The Project Gutenberg eBook of Olvasás közben by Ignotus

Engem minden meghat, néha könyhullatásig megindít, ami emberi munkával függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsiben vagy nagyban képét mutatja a hősiességnek, melylyel nemünk az ő mezítelen és védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé s müveltté küzdötte föl magát. A szépséget is ugy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül hozzá; lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága: de érzésem s itéletem szerint a vad embernél, a vad állatnál s a vadregényes természetnél nemcsak közelebb áll szivemhez, de szemem számára is szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelídített és tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi munka. Nemcsak meghatóbbat, -10- de szebbet sem tudok, mint alkonyat világánál végig nézni hegyek hátán s vizek futásán, s mint a Mars ábrázatának csatornavonalain: ameddig a szem ellát, fehér utakon, kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem látsz egy követ, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna az ember hatalmát, s szépsége már emberi beavatkozást ne lehelne. Millet, Millet, Millet jut eszembe, s eszembe jut, hogy ő már megfestette a gyönyörü hőskölteményt, amit nemzedékünknek kéne megírnia: az embert az ő munkája közepett, a parasztot az ő szántóföldjén. Mi a szép, mi a szín, vonal és levegőbeli szépség ezeken a szikkatag képeken, esti levegőbe vesző rideg krumpliföldön s faczipős parasztemberen, ha nem a himnusz, mit a belőlük kiáramló esti lég zsong füledbe, keserves fáradtságról s elandalitó pihenésről?… S ne mondjátok, hogy ez természetellenes. Magunk is természet vagyunk, s magunkon át nézünk bele a természet műhelyébe. Mint ahogy mi átalakitjuk a föld fölszinét, ugy munkálnak ennek alakitásán lények miriádjai; -11- kősziklák az ő csigamaradványaik, s a fekete föld megjárta az ő belök csatornáit; tüdőkből s pórusokból száll föl a felhők közé, gyarapitván a folyók vizét s a tenger világalakító hullámzását. Minden él, minden dolgozik, a halál átmenet egy munkából a másikba, s ami szépség a világon van: mind egy-egy munka emlékoszlopa.

A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára, szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől tartottam és min mesterkedtem, az nem -12- tartozik ide – de ösztönszerű, s a rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne, világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és eltörpítő hatalmával a felelősség.

Gnóthi szeauton – mintha ez oly könnyű volna, még azzal a másodkézből való Énnel szemben is, ki érzékeim révén tudomásomra jut! Van egy közmondás az önző emberről, hogy első előtte az Én, aztán megint az Én, majd még mindig az Én, azután jő a Semmi, s mind ezek után következik a Te meg az Ő. Ez igy lehet erkölcsiekben, de abban az érzékleti tanfolyamban, melynek neve tudatosság, a sorrend éppen a megforditott, s a legnagyobb egoista, a gyerek, mindenekelőtt a Semmivel ismerkedik meg, majd elkövetkezik a Te meg az Ő, s csak nagysokára, másfél vagy két éves korában kezd elméjében földerengeni az Én. S a kurzus ilyetén beosztásának végzetes következménye van: az, hogy minden teremtett állatok s minden ismerőseim közül legkiváncsibb magamra vagyok, de legkevésbbé magamat ismerem. Mert az emberek megismerésére való ábéczémet másokról való tudomásaimból -14- alkotom össze; az embereket abból ismerem, hogy’ és mint járnak, beszélnek, öltözködnek, milyen a hangjuk, nézésük, irántam és másokhoz való viselkedésük. Ezzel az ábéczével szakasztott ugy járok, mint a nyelvvel; mint ahogy gondolatok helyett szavakban gondolkozom (ezt kitünően vette észre Fritz Mautner, bár nem ő látta meg először), azonképpen az emberekről is az ő valóságuk helyett az ő külsőségeik ábéczéje szerint gondolkozom. Mire eljutok a tudatosságnak oly magas fokára, hogy magam felől kezdjek gondolkozni, addigra ez az ábéczé már végkép beleevődött idegeimbe. Már pedig e másokról lefejtett ábéczével csak igen bizonytalanul olvashatok magamban – magamban, kiről egészen más természetü adataim vannak, mint másokról; magamban, kinek cselekvéséről, járásáról, hangjáról, beszédéről, nézéséről s ezer egyéb külsőségéről sohasem lehet olyan objektiv képem, mint a másokéról. Másokat egyszerüsitve látok, nagy vonalakban; fölszinesen, de teljesen, mint a messziről nézett erdős hegyhátat. De magammal szemben az erdő -15- legközepén állok, s a sok fától nem látom az erdőt. E keserves fogyatékosság lehet oka némely betegesen értelmes embernél az ő beteges hiuságának. Anélkül, hogy magát másoknál többre tartaná, sőt talán mert rosszat és bántót sejt magáról: az őrülettel játszó kiváncsisággal tanulmányozza magát, kisérletez magával, s lesi és kémleli: hogy’ hat másokra, s e másokban milyen kép és milyen vélekedés él róla.

