Polynikes, kit öcscse Eteokles megfosztott Theba trónjától,
Argosba menekült, s a szövetséges fejedelmek sergeivel ostrom alá
vette Thebát. A két ellenséges testvér a csata folyamán egymást
kölcsönösen megölte, mint megjósolá a haldokló Oedipus átka. A
csatát követő éjjelen az argosi sereg gyors futásban elmenekült
Theba falai alól, a város felszabadult, melynek királya Kreon lett,
az elesett testvérek nagybátyja.
Az új király másnap reggel azonnal kihirdetteté Theba utczáin,
hogy a honáért elesett Eteoklest fényes pompával fogják eltemetni;
ellenben Polynikes holtteste büntetésül temetetlen marad, a
szomszéd hegyen orvmadarak és ebek zsákmányáúl heverve. Őröket is
állított a holttest mellé, nehogy valaki megszegje a királyi
tilalmat. A hőslelkű Antigone nem viselheti nyugodtan testvére
holttestének meggyalázását, s fölteszi magában, hogy a királyi
tilalom daczára is eltemeti. Kora hajnalban fölkeresi húgát,
Ismenét, hogy tervében részvételre bírja, s ezzel veszi kezdetét a
tragœdia cselekvénye, mely Thebában a királyi palota előtti téren
történik.
(Antigone oldalról, Ismene a palotából jő.)
ANTIGONE.
Ismene, drága testvér, tudsz-e
oly csapást,
Mit Oedipus bünéért Zeus
nem külde ránk,
Hogy életünkben érjen
minden büntetés?
Nincs átok, szégyen,
nincs bánat, nyomor, keserv,
Mit
egyesülten szemlélnem ne kellene
A te
s az én átoksujtotta sorsomon.
És
mily parancs az, melyet szóbeszéd szerint,
Most hirdetett ki városunkban a
király?
Nem mondanád? Vagy nem tudod,
hogy ellenink
Mily uj szégyennel
sujtják kedvesink fejét?
ISMENE.
Nem hallék, testvér, mit sem
kedvesink felől,
Se’ jót, se’
rosszat, a mióta egy napon
Mindkét
testvérünk egymás keblét döfve át,
Kettős halállal egymás éltét elvevé.
Az éjjel eltünt innen Argos serge is,
S azóta nem tudom, mi végzet vár
reám,
Vidámabb lesz-e, vagy sötétebb
a jövő?
-6-
ANTIGONE.
Előre tudtam, s ép azért
hivattalak
E helyre, hogy a hirt
tőlem halld egyedül.
ISMENE.
Mi az? Látom, sötét gond
nyomja kebledet.
ANTIGONE.
Nem tagadá meg hajthatlan
szivű Kreon
Egyik fivérünktől a
tisztes temetést?
Eteoklest (mint a
törvény s megszentelt szokás
Kivánja)
eltemetteté, hogy tisztelet
Fogadja
oda lenn az árnyvilágban őt;
De
Polynikest, a boldogtalant,
Sem
eltemetni, megsiratni sem szabad,
Temetlenül, siratlanul heverjen ott
A puszta földön, s teste a rárohanó
Madárseregnek nyujtson édes lakomát.
A jó Kreon parancsolá ezt így neked
S nekem, ah! ismételve mondom, nekem is.
Azonnal itt lesz, s újra nyilván
hirdeti
Tilalmát, hogy mindenki
tudja; mert komoly
És zordon a
parancs, s ki ellene szegül,
A néptől
megkövezve szenved az halált.
Mutasd
meg most, merész-e lelked és nemes,
Vagy nagyszivű szüléknek gyáva lánya vagy?
ISMENE.
Ha igy van, oh boldogtalan!
ugyan mit ér
Tőlem szegénytől,
daczolás vagy engedés?
-7-
ANTIGONE.
Akarsz-e részes lenni
tervemben? Beszélj.
ISMENE.
Mi vakmerő tervről beszélsz?
Mi szándokod?
ANTIGONE.
A holtat enkezemmel eltemetni
ma.
ISMENE.
Megtennéd azt, mi az egész
népnek tilos?
ANTIGONE.
Testvérünkért – ha te nem is –
én megteszem,
Ne mondjon engem
hitszegőnek senki sem!
ISMENE.
Boldogtalan! Kreonnal mersz
daczolni te?
ANTIGONE.
Szeretteimtől elszakitni nincs
joga.
ISMENE.
Oh jaj! nem jut eszedbe, mint
halt meg atyánk
Utálatúl az
embereknek s dicstelen?
Bünéért
önmagára mondva büntetést,
Önnön
kezével ásta ő ki két szemét;
S ki
egy személyben anyja volt és hitvese,
Fojtó hurokkal végezé ki önmagát;
A két fivér jött harmadiknak azután,
-8- Egymásra törve véres harczmezőn, s közös
Halállal vesztve egymás éltét egy
napon.
Mi érne minket, e törzs végső
sarjait,
Ha a törvénynyel szembe
szállnánk vakmerőn,
Lábbal tiporva a
király parancsait?
Oh testvér, ne
feledd, hogy gyönge nők vagyunk,
S
hatalmas férfiakkal nem daczolhatunk;
Parancsol az erős, nekünk engedni kell,
Parancsa ránk a legborzasztóbb volna
bár.
Bocsássanak meg drága holtjaink
nekem,
Térden könyörgök érte! de
daczolni a
Királyi szóval nem merek.
Csak esztelen
Fog oly munkába, mit
megtenni képtelen.
ANTIGONE.
Nem kérlek többé, sőt ha
kedved jönne is,
Örömmel többé nem
venném segélyedet.
Maradj magadra
hát. Én sirt ások neki;
S ha
meghalok, dicsőség lesz rám e halál.
Jó tettemért szerettim oldalán fogok
Pihenni szeretően. A holtak kegye
Tovább tart, mint az élőké; mert ott örök
Lakásom lesz velük. Te folytasd
éltedet,
S gúnyold az istenek örök
törvényeit.
ISMENE.
Nem gúnyolom; de arra nincs
elég erőm,
Hogy vakmerően daczra
hivjam a királyt.
-9-
ANTIGONE.
Csak hozd föl ezt mentségedül!
Én indulok,
A drága testvér sirját
elkészíteni.
ISMENE.
Oh jaj! szegény, mint reszket
éretted szivem.
ANTIGONE.
Engem ne félts; gondolj magad
sorsára csak.
ISMENE.
Ne szólj e szándokodról
senkinek; sötét
Titokba burkold
terved. Én is hallgatok.
ANTIGONE.
Oh nem, beszélj csak bátran!
Hallgatásodat
Rosszabb neven veszem,
mint áruló szavad.
ISMENE.
Oly sok csapás után mily izzó
még szived!
ANTIGONE.
Az istenek tetszése most velem
leend.
ISMENE.
Igen, ha mire törsz, megbirná
azt erőd.
ANTIGONE.
Ha nem lesz rá erőm, úgy
felhagyok vele.
-10-
ISMENE.
Ha nincs reá erőd, úgy ne is
fogj bele.
ANTIGONE.
Ne szólj tovább igy, mert
gyülölni kezdelek,
S a holt testvér
gyülölni fog, mint ellenét.
Hadd
érjen esztelen fejemmel engemet
A
balsors átka! Hagyj tennem! Bár meghalok,
De vigaszom lesz: ily ügyért szép a halál.
ISMENE.
Menj hát utadra! Tetted
esztelen ugyan,
De látom, hű szerelmed az, mi
tettre hív.
(Antigone oldalt, Ismene a palotába el. Megvirrad.
A kar föllép.)
KAR.
Első versszak.
Fényes nap, ragyogó
világ!
Melynél szebb nem hinte
sugárt
Theba hét kapujára
még,
Mosolygsz végre az ég
boltján,
Hajnalfényt keltve
ránk,
S közelegsz megtörve a Dirke
tükrén.1)
És őt, a fehér paizsos2)
Ellent, ki jöve
Argosból,
Siető menekülésre
üzéd
Gyorsitott
zabolával.
-11- Ádáz Polynikes hivta fel
őt,
S betörő hadait földünkre
hozá;
Vijjogva, miként keselyű,
hasitotta
A levegőt.
Ragyogón fedi szárnya, bércz
havaként;
Sok a fegyvere
és
Sörény boritotta
sisakja.
Első ellenversszak.
Fenn röpködve az
ormokon,
Gyilkos dárdák
ezreivel,
Körben leste a hét
kaput:
S futott még mielőtt
vérünk’
Lakomára vehetné
mohón,
És lángba boritná
tornyunk’
A hephæstosi
fáklyával.
Bősz Ares tombolva
rohan
A szaladó sarkán, a
kemény
Harczban győze a
sárkány.3)
Mert az önhittet gyülöli
Zeus,
S a büszke dicsekvőt bünteti
ő,
Letekint s látja az árként
rohanó
Sereget gőgös fény s pompa
között:
Villáma lesujtja, ki bősz
rohamán
A várfokig ért
Harsány diadalmi dalával.
-12-
Második versszak.
Porba bukott a gonosz, ki
szilaj dühében
Fergetegül jöve ránk,
lobogó üszökkel,
S körül fogva a
várfalakat
Romlást
lihegett.
De a sors
leveré!
A csata más részire más
végzetet osztott a nagy Ares
A hadi
isten.
A hetes kapunál, hol a hét
vezető
Hét ostromoló vezért
fogadott,
Zeus fegyvereket nyere
áldozatul.
Csak az egy atya, egy anya
két fia volt,
Ki a harcz közepett
halált ada s vett;
Gerelyét közösen
egymásba döfé
S elesett a közös
diadalban.
Második ellenversszak.
Ám jön a nagynevü győzelem
istennője,4)
És kegyes arcza köszönti szekérdús Thebát.
Üzzük messzire elménkből
A csaták moraját;
Fel! az
éjjelen át,
Ünnepi karban, fel a vár
templomihoz;
Járjon előttünk a dobogó
Bakchos.5)
-13-
De immár itt közeleg Kreon,
Theba hazánk új fejedelme
Az isteni végzet örök parancsa
szerint.
Mi terv lehet szive
mélyiben,
Hogy aggjainak tisztes
csapatát
Ide rendelé
parancsszóval,
Kiküldött hirnöke
által?
(Kreon föllép kiséretével.)
KREON.
Az istenek sok pusztitó vihar
után
Ismét békében őrzik városunk
falát;
Azért hivattalak a többiek
közül,
Mint legméltóbbakat, mert
tudtam, férfiak!
Hogy Laïoshoz
mindenha hívek voltatok;
S midőn e
várost Oedipus kormányozá,
És
elhunytával a királyfiúk iránt
Mindig
rendithetetlen volt hűségetek.
Hogy
most a két királyi testvér egy napon
Gyilkolva s gyilkoltatva elhúllt s kölcsönös
Testvérgyilkosság véres áldozatja
lett:
Reám szállt a királyi trón és
hatalom,
A nemzetségi származás sora
szerint.
Ám jól tudom, itélni addig
nem lehet
Más szívét és eszét, mig
törvénytisztelet
És tettek nem
mutatják igaz érdemét.
Ki egy egész
ország felett uralkodik,
És nem
törekszik mindig a legjobb után,
Sőt
félelemből zárva tartja ajkait:
Hitványnak mondom azt most is, mint azelőtt.
-14- S ki bárminő barátját
jobban szereti
Honánál, nyomorult
embernek tartom azt.
A mindent látó
Zeusra mondom, nem fogok
Hallgatni,
ha népemre boldogság helyett
Veszélyt
látok bárhonnan is közelgeni;
S ki a
hazának ellensége, az nekem
Sem lesz
barátom; mert tudom jól, hogy a hon
Legbiztosabb hajó a vészben, és ha ezt
Megóvjuk, úgy barátunk mindig lesz
elég.
Törvényeimben ez lesz az
irányadó!
Azért most hallgassátok az
itéletet,
Mit Oedipusnak két fiára
hirdeték:
Eteoklest, ki hazánkat
védte hősileg,
S dicsően elesett; sir
hantja födje be,
S kisérje őt az
áldozat minden neme,
Mit érdemelnek
legkitünőbb férfiak;
De Polynikest,
ki honára támadott,
Hogy a hazát és a
hazának istenit
Tüzzel pusztitsa ki,
s hogy öntestvérinek
Vérével lakjék
jól; ki rabigát hozott,
Hogy
szolgaságba hajtsa a hon népeit:
–
Igy hirdetém ki a városban – senki se
Temesse őt el, senki se sirassa meg,
Temetlenül heverjen teste, és legyen
Ebek zsákmánya, orvmadarak étele.
Ezt rendelem. Kezemből a gonosz soha
Ne nyerjen oly jutalmat, mit jó érdemel.
De ki honához hű marad, kegyelmem azt
– Éljen vagy haljon – egyformán árasztja
el.
-15-
KAR.
Ez hát határzatod, Menœkeus
fia,
A honnak elleni s barátai
iránt?
Hatalmad van reá, a törvényt
te hozod,
Tarthatsz itéletet élőkön s
holtakon.
KREON.
Ügyeljetek, hogy megtartsák
parancsomat.
KAR.
Ifjabb vállakra tedd e terhet,
oh király!
KREON.
A holt mellett kirendelt őrök
állanak.
KAR.
Mért bízod hát e dolgot
másokra is?
KREON.
Hogy a parancs ellen ne keljen
senki se.
KAR.
Nem őrült senki, hogy keresse
a halált.
KREON.
Halál leend jutalma, ám az
emberek
Kincsvágyból gyakran szembe
szállnak ezzel is.
(Az őr élénken jő.) -16-
ŐR.
Épen nem mondhatom, hogy gyors
lábakkal és
Lélekszakadva jöttem
volna, oh király!
Mert sok nehéz gond
lassitotta léptemet,
S jöttömben
gyakran vissza-vissza fordulék,
Aggódva inte lelkem s mondá: «Oh botor!
Miért sietsz oda, hol veszted vár
reád?
S ha itt maradsz, szegény! S
Kreon megtudja majd
Más ajkiról? Mint
kerülöd ki a halált?»
Ily aggodalmak
közt csak lassan jöheték,
Hosszúvá
lesz ily módon bármi kurta út.
De
végre rászántam magam s hozzád jövék,
Tudtodra adni a hirt, bármily rossz legyen;
Mert biztat a remény, hogy többet nem
fogok
Szenvedni, mint a mennyit rám
mért végzetem.
KREON.
Mi az, mi ily nagy félelemmel
tölte el?
ŐR.
Előbb hadd szóljak enmagamról;
én a bűnt
El nem követtem, a tettest
sem láttam én,
S igy büntetést sem
érdemelnék jog szerint.
KREON.
Üres szavakkal jól tudod
burkolni az
Igazságot. De látom, hogy
rossz hirt hozál.
ŐR.
Valóban, szívem rettegéssel
van tele.
-17-
KREON.
Beszélj hát végre, s menj
utadra azután.
ŐR.
Kimondom hát. Valaki eltemette
a
Halottat, testét száraz porral
fedte be,
S megszentelé szokásos
áldozattal is.
KREON.
Mit mondasz! Hol a vakmerő, ki
ezt tevé?
ŐR.
Azt nem tudom. Se’ ásónyom,
se’ bárdcsapás
Nem volt ott látható,
szilárdan állt a föld,
Kerékvágás sem
látszott arra, semmi nyom
Sem árulá
el a merész gonosztevőt.
Mihelyt
jelenté ezt az őrök elseje,
Nagy
rémület fogott mindannyiunkat el.
Eltűnt a holt, bár nem volt eltemetve; csak
Porral behintve, hogy ne érje átok őt.6)
Ebek, vadállatok
nyomát sem láthatók,
Melyek tán, arra
járva, szétmarczangolák.
Szidalmazás
hallatszék most mindenfelől.
Egy őr
vádolta másikát, s kevésbe mult,
Hogy
nem kelénk ökölre; mérgünk nagy vala,
Mert mindnyájunk fejét terhelte ez a bűn,
Bár részét benne eltagadta mindenik.
Készek valánk keresztül menni a
tüzön,
Izzó követ markolni,7) s esküt tenni a
Nagy istenekre, hogy nem mi követtük el
-18- A bűnt, sem a tettest
nem ismerjük, ki volt.
Látván, hogy
minden vizsgálódás hasztalan,
Megszólalt egyikünk, s szavára borzalom
Szegzé fejünket földnek; mert sem
ellene
Vitázni, sem tanácsot adni nem
tudánk.
Ez volt, mit monda: az ügyet
be kell neked
Jelentenünk, s el nem
titkolni semmit is.
Szavát fogadtuk,
s sorsot vetve, engem ért
–
Boldogtalant – e szörnyü megtiszteltetés.
Kedv nélkül jöttem s nem találom kedvedet;
Rossz hírhozót jó szivvel nem lát senki
sem.
KAR.
Rég sejti fontolgatva lelkem,
oh király!
Hogy mindez a nagy istenek
munkája volt.
KREON.
Hallgass, nehogy haragra
lobbantson szavad,
És vénségedre
esztelennek tartsalak.
Mint
mondhatod, hogy ezt az égiek tevék,
S
azon holttestre gondot ők viseltenek?
Hogyan! Talán azt pártolnák az istenek,
Ki tüzzel-vassal ronta országunkra,
hogy
Feldulja a templomokat s
oltárokat,
És szetszakítsa az ország
törvényeit?
Vagy tán gonoszra száll
az istenek kegye?
Nem úgy! Van
egynehány a polgárok között,
Ki rég
titokban zúgolódik ellenem,
Fejet
csóvál parancsimon, s kemény nyakát
Nem hajtja törvény s rend szerint igám alá.
-19- Bizonynyal ők valának,
kik az őröket
Bérrel megejtve e
merényre csábiták.
Mert nincs, mi
annyi bajt okozna emberek
Közt, mint
a pénz. Országokat pusztít el ez,
Földönfutókká tészi a polgárokat,
Rosszat csinál a jóból, és az emberek
Igaz lelkét gonoszra tudja hajtani;
Nincs álnokság, csalárdság, gazság, a
mire
Embert a pénz meg nem tanitna
egyhamar.
De kit a bér a bűnös tettre
csábitott,
Eléri végre azt a méltó
büntetés.
(Az őrhöz.)
A mily igaz, hogy Zeust
hódolva tisztelem,
Úgy teljesítem,
melyet mondok, eskümet:
Ha azt, ki
önkezével ásta meg a sirt,
Ide nem
állitjátok szemeim elé,
Nem lesz elég
haláltok, élve függjetek
Magas bitón
s igy hirdessétek bűnötök:
Hogy a
jövőben is tudjátok, mint lehet
Jó
nyereségre tenni szert; s okuljatok,
Hogy nemcsak hasznot kell keresni mindenütt.
Szerencsét ritkán hoz rosszul szerzett
vagyon,
Legtöbbször végveszélybe
dönti emberét.
ŐR.
Engedsz még egy szót? Vagy
jobb lesz, ha távozom?
KREON.
Nem látod, mennyi boszuságot
ad szavad?
-20-
ŐR.
Szived’ kinozza-e beszédem
vagy füled’?
KREON.
Mit fürkészed, hol székel
bennem a harag?
ŐR.
A bűnös sérté szived’, én csak
a füled’.
KREON.
Ah mily kiállhatatlan
szószátyár levél!
ŐR
De az mégsem vagyok, ki a bűnt
megtevé.
KREON.
Te vagy, s hozzá pénzért adád
el lelkedet.
ŐR.
Jaj!
Baj, ha igaznak látszik, a mi nem igaz.
KREON.
Fecseghetsz látszatról, de ha
elémbe nem
Hozod a bűnöst, akkor majd
tapasztalod,
Hogy alacsony
pénzvágyból átok sarja kél.
(El kiséretével.)
ŐR.
Oh vajha fölfedeznék! De
akadjanak
Reá vagy nem, – hiszen
szerencse dolga ez –
-21- Ide
bizonynyal többé vissza nem jövök.
Mert most is, hogy remény felett kilábolék,
Az isteneknek sok hálával
tartozom.
(Elsiet.)
KAR.
Első versszak.
Sok nagyszerű van e
földön,
Köztük az ember a
legnagyobb.
Átkel a komor
tengereken,
Haragos habok
között
Előre törve
merészen,
A déli szél
alatt.
Az örök istenáldta
Gæa
Ő neki termi gyümölcseit éven
át,
Ménei vonnak ekével a föld
szinén
Körül és körül
barázdát.
Első ellenversszak.
A repülő vidám
madárt,
A vad állatok
ezreit,
És a vizek
szülötteit
Ügyesen
bekeríti
Háló fodraival az
ember,
S eszével fogja
meg.
Csalárd fogásival
legyőzi
-22- A sivatag
vadjait;
S a sörény borította nyakú
paripát,
Meg a szörnyű bérczi
bikát
Igába
hajtja.
Második versszak.
A beszédet, a
gondolatot
Neki adta a sors
egyedül,
Törvényeket ő hoz a
földön;
Elűzi fejéről a zord fagyot
és záport,
S Zeus
mennyköveit.
Esze mindent
kitud,
S készen éri mindig a
jövő.
Egy van, mi leveri őt: a
halál;
De gyógyító kezével a kórt
elűzi.
Második ellenversszak.
Keze műveiben ügyes ő (hitet
felül mulón) s csalárd,
Hajolva a
rossz vagy a jó után,
Ki honát s az
isten örök
Jogát híven
tiszteli,
Áldva legyen – áldva
legyen!
De legyen átok a
gonoszon,
Ki daczra kel
ellenök.
Tűzhelyemhez soha ő ne
üljön
S része ne legyen kedvesim
közt.
-23- Az égre! Mi csodás
tünemény!
Hihetek
szememnek?
Igen, haszontalanul
tagadom,
Ime Antigone
jő.
Boldogtalan Oedipus árva
gyermeke, ah! mit tevél?
Mit
tevél?
Erre vezet az őr! Mi bűn lehet
az, melyet elkövetél?
Megszegéd a
királyi parancsot?
(Az őr vezeti Antigonét.)
ŐR.
Ez az, ki a bűnt elkövette;
ott lelők,
A sirt kezével
ásva.
De hol
Kreon?
KAR.
A palotából épen jókor jő
elő.
(Kreon föllép.)
KREON.
Mi történt? Mily jó hir
köszönti jöttömet?
ŐR.
Király! halandó esküt ne
tegyen soha,
Mert később látja, hogy
hazug volt szándoka;
Im én is
esküvém, hogy többé nem jövök
E
helyre, futva szörnyü haragod elől;
De most remény felett oly nagy szerencse ért,
Melyhez hasonló földön nem található;
Hozom hát, esküm ellen, e szüzet, kit
a
-24- Sirnál lelénk; nem kelle
sorsot vetni most,
Mert engem illet
érte a dij, senki mást.
És most,
király, hallgasd ki és itéld el őt
Tetszés szerint; én tisztán állok s ment vagyok
A büntetéstől, melyet a bünösre
mérsz.
KREON.
Hol és miként ejtéd fogságba e
leányt?
ŐR.
Ő ásta a sirt. Ez minden, mit
mondhatok.
KREON.
Biztos vagy-e, hogy mind való
az, mit beszélsz?
ŐR.
Saját szememmel láttam, mint
temette el
A temetetlent. Tisztán
szólok s érthetőn?
KREON.
Hogy vetted észre és hogy
kaptad rajta őt?
ŐR.
Igy történt a dolog. Borzasztó
haragod
Mindannyiunkat rémülettel
tölte el;
S helyünkre érve szerte
szórtuk a fövényt,
Mely a halottnak
rothadó testét födé;
Szél ellenében a
hegyen üténk tanyát,
Hogy orrunkat ne
bántsa a holttest szaga,
S ha
egyik-másik őr kissé ellankadott,
-25-
Szidalmazó szavakkal serkentők
legott.
Igy tarta ez, mig a nap
fényes kereke
Az égbolt kellő
közepére érkezett,
S erősen égetett;
forgószél támadott
Egyszerre most,
mint égből küldetett csapás,
Szétszórva a völgy lombjait s a sik mezőt
Belepve; elborult a lég; s az istenek
Haragjától csak úgy káprázott a
szemünk.
Hogy jó időre a vihar
lecsillapult,
Szemünkbe tűnt e szűz,
zokogva hangosan,
Mint gyászmadár, ha
visszatérve üresen
Találja fészkét,
elrabolva magzatit!
Ekként sóhajta ő
is a dúlt sir felett,
Szörnyü átokkal
sujtva a gonosztevőt,
Ki a halottól
elrabolta hantjait.
Száraz port hinte
aztán a holttest fölé.
Érczkorsajából
háromszor megöntözé,8)
Megszentelvén a
hármas áldozattal őt.
Mi látva ezt,
rátörtünk s elfogtuk legott,
Bár
cseppet sem volt megrémülve, mondhatom;
S midőn szemére hánytuk ezt s előbbeni
Tettét, merészen mindent önmagára
vett,
Nagy örömömre s bánatomra
egyaránt.
Mert bajtól szabadulni nagy
öröm ugyan,
De fájdalmas, barátot
vészbe dönteni;
Hanem hát én rám
nézve, természet szerint,
Enboldogságom mindennél előbb való.
-26-
KREON.
Te, a ki földre szegzed
vakmerő fejed,
Megvallod vagy tagadod
bűnös tettedet?
ANTIGONE.
Megvallom bátran, mit tevék, s
nem tagadom.
KREON. (Az őrhöz.)
Mehetsz, a merre tetszik, útad
tárva áll,
Szabad vagy és feloldva
súlyos vád alól. (Az őr el.)
(Antigonehoz.)
Te meg beszélj, rövid szóval,
ne hosszasan:
Ismerted a tilalmat,
melyet hirdeték?
ANTIGONE.
Ismertem. Mért tagadjam?
Nyilvános vala.
KREON.
S parancsomat mégis megszegted
vakmerőn?
ANTIGONE.
Nem Zeus volt az, ki e
parancsot hirdeté,
S Diké istennő, ki
az árnyak közt honol,
Az embersziv
számára ily törvényt nem ad.
Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én
Halandó, hogy miatta megtagadjam a
Nagy istenek örök, nem irt
törvényeit.
Isten törvénye nem ma,
tegnap óta áll,
-27- Öröktől él
s korát nem tudja senki sem;
Megtörni
ezt a törvényt ember kedveért,
S az
égiektől érdemelni büntetést –
Nem
volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,
Itéleted nélkül is. Hisz ha a halál
Korán elér, csak nyereségnek tartom
azt.
Vagy nem szerencse arra nézve a
halál,
Kit életében annyi szenvedés
gyötör?
Nem fáj a sir nekem; de fájna
az nagyon,
Ha sirjától megfosztva,
temetetlenül
Látnám porladni
testvéremnek csontjait,
Kit szült
saját anyám. Ez fáj, nem a halál!
Ha
dőreségnek mondod azt, a mit tevék,
Ki dőreségről vádolsz, dőre vagy magad.
KAR.
A lány daczában apja dacza
újra él;
Veszély előtt sem hajlik meg
makacs szive.
KREON.
Jegyezd meg, legkönnyebben dől
meg a makacs,
Kemény szivű; miként a
tűzedzette vas,
Erős bár és merev,
gyakorta megreped,
S apró forgácsokká
törik szét csakhamar.
Kicsiny
zablával meg lehet fékezni a
Szilaj
mének tüzét. A felfuvalkodás
Nem
illik ahhoz, a ki más embert ural.
E
lány eléggé megmutatta, mily makacs,
Midőn a törvényt vakmerően megszegé;
De új bűnnel tetézi most a régi bűnt.
-28- Dicsekvő gúnynyal dobva
azt szemünk közé.
Ő volna férfiú és
gyáva asszony én,
Ha gőgjét győzni
hagynám megtorlatlanul.
Nem; bárha
testvéremnek lánya s volna bár
Vérségre hozzám bárminő közel rokon.
Ki nem kerüli a legsúlyosb büntetést,
Sem ő, sem húga! Mert húgát is
vádolom,
Bünében egyenlően osztozik
vele.
Hivjátok ki! Imént látám a
házban őt,
Őrjöngve félelmében s
öntudatlanul.
A lélek igy elárul
gyakran sok gonoszt,
Ki a sötétben
szőtte álnok terveit.
De én előttem
gyűlöletnek tárgya az,
Ki tetten
érve, még kendőzi bűneit.
ANTIGONE.
Többet kivánsz-e tőlem, mint
halálomat?
KREON.
Nem többet. Elég lesz halálod
is nekem.
ANTIGONE.
Mért késel hát? Szavadban
eddig sem lelék
Kedvet, sem a jövőben
nem lelek soha;
S szavamban ép’ úgy
nem találsz kedvet te sem.
Pedig mi
az, miért nagyobb magasztalást
Érdemlek, mint hogy testvéremnek sirt adék?
Ti is, kik itt jelen vagytok,
helyeslitek,
De nyelvetek megbénitá a
félelem.
-29- Csak zsarnok birja a
hatalmat és jogot,
Hogy szólhat és
tehet szabad tetszés szerint.
KREON.
Csupán te látod ezt Kadmos
polgári közt.
ANTIGONE.
Ők is látják; de szád izére
szólanak.
KREON.
S te nem pirulsz, hogy roszabb
vagy a többinél?
ANTIGONE.
Testvért szeretni nem rossz,
nem szégyenletes.
KREON.
Nem volt az is testvéred, a ki
megölé?
ANTIGONE.
Igen, testvérem; egy apánk
volt, egy anyánk.
KREON.
Miért vagy hát iránta oly
igaztalan!
ANTIGONE.
Ily vádat a halott nem tenne
ellenem.
KREON.
Igen, mert a gonosszal egyre
tartod őt.
-30-
ANTIGONE.
Ez is, mint testvér húlla el,
nem szolgaként.
KREON.
Honát eladva ez, hont védve
halt meg az.
ANTIGONE.
Hades honában egyjogú lesz
mindenik.
KREON.
Nem érdemel egy sorsot a jó és
gonosz.
ANTIGONE.
Ki tudja, ott lenn ily
mértékkel mérnek-e?
KREON.
Halálban sem lesz gyülöletből
szeretet.
ANTIGONE.
Nem gyülöletre: szeretetre
születém.
KREON.
Szeresd hát lenn az
alvilágban, kit akarsz;
De én mig
élek asszony rabja nem leszek.
(Ismene jő a palotából.)
KAR.
Ime jő Ismene
felénk,
Könyfelhő borong homlokának
egén,
-31- S hullatja
gyöngyeit
Piros arcza
felett;
Bánatba merült szive, gyötri
rokonszeretet.
KREON.
Te, a ki mint kigyó házamban
fészkelél
És szivtad véremet, – mig
én nem is tudám,
Hogy két szörnyet
táplálok trónom vesztire: –
Beszélj,
megvallod-e a bűnben részedet,
Vagy
véded esküvel ártatlanságodat?
ISMENE.
Megvallom, ha testvérem nem
szól ellene;
Részes valék a tettben,
bűnben egyaránt.
ANTIGONE.
Ez nem igaz; te nem akartad
tettemet,
S én visszautasitottam
segélyedet.
ISMENE.
Ha rád borúl a szenvedések
fellege,
Részt venni fájdalmadban én
nem rettegek.
ANTIGONE.
A tettest tudja Hades és az
alvilág;
Testvér nem kell nekem, ki
csak szóval szeret.
ISMENE.
Ne hozd, testvér, e szégyent
rám, hogy a halott
Engeszteléseül ne
haljak meg veled.
-32-
ANTIGONE.
Te nem halsz meg velem, s
azért, mit nem tevél,
Nem bünhődöl;
elég az én halálom is.
ISMENE.
Mit éljek én, ha téged el kell
vesztenem?
ANTIGONE.
Kérdezd Kreont; hisz szived,
lelked az övé.
ISMENE.
Haszon nélkül mért gúnyolsz,
sértesz engemet?
ANTIGONE.
Nekem fáj az legjobban, hogy
gunyolni kell.
ISMENE.
Szólj, testvér, mit tegyek
hát, mint segitselek?
ANTIGONE.
Mentsd meg magad. Én nem
irigylem éltedet.
ISMENE.
Oh jaj nekem! Nem oszthatom
hát sorsodat?
ANTIGONE.
Az életet választád te, én a
halált.
ISMENE.
De téged szándokodtól nemde
óvtalak?
-33-
ANTIGONE.
Te ezt tartottad jónak, én a
másikat.
ISMENE.
Igy mindkettőnket egyenlő bűn
terhe nyom.
ANTIGONE.
Bizzál! Te élsz. De az én
lelkem rég halott,
És a halottak
országához tartozik.
KREON.
Most őrült meg az egyik e két
lány közül,
A másik esztelen volt, a
mióta él.
ISMENE.
Ki mindig ész szerint tett, oh
király! az is
Eszét veszíti gyötrő
fájdalmak között.
KREON.
Eszed vesztéd te, a ki rosszal
rosszra vágysz.
ISMENE.
Testvérem nélkül mért kivánjak
élni én?
KREON.
Ne szólj többé felőle; ő nem
létezik.
ISMENE.
Meggyilkolod hát tenfiad
menyasszonyát?
-34-
KREON.
Van még elég termő föld, mely
ekére vár.
ISMENE.
Oh kedves Haemon, mint gunyol
saját atyád.
KREON.
Rossz asszonyoktól megvédem
fiam szivét.
ISMENE.
S menyasszonyától megfosztod a
vőlegényt,
KREON.
Hades hatalma szétszakítja e
frigyet.
ISMENE.
Látom, halálát végleg
elhatározád.
KREON.
Úgy látom én is. Rajta semmi
habozás!
Vezessétek be, szolgák, e
leányokat,
S tartsátok őket szigorúan
zár alatt.
Mert a merész is futni
óhajt, ha közel
Áll életéhez a
halálnak istene.
(A szolgák elővezetik a két leányt. Kreon hátra
vonul.) -35-
KAR.
Első versszak.
Boldog, kinek élete balsorsot
nem ismer!
Mert kit már isten keze
ére, azt
Nem hagyja az átok örökös
örökig többé el.
A haragos habokat
igy
Üzi, hajtja szilaj thrák
szél,9)
Mikoron
zivatar veri végig a tengert,
Mélyéből fekete fövényt szór fel,
S az orditó vihar alatt
Reszketnek a habverte partok.
Első ellenversszak.
Átok van a Labdakidák házán
örökké,
Multak bánatát szaporítja a
végzet;
Nyomorától senki sem oldja
fel őt.
Irgalmatlanul sujtja a boszus
ég.
Legutolsó volt a leány, kire
még
Sugárit az ég
ragyogtatá:
És őt is letarolja a
gyilkos
Halál sarlója
most,
A büszke lélek s a dühös
Erinnys.
Második versszak.
Oh Zeus! szörnyű
hatalmadat
Föl nem tartja halandó
karja;
-36- Az álom, a mindent
leverő, le nem győz,
Sem siető holdak
futása.
Öröktől örökig király
vagy,
Az Olymp ormán
fényes
Sugarak között
élsz.
De az ember sorsa
multban,
Jövőben, örökké egy
mindig:
Bánat jár az öröm
nyomain,
Nélküle nincs
boldogság.
Második ellenversszak.
Sokszor teljesül a
remény,
Még többször csalogat
csalfán,
Kinevetve hiú vágyait a
butának.
Édesen elringatja
őt,
Mig a tűz lángja nem éri
lábát.
Bölcs szavát
hallgassátok:
Gonoszat jónak
vél,
Kinek értelmét az
isten
Vesztére
vezérelvén,
Elveszi ép
elméjét,
Baj nélkül a lét néki kevés
perczet nyujt.
Haemon közeleg félénk,
legutolsó
Sarja e
törzsnek;
Könyei hullnak arája
felett,
Szemében a fájdalom ül
komoran,
Szive vesztett násza miatt
nyög.
(Haemon föllép. Kreon előre jő.) -37-
KREON.
Tisztábban látunk nemsokára,
mint a jós,
Atyád ellen nem jösz
haraggal, oh fiam!
Hogy a halálnak
szentelém menyasszonyod?
Szeretsz-e
mindig, bármi volt az, mit tevék?
HAEMON.
Atyám tiéd vagyok; te adsz
irányt nekem,
Hiven követlek
bölcseséged útjain.
Nincs földön oly
szerelmi frigy, melynek becsét
Nagyobbra tartanám, mint bölcs szándékodat.
KREON.
Ez érzelmet szivedben óvd meg
oh fiam!
Atyád akaratát mindennél
többre tartsd.
Azért kiván a férfiú
áldás gyanánt
Az istenektől
engedelmes magzatot,
Hogy megtorolja
ellenin bántalmait,
S barátjait
szeresse ő is apjaként.
De a ki
engedetlen gyermeket nevel,
Mi mást
készit magának, mint nehéz nyomort,
S
az ellenségnek kárörvendő gúnykaczajt?
Ne hagyd hát, oh fiam! nyugodt értelmedet
Megtántorulni csábos női báj miatt;
Jegyezd meg jól, a rossz szivű nő
oldalán
Kietlen lesz a férfi házi
élete.
Mert mi lehet nagyobb baj,
mint a rossz barát?
Dobd el utálva
hát magadtól e leányt:
Az alvilágban
hadd keressen vőlegényt.
-38-
Ő volt az egyetlen polgáraim között,
Ki hitszegően föl mert kelni ellenem;
Megtartom hát szavam s halálra küldöm
őt.
Hadd kérje aztán rokonát, Zeust,
boszuért!
Ha enfajomban meg nem
torlom a hibát,
Miként büntessem azt,
ki nem rokon velem?
Csak az lesz
feddhetetlen az ország előtt,
Ki
önházában is rendet tud tartani.
Dicséretet, jutalmat nem nyer az soha
Kezemből, aki rendet és törvényt
tapos,
S uralkodójának parancsot
osztogat.
A kit királyul választott a
nép, szavát
– Legyen jogos vagy
jogtalan – követni kell.
Abból lehet
csak jó uralkodó, ki jó
Alattvaló is
képes lenni egyaránt;
Csatákba nem
fut ő, nem hagyja el helyét,
Megvédi
híven, biztosan barátait.
Fejetlenségnél rosszabb nincs az ég alatt;
Miatta országok pusztulnak el, lakok
Leomlanak, győző vitézek sergei
Megbomlanak. De engedelmes érzelem
Megmenti sok derék embernek életét.
Azért a törvényt mindig fenn kell
tartanunk,
S ne engedjünk a nőnek
győzelmet soha;
Ha esni kell, jobb
férfi által esni el,
De asszony
rabjának ne mondjon senki sem.
KAR.
Ha a kor meg nem gyöngité
itéletünk,
Minden szavadban, látjuk,
bölcseség beszél.
-39-
HAEMON.
Atyám, minden javak közt
legfőbb jó az ész,
Mit istenektől a
halandók nyertenek.
Helyes volt-e, a
mit mondál, vagy helytelen?
Nem
tudnám s nem akarnám megitélni azt;
De néha más is eltalálja a helyest.
Te sem láthatsz meg mindent, mit hátad mögött
Mások tesznek, beszélnek, sőt rosszalnak
is.
Zordon tekinteted mindenkit
elriaszt,
S szemedbe nem mer nem
tetsző szót mondani;
De én titokban
hallom és tapasztalom,
Miként siratja
az egész nép e leányt,
Ki minden nő
közt legdicsőbb, leglelkesebb,
S
nemes tettéért szenved ily gyászos halált;
Ki harczban elhullt testvérének sirt
adott,
Hogy holt testét ne
marczangolják ebfogak,
S ne csapjon
rajta lakomát az orvmadár:
Nem-e
inkább aranyjutalmat érdemel?
Titokban ily beszéd kering a nép között.
Rám nézve, oh atyám! e földön nincs
nagyobb
Öröm, mint látni a te
boldogságodat.
Hisz a szülőnek és a
gyermeknek viszont
Nem egymás
boldogsága legnagyobb öröm?
Csak azt
az egy hitet vesd el, csak azt ne véld:
Hogy csalhatatlan vagy mindenben, mit beszélsz.
Ki bölcsnek csak magát gondolja
egyedül,
S eszét nyelvét mindennél
jobbnak képzeli:
Közelről nézve
gyakran lesz üres fejű.
Nem szégyen
az a legbölcsebb emberre sem,
-40-
Ha hajlékony szívvel többet tanulni
vágy.
A bőszült bérczi zuhatag
hullámai
Épen csak azt a fát hagyják,
mely meghajol;
Az ellenállót
gyökerestől széttörik.
Vitorláit ha
megfeszíti a hajós,
Szél ellen
hajtva: felfordítják a habok,
S
tenger mélyébe sülyed menthetetlenül.
Hajlitsd hát irgalomra zordon szívedet.
Mert – ha ifjú létemre ítélnem szabad
–
Legboldogabbnak tartok oly embert
ugyan,
Kinek fejében teljes bölcseség
honol:
De – ilyen ritka lévén – az
sem oktalan,
Ki mások jó tanácsiból
tanulni tud.
KAR.
Ha jól beszél, tanulhatsz tőle
oh király!
Mint tőled ő. Mindketten
bölcsen szóltatok.
KREON.
Mit! Én fogadjak vén koromban
oktatást,
S még hozzá ily éretlen
gyermek ajkiról?
HAEMON.
Nem, csak helyes tanácsot! Bár
ifjú vagyok,
A jó ügyet tekintsd, ne
ifjúságomat.
KREON.
Az hát a jó ügy, hogy
becsüljük a gonoszt?
-41-
HAEMON.
Soh’ sem kivánom én, hogy a
gonoszt becsüld.
KREON.
Nem volt gonoszság az, mit e
leány müvelt?
HAEMON.
Egész Thebában más erről a
vélemény.
KREON.
A várostól tanuljak én
kormányzani?
HAEMON.
Ládd, most valóban pelyhes
ifjuként beszélsz.
KREON.
Ki az ország királya? Én vagy
más talán?
HAEMON.
Nem ország az, mely egy ember
tulajdona.
KREON.
Egész ország nem a király
sajátja-e?
HAEMON.
Ugy hát uralkodjál a puszta
föld felett.
KREON.
Ez is, mint látom, a lány
czinkostársa lett.
-42-
HAEMON.
Igen, ha lány vagy; mert én
csak rád gondolok.
KREON.
Atyáddal mersz daczolni,
elfajult fiú?
HAEMON.
Igen, mert látom, hogy te a
joggal daczolsz.
KREON.
A joggal daczolok, mert védem
trónomat?
HAEMON.
Nem véded azt, ha sérted
istenek jogát.
KREON.
Oh hitszegő fiú, ki asszony
rabja vagy!
HAEMON.
De aljas érzet rabja nem
leszek soha.
KREON.
Minden szavaddal e leányt
védelmezed!
HAEMON.
És téged, és magam, s az
istenek jogát.
KREON.
Te asszony rabja, fékezd
csacska nyelvedet!
-43-
HAEMON.
Akarsz beszélni, s nem hagysz
szóhoz jutni mást.
KREON.
Ez életben nem lesz ő hitvesed
soha.
HAEMON.
Ha ő meghal, még más is sirba
száll vele.
KREON.
Hah vakmerő! még engem
fenyegetni mersz?
HAEMON.
Nem fenyeget, ki észre hozza a
botort.
KREON.
Majd megtanítlak észre hozni,
esztelen!
HAEMON.
Atyám levén, őrültnek nem
mondhatlak én.
KREON.
Valóban? A magas Olympra
esküszöm,
Nem fogsz engem gunyolni
megtorlatlanul!
Hozzátok a czudart
elő, e nyomban itt
Haljon meg
vőlegénye szemei előtt.
-44-
HAEMON.
Ne véld azt; a mig ez a két
szem látja őt,
Nem hal meg addig ő.
De a te szemeid
Reám bizonynyal többé
nem tekintnek itt:
Dühöngj azokkal, a
kik elbirják dühöd.
(El.)
KAR.
Fiad haraggal távozott el, oh
király!
Veszélyes a fellázadt ifjú
indulat.
KREON.
Menjen s tegyen emberfölötti
dolgokat,
Haláltól még sem menti meg
e lányokat.
KAR.
Halálra hurczolod hát mind a
két szüzet?
KREON.
Nem, csak a bűnöst. Jó, hogy
emlékeztetél.
KAR.
És mily halállal fog meghalni
e leány?
KREON.
Ember nem lakta sivatagba
vitetem,
És élve öblös szirtüregbe
zárom őt,
Engesztelésül annyi ételt
hagyva ott,
Hogy a vérbüntől ment
maradjon városunk.10)
-45- Hadd várjon
aztán ott Hades segélyire,
Kit
egyedül tisztelt az istenek közül;
S
tanulja meg, bár későn, hogy felesleges
Csupán Hadest tisztelni mindenek felett.
(El.)
KAR.
Versszak.
Oh mindent győző
szerelem!
Oh Eros! ki szíveken úr
vagy,
S éjente látogatod
rózsás
Arczú leányka
álmát;
Bejárod a
tengereket,
Szállsz hegyen és
völgyön.
Tőled istenek el nem
futhatnak,
Rabbá teszed ember
szivét,
S vágytele lángra
gyujtod.
Ellenversszak.
Megrontod a jót s
igazat,
Nemes szivét bűnre
tanítod:
Te tépted el fia
kebléről
A szerető apát
is.
Szerelmet igér a
leány,
Szép szeme vágyakat
ébreszt,
Vágy ül a trónon, mondva
itéletet:
S küzdelem nélkül tiéd a
diadal, Aphrodite!
-46- Oh gyász
jelenet! szivem elszorul,
Orczám
könyeim özönébe borul,
Nincs szó,
kifejezni keservemet:
Ime Antigonét
látják szemeim,
A sötét sir ölébe
sietni.
(Szolgák vezetik Antigonét a palotából.)
ANTIGONE.
Tekintsetek, oh! ide,
honfiaim,
Miként haladok
Végső utamon,
Mint
nézem utolszor a nap sugarát,
Ah
legutolszor!
Élve temet kebelébe
Hades,
Acheron partjain élve kötök
ki.
Hymen éneke nem
köszönt,
Menyasszonyi
virágkoszorú
Nem ékesít,
Acheron az én jegyesem.
KAR.
De fény koronázza dicső
sirodat,
Szép ara, mosolygva fog át a
halál.
Nem kór keze volt, mely ásta
sirod,
Nem volt boszuló kar pallosa
sem;
Nem, élve fogad keblébe a
föld,
Temetésedet élve
kiséred.
-47-
ANTIGONE.
A Sipylos ormán igy ére
halált
Tantalos
szülötte,
A phrygiai lány;11)
Repkény borította
szirtek alatt
Könyárja soha el nem
apad.
Zápor veri
untalanul,
– A rege igy szól
–
Fagyos hó fedi arczát,
S keblére szemének örök
Harmata hull.
Engem is igy ölel
át a halál.
KAR.
Istennő volt ő, égi
szülött.12)
Por gyermeke vagy te, szüle a föld:
Boldog te, ki isteni végre jutál,
Osztozva isteni sorson.
ANTIGONE.
Oh jaj! mi gyáva
guny!
Őseim istenire,
Mért gunyol ajkatok,
Mielőtt siromba leszállnék?
Oh
város, s ti hazám
Hatalmas
polgárai!
És te
Dirkei forrás, te szekérdus
Theba ligetje!
-48-
Tekintsetek ide és tegyetek
Rólam örök bizonyságot,
Mint szállok alá siratatlanul
Sötét sziklasiromba.
Boldogtalan
én!
Élve nem élek, halni nem
értek,
Nincs sem a földön, sem alatta
honom.
KAR.
Elragadott daczos
érzeted,
S az örök jogot merész
kezed
Megingatá, szegény
leány!
Atyád sorsában osztozol
te.
ANTIGONE.
Ah! felszakitád szivem
legfájóbb sebét:
Boldogtalan Oedipus
átkát,
Mely a dicső
Labdakidák törzsét
Feldulja, kiirtja tövig.
Jaj!
jaj!
Átok a násznyoszolyán, hol a
bűnös anya
Fiának ah! neje
lett,
S engem szüle,
boldogtalant,
Ki átkom alatt, hajadon
fővel
Most meghalok.
Oh jaj!
Boldogtalan,
oh testvér, a te nászod is!
Halálod
által
Engem is megöltél.13)
-49-
KAR.
Holtjaidat
tisztelheted;
Ám ha a törvényt
megveted,
Leterit bosszuló
karjával:
Bukásod ére bűnöd
által.
ANTIGONE.
Nem sirat jó barát,
egyedül
Haladok a sötét sír
felé.
A ragyogó nap nem ragyog én
nekem immár,
Nem, soha
többé!
Nincs, ki felettem könnyeket
áldoz.
(Kreon föllép.)
KREON.
Ki ne sóhajtna, sirna a halál
előtt,
Ha tudná, hogy sirása hasznos
lesz reá?
El gyorsan hát vele! S ha
majd a szirtüreg
Ölébe zárta már,
miként parancsolám:
Hagyjátok a
magányban, hadd haljon meg ott,
Vagy
befalazva éljen még néhány napot.
Halálaért a bűn ne szálljon én reám;
Csupán a napvilágtól fosztom meg szemét.
ANTIGONE.
Oh sir, oh nászterem, oh
földalatti bolt,
Oh börtön, mely
örökre zord öledbe zársz!
Te nyitsz
utat nekem enyéimhez, kiket
Az
árnyvilágba gyűjte Persephassa már;
-50-
Utolsó köztük én, közöttük már
helyem,
Meg sem haltam s holttá tesz
szörnyü végzetem.
De édes a remény,
mely útamon kisér:
Örömmel zársz
kebledre ott lenn, oh atyám!
S te jó
anyám, s te drága testvér jól fogadsz!
Mert megmosám, megszentelém holt testetek,
Saját kezemmel ékesítve helyezém
A sirba. És most, Polynikes, mert
veled
Hasonlót tettem, vesznem kell
jó tettemért.
Pedig dicséretet mond
érte rám a bölcs.
Volnék anya, ki
elhunyt magzatot sirat,
Vagy volnék
hitves s látnám férjem hamvait:
A
törvény ellen nem lázadtam volna fel.
S miért tevém most, mit nem tennék máskoron?
Az elhunyt férj helyett találnék
másikat,
Szülnék más gyermeket, ha
egyik elveszett;
De más testvért
többé nem kaphatok soha,
Ha már apám,
anyám Hadeshez költözött.
Ezért
nyujtám a végtisztességet neked,
Oh
drága testvér! és ezért büntet Kreon
Legaljasabb gonosztevőként engemet;
Ezért ragad meg s hurczol a sirbolt felé,
Ki férjet még nem ismerék, sem nászi
dalt,
Sem azt az áldást, melyet adnak
gyermekek;
Nem, élve, elhagyatva és
örömtelen
Kell most hideg, sötét
síromba szállanom!
Mely isteni
törvény az, melyet megszegék?
Vagy
ah! szegény, miért is emelem szemem
Az istenekhez? Kit hivjak segélyül én?
Hisz jámborságom hozza rám e
büntetést!
-51- Igen, ha kedves a nagy
istenek előtt,
Mit ellenségim
tesznek: úgy bünös vagyok;
De ha
vétkeztek: úgy őket se érje több
Csapás, mint mennyit jogtalan rám mértenek!
KAR.
Még dúl a vihar
untalanul,
A lány daczos heve nem
csillapul.
KREON.
Ki a késedelem oka
volt:
Őrizete majd sirva
lakol.
ANTIGONE.
Jaj! boszús szavadból
látom,
Itt a
halálom.
KREON.
Ne csaljon a kába
remény,
Itéletemet vissza nem veszem
én.
ANTIGONE.
Oh Theba,
szülőföldem!
Oh honom
istenei!
Im, elragad a vad
erőszak.
Theba nagyjai, lássatok
engem,
Végsarját a királyi
törzsnek,
Mily sorsra itéle ez
ember,
Testvéri szerelmem
jutalmaul!
(A szolgák elhurczolják.) -52-
KAR.
Első versszak.
Ércztorony fala közt Danaë
egykor
Börtönben epedett, messze a
napsugártól,
A sir éje borult rá,
örökös bilincsek közt.
Pedig atyja
király volt, nemes a törzse,
S
méhében viselé Zeus aranyos áradatát.14)
Oh mily rettenetes
a te kezed, végzet!
Nem futhat előled
kincs, erő,
Sem büszke tornyok, sem
sötét hajók
Viharos tenger
árján.
Első ellenversszak.
Dyras büszke fiát bősz
Dionysos
Sziklához kötözé a meredek
ormokon,
Lesujtván a merészt gúnyjai
büntetéseül.15)
Igy dönt meg sok erőst lelke hiú vágya!
Ő is megtanulá: nem szabad isten
boszuját
Őrülten s daczosan hivni ki
embernek.
Feldulta a szent nők
tánczsorát,
Gunyolta Evios lángoló
tüzét16)
S a fuvolás muzsákat.17)
Második versszak.
Hol a kyanei
tengeriker18) zaja vet
habot,
Hol a Bosporos árja locsolja a
thrák Salmydest:19)
-53-
Nagy Ares, e föld
Istene ott látta Phineus két fiát
Iszonyú sebével.
Elvette szemeik
ragyogó fényét,
A gonosz mostoha
vérfedte kezével,
Gyilkos orsó volt a
fegyver,
Mely kiölé szemök
világát.20)
Második ellenversszak.
És siralomba, keservbe merűlve
igy
Vesztenek el
nyomorultan.
Boldogtalan, a ki
szülte, anyjuk!
Bár ősi fajából
született a dicső Erechteusnak:21)
A viharok nevelték
ős barlangokban,
Atyja, a Boreas
oktatá futó ménen.
Istenek szülötte
volt ő:
Ám az ősi Moera22) hatalma
Mégis
elérte, lányom!23)
(Tiresias föllép. Egy gyermek kezénél fogva
vezeti.)
TIRESIAS.
Ketten jövünk egyszerre, Theba
nagyjai!
Egynek szemével látva
ketten; mert a vak
Kalauz nélkül nem
haladhat útjain.
KREON.
Mi hirt hozál számunkra, ősz
Tiresias?
-54-
TIRESIAS.
Elmondom tüstént, csak fogadd
a jós szavát.
KREON.
Soh’ sem vetém meg eddig jó
tanácsodat.
TIRESIAS.
Azért kormányzod boldogul
országodat.
KREON.
Szerencse jár velem mindenben,
mondhatom.
TIRESIAS.
Vigyázz, szerencséd szédítő
magasra ért.
KREON.
Mi történt? Borzalommal tölt
el jósigéd.
TIRESIAS.
Halld meg tehát, mit a
jelekből láttam én.
Ülvén
madárvizsgáló régi székemen,24)
Hol egybegyül a
szárnyasok minden faja:
Eddig nem
hallott hang ütötte meg fülem,
Vadul
sivító és rikoltó hangzavar;
És
hallám, egymás tollait mint tépdesék
Gyilkos karmokkal; szárnyaik csattogtanak.
Rémülten megvizsgáltam rögtön a tüzet
Az izzó oltáron; de nem lobbant fel
ott
Hephæstos lángja; nem, olvadtan
szétömölt
-55- A czombok zsirja pislogó
hamu között,
Füstölt, szikrákat
hányt; a szétpattant epe
Köröskörűl
fecskendett; és a csontok ott
Hevertenek, lehámlott zsirtól meztelen.25)
E gyermek ajkiról
hallám, hogy jeltelen
S eredmény
nélkül hamvadt el az áldozat;
Mert ő
vezérel engem, mint én másokat.
Te
vagy, kiért az átok e városra szállt!
Mert meg van fertőztetve minden tüzhelyünk
S oltárunk, madarak s ebek
zsákmányival,
Melyek széttépték
Oedipus szegény fiát.
El nem fogadják
tőlünk már az istenek
Imáinkat, sem
égő tomporok tüzét;
Nem száll
fölöttünk jó jelekkel a madár,
Mely a
meggyilkolt véréből lakmározott.
Vedd
ezt szivedre, oh fiam! Hiszen közös
Sorsunk mindannyiunknak, hogy tévedhetünk:
De a ki téved, nem lesz az
boldogtalan.
Ha bünbánólag
helyrehozza a hibát,
S bünéhez
önfejűen nem ragaszkodik.
De a
makacsság mindig gyönge ész jele.
Ne
gyülöld hát a holtat, ne gyilkold meg őt!
Mi hősiség van abban, ölni holtakat?
Jó szándékkal jót mondok; nincsen édesebb.
Mint bölcs tanácsból jó hasznot
meríteni.
KREON.
Mindnyájan engem vesztek
czélba, oh öreg!
Mint nyillövő a
táblát; még a jóslat is
Fegyver lesz
ellenem; tudom, rég eladott
-56-
És elharácsolt e papfajzat engemet.
Ám űzérkedjetek, ha tetszik, sardisi
Borostyánkővel, ind aranynyal
szabadon;
De e halottat sirba mégsem
teszitek,
Nem, akkor sem, ha Zeus
sasa ragadja el
És prédaként királyi
trónjához viszi:
E förtelem sem birná
arra lelkemet,
Hogy eltemessem őt,
hisz istent – jól tudom –
Az ember
tette meg nem fertőztetheti.
De
annyit mondok, ősz Tiresias! hogy a
Legbölcsebb ember is gyakran nagyot bukik,
Ha a gonoszságot szépíti
haszonért.
TIRESIAS.
Ah!
Ha tudja azt az ember; ha belátja azt –
KREON.
Mit? Mit jelent ez általános
mondatod?
TIRESIAS.
Hogy minden jó közt legfőbb jó
az értelem.
KREON.
Mint balgaság legrosszabb
minden rossz között.
TIRESIAS.
És épen e betegség bántja
lelkedet.
-57-
KREON.
A jóst én nem gyalázom e
gyalázatért.
TIRESIAS.
De megtevéd, hazugnak mondva
jóslatom.
KREON.
Kincsért sovárg a jósok összes
fajzata.
TIRESIAS.
És a királyok szennyes önzés
rabjai.
KREON.
Tudod, hogy a király az, kivel
így beszélsz?
TIRESIAS.
Tudom. Tanácsom által mentéd
meg hazánk.26)
KREON.
Bölcs látnok vagy, de a
rossztól sem idegen.
TIRESIAS.
Szivem rejtelmeit kitárni
kényszerítsz.
KREON.
Kitárhatod, csak ne a
haszonért beszélj.
TIRESIAS.
Haszonért szólok, ámde a te
hasznodért.
-58-
KREON.
Ne gondold azt, hogy
megvásárlod lelkemet.
TIRESIAS.
Tudd meg tehát, nem fogja
addig Helios
Sokszor befutni égi
útjának körét.
Mikorra tenfajodnak
egyik sarja lesz
Halála által áldozat
a holtakért;
Mert e világból egy
lelket kiüldözél,
Szentségtörően élő
sirba zárva őt,
Mig egy halottat
elragadsz az alvilág
Urától, s testét
eltemetni nem hagyod.
Holtak felett
nem birsz hatalmat sem te, sem
Az égi
istenek, kiket bántalmazál.
Ezért
lesnek reád, lihegve boszuért,
Az égi
és az alvilági istenek
Furiái, hogy
tenbünöddel sujtsanak.
Meglátod
nemsokára, pénzért szóltam-e?
Nincs
messze az idő, hogy nők és férfiak
Siránkozása tölti majd be házadat.
Mind föllázadnak ellened a városok,
Hová ebek széthurczolák a csontokat,
S hol a visitó orvmadár zsákmányai
Megfertőztetve hintének halotti bűzt.
Ez volt a nyil, mit bántalmadra
válaszul,
Haragvó lelkem íjászként
szivedbe lőtt;
S találni fog, tüzétől
meg nem menekülsz.
S most, gyermekem,
vezess lakomba engemet
Hadd öntse
ifjabbakra e király dühét,
-59-
S tanúlja meg heves nyelvét
mérsékleni,
És józanabbúl szólni,
mint eddig tevé.
(El.)
KAR.
Szörnyű jóslattal távozott e
férfiú;
Mióta barna fürtjeim
megőszité
Az aggkor, egyszer sem
tapasztalám, hogy a
Város hazug
beszéden kapta volna őt.
KREON.
Én is tudom, s megrendül rá
egész valóm.
Nehéz engedni, ámde
sokkal súlyosabb
Átkot viselni,
ellenállva vakmerőn.
KAR.
Okos tanácsra van most
szükséged, Kreon!
KREON.
Mi hát tanácsod? Szólj! Én
követem szavad.
KAR.
Siess és mentsd ki
sirboltjából a leányt,
A holt testnek
pedig adj tisztes temetést.
KREON.
Ezt tartod jónak? Engednem
kell, azt hiszed?
-60-
KAR.
Igen, s minél előbb, király!
Az istenek
Boszúja gyors léptekkel
jár a bűn nyomán.
KREON.
Oh jaj! Nincs már erőm a
daczra, engedek:
A végzet ellen
harczra kelni nem merek.
KAR.
Menj s tedd magad, ne bizzad
más kezére azt.
KREON.
E nyomban ott leszek. Fel,
fel, cselédjeim,
Közel s távollevők,
fejszét ragadva, fel!
Siessetek az
órjás sziklabolt felé!
Én is megyek,
s megfordult szándokom szerint,
Magam
oldom fel őt, kit megköték magam.
Mert látom, legjobb megmaradni őseink
Bevett szokási mellett éltünk
végeig.
(Szolgák sietve jönnek a palotából s Kreonnal
elmennek.)
Első versszak.
KAR.
Te gyönyöre, dísze a kadmosi
szüznek,27)
Te a dörgő Zeus fia, Istenünk,28)
Te a ki őrized
Italiát,29)
Te ki bő kézzel adod áldásodat
-61-
Ott, hol Deo30)
trónol:
Áldj meg
Bacchus!
Ünnepeidet üli
most,
Áldva az Ismenos31) partjain téged,
A
nép, melyet szüle a sárkány,
A nép,
melyet szüle a sárkány.
Első ellenversszak.
A korykei nymphák32) vig tánczai téged
Üdvözlenek ott, hol a magas
Két
ormu hegyen fény gyúl;33)
Neked zuhog
Kastalia,34)
Repkényes Nysa35)
tégedet üdvözöl.
Dalt zeng rád a
mart,
Zengnek a szőlőkoszorúzta
hegyek.
Vig dal harsog
elédbe,
Ha áthaladsz Theba
virányán,
Ha áthaladsz Theba
virányán.
Második versszak.
ELSŐ KAR.
Áldj meg
Bacchus!
MÁSODIK KAR.
A többi felett
Legkivált Thebát szereted,
Mint villámütött36)
anyád szereté:
Jövel hát! Nyomor átka
érte
-62- Városodat, jövel,
segitsd!
Siess a két ormu hegy
oldalán felénk.
Vagy a tengereken
keresztül!
Áldj meg
Bacchus!
Második ellenversszak.
MÁSODIK KAR.
Áldj meg
Bacchus!
ELSŐ KAR.
Te ki csillagok
Ragyogó sorát vezeted,
S éji dalra, tánczra hívsz,
Istennek szülötte!
Jer ujongva
naxosi37) pihegő nymphák
között,
Jer, jer!
Az éjen át járjanak ittasult
Tánczot körüled, nagy Iakchos isten!38)
Áldj meg, áldj meg
Bacchus!
Áldd meg, áldj meg
Bacchus!
(Hirmondó föllép.)
HIRMONDÓ.
Oh Kadmos népe,
Amphion39) polgárai!
Bármily szerencse érje ember életét,
Dicsérni vagy sajnálni nem tudnám
soha.
Mert a sors változó: lesujtja s
emeli
A boldogot ép úgy, mint a
boldogtalant;
Nincs jós, ki
megmondhatná, mit hoz a jövő.
-63-
Irigylendőnek tartám én eddig Kreont,
Ki ellenségtől mogmenté Kadmos honát,
Korlátlan úr volt az egész ország
felett,
S nemes szülöttek sarjai
vevék körül.
Oda már minden! Mert az
ember addig él,
Míg életét öröm
deríti, és ha ez
Elhagyta: úgy élő
halottnak tartom őt.
Betölthetik
lakát a kincsek ezrei,
Élhet királyi
fényben: ám ha életét
Öröm nem
vidámítja, én jó kedvemet
Oda nem
adnám e hiú füst árnyaért.
KAR.
Mi új balhirt jelentesz a
király felől?
HIRMONDÓ.
Halált jelentek, melyet élők
adtanak.
KAR.
Ki volt a gyilkos? Ki a
meggyilkolt? Beszélj!
HIRMONDÓ
Haemon meghalt; nem idegen kéz
ölte meg.
KAR.
Kinek keze volt? Apjáé vagy az
övé?
HIRMONDÓ.
Öngyilkossá lett apja
gyilkosságaért.
-64-
KAR.
Oh látnok, mily igaz volt
szörnyü jóslatod!
HIRMONDÓ.
Jövőre nézve is szükséges jó
tanács.
KAR.
Im jő Eurydike, Kreon nemes
neje;
Ah a boldogtalan! Véletlenül
jön-e,
Vagy hallá már, mily balsors
érte gyermekét?
(Eurydike föllép; utána hölgyei, áldozati
adományokkal.)
EURYDIKE.
Oh polgárok, minő hirt kelle
hallanom,
Midőn nagy Pallas
templomába indulék,
Hogy bemutassam
ott forró imáimat!
A várajtó zárát
nyitám fel ép’ mikor
Fülemhez ért a
szörnyü balsors híre, mely
Családomat
sujtá; megdermedt hallatán
Szivem s
ájultan estem hölgyeim közé.
De
mégis, kérlek mondjátok még egyszer el.
Szólhattok bátran, megszokám a szenvedést.
HIRMONDÓ.
Kedves királyném! hallgass
meg, ki ott valék;
Elmondok mindent,
a valót nem titkolom.
Mért áltatnálak
síma szóval, hogy utóbb
Hazug
maradjak? Legjobb az igaz beszéd.
-65-
A sik oromra kisértem föl férjedet,
Hol Polynikes teste még földön
hevert,
Ebek fogától megcsonkitva
iszonyún.
Imádságunkkal kérve Plutót
s Hekatét,40)
Hogy távolitsák el szörnyű haragjokat,
Megmostuk szentelt vizben, és
elégetők
A testmaradványt fristörésü
ágakon,
Magas sirhantot hányva hamvai
fölé
A honi földből; azután a
sziklasir
Felé siettünk, mely a lány
nászterme lett.
Egyik kisérő hangos
sirást halla most,
Mely a
megszenteletlen sirból tört elő;
S
azonnal megjelenté a királynak ezt.
Hogy a közelbe értünk, tompa jajgatás
Hangzott elénk, s zokogva sóhajtá
Kreon:
«Ah én boldogtalan! mi gyászos
sejtelem
Aggasztja szivem! Életem
legszomorúbb
Ösvénye ez, mely szörnyü
kín felé vezet!
Fiam hangját hallom!
Fel, fel, cselédjeim!
Sietve
vizsgáljátok meg a sziklasirt,
Tekintsetek be a barlangnyiláson át,
Hadd tudjam, Hæmon hangja volt-e, vagy talán
Elámiták az istenek hallásomat?
Ugy tettünk, mint a bús király
parancsolá;
S benézve a barlangba,
végső szegletén
Ott láttuk légben
függve a szegény leányt,
Hurokba font
finom fátyollal a nyakán,
S Hæmont,
ki kedvesét átfogva szorosan,
Könyezve jajgatott a vesztett nász felett,
Kesergve apja bűnén s a megölt arán.
-66- Ezt látva, kínosan
sóhajtott a király,
S hozzá sietve
könnyek közt megszólitá:
«Mit tettél,
oh boldogtalan! Mi szándokod?
Mi
balvégzet hozá e helyre léptedet?
Jer
innen, oh fiam! Térdelve kérlek én!»
Ám vad tekintetet vetett rá a fiú,
Arczát eltorzitá a daczos, néma gúny,
S kirántá két élű kardját; de gyors
futás
Megmenté atyja éltét; ekkor ah!
dühét
Önnön magára forditván,
önoldalát
Döfé át éles kardjával; s
eszmélve még
Bágyadt karjával átfogá
a holt arát;
Föléje hajlott aztán, s
véglehellete
A halvány arczot
vérbiborral vonta be.
Holtan nyugszik
már a halottnak oldalán,
S
menyegzőjét Hades lakában tartja meg,
Halandó emberek intő példájaul,
Hogy minden baj közt legnagyobb a dőreség.
(Eurydike kiséretével el a palotába.)
KAR.
Ah mit jelent ez? A királyné
hirtelen,
Jó, rossz szó nélkül
megfordulva távozott.
HIRMONDÓ.
Én is csodálkozom; de biztat a
remény,
Azért rohant csak el, nehogy
keserveit
Egész város hallgassa; ott
benn hölgyei
Között akarja megsiratni
holt fiát.
Nem lesz oly esztelen,
hogy bűnt kövessen el.
-67-
KAR.
Ki tudja? A nagyon mély, néma
hallgatás
Ép’ oly vészjósló, mint a
nagy siránkozás.
HIRMONDÓ.
Megyek hát s megvigyázom: nem
rejt-e szive
Elfojtott néma
fájdalmában romboló
Vihart? Igazság
volt, mit monda ajkatok:
Nagyon mély
hallgatás gyakran veszélyt jelent.
(El a palotába.)
KAR.
Itt jő a király maga,
karjaiban
Fia holt tetemét hozza
zokogva;
Saját büne volt, mely sujtja
fejét.
Kimondom e szót szabadon
már.
(Kreon jő, Haemon holttestével; utána
szolgái.)
KREON.
Oh jaj!
Oh esztelen ész! oh gyász hiba
Vad szigora!
Nézzétek a gyilkos apát, ki megölte fiát!
Oh üdvtelen érzetem átka!
Fiam, fiam, nyiltában tört virágom!
Jaj! jaj! jaj! jaj!
Én öltelek meg,
Nem volt a te
hibád!
-68-
KAR.
Ah fájdalom! későn látod be a
helyest.
KREON.
Oh jaj!
Gyötrelmeim immár megtanítottak!
De fejemre az ég boszuja sujta elébb,
Kétségbeesésbe riasztva szivem, –
Oh jaj!
S eltaposá
éltem gyönyörét!
Oh kin! Oh emberi
kába remény!
(A szolga jő a palotából.)
SZOLGA.
Csapás után ujabb csapás ér,
oh király!
Egyik gyötrelmedet
karodban hurczolod,
S a palotában új
kín tőre les reád.
KREON.
Mi új baj érhet, a mi ennél is
nagyobb?
SZOLGA.
Nőd meghalt, most ölé meg
frissen vert sebe;
Nagyon szerette
gyermekét s utána halt.
KREON.
Oh jaj!
Oh Hades boszuért lihegő
Torka, tied vagyok én!
Tudsz
egyebet még, oh balsors hirnöke, szólj!
-69-
Jaj! jaj!
Halott
vagyok s újra megölsz!
Szólj, mit
akarsz? Mi csapást tudsz még?
Jaj!
jaj! jaj! jaj!
Nem mese hát? Önkeze
ölte meg
A szerető drága
nőt?
KAR.
Tekints oda magad, a ház nem
rejti már.
(A palota ajtaja kitárul. Eurydike holtteste
látszik.)
KREON.
Oh jaj!
Uj gyötrelmet, borzalmat látok itt,
szegény!
Mily kinokat hoz még
számomra a sors?
Karomban tartom a
meggyilkolt gyermeket,
S ott látom
ah! anyja merev tetemét!
Ah szegény
anya! Ah fiam!
SZOLGA.
Ott roskadott le a házoltár
zsámolyán,
Sötét éj fogta el szemét;
megsiratá
Magareus sorsát, kit előbb
sujtott halál:
Aztán Hæmon fiát; majd
szörnyü átkokat
Mondott reád, ki
meggyilkoltad gyermekit.
KREON.
Jaj! jaj! jaj!
jaj!
Rettegés fog el!
-70- Mért nem döfi senki
szivembe kardját?
Gyötrelmimnek
éjjelén,
Kinjaim közt
nézzetek
Engem,
ah!
SZOLGA.
Mindkét fiának fájdalmas
halálaért
Nőd haldokolva is még téged
vádola.
KREON.
Ah szólj, miként ragadta őt el
a halál?
SZOLGA.
Saját kezével szúrta át
szivét, mihelyt
Meghallá gyermekének
gyászos végzetét.
KREON,
Oh jaj, jaj! Senki e
földön,
Csak én vagyok, én, mindennek
oka!
Én voltam az ah, ki
megöltelek,
Én, senki
más!
Ide, szolgák! Vezessetek
el!
Vigyetek innen!
Mert semminél kevesebb vagyok!
KAR.
Vigaszt keressz, ha
szenvedésben van vigasz:
Hol a bánat
rövid, kisebb a fájdalom.
-71-
KREON.
Jövel, jövel!
Boldog nap hajnala, jer,
Mely engem örökre megszabaditsz!
Várva-várt végem, jövel,
Ne
lássa szemem a kelő napot!
KAR.
Bizd a jövőre ezt, most a
jelennek élj:
Jövő gondját hagyd
arra, kit megillet az.
KREON.
Azért könyörgék csak, miért
szivem eped.
KAR.
Miért könyörgesz? A ki porban
született,
Soha ki nem kerüli az a
végzetet.
KREON.
Vigyetek innen, engem
esztelent,
Ki megöltem a nőt s a
gyermeket –
Ah! nem akarva. Jaj
nekem, hová,
Melyikre nézzek? Melyik
ad vigaszt?
Hajh! gyászba borult
körülöttem a lét,
Megölte a végzet e
sziv örömét.
(Elvezetik.) -72-
KAR.
Ha üdvöt akarsz ez életen
át:
Legyen ész vezetőd,
S ne sértsd meg az istenek égi jogát.
A merész fölemelt szava visszaesik,
Lesujtva reá;
Míg a
botort okulásra hozza az aggkor.