejti
is,
Könnyen elfelejti.
-45-
Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak
csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem
lett volna.
Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg hires Werbőczi
Úri
pereputtya.
Árvult kastély
gondját
Kóbor kutya
őrzi,
Hivasd a
törvénybe,
Ha tudod,
Werbőczi.
-46-
BETEG SZÁZADOKÉRT LAKOLVA
Ha jókedv űz, horkantan
állok
Örömöm gyarló célja
előtt,
Oh, nagy, komor, hős
ideálok,
Fajom, átkom, bús, magyar
mezők,
Szabad-e még
sírva-vigadnom?
Ha bűneim
meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába
esem,
Vajjon nem az ős
bosszú-bornak
Mámora gyilkol
rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és
keservé?
Minden olyan
reménytelenség,
Ami ma a szivünkben
magyar,
Minden olyan szomorú
törvényt,
Titkot, bűnt és bűnhődést
takar,
Minden percünk kis, magyar
fátum.
Fejünkre lassan-lassan
nőnek
A beteljesedett
végzetek
Tegnapján és mostanján az
Időnek.
Mindenki mindenkiért
beteg,
Beteg századokért
lakolva.
-47-
AZ HALOTTAS ÜNNEP
(Mikes énekelhette volna.)
Kincs Gyula szeretett bátyámnak.
Az mi
udvarunknak,
Koldus
udvarunknak
Vége csak, hajh, velem
lessz már
S az mi
halottinknak
Dolguk milyen egyenes
már.
Be jó volt
meghalni,
Vélt dicsben
meghalni
Az jó és fő
magyaroknak
S be nagy dolog
élni,
Kik új rosszat meg nem
szoknak.
Otthon, az
hazában,
Szomorú
hazában,
Latrok, hallom, vígan
élnek
S fülük mellett
átkot
Eresztnek a céda
szélnek.
Az halottas ünnep
Bizony magyar ünnep,
Nem maradt ott a javábul,
Aki
kicsit jobb volt,
Bánatában föld alá
bujt.
Én hallom az
órát,
Az üzenő órát,
Megyek, de széthörg a lelkem:
Oh, én édes fajtám,
Bűnöd meg nem érdemeltem.
-48-
NAGY LOPÁSOK BŰNE
Dante ezt, ha jobban is, valahogyan így írta volna meg.
Babits Mihálynak.
»… Ezek itt honuk fórumát
földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se
meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a
hullák.
Vezérük is csupán rosszul
szavalni
Tudott a híres magyar
becsületről
S hagyta hazáját
förtelmeket falni.
Akkoriban a jó magyar
szemekből
Riadottan némult ki az
igazság,
Hisz lopták a csillagot az
egekről.
Honnak atyái honuk veszni
hagyták
S itt maradnak, míg felejtik
emlékük,
Unokáik, a koldus
istenadták.«
-49-
SIPJA RÉGI BABONÁNAK
(Bujdosó magyar énekli.)
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel.
Csak magamban sírom
sorsod,
Vérem népe, magyar
népem,
Sátor-sarkon bort
nyakalva
Koldus-vásár
közepében,
Már menőben bús
világgá,
Fáradt lábbal
útrakészen.
Körös-körül
kavarognak
Béna árnyak, rongyos
árnyak,
Nótát sípol a
fülembe
Sípja régi
babonának,
Édes népem, szól a
sípszó,
Sohse lesz jól, sohse
látlak.
Szól a sípszó: átkozott
nép,
Ne hagyja az Úr
veretlen,
Uralkodást magán nem
tűr
S szabadságra
érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva
lankadt
S ha kegyet ád, rossz,
kegyetlen.
Üzenhettek már
utánam
Kézsmárk hegye, Majtény
síkja,
Határ-szélen botot
vágok,
Vérem többé sohse
issza
Veszett népem veszett
földje:
Sohse nézek többet
vissza.
-50-
AZ UNDOR ÓRÁIBAN
Jobb az undor, mint a
harag:
Be jó volna
fölszabadítnom
Egy nagy elforduló
undorral
Harag-hörgette
magamat.
Én halni térő agg
legény
Napjaimat már csak
kihuzom
S gyermekeket nem fogok
hagyni
Romlás és pusztulás
helyén.
Ha gőgös, dőzsölő
hadak
Ültek nyakára romló
népnek,
Így van az rendjén
bizonyára
S csak aki méltó, az
szabad.
Egy-két szegény
iródiák
Sohse állított meg még
sorsot
És népeket veszejtő,
titkos
Törvényes, nagy
tragédiát.
Gőgös undorral volna
jó
Nézni, hogyan kerül
zátonyra
Kalózok kezén
martalékul
Egy gyönge bordás, rossz
hajó.
Itt voltunk: voltak
vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk,
dühöngtünk,
Bűnös, gyáva, hajó türd
most már,
Hogy mozi-képként
nézzelek.
-51-
HÁT EZÉRT BOLONDULTUNK?
Rippl-Rónai Józsefnek, nagy szeretettel.
Az Isten is tudja
És mindenki tudja,
Én a magyarságom
Nem viseltem
bújva.
Piszkával
fogadtam,
Bújával,
átkával
Fogadtam
És én a szidáshoz
Nem vagyok jogatlan.
Hogy fölül ki
táncol,
Nagyon olykor
bántam,
Mert hát
megokultam
Némi
tudományban,
Valahogy-csak-lesz-ben,
Mert-valahogy-volt-ban,
Deresben,
Lélek-csodát
várva,
De sohase
lesben.
Most azonban
félek
S bizony okkal
félek,
Még a szidáshoz
is
Csak tátog a lélek,
Magát is elveszti,
Minden erő-álmát
Elveszti,
Szél fuj bolond
lyukból,
De bolond szél:
geszti.
-52-
Ha mi ezért
voltunk,
Ezért
bolondultunk
S nagy
igazolásra
Vérrel ezért
hulltunk,
Ezért nyilt a
lelkünk:
Kutya a
magyarság
S a lelkünk
S nincs oly komisz sors, mit
Meg nem érdemeltünk.
-53-
UTÁLATOS, SZERELMES NÁCIÓM
Pintér Jenőnek s társainak, az én vigasztaló és szerelmetes
tanár-barátaimnak.
Ha százszor is
elfordulnék
Tőled okkal vagy nem
okkal,
Míg birtomban tart az
Élet,
Nem mehetek a
gazokkal
S melléd kell állnom, csalfa
nációm.
Így csalódom s hogy
csalódom
Fájva is köszönök
érte
Az Életnek, Sorsnak,
Mának:
Fájó bal-hit, de
megérte
S cselekedés, szükségünk van
reád.
Tenni, ha csak írott
szóval,
S mégis nyugtalanul
tenni,
Dacos és fölhajtott
fővel
Szólni, hogy itt nem lesz
semmi,
Míg marad egyetlen
tiltakozás.
Nyuladoz rám
honiságom
S a szívem úgy dalol
mégis,
Mintha régen
bujtogatnék
Elég jókor s elég rég
is,
De nem volt teljes harcos a
szívem.
Most pedig jöjj, jó
magyarság,
Nomádságnak szabad
élte,
Nyugat ellen Nyugatot
hozz
-54- S csörtess új erőt a
vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a
zavar.
Ha százszor is
elfordulnék,
Csaló tánc ez
véges-végig:
Baj van ma
Magyarországban
S meg fogom várni a
végit,
Utálatos, szerelmes
nációm.
-55-
NEM NAGY DOLOG
Nem is nagy dolog
ez:
Nincsenen a Nincsen,
Ismert álca hazúg arcon,
Bilincs a bilincsen,
Régi
nemzet-fojtás.
Sírni rajta lehet
S ezt is megpróbáltam,
De sírni nem nagyon illik
Ilyen
veszett bálban:
Gyerünk és
mulassunk.
Ha hiszi Tisza
úr,
Hogy jókat
cselekszik
S ha a magyar már
rá-érett,
Tegyen, amit
tetszik:
Nem nagy dolog egy
nép.
Most zúdul
feketén
Néhányunkra
bánat
S holnap már mi
táborunkban
Szintén jókedv
támad:
Ha tor, hát legyen
tor.
Akarták istenek:
Történjenek dolgok,
De igaza csak annak van,
Ki
mindent megoldott,
Mindennel
leszámolt.
-56-
Én már kis ideig
Leszek lázító rab
S
odaadom Sorsnak, Rossznak
Volt-magyar
valómat:
Bécsben jobban
tudják.
Nem is nagy dolog
ez.
Nem nagy sor
nem-hinni:
Bizonyisten,
rongy-országot
Lázadásba
vinni
Ugyse lehet:
mindegy.
-57-
ÖRÖKKÖN ÍGY VOLT
Ez Időből maradjon meg
az:
Mégis voltunk itt némi
jobbak,
Kiket népünknek
bűneiért
Nemes túszokként
ostoroztak
Nemtelen, kínzó
végzetek.
Gyötrött a Ma, mint rút testi
kór
Vagy szöges hordó, amely
büntet
S milliók buta
révülete
Milliókért vérez
bennünket
Gurulón és
ártatlanul.
A mi epokhás, szegény
szivünk
Vérével, óh, csak csoda
esnék,
Fűthetnők majd javult
unokák
Égnivágyó és erős
testét,
Új szent
Januáriusok.
Addig pedig várja
végzetét
A megrugdalt Ma silány
népe
S minden rámért, dühödt
fájdalom
Mi bolond életünket
érje:
Örökkön így volt s így
leszen.