Gesichtsentréejok van, mondták a régi pesti mulatóhelyeken a kiváltságosokra, kiknek fizetség nélkül szabad bejárásuk volt, s a jegyszedő nem követelte tőlük a bilétát, mert rájuk ismert ábrázatukról. A szép emberek ilyen Gesichtsentréeval születnek világra.

Mire megtanulod, hogy kiabálnod kell, hogy észrevegyenek, addigra elveszted a hangodat.

Nincs könnyebb, mint megbocsátani, s nincs nehezebb, mint belenyugodni abba, amit megbocsátottunk.

Az erkölcsi parancsolatok igen ravaszul vannak megfogalmazva: második személyben. Ne lopj – vagyis te ne lopj; lopok én kettő helyett.

A bölcs a férfi s a nő közt való viszonyt nézi; a moralista a férj s a feleség közt valót. A bölcs a gyermeket, a moralista a törvényes vagy törvénytelen gyermeket. A bölcs a szerelmet, a moralista a tilos vagy törvényes szerelmet. Egy ostromlott várban a Dumas fils igazságainak javarésze értéktelen volna. A bölcs, ha ethikus, az erkölcscsel foglalkozik. A moralista az erkölcsökkel. S ez a több sokkal kevesebb.

A moralista gyáva, mert mikor megüt, arra számít, hogy diskvalifikált arra, hogy visszaüthesd.

Annyira már el kellett volna jutnunk, hogy valamint hivatalunkban biztosítottunk magunknak három-négy hetet szabadot és munkátalant: -18- egész életetünknek is legyen efféle szabadságideje – néhány esztendő, mikor könnyelműek lehetünk és bolondokat tehetünk büntetlenül s következmények nélkül.

Mulatságos és megalázó megfigyelni, hogy pénzszerzéshez nem kell értelmesség, még csak polgári okosság sem. Akárhány embert ismerek: nagy vagyon urát és megszerzőjét, aki egyszerüen buta – nemcsak, hogy nem értelmes, de ostoba is. Vannak alsóbbrendü állatok, akiknek ha kiszedik agyuk velejét: nyugodtan élnek és kereskednek tovább. Pénzszerzéshez, ugy látszik, elég ilyen állatnak lenni.

A konfortáblis lónak annyival jobb a dolga, mint nekünk, munkás embereknek, hogy ellenző van szeme mellett, s nem lát jobb életet a magáénál. Ha álltában elszundikál vagy elgondolkozik, bizonyára nincs elragadtatva életétől, de mindenesetre azt gondolja: «ilyen az élet, jobb volna megdögleni». Ha -19- azonban látna és összehasonlítana, azt gondolná: «kutyának való az ilyen élet; meg tudnám gyilkolni, akiké jobb».

