The Project Gutenberg eBook of Deák Ferencz és családja (2. kötet) by Károly Eötvös

(Utam Puszta-Szent-Lászlóra. – A Deák-lakta szobák. – Deák gesztenyefái. – A bükkös. – A hangyák utja. – A Katiczabogár konoksága.)

Tizenhat éven át itt töltötte Deák Ferencz az esztendő nagy részét. 1855-től 1870-ig itt lakott rendesen májustól novemberig. Csak öt-hat héten át volt távol, a mikor egyik-másik cseh fürdőben unatkozott orvosai tanácsára vagy a mikor Balaton-Füred árnyékos ligeteiben és sétálóin adomázott. A tizenhat év közül tizenkettőben ezt cselekedte.

Itt Puszta-Szent-Lászlón lakott a legjobb barát s a legédesebb testvér, a kik valaha éltek a világon s a kiket Deák Ferencz egész életén át legjobban szeretett. Ifju korától kezdve a halálig. Minő barátság volt az, mely a két Deák-testvér és Oszterhuber József közt az angyallelkü Deák Klára oldalán egész emberéleten át fennállott! Ha én vagy más e barátság igaz történetét egyszer igazán megirhatná! Nem hinné el senki. Az -2- utódok kora hidegen gondolkozik, csöndesen érez. Azt mondaná: ábrándos költő csapongó képzelete szőtte-fonta a gyönyörü mesét.

A puszta-szent-lászlói urilak kis szobáiban, gazdagon teritett asztala mellett, hires vadgesztenyefái alatt s bükkös erdejének árnyékában érett meg gyakran a magyar nemzet sorsa s fordult jobbra nem egyszer szomoru végzete. Hires kormányzók, nagy államférfiak, lángoló lelkek s hű barátok, császár követei itt keresték fel, itt rajzották körül a haza bölcsét. Egyetlen vár, kastély, urilak nincs ebben az országban, a hol, bár csöndesen, némán, ugy készült volna Magyarország története, mint a puszta-szent-lászlói urilakban.

A nap leszállt már, a mikor a pölöskei erdő hatalmas bükköséből a Valicka-patak völgyére leszálltunk. De még világos volt. Bakot és tornyát még tisztán láttuk, a mikor a söjtöri uton dél felé lekanyarodtunk. A nyárnak utolsó napjait élveztük. Szeptember közepe. De az erdőnek és a mezőnek, a szénának és a sarjunak édes illatával tele volt még az alkonyat levegője. Repült a négy ló a kocsi előtt, de mégis sötét lett, mire Söjtörre értünk, Deák Ferencz születése helyére. S ugy mentünk keresztül a hosszu falun, hogy a szülőházat, a Deák-család egyik ősi urilakát ez este meg se láthattuk. Fönt a dombon, magas fák árnyékában eltévesztettük szemünk elől.

Még rövid negyedóra s oda értünk Puszta-Szent-László északi faluvégére. Egyikünk se járt még ott, -3- kérdezősködnünk kellett. Találtunk is az utczán hozzávaló embert.

Meg is láttuk, noha nincs sok tornya, sőt egy tornya sincs. Hanem az épület sarkain csakugyan vannak apró toronyalaku diszitések. Göcseji embernél ezek is toronyszámba jönnek.

A kapu nyitva, a jó négy ló beugrik az udvarra s megáll az előszoba ajtaja előtt. Valami kulcsárnő, valami gazdaszony, valami szolgálóféle s valami udvaros jönnek hozzánk nagy kiváncsisággal. Vajjon ki lehet a vendég? Hiszen az uraságok nincsenek itt!

Az uraság nem mozdulhatott ki a nyirlaki hitbizományi kastélyból. Az ifju uraság hadgyakorlatra vonult be Csehországba. Nyirlak messze van Puszta-Szent-Lászlóhoz, egy vadászt szolgálattételre s egy jó szakácsnét és szobalányt küldött ugyan fogadásunkra az én nemes barátom, Tarányi Ferencz előre, de bizony azok nagy kényelmesen koczogtak, mig a mi négy lovunk sárkányok módjára repült. Csak később félóra mulva érkezett meg a szolgáló személyzet.

Mindegy. Az asztalon gazdag teriték várt s kitünő szobák és ágyak. Az épület tervrajzát még ez estén papirosra jegyezgettem.

Legjobban érdeklődtem ama helyiségek iránt, melyeket Deák Ferencz szokott használni. A nagy tekéző -4- szoba, mely egyuttal társalgó és pipázó és tanácskozó szoba volt és hálószobája.

A nagy tekéző szoba most is meg van. Benne a tekéző asztal, melyen Deák Ferencz is szokott játszadozni. Megvan a nagy fekete bőrpamlag is s néhány karosszék Deák Klára urasszony idejéből. Egy sarokban néhány darab bot, melynek fogantékjára a haza bölcse faragott apró szoboralakokat.

Deák hálószobája a kastély délnyugati sarkán kisded sarokszoba. Egy ablaka az urasági kápolnára, nyugat felé, másik ablaka a hires vadgesztenyefákra néz dél felé. Az ágy is azon a helyen, a hol harminczhárom éve volt, a mikor Deák utoljára fordult meg e helyen. Kis ruhaszekrényének csak helye van meg, melyet maga vitetett oda Pestről. A szekrény ma a nyirlaki kastély egyik ereklyéje.

Estebéd után az volt a kérdés közöttünk, ki melyik szobát foglalja el alvásra. Nekem Deák Ferencz szobáját és ágyát jelölték ki. Nem fogadtam el. Ugy gondoltam, nem tudok elaludni hajnalig vagy reggelig, mámoros lenni pedig másnap nem akartam. Szinte bizonyosra vettem, hogy a Deák Ferencz élete, egyénisége, kora, cselekményei fölött való tünődés az első éjszaka elver szememből minden álmot s alvási képességet.

Négy hatalmas vadgesztenyefa a kapubejárattól jobbkézre. Teljesen kilátszik az utczára is. A járó-kelők -5- jól láthatják a mindig nyitott kapun s az alacsony kőkeritésen át. Meg is nézik. A vármegyében minden régi ember s a faluban minden öreg és ifju, sőt gyermek is tudja s mondogatja:

Most is haragos zöld sürü lombja minden fának, pedig szeptember közepén vagyunk. A szokottnál magasabb sudár szálu fák messze oldalra nyuló ágakkal és lombozattal.

Biztosat mondani senki sem tud. Még a 80 éves öreg nyugdijas ispán Szabó Antal uram se, a ki pedig negyvenhárom év előtt, 1861-ben, került az uradalomba. Már akkor is megvoltak, noha nem oly magasak és terebélyesek.

Az idős vadgesztenyefák életkorát nem tudom biztosan megitélni. Az én falumban kevés van. Apám egész életében ültetgette, de nem boldogult vele. Ugy látom, a hüvösebb s talán márgásabb talajt jobban szereti, mint az én birtokom talaját s forró nyarát. Gyermekkoromban tehát nem figyelhettem meg évenkénti növését.

A kastély 1833-ban épült, most tehát hetvenegy éves. A fák nem gyökérről nőtt csiatagok, hanem szabályosan ültetvék. Egymásközti helyzetük ezt bizonyitja. A kastély épitése előtt ez a hely gazdasági udvar volt, korábban tehát alig ültethették. Hanem 1833-ban vagy 1834-ben. -6-

Kérdeztem, hol a fa-zsöllyeszékek s hol a karos fapad, melyet Deák Ferencz szokott használni.

A felelet az volt: az urasági kápolnában vannak Deák ereklyéi gyanánt elhelyezve.

Kezdetleges, falusi, durva alaku és faragásu készségek. Bizony nem igaz az, hogy ezeket Deák Ferencz furta, faragta, állitotta össze. Még csak czéhbeli ács és asztalos se. Hanem csak közönséges faragó béres.

De hát igy is jó volt. Hiszen szélben, esőben, télen és nyáron ott kellett ezeknek a fák alatt szabadban állani. Holmi finomabb munkáju fényezett butordarab huszszor is elpusztult volna félszázad alatt. De ezeken is ugyancsak meglátszik a kornak és korhadásnak minden nyoma. Pedig több mint harmincz év óta már a templomban állanak.

Az urasági kápolna szemközt, kissé oldalt fekszik az urilakhoz, az utcza tulsó felén. Jókora épület szép, sudár toronynyal, falun templomnak is beillenék.

Az egyik képen én ülök a padon s Linzer Béla barátom mellém hajolva, bizalmasan közöl valamit. Mintha Deák Ferencz fülébe valami jó barátja vagy kedvelt rokona halkan sugna valami érdekes dolgot.

A másik képen magam ülök a padon. Deák nem sokkal volt magasabb, mint én. Ugyanaz a gömbölyü termete, mint az enyém. Bajusza ugyan más és sok -7- minden más rajta, de körülbelül akkorának látszó busafej, mint az enyém s kalapom ép oly nagy karimáju, mint a minőt ő szokott viselni. Az egész kép feltünő hasonlósággal állitja elénk a negyven év előtti jelenetet, a mikor gesztenyefáinak árnyékában maga ült a padon, az igazi »öreg ur«.

Itt szokott furni, faragni, fürészelgetni. Itt szokta késziteni fából faragott diszes tárgyait.

Zivataros, esős, szeles vagy hideg idő beszoritotta az előszobába, vagy a nagy tekéző szobába. A faragás itt is kedvelt foglalkozása volt, ha sógorának nem volt ideje vele beszélgetni, vagy ha látogatók, jó barátok, államférfiak nem voltak a háznál.

Miként, mit és mennyit szokott olvasni s levelezésében miféle szokást vagy rendszert követett: erről másutt közlöm azt, a mit tudok.

Szép időben gyakran elballagott a falu északi végére, sógorának gyönyörü bükkösébe. Sürü bükkösben nincs fű, vagy igen kevés, legfölebb a ritkás helyeken. A bükkfa lombja olyan, mint a templom boltozata. Sürü, homálytámasztó, napfény rajta át nem szürődik. Ez azonban ritka bükkös, gyönyörü alaku fákkal. Alja füves, pázsitos, erdei vadvirágos.

Ide szeretett kijárni. Zsebjeit megtömte szivarral, szerszámmal, faragó fadarabokkal. Balkezére csapta vékony kelméjü fekete felöltőjét, jobb kezébe vette kampós botjai egyikét s ment. Megtett az erdőig vagy -8- ezerötszáz lépést. Ott keresett árnyékos tuskót, arra letelepedett s folytatta faragását.

A kocsizörgés fölhatolt hozzá. Ő minden kocsit látott, a mi jött Söjtör felől, de őt nem igen láthatták az országutról. Ha kedves látogatója jött: szedte-vette készségeit s nyomban ballagott hazafelé. Mire a látogató kimosdott, kifésülködött az utiporból, akkorra ő is otthon termett. Ha pedig a látogató csak üres tereferére jött vagy nem volt kedves embere: akkor tovább füstölt s tovább furt-faragott. Mintha senki se kopogtatott volna az ajtón.

Igen gyakran megtörtént vele csaknem naponkint, hogy a természet titkos, bájos apró életjelenségei kötötték le figyelmét.

Okos ember előtt gyönyörü jelenet. Darwin egész életet töltött ily tünetek gondos szemléletében. Igy tudta a fejlődés, alakulás, öröklés igazi törvényeit fölfedezni. Deák nem volt se tudós, se természetbuvár, de volt képessége mindenre. Nagy sziv, nagy ész, nagy szellem. Nem saját értékének, saját egyéniségének becslésére forditotta eszét s minden gondolatát. Erős és figyelő lélek volt. Abban is bölcs, hogy a legkisebb féreg mozgásában is fölismerte a mindenható örök eszme életét, az emberek erkölcsi létét s az élet viszontagságait. A hogy a hangya megkeresi a kényelmesebb utat, saját magának korábbi nyomait, az előtte járók nyomdokát; a hogy békességes felebarátjával, saját -9- népes családjának tagjával, saját nemesi bolyának egyik lakójával találkozik s elmondják egymásnak, ki ki mit látott, merre járt, hol van a biztos zsákmány: holt madár, egérholttest, tücsökhulla, rózsatetvek sokasága; a hogy idegen család tagját, idegen boly lakóját kikerüli vagy kifosztja és elkergeti s a hogy a befejezett értekezés után mindegyik hangya megy tovább a maga utján, vagy összefognak s együtt mennek valahova: ezeket mind meglátta s mind gondosan megfigyelte a bölcs ember. Gyakran elkisérte a hangyát száz lépésnyire: ugyan hová megy, miért csatangol? Szeretkezés, találkozás, fosztogató vágy vagy utazási ösztön vezeti-e apró szivét?

A Katiczabogár röst eszejárását, léha felfogását mindig különös figyelmére méltatta. Ez a bogár gyönyörü kis állat. A tudósok hétpontu bödének nevezik. A hátával felforditott vasfazékhoz hasonlit, csakhogy nem nagyobb, mint egy kisebbfajta lencseszem. Tud mászni s tud repülni.

Elindul a Katiczabogár, hogy majd elmegy valahova. Kaszinóba vagy atyafilátogatóba, akárhova. Utjába kerül eleven fűszál, mely arra hajlik, a merre az ő utja vezet. Dehogy kerülné ki. Hiszen a fűszálon is jó és sima az út. Fölmegy a fűszálra s végigmászik a hegyéig. Ám ott vége van a fűszálnak, az utnak s a járható világnak. Mit csináljon most már? Belátja, hogy onnan tovább menni nem lehet. Tehát visszafordul s megint lemászik a fűszál tövéig. Ámde ott eszébe jut, hogy hiszen neki előre kell menni s nem hátra. Uczczu, -10- megfordul azonnal s megint elmászik a fűszál hegyéig s ott megint odaér a semmiségbe. Megcsinálja ezt a hiábavaló utat előre és hátra százszor egymásután. Végtére igaz eszére tér s a fűszál hegyéről nem fordul vissza, hanem felröppen s ugy elszáll, csak ugy dong.

Magam is sokszor elnéztem ezt a tünetet s édesen lepett meg, mikor Deák Ferencztől is hallottam ezt.

– Hány ember jár igy! Százszor megtörténik vele, hogy választott utja nem jó végre vezet, ideig-óráig vissza is fordul rajta s végül megint csak arra téved.

A kártyásokról s adósságcsinálókról volt szó köztünk, mikor a hétpontu bödéről emlékezett.

Gyönyörü mesét tudott az óriás agancsu szarvasbogárról s a ganajhentergető hamuszinü bogárról is. Ezeket a meséket mind ott gyüjtögette az erdőben, a fűszálak között, a tuskón üldögélve s a természet apró életét vizsgálgatva.

Ilyenkor nem furt, nem faragott tovább: félretette kését, fáját, vésőjét.

Az az óriási szellem, a mi az övé is volt, mindenre képes. Ő nem vállalkozott másra, csak arra, hogy állambölcs legyen. Ha tudós, ha költő, ha alakitó művész akart volna lenni: e pályán is a legelsők közé, a legmagasabb fokig jutott volna. Ép ugy, mint Kossuth és Széchényi. Nem egyenlő szellem ez a három, de szellemük nagysága egyaránt mérhetetlen.

Rendes szokott időben ballagott haza az erdőről mindig. Gyakran ott is feledett valamit. Kését vagy valamely darab faragványát. Ezt a juhászok, gulyások -11- estennen mindig hazavitték s átadták neki. Egy-egy hatos járt érte meg egy jó szó.

Pedig nem is azért tették, hanem a szivardarabokért. Deák a szivarnak csak kétharmadát szokta elszivni s a maradék egyharmadot eldobta a fűbe. Csemege volt ez a nyájőrzőknek.

II.

(Puszta-Szent-Lászlón épitkezni kell. – Deák ügyvédi oklevelét kihirdetik. – Tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, táblabiró. – Azután alispán és követ. – A lengyel arczképe. – A butorok. – A puszta-magyaródi akol. – A hires adoma.)

Sógora és Klára nénje, a mióta összekeltek, mindig ott laktak Puszta-Szent-Lászlón.

A régi urilak bizony kisméretü falusi nemesi udvar volt. Lassankint szűknek bizonyult. Oszterhuber József már 1825-től kezdve megyei előkelőséggé vált s házát nemcsak a rokonok, hanem a megyei közélet férfiai is általában látogatták. Voltak ugyan vendégek számára berendezett szobák a melléképületekben is, de ez is kevés volt, kivált télen s kivált asszonyvendégeknek, a mikor a förgeteg és a zimankó gyakran napokon át ott szoritotta őket.

1832-ben határozták el s még ez évben az épitő anyag nagy részét, téglát, meszet, homokot, cserepet összegyüjtöttek. Természetesen a gazdaság maga szolgáltatott mindent, a vasat, épületfát, asztalos és kályhás munkát kivéve. A fuvar és napszám urasági erőből telt, szegődvényesekből és jobbágyokból. -12-

A mikor Deák Antal a követségről lemondott s Pozsonyból hazatért: talán épen azon a napon tették le az urilak alapkövét. Deák Ferencz mint hű rokon ott volt az ünnepélynél. Tréfálkozott is, hogy sógora csak lásson a gazdaság után, ő meg majd ellenőrzi az épitőket.

Deák Ferencz nevét akkor már több mint kilencz év óta ismerte a nemes vármegye.

Husz éves és két hónapos volt, a mikor az ügyvédi oklevelet 1823. évi deczember hó 19-én megkapta. Vajjon megvan-e valahol még ez az oklevél? A vármegye 1824-ik évi február 16-iki közgyülésén mutatta be Deák Ferencz az oklevelet.

Akkor a vármegye ellenőrzése alá tartozott minden oklevél. Ügyvéd, orvos, mérnök addig nem dolgozhatott, mig a vármegye közgyülésen meg nem tudta, van-e neki elég tudománya s rendes oklevél bizonyitja-e, hogy eleget tanult s eléggé becsületes ember? Az oklevelet nyilvános közgyülésen hirdették ki. Van-e valakinek ellene valami kifogása? Ha nemesi oklevelet vagy egyéb királyi kitüntetést kapott valaki: még azt is be kellett a vármegyének jelenteni. A nélkül a nemesség, grófság, báróság, királyi és udvari tanácsosság nem ért semmit közjogilag a nyilvánosság előtt. Csak otthon használhatta a kitüntetett saját házában és udvarában. A nemes urak nem adtak rá semmit.

Az 1824-ik évi február 16-iki közgyülés 353. számu végzése igy szól: »Nemes Deák Ferencz urnak jelesen -13- tett prókátori próbatételéről 1823. évi deczember 19-én kelt királyi diplomája kihirdettetett.«

Ime, a Tekintetes Királyi Tábla jelesnek ismerte el a husz éves ifju jogi tudományát! S ime, akkor a prókátor név még nem volt csufnév! Ám ha ma Deák Ferencz valamely süldő albiró előtt volna kénytelen holmi bagatell ügyben a perrendtartás négy vagy ötszázadik paragrafusa szerint könyörögni és patvarkodni és bélyeget nyalni és költségszámlát késziteni!

Akkor még ugyan nem volt se perrendtartás, se bélyeg a magyar világon. De albiró se.

Ugyan az 1824-ik évi augusztus 9-iki megyei közgyülésen Deák Ferencz urat becsületbeli tiszti ügyvédlőnek kinevezték. Honorárius magistratualis fiscus lett hát neve és állása. Az volt általában a dolga, hogy becsületből, azaz ingyen védelmezze a vádlottakat.

Nem is látott Deák Ferencz az ő ügyvédi és megyei tisztviselői munkálkodása után soha egy lyukas fillért se. Hanem költsége – az volt rá elég.

Ez év végén, a deczember 13-iki közgyülésen »Deák Ferencz ur a megyebéli árvák dolgára ügyellő kirendeltség jegyzőjévé kineveztetett.«

Dolga tehát megint szaporodott. Uj hivatala után se járt fizetés. Ezt ellátni is nemesi kötelesség volt. Nobile officium. Akkor igy nevezték.

1829-ik évi ápril 27-iki közgyülésen a vármegye táblabirájává nevezték ki. Ekkor életkora huszonöt -14- és fél év volt. S ime, volt már három hivatala: tiszti alügyész, árvaügyi jegyző és megyei táblabiró.

A táblabiróságért se járt semmiféle fizetés. Ellenben a munka megszaporodott és fontosabbá, nehezebbé vált. Az alispán felhivására be kellett járni a sedriákra, a megyei törvényszéki ülésekre, ott a tárgyalásokon jelen lenni s itélő birói munkát végezni. Gyakran hetekig tartottak a sedriák; – a tekintetes táblabiró ur dolgozzék naponként s éljen urasan a magáéból. Ha van miből.

A táblabirónak a megyei közgyülésen birói esküt is kellett tenni. Deák az esküt a junius 1-i közgyülésen tette le. Az eskü szövegét mindig papnak kellett előolvasni. Pap nélkül soha nem volt a közgyülés. Püspök, apát, kanonok, prépost vagy plébános mindig volt jelen. Hetvenhét-féle esküje volt a vármegyének. A sok eskü egy nagy könyvbe volt latin nyelven beirva. A feszület is mindig ott volt a zöld posztóval bevont asztalon a nagy kalamárisok között. Egy-egy kalamáris akkora volt, mint a mozsárágyu. A táblabiró odaállt a feszület elé, fölemelt jobbkezének három ujját az ég felé vagyis a padlás felé tartotta, a vármegye egész közönsége felállott s mikor a kardcsörgés elmult: a pap olvasta s a táblabiró utána mondta az esküt.

Attilában, kardosan és sarkantyus csizmában kellett az esküt letenni, de az összes megyei tisztviselőknek is igy kellett a közgyülésen jelen lenni.

A jegyzőkönyvbe 1374. pont alatt ezt vezették be: -15- »Deák Ferencz tisztes ügyvéd ur a rendes Tábla birói hitet letette.«

1832. évi augusztus 6-án az árvaügyi jegyzőségről lemondott. De nem azért ám, hogy a dolgot unta vagy sokallotta vagy az állást kicsinylette, hanem azért, mert az alispán urat, Tekintetes Deák Antal urat országgyülési követté választották, – minthogy pedig ő neki Pozsonyban kell lenni s a nemes vármegye közdolgait nem intézheti, tehát Tekintetes Deák Ferencz Tábla Biró urat meg kellett választani Surrogatus viceispánná. Surrogatus latin szó; – magyarul azt jelenti: pótlék, az uj magyar nyelvtudósok szerint: pót.

Furcsa szó és furcsa állás. De mégis magas állás. Mégis alispáni tiszt és hatalom. A ki pedig már alispán, az a vármegye árvaügyi aljegyzője már csakugyan nem lehet. Jusson a tisztességből másnak is.

De pótalispán se sokáig volt Deák Ferencz. A következő 1833-ik évi április elején Deák Antal lemondott a követségről s helyébe Ferencz öcscsét választották, A jegyzőkönyv igy szól róla:

»1833-ik évi ápril 15-iki közgyülésen Deák Antal urnak lemondása folytán azon közbizodalomnál fogva, melylyel Deák Ferencz Tábla biró ur és Surrogatus Alispán ur iránt a Tekintetes Karok és Rendek viseltettek, – őtet közmegegyezéssel és felkiáltással nyomban országgyülési követnek választották«.

Deák Ferencznek hát el kellett menni Pozsonyba s igy a puszta-szent-lászlói urilak épitésére fel nem ügyelhetett. -16-

De azért volt gondja rá Pozsonyban is. Alig van levele, pedig sok levelet irt szeretett sógorának, melyben hol komolyan, hol pajzánul az épitésről meg ne emlékeznék. Inkább pajzánul, mint komolyan.

»Habár oly szorgalmatos nem vagyok is, mint Antal, de Te csakugyan lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort sem kaptam, pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére, édes volna tőletek és rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni véletek s ez által a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelkedve, körötökbe álmodni magamat. Az épitő gondos gazdától azonban rossz néven nem vehetem eddigi hallgatását. Tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy irni fogsz, ha időd engedi, rovást pedig nem tartok.«

Gyöngéden gondoskodott Klára nénjéről is. Junius 6 iki levelében ezt irja:

»Klárinak uj szobája ékesitésére küldök négy képet s azok között egy Hazája elvesztén kétségbeesett Lengyelét, vegye oly szivesen, mint a mily szeretettel én küldöm«.

Klára nénjének lelke a legszentebb hazafias fájdalmak érzetével csak ugy tele volt, az elnyomott népek szabadságáért csak ugy lángolt, mint férjéé vagy édes Ferkó öcscséé. Csakhogy ő még hevesebben érzett, mint ezek. Nála a női lélek érzései korlátlanabbul csapongtak, mint a férfiaknál. Az ő költője és szónoka -17- Kölcsey volt s nem Ferkó öcscse. Szegény eltiport lengyelek sorsát százszor megsiratta. S Ferkó öcscsével százszor megfogadtatta, hogy a lengyelekért szót emel s nem nyugszik, mig helyzetükön nem javit. Meg vagyok győződve, hogy Deák Ferencznek, a mikor a lengyelekért első gyönyörü szónoklatát tartotta, Klára nénje volt eszében.

»Kölcsey inkább költői melegséggel, mint diplomatikai fontossággal szólott; – tudom, hogy Klári Kölcseyt mint költőt szereti, megküldöm ezen beszédjét, olvasni nem kellemetlen.«

Nem emlékszem, hogy láttam volna e képet akár Nyirlakon, akár Puszta-Szent Lászlón. Vagy egészen elfeledtem. Tarányi Ferencz nemes barátom adhat róla felvilágositást.

Az uj urilakba butor is kellett s Klára szobáit diszesebben is kellett butorozni. Erről is gyöngéden gondoskodott Deák. Az uj urilakba folyosón, ebédlőn, tekéző szobán kivül s a sok cselédszobán, konyhán, éléskamrán s mellékhelyiségeken kivül még hat szoba van. Mindezt a régi nemesi lak butorzata meg nem tölthette.

Deák a szüreti szünidőre 1833 október 1-én indult Pozsonyból haza. Butorokat akart Puszta-Szent-Lászlóra szállitani. Szeptember 16-iki levelében ir erről.

»Ez lesz utolsó levelem ezuttal hozzád, mert két hét mulva magam is indulok haza. Rövid is lesz most tudósitásom, mert szóval mondom el Kehidán és Szent-Lászlón mindazt, a mit elmondani érdemes leend.«

»… Alkuba ereszkedtem itten számodra mobiliára; – egy kanapé, hat szék és két karszék 170 forinton, egy derék, uj izlésü ovalis asztal 60 forinton s egy diván vagy Ruhbett 70 forinton s igy az egész háromszáz váltó forinton megkapható. Tőled függ már most, ha ennyit nem sokallasz-e érte? A munka csinos és uj izlésü; – tudósits, ha akarsz venni, minél előbb, mert két hét mulva én hazamegyek; – ha pedig leveled elkésne, Horváth Muki lesz oly szives és elvégzi a végzendőket. Ezen esetre tehát majd otthon beszélünk egymással s én Mukinak hazulról irhatok.«

Ez a Muki zalabéri Horváth János kamarás és aranykulcsos, a vármegye első alispánja s Deák Antallal együtt Zala követe az 1832-iki országgyülésen. Az 1833-ik évben Deák Ferenczczel is együtt követeskedett, de azután ő is lemondott s helyébe Hertelendy Károly másod alispánt választották. Mind Oszterhuber Józsefnek, mind a két Deák-testvérnek igen jó barátja.

Pozsony már akkor is ugyszólván Bécs elővárosa volt. A butorok készitésében Bécs izlését követte, a divatot pedig Bécs izlése és szabálya irányozta. Túl a dunai uri családok szivesen szereztek be bécsi divatu butorokat.

A butorszállitás akkor nehezebb volt. Vasut nem -19- volt, kipárnázott szállitó kocsik nem voltak, a butor töredékeny dolog, finom kelméje a zökögős utakon könnyen kopik, szakad, dörzsölődik. Két hurczolkodás egy elégés. Ez volt a példabeszéd és közmondás. A butorok, melyeket Deák kiszemelt, csakugyan Puszta-Szent-Lászlóra értek. Klára urasszony nagyon örült nekik. Győrig hajón, onnan pedig szénás szekéren szállitották. Néhány darabja ma is megvan, hetvenegy esztendő mulva. A butorokat a nemesi családok falun nem szokták változtatni, kicserélni, a változó divat szerint ujra bevásárlani. Századokon át megtartották, mig csak a ház le nem égett vagy a butorok végkép el nem pusztultak.

Feltünő a butorok olcsó ára. Háromszáz váltó forint a mai pénznemben 252 korona. Ma ez a butor legalább öt-hatszáz korona volna.

Oszterhuber József nagy birtokszerző, gondos gazda s fölötte józan, takarékos ember volt. Mintája a magyar középbirtoku nemesnek. Deszkát, gerendát, födélfát Zala akkor még jó fenyőfából nem tudott előállitani. Nyárfa, tölgy és bükk adta az épületfát. Oszterhuber azonban fenyőt akart használni, fenyőt pedig csak Stájer adott. Oszterhuber maga ült kocsira s utazott Stájerba a fát kiválogatni. Ökörszekéren hetekig tartott a rossz utakon a szállitás.

E stájeri út miatt is pajzánkodott sogorával Deák Ferencz. De még inkább sógora nagy takarékossága miatt.

Attól tartott ugyanis Deák, hogy a takarékosság -20- miatt az uj kastély nem lesz elég szilárd. Az 1833. junius 6-iki levelében igy dévajkodik Deák:

»… Térjünk által Szent-Lászlóra. Hatalmas a te szavad, kedves sógor, Isten előtt, mert ennyi szárazság, mely csak épitőnek, téglavetőnek s Rudics kollégánknak, kinek 50 ezer mérő tavalyi gabonája vagyon eladó, lehet kedves! Tudom, eddig már egy ölnyire fölemelkedtek házadnak falai. Sajnálom, hogy uj házadat, ha elkészül, nem láthatom, mert a mire mi Pozsonyból megszabadulunk, nem kétlem, összedől, mint a magyaródi akol. De ne busulj, sógor, hazamegyek szüretre és ha látom, hogy valamelyik oldalon hajolni kezd, neki vetem vállamat, visszatámasztom és tavaszig csak eltart.«

Deák akkor még nem volt egészen harmincz éves. Széles vállakkal, hatalmas izmokkal, legerősebb a család férfiai között. Az országgyülési követek közt is csak báró Wesselényi Miklós volt erősebb. Ime, igy tréfálkozik sógorával.

A magyaródi akolnak története van. Vagyis később története lett. Deák egyik leghiresebb politikai adomája származott belőle.

Puszta-Magyaród vagy három kilométernyire van délre Puszta-Szent-Lászlótól. Itt is Oszterhuber-birtok volt. 1830-ban vagy 1831-ben födeles juhaklot épitett az uraság falábakra. A falábak is jó mélyen el voltak ültetve, a sárgerendák is a falábakra, a födélfák is a sárgerendákra jól meg voltak látszólag kötve. Igazi urasági épitkezés. -21-

Odamennek, körülnézegetik az aklot. Ott van velük szótlanul az öreg béres. Hozzászól az uraság:

Tavaszszal jött egy erős bőjti szélroham, ledobta az akol tetejét s ugy összetörte, mint a pozdorját.

Az 1858-ik év felén valamelyik osztrák miniszter itt volt Budapesten, s ellátogatott a Nemzeti Kaszinóba. Véletlenül ott volt Deák Ferencz is s bemutatták neki a minisztert. Társai belekeveredtek a politikába, korholták az osztrák Bach-rendszert, beszéltek a nemzet elégületlenségéről s elmondták a miniszternek, hogy e rendszernek előbb-utóbb meg kell bukni.

Deák nem igen avatkozott a beszélgetésbe. Csak hallgatta nagy bodor szivarfüst mellett a sok bölcseséget.

Az osztrák miniszter keményen védelmezte a rendszert, s utóbb odafordult Deákhoz.

S elmondta az akolszemlét, az öreg béres mondását, s a tavaszi összeomlást.

A következő évben megjött az erős szél. Az osztrák -22- hadsereget Lombardia sikjain ugy elverték az olaszok és francziák, mint a kétfenekü dobot. S 1860-ban csakugyan megbukott a rendszer.

III.

(Találkozik a farkassal. – Hogy szokott Puszta-Szent-Lászlóra jutni? – Ki lesz a Durák? – Az út. – Glavina Lajos. – A szüreti tűz. – A tűz a természetben, vallásban, költészetben, magyarok történetében. – A háztűznézés. – Deák lelke andalog a tűzön.)

Deák testi szervezete már a mult század negyvenes éveiben sem volt tökéletesen egészséges. Ő is, az orvosai is azt hitték, vak aranyere van s az az agyban gyakran vértolulást s a gyomorban is bajokat okozott. Általános orvosi vélemény szerint akkor e bajnak az ételben-italban való mérséklet s a gyakori és huzamos mozgás volt az orvossága.

Deák Puszta-Szent-Lászlón hiven követte ez orvosi tanácsot. Nagy sétákat tett.

Puszta-Szent-Lászlótól északnyugatra fekszik az urbonaki puszta, melyhez szintén tartozott egy erdőrész. Az 1857-ik év egyik tavaszi szép napján erre sétálgatott Deák. Fegyver nem volt nála, soha se szokott magával hordani. Csak jó vastag kampós botja.

Az erdőben pihenőül leült egy vastag fatörzsökre s szivarzott nyugodtan. Kezébe botja, térdén felöltője.

Egyszerre valami zörgést hall baloldalán, odatekint, s ime, egy ordas áll mellette alig két lépésnyire. Valóságos jól kinőtt hatalmas farkas. -23-

Most már Zalavármegye is mentes e fenevadaktól, de ezelőtt ötven évvel a Dráva berkei tele voltak farkassal s innen kemény télben el szoktak csatangolni a Mura és Lendva bozótjaiba s Göcsej erdeibe is. Az 1857-iki tél különösen erős és hosszu volt, ez a farkas véletlenül tavaszra is itt maradt. S most kemény farkasszemet nézett Deák Ferenczczel.

Egyik se mozdult. Csak mérték egymást. Az ordas az ő ravasz, élénk tüzes szemeivel, Deák pedig a maga nyugodt komor arczával s oroszlán tekintetével.

Hát hiszen erős férfi erősebb, mint a farkas. Ha birokra kerülnek, ha a férfi bátor s ha a vad harapása meg nem bénitja az egyik kart, erős ember megfojthatja elvégre a farkast. Csak bizonyos gyakorlat, ügyesség és szerencse kell hozzá. Ám a farkasnak biztosan megvan gyakorlata és ügyessége, mert ez az életmódja. Deák Ferencznek pedig abban csakugyan nincs gyakorlata, hogy fenevadakkal birkózzék s azokat fojtogassa.

De kezeügyében volt vastag, erős, sulyos botja. Ez is nagy dolog. Halálos rémületre csakugyan nem volt oka.

De ha lett volna is: természete nem engedte meg a megrémülést. Deák valóban az életet fenyegető közvetlen veszélylyel szemben rettenthetetlen volt minden alkalommal. Példa rá a feldühödött bivalybika rohamának nyugodt kiállása s Pozsonyban az országházi vad rémület nyugodt kikerülése. Ez eseteket másutt fogom elbeszélni. De példa rá Hajnal haramia bandájával való találkozása is, melyet már elbeszéltem. -24-

Nyugodtan nézett a farkas szemei közé is. Még csak szivarja se aludt ki, csak ugy szivta, mintha senki se lett volna mellette. De szemeit nem vette le gonosz vendégéről.

Végre a farkas meggondolta magát. Nem látta biztosnak a zsákmányt. Talán nem is volt éhes. Ürgét, egeret, kósza tyukot, nyulfiat eleget foghatott az év ama szakában. Megfordult, elballagott, kétszer még visszanézett Deák Ferenczre s azután ugy elszelelt, csak ugy zörgött nyomán a haraszt.

Mai napság többféle vasuton lehet eljutni Puszta-Szent-László közelébe, de nem igy volt ez hajdan. Két-három napon át kocsin kellett rázatni magát az embernek, ha onnan Pestre, vagy Pestről oda kellett jutni. Az első éjjeli állomása gyakran Veszprém volt Deák Ferencznek. Itt mindig Oszterhuber Ferencznél, József testvérjénél szállt meg, a ki veszprémi kanonok volt s vagyonos ember. Másodizigleni sógor. Ezt is kedvelte ugyan Deák, de megközelitőleg se annyira, mint Józsefet, Klára nénje férjét. Deák szelleméhez s mély és terjedelmes gondolkodásához s gazdag és nemes érzéseihez sokkal messzebb volt a kanonok lelkülete, mint Józsefé.

Van egy Deák-adoma, melyben e kanonok sógorának volt szerepe. Helyén lesz itt elmondanom.

A veszprémi nemes káptalan igen gazdag, s terjedelmes uradalmain kivül több millióra rugó tőkepénze is van, melyet szerény kamatozás mellett kölcsönökbe szokott fektetni. Szerencsés adós volt az, a kinek a -25- a nemes káptalan volt a hitelezője. Időnként nagy pénzforgalom szokott lenni a káptalani pénztárnál.

Akkor kétféle pénz volt. Magyar pénz, német pénz. A magyar pénzt Kossuth-bankónak nevezték. Ebből is volt a káptalannak elég.

Azonban fölmerült a kérdés: mi lesz a német pénzzel, ha a magyarok győznek, s mi lesz a magyar pénzzel, ha a németek győznek? A nemes káptalan feje nem azért a legokosabb fej, hogy az neki is eszébe ne jutott volna. Azután az ő pénze nem is az övé, hanem szent alapitványoké, azt a pénzt tehát meg kell becsülni; se készakarva, se gondatlanságból eltékozolni nem lehet.

De hát mit csináljanak? Mi lesz a jövő? Erre a nemes káptalan még se tudott megfelelni.

Ott volt azonban Bezerédy Miklós püspök és nagyprépost, különben is eszes ember, több országgyülésen káptalani követ. Deák Ferencznek ismerőse. Adott ő tanácsot.

– Sohase törjük a fejünket, amice. Csak egy ember van a világon, a ki mindent tud előre, mi fog történni a jövendőben. Ez Deák Ferencz. Kérdezzük meg őt. Csakhogy, ha mi egyenesen megkérdezzük: nem felel semmit. De itt van az egyházi státusban az ő sógora: Oszterhuber Ferencz. Kérjük meg, bizzuk meg, menjen el Deákhoz atyafilátogatóba s ugy mellékesen észrevétlenül, bizalmas beszélgetés közben vegye ki belőle, mi lesz utóbb a magyar pénzzel? -26-

Oszterhuber Ferencz kocsira ült s ment Kehidára Deáknál atyafiságos látogatást tenni. Oda csőditett még egy csomó rokont és jó barátot is. Ne tünjék fel a látogatás valódi czélja.

Csakugyan előjött a szó a magyar pénz jövendőjéről. Még csak nem is Oszterhuber hozta elő. A csel sikerült.

Volt akkor egy kártyajáték, ugy hivták: Durák. A játszók közt kiosztották a kártyákat, szinre szint kellett adni s mindig ütni kellett. A végczél az volt, hogy a játszó kezében ne maradjon kártya. A kinek játék végén a kezében legtöbb kártya maradt: az vesztette el a játékot, az lett a Durák. Vesztesége az volt, hogy orrához verték a tökfilkót. A miből támadt aztán nagy derültség. Ismerte e játékot a társaságban mindenki.

Hát a mikor ott jó ideig beszélgetnek, pipáznak, adomáznak a magyar pénzről, hogy mi is lesz annak a jövendője, egyszer csak azt mondja Deák:

– Bizony meglehet az, hogy a kinek utóbb legtöbb marad a kezében: az lesz a Durák!

Uczczu neki! Több se kellett. Hajtott a jó kanonok Veszprémbe lóhalálában, hogy jelentést tegyen a nemes káptalannak. Nem is vesztettek a kegyes alapitványok a magyar pénzen talán egy fillért se.

A második éjjeli állomás Pest felé Martonvásár szokott lenni Fehér vármegyében s onnan a harmadik napon már be lehetett Pestre hajtani.

Ez volt a leggyorsabb út. Ez csak három napig tartott. De Deák gyakran megállt és megszállt Nyirlakon -27- is, Sümegh mellett, mert az ott lakó harmadik Oszterhuber-testvért, Mihályt, se lehetett könnyedén elkerülni. Deák igazi jó rokon volt. Mindenkitől, közeli s távoli rokontól ő is megvárta, hogy Kehidán őt minden lehető alkalommal meglátogassák. Ő is sietett atyafiságos jó érzését nyilvánitani, de Oszterhuber Mihályékat egyébként is szerette. A mikor náluk szállt: akkor negyednapra ért Pestre.

1855-től kezdve minden év május havában ment Puszta-Szent-Lászlóra s mindig ott maradt október végéig vagy november elejéig. Csak nyári fürdőzése vagy tolnai atyafilátogatása s nagy ritkán egy-egy pesti utja miatt szakitotta félbe néhány napra vagy négy-öt hétre puszta-szent-lászlói édes falusi tartózkodását.

A déli vasut 1858-ban épült. Nem emlékszem nagyon biztosan, mikor nyilt meg, de az év vége előtt aligha, mert Deák ez év november 10-én még kocsin indult utnak Pestre.

A déli vasut nagy-kanizsai állomása nincs egészen negyven kilométernyire Puszta-Szent-Lászlóhoz, ha az ember Gelse, Pölöskefő, Hahót és Söjtör felé veszi utját. Deák mindig ez utat választotta 1859-től kezdve már azért is, mert igen jó barátaival, Glavina Lajossal, Sélley Lászlóval, Sümeghy Ferenczczel találkozhatott ez utban.

Nagy-Kanizsán volt ugyan jó bérkocsi elég, de Deáknak nem igen volt alkalma bérkocsit használni. Sógorát mindig értesitette jó eleve, mely napon érkezik Nagy-Kanizsára. Vagy sógora küldte hát eléje négyes fogatát -28- vagy az ő értesitése nyomán Glavina Lajos gyorsan járó biztos négyes fogata várta már az állomásnál.

Deák senkitől semmiféle szivességet viszonzatlanul elfogadni nem szokott, de Glavinától a kocsit elfogadta.

Művelt, nemes férfi volt ez és vagyonos. A belga trónörökös zalai uradalmainak volt főigazgatója, utóbb Zala vármegye főispánja s Deák ifjukori ismerőse és barátja. Igazi baráti szeretettel felajánlott kocsiját lehetetlen volt el nem fogadnia.

A szüreti mulatozások minden művelt ember lelkét édes érzéssel s a későbbi esztendőkre is kellemes emlékezéssel töltik meg. A zalai szüretek! Nagy költészet van azokban a szüretekben. Kisfaludy Sándor lantját Somlyó és Badacsony szüretei tették oly bájossá. Maga Deák Ferencz az ő gyermek és ifju korában végigjárta a kehidai, puszta-szent-lászlói, sümegi, badacsonyi szüreteket. Jókedvü anyák, daloló és ugrándozó fiatal szép lányok, öregek és délczeg fiatalok, édes rokonok és jó barátok vannak ott együtt kis helyre szoritkozva egymás mellett napokon át. Zene szól, harsog a hegy a daltól s a vidám kiáltásoktól; – még a munkás munkája is édes. Hány szerelem támad, hány házasság keletkezik, hány hű barátság szövődik a szüreteken!

Deák Ferencz soha szüret előtt vissza nem ment Pestre. 1870-ig Puszta-Szent-Lászlón el nem mulasztott volna egyetlen szüretet. -29-

Sógorának és Klára nénjének három nagy szőlejük volt ott egy csopron. Puszta-Szent-Lászlón, Söjtörön és Magyaródon. Deák szüret alatt végiglakta mind a hármat.

Ismerték már szokását. Jó eleve nagy halom fát raktak össze a hegy valamelyik magasabb tisztás helyén. Oda készitették a csóvát is, a tavalyi száraz szőlővesszőt is, az ugynevezett szeprentét. Várták a rendeletet a »Tekintetes« urtól, mikor gyujtsák meg a tüzet. A fát nem kimélték, volt erdő száz meg ezer holdnyi.

Oda készitettek a »Tekintetes« urnak kényelmes falusi zsöllyeszéket is, a lábához pokróczot is. Tudták, hogy szereti nézni a tüzet s órákon át szótlan, mozdulatlan bámul a tűzbe.

Mit jelent ez? Oly óriási szellem, mint az övé, mi gyönyörüséget talál a tűzben?

Mi már tudjuk. Vagy legalább szentül hisszük, hogy tudjuk. A mi lelkünk tudománynyal teljes. Talán büszke is és felfuvalkodott. Ismerjük a vegytant, a természettant, a csillagok világának ezer titkát, s ezek közt a tűznek, az égésnek, a fénynek, a világosságnak minden titkát. Még a delejt, még a villamosságot is. Ezek is a tüzek közé tartoznak. Ismerjük az erőket, ezek élete és működése is a tűztől származik. Ha nem ismernők: nem tudnók őket szolgálatunkra felhasználni. Az erőműtan csodái mi előttünk nem csodák. Mi jól tudjuk, hogyha a vasat a kőhöz ütjük, -30- mért kell lenni szikrának, s ha a gyufaszálat a gyufatok oldalához dörzsöljük, miért kell támadni égő lángnak?

A régi emberek nem voltak ilyen bölcsek és tudósok. A tudatlan emberek most se tudnak semmit. Csak a tüneményt látják, de semmit se értenek belőle. Még csak az se jut eszükbe, hogy gondolkodjanak fölötte. Eszükbe se jut, hogy az a sziporka, melyet a ló patkós lába fölvág az utcza kövezetén s mely szempillantás alatt kialszik, se több, se kevesebb, se másféle, mint az örökké égő nap, mely bevilágitja és megtermékenyiti a végtelent.

Szegény boldogult jó anyám! A szomszéd falu égett. Száz ház égett egyszerre. Szélvész dühöngött s egekre csapkodta a lángokat. Ijedt lélekkel, merev szemekkel nézte a rettentő vészt. Mennyi érték, mennyi öröm enyészik el, mennyi boldogtalanság, mennyi bánat támad!

Órákig nem tudott szóhoz jutni. Arczán méla tünődés a részvét fájdalma mellett.

Hajh, édes jó anyám, ne mondj te itéletet. Ki tudna arra a kérdésre igazán és tökéletesen megfelelni.

Lám Deák Ferencz bölcs ember volt. Világosabb agya senkinek se volt még a világon. Az életnek és a természetnek tüneményeit nyugodtabban nem szemlélte még senki. S ő is megérthetetlen, ő is felfoghatatlan -31- titkokat látott a tűzben. Azért nézte, azért bámulta órákon át a szüreti tüzet. Szárnyakat öltött a lelke, magasba és mélybe szállt, hatalmas képzelete is segitett neki, bizonyára kereste ő is a titkok nyitját s nála is csak tünődés, merengés, néma elmélkedés támadt s nem biztos tudás.

A hellen világ bölcsei ugy látták, hogy a tűz az egyik ős elem, melyből támadt s melyből áll a kerek világ. Növények és állatok, sziklák és emberszivek: a tűz mindezek egyik alkotó eleme.

A vallás az örök üdvösség tudománya, a halálnak és boldogságnak költészete, az istennek, e mindenek fölött való erőnek dicsősége. A vallás se lehet el tűz nélkül.

A zsidók ősvallásában is nagy szerepe van a tűznek. Az első két testvér, Kain és Ábel már a tűz miatt veszett össze, már e miatt gyilkolta meg egyik a másikat. Noé, mikor az özönviztől megszabadult az emberiség, égő áldozatot nyujtott az uristennek. Sodomát és Gomorát kénköves tűzzel fenyitette meg a mindenható. Tűzben szállt le Jehova a Sinai-hegyre. Égő csipkebokorban látta istent a próféta. Mennydörgés és villámlás közt születik meg a törvény, a tizparancsolat. A hellenek és latinok ősi hitregéi is a vallás szertartásos elemei közé számitják a tűz imádását. Az oltárok tüzét, az áldozatok tüzét, az örök-égő -32- mécset ők is az istenimádás eszközei közé sorolják. Száz meg száz hitregéjük a tűznek története.

Mi keresztények is igy vagyunk a vallásos képzelet és áhitat mezején a tűzzel. Az elkárhozás örök tűzre viszi a bűnös lelkeket. Tisztitó tűz törli el a bűnt és a bánatot. Mi is beszélünk tüzes angyalokról, a kik leszálltak az égről lángpallossal vagy a nélkül. Nálunk is tűz ég az oltáron s a Szüz Anya képe alatt. Az ősember napimádásából s tűztiszteletéből a keresztény világra is maradt nagy csomó sejtés, ösztön, ábránd, áhitat, rajongás.

A régi magyar törvények is foglalkoznak vele. Az igazságszolgáltatásban ott volt a tűzpróba s az elevenen elégetés. A mikor Jézus vallását őseink fölvették, szigoru országos törvény parancsolta, hogy a szentegyházba istentiszteletre mindenki elmenjen, csak annak adta meg az alkotmány az otthonmaradás szabadságát, a ki a tüzet ápolta a hajlékban.

Ez törvényes szó, századokon át ott szerepel a birák mondásaiban, a büntető itéletek szavaiban s a szánakozó emberek lelkében.

A kinek nincs tűzhelye: annak nincs hajléka, a hol fejét lehajtaná. Nincs otthona, a hol békén pihenhetne. Nincs hozzátartozója, a kit szeressen s a ki szeresse, jó szóval bátoritsa, homlokát megsimogassa, fejealját megigazitsa, betegségében ápolja, halálában megsirassa. -33-

Hát a közélet, a példaszó, az emberek gondolkozása, a mindennapi szólás-mondás, a képzelet mennyit foglalkozik a tűzzel.

Tűzre való: azt jelenti, javithatlan gonosz. Tűzre valóm sincs: azt jelenti, ázom-fázom, nyomorgok. Beszélünk tüzes lóról, tüzes asszonyról, tüzes szónokról, tüzes istennyiláról. Tüzes bor, szerelem tüze, boszuállás tüze, indulat tüze: mindennapi szólásunk. Tűzről pattant menyecske. A ki gyors, eleven, munkás, jókedvü és hirtelen kezü, tiszta és ragyogó. Mint a szikra.

A teremtő nagy elmét lángelmének nevezzük. Miért? Hiszen a láng eléget, elhamvaszt, megsemmisit, a nagy elme pedig alkot, javit, gyönyörködtet, vigasztal. Igaz, hogy gyakran rombol is.

Lángoló sziv, lángoló lélek: mit tesz ez? Alig tudnók megmagyarázni, mégis értjük. A melyik sziv erősen érez és gyülöl s a melyik lélek nemesen csapong: ime, a lángolás.

Háztűznézés. Mi ez? A menyasszony szülői megnézik a vőlegény házatáját. Ellátogatnak oda. S a vőlegény szülői megnézik a menyasszony házatáját. Ezt a látogatást hivják háztűznézésnek.

Miért? Mit jetent ez? Bizonyosan ősi szokás. Minő arczuk, viseletük, ruhájuk, módjuk, modoruk van a jegyes szüleinek? Milyen a többi gyerek? Tiszta-e, vidám-e, emberségtudó-e, nem vásott e, nincs-e elkényeztetve, kényére hagyva? Van-e rájuk gond? -34-

Hát a szobák és a bútorok? Nem a legyek, pókok, egerek urak-e a lakásban? Nem több-e a por és szemét belül, mint kivül? Hát a háztető? Nem foszladozik-e? Nem ugy van-e: kivül esik az eső egy napig, belül esik egy hétig?

Hát a kijárók? A házi állatok. A tücski és a hajtski. Hát a bejárók? A falusi látogatók, a dologkerülők, időpusztitók, falu szájai? A kályhatámogatók? Vajjon a jegyes szülői összeállnak-e velük vagy kurtán bánnak velük.

Mert olyan lesz a fiatal, a milyenek a szülők. Nem messze esik az alma a fájától. Nézd meg az anyját: vedd el a lányát. Ilyenek a nép bölcs mondásai.

Ennek a látogatásnak, ennek a sokféle ügyelésnek együtt a neve: háztűznézés.

Hiszen igaz: a tüzet is megnézik. Tiszta-e a tűzhely? Össze van-e takaritva a hamu a vaskutya alatt? Van-e benne gondoskodva égő parázsról s el van-e az takarva szépen? Nem ott fekszik-e a macska? Nem gyujtja-e föl a házat? Nem nagyobb-e a tűzhely, mint a gazdaság? Nem tékozlást mutat-e a tűzhely?

Élet a tűz. S a ki gondos a tűzzel: gondos az az élettel, az örömökkel, a jólléttel, a becsülettel is. »Megnéztük a háza tüzét«, azt jelenti: megismertük a családot s minden titkát!

Deák kehidai kastélyában kandalló volt. Most is megvan ugyanaz a kandalló a régi helyén. Jó száraz hasábfa égett benne eleven lánggal a hideg őszi, téli és tavaszi napokban. A kehidai erdők hatalmas fákkal -35- voltak tele s ezelőtt hatvan-hetven évvel itt nem volt értéke a fának, nem kellett vele takarékoskodni.

Deák, a mikor magánosan volt, órákig bele tudott bámulni a kandalló tüzébe is. De nézése nem üres bámulás volt. Hanem gondolatok és ábrándok özöne, melyeket a parázs izzása s a csapkodó láng játéka szült.

Ott a szüreti tűz a söjtöri vagy szent-lászlói hegyen. Tavalyi száraz szőlővesszőt raknak a csóvára, vékony száraz ágfát a vesszőre s a mikor már erős a tűz, vastag hasogatványfát a tetejébe. Két méter átmérője a tűzrakásnak, három-négy méter magassága a lobogó lángnak.

Deák megfelelő távolságban ott ült kényelmes ülőkéjén. Hosszu pózna mellette, melylyel néha piszkálja a tüzet. S nézi a tűz váltakozó szineit, az izzó fehéret, a piroslót s a kéket. A lángok szabálytalanul csapongnak, mint a viz hullámai. Mindig mások s mégis egyenlők. Néha magasra csap ki egy-egy láng, de minden lángtornyocska hajlong, ingadozik mintha láthatatlan társsal tánczba keveredett volna.

Néha egy-egy darab fa a tűzben elkezd zugni, morogni, sikoltani, mintha sirna, panaszkodnék, jajgatna a tűzokozta szenvedés miatt. De a többi csak ropog a tűzben. S még azt mondjuk: vigan ropog.

Az égő tűz hű képe az életnek, az erők játékának, a mozgás végtelenségének. -36-

Az erős szellem elmerül ennek nézésében. És ha elmerül: sejtelmekre, ábrándokra, eszmékre s nagy és szép gondolatokra akad akaratlanul is. S a mi fölött az emberiség lelke tizezer év óta tünődik és munkál, a mit összekapcsol isteneinek alakjával és természetével, a minek titkait örök idők óta keresi a fürkésző elme: hogy ne vonzaná az magához azt az óriás elmét, melyet Deák Ferencznél megismertünk?

Deák nagyon szerette a kis gyerekeket, fiakat, leányokat egyaránt. A gyerek is szereti a tüzet csak ugy, miként a bölcs.

Deák körül ott hemzsegett husz-huszonöt apró teremtés. Az egész napi szőlő- és gyümölcsevéstől szurtos, czirmos, maszatos valamennyi. De piros, egészséges, jókedvü, ugrál, dalol, futkos, játszik, kiabál valamennyi. Deák nézi és hallgatja őket nagy gyönyörüséggel. A ki közel megy a tűzhöz, arra rámordul. De szóba áll egyikkel-másikkal s apró ajándékkal ellátja valamennyit.

Lassanként öreg este lesz. A tűz is hamvad már, uj meg uj hasábokkal nem élesztik. Egyik-másik apróság ledül és elalszik a hanton, pázsiton. Az októberi levegő is hüvös, az »öreg ur« rég felöltötte már felső gunyáját. S veszi kezébe kampós botját.

S indul. Követi sógora, s egy-két jó barátja, hű embere, nagy tisztelője. A szüreti tűznél is mindig vannak körülötte hivek. -37-

IV.

(A puszta-szent-lászlói könyvtár. – A paraszt Deák Ferencz. – A bolondgomba. – A lánykák közt. – Hogy ment a királyné Deák ravatalához imádkozni? – A Festetich grófkisasszonyok. – Az éléskamra kulcsa. – Dőry Fanni. – Sümeghy Mariska imakönyve. – A lélekbuvárok. – Az öt gyönyörü lány. – Mikor a lányok szemes eleségek. – Róza és a lószőr.)

Puszta-Szent-Lászlón Deák Ferencz nem sok könyvet olvasott. Másutt se, de ott épen megkimélte magát a könyvektől. Az ujságokat átnézte futólag, a naptárakba bele-beletekintett s ezzel a Muzsáknak meg kellett elégedniök. Pedig sógorának könyvtára gazdag volt. A latin remekirókon s a magyar törvénygyüjteményeken kivül a magyar közjogtörténet fejtegetői, a Kövyek, Frankok, Kelemenek, Czirákyak, Bartalok mind megvoltak, de megvolt egy csomó állambölcseleti mű az angol, német, franczia irodalomból is. Bentham, Tocqueville, Lamartine, a Rotteck-Welcker-féle Staats-lexikon s száz meg száz politikai röpirat. Nem Deák kedvéért szerezték be ezeket, hanem maga a művelt házigazda Oszterhuber József szeretett ezekben lapozgatni. Fiatal korától kezdve a nagy korkérdések s az alkotmány elveinek nagy küzdelmei iránt mindig élénken érdeklődött. Hogy Deák szelleme s nagy tudása mégis miként nőtt és gazdagodott: erről másutt szóljunk.

Sétái és faragásai nem vették el minden idejét. A társalgásra s a társaságra elég maradt.

Az ostoba embert nem türhette maga körül, akár tanult, akár tanulatlan volt az. Kivált, ha tanult ember -38- volt az ostoba, a semmit meg nem értő, a csigabiga eszü, a bizonykodó: azzal rögtön végzett, nyomban elkergette magától. A tanulatlan ostobák iránt elnézőbb volt.

A tanulatlan falusi emberek, az ugynevezett parasztok közt is vannak eszes, erősen figyelő, sőt nemesen mivelt emberek. A valódi miveltség nem a tudás mértékétől, nem az értelem tudományos tartalmától, nem is a születés, szokás és nevelés külsőségeitől függ. A legmagasabb s legjobban kiképzett osztályokban, uralkodó családok kebelében is vannak miveletlen, durva, elvetemedett, alávaló egyéniségek. Még a tudományos szakpálya se biztositja az igazi miveltséget. Vannak tudósok, tanárok, művészek, a kik – mint a példabeszéd mondja, – inkább kanásznak illenének be. Az igazi miveltség a lélek nemességétől s az öröklött elme nagyságától függ. Ilyen pedig az ábécénemismerő falusi parasztok közt is elég van.

Kovács Ádám volt a neve. Éltes ember, természettől erős elme, gondos figyelő s könnyen beszélő. A mi az ily kevés tudásu, de erős elméjü emberekkel rendszerint meg szokott történni: vele is megtörtént. Falusi bölcselkedővé vált. De se nem unalmas, se nem kellemetlen. Adomája, példabeszéde, élczes szava volt elég.

Ott lakott Oszterhuberék szomszédságában. Deák Ferencznek meg kellett vele ismerkedni. Már csak azért is, mert a nép Kovács Ádám uramat nem is hivta másként, csak ugy: a mi Deák Ferenczünk. -39- A puszta-szent-lászlóiak büszkék is voltak rá, s a szomszédos magyaródiakkal és söjtöriekkel eleget évődtek, hogy nekik mindig van Deák Ferenczük télen-nyáron. Sőt nyáron kettő is van.

Ezzel sokat társalgott, sokat enyelgett, sokat kötődött. Nagyon tetszett neki a tanulatlan elme élessége, figyeléseinek gazdagsága s az a mód, melylyel gondolatait gyorsan és ügyesen meg tudta alakitani.

A falusi bölcs mindent tudott, minthogy sokat gondolkodott. Deák száz dolog felől meghallgatta véleményét.

Mitől ered a derék-fájás? Hogy kell segiteni a bajon, a mikor mord az asszony vagy szótalan? Mikor legjobb a hajadon leányt férjhez adni? Mikor ficzánkol a macska? A viz ezerszer erősebb, mint az ember, az ember mégis fölmegy a hegyre, a viz pedig azt meg nem tudja cselekedni. Hogy van ez? Mi az oka annak hogy egyszer zordon, másszor enyhe a tél? Nem attól függ ám az uraság, ki jár pantallóban, ki jár pőre gatyában? Sárban az ember nyoma sem szebb, mint a kutya nyoma. A tyuk akkor is beszél, a mikor senki se hallgatja.

Nagyon tetszettek Deáknak az efféle kérdések és reájuk következő magyarázatok.

Egy napon lelkendezve, ijedt képpel fut be Deákhoz Kovács Ádám uram leánya.

– Tekintetes uram, segitsen az istenért, szegény apám jóllakott gombával s most megbolondult. -40-

Deáknak volt kézi gyógyszertára. Amolyan homeopatha-féle. Az ötvenes években ezelőtt félszázaddal csaknem minden uri-ember agya többé-kevésbbé látott igazságot a homeopatha-elvekben. Valami van is bennök kétségtelenül. Ott a falun nem volt se gyógyszerész, se orvos. Csak pálinka volt, kenőasszony, hashajtó. Az igaz, hogy három hatalmas gyógyszer. Deák puszta-szent-lászlói orvosát Smalkovich Károlynak hivták. Ha szükség volt rá, Söjtörre küldtek érte. Minden utért és látogatásért Deák tiz forintot szokott adni nagy köszönet mellett. Tőle és az akkori és az ottani szokás szerint szép munkadij volt. Magát Deák nem homeopatha kásaszemmel gyógyitotta, de falun tartott magánál efféléket.

A leány lelkendezésére nyomban sietett Deák a duruszájához. Klára urasszony a kertben volt, a jó sógor a gazdaságban volt, más nem is segithetett, minthogy az orvos meg messze volt.

Fogta a gyógyszer-tokját s ment. Bizony ebül volt a falusi bölcs. Olyan belső nyilalásai voltak, olyan görcsei, csak ugy izzadt bele. Hol ledült, hol felugrott, hol pedig a lészát akarta szétbontani. Engedelmes leányára még a fogait is vicsorgatta. Alávaló betegség a bolondgomba mérge.

Adott a bölcsnek hánytatót. Az nem használt semmit, mivelhogy az csak patikaszer volt. De beletanácsolt azután vagy három liter meleg vizet.

A bölcs, habár falusi is, nem igen szokott vizet inni. Nem állja a természete. Meleg vizet pedig nem ivott soha életében az öregapja se. De lett is akkora eredménye, a mekkora csak kellett.

Idő multán egy kis jó erős fekete kávé, rá két pohárnyi erős törköly pálinka, kegyetlen izzadás s egy vagy két órai álom: de oly üdén kelt föl Kovács Ádám uram, mint a föcske. Igaz, a mi igaz.

– Tessék elhinni, tekintetes uram, a gomba volt az oka. Bolond volt ám az a gomba. Csak az volt a hibám, nem néztem meg jól. Pedig én azt is tudom, miért bolond a bolond gomba.

Mondott aztán olyan elméletet, a mely mellett elbujhat minden növénytudós, méregtudós és vegytudós.

– Ne ijedj meg. Egyelőre nem én velem történt az eset, hanem a duruszával.

Az élemedett Deák lelkének egész világa csak akkor tárul fel előttünk tisztán, ha megtudjuk, miként érezte magát nők közt s kivált fiatal szép leányok közt.

Mint jó testvér és édes gyermek: ugy játszadozott velük. Mint jó lelkü, de vásott gyermek: ugy dévajkodott -42- velük. Elfeledte életkorát, termete nehézségét, szervezetének lappangó kórjait, nemzetének nehéz gondjait s államférfiu szerepének rettentő felelősségét, a mikor jókedvü, fiatal leányok közt lehetett s velük játszadozhatott.

1855-től 1870-ig töltötte itt a nyarakat. Ötvenkét éves korától 68 éves koráig. Szerelmi izgalomról szó se lehetett. A leánykák többnyire közeli és távolabbi rokonok leányai. Hű rokonság s nemes barátság kötötte a szülőkhöz. Fiatal leányok gyakran sokra engedik nőni lelkükben a képzeletet. Világhirü nagy férfiak, uralkodók, győztes hadvezérek, nagy művészek iránt, habár öreg korban vannak is, gyakran föltámad fiatal leányszivekben a vonzódás érzete, gyakran rajongássá is fokozódik. Sokszor megtörtént ez Deákkal is, a min nem lehet csodálkozni. Szebb férfiarcz, mint az övé volt, alig képzelhető a világon. Erő, hatalom, nagy sőt tökéletes nyugodtság, szelid, nyilt és komoly tekintet, mélyen néző tiszta szemek s gyermekes vidám lélek: ime ezek fénylettek arczán. Mind olyan tulajdonságok, melyek a lelkesülő és ábrándozó nemesebb leánylelkek képzeletét annyira izgatják.

S a mindenütt elterjedt vélemény az ő hatalmáról. A császár az ő tanácsát kéri, mikor hadseregét szétszórják s attól kell félnie, hogy trónusa összeomlik. Egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata teremt és buktat kormányzókat. Az országgyülés többsége rendületlenül követi. Bölcsesége s jellemének fensége -43- lefegyverzi még indulatos ellenfeleit is. Vagyona ugyan nincs, de ha akarná: milliókat szerezhetne. Egész nemzet tisztelete környezi, mig él s holta után örök emlékezet, örök dicsőség.

Ő e rajongás ellen nyájas, szelid, nemes játékkal, változatlan vidámsággal védekezett. S habár apróságnak véli is nyájas olvasóm, játékainak néhány esetét el kell mondanom.

Puszta-szent-lászlói nyaralásából Deák csak igen ritkán mozdult ki azért, hogy a megyében vagy csak a környékben is látogatásokat tegyen. Egyszer-kétszer dolgai miatt Pestre kellett berándulnia, elment három vagy négy hétre Balaton-Füredre, tett látogatást Jozéfa nénjénél s tőle való unokahugainál s öcscseinél Tolna vármegyében, nagy ritkán átrándult a szomszéd Söjtörre s a nem messze fekvő Gelsére: ez volt ugyszólván egész kocsikázó mulatsága. A Sümeghy, Festetich és Séllyey családokat nagyon szerette. Ezek laktak ott közelben.

Hanem azt igen szerette s szinte megvárta, hogy rokonai s barátai fölkeressék s fiaikat, leányaikat is oda vigyék.

Tolnai gróf Festetich Sándornak három szép leánya volt: Adél, Mathild, Mária. Söjtörön laktak többnyire. Söjtör Deák Ferencz apai és anyai öröklött birtoka volt. Mikor a kis grófleányok föl kezdtek cseperedni, -44- Deák már akkor is ismerte őket. Talán legjobban kedvelte a legkisebbiket, Máriát.

Meg is érdemelte. Alig ismert, de mégis történelmi szerepe volt e grófnőnek. Ez volt egyik udvarhölgye, társalkodója s mondhatni barátnője Erzsébet királyasszonynak.

Mária magyar leánynak nőtt fel a szó igazi értelmében. Minden csepp vére tele volt magyarsággal. Magyar érzéssel és akarattal. A mi nem is lehetett másként ott a Deákok, Csányiak, Oszterhuberek, Kisfaludyak, Séllyeyek, Sümeghyek, Csertánok, Farkasok, Hertelendyek s a többi erős, hazafias, ősnemes család közelében.

Ily nő jutott a királyné mindennapi bizalmas társaságába. El lehet képzelni, hogy a nemes királyné miért szerette ugy meg nyelvünket és nemzetünket.

Engem a szerencse sohase hozott össze a grófnővel. Nem ismerem. De Deák többször, Kerkapoly sokszor beszélt nekem róla. Kerkapoly is nagy tisztelője s bizalmas ismerőse volt. Mind a kettő nemes gondolkozásu, hazafias érzésü eszes és kiváló nőnek mondotta.

Deák halála után való kora reggel összejöttem Kerkapolyval a nagy nemzeti veszteség fölött eszmét cserélni. Arról is volt szó köztünk, vajjon a király eljön-e Bécsből személyesen a temetésre? Tanácsosai jónak látják-e, hogy ezt a tisztességet megadják a magyar nemzetnek, a ki nagy fiát vesztette el.

A királyasszony épen a budai várban lakott már több idő óta, de az udvari rendelkezések szerint épen e napon délután kellett Bécsbe elutaznia.

No épen ez kellene még. A király esetleg nem jön el a temetésre, a királyné pedig épen a temetés elől utazik el.

Deák Ferencz az osztrák udvar spanyol illemtana szerint senki se volt és semmi se volt. Se pap, se katona, se nagy tudós, se nagy művész, se nagy rendek tulajdonosa, se gróf, se báró, még csak kamarás se, még csak utolsó kegyelmes vagy méltóságos ur se. Nem volt egyéb egyszerü tekintetes urnál, egyszerü köznemesnél. Ilyen senkiért és semmiért, bármily tisztességes és érdemes polgár is, az udvar nem czeremóniázhat s a király szentséges személyét temetésre ki nem állithatja.

Megállapodtunk abban, hogy a királynéval tudatni kell, hogy Deák halálakor mit várunk az uralkodóháztól s mi a nemzet jogos óhajtása.

Kerkapoly kocsira ült ott előttem. Még pedig kivételesen fiakker-kocsira. Manó vigye azt az öt forintot, a mennyibe a két lovas fogat kerül. Hajtott föl egyenesen a várba s fölkereste Festetich Mária grófnőt.

Az eredményt mindenki tudja. A királyasszony nem utazott el. Budapesten maradt s a halál után harmad vagy negyednapra odament Deák ravatalához, saját kezével tette a ravatalra koszoruját s a hideg holttest lábánál letérdelve forró imádságot rebegett a halottnak örök üdvéért s a magyar nemzetnek örök boldogságáért.

A történelmi igazságért meg kell jegyeznem, hogy a nemes buzgalomban hű társa volt Ferenczy Ida is, a királyasszonynak másik bizalmas hölgye és társa. Kecskeméti lány, magas miveltség, tökéletes magyar. Ő ült a királynéval együtt a kocsin, a mikor a várból lementek Deák ravatalához. De Kerkapoly és Deák őt kevésbbé ismerték, mint Mari grófnőt.

Söjtör Puszta-Szent-Lászlóhoz alig van távolabb három kilométernél. Egy kis gyalogséta. Ha szép idő volt, Festetich Mari grófnő maga mellé vette komornáját vagy valami kis pitykés dolmányu inast s minden harmad-negyed nap meglátogatta Deákot s az »öreg ur« mindig a legnagyobb szivességgel s hálás érzéssel fogadta a látogatást.

Ez a kiegyezés és koronázás előtt történt, a mikor még a grófnő nem volt a királyasszony udvarhölgye.

Egyszer rendes falusi kerekes rokkát lát a nagy társalgóban. Valamivel diszesebb tán, mint a parasztasszonyok rokkája, de alakja, szerkezete, nagysága ugyanaz. Szösz a fáján, fonál az orsóján, a szösz és az orsó a fonállal összekötve. -47-

Deák megdicséri, de egyuttal elhatározza, hogy a mesebeli dévajságot elköveti.

Az éléskamra kulcsát észrevétlen megkeritette s a szöszbe titkon elrejtette.

Egy hét mulva ujra átmegy látogatóba s fürkészi az arczokat, vajjon kitudódott-e a cselvetés. Nem vesz észre semmit. Gyönyörü szőke leány volt a grófné, édesen csevegett Deákkal. S egyszer csak azt mondja:

– Képzelje csak, Deák, mikor utoljára nálunk volt, elveszett az éléskamránk kulcsa.

A fiatal leányok közül talán senkit sem szeretett jobban, mint Dőry Fannit, Dőry Imre leányát, Oszterhuber László feleségét. Sok és szép levelet irt hozzá, nagy kár volna, ha egyetlen egy is hiányoznék a levelekből. Egyet közöl a Ráth Mór-féle levélgyüjtemény is. Ennél szebb levelet nem tud felmutatni a világirodalom.

Az elhagyatottságról, az agg hajadon és agg legény állapotáról igy ir e levélben: -48-

»A gondok nem ölik meg az élet boldogságát, csak a csalódások, a bánat s az elhagyatottság keserü érzete az, mi a lelket elöli s a boldogságot feldulja.«

»Elhagyatottság, édes lányom, keserü állapot, mely a korral nem fogy, hanem sulyosbodik. Ha nincs, kit az ember szivéből szeressen, vagy legalább nincs közelében; – ha nincs, kinek életét, munkásságát, érzelmeit szentelje, ha nincs életczélja: rideg az élet, megdermed a sziv s a gond, a mit megosztani nem lehet, kétszeresen sulyos.«

Ime, a levél egyik pontja. Külön értekezésre méltó ez. Hiszen Deák a maga sorsát, a maga gyakori bánatát is rajzolja e sorokban.

De idéztem azért, mert e sorok is bizonyitják, mily mélységes szeretettel volt Dőry Fanni iránt, a kihez e levelet 1861. évi április 20-án, éppen akkor irta, a mikor naponkénti hosszu munkával az 1861-iki országgyülés első feliratát szerkesztette.

És e nagy szeretet daczára még se volt elnéző e gyönyörü, fiatal és jókedvü leány iránt, ha hibázott.

Egyszer Puszta-Szent-Lászlón több vendég-nő társaságában a leányka szeleskedett, hebehurgya volt s jó kedvében szivarra gyujtott. A többi nő, mind rokon vagy barátnő, rárontott, dobja el a szivart. A leányka odafordult Deákhoz:

– Tisztelem a nőket, mig a nőiesség határai közt megmaradnak, de azon túl nem! -49-

– Főzőkanalat jobb szeretek a kezedben, édes leányom, látni szivar helyett.

– – Sümeghy Ferencz, mint már emlitettem, benső barátja volt. Kiváló hazafi, jeles fia vármegyéjének, 1841-ben szolgabiró, 1844-ben és 1861-ben főbiró s 1861-ben, 1865-ben és 1869-ben országgyülési képviselő. Maga deákpárti, fia és leányai tüzes függetlenségiek. Különösen legidősb leánya, Mariska, tele rajongó hazaszeretettel, Kossuth lángoló hive, Ferencz József nevét az ajkán se akarta kiejteni.

Deák 1857-ben Marienbadból hazajövet gyönyörü Albach-féle imakönyvet vett emlék-ajándékul Mariskának, de dévajsággal akarta neki átadni.

Megkérte Sümeghyt, hogy Mariska imakönyvét titkon hozza el hozzá. Megtörtént. Deák pedig Ferencz József képét kemény arab enyvvel beragasztotta az imakönyvbe. Ott, a hol a lányka a templomban belőle imádkozni szokott. S a könyv megint visszakerült a helyére.

Másnap, vasárnap mennek a templomba. Deák is, Sümeghy is lesik, mit csinál a leány. Hát bizony gyanutlanul kinyitja a könyvet s majd leesik a székről, a mint meglátja a császár képét. Majdnem sirva fakadt.

A kék bársony kötésü, aranykereszttel diszitett uj imakönyv megvigasztalta.

A komoly leányarcz is nagyon szép, a mikor szép. -50- De a mozgékony leányarcz az alaki szépség csodái közé tartozik.

A leányarcz, a mikor komoly, főleg csak körvonalakból áll. A körvonal nem a szépség teljessége. Ha a körvonalak hullámos vonalakkal és szelid hajlásu szegletekkel váltakoznak vagy mindez együtt van az arczon, örökös mozgásban, örökös játékban: ugyanaz a leányarcz a szépség százféle alakulásának ragyogását tárja elénk.

Deák nagyon érezte ezt, tudta is. Egyébként is erős figyelő volt. De volt hatalmas szobrásztehetsége is. Örökös faragása s néhány igazán csinos és találó faragott képe bizonyitja ezt. Teljes művészetté nem fejlesztette képességét. Az élet és a környezet más feladatot bizott rá. De a képesség azért megvolt.

Szobrász és festő más szemmel nézi az emberarczot, mint más ember. Ezer meg ezer olyan vonást, mozdulatot, szögletet s lélekjelet vesz észre rajta, melyet más nem tud észrevenni. Sok ismerősünk arcát csak akkor ismerjük meg igazán, ha nagy művész kezén készült arczképét meglátjuk.

A szobrász és festő csaknem oly biztosan belát az arczon át a lélekbe, mint a fényiró gép. A fénykép nagy áruló. A jó ember képét is igazán megmutatja, de a gyönge vagy rossz emberét is. El nem titkol semmit.

A hiuság és dicsekvés, a gőg és durvaság, a bűnös indulatok minden gonosz neme nyilván ott van a fényképmutatta arczon. A hazugot, a gyilkost, a lókötőt csalhatatlanul föl lehet ismerni a fényképen. -51-

A szobrász és festő nem lélekbuvár. Az ő lelkét csak az alak maga köti le. Hogy az az alak szenté vagy gyilkosé; azzal ő nem törődik. Ha a gyilkos alakja gazdagabb: akkor az tetszik neki igazán. A kegyetlen tigrist és a ravasz rókát csak ugy kedveli, mint a nemes gazellát vagy a szelid galambot. De még sokkal jobban is kedveli, ha az alak élő és mozgó részletekben gazdagabb.

Deáknak igazán fönséges élvezetet nyujtott Puszta-Szent-Lászlón, ha fiatal, szép leányok serege vette körül, ha ő velük dévajkodhatott s ha pajzánkodása a leányok arczára fölváltva mosolyt, nevetést, bámulást, csodálatot, megrezzenést vagy pillanatnyi ijedelmet fösthetett.

Minde lelki indulat a leányarczon villámgyorsasággal tünik föl és tünik el. Az arczot egy pillanatig átalakitja, de egy pillanatig se torzitja el. Gyakran szebbé is teszi vagy legalább uj szépség alakitására birja.

Ott ülnek és csevegnek Deák körül a hires vadgesztenyefák alatt a gyönyörü leányok. Távoli rokonok, hű barátok leányai.

Mind szép, mind hamvas fiatal, mind jókedvü. Ám a kik élnek közülök: vegyék jó szivvel a visszaemlékezést. Nem sok hija ötven esztendőnek, a mikor ez a jelenet történt. Az időért, a mely azóta elmult, nem kár; lesz helyette megint. Hanem az ifjuságért, a mit elvitt magával, nagy kár.

Egyszerü, nemes izlésü, finom ruhában van minden leány. Se Klára urasszony, se Deák nem kedvelte a pillangó-tarka ruhát.

A mint jókedvüen csevegnek, egyszer csak nagy csördités hallatszik az utczáról s könnyü sétakocsin beruczczan az udvarra két ifju lovag: Báthor Géza és Nedeczky Jenő. Megállnak a társaság irányában.

A vadgesztenyefák alja árnyékos. A napfényről bejövő homályt lát. S a homályból kiragyog öt ragyogó leányalak, mint a csillag a felhők mellől.

Báthor Gézát elragadja a bámulat. Még nem is tudja, kik vannak ott, kezét fölemeli s elkiáltja magát.

Akkor veszi észre, hogy Deák is ott van. Meggondolja a dolgot, s hirtelen igy fejezi be fölkiáltását:

– No, édes leányaim, folytassuk a gyerekek tréfáját. Minden leány valami gabonafaj lesz köztünk s aztán megkérdezzük a gyerekeket, hogy náluk milyenek a gabonák. Séllyey Mili legyen árpa; – Fábián Mili: -53- zab; – Okolicsányi Amália: rozs; – Sümeghy Mari: buza; Bertha Amália: bükköny.

Jól van. A leányok beleegyeznek. Nem is tudják, mi lesz belőle. Deák vezeti a játékot.

Erre hatalmas nevetésbe törnek ki a leányok. Okolicsányi Amáliáról szól a mese. Szalmája nagy, feje picziny, kevés van benne.

Ez is találó. Ez is nagy vidámság. Séllyey Mili az árpa, százezer forint hozományra becsülik, van udvarlója elég.

No, de már erre minden leánynyal felfordul a szék. -54- Maga Deák is hangosan nevet. A leányok fölugrálnak, a kaczagás miatt nem birnak magukkal s befutnak a szobákba, hogy bomlásnak indult piperéjüket rendbehozzák.

A két lovag csak bámul. A mesét nem tudja. Mi történik itt? Ki akar megbolondulni?

Volt Deáknak vagyis inkább sógorának egy bájos nőrokona. Fiatal patvarista koromban magam is sokszor láttam a hóditó szépségü ifju lányt. Veszprémben volt Oszterhuber Ferencz kanonoknál. Ma is él, egyik nagy tudósunk boldog házastársa. Nevét nem mondom meg, hátha izetlenségnek tartja ezt a kis történetet. A veszprémi központi főbiró udvarolt neki életre-halálra. Villax István volt a neve, az egykori zirczi apátnak unokaöcscse. Eléggé mivelt s jó alaku uriember.

Azonban Róza, nevezzük a leánykát Rózának, egyáltalán hideg maradt és semmiképpen sem fogadta el udvarlását. A főbiró tudta, hogy Deák rokona a leány s hogy Deák faragni szeret; járásában a szentgáli erdőkön levágatott minden Tiszafát és a szépjét elküldte Deáknak Puszta-Szent-Lászlóra. A Tiszafa kihalóban levő özönviz előtti fa, kevés van az egész földkerekén. A főbiró tisztelte is Deákot, de egy kis számitás is lehetett a küldeményben. Deáknak hatása lehetett Rózára.

Róza gyakran hosszabb időt töltött Puszta-Szent-Lászlón s Deák sokat évődőtt vele. Ismeretes volt előtte a főbiró sikertelen udvarlása. De azért mindig csak azt állitotta, hogy titkon Róza is vonzódik a főbiróhoz. -55-

A főbiró vörös ember volt. Vörös haja, vörös bajusza, vörös szakálla. Egyszer valami pamlag megbomlott a háznál s Deák látta, hogy belül vörös lószőrrel van kitömve.

Róza kis medaillont viselt a nyakában. Deák megkérte szobalányát, hogy a medaillont lopja el urnője nyakáról, mikor mélyen alszik.

Megtörtént. Deák a vörös lószőrből beletett egy vagy két szálat s a szobalány megint visszatette a medaillont helyére.

Másnap, harmadnap megint csak kötődött Deák a leánykával s váltig erősitette, hogy a főbiró vörös szakálla bizonyosan ott van a medaillonban.

Egyszer csak felpattant Róza, lekapta nyakáról a kis ékszert s odaadta Deáknak.

Klára urasszony akkor nem élt már. Csak Oszterhuber Józsefnek s Deáknak okozott a cselszövény s a leányka pirulása és bámulása vidámságot.

Hogy szokta Deák a leányokat megdobálni hógolyóval; miként viaszkolta le néha a kötő és horgoló fonalakat oly alattomban, hogy az asszonyok és leányok majd ónossá váltak a sok sikertelen kötő és horgoló kisérletben; – hogy állt ki lapdázni a két Festetich grófnővel s a két Fábián nővérrel, s miként cserélte ki a lapdát olyannal, a mely vizet eresztett magából: mindezt részletesen elmondhatnám, de Deák már rég porrá vált, azok a ragyogó ifju leányok pedig vagy nagy tiszteletövezte -56- nagyanyák, vagy örök álmaikat aluszszák már ők maguk is.

Szivén viselte Deák boldogtalan hazájának minden gondját, de legnagyobb gondjai közepett is boldog gyermekké tudott válni Zala vármegye ifju hölgyei közt. Áldás legyen e hölgyeken s maradékaikon.

Klára urasszony konyhája és asztala hires volt messze földön. A konyha a gazdagságról, az asztal azon túl diszéről és jókedvéről is.

Gyermeke nem volt. Magtalan volt a család, maradéktalan a boldog házasság. Miért kellett volna az asztalnál is takarékoskodni? Ugy is józan, okos, takarékos gazdák voltak s öröklött vagyonuk értékét kétszeres magasságra emelték.

Voltak nagy ebédek, kis ebédek. Vendéglátáskor, sátoros ünnepen, névnapon, születésnapon, toron, szüretkor, atyafilátogatáskor mindig nagy ebéd volt.

A nagy ebéd tizenégy-tizenöt fogásból állt. Leves legalább három, az egyik becsináltféle. Mellékételül hideg dolgok. Főzelék édes is, savanyu is. Legalább négy-ötféle sült, a mit az udvar s erdő, mező nyujthatott. Magyar tészta, sült is, főtt is. Édes tészta mindenféle. Pedig a férfiak semmiféle édes tésztát, tortát, nyakon öntött felfujtakat nem szerettek, de már az asszonyok ezeket is szerették. Hát még az érett és aszalt gyümölcsök nagy sokasága! -57-

(Klára urasszony konyhája. – A husvéti nagy ebédek. – A kis Ferkó. – A piros tojások alakjai. – Igazi bölcsesség csak a szeretet. – A „fölöstököm“. – Az ebéd. – Deák György hirtelen halála. – A botok.)

Husvéti nagy ebédjeit, ha röviden is, ismertetnem kell. Ősi magyar szokás volt ez. Apám, öreg apám házánál is ily módon volt szokásban. Talán egy-két jó nemesi családnál most is megvan még Zalában, Vasban, Somogyban. Az ősi jó egyszerü szokások talán itt maradtak meg legtovább. De már napról-napra mulnak, enyésznek, halványulnak. Maholnap a feledés köde boritja el őket. S a mint a mai öregek elmulnak, senki sem marad, a ki emlékezzék rájuk.

A husvéti ebédeket a piros tojások s az apróbb emlékajándékok tették nevezetessé.

Deáknak sok öregapai unokatestvérje volt. Apjának testvérje Deák József alapitotta meg a tárnoki ágat. Tárnok volt az ősi Deák-birtok, Söjtör és Kehida eredetileg Hertelendy-birtokok voltak s ezeket Deák Ferencz és testvérei leányágon örökölték.

Deák Józsefnek kilencz felnőtt gyermeke maradt, hat fiu és három leány. Ezek voltak Klára urasszonynak is, Deák Ferencznek is unokatestvérei. A mult század közepén még mind éltek s többen közülök Tárnokon laktak. Zala-Tárnok nincs nagyon messze Zala-Szent-Lászlóhoz, ide tehát a tárnokiak husvéti ebédre könnyen átjöhettek. Bárki jött: szivesen látták, mint vendéget és atyafit, de azt mind Deák, mind Klára nénje -58- szinte megkövetelték, hogy Deák György és Deák Lajos, ha csak lehet, átjőjjenek.

György szerencsétlen lett. Festőnek született, kitünően rajzolt és festett. Azonban sulyos erkölcsi tévedésbe esett, bankjegyrajzolást bizonyitottak rá s e miatt hosszabb szabadságvesztésre itélték. Felesége bécsi udvari futár leánya volt: Profetti Karolina. Utódaik, ha nem csalódom, nem maradtak.

Deák Ferencz az erkölcsi tévedések megitélésében szigoru volt s talán György unokatestvérétől el is zárkózott volna, azonban az asszonysziv sokkal enyhébb volt s Klára nénje meg tudott bocsátani s az ő kedvéért Deák is megbocsátott s igy azután Puszta-Szent-Lászlón sátoros ünnepeken, de máskor is gyakran együtt voltak: a két kehidai Deák-testvér s a két tárnoki Deák-testvér.

Ilyenkor gyárrá alakult át a puszta-szent-lászlói kastély valamelyik félreeső szobája.

Volt Klára urasszonynak egy tojásdad alaku fehér font vesszőből készült jókora kosara, belefért harmincz tojás. De volt is benne ugyanannyi festett tojás. Börzsönyfőzettel festette maga az urasszony. Világosabb és sötétebb piros, világosabb és sötétebb lila, sőt lilakék is. Ezek a husvéti piros tojások. Ezeket kellett a férfiaknak kirajzolniok.

Csak igy szólitotta őket. Magát Deák Ferenczet a -59- család kebelében sohasem hivta másként, mint »kis Ferkó«. Ő már tizenkét-tizenhárom éves volt, mikor a kis Ferkó született. A mikor pedig már a világon voltát is tudta: akkorra tizenöt-tizenhat éves hajadonná nőtt fel. A kis Ferkó anyát nem ismert, apát se sokáig. Klára nénje volt testvérje, anyja, nevelője, játszótársa, ápolója, őriző angyala. Csecsemő korában már kis Ferkónak nevezte, igy szokta meg s igy nevezte haláláig. Pedig nagyot fordult a világ. A gyermekből hirneves ifju lett, megyei táblabiró, alispán, vármegye követe, Zala bölcse, országos hirü férfiu, azután a haza bölcse, ötvenkét vármegye táblabirája, 1848-ban az igazságügyek kormányzója, a nemzet vezére, de azért neki csak »kis Ferkója« maradt.

Lajos épen oly ügyes faragó volt, mint maga Deák Ferencz. György pedig tehetséges festő és rajzoló, a ki az alakokat kigondolta s a piros tojásokra rákarczolta. A kidolgozást azután Deák Ferencz és a tárnoki Deák Lajos végezte.

Ezeket emlékajándékként maga Klára urasszony osztogatta szét nővendégeinek. Sohasem mondta meg, hogy a tojásokra minő jelző alakok vagy rajzok jőjjenek, de Deák Ferencz jól tudta már, kik lesznek a nővendégek s hogy ezek családi életében mi a legnagyobb érdekü ujság vagy belügy.

Volt leányka, a kinél félben maradt a házasság, -60- felbomlott az eljegyzés és a mátkaság. Darabokra szakadt rózsakoszoru jőjjön a tojásra.

Volt leányka, a kiért köztudat szerint két ifju egyenlő reménységgel viaskodott. Erre is volt a tojásnak szava. A jércze ott gubbaszkodik a háttérben magát összehuzva, az előtérben pedig két tépett kakas berzenkedik egymás ellen.

Siró szivek, nevető szivek, ölelkező szivek, szamártövissel átszurt szivek: mind torzképek, de egyuttal jelképek a leányok számára. Rózsakoszoruk a menyasszonyok számára. Volt egy rokon vidám menyecske, minden évben gyereke lett, annak is kellett husvéti piros tojás. Tiz gyerekfejből azután tiz kölyökmacskafejből egy-egy koszoru a hímes tojáson.

A jó hazafi cserkoszorut, a szájas hazafi nemzeti czimeres kancsót, a tanitó ur koszorus nemzeti czimert, a plébános duczifaros szakácsnőt, ispán uram sallangos pipát és zacskót s efféléket nyertek a piros tojásokon.

Hát a kinek halottja volt! Szomoru fűz, letört fakereszt, fejfára boruló siró asszony, temetőn kóborló árva gyermek. Gondosan kikarczolva s arabos diszitésekkel körülvéve. Némelyik igazán szép.

György, a festő, természetesen jobban értett a rajzoláshoz s a rajzfogalmazáshoz, mint akár Lajos öcscse, akár Deák Ferencz, de már a karczolásban ezek se igen maradtak el tőle.

Csodálatos ez a nagy bölcstől! Hétköznapi észszel azt gondolhatnók, hogy ez gyereknek és közembernek való időtöltés s egészen gyümölcstelen mulatság. Törje -61- a fejét a nagy bölcs eszméken és gondolatokon, hazájának nyomoruságán, az emberiség jóvoltán s ne töltse az időt ily semmiséggel. Legyen bölcs mindig s ne legyen gyerekes soha. A mi másnak a dolga, bizza azt másra s a mit csak ő végezhet, más nem: csak azt végezze. Irjon okos könyvet, terjeszsze a bölcseséget, áraszsza szét környezetére bölcs tanácsait s legyen mindig komoly és méltóságos, mint a szobormű.

Senkinek szivét se égette akkora fájdalommal a haza sorsa, mint az övét. De a sorsnak ő nem volt ura s mig az idők teljessége őt parancsoló hangon nem hivta a tettek mezejére, addig ő ki nem mozdult. Hivatlanul soha semmibe nem ártotta magát. Hiszen mikor hivatását teljesitette, se tudott tökéletes sikert biztositani. Hiszen hazájának helyzete a világhelyzetnek egyik szerves része. Hazája sorsa tehát a világhelyzet változása nélkül gyökeresen nem változhat. Igy tudta, igy látta, igy érezte. Hivatását igen is teljesitette, a mikor a nemzet tettre szólitotta, mert ez kötelesség volt. A kötelességet pedig még akkor se szabad elmulasztani, a mikor a tiszta elme tisztán látja a sikertelenséget. De a pusztába belekiáltani sohase kötelesség. Tudósok, izzó agyak, nemes, de hő nagyravágyások, pezsgő vérü ifjak, tanszéki férfiak tehetik ezt, de bölcs ember nem teheti. Vox clamans in deserto. A Bach-korszak és a Schmerling-korszak alatt pusztaság volt a haza bölcse számára az országkormányzás -62- és törvényhozás egész birodalma. Mit akadékoskodjék ő ott, a hol se meg nem kérdik, se meg nem hallgatják?

De azért mégis csodálatos, hogy gyermekké tudott válni fiatal leányok közt s husvéti piros tojást himezni nénje számára.

Hiszen mondtam már, szeretet volt az ő lelke s bölcseségének főforrása is a szeretet volt.

A hímes tojásokat asszony és leány vendégei s rokonai közt Klára urasszony osztotta szét.

– Ezt pedig ugy adom asszonyok, leányok, hogy ezt a tojást Ferkó öcsém föstötte.

Minő fájdalmas lett volna az az ő szivének, ha ezt meg nem tehette volna! Ha az asszonyoknak és leányoknak Deák Ferencz ajándékával annyi örömöt nem nyujthatott volna.

Hát csodálatos az, hogy Deák Ferencz ezért az angyalörömért egy-két napon át, habár gyerekesnek látszó munkában is, buzgón és örömmel fáradozott. Hát nem boldogság volt az rá nézve is, hogy imádott nénjének ilyen örömöt nyujthatott? Hát nem szomorodott volna el az ő lelke is mélyen és sötéten, ha nénjét meglepte volna husvét szent ünnepén a bánat azért, mert édes vendégeinek nem kedveskedhetett öcscsének diszes kezemunkájával?

Hiszen ő irta, régen, még fiatalabb korában irta -63- sógorának: vigyázzatok egészségtekre, vigyázzatok magatokra te is, Klára is, hiszen tudjátok, hogy rajtatok kivül nekem senkim sincs a világon!

És azután világ bölcsei, világ tudósai, nagy elmék és nagy hivalkodások el ne feledjétek, hogy nem az ám a bölcs, a ki bölcs mondásokkal tud előállani s épen nem az ám a bölcs, a ki nem a szeretetben bölcs. A szeretet pedig azt parancsolja, hogy a mikor az ember otthon van, családi fészkében: akkor ne legyen más, mint jó apa vagy jó férj, vagy jó gyermek, vagy jó testvér.

A mikor jelentették, hogy kész az ebéd: abban kellett hagyni minden pipázást, furást, faragást, férfitársaságot. Deák rászólt a férfiakra.

Minden férfi, örege, apraja sietett az asszonyok, leányok után, felhajszolták őket a szobákban s karonfogva nagy tisztelettel vezették az ebédlőbe. Asztali áldás előtt dévajkodásnak nem volt helye.

Az ebédet, el ne felejtsük, mindig gazdag villásreggeli előzte meg. Ennek a neve túl a Dunán mind maiglan fölöstököm. Egyhangu szó, hosszu is, tatárhangzásu is, de már ezt a nyugati ősmagyarság igy ejti ki a száján.

A mi tudósaink korszakonként sok furcsa betegségbe, s mindig másba, meg másba estek. Volt idő, a mikor azt tanitották, hogy a világteremtő öreg isten maga is tiszta magyar nyelven, és pedig borsodi szójárásban -64- beszélt Ádámmal és Évával, Noéval és Ábrahámmal. – Volt más idő, a mikor ugy jöttek ránk a tudósok, mint a sáskák: hogy merünk mi magyar nyelvről beszélni, holott a mi nyelvünk finn, tót, német s minden más gyülevész származás, csak magyar nem. Ebben az időben a fölöstököm szóról is bebizonyitották, hogy azt a némettől tanultuk, lévén az voltaképen nem egyéb, mint fröstök, vagy früstük, vagy mint Erdélyben divatba is jött: frustuk.

A jó Hornyik János váltig magyarázgatta, hogy a mikor a magyar ember maga perli el a maga jó ősi szavát, hogy idegent öltsön helyette, ugy cselekszik, mint az ökör, a ki a maga fejére hányja a földet. Hiszen épen a »fölöstököm«-ről legbizonyosabb az ősi tiszta magyar eredet. Őseink a reggeli időben nem feküdtek neki az evésnek, a sütés-főzésnek, – ezt hagyták akkorra, a mikor már a napi munka nehezebb részét derekasan elvégezték s az ellenséget vagy levágták vagy elkergették. Ellenben az erősitő ital élvezetéhez ugyancsak hozzáláttak a leghevesebb csetepaté, futás és kergetésközben is.

Bizony nem más, mint a szeszszé erjesztett jó sürü kanczatej. Erős, csipős, savanyu, édes, tápláló, erősitő, valósággal isteneknek való folyadék, ételnek-italnak egyaránt beválik. Nem olyan szines, mint az iró, nem is olyan átlátszó, mint a savó, nem is olyan sima, mint a tej, hanem habos és fölleges és réteges, mint a mely erjedés után a tej föléből készül, s azért a régi följegyzések -65- szerint a neve is »föl«, vagy »fölös«. A tejfölben ma is megvan e szó.

Bizony nem is cseh üvegben, nem is ezüst kancsóban, nem is töredékeny mázas korsóban, hanem igenis tartotta tökben, melyet vékony szijra füzve a nyakába akasztott, az oldalán félszakosan hordott.

Az a tök volt ez, a melyet kobak néven ismer tul a Duna is, más vidék is s a melyet már kertekben is igen ritkán látni, mezőn és vadon pedig sehol. Kettős öblü tök. Felső öble valamivel kisebb, mint az alsó. Ebben szokták tartani őseink legbecsesebb italukat. Ebben az erjesztett kanczatejet is. Ennek volt a neve »fölös tök«. Két szó, mely utóbb egygyé nőtt össze. S kiterjedt értelme nemcsak a kanczatejre, hanem minden reggeli étkezésre.

Ezt bizonyitotta be Hornyik János, Kecskemét hirös városának határjáró irásaiból. És pedig olyan időből, a mikor még Kecskemét határain nem láttak németet.

Hanem azért mégis van tudósunk, a kin nem fog az oktatás s tovább is csak ökör módjára hányja a saját fejére a földet.

De nem hallgatott az ilyenekre Klára urasszony. Hanem a mint a nagy asztal meg volt rakva, szentelt tárkonyos báránynyal és szentelt sódarral és mindenféle kalácscsal, a sódar pedig körül volt ékesitve tormával és fölvagdalt piros husvéti tojással, bizony csak azt mondta ő szerettinek, vendéginek:

Nem törődött ő se a finnugorokkal, se a töröktatárokkal, se a tótnémetekkel, se a szumirakkádokkal, hanem beszélt magyarul.

Ebéd alatt a politikát tárgyalni nem volt szokásban, Nem szerette Deák se, de a ház ura se. A zalai nemes mindig tüzes hazafi volt. A közügy mindjárt felkorbácsolta vérét. Hangosan beszélt, ha közügyet tárgyalt. A hangos beszédből gyakran heveskedések, izetlenségek támadtak.

De még ennél is nagyobb ok volt a nők iránt való figyelem. Az országos közügy nem minden nőt érdekel annyira, mint a férfiakat. Sokat untat is. Deáknak pedig az volt a törvénye, hogy nők előtt csak oly dolgok fölött társalogjanak a férfiak, a melyek a nőket érdeklik, vagy legalább őket is érintik s a melyekbe a nők is teljes joggal és bátorsággal beleszólhatnak. Ilyenek például a családi csevegés szokott tárgyain s a divat részletein kivül a napirenden levő irodalmi kérdések s az ujabb költői s szépirodalmi művek.

A felköszöntők fölséges füszerei a nagy ebédeknek, ha nem szakszerüek, nem csupán okosak s nem hosszadalmasak. Deák maga teljes életében ritkán mondott felköszöntőt, de a rövid, szikrázó, talpraesett felköszöntőt kedvelte és szivesen hallgatta. Jókedv, vidámság, önkénytelen kaczagás az ily felköszöntők eredménye, ebben pedig öröme telik minden jó léleknek. -67-

Boldogtalan család az, melynek keblén némán folynak le az ebédek. Boldog család az, melynek ebédjei vidámságoktól hangosak.

A puszta szent-lászlói társaság sok édes örömet nyujtott azoknak, a kik ott megjelentek. A két nagy testvérnek: Deák Antalnak és Ferencznek, ha már e szót: boldogság, kiejtjük ajkunkon, alig volt más igazi boldogsága és öröme, csak addig, a mig akár Puszta-Szent-Lászlón, akár Kehidán Klárával és férjével együtt lehettek.

Puszta-Szent-László azonban nemcsak a családi s nemcsak a vidéki és vármegyei örömök tanyája volt, hanem nagy, országos gondok szinhelye is. Különösen az 1860-ik év őszétől kezdve, a mikor az 1849-iki nagy nemzeti bukás után a nemzeti közélet s az alkotmányos mozgalom először kezdett megindulni. De mielőtt erre kitérnék, sulyos és szomoru balesetet kell elbeszélnem, mely egykor épen husvéti ebéden történt.

Élemedett koru, de csak ugy a negyvenedik életév körül. Szép, erős férfiu, a Deák-faj hatalmas arczával, vastag bajuszával, vállas termetével.

Hozzálátott a husvéti fölöstökömhöz, de csak ugy módjával. Megevett három darab piros tojást is, a mi nem több másfél tojásnál. Mi ez erős férfinak?

Étkezés után szótalan lett, kivált a társaságból s odaállt a kályha mellé.

Klára urasszony éles szemét nem kerülte ki semmi. -68- Nyomban észrevette, hogy György öcscsének szine változik, arczán kevesebb a pirosság s ajkai kissé reszketnek.

Ágyat bontottak, lefektették. A kocsi pedig legyen készen s nyargaljon Egerszegre orvosért. Kocsit, lovat nem kell kimélni. Addig, mig az orvos megjön, majd Deák Ferencz ápolja a beteget.

Meg is jött az orvos. Viszik a beteg szobájába. A beteg már halott. Ágyán ott ül a bölcs, nem szól, sürü könyek gördülnek le kemény arczán. A halállal való tusakodásban még az ő bölcsesége is erőtlen volt. Veszedelmes szivbajnak hirtelen támadt rohama ölte meg az erős férfit.

Éjfélkor indult el a szénás szekér a holttesttel Zala-Tárnok felé. A széna közé volt rejtve a koporsó. Igy vitték haza az utközbe eső falvak babonás népein keresztül. Fiatal felesége majdnem megőrült. A tárnoki Deákok kegyuri nagy régi templomának sirboltjába helyezték el.

Deák nagyon sajnálta György öcscsét s unokatestvérjét. Faragó idötöltéseiben ujra meg ujra eszébe jutott. A több munkát igénylő, kissé nehézkesebb alakok rajzát megszokta már tőle.

Ha arczképet, zsidót, drótos tótot, ispánt, urasági hajdut, vármegyei huszárt, iskolamestert, ismert alakot akart faragni: a festő mindig eltalálta azt a két vagy -69- három fővonalat, mely az egyik arczot a másiktól biztosan megkülönbözteti. Ebben Deák még se volt oly találékony. Lajos öcscsével azután is szorgalmasan faragtak, de a mikor nem volt kielégitő az eredmény, gyakran felsóhajtott:

Ismeretes, hogy a hölgyek nemcsak Klára néni megrajzolt piros tojásai után, hanem Deák apró ajándékai után is vágyakoztak. Készült is e czélra sok faragvány. Papirvágó, levélnyomó, körte, fürtös berkenye, dió, kinyilt mandulaszem, vadgesztenye kütyüstől, csermakk, tölgymakk, piskóta, kis fa-lakat, siró baba kis ujjnyi, apró papucs, kulcs s több efféle. Zalában ma is őriznek egy csomót a jobb családok.

A férfiak, a kik megérdemelték, rendszerint botot kaptak emlékül. Nagy ritkán sajátkezü névirásának hiven hasonló mását is ráfaragta Deák a készités évével együtt. Gyakrabban a D. és F. betüket.

A botok somfából készültek, hogy szilárdak legyenek, könnyen ne törjenek. A botoknak való fát meghámozták, kisimitották és eleven lángon tarkára szinezték. A fogantékra jött a faragvány. Rendszerint az erős tollkésnek közepén kettétört pengéje volt a faragó és véső szerszám. De a somfa bütyke vagy zalaiasan: bötke roppant kemény. Csaknem olyan mint a kő. Ehhez gyakran használt apró vésőt, kalapácsot.

Deák a nagy ebédeket nem szokta végigenni. Csodálatosan mértékletes volt az evésben, kivált Antal bátyjának halála után. Becsinált-féle, egy darab sült, valami főzelék, ritkán tészta: ebből állott ebédje. Naponként csak egyszer evett Puszta-Szent-Lászlón is. A paradicsomos csirkét különösen kedvelte. Gyümölcsből evett. A szőlőt nagyon szerette. Ebből még reggelenként is elköltött két-három fürtöt.

VI.

(Deák magányba vonul. – A főpapot és udvari embert ország élén nem szerette. – Puhitják. – Somssich látogatása. – A „vastag ur“. – Gróf Mikó Imre, báró Wenckheim és báró Kemény Ferencz látogatása. – Tisza Kálmán és Nyáry Pál Puszta-Szent-Lászlón. – A Beleznay grófok rettenetes története. – Az utolsó Beleznay nevelése. – Egyéb látogatások. – A király Deák tanácsát kéri Königgrätz után. – Pulszky Ferencz.)

Deák kehidai tanyáját nemzeti kegyelet övezte, mig Deák ott lakott. Puszta-Szent-Lászlón a világ szemében maga is vendég volt. Az önkényuralom szomoru éveiben oda nem sokan zarándokoltak Deákhoz ezelőtt félszázaddal.

Deák már 1843 óta gyakran kedvetlen volt, ha az ország közügyeire gondolt. Néha mintha megunta volna a nyilvános szereplést. Mintha undor lepte volna meg, ha a közügyekkel s a vezető férfiakkal kellett foglalkoznia. A közvélemény támogatásában s dicső emlékü barátainak ragaszkodásában nagy hatalommal rendelkezett -71- ugyan, de az ország sorsa még se ugy alakult, a hogy ő óhajtotta, a hogy ő akarta. Volt hát oka rá, hogy időnkint elkedvetlenedjék.

Ilyenkor aztán lelke fölött ős szerénysége lett urrá. Törekedett a hir nélkül való magánélet árnyékába vonulni. Erős kötelességérzete is alig tudta felszinen tartani.

Az önkényuralom éveiben végre visszavonulhatott. A bécsi kormány ugyan szivesen bizott volna rá fontos állami dolgokat, de ő e kormánynyal még érintkezni se akart. Pesten a téli évszakon át s a hidegebb hónapokban, a mikor ott lakott, szorgalmasan fölkeresték ugyan rokonai s barátai, a kik fölkereshették, de köztevékenységre alig nyilt alkalom. Azután megfogyatkozott a benső barátok száma is. Wesselényi, Vörösmarty meghalt; Csányi, Batthyányi bitón végezték életüket; Széchenyi bolondok házában, Bónis börtönben, Beöthy Ödön számkivetésben, Zádor György Bécsben. Csak Kemény Zsigmond és Eötvös József, Klauzál és Szalay és Csengery voltak régibb barátai közül közelében. A közügyek körül legfölebb irodalmi dolgokról lehetett eszmét cserélni.

Volt. 1850-től 1860-ig. A nemzet mégis élt. Vagy meghuzódva az önkényü hatalom rideg parancsa alatt vagy bujdosó vezéreinek forradalmi szenvedélyeit titkon ápolgatva. -72-

Deák neve tiz év alatt alig fordul elő a hirlapokban. Hogy hatalomhoz jusson: senki se hitte; – hogy ő legyen a nemzet vezére, hogy ő hozzon törvényeket, ő alkosson kormányokat: erre kevesen gondoltak. Ha meglesz a nagy fordulat: vagy a forradalom férfiai vagy a konzervativ urak kerekednek felül. Deák nem. Ő örökre elmult korszak emléke marad. Bölcs, de nem hatalmas többé.

Az ily férfiu közelébe nem sietnek se az élni és boldogulni akarók, se a lázas tevékenység emberei, se a számitó férfiak. Csupán a régi barátok és a történelmi érzékü lángoló lelkek. De ezek közül kevés születik, amazok pedig naponkint fogynak.

Most már ötven év mulva nehéz volna kinyomozni, hogy az országos férfiak közül kik keresték föl Deákot a puszta-szent-lászlói gesztenyefák alatt. Klára urasszony negyvenöt éve halt meg; jó férje, a puszta-szent-lászlói uraság harminczöt éve, maga Deák huszonnyolcz éve. Egyik se vezetett naplót. Csak Söjtörön élnek még, a kik emlékezhetnének. De hiszen ez is szomszéd falu, az öregebbek itt is elhunytak már s idegen nevekre s évszámokra itt se biztos az emlékezés.

A mikor alkotmányos élet kezdődött vagy volt folyamatban, Deák lakását csaknem közintézeti helyiségnek tekintették a közügyek vezetőférfiai. Sőt azok is, a kik csak ugy gondolták, hogy ők is vezetőférfiak. S leginkább azok, a kik az uj idő kezdetén és folyamán szerephez és álláshoz akartak jutni. A lakás ajtajának kilincsét egyik kéz a másiknak adta át. Egész hónapok -73- teltek el gyakran, a mikor Deák szobája olyan volt, mint a telekkönyvi hivatal. Iktató könyvet nem vezettek, rovatos iveket nem irkafirkáltak, de azért a szoba mindig tele volt emberrel, a kik kérdésekkel és tanácsokért jöttek, de a kik egyuttal ezerféle tanácscsal is jöttek.

Azt a fél esztendőt, mely az 1861-iki országgyülés megnyitását megelőzte, Deák Pesten töltötte az Angol Királyné szállóbeli lakásában. Zala-szent-lászlói magányát tehát ez az országgyülés nem zavarhatta. Másként történt az 1865-iki országgyülés előtt.

Akkor már az 1861-iki tapasztalatok után Bécsben is tudták s itthon is, hogy a nemzet Deákot fogadta el vezérének; a ki hát a nemzettel számolni akar, Deákot az ki nem kerülheti.

Mailáth Györgyöt 1865. évi junius 8-án nevezte ki a király főkorlátnokká. Azután báró Sennyey Pál lett csakhamar főtárnokmester. Ezzel kezdődött az uj korszak.

E férfiak állásfoglalása két dolgot jelentett. Az egyik az, hogy az 1848-iki törvények helyreállitásáról alig lehet szó. A másik pedig, hogy az ország kormányzását ép ugy, mint 1848 előtt, a konzervativ urak, mágnások és főpapok akarják kezükbe venni.

Ő konzervativ mágnást és főpapot, a régi korszak udvari embereit az ország élén nem szenvedhette. Főleg ezek okozták az ő erős meggyőződése szerint az elmult háromszáz év nemzeti szenvedéseit. S ezeket okolta nagy részben azért az összeesküvésért is, melyet -74- az uralkodócsalád 1848 előtt s 1848-ban Magyarország ellen szitott és szervezett.

Másrészről pedig magánuton is százszor kijelentette, hogy koronázás, királyi eskü és hitlevél nélkül nincs törvényes és alkotmányos király, az 1848-iki törvények elismerése és végrehajtása nélkül pedig nincs alkotmány és nincs kibékülés.

Vagy elfogadják Deák nézetét, csakhogy akkor rájuk semmi szükség. Az ország élére Deák emberei állanak, ők pedig térjenek vissza a magányba és a feledésbe.

Vagy Deákot beleszoritják az ellenzékbe, mint volt 1833-tól 1848-ig. Csakhogy nehéz dolog alkotmánynak nevezni oly állapotot, a mikor Deák mögött áll a nemzet s a parlament nagy többsége, a kormányt még se az ő emberei vezetik, hanem a bécsi udvar kegyeltjei.

Vagy pedig minden kisérletet és szelid erőszakot elkövetnek arra, hogy Deákot a maguk nézetének megnyerjék legalább annyira, hogy Deák ne ellenezze az átmeneti konzervativ kormány alakulását.

Igy indult meg a bucsujárás Deákhoz. A puszta-szent-lászlói urilak igy fogadhatott falai közt oly látogatókat, a milyenek se azelőtt, se azóta ott meg nem fordultak és ezentul soha meg nem fordulnak.

Klára urasszony nem élt már. Hatodik éve ott porladt a temetőben. Hires asztalai nem görnyedtek többé az izletes magyar ételek sulya alatt. De azért volt, a ki az éléskamrára ügyeljen s a konyhát vezesse. Még -75- mindig a régi vendégszerető ház volt az urilak az öregedő urasággal s világhirü vendégével.

Julius utolsó hetében Deák Balaton-Füredre ment felejtkezni s a fürdőt használni. Zala neves férfiai közül már többen voltak ott s volt egy-két országos közférfiu is. Nem hajón ment Deák, nehogy ágyuszóval, lobogó diszszel fogadják s ünnepi szónoklatokkal untassák. Kocsin jött feltünés nélkül. Sőt az udvarlására siető igazgatót, a jó öreg Écsyt még arra is megkérte, hogy a zenekar üdvözlő zenéje is maradjon el.

Semmi sincs, a minek örülni és ujjongani lehessen. A zajos és tömeges ünnepeltetést pedig épen nem szerette.

Az országos férfiak közül legelőször Somssich Pál kereste föl. Mintha csak Somogyból, birtokáról véletlenül jött volna a fürdőhelyre. Pedig küldve jött.

Régi, legénykori ismerőse Deáknak. Remek és magyar miveltségü férfiu erős elmével s jeles szónoki tehetséggel. Jól tudott irni is. De a konzervativ tábor embere 1848 előtt is és most is. Ügyes, ravasz, kitartó és bátor. Később ugyan őszintén Deák pártjához csatlakozott, de csak akkor, a mikor Deák a konzervativ pártot szétverte s a parlamentből kiszoritotta. Deák azonban sohase melegedett fel iránta tökéletesen. Jól tudom. Én is ültem vele együtt a törvényhozásban s Deák kétszer is nyilatkozott róla előttem.

Somssich azért jött, hogy Deák nézetét a kibontakozás nehéz kérdéseiről megtudja s a vezető konzervativ államférfiak iránti érzületét kipuhatolja. S azután Mailáthnak és Sennyeynek jelentést tegyen. -76-

Deák bizony nem titkolódzott előtte. Már csak azért se, mert tudta, hogy Somssich alkorlátnokságra – vicekanczellárnak – van kijelölve, tehát Mailáth jobb keze lesz.

Somssichnak e látogatásáról Mailáth-hoz intézett levelében van megörökitve az a név, melyen a konzervativek Deákot mintegy gunyosan maguk között nevezték. Bizony ők csak vastag urnak nevezték.

Sehogyse megtisztelő szó. Különös kegyeletet semmikép se jelent. Talán inkább kicsinylést s némi gunyt is. Czélzás ez Deák vállas, zömök termetére s kövér, vastag derekára. Igazi mágnások közt az ily termet nem divatos. Waldstein János grófon Széchenyi benső barátján és Zichy Manó grófon kivül nem is igen emlékszem, hogy az országos nevü mágnások közt oly zömök, terebélyes testalkat lett volna, mint Deáké. Wesselényi Miklós báró hasonlitott hozzá, de a magyarországi habsburgi mágnások őt már inkább erdélyi mágnásnak, nem közülök valónak tekintették.

Deák mellékneve 1839 óta ez volt: »a haza bölcse«. Később 1848 óta bizalmas körökben csak »öreg ur«-nak nevezték. Kedves szó mind a kettő. Az »öreg ur« talán kedvesebb, mint a »haza bölcse«. Az »öreg« szó, a mint népünk használja, gyakran nem az életkor nagyságát jelenti, hanem a nagyobb erőt, nagyobb hatalmat, nagyobb sulyt jelzi. Az öreg Isten, öreg fejsze, öreg biró, öreg béres, öreg ur szólásokat igy kell érteni.

Később, az 1867-iki kiegyezés után a vastag ur jelzés -77- a konzervativok közt is kiment a divatból, hiszen ők maguk is kimentek a divatból. A mikor már Ferencz József király is használni kezdte az »öreg ur« s németül az »alter Herr« szólást, akkor már észre tértek az öregebb mágnás urak is.

Egy nappal előbb vagy utóbb, szintén augusztus 4-ike körül felkereste Deákot Füreden gróf Mikó Imre is.

Mikót Deák az 1848 előtti időkből nem ismerte, vagy legalább vele semmi közelebbi érintkezésben nem volt. Először az 1855-ik év végén érintkezett vele levélben. Mikó nem tartozott Wesselényi Miklós táborához, őt is konzervativnak tartották, még pedig erdélyi értelemben. Az önkényuralom azonban felnyitotta szemeit s a tőlünk ujra elszakitott Erdélynek ő lett egyik legelső s legünnepeltebb vezérférfia. Megalapitotta nagy áldozattal az erdélyi Nemzeti Muzeumot. Élére állt összes nemzeti és közművelődési törekvéseinknek Erdélyben. Erdély Széchenyiének nevezték el és pedig nem méltatlanul. A mikor Kemény Ferencz bárót az alkotmányos élet derengésekor Erdély főkorlátnokává kinevezték, Mikó is buzgón közreműködött abban, hogy a törvényesen alkotmányos állapotok utjából az akadályokat el lehessen háritani. Később a Deák által alkotott és támogatott első kormányban, gróf Andrássy Gyula kabinetében ő is tárczát vállalt.

Deák, a mikor a Vörösmarty árvák gyámjává és gondnokává lett, levélben fordult hozzá, hogy az árvák számára a nemzeti adomány ügyét Erdélyben vegye kezébe. Mikó nagy buzgósággal felelt meg a felhivásnak. -78- Ettől kezdve közte és Deák közt benső nemes barátság fejlődött ki. Mikó méltó volt Deák barátságára.

Mailáthék és báró Kemény Ferenczék felkérésére igy kereste fel Mikó Deákot. Deák teljes nyiltsággal megmondta neki is nézetét. Külön erdélyi országgyülés nem lehet. 1848 óta Erdély Magyarországba van bekebelezve, az unió szent, Erdélyből is csak a választókerületek utján lehet Pestre az országgyülésbe követeket küldeni, másként nem.

Alig távozott Füredről Somssich és Mikó: jött báró Wenckheim Béla. Ő Deák pártjához tartozott 1848 előtt is. Deák kedvelte hű ragaszkodásáért. Az első miniszteriumban a belügyi tárczát vette kezébe. Őt egyenesen Mailáth és Sennyey kérte meg, hogy Deákot keresse fel, nézetét puhatolja ki s Deák netaláni szigoru felfogását kisértse meg enyhiteni.

Végül Szent István király napján, augusztus 20-án Füredre jött báró Kemény Ferencz maga is. Az erdélyi kérdés igen nehéz volt. Az erdélyi követek nélkül nincs kiegészitett országgyülés. Csonka országgyülés pedig nem koronázhat, ki nem egyezhet. Az 1848-at szentül meg kell tartani. Bécsben pedig épen csak ezt nem akarták. Azért jártak hát Deák nyakára, hogy ő javasoljon valami kibonyolódást.

Deák mindenkivel szemben előzékeny volt. A nagy nemzeti ügy fontossága is ugy hozta magával. De a sok kisérlet és kérdezősködés utóbb mégis izgatta kissé. -79- Báró Bánffy Albert is fölkereste néhányad magával. Bánffy maga beszélte nekem, hogy Deák őket már egyenesen összeszidta.

– Nézzétek meg az 1848-iki törvényeket, magatok is rájöhettek, mit tegyetek.

Végre megunta a sok tanácskozást ott a fürdőhelyen. Nem arra való a fürdőhely. Összecsomagolt, fölkerekedett s visszament Puszta-Szent-Lászlóra. Oda nem vezet se hajó, se vasut; ott félig-meddig kivül van a világon, ott nem zaklatják.

Tisza Teleki László gróf halála után az 1861-iki országgyülésen a határozati párt vezére lett. E párt volt többségben s vele szemben Deák a kisebbséget, az ugynevezett felirati pártot vezette. Igaz, hogy a mikor kenyértörésre került a sor, saját többsége elől a határozati párt megfutamodott s igy az országgyülés sikere vagy sikertelensége iránt való felelősség látszólag Deák nyakára tekeredett.

De utóbb Deák mellé állt a valódi többség is. És pedig annyira, hogy az 1865-iki országgyülésre a követek kilencz-tized részét Deák nevével választották meg. Tisza ezt igen jól látta. Deák mögé állani nem akart. Ösztöne, egyénisége arra birta, hogy Deák ellenese vagy utóbb ellenzéke legyen, de Kossuth-párti még se legyen. Tisza bizony ily helyzetben szükségesnek látta, hogy Deák nézete iránt jó eleve tájékozódjék. -80-

Deák nem szerette Ghyczyt, sőt eléggé nem is becsülte. Ezt ugyan külsőleg nem igen vették észre az emberek, de én igen jól tudom, mert magától Deáktól tudom. Idegenkedésének valódi okait talán másutt fogom előadni, itt csak annyit jegyzek meg, hogy az irányadó férfiak már suttogtak arról, hogy Deák az uj országgyülésen Ghyczyt nem fogadja el a parlament elnökének. Ez kedvetlenné tette Ghyczyt. A mult 1861-iki országgyülésen ő volt az elnök, elnöksége ellen nem is volt kifogása s ime, most mégis kibukik az elnökségből.

Ha Deák elfogadja Ghyczyt: ez valószinüleg nyomban az ő pártjához csatlakozik. Ha el nem fogadja: Tiszáékhoz áll. Igy látta mindenki.

Deák mégse fogadta el. Inkább megbarátkozott azzal a kellemetlenséggel, hogy elveszti és az ellenzékbe kergeti Ghyczyt.

Hiába: nem szerette őt. Ghyczy se 1848 előtt, se 1861-ben nem tartozott az ő pártjához. Azonkivül Deák ingadozónak s megbizhatatlannak tartotta az elnöki székben. Az országgyülés esetleg koronázó és kiegyező országgyülés lesz, az elnöki székben tehát oly férfiunak kell ülni, a ki szivvel-lélekkel Deák embere. Igy lett elnöke az öreg Szent-Iványi Károly, Deák régi barátja. -81-

Tisza Kálmán tehát azért is ment Puszta-Szent-Lászlóra, hogy ott Deákkal bizalmasan Ghyczyről is beszéljen s ha lehet Ghyczy iránt kiengesztelje. Nagy előnye lesz ugyan Tiszának, ha Ghyczy hozzá csatlakozik, de magára és pártjára mégis nagyobb előnyt látott abban, ha Ghyczy lesz az elnök.

Alig ment el Tisza, egy-két nap mulva Puszta-Szent-Lászlóra érkezett Nyáry Pál, a kit Jókai a vasembernek, rendithetetlennek nevezett el.

Érdekes történelmi alak. Élete, halála különös és megrenditő. Jellemének, sőt még tehetségének is sok részlete egészen egyezik Deákkal. Sok részlete azonban természetesen nem egyezik. Mégis Deák másának lehet tekinteni, de egészen nyers állapotban. Történelmünknek hézaga támadna, ha alakját s történeti cselekményeit alkalmas irói tehetség nagy gonddal és szeretettel meg nem örökitené.

Nyáry Pál a kiegyezés eshetőségeiről óhajtotta Deák nézetét ismerni. De talán még inkább arról, hogy a vármegyéket visszaállitsák-e és minő hatáskörrel s hogy a felelős kormányzatot miként egyeztessék össze a vármegyével.

Óriási kérdések voltak ezek egykor. S ha egészséges lesz a nemzet alkotmányos élete: fölmerülnek egykor még ezen túl is. A mai nemzedék lelke sokkal bágyadtabb, semhogy e kérdésekkel megbirkózhatnék.

Ekkor beszélte el Nyáry Deáknak a Beleznay grófok rettenetes tragédiáit. Nyáry ismerte a grófokat személyesen is s ismerte ügyeiket, mint szomszédbirtokos -82- közvetlenül is, de a peres iratokból is. Egész délután s még fél éjszakán át is folyt ezekről a beszélgetés. Deák figyelmét nagyon lekötötte a beszélgetés.

Arról volt szó, hogy Deák mennyit ás-vés, fur-farag, kerekit. Nyáry Pál csodálkozott e fölött.

– Sohase csodálkozzál e fölött, Pali. Nekem ez orvosságom. Közdolgok, magándolgok gyakran fölháboritanak. A furás-faragás, kerekités megnyugtatja, lecsillapitja a lelket.

Ezt mondta Deák. A kerekités alatt az esztergályozást értették abban az időben.

– Nem vagyok meggyőződve az efféle kézimunka lélekcsillapitó természetéről. A fiatal Beleznay gróf élete sehogyse igazolja e felfogást.

A mikor a lefejezett gróf fia agyonlőtte a szolgabirót, a ki pedig tiszti megbizásban volt nála, akkor fia, a most is élő kis gróf talán öt-hat éves gyermek volt. Szép, pufók, erős, egészséges gyermek.

Mindenki ismerte már a Beleznay grófok vad, szilaj természetét, a bajorpusztitó hires tábornoktól kezdve a szolgabiró gyilkosáig, de azért mégis közbeszéd tárgya volt a szomoru eset. Hiszen a gróf apját is apagyilkosság miatt fejezték le. S ime, fia mégis csaknem olyan borzasztó cselekményt követett el.

Naponkénti beszéd tárgya volt ez az eset a budai várban, a nádorispán udvarában is. -83-

Mi hát az oka annak, hogy ily kiváló főuri családot annyira üldöz a végzet?

A vér. Az öröklés. A szelidithetlen vad természet. A fékezhetetlen szilaj indulat. A mely apáról-fiura száll harmad és negyediziglen s talán mindaddig, mig a nemzetség ki nem hal.

Ő azt mondta: a nevelésben van a hiba és a környezetben. Rosszul nevelték a grófokat s a szilaj magyarok társaságában könnyen elvadultak. Ám adják ő neki a kis öt-hat éves gyermeket, majd ő fölneveli, a magyar környezetből kiszabaditja s majd ő megmutatja, hogy szelid, jó ember lesz belőle.

József főherczeg nádorispán szaván fogta feleségét. A kis grófnak ugy is kellett a gyámság, neveléséről ugy is kellett gondoskodni, a főherczegi udvar nem is keriti költségbe a nevelést, mindenképen czélszerü, ha a vármegye elfogadja Dorottya főherczegasszony ajánlatát. Tetszett az eszme Dubraviczky Simonnak, az alispánnak; tetszett Szentkirályi Móricznak és Nyáry Pálnak, a vármegye vezérembereinek is. A kis grófi gyermek Dorottya kezére és gondjaira került.

A főherczegasszony a legtudósabb és legeszesebb német pedagógusoktól kért tanácsot. Ezek, mint afféle szakértők, természetesen egyetértettek a fönséges gyámanyával. A kis grófot ki kell szabaditani a nyers -84- magyarok közül, el kell küldeni Drezdába, németté és tudóssá kell nevelni s különösen meg kell tanitani az esztergályos mesterségre. Furjon-faragjon, kerekitsen, gömbölyitsen: ember lesz belőle.

Mire a kis gróf tizennégy-tizenöt éves lett: tökéletes németté lett s egy szót sem tudott már magyarul. Belevertek annyi tudományt, ugy füstölt tőle a feje, mint a kémény. Az esztergályos mesterséget is tökéletesen megtanulta. Annyi orsót, rokkakereket, tálczát, tintatartót, butordiszletet kerekitett és gömbölyitett, hogy tele lett vele egy raktár.

Azonban magyar gróf fiu még se lehet esztergályosmester. A kire tizezer hold föld néz Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyékben: az már még se válthat munkakönyvet, még se köthet bugyrot a hátára s még se mehet városról-városra, szállóról-szállóra nyavalyogni, kéregetni, műhely után esenkedni, mint valami mezitlábas, foltos nadrágu, éhenkórász vándorlólegény.

Hozzá méltó pálya kell a magyar gróf fiunak, ha mindjárt német tudós is, kitanult esztergályos is. Mi lehetne pedig hozzá méltóbb, mint a hatalmas és dicső bécsi császári udvarnál való alkalmazás? Oda beteszik udvari apródnak, lassanként megnő, megszépül, megerősödik; vivni, lovagolni, katonáskodni megtanul; sorsát fölviszi magasra neve, gyámanyja és a jó szerencse; valami előkelő udvari hölgy, grófi -85- vagy herczegi kisasszony beleszeret és igy tovább gyorsan, dicsőn mindig előbbre.

Valóban özönével ontá rá áldását az égnek kegyelme. Neve nagy, ősapja hires tábornok, diadalmas ellenségverő, személye érdekes, öregapja is gyilkos volt, apja is; apja most is vasat hord lábain s naponkint söpri a vármegyeház udvarát; nevelése jó, alakja délczeg, erős, mint a bika, otthon uradalmai, itt a legmagasabb figyelem kiséri, maga a fiatal császár Ferencz József is ismeri és kegyelmében tartja. Még magyarul is ujra megtanult. Az udvari istállók körül rá akadt egy-két kiszolgált huszárra, azok ujra belehozták ősei nyelvébe.

Lehet-e vagy nem lehet: a fölött az ifju grót nem sokat tünődött. Hanem, a mikor tizenkilencz éves lett, egyik barátjába ott a császári udvarnál beleveszett, annak a fejét beszaggatta, földhöz vágott kardot, diszes egyenruhát, fényes jövendőt s ugy ott hagyta azt a fényes és hatalmas császári udvart, azt se mondta, hogy befellegzett.

Hogy hamarosan meg ne találják, hazament Magyarországba. Mezőszentgyörgyön, Veszprém vármegyében lakott anyai nagybátyja, annál keresett és talált menedéket. Azzal is összeveszett két hét alatt. Haragjában puskát ragadt s rá lövöldözött saját nagybátyjára, csak az isten őrizte, hogy agyon nem lövöldözte. -86-

Nos hát a sok német tudománynak, furás-faragásnak ez lett a vége. Szegény gyámanyja, Dorottya főherczegasszony elájult volna, ha mindezt igazán megtudja.

Deák nagyokat nevetett, Oszterhuber József még a hasát is fogta, ugy nevetett Nyáry Pál elbeszélésén. Igy jött azután a sor a nagy tragédiák elmesélésére is.

Báró Sennyey Pál főtárnokmesternek volt valami megbizása apósa, báró Fiáth Ferencz részére. Báró Fiáth Veszprém vármegye főispánja lett. Deáktól kellett tanácsot kérni: miként kezdődjék a vármegye élete, hogy azután a szerint igazodjanak a többi vármegyék is. Báró Fiáth Késmárky Józsefet, későbbi alispánt küldte Deákhoz tanácsért. Igy tett a többi szomszéd vármegye, Zala, Somogy, Vas vezető emberei egymásnak adták Puszta-Szent-Lászlón az ajtókilincset.

Egyszer fényes fogat kanyarodik be a kapun s robog el a hires vadgesztenyefák előtt. Négy fekete a kocsi előtt, ezüstre a szerszám, nagy rózsás kürtőkalap a kocsis fején, ezüst paszomántos, ragyogó öltönyü inas a bakon.

Sohase szokott ilyes kocsi járni Puszta-Szent-Lászlón. A kis falu népe összefut a kapu előtt. Talán csak maga a császár jött a »tekintetes« urat meglátogatni. -87-

No, nem épen maga a császár, de mégis a főkorlátnok, a hatalmas Mailáth György. Gróf Festetich György kocsiján jött Molnáriból.

Szeptember 21-ikén történt ez a látogatás. Száz mende-monda lett belőle Zalában. Pedig a főkorlátnok is csak azért jött, hogy Deák jó tanácsát s egyelőre legalább sok mindenféle dologra kegyes elnézését kikérje.

A császár seregeit szétverték, mint a polyvát. Jött a diadalmas ellenség Bécs ellen, mint a felhő. Egyes ellenséges csapatok már Pozsony körül Magyarország határainak közelében száguldoztak. Fönt a Kárpátoknál Klapka György hozta az ország felszabaditására légióit. Magát a császárt gyülölködő szavakkal kisérték uton-utfélén Bécs polgárai. Ugy látszott, mintha felbomlott volna minden.

A császárnak az jutott eszébe: most érne már sokat a jó tanács. Hol van Deák Ferencz? Senki sincs más, a kinek bölcseségében ugy meg lehet bizni.

1866. évi julius 17-én, késő esti órák egyikén ért oda Bécsből az udvari futár a császár nagy pecsétes levelével. Az ispán, a jó öreg Szabó Antal háta borsódzásával emlékszik ma is ez éjszakára. Sötét volt, esett az eső, fujt a szél. Hideg is volt, elbujt mindenki. Az uraságok rég nyugalomra tértek már s aludtak mélyen, nyugodtan. A »tekintetes« ur is rég eloltotta már gyertyáját. Bizonyára ő is aludt.

– Bécsből jövök, udvari futár vagyok. Deák ur ő nagyságának van átadni való levelem, keltse föl ő nagyságát iziben.

– Miért? Elgondolhatja az ur könnyen. Tekintetes Deák Ferenczet, a mikor édesdeden aluszik, álmából fölzavarni nem szabad az angyalok kedvéért se, de még a Herkó páterért se. Pedig az csak valaki.

Az udvari futár nem tudta ugyan, ki az a Herkó páter, de azért nem kérdezősködött utána, hanem e helyett kegyetlen tekintélylyel förmedt rá Szabó Antal uramra:

– Most pedig ne teketóriázzon kend, hanem takarodjék rögtön, verje föl a cselédeket, engem a császár ő felsége küldött, az ő levelét kell Deák ur ő nagyságának átadnom, még pedig azonnal. Érti kend?

Hűh, a ki áldója van! Most akadt meg már Szabó Antal uram. A császár talán mégis nagyobb ur, mint a Herkó páter!

A kulcsárnét felzörgette a cselédszoba ablakán -89- keresztül. A kulcsárné keltse föl a szobaleányt, a szobaleány keltse föl az uraságot, az uraság keltse föl a »tekintetes« urat, császár embere van itt Bécsnek városából, izenetet hozott a császártól, sietős a dolga nagyon.

Ezen az uton elvégre csakugyan fölkelt Deák Ferencz s átvette a császár levelét. Az udvari futár nyomban vissza is indult. Hiába marasztalták, hiába kinálták még egy pohár borral is, sárban, esőben, szélben, sötétben elutazott, meg sem állott Bécsnek városáig.

Az az udvari futár nem udvari futár volt, hanem Szegedy György, Mailáth főkorlátnok unokaöcscse s Deák Ferencznek is valami nagy messzeségből rokona, különben akkor az udvari korlátnokságnál tisztviselő. Nem is a császár levelét vitte, hanem Mailáth Györgyét, de a levélben csakugyan ő felsége hivta Deákot, hogy tanácsát kikérje.

Szegedy György esti kilencz óra után ért oda. A jó ispánnak igaza volt abban, hogy a kastély ajtai már be voltak zárva. Hiszen épen három év előtt estennen rohanták meg a haramiák az uraságokat. Most is háborus idők jártak s most is czélszerü volt az óvatosság.

Egyébiránt Szegedy György küldetése és látogatása Kónyi könyvében bővebben olvasható.

Deáknak ő felségével való beszélgetéséből azonban a legfontosabb rész Kónyi könyvében sincs megirva. Ezt nem hallgathatom el. -90-

Ő felsége részletesen előadta Deáknak a hadi helyzetet. Nem csinált titkot abból, hogy a hadsereg ellenállóképessége a legnagyobb mértékben meggyengült s a birodalom állapota válságos. S igy folytatta:

– A magyar nemzet hűségében és erejében nagy bizodalmam van. Biztosithat-e ön Deák ur arról, hogy ha őszinte nyilt felhivást intézek a nemzethez, a nemzet ép oly buzgósággal és lelkesedéssel siet a birodalom védelmére, mint a hogy dédanyám, Mária Terézia idejében cselekedte?

Deák egy pillanatig gondolkodott, ő felsége nagyon el volt érzékenyülve, az jutott eszébe, vajjon az uralkodót a nyers valóság föltárásával megfossza-e ábrándjaitól? Végre is kötelességérzete győzött. Az uralkodónak mindig a nyers valóságot kell megmondani. Deák más kérdést tett föl.

– Fölséged bocsánatára számitok, ha én azt kérdem, vajjon biztos-e arról Fölséged, hogy Ausztria s különösen fővárosa Bécs teljes buzgósággal és lelkesedéssel utolsó erőfeszitésig kész a birodalom védelmére?

– Épen erről nem vagyok biztos. A legbotrányosabb jelenetek történnek itt. Rám kiabálnak az utczán.

– Fölséges ur, én a Mária Terézia alatt történt dolgok ismétlődéséről nem tudom, nem merem biztositani fölségedet. Az ország szegény, kimerült, az idei fagy is inséggel fenyeget. A nemzet szegény s bizodalma megcsökkent. Mennyit áldozott Bécsért a birodalom, sőt Magyarország is s ime, Bécs mégis szükkeblü, még -91- sem hajlandó semmi áldozatra, semmi erőfeszitésre. Hogy lehessen hát ezt várni a magyar nemzettől? A nemzet bizodalmát kell minél előbb visszaállitani. Ez csak a nemzet alkotmányának s jogainak visszaállitásával történhetik. De a mig a háboru tart, ez lehetetlen. Kössön békét fölséged minden áron és minél előbb. Én egyéb tanácsot nem adhatok.

Több kiváló férfiunak mondta ezt el Deák. Egészen bizonyosnak tartom, hogy Csengery Antalnak is elmondta s ha csakugyan elmondta, Csengery naplójában nyomának kell lennie. De biztosan tudom, hogy báró Kemény Zsigmondnak és Kerkapoly Károlynak elbeszélte. Kerkapolytól két-három izben is hallottam s Kemény Zsigmondtól is egy izben, 1869-ik évi májusban, tehát az eset után közel három év mulva. De feljegyeztem magamnak gondosan mind a két férfiu szavait. Kemény báró az eset után nem egészen két hónap mulva Pulszky Ferencznek is elbeszélte s Pulszky a maga emlékirataiban meg is jegyezte. Csonkán és hebehurgyán jegyezte meg, de azért lényeges tartalmára nézve megegyezik az én följegyzésemmel.

Pulszkyt képzelhetlen családi szerencsétlenség érte az 1866-ik év szeptember havának első napjaiban. Imádott neje, Harrie leánya s Gábor fia rövid néhány nap alatt halt meg itthon Magyarországon.

Pulszky akkor még számüzött és bujdosó volt. Hogy haldokló leányával, ennek forró óhajtására még beszélhessen, barátai menedéklevelet eszközöltek ki számára. -92- Igy jött haza néhány napra. A nagy szerencsétlenség minden hidegvére daczára is egészen elkábitotta. Csaknem ösztönszerüleg gondolt arra, hogy Deákot meg kellene látogatnia. A bölcs talán nyujthat vigasztalást.

Elindult Puszta-Szent-Lászlóra szeptember 9-én. Deákot nem értesitette előre, látogatásával ugy lepte meg. Szép őszi délután volt, mikor odaért. Deák a kastély homlokfalának tövében üldögélt, szivarozott és faragott magánosan. A kocsi zörgésére fölnézett s első pillanatra megismerte látogatóját, pedig tizennyolcz év óta nem találkozott vele.

Pulszkyt az 1839-ik évi országgyülésen ismerte meg, mint fiatalabb követtársát. Sokoldalu tudását, erős tehetségét, elmésségét s röpködő eszejárását különösen megkedvelte. Pulszky műveltsége se magyar, se ugynevezett remek műveltség nem volt. Tudása nagy, korszerü s a követek közt uj és sajátságos. Minden művelt európai nyelven tudott beszélni. Sokat utazott már fiatal korában. A műtörténetben s a régiségtanban már akkor is járatos volt s e tudományokban nem volt társa az országgyülésen s az országban is alig egy-kettő. Ezenkivül érzéke volt a korszerü törvényhozási kérdések iránt. S e kérdések szakirodalmát német, franczia, angol, olasz könyvekből jól ismerte. Munkaszerető, fáradhatlan, jókedvü mindig.

1848-ban Esterházy herczeg miniszteriumában foglalt el magas állást. Szinte csoda, hogy a forradalomhoz s annak is hevesebb, gyökeresebb árnyalatához csatlakozott. -93- A függetlenségi harcz folyamán nagy tevékenységet fejtett ki. Pedig nem volt forradalmi szellem. Mély érzés, erős lelkesülés, eszmények imádása az ő gyakorlati gondolkozásában nem verhetett gyökeret. Talán inkáb összefért volna természetével, hogy udvari ember legyen, semmint forradalomszitó. Gyökeres ujitásokra igen is erős hajlama volt s forradalmi hajlamának az erős, gunyolódó természeten kivül más jelenségét észrevenni nem lehetett.

A bujdosásban sok éven át Kossuthnak volt benső bizalmasa s a megélhetés gyakorlati kérdéseiben – mondhatni – jobb keze. Meg is maradt Kossuth iránya mellett mindaddig, mig európai szükségnek ismerték a hatalmak Ausztria gyöngitését. A mint a königgrätzi csata után Ausztria kimélése lett a jelszó s a mint a franczia, olasz és porosz udvar a magyar bujdosókkal minden összeköttetést megszakitott: Pulszky is Deák Ferenczhez csatlakozott.

De 1866 szeptember 9-ikén, a mikor Puszta-Szent-Lászlóra ment, ez még nem volt nyilvános dolog. Nem is lett volna rá ok és alkalom. Hiszen ő csak menedéklevél oltalma alatt, családi gyásza miatt néhány napig lehetett itthon. E napon legalább még igy állt a dolog.

Maradhatatlan szellem volt Pulszky még a bujdosásban is. Folyton olvasott, tanult, utazott, buvárkodott, s élénk, sőt erős tehetségü gyermekeit, fiukat, leányokat gondosan nevelte. Deákkal is levelezett s Deák néhány szép levelet irt hozzá. -94-

Deák, a mint meglátta Pulszkyt, fölugrott ültéből, odament hozzá, s mint nagyon rég nem látott jó barátját, szives érzéssel megölelte és megcsókolta. Ő volt első látogatója a rég elmult nagy korszak kiváló emberei közül, a bujdosók közül.

Deák tudta már Pulszky rettenetes családi szerencsétlenségét. Tudta, hogy Pulszkynak vigasztalódásra, felejtkezésre van szüksége. Sehogy se hozta elő a családtagok halálát. De nem hozta elő a politikát se. Nem akarta szaggatni a bánkódó férj és apa fájdalmas sebjeit. Bölcs ember gyöngéd figyelmével csak a rég mult idők közös érzelmeiről s törekvéseiről, s egykori közös barátaikról hozakodott elő. S engedte Pulszkyt beszélni. Nagy szeretettel kérdezősködött tőle Kossuthról, a kit csak »Lajos« néven, családi bizalmassággal emlitett, és Kossuth két fiáról. Az idősebb fiu Ferencz, Deák keresztfia volt, azért kapta a Ferencz nevet is, csak az ifjabbik kapta meg atyja nevét.

Kérdezte: miként tanulnak, mit dolgoznak, testben-lélekben miként izmosodtak meg Kossuth fiai?

– Mig itthon voltak – ugymond – sokan ugy vélekedtek, hogy Lajos erősebb elme, mint az én keresztfiam, Ferencz.

Deák keresetlen, bölcs, szives modora ugy elringatta, ugy megvigasztalta Pulszky lelkét, hogy hazajötte óta Puszta-Szent-Lászlón töltötte el az első éjszakát, a melyen jól és nyugodtan tudott aludni s a melyen gyötrelmei is szüneteltek. -95-

VII.

(Atyafilátogatás. – Fürdőzése otthon. – Miért nem dolgozott? – Hogy dolgoznak az államférfiak? – Deák irói képessége. – A szerénység, a hiuság és a nagyravágyás természete. – Irodalmi művei. – Levelei. – Kövérsége és restsége. – A nyolczszáz levél egy ügyben. – Mekkora az 1861-iki második felirat? – A természet szeretete. – Antal bátyjához hasonlit.)

Nemcsak államférfiak s nemcsak országos nevü és szerepü férfiak látogatták Deákot. Hanem megyei nevezetességek is. Főispán, alispán s egyéb oszlopos emberek, minden nagyobb kérdés felmerülésénél fölkeresték nagy buzgósággal. Ebben a buzgóságban szerepe volt az ártatlan hiuságnak is.

Mert a ki az »öreg ur« ismerősei közé tartozhatott, az már különb embernek tartotta magát, mint a ki oda nem tartozott.

Rokonai sürün jártak hozzá Kehidán is, Puszta Szent-Lászlón is. Sok rokona volt. Jozéfa nénjét, Nemeskéri Kissnét sok gyermekkel áldotta meg az isten. A gyermekek férje, felesége, s ezek gyermekei gyakran mentek Puszta-Szent-Lászlóra tanácsért, osztályrészért, segitségért, pártfogásért. Sok barátja lakott Söjtörön és komája és komaasszonya és keresztfialeánya. Ezek is fölkeresték minden ünnepélyes alkalommal. Vittek neki ajándékot, emléktárgyat. Természetesen nem olyat, mely észrevehető pénzbe került volna. Az ilyet nem fogadta volna el. De minden ajándékot szivesen viszonzott, a mennyire szerény jövedelméből kitelt. Néha erején túl is ment. -96-

Jozéfa nénjét, s tőle való unokaöcscseit és hugait ő is meg szokta látogatni Tolna vármegyében. Hol Puszta-Szent-Lászlóról kocsin, hol Pestről hajóval. Klára nénjét rendesen ő kisérte el atyafilátogatóba.

Az atyafilátogatás hajdan nagyobb divatban volt, mint most. Jelentősége is nagyobb volt, mint most. Az öröklés végtelen évig terjedt, nagyobb birtoku családoknál sok volt az osztatlan birtok is, sok a pörösködés, egyezkedés, tárgyalás is. Hol összevesztek, hol kibékültek, de az atyafiságot megtartották. Erre pedig a leveleken kivül legbiztosabb társadalmi intézmény volt az atyafiságos látogatás.

Puszta-Szent-Lászlón nem fürdött rendesen Deák. De fürdött azért, kivált a forró juliusi napokban hetenként kétszer-háromszor. Gyakran elvitte fürödni magával sógorát is. A fürdő az urbonaki puszta birkausztatója volt. Hüvös patakviz, a Valiczka vize.

Nyári falunlétét soha be nem fejezte a nélkül, hogy előbb Tolna vármegyében látogatásba el ne ment volna. S ilyenkor nemcsak rokonait, hanem belső barátját Bezerédj Istvánt, Csapó Dánielt, Bartal Györgyöt s Vizsolyi Gusztávot is meg szokta látogatni.

Az 1855-ik évet ne számitsuk a dologtalanság évei közé. Ez év őszén s telén gyámgyermekei, a Vörösmarty-árvák érdekében óriási munkát végzett. A hatvanas évekből is ki kell vennünk 1861-et, 1863-at és 1865-öt s utána a többit. Agguló állapota, betegsége s törvényhozási -97- működése lehetetlenné tették a hosszabb, egyszerü irodalmi munkásságot. De az 1856-ik, 1857-ik, 1858-ik, 1859-ik és 1860-ik s az 1862-ik és 1864-ik évek a nélkül tüntek el, hogy nagyobb, terjedelmesebb irodalmi művet alkotott volna.

Azt kellene hinnünk, hogy oly nagy irói képesség, oly erős agy, oly gondos megfigyelés s annyi tapasztalat, mint az övé, gyümölcstelenül nem tünhet el. Hét tél, hét nyár nagy eredmény nélkül nem veszhet el.

Tisztába kell jönnünk azzal, mit értünk államférfi dolga és munkássága alatt? Különösen: mi látható munkát végzett Deák?

Vezető államférfi voltaképen csak háromféle munkát végezhet. Beszédeket tart. Irodalmi művet alkot, ideértve leveleit is. És a mi a legfőbb: cselekszik. A mi azt teszi, hogy bölcseségével s eszének és egyéniségének sulyával valamely ország ügyeit vezeti és igazgatja. Köznapi nyelven mondva: kormányoz.

Az állapotok nem mindig fértek össze természetével. Vagyis nem mindig volt vezető államférfi, nem mindig állt az ügyek élén, nem kormányozhatta az országot mindig.

1833-ban lépett föl a nyilvánosság előtt, az egész ország szemeláttára, a törvényhozás mezején. Még nem volt egészen harmincz éves. Az 1876. év elején halt meg. A munkás, tevékeny férfikorból tehát 42 évet adott neki a végzet. -98-

Le kell az utolsó két évet: 1874-et és 1875-öt. Ezt sulyos betegsége nyelte el.

Le kell 1862-őt, 1863-at, 1864-et és felét az 1865-ik évnek. Ez években a bécsi hatalmi erőszak leszoritotta a törvényhozás és kormányzás teréről.

Le kell 1849-et. Harcz és háboru, forradalom, összeesküvés, idegen seregek hadjárata folyt a nemzet ellen. Deák nem volt hadvezér, hanem bölcs. Nem katona volt, hanem kormányzó és törvényhozó. Részint önként, részint kényszeritve félrevonult.

Le kell számitani 1844-et, 1845-öt, 1846-ot és 1847-et. E négy év alatt nem lehetett törvényhozó, nem avatkozhatott az ügyek vezetésébe, a munkásságra kevés tér nyilt előtte.

Végre le kell számitani az 1850-től 1860-ig terjedő évsort. Tizenegy esztendőt. Az önkényuralom buta és gonosz rendszere volt az ur ez idő alatt. Még Deákra nézve is lehetetlenné tette az állami közéletben való szereplést.

Tehát az országos munkásságra forditható 42 évből le kell számitani 21 és fél évet. Deák tehát igazán csak husz éven keresztül vezette a törvényhozást s az ország ügyeit. Nem teljes hatalommal, nem bölcseségének és honszerelmének egész erejével, de husz éven át mégis alkotó államférfi volt. Ugymint 1833 közepétől 1843-ig, 1848-ban és 1861-ben majd egy-egy egész évig s 1866-tól kezdve 1873-ig.

A kényszerü pihenés éveit egyik fele részben Kehidán, -99- másik fele részben Puszta-Szent-Lászlón töltötte. Tiz vagy tizenegy évet itt, ugyanannyit amott. Mit dolgozott és mit dolgozhatott volna huszonegy év alatt? Minő irodalmi művet alkothatott volna ily hosszu időn át? Csak irodalmi műről lehet szó a félrevonulás e többször ismétlődő korszakaiban.

Az ország élén álló államférfi terjedelmes és egész irodalmi művet nem alkothat. Ha egyéb nem: az időnek és az emberi erőnek korlátozottsága szab neki határt. Még oly határtalan elménél s nagy tapasztalatokkal még oly gazdaggá lett szellemnél is, mint Deák.

Batthyányi Lajos és Andrássy Gyula grófoknak nem készült és nem maradt irodalmi alkotásuk.

Lónyay Menyhért gróf és Tisza Kálmán irtak ugyan valamit, de nagyobb, becsesebb tartalmu munkát egyik se. A mit irtak is: ellenzéki korukban irták, a mikor csak kevéssé folyhattak be az ügyek vezetésébe.

Igy áll a dolog idegen művelt nemzetek államférfiainál is. Igy áll a legnagyobbaknál is. Van néhány jelentékeny iró, kivált angol, franczia, olasz s német, ki egyuttal kormányzó, sőt vezető államférfi is volt. Csakhogy ezeknél is más-más életkorban támadt az iró, semmint az államférfi. A kettős minőség egyszerre, egy időben, ezeknél se állott elő.

Nálunk a nemzeti fölébredés korszakában sok nagy szellem támadt. Köztük irók is. Vörösmarty nem a közélet férfia volt. Kölcsey beletévedt egyszer-másszor a közéletbe is, kivált a vármegyében, de az állami közélet szereplői közt inkább csak figyelő, semmint -100- cselekvő volt. Felső-bükki Nagy Pál, idősebb és ifjabb Balogh János, az 1825-ik és 1832-iki országgyülések vezető tagjai egyáltalán nem irtak, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth iró volt, de irodalmi mű alkotása nem volt az ő czéljuk se. Kossuth és Wesselényi közéleti czélra törekedtek irói működésükkel. Kossuth is csak leveleiben, és csak akkor emelkedett irói magaslatra, a mikor a gyakorlati állami közéletből kiszorult s bujdosásának korszakában 1868 után – ugy lehet mondani – nyugalomba vonult.

Széchenyi szelleme csodálatos gazdag volt s benne óriás arányokban megvolt az irói képesség is. Ám e képességet a közélet nagy czéljai iránt való buzgalma részint elnyomta, részint bénitotta. Hitel és Világ és Kelet Népe czimü műveiben, de egyebütt is vannak lapok és fejezetek, melyek a világ legnagyobb irói alkotásaival fölérnek. De egészben véve ezek mégis csak töredékek, mint Kossuthnál a Felelet és Irataim czimü műveiben néhány magasztos fellobanása.

Deáknak sem beszédeiről, sem állami, közéleti cselekvéseiről e könyvben nem akarok beszélni. Még irodalmi alkotásait is másutt méltatom, ha lesz rá időm. Itt csak azt a kérdést akarom megvilágitani, miért nem dolgozott ő többet, sokkal többet a közéleti pihenés amaz éveiben, a mikor 1844-től 1847-ig, s 1850-től – az 1861-ik évet nem számitva – 1865-ig procul negotiis élt Kehidán és Puszta-Szent-Lászlón?

Volt, óriási volt. Nagyobb volt, mint talán, Széchenyit -101- kivéve, mindazoknak, kik az ő korában, vagy előtte és utána mind máig magyarul irtak. Eszméje, megérlelt gondolata, gondos figyelése oly sok volt és oly mély, hogy senkinek se lehetett több. S a hogy eszméit és gondolatait meg tudta alakitani, a hogy a nyelv szépségeit s tartalmi tökéletességét gondolatainak megalakitására fel tudta használni: mind ezzel elérte azt, a mit mi felülmulhatlan remeknek szoktunk mondani. Ha egy-két beszéde s néhány levele külön könyvben együtt volna összegyüjtve s más nem maradt volna utána még emlékezetben sem: az egész emberiségnek egyik legnagyobb irója állna előttünk, a kinél nagyobb egy sincs s hozzá hasonlitható is kevés.

Volt hát irói képessége. Ezt bebizonyitotta. Kölcsey, Szemere Bertalan, Fábián, Kemény Zsigmond báró, hogy kötetlenül dolgozó legnagyobb komoly iróinkat emlitsem, sőt Széchenyi és maga Kossuth is mind messze következnek utána. Ha eszmék és érzések gazdagságában elérik is, az eszmék és gondolatok megalakitásának tökéletességében el nem érik.

Sohase érezte szellemében ama feszitő erőnek működését, mely örökké mozog, dolgozik, mely ki készül törni, ki készül áradni s még rombolni is kész, ha elnyomják s szilárd és szabályos uton való mozgását meggátolják. Állandóan sohase érezte az alkotásnak s a lázas munkásságnak szükségét arra a czélra, hogy az emberi nemzetségnek vagy legalább saját nemzetének -102- értelmi, műveltségi s szellemi kincseit szaporitsa. Irodalmi foglalkozáshoz nem volt kedve. Csak olyankor dolgozott, a mikor külső szükség tolta, a mikor nemzetének közéleti érdeke egyenesen rákényszeritette. Akkor is azért, mert határtalanul érezte felelősségét s mert emberi és hazafi kötelességét teljesiteni szempillantásig se habozott.

Elve az volt: a mi kötelesség, azt teljesiteni kell, akár van sikere, akár nincs.

Iróként irni, irodalmat egyénileg művelni pedig nem egyéni kötelesség. Az csak különös egyéni hajlam, vagy istennek különös adománya. A nemzet iróit tiszteli és becsüli, az értékes irodalmi alkotásokért ugy rajong, ugy lelkesül, mint senki más, vagy legalább senki jobban, de ő maga nem dolgozik, nem alkot. Vagy csak véletlenül és mellékesen.

A köznapi ész könnyen megfelel erre. Deák Ferencz szerény volt. Sőt a szerénység mintaképe marad az idők végeig.

Ez a felelet egyszerü is, könnyü is. Sőt többet mondok: még teljesen igaz is.

Nem akarok bölcselkedni. Arról a szerénységről van szó, mely a közélet vezető férfiának lehet tulajdonsága. Arról, mely Deák jellemében egyik főbb alkotó rész.

A hiuság csak egy és egyféle, csak mértéke más. De már a nagyravágyás nem egyféle. A mikor Deákról -103- beszélünk, csak nemes nagyravágyásról lehet szó. Olyanról, melyhez a legszerényebb férfinak is joga van s melyre törekedni a közélet legszerényebb férfiának is elvitázhatlan szent kötelessége. A mi nem más, minthogy a közélet cselekvő férfiának minden munkáját, sikerét és buzgalmát a kor és a szokás és a társadalom gyakorlata szerint külsőleg is és a nyilvánosság előtt is teljes elismerésben és méltánylásban részesitsék. És pedig vagy az állami hatalmak vagy maga a nemzet, vagy a kettő egyetértve. Ez a nemes nagyravágyás. Erre szüksége van a közélet emberének. Jövendő munkásságának sikeréhez szükséges ez.

Én vagyok a legszebb, legerősebb, leggazdagabb, leghatalmasabb, legszerencsésebb. A ki ezt hiszi magáról: az a hiu. Ez a hit a hiuság.

Van hiuság, a mely tiszteletreméltó. Van, a mely nevetséges s van a mely utálatos. Az a kérdés csak: mi a tárgya s mi a mértéke.

A ki hazáját és nemzetét akarja boldogitani s szentül hiszi, hogy semmi másra, csak arra törekszik; a ki czélját szentnek, eszközeit okosnak, erejét elégnek és sikerét biztosnak tartja csak azért, mert ő és nem más vezeti a közügyeket: az is hiu. De hiusága még akkor is tiszteletreméltó, a mikor nincs igaza s diadal helyett bukás a végzete.

De a ki csak véletlenül gyült pénzére, ékszerére, -104- pipájára, bajuszára, piperéjére s efféle haszontalanságokra büszke s minden nagyravágyása csak effélékre tör: annak hiuságát méltán nevetik az emberek. S az üres lelkek még jobban nevetik, mint a bölcsek.

A kik oly dolgokra hiuk, melyek sértik az igazságot s a nemesebb érzést: azok hiusága utálatra méltó.

A hiuság voltaképen nem egyéb, mint az önszeretet. Ha nagy mértékben megvan: önimádásnak hivják. Ha korlátozni nem lehet: bűnökre is képes. A minthogy minden erénynek s bűnnek a legmélyebb és legalsóbb forrása a hiuság.

Megvan az állatokban is, habár igen sokszor nem vesszük észre. Az életnek és hatalomnak vágya e nélkül gyönge. Nagy tettekre, rendkivüli dolgokra, halálos hősiségre senki se vállalkozik e nélkül. A nagy erélyt az erős hiuság szüli.

Deák Ferencz lelkéből hiányzott. Legalább nem volt meg oly mértékben, mely szükséges lett volna rá is, hazánkra nézve is. S ha valaki egykor azt a tüneményes államférfit, a kit Deák Ferencznek neveztünk, egészében birálja meg: kétségtelenül azt fogja mondani: kevés volt erélye, mert kicsiny volt hiusága. Mulasztott, mert hazájának nagyobb áldása lehetett volna. A hiuság nagyobb terjedelme is gyöngeség, melyet talán nem lehet orvosolni, de a szükségesnél kisebb mértéke is gyöngeség, melyet azonban erős elszántsággal orvosolni lehet. Ha pedig lehet: akkor kell is orvosolni. -105-

Hiuságának csekély voltában látom az okot arra nézve is, hogy nem lett iróvá.

Végül: Adalékok a magyar közjoghoz. Ezt az 1864. és 1865. közti télen irta.

Nagyobb munkája nincs több. Alakja és alkalomszerüsége, sőt tulnyomó részben tartalma után is mind az öt az állami közéletre és vitás közjogi kérdésekre vonatkozó ugynevezett publiczisztikai mű.

Ezeken kivül vannak beszédei, melyeket Kónyi Manó bámulatraméltó fáradsággal és gonddal gyüjtött össze. E beszédek több vaskos kötetre rugnak. Ujabb kiadásából megjelent három terjedelmes kötet, mely azonban Deák beszédeit csak 1866-ig foglalja magában. Valószinüleg még negyedik és ötödik kötet is meg fog jelenni.

Ezekből 158-at Ráth Mór 1890-ben összegyüjtve kiadott. Leginkább olyanokat, a melyek már negyven-ötven év óta különböző lapokban és könyvekben napvilágot láttak s melyeket a kiadó barátai s ismerősei s Deák egyik-másik rokona bocsátott rendelkezésére.

Vannak köztük örökbecsü s örök szépségü irodalmi alkotások. Olyanok, a melyek messze tuláramlanak a közéleti működés határgátjain s beszáguldozzák a bölcselet és költészet birodalmát. Ezeket maga Deák is gonddal, figyelemmel, lelkének egész hatalmával szerkesztette.

De vannak e levelek közt alkalomszerüek s tartalmuk szerint teljesen jelentéktelenek is.

Deák 1856. évi januárban azt irja sógorának Oszterhuber Józsefnek, a hó egyik napjáról: most végeztem be nyolczszázadik levelemet, melyet a Vörösmarty-árvák érdekében irtam, de hiszem, lesz is sikere.

Ebből a nyolczszázból alig kettőt-hármat vett föl gyüjteményébe Ráth és Ráth gyüjteménye mégis testes nagy kötet.

E levelek közt sok a nagyon szép, sok a valódi remek. Deák Ferencz esze és irói lángelméje fejti ki ezekben azt a kérdést: mije volt Vörösmarty a magyar nemzetnek s mivel tartozik nagy költőjének művelt és nagy nemzet?

Sok százat valószinüleg sohase látunk belőlük. Keletkezésük óta innen-onnan fél század eltelt már. Nagy idő arra, hogy a levelek nagy része biztosan elkallódjék. Sok száznál azt se tudjuk, kihez voltak a levelek -107- intézve, tehát még csak nem is kereshetjük őket biztos nyomon. A véletlenre vagyunk utalva: mennyi lát ezekből valaha napvilágot?

Kónyi Manó barátomnál kell lenni egy csomónak. Nem kérdeztem, nem is mondta, de csaknem biztosan tudom. Hiszen több, mint egész évtizedre terjedő kutatásai közben ezekből is kétségtelenül jutott kezébe igen sok. S a mikor ő kutatott Deák művei után, akkor még nem is közel ötven év, hanem annak csak fele választott el Vörösmarty halálától.

De még ezeken túl is sok százra vagy talán több ezerre is emelkedik Deák leveleinek száma. Ráth gyüjteménye az 1822-ik évvel kezdődik s utolsó leveleit 1875-ben irta. Irt hát ötvenhárom éven keresztül. Ha minden héten csak egyetlen levelet is irt, leveleinek száma közel háromezerre rug. Jó tizenöt kötet ez, mely ha együtt volna, egyéniségének, családjának, vármegyéjének s nemzetének történetét több, mint félszázadra világitaná meg.

Antal bátyját például és sógorát, Oszterhubert, rendszeresen értesitette Pozsonyból az országos és fontosabb személyi dolgokról. Bátyját 1833-tól 1842 közepéig, sógorát pedig 1833-tól a téli hónapokban 1868 végéig.

A bátyjához irt levelekből nem sok maradt meg. Bátyja ugyan gondosan őrizte ezeket, de halála után Deák Ferenczre szálltak, a ki ezeket utóbb mind -108- elégette. De azért valami módon megmaradt egy-két darab, valamint a sógorához intézettekből is az 1848 előtti időkről több mint tiz darab.

Mindezek sohase láttak napvilágot, de biztos kézben vannak. Láttam s átnéztem őket. Egykor közkincscsé fognak válni. Tartalmuk rendkivül becses. Olyan, mint Wesselényi Miklóshoz s Kossuth Lajoshoz irottaké Ráth gyüjteményében.

Természetes, hogy nemcsak Antal testvérével és nemcsak sógorával levelezett. Jozéfa testvérével s annak nagyszámu gyermekeivel s unokáival is állandó s rendszeres levelezésben volt serdülő kora óta 1875-ig. Hány száz levél volt s talán van ma is ezek birtokában!

Ott vannak anyai rokonai s közelebbi és távolabbi barátai, zalavármegyei benső jó ismerősei, tanulótársai s vármegyei tiszttársai és az idegenek! Ezerféle magándolgaikban fordultak hozzá. Köszöntők, üdvözletek, családi ünnepről vagy gyászról szóló jelentések, kérelmek, esedezések tömegesen jöttek hozzá naponkint. Kivált 1861 óta, leginkább pedig 1867 eleje óta!

Deák figyelmes volt, udvarias, sőt előzékeny a levélirásban. Felelt mindenkinek a levelére mindjárt. A felelete a dolog természete szerint rövid vagy hosszu, de mindig kimeritő volt. S élemedett, sőt öregedő korában még gondosabb volt a levélirásban, mint az ifjukor mulatságai közt.

Deáknak jó csomó levele van az én birtokomban. -109- Sajtó alá még nem került. Minden levél tartalma – kevés kivétellel – magándolog. De Deák irta: ez teszi közérdeküvé. Ha egyebet nem, Deák egyéniségét közelebb hozzák hozzánk a levelek. Deák egyéniségének tökéletes ismerete pedig a nemzet történetéhez tartozik.

Azonban maradjunk szorosan a kérdés mellett: miért nem dolgozott többet Puszta-Szent-Lászlón?

Nézzük csak erre nézve saját felfogását. Nem mondom, hogy az ő felfogását tökéletesnek kell elfogadnunk, de azért az mégis igen fontos.

»Én fenn repdeső gondolataidat kövérségemből eredett lelki lomhaságom miatt elérni képes nem vagyok.«

Huszonnégy éves életkorban épen befejezi növését a férfi. Az ifjuságnak akkor áll tetőpontján. Erejének teljessége akkor van meg. Aztán kezdődik a férfikor. A lélek is akkor a legtökéletesebb s érzésekben, ábrándokban, sőt még gondolatokban is a leggazdagabb. Felfogása gyors, tiszta, éles.

Igaz: vannak kövér ifjak, de kevés számban. A huszonnégy éves ifju rendszerint nyulánk, karcsu, se nem kövér, se nem sovány szokott lenni.

Bátyja Antal csaknem ugyanez időben, 1827. évi május 30-án irja Pozsonyból sógorának:

»Klárit, Ferkót ezerszer csókolom s jó egészséget -110- kivánok nekik. Ferkó ugyan ebben nem szenved szükséget, mert hallom, egyre hizik, de Klárinak – gondolom – sokat kell kivánni, hogy legalább valamit is kapjon belőle.«

Maga Deák azt mondja 1827-ben, hogy kövér volt, Antal bátyja pedig ugyanakkor azt mondja, hogy Ferkó öcscse egyre hizik. Két tanu s mindkettőnek szava szentirás. Kétségtelen tehát, hogy Deák Ferencz már 1827-ben kövér volt.

De Deák azt is irja Vörösmartynak, hogy ő lelki lomhaságban szenved s hogy ennek oka kövérsége.

Kétségtelen, hogy Deák ezt szentül hitte, mert az élet folyamán át e nézetét többször kijelentette. De hát lomha volt-e lelkileg? És csakugyan a kövérség okozta-e a lelki lomhaságát?

E kérdésekre nem mernék jóváhagyólag felelni. Hogy lelkileg nem volt lomha: erről később még szólok majd. S hogy a kövérség okoz-e lelki lomhaságot: erre se lehet könnyedén felelni.

A kövérség mértékét és természetét mindenesetre figyelembe kell venni. Egészséges-e a kövérség vagy beteges s mily foku: ez a kérdés.

Én Deákot mintegy ötven éves korától kezdve ismertem, tehát több mint husz éven át jól ismertem, mert jól megfigyeltem. Utolsó éveit kivéve bizony nem beteges, hanem igen is egészséges volt az ő kövérsége. Széles váll, hatalmas csontok, zömök termet, nagy koponya: sok izmot követel. -111-

Mi volt testének sulya: nem tudom. Nem hiszem, hogy 105 kilónál utolsó halálos betegsége előtt többet nyomott volna. Ha csakugyan ennyit nyomott, legföljebb 15 kilót vehetünk kövérségszámba. Ez pedig, nem nagyfoku kövérség. A 15 kilón felüli izom és zsir nagyon jól áll oly hatalmas csontozaton, a milyen Deáknak volt.

Hogy ifju korában nem nyomott ennyit se: kétségtelennek tartom. Hiszen harmincz éves korában Pozsonyban Wesselényi báró után a legizmosabb, legerősebb férfi volt az országgyülés tagjai közt. Ha kövérsége nagyfoku vagy beteges lett volna: ily erőssé, izmossá semmi esetre se válik. Arczképe, az első, harminczhét éves korából való s ez az arczkép, nyak és váll semmikép se mutat nagy kövérséget.

De a nem nagy foku és az egészséges kövérség önmagában nem is okoz lelki lomhaságot. Biztosan tudom magamról. Én 58 éves koromban kezdtem meglehetős nagy foku kövérséggel irodalmi műveket rendszeresen irni s azóta, legalább eddig, sokkal nagyobb munkakedvem van, mint azelőtt, a mikor pedig soványabb voltam.

»Bajom sokféle változásai s ezer alaku tünetei között legnehezebb viselnem azt, hogy kedélyem általában levert, munkára rest és tehetetlen vagyok, részvétlen, -112- örömtelen s néha ok nélkül is ingerült. Ha ezen lelkiállapot nálam tartós leend, a politikai tér előttem el lesz zárva, mert hasznavehetetlen leszek.«

E levelében a restség oka gyanánt már nem a kövérséget emliti, hanem az általános kedvetlenséget, mely valami idegességből származik.

A következő évben, 1847. évi január hó 26-án, ugyan Weselényi báróhoz irja:

»Attomyr… megtiltott minden fejbeli munkát, minden irást s még a komolyabb olvasást is. Most tehát csak paraszt ember vagyok s nagyapáink módjára könyv és toll nélkül élem le napjaimat.«

Ez az Attomyr orvos volt Pozsonyban, még pedig, ha nem csalódom, homeopatha orvos. Ezzel Pozsonyban ismerkedett meg Deák az 1839-iki országgyülésen s gyakran folyamodott azóta hozzá. Ime, a munkátlanság oka itt már idegesség és orvosi rendelet. A mult század negyvenes éveiben 1843-tól kezdve sokat betegeskedett Deák egészen 1848-ig. Betegségének eredetéről alig hihető hagyományt ismerek, melyet, ha sor kerül rá, másutt beszélek el.

Mindez még nem Puszta-Szent-Lászlón töltött nyaraló éveire vonatkozik. De már azokra vonatkozik az a levele, melyet 1862-ik évi május hó 3 án Lónyay Menyhérthez intézett. Ebben ezt irja:

»Te fiatal vagy és erőteljes, karcsu, mozgékony, tevékeny és szorgalmas, én pedig vén vagyok és vastag és lusta.«

»Te szeretsz gondolkozni és dolgozni, én pedig nem -113- szeretek és… rövid időn elutazom, falun pedig sem irni, sem olvasni, sem gondolkozni nem akarok.«

Bizonyos pajzánság van e levélben is, mint abban, melyet 1827-ben Vörösmartyhoz intézett. Szóról-szóra egész komolyan nem szabad vennünk. A mikor irta, még nem volt Deák egészen hatvan éves. Az a szava pedig, hogy falun se irni, se olvasni, se gondolkozni nem akar, épen nem azt jelenti, hogy nem is tud s nem is fog. Csak azt jelenti, hogy nem akar, tehát ha ok és ösztönző alkalom nincs rá, nem is fog. De itt megint hivatkozik kövérségére, vastagságára.

»Minden embernek van valami szenvedélye, mihez ragaszkodik. Ilyen szenvedély nálam az, a mit uri társalgásban kényelmességnek neveznek, a mit a keresztény anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, a minek valóságos magyar neve: restség. E szenvedélyem félszázad óta daczol mindennel, magam akaratával, mások neheztelésével. Sokat küzdöttem ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel s azóta békében élünk egymással.«

Tehát a restség! Maga Deák komoly és pajzán leveleiben a restség szenvedélyének tulajdonitja munkátlanságát. Maga Antal bátyja is sokszor emlegeti sógorához intézett leveleiben, hogy Ferkó öcscse ritkán ir, röviden irja leveleit, mert ismert commoditása nem engedni, nem is türi a serénységet. A commoditás pedig magyarul azt jelenti: kényelmesség. -114-

Talán igaza volt Deáknak, hogy ő gyakran rest és kényelmes volt akkor is, mikor a betegség nem bántotta. De bizonyos, hogy gyakran nemcsak serényen végezte a munkát, hanem alig hihető óriási erővel és szorgalommal is.

Vörösmartyt 1855. évi november 21-én temették el. Az özvegy Deákhoz fordult a vagyontalanul maradt család érdekében. Deák fölkarolta a nagy költőnek, legjobb, legbensőbb barátjának ügyét. Elfogadta a kiskoru gyermekek gyámságát és gondnokságát. Nemzeti adományt szánt az árváknak. E végből fölkereste a teljhatalmu kormányzót, Albrecht főherczeget. Ez ridegen elutasitotta. Azután az akadémia utján fordult a kormányzóhoz. Ennek se lett sikere. Akkor kapta magát és magánuton barátjaihoz irt levelet a nemzeti adomány tárgyában.

1856 évi január közepéig nyolczszáz levelet irt. A napot pontosan nem tudom, de mindenesetre január 20-ika előtt kelt az a levele, melyben sógora előtt a nyolczszáz levélről emlitést tesz.

Bizonyos, hogy deczember 1-e előtt nem kezdhette meg levelezését. Hiszen a Vörösmartynéval, az Albrecht főherczeggel s az akadémiával való tárgyalás november 22-től a temetés utáni naptól kezdve a hónap végéig 30-ikáig okvetlenül eltartott.

Deczember 1-től január 20-ig 51 nap. Közbeesik a -115- Karácsony és uj év s legalább 7–8 vasárnap. Száz üdvözlet, látogatás, levél, felhivás s egyéb tennivaló éri Deákot, ha elzárkózik is lakásán. És 51 nap alatt mégis megir és postára ad nyolczszáz levelet. Tehát naponkint irni kellett 15–16 levelet.

Ráth gyüjteménye ez időről csak három levelet közöl. Kettőt gróf Mikó Imréhez, egyet pedig Horvát Pius apátplébánoshoz. Egyik rövidebb, másik hosszabb.

A nyolczszáz levél mindegyike nem egyenlő nagy. Tartalmuk egy tárgy körül mozog, de valamennyié szép és gondos. Soknak tartalma szórul-szóra ugyanaz. Ezek szövege idegen kéz irása. Csak az aláirás Deáké. Soknak tartalma hosszu. Ezeket maga Deák egészben sajátkezüleg irta.

Naponként 15–16 levél! S nemcsak egy-két napon, hanem egyfolytában ötven vagy ötvenegy napon át!

Ott van például még az 1861-iki országgyülés második felirata. Ez augusztus 6-án már készen volt, mert 7-én Deák megmutatta egy bizottságnak. Julius 23-ika előtt Deák nem kezdhette meg készitését, mert csak előző napon terjesztette az elnök az országgyülés elé azt a királyi leiratot, melyre felelet volt a második felirat. Julius 23-tól augusztus 6-ig tizenöt nap.

A felirat több mint százezer betüből áll. Mennyi ez? A nagyközönség erre világosan nem tud magának megfelelni. Nyujtok némi tájékozódást.

Hirlapjainkban a szokott nagyságu, nem rövid és -116- nem épen hosszu vezérczik 4500 betüt foglal magában, a jó nagy szokásos tárcza pedig kétszer annyit, legfölebb tizezer betüt. Az a felirat tehát akkora, mint 23 szokásos vezérczikk vagy 11–12 tárcza. S Deák ezt megirta tizenöt nap alatt.

A vezérczikket gyakorlott iró könnyen és gyorsan irja, 4500 betüs vezérczikkhez elég két órai idő. A szavakat, mondatokat, meghatározásokat, kijelentéseket nem kell különös gonddal megválogatni és szerkeszteni. A vezérczikk czélja csak az, hogy az olvasó egyszer elolvassa s okulást, mulatságot vagy értesülést, vagy tájékozódást szerezzen belőle rövid időre.

A felirat diplomatikai okirat. Abban az egész országgyülés többsége fejti ki nézetét a törvényekről, a törvényhozási szükségek természetéről s a teendő intézkedések mivoltáról. Az 1861-iki országgyülés feliratai különösen fontosak voltak. Az egész nemzet várakozása s Európa szeme fügött azokon. Egyetlen szót vagy meghatározást se volt szabad abban elhibázni. A szerkezetnek is olyannak kellett lenni, mintha kőbe vésték volna az egészet.

Kisértse meg ezt a munkát akárki. Nem beszélek arról, hogy hasonló fontos és magasztos művet tud-e más alkotni, maga az anyagi munka óriási. -117-

Nem is volt Deák rest, akármiként állitja leveleiben. Több példa is áll rendelkezésünkre. Például követjelentése az 1833–1836-iki országgyülésről. Ez még nagyobb s talán magának Deáknak is még nehezebb munka volt. S bámulatraméltó szorgalommal és buzgósággal ezt is gyorsan szerkesztette.

Deák jellemvonása más s nem a restség. A szereplés után való vágy s a hiuság tulságosan szerény mértéke. Ez vonul végig egész életén, a hogy ezt az életet ismerjük.

S még egy más fontos érzés. A természet szeretete, a természet szépségein való álmodozás.

Kölcsey azt vette észre Deák Antal arczán, hogy abban a férfiuban költő lakik. Kölcseynek igaza volt. Deák Antal csakugyan költő volt s irodalmi alkotásai csakugyan voltak. Leveleiben ugyan kevés költői száguldozást látok, de azért ilyet is látok. A komoly és vidám dévajságnak, melyet az irodalom humornak nevez, ő épen annyira mestere volt, mint a haza bölcse. Sőt még talán jobban is. A természet szépségei a törvényhozás mezejéről őt is mindig vonzották haza. 1826-ik évi november hó 10-éről Deák Ferenczhez e sorokat irja az országgyülésből:

»Itt vagyok tehát ismét Pozsonyban, de elgondolható kedves öcsém, hogy a hol a csendes édes nyugodalmat a görcsös köveken zörgő hintóknak robajja; az eke után halkan ballagó béresnek perdölő füttyét a zsibongó sokaság riasztó lármája, s a kényén legelésző nyájnak vidám kolompolását az orditó harangok durva zugása -118- váltja fel: a falusi magányt kedvelő s ujra ismét a mezei munkához szokott ember minő érzésekre fakadhat? De mit használnak mindezek a poetikai elragadtatások? Elég az, hogy a sors mérte ki nekem ezt a sorsot s ugyan a sors adhat is más sorsot. Ez az én mostani rendeltetésem!«

Irt regéket. Nem is hiszem, hogy nem belső barátjának, Kisfaludy Sándornak vagy Berzsenyi Dánielnek példája buzditotta erre. Azt irja 1841-ben sógorának, tartson kéznél 500 forintot is s igy folytatja:

»Pesten levő regéimet ki szeretném nyomtatni, és e végre kellene legalább is, a mint gondolom, 500 forint.«

Hogy a költői verses nyelvvel miként tudott bánni Deák Antal: nem tudom. Hogy művei értékesek lehettek: szentül hiszem. Nagy elme, nagy és nemes érzés s a léleknek sok tartalma volt Deák Antalban.

Gyorsan bekövetkező halála miatt a regék kinyomatása elmaradt. Valószinü, hogy halála után Deák Ferencz kezébe kerültek a művek, ő pedig azokat a többi kehidai irattal együtt 1850 után megsemmisitette. Erről a dologról másutt bővebben irok.

Ime egy kis bepillantás Deák Antal lelkébe. Ez a lélek azonban megvolt Deák Ferenczben is. Azt irja barátjának, Wesselényi Miklós bárónak Kehidáról 1839-ik évi junius 27-ről:

»Pozsonyban három nap hosszabb volt, mint itthon hat hét, pedig bizony ott sem volt időnk unatkozni. Most ismét paraszt ember vagyok. Bátyám holnap -119- megy Füredre egy hónapot ott töltendő s én veszem kezembe az eke szarvát. Kerületi ülések helyett a rétre járok, nem a szavazatokat számlálgatom, hanem a kaszásokat; nem üzenetekről, hanem a mezei munka czélszerü elrendeléséről aggódom. Itt nem a rossz válaszok boszantanak, hanem a rossz idő, mely a munkát hátráltatja s ámbár a déltájban tornyosuló felhők, mikor sok széna van renden, gyakran aggodalmat okoznak, ez mégis sokkal kisebb, mint a mit a politikai horizonnak sokszor vészszel teljes felhői bennünk Pozsonyban támasztottak.«

Hogy jobban megérthessük, meg kell mondanom, hogy a kehidai és söjtöri uradalmakban fő gazdasági ág volt a juhtenyésztés; – a szénakaszálás tehát a legfontosabb gazdasági munka volt. Kehidán nyári felhőszakadások alkalmával a Zala vize el is szokta iszapolni és hordani a renden levő szénát.

1840-ben az országgyülés főkérdése a szólásszabadság sérelme s Kossuthnak és az ifjaknak bebörtönzése s kiszabaditása volt. E kérdésben viaskodott az alsó tábla a mágnások táblájával oly hosszu időn át. A két tábla üzenetekben – nuncziumokban – beszélt egymással. Erre czéloz Deák az »üzenetek« szóban. »Válaszok« alatt meg a királyi leiratokat érti.

Kitünik e levélből, hogy a haza bölcse, ha Pozsonyból vagy Pestről szabadulhatott, nem feküdt neki az irásolvasásnak, hanem egész nap a réteken, földeken, mezőkön és erdőkben andalgott. -120-

Ezért irta Lónyaynak, mint föntebb már idéztem, hogy ő falun se irni, se olvasni, se gondolkodni nem akar.

Ő is, más is restségnek, lelki lomhaságnak nevezte részint komolyan, részint dévajul e lelki állapotot.

A mezei gazdának, a földes uraságnak őseitől örökölt s gyermekkorától megerősödött szokása volt. A szabad napnak, a szabad szellőnek, a zöld és virágos mezőnek, a szabad természetnek szerelme ez. Álom, ábránd, gyönyörüség, nagy lelkek andalgása, mint a berekben az éneklő madár röpködése.

Deák dolgozott. Gyakran emberi erőt csaknem felülmuló munkát végzett. De csak akkor, ha a hazának szentséges érdeke, ha a közszükség parancsolta. Csak akkor dolgozott, a mikor a munka kötelesség volt. Akkor se a kövérség, se a kényelmesség, se a betegség s az idegek ernyedése, se a természet imádása a munkától vissza nem tartotta.

VIII.

(Oszterhuber József. – A család eredete. – Deák Klára férjhezmenése. – Jótékonyságok. – Oszterhuber tiszti működése. – Miveltsége. – Deák Antal levelezése. – Deák Ferencz levelei. – Oszterhuber tekintélye. – Állásai. – Bölcs volt.)

De el nem válhatok Puszta-Szent-Lászlótól addig, mig Oszterhuber Józsefet s nejét Deák Klárát nyájas olvasómmal röviden meg nem ismertetem. -121-

Mi volt hát az a vonzó erő, mely a haza bölcsét a szeretett rokonok haláláig oly szorosan Puszta-Szent-Lászlóhoz kapcsolta?

De a mily szerény s a mily önérzetes és önérzetében alkut nem ismerő szilárd volt Deák, oly bizonyos az, hogy nem ragaszkodott volna Puszta-Szent-Lászlóhoz annyira, ha ott tökéletes szeretettel, bizalommal és ragaszkodással nem találkozik. Ha annyi örömöt és szivességet nem okozhatott volna rokonainak, mint a mennyit ő nyert tőlük, oly állandó lakója nem lett volna Oszterhuberék urilakának.

Oszterhuber Józsefet, Puszta-Szent-László urát, közelebbről nem ismertem. Alig láttam egyszer-kétszer Balaton-Füreden s talán egyszer Veszprémben. Régen volt. Nagy korkülönbség is volt köztünk, épen ötven év. A véletlen nem hozott össze bennünket s én sokkal kisebb s jelentéktelenebb ember voltam, semmint közelébe törekedhettem volna. Eszembe se jutott.

Ugy rémlik előttem, középtermetü, rövid nyaku, vállas, kövéres férfiu volt. Az orvosok azt mondanák róla: jól táplált. Bizalomkeltő arcz és modor. Ismerőseim, a kik egyuttal jó ismerősei s barátai voltak, mindig nagy tisztelettel nyilatkoztak róla. Jellemének tisztasága, magas értelme s jeles magyar miveltsége ismert volt Zalában, sőt vármegyéjének határain kivül is.

Előkelő, vagyonos család ivadéka. A család eredetileg nem volt ősnemes s talán nem is volt magyar. De nemessége már öt-hat nemzedékre mégis kiterjedt. -122- Ő már a törzsökös nemesség minden társadalmi előnyét élvezte. Dédapja Oszterhuber János nyerte Mária Terézia uralkodásának első évében a nemességet.

A család neve eredetileg Oszterhueber volt. Deák Antal és Deák Ferencz még mindig igy irták leveleik boritékán. De Zalában csak Oszterhubernek ejtette ki mindenki. Igy hivták Ferencz öcscsét is, a ki veszprémi kanonok volt s a kit jól ismertem.

A család a legjelesebb s legtörzsökösebb zalai ivadékokkal házasodott össze már a 18-ik század elején, csaknem kétszáz év előtt. A Gyömörey, Sidó, Sándorffy, Kisfaludy, Tarányi, Forintos, Deák, Hertelendy, Bogyay s más előkelő családok kölcsönös házasodás utján mind rokonok. A Tarányi nevet az Oszterhuber helyébe még 1868-ban vették föl, még Deák sógora életében. A Tarányi-család fiága kihalt. Az utolsók közül való volt Tarányi Anna, Oszterhuber György felesége. Ez volt Deák sógorának öreganyja.

Oszterhuber József, e néven III. József, 1792-ik évi márczius 1-én született. Deák Antal kevés hián épen három évvel volt idősebb, mert ő meg 1789. évi április 15-én született Söjtörön.

Az Oszterhuberek ősi birtokai Légrád és Sümeg körül feküdtek. Hitbizományi kastélyuk és földbirtokuk ma is Sümeg mellett Nyirlakon fekszik. Ezt Deák sógorának öregapja 1762-ben szerezte meg sógorasszonyától, Tarányi Katalintól s annak férjétől. Hajdan Vrancsics vagy a mint Zalában hivták, Verancsics-birtok volt. Puszta-Szent-László utóbbi szerzemény. Ez -123- a Sümeghy-családé volt egykoron. Nagybirtoku, előkelő régi család volt ez, a Deákokkal rokonságban is, de magával, a haza bölcsével is benső bizalmas barátságban. Söjtör ősfészke volt e családnak, de a 18-ik század második felében Deák Ferencz apjának s öregapjának is.

A két Deák-testvér itt született s itt nevelkedett. Különösen Deák Antal itt volt gyermek. Kétségtelen, hogy Oszterhuber Józseffel, mint szegről-végről rokonnal is már jókor megismerkedett s a két gyermek és ifju közt szorosabb barátság is szövődött. Ugy látom kivált levelezésük hangjából, hogy a három évvel idősebb Deák Antal volt kettőjük közt az erősebb, eleintén csak az izom, de később talán az elmebeli tehetség s a tanultság dolgában is. Mintha fölöttevalóságát önkénytelenül s édesen elfogadta volna a fiatalabb Oszterhuber. Birtokban is szomszédosak voltak. Söjtör alig két vagy harmadfél kilométernyire fekszik különben is Puszta-Szent-Lászlóhoz s a Deák-testvérek urbonaki pusztája épen Oszterhuber birtokára dült.

Deák Klára Söjtörön született 1793-ik évi október 28-ikán. A keresztségben Klára Emilia nevet kapott. Keresztszülői szintén rokon családbeliek voltak: Dervarics Mihály és neje Tuboly Terézia. Klára másfél évvel volt fiatalabb, mint férje Oszterhuber József.

Klára nem sietett a férjhezmenéssel. Tiz éves korától kezdve, a mikor édes apja Kehidára költözött, sokkal több időt töltött Kehidán, mint Söjtörön. Ott megismerkedett Csányi Lászlóval, a forradalmi hőssel, -124- miniszterrel és vértanuval. Ábrándos ifjukori vonzalom fejlődött ki a két fiatal között. Gyakran látták egymást. Csány nagyon közel fekszik Kehidához. Csányi azonban 1809-ben elment Napoleon ellen nemesi fölkelőnek, az akkori szójárás szerint inzurgensnek s aztán ott maradt a katonaságnál. A fiatalkori ábrándoknak az állandó s nagy távollét véget vetett.

Azonban ki tudja, mikor? Ki tudja, meddig tartott Klára szivében a merengés és állhatatosság? A Deák-testvérek vérében nagy volt a makacsság. Nemcsak Antalban és Ferenczben, hanem Klárában is. Azonban utóbb mégis Oszterhuber József felesége lett Deák Klára.

A mult század elején az anyakönyvekbe, kivált Zalának ezen a részein, a házassági egybekeléseket nem igen szokták bevezetni. E helyett a nemességnél a házassági szerződések, az ugynevezett móring-levelek, egyezségek, osztálylevelek, leánynegyedi örökségekről szóló tárgyalások szokták a házassági egybekeléseket megörökiteni.

De csak a napját nem tudom az egybekelésnek. Ugy hiszem az 1821-ik évi deczember hó 20-ika körül volt. Talán e hó 20-tól karácsonyig terjedő négy-öt nap valamelyikén. 1825-ik évi deczember 25-én ir Deák Antal levelet a pozsonyi országgyülésről sógorának s ebben hivatkozik arra, hogy sógora mostanában töltötte be házas életének negyedik évét. A levél, melyben sógora az esküvő napját is megirja, eltünt.

Deák Klára ekkor huszonnyolcz éves hajadon volt, -125- Ferkó öcscse, a haza bölcse pedig tizennyolcz éves ifju. A házasságból gyermek nem maradt, se fiu, se leány. De a házasság azért tökéletes boldog volt harmincznyolcz éven át, Klára urasszony haláláig. Tartós viszály sohase volt a házasfelek közt, összeéreztek s összeértettek mindenben.

Oszterhuber józan, okos és takarékos gazda volt, ügyes és szerencsés birtokszerző.

Mig az urasszony élt, sokat szereztek. Tökéletes jó karba helyezték s gazdag állatsereggel ellátták Puszta-Szent-Lászlót. Tófejen megvették a Lochutné-féle birtokot. Söjtörön megvették a Farkas Ferencz, Simon György s Nunkovich-Tuboly Anna-féle birtokrészeket. Szereztek Boczföldén és Szent-Erzsébeten birtokokat. 1825-ben épitettek Puszta-Szent-Lászlón krumpli- és jégvermeket s ugyanott, mint fönnebb emlitettem, épitették 1833-ban a mai kastélyt. Korábban Magyaródon épitettek gazdasági épületeket s itt 1830-ban tetemes szőlőket alapitottak s ezekhez a szőlővessző nagy részét Olaszországból, Kataniából szerezték be.

Volt már szőlőjük Puszta-Szent-Lászlón is, Magyaródon is, de ezek bora savanyu és olcsó volt. Deák Antal minden szüret alkalmával kigunyolta a szent-lászlói kadarkaszőlőt és sógorának borát torokreszelőnek nevezte. A kehidai bor sokkal jobb és értékesebb volt.

A kehidai bort például akónként 9 váltó forintért vették, a mikor a puszta-szent lászlóit csak 6 forintért. Kehidán az ősi Rakszőlő és Bajorszőlő volt az elterjedt divatos faj, mint Somlyó hegyén, mig Puszta-Szent-Lászlón -126- a Kadarkaszőlő ritkán érett be igazán édesre. Söjtörön is jobb bor termett s azért Oszterhuberék itt is vettek szőlőföldet s alapitottak szőlőt.

Egyik főjövedelmi forrás a gyapju volt. A juhtenyésztésre, rétekre, kaszálókra, szénára, szénás szinekre nagy gondot kellett forditani. S a jó és gondos sógor nemcsak a maga birtokára, hanem sokszor a Deák-testvérekére is buzgón felügyelt.

Deák Antal korán alispán lett s a vármegye közügyei sok idejét fölemésztették. 1825-től 1833 tavaszáig országgyülésen volt Pozsonyban. Ez idő alatt a fiatal Deák Ferencz gazdálkodott Kehidán és Söjtörön. De a két uradalom messze esett egymástól. Több mint 40 kilométernyire. Az utak gyakran átkozottul rosszak voltak. Deák Antal sokszor megkérte sógorát, hogy Söjtörön a közeli szomszédságban nézzen utána a birkának, szénának, pinczének, boroknak. S utána nézett buzgón, hűségesen, még néha Kehidán is, de Söjtörön rendesen.

A bőkezü jótékonyságtól se riadt vissza Oszterhuber. Minden efféle dolgát természetesen nem tudhatom. Rokonait szivesen segitette, ha rászorultak. Deák Antalt és a haza bölcsét gyakran ellátta nagyobb kölcsönökkel is. Mindig volt készen pénze és sógorainak kéretlen szivességgel mindig fölajánlotta pénzét, ha látta, hogy arra szükség van. A Vörösmarty-árvák tőkéjéhez hazafias buzgalommal ő is hozzájárult s Kisfaludy Sándor »bátyánk« balaton-füredi szobrára 1858-ban ő is tetemesen áldozott. Deák Antal mindig »bátyánknak« nevezte a nagy költőt, a mikor sógorának irt róla. -127-

A mult század elején nem voltak biztositó-intézetek hazánkban az elemi csapások ellen. A tűzi veszedelem nagy és borzasztó szerepet játszott a gazdák életében. Az elkeseredett jobbágy, a hűtlen cseléd, a szökött katona, az utonálló, erdőkön járó, ha megneheztelt az uraságra, gyakran felgyujtotta a szineket, csüröket, asztagokat, szénakazlakat. Ha pedig nem volt széna a teleltetésre, elpusztult étlen az állatsereg is. A juhok eldöglöttek vagy egymás szőrét leették s a következő évben nem volt gyapjujövedelem. Miből lehessen épitkezni? Bankok, pénzintézetek, takarékpénztárak se voltak. A vármegyék minden lépten-nyomon folyamodtak a rögtönitélő biróságért. A gyujtogatókra is kiterjedt a rögtönitélet.

Az 1830-ik év őszén valami gonosztévő a szomszédos Csányban lakó Csányi Istvánné szénás pajtáit fölgyujtotta s elégett kevés kivétellel minden szénája. Az özvegy ott állott a tél előtt éhező juhaival széna nélkül.

Ilyenkor az volt szokás, ha voltak tehetős és jólelkü rokonok: maguk közt felosztották a nyájakat s egy-egy csapatot kiteleltettek. Ha nem volt: pusztulás lett.

A kárvallott özvegy Deák Antalhoz fordult, vele tudatta balsorsát. Deák Antal segitett is, a mennyire tudott. De minden bajából az özvegyet ki nem segithette. Értesitette tehát sógorát is, a távollakót s a távolatyafit, talán nem is atyafit. S az eredmény az lett, hogy a jószivü sógor is átvette kiteleltetésre az özvegynek egy csomó birkáját. -128-

Ezért pedig s általában a szénáért, állati eledelért pénzt kérni vagy elfogadni minden ősi erkölcsnek gyalázatos megcsufolása lett volna. Ha a kárvallott kinált érte valamit, csak abból állt a legszelidebb visszautasitás:

– Mit gondol kegyelmed? Nem vagyok én német. Ha engem ért volna a kár, kegyelmed is csak ugy segitett volna rajtam.

Még egy nagy szerzeményt csinált, az utolsót, Oszterhuber a felesége halála alkalmával.

Közös házaséletükben annyi kölcsönt adtak a testvéreknek, hogy a mikor osztoztak, a söjtöri birtok Klára urasszonynak jutott. Pedig itt volt az ősi kastély, itt volt a haza bölcsének szülőfölde. Ez inkább Deák Ferenczet illette volna, mint Kehida. Többet is ért, mint az egész Deák-örökség egyharmada.

De azért Söjtört kapta meg Klára, mert ez Puszta-Szent-Lászlóval összeesett, tehát férjének kezére volt.

Azonban végrendelete ugy szólt, hogy halála után birtokainak férje, Oszterhuber József, legyen a haszonélvezője, az ő halála után pedig szálljon az Deák Ferenczre.

Másutt részletesen elbeszéltem ez ügy történetét. Szép és megható történet ez. Deáktól aztán sógora egy-két év mulva akarva, nem akarva, megvette Söjtört százezer korona vételárért. Mindjárt ki se fizette a vétel árát, de Deák Ferencz volt a hitelezője. Évek mulva elintézték a kiegyenlitést benső rokoni szeretettel. -129-

Mint jó birtoku nemes, mint hazájának és vármegyéjének hű fia, ő is viselt tisztséget, ő is fáradozott a közügyekben munkabiró egész életén keresztül.

Korán táblabiróvá lett. 1825-ben már, mint Deák Antal leveleiből látom, bejárt a sedriákra vagyis a birósági és hatósági ülésekre. Zala-Egerszeg volt a vármegye központja, oda Puszta-Szent-László nincs is nagyon messze, bizony Oszterhuber szorgalmas táblabiró volt.

Sajátságos tisztség volt a táblabiróság. Fizetéssel nem járt, de munkával igen is járt. És erkölcsi és politikai felelősséggel. Kivált oly férfiaknál, mint a Deák-testvérek és sógoruk, a kik a közügyekhez igazán értenek s azokat igazán szivükön viselik.

Oszterhuber évszakonkint heteket töltött Egerszegen tiszti dolgaiban. Magának, kocsisának, lovainak ellátásáról természetesen maga gondoskodott. De azért henye vagy távolmaradó sohasem volt. Alispán előtt, közgyülés előtt soha nem mentegetődzött egészséggel, betegséggel, kárvallással, otthon való sok munkával. A közügyet szolgálni tisztség is, kötelesség is. Még pedig nemes kötelesség. Nobile officium, mint a nemesi világban mondták. Mivelhogy anyagi haszon nem járt vele.

Más lélek, más gondolkodás, más emberek, más intézmények, mint most. Egészen más világ, mint a mai.

S bizony nem vagyona alapitotta meg tekintélyét, hanem nagy értelmisége, nagy tudása és erkölcsi fensége.

Ujságot mondok irodalmunk számára. Eddig nemzetünk -130- köztudata Puszta-Szent-László urában csak egy jó birtoku vidéki nemest, csak közönséges megyei táblabirót látott, a milyen kétezer volt az országban. A ki hirnévre csak azzal tett szert, hogy Deák Ferencznek volt sógora s a haza bölcse 1855-től kezdve nála töltötte a nyarakat.

Nem ugy van. Oszterhuber kiváló egyéniség volt minden tekintetben. A mult század összes politikai törekvéseit, a fejlődés és felvilágosodás minden irányát, országos közférfiaink minden érzését és gondolkozását jól ismerte. Magasabb felfogása és érzése ugyanabból a forrásból származott és táplálkozott, a melyből Deák Antalé s Deák Ferenczé. Együtt érzett hazánk legjobb s legnagyobb fiaival. Szilárd volt a szabadelvü haladás követelésében és támogatásában, mint a Deákok. Olvasta ezek olvasmányait. Együtt lelkesült, együtt ábrándozott Túl a Duna nagyjaival, a Kisfaludyakkal, Berzsenyivel, Vörösmartyval. Neki is oly benső barátjai voltak ezek, mint Deák Antalnak és Ferencznek. Nagy gazdasága, egyéni természete és bámulatos szerénysége visszatartották ugyan attól, hogy országos szerepre vállalkozzék, de ezzel csak országunk vesztett igen sokat.

Tekintélyét azonban nagyban emelte a két Deák-testvérrel való állandó családi érintkezése. De ez se volt se véletlen, se külsőséges dolog.

A két Deák-testvér 1825-től 1869-ig nagy dolgokban semmit se tett és semmit se gondolt, hogy előbb Oszterhuberrel ne közölte volna szándékát és gondolatát s az ő tanácsát ki nem kérte s meg nem hallgatta volna. -131-

Nem azt mondom én ezzel, hogy Oszterhuber nagyobb vagy bölcsebb, vagy élesebb itéletü volt, mint a Deákok. Csak azt mondom, hogy ezek ő nála nélkül se családi, se gazdasági, se országos, se megyei ügyekben semmit nem határoztak. Hogy bizalmuk és ragaszkodásuk sok oka közt melyik volt a legerősebb, nem kutatom. Az atyafiságos érzelem, a megszokás, a kölcsönös szeretet, a gyakori együttlét, a tiszta és művelt elméjében s nemes önzetlenségében való bizakodás, ime ezek tették a Deák testvéreket oly bizalmassá és ragaszkodóvá.

Oszterhuber bizony méltó volt hozzájuk. Három fenséges alak együtt ez a három férfi s én nem tudom, Klára urasszony nem volt-e a negyedik az ő finom női eszével s nemes és csalhatatlan tapintatával. Hiszen mégis ő volt a valóságos középpont ebben a puszta-szent-lászlói társaságban. Igy érezte, igy mondta, igy irta ezt maga Deák Ferencz.

Igaz az, hazánk története s Deák szerepe ugy alakult, hogy ma Deák neve és dicsősége vet fényt erre a társaságra s ez a fény oly ragyogó, ugy megtéveszti a látást, hogy benne és mellette Deák Antalt, Deák Klárát és Oszterhuber Józsefet alig vesszük észre. Vagy csak annyiban, a mennyiben ők is a haza bölcsének környezetéhez tartoztak.

De én Deák egyéniségét ismertetem s én az egész igazságot fel akarom állitani. A történelmi igazság csak körvonalakból áll, néha eltorzitvák e körvonalak is. A történelmi igazság, minél messzebb vagyunk a történet idejétől és szinhelyétől, annál magasabb bércztetőre -132- száll föl előttünk köddel, föllegekkel, idegen ragyogásokkal körülvéve. Kevés történelmi igazság ép, legtöbbje csonka, csaknem valamennyi üres nagy részben. Én rá akarok arra mutatni, miként fejlődött Deák lelke s mi szerepe volt ebben a puszta-szent-lászlói társaság tagjainak.

A mikor Deák Antal alispán lett s a mikor 1825-ben követté lett, előre megtárgyalta e kérdéseket Klári hugával s ennek férjével.

– Mondd el vélekedésedet, sógor, de alugyál rá előbb s igazán mondd el. Tudod, hogy én itthon szeretnék maradni, a hiuság vásárát utálom, a tolongásban résztvenni semmi kedvem.

Oszterhuber biztatta rá, vállalja el a követséget. A haza java s a vármegye becsülete kivánja ezt.

Deák Antal elvállalta s a mint Pozsonyba ért, rögtön belekapott levelei megirásába sógorához.

1833-ik évi áprilisig volt követ Deák Antal, három országgyülésen át. Sógorához intézett levelei közül megmaradt talán hetven darab. Alig egy-kettő hijával tartalmas és hosszu levelek.

Rendszeresen követik egymást. Minden tiz-tizenöt napban készül egy-egy. Az 1832-ik évi országgyülésen minden héten. A vasárnapot arra szánja Deák Antal, hogy levelet irjon sógorának.

Megirja a kérdéseket, intézkedéseket, tanácskozásokat, melyek ott folynak az országgyülésen.

Mulatságok, udvari hirek, közpletykák, európai mozgalmak -133- mind megörökitvék a levelekben. Hol hosszan, hol röviden, de pontosan.

Nincs gondolata, nincs érzése Deák Antalnak, melyet föl nem tárna barátja és sógora előtt.

Sürgeti a választ minden levelére. Tanácsot, utbaigazitást, tájékozódást kér. Vagy megnyugtatást. Kétségei vannak minden nagy lelke daczára is mindaddig, mig sógora azt nem irja vagy azt nem mondja neki:

Deák Antal 1825-ben s a következő években nem »Ferkó« öcscsével közli az országos dolgokat, hanem Oszterhuberrel.

Igaz, hogy »Ferkó« öcscse még fiatal ember. Huszonkét-huszonhárom éves. Vele csak gazdasági leveleket vált. De az is igaz, hogy már akkor is mindig arra kéri sógorát, hogy hozzá intézett leveleit mutassa meg »Ferkó« öcscsének is. S ez természetes.

Az 1833-ik év április 15-én választotta meg Zala vármegye generális gyülése Deák Ferenczet követnek. A gyülésen kevesen voltak. A főispáni helytartó, gróf Batthyányi se ment haza Pozsonyból a gyülésre. Maga Deák Antal is Pozsonyban maradt. A gyülés lelke Oszterhuber József volt. A választás simán ment s egyhangulag. Se ellenjelölt nem volt, se korteskedés. Különben Deák Ferencz nem is fogadta volna el se a -134- jelölést, se a választást. Nem volt kedve és szándéka törvényhozóvá lenni.

Szent-György napjára ért Pozsonyba. Addig még dolga volt otthon a gazdaságban is. De az alispánságot, az iratokat, pénzeket, letéteményeket is át kellett adnia utódjának. Antal bátyja megvárta Pozsonyban, hogy a törvényhozási ügyek titkaiba bevezesse s barátainak bemutassa. Csak azután ment haza, hogy soha többé Pozsony városát ne lássa.

A levelezést sógorával csak ugy folytatta a haza bölcse, mint bátyja. 1833-ik április végétől 1843-ig, több mint tiz éven keresztül legalább négyszáz levelet irt – hosszabbat, rövidebbet – sógorának Pozsonyból és Pestről.

Hol vannak e levelek? Hol vannak a Deák lelkének mélységéből jövő ama bizalmas megnyilatkozások, melyek talán csak Oszterhuberhez s az édes jó Klára urasszonyhoz juthattak el?

Ráth Mór gyüjteménye csak 16 levelet közöl. A legkorábbi is ezek közül 1848. évi márczius 28-ról szól s a legutolsó 1861. évi deczember 1-ről. Tehát az 1833-tól 1848-ig terjedő idő e gyüjteményben üres. Üres a korábbi idő is s a későbbi közlemény se teljes.

Ebből az időből, ugymint 1833-tól 1848-ig biztos helyen, de magánkézben tudok – ugy emlékszem – 17 darabot. Köztük történetirói fontossággal birókat. De irodalmilag mind fontos természetesen, a mi Deák -135- tolla alól jött ki. Ezeket – hitem szerint – egykor látni, olvasni fogja a nemzet.

Az én birtokomban is nagy csomó levél van, melyet Deák Ferencz a sógorához intézett, de ezek is a mult század ötvenes-hatvanas éveiből valók.

Sok levelet irt Deák 1842-ig Antal bátyjához. Ezek valószinüleg mind elvesztek. Ezeket Deák, mint emlitettem már, megsemmisitette.

De visszatérek oda, hogy Oszterhuber az ország minden nyilvános és minden titkos dolgáról értesült rendszeresen, rövid időszakonkint, lehet mondani, hetenkint. S a kik értesitették, nem kisebb emberek voltak, mint Deák Antal és Deák Ferencz. A kik eljutottak minden titokhoz s a kiknek minden szava igaz volt.

Ime, ez az ok, a mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oszterhuber tekintélye ott a vármegyében igen magasra emelkedjék.

Hisz oly ember volt, a ki puszta-szent-lászlói magányában is együtt élt, sőt mondhatni együtt dolgozott az országgyülésekkel s azok férfiaival.

Tudott mindent. Tökéletes értesülése volt mindenről. Még a külviszonyokról, még a gabona-, bor- és gyapjuárak emelkedésének és sülyedésének biztos vagy legalább valószinü körülményeiről is.

Akkor nem volt tőzsde hazánkban. Kezdetleges hirlapjaink az értékviszonyok változásairól nem hoztak tőzsdei és kereskedelmi tudósitásokat. E viszonyokról Bécs és Pozsony magasabb kereskedelmi körei voltak -136- csupán jól értesülve. De ezek iránt mind a két Deák érdeklődött. Ők is nagybirtokosok és gazdák voltak. De érdeklődtek azért is, hogy sógorukat mindig jó értesültségben tarthassák. Leveleikben erre nézve minden fontos adat, mely most vagy közel jövőben változást jelent, ott volt világosan.

Már most képzeljünk egy falusi embert. Ott ül isten háta mögötti birtokán Göcsejben, a Valiczka-patak völgyében, a hová út is alig vezet. Gazdálkodik és pipáz serényen s a külső látszat szerint egyebet nem is csinál.

De mindent tud, mint a kormányzó miniszterek s a potentátok. Annyit tud, mint a legelső törvényhozók, hiszen Deák Ferencztől nyeri értesülését. Jönnek hozzá rokonok, jó barátok, látogatók, vármegye kormányzói. Száz közkérdés merül fel a társalgás folyamában. S a házigazda minden kérdésre tökéletes feleletet nyujt. Még a politika kérdéseire is jobbat és biztosabbat, mint akár a főispán, akár a püspök, akár a megyei mágnás urak. Adások, vevések, árhullámzások dolgában is teljesen tájékozott. Még az Eszterházy herczeg főtisztjei is, ha valamit biztosan akarnak tudni, hozzá folyamodnak.

Vajjon nem természetes-e, nem szükségképen való tünet-e, hogy az ily férfiunak egyéni és társadalmi tekintélye napról-napra nől s végül igen magasra emelkedik?

Ez volt Oszterhuber helyzete. A kinek segitségére nemcsak értesültségének külső szerencséje szolgált, hanem magas értelmisége s tudományos műveltsége is, -137- hogy megtámadhatlan fényes jelleméről, nagy vagyonáról s nagy családi összeköttetéseiről ne is szóljunk.

Hajdan állami s egyuttal társadalmi intézmény volt az osztoztató biróság. Elhalt a birtokos nemes ember. Sokféle érték, sok örökös és sok adósság maradt utána. Kiegyezni, megosztozni nem tudnak. Ha pedig birósághoz mennek, mindenki kimulik ez árnyékvilágból, a mikorra a pörnek vége lesz. De egyuttal vége lesz, akkorra minden örökségnek s minden vagyonnak is. Igazság van, de vagyon nincs, csak koldusbot a maradék sorsa.

Hogy ennek elejét vegyék, azért alkotta a törvény az osztoztató biróságot. Maguk a felek választották ismerőseik köréből a birákat, a birák elnöküket, összeült a biróság s egy-két ülésben megcsinálta az osztályt.

Nagyon gyorsan. Csak egy jó ebédbe került a biráskodás. Mindjárt tudta mindenki, mi lesz az öröksége.

Oszterhubert ily osztoztató birónak s birósági elnöknek akarta mindenki. Annyi dolga volt efféle néha, mint akármelyik tisztviselőnek. Elintézni pedig el kellett, mert csupán bizalom és tisztesség volt a fizetés.

Voltak a vármegyének nagy ügyei, nagy tőkéi, nagy alapitványai, a melyeket kezelni kellett. A nemesi fölkelő pénztár, az Inkey-alapitvány, a Kelemen-alapitvány, az árvák pénztára, az árvaügyek, a hadi és házi pénztárak s effélék. Rendesen kezelték őket, de egyszer-másszor mindegyiknél akadt valami zavarodás. A közbizalom rendesen Oszterhuber Józsefet szólitotta ki -138- ilyenkor magányából, vegye kezébe az ügyet s igazitsa el gyökeresen. S ha már élére állt egyszer, nyakában hagyták a tisztséget. Vesződjék vele. Magános ember, csak felesége, semmi gyermeke, elég vagyona.

Soha semmiféle köztisztségre nem vágyakozott Oszterhuber, hanem azért ifju korától kezdve a táblabiróságon kivül is mindig volt munkával és áldozattal járó két-háromféle tisztsége.

Végre 1848-ban nem térhetett ki az igazi tisztség elől s a vármegye alispánná választotta. Zivataros idők voltak, minden oszlopos ember képviselővé, miniszterré, kormánybiztossá vagy katonává lett a vármegyéből, a vármegye élére erős lélek, tiszta kéz kellett. Igy lett alispánná.

Az önkényuralom kezdetével azután visszavonulhatott végkép puszta-szent-lászlói magányába. Öregedett is már. Forradalom után két évre már elmult hatvan éves. Angyallelkü áldott felesége is gyakran betegeskedett, 1859-ben meg is halt. Végre az 1869-ik év elején 77 éves korában ő is őseihez tért. A jeles férfiu halálát, a haza bölcsének legjobb barátját s első és örökös bizalmasát, mikor meghalt, alig vették észre a hirlapok. Nyakig voltunk bent akkor a politikában és a pártoskodásban, országgyülési választásra készülődtünk, senki se állította össze jótékony és dicső életének történetét.

Szilaj vére daczára igazi bölcs volt. Talán még annál is több: igazi okos ember volt.

Boldog családi élete, mindig rendben levő s folyton gyarapodó gazdasága mind azt bizonyitják. De legjobban -139- bizonyitja, hogy oly férfiut, mint Deák Antal, s oly férfiut, mint Deák Ferencz, állandóan magához tudott bilincselni. Igaz, nagy érdeme van ebben Klára urasszonynak, talán nagyobb, mint neki, de az ő érdeme is igen nagy. Az ő bölcsesége nélkül mindez nem történhetett.

Szerette a nyilt házat s a vendégszeretetnek mintaképe volt. Nagyon ritkán volt háza vendég nélkül s a vendégek nemcsak az ő s nemcsak neje vérrokonai voltak. Otthon érezte nála magát mindenki, mintha édes apja házánál volna. De érdemében itt is osztozik felesége.

Szemes, ügyes, jó gazda volt magának is, nemcsak a vármegye jóllétének emelésére. Intézkedései talpraesettek. Aranynyá vált kezében minden.

Lobbanékony természetü, hirtelen haragu. Áldott neje azért a ház körül alig engedett valami tennivalót neki. Maga végzett el mindent. A külső gazdaságba, majorokba, pusztákra, szőlőkbe nem kisérhette mindig. De haragja pillanatnyi volt. Szivének nemessége s elméjének ereje rögtön urrá lett lelkében.

Deák Antal sokszor évődik fölötte is, vele is, hogy a reggeli órákat ágyban tölti vidám »pöfékelés« és olvasás közben. De a mint kilencz és tiz óra közt fölkelt, nyomban gazdasága után látott. Az ebéd és vacsora utáni időt szánta irásra, olvasásra.

Epicurus iskolájából való. A csendes vidámságu, nyugodt élet az, a mely jó étel, jó ital és jó barátok -140- mellett megérdemli az élet nevet. E nélkül sinlődés a világ. Kutyának való, nem becsületes embernek.

Ez volt elve. S hű volt hozzá haláláig. A két Deák-testvér, maga a haza bölcse is, sokat tanult tőle.

IX.

(Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság. – Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. – Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. – Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a veszprémi káptalan.)

Minő édes és bizalmas viszony állott fenn a puszta-szent-lászlói társaság tagjai közt: erre nézve idéznem kell valamit a Deák-testvérek leveleiből.

Deák Antal azt irja Oszterhuber Józsefnek 1825. évi október 17-iki levelében, hogy csak bőven egye a retket.

Azt hitte Deák Antal s nem is minden ok nélkül, hogy a retek különösen egészséges ennivaló hizodalmas embernek. Megtölti a gyomrot s az ember azután nem lesz nagyevő. Szörnyeteggé nem hizik. A retek hatása üditő s elvégre mégis csak viz. Napkeleti emberek nagyon szeretik s bár soványan, de erőben maradnak és sokáig élnek.

1830 november 4-én Pozsonyban kelt levelében szemére hányja Deák Antal, hogy neki nem ir eléggé sürün és szaporán. Ennek oka »a restségnél egyéb nem lesz, ezt pedig egy olyan emberről, ki reggel 9 óráig a meleg ágyban is szeret pöfékelni s délután is a -141- falnak dült háttal szembehunyva Morpheusnak áldozni, föltenni nem is bátorkodom. Aludjál tehát kedves sógor csendesen, de keveset. Nehogy a véred megsürüdvén, egyébiránt is neki kerekesedett zömökös tested a dominus Gutát édesitse magához«.

Sógora gyakran, ha a levélirásban késlekedett, azzal mentette magát, hogy a vidéken nincs ujság, nincs miről irnia. Deák azt feleli erre Pozsonyban 1826 junius 19-én kelt levelében:

»Ha mást nem tudsz is irni, ird meg azt, hogy feleségednek hány csirkéje van s hány ludtojás maradt zápon? Ugyebár diaetális kérdés s legislatori kötelesség ezt tudni? Vale!«

Az 1827-iki farsangra vonatkozva ezt irja Deák Antal 1826 deczember 25-iki levelében:

»Neked pedig sógor azt kivánom, hogy egészséges légy, birkáid jól teleljenek, a szénád meg ne fogyjon és erszényed mindig domborodva maradjon. A farsangot töltsétek vigan s ha netalán vigabban töltenétek, mint én, emlékezzetek meg felőlem is«.

Deák Antal levelei hosszuak. Bő tudósitások vannak a levelekben az országgyülési dolgokról. Erre való igéretét igy indokolja 1826. évi május 1-én Pozsonyból küldött levelében:

»Megengedsz, kedves sógor, hogy ily mellékes dolgokkal terhelem levelemet s ezzel erszényeden is nagyobb sebet vágok; de tudom, hogy olyan ember vagy, ki az igazi hazafiui lelket nem az egyes követeknek -142- heves kikeléseikből vagy azoknak egymás ellen, sőt sokszor az udvar ellen is ok nélkül nyakaskodó indulatoskodásaikból, hanem a fontos tanácskozásoknak okos előadásából s a vitatásoknak a haza javára czélzó rezultátumából nézed… Azért föltettem magamban, ha csak időm engedi s neked alkalmatlanságodra nem szolgál, a mit csak érdemesnek látok, mindent tudtodra adok. Arra kérlek egyedül, hogy Ferkó öcsémmel is az ilyen diétai észrevételeket és vélekedéseket közöld«.

Abban az időben a Valiczka völgyén nem volt postahivatal. Nem volt Söjtörön se, pedig az nagy falu volt, előkelő uri és mágnás családokkal, sok zsidóval. Hanem volt posta a csatorna völgyén, melytől uttalan hegyláncz és erdőség választotta el Puszta-Szent-Lászlót. De a posta nem hordta szét a levelet. A kinek levelezése volt, a ki levelet várt, az maga küldött naponként vagy időszakonként a postára. A posta Hahóton volt. Söjtörnek kerülve, hegyeken, szőlőkön, mezőkön át lehetett odajutni. Gyalog embernek egész napba került, mig hazatérhetett a levéllel. Hát télen, zimankós, fergeteges időben? Bizony a levélért járót a farkas is megehette.

Ez került hát pénzbe Oszterhuber Józsefnek. A ki különben a levelekért nem sajnálta a pénzt.

Igazán jó hazafi volt, a milyennek lennie kellett. Olyan volt, a milyennek Deák irja. Mérsékelt gondolkozásu, de az udvarral szemben bátor és kitartó és -143- egész magyar s a haladás kérdéseiben szabadelvü s a főrendek, a nagyméltóságok, a hatalmasok előtt nem görnyedező.

Deák Antalt meg se kérdezték, csak kinevezték 1830. évi szeptember elején királyi tanácsosnak. Consiliarius Regius! Nagy szó volt ez akkor, nem ugy mint most. A királyi tanácsosok, udvari tanácsosok, asztalnokok, kamarások, kegyelmes urak nem hemzsegtek, nem őgyelegtek ugy uton-utfélen, mint most. A köznemesnek akármekkora birtoka vagy tisztsége volt a vármegyében, ha kormányzó-alispán volt is, legmagasabb czime csak a »tekintetes« ur volt. A »nagyságos« czim csak a királyi tábla biráinak s a helytartótanács előadóinak volt czime s a megyei urnők is hiába reménykedtek ez után. Az igaz, hogy nem is reménykedtek.

Négyen kapták meg egyszerre a kitüntetést. Tökölyi csanádi alispán, Bittó aradi alispán, Fodor borsodi alispán és Deák Antal zalai alispán. Mind követ s természetesen mind elfogadta a kitüntetést.

Deák Antal is tünődött. Sorba szedte azokat az érveket, melyek miatt el kell fogadni és ismét azokat, melyek miatt még se fogadhatja el.

»Mérő serpenyőbe raktam tehát két ellenkező okaimat és hogy az a tányér, melyben a Tanácsosi titulust -144- elfogadható okok állottak, hovahamarább leszálljon és amazokat felrántsa, még Zuwagnak hozzá dobtam arra való büszkélkedésemet, hogy a mikor majd tőled levelet fogok kapni, azon a Magnificus titulus rajta lesz«.

Oszterhuber nagyon melegen helyeselte, hogy Deák Antal e rátukmált udvari czimet és kitüntetést el nem fogadta. Azt irta egyebek közt, mint sógora is:

»Nem az eke körül járkáló mezei gazdának való a Consiliariusi Titulus. Tartsák meg maguknak azok, a kik abban dicsőséget keresni tudnak, bárha a közönség előtt nem lelnek is«. Erről egyébiránt másutt a kornak megismertetése végett többet irok.

Oszterhuber gyakorlati, de egyuttal nemes lelkét s egész egyéniségét igy jellemzi Deák Antal 1830 szeptember 27-én kelt pozsonyi levelében:

»A midőn te ekéid által hasitott barázdáin földednek – fürjezésre ballagva – használod a Természet örömeit, kellemeit s a midőn szived csendes nyugalmával számlálod a jövő életre szánt gabonamagvaknak jól szántott telkeidbe való eltakaritását: akkor hiszem, csak az előtted forgó tárgyaknak elmélkedésébe merülvén, nem terjeszkedik vágyad a lármás városi vigságok özönére. Boldog neked az a kör, melynek kebelében csöndesen, de elégedve élheted a jelennek hasznait s ugyan csöndesen és teljes megelégedéssel készitheted a jövendőnek tápláló gyümölcseit. Igy, a midőn andalogsz hasznaidon s nem foglalják elmédet más dolgok felől való elmélkedések, egyedül magadnak élni láttatol -145- csak s azon hazafiui szent érzés, melyet kebledben buzogni ismerék, tompulna és elhalna egészen, ha mezei gazdaságodnak munkái közben a haza dolgai is mint Magyart és Polgárt s mind a két tekintetben igazi Hazafit nem érdekelnének«.

»Add ki tehát cselédeidnek a holnapi munkatételre hasznos rendeléseidet, gyujts pipára s olvass valamit ezen soraimban azok felől is, melyeket mi itt a Haza javára ügyelve mivelünk s habár műveink hasznos gyümölcseit nem a legbővebb aratási reménynyel képzeljük is hirdetni, de a szántás és vetés munkáival egyes erőnket és szorgalmunkat készitjük szinte a jövendő gyümölcsözésére«.

Im a hang, mely köztük uralkodott. A tiszteletnek, a kölcsönös mély szeretetnek s a teljes bizalomnak hangja. Vajjon nem Klára urasszony idézte-e ezt elő, az egyiknek felesége s a másik kettőnek testvérje.

Vizsgáljuk csak meg az urasszony történetét. Adataink gyérek. Elmult száztiz éve, a mikor született s negyvenöt éve, a mikor meghalt. Kevesen élnek már, a kik tökéletesen ismerték, ifju korából már egyetlen kortársa sincs. Életének fontosabb eseményeit nem jegyezte föl senki. Mint hű feleségnek s derék falusi nemes urnőnek valósággal nem is volt története. Élt, érzett, munkálkodott s boldoggá tette azokat, a kik közelében voltak. Igazi fájdalmat csak halálával tudott okozni.

De Antal és Ferencz bátyja és testvérje száz meg -146- száz levélben emlékezik róla. Hagyomány is szól fiatal leánykoráról. Néhány nemes cselekményét is ismerjük. Az emlékezésekből, a hagyományból s cselekményeiből jellemének főbb vonásait mégis össze lehet állitani.

Deák Antal ezt irja egyik levelében: vérével is megváltaná, hogy egészséges legyen s boldog legyen.

Deák Ferencz pedig azt irja, a mint idéztem már, egyik 1854-iki levelében sógorának:

»Az istenre kérem, vigyázzon magára s óvakodjon a meghüléstől, ne felejtse, hogy az ő élete… nékem oly igen szükséges. Hiszen én annyira egyedül állok a világon«.

A kihez a haza bölcse igy szólt, ez a határtalan és nyugodt elméjü férfiu: annak a nőnek kiválónak kellett lenni.

Testvérek közt a szeretet mindennapos tünet. Még az önfeláldozásig fokozódó szeretet is gyakori. Oly szeretet azonban, mely a csecsemő kortól kezdve hosszu életen át a halálig tartson, mely mindig egyenlő gyöngéd és mély legyen s melyet pillanatra se zavarjon meg semmi házi, vagyoni vagy érzelmi viszontagság: csakugyan ritka.

Ily testvéri szeretet volt Deák Klára és Deák Ferencz között. Igazán fenséges tünemény. S akkora érdeme van ebben Klárának, a mekkora Ferencznek.

A közszólás az oly ifjuról vagy férfiról, a kinek -147- különös tehetsége vagy különös szerencséje van, szokta mondani: »burokban született«.

A burok, melyben a magzat van, élettani és orvostani szó. Néha a magzat csakugyan ugy jön a világra, hogy méltán mondják rá: burokban született.

Deák Ferencz születése azonban nem volt rendes. Édes anyjának vajudása vele kínos volt. A hagyomány szerint a vajudás ideje alatt gyakran féltek attól, hogy vagy az anya, vagy a gyermek, vagy mindkettő meghal.

Idősb Deák Ferencz nagyon szerette ifju feleségét, akkor már hat gyermeknek s köztük három élőgyermeknek anyját. Csaknem eszelősen kiabálta a kétségbeesés pillanataiban:

A bábák tehetetlenek voltak. De épen jókor jött Bucsu-Szent-László-Egyházáról a kolduló ferenczrendi barát, az óriás termetü Róbert atya, megértette, mi a baj a söjtöri kastélyban, rohant oda, a sok sápitozó asszonynépet szétturta s orvosi segitséget nyujtott a szülésnél.

De az anyaméhnek valami foszlányai voltak rajta. Ezt nem felejtették el. A mikor pedig husz-huszonöt év mulva Deák Ferencz oly csodálatos tehetségü ifjuvá vált, a mikor az egész vármegyében s később az egész országban is oly hiressé lett: még születésének esetleges körülményeit is kezdték emlegetni.

Ráfogták, hogy burokban született. A mi különben, meglehet, igaz is volt. -148-

A kis Klári akkor épen otthon volt. Tiz éves volt épen. Az idősebb leány Jozéfa volt. Ez több, mint harmadfél évvel volt korosabb. Ez már nevelőbe volt a pozsonyi szüzek zárdájában. Csak mellékesen jegyzem meg, korán is férjhez ment nemes-kéri Kiss Józsefhez. Már 1814-ben leánya született, Nedeczky Pista barátom édes anyja.

A kis Klárit mintha a gondviselés már akkor arra szánta volna, hogy ő legyen a kis Ferkónak, a haza bölcsének második édes anyja, nevelője, ápolója, dajkája.

Azonban a kis Ferkó ekkor nem sokáig maradt otthon. A mint alkalmas szoptatós dajkája akadt, a zala-tárnoki rokonok elvitték magukhoz.

Idősb Deák Ferencznek, a ki a haza bölcsének apja volt, fiatalabb testvérje, Deák József, Zala-Tárnokon lakott. A tárnoki birtok volt az ősi Deák-birtok. Ott van az igazi ősi Deák-kastély. Osztálykor idősb Deák Ferencz az anyai birtokot kapta, Söjtört és Kehidát, Deák József pedig az apai birtokot, Tárnokot. Természetesen mindegyik főosztályrészhez nagyszámu részbirtokok is tartoztak más falvakban és pusztákban.

Idősb Deák Ferenczet nem lehetett vigasztalni. Feleségét elveszitette, fájdalma határtalan volt. A kis ujszülöttnek gondozására se volt eléggé képes. József öcscse gyöngéd testvéri szeretettel ajánlotta föl az ujszülött számára az ő házát s az ő családjának szeretetét. Volt felesége, volt már négy élő kis gyermeke – lett még azután kétannyi is – ő nála egy kis gyermekkel több vagy kevesebb, meg se látszik. -149-

Sok bölcső és czifra bölcső bizony nem volt akkor még sok uri házban se. Ezüstből, aranyból, selyemből, tafotából nem csinálták falun a bölcsőt.

A kis Ferkónak is nagyon egyszerü volt a bölcsője. Csak amolyan czigányvájta teknő.

Nyárfát, jegenyefát szoknak a czigányok kidönteni és feldolgozni. Vájnak belőle vájut vagy válut, medenczét, sütő- és mosóteknőt, még pedig kicsinyt és nagyot s vájtak belőle bölcsőt is.

A czigányvájta teknő különösen jó bölcsőnek. Hogy lába legyen, arra semmi szükség. Kicsiny is, könnyü is, a csecsemőt bele lehet pólyázni és kötözni. A dajka könnyen felölelheti a bölcsőt. De akár ágyra, padra, asztalra vagy a földre teszi: mindenütt könnyen hintálhatja. Alszik benne az egészséges csecsemő, mint a kősó.

A mint egyszer Klári átmegy Tárnokra, hogy az ő kis öcscsét meglátogassa, megcsókolgassa, hát csak látja ám, hogy a kis gyermek piros, pufók, egészséges ugyan, de tele van féreggel. Hurczolták a bölcsőt erre-arra s kézen-közön, paraszt-gyerekek, cselédgyerekek közt megkapta a férget. Maga is, ruhácskája is. S ugy elszaporodott a sok féreg: csak ugy nyüzsgött, mikor Klári észrevette.

Sirt-ritt Klári, a hogy tudott. Vette ki nyomban a kis Ferkót a czigánybölcsőből és nyirta, mosta, tisztogatta, a mig csak mindenféle féregtől meg nem szabaditotta. Sőt kijelentette, hogy többé nem is ereszti szeme elől, majd ő hazaviszi, fölneveli, embert csinál belőle.

Mi lett vége a zürzavarnak, ki tudná azt most már? Száz év mult el azóta s mindenki örök álmát aluszsza, a ki az esetnek tanuja volt. Jozéfa nénjét 1810 körül mint menyasszonyt elvitték a kehidai kastélyból, azóta a kastélyt is, konyhát és baromfi udvart is s a kis Ferkó nevelését is egyedül Klára vezette. Az ő gondos szeme, fáradhatlan buzgalma és édes gyöngéd szeretete viselte gondját Deák Antalnak is, Deák Ferencznek is.

Bizony halálig tartó igaz jó testvéri viszonynak kellett a három testvér között támadni. S nemcsak a vérség, talán nem is a vérség tartotta ezt fenn oly tisztán, üdén és mélyen, mint Klárának mindig munkás égő szeretete.

A fehérnemüt a férfiak számára nem a boltban vették akkor. Egy-két nagy várost kivéve nem is volt olyan bolt az országban, a hol venni lehetett volna. Zala vármegyében épen nem volt. Lenből, kenderből minden uri ház maga szőtte-fonta a fehérnemüt. A végvásznak ott fehéredtek a napon, az út alatt, a Zala-völgy partján. Bent a kastély udvarában pedig, a mikor ideje volt, vigan folyt a tilolás, kendertiprás, fonás, fonalfőzés s azután a fehérités, szabás, varrás. Csak a szövést végezték a házon kivül az urasági zsöllérségekben -151- a takácsok. Télenként huszonöt háznál kattogott és berregett egész nap és fél éjszaka a szövőszék.

S Klára volt a munkavezető mindenütt. Vendégség, konyha, disznóölés, gyümölcsök, aszalások, befőzések, belső rendtartás, cselédek fogadása, tanitása; ezer gond és mind az övé. Se éjjele, se nappala, se álma, se pihenése. S teszi ezt jó kedvvel, mosolygó arczczal, angyalokhoz méltó édes kötelességérzettel.

A háztartás és család gondjai nem foglalták el egész lelkét. A magasabb és nemesebb miveltség virágai is bőven tenyésztek, élénken nyiladoztak abban a lélekben. Csaknem könyv nélkül tudta Kisfaludy Sándor bájos regéit már lánykorában. Berzsenyi, Csokonay, Takács Judit s kisebb költőink alkotásai jó ismerősei voltak. Kölcsey uj és gyönyörü nyelvét s mély nemzeti érzését nem hagyta nyomtalanul elröppenni lelke fölött. Kölcseyt különösen kedvelte. Még országgyülési beszédeit is. Öcscse, Deák Ferencz is megküldte nehány beszédét neki Pozsonyból. Férjéhez s testvéreihez méltón ő is lelkesült a kor nagy eszméin s nagy törekvésein.

S nemcsak a hazai irodalmat kisérte figyelemmel. Deák azt irta Vörösmartynak 1825-ik évi deczember 29-én, hogy Klára nénje dicséri Zalán futását s igy folytatja levelében:

– És ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német litteraturának nem csekély ismerője lévén, a szép litteratura mezején termett virágoknak megitélésére alkalmas. -152-

Ugyanő irja, hogy Zalán futásában a munka könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét dicséri.

Azt, hogy Klárát meglepték a könnyü és folyékony verselés, a meseszerkezet változatos és helyes beosztása s a nyelvnek csodás ereje és pompája. Hát, hiszen Vörösmarty épen ezekben multa felül óriás mértékben elődeit és kortársait. Minő döczögős, tört-mart, nehéz nyelv ő előtte a magyar hexameter nyelve? És ragyog-e a magyar nyelv akármelyik kortársánál és utódjánál oly gazdagsággal, mint nála?

Antal már rég megyei tisztviselő, Ferencz már innen-onnan végzi a magasabb iskolákat is. Olyan árvának látják magukat, házukat. Nincs köztük a jókedvü gondviselés. Az udvar se olyan tiszta, az ágy se oly meleg, a szobák is oly elhagyatottak, az étel se izlik ugy, semmi sincs ugy, mint a mikor a jó Klára itthon volt. Lusta a gazdasszony, gondatlan a szakácsné, dologtalan a cseléd, csak Klára tudott köztük rendet tartani.

A vármegye is sok időt kiván, a gazdaság is. Külön Kehida, külön Söjtör. Ketten vannak azonban hozzá. De egymást el nem hagyhatják. A két testvér-ifju is nagyon szereti egymást.

Ejh, nincs a világ végén Puszta-Szent-László. Söjtör -153- épen csak szomszédsága. Fölkerekedik a két Deák-testvér s megy a harmadik után, az édes jó Klára után Puszta-Szent-Lászlóra. Igy lett itt állandó vendég Antal is, Ferencz is. S ez volt oka annak, hogy a mikor távol voltak, messze jártak, ország dolgát intézték, jó testvéri levelük minden héten ott volt pontosan sógoruknál. A három testvér együtt élt, együtt érzett és gondolkozott azután is maga közt is, de a hozzájuk mindenben méltó Oszterhuber Józseffel is.

Igy értem én meg s igy fogták fel annak idejében Zalában is, miért nem tud elválni Deák Ferencz Puszta-Szent-Lászlótól. Világhire is azt hozná magával, módjában is állana, hogy nyarait tengerparton, világfürdőkben, utazásban, világvárosokban, a képző és alakitó művészet remekei közt töltse. E helyett félrevonul isten háta mögé egyszerü falusi nyaralásra, a honnan hire se jut hozzánk.

És azután ott a falun, ott volt az ő édes jó testvérnénje, a jó Klára urasszony! A mi időt engedett hivatása: a mellett kellett töltenie.

Okát is megmondja Deák Ferencz abban a levélben, melyet sógorához Pozsonyból, mint uj követ irt 1833. évi május hó 31-én. Ebben igy szól:

»Habár oly szorgalmas nem vagyok is, mint Antal, de te csakugyan lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort se kaptam. Pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére, édes volna tőletek s rólatok hallani, -154- együtt örülni, együtt aggódni veletek s ezáltal a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelve, körötökben álmodni magamat«.

»Klárit ezerszer csókolom, ird meg egészségének mint létét, tudósits magadról, bajaidról és örömeidről, hogy mint levelem kezdetén mondám, veled aggódhasson, veled örülhessen hű barátod – Deák Ferencz«.

Deák nem volt érzelgős, hanem igenis mélyen érző. A mi azt jelenti egy részben, hogy szivének hurjai csak nagy, komoly és megfelelő esetekben rezdültek meg. De más részben azt jelenti, hogy érzéseivel nem állott a világ elé minden apró-cseprő alkalommal. Maga-kellető se volt, hizelgő se, szinlelő se. Szava tehát komoly és igaz.

S ime, már 1833. évi május 31-én forró vágya Puszta-Szent-Lászlón lenni sógora és Klára nénje társaságában. Pedig fiatal ember, nincs még harmincz éves, egy hónapja alig mult, hogy Pozsonyba ment, ott követ; figyelem, előzékenység és bizalom kiséri, az ország minden disze és ragyogása ott van körülötte s ő ezt mind a »viszálykodás untató helyének« látja, érzi és mondja s vágyai odavonzzák sógorához és Klára urasszonyhoz.

Az egész hosszu életen át megőrzi ez érzését Deák Ferencz. Ez érzés nem hanyatlik soha. Az aggnál is oly üde, mint a fiatalnál. A mig csak Klárát és férjét el nem temeti a sir. S ebből nem csinál titkot a haza bölcse. -155-

Mintha ez érzést a vele járó ezer gyöngédséggel ugy örökölte volna Antal bátyjától. Antal bátyja is ugy érzett és ugy cselekedett, mint ő.

Alig ér 1825. év őszén mint követ Pozsonyba, már november 1-én téli kalapot küld Klárának, pedig a küldözgetés akkor a vasuti és postai szállitás teljes hiányában nem is épen kényelmes dolog.

A kalap fekete bársonyból van s a legujabb bécsi divat szerint készült. Zala vármegye urnői közt bizony kevésnek volt legujabb bécsi divatu kalapja. Legfölebb Győrből vagy Sopronból szerezték be divatáruikat. De véletlenül Pozsonyban van Gottlieb Mayer nagy-kanizsai zsidó. Ez vállalkozik arra, hogy elviszi a kalapot, tovább szállitja Zala Egerszegre, ott leteszi a Kaiser zsidónál, onnan Klára urasszony, ha majd levelet kap, vitesse haza.

Vesz Klára hugának 1826. évi május 1-én tavaszi és nyári kalapot is. Pozsonyban 35 masamód van. Antal ur ezeket Marchand d’Modenak irja francziául. De akárhogy irja: nagy, komoly alispán és követ létére végigjárja mind a harminczöt masamódot, mert az ő Klára hugának szépet és jót kell küldeni.

Megszerzi s országos gondjai közt is magával hordja a kalap-mértéket. Azt irja Pozsonyból 1830. évi október 11-iki levelében:

»Klárit csókolom s azt izenem neki, hogy általad adassa tudtomra, kell-e neki téli kalap és milyen forma? Hogy gusztusát el ne hibázzam, ugy emlékszem rá, hogy fejének mértékét Kehidán kezemhez adtad. De -156- igaz vallást tenni kénytelenitettem a felől, hogy azt sehol nem találom. Eltévedett tehát az, vagy nem is volt kezemhez adva. Ha tehát tovább is ily kalapra szüksége vagyon, küld meg a mértéket egyik leveledben, teljes igyekezettel fogok lenni, hogy a legutolsó izlésü formát szerezhessem meg számára«.

Klára urasszony bizony nem volt hiu és hivalkodó. Nem is a piperének élt, hanem családjának. De mégis mily jól esett asszonylelkének, ha ruhanemüi elsőranguak voltak s ha a söjtöri és mogyoródi urnők nála ismerhették meg az utolsó bécsi divatot. S azután divat ide, divat oda: az édes jó testvér küldi szives jó kivánsággal az adományt.

Küld neki Antal bátyja viklert, akkori divatu női felöltőt. Ma már ez a ruhafaj nincs is meg. Aggódik, vajjon ez nem lesz-e Klárának hosszu? Ő a szeretőjét használta ruhapróbának, annak pedig Kláráénál magasabb termete van. De ha hosszu: el lehet vágni belőle. A kanizsai nőszabók rendbehozzák.

Klára urasszony szerette az eczetes salátát s a téli gyümölcsfélék közt a szőlőt és birsalmasajtot. Antal figyelmezteti, hogy ne takarékoskodjék egyikkel se.

Küld neki Pozsonyból mandulás kalácsot, kétszersültet, hónapos retekmagot. Francziák, németek már ilyet is találtak ki. Küld két véndely liptói sajtot. Meg küldi hozzá Ferkó öcscsének egy ingét is, melyet utolsó ottlétekor ott feledett. Ez 1827. évi április 5-én történt. Küld neki 1833-ban kora tavaszszal prominczen czukrot. Akkortájban kezdték Párisban. S nem is kisebb ember -157- a hordárja, mint Csányi László, Antal urnak jó barátja, a későbbi miniszter és vértanu. Ott járt Bécsben, Pozsonyban, Antal ur tehát felhasználja az alkalmat, hogy valamit küldhessen.

Igy élnek együtt a testvérek egymástól nagy távolságban is. Érzésük, gondolatjuk együtt jár. Klára urasszony sokat betegeskedik. Csúza van és örökös meghülése, hurutja, láza. Antal ur végigtanulmányozza az uj meg uj orvosszereket. Beszerzi, leirja, gondosan megirja a használati utasitást is. Tanácskozik orvosokkal, különösen valami dr. Lebell nevü hires pozsonyi orvossal s értesiti, megoktatja Klára hugát.

Divatba jön a hasonszenvi és a vizes gyógymód. Belebolondul minden ember. A vizes gyógymód egyik neme abból áll, hogy az ember kiöbliti a száját naponként ötszázszor. Antal ur megkisérli önnönmagán, nem ártalmas-e? Ugy találja: jó dolog. Megirja Klárának, ajánlja az uj csodaszert. Szegény urasszony gyötri magát vele. Minden nap kikerget a szájából és torkából minden jótékony és szükséges nedvességet. Utóbb is belebetegszik, ágynak esik, majd belehal. Szegény Antal bátyja vigasztalhatatlan lesz, hogy az ő tanácsa okozta a sulyos betegséget. Szerencséjére ez alatt Klára urnő rendes házi orvosa is szájöblitő vizes orvossá lett s magára vette a felelősséget.

Hiába ment el a háztól, hiába ment férjhez Klára urasszony: magával vitte két hatalmas testvérjének szivét. Pedig Antal ur Zala vármegye disze, dicsősége, alispánja, követe, bölcse volt már és a »kis Ferkó«-nál -158- már látszottak az oroszlánkörmök. Annak a jó asszonynak a szeretete hatalmasabb volt, mint testvéreinek tudománya és bölcsesége.

Igen is, igy nevezte Klára urasszony a haza bölcsét. Az a férfi, a ki jellemének fönségével s bölcseségének páratlanságával meghóditotta már az egész országot, neki még se volt egyéb, csak az ő »kis Ferkója«, a kit csecsemő korától kezdve ápolgatott.

S a két Deák-testvér ugy érezte, hogy Oszterhuber csak oly méltó az ő ragaszkodásukra, mint Klára urasszony. Semmi dolgukat egymás bizalmas tanácsa nélkül el nem végezhették.

Antal Oszterhubert kéri meg ismételve, vegye rá Ferkó öcscsét, hogy vállalja el a követséget 1833-ban. S Deák Ferencz csakugyan sógora és Klára nénje szavára szánja el magát a követségre.

Pörök, egyezségek, Jozéfa testvérjük családi viszontagságai, országos ügyek, birtokkérdések, gazdasági teendők: mindezek fölött közösen tanácskoznak.

A mult század harminczas éveinek végén – évet, hónapot nem tudok biztosan – Oszterhuber a veszprémi székes káptalan jogügyeinek igazgatója lesz. Sok munkával járó tekintélyes állás. A káptalannak nagy uradalmai, községei, erdőségei s jobbágyai vannak három vármegyében. Sok az elszámolás, uri szék, birtokháboritás, megyei képviselet. Puszta-Szent-László félre esik. Sokat kell utazni Veszprémbe is. A káptalan -159- fiskusára pletykálkodnak is. A sok tiszt s a sok kanonoki rokonság körében bőven tenyészik a pletyka. Oszterhuber mindezt megunja s lemond tekintélyes, nagy befolyásu és nagy jövedelmü állásáról.

1841-ben a veszprémi székes-káptalan azonban ujra felhivja Oszterhubert, legyen ő most már a káptalani jószágok kormányzója. Ugynevezett bonorum director. Ez szintén javadalmas és diszes állás. A káptalan ingatlanai vagy negyvenezer holdnyi kiterjedésüek. Valóságos közügy, mert nemzetgazdasági feladat okos és jólelkü ember előtt ily óriási vagyon gondos kezelése. Oszterhuber mindamellett lemond a diszes és nagy jövedelmü állásról.

Ez történt május hóban. Azonban a nemes káptalan ujabb határozatot hoz, megszabja a jeles hivatal jövedelmeit s ujra felhivja Oszterhuber Józsefet, hogy legalább a jogi kormányzói állást – jurium directoratust – fogadja el. Oszterhuber most már hajlandó ezt elfogadni, de első dolga e tárgyban Deák Antalt megkérdezni és megkérni, mi a véleménye?

Deák Antal 1841. évi julius 5-én Kehidán kelt levelében felel. Felelete egyszerü: önérzetes férfiunál fődolog a függetlenség. A ki nem szorult más kenyerére, ne egye más kenyerét. A ki nem szorult arra, hogy más legyen az ura: legyen az csak s maradjon a maga ura. Végül odacsatolja leveléhez:

»Te ismered azonban leginkább a körülményeket, kövesd azon ösvényt, melyet czélodra legalkalmasabbnak itélsz«. -160-

Mi lehetett volna más vége a dolognak, mint hogy Oszterhuber József megint nem fogadta el a nagy jövedelemmel járó diszes állást.

(Festetich grófon nem tudnak kifogni. – Deák Ferencz báli tudósitása. – Leveleit fölszámitja. – A disznóölés. – A lesipecsenye. – Uj évi köszöntő. – Deák apró küldeményei Klárának. – Aszalay „Szellemi omnibus“-a. – Klára urasszony alakja. – Halála. – Deák Ferencz örökre elhagyja Puszta-Szent-Lászlót.)

De talán Deák Ferencz még gyöngédebb, még figyelmesebb, még ragaszkodóbb volt Oszterhuberhez és nejéhez, mint Antal bátyja. Megható az, a hogy egymás kis és nagy dolgát is elintézték kölcsönös bizalommal.

Minő gyermekes, pajzán, bizalmas volt társalgásuk, időtöltésük, mulatozásuk egymással, magas műveltségük daczára, korosságuk és komolyságuk daczára és minő játszópajtásokká tette őket szeretetük s egymáshoz ragaszkodásuk: erre nézve el kell mondanom egy-két esetet s Deák leveleiből egy-két ismeretlen részletet.

Festetich Sándor gróf jó ismerősük, jó barátjuk volt. Söjtöri birtokos, szomszéd, gyakran találkoztak.

A gróf nagyon előzékeny ember volt. Köszöntéssel, üdvözléssel, kalapemeléssel senki megelőzni nem tudta. Valahányszor Deákkal találkozott, mindig nagy messzeségből üdvözölte Deákot s egyuttal emelte kalapját. -161-

Ez volt üdvözlésének módja. Deák mindig elkésett a maga Adjon isten szavával.

Egyszer Deák és Oszterhuber nyitott kocsin együtt mentek valahova Söjtörön keresztül. Deák odaszól sógorához:

Nyár volt, meleg volt. Deák levette a kalapját s a térdén tartotta, feje fölé pedig ernyőt tartott, ne süsse a nap.

Beérnek a hosszu faluba, a grófot nem látják sehol. Elhagyják az uri lakokat, a postát, a jegyzői lakást, a biró házát, sehol sincs a gróf. Végre a falu vége felé közel érnek a Szűz-Mária szobrához. Ez kőfallal van körülvéve. Deák fölteszi a kalapját s odaszól sógorához:

E pillanatban a szobor kőfala mellől előlép a gróf s jó előre megemelinti kalapját s mintha gunyolódni akarna, erősen meghajtja magát:

Oszterhuber a visszaköszöntést is elfeledte, csak odaszólt nevetve Deákhoz:

Efölött azután este is, másnap is, egész héten elmulattak, -162- eladomáztak. Hogy a Deák Ferencz cselszövénye nem sikerült.

Deák megirta Pestről sógorának a farsangolást, a tánczvigalmakat, a dáridókat is. Tudta, hogy ezek iránt sógora is érdeklődik, de különösen Klára nénje.

Mutatóul, miként szokott Deák báli tudósitást késziteni, eddig ismeretlen leveléből közlök egy részt. A levél Pesten kelt 1858. évi január hó 23-án. Az olasz háboru előtti év volt ez. Gonosz idők voltak országunk állapotában. Vad önkény-uralom.

»Szerencsés emberek vagytok ti, barátom, Zalában, hogy annyira vigadoztok a farsang folytán. A vigság jókedvnek, megelégedésnek jele. A lármás vigságok, tánczvigalmak pedig, mik költséggel is járnak, arra mutatnak, hogy pénzetek is elég van. Mert ha nem volna, nem költhetnétek zajos mulatságokra.«

»Itt Pesten a farsang rendkivül csendes és szomoru. Sem nyilvános, sem magán tánczvigalmak nincsenek. A Nőegylet adott egy tánczvigalmat a szinházban, pénztárának gyarapitására, de ez sem ütött ki kedvezőleg. Mindazok, kik eddig nyilvános tánczvigalmakat szoktak rendezni, megkisértettek ez idén is mindent, de nem kaptak aláirókat s nem létesithettek semmit. A Nőegyletnek emlitett szinházi tánczvigalmán kivül még eddig tudtomra nem volt egy uri tánczvigalom se. Lesz-e ezután, nem tudom, de a Lövészeken kivül mást alig hiszek. Azon főurak, kik eddig mulatságokat, estélyeket szoktak adni, egészen visszavonják magukat; a polgárok -163- nem igen akarnak mulatni s költeni, a népies tánczvigalmak is gyérebbek s ugy hallom, üresebbek, mint máskor. Még ily csendes, szomoru farsangra a pestiek nem emlékeznek. Minden ember levert és pénztelen.«

»Meglepett engem azon tudósitásod, hogy Zalában az előtánczosság felett két ur versenyez s olyan két ur, kik már nem fiatalok, kiknek egyike házas, gyermekes ember s talán negyven éves; a másik pedig szintén nem fiatal s annyira elernyedt, hogy előtánczosnak mégis egy kissé nevetséges jelenet.«

»Eszembe jut az öreg báró Schmerzing, ki, midőn 60 éves korában egy tánczvigalomban mint előtánczos visszavezette üléséhez tánczosnéját, azt mondotta neki:

»Ő tehát három nemzedéken keresztül teljesitette az előtánczosnak magas hivatását. – Egyébiránt az általad emlitett versenyzés arra mutat, hogy Zalában vagy épen nincsen fiatalság, vagy sokkal komolyabb, mint azon férfiak, kik koruknál, tapasztalásaiknál s kiállott testi vagy lelki bajaiknál fogva már csakugyan komolyak lehetnének. – Mindenesetre szegény nőket sajnálom leginkább, ha már ily koros előtánczosokra szorulnak.«

Ime, Deák báli tudósitása. Ez bizony a mai hirlapok hasábjain már nem lenne divatos báli tudósitás.

A levélben emlitett Schmerzing báró Schmerzing Antal Hannibál volt, kamarás és 1848 előtt huszárőrnagy. Deák ismerte s 1847-ben volt hatvan éves s -164- még mindig előtánczos. Fiát, Tádét, az utolsó magyar Schmerzing bárót én is jól ismertem.

Mily állandó, sürü és rendszeres levelezés folyt Deák és Oszterhuber közt, miként dévajkodtak egymással, ha egyik vagy másik elmulasztotta a levélirást, erről igy ir Deák a fentebb közölt levél elején:

»Kedves sógor! Mióta az idők viszontagságai megfosztottak táblabirói hivatalodtól, kitanultál az igazságból. Mióta megszüntél a megyei számvevőszéknek elnöke lenni, elfelejtettél helyesen számolni. Ezen kettős felejtésnek eredménye azon méltatlan vád, mit ellenem tegnap este érkezett leveledben emelsz.«

»Elváltam tőled november 2-án s már november 3-án irtam neked innen Pestről első levelemet. – E levélre válaszodat sem várva, november 20-án irtam a másodikat. – Deczember 5-én vagy 6-án kaptam a te első leveledet s arra már 8-án azonnal válaszoltam s ez volt harmadik levelem, a melylyel együtt megküldöttem azon portékákat is, a miket megbizástokból itt vettem és csináltattam. – Az én harmadik levelemre érkezett a te második leveled január első hetében s erre is csakhamar válaszoltam január 12-én retourrecepisse mellett s értesitettelek a Kisfaludy-emlék ügyéről és megküldöttem az emlék tervrajzait is s ez volt negyedik levelem. – Harmadik leveled tegnap este érkezett s abban azon vád, hogy »el nem gondolhatjátok, mi okozza, hogy én oly gyéren irok nektek.« – E harmadik leveledre most felelek reggeli 8 órakor és -165- igy 12 óra mulva leveled érkezése után. – Ez tehát ötödik levelem hozzád harmadfél hónap alatt, te pedig ugyanezen idő alatt csak hármat irtál hozzám.«

»Azt irod, hogy első két levelemet nem kaptad. De barátom, én arról nem tehetek, ha vagy a közönséges posta, vagy az Egerszeg–Söjtör–Szent-László közötti posta rendetlen, vagy gondatlan; ez csakugyan nem az én hibám. Engem is megszólitottak itt egy pár levél iránt, miket nékem a nyáron Puszta-Szent-Lászlóra irtak. Egyiket innen Pestről, egyiket Szatmárból s én azokat soha nem kaptam. Egyébiránt, habár két első levelemet nem kaptad is, tudtad mégis, hogy én azokat irtam, tudtad harmadik levelemből. Miként vádolhattál mégis, hogy én néktek oly gyéren irok? – Hiszen nem gyérebben, sőt talán gyakrabban, mint máskor.«

»Látod, sógor, ilyen igazságtalan táblabiró korodban nem tudtál volna lenni!«

E vidám szemrehányásból kitünik, hogy Deák az ő leveleit gondosan számon tartotta.

Kitünik, hogy sógorához és Klára urasszonyhoz intézett gyakori levelét, időt és fáradságot nem kimélve, buzgalommal s minden őket érdekelhető kis dologra is bőven kiterjeszkedve szokta irni.

S végre kitünik, hogy ily munkára okos embert, a ki azonfelül még koros és elnehezedett is, csak igaz barátság és mély szeretet szokott inditani.

Azonban idézéseimnek még nincsen vége. Deák a távolból is ugy vigyázott szeretteinek egészségére, -166- mint a jó szülők szoktak gyermekükére. Különösen féltette őket a disznótoroktól.

A puszta-szent-lászlói urilak és család nagy uriház volt tömérdek vendéggel. Az éléskamrát tehát ősi szokás szerint zsirral, füstölt hússal bőven el kellett látni. Kis faluban nem lehet, de nem is illik ily dolgokért a boltba küldeni. A sok belső cseléd is sokat fogyasztott. Azért minden november és deczember hóban, két vagy három alkalommal összesen vagy tizenkét hizott disznót szoktak leölni.

Tudja-e az én nyájas fővárosi olvasóm, mi a disznóölés, mi a disznótor faluhelyen s különösen mi volt hajdan?

Jókor hajnalban kelnek föl a háziak, az urnő és az egész cselédség. Hó és hideg és zivatar és sötétség uralkodik. A paprikás forró bort megkapja mindenki. Ne dideregjen az istenadta.

Az urasszony gondosan ügyel arra, hogy a vért kellő gyorsasággal és ügyességgel keverjék. Annak megaludni nem szabad. Mert különben a mindenféle hurkák, kolbászok, gömböczök, töltelékek nem készülhetnek el jól.

A pörköléshez nem megy az urasszony, de a kaszabolásra való felügyeletet el nem mulasztaná. A hentesnek, böllérnek, kaszabnak ezerféle tanácsot ad.

A kaszabolásra már kibujik az ágyból az öreg uraság is. S mire kibujik: készen várja a lesipecsenye.

Csak a szó érdekes, nem maga a dolog. Lesipuskás, -167- lesipecsenye, lesitál: csak ebben a három összetett szóban használja ezt a szót a magyar nép.

Lesitál az olyan ebéd, melyre hiába várakozik az éhes ember, nem kapja meg.

Lesipuskás az olyan vadász, a ki jogtalanul, orvul, leshelyről akar másnak területén vadhoz vagy áldozathoz jutni.

Lesipecsenye a hizott és megölt disznóról lemetszett első szelet hus, melyet hirtelen megsütnek s a disznóöléssel foglalkozó munkásoknak reggeli étkezésre adnak. Lesipecsenyét kap a jó reggelt kivánó vendég s ilyet kap a ház ura is. Mint kenyérsütésnél a lángost.

Klára urasszonynak tiz napi munkát kell elvégezni a disznóölés napján. Kora hajnaltól éjfélig kell talpon állania. A husfélék besózása, a mindenféle töltelékek elkészitése, a sódarok és lapoczkák beáztatása, hájnak és szalonnának kiválogatása, a szalonnaapritás, a zsirsütés s több efféle. Az időközi étkezések.

A zsirsütés gyakran éjfélre sincsen készen. A félfenekü zsiros hordócskák tisztára elkészitve ott várnak az éléstárban sorban. Egymás mellett, mint az ágyuk a fegyvertárban. Tizenöt-husz egy csopron.

Az urasszony hol a forró konyhában, hol a hideg munkaházban, hol kint a dermesztő hidegben. Ugyis csúzos. Bizonyosan ujra meghüti magát. Hetekig fekszik a disznótor után. De gyakran a kedves sógor se tud étvágyának parancsolni.

Jól tudja ezt Deák Ferencz. Ő sohase megy haza disznótorra. De intő, bölcs levele mindig hazaér. -168-

»Szegény Klári, betegeskedése engem is aggaszt. Az istenért, vigyázzon magára. Most a disznóölés ideje is itt van, féltem őtet a meghüléstől. Téged meg a kolbászoktól féltelek«.

Deák visszatér e kérdésre a második levelében, melyet két hét mulva küld.

»Mint vagytok, kedves sógor? Végbe ment-e a disznóölés veszély nélkül reátok nézve? Azaz Klári nem hütötte-e meg magát szokás szerint? És te nem ettél-e több kolbászt, hurkát, kocsonyát, mint kellett volna?«

Leveleiben Deák, melyeket Puszta-Szent-Lászlóra intéz, nem hagy érintetlenül semmi fontos körülményt. Néha csak nem a költészet birodalmából szedi virágait, hogy azokkal kedveskedjék sógorának és Klára nénjének.

Ó-esztendő, uj-esztendő! A mulandóság és örök élet fogalmai. Vajjon nem kell-e Deáknak ezekre gondolnia? De vajjon a bölcs miként gondol ezekre a jó rokon és jó testvér előtt?

»Az esztendő is igen elkopott már s aggódnánk kopottságán, ha nem tudnánk, hogy holnapután ujat kapunk helyette. Jobb lesz-e az ónál, azt csak isten tudja. De mi bizunk, reménylünk jobbat s ezt már félszázad óta igy szoktuk, pedig nem egyszer csalatkoztunk. Ha minden jó kivánat teljesednék, mit az emberek holnaputánra egymásnak elmondanak: kevés ember maradna boldogság nélkül. Ha pedig minden álnok szó, minden hazugság, mi az uj évi köszöntések -169- között elmondatik, annak, a ki mondja, torkára szaladna: volna harákolás, köhögés vég nélkül«.

»Azonban én reménylve, hogy kivánatom teljesedik, kivánok néktek kedveseim egészséget, békességet, megelégedést. Kicsi baj, kicsi boszuság, ugy hiszem, a jövő évben nem hágy látogatlanul. Csak nagyobbtól mentsen isten s adjon erőt és türelmet a kicsi bajokat is elviselni!«

Oszterhuber ekkor közel volt a 67-ik évhez, Klára 65 éves volt, a haza bölcse pedig 55 éves. Egyik se fiatal s ime, ily édes bizalmas, gyermeki hangon beszéltek egymással.

A hogy pedig Deák Ferencz az ő jó Klára nénjének kedvében járt, a hogy mindenféle apró-cseprő dolgát a távolból is intézte: szinte páratlan.

Egészségére folyton figyelt, azért folyton aggódott, mint egykor Antal bátyja. Minden levelét ezzel végzi: »Klárit csókolom ezerszer«, vagy »Klárit csókolom milliószor.« Olyan levele is van, melyben azt irja: »Klárit csókolom milliószor, azaz 10×100.000-szer.« Mind gyöngéd pajzánkodás ez, de Klára urasszony szemeiből az öröm könnyei harmatoztak, a mikor »kis Ferkó«-jának e sorait elnézegette.

Klára urasszony büszke volt asztalára és kertjére. Falun ujságnak nevezik a zöld főzelékek első zsengéjét s a külországból meghonositott zöldséget, főzeléket, salátaféléket. Deák észrevétlen gondoskodott arról, hogy Klára urasszonynak meglegyen mindene s először legyen meg. -170-

»A multkor küldött magokat ujakkal toldom meg. Küldök többféle dinnyemagokat azon fajokból, mit e vidéken minden külföldről behozott s itt diszlő fajok között legjobbaknak tartanak. Egy részét otthon, egy részét Szivölgyön jó lesz elültetni. Küldök különösen dicsért tökmagot. Uri tökfaj, igen nagy és sütni rendkivül jó«.

1868-ban küld sógorának finom csetneki dohánymagot. Akkor minden pipás gazdának szabad volt kis területen saját használatára dohányt termeszteni. Oszterhuber nagy pipás, nagy dohányos volt. Tizenöt-husz pipa dohányt hajdan elszitt naponként. Deák Antal azt irja egyik levelében 1825-ből, hogy sógora a büdös streleczi dohányt szerette legjobban. Akkor még fiatal ember volt a sógor, birta az erős dohányt. Deák azért küldte korábban is a finom csetneki fajta magot, hogy Klára nénje illatos, izes, de gyöngébb dohánynyal lephesse meg férjét. Természetesen az 1868-iki küldeményt már nem érhette meg a jó asszony.

»A kivánt kerti magvakat küldöm Klárinak. Ha isten éltet, megegyük termését együtt. Küldök ezenfelül még egyféle magot: Sorghum Saccharaeumot, melyet Eötvös Miskától kaptam. Ezt ugy kell ültetni, mint a kukoriczát s ugy kell kapálni, művelni. Rendkivül jó takarmányt ád a szára éretten is, zölden is. Ha utóbb több magod lesz belőle: vetheted csalamádénak is. Küldök fél fej kukoriczát is, melyet szintén Eötvöstől kaptam. Ez is Amerikából jött, de már itt -171- termett. Fő becse az, hogy sok és nehéz szeme van. Nálunk is jól megérik. Megkisérteni nem árt.«

Deák gondosságát mindenre kiterjedő figyelmét és gyöngédségét talán erre nézve legjobban feltünteti 1855. évi márczius 18-án kelt levele, mely igy szól:

»Kedves sógor! E napokban vettem szives leveledet. A kivánt veteménymagvakat azonnal megvásárlottam s vártam alkalmat Zalából, mely által azokat elküldhessem, reménylvén, hogy talán a vásár csakugyan felhoz valami egerszegi vagy kanizsai zsidót. De minden tudakozódásaim daczára sem találtam mindeddig ily alkalmat; – nehogy a kerti veteményezés elkéssék, a magokat diligenceon küldöm Egerszegre.«

»A kivánt magokon kivül küldök még némelyeket, miket a kereskedő különösen dicsér. Vannak tehát a diligencera feladott iskátulyában következő magok: 1. korai czukorborsó; – 2. korai fejér kalarábi; – 3. késői fejér kalarábi; – 4. késői kék kalarábi; – 5. korai kapucziner kehl; – 6. késői kapucziner kehl; – 7. igen nagyfejü káposzta; – 8. fejér spanyol hagyma; – 9. veres spanyol hagyma; – 10. igen apró ugorka; – 11. sárgadinnyemag tizenegyféle a dicsértebb fajokból. Minden papirosra reá van irva a magnak a neve és mennyisége. Mindezeknek árát majd csak természetben veszem, vagyis inkább eszem ki a termésből, ha isten engedi Szent-Lászlón.«

Megveszi s elküldi Deák a fagylaltkészitő könyvet is nénjének. Igen érdekes, a mit erről ir 1859 évi április 23-ik levelében. -172-

»Megvettem a fagylaltkészitésről irott könyvecskét is, melyet, mivel kicsiny s igy a kalapban talán kárt nem tesz, a kalapiskátula fenekére teszek.«

»Ezen könyv, tekintve nagyságát, kiállitása egyszerü silányságát és beltartalmát, jelenleg minden európai uj könyvek között aránylag legdrágább. Az egész igen közönséges nyomással, nem szép papiroson, pongyolán kötve, másfél ivnyi tartalmu s ára 1 forint 15 krajczár osztrák értékben. Ily arányban Szalay László Históriájának 250 pengő forinton kellene árultatni. Beltartalma pedig igazán nyomorult s a mód, melyet a fagylalt készitésére javasol, azt hiszem, nevetséges; – és abból áll, hogy először a tiszta havat réz vagy bádog formába kell tenni, ott kissé megnyomkodni s azon keverékkel, miből a fagylaltot késziteni szokták (például eper vagy málna, vagy vaniliás és czukros édes tej) mondom ezen keverékkel a formába tett havat le kell önteni s azonnal kész a jó fagylalt. Higyje, a ki akarja.«

»Vettem egy szakácskönyvet is, magyart. – Német Zsuzsánnáét, de abból bizony Klári semmit nem fog tanulni. Ezt, minthogy a kalaptokban kárt tehetett volna, majd csak magammal viszem el.«

Deák ekkor már nem fiatal ember, közel van a hatvan évhez. El is van kövérsége miatt nehezedve. Volt miniszter. Az ország vezére. Ezer gondja, látogatója, tennivalója. Beteges is gyakran.

Azért nyakába veszi a várost s összekeresgéli a kerti és asztali ujságokat s magvaikat összeszedi. Befutja a vásárt, van-e ott egerszegi vagy kanizsai zsidó ismerőse. -173- Osztályozza, csomagolja vesződséges portékáját és irja hozzá a hosszu leveleket.

Csupán azért, hogy Klára nénjének és sógorának egy napi örömet nyujthasson.

Vajjon nagyságos, méltóságos és kegyelmes országkormányzó urak: ki teszi ezt meg ma közületek?

Deák azonban nemcsak Klára nénjének számára szerzett veteménymagvakat, hanem sógora számára is szerzett olvasmányokat. S ezeket előre csak ugy átnézte és megbirálta, mint Klára szakácskönyvét és fagylaltkészitő könyvét. Különösen átnézte azokat, melyeket sógora saját izlése szerint óhajtott megszerezni.

Sógora a hirlapok közlései s magánuton való megjegyzések után meg akarta szerezni Aszalay »Szellemi Omnibus« czimü könyvét. E könyv afféle adomgyüjtemény, a német Demokritósznak satnya utánzása. Erről azt irja Deák 1859. évi április 23-iki levelében.

»Aszalay Szellemi Omnibuszát nem tartom méltónak arra, hogy azt számodra megvegyem. Az egész munka haszontalan férczelés, melynek sem iránya, sem morálja, – összefüggés, eszmék s költészet nélkül. Nagyrészt régi elpenészedett anekdoták, soknak a nyaka kitekerve, élet nélkül s nem kis részben az illedelmet is annyira sértő, hogy kissé feszesebb társaságban, kivált nők előtt sokat felolvasni sem lehetne. Az egész inkább szellemi szeméthordó szekér, mint szellemi omnibusz. Sajnálom az időt, mit elolvasására forditottam s a -174- pénzt, a mit, mivel nyakamra küldötték, érette kiadtam.«

Ime, egy kis mutató, miként szokott Deák olvasni s miként szokta a könyveket megbirálni.

1856. évi márcziusban szerez Klára nénjének hajfürtöket. Klára akkor már 64 éves s haja ritkulni kezd. Maga Deák ugy szerette látni nénjét, mint a hogy korábban volt, tele hajfürtökkel. Klára szivesen föltette az álfürtöket öcscse gyönyörüségére.

Levelekből azt olvasom, hogy 1858-ik év végén sógorának bundát vesz, Klára nénjének pedig köpenyeget. Ezek nagyon örülnek a ruhadaraboknak. Meg is irják. Deák azt feleli:

»Örülök, hogy Klárinak a köpenyeg, neked a bunda tetszéstekre van. Női ruhákhoz nem értek, de annyit láttam mégis, hogy a köpönyeg igen elegáns és divatszerü. A bundához már jobban értek s meg vagyok győződve, hogy az meleg, kényelmes és tartós leend.«

Sógora és nénje azontul is minden alkalommal megkérik a beszerzésekre. 1859-ik évi november 10-én egyik levelében igy ir Deák:

»A megbizásokban eljártam s azokat holnap küldöm el. Ramazetter Vincze, ki pár nap óta itt van, holnap utaz vissza s ajánlkozott, hogy a küldeményt Egerszegre viszi: ott kerestesd tehát azt kedves sógor Koppány barátunknál.« -175-

»A b) és c) alatt emlitett két ruhadarabot azért küldöm, hogy Klári azokból válasszon. Az egyik melegebb, de nehezebb, a másik is meleg, de könnyebb. A melyik nem tetszik, azt visszaküldheti, a boltos visszaveszi. Meglehet az is, hogy mindeniket megtartja; egyiket téli nagyobb hidegre, a másikat tavaszra és őszre, azért küldöttem el mindeniket – de a mint mondom, a boltos kész bármelyiket minden legkisebb követelés vagy nehézség nélkül visszavenni.«

Koppány Ferencz zalavármegyei birtokos s a nemesi pénztár gondnoka volt évtizedeken át. Szigoru pontosság s becsületesség volt jelleme. Nagyra becsülték. Deákkal egykoru csaknem s 1824-óta benső jó barátja. Egerszegen lakott később is még s 1859-ben is.

Ramazetter Vinczét is emliti. Ez volt a gazdag sümegi kékfestő és borkereskedő. Badacsonyi és somlyai -176- birtokos. Igen derék ember. Balatoni utazásaim harmadik kötetében bőven emlékezem róla. Deáknak jó ismerőse.

Tovább nem folytatom az esetek és példák felsorolását, hogy miként érintkezett a haza bölcse testvéreivel és sógorával. E példákkal csak azt akartam megvilágitani, miként élhette le életének nagy részét, az 1855-től 1869-ig terjedő időt Puszta-Szent-Lászlón? Minő erő, minő érzés, mekkora szeretet volt az kölcsönösen, mely őt oda mindig visszavonta s állandóan odakötötte?

Klára angyallelke s Oszterhuber magas műveltsége s egyszerü és nemes egyénisége volt a kettős vonzó erő. S rég elhunyt bátyjuk szent öröksége. A ki csak ugy volt a Valiczkavölgyi uri lakkal s annak urával és urnőjével, mint maga Deák Ferencz.

Klára urnő középtermetü nő volt. Festők, költők talán nem találtak volna különös szépségnek s nem is volt az. De nagy szemeiben, nemes tiszta arczában s a Deák-testvérekhez hasonló arczjellegében mégis volt valami, a mely a tartalmas férfilelket erősen vonzotta. Hiszen egykor Csányi László rajongott érte, Oszterhuber feleségül vette s egész életében boldog volt vele, a két Deák-testvér pedig szeretetének és gyöngédségének hatalma alatt állt haláláig.

Termete inkább sovány volt. Soványsága még leánykorából származik. Deák Antal azt irja egyik levelében: -177-

»Klári hugom sovány complexióju«. De erről a soványságról hagyomány szól.

E hagyomány szerint Klára uraszony mindig attól tartott, hogy meghizik s kövérsége növekedtével serénysége s munkaszeretete csökkenni fog. Azért azután kissé mesterségesen óvakodott a hizástól; kerülte a zsiros és tésztás ételeket; sok zöldséget és gyümölcsöt evett s hozzászokott az eczetes ételekhez.

Deák Ferencz termetének sulyát nem ismerem, utolsó éveiben 105, legfölebb 110 kilóra becsülöm. Jó középtermetü férfiunál ez már kövérség.

Deák Antal 1822-ben, tehát 33 éves korában, megmérette magát s 175 bécsi fontot nyomott. Ez 98 kilónak felel meg. Ő se volt magasabb termetü, mint Ferencz öcscse, tehát őt is kövérnek lehet mondani.

Gyermeke nem volt. Legalább Deák Antalnak és Ferencznek 1825-től kezdődő leveleiben nincs emlékezés arról, hogy gyermeke lett volna. Ha volt is 1822-től 1825-ig, annak korán el kellett halni, mert az én tudtommal nincs róla emlékezés.

Sokat betegeskedett. Nem kimélte magát, éjjel-nappal talpon állt a nagy gazdaságban. A mit jótékony szive szegényeknek, egyházaknak, kolduló barátoknak juttatott, pedig sokat juttatott: azt szorgalommal, igyekezettel törekedett jó férjének tizszeresen visszafizetni.

Tárnokon hatvan hold erdőrész jutott neki a tagosztályban -178- – az ugynevezett Aszuvölgyi részben. A mikor a tagosztály készült: unokatestvérei, Deák József gyermekei viszálykodtak. Becslésen, elhelyezésen nem tudtak megegyezni. Klára urasszony az ő birtokát nekik adományozta ingyen, de csak arra az esetre, ha békés, barátságos uton egyeznek ki. Tudta, hogyha kilencz osztozó gyerek pörösködik: a nagy birtokot elemésztik az irók-birók. Igy azután békesség lett.

A hagyomány szerint magának Deák Ferencznek is juttatott igen gyakran bőséges ajándékot. Ő pedig nem szorult rá és csakis Klára nénjétől fogadott el szivességet.

»Jó lélek.« Igy szokta a magyar nép jellemezni az olyan asszonyt, a milyen Klára volt.

De az örökös szorgalomban gyakran meghült. Csúzos lett s ebből nem tudott kiszabadulni. Bécsi doktorokhoz, külországi fürdőkre el nem ment volna a világért se. Ugy hitte: magyar asszonynak idegen országban nem szabad üdülést keresni.

Világhirü öcscse, kis Ferkója is hiába kérte, hiába intette. 1855-ben azt irja sógorának:

»Kedves jó Klárinkat milliószor csókolom s arra kérem, vigyázzon jobban egészségére. Ő mindig oly kényes és ovatos volt, midőn másét kezelte. Gondolja meg, hogy az ő egészsége nem egyedül a magáé, hanem a mi kincsünk is!«

Az 1859-ik év őszén állandóan betegeskedett. Különösen idült hörghurutja bántotta. November közepe táján mintha jobban lett volna. Azt irja Deák 1859. évi november 10-iki levelében:

»Kedves Sógor! Rendkivül megörvendeztetett szives leveled, melyet a napokban vettem s melyből szegény Klári egészsége javulását értettem. Keresztlányom Dőry Fáni is irt s ő is azt irja, hogy Klári, istennek hála, tetemesen jobban van. Adja a mindenható, hogy javulása oly gyors és teljes legyen, a minő buzgó a mi óhajtásunk s imádságunk gyógyulásáért.«

Hiába volt a remény! Javulását arra használta, hogy végrendeletet csinált. Deczember 21-én tüdőlobot kapott s 25-én nemes lelke felröppent az égbe.

Betöltötte 66-ik évét. Kis körében ragyogó volt élete. Szeretet vette körül s boldogságot árasztott mindenkire.

Deák Ferencz azért eljárt Puszta-Szent-Lászlóra, mig kedves sógora is el nem hunyt 1869. évi január 10-én.

De még ez év nyarán is ellátogatott oda. Senki se volt már az öregek közül életben. Tarányi Ferencz barátom fogadta igaz szivvel, Oszterhuber József testvérének, Mihálynak fia s az összes Oszterhuber–Tarányi birtok örököse. De gyöngéd figyelme s nemes vendéglátása hiába volt.

Deák Ferencz a temető felé vette utját. Árnyas fák közelében ott áll két magas fehér kőkereszt. Egyiken Klára neve, a másikon az egykori kedves sógor neve.

Uj sirhalom és régi sirhalom egymás mellett. Mind a kettő zöld a pázsittól s tele nyiló virággal.

A haza bölcse megáll a két fehér kő előtt. Nem szól semmit, csak nézi a követ.

Ajka remeg. Imádkozik. Szemeiből forró könyek gördülnek le arczán. De oroszlánarcza akkor se változik.

De nem is sétál tovább. Hazamegy s onnan elutazik. Sohase látta többé Puszta-Szent-Lászlót. És sohase látta többé Söjtört és Tárnokot, a Deákok ősi fészkeit s az ő édes szülőföldét.

És a vidéken a rokonok és jóbarátok! Alkotmányunkért való nagy harczaiban hű bajtársai! És a szép urnők, a csevegő lánykák, serdülő korától fogva szivének szerettei!

DEÁK ANTAL NAPIDIJA.

Hatvankét éve mult, hogy ott fekszik a kehidai családi sirbolt mélyén. Azóta alig szól róla az irás. Két nemzedék született és mult el azóta. Már Zalavármegyében is kevesen élnek, a kik igazán tudják, ki volt, mi volt Deák Antal egykoron.

Hálátlan és feledékeny a világ. Nem annyira hálátlan, mint inkább feledékeny. Gyorsvonat sebességével rohan a világ előre. Tovább, mindig tovább. A kik a vonaton ülnek: a legszebb várost, a legszebb fát, tavat, völgyet és vidéket is elfeledik. A folyton változó és szaporodó uj, meg uj tünemény elmossa a régiek ábrázatát. Előbb-utóbb szürke lesz előttünk az egész világ. A mily gyorsan száguldunk előre: oly gyorsan feledjük el, a kit egykor láttunk, a kit egykor szerettünk s a kiről életre-halálra hittük, hogy soha el nem felejthetjük.

Először Deák Ferencz nemzetsége, testvérbátyja s legjobban szeretett igaz barátja. -182-

Másodszor Zala vármegye hires követe egykor az 1825–27-iki és 1829–30-iki országgyüléseken s az 1832-ik országgyülés elején. Nagy elme, jeles törvényhozó, rendithetlen hazafi és országos hirü alispán.

És végre ő nevelte Deák Ferenczet azzá, a mivé lett. Valami főbiróvá, vagy alispánná, vagy jóizü vidéki urasággá talán nála nélkül is lett volna Deák Ferencz, de ez se bizonyos.

Csak annyi bizonyos, hogy jellemét és bölcseségét ő képezte ki világhirü öcscsének s a magáét is szent örökségül hagyta rá. Öcscsében hát kettő gyült össze egy ember számára.

Nos hát ez a Deák Antal Pozsonyból 1827. évi május 30-ról levelet intézett sógorához Oszterhuber Józsefhez Puszta-Szent-Lászlóra Zala vármegyébe. E levélben értesiti az ország dolgairól, a törvényhozás feleseléseiről s egy csomó titkos hirről, melyről senki se tud semmit, de a melyről azért mindenki beszél mindent. Lesz-e háboru a törökkel? Hogy mulatnak az udvari dámák? Ki halt meg a potentátok közül? Hány püspökség üres? Kik lesznek püspökökké? »Ugy hull most a Püspöki denominatio, mint nyári fergeteggel a mennykő!« És a többi, és a többi.

Ebben a levélben a sok mindenféle közt ezt is irja Deák Antal. Közlöm szó szerint.

»Kedves Sógor!… osztozni látszol velem mind azon gondoskodásokban, melyek engemet is körülfogva tartanak. Közületek lett elköltözködésem, majd közel két esztendeig idegen földön való tartózkodásom, hosszas -183- fáradozásaim, egészségem megbomlása és feles költségeim: azok az okok, melyek irántam való aggódásaidat szülik. És mindezeknek jutalmában elveendő bérem, a hálátlan gáncsolódás az az ok, mely ezen aggódásaidat neveli.«

»Ezek azok, melyek az embert nem kevéssé érdekelhetik. De megvallom, engemet a többin kivül a költségek keveset, a gonosz lelkek gunyolódása pedig éppen semmit se kedvetlenitenek.«

»Mert valamint, hogy én soha a mások előtt tetszeni vágyó hiuság s az ugymondott populáris aurán kapkodó törekedés által cselekedeteimet vezéreltetni nem engedtem, ugy mindazoknak, kik belső meggyőződésemből származott tetteimet maguk alacsony lelkü indulataik után mérni s maguk gyáva itéleteik által elhatározni szeretik, gunyolódásaikat mint ebugatást, mely a mennyekig nem hat, büszkén megvetem. Nem hagyok én magamnak senki által is zsinormértéket szabatni. A tiszta lelkiismeret és önön meggyőződésem meghatározták már én bennem mindazokat a vezér princzipiumokat, melyeken járni tudok és fogok, legyen bizvást szálka akárkinek is szemében az, hogy diurnumot a szegény ember véres verejtékéből nem veszek: én magam megnyugtatva lelem magamat azzal, hogy ezt igy és nem máskép tettem.«

»Ha ez káros én reám nézve, tudom én, károsodásomat kipótolni senki se fog sietni. Minden kárt csak magam viselek, annak elvállalására senkit hivni nem fogok. -184- Azért csak hagyd őket mulatni azzal, a mit nem messze ható belátásuk, rövid itéletük, alacsony lelkük s mások rágalmazásához szokott indulatuk nékiek mulatságuk tárgyául eleibük rendelt. Csak azon kevés számu jó barátim, kiknek eddig szives barátságaikkal élni szerencsém lehetett, legyenek ezentul is tiszta érzéssel irántam, melyre számot tartani merek. A többinek mind, a ki csak gáncsoskodni akar és szeret, bátran elmondom, hogy kurvanyja!«

Mi történt hát? Honnan a megbántódásnak, a neheztelésnek talán élénk kitörése?

A követek hajdan is napidijat kaptak, a mig tartott az országgyülés. Öt, hat, hét vagy nyolcz pengő forintot naponként, a mint a vármegye nagysága és vagyonossága vagy bőkezüsége megszabta.

A napidijat ugyanis nem a törvény szabta meg, nem is a kormány, nem is a király, hanem a nemes vármegye.

Adott a vármegye kocsit, fogatot a követnek, hogy elmehessen Pozsonyba. Adott neki tiszti huszárt, hogy legyen szolgálattevője. Adott melléje irnokot, vagy jurátust vagy kanczellistát, hogy a követ levelet irhasson a vármegyének. Pozsony városa adott neki ingyen lakást is. Két szobát magának, egyet huszárjának s egyet kanczellistájának. A főlovászmester az országgyülés megnyitása előtt elment Pozsonyba, ott összeiratta -185- az alkalmas lakásokat, egy-két ezer szobát kijelölt s onnan kiszórta a háziurakat és a lakókat s betelepitette a követeket és mágnásokat. Eb ura a fakó. Nem is fizetett a háziuraknak semmit. Ha öt esztendeig tartott az országgyülés, hát akkor öt esztendeig másoké, idegeneké volt a lakás ingyen, nem a háziuré.

De a napidijat a királytól, vagy a kormánytól nem lehetett elfogadni. A közjog és a tisztesség ezt meg nem engedte. Erkölcstelen dolog lett volna a királytól és a kormánytól fogadni el pénzbeli fizetést. Adta tehát a napidijat a vármegye.

A vármegye vetett ki adót. De kire vetette ki? Hát bizony a szegény parasztokra, a föld népére, a misera plebs contribuensra. Azért is nevezték a népet közjogilag a közéletben »szegény adózó nép«-nek.

A nemes ember nem fizetett adót se istennek, se embernek. De a királynak se. A nemes ember ugy gondolkodott: nem kell a királyt az éhenhalástól félteni. Ha már egyszer királylyá lett, majd csak megél valahogy. Ha török, tatár, franczia jött az országra, akkor ugyan adott valamit a királynak is, a hadseregnek is, de azt se nevezte adónak, hanem segitségnek, megsegitette a királyt.

Nos hát Deák Antal, a mikor követ lett, azt mondta, hogy ő a paraszt pénzéből, a szegény adózó nép -186- verejtékéből napidijat nem fogad el. Övé a birtok, övé a jog, hatalom és uraság, ő a követ, még se fizet adót, még se viseli a közterheket s még ezenfelül a napidiját is a szegény nép adja? Még ezért is saját jobbágyát nyuzza meg? Nem ő.

Miből élt hát? Az országgyülés 1825. évi októbertől 1827-ik évi augusztus 18-ig tartott, tehát egy hónap hián két esztendeig. Elköltött ez idő alatt vagy 2500 pengő forintot. Az akkori idők szerint pénz volt ez.

Bizony nem ő volt a leggazdagabb a követek közt. Talán nem is a legszegényebb. A követeknek több mint fele sokkal gazdagabb volt, mint ő. Ezek azért mégis elfogadták vármegyéjüktől a napidijat.

Deák Antalt e miatt rágalmazták meg saját vármegyéjében is. Hiszen igaz: ha ablakon dobálja is ki a pénzét, senkinek semmi köze ahhoz. Csakhogy nem mindig ő lesz a nemes vármegye követe. S talán más se vegye fel a napidijat? Mi lesz akkor? Ingyen a Krisztus koporsóját se őrzik. Ha pedig mások elfogadják a napidijat: akkor azt mondja a nép: mégis csak Deák Antal volt a derék ember. Ezt pedig nem lehet türni. Ne büszkélkedjék mások felett!

Természetesen a rágalom nemcsak e kérdésre szoritkozott. Ez bántotta Deák Antalt!

Az országgyülés elején koronázták meg a királynét: Karolinát. E közjogi ünnep emlékezetére aranyérmeket veretett a kormány. Ezekből egyet-kettőt minden követ -187- kapott emlékül. Deák Antal ezt ajándékba elküldte Klári hugának, Oszterhuber József feleségének. S azt irta hozzá levelében:

– Tegye Klári az aranyai közé, hogy számuk szaporodjék. Ez az én egyedül való szerzeményem az országgyülésen. »Egyedül való acquisitiom a Diaetán!«

THALY KÁLMÁN DEÁK-ADOMÁJA.

Thaly Kálmán nagy történetbuvárunk és jeles irónk egyik képviselőházi ülésben fölötte érdekes nagy beszédet tartott. E beszéde folyamán érinti azt a történelmi esetet, a mikor Ferencz József osztrák császár 1866-ban a königrätzi csata után magához hivatta Deák Ferenczet s tőle tanácsot kért. A két tanácskozó férfi közt természetesen hosszabb beszélgetés folyt. Thaly előadja a beszélgetésnek kis részét; – még pedig oly részét, mely Deák szavait tartalmazza.

Az eset csakugyan megtörtént. Kónyi Manó könyve nincs kezemnél, de ugy emlékszem: e könyvben az eset külső körülményei részletesen leirvák. Thaly ezekre nem is terjeszkedik ki, csupán Deáknak egy hires adomáját mondja el. Az adoma hires volt egykor, ma már feledni kezdi a világ ezt is s egyebet is s azért bizony jól tette Thaly, hogy visszaidézi az emberek emlékezetébe. Ámbár előre megjegyzem, hogy én az adoma eredetét másként tudom.

Szentül hiszem, hogy a Ferencz József és Deák Ferencz közt lefolyt beszélgetést szórul-szóra talán Csengery Antalon kivül senkise jegyezte föl s azért azt szó szerint soha meg nem ismerhetjük.

Az uralkodó nem szokta a négyszemközti bizalmas beszélgetést se följegyezni, se befejezte után valaki előtt leirás végett elmondani. Nem is volna ez könnyü dolog, ha a beszélgetés hosszasan tart. Oly felette komoly és gondos fejedelem, mint a mi királyunk, alig is érhet arra, hogy emlékezetében minden szót meggyökereztessen. Az uralkodó ezerféle dolga alig engedheti ezt meg. Akkor pedig az elvesztett döntő csata után az osztrák hadsereg hanyatt-homlok menekült mindenfelé, a poroszok Bécs és Pozsony felé tartottak, a holnapi napról senkise volt biztos, magát az uralkodót is kegyetlen kétségek gyötörték; – egészen természetesnek tartom, hogy ő Deák minden szavára, de idő multán saját szavaira se emlékezhetett teljes biztossággal.

Az azonban kétségtelenül megtörtént, hogy a fölség a vezető miniszter előtt s közelálló bizalmasai előtt a beszélgetés lényeges részeit elmondotta. Igy szokta minden alkalommal. De bizony ezek se szoktak erről nyomban pontos irást késziteni.

Azonban Deák Ferencz is elmondhatta a beszélgetés részleteit, sőt lehető pontosan még szavait is. Óriási emlékezőtehetségében meg volt az erre való képesség.

De hát elmondta-e? Vagy kérdezhetnők: szóról-szóra való pontossággal mondta-e ezt? -190-

Meg vagyok arról győződve, hogy Kemény Zsigmond bárónak, Andrássy Gyula grófnak és Csengery Antalnak elmondta. Egészen biztosan tudom, Majláth Györgynek és Kerkapoly Károlynak elmondta. Andrássy és Kemény s a többiek nem irtak naplót, Csengery irt. Láttam magam is, egy-két fejezetet felolvasott előttem ő maga. Ha másutt nem: Csengery naplójában meg kell örökitve lenni ama fontos tanácskozásnak.

Világtörténeti fontosságu volt az a tanácskozás. Ez birta Ferencz Józsefet arra, hogy a fegyverszünetet készséggel elfogadja, melyből kinőtt a békekötés, a bécsi kongresszus német-szövetségének összedőlése, Ausztriának a német-szövetségből kiszoritása s északi Németországnak egységes állammá alakulása.

Deák Ferencz azonban másokkal is közölt fontos részleteket. Biztosan tudom, közölt – mint mondám – Kerkapolyval és Széll Kálmánnal is, velem is. A mit ily módon én tudok: leirom szórul-szóra, noha röviden már másutt elbeszéltem.

Tanácskozás közben Ferencz József császár azt a kérdést intézte Deák Ferenczhez:

– Tud-e ön biztositani arról, hogy most a birodalom válságos helyzetében a magyar nemzet ha őszinte, nyilt felhivást intéz hozzá, ép oly buzgósággal és lelkesüléssel seregel körülem, mint egykor Mária Terézia köré s ép ugy megvédi a birodalmat, mint dédanyám idejében?

Deák egy perczig gondolkodott. Első pillanatban nem találta meg a kérdésre a helyes feleletet. Percznyi hallgatás után igy szólt: -191-

– Engedje meg fölséged, de számitok is bocsánatára, hogy egy kérdést tegyek fölségedhez, melyre nézve nem vagyok biztos, minthogy az osztrák viszonyokat nem ismerem eléggé.

– Fölséged biztos-e abban, hogy Bécs és örökös tartományai teljes áldozatkészséggel utolsó emberig, utolsó erőfeszitésig buzgón sietnek fölséged és birodalma megvédelmezésére?

Ült mind a két férfi karos széken. Deák e szavaira Ferencz József fölpattant ültéből s nagy izgatottság vett rajta erőt. Deák érző szivét nagyon meghatotta ez izgatottság. Szokatlan hévvel felelt a fölség:

– Épen ebben nem vagyok biztos. Nagyon rossz a bécsi hangulat. Képzelje, ön, rám kiabálnak az utczán. Hogy viseljek én ezekkel háborut?

Ismét leült a fölség, mintha megbánta volna szokatlan fölpattanását. A fölség a figyelemnek, az udvariasságnak s a példányszerü katonai nemes modornak megtestesülése.

– Ha maga fölséged nem biztos arról, hogy Bécs, a melyért a birodalom s különösen Magyarország is annyit áldozott, a legnagyobb hazafisággal és hősiességgel áll fölséged mellé s a birodalom védelmére s ha a bécsi polgárság hangulata is oly rossz: miként biztosithassam én akkor fölségedet arról, hogy a -192- magyar nemzet kész oly buzgóságra és áldozatra, mint Mária Terézia idején? Szegény az ország, a tavaszi fagy elvette a termést, nyomor és inség fenyegeti a nép nagy részét, kedvetlen az egész nemzet, alkotmányos szabadságától rég idő óta meg van fosztva, hősi áldozatra képtelen. Mély részvétet, sőt fájdalmat érzek fölséged aggodalmas helyzete iránt, de nekem más javaslatom nem lehet, csak az: kössön békét fölséged azonnal, állitsa vissza Magyarország alkotmányát s megelégedett és boldog népei ismét helyreállitják a birodalom tekintélyét s fölséged hatalmát és dicsőségét. Jó lelkiismerettel más tanácsom nem lehet.

De azután melegen megköszönte Deáknak tanácsát, udvariasan bocsánatot kért az utazás okozta fáradalmakért s bizalmas kézszoritással vett tőle bucsut.

De megfogadta a jó tanácsot s nyomban elrendelte a fegyverszünet iránti intézkedések megtételét.

E történet vezérszavait följegyeztem magamnak. Bizonyos, hogy lényeges részeiben nem tévedek.

Thaly Kálmán fölemlitett egy másik Deák-adomát is. A mely arról szól, hogy ha az ember rosszul gombolja be a kabátját s egy lyukkal följebb vagy alább tévedett a gombolásban: egyébként nem lehet segiteni, mint ugy, hogy az ember minden gombot kigombol s ujra kezdi az egészet.

Ez is igaz, országszerte ismert Deák-adoma. De ez nem Bécsben s nem ama válságos tanácskozás alatt -193- történt. Hanem a mint én tudom, Pesten történt a Nemzeti Kaszinóban a mult század 60-as éveinek elején.

Deák mindig azt állitotta, hogy a kiegyezés másként meg nem történhetik, csupán csak az 1848-iki törvények elismerésével. Ezen kell kezdeni a kiegyezési tárgyalásokat.

Erről folyt szó egy alkalommal a kaszinóban is. A konzervativek vitatkoztak Deákkal. Ott volt egy pár osztrák főur s egy volt osztrák miniszter is, a kik azonban nem vettek részt a vitában.

– Már az még se lehet, hogy 1848-nál kezdjük. Mennyi minden történt azóta? Mindazt visszacsinálni mégse lehet.

– Bizony pedig, igy szólt Deák, ha valaki rosszul gombolja be a mellényét s egy gombbal följebb, vagy alább kezdte; nincs ott más mód, mint kigombolkozni egészen s ujra kezdeni az egészet.

Deák fölkelt, az ily bolond beszédet hallani nem akarta s csak ugy távozóban szólt oda:

KÖLTŐ VOLT-E DEÁK ANTAL?

Bizonyára furcsa kérdés. Eddig eszébe se jutott senkinek. Sohase irtak róla. Hagyomány nem emliti. Költeménye nem maradt. Életét-halálát elfeledte mindenki, jó részben még az irodalom is. 1789-ben született, 1842-ben halt meg. Hatvankét esztendő óta ott hamvad a kehidai családi sirboltban. Senki se él már, a kivel együtt volt gyermek és ifju. Barátai mind elporladtak már. A ki mint tizenöt-husz éves ifju még ismerhette: az is aggastyán már, a nyolczvanadik év körül hurczolja életkorát. De ilyen is hány van? S ki az, a ki még van? Alig ismerek kettőt-hármat.

Pedig kiváló férfiu volt. Nem azért, mert a haza bölcsének, Deák Ferencznek, volt testvérbátyja s igazi, benső nemes barátja. Ez is valami ugyan, de Zala vármegyének 1815 óta választott tisztviselője, azután alispánja, három országgyülésen követe, az ébredő nemzet nagy eszméinek ápolásában vezére, hatalmas és független férfiu, a kit a zsarnoknak sem haragvó tekintete, sem édesgető szava meg nem inditott s a ki -195- a népkegytől, az aurea popularistól se fogadott el semmit. Ezért volt kiváló ember. Remek alak, a kit jó kedvében az Isten csak Rómának, Angliának és csak Magyarországnak adhatott béke idején. Táblabiró a nemességnek s a méltóságnak legtisztább magasságában.

Hogy a kor elfeledte: fájhat, de nem csodálhatjuk. Öcscsének neve, hire, dicsősége már életében homályba boritotta az ő nevét. Irodalmi művei, ha voltak is, nem szálltak ránk. S ha országunk területén szóba jött a Deák név, már 1833-tól kezdve csak Ferenczre gondolt mindenki s nem Antalra.

Pedig bölcs ember volt ő is. Nagy elme, nagy tudás, dicső jellem, valódi emberszeretet, vármegyéjének igazságos kormányzója, országának bölcs törvényhozója. Hogy költő is volt: vannak rá nyomok, tünetek. Ezeket szedem össze e kis czikkecskében.

Valahol megjegyeztem már, hogy 1840 körül azt irja egyik levelében sógorának Oszterhuber Józsefnek:

– Pesten lévő regéimet ki szeretném nyomtatni és e végre kellene legalább is, a mint gondolom, 500 forint.

Ez a levele nincs meg egészen, csak csonkán. Kelete hiányzik. Mellékes körülményekből gondolom, hogy keletét 1840-re vagy legfölebb egy évvel előbbre vagy utóbbra tehetjük.

Az a kérdés, saját alkotásait értsük e szó alatt vagy idegen szerzőknek kézirati gyüjteményben levő alkotásait? -196-

Kétségtelenül saját alkotásait kell értenünk. Kisfaludy Sándor regéi s egyéb szerzőknek a mult század első negyedében irott regéi is ki voltak nyomtatva. Idegen alkotások kinyomatására Deák Antal nem is forditott volna tetemes pénzt. Gondos, takarékos gazda volt. A ki pedig az ő sajátságosan szerény és önérzetes gondolkozását ismerte, el nem hiheti, hogy ő mások műveiről azt mondta vagy irta volna: »regéim«.

Csak az ő alkotásairól lehet szó. A mit egyébiránt teljesen bebizonyit öcscse levelezése.

Deák Ferencz, mint huszonkét éves ifju, már az 1825-ik év nyarán értesité Vörösmartyt, ifju barátját arról, hogy Antal bátyja Regék czim alatt egy kötetnyi költeményt irt. S tudakozódik tőle a kiadás költségei iránt. Vörösmarty felelt is a levélre, de a felelete Kehidán elhányódott. Elveszett.

– Ugyanezen elveszett leveledben megirtad már: Antal testvérem Regéinek kinyomatása mennyibe kerüljön? De ezen levélnek elveszitésével ismét nem tudjuk magunkat mihez igazgani; kérlek tehát ujra testvérem nevével is, ird meg, kisebb nyolczadrétre kleine garmond antiqua betükkel 900 példányra, középszerü vékonyságu irópapiroson 500 példányra mennyiért nyomtatnak egy ivnyit az universitás műhelyében? és igy az egész munka kinyomtatásaért mennyit? és milyen időszakokban kelljen fizetni? hogy mi itthon tudósitásodhoz alkalmaztatván magunkat, az erre szükséges pénzt elkészithessük -197- és az ország gyülésének végével nyomtattatásához kezdhessünk. Előbb is megtenné testvérem a contractust, de mivel megyénk követjei saját költségeiken vannak az ország gyülésén és a vármegye cassájából járó napi bért teljességgel el nem fogadták: szükséges mindig kezünknél tartani, mert nem tudjuk, meddig tarthat még ezen országgyülés.

Deák Antal irt hát költeményeket Regék czim alatt. Öcscse levele arról is bizonyságot tesz, hogy e költeményeket ő is ismerte és szerette s azok kinyomatását, kiadását Antal bátyjával együtt ő is óhajtotta sőt egyenesen akarta.

1808-ban végezte győri jogakadémiai tanulmányait, Akkor mult 19 éves. Nem lehetetlen, de épen nem valószinü, hogy jogász tanuló évei alatt 1804-től 1808-ig, tehát 15 vagy 18 éves korában irta volna a költeményeket. Nem valószinü azért, mert alig lehet kételkedni, hogy a költeményekhez az első ötletet, ösztönt, munkakedvet, valamint a czimet is Kisfaludy Sándor bátyjának regéi nyujtották, e regék pedig 1807 után jelentek meg. De nem valószinü azért se, hogy az éles komolysággal s kiváló szellemmel teljes férfiu 1840-ben, tehát 51 éves korában kiadásra méltónak alig tartotta volna az oly zsenge korban irt bizonyára zsenge műveket.

Teljesen valószinü, hogy e művek később készültek. De még se mindjárt. A következő 1809 elején Deák -198- Antal vármegyéje ezredében inzurgens lett, még pedig nem utolsó. Hadnagygyá választották s nemsokára a győri csata után kapitánynyá lett. Csaták, hadgyakorlatok, táborozások nem alkalmasak irodalmi foglalkozásra. Inter arma silent musae. Hadi pályafutása 1810-ben ért véget, nyomban alszolgabiró s Ferencz öcscsének gyámgondnoka lett. Csak az ez utáni években 1813-tól 1823-ig irhatta költeményeit huszonnégytől harmincznégy éves koráig.

Ferencz öcscse 1839-ben és 1840-ben Pozsonyban volt az országgyülésen. Annál tehát Pesten nem lehettek. De ha nála lettek volna is, valószinü, hogy azt sógorának megemliti.

Legvalószinübb, hogy valamelyik pesti könyvkiadónál vagy nyomdásznál voltak. Talán Vörösmartynál, kivel ő is barátságban állott. Letette oda áttekintés s talán birálat végett, s hogy mikor és miként nyomtatja ki s valóban kinyomatja-e, ez iránt az elhatározását későbbre halasztotta.

Hogy szándéka megvolt a kinyomatásra: maga irja. Hogy a kinyomatás végkép elmaradt: kétségtelen. A könyv sohase látott napvilágot.

Szentül hiszem, a kézirat is elveszett. Maga Deák Ferencz semmisitette meg vagy bátyja halála után 1842-ben, vagy kehidai birtoka eladása után 1854-ben. A leveleket különben is tűzbe szokta dobni, ekkor pedig külön is nagy irathalmazokat semmisitett meg. Nedeczky Pista közvetlenül tudja ezt. De egyébként hova is lett volna a Deák-nemzetség leveles tára? -199-

A költői tehetségről sokan irtak már. Sokan igen szépen irtak. Sajátságos természete vagy tulajdonsága vagy tökéletessége az az emberi léleknek. Nem minden lélek alkalmas rá. Oly mértékben legalább, hogy méltán költőnek mondhassa a világ, kevés lélek alkalmas rá. A költői alkotás az agy munkája, de nem egyedül az ész munkája. Több is, más is kell hozzá, az ész maga nem elégséges.

Kell hozzá gondolat és eszme. E nélkül nincs költői alkotás. Deák Antal észbeli tehetsége nem mindennapi volt. Gondolatokban, eszmékben nem volt szegény. Bizonyság erre levelezése s közéleti, megyei és országgyülési működése.

Kell hozzá ihlet, mély érzés, erős képzelet, elmésség. És kell hozzá gyakran a felfogásnak, tapasztalásnak és érzésnek az a neme és gazdagsága, melyet a mi népünk édes-bús érzésnek, az irodalom pedig humornak nevez. Az a lélek, mely ebben gazdag, tele van szeretettel és igazsággal. Ismeri az emberi gyöngeségeket s ezek daczára is szereti az embert. Ismeri, meglátja, meg figyeli a tüneteket, de azok változatosságát s mulandóságát is jól tudja. A világ és annak mérhetetlensége tisztán áll előtte, de se oda nem tapad hozzá, se el nem merül benne. Felfogásában, érzésében független tőle. A világ is más, ő is más. Elméssége, bölcsesége és szeretete a világ fölé helyezi őt. Ez a humor s különösen ez a magyar humor, a mint például Bercsényi grófnál, a kurucz generálisnál és Jókainál tökéletes alakra jut. -200-

Deák Antalnál ez nagy mértékben megvolt. Bebizonyitom példákkal, melyeket gyakori költői gondolkozásának nagy seregéből emelek ki.

Ma az óriási város, a hányt-vetett élet, az életviszontagságok és szenvedélyek harcza idézi elő, fakasztja ki s hozza életre a költő lelkének alkotó vágyát. Igy képzeljük, igy tudjuk. Jókairól, Keményről, Eötvös Józsefről s nagy és jeles iróink egész seregéről el se tudnánk képzelni, hogy másutt is ugy dolgozhattak volna, mint Budapesten, az ország fővárosában, a nemzet állami, kormányzati s irodalmi életének központjában.

Kazinczy, Kölcsey, a két Szemere, Fáy, Kisfaludy Sándor és Berzsenyi, Csokonai s mások s később is sok ideig Vörösmarty, Arany, Tompa, Madách és még igen sokan falun, a világ háta mögött, a fővárostól távol, alkották meg nagy és szép műveiket vagy azok nagy részét. Egymással is, a központtal is alig érintkezve, csendben, némán, mezei munkáik szünetelése alatt s a mikor a falusi zajos vidámságtól s a pezsgő vármegyei élettől félrevonulhattak, alkották meg gondosan, huzamos idő alatt költői munkáikat.

S megvolt ez és épen igy volt meg Deák Antal számára is. S ott volt mellette és körülötte Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel s részben Kisfaludy Károly is. A nemesi regék nagy költője, Himfy szerelmének édes hangu dalnoka tizenöt évvel volt ugyan idősebb Deák Antalnál, de azért 1810-től kezdve sürü érintkezésben álltak egymással, rokonok is voltak s egymáshoz közel is laktak. Deák gyöngéden mindig »Sándor bátyám«-nak mondta és irta a nagy költőt. Ez időtől kezdve volt jó ismeretségben Berzsenyivel is, ki csak kilencz évvel volt idősebb s Kisfaludy Károlylyal is gyakran összejött, a ki vele egyidős volt.

Csoda-e, különös dolog-e, ha ily környezet mellett Deák Antal gazdag lelkében is megfogamzott az isteni vágy: költői alkotásokkal működni azon, hogy szebbé, nemesebbé, magasztosabbá tegyük a magyart?

Azon csodálkoznám, ha meg nem fogamzott volna. Egészen természetesnek s egészen bizonyosnak tartom, hogy Deák Antal jelentékeny költői kisérleteket alkotott. S hogy épen regéket irt, mint levelében maga emliti, ebből azt következtetem, hogy már a rokonságnál s benső barátságnál fogva is főleg Kisfaludy Sándor volt előtte a példakép s az ő hatása alatt dolgozott leginkább.

Más okom s talán erősebb okom is van erre. Az, hogy a Deák Antal után maradt töredékes kisérletekben sok helyütt fölismerem a regék költőjének felfogását és érzéseit.

Deák Antal regéi, mint mondottam, elvesztek. Egyéb -202- költeménye se maradt. De maradtak levelei s ezekben itt-amott szép költői részek. Egy-egy gondolat, egy-egy érzés és elmésség, egy-egy édes-bús fölfogás költői alakitásban.

Az országgyülésről 1825. évi deczember 3-án ir sógorának, ebben megemlékezik Farkas Ferenczről, Zala jeles fiáról s az ő egyik legjobb barátjáról. Igy emlékezik meg:

– Farkas Ferencz emlékezzék meg gyakran felőlem, csendesen égő kandallója mellett, a hol az ember távol a nagyvilág zajától, édes nyugodalomban töltheti napjait s megvetve az udvari fényt, megvetve az irigyek rágalmait, édesen emlékezhetik jó barátairól.

Ime a magyar nemes ember gondolkozása, a hogy Kisfaludy Sándor is megrajzolja előttünk.

Nem. Jelleme mindezt meg nem türné. Én költői érzést és gondolatot látok benne.

Szeretett elandalogni, mélázni, elábrándozni, a mikor ideje engedte. Nem mindig engedte. Hivatala sok és sokféle és nagy birtoka sok gonddal járt. Kötelességérzete pedig tökéletes volt. A csonka munkát nem szerette. De azért van ideje az alispánnak is, a földesurnak is néha. Főbiró és alispán korában is Kehidán lakott s gyakran nyakába vette a határt s bejárta a dülőket. Ilyenkor gondolatainak s ábrándjainak élt. A dülők nevei, a melyek az ő birtokához tartoztak -203- Kehidán, a következők: Komlókert, Kiserdő, Örvényesi gyepük, Égett mező, Papfene-fenyves, Almási határ, Csomabükk, Pusztafalu, Paprét s még néhány. Ezeket járta. Néha az este vetette haza. Andalgás, ábrándozás nélkül lehetetlen is a költő lelkét elgondolni.

Ilyennek szerette volna sógorát is. Ezt irja neki Pozsonyból 1833-ik évi február 24-én:

– Kedves barátom, sógorom! Gyujts pipára, minek előtte soraimat olvasni kezded s égő dohányod bodor füstjének enyészetéhez hasonlitván a lefolyt vig farsangi napoknak sirbaszaladtát, ezen jelen lévő szomoru bőjti napokban a földi léha hiuságot megvetve, füstöld el a világ bolondságait. Gyujts pipára kedves sógor! S ez után komoly hidegvérüséggel olvasd által levelemet.

Nem hitte, hogy sokáig él. Állandóan valami belső betegséggel vesződött, melyet akkor talán az orvosok se ismertek tökéletesen. Erős fejfájásai és gyomorgörcsei szoktak lenni. A közeli halál gondolata azonban hidegen hagyta.

Deák György Zala-Tárnokról unokaöcscse volt. Ez német leányt vett el feleségül, bécsi udvari futárnak, Profettinek a leányát. A házasság 1834-ben történt. Unokaöcscse hét év mulva, 1841-ik évi augusztusban vitte el német feleségét és gyermekeit Kehidára atyafilátogatóba. Azt irja erről sógorának:

– Talán 7 év megint eltelik, mire ujolag eljön ide, de már akkor, ugy hiszem, többet nem az én látogatásomra. De ilyen a sors!

Ekkor 52 éves volt Deák Antal. Látszólag erős alak. -204- S alig tiz hónap mulva csakugyan meghalt. Unokaöcscse s annak német felesége többé csakugyan nem mehettek az ő látogatására.

Nagyobb, mélyebb költői erőről azonban nem méla gondolatai tanuskodnak, hanem elméssége, édes-bús vidámsága, humora. Ebben lett volna kitünő, ha kijut az irodalom napfényére.

1830. évi november elején vagy október végén sógora disznót öletett. Nagyon szép, kövér süge volt s Pozsonyba irt levelében Deák Antal előtt nagyon megdicsérte. Erre azt feleli neki Deák Antal:

– Hogy a második személy házadnál eddig a megölt disznó volt, azt most értettem leveledből. Igy tehát, ha magadat feleségeddel egy személynek tartod is, már én nekem nálad létemkor a disznó után volt a kompetencziám, ugy-e? Servus humillimus! Jó, hogy ezen dominust kimustráltad házi embereidnek sorából. Nem kell legalább vele a helynek elsőbbsége felett kompetálnom, stb.

Ez falusi elmésségnek látszik. De nem fukarkodott ő ezzel más kérdésben se.

1830-ban a királynénak, Karolinának, nevenapját november elején a karok és rendek megünnepelték. Volt nagy templomi hejje-hujja s mindenféle hókuszpókusz. A katonaságot kivezényelték diszben, a vár falán dörögtek az ágyuk, a hálaadó szent misét maga az ország primása, Rudnay, végezte. Deák Antal igy ir erről sógorának 1830. évi november 4-én.

– Már ha valakiért ilyen csákósüveges misét mondanak, -205- talán csak egynéhány lépcsővel fölebb emeltetik a mennyeknek kapujához, mintha a mi szegény falusi papjaink dörmögik el a requiem aeternam-ot. A nagy urak csak urak, sógor. Még Isten előtt is megcsalnák a szegény embert!

Sógora az 1832-ik év deczember havában azt ajánlotta neki, hogy házasodjék meg. Deák Antal ekkor 43 éves agglegény volt. Sógora is, Deák Ferencz is, de Klára huga is szerették volna, ha megnősül. Volt Söjtörön arra való urnő, derék, szép hajadon, közös ismerősük s Deák Antalnak is kedvelt barátnője. Származás, vagyon, alak, életkor, teljesen illő. Jókedvü hölgy, de kissé beszédes hajlamu. Oszterhuber hallott valami biztosat arról, hogy a nő szivesen lenne Antal ur felesége, Pozsonyba intézett levelében tehát melegen ajánlotta neki a házasságot s épen ezt a leányt.

– Szives, de általam ezuttal el nem fogadható ajánlatodat köszönöm; tartsd fel azt más olyannak számára, ki reá nagyobb érdemeket tett. Jól tudod te, hogy én minden hosszas csevegésnek ellensége, akkor, mikor a csendességet óhajtva keresem, egy bőbeszédü Proserpinának hangjai által mulattatásomat nem eszközölhetem. S addig, kedves Józsim, mig elbusultában ő szánakozó szivre találhat, légy mentora te, vezesd ügyeit, oszlasd bajait, töröld le könyeit, pótold ki szükségeit s nyujts ideig tartó enyhet és irt sebjeinek s oltóeszközt tűztől izzó Aetnájának! -206-

Ime, miként elméskedik saját házassága, vagy legalább azzal az urnővel való házassága dolgában.

Az 1830-ik év október havában Oszterhuber egyik ujjába szálka szuródott. A seb meggyuladt, nehezen lehetett kivenni, a seb fájdalmas volt, de azután begyógyult. Mindezt bőven megirja Deák Antalnak Pozsonyba. Antal ur erre fölséges vidámsággal felel. Levele igy szól:

– Hála Istennek, hogy még élsz! Azon nagy fájdalmaidnak, melyeket egy szálkának ujjadból lett kipiszkáltatásával szenvedtél, utolsó hozzám küldött leveledben való olvasásánál elszörnyedve iszonyodtam s alig tudtam magamon erőt venni szerfelett való csodálkozásom miatt, hogy ama rettentő kinokat egyébaránt is gyenge complexiód hogyan lehetett képes kiállani?

Tudni kell, hogy Oszterhuber József hizásra hajló, erős termetü, egészséges természetü fiatal férfi volt ekkor, a kinek ily kis mértékü sebzés épen nem árthatott. Mégis hosszan irja le az esetet levelében, mintha valami nagy dolog lett volna. Ezért évődik vele Antal ur, a ki egyébként igy folytatja levelét:

– De hátha azt még meggondolom, hogy ha ezen kis szálka nagyobb lett volna s azt vagy fogóval ujjadból kihuzni vagy kolbászvágó bárddal kivagdalni kellett volna és igy testeden nagy sebet kapván, az a mostani csipős hideg időben csak addig is, mig kosaidnak szőrét vizsgálgatván, a gyapjat ujjaid hegyével elválasztani igyekszel, megmérgesedett volna s igy a -207- brandt hozzá ütvén, ujjad hegyéről kezed fejére, onnan könyökedig, ettől válladra, válladról pedig a fejedet ugyan elkerülve, lefelé a szived gyökeréig terjedett volna: ugyan micsoda szomoru következése lehetett volna a kis faszálkának. Már ezen esetre előszedvén minden poeticai ideáimat, ily forma epitaphiumot készitettem volna sirkövedre:

– Semmit se óhajtanék tudni inkább, mint azt, hogy a mig ezen ártatlan kis szálka kipiszkálva lett ujjadból, hány ebadta csuszott ki a szádból. Azonban hála Istennek, csakhogy annyira lehettél utánna, hogy a levélirásban nem voltál akadályozva. Azért, sógor, vigyázz magadra ez után is, tüzet ne sokat, inkább mást piszkáljon ujjad, ne hogy a mi nem tiszted, abba kapva, oly sérelmet okozz ujjaidnak, hogy azok tollat ragadni nem tudván, a nekem küldendő levélirásban egészen felakadva légy.

Egyik gondolat a másikat követi, egyik elmésség a másikra tolul e levélben s a többiben is. Szinte csodálni lehet a vármegye oly komoly kormányzójától s a felelősségét annyira érző törvényhozótól. Költői lélek az, a mely besugározza az egész embert.

Sokáig volt az országgyülésen, de mindig vágyakozott haza. Erdei, mezei, barátai, a nyugalmas elmélkedésnek s a természetnek ezer bája, az ősökön való -208- elmerengés: ime, ezek vonzották őt. A tömeget, az udvari feszességet, a politikusok hivalkodását és ármányait nem szerette, mindig nehezen türte.

Deák Antal 1810-ig, husz-huszonegy éves koráig tanulta meg a magyar irodalmi nyelvet. Ez életkor az, melyben legfogékonyabb a lélek s melyben a költő elsajátitja, kiműveli s tökéletessé teszi a maga nyelvét.

1810-ig nem irt még se Vörösmarty, se Kisfaludy Károly, se Kölcsey s elismert nagy költő nem volt még Berzsenyi se. Az a magyar nyelv, a melyet ezek teremtettek, még nem volt meg. Deák Antal az ő ifju korában a nagyok közül egészen jól csak Csokonayt, csak a Himfy szerelmek költőjét, csak Kazinczyt ismerhette. De az ő nyelvük még nem a magyar költészet nyelve. Nem az, mely Vörösmarty, Petőfi, Arany alkotása.

Deák Antal nyelvét csak leveleiből lehet megismerni. Ez a nyelv a 18-ik század végének s a 19-ik század legeslegelejének irodalmi nyelve. Telve latinossággal s az akkor ugynevezett dicastériális nyelvészet sok afféle tulajdonságával, melyet ma furcsának és ódonságnak tekintünk.

De költeményei kétségtelenül mégis szebb nyelven irvák, mint levelei. A levelek nem a nyilvánosság számára készülnek s ott a pongyolaság nem hiba, hanem szokás. A költemények gondosabban készülnek bizonyára. -209-

Minden költői mű becse lényegesen attól függ, hogy benne a gondolatok és érzések minő alakban, a nyelv mekkora bájával jelennek meg. Költőnél és szónoknál a legfölségesebb gondolat is elvész vagy elgyöngül, ha nincs jól megalakitva.

Nem hiszem, hogy Deák Antal költeményei 1840-ben már az akkori magyar költői nyelv magasán álltak volna. És valószinünek tartom, hogy halála után öcscse, Deák Ferencz is igy vélekedett. A bölcs, meleg testvéri szeretettel, de mégis gondosan biráló szemekkel nézte meg azokat. S ugy találta bizonyára, hogy azok most már a Petőfi-kor hajnalán a világ elé nem jöhetnek. A nemzet azokban csak az elmult kor tiszteletreméltó avultságait szemlélhetné.

S a haza bölcsét még az a gondolat is vezethette, miért tegye ő közzé most már azokat a költeményeket, melyeket az ő édes, jó bátyja, mig élt, közzétenni, noha sokszor gondolt rá, soha nem sietett?

IGAZOLÁSUL.

Gyüjteményes munkáimnak »Emlékezések« czimü VI. kötetében van egy czikkem e czim alatt: »Deák utolsó bécsi utja«. Ezt több mint husz év előtt irtam. Ennek egyik-másik tételét megtámadta, kérdésessé tette azóta elhunyt jeles történetbuvárunk és irónk, Pesty Frigyes. Valami kis vita fejlődött ki köztünk. Vitázó feleletem ez.

Pesty Frigyes némileg kétségbevonja, vajjon én hiven közöltem-e ama fejtegetéseket, melyekkel Deák Ferencz 1867-ik évi február 8-án ő felsége a király előtt Bécsben a magyar király legfőbb kegyuri jogának törvényes és alkotmányos értelmezését megvilágositotta.

Annyi bizonyos, hogy én az ő felsége és Deák Ferencz közti beszélgetésen jelen nem voltam; azt is hiszem, hogy ott a két beszélgető egyénen kivül más nem volt, se gyorsiró, se jegyzőkönyvvezető s hogy ennélfogva a beszélgetést szóról-szóra visszaadni senki nem képes.

Én ugy irtam le, a mint Deáktól hallottam először 1869. évi májusban a Deákpárti klubban futólag s -211- másodszor 1872. évi karácsony első ünnepének délutánján Deák Angol királynő-beli lakásán – de már ekkor részletesen beszélte el. Közleményemből kihagytam először Deák beszédének azokat a részeit, melyek nem a legfőbb kegyuri jogra s nem Simor primás 1867. januári előterjesztésére vonatkoztak s másodszor kihagytam ő felségének Deákhoz intézett némely szavait, melyek közzétételére – ugy hiszem – nem vagyok feljogositva.

S Deák Ferencz nekem nem véletlenül s nem mellékesen beszélte el e fontos értekezést. Én egyenesen véleményét kértem akkor a fölött, vajjon helyes-e az én felfogásom bizonyos egyházpolitikai kérdésekben?

A 72-iki választásoknál ugyanis a veszprémi káptalan némely tekintélyes tagjai egyenesen interpelláltak engem, hogy az akkori Apponyi-féle egyházpolitikai programm pontjai felől mint vélekedem? Én nyiltan megfeleltem erre a Deák-párt pártgyülésén, de bizalmasan is kifejtém nézetem Markl nagyprépost és Pribék István püspök előtt. Amaz elhunyt már, utóbbi most is él s neki választási programmom ide vonatkozó pontját irásban is átadtam.

Erre nézve kérdeztem én meg Deák Ferencz véleményét, ki atyai kegyességgel és bizalommal mondá el előttem nézeteit s e közben az 1867 február 8-diki bécsi kihallgatást is.

Szavait, mint más alkalommal is szoktam, feljegyeztem magamnak, noha jegyzeteim nagy részét s köztük ezt is – fájdalom – 1875-diki hordozáskodáskor elvesztettem. -212- De szavai oly élénken maradtak emlékezetemben, hogy azok valószinüleg nagyon kevéssé térhetnek el, in merito semmi esetre se az általa mondottaktól.

Irott bizonyitványok természetesen nem állanak rendelkezésemre. Hiszem azonban, hogy gróf Andrássy Gyulának s báró Eötvös Józsefnek a kihallgatás után nem sok időre szintén elmondta Deák s nem lehetetlen, hogy Csengery Antal nagybecsü jegyzeteiben, melyek közül azonban én csak egy kormányválságra vonatkozót ismerek, szintén meg lesz örökitve e fontos tanácskozás. Biztosan tudom azonban, hogy Kerkapoly Károlynak is elmondotta Deák Ferencz s ő is emlékezik arra, ha talán nem oly részletesen is. Ő is él ma is, módjában áll nyilatkozni e dologról.

Pesty Frigyes két körülményre alapitja látszólagos kételyét. Az egyik az, mintha tán Deák nem mondta volna, hogy királyaink az apostoli király czimet csak Mária Teréziától kezdve használnák – s Pesty Frigyes csakugyan kimutatni igyekszik, hogy már korábban is használták.

Deák Ferencz 1873-ik évi junius hó 28-án a képviselőházban igy nyilatkozott:

»Emlitik, hogy Magyarország királyát, mint apostoli fejedelmet illeti meg e jog, (t. i. a jus placeti) de hivatkozom nálamnál a históriában jártasabb férfiakra, én ugy tudom, hogy az »apostolicus rex« czimét legelőször Mária Terézia kezdte használni, különösen egy pápai breve folytán; azelőtt e czimet a magyar királyok sohasem használták. Tehát e brevének volna az az eredménye, az apostoli czimből folyna az a jog, hogy -213- a magyar király más jogokat is gyakorolhat, mint minőket más státusok fejedelmei gyakorolnak?«

Ime e szavak világosan mutatják, hogy Deák Ferencz csakugyan ugy tudta, a hogy én közöltem, hogy t. i. Mária Terézia volt az első rex apostolicus.

Igaz, hogy Pesty Frigyes nagyobb historikus, mint Deák volt. És Pesty hivatkozik is I. Lipót királynak az esztergomi érsekhez intézett egyik leiratára, melyben ő magát apostoli király minőségében állitja elő s ebből következteti Pesty, hogy már Mária Terézia előtt is használták az apostoli királyi czimet.

Azonban én Deákot a közjognak, sőt a közjog történetének terén is – értvén a hazai közjogot – Pesty Frigyesnél jártasabbnak s mindenesetre illetékes interpretatornak tartom, és sok minden okból azt hiszem, hogy e kérdésben Deáknak van igaza.

Mindenekelőtt hivatkozom XIII. Kelemen pápának 1758. évi augusztus 19-én kelt s Mária Teréziához intézett »Carissima in Christo Filia« kezdetü brevejére, melyet Pesty Frigyes is jól ismer s melyben a pápa az országnak és a magyar nemzetnek a keresztyénység védelmében szerzett nagy érdemeiért Mária Teréziát, de csak ugy, mint Magyarország királynéját és csakis »ezen országban való örököseit« motu proprio et certa scientia ac matura deliberatione deque Pontificae auctoritatis plenitudine az apostoli király czimével, nevével és nevezetével feldisziti, megtiszteli, felékesiti és kitünteti. Vajjon tehát használhatták-e ez előtt királyaink az apostoli czimet? -214-

Egyébiránt tényleg maga I. Lipót se használta. Ő is csak a primáshoz intézett leiratában a »regius apostolatus« czimet használja. Ez pedig közjogilag véve egészen más dolog, legalább a nomenclatura mezején, mert ez a magyar királyoknak Sylvester pápa bullájára alapitott jogából folyik.

S végül Deák közjogilag létezőnek csak azt ismerte el, a mi az ország törvényein alapult, alkotmányának megfelelt s az ország hozzájárulásával gyakorlat által szentesittetett. S azért mind I. Lipótnak, mind II. Józsefnek, mind I. Ferencz Józsefnek lehetnek s kétségtelenül vannak is nagy számban oly intézkedéseik s elnevezéseik, melyeket közjogilag érvényesnek, tehát létezőnek se Deák el nem ismert, se mi soha el nem ismernénk. Például a »Szerb vajdaság és Temesi bánság ura« – czimezés s több efféle.

Másik aggálya Pesty Frigyesnek, hogy azt a levelet, melyet Deák ő felségének idézett, nem Hunyadi János irta, hanem a pesti 1450-ik évi országgyülés.

De megjegyzem, hogy Deák Ferencz maga se tudta, mi mindenféle tárgyban kérdi őt ő felsége s különösen nem készült előre a patronátus kérdésében való érvelésre s azért nem is vitte magával se Schwandtner Scriptores stb. II. kötetét, se Kollár Ferencz Ádám Historiae dipl. Juris Patronatus stb. könyvét, a hol e levél egészben közölve van. Hanem hamarosan eszébe jutott – mint nekem is későbbi kérdésemre mondá – Kelemen Historia Juris stb. művének első kötete, mely -215- ben a 196-ik lapon a levél csakugyan olyformán van a jegyzetekben bevezetve, mintha azt Hunyadi János kormányzó küldte volna a pápához. Egyébiránt az 1450-ik évi országgyülés decretumai a hivatalos Corpus jurisba nincsenek fölvéve s azért Deák bizony nem nagyon tévedett, hogy a levelet Hunyadinak tulajdonitá. Meglehet, ő Schwandtnert és Kollárt nem is látta, vagy csak fiatal korában igen régen, de Kelemenre jól emlékezett.

De habár a dolog természeténél fogva én szórul-szóra nem irhattam is le az ő felsége és Deák Ferencz közti beszélgetést: a kérdés meritumában s az ezt feltüntető fontosabb szavakban nem tévedtem s kétség nem bántott. Ha biztos nem lettem volna erről: ily alig megmérhető fontosságu nagy kérdésben bizonyára nem közöltem volna azt a czikket, mely közjogi küzdelmeink történetének egy kis fejezetét van hivatva megörökiteni.

Bár közéletünk kiválóbb s maholnap sirba szálló férfiai, kik Deákhoz közelebb állottak, mint én, megőriznék emlékezetét ama szavaknak, melyekben Deák az ország történetének elrejtett részleteit bizalmas körben oly gyakran felvilágositá, oly gyakran fölfedezé.

DEÁK ANTAL NEM FOGAD EL UDVARI KITÜNTETÉST.

Deák Antalt meg se kérdik, meg se hallgatják, hanem tudta s beleegyezése nélkül kinevezik királyi tanácsosnak. Deák Antal pedig meg se köszöni a király kegyét, hanem egyszerüen visszautasitja. Pedig alispán volt és követ volt.

Igy beszéltek hajdan az öregek. Meg is mondták az esetről véleményüket. Az udvari emberek azt mondták:

Vajjon melyiknek van igaza? Az udvari embernek, vagy a hazafinak-e? Hogy történt hát az eset? Mi az a királyi tanácsosság?

Királyi tanácsos ma is van, régen is volt. Régen consiliarius regius volt a neve latinul. Udvari kitüntetés ma is, régen is az volt. Nem jár vele se rang, se hivatal, se munka, se felelősség, de fizetés se. Tisztességnek csakugyan tisztesség azok előtt, a kik komoly dolognak tartják. Mindig sokan vannak, a kik annak tartják. De még többen vannak, a kik semminek se -217- tartják. Csak társadalmi csecsebecsének, játéknak, hivalkodásnak, czifraságnak. Valami jó, kemény hazafinak sohase szokták adni. A kemény hazafi ferde szemmel néz rá, mintha labancz volna, a ki királyi tanácsos. Mintha azt gondolná: vajjon mit vétkezett ez az ember a haza ellen, miben járhatott az osztrák kezére, hogy az udvar igy kitüntette?

Ingyen bizony nem adták hajdanában sem… Vagy meg kellett érdemelni, vagy meg kellett szolgálni. De azonfelül meg is kellett fizetni. Hajdan hatszázötven forint volt az ára, a mai pénzben ezerháromszázhatvanöt korona. Nem tudom egész bizonyosan, de ugy hiszem, ma is ez az ára, ha különös kegyből felét vagy az egészet el nem engedik. Kellett érte folyamodni, a főispán adott hozzá ajánlatot, megszerzésének tehát csak az volt a módja, a mi körülbelül ma is. A király hajdan se tudta, ma se tudja, ki az ő vidéki, mezei tanácsosa. Hajdan nem is szokták személyesen megköszönni a királynak. A király német is volt, messze is volt, Bécsbe kellett járni utána, nem is szerette a sok ismeretlen járó-kelőt maga körül. Most másként van. Most a királynak kedvére van, ha kegyességét megköszönik. Igy kell érteni az ujságok czikkét, a mikor olvassuk, hogy a király általános kihallgatást adott s ötvenen-százan, ime ezek-amazok voltak felséges szine előtt.

Ma bővebben osztogatják ezt a czimet, mint hajdanában. Több ember van hozzá. A vágy és törekvés is nagyobb utána. Isten tudja, mi az oka. Bizonyosan a közerkölcs lett sikérebbé. Hajdan az emberek mintha -218- többet adtak volna a belső értékre, mint a külső látszatra. Most mintha megforditva volna. Pedig az egyenlőség érzete ma nagyobb az embereknél, mint régen volt. Legalább szivesen dicsekszünk effélével.

Hajdan nagyobb értéke volt a »nagyságos« czimnek, mint most. Ma mindenki »nagyságos ur« és »nagyságos asszony.« Ki tartja most már különös megtiszteltetésnek a »nagyságos« czimet?

Régebben nem igy volt. A vármegye törzsökös tisztviselőit, sőt az országgyülési követeket is csak a »tekintetes« czim illette meg. A nagyterjedelmü uradalmak ura is csak tekintetes ur volt, ha nem volt mágnás, főispán vagy aranykulcsos. Festetich Antalt Veszprém vármegyében csak tekintetes urazták, pedig hatvanezer hold földje volt s rettenetes gazdagsága.

A »nagyságos« és »méltóságos« czim ritka volt, mint a fehér holló. Mágnás még csak akadt, de nagyságos ur kevés akadt. Ha valami nyugdijas referendárius, vagy királyi táblabiró közibénk tévedt: megnéztük jól. Mert ő már nagyságos ur volt vagy méltóságos is. Bécset is látta, királyt is látott, potentátokat is látott. Hires, nevezetes ember.

Deák Antal 1825-től 1833-ig volt követ Zalából s egyuttal Zala vármegye alispánja is. Feltünt Kölcseynek, pedig valami bensőbb barátság nem volt köztük. Deák Kölcseyt ott az országos ügyekben nagyon is poétának tartotta, komoly dolgokban pedig nem szerette a poétát. Hiszen igaz, hogy Kölcsey csakugyan költő volt Isten jóvoltából. -219-

Hanem az a furcsa, hogy Kölcsey is költőnek tekintette Deákot. Azt irta róla országgyülési naplójában:

– Arczában van valami Himfyhez hasonló, van valami, a mi költőt sejdittet.

Volt költői tehetsége Deák Antalnak is, irt költeményeket ő is. De honnan tudhatta ezt Kölcsey?

Elvégre költő is lehet királyi tanácsos, noha egy se jut eszembe, a ki száz esztendő óta az lett volna. Deák azonban, mint alispán és követ csakugyan lehetett. És lett is.

A mikor Pozsonyba fölkerült: az udvarnál s a magas kormányszéknél csakugyan nem a legjobb hirben állott. Kurucz szivü, kemény fejü, ellenzéki férfiunak tartották. Jól emlékeztek három év előtti dolgára. Akkor volt 1822-ben és még 1823-ban is, a mikor a kormány a törvénytelen adókat és ujonczokat be akarta hajtani. A vármegyék megtagadták az engedelmességet. Nem fogadtak szót. Nem adtak adót és ujonczot. A mindenható miniszter, a hires Metternich herczeg, a főkorlátnok az utolsó Koháry herczeg volt. Mindenképen igába akarták hajtani az országot. Királyi biztosokkal és katonákkal árasztották el a vármegyéket. Törni vagy hajolni: ez volt a kormány bölcsesége.

A vármegyére komisszárius ült és katonaság. Összehivták a nemesi karokat és rendeket közgyülésre Zala-Egerszegen a vármegyeházába. Ott volt Deák Antal is. mint a vármegye egyik vezér-tisztviselője.

A komisszárius nem hitte, hogy a karok és rendek -220- valami simán fogadják el a törvénytelen rendeleteket. Biztatta őket, meg is akarta őket ijeszteni. A mikor legjobban tanácskoznak, csak hozzák ám a hirt a terembe, hogy kivül baj van, a svalizsér katonák körülvették a vármegyeházát. A ki kuruczkodik, jaj lesz árva fejének.

Könnyü elgondolni, mi lett ennek a következménye. Ritka korszak az, mikor az emberek a fegyverrel szembeszállnak. Akkor még nem volt olyan korszak. A karok és rendek, ki féltéből, ki jókedvéből, ki fogcsikorgatva elhallgattak s elfogadták az engedelmességet. De Deák Antal nem fogadta el, hanem a helyett azt mondotta:

– Tekintetes nemes karok és rendek! A kormány követelése törvénytelen, de talán a felséges királyunk iránt való jobbágyi hódolatból magam is rászántam volna annak elfogadására. De, ha a katonaság kényszerit, nem fogadom el. Jó szóért, okosságból talán megtettem volna, de az erőszakos karhatalom se nem jó szó, se nem okosság. De nem is törvényes. Látom, hogy a tekintetes karok és rendek meghajolnak. Én nem. Itt hagyom a karok és rendek gyülekezetét.

Föltette kalpagját s kiment. Ugy ott hagyta a megyegyülést, mint Szent Pál az oláhokat.

Az ily ember nevét akkor, ha egyébként jeles név volt, föl szokták jegyezni a feketekönyvben. Az ily ember hiába folyamodott volna udvari kitüntetésért, rendért, rangért, titulusért, még királyi tanácsosságért is.

Hogy mégis megkapta, annak története van. Följegyezte maga is, följegyezték a történetirók is. S hogy elutasitotta magától, azt hazafi-érdemül jegyezték föl. Maga Kölcsey is megjegyzi országgyülési naplójában:

– A zalai Deák Antal… éppen az, ki a mult országgyülésen az udvartól önként ajánlott tanácsosi czimet el nem fogadta!

De hát valami különös érdem volt ez? Valami nagy dolog ez? Hogy még a koszorus költő is méltónak tartotta emlékezetét megörökiteni?

Fölment az országgyülésre. Alig harmadfél év mulva a vármegyeházi jelenet után. Igaz, hogy a miként országszerte hirdették, akkor már a nemzet és a király kiengesztelődött egymással. Csakhogy az emberek akkor még nem voltak oly feledékenyek, mint most. Nem volt annyi röpködő ujság, nem árultak két-filléres lapokat uton-utfélen. Nem olvastak az emberek annyit, nem is feledhettek annyit. Deák Antalt az a hir előzte meg, hogy benne a legjobb hazafiak egyike, a nemzeti ellenzék vezérférfia lépett föl az alkotmányért folyó harcz porondjára. Valóságos kurucz.

Csakhogy nagyravágyás nélkül való, szerény, hallgatag, ritkán szóló férfiu. Terhére volt a csillogás, terhére volt a tömeg rivalgása, nemcsak nem kereste, hanem egyenesen elkerülte a zajos népszerüséget. Ez volt egyik oka annak is, hogy a hol vezérkednie kellett volna, onnan gondosan félreállt.

Erkölcse őstiszta, felfogása és gondolkozása köztársasági. -222- Dicső öcscsének, a haza bölcsének példaképe. Az akkori viszonyok közt csaknem komor gondolkozásu. Kiáltó példát hozok fel erre.

A trónörökös koronázását 1830. évi szeptember 20-ára tüzték ki. V-ik Ferdinánd fejére kellett tenni a szent koronát. A nagy eső és vihar ugyan e napon elmosta az alkotmányos szertartást, de azért hat nap mulva megtartották.

Szeptember elején Pozsonyba vitték a koronát. Nagy udvari pompa kisérte az ereklyét. Kiállt a polgárság és a katonaság. Ágyudörgés és harangzugás töltötte meg a levegő-eget. Uri bandérium, fényes, aranyos, ezüstös fogatok, ragyogó küldöttségek tolongtak a koronát vivő kocsi körül. Öröm, vigság, hejje-hujja.

Deák Antal igy ir erről 1830 szeptember 9-én kelt levelében sógorának, Oszterhuber Józsefnek:

– Magam is a nép tolongásai közbe szorulván, alkalmatosságot adott a fényes látomány a felől való elmélkedésemre, hogy ha vajjon egy idegen nemzetbeli, kivált gyökeres republikánus ember itt megjelenvén, látná, hogy egy minden élet és lélek nélkül való portékának mint lehet oly hathatós morális erőt tulajdonitani, hogy annak ennyi pompát csinálnak üdvözlésére, vajjon nem hinné-e inkább azt, hogy mi a felvilágosodásnak még sötét századában egy arany bálvány tiszteletével ábrándozunk, semmint azt, hogy az uralkodási despotizmusnak fanatikus hódolói vagyunk, kik a megkoronázott főnek kormánya nélkül magunkat vezérelni és igazgathatni nem is tudnánk. Pedig ugy van! Egy -223- magyar arisztokratának legtisztább felvilágosodása mellett is azt kell hinnie. Mert konstituczionális dogmája, hogy a megkoronázott király lehet csak törvényes kormányzója s e nélkül a király nem is lehet király. Amaz nevetségének tárgyává tenné azt, a miben emez hathatós erőt lel. S mindkettőnek igazsága van a maga nézőpontjában!

A korona csak élet és lélek nélkül való portéka. Arany bálvány tiszteletével ábrándozunk. Az uralkodói despotizmus hódolói vagyunk. Ily gondolatok lepik meg elméjét. Pedig ily gondolatokért, mikor még ő ötéves gyermek volt, nemes vértanuk vére boritotta a vesztőhelyet Buda várának Vérmezején.

Ily férfiut akartak legfelsőbb királyi kegygyel udvari kitüntetésben részesiteni.

Rendszer volt ez akkor. A haza igaz nagyjait, a nemzet méltó vezéreit mind meg akarták ejteni. Vagy rémitéssel és üldözéssel elnémitani s a köztérről leszoritani. Igy tettek Kölcseyvel, Wesselényivel, ifj. Balogh Jánossal, Kossuthtal. Vagy pedig kitüntetéssel, magas hivatallal, adománynyal, kecsegtetéssel az ellenzéktől elvonni s a kormány szolgálatába hajtani.

Metternich rendszere volt ez. Minden hitvány kormány igy dolgozott a Habsburgok alatt. De talán sohase jobban, mint a nemzeti ébredés korszakában. A két Deák-testvér szemei előtt. Az 1825-iki, 1830-iki és 1832-iki országgyülés minden nagy alakját kisértetbe hozták. -224-

Bartal Györgyöt, a nagy közjogtudóst, megtették az udvari főkorlátnoksághoz referendáriusnak, udvari tanácsosnak, méltóságos urnak.

Szerencsy Istvánt, a jeles szónokot, személynökké, kegyelmes urrá, a követek táblájának elnökévé tették.

Plathy Mihály Bars vármegye ragyogó tollu főjegyzője volt. A vármegyék ellenállásának korszakában az ő hatalmas művei védték az alkotmányt s kéziratban elterjedtek az egész ország területén. Kitünő szónok is volt. Királyi tábla birája lett. Nagyságos ur. Elnémult.

Elnémult Somssich Pongrácz is. Ő is a királyi táblára vonult s aztán ő is kegyelmes rangra emelkedett. Kiváló tagja volt Somogyból a követek táblájának.

Ragályi Tamást a nemzet vezérévé jelölte ki a sors. Hatalmas szónok, hóditó egyéniség, forró népszerüség vette körül alakját, minden szavát. Két vármegye is megválasztotta követének egyszerre. Róla készült a legszebb országgyülési dal. Elterjedt a dal végig az országon. De mi még gyermekkorunkban énekeltük. A mikor az önkényuralom a Szózatnak s a Kossuth-dalnak éneklését eltiltotta: ezt kifeledte a tilalomból. Félszázad előtt, mikor Jókai Pápára jött, Eszter nénje látogatására, a főiskola ifjusága e dallal üdvözölte. Régen porrá, hamuvá vált már Ragályi, a mikor e dalban a hon nagyjai még mindig könyeiket hullatták, »hogy Ragályi nem jött el követnek«. A hirharang azt kongatta, hogy felesége »nagyságos asszony« akart lenni. E miatt fogadta volna el a királyi táblai biróságot. Akár ezért, akár másért – elfogadta. Elnémult örökre. -225-

Hát Vay Ádám, a lelkes hazafi, az óriás birtoku, büszke ősmagyar, az ellenzék dicsősége? Grófságot adományozott neki a király.

Hát Felső-bükki Nagy Pál, a ki legelső volt a nagyok között, a ki fölkeltette Széchenyiben a hazamentő isteni szikrát s a kinek nemzetünk történetében nagy iróink még mindig nem jelölték ki eléggé azt az örökké ragyogó helyet, mely őt alkotmányunk és nyelvünk megmentésében méltán megilleti. Elhallgatott, csöndessé vált, nagy ritkán emelte föl hatalmas szavát. A felszin után gondolkodók azt beszélték, hogy gróf Pálffy Ferencz erdőségeinek gondnokságát kapta meg a kormánytól évi tizenhatezer pengő forint fizetéssel.

Idősb Balogh Jánost és idősb Pázmándy Dénest nem kisértették meg. Öregek voltak már s a természet rendes törvénye szerint ki kellett dőlniök. Inkább fiaikat kisérte szemével a kormány.

Ezek sorába tartozott Deák Antal. Csakhogy ő nem volt öreg. 1830-ban még csak negyvenegy éves volt. Jó lett volna megszéditeni őt is. Csakhogy nem merték. Elméje mély és éles, természete közdolgokban komor, jelleme szilárd, mint a bércz, még a népszerüség zaját is tudatosan kerüli; miként merjenek közeliteni ily férfiuhoz?

A régi főkanczellár herczeg Koháry Antal volt. Ő hirtelen gutaütésben meghalt 1826. évi junius 27-én gróf Zichy osztrák miniszter oroszvári kastélyában Utána Reviczky Ádám lett a főkanczellár. Ez eredetileg köznemes volt; jobban szemügyre vette az embereket, -226- mint Koháry herczeg. Ez valami mást gondolt ki, hogy Deákot megközelitse. Nem az egyszerü durva adományt vagy megvesztegetést.

A követek, kivált a kik alispánok vagy főjegyzők is voltak egyuttal, csak ugy bomlottak a nagyságos czim után. Ha már hazamentek, mint nagyságos urak akartak hazamenni. Ez a gyöngeség lepte meg az embereket, a társaságokat, különösen az asszonyokat.

Deákot nem lehetett megkérdezni, hogy elfogadja-e a királyi tanácsosságot? A felelet nyilvánvaló lett volna. Se nem kéri, se el nem fogadja. Ez fölfelé nem is lett volna se sértés, se gorombaság.

De ha meglepik vele? Ha megkérdezése nélkül ruházzák föl az udvari kitüntetéssel? Mi lesz akkor?

Akkor már a király neve is ott szerepel. A király nyilvánvaló s közhirré tett kegyét visszautasitani már gorombaság lenne a kormány ellen, sőt sértés a király szent személye ellen. Ezt már Deák nem cselekszi Köztisztségekhez, vármegye kormányzásához szokott oly higgadt és komoly férfiu, mint Deák, azt nem teszi. Ha nem tetszik is neki, jó arczot mutat s hallgat.

Hajdan az országgyülésnek első hete látogatásokkal, üdvözlésekkel, deputácziókkal, hiábavaló szertartásokkal telt el. Az alsó tábla üdvözölte a főrendeket, a főrendek az alsó táblát. A nádorispánt, a nádorispánnét, az ország primását üdvözölték mind a főrendek, mind a megyei karok és rendek. Ha király jött vagy királyné, vagy trónörökös, vagy valamely nevesebb főherczeg: meg szokták köszönteni. Minden üdvözlést küldöttség végezett. -227- A küldöttség megválasztása mindig nagy gonddal történt. Nem lehetett megsérteni egy kerületet is. A papságot nem volt szabad kihagyni. A horvát követekre tekintettel kellett lenni. A jászok, kunok, hajduk, királyi városok is a világon vannak. Mindezeknek ott kellett lenni a küldöttségekben. Ha pedig már azok a legmagasabb és magas uraságok megkapták az üdvözlő jó reggelt: következtek még a főkorlátnok, az országbiró, a bán, a tárnokmester, a főlovászmester, a királyi személynök s egyéb mindenféle zászlós urak. Jó reggelt, kegyelmes uram! Hogy érzi magát, kegyelmes uram? Egészségére váljék az éjszakai nyugodalom, kegyelmes uram! És igy tovább.

Deák Antal kerülte a feltünést s ámbár rettentő terhére volt a sok öltözködés, kard, sarkanytu, kalpag, kócsagtoll, azért csak elment gratulálni, a hova küldték. Vármegyéje tisztességét meg kellett óvni.

Elment hát a főkorlátnokhoz, Reviczky Ádámhoz is, a ki már akkor gróf volt, titkos tanácsos volt és mindenféle jeles rendek tulajdonosa. És a kinek a zsebében már ott volt titkon a királyi tanácsosság.

Az volt a szokás, hogy a követek elsétáltak a kegyelmes ur előtt, megmondták a nevüket s meghajtották magukat. A kivel a kegyelmes ur beszélni akart, azt megszólitotta és ott fogta magánál. Igy történt Deák Antallal is.

– Gratulálok én is, Domine Magnifice! Hallottam már nevét, jó hirét. Ő felsége Consiliáriusa lett a Domine Magnifice!

Deák Antalt meglepte ez a szó. Hogy ő Consiliárius Regius! Nem is álmodott volna ilyet. Már most mit csináljon? Megköszönje? Hisz ez azt jelentené, hogy el is fogadja. Vagy talán nyomban visszautasitsa? Ott a fényes gyülekezetben, magával a főkorlátnokkal keveredjen vitába? Elrontsa talán az ünneplést?

Akármilyen bölcs ember volt Zala követe és alispánja: egy szempillantás alatt nem tudta magát valami okos dologra határozni. Nem szólt egy szót se, meghajtotta magát s tovább ment, helyet adott az utána következőnek.

A dél elmult, az ebédet is elköltötték, pipaszóra is került a sor. Deáknak óriási fejfájása és gyomorfájása támadt. De azért tünődött a dolog fölött.

Hiszen az udvari kitüntetést kérni kell, ő pedig csakugyan nem kérte. Talán nem is kapta meg. Talán a főkorlátnok összezavarta valakivel a nevét. Most koronázás előtt és folyamata alatt ugy ömlik az udvari kegy, mint a záporeső. Kartársai közt, a követ-alispánok közt Tökölyi, Bittó, Fodor csanádi, aradi, borsodi alispánok is megkapták a tanácsosságot. Ő nála bizonyosan tévedett gróf Reviczky Ádám főkorlátnok.

Tévedett a manót. Délután négy óra tájban jön egy secretarius-féle lótófutó s nagy pecsétes praesidialis levelet hoz Domino Domino Magnifico Antonio Deák, -229- Consiliaro Regio, Vicecomiti et Ablegato Inc. Comitatus Saladiensis ibi-ubi etc.

Tehát mégse tévedés. Mégse tréfa. Mégis megvan a baj! Ott a király sajátkezü aláirása.

De most már nem gondolkodott tovább. Fogta a nehéz, reczés, kékszinü diósgyőri papirost s a jó vastag lúdtollat s efféle levelet irt a főkorlátnoknak. Közlöm a levél egy részét, hogy nyájas olvasóm lássa, hogy milyen udvarias, ünnepélyes, czikornyás, sőt ravasz módon kellett még Deáknak is a nagy urakhoz szólani hajdanában.

– Domine Excellentissime! Megértvén ő felségének irántam mutatott kölcsönös kegyelmét, azt a legmélyebb alázatossággal vettem. Mivel pedig ezen Tanácsosi hivatalért vagyis Titulusért sohasem instáltam, sem az arra való vágyás soha elmémet és szivemet el nem foglalta, ugyanazért ezen különös kegyelem megnyerését egyedül csak Excellentiádnak tulajdonithatom s ezért örökös hálaadó köszönetet nyilvánitok érte stb. Mivel azonban én semmi jutalomra méltó érdemeket nem tettem, azok pedig, melyek hivatalom viseléséből folynak s a melyek addig, mig azon hivatalt viselni is fogom, legszorosabb kötelességemhez tartozók, mint olyanok, melyek jutalmat se nem érdemelnek, se nem is kivánnak, de egyébként is az én tulajdon helyzetemben a diszes Tanácsosi ranggal diesekedni nem is bátorkodom, azért engedje meg Excellentiád, hogy… ő felségének ezen most nekem érdemetlenül nyujtott kegyelmét valamely más esetben önmagam kérhessem. -230- Excellentiádnál pedig a végett könyöröghessek, hogy ezen általam el nem fogadható megtiszteltetéstől fölmenteni s az ujonnan kinevezett Királyi Tanácsosok sorából kihagyni méltóztasson. Egyébiránt erősen igérem, hogy én minden Titulus nélkül is, a mig élek, valamint hazámnak hiv fia és polgára, ugy bizonyosan Királyomnak is hiv alattvalója lenni meg nem szünök.

– Igy tehát, kedves sógor, oda a pünkösdi királyság, vége van a Magnificus Titulusnak. Voltam tehát néhány óráig Consiliarius Regius, bár a király tanácsomra nem szorult is… Azt fogják némely Nagyok gondolni magukban, hogy vagy durvaság, vagy butaság tőlem ily nem kért kegyelmet el nem fogadni, én pedig nyugodt vagyok szivemben, hogy van még a magyar ég alatt olyan ember is, ki a hiuságot megveti. Ehhez egyébiránt nem nagy meggyőződés kell, nem is virtus tőlem.

Mind a bécsi, mind a magyar ujságok kiirták természetesen, hogy ő királyi tanácsos lett. A csufság hát megesett rajta.

Nem akarta türni. Nyilatkozni akart, hogy se nem kérte, se el nem fogadta. Azonban a Királyi Személynök rárontott, hogy az isten szerelméért ezt meg ne tegye. Legfelsőbb utasitása van, hogy erről őt lebeszélje. Ez torzsalkodás lenne a királylyal.

Deák Antal nem hagyta magát könnyen legyőzni. Végre abban egyeztek meg, hogy jól van, ujságban -231- ugyan nem nyilatkozik, de a ki őt nagyságos urnak meri szólitani, annak megmondja az igazságot magyarán.

De azért volt egyszer-másszor némi perpatvara miatta. Öreg barátja és rokona Csertán Károly például Zalából olyan levelet irt neki egy hónap mulva, mely tele volt nagyságossal és királyi tanácsossal. No hiszen megfelelt neki istenesen.

– Vak apád, öreg barátom! Látszik, hogy a vén lantos minden nap egy nótát felejt. Tudod te, hogy én nem vagyok tanácsos. Ha a király csufot üz belőlem, el kell türnöm, mert jó alattvalója vagyok s armádiám sincsen. De már rokonaimtól, barátaimtól el nem szenvedhetem. A ki vagyok, az maradok.

MARASZTJÁK A KÖVETET.

Ez is Deák Antallal történt az 1832-iki országgyülésen. A követséget megunta, le akart mondani róla, azonban követtársai nem akarták megengedni, hogy lemondjon. Marasztalták minden áron.

Igy egyszerüen előadva is érdekes az eset. Országgyüléseink történetében igy egyszerüen és röviden van megirva. De a hogy a marasztás történt, annak részletei valósággal gyönyörüek. Kivált most, hetven év mulva, a mikor ezer ember lót-fut, izzad a követség után s pusztitja egészségét, vagyonát és jókedvét, hogy megnyerhesse a választók bizodalmát.

Ha nem csalódom, az 1832-iki országgyülést ez év deczember hónapjának valamelyik napjára hivta össze a király. Deák Antalnak már nem volt kedve a követséghez. De a megyei karok és rendek rajt hajtottak, Ferkó öcscse is javasolta, sógora Oszterhuber is sürgette, hát csak belenyugodott a választásba. Meg is jelent Pozsonyban az országgyülés megnyitására kellő időben. Pontos szokott lenni minden dolgában.

Jó lakásról is gondoskodott számára a Főlovászmester. -233- Valami Birinek nevü jó pozsonyi polgár 444-ik számu házában kapott kellemes lakást. Maga is, irnokja is, huszárja is. Még a jó társaságot se feledték el szá mára. Tőszomszédja Villax volt, a zirczi apát s Balassa kanonok, a veszprémi székes-káptalan követe.

Mindene meglett volna hát, csak éppen a kedve nem jött meg a követséghez. Sőt az is elment, a mi talán idejöttekor megvolt.

Mi ennek az oka? Hiszen az 1825-iki és 1830-iki országgyüléseken is itt volt már. Mondhatni, majdnem szokásává vált a törvényhozói foglalkozás.

Nem hitte, hogy hosszu életü lesz. Ekkor negyven három éves volt. Kinzó főfájásokkal és gyomorbajokkal vesződött állandóan. Igaz, hogy kilencz év mulva meghalt, de ő maga azt se tartotta bizonyosnak, hogy élete addig is eltart. Élete hátralevő részét, mint mindenki szokta, otthon való nyugalomban szeretné eltölteni.

De ez még se elég ok. Okos ember tudja, hogy az élet folyamata s vége nem szükségképen ugy következik be, a hogy az ember maga sejti vagy gondolja. Ő pedig okos ember volt. Sőt az okosnál is különb. Jó és remek gondolkozásu ember volt, a kinek meggyőződése, vére, jelleme azt parancsolta, hogy a kötelességet teljesiteni kell, akármeddig tart az élet. S nem is volt ő valami sinylődő ember szinében. Jól termett, zömök, erős, hatalmas alak, széles vállakkal, vastag nyakkal s gyakran ábrándozó, de rendesen kemény tekintettel. Ily arczot látott benne Kölcsey is. -234-

Talán költségesnek vélte a pozsonyi életet. Fizetést, napidijat, mint követ, nem fogadott el. Senkitől soha semmit se fogadott el. Hidegen nézett a kormány kezében levő gazdag javadalmakra is. Sohase látott belőlük még egy jó ebédet se. – De azért lemondásának oka ez se lehetett. Több ezer holdra rugó birtokai elbirták az ő szerény igényeit.

Azt irja sógorának 1833 márczius elején, hogy az országgyüléssel már torkig van.

De az ő egész felfogása, egész hazafiui bölcsesége, ugy látszik, már nem fért össze az időkkel. Más idők, más viszonyok, más emberek támadtak, mint a hogy ő igazán szerette volna.

Sok ellenzéki jó barátja az 1825-iki országgyülésről már elmaradt, megingott, a kormány táborába ment át.

Az ujak közül néhány kiváló férfiut nem tudott megkedvelni. Kölcseyt se szerette. Inkább költőnek tartotta, mint államférfinak. Azt irta róla: »inkább literator, mint diplomatikus«. Talán Wesselényi s ifjabb Balogh János heves kifakadásait is erőseknek vélte, a melyek nem vezetnek jóra.

Talán Werbőczy régi magyar nemesi alkotmányát is féltette kissé. Mint benső barátja: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Kerékkötő nem akart lenni, de a viszonyokkal, az időkkel és a sok beszédü szónokokkal se akart együtt száguldani. Hová? Meddig? Mi a végczél? A nemzet nagysága és boldogsága. De utunkban áll Bécs is, a Habsburgok kajánsága és nagy hatalma. -235-

Arra törekedett, hogy Ferkó öcscse legyen a követ utána. Öcscsének csodálatos bölcsesége talán biztosan tudja vezetni a nemzetet.

Sok egyéni oka mellett talán ez volt döntő rá nézve. Talán ezért sietett a követségről lemondani.

– Csak kérlek kedves sógor továbbá is, hogy közgyülekezetetek alkalmával válaszszatok helyettem követet s ha akárki talán az én további megmarasztásomra törekedne, egész elhatározással nevemben jelentsd ki, hogy én semmi, de a világon semmi esetre is (ha csak halva nem), Pozsonyban maradni nem fogok. Azért válasszatok s ha lehet, válasszátok Ferkó öcsémet.

Pedig nagyon szerették, nagyon becsülték, kiváló és jeles embernek tartották kartársai, a követ urak. Azt irja erről sógorának:

– Minden eddigi fáradságomért az a legszivesebb elégtétel részemre, melyet édesdeden is érzek, hogy nemcsak az országgyülési Előlülők, hanem követtársaim is általában, még pedig mind az ujak, mind az öregek is nagy részvéttel bánkódnak elmenetelemen s szünet nélkül iparkodnak, sőt kérnek is szándékomat változtatni és az nekem elég satisfactió, hogy ezen pályámat is becsülettel futhattam által.

E szavakban se önhittség, se hivalkodás nincs. Deák természete idegen volt ettől. De még tévedés, még tulzás sincs. -236-

A mikor a követek nem birták Deák elhatározását megingatni, elmentek a nádorispánhoz s azt kérték föl, hivassa magához Deákot s beszéljen lelkére. Talán akkor megmarad.

József főherczeg nádorispánnak mérhetlen tekintélye volt Pozsonyban. Nádorispán és főherczeg is, az országgyülés elnöke is s azon kivül öreg ember. Sokkal öregebb, mint Deák. Lehetetlen, hogy szavának, kérésének, intésének ne legyen foganatja.

A nádorispán magához hivatta Deák Antalt s érzékeny szavakkal intette és kérlelte, hogy hazája és vármegyéje iránt ezentul is ugy teljesitse tisztét, mint eddig. De legalább az urbéri kérdések befejeztéig.

A beszéd nincs megörökitve. Deák feleletét se ismerjük szóról-szóra. De felelet maga a tény. Deák Antal megmarad elhatározása mellett. Lemond.

De a követek még ekkor is remélték, hogy megmarasztják. Összebeszéltek titkon s 1833. évi márczius 19-én a következő nyilatkozatot szerkesztették. Bezerédj István, Tolna követe fogalmazta.

– Bizodalmunknál fogva, melyet Deák Antal, nemes Zala vármegyének követje képviselői pályáján egyenes, tiszta lelkü, derék magatartásával s eljárásával méltán s nagy mértékben megnyert s eleven kivánságunkhoz képest, hogy jeles tulajdonai Hazánknak javára tovább is a törvényhozásban gyümölcsözzenek, szivesen kérjük őtet, hogy képviselői hivatalát tovább is folytassa s barátjainak körükből, kik köztük létét igen nagyra -237- becsülik, ne távozzék. Kelt Pozsonyban, márczius 29-én. 1833.

Minden vármegyének két követe volt. Ötvenkét vármegyéből száznégy követnek kellett volna lenni, de csonka volt az országgyülés, csak kilenczvennyolczan voltak jelen. De igy is a követeknek több mint fele volt ott az értekezleten, a ki a nyilatkozatot aláirta.

– Ezt az irást 52 követ, még pedig a legjelesebbek aláirták. Sőt sokan, kik alá nem irták is, még aznap és másnap személyesen megszólitottak, hogy ők nem tudván előre az irománynak készültét, nem irhatták ugyan alá, de szinte azon forró vágygyal és óhajtással vannak, a melyet az aláirottak az irásban kifejeztek.

Azonban a követek nem maradtak meg az irásnál. Gyülést hivtak össze Deák tudta nélkül s ott öt tagu küldöttséget választottak részint az irat átadására, részint kérelmük élő szóbeli előterjesztésére.

A küldöttség tagjai voltak: Gróf Andrássy György, Palóczy László Borsod követei, Dubraviczky Simon Pest-Pilis-Solt követe, Hertelendy Miksa Torontál követe és Bezerédj István Tolna követe. Ezek lakásán ünnepélyesen fölkeresték Deák Antalt.

– Szállásomon megjelenvén, valamennyinek nevében Palóczy ékes előadásával s több… a Haza javára törekvő igyekezetem dicsérésével megkért, hogy az -238- országgyülésen tovább maradjak. Elgondolhatod kedves sógor, micsoda érzésbe helyheztetett engemet ily sok jeles, az ország minden részéből itt megjelent hazafinak ezen szives indulatja!… Sajnálom, hogy föltett szándékomat nem változtathatom, de ezen érdemes barátaimnak is… nyilt szivvel, de fájdalmas bánkódással is kijelentettem, hogy ha egészségem s ez által életem fentartása nem hajtana az otthoni nyugodalomra, bizonyosan én volnék az, ki nemcsak kérésüket, de csak egy intésüket is örömmel teljesiteném.

Deák Antalnak volt igaza. S az igazságot meg is mondta ott követtársainak. Azt mondta:

– Ne aggódjatok kedves barátim. Nem vesztetek velem semmit s nem veszt a haza. Ámbátor szives barátságtokért mig élek, háládatos érzéssel leszek, de azért elfelejtetek ti engem. Küldök én magam helyett egy fiatal embert követnek, kinek kis ujjában több ész és tudomány van, mint egész bennem.

Akkor emlékeztek Deák Antal szavaira, melyeket azután megörökitett nemzetünk történetirása.

MIKOR DEÁK FERENCZET KÖVETNEK VÁLASZTOTTÁK.

Mindig eszembe jut, valahányszor követválasztás vihara zug az országban, hogy lett követté először Deák Ferencz. Ha eszembe jutott: el is mondom apróra.

Nem azért mondom el, hogy az ő választását összehasonlitsa valaki a mai követválasztásokkal. Hetvenkét év előtt lett követté. Nagy idő. Öreg emberré válik a csecsemő is ennyi idő alatt. Elidősül a felnőtt tölgyfa is hetvenkét év folytán. Azóta özönviz rohant végig felettünk, – eltemetett árja és iszapja sok mindent. Átalakult a világ s megváltoztak a lelkek. Miként lehetne tehát azt a kort összehasonlitani a mostanival?

Azután Deák Ferencz se születik ma már. Ha születik is, meg nem nő. Nincs jó föld hozzá az emberek szellemében. Ős föld, ősi talaj kellett ahhoz. Hol van az már? Ma iskolában nevelik a szivet, könyvből a lelket, hivatalban a hazafiságot, magas kegyek árnyékában az emberi nagyságot. Törpék nemzedéke. De a választás is más, mint akkor. Hol van most már a régi vármegye? Most a kerületek zajongó sokasága -240- választ zászlók lobogásával, harsogó éljennel, fuvarral és napi ellátással minden vármegyében öt-hat helyen. Akkor pedig összegyültek egy helyre a vármegye egyházi és világi főrendei s a köznemesekből álló karok és rendek. A vármegye háza fogadta őket, diszruhás huszárok a kapu alján karddal adták meg a tiszteletet. Kardosan, panyókával, templomi diszben foglaltak helyet a zöld asztal körül a karok és rendek. Előttük a feszület és az ólom-tintatartó. Hátuk mögött az ifjuság, a jövőnek nemzedéke, a jövőnek reménysége. Érett megfontolással meghányták-vetették, ki köztük a legalkalmasabb, ki lehetne disze az országnak, dicsősége és becsülete a vármegyének? Kinek elméje bölcs, tudása bőség, hazafisága kőszirt. Találtak. Higgadt módon kijelentették: ő lesz a követünk. Azután feszület elé állitották. A legelső egyházi rend felolvasta előtte a vármegye esküszövegét. Hitet kellett tennie az Atya, Fiu, Szentlélek, Teljes Szentháromság egy örök Istenre, hogy hazájához és annak alkotmányához hű marad. Kezébe nyomták az igazságlevelet s aztán nagy sürü isten áldásával utnak eresztették.

Hát bizony ily módon választották hajdan a követet, a mig a bécsi udvar bele nem egyeledett a követválasztásokba. Ily módon lett először Deák is követté. Nem is lett ő másként soha. A mikor korteskedés folyt, embervér folyt, vesztegetés folyt és szenvedély lobogott a választásnál: el nem fogadta a követséget világért se.

Volt ilyen választása is egyszer. De én nem erről akarok szólani, hanem az 1833-ikiról, a mikor huszonkilencz -241- és fél éves korában a zalavármegyei nemesi karok és rendek először küldték föl Pozsonyba.

Antal ur volt a követ, az ő bölcs és nemes testvérbátyja. Azonban Deák Antal ur megunta a követséget. Most már a harmadik gyülésen képviselte vármegyéjét, de szörnyen megunta követi állását. Miért unta meg? Hiszen még csak negyvennégy éves volt. Bizalom környezte otthon, szeretet és tisztelet az országgyülésen. Szava se volt sulytalan, tekintélye is nagy, még a nagyméltóságu főkorlátnok és királyi személynök is nagy figyelemmel voltak iránta. Hát miért unta meg?

Talán meg lehetne erre is felelni, de én bizony ezt most nem feszegetem. Bizonyos, hogy 1833. évi márczius 3-án azt irta sógorának:

– Engemet, ki már csak nyugodalomban kivánom életemnek kevés, hátralevő napjait tölteni, mostani helyheztetésemből Ferkó öcsém mentsen ki.

Bizonyos, hogy a nádorispán közbenjárása s követtársainak marasztalása se használt semmit. Le akart mondani s haza akart menni minden áron.

– Márcziua elején a nemes vármegyére adandó resignatiomat Hertelendy Károlynak el fogom küldeni, azon kinyilatkoztatással, hogy az április 15-iki közgyülekezetre szolgáló meghivó levelében ezen tárgyat beiktassa. -242-

E tárgy volt Deák Antal lemondása s ujabb követnek az ő helyébe választása.

Igy is történt. Az április 15-iki megyei közgyülésen már uj követet kellett választani.

A vármegye hirdetései, körlevelei, értesitései akkor nem a hivatalos hirlapok utján történtek. Hirlapja nem is volt a vármegyének se hivatalos, se másféle. Még magának az országnak se volt igazi. A nyilvánosság egészen más volt, mint a mostani.

A mi a vármegye dolga volt, ahhoz nem volt semmi közük se a királyi városoknak, se a parasztoknak. Az csak a nemesség dolga volt.

Ha közgyülést tartott a vármegye, az összehivót elkészitette az alispán s a fontosabb kérdést az összehivóban megemlitette. Deák Antal lemondása, beszámolása s az uj követ megválasztása a fontosabb kérdések közé tartozott.

A meghivót a vármegye kanczellistái leirták a szükséges számu példányban. Annyi példány volt szükséges, a hány szolgabirája volt a megyének s azon fölül még két példány. Egyiket a főispánnak kellett elküldeni, a másikat a megyeház kapujára kellett kiszegezni.

Egy szolgabirói járáshoz tartozott Zalában harmincz-negyven falu. Több-kevesebb. A szolgabiró már jól tudta, hol laknak a nemesek. Néhány faluja nemes falu volt. Oda elküldte az alispáni meghivót. Nemes uraimék lássák, hallják, értsék: miről van szó. Hogy azután elmennek-e a közgyülésre vagy otthon maradnak: az az ő dolguk. -243-

Tudni kell azt, hogy senki se akart abban a rengeteg vármegyében követ lenni.

Először is a vármegye iránt való alkotmányos kötelessége. Most Antal bátyja volt az alispán. Mig odajárt Pozsonyba: ő volt helyette a substitutus alispán. Ha tehát Antal hazajön, pedig senki se hivja, menjen helyébe Ferkó öcscse. Helyettesitse ott is. Ez már csak világos.

Azután az legyen a követ, a kinek mindenképen van hozzá esze, tudománya, ereje, egészsége. A ki helyett van, a ki gazdaságát vezesse. A ki után nem sipákol se asszony, se sok gyerek. A ki el nincs adósodva s a ki nem sóvárog hivatal és kitüntetés után.

Ha mindezt nemes uraimék számba vették: mindenképen Deák Ferencz mutatkozott alkalmasnak.

Azonban nemes uraimék nem sokat törődtek az egész követválasztással. Valaki csak elfogadja a követséget. Körülbelül mindegy az: akárki lesz. Azután a nemes urak rábizták az ügyet vezéreikre. Ott van Csányi László, Horváth János kamarás, Deák Antal, Hertelendy Károly, Oszterhuber József s a kálvinista nemesség vezetője Kerkapoly István. Elég nagy fejük van hozzá, elég okos és jó emberek, majd tudják ők, kiből legyen az uj követ.

Erről az oldalról is Deák Ferencz volt a legalkalmasabb. Hiszen a vezérek valamennyien rokonok. Ki -244- testvér, ki sógor, ki vér szerint való atyafi, ki jó szomszéd, ki jó barát. Egyetlen egy sincs köztük, ki Deák Ferencznek vételkedő társa volna vagy a kinek ellene kifogása lenne.

Maga Deák Antal, a legnagyobb tekintély, épen csak Ferkó öcscsét óhajtja követnek.

Örökké érdekes az a levél, melyben erről sógorát értesiti. Sorai igy szólnak:

– A mostani országgyülési tanácskozásokban én nem legcsekélyebb aktivus részt veszek; meg is nyertem eddig követtársaimnak bizodalmát; – meghallgatnak s több előadásaimat elfogadják. Ferkó öcsémet már csak azért is becsülnék, hogy az én testvérem s ő ezzel is sokkal hamarabb s előbb eljuthatna a bizodalomnak azon fokára, melyet más minden erőlködése mellett is soha el nem érhet. Bőbeszédü emberre itt nincs szükség, mert az ugyis elég van. Hanem hideg megfontolásra; – józan itéletü s az előforduló tárgyakhoz egész mértékletességgel szóló ember kell itt, a kiknek száma pedig nem sokra telik. Ilyen nemü követet képzelek és várok Ferkóból, kinek mind egészsége, mind ideje is a mellett megengedi a hosszabb itt lételt. Iparkodjál azért őtet te is arra birni, hogy ha a sors a választásban ezen nemes és mindenkor becsületre méltó provincziára őt találná, egynéhány rágalmazó embernek ostoba kifakadásaira ne hajtson s hazájának ügyét szivén hordozván, azt, a mire őtet, mint hazai polgárt e részben kötelessége felhivja, teljesiteni igyekezzék s engemet… mentsen -245- ki s azon becsületet is, melyet megyénknek én szerezni törekedtem és szereztem is, továbbra tartsa fenn… Válasszátok, ha lehet, Ferkót, kit én Pozsonyban bevárok s őtet minden dologba bevezetni kivánok és fogok.

Ime, Antal ur levele! Nagyon fontos s komoly figyelemre nagyon méltó ez minden tekintetben. Milyennek kell lenni a követnek? Miféle természetü férfiak a követ urak? Miféle követet vár ő Ferkó öcscséből? Hogy kell megőrizni a vármegye becsületét? E kérdésekről be hagy ez a levél pillantani Antal ur gondolkozásába.

Volt egyik országgyülésen egy követtársa Baranyából. Kajdacsynak hivták. Egészen jóravaló ember volt, de az a szerencsétlenség történt vele, hogy egy nyilvános teremben épen akkor ütötte meg a guta, a mikor egy tévedt fiatal nővel enyelgett. Hajh, minő megbotránkozást keltett ez Deák Antal lelkében!

– – Hát hiszen azt jól sejtette Deák Antal, hogy az ő Ferkó öcscse fentartja a vármegye becsületét. Hanem hát baj támadt. Olyan baj, mely dugába dönthetett minden reménységet.

A bajnak oka pedig az ő Ferkó öcscse volt. A ki sehogy se akarta a követséget elvállalni. Azt mondta:

Szükszavu volt. Nem igen mondta meg, miért nem való neki a követség. Rajt hajtott Csányi László is, Oszterhuber is, még a jó Klári nénje is. Nem igen használt. -246-

Márczius közepén megirta Oszterhuber Pozsonyba, hogy Ferkó nem akar vállalkozni. Antal ur igy felel márczius 24-ről:

– Ferkónak, azt irod, nincs kedve helyembe az országgyülésre jönni. Ezt, megvallom, nagyon sajnálom. Kár neki egy néhány zavart okozni törekvő embernek alattomosságai által magát a közjónak előmozditásától elrettentetni engedni. Ha nekem is ez zsinórmértékül szolgált volna, nem kellene most itt lennem s talán némely jónak elősegéllésében munkástárs nem lettem volna. Ha azonban épen nem engedi magát reá beszélleni: erőltetni nem lehet.

Az ember azt gondolná: Antal ur azért akart a követségtől minden áron menekülni, hogy Ferkó öcscsének utat nyisson munkára, érdemre, dicsőségre. Óhajtotta is, hogy öcscse jőjjön utána. De ha nincs kedve hozzá: ám ő maga mondja, ne erőltessétek.

Hogy üres hiuságból vonakodott volna, hogy rokonai és barátai unszolását várta volna: föltenni se lehet. Az ő jellemében ily gyöngeség nem lakott.

A kérdés csakugyan nehéz. Hiszen a követséget valakinek mégis csak el kell vállalni. S akármily szerény volt is Deák, bizonyára érezte, mulhatatlanul éreznie kellett, hogy ő annyira legalább is rátermett mint a vármegyében akárki.

Csodálatos ez, de én mégis ismertem kiváló férfiakat, a kik erejük ugy vélt gyöngesége miatt nem akartak követté lenni.

– Mit keressek én ott – ugymond – a képviselők közt az én fogyatékos ismereteimmel?

Pedig a legnagyobb elme összes történetiróink között. S igazán nagy elme, óriási magyar tudással és miveltséggel.

Ott van Kerkapoly Károly. Negyven év előtt biztattam a képviselőségre s megjósoltam, hogy fényes jövő vár rá.

– Nem ugy lesz az. A sok kiváló jeles ember közt észrevétlen keveredem el.

– Miféle jeles emberek? Nézd meg a mi vármegyénk követeit. Ezeket ismered. A többi vármegye is csak ilyeneket küld.

De ott van maga Kölcsey. A gazdag, nagy és szép lelkek mintája. Felfogásáról, érzelmeiről, mikor követté választották, számot ád naplójában. Ő is csekélynek tartotta erejét arra, hogy követi állásának fenséges feladatait teljesithesse.

Végtelenül szerette Antal bátyját s büszke volt rá. Semmire másra, de bátyjára büszke volt. Egyszer-kétszer Pozsonyban is fölkereste s boldoggá tette a -248- nagy tisztelet, figyelem és barátság, mely bátyját körülvette. Azt hitte talán, ha ő nem áll be helyette követnek, talán a bátyja szivesen megmarad helyén.

Bátyja is czéloz levelében erre. Arra inti Ferkó öcscsét, hogy néhány zavart okozni törekvő embernek allatomosságaival ne törődjék. Ez azt mutatja, hogy a Deák-testvéreknek is volt ellenségük vagy legalább pártos ellenfelük.

Valami Csik Boldizsár nevü nemes ember, ugy rémlik előttem, ügyvédfele, valamikor siker nélkül törekedett valamire Deák Antal alispán előtt. Törekvése nem sikerült s azért boszusággal volt tele Deák Antal ellen. Ebből nem is csinált titkot s uton-utfélen birálgatta személyét s hivatali és követi működését. Néha ocsmány szavakat is használt. Ugyanez időben. Oszterhuber megirta Deák Antalnak, hogy Csik azt mondta Egerszegen nyiltan, hogy Antal ur az ő országgyülési működésében csak egy jezsuita generálishoz hasonlitható.

Antal ur nagyon érzékeny volt az ilyen bántalomra Csiknak volt néhány kortyándi társa is. Szájaskodása nyomatéktalan volt ugyan, de Antal urat egyszer-másszor mégis keserü kifakadásra birta.

Elgondolta, hogy nemesebb és önzetlenebb hazafi, mint Antal bátyja, senki nem lehet. Ő se lehet. Ime, -249- nem fogad el napidijt s visszautasit minden javadalmat és kitüntetést. Még se ment az ócsárlásoktól, még se ment a rágalmaktól. De hát ez legyen a közéleti szereplés jutalma? A haza iránt való szent kötelességek hű teljesitésében se legyen már menedék az irigyek, orvok, rágalmazók alattomosságai ellen? Mire való akkor a követség s még a vármegyénél is a tiszti állás? Nem sokkal jobb-e otthon maradni, az ősi földet szántogatni s a világ zajától elvonulva az életet csöndes elmélkedésben tölteni? Vagy fönt a bükkös szélein, a Kehida-patak omlásos és vadvirágos partjain méla andalgásban ábrándozni s a mikor lehet, a kandalló mellett vidám jó barátok társaságában bodor pipafüst mellett enyelegni?

Talán valamennyi ok közrehatott, hogy Deáknak ne legyen kedve a követséghez.

A karok és rendek az április 15-iki közgyülést Zala-Egerszegen megtartották. Nem voltak sokan. Átkozott rossz tavaszi utak voltak mindenfelé. Alig voltak kétszázan. Deák Antal lemondását elfogadták, de abban is megegyeztek az urak, hogy mást nem küldhetnek helyébe, mint Ferencz öcscsét. Egyhangulag, vita nélkül választották meg egy-két percz alatt.

Deák Ferencz e szép, egyhangu választás után elfogadta a követséget. De nem örömmel s nem jó kedvvel. Tiz nap mulva ment Pozsonyba, hol még néhány napot együtt töltött Antal bátyjával.

Minden vármegyének két követe volt. Az egyik az -250- első, a másik a második követ. Ezt a sorozást nem a törvény rendelte, hanem a szokás. Eddig Deák Antal volt az első követ s zalabéri Horváth János a második. Most Horváth lett az első s Deák Ferencz a második. Második a szokás szerint, de valósággal első. S azóta mindig első negyvenkét éven keresztül. Elsőségét sohase vitatta el senki.

Mi különbség volt az első és második követ között? Valósággal és törvény szerint semmi. De a gyakorlat mégis megszülte azt a különbséget, hogy a mikor a vármegyének az országos ülésben szavazni kellett: akkor az első követ adta elő a vármegye szavazatát. A régi országgyüléseken nem a követek, hanem a vármegyék szavaztak. Pest, Zala, Borsod például ide szavaz, Pozsony, Veszprém, Szatmár amoda. Néha a két követ nem volt egy véleményen. Ritkán fordult elő ez az eset, de előfordult. Ilyenkor egyik követ szavazata lerontotta a másik követ szavazatát. S ilyenkor annak a vármegyének nem volt szavazata. Igy vezették a naplóba például:

Deák Ferencz Pozsonyba érkeztétől fogva egy ülést se mulasztott el. Se országosat, se kerületit. Szorgalmas volt példásan. De kedve bizony sokáig nem jött meg a követséghez.

– Itt ülök az iróasztalomnál betegen és kedvetlenül. Betegen, mert az influenza engemet is meglepett, -251- de mellette még egy ülést sem hagytam el. Kedvetlenül pedig, mert mostani idejövetelem azon fontos lépése életemnek, melyet megbántam. Hidd el, édes barátom, ha kötelesség és becsület állhatatosságot nem parancsolnának, én hamar, igen hamar közöttetek lennék; de igy csak levelem jelenik meg helyettem. Csak abban panaszlom sorsomat és a közjónak sülyedését.

Ime, 1843-ban se vállalt követséget. Erre azonban jó oka volt legalább Zalában.

De 1847-ben se vállalt. És ha gróf Batthyány nála nélkül meg akarja alakitani az első felelős kormányt, még 1848-ban se vállalt volna. Pedig ki aratott több sikert? Ki szerzett nevének maradandóbb dicsőséget?

Lelkiállapotának olyan tünete ez, melyet érdemes különösen megvizsgálni. Talán lesz rá időnk.

Az influenza, melyet emlit, akkor volt, akkor terjedt el köztudat szerint először hazánkban. Vagy tiz évig garázdálkodott akkor. Megtámadta keményen Deák Antalt is. Ő le is irja a betegsége természetét és lefolyását. Deák Ferenczet mégis enyhébben érintette. Erős testalkata s fiatal kora megmentette attól, hogy ágynak essék.

LEVELES LÁDA.

Tudós ember tudja, öreg nemes tudja, a mai nemzedék alig tudja, mi az a leveles láda. Beszélnek irásról, iratcsomagról, irattárról, levéltárról s más efféle gyüjteményről, de leveles ládáról nem.

Belép az ember a kis birtoku öreg nemes falusi hajlékába. A szobabeli mind olyan, mint másutt és mindenütt. Hosszu lócza a fal mellett, túl a Dunán pad a neve. A lócza hajlatánál, vagy fönt, vagy a lócza alatt – ott van egy kis faszekrény. A neve láda. Hossza nincs egy méter, magassága nincs félméter. Fekete, régi, avult készség. Se nem butor, se nem szerszám, mégis valami. Van rajta némi czifraság is, inkább faragva, mint festve. Ütött-kopott, csorbult portéka. Sokszor volt már kézben. De azért szuette. Ezer apró lyuk van rajta mind a hat oldalán. Hanem be van zárva keményen. A macska ráfekhetik a tetejére, de a gyermekek nem nyitogathatják.

Semmi más, csak levél. Papirosból és kutyabőrből -253- való levél. Szennyes, sárgásbarna a szine, töredezett a hajtása, itt-ott egérrágta, esőitatta a széle minden levélnek. A penész is belekapkod egyikbe-másikba. Pöcsét is van némelyiken, még selyemzsinóron függő ökölnyi pöcsét is.

A jó öreg nemzetes ur, a kis nemes gazda nem tudja már a leveleket elolvasni. Idegen nyelven, deák nyelven irvák. Ő is tudna hozzá, ha kedve lett volna a kollégiumba járni. De nem volt. Jobb szeretett otthon őgyelegni, vadászni, lóháton mászkálni. De azért minden levélről tudja, mi van benne. Megtanulta még gyermekkorában az öregektől. Ime ez Kun László király levele. Abból az esztendőből való, a mikor a cseheket agyonverte. A búberki pusztáról és malomról és halastóról van benne szó. A levél megvan, de Búberek már hol van? Az is megvan ugyan, de ráfeküdtek az Esterházyak. Ember legyen az, a ki őket onnan elhengeriti. – Ime a másik levél. Nem is Mária királyné adta, hanem az ura, a mikor még nem volt király, csak a feleségének volt ura. Ezt a levelet már Hunyadi János is látta fiatal legényember korában. – Ime ezt a káptalanbeli urak irták alá Esztergomban. Ez a másik valami mandátum, ez a harmadik valami statutoriális, ez a negyedik valami divizionális. És igy tovább. Ha az ember szivesen hallgatja, elmeséli nemzetes uram a magyarok történetét a kievi csatától kezdve s nemzetségének történetét a tatárfutástól kezdve. Mert ez mind benne van a leveles ládában. -254-

Ma már nem sokat törődnek a leveles ládákkal. Más a világ. A török és a német össze-vissza pusztitotta az országot. De azért Zala vármegyében száz meg száz háznál megvan a leveles láda. Esztendők is el mulnak a nélkül, hogy valaki fölnyitná vagy belenézne, de azért őrzik gondosan. A család kincstára az.

Ha csikó született: arról bizony nem vettek föl jegyzőkönyvet. Ha gyerek született: azzal se futottak paphoz, iródeákhoz, közjegyzőhöz, hiteles helyhöz, hogy nevét, korát, nemét, apját, anyját, minden pereputtyát irják föl valami papirosra. Most papirosvilágot élünk, akkor szabad világot éltünk. Hanem azért az igazságról akkor is gondoskodtak.

Ott volt az ősi birtok, a nemzetség birtoka. Arról kellett lenni irásnak. Ha határt jártak, birtokot háboritottak, ha adtak-vettek, csereberéltek, ha zálogositottak, ha osztozkodtak: minderről irás készült. Ez az irás azután megőrizte a birtokot is s az elevenek és holtak igazságát is. Ez az irás volt az anyakönyv is, a telekkönyv is.

Minden nemes ember atyafia, vérsége, osztályos rokona volt minden nemes embernek. Ezt a rokonságot ugyan száz évről könnyü volt kimutatni, mert az öregek el tudták mondani élőszóval. De kétszáz, háromszáz vagy ötszáz évről már csak akkor lehetett kimutatni, ha a leveles láda tele volt alkalmas irásokkal.

Mai észszel azt kérdeznők, mi köze ahhoz Péternek -255- vagy Pálnak, hogy az ő ősei ötszáz esztendő előtt kivel házasodtak, kivel voltak vérrokonságban? De üres ám ez a kérdés, ha a régi állapotra gondolunk. Ma ugyan csak hatodiziglen engedi meg a törvény az örökösödést, de hajdan, 1848 előtt végtelenül megengedte s nekem nemcsak ahhoz volt jogom, hogy öregapám öregapja vagyonát örököljem, hanem ahhoz is jogom volt, hogy a dédősapám dédősapjának vagyona is rám nézzen, ha közelebbi rokonok nincsenek. Tehát már ennélfogva is mulhatatlanul szükséges volt a leveles ládát gondosan őrizni s abba minden birtokirást szépen beletenni. Másként ki tudná a mohácsi csata előtt való időkből az atyafiságot kimutatni?

Néhai nemzetes Hertelendy Gáspár urnak is megvolt az ő leveles ládája ezelőtt jó kétszázötven esztendővel. Csakhogy ez a leveles láda Söjtörre nézve meglehetősen szegény volt.

El nem kell felejteni, hogy Hertelendy Gáspár volt Deák Ferencznek, a haza bölcsének anyai ágon vagy jobban mondva leányágon dédősapja, minthogy az ő egyenes unokája volt az a szépséges Hertelendy Anna, a ki hites férjétől, Deák Gábortól szülte idősb Deák Ferenczet, a haza bölcsének édesapját. És el nem kell felejteni, hogy Söjtör volt Zala vármegyének az a hires falva, a melyben Deák Ferencz meglátta a napvilágot. Itt halt meg a szülés fájdalmai közt édesanyja; itt van ma is változatlan ősi alakjában a szülőház s itt van a szülőházon Zala vármegyének emléklapja.

Söjtör ma is nagy falu, hajdan is nagy volt. Sok -256- nemese, sok jobbágya, hatalmas urai. A gazdag Sümeghy nemzetségnek egyik ősi fészke. Valamikor sok pusztája volt. Ugy gondolom, Szivölgy vagy a mint hajdan nevezték, Aszuvölgy, Tófej, Puszta-Szent-László, Urbonak hozzátartoztak. Részben most is hozzátartoznak. A Deákok nemzetségének sok dicsősége sugározza be ezt a vidéket.

Régen Sütör, Sőtör, Sütér néven is nevezték. Nagysága s lakosságának száma csak Zala falvaihoz képest érdemel emlitést. Zalának öt-hatszáz falva sokkal kisebb mint Söjtör.

Két-háromszáz év előtt még fontosabb hely volt, mint most. A Valiczka-patak völgyén terül el. E völgy a török háborukban nagy katonaút volt. A mikor a kanizsai basák egy-egy csapat katonát martalóczutra kiküldtek Zala, Vas vármegyék és Stájer ellen, a martalóczok gyakran erre vették utjokat. El kelle hát látni a vidéket őrségekkel. Ebből aztán nagyobb baj lett, mint a török harácsolásból.

A jó osztrák szomszéd különösen őrködött, hogy Stájert a török ne bántsa, telerakta tehát a Valiczkavölgyi falvakat beszállásolt katonákkal. Ám e katonák németek, vallónok, olaszok, csehek, mindenféle gyülevész népek voltak. Gyülölték, pusztitották a magyar népet. Sokkal nagyobb és sulyosabb átokként nehezedtek a népre, mint a török martalóczok. Török, tatár csak keresztül száguldott a falun; el is vitte, a mihez könnyen juthatott, de meg is lehetett vele alkudni. Csak a menyecskéket, leányokat kellett egy-két napra -257- előle az erdőbe, bozótba eltelepiteni. Azon túl békesség volt megint egy-két esztendőre.

De nem ugy tett az osztrák, a pokol fajzatja. Nem ismert ez semmi szentet, a ki magyar volt. Ágyasházat önmagának, ólat a lovának tetszése szerint foglalt, követelt, parancsolt, durva volt, lopott, rabolt, fosztogatott. Feltörte a pinczéket, gyujtogatott, dőzsölt, kinozta az embereket s üldözte az asszonyokat. Megtörtént gyakran, a nép maga hozta ellene titkon a törököt.

A sok keserü panaszt a vármegye nem türhette. Söjtörre laktanyát épitett, természetesen a söjtöriek segitségével. A hol most az emeletes Deák-ház áll, fönt a domb magasán, odaépitette a laktanyát. Akkor nem laktanya volt a neve, hanem kvártélyház. A nép kovártéháznak nevezte, a mint hogy a huszár ma is ugy nevezi a szállást katonanyelven.

A söjtöri leveles láda legrégibb levele csak 1698-ról szól. Csak egy-két év előtt kergették ki a törököt Nagy-Kanizsa várából. Nemzetes Hertelendy Gáspár uram ekkor nagyon meg volt szorulva pénz dolgában. Nem éppen hiábavaló módon, hanem szerzés miatt. Söjtörön akkor pénzzé tett mindent, a mit a birtok csonkitása nélkül pénzzé tehetett.

Volt ott egy nemes birtokos társa: Mátay Márton, Pénzes és szerző ember. Ennek zálogba adja egy söjtöri és egy tófeji jobbágyát s két puszta jobbágytelkét 100, azaz száz forintért. A jobbágyat természetesen ijastul, fiastul, feleségestül adja zálogba. Nem oly módon, mintha valaki ma zálogba teszi az óráját. -258- Hanem ugy, hogy ezentul a jobbágy Mátay Mártonnak dolgozik s nem Hertelendy Gáspárnak. S igy marad mindaddig az állapot, mig a száz forintot Hertelendy Gáspár vissza nem fizeti.

Fél év mulva ujra megszorul. Akkor megint egy jobbágyát s negyedrész puszta jobbágytelkét adja zálogba megint Mátay Mártonnak s fiainak és testvéreinek, de csak hat évre, 150 magyar forintért. A jobbágy neve Bana Gergely.

A leveles láda legérdekesebb levele mégis az, a mely arról szól, a mikor Deák Gábor, a haza bölcsének öregapja 1765-ben megveszi a vármegyétől a söjtöri laktanyát. Nem is épen olcsón veszi meg. Fizet érte vagy kétezer forintot. Négy darab elismervényt a megtörtént fizetésekről gondosan megőrzött a leveles láda.

Ebből a laktanyából épült a söjtöri Deák-kastély magas dombon, emeletre. Nincs is oly magas ház több Söjtörön. A kastély történetéről másutt szólunk. Itt lakott Deák Gábor s fia idősb Deák Ferencz. De a haza bölcse is sok időt töltött itt, különösen 1825-től 1833-ig, a mikor Antal bátyja országgyülésen volt s helyette ő gazdálkodott Kehidán is, Söjtörön is.

KEHIDA TÖRTÉNETÉBŐL.

(A gyermek ugy fejlődik, mint az élőfa. – A kehidai anyakönyvi följegyzés. – Deák József pap jegyzetei. – Mikor épült a templom? – Ebergényi József pap. – A falu telepitése. – Horváth Zsigmond pap. – Az elsikkasztott forradalom. – A papot földnégyelésre itélik. – Csodálatos menekülése.)

Kehida történetéből csak arra ügyeltem, csak azt az időt vettem különös figyelembe, a mely alatt a Deákok voltak urai. Deák Gábor, idősb Deák Ferencz, Deák Antal és Deák Ferencz.

Se történetbuvár nem vagyok, se Zala vármegye történetirója. Nem is leszek. Én a haza bölcsének egyéniségét kutatom.

Ez az egyéniség a gyermek és ifjukorban fejlődött, miként másé s korán és kereken kiképződött, megalakult és megállapodott, miként igen kevés emberé a világon.

Az egyéniség ugy fejlődik, ugy képződik ki, mint az élőfa. Nagy lesz-e vagy törpe marad, szabályos lesz-e vagy csonka, szabályos méretekben nő-e vagy elmarad, vagy ugrál a növésben, a legmagasabb életkorra képződik-e vagy korán fog elvénülni: mindez -260- ezer körülménytől, ezer esetleges befolyástól függ. Minő a talaja, minő talajának a fekvése, magánosan áll-e vagy sürü társaságban, nem érték-e pusztitó viharok, nem érte-e villám, ifjukorában nem harapdálta-e őz, szarvas vagy legelésző marha, nem fészkelt-e bele féreg, nem rakodott-e rá fagyöngy?

Apa, anya, ősi vérnek tisztasága. Egészséges és erős csont és izom. Játék, tisztaság, elég alvás, okos étel-ital. A mikor a gyermek föllép az élet szinpadára: ott már egész embersereget talál. A szülők, a rokonok, a cselédek, a munkások, a jó és rossz barátok, a bejárók, a falusiak, pap, tanitó, jegyző, köztisztek, előljárók. A gyermek mindjárt megszeret közülök egy csomót s meg is gyülöl. A kiket megszeret: sziv és lélek nemes-e bennük? A kiket meggyülöl: mi bennük a gyülölet oka s mi a gyermekben? A gyerekagy gyorsan tanul és sokat tanul. Gyorsabban, mint a villám s többet, mint száz pap. Csodálatos lángelme a figyelő gyermek egészséges agya. Az életnek és természetnek millió tünete rajzik előtte és körülötte. Valamennyit látja, figyeli, vizsgálja, érzi. A mi agyunk, élemedett embereké, közönyös lelkeké, kiábrándult bölcselkedőké, kialudt sziveké: minő gyönge és gyámoltalan gépezet ez az erősen figyelő gyermekéhez képest.

A hogy ügyel a gyermek az emberekre: ugy ügyel az állatokra, a fákra, a kövekre, forrásokra, madárfészkekre, távoli hegycsucsokra, omlatag várakra. A mesék, regék, szólások, példák, hagyományok lelkére -261- ülnek s ott megfogamzanak. Tündérvilág alakul a a gyerek lelke köré a hagyományokból s élteti és mozgatja, szinezi és gazdagitja az öregek emlékezete s mesemondása azt a világot.

Milyen volt ez a világ a kis Deák Ferencz körül? Kehida természete, története s hagyományai miből álltak?

Az egyik a plébánia anyakönyvi iratai közt. Czime: Brevis Historia Parochiae Kehida. Anno domini 1858. Magyarul: a kehidai egyház rövid története. Akkor, a mikor ez készült, ha nem csalódom, Rumy József volt a plébános s talán ő készitette e jegyzetet.

A másik jegyzetet Deák József, egykori kehidai plébános készitette. Még beszélek majd e plébánosról később is. Sokáig, majdnem félszázadig legeltette nyáját Kehidán az urnak szőlejében. Egyszerü, jó lélek volt. Deák Antal és Deák Ferencz társaságában benne is föléledt a tudás és kutatás vágya. Nem volt tudós s a hogy a régebbi századok dolgaiban kalandoz: arról szóló jegyzetei semmit se érnek. De az mégis becses némileg, a mit élő öreg emberek beszédeiből s szóbeli hagyományaiból följegyezgetett.

Jegyzeteit nem állitotta össze rendszeresen. Hanem annyira-mennyire összeállitotta 1864-ben Tibortz István, csányi plébános, a kinek irásait átadta. A történetkutatásban ez is kis tudásu jámbor ember volt, nem is sokat érnek az ő följegyzései se, de valamit mégis érnek. Munkájának bezáró szavai igy hangzanak: -262- »kehidai néhai plébános Deák József kézirataiból összeszedegette Tibortz István, m. k. csányi plébános 1864-ben«. Hogy a kéziratokból mit hagyott ki: azt természetesen nem tudhatni.

Nem is fontos dolog, hagyott-e ki valamit. Végre is Kehida történetét, ha valaki részletesen meg akarná irni, a Hertelendy és Deák-családok irataiból s a falu urbariumából tisztán lehet látni. De nekünk erre nincs szükségünk. Én a történetből csak azokat a részleteket érintem, a melyek a gyermek Deák Ferencz figyelmét megragadhatták s gondolkozására hatást gyakorolhattak.

Az egyház anyakönyve 1740-től kezdődik. A község természetesen régibb, mint az anyakönyv. 1700 előtti időben nagyon kevés anyakönyvet vezettek hazánkban. Csak a 18-ik században kezdték a papok a könyvvezetést. A kehidai anyakönyv nyelve 1831-ig latin, attól kezdve magyar. Ez már Deák Ferencz hatása. Antal bátyja nem sokat törődött még az anyakönyv nyelvével is.

A mai templom 158 éves. Az akkori kegyur alapitotta és épitette. Hertelendy Gábor és neje Uzsovits Judit volt az alapitó, Deák Ferencz öreganyai dédapja és dédanyja. Alapkövét 1747. évi junius hó 18-án tették le. Megépült, a hogy a kegyuri templomok szoktak épülni Az épitőanyagot és költséget adta a kegyur, az igás és gyalogos napszámra pedig behajtotta jobbágyait, zsölléreit és hiveit. A templom mellett kellett épiteni paplakot is.

A templom és paplak elkészültével meg kellett -263- alapitani a plébániát is. Az épitések, fölszentelések, alapitások, püspöki jóváhagyások megtörténtek 1755-ig. Ez évben iktatták be az első plébánost Ebergényi Józsefet.

Kisebb vagyonu zalai nemes család fia volt Ebergényi. A család egyik ivadéka Ebergényi László, katonai érdemekért nagy hatalomra jutott már a század elején. Labancz volt, Rákóczi ellen csatázott, utóbb altábornagygyá lett s gazdaggá. Ez alapitotta a vasvármegyei előkelő Ebergényi-ágat. A templomot Békássy Ferencz Imre, szombathelyi plébános és a tőszomszédos kapornaki konvent apátja szentelte be s ő végezte Ebergényi beiktatását is. Ugyanő választotta el akkor Kehidát Csánytól és Koppánytól. Addig ez a három község képezett egy plébániát s Kehidának bizony csak filiális szerep jutott e három-egységben. A kehidai templom Gyümölcsoltó Boldog Asszony tiszteletére áll fen.

Volt, de külön plébániája nem volt. Legalább a mohácsi csata óta nem volt. A nép lelki szükségeiről a hatalmas Pálos barátok, ritkábban a kapornaki szerzetesek, néha a kolduló barátok és a remeték gondoskodtak. A Pálos barátoknak a kehidai határban is volt némi részbirtokuk, de volt a szomszédos Barát-Szigeten és Csányban is. Különben mint emlitém, a csányi plébános egyházi gondjai alá is tartozott volna Kehida, mint Csánynak leányegyháza.

A Deák-kastélyt Hertelendy Gábor épitette mostani -264- helyére csaknem egy időben a templommal. A falu fent a dombon volt, a hol most a kehidai szőlők s a Deák-sirbolt feküsznek. Ezek fekvését megrajzoltam más helyütt. A hagyomány szerint a sirbolt kápolnája lett volna 1755 előtt az istentiszteletre szánt hely.

Emlitettem már, hogy a Hertelendyek kitünő jobbágytartó uraságok voltak. Kehidán eredetileg kevés volt a jobbágy, sok erdő, nagy rétek. Munkáskéz hiányában gyöngén ment a gazdaság, kevés a jövedelem. Hertelendy Gábor tehát az urasági birtokból szivesen hasogatott ki urbéri telkeket, készséggel jelölt ki irtásokat s örömmel alapitott s osztogatott hegyvámos szőlőket. Szaporodott a tized és a hegyvám ily módon s különösen a robot, az igás és a gyalog napszám.

Néptelen volt az ország. De azért mindig voltak bujdosó legények, szökevény jobbágyok, elszegényedett ágilisek, urahagyott urbéresek és zsöllérek. Ezekből Hertelendy Gábor uram összefogdosott annyit, a mennyit tudott. A kehidai uraságnak jó neve volt a tüzhely nélkül való szegénység között. S azután el is lehetett édesgetni, el is lehetett csalogatni más uraság jobbágyát. Ezt ugyan a nemes urak maguk között nem tartották valami dicséretre méltó dolognak, de azért élelmes uraság megcselekedte.

Második plébánosa is – lehet mondani – bujdosó szegény legény volt. A neve: Horváth Zsigmond, Kehidán volt 1763-tól 1776-ig. Ennek nagy története van. A nagy történet egy-két részét legalább röviden érintenem kell.

Hallotta-e nyájas olvasóm hirét a Törő-Pethő-Bujdosóféle zivatarnak? Törő-lázadásnak is nevezik a titkos krónikák. 1848 előtt ennek történetét igazán megirni nem volt szabad. 1848 vagy 1867 óta se irták meg az én tudásom szerint. A nevét hallotta, de igazán nem tud róla semmit se Fessler, se Horváth Mihály, se az Ezredéves történet leirása. Az akadémiáról, egyetemről ne is beszéljünk. Pedig szomoru s nem is jelentéktelen dolog ez fajunk habsburgi történetében. Nagy, sok, derék, jó magyarnak, ezereknek vére omlott ki hiában. Nagy forradalom volt, de elsikkasztották krónikásaink. Deák ismerte s azt is megmondom, honnan? Túl a dunai ember, különös ok és alkalom nélkül nem ismerhette. A Duna-Tisza közén, jászok és nagykunok vidékén sokat tudnak róla, sok mesét is, sok ábrándot is, de Kehidára, az ifju Deák Ferenczhez, el se lehet képzelni, miként jutott el hire. Deák Ferencz beszélt nekem erről. Uj és nagy dologról szólt beszéde, de mindig azt hittem, csak előttem uj az a dolog. Pedig most tudom már, hogy az egész történet még egyáltalán nincs földeritve.

Az a Horváth Zsigmond, a kehidai második plébános tiszamelléki származás volt. 1730 körül születhetett, kemény kálvinista volt, a debreczeni kollegiumban -266- tanult, akkor még nem rég mult a kuruczháboru, még dicsőséges fejedelmünk Rákóczi is élt Rodostóban, az ifju Horváth Zsigmond lelke tele lett kurucz vágygyal, kurucz erkölcscsel.

A szép asszony, Mária Terézia királyasszony nem volt ám az a jó magyar király, a milyennek a krónikairók mondják. Hazudnak a történetirók mind. Utálta, gyülölte, üldözte, irtotta az a magyarságot szive-lelke mélységéből s egész erejével. Csak azt a magyart szerette, a ki németté vált s legföljebb azt a magyart szenvedhette, a ki »pápistává« lett.

Ma tudjuk, mit jelent ez a szó. Jó katholikust, jó hazafit, jó testvért jelent s ha magyar, jó magyart. Igy értjük, igy tudjuk.

De nem ezt jelentette ám Karaffa, Kollonits és Mária Terézia idejében. A jó római katholikust akkor is szerette és becsülte a magyar, de azért példaszóvá tette a »pápista« szót. Azt értette alatta, a ki labanczczá lett, a némethez szegődött, Bécshez szított, saját véreit elárulta s az udvartól jutalmat és birtokbeli adományt kapott árulásának jutalmául. Volt az ily »pápisták« közt lutheránus is, kálvinista is elég.

A derék jászokat a bécsi urak készpénzért eladták a németeknek. Nagy eset ez. Sok keserves panasz lett ebből. A bajnak még most sincs vége. Pedig maga Deák Ferencz is beleavatkozott már 1868-ban. Természetesen ő is a jászoknak adott igazat. -267-

Sok oka van ennek. Jó földjük volt, derék vitéz nép volt, sok pénzt kaptak értük. De a főok mégis az volt, hogy igaz magyarok voltak, nagyobbrészint kemény kálvinisták voltak s Rákóczi fejedelmünkhöz szítottak s nem a bécsi némethez.

Mária Terézia azután azt gondolta, hogy ha már ugy is eladták a jászokat, most már át kell őket tériteni a római egyházba s németté kell őket tenni iziben. Nem kell sokat teketóriázni velük.

Gyilkos, rabló, fosztogató német katonákkal s német jezsuitákkal telerakták a jászok földét. A kálvinista papokat, rektorokat, diákokat elkergették, agyonkinozták vagy rabságra hurczolták; a templomokat, iskolákat, szent alapitványokat elkobozták; még a harangokat is erőszakkal elvették. Jámbor kálvinista hivő magyar lélek, ha a magyarok istenéhez akart fohászkodni, nem hallotta ezen túl az intő jelt. Kálvinista harang könyörgésre buzditó szavát nem hordta ezentul szét az esti szellő a jász pusztákon.

Egyéb ezer baj is volt. Bizony nem türte békén a kemény jász nép ezt az állapotot. Talán lassanként bele törődött volna. Át is tért már s lelkének sebjei behegedtek. A némettől, akinek eladták, meg is váltotta már magát. Bizonyára nem tört volna ki haragjában. Hanem a német katonáknak s a magyarfojtogató jezsuitáknak megfájdult a foguk a nagy-kunokra is. Mező Túr, Túr-Keve, Kis-Uj-Szállás, Hódmező-Vásárhely mind -268- nagy határ, mind isteni jó föld, milyen jó lenne ez a németnek. S azután mind magyar lakja és mind kálvinista eretnek. Eretneksége miatt bele lehet kapczáskodni s vagy áttér és német lesz egyuttal, vagy elveszti birtokát.

Ez a sötét terv készült az alföldi magyarság ellen. Folytatni akarták a jász példát, még rutabbul. A magyarság helyére németet, tótot akartak telepiteni, mint Békésben, Csanádban, Aradban s másfelé is. Ennek a a pokoli tervnek szivárgott el a hire a nagy kunok közé. De már ennek elejét kellett venni. Három derék legény összebeszélt, összeállott, fegyvert fogott s fegyverre hivta a jászokat, Pest vármegye tiszaparti részeit, Heves pusztai népét, sőt még a nagykunokat is. Nagy zenebona, nagy lótás-futás támadt mindenfelé.

A három közül az egyik volt: Törő Pál Mező-Turról; a másik volt: Pethő Ferencz Hódmező-Vásárhelyről; a harmadik volt: Bujdosó György, a ki jász bujdosó volt. Ez volt igaz nevük. Vérségük és maradékaik ma is élnek.

Ezekhez csatlakozott Horváth Zsigmond diák is. Fiatal vére lángra lobbant a sok keserü üldözés láttára. Elkeseredett magyar fajának kinzatásán s ő is odaállt a fölkelők közé. Hatalmas termetét, messze zugó édes hangját, lelkes szónoklatát megkedvelték a fölkelők.

Szomoru vége lett a dolognak. A fölkelés elbukott. Vad katonai erő eltiporta. Budai vérbiróság hozta meg az itéletet. Az itélet egy szót se szólt arról, mi történt valósággal. Egy szóval se emliti, hogy az alföldi magyarságot -269- hitétől, hazájától, birtokától, magyarságától akarták erővel megfosztani s hazátlanná, földönfutóvá tenni. Az itélet ugy szólt, hogy rablók, gyujtogatók, haramiák voltak a fölkelők. Ugy szólt, hogy gonosz pártütők voltak s a haza belső békességének háborgatói. A vezérek egy része csatában veszett el. A többit elfogdosták, eleven tüzön elégették, fölakasztották, karóba huzták vagy fölnégyelték.

A fölnégyelés abból állott, hogy erős kecskebakra kaput fektettek. A kapun az elitéltet hasra boritották s odavasalták. A nyakát külön, a két kifeszitett kezét külön s a két kifeszitett lábát külön. Akkor a hóhér először levágta a fejét s azután kétfelé vágta az elitélt embert nehéz bárddal hosszában s mindegyik felét megint keresztben. S a vérző tetemeket azután kezével fölemelte s egyenként megmutatta a birák uraknak, a katonáknak és a szájtátó sokaságnak. Még el is kiáltotta:

– Ez lett jutalma a gonosznak, a ki ő szent felsége a királyné parancsának ellenszegült!

A testrészeket azután más-más városban akasztófára függesztették. Törő Pálét Mező-Túron, Pethő Ferenczét Hódmező-Vásárhelyen. Százakat, ezreket, pusztitottak el a legjobb magyarokból. Ily vérszomjas lélekkel még nem konczolták a magyart soha.

Hát az ilyeneket se szabad elfelejteni, a mikor Mária Terézia kegyes uralkodására gondolunk.

Tudni kell, hogy a jász-kunok főkapitánya a nádorispán. De minthogy neki ezer más dolga is van, maga helyett külön főkapitányt szokott alkalmazni. Ekkor zsadányi és török-szent-miklósi Almásy János, Sarkad örökös ura, hétszemélynök volt már nyolcz év óta a jász-kunok főkapitánya. Ennek unokája Almásy Ignácz nyerte 1815-ben a nemzetség ez ágának a grófságot. A másik ág, a generális ága gróffá lett már 1777-ben.

A nádori főkapitánynak jelentik, minő szemrevaló alak, minő derék legény az a diák.

Odavitték elébe. Régóta rab már. Láncz a nyakán. Vasak kezén-lábán. Csak ugy görnyedt alatta a padló. Haja csapzott, kusza, a mit még a pribékek ki nem téptek. Ruhája rongy, foszlány, szakadék. Összekinzott kék, zöld, véres teste kikandikál a rongyok közül. Nem is emberhez hasonlit már, hanem tépett vadhoz, melyen tizenkét kopó marakodott. De szeme még lángban ég s fejét egyenesen tartja.

A nádori főkapitány mellett jezsuita a kereszttel, német katonatiszt fegyverben, iródiák hajadon fővel.

Nosza ugrik oda a jezsuita a kereszttel. Elmondja a szent igéket. Utána motyog a diák valamit. Hangját alig értik, csak a szája mozog. A mikor az olvasót a kezébe nyomja s a feszületet csókra nyujtja, a diák már összeroskadt. Már nem birta a nagy vasakat.

Ezt a jelenetet sokszor elmondta Deák József kehidai plébános az ifju Deák Ferencznek. Pedig Deák József nem ismerte Horváth Zsigmondot, noha az első plébánost Ebergényit jól ismerte. Ebergényi mint öreg ember kanonok vagy mi volt Veszprémben, a mikor ott Deák József ifju szeminárista volt. De Horváth Zsigmond nem csinált titkot esetéből s bizony azt Kehidán és környékén sok ideig mindenki tudta apróra.

Almásy János főkapitány emberséges ember volt. Szót szólt érte a budai vérbiróságnál. Nem engedte akasztófára jutni a diák apját-anyját se. Sőt megkegyelmezett a diáknak is. Leszedette kezéről, lábáról a vasat, ott tartotta kevés ideig udvarában; utóbb ügygyel-bajjal besegitette, beajánlotta a veszprémi szemináriumba. Igy lett a diák tiz év mulva 1763-ban, -272- Hertelendy Gábor uram jóvoltából, Kehidán plébánossá.

Tizenhárom éven át volt ott plébános. Deák Gábor, a haza bölcsének öregapja már jól ismerte. Utána 1776-ban Tóth János lett a harmadik s 1788-ban Liszits József lett a negyedik plébános. Ez tizenkilencz évig, 1807-ig viselte gondját a hivő lelkeknek. Ez már látta a haza bölcsét mint csecsemőt, mint apróságot. Ez már plébánosi utolsó négy évét idősb Deák Ferencz kegyurasága alatt töltötte.

II.

(Deák József pap. – A paraszt Deák-rokonságból való. – Nemes-e a papi ember? – A családi iratok Kehidán. – A pap kikutatja őket. – Hova lettek az irások? – A Pálos barátok régi zárdája. – A régi torony. – Deák Ferencz ábrándozása. – A rokolányi ispán puskapora nem durran. – Az okos kanász.)

Ezután jött Deák József 1807-ben. Idősb Deák Ferencz nevezte ki Kehidára. És pedig mint vér szerint való, noha paraszt rokonát.

A haza bölcsének paraszt véreit másutt fölsoroltam a 18-ik század első háromnegyed részeig, 1770-ig. Ugyanott elmondtam, hogy a nemességszerző Deák Péternek egyenes öreg unokája a haza bölcse.

Két ifjabb testvér nem kapott nemességet: Deák István és Deák János. Az István-ág kihalt öreg unokájában, szintén Deák Istvánban Zsitkóczon. A János-ág Dabronakra költözött vissza s ott telepedett meg véglegesen. Ennek az unokája volt szintén János, dabronaki -273- ágilis s ennek unokája volt Deák József, a ki Veszprémben végezte a hittudományokat s a ki már fiatal korában kehidai plébánossá tudott lenni.

Nemes és nem nemes között vérségi, természetrajzi rokonság lehetett, de magyar közjogi rokonság nem lehetett. A nemes ember tagja volt a szent koronának, a paraszt ember nem volt tagja. A nemes ember után, ha magva szakadt, ha nemes rokona nem volt, a királyi fiskus örökölt, övé lett a birtok, de a nem nemes ember nem örökölhetett, ha mindjárt apja vagy testvérje volt is.

A parasztfiu lehetett kispap, lehetett plébános, kanonok, püspök, lehetett esztergomi érsek is. Ha esztergomi érsekké lett: egyuttal uralkodó fejedelemmé is lett, mert hiszen állásával együtt járt a római szent birodalmi herczegség is. Az európai diplomácziában egyetemesen elismert neve és rangja volt: Princeps Romani Sacri Imperii. Ennélfogva megillette a Serenissime Domine czim, a mi magyarul: ő fensége.

Az utolsó bocskoros magyar nemes embernek is közjogilag több joga lett volna, mint az esztergomi érseknek, herczeg ő fenségének, a római szentszék született követének s Esztergom vármegye örökös főispánjának, a király főkanczelláriusának s a septemvirális tábla főbirájának? -274-

Bizonyos, hogy a pap sok nemesi jogot gyakorolhatott. Volt például nemesi választó joga. Volt szólási és szavazó joga a vármegye gyülésén. Lehetett köztisztviselő is. De azért nemesi örökséget, ha paraszt volt, nem örökölhetett.

Idősb Deák Ferencz második unokatestvérje volt a kehidai plébános öregapjának. Ez a plébános hát negyedfél unokaöcscse volt, még pedig fiágon. Bizony nem távoli vérrokonság az életben és természetrajz törvényei szerint. De a magyar közjog szerint, ezer esztendős egész világ volt közöttük.

Ez a jó Deák József 1850-ig volt Kehidán plébános. A haza bölcse tehát gyermek és ifjukorát egészen s férfikorának nagy részét is az ő közelében, az ő társaságában töltötte. Akkor se halál vetett véget papságának, hanem megunta már tisztét, lemondott és hazament Dabronakra. Öreg volt már, közelgetett a 80 éves életkorhoz. Volt némi szerzeménye, volt Dabronakon némi öröksége. Odavonult. Pihenni, meghalni, véreinek haló földjébe temetkezni.

Utána már csak két pappal érintkezett Deák Ferencz Kehidán. Az egyik volt Bölcsvölgyi Sándor, a kit 1851-ben elvitt a kolera, a másik volt Lakner Sándor, a kit Deák otthagyott 1854-ben, a mikor Kehidát eladta s örökre elhagyta. A következő plébánost Rumy Józsefet 1855-ben már gróf Széchenyi Istánné nevezte ki.

Emlitettem már, hogy ő szerény mértékü tudása daczára is, kutató szellemü ember volt s már kegyurai kedvéért is Kehida multját, titkait, hagyományait mindenképen föl akarta deriteni. S nem elégedett meg a hegyek és völgyek vizsgálatával, a külső adatok összegyüjtésével s az öreg emberek és öreg asszonyok meghallgatásával. Fürkésző gondját kiterjesztette még a kegyurakra, még a padlásokra és pinczékre is.

Ha kegyurai, Antal és Ferencz urak otthon voltak vagy csak egyikök is: alig mult elegyetlen nap, hogy vagy az ebédet, vagy a vacsorát ne a kastélyban költötte volna el. Egyszersmindenkorra meghivták állandó vendégnek egész életére. Megvárták tőle, hogy el ne maradjon. Ha elmaradt, okát kellett adnia, miért maradt el. Természetesen mégis sokszor elmaradt. Neki is jöttek vendégei, látogatói. Ő is eljárt bucsukra, vásárokra, névnapokra, látogatásokra. Csodálatosan szivesek és vendégszeretők a zalai papok. S aztán egyszer-másszor náthás is az ember; nyavalygó, kelletlen, az idő is rossz, esős, szeles, förgeteges.

Az asztal mellett bodor pipafüst közben gyakran firtatta a családi irásukat. Hol vannak azok? Mi lehet azokban? Bizonyosan nagy tömegüek. Bizonyosan sok titok, sok tudnivaló van azokban. Ha ő azokat egyszer megnézhetné, rendbeszedhetné s jó kegyurainak azzal örömöt okozhatna! Mily szivesen megtenné ő azt!

Antal ur bölcs hidegvérrel hallgatta az effélét. Bánja is ő a régi háji-báji iratokat. Folyik ugyan öt-hat -276- mindenféle pöre a kerületi és a királyi táblákon, de az ezekhez szükséges iratok kéznél vannak, ott vannak a tabuláris ügyvédeknél; a nem szükséges iratok pedig ne foglalják a helyet hiába.

Kétféle irásról lehetett szó. Egyik a Deák-nemzetség irásai. Leginkább Tárnokra s az ahhoz tartozó részbirtokokra vonatkozók. Ezekhez József bátyjának, a tárnoki uraságnak volt erősebb joga s ezek az osztálykor neki jutottak.

Másikféle irás a Hertelendy-nemzetség irásai. Öreganyja egy gyerek volt, tehát az ősi irások rá szállottak. De öreganyjának is voltak irásai s különösen missilis levelei, pignoratitius, cartabiancális, quietantiális, liquidationalis, executionalis, régi divisionalis, quartalitialis, metalis, inhibitionalis és a többi levelei s ezeken kivül a vasvármegyei most már más kézre jutott falvakra, pusztákra és szállásokra vonatkozó levelek. – Bizonyosan sok irás. A Hertelendy-féle irások bizonyára a söjtöri és kehidai Deák-ágra szálltak, minthogy a Hertelendy-javak osztálykor ez ágra háramlottak.

De Antal ur emlékezett is, hogy öreganyja halálakor édesapja ez irásokkal sokat bajlódott. Antal ur már akkor 14 éves volt s okos fiu. Arra is emlékezett, hogy édesapja halálakor, a mikor ő már 19 éves legény volt, az összes irásokat rendbeszedték, összecsomagolták s két nagy faszekrénybe zárták. A padláson van is ilyen két nagy szekrény. Bizonyosan ezek a leveles ládák. -277-

Ferencz ur már országos hirü államférfiu volt 1837-ben, ő talán jobban is kegyelte a papot, mint Antal bátyja, hiszen a kezén, ölén nőtt fel. A pap legalább harmincznégy évvel volt idősebb mint ő. Egyszer azután azt mondta neki:

– Tudja mit urambátyám? Ott vannak bizony az irások a padláson két nagy ládában; – majd lehozassuk onnan s aztán, ha fontosabb dolga nem akad, unalomüzésből lapozgassa át őket.

Dehogy várta azt meg a jó pap, hogy valaki lehozza a leveles ládákat a padlásról. Fölment maga a padlásra iziben, vitt magával fogót, kalapácsot, tolvajkulcsokat, poroló seprőt, lekuporodott a szekrények mellé, szétriasztotta az egerek, baglyok és denevérek sokaságát s elkezdte kicserélni, nézegetni s rendezni maga az iratokat. Antal ur és Ferencz ur hiába évődtek vele s hiába kináltak neki segitséget. De bizony ő csak maga végzi azt a munkát. Nem való az tudatlan embernek. Néha ugy tele lett porral, szeméttel, pókhálóval haja, szemöldöke, reverendája: azt hihették, verébfiókák után mászkál a hiuban, a rag alatt, a pajták, szinek, félszerek tetejében.

De hát talált-e valamit? Okult-e az irásokból? Följegyzett-e valamit maga és utódai és kegyurai számára?

Se többet, se kevesebbet, csak annyit ir erről naplójában, hogy abból épen semmit se lehet megtudni, a mi érdekelné a nemzetet.

– Hertelendy Gáspárnak fia Hertelendy Gábor, ennek egyetlen lányát Annát elvette Deák Gábor, kiket idővel -278- a szentszék elválasztott. Az asszony Bécsben lakván, sok adósságot csinálván, a sors ugy hozta magával, hogy annak sok hasznos és haszontalan irományai a kehidai kastély padlásán két ládában s azon kivül is hányódtak 1810-től 1825-ig. Ekkor én magam összeszedtem s Tekintetes Deák Ferencz urnak kezébe adtam. S ekkor már 31 éves pap valék Kehidán.

Azt följegyzi, hogy a házasokat elválasztották. De már arról, meddig és miként éltek egymással, hány gyerek és mikor született a házasságból, mi volt az elválás valóságos oka, a férj akart-e válni vagy a feleség, teljesen hallgat.

Azok közt az irások közt kétségtelenül igen sok volt a magánlevél. Hertelendy Annának sok levele van birtokomban, melyet másokhoz intézett. Ott a padláson azok voltak, melyeket hozzá intéztek. Lehettek ezekben szerelmi ömlengések is; lehettek fontos vagyoni és családi titkok s egyéb tudnivalók. Ezekből föl lehetne deriteni a válás rejtélyeit is. Mindez a jó pap figyelmét nem vonta magára. Pedig Deák Antal és Deák Ferencz kegyurai voltak s nagy sulyu és tekintélyü megyei urak voltak s Deák Ferencz már 1838-ban országosan ismert és ünnepelt férfiu, a nemzet vezére, a haza bölcse volt s már akkor is nagy történelmi alak. Apjának és anyjának dolga tehát már akkor is némileg közérdekü dolog volt.

De a jó falusi pap mindezzel nem törődött. Eszébe se jutott ilyesvalami. -279-

Pedig azokkal az irásokkal nem is épen kevés ideig bajlódott. Ő maga azt irja, hogy 1825-ig hányódtak azok az irások, a mikor ő összeszedte s kehidai papságának 31-ik évében Deák Ferencznek átadta. Minthogy kehidai pappá 1807-ben lett, tehát 1838-ban adta át azokat. Meg is jegyzi a napot. 1838-ik évi deczember hó 10-én volt az átadás. Ime tizenhárom évig szedte össze s rendezte a »sok hasznos és haszontalan irományokat«. Mégse tudott azok tartamáról semmit.

Mindez apróságot csak azért emlitem itt fel, hogy mindenki lássa, mit ér a mult idők krónikásainak sok följegyzése. Pedig Deák József plébános hamis vagy pártos dolgot ugyan csak nem irt.

Unokaöcscse Nedeczky Pista barátom azt mondja, hogy az ő szemeláttára elégette, mielőtt Kehidáról örökre elköltözött. Elhiszem. De az elégetés csak a mult század ötvenes éveinek valamelyikén történt. Kétségtelennek tartom, hogy Deák figyelemmel olvasgatta édes anyjának iratait. De erről keveset beszélhetett. Legalább egyetlen barátjával se találkoztam, a ki emlékezett volna arról, hogy ő neki beszélt volna róla. Nekem nem beszélt.

A jó pap, mint emlitém, összejárta, nyomozta, átfürkészte Kehida egész környékét ott a közelben, hogy régi várak, régi tornyok, régi uraságok nyomait fölfedezze. Szentül hitte, hogy Kehida hajdan a Kanisay nemzetségé volt IV. Béla király s a tatárjárás óta. Elmondtam már másutt, hogy a Hertelendy–Deák -280- család iratai szerint a Kanisay hatalmas grófok miként és mikor jutottak Kehida felének birtokába.

De a papot különösen megerősitette hitében egy kőlap, melyen a Kanisayak nemesi czimerét találta.

Deák Antal 1820 és 1830 között több gazdasági épületet emelt, a mely most is fennáll még a kastélyhoz vezető bejárás baloldalán. Az épületekhez kő kellett s vagy száz ölnyi követ arról a dülőről hozatott, a hol most a Deák-sirbolt körül a szőlők feküsznek. Ezt a dülőt a pap Örvényesnek nevezi. De Örményesnek, sőt okiratilag Erményesnek is nevezték hajdan. Az épülethez szükséges kő itt régi tornyok és épületek omladékaiból került.

A czimer csakugyan a Kanisay nemzetségé. Egyszerü paizs mezejében kerekre kiterjesztett sasszárny sasköröm tetejében. Irás is volt a kövön: anno domini, de az évszám le volt törve. Bizonyos, hogy Kehida északi szomszédságában Pálos barátok laktak. Bizonyos, hogy Kanisay György 1405-ben e barátok számára az örményesi zárdát épitette. Bizonyos, hogy ez az Örményes a pap szerint a kehidai szőlők táján feküdt. A Kanisay czimeres követ tehát Deák Antal könnyen hozathatta a zárda omladékaiból. Ebből azonban a Kanisayak korábbi kehidai birtoklása épen nem következik.

Deák Antal mint serdülő ifju azt a szőlőhegyet még puszta helynek, erdős, csalitos dülőnek találta. Elhatározta kiirtását, kitisztitását s részint irtásként, részint -281- hegyvámos szőlőnek 171 holdat kiosztott. Maga a jó pap is kiirtatott négy holdat, de azután benn törött a bicskája, elfogyott az aprópénze s elpárolgott szőlőalapitási kedve, eladta négy holdját.

A zárda tornyát még látta, még ismerte fiatalabb pap korában Deák József. Magas torony, részben faragott kőből épitve, büszkén nézett le a Zala völgyére s azon át Gyülevész község dombjaira s dombokon és erdőkön át épen napkelet felé a méltóságos Rezivár magas falaira. Egykor ragyogó tornyok, ma sötét, kopár omladékok.

Ha a jó pap szavát elhisszük – s miért ne hinnők el – még a Pálosok zárdájának, templomának s tornyának pusztulását is tisztán látjuk.

A zárda és templom uratlanná lett 1790 körül. A hogy József császár s kalapos magyar király a Pálosok szerzetét megszüntette: a mindenféle birtokok, erdők, mezők, templomok, zárdák, malmok átvételét a kincstár 1790 körül befejezte. A Kehida körüli birtokok a tüskevári, veszprémvármegyei Pálosok tulajdonai voltak. E birtokokat is a tanulmányi alaphoz csatolták s a rokolányi uradalom rész birtokai gyanánt vették közös kincstári gazdaság alá.

Az épületeknek nem volt lakójuk. Baglyok és denevérek ütöttek bennük tanyát. Csalit, erdő, tüskebozót kezdte őket körülvenni. De a baglyok és denevérek se birhatták sokáig békén. Az emberek kizavarták őket onnan. A vidék ott a Zala közelében özönvizi áradás maradványa, lősz, homok, márga; – köve nincs. -282- A kik épitkezni akarnak, könnyen rávethetik szemüket az omladozó uratlan nagy zárdaépületekre.

A mikor a szent-péter-uri templomot épitették, ehhez épen jó volt a zárda köve. El is hordtak belőle annyit, a mennyi kellett. Senki se kérte senkitől, nem is vette számba senki. Nem is lett miatta viszálykodás.

Azután egyes magánemberek kezdték bontogatni, széthordani. Zala-Koppányban tehetős ur volt Vajda Zsigmond. Nagy pinczét akart épiteni. Nekiálltak szekerei a zárdának s hordták kövét. Példáját követte Novák Szent-Grótról. Ő is a régi falakból bányászott. Emlitettem már, hogy Deák Antal is elszállittatott belőle vagy száz ölnyi követ. Volt a rossz uton vagy ötszáz szekérrel. A mikor pedig a hegyvámos szőlőterületet kiosztotta: minden hegyvámos onnan hordta pinczéjéhez, sajtóházához a téglát, követ. 1819-ben maga a kehidai pap, Deák József is ebből épittetett pinczét a maga szőlejében. Meg is jegyzi, hogy 80 forintjába került a pincze, sajtóház, a mesterember, az igás és gyalog napszám, szóval az egész épités.

1824-ben még büszkén állt a torony. A templomot és zárdát már elhordták mellőle. Azok helyén már a páfrányok, bangiták, szömörczék, fagyal, kökény, kecskerágó, törpe ihar-bokrok sürüsége élte világát. A tornyot se alulról, se felülről nem merték megkezdeni az emberek. Fönt nagyon magas volt; alant pedig, ha megbontják, hátha agyonüt mindenkit. Pedig az ajtók, ablakok, párkányok, gót diszitések gyönyörü faragott köveire ugyancsak ásitott mindenki. A torony tetején, -283- ugy irja a pap, luczfenyők nőttek, üregeiben pedig vércsék költöttek. De bizony egyebek is. A zárdából kivert baglyok és bőregerek is ott ütöttek tanyát.

– A meredek tornyot bámulva nézegettük. Méregettük szemünkkel annak az idővel daczoló izmosságát. Csodálkoztunk, a mikor az örökidőre megalapitott falakat ásóval, kapával, likvágóval, feszitő-vasakkal s mindenféle kőfejtő szerszámokkal dultuk, téptük, szaggattuk e vadon erdőben. Még a gonoszt is szent borzadással lepte meg akaratja ellen az isteni hely.

Ehhez a toronyhoz sokszor ellátogatott az ifju Deák Ferencz is, tizenöt-tizenhat éves korában. A mikor poéta volt és rhetor az iskolában s a mikor otthon töltötte a nyári szünidőt. A mikor vágy és sejtés és magasztos ábrándok érzete lepi meg az ifju lelkét. A mikor föltámad benne az alkotás ösztöne, sarjadozni kezd a költészet istensége s a mikor nevet, alakot, életet óhajtana teremteni ama gondolatok és érzések számára, a melyeket alig ismer s a melyek ébren is, álmában is ott rajzanak agya és szive körül.

Ilyenkor az ifju elandalog. Bebarangolja a berket és a virágos mezőket. Belemélyed Almás felé a Kehida-patak partjain a bükkös erdő sötét rengetegébe. Hatalmas szálfák, örökös árnyék alattuk s puha lágy haraszt. Teljes csönd és némaság. A szél is csak a fák sudarát éri s csak ott a magasban mozgatja a fényes, aranyos falevelet. Ha a rigó nem kurjantana néha s ha a fakuszó -284- nem kopogtatná olykor a fa oldalát: akár szentegyházban érezné magát az andalgó lélek.

A pap többször elvezette ifju kegyurát, Deák Ferenczet a Pálosok elhagyott tornyához. Természetesen örökké beszélt, örökké magyarázott a fiatal tanulónak. Kik voltak azok a Pálosok? Mikor keletkeztek a mi hazánkban? Nem is voltak másutt, csak minálunk. Ur volt, nemes volt valamennyi. A Deák-családnak is több rokona köztük. A bécsi udvar megirigyelte a nagy uraságot. Száz milliója volt a szerzetnek aranyban, ezüstben. Elragadozták tőle mind. A Pálosokat sohase tudták rábirni, hogy németté tegye a népet. Ezért haragudtak rájuk a jezsuiták. A bécsi udvar most is a jezsuitákra hallgat s nem a magyarokra. Majd megtudja ezt az ifju kegyuraság is, ha felnő.

Csodálatosak ezek a zalavármegyei plébánosok ma is. Van bennük buzgóság, van még felekezetesség is. De ezen túl és e mellett oly erős magyarok, oly jó kurucz erkölcsüek, oly szilárd hazafiak, oly jókedvü, vendégszerető, nyilt szivü igaz férfiak, a milyenek századok előtt voltak. Közel Bécshez, közel Ausztriához, ezerféle idegen áramlat ostroma alatt: magyar függetlenségüket megóvták és megóvják mindenkor. A hogy itt a vármegye közepén egykor a költő Zrinyi érzett és gondolkozott: ugy éreznek és gondolkoznak ők is.

Az ifju Deák Ferencz megmászta a Pálosok tornyát. Eltekintgetett onnét arra kelet felé, arra Sümegh, Csobáncz, Tátika, Rezi várak felé. A melyeket már jól -285- ismert gyalogszeri utazásból is s öreg nagybátyjának Kisfaludy Sándornak költészetéből is. Ez a költészet mámorossá tette az ő lelkét is. E költészet aranyos fénye ott ült már azon a remek vidéken, a melyhez Kehida is tartozott. Már régóta ült ott, a haza bölcsének kis gyermekkora óta. Ő már beleszületett a nagy költő eszmekörébe s abba a magyar tündérvilágba, melyet a Regék csodálatos ereje alkotott meg. Kegyeletet érezni a multak iránt, tisztelni az ősöket, dicsőiteni a hőst, imádni a magyar asszonyt s mint egyetlen szent örökségünket, hiven ápolni és őrizni ősapáink nyelvét, szokását s igaz magyar fenséges erkölcseit.

Sok századnak eleven tanubizonysága az a torony. Az ifju lelket, ha nemes az a lélek, sokra megtanitja.

Ispán. Mi az az ispán? Ökrök, lovak, szamarak és cselédek őrizője, kormányzója. Bizony nem régiségkutató, nem történetbuvár, nem bús hazafi, nem hősköltemények alkotója, nem a hazafi szentségek hirdetője. De sőt okos ember s gyakorlati férfiu. Ha rokolányi pusztán cselédlakást, ökörólat, magtárt, ispánlakot kell épiteni: ahhoz bizony olcsóbb követ s közelebbről épen nem lehet kapni, mint az örményesi Pálosok tornyából. Van ott elég, csak a tornyot kell szétbontani, széthordani.

De nem költségeskedéssel ám. Tótot, taliánt azért nem hozatunk idegen országból. Ácsot, kovácsot, kalapácsot -286- se rendelünk oda nagy pénzért. Fenyőszálakat se vásárlunk stájerok földéről, hogy állást épitsünk sok száz forintért a torony mellé s fölülről kezdjük annak lebontását.

A torony a kehidai plébános őrizete, gondnoksága alatt állott. Irt hát Darázs Károly ispán uram 1824. évi február 11-én levelet a paphoz, bejelentette toronypusztitó puskaporos szándékát s egyuttal elkérte tőle vasdorongjait, hogy azokkal lyukat törhessen a torony falába a puskapor számára.

Bizonyos napra készen lett a lyuk. Megtöltötték puskaporral. Lefojtották a puskaport nedves agyaggal s meggyujtották a kanóczot.

De ispán uram jó eleve hirt adott erről mindenkinek. Eldönteti a Pálosok tornyát. Lesz nagy riadalom. A száz esztendős bükköt ugy töri szét az a torony, mint a pozdorját. Földindulás lesz. Talán még a Zala vize is kilocscsanik az ágyából. Jöttek az emberek a világcsodára mindenünnen. Kehidáról, Rokolányból, Almásról, Németfaluból, Gyülevészről, Kustányból, Épiteni is kevés ember látott tornyot, hát összedönteni. Nagy eset lesz az s ha sikerül: nagy áldomás!

Deák Ferencz az ő pajzán természetével oly szivesen beszélte el adomaként ez esetet. Pedig ő oda se ment toronydöntést nézni.

A mint a kanóczot meggyujtották s az elkezdett -287- sziporkázni: minden ember menekült az erdőbe. Jó messzire, rettentő vastag fák árnyékába, hogy kikerülje a veszedelmet. Emberben, lóban ne essék kár.

Visszafojtott lélekzettel várták az égszakadást, földindulást, puskapordurranást.

Igy mondta a pap. Igy mondta utána Deák Ferencz is. Posszanni: ez is jó magyar szó ott Göcsej vidékén s minden ember ismeri és használja. A falusi pap még értekezést is irt arról, mi különbség van a puskapor közt, a mikor durran és a mikor posszan.

Hát bizony a puskapor kilökte a fojtást is, a kanóczot is, el is lobbant, de egyebet nem is csinált. Az a torony büszkébben állt, mint valaha.

Ispán uram csóválta a fejét, de nem esett kétségbe. Uj lyukakat furatott a falba. Uj töltés, uj fojtás és uj kudarcz. Hiába. Az öreg apja se értett a talián kőtörő mesterséghez. A népek hiába gyülekeztek, hiába zajongtak és álmélkodtak: a torony nem dült össze.

Elvégre akadt mestere. Nem Hellenországból való ugyan, hanem a szomszédos Németfaluból, nem is Herosztrátesz volt a neve, hanem Háry Mihály s nem is városi tanácsos volt, hanem községi kanász. Baltájára támaszkodva csak nézte szótlanul, mit akar itt ezzel a toronynyal az a sok bolond ember. Nem értette sehogyse.

Meg is cselekedte. Leöltötte szürét, tarisznyáját, körüljárta, körülnézegette a tornyot, lekuporodott egyik sarkához s baltája fokával elkezdte annak sarokkövét kopálni-kalapálni.

El is futott mindenki, le is dőlt a torony sebten. Agyon is ütött maga körül minden elevent. Fűt, fát, kigyót, békát, egeret. A mikor dült: a vércsék, baglyok, denevérek vijjogva röpültek ki belőle. De a kanásznak, Háry Mihálynak a haja szála se görbült meg. Ujra felöltötte szürét, tarisznyáját.

III.

(A kehidai remeték. – A kit medve gyanánt agyonlőttek. – Aslio remete. – Katona volt. – Csecsemőt ölt. – Az utolsó búcsunap. – A hogy Pók András elpusztitja a kápolnát. – Szent István király ökröket őriz. – Az örményesi remeték. – Hurczolják a nehéz keresztfát. – Miért nincsenek ma remeték? – A középkor és a jelenkor világa a kis Deák körül.)

Deák József megmutogatta az ifju Deák Ferencznek a remeték lakását is s mesélt neki a remetékről, a mint régi szóbeli hagyományként a kehidai, csányi és kustányi öregektől hallotta. -289-

A magyar költészetben és regényirodalomban nem igen szerepelnek a remeték. Berzsenyi és Kisfaludy Sándor emlitik, itt-ott Jókai is. Alföldi költőink, kivált a protestánsok nem igen találkoztak velük. A nagy magyar alföldön századok óta alig voltak. S a ki a hegyes, erdős vidéken volt is, az se volt magyar. Rendszerint idegenek, németek, taliánok voltak a remeték. Egész vármegyei életemben magam is csak egy remetével találkoztam, meg is irtam történetét a »Csatkai Szent« czimü elbeszélésemben.

Zalának azonban sok remetéjének kellett lenni. Ezer meg ezer forrása, patakja, hegye, erdeje s népének nagy buzgósága, sok szerzete, sok bucsujáró helye könnyen föltámaszthatta egyesekben, kivált rajongó, üldözött, menekülő vagy vezeklő lelkekben, a remeteélet gondolatát. Kehidán volt még a 18-ik század vége felé is, Deák öreganyja életében.

Különösen kétfajta remetéről emlékezett a jó falusi pap. Kettő az egyik fajtából a Remete nevü szigeten tartózkodott.

Ez a sziget ugyszólván eltünt az utolsó ötven-hatvan év alatt. A minthogy a Zala-folyó igen sok szigetét megsemmisitette a folyó szabályozása.

Remete sziget ott feküdt valahol Kehida és Kustány között, a Pipagyujtó-malomtól a Berki-malomig terjedő ártéren. A Zala két ága keritette. A régi hajdankorban a jó pap szerint, Elek szigete – Insula Elek – volt a neve. Később Kustányi-szigetnek nevezték s utoljára Remetének nevezte el a nép az ott lakó remeték után. -290-

Az egyik remetének a neve nem maradt fönn, de életének szomoru végét ma is emlegetik.

Kustány, legalább nagy részben, valami Spanyor nevü uraságé lett volna. Az uraságnak volt egy rakonczátlan, dőzsölő henye életü fia. A fiu egyebet se csinált, csak vadászott. Fönt az erdőkben is, de lent a berekben is, a sürüséges egerfák alatt. Különösen szeretett medvékre vadászni. A hagyomány szerint Kehida körül valamikor medvék is csatangoltak.

A remete forró nyári napokon nemcsak gunyhójában szokta délesti álmát aludni, hanem a berekben is. Kiválasztott valamely szél által ledöntött vastag szálfát, fölmászott a törzsökére, derekára s ott hasra fekve édesdeden aludt. Rajta volt bolyhos, barna szürdarócz ruhája; a fejére fölhuzta a kámzsát; szemét, száját legalább kigyó, béka nem mászta meg s az istentelen berki szunyogok se fértek könnyedén hozzá.

Az uraság fia éppen arra cserkészett, vadászgatott. Nagy, lompos medvét hajszolt már régóta. Hát a mint oda közel ér, csak meglátja ám a medvét, a mint a kidőlt fa törzsökén hosszan elnyujtózva szunyókál. Szinte jól látta a mozgó ágakon és faleveleken keresztül.

Le is esett a medve a fáról, de fájdalmában, ijedtében nagyot is kiáltott.

Nem a medve volt az, hanem a remete. Barna, bolyhos szürdarócz köntösét medvebőrnek nézte a könnyelmü ifju, a tévedt vadász. -291-

Nem halt meg mindjárt a remete, de azért egy-két nap mulva mégis meghalt. Eltemették, meg is siratták a népek, mert ugy kellett meghalnia, hogy a halálra el se készülhetett. Se utolsó kenet, se utolsó gyónás, se lélekharang. Mint a vad az erdőn.

De e miatt aztán föl is háborodott a népség. Talán egyébként se szerették azt az idegennevü uraságot: halált fogadtak a fejére. Nem várta be. Otthagyta mindenét, éjnek éjszakáján nekiváltott erdőnek, mezőnek. Eltünt, elbujdosott. Sohase látták többé, de még csak hirét se hallották.

Igaz-e, nem igaz-e ez a medvetörténet: ki tudná azt ma már megmondani? Nem élt azon a vidéken már medve ezer esztendő óta. De azért a jó falusi pap, mint igaz történetet mesélgette ifju kegyura Deák Ferencz előtt.

Ezután szállt volna Kustány a gróf Niczkyekre, ezelőtt vagy százhatvan esztendővel s Niczkyek jussán a gróf Schmideggekre. De mindezt nem tudom biztosan. De Kustány egyik kisebb része, mintegy 60–70 holdnyi birtok Kehidához tartozott s a Hertelendyeké s utóbb a Deákoké volt. Ezt azonban a haza bölcse előbb eladta, mint Kehidát. Abban a szerződésben, melyet Széchenyi István grófnéval kötött Czenken 1854-ben, Kustány már nem fordul elő.

Másik remetéről is sokat mesélgetett, sőt még sokkal többet, a kehidai pap. De ennek története már nem a mesék, hanem a hitelesen megirt történetek körébe tartozik. -292-

1778-ban egyházi vizsgálat, az egyház nyelvén canonica visitatio volt Kehidán. Az erről készült iratban, a pap szerint, ezt mondják az urak:

– Quarta filialis est possessio Alsó-Kustány: Existit in hoc filiali capella publica in insula fluvii Zala constituta. Sub cura ibi residentis Eremitae Patris Aslionis. A quo et quando erecta sit: non constat.

Ez magyarul azt jelenti: A negyedik leányegyház az alsó-kustányi birtok. Itt a Zala-folyó szigetén nyilvános kápolna van, Aslion atya remetének gondviselése alatt. Nem tudni, ki és mikor emelte.

A kápolnának misemondáshoz való fölszerelése is volt. Kicsiny és szegényes, de volt. Ebből azt következteti a kehidai pap, hogy ez az eremita misét is szolgáltatott s minisztránsgyereket is tartott maga mellett.

Miből tartotta? Egyébből nem, csak a mije neki volt. A szegény nép adta alamizsnából. A remetének nem volt fizetése, nem volt ellátása, még hajléka se. A remete istenre bizta magát és az ő égi madaraira. Bucsusok, járókelők, buzgó lelkek vetnek neki valamit, a mikor vetnek. Ki egy darab kenyeret, ki egy fillért, ki egy darab ruharongyot. Kalapja, kámzsája, szűrdarócza eltart ugyis harmincz-negyven esztendeig, fehérnemüt ugyse visel, lábbelije télen fapapucs s a hideg ellen rongyokkal tekergeti be lábaszárát; nyáron pedig fapapucs se. Mezitláb jár, mint a lud. Bizony a remeteség nem nagy uraság. S ha volt minisztráns-gyereke: az is csak oly szegény volt, mint ő maga.

Ez volt a neve a canonica visitatio szerint. Aslió: micsoda név ez? Én bizony meg nem mondom. A barátok szoknak ezer év előtti furcsa neveket fölvenni. Talán ez az Aslió is ilyen név, talán ez a remete is barát volt egykoron. Talán az olaszoknál honos ez a név. Talán ott nem is csufnév az Asello vagy Aslo, a mi magyarul azt jelenti: szamaracska. Ne késlekedjünk e kérdéssel.

Elvégre magyar származásu ember volt ez a remete s talán nem is messziről való. Családi igazi neve volt Laky László. Irni, olvasni jól tudott; irt leveleket Deák Ferencz öreganyjához is, a papnak kezében voltak efféle levelei.

Valamelyik török vagy burkus háboruban katona volt. Az ellenség földjét dulták. Ő is betört egy szegény ember házába fosztogatni. Ember, asszony elmenekült. Senkit se talált otthon. És semmit se talált a háznál. Csak egy bölcsőt, bölcsőben pólyát, pólyában csecsemőt. A csecsemőt otthagyták a menekülők. Ki bántaná a csecsemőt? Nincs oly kegyetlen sziv a világon. Istennek szerelme őrzi a csecsemőt.

A csecsemő fölébredt a durva katonai zajra. Meglátta a czifra katonát. Azt gondolta: jó bácsi. Két piczi kezét kitárta s elkezdett mosolyogni.

A katona vad volt, őrült volt, talán részeg is volt. Isten ugy akarta: eszeveszett legyen. Kardjára szurta a mosolygó csecsemőt s ugy vitte ki az utczára.

Rettentő büntetés érte miatta. Megháborodott, a -294- mikor felocsudott. Azt a mosolygó arczot és azt a haldokló arczot látta azontul örökké. Nappal a verőfényen, éjjel a pokol sötétében. Ha ébren, ha alva: az a csecsemő-arcz állott előtte s hozta le rá az egek minden átkát. Durva lélek lett. Borba, istenkáromlásba merült. Átkozott mindent, a mi él és mozog és utjába kerül. Agyonkinozták a katonaságnál, utóbb elverték onnan is. Bujdosott maga elől. Lelkiismerete ugy kergette, mintha kölykevesztett tigris kergette volna. Hányszor összeroskadt uton-utfélen. Hányszor töltötte az éjszakát árokban, gazban, vizben, sárban, szemétdomb oldalában.

Nagybeteg lett, kórházba került, kigyógyult. Vastermészet volt öröksége. Magába szállt. Vallásos őrjöngés kezdte háborgatni utóbb. Ebből is kikeveredett. Elvégre megrögzött benne a gondolat, hogy az életet neki nyomorral, vezekléssel a világon kivül, az embereken kivül magányban kell töltenie és csak istent dicsérnie. Hátha igy megszabadul a pokol gyötrelmeitől.

Sokáig élt. A mennyire tudott, jótékonyságot is gyakorolt. Elhagyott, árva, kóbor gyermekeket fölszedett. Táplálta, mig tudta s azután jótévő szivekhez bekönyörögte. Öreg emberek, öreg asszonyok elbeszéltek ily eseteket Deák József plébánosnak is. Némileg érdekes Biró József kehidai lakos esete. Ezt egyébként Köcski Biró Józsefnek nevezték. Ezt kiskorában a remete nevelte, ápolta, ruházta. Egyszer már felnőtt korában megmarta a vipera kigyó. Teste megdagadt, -295- szemei karikákat hánytak, mindenki halálát várta. Köcski Birónak az volt utolsó kivánsága: vigyék a remetéhez. Odavitték. A remete vermet ásott, a kigyómarta embert beleállitotta s hónaljig a föld alá temette. Csak a feje meg a válla állt ki a földből az embernek.

Letérdelt mellette s éjjel-nappal imádkozott érte. Teljes három nap és három éjjel a szemét le nem hunyta. Akkor kiásta az embert s ime az egészséges volt. Baja elmult. Hazament dolgaira.

Oly hiressé lett a remete, hogy a bucsura ezrével tódult néha a nép sok faluból, távolabbi vidékről is. Sőt a bucsura odament még a toborzó katonaság is szemrevaló katonalegényért.

Egyszer azután nagy baj történt. A toborzó huszárok csalfán keritettek meg egy legényt, hamisan nyomtak csákót a fejébe. A legény dulakodott, a toborzók erőszakoskodtak. A legénynek pártját fogták pajtásai, hozzátartozói. Bucsus nép bort iszik s ha bort iszik: hangos lesz. A zalai nép különben is kemény fajzat. De a huszár se enged, a mig birja. Véres verekedés lett az esetből. Szétverték az egész bucsut. Minden laczikonyha felborult, a mézesbábos sátorok semmivé váltak, az üveges tótok, nadrágszijárusok szanaszét futottak, csattogtak a kardok, fokosok és a koponyák. Tovább folyt a verekedés, vérengzés az uton is. -296- A hagyomány azt beszéli, hogy egész Szent-Grótig találtak uton-utfélen holtakat, sebesülteket, huszárt-legényt vegyesen.

Nagy eset volt. 1789-ben történt, Liszits József kehidai papságának elején. Beleavatkozott a nemes vármegye s örökre eltiltotta a remeteszigeti kápolna bucsunapját. Ettől kezdve kétszeresen árva lett a remete s a nép se becsülte ugy mint eddig.

A Deákok már nem érték ott. Csak emlékezetét ismerték. Egy levele fönmaradt, melyet Hertelendy Annához, Deák Gábornéhoz intézett. Ez az urnő volt kegyurasága, védője, pártfogója. A levél igy kezdődik:

»Tekintetes Asszony! Holtomig való kegyes Patrónám! Mély alázatossággal szolgálok a tekintetes Asszonyságnak.«

Tudatja, hogy sulyos betegsége után a nyomoruságra ismét fellábbadozott. De a lábai feldagadoztak, olyanok mint a hólyagok. Sok izben a tolvajok feldulták gunyhóját s a szigetben semmi eledelre valót nem hagytak. Most ott nyavalyog Patrónájának felső-kustányi jobbágyainál. Igy végzi levelét:

– Az utolsó vénség már letapodott. Szivünk óhajtásával várjuk a Tekintetes Asszonyt uri rezidencziájába… Terjessze a Fölséges Uristen bőséges áldását a Tekintetes Asszonyra, nagyuri kegyébe holtomiglan alázatosan ajánlom magamat, kegyes Patrónámnak holtomig való káplánja. Páter Laky László s. k.

Ez volt utolsó levele. Szivbaj, vesebaj, vizibetegség, -297- aggság, nyomoruság erőt vett rajta. A halottak anyakönyvébe igy van beirva halála: 1790. 12-a Januarii. R. P. Aslion Ladislaus Laky. Ex-Eremita alsó-kustányiensis in F. Kustány. Annorum circiter 90.

Tehát kilenczven esztendős volt. Nagy idő. Hol és mikor született s mióta volt remete: nem mondja meg az anyakönyv.

A szomszédos Gyülevésznek s Alsó- és Felső-Kustánynak urasága Sárladányi gróf Schmidegg László lett a felesége gróf Niczky Mária révén. Az uj uraság nem sokat törődött vallásbeli dolgokkal. Katona volt teljes életében a vasas németeknél s utóbb ő volt vezére Somogy vármegye fölkelt nemességének. Tiszttartóval, Pók András urammal kezeltette Zala-parti birtokait. A tiszttartó is csak vadászni, mulatni szeretett, istenes dolgokra nem volt ügyelése. A kápolna tehát Aslion remete halála óta árva maradt.

A kápolna körül erdőség volt a szigetben, de közvetlen körületében tisztás volt harmatos gyeppázsittal. Ezt a remete tisztán tartotta. A Zala-ágon át felvonó hid vezetett a szigetbe. Ezt a hidat nagy furfanggal a remete találta ki. Hogy ha mikor aluszik gunyhójában: mindenféle vadállat, kóbor eb, bitang jószág, bolond ember őt ne háborithassa. Halála után a felvonó hidat senki se tudta kezelni; állandó hid jött helyére s azon át az uraság marhái is be szoktak járni legelészni.

Volt egy zabolátlan sült paraszt bérese az uraságnak. -298- A kehidai pap a nevét is emlékezetben tartotta. Parrag Jankó volt a neve. Ő szokta a Remete-szigetben a marhákat őrizni.

Már ugy a hogy ő szokta. Mihelyt betette lábát a szigetre, lefeküdt a remete gunyhójába vagy a fa árnyékába s aludt időtlen időkig. A hogy a rossz cseléd szokott, mikor a gazda szemét nem érzi közel. A marhák isten szántában lehettek az erdőben. Kehida felé ugyan el nem szökhettek, mert ottan a Zala szélesebb ága elzárta az utat, de Kustány felé bizony a remete hidján könnyen elszéledhettek.

Valamit ki kellett gondolnia, hogy ő is nyugodtan alhasson, a marhák is bizton legyenek.

Volt a kápolnának szentje. Nem is volt kisebb szent, mint maga Szent István király. Valamikor valami tudós faragó faraghatta ki képét fából. Vastag bajusza, hosszu szakála, a szent korona fején, palást a vállain, kard a kezében, sarkantyus csizma a lábán. Akkora volt a szobor, mint éppen egy élő ember. Ott állott a kápolnában az oltár mögött.

Nyalábra fogta Parrag Jankó a szentet, kivitte a kápolnából s odaállitotta a hid közepére. Kakastollat tett a koronája mellé, a kezébe pedig odaerősitett egy béres ostort, amolyan karikásfélét. Igy őrizte a szent a marhákat.

De meg is őrizte emberül. Ha a marhák a hidon át el akartak szökni: hát ott találták az utban Szent Istvánt, a mint az ostort rájuk emeli. Hejh az áldóját -299- – erre nem jó lesz elszökni! Marha-észszel rögtön belátták, hogy uj gulyásuk akadt. Nincs is kalapja, hanem koronája. Szakála is hosszu, sarkantyu is a bocskorán, kakastoll is a füle mellett, ilyen gulyást még eddig sohase láttak.

Ez még csak hagyján. De a népek is megtudták a dolgot lassankint. Odamentek bámészkodni, hiábavaló beszédeket folytatni és röhögni. Lassankint az a hir terjedt el a vidéken, hogy a kustányi Szent István marhát őriz, ostorával ugy durrogat, mint egy kanász s ugy káromkodik, mint a jégeső.

A fülébe jutott utóbb Pók András tiszttartó uramnak is. Ő is nagyot nevetett rá, de azért bejelentette az esetet az ifju uraság gróf Schmidegg József feleségének Alsó-Szátai Pethő Mária urnőnek, a ki mint vallástisztelő kegyes asszonyság, az ily szentségtörést semmiképen nem türhette, sőt nyomban meghagyta Pók András uramnak, hogy a kápolna összes fölszerelését, oltárt, szentségtartót, füstölőt, csengőt, zászlót, szenteket, magát Szent Istvánt is onnan hordassa el s vitesse a kastélyba.

Igy történt. A kápolna puszta maradt, Parrag Jankó hoppon maradt. Ezentul neki magának kellett ökreit őriznie.

Ha már a kápolnának se papja, se remetéje, se szentje, se oltára, se szentségtartója: hát mirevaló akkor a kápolna s a remetének laka? Pusztitsuk el, hordjuk el kövét, ugy is kell gazdasági épületet emelni, jó lesz ahhoz. -300-

Mire a kegyes grófnő megtudta és megtilthatta a rombolást: akkorra már csak két oldalfal állott a kápolnából. Ez azután meg is maradt. Deák József elvezetgette ide a kis Deák Ferenczet s elmondogatott, megmutogatott neki mindent. Azt a két falromot akkorra már zöldre, feketére nőtte be a moha.

A kikről eddig szóltam, bár a szigetben tartózkodtak, azok mégis a Zala balparti remetéi voltak. Át-átmentek ugyan hozzájuk alamizsnálkodni a jobbpartiak is, de őket mégis inkább a keleti falvak, Szent-Györgyvár, Páhok, Boldogasszonyfa, Köszvényes, Egregy, Karmacs, Bük, Kustány, Gyülevész, Zala-Szent-László, Sénynye s a vindornyavölgyi falvak népe látogatta.

De a Zala jobbpartjának is megvoltak a kehidai remetéi. Ezeket örményesi remetéknek nevezték. A Pálosok zárdája és temploma közelében a mostani országut mellett kutfejek, forrásvizek voltak. Meredek domboldal emelkedett fölöttük. A domboldal tele volt csalittal. E ligetes helyen volt a remeték gunyhója. Ma már ennek nyoma sincs, de Deák Ferencz diák korában nyolczvan-kilenczven év előtt még mindenki tudott tanyájukról. A jó pap egyenesen odavezette a gyermekkoru Deák Ferenczet s ott magyarázgatott neki óraszámra.

A legrégibb remetének Böröcz Bandi volt a neve a hagyomány szerint. Ennek 1740 előtt kellett meghalnia, mert ennek halála az 1740-ben kezdődő anyakönyvben nincs följegyezve. A jó plébános már nem talált olyan öreg embert vagy asszonyt, a ki ezt a Bandi remetét ismerte volna. Csak hirét hallották. -301-

Utána valami Balina János nevü remetéről szól az emlékezés. Ez 1691-ben született s 1755-ben, hatvan éves korában halt meg. Példás életünek tartották. Az anyakönyv azt mondja róla: Vitae exemplaris frater Joannes Balina, eremicola Kehidaiensis. Ugy látszik, mintha ez voltaképen ferenczrendü barát is lett volna.

Az utolsó volt Hajdu Mihály. Ezt már mint öreg embert Deák Ferencz is jól ismerte. 1775-ben lett remetévé legalább Kehidán s közel ötven évig remetéskedett ugyanott. 1824-ben halt meg nyolczvan éves korában.

De mit is csináltak hát ezek a remeték? A szentségeket ki nem szolgáltathatták. Keresztelés, gyónás, esküvő, temetés nem az ő gondjuk volt. Misét nem szolgáltattak, hiszen nem volt templomuk. A Remeteszigeti kápolna csak kivétel. Pap és barát volt elég mindenütt. A remete erdőben, barlangban, fa odvában, gunyhóban, forrásvizek mellett lakott, járt kocsiutak és gyalogutak közelében. A mit alamizsnául kapott: abból mindig meg nem élhetett. Koldulnia, kéregetnie nem volt szabad. Nem is volt természete. Neki Istenre kellett magát biznia.

Hát hiszen jó lelkek mindig voltak és mindenütt voltak. A kik kegyetlen zimankós hideg télben még a hozzájuk menekülő szegény kis madarakról is gondoskodnak. Hogyne gondolnának ezek a remetére is? De ez mégis bizonytalan kenyér. Keresztelő János, mikor kint a pusztában remetéskedett, sáskával és vad mézzel élt. Csakhogy nálunk se sáska, se vadméz. Még a macska is csak akkor eszi meg a szöcskét, cserebogarat, -302- ha már egeret nem talál s nagyon éhes. Bizony a szegény remete, ha igazi volt, sokszor rászorult a nyers természetre. Erdei vad gyümölcs, gyökerek és gombák: gyakran ezek verték el éhét.

A Zala partján némely évszakban fölséges világa volt. Azon a vidéken már itt-amott megterem a gesztenye. A kerek föld legédesebb gesztenyéje. S azután a bükkfa az erdők divatos fája. A bükkfa makkja, gesztenyéje is kitünő tésztás, lisztes ételféle. Sülve, főzve, sőt nyersen is jó, a ki megszokta. A vadkörte, som, mogyoró, a mindenféle szedrek és eprek alkalmas időben kitünő, izletes dolgok s elég táplálók is, ha van az embernek legalább kenyere. A gomba is kedves falat, a ki szereti. A parázson sült gombát a remeték és nyájőrzők találták fel. A piros bélü csiperkegombát hátával izzó parázsra teszik s belét megsózzák. Mire kis medenczéje tele lesz lével: akkorra megsült. A királyok konyhájának sincs illatosabb és izesebb falatja, mint ez a gomba.

A buzgóság kisebb? Vagy dologkerülő ember nincs ma már? Vagy a nép szive lett ridegebb s ma már apró alamizsnájával nem segitené azt, a ki se nem kaszál, se nem kapál, noha épkézláb?

Bizonyos, hogy ma már alig akad ember, a ki istenen kivül egyebet nem ismer, a ki a vallásos áhitat mélységeiben elmerül s a kinek minden gondolata, minden érzése csak a siralom völgyét látja ezen a -303- világon és csak az örök fényt és boldogságot a másvilágon.

Pedig ilyen ember való remetének. Ha nem ilyen: akkor álnok vagy háborodott.

Áhitat, imádkozás, istendicséret, szomoru és szegény lelkek vigasztalása: ez volt a régi remeték élete és foglalkozása. Durva fakereszt a tanyájukon. Annak tövében térdeltek éj-napon át s bocsátották fohászaikat a magasba. S nemcsak az egyház szokott imáit morzsolták le. Alkalmi imák alkotásán is fáradozott lelkök.

Mai nap más vágyat táplál az ember. A megélhetés vágyát a tömeg, a meggazdagodás vágyát a törekvők sokasága. Sok igazsága van e vágynak is. Ennek az igazságnak fényénél kicsinyes, nevetséges, sőt gyakran szánalomra méltó az a világ, a mely a remetéket szülte és türte. De ne gondolkodjunk ledéren a multról. Ha örökre elmult: azért ne. Ha valamikor még visszatér: azért ne. Mert különben megérdemeljük, hogy a mit mi ma szentnek tartunk, arról is ledéren gondolkodjanak azok, a kik utánunk következnek.

A vallás sohase alakul át számtanná. Ha átalakul: akkor már meg is szünt.

A jámbor kehidai pap a kehidai remetékről gondosan kérdezősködött az öregektől. Legtöbbet tudott neki mondani egy 1840 körül nyolczvan éves korában elhalt kehidai öreg asszony. Német Éva volt a neve.

Ez azt beszélte, volt a remetéknek egy nagy keresztjük. Faragatlan hosszu faderékra keresztben odaróva és szegezve faragatlan rövidebb faderék. A fán rajta -304- maradt héja is. Feszületként az üdvözitő alakja nem volt rátéve. Csak maga a durva kereszt. Csupán jelkép.

De igen nehéz. Erős férfi tudta csak megemelni. Ott állott mindig a remete gunyhójánál. Ha azonban jött az ádvent, fogta a remete a sulyos alkotmányt, vállára emelte s bármily erőfeszitésébe került, elhurczolta gunyhójától a kehidai templomig minden hajnali mise alkalmával. Kivül a templom falához támasztotta, mig maga bent áhitatoskodott. A hajnali mise után ujra fogta a keresztet s roskadozó vállán gunyhójáig visszavitte.

Ezzel természetesen az üdvözitő Jézus Krisztus urunk egyik szenvedését akarták példázni is, elszenvedni is. Ő is hurczolta a maga keresztfáját a Golgotára vezető uton. Nem is birta el. Össze is roskadt alatta. A czirénebeli Simon segitett neki, ő vittszentje, e helyette legalább egy darabig.

A kehidai remetéknek is akadt Simonjuk mise után. Adventben gyakran hideg, havas, szeles, zimankós időjárások uralkodnak. De mindig akadt kehidai legény, nem is egy, a ki akár szánalomból, akár pajkosságból elvette a remetétől a sulyos készséget s maga vitte. Hiába tiltakozott ellene a remete. Letorkolták.

– Különb ember vagy te remete, mint Jézus Krisztus? Holott ő is megengedte Simonnak a segitséget.

A mikor legerősebb a lángelme, legtökéletesebb a figyelés, legfogékonyabb a lélek s leggyorsabban megmozdul a sziv; a mikor a tünődés, gondolkozás, ábránd, -305- összehasonlitás, tünetek felismerése oly könnyü: a serdülő gyermekkorban két világ élt a kis Deák Ferencz körül.

A középkor világa, a mely még Kehida körül nem halt ki egészen. Az erdők, hegyek, rejtelmes szigetek és berkek, puszta várak, omladozó tornyok, elhagyott zárdák a maguk ezerféle valóságos és ábrándalkotta, meseszülte történetével; a remeték, a vallásos áhitat képviselői, a kiknek élete s multjuk titkai ugy izgatják a gyermekagy képzelő és itélő erejét, a csodák és regék és népies hagyományok szövedéke; a beteges és tulzott vallásos buzgalomnak, a vakbuzgóságnak hol szánalmas, hol vidámsággerjesztő jelenségei: ime mindezek ott röpködnek, ott rajzanak a vaskos testü, kiváncsi lelkü s hatalmas szellemü Deák-fiu körül.

És az ujkor világa. Ez is végtelenül gazdag. Már kis korában érzi, hogy uraságnak született. Ha nem érezné is: minden ember mindennap tudtára adja. Kastélyban lakik, magasabb helyen, mint a többi ember. Még a pap is hizeleg neki, hiszen kegyura lesz. Cselédek és szolgáló emberek körülötte. Figyelnek rá, szavát lesik, szavát fogadják. A zsidó hódolattal környezi a kis uraságot. Sok jobbágya, sok zsöllérje. Van uradalmi tisztje. Vannak malmai, molnárai, mesteremberei, ácsa, kovácsa, takácsa, sok. Mindenki fejet hajt. Parancsol Kustányban, Koppányban, Söjtörön is, nemcsak Kehidán. Minő önérzet, mekkora önbizalom fejlődik ki a kis Deák Ferenczben!

Nem igaz. Az elmebeli tehetség ugy születik, de az erkölcs és a jellem ugy képződik. Vagy talán az erkölcs és a jellem is csupán elmebeli tehetség? Nem hiszem. Legalább nagy részben nem az. Egészséges elme szükséges a nagy jellemhez: ez igaz. De a nagy jellem mégis a környezetben, az élet változatai és viszontagságai közt s nagy kötelességek sulya alatt képződik.

Korszerü viszonyaink közt semmi se sikerül szerencse nélkül. Csak a jellem. Kedvező élet a jellem képződését is könnyebbé teheti, de a jellem kiképződhet és szilárd maradhat a nyomorban és boldogtalanságban is.

A kis Deák számára ott volt millió tünetével az elmult és jelenvaló korok egész világa. A mi még az élet és a társadalom tüneteiből hiányzott: azokat megtalálta a városokban: Kanizsán, Pápán, Győrben, Pesten. És megtalálta a tudományban és olvasmányaiban. És megtalálta ama nagy szellemekben, Kisfaludy Sándorban, Vörösmartyban, a kikhez már serdülő korában oly közel állhatott. Nagy mintákat fedezhetett föl Antal bátyjában, sógorában és Csányi Lászlóban. S a női lélek sok vonzó és bájos tökéletességét édes jó Klára nénjében.

Mily egyszerü, mily szegénynek látszó, mondhatni mily üres világ Deák ifjukoráéhoz képest a rónák, a mezők, az alföldek és a komor egyszerüségü kálvinisták világa! -307-

Én, mig magasabb iskolákra nem mentem, a magam szülőföldén erdőt, hegyet, völgyet, patakot, vizimalmot, puszta várat, elhagyott tornyokat és zárdákat, rejtelmes ligeteket, berkeket, követ, sziklát, szőlőhegyeket soha nem láttam s barát, bucsujárás, remete, utszéli feszület, szentkép, középkori élet, várbeli daliák és urnők, régmult idők regéi és hagyományai ismeretlen nevek és fogalmak voltak előttem. Nagyon jól emlékszem, minő meglepődés, a gondolatok és képzetek minő raja támadt lelkemben, a mikor az első Nepomuki Szent János-szobrot megláttam a vörösberényi hid mellett s a mikor apám száz kérdésemre annak történetét elmondta, noha maga se tudta.

Hiszen szép a nyilt mező is s tele gazdag költészettel. Petőfi és Tompa és Arany alkotásai fölfedezték és bebizonyitották. De a történet, az emberi lélek és a természet tüneteinek az a határtalan gazdagsága, mely a gyermek Deák Ferencz serdülő lelkét körülvette, a sikon, a nyilt mezőn, a róna végtelenségén még sincs meg. Tehát a születés véletlene is két kézzel, egész erővel munkált arra, hogy Deák Ferencz fejlődő szelleme az észrevevésnek, a figyelésnek, az összehasonlitásnak, az érzések és ösztönök életrekeltésének, a bölcselő elme nyers anyagának minden kincsét már jóeleve összegyüjthesse.

ZÁRÓ SZAVAM.

Bezárom Deákról és nemzetségéről e művemet. Mint az olvasó látja, művem nem rendszeres. Se tárgyi, se korbeli egymásutánra nem törekedhettem. A hogy az egyes fejezeteket különböző időkben és különböző alkalomból megirtam: ugy gyüjtöttem össze e két kötetben.

A nemzetségről még sokat tudok a nemességszerző őstől kezdve Deák Ferencz édesapjáig. Deák Ferencz öregapja, dédapja s ősapja egyuttal első szerzők is voltak. Werbőczy szerinti primi aquisitores. Életük, a mennyire fölötte hézagosan is ismerem, érdekes. Zala-Tárnok történetét is ismernünk kell, ha a Deákok történetével tisztában lenni akarunk.

Össze kellene állitanunk a széles kiterjedésü Hertelendy nemzetség multjának adatait is. Különösen azét az ágét, melyből Deák Ferencz apai öreganyja, a szépséges Hertelendy Anna származott.

Ez asszonynak élete rendkivül érdekes. A haza bölcse ismerte ezt, de nem beszélt róla sokat. Férjétől korán elvált. Sok ideig Bécsben lakott s ott magas állásu és születésü imádók rajzották körül. Sok adósságot -309- csinált, sok részbirtokot eladogatott. Pöre volt fiaival is, idősb Deák Ferenczczel és Deák Józseffel. Azután békülés lett a vége. Utoljára a kehidai kastélyba vonult, hogy házi kápolnájának szótlan rejtekében vallásos áhitattal készüljön halálára. Füssy Tamás, a derék szerzetes sok adatot összegyüjtött róla, de az én tudásom róla sokkal gazdagabb.

Megismertettem Deák egyéniségének puszta-szt.-lászlói életét. Meg kellene még ismertetnem kehidai, pozsonyi és budapesti életét s Deák-körbeli alakját is. Ha az élet és az egészség engedi: nem is mulasztom el. Az anyag óriás tömege van birtokomban. Hiszen Deákot én Budapesten ismertem igazán a halála előtti utolsó tiz esztendő alatt.

Irni kellene szivbeli dolgairól is. Most már lehet s egy-két év mulva épen lehet. A természet kérlelhetetlen s egy-két év elteltén mind elmulnak azok a tisztes aggnők, a kik egykor a haza bölcsének szivét lángra tudták lobbantani. Egyénisége örökre csonka maradna, ha a nőkhöz való gyengéd és nemes viszonyáról soha semmit nem tudna a világ.

Irodalmi alkotásainak, nyelvének, irásmódjának, gondolkozásának természete.

Szellemének költői ereje összehasonlitva Wesselényivel, Kossuthtal, Széchenyivel.

Jellemének különös sajátságai: rettenthetlensége, nyugodtsága, nyilvános szerepléstől való huzódozása.

Nyájas olvasóimmal mindezekről talán még egykor társaloghatunk. Béke és üdv addig is!

TARTALOMJEGYZÉK.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

a) egy női bunda, ára	85 frt o. é.
b) egy kis rövid térdig érő prémes szőrös ködmeny	18 frt o. é.
c) egy selyemmel bélelt vattázott Joppe	12 frt o. é.
d) egy téli kabát	19 frt o. é.
e) egy pár téli topánka	5 frt o. é.
f) egy szentséghordó selyemkendő a mogyoródi templomnak	22 frt o. é.
összesen hat darab ára	163 frt o. é.