-58-
ÜZENET AMERIKAI VÉREIMHÖZ
Én véreim, akiket közös
átkunk
Vett el tőlünk s szakított
messze-messze,
Tán tul-sokszor jutunk
az eszetekbe.
Hajh, pedig a magyar élet
rohan már
S özönvizéből csak az, ki
kilábol,
Kit rút közeltől messze-csal
a Távol.
Messzi-magyarok, jaj, be
irigyellek:
Itthon már minden
elvesztve előre
S boldogok vagytok:
messze vagytok tőle.
-59-
A RÉGI CSAPSZÉKBEN
A régi csapszékbe
gyerünk,
Hol a magyar lyány és a
fáta
Egyformán kivánta
Tréfánk és furcsa ingerünk.
Tán meghal ez a kicsi
dal,
De a dalok oly bőven
jönnek,
Jönnek és
köszönnek
S mégis mienk a
diadal.
Most már helyt-állunk
mindenütt,
Mert az a legény, aki
állja,
Nem, aki bánja
S nem, aki nem vár s hamar üt.
-60-
A TÉL ASZTALÁNÁL
A Télnek fehér
asztalánál,
Oriás magyar
asztalon
Megindult a
lakodalom.
Inség-lakájok hurcolják
föl
A jó siralom-étkeket
S millió vendég ténfereg.
Serlegekben a bú
sötétlik,
A bú aludt vérü
bora:
Szörnyüséges
Úrvacsora.
És nem jön kedve
Tél-királynak
Asztalt bontani s
kérdeni,
Pedig vón válasz, de
mennyi.
Csak a vendégek
sokasulnak
S a nincsen lakomája
foly
S a könnyektől szőkül a
bor.
Ha a Tavasz majd egyszer
eljön,
Asztalt bont és rendet
teremt,
Nem lesz már itt csak csupa
rend.
Az asztalnál csontvázak
ülnek,
Úri nagy csönd lesz és
pogány,
Mint egy nagy, bécsi
lakomán.
-61-
A HÓSEÁS ÁTKA
»Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy adj? Adj
gyermek-vesztő méhet nékik és téj nélkül való kebleket…« »Annak
okáért olyanná lésznek, mint a reggeli köd, mint a reggel felkelő
harmat és mint a polyva, melyet a szél elhajt a szérüről és mint a
füst, mely a kürtőről kimegyen és eloszol.« Hóseás könyve, 9.,
13.
Zsivány-vérük utolsót
lobban
(Ezért olyan dühös vakok,
rohanók).
De megették rabolt kenyerük
javát
Galád, bünös, mult
századokban
S már tartanak hitvány,
zsoldos sereget.
Hóseás átka fogant
rajtuk,
Hős vezérük is veszendő,
kerge kos,
Vén ajtóiknál hiába
állanak
Cifra ruháju
szolga-hajduk,
Háló kamrájukba a Sors
beoson.
Nemzetségük dölyfös
fejérül
Már-már hull is az inogó
korona,
Olyanná lesznek, mint a
reggeli köd,
Magzatjaiknak sora
gyérül
S polyvásan könnyü, melyet
elhajt a szél.
S hiába jönnek
vér-ebekkel:
Gyáva a zsoldos s azé,
ki fizeti,
-62- Veszett zsiványoknak éj
a sátoruk,
De tiszta bátraké a
reggel,
Az ész, a tűrés, a mag és a
Jövő.
Meddő méh, tej-nélküli
keblek:
Szik-sorsuk ez, hiába oly
tombolók,
Rejtett törvények kibontják
titkukat,
Miket érésig
rejtegettek.
Tombolj zsivány-had, az
átok fogott.
-63-
SZERENCSÉS ESZTENDŐT KIVÁNOK
(Két kuruc beszélget.)
‚Szerencsés
esztendőt,
Jósorsba
menendőt,
György cimborám, kivánok
mostan néked,
Napos tábor
körül
Lássad futni a plundrás
ellenséget.‘
»Nem látom, nem
látom,
Szivbéli
pajtásom.
Nem látom a ködöktől a
jövendőt,
Fultak itt a
szívek
És éhesek és gonoszak a
bendők.«
‚De ilyenkor
hinni
S remény-zászlót
vinni
Illik a jó, kordiális
vitéznek,
Szilveszter
éjjelén
Keserü szánk tátitsuk ki a
méznek.‘
»Óh, jaj,
árulások,
Csuf, bajos
bukások
Sohase voltak esztendőkhöz
kötve,
Az magyar az
magyart
Elárulta s elárulja
mindörökre.«
‚Nézd, fényes az
égbolt,
Ami volt, az rég
volt
S az szerencsés, mivelhogy uj
ujesztendőt,
Ha minden
ránk-szakad,
Áldjuk, higyjük, mint
jósorsba menendőt.‘
-64-
AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN
Kezében óriás
rostával
Áll az Idő és rostál
egyre,
Világokat szed és rostál
ki
Vidáman és nem
keseregve
S busul csak az, akit
kihullat.
S aki kihull,
megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem
szánja,
Aszott nemzetek, hült
világok,
Tört életek miazmás
vágya
Halálra-valók s nem kár
értük.
Szóljak próféták uj
szavával:
Nem kik mertek tagadni
multat,
De kik nem magvak a
Jövőnek,
Mindig azok, akik
kihullnak:
Világok, népek, girhes
eszmék.
Fonnyadtak s
összezsugorodtak,
(Igy szól az uj
próféta-ének)
Az Ur, az Idő áll
örökké,
De elmulnak a renyhe
népek
S velük együtt a tiszta
Lóthok.
Óh, aszottak és be nem
teltek
S óh, magam is faj-sorsom
osztván,
Be igazság szerint hullunk
ki
A kegyetlen óriás
rostán,
Kedvét nem töltvén az
Időnek.
-65-
AZ ELVESZETT CSALÁDOK
Ady Lajosnak, egyetlen jó és igaz testvéremnek.
-66-
-67-
AZ ÁRVASÁG KERTJEIBEN
Cimboraság s szerelem
kertjei,
Csatakos, buja
kertek,
Be jó, hogy most vénes
útjaikon
Kissé árván
tekergek.
Be szép kertek és be szépek a
fák,
Tán sohse hittem
volna,
Hogy ilyen szép és hivó
helyeken
Csábultam a
bokorba.
Kedvnek és vérnek szent
oltárai
És az
adakozásnak,
Be jó, hogy nem lehetnek
helyei
Uj buzdulásnak,
másnak.
Jöhet cimboraság és
szerelem,
Virulhatnak a
kertek,
De tábort-ütni az én
módomon
Már-már sohase
mernek.
E kertek a csodáknak
kertjei
S reményes
árvaságnak
S csodákba tévedhetnek be
ide,
Kik új útakat
vágnak.
S én árvaságom adom majd
oda
Egy-egy áldott
ligetben
S vígan nézem minden új
frigy után,
Hogy egy régi
kilebben.
-68-
A GYERMEKSÉG ELÉGIÁJA
Szép Ernőnek, az édes, jó poétának.
Ráfogott
vigasságú,
Szegény Krisztus, te,
gyermek,
Kit, jaj, keresztre
húznak
Vén, papi
fejedelmek.
Korai
templom-járás,
Ravasz, bús
erkölcs-vermek,
Hajnali
diák-biflák,
Iskolás
ijjedelmek.
Könyörtelen
tudása
Sok tannak, rajznak,
szernek,
Éktelen szögek
kínja,
Miket a fejbe
vernek.
Gyönyörös, ízes
álmok,
Kik mukkanni se
mernek,
Csak kínnal lent a
szívben
Fonnyadnak és
hevernek.
Ifjú bánatok s
vágyak,
Akik hiába
kelnek
S kiket fölnőtt
irígység
Őrségei
tepernek.
-69-
Téged búval és
jókor
Minden csapással ver
meg,
Te: legszomorúbb
ember,
Ezerszer ember:
gyermek.
S vallató
kamrájában
E nagy, iszonyú
pernek
Izzó vas-szűzek
állnak:
Korán-jövő
szerelmek.
-70-
HAL HELYETT KÍGYÓT
»… És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki?« (Máté evangéliuma
VII. 10.)
Seregüket most
fölvonultatom,
Tarkaságos
árnyékaikra:
Csók-emlékekből
csiholódik
Egy-egy íves, szomorú
szikra.
Emlék-menetjük néha majd
megáll,
Ha lábam dobbant, hangom
mordul
S egy-egy fehér arc
csufolódva
Pendül vissza a húzó
sorbul.
Zászlókkal lépnek és
zászlóikat
Remegő keblükre
terítve,
Egynek zászlója a törlő
rongy,
Másé illatos, régi
csipke.
Hajh, zászlók, mosti jó
helyeteken
Hányszor fojtogatott
kivánat,
Mindig egyforma
áhítattal
Sírván esthajnali
imámat.
Esengő, szárnyas tálca volt
ölem
S ti néztétek messze
tükörbül,
Mintha nem az én szám lett
volna,
Mikor bolond sírásra
görbült.
-71-
Erős, de megadó
karjaimat,
Be egyformán hagytátok
cserbe,
Be sokszor sírtam
öleletlen
S be többször sírtam
megölelve.
Vonulj, némber-had,
kiimádkozott
Ajkamnak immár nincs
parancsa,
Melletekről egyenlő
kincsű
Zászlótokkal föl-föl,
magasra.
Hajdan tüzes, bolondos két
karom
Még megmozdul vágyva,
feszítve
S azután mint két fojtott
kígyó
Mellemre-kulcsoltan esik
le.
-72-
MONDJAM EL SZÓBAN?
Mondjam el szóban
Vagy hazug bókban,
Amit a csókban
Valahogyan úgy
adtak, hogy jólvan?
Mondjam el
dühvel,
Nagy-keserűvel:
E földi hüvely,
Szomorú, amit manapság művel?
Mondjam el sírva,
Hogy nincs, ki bírja,
Ki sírján nyírja
Fáját, kinek
még tán nincs is sírja?
Mondjam el talán,
Hogy kripták falán,
Fák Dél-oldalán,
De oda csak
kacagni jön a lyány.
-73-
KIS NŐI CSUKÁK
Most elbocsátlak, kis női
csukák.
Falánk szátokkal, hogy bánni
nem tudtam,
Nem leszek most már
továbbat az útban:
Vizek vannak,
ússzatok vizeken.
Nehéz halfogás volt ez a pár
év itt,
Mert minden
asszony
Egy szalasztott leányságnyit
vénít
Önmagán és kiszemelt
férfián.
Hajh: női csukák, ússzatok,
faljatok.
Nekem már mindegy,
elbocsátalak,
Te utolsó is, legkisebb
szívemnek,
Képzelt arany-hal, kis
senki leány.
Várnak a hozzád-méltó
halak
S falánk szádon talán
megpihennek
Más
áldozatok.
Most elbocsátlak, kis női
csukák.
-74-
AZ ELVESZETT CSALÁDOK
Édes, jó anyámnak – panaszkodón.
Vánkosom hűl s a szívemig
rántom
Fázósan a
bölcseség-takarót:
Be családtalan
holnapok futnak rám,
Száz apa s fiú
ki egymaga vót.
Szinehagyott a multi
barátság,
Megszőkültek a szép, fekete
nők:
Hogy simogattak még tegnap is
engem
S én hogy simogattam
tegnapelőtt.
Fia vagy apja a
szeretetnek,
Egymaga szivem, száz
heves család,
Nem becéznek és becézni
már nem tudsz
S fattyui nászok
szöknek rajtad át.
Hogy tudtam óvni boldog
atyásan
S ölekbe simulni
gyermekesen,
Ijedt szemeket hogy
tudtam csókolni
S csókra, ha rebbent,
hogy húnyt a szemem.
Furcsa családi életem így
fut,
Oh, fiúi függés s víg
apa-kín:
Fiuk már keveseknek tudok
lenni
S már nincsenek esküs, jó
fiaim.
Friss lyány nem csókol többé
anyásan,
Bátor barát se nekem sír, ha
fél:
Szívemben az elveszett, szép
családok
Tűzhelyeiről pernyét ver a
szél.
-75-
KÖNYÖRGŐ MÁJUSI LEVÉL
»… Je sais ton coeur, mon coeur…«: a csak-egy-Asszonynak
küldöm.
Szívem ütném rá pirosan e
virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de
szomorú
S bágyadt írású, májusi
napra.
De levelem, mire elérne,
virradna
És félénk fakulók a mi
betűink.
Titkokat küldenék, küldeném
magam,
Ki itt állok, mióta a
szemedben
Sorsom villant és százszor
szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan
sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és
titkom.
Május diktál és nem tudom,
hogy mit mond,
Csak azt tudom, hogy
elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly
kicsinyig néztél,
Föl se mentettél,
pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a
pörünk pihen
És múltjaink dermedik a
Napot.
Ha azt mondom: mégis te vagy a
Kezdet,
Látom, ahogy a
homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma
reszket
S hogy a szemed távolban is
bezárod.
S én künnrekesztve dideregve
várok
És félek is, hogy a szemedbe
fogadsz.
-76-
Nagyon látsz majd és kegyelem
nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve
megtudom,
Hogy kit siratsz, mit
siratsz, meddig
Félsz még és mért
kell neked félned.
Jaj, az a május, ez az
Élet,
Jaj, mi két ember, akik
félünk,
Holott titkunk miénk s a
bátraké a Sors.
Olyan csodásan kezesek a
titkok,
Fogózzon a szívembe a
szíved
S ne átkozz semmit, ami
elmúlt
S úgy várd a késő
üdvösséget.
Az elfáradt szívek is
szépek
S áldottak az ölelő
zokogások.
És meg ne rikkasson a
levelem,
S a május: ne sírj, mert
sírok én.
-77-
A CIGÁNY VONÓJÁVAL
Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni.
Vadászgatnak múltamban a
gondok:
Ki szoknyákért futkostam
bolondot?
Megérte vagy meg nem
érte?:
Késő van már, mit bágyasszak
érte.
Minden elmúlt bolondságom
drága,
Magam csúfja, magam
bolondsága:
Nem maradtam
szeretetlen
S ha szerettem, magamat
szerettem.
Most vagyok csak szomorúan,
furcsán
Régi-régi bolondságok
múltán:
Szép eszem ha mostan
elmén,
Istenem, be meg nem
érdemelném.
Sötét szirma az én
violámnak
S csillog az est, engem
sokan látnak
S vén vagyok bár s nem
érdemlem:
Piros legyen a bokrétás
mellem.
Bús violám, akarsz lenni
rózsa?
Rózsa kell most, nem tehetek
róla:
Hogyha eddig nem
engedtem,
Ne kacagjon ki a világ
engem.
-78-
Felednélek, ha nagyon
akarnám,
Eléldelnék a magam
hatalmán
Boros szívvel
kihevülve.
S, jaj, mi lenne, hogyha
sikerülne?
»Lement a Nap a maga
járásán,
Sárgarigó szól a Tisza
partján,
Sárgarigó,
fülemile,
Szép a rózsám, hogy váljak
meg tőle?«
-79-
NŐ VAN MELLETTEM
Leszámolok fulasztó
nőim
Kedves, jó kedvvel
veletek:
Mert valakit magamnál is tán
jobban,
Gyalázatosan
szeretek.
Drága szép simulásai a
Szépnek,
Hogy körül-fogtok,
buzdúlok
S aztán jönnek, mik mindig
jókor jönnek:
Nő, szép, szeret, de
megfúlok.
-80-
ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK
Most tán állnánk
meg,
Nem cél, nem pálya:
Ez a világ leghülyébb
Komédiája,
Jaj, öregszünk,
öregszünk, öregszünk.
Óh, voltak jók is
Erényben, bűnben,
Kedves, jó kis asszonyok
Az
életünkben,
De öregszünk, öregszünk,
öregszünk.
-81-
OH, FURCSA ÉLET
Sándor Lászlóéknak, szeretettel.
Oh, furcsa Élet,
Hogy fáj minden sokod
S mégis, hogy sietek
Ok
nélkül,
Jobban, mint valaha,
elébed.
Be jó, hogy valaki majdnem
kell,
Be rossz, hogy én egy
tréfa,
Hiúság, Ady, senki sem
vagyok,
Csak egy ötlet,
Egy fogás néha.
Oh, furcsa Élet,
Be jó volna,
Ha a
szeretőm,
Ha a barátom
Néha-néha beszélne véled.
-82-
JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK
Mintha halkan
szólnál:
Vigyázz, sokan
nézik,
Ne játsszunk
csókosdit,
Játsszunk
temetésdit.
Játék, játék,
játék,
Csak vidámabb
volna,
Kergetőbb
egymáshoz,
Éhesebb a
sorsra.
De csodától
félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyú dudva.
Magam kinálása,
Magad kelletése:
Két
hamar-vén gyermek
Tréfás
temetése.
Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kivánatot űzni
Kivánó
kivánság.
Szórakozott
játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.
-83-
Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg
magasakban.
Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben,
Csak nem engedelmes,
Nagy
teljesülésben.
Nem a csoda
útján,
Nem a rendnek
útján,
De játékot
vesztve
Játékot
hazudván.
Ám ad a Tél
farkast,
Fogakat az
éhség,
Vágyakat a
közöny,
Foltokat a
szépség.
Buzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva
élet-táncnak.
Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda
kerget.
Folyót a
tengerbe,
Buzát a
malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba.
-84-
EGY STÁJER DOMBON
Bródy Sándornak, szívére borultan.
Stájer városnak éjjelére
látok,
Lenn csöndes fényben lobognak
a lángok
S fenn őrült lángban fénylik
a szivem,
Szeretnék más lenni, mint
amilyen.
Óh, ha vágyaim lépést-hajtni
tudnám
Völgyi erkölcsök tisztes, sima
utján,
Dombon is lassan s lassan a
mezőn,
Kocsi-táborban
előgyeledőn.
Még a vad éj is milyen szelid
itten,
Vígak a sorsok vert
bilincseikben,
Okért a jókedv nem
kutat sokat,
S bennem a bánat is már
válogat.
A stájer város felüzenget
hozzám:
»Küldd le a lelked, én
összefoltoznám,
Fognám a vágyad,
óvnám a szemed.«
Most már így is jó,
nem kell, nem lehet.
Most már a lángom gyúljon
pokolpírba,
Vágyam vágtasson, ameddig
csak bírja.
Ne irigykedj, én
rendetlen szívem:
Minden szív rendes,
mikor elpihen.
-85-
A HOSSZÚ HÁRSFA-SOR
Poros a hosszú
hársfa-sor,
Holdfényes a püspöki
udvar,
Simulnak a városi
párok,
Vasúthoz futnak a
kocsik.
Egyszer eljöttünk a
vasúttal
S szállásozó csapatja
járt
Előttem ifjú
fellegeknek.
Akkor a hársak épp
szerettek
S eső után szerelem-szag
volt.
A Hold csak később bújt
elő,
Nagyon szép és titkos volt
akkor
E városban a
szerelem.
Lelkem fiúk, jösztök
velem
Régi, poros hársak
alája:
Régi ember mindig
megáldja
A régi, boldog
sátrakat
És a világ nem
változott.
Cukorra légy, hárson
virág
És lesz vasúttal
érkező
És csók is lesz, aki
várja
És lehettem
valamikor
Ölelések, hársak
királya
És mintha csak
tegnapelőtt.
Poros a hosszú
hársfa-sor,
Holdfényes a püspöki
udvar,
Simulnak a városi
párok,
Vasúthoz futnak a
kocsik.
(Nagyvárad.) -86-
ÉLET HELYETT ÓRÁK
1. Énekek éneke így
énekellek:
*
Nem jött el hozzám soha az én
mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki
kellett,
Időben-siker, pénz, háboru,
béke
S egy teljes asszony szive
szivem mellett,
Legszebb ágyamban
szerelmek nem dultak,
Legjobb
köntösim selymei fakultak
S legjobb
vágyaim a szivembe fultak.
2. Nem jött el az én mátkám,
bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép,
számtalan leányzó,
Hatvan királynő
termeit lezártam:
Jön az én mátkám,
hátha eljön mégis
És ime, árva
Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erős
oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a
bársony, puha leplek
S homálya van az
arany-mennyezetnek.
3. Kinek az innye olyan
édességes,
Nem jött el az én mátkám s
esteleg már,
A messzi csillag miért
olyan fényes?
Miért fut el a csillag
és a mátka?
A hervadt ajak miért
olyan éhes?
Az én mátkám nem jön,
hiába várom,
Fussatok nők, termeitek
kitárom,
Ha ő nem jött, nem lessz már
senki párom.
-87-
4. Játékokat, hogy várjak,
várjak, várjak,
Pótlásnak és
feledésnek, ha kaptam
S eláltatott
hőse az akarásnak
Most itt állok
akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug,
játékos mátkaságnak,
Futó csillagok
fényüket rám-szórták,
Elkábitottak
olcsó mandragórák
S az Élet helyett
nem jöttek csak órák.
-88-
-89-
VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN
A Galilei-körnek nálamnál ifjabb és
tán hivőbb lelkeimnek.
-90-
-91-
MINDEN RÉM RIOGAT
(Kuruc deák énekli.)
Minden rém
riogat,
Nagy
kisértet-lovak
Száguldnak az Ég
boltján.
Mégse törjük
fejünk
Szegény magyar
egünk
Ostoba, rossz, mai
sorsának
Majd eldőlő
mivoltján.
Hát kicsit
hallgatunk,
Csuklódjék
ajakunk,
Bús szitkokat
lenyeljünk
S inkább mint
átkaink
Véres düh
szárnyain
Szálljanak leső
elleninkre,
Harapjuk el a
nyelvünk.
Bizony
meggyászolunk,
Iró-deák
sorunk,
De hallgasson a
bánat,
Gyujtó, szent
betüink
Holnap gyujtnak
megint,
De ha így is nőhet a
bosszunk,
Törjük el a
pennánkat.
-92-
Hallgatunk,
hallgatunk,
Holnapig
hallgatunk,
Gyáva játékba
ötlünk,
De kész legyen
nagyon,
Így-így
hallgatagon:
A szótlan és pennátlan
Isten,
Torló erőnk: az
öklünk.
-93-
AZ IZGÁGA JÉZUSOK
Kegyes hölgy Krisztust egyszer
szült, rég
S azóta is hiába
várjuk
Rívó anyától s jámbor
csemetétől
Hozsánnás idők
teljesültét.
Soha bizony nem nőtt ily
nagyra
S ilyen gyötrőn feszültre
várás:
Mintha virradni utálna az
égbolt
S mintha mindig csupán
virradna.
Néha-ébreszt víg
hajnal-ének
S rá nyögve sóhajt vajudó
vágy,
Megvadulnak a nászbeli bús
párok,
Mintha Krisztust
teremtenének.
S az idők mégis állnak,
várnak
Régi Krisztus kis
bűvkörében,
Síró anyáktól vidám
megváltója
Sohse fog jönni a
világnak.
Sok-sok Krisztust, de
mosolyogva
Küldjetek el, friss anyák,
hozzánk,
Pálmák napján nem csöndes
szamárhát kell,
De tűzszekér égig
robogva.
-94-
Sok-sok harcos s
diadal-ének,
Sok vakmerőség, vér, tűz
és hit,
Ezt hozzátok, elkrisztusodott
bús,
Keresztfás, szikkadt
anyaméhek.
Vörös Krisztusoknak
izgága,
Tavaszi hadja várunk,
várunk,
Mert a világ megszenvedett,
megérett
S jussára méltó: a
világra.
Kik immár nemcsak harcot
hoznak,
De a harcot
végigharcolják,
Tapsolj, Élet, kikkel
régen tartoztál,
Millió, jövő
Jézusodnak.
-95-
VENDÉGSÉG BOTTYÁN VEZÉRNÉL
(Két kuruc beszélget.)
Justh Gyulának, egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének, a
második Bocskaynak.
»Bottyán
vezérünkhöz
Megy sok cifra
vendég,
Tyukodi
pajtásom,
Jó vóna most jó
urunknak
Ha oldalán
lennénk.«
»Öreg, hős
apánkat
Nyelved most
gyalázza:
Nem téríti
félre
Soha a mi
Bottyánunkat
Grófok
udvarlása.«
»De mégis a
grófok
Sima nyelven
tudnak,
Hátha hallgat
rájuk,
Vén oroszlán is
meggyöngül,
Ha frigyet
hazudnak.«
»Rohant elül
mindig
Halálba és tűzbe,
Ha ellen nem tudta:
Nem lehet, hogy most udvarlás
A
láncára fűzze.
-96-
Bottyán jó
urunkat
Kisértheti
grófság,
Marad ő népének
Régi hű vezére, sorsa,
Vitézség és jóság.«
-97-
KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK
Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet, s a magyar élet
több a poézisnál.
A fátyol borult, az asztal
terült,
Örült az úr-rend a Deáki
tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s
Buda
Filoxerátlan hegyei
lihegtek.
Piros borával megint
itatott
Vármegye bálján jókedvű
alispán,
Mindenki támadt, élt és
szabadult,
Csak a plebs maradt
egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó
diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas
gondnak
S a velszi bárdok
kézbe-csaptanak
S pihentető, szép
énekeket mondtak.
Egy emberöltőn folyt a
dáridó
S ékes meséje Toldi
hűségének,
Soha egy riasztó,
becsületes,
Egy szabadító vagy keserű
ének.
Most már orgia és
eszeveszett
Haláltánc már a nemes
urak tánca
S dühbe csapott a béres
igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő
románca.
De künn a dal szabadító s
szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri
kegyre,
Most már csakis úgy nem volna
remény,
Ha mint tegnap, aljasul
elpihenne.
-98-
ARAT A MAGYAR
Árkokban s délben kuruttyol a
béka
S csüggedt arató,
Prometheusznak paraszt ivadéka
Meg-meglopja rohanva a Napot.
Félelmes balsors minden
faluvégen
S Nap-leső
paraszt:
Életet s reményt így aratnak
régen
Magyarországon, rothadás
között.
Erről s arról is felhők
gomolyognak:
Senki sem
lesi
És dehogy várja sohasem a
jobbat,
Csak gonoszabbul mindjárt ne
legyen.
Rothadunk lábon, még
leteperetlen,
Üldöz, ver az
Ég
S tán jól teszi, ne is hagyja
veretlen,
Mert nemcsak Éggel veretjük
magunk.
Veretjük földdel s
ránk-táplált haraggal,
Zsiványos,
bolond,
Dühös és földes, úri
here-haddal:
S mégis Nyár ez s még ez
is övék.
Be jó békának s be rossz az
embernek
S szép mégis a
Nap
S learatjuk rothadtan is mi
termett
S tán jön Jövő, mely
válogatni fog.
Most áll az ország, kuruttyol
a béka
S minden arató,
Prometheusznak magyar ivadéka;
Reszket, búsong, gyülöl s mégis arat.
-99-
VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN
Megint Tavasz s én írásom, én
lelkem,
Megint távolból, csattogsz
csak haza,
Soha rosszabbkor, soha így
megverten.
Éjesebb gyászba sohse
hullt a szikra,
Sohse volt még ily
szomorú a világ.
Írásom, lelkem,
fitogtasd a derűt
S ragyogd otthon
ifjúi társaidra,
Kiknek föl kell
szíveinket emelnünk,
Valahányszor a
Nap-posta Tavaszt hoz
S kik, ha ez a
vén Föld meg is veszett,
Tárt
karokkal esengünk a Tavaszhoz,
Mert
végtelen és féktelen a szerelmünk.
S
egy borzalmak-nyögette kicsi ország
Egyedüli jókedve mi vagyunk:
Szívünk szakad, de mégis vidor orcák.
Kintről: felénk-tátott
föld-szakadékok,
Bent: a régi
sötétség, förtelem,
Ijedősöknek
meghalni elég ok:
Halál kaszál, gazos
kertünknek alján,
Úri sírásók s
zsebrákok dúlnak itt bent,
Kövér
papok árúsítják az Istent
S döglevegő
leng a Tavasz fuvalmán,
S nekünk, ha
végítélet jönne is,
Úgy kell állnunk,
mintha hinnők, hogy győzünk:
Minden
magyar, ki ifjú, döng s dühöng,
Száz
harctérinél nekünk különb hősünk.
-100-
Szép szemben állni ezernyi
pokolnak
S kis itthonunkban harcolni
ki rendet,
Mikor körültünk véresen
loholnak
Nép-óriások, századok,
világok
És trónok és ősi álmok
remegnek,
Keresni egy bús kis
országnak álmát,
Mikor az ég piros
sátra alatt
Játszódnak le hóhéros
panorámák
S mikor olyan kis gondja a
világnak,
Hogy nem tisztul Hunnia
piszkos ólja.
E tavaszon, én ifjú
társaim,
Százszor szentebb minden
máskorinál
Lelkünk erős, tavaszi
riadója.
A História talán ránk
taposhat,
De mi itt bent tápláljuk a
tüzet
És égetünk mindent, mi régi,
poshadt.
Jöhet akármi romlás,
összeomlás,
Nekünk mindegy: ide nem
jöhet rosszabb.
A Föld mozog én ifjú
feleim,
S mi rátesszük lábunk a
magyar rögre
És esküszünk: mozdulni
fog ez is
S minden mostanit jobbal
pótolunk,
Vagy minden vész itt, ámen,
mindörökre.
-101-
A HŐKÖLÉS NÉPE
Biró Lajosnak, kivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a
barátságom.
Ez a hőkölő harcok
népe
S mosti lapulása is
rávall,
Hogy az úri
kiméletlenség
Rásuhintott
szíjostorával.
Mindig ilyen volt: apró
khánok
Révén minden igának
barma,
Sohse harcolt még harcot
végig,
Csak léhán és gyáván
kavarta.
Erőt mutattak, erőt
látott,
Vertnek született, nem
verőnek.
Önerejét feledte
mindig,
Sohse szegzett erőt
erőnek.
Betyár urai így
nevelték,
Nem rug vissza, csak búsan
átkoz,
S ki egyszer rugott a
magyarba,
Szinte kedvet kap a
rugáshoz.
Ma is itt ül lomhán,
petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét
kobozzák
S ha nehányan nem
kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt
pofozzák.
-102-
Csak a Csodák-Ura
meglátná
Végre ezt a szánalmas
népet,
Adna neki csak egy
dárdányi,
Úri kis
kiméletlenséget.
Hogy nehány maradt
sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne
vallja:
Ezért a népért ugyis
mindegy,
Ebsorsot akar, hát –
akarja.
-103-
VÁLASZ BAJNOKI HIVÁSOKRA
Csüggedt unszolók, vert, öreg
fiuk,
Tépett hitű
szentek.
Hivásotokat sírva
köszönöm:
Nyakunkon tartja lábát még
bakónk
S ti hörögve is háborut
üzentek.
Jön a levél innen is, onnan
is:
A száz színű őszön:
Mégis csak a legszebb szín vón a vér,
Még se hagyjuk, hogy a bomlott szemű
S a bomlott fejű kaján játszva
győzzön.
Új Csaba-nép, új, bajnoki
merők,
Én értem a
titkot:
Hivogatjátok
önlelkeitek,
A dacot, az istent és a
halált,
Mikor másokat ti háboruba
hivtok.
Hát ott leszek, ha jő
gyülekezés,
Ha törten, ha
bénán.
Ki közénk áll, nem kap finnyás
kezet
S harcolunk, mint egybevert
mártirok
Fenevadakkal cézári
arénán.
S ne legyen majd köztünk arc
rebbenő,
Tartsa titkát,
tartsa,
Hogy ez már csak a
kétségbeesés,
A Jövőnek szóló
megmutatás
S a kínpadra vont
becsületnek harca.
-104-
CSILLAGOS VÉN-CSATALOVAK
Seregtelen vezérek
honába
Ha üzenek, jaj,
hazaüzenek
S ez üzenet
Érjen utól még, mint az a sors,
Mely éppen nem volt bánkbáni óra
S mégis összehozott bennünket
Megbeszéletlen konspirációra
Váradon.
Ez is Váradon, no az is
mindegy,
Hímet
Jó Váradon ebből is varrjanak.
Szent salak
Volt az
akkor (és talán ma is),
Hogy
tétovázva útrakeltünk.
S
beteltünk
Mert igéretek
valánk.
Ma sem tudom, hogy mit gondolt
a kas,
Mely akkor
rajzott
S mit gondoltunk
mi?
Még akkor nem volt hősi
bajnok
Se Ferencváros, se
Makó
És egyikünk sem
odavaló,
De sehovavaló
sem.
-105-
Hát úgy kellett, hogy
nekikeljünk
Keresni a
csapatainkat
Varrók és várók (itt
illik a szó-vicc),
De harcolók (s ez
több a viccnél).
És amit el se
hinnél,
(Persze én se
hiszek),
Valaminek
Mégis, mintha jöttünk volna,
Csak éppen seregünk nincs nekünk sem,
Csak éppen hogy elfanyarodtunk
S megártott a kevés
Kevélykedés.
Ismered a
fiatalokat?
Én sokat
Várok kedves pietásból tőlük,
Csak sokan és csapatban legyenek
És seregek
Nőjjenek
e seregtelen honban.
Úgy gondolom, a többit
elmondtam
Máskor és
jelesebbül,
Ebbül
Csak a köszöntés csengjen ki
S egy igéret:
Ha nem
kerül jobb senki
S ha új vezérek is
hiába keresnek
E keserves honban
csapatokat,
Mi fölhorkanunk, ha
élünk
S visszatérünk
Szép átkú s csillagos, vén
Csatalovak.
(Grác.) -106-
KÍN ÉS DAC
(Eötvös József emlékének.)
Imre Sándornak, a nagy tanítónak s nemes barátnak küldöm.
Hogy indult végre egyszer a
magyar
Kivált és bátor
férfiaival,
Szédülten szállt előle a
sötétség
S az emberek egymást oly
hittel nézték
Ez országban, mint soha
az-előtte.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín
volt mindig itt a dacnak
Legízesebb
tápláléka.
Selmáskodnak már az igazak
is,
Tréfa kis dolog, tréfa a nagy
is,
Úgy romlunk, mint az esős nyári
körte,
Volt egy-két hitünk, azt is
összetörte
Alkus úr-had és vert, futó
parasztság.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín
volt mindig itt a dacnak
Legízesebb
tápláléka.
Bécs jó, süket fajd s mi
jómadarak,
Szabad minden nép, üdvéért
szabad,
Csak nálunk rothad minden
bárgyu kínban.
Be másként hittük ifju
álmainkban,
Új honszerző vágy mikor
tombolt bennünk.
-107- Mindegy:
Vidámuljunk, ha a
bánat
Fülünk közé vág is
néha,
Kín volt mindig itt a
dacnak
Legízesebb
tápláléka.
Paraszt leromlott s régi a
nagyúr,
A többi vállat-vonva
igazul,
Kín van már csak itt s
egy-két ember távol
Kitekint daccal s
új dacot kovácsol,
Hogy hátha mégis
csoda esik vélünk.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a
bánat
Fülünk közé vág is
néha,
Kín volt mindig itt a
dacnak
Legízesebb
tápláléka.
-108-
LESZ MÁS LAKODALOM
(Kuruc deák levele.)
Talján
kisasszonyom,
Nem mehetek
hozzád,
Idegen lovasok
Portámat tapossák.
Régi vitéz-ruhát
Öltnöm kell magamra,
Rá kell fanyalodnom
A régi
haragra.
De ha bitangékat
Kertemből elűzöm,
Kertem százszorszépét
Kebeledre
tűzöm.
Lakodalom lesz
itt,
Piros lesz a kertem
S lesz más lakodalom,
Várj egy kicsit, lelkem.
A miket is írok
Szegény magyar honban,
Régi szerelemben
S új-új
siralomban.
-109-
AD AZ ISTEN
Medve Miklóséknak, a régi szeretettel.
Csordulj, kedvem,
Ezt a kutya, másért síró,
Szú-megrágta, táblabíró,
Magyar sorsot nem érdemlem.
Mordulj, kedvem,
Mert ha százszor módját multa,
Dühbe, dacba, borba fulva
Ez a fajtám: nem szégyenlem.
Fordulj, kedvem,
Ad az Isten jót is holnap
Minden sírvavigadónak,
Verd a dobod, verd a mellem.
Fordulj, kedvem,
És ha leszakad az Ég is,
Marad magyar mégis-mégis
Ősi,
szép és rémületlen.
-110-
ELVESZETT HIT: ELVESZITLEK
Nagy magyar hite a
Hitnek,
Eötvösé és Kemény
Zsigmondé,
S több csodáké, akiket
vártam,
Be jó, hogy már
elveszitlek.
Így élni még csak pár
évet,
Alkudni s halkul
keseredni,
Befulni magyar
zagyvaságba:
Talán tovább ne is
éljek.
Hiszen csúfolnak a
multak,
Ha a hitem túlságos
volna,
De ereim
becsületéért
Mégis a multak
fakulnak.
Idejében mért nem
mondták,
Hogy a mi kuruc-leses
éltünk
S a védekezés magunk
ellen
Bécsből rántott
vész-mulatság.
Nagy magyar hite a
Hitnek,
Szilágyi Dezsőé,
Grünwaldé,
Mienké, sokaké és
másé,
Elveszett Hit:
elveszitlek.
-111-
A SZEMEINK UTÓDJAI
Be titkosak ma a
gyerek-szemek,
Mintha nem látnák a
bünös, magyar Mát
Vagy mintha
takarnák,
Húnyón takarnák a magyar
Jövőt,
Mely csöndes szárnnyal eléjük
lebeg.
A mi szemeink búsak,
bágyadók,
Düh vérében mind gyérebben
fürödnek,
Alig várva
többet,
Alig várva s csak a
becsületért
Fenyegetők és
föl-föllázadók.
Gyermekeink szemébe
titkokat,
El nem döntött harcainkkal,
mi adtunk
És sirni
miattunk
Fognak, sirni, ha a Jövő
jajos
S helyettünk lesznek talán
boldogak.
Gyerek-szemek, édes
utódjai
Sokat látott, fájó, vén
szemeinknek,
Óh, vajjon mit
intnek,
Mit intnek a jövendő
lusztrumok:
Érdemes volt lelkünket
ontani?
Szemetekben rejtőzik a
titok:
Mi lesz a Tisza-Duna táján
majdan,
Ha mi könnyes
jajban,
Jajban és könnyben hunytuk le
szemünk
S a Föld megindul s háborogni
fog.
-112-
Rejtő, titkos, mai
gyerek-szemek,
Emlékeztek majd
szem-apáitokra?
Égjetek majd
lobogva
S lobogjatok százszor több
kinban is:
Csókunk, átkunk s harcunk
ég bennetek.
-113-
ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA
Június volt s ujjongtunk,
nincs tovább,
Most gyertek szabad
mellü örömök
S pusztuljatok bilincses
iskolák.
De elcsitult a
jókedv-förgeteg
S helyére ült a
döbbent némaság:
Köröttünk már az
Élet csörtetett.
Óh ifjui, szent
megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős
férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen
csodás.
Hős harc az Élet és megélni
szép,
Ha hozzáedzik tüzes
szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg
szivét.
Ha élet zengi be az
iskolát,
Az élet is derűs iskola
lesz.
S szent frigyüket igy
folytatják tovább.
Én iskolám, köszönöm most
neked,
Hogy az eljött élet-csaták
között
Volt mindig hozzám víg
üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az
erőt,
Szeretni az embert és
küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember
előtt.
-114-
Június van s nagyon magam
vagyok
S kisértenek élt éltem
árnyai
S az elbocsátó
iskola-padok.
S én, vén diák, szivem
fölemelem
S így üdvözlöm a mindig
újakat:
Föl, föl fiúk, csak semmi
félelem.
Bár zord a harc, megérzi a
világ,
Ha az ember az marad, ami
volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű
diák.
-115-
GYÜLÖLET ÉS HARC
Ének karácsony ünnepén.
Ma a bilincses
millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete
gyászol
S újra megátkoz
téged,
Csalárd legenda, bethlehemi
jászol,
Hazug fölkentség, ál
szeretet.
Ma sem hiszünk a
pásztoroknak,
Sem a prémbundás víg
örvendezőknek,
Sem a
vezér-csillagnak,
Csupán mi saját,
szomorú erőnknek,
Mely
megfeszíttetett igazán.
Ma a sírokat
bontogatjuk
S minden léptünknél
átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh,
becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi
csillag
A Szeretet
hiszékenyeit.
Ma hóhéraink
Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek
minket,
Megmutatjuk
egymásnak
Gyülölet-szító, nehéz
sebeinket
S bosszúra hívjuk a
szíveink.
Ma bús fejünk álomra
hajtván,
Enyhet álmodunk: piros
bosszú népe
Kél iszonyú
rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer
fejére,
Megfizetni vad
századokért.
-116-
Ma is Gyülöletet
ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és
ujra-ujra,
Gyülöletet és
harcot,
Míg uj Karácsony jelét ki nem
gyujtja
Az egész Földön a mi
szivünk.
-117-
ŐSZI PIROS VIRÁGOK
Mylittának, a legpogányabb nőnek és istennőnek s annak a
Mylittának, aki éppen a legszeretőbb és legszerettetőbb.
-118-
-119-
TÜZES TRÓNOD KÖRÜL
Ne parancsold, hogy egy
széthullott,
Levirradt és múlt lángú
Élet
Emlékeit gyújtsam
elébed.
Kegyelmezz meg a holt
tüzeknek,
Csókoknak, kik ajkakat
fogtak
S vágyaknak, akik
ellobogtak.
Vedd trónodat ez
üszkös-ékes,
Királyi-bús
csillag-romokra,
Tüzet-szórón és
mosolyogva.
Építs föl, hogy halomra
gyujthass
Új száz vágyat, várost és
éket,
Száz, új gyulandó
üdvösséget.
Hogy az új Vénusz mindent
befödjön
S tüzes trónod körül ne
lássák
Csak a te órád
pusztítását.
-120-
NEM HAGYOM ABBAN
Tündér-Ilonám, most választott
álmom,
Be sokféle vagy
aranyalma-fámon
S be másképpen fáj
minden ébredésem
És mégsem és
mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én
mégsem,
Nem hagyom abban
utánad-menésem.
Megyek elébed és megyek
utánad,
Vágy köt lábamhoz óriás
falábat
S mérföldekkel érlek el
újra-újra
És tán
összebujva
Egyszer leszünk csak
éhesen fakulva
Álmok és aranyalma-fa
múlva.
Tündér-Ilonám, már mennek a
mentek
S az álmaink egyre
szentetlenebbek,
Talán beérlek
hajnali időre,
Hiszen olyan
pőre
A Szerelem s a jelszava:
előre.
S az aranyalma pókhálóval
szőve.
És most csináljuk a csodált
csodákat:
Utánad viszem
aranyalma-fámat
S utánad viszem
minden ébredésem
És mégsem és
mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én
mégsem:
Nem hagyom abban
utánad-menésem.
-121-
IFJU SIRÁLYI KEDVEK
Kisértnek az ifju sirályi
kedvek,
Mióta hallom: Tenger ver
riadót
Nyár nyugtalan, boldog
alkonyatain
Szomjas, szenderek-ülte
szivednek.
Tenger ha megmarad vajjon-e
jónak?
Nagyon szerette néhány nyár
idején
Szivemet, aki nagy fényben,
pazaron
Libegett, mint biboros
doge-csónak.
Szereted-e a csillagok ha
hullnak?
Járj ott a partokon
multakra-lesőn:
Nagyon elevenek
voltak valaha
A csillagok ott, a
csókok és a multak.
S kódor, követő lelkemet majd
intsd be,
Mikor tengert nézel az
ablakodon,
A szerelmetes, a
csillag-hullató
Régi, áldott tömlöcbe
és bilincsbe.
Ifju sirályi kedvek
babonáznak,
Óh, Tenger, óh, multak,
óh, Kedves, te ott,
Óh, drága s
örökös Venézia, én,
Óh, veszthetetlen
vér-hona a násznak.
-122-
MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK
Ereimben boldog tüzek
szaladnak,
Harsány szívvel követellek
magamnak,
Mint
régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság
nevében.
Már nincs joga állott, tegnapi
könnynek,
Sorsunk fölött csak
sorsunk, aki dönthet
S már nem
rivallnak
Halál-sikolyos félszek és
tilalmak.
Kedved ha másult, már hiába
másult,
Tartom szived úgy, ahogyan
reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és
sorsába nőve.
Vágynak bűn volt, de itt vagy
s ez valóság
S a valóság mindig a
legfőbb jóság,
Se bűn, se
szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság
nevében.
-123-
ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM
Ha maradt volna nagy
akaratom,
Megint verses sorokba
törném össze,
Hogy lépjen ki
hökkentőn a szívemből
Utolsó, szép
titkom is szabadon.
Szűk lelkű Élet, kibe
beleférnem
Alázatos meghajlással se
tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf
fejed
S hallgasd meg én szépséges
szív-verésem.
Vers-leső kandik, szokottság
családja,
Száz volt asszonyra hiába
gondoltok:
Most jött elém csak az
egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az
egy a drága.
Csöndes Asszony, kit fázó,
puha lépted
Én avaromba rejtően
bezavart,
Ki vén lelkemen
keresztül-méláztál,
Most fényt zúdít
rád titok-rontó vétek.
Grác mellől, melyben Pázmány
tanított
S hova most magyar, eretnek
poétát
Gyógyulni küldött féltő
szeretet,
Szállj, tarthatatlan,
szerelmi titok.
Óh, el kellene most harapnom
nyelvem
S ceruza-tartó ujjamat
letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors
adatott
S ime, nyilnod kell legszebb
földi börtön.
-124-
Dagadt szívem, te szegény
meggyülemlett,
Tüzelő, forró,
meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden
fényességét magadból
Az üdvös és
szerelmes feszületnek.
A csak-egy Asszonyt a
szívemben hordom,
Ki minden volt
verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én
köteles versbe-életem,
Óh, én
boldog-bús, kikiáltó sorsom.
De zuhogj reám
némber-hahota,
Szalass el sorsom,
szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is
a mindent-vallás,
Valld be: szebb
titkod nem volt még soha.
-125-
FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL
»Sudár fa állott,
óriási,
Tavasz delén a
napsütésben…«
Nézd, virágzom, nézd,
hogy süt a Nap,
Virágaimmal érted
késtem.
»Szeszély-asszony hanyag keze,
szél
Belekapott kopott galyba,
virágba…«
Királynét várt s csak most
érkeztél,
Ez a fa az erdők
királya.
»Volt két virág más másik
ágról,
De egy volt szirmuk s kelyhük
színe…«
Van egy víg, rózsás
csók-ravatal
S két élő-vágyó
kiterítve.
»Két fáradt virág más-más
ágról,
Pihegve egymás mellé
hulltak…«
Most kezdődik csak a
történet,
Királynőm, felejtsük a
Multat.
»Tudták jól, hogy röpül az
Idő
S övék csupán egy
pillanatja…«
Mienk a Nap és mi
megállást
Parancsolunk a nyári
Napra.
»És szomorúság volt a
nászuk,
Tiszta, édes, bánattal
telve…«
Ez lesz a világ
legbékültebb
És legfejedelmibb
szerelme.
-126-
HA VÉRHARMAT KELL
Vonogatod egy kicsit
csoda-vállad,
Oly büszke és oly
renyhe vállaid,
Hogy nem
igértél
S nem igértél, hogy igéretet
várjak?
S igéretek régi, bénult
betegje,
Igéretet, melyet meg se
kapott,
Én, beváltatlan,
Hányhatok-e fátylas, csaló
szemedre?
Kivánhatom-e meddő
elszánásod
S mit adhatsz fázón és
kedvetlenül
S amit két
karral
Kinálgatnak meguntatóan
mások?
Nem hallod-e, amikor minden
hallgat,
Hogy bűnösen
égháborúskodik
Csöndedt
éltemben
Szerelmes, szép, vitézkedő
hatalmad?
Aláztatásom kell tán
valakidnek
S én zsúfolt vérem jó
harmat talán?
Virágzástokhoz
Akkor e bolond vérharmatot vidd meg.
-127-
AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK
Adás, igéret,
tilalom,
Parancsolat avagy
alázat,
Ki leszel, mikor ujra
látlak?
Színed elé hadd
készülhessek.
Ez volt asszonyos
életem,
Harapós szájjal igaz
útban
Utálatot is így
hazudtam,
Ha így kinálták a
szerelmet.
Hát sorsom a
komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is
mért kell?
Bemázolom arcomat
vérrel
Vagy krétaporral, mint
kivánod.
Fölöttünk csak úgy kél,
bukik
A Nap s a napok is úgy
mulnak,
Szívek bénulnak s
megujulnak
S csak mi nem látjuk
egymás arcát.
Csak finita
commédia
Akarsz te is majd a
szemembe
Nézni ájultan és
meredve?
Jól van: akarlak, hát
hazudjunk.
-128-
ÚJ TAVASZ EZ
Az Ősz, melybe
ellátogattál
Kiváncsian és
vágytalanul,
Késő s még sem a régi
kopár Ősz,
Melyre már csak a Tél hava
hull;
Új Tavasz és új ígéret
ez.
Bizd rá hittel fehér
hóságod,
Add hozzá lángját drága
melegednek
S aztán tekints szét: az
őszi kopár fák
Virágosan
megelevenednek
S szivemen nyilsz, Te,
szép, nagy virág.
Harsonázik a Tavasz
bennünk
S ha simulásoddal
akarod,
Az őszi felhők fölébe
emelnek
A megujhodt és boldog
karok,
Karjaim, kik ölelve
tartnak.
Oly kicsi vagy s oly nagy vagy
bennem,
Zok-szó minden, ami utánad
késztet,
Jajong, biztat, űz és futtat
utánad:
Ma Te vagy az életem és az
Élet:
Óh, új Tavasz, be nagyon téli
vagy.
-129-
HAJNALLAL A HAJNALNAK
A Hajnal, aki szeretőm
volt
S egyetlen, akit el nem én
hagytam,
Tegnap megállott
cicomáson
Én miattam.
Ideges vállain a felhők
Patyolatai remegtek.
Így néznek
vissza a volt szeretők,
Akik már nem
szeretnek.
Ébredt a város, nyíló
ablakok
Tátogtak, mint friss éhű
szájak
S valahova gondoltam
búsan,
Hol a Hajnalra
várnak.
Óh, volt szeretőm, ha rózsás
lábad
A svájci hegyeket
tapossa,
Legyél bűnbánó asszony egy
kicsit,
Szerelmi posta.
Az a másik is el akar hagyni,
Az a másik is Hajnal-asszony,
Mondd, hogy szabadítson meg a
gonosztól,
Nem is szeretett még, el
ne hagyjon.
-130-
ŐSZI, PIROS VIRÁGOK
Lesznai Anna asszony, aki olyan jóságos, drága barátom, szeretni
fogja talán ezt a verset s megvédi bántói ellen.
Az Ősz piros
virágait
Ismeritek, kis lyányok, akik
jöttök
S félős, nevető vágyakkal
köszöntök.
Az Ősz piros
virágait,
Pirosaknak a
leg-legpirosabbját
Mosti napjaim és
nótáim adják.
Az Ősz piros
virágait
Küldöm hozzátok ingyen vagy
cserébe,
Hogy kegyetlen, kis kezetek
letépje.
Az Ősz piros
virágait,
Óh, drága, véres
élve-virágok:
Így temetkeznek a
büszke királyok.
-131-
KIS KÉK DEREGLYE
Kicsim, holnap már elméssz s
itt marad
A Halálból egy oly kicsiny
darab,
Amennyi voltál
nékem:
Cirogató, édes
asszonyfiók
S csókoló
ellenségem.
Kis, kék dereglyém, várnak a
vizek.
Csókokat adtál s nem tudtad,
kinek
Adod majd igaz
párját.
Vasút-kocsidban
megigazítom
Siratón, hajh, a
párnád.
Suta és tarka emberek
között
Be jó volt itt a te kék
köntösöd,
Kis, fitos, kék
dereglye,
Majd a nagy-nagy örvényes
vizeken
Jussak tán az
eszedbe.
Most multam falják éhes, bús
habok
S jelenemet eljövő
pillanatok.
Megcsókolom kis
orcád,
Hogy új csókok s új pírok
azután
Irigyen
bitorolják.
Jaj, csak kis szerelem az, ami
öl,
Készülj, kicsim, a gőzös már
fütyöl
S haldoklik szívünk
kedve:
Csókos és boldog álmokat
vigyél,
Édes, kis kék
dereglye.
-132-
AKI MAGÁNAK ÉL
Úgy suttogok mostan az
éjnek,
Mely sorsodat és sorsom
rejti,
Mint egy bibliai
Ének,
Kit Dávid
király talán énekelt.
Úgy imádlak kis Senkim,
Semmim,
Mintahogyan ez régen már
volt,
Mert aki régi
Élet,
Sok régi éjben
élt s világolt.
Megyünk most már koldusok
útján
Kevés vigasztaló ötlik
elébünk,
De egymásnak és csak
magunknak,
Furcsán és csak magunknak
élünk
S olyan jó, ha ki csak magának
él.
-133-
BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM
Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Elfojtanálak,
Ha enyhe volna multam,
De bűnöztem, de nem tanultam.
Sorsom fokára
Szerelmes ibisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
-134-
ELTEMETEM SZEMEM LÁTOTTJAIT
Hajh, volna még olyan sok
látnivalóm
Uccán, arcokon és
csillagos Égen,
De eltemetem szemem
látottjait
Boglyas hajadnak rózsás
erdőjében.
Ugy buvok el élet-lopó
szememmel,
Mint remete-hősei
Máriának,
Pedig várják még a
nézésemet.
Multak, jelenek és
jövendők várnak.
Óh, szemeimnek rejtő
lefogója,
Óh, rózsás erdő, hajadnak
erdője,
Illatos moszat, óh, kis
senki, semmi,
Óh, életemnek kis
hunyósdi nője.
Be jó hajadba világokat
zárni,
Tekintetimet, kiket
lesve-lesnek,
Be jó temetni vélt
örömöket
S lesz-örömöket, kík tán nem
is lesznek.
-135-
NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK
Kezdetben tán nem is
hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szívek
Be nagyon közelbe kerültünk.
Szánón simulunk, hogyha
fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.
Első titkunk fű rég
benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.
Soká lesz a célságból cél
már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint
boldog, győztes bajnok a célnál.
-136-
MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY
Ime, megköszönöm neked, hogy
vagy,
Hogy hallottál valaha
rólam
S ha csak egy kicsit is
mulattat szeszélyem:
Jól
van.
Ime, menekülni vágynék
tőled,
Csak evezőm nincs készen a
hajóban
És ha nem fogsz vesztemen
mosolyogni:
Jól van.
-137-
KESERŰ IMÁDSÁGOK MYLITTÁHOZ
I. PROLÓGUS
A dolgaim tán
megmaradnak,
S én is megmaradok
magamnak,
Mindig így
jártam,
De meghalok avagy
öregszem,
Mindenképpen vallom e
vesztem:
Ez tán igaz
És valósággal így csináltam.
II. ÓH, PESTI UCCÁK
Óh, Pest, óh
ismert,
Csunya, heves, szomorú
vackok,
Óh uccák, uccák,
Be szépek és be újak vagytok.
Be megragyogtok
Az ő napos, nagy, mély szemében
S de elgyászultok,
Ha kifelejt belőlük éppen.
Ha letörlődik
Arcából, ami lelketek mondja
S ha bárgyú szívvel
Vagyok bolondított bolondja.
Kis mulatságok,
Óh, hirtelen be csúfra nőttök,
Ha elmarad tán
Egyetlen és időn-jött nőtök.
-138-
Be szépek
vagytok,
Egykor gyülölt, rút, pesti
uccák:
Lábaim hogyha
Ő finom, rossz útjait futják.
III. FÖLEMELEM A SZÍVEMET
És fölemelem
Szívemet, ezt a sötét bolygót,
Mert ismét a Határtalanság
Világai fényeskednek nekem.
Szerelmi csodák
Legendái húllnak az Égről,
Hitek táltosai röpítenek
A Nap magas atyjánál is tovább.
Ami Szép, Gyerek,
Isten és Jó csak bennem élt már,
Ami gügyögős vágy és álom,
Ma mind szentült véremben
bizsereg,
Már-már hamvadók:
Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek,
Mert eljött ős Mylitta lyánya,
Mylitta ő is: a siratta Csók.
Úgy csapdos velem
A nagy Madár isteni szárnya
S úgy visz világokon keresztűl
A részeg, ifjú, hazárd Szerelem.
-139-
IV. BŰN, HA KIBURKOLLAK
Tudom, hogy bűn, ha
kiburkollak,
(Magamnak
bűn),
De cserepzett, fájó ajkam
szeretné,
Ha szép estjén a cinkos
Holdnak
Befuthatná áhított tested
–:
Szeretlek.
Jaj, neked, ha kiváncsiság
űz,
Ha csak vágyaimat
akarnád
Kigyujtani
S azután a szőkék és a barnák
Könnyű hadához űznél,
Ahova űznek
Mindenkit, kik
olcsón örülnek
S ahova bátor, szíves
akarók is
Juthatnak.
(Ha így járnék, olcsó Arany-féle
rímek
Avagy Lédai
zsolozsmák
Majd erről is
tudatnak.)
De drága vagy s tán nekem
drága
S tán nekem csak:
Nézz olykor a világra,
Hiszen olyan nézők a szemeid
Néha
S hiszen olyan ismerős
tarjak
Ezek, amiket most
mutatok.
De ha akarod,
ezerszer
Mondom ki még
S hallgass meg ezeregyedikszer:
Akarlak.
-140-
V. NE FÁJASSUK EGYMÁST
Fájdalmat kinálsz és fájdalmat
szánok,
Így mulnának el az ifjú
talányok,
Ha nagy titkukat meg nem
védem én,
De az enyém a kínok
adománya
S a kínzatások kincse is az
enyém.
Fájatni egymást: darabokba
törne
S kár volna egymást megkapni
gyötörve,
Oly szép az Élet s olyan
kicsiség.
Vércsékként bűn vón egymás
szívét vájni,
Szivét egymásnak s ki
nem hevert szívét.
De itt vagyok s
konok bünösként védem
Az üdvöket és
az én üdvösségem
S az ifjú, őrült,
szép talányokat:
Ölem s öled játszhat
kacér játékot,
De dől, nem kinoz, él
és nem válogat.
VI. EPILÓGUS
Úgy gondolom vagy csak úgy
vélem,
Sokan pörbe-szállnának
vélem,
Ha életem csak préda
volna.
De bár életem zudul
versbe,
Ez életnek a
fejedelme
Én vagyok.
S én vagyok dolgaim legszebb dolga
S kinek e verses meredék-Élet
És életes vers idegen,
Ne lépjen utánam a pokolba.
-141-
ŐSZÜLŐ ERDŐK RETTEGÉSE
Őszülő erdők
rettegése,
Gyásza van a szívemben,
Mylitta,
És szépsége és
elszántsága,
Legdúsabb színeit most
virítja,
A Szerelem, az
igazi,
Oly szomszédos a komor
Halállal.
Nyarat lelkem már nem is
fájlal,
Száz színű, pazar, szomorú
kedve
Szórja sugarát
kifogytáig
Őszt-borongató, szőke
fejedre,
A te macskás, ifjú
fejed
Lelkemből vert új
koronájára.
Az Ősz nap-órája
megállva
Figyeli szánk gyáva
közeledtét,
Néha a köd hó-szagot
érzet,
Ágyaink színes avarra
vetvék
S őszi erdőkből
kidalol
Szerelmünk gyász-hitű
rettegése.
-142-
A LEGFŐBB VÁRTA
Délnek röpülve vándorló
madárnak
Tenger-sziklája, lihegő
röpke vas-ágy.
Meggyező gyermekek eggyének
őrzött,
Szép, maradt meggye,
veszekséges irigyes.
Pehely, amelyet oly örömmel
hordoz
Muló fészkébe kicsi
királyka-madár.
Mosoly, amelyet már csak
lemosolygunk
Szánón, szivesen a mások
ajkairól.
Doktorunknak be nem vallott
betegség,
Szép szemeinket véresítő
vizió.
Rejtett kitalálásuk a
zseniknek,
Kórházi ággyal fizetendő
gondolat.
Gyermekem, aki nem tőlem vagy
nemzett,
S gyermekem mégis és én a
tied talán.
Óh asszony, őrség, tűz-jeles
vén halmon,
Ki az ellennek áruló szót
gyujtogatsz.
Haszontalan s bolondságnak
utolsó,
De legfőbb várta mégis az én
szívemen.
-143-
BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED
Andrea asszonynak küldöm.
Simogass csak, olyan jó a
kezed,
Megint búcsuzom, megint
elveszett
A gőgös Ady minden dacos
gőgje.
Életemen fél-versek
szemfedője,
Hazug csókok emléke
ajkamon.
Simogass csak, olyan jó a
kezed,
Úgy bánom már sok ölő, makacs
harcom,
Simogasd meg ráncos vén
gyermek-arcom.
Feddj meg búsan, hogy én
rossz, elveszett
Szegény ördög csak
későn találtam meg
Te becéző,
simogató kezed.
Mikor talán már minden
elveszett,
Sok jóságomból nem maradt
meg semmi
És nem tudom már magamat
szeretni.
De itt van és olyan jó a
kezed.
-144-
Életbérem sírva panaszlom
Életbérem sírva
panaszlom,
Be csufolós,
kicsi:
Kétes dicsőség, kétes
asszony,
Nagy harcok helyett
aggos várás,
Akarat helyett
tétovázás
S morzsái a dukált
aranynak.
Pedig most kellene
lobognom,
Úgy szalad az
időm,
Szabadult vágyak, finom
otthon,
Utak, csókok most
kellenének,
Kevés vers és
nagyon sok élet
Káros multamat
engesztelni.
Nem maradok ez
élet-bérnél
Sovány és
megaláz:
Mylitta, ha tán
visszatérnél
Kegyesen a
kegytelenségre,
Talán nem
volna soha vége
Annak, amit
nagy-gyáván kezdtünk.
De fogjon meg akármi
rontás,
Csak életes
legyen,
S ne jöjjön a
magamba-omlás,
De életem a
vágy megűzze:
Fut az időm és
én a tűzbe
Vágyom, ki
éltetett, hivott, ki megcsalt.
-145-
TARTALOM
A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA
- Megint nagy vizekre 11
- A perc-emberkék után 12
- Megint sokan néznek 13
- Föl, föl, uram 15
- Vágyni hogy szeretnék 16
- Hunn, új legenda 17
- Erdőben, esős délutánon 19
- Az egyedüliség vigasza 21
- Az én ingoványom 22
- »A XXX-ik századból« 23
- A kényszerűség fája 24
- Nem szánatom magam 26
- Az áradások után 27
- Én fáradtam el 28
- Tavasz van úrfi 29
- A bölcseség áldozása 31
- Akik helyén éltem 32
- Most már megállhatok 34
- Utólszor még Párisba 35
- Az utolsó sereg 37
SÍPJA RÉGI BABONÁNAK
- Két kuruc beszélget 41
- Ülj törvényt, Werbőczi 44
- Beteg századokért lakolva 46
- Az halottas ünnep 47
- Nagy lopások bűne 48
- Sípja régi babonának 49
- Az undor óráiban 50
- Hát ezért bolondultunk? 51
- Utálatos, szerelmes nációm 53
- -146-
- Nem nagy dolog 55
- Örökkön így volt 57
- Üzenet amerikai véreimhöz 58
- A régi csapszékben 59
- A Tél asztalánál 60
- A Hóseás átka 61
- Szerencsés esztendőt kivánok 63
- Az Idő rostájában 64
AZ ELVESZETT CSALÁDOK
- Az árvaság kertjeiben 67
- A gyermekség elégiája 68
- Hal helyett kígyót 70
- Mondjam el szóban? 72
- Kis női csukák 73
- Az elveszett családok 74
- Könyörgő májusi levél 75
- A cigány vonójával 77
- Nő van mellettem 79
- Öregszünk, öregszünk, öregszünk 80
- Oh, furcsa élet 81
- Játék, játék, játék 82
- Egy stájer dombon 84
- A hosszú hársfa-sor 85
- Élet helyett órák 86
VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN
- Minden rém riogat 91
- Az izgága Jézusok 93
- Vendégség Bottyán vezérnél 95
- Kétféle velszi bárdok 97
- Arat a magyar 98
- Véres panorámák tavaszán 99
- A hőkölés népe 101
- Válasz bajnoki hivásokra 103
- Csillagos vén-csatalovak 104
- -147-
- Kín és dac 106
- Lesz más lakodalom 108
- Ad az isten 109
- Elveszett hit: elveszítlek 110
- A szemeink utódjai 111
- Üzenet egykori iskolámba 113
- Gyülölet és harc 115
ŐSZI PIROS VIRÁGOK
- Tüzes trónod körül 119
- Nem hagyom abban 120
- Ifjú sirályi kedvek 121
- Most követellek magamnak 122
- És mégis kikiáltom 123
- Feleselés egy asszony-verssel 125
- Ha vérharmat kell 126
- Akarlak, hát hazudjunk 127
- Új tavasz ez 128
- Hajnallal a hajnalnak 129
- Őszi, piros virágok 130
- Kis kék dereglye 131
- Aki magának él 132
- Be szépre-nőttél bennem 133
- Eltemetem szemem látottjait 134
- Nagyon közelbe kerültünk 135
- Megköszönöm, hogy vagy 136
- Keserű imádságok Mylittához:
- I. Prológus 137
- II. Óh pesti uccák 137
- III. Fölemelem a szívemet
138
- IV. Bűn, ha kiburkollak 139
- V. Ne fájassuk egymást 140
- VI. Epilógus 140
- Őszülő erdők rettegése 141
- A legfőbb várta 142
- Becéző, simogató kezed 143
- Életbérem sírva panaszlom 144