Az amerikai embernek az a titka, hogy teljesen azonositja magát azzal, amit cselekszik. S nem mindazonáltal, hanem éppen ezért tud oly könnyen mesterséget változtatni s ma éppoly veszekedetten bankárkodni, mint amily veszekedetten vargálkodott tegnap.

A siker titka: megvetni az embereket, de számba venni őket; senkit sem tartani nagynak, de senkit se venni kevésbe.

Vannak, akik egyre a holnapban élnek, a másholban s a máskorban, s a mostant, az ittent s az eztet lerázzák magukról, sietve és idegesen, mint valami utolsó akadályt – s mégis: a ma ellen azzal narkotizálják magukat, hogy ézsaui módon eladják egy tál -20- lencséért, egy pillanatnyi nyugalomért vagy haladékért mindenestül a dicső holnapot.

Mi a legnehezebb munka? Az, amit elvégezni eszébe sem jut az embernek, vagy amihez lusta vagy ami derogál neki. Herkulesnek nem nehéz herkulesi munkákat elvégeznie, de csak halála után jut az istenek közé. Aki már életében boldogulni akar, annak sem röstellenie, sem szégyellenie nem szabad a pisliczár munkát. Egy fényes tehetségű és fényes pályát befutott férfi mesélte el egyszer a pályafutása titkát. Kis legénykoromban, ugymond, egy nénikémnél laktam, ki jól bánt velem és szivesen megfőzte kedves ételemet, a töltött káposztát. De én ezt az ételt ugy kedvelem, ha van benne egy kanál tejfel. A nénikém többnyire lusta volt egy kanál tejfelért lemenni a pinczébe. Én azonban sohasem voltam lusta, én mindig lementem egy kanál tejfelért a pinczébe – s ez a pályám titka.

Hány emberrel megesik, hogy mint festő vagy író vagy politikus vagy tudós korán és hirtelen eljut bizonyos helyre, de aztán megáll, s néha még ezt a helyet is elveszíti. Ez azt mutatja, hogy az ember mindig megkap és elér annyit, amennyi tehetségének kijár, de ennek megtartásához vagy ennél többhöz már külön tehetség kell. Egy munkáért az élet csak egyszer fizet.

Aki tehetséges ember létére nem vitte semmire, csak magára vethet. S igazsággal panaszkodnia sem szabad. Azzal, amit el nem ért, vesse össze azt, amit elmulasztott, ami alól kibujt, ami elől kitért s amitől megkiméltetett. A mérleg futja.

Az akarat nélkül való ember legjobb esetben annyira viheti, mint Dalton, a szinvakság -22- felfedezője: megcsinálja a fogyatkozása elméletét, de segíteni nem tud rajta.

Félek, hogy becsuknak, annyira el tudom képzelni a sikkasztó lélekállapotát. Rég megvan az az elméletem, hogy a legtöbb elhibázott élet kezdeteiben öngyilkosságra rendeződött be; az embere addig gondolta, hogy: legföljebb megölöm magamat, mig aztán a legföljebb bekövetkezik, de a megölöm magamat elmarad. Mivelhogy a legföljebbig eljutni, vagyis életüket elhibázni sokkal könnyebb, mint életüket helyrebillenteni vagyis megölni magukat. A mi tipikus sikkasztónknak, a vármegyeinek, bizonyára nem a bűneire rábukkanó alispán mondja legelőször, hogy: öld meg magad, ez a legegyszerűbb megoldás. Bizonyára mindegyiknek -23- kezdettől fogva ott a zsebében a revolver, hogy kéznél legyen, mikor jön a rovancsolás.

Minden sikkasztó afféle ébrenálmodó ideológus, akinek tudatában elmosódik, vagy ingadoz az élet s az ábránd közt való mesgye; rokon a költőkkel, prófétákkal és mártirokkal, akik szintén álmaik szerint akarják elrendezni az életet. Az első gondolat ez lehet: ó élet, mennyire külömbözöl az én ábrándjaimtól! A második: még a halál is jobb az ilyen életnél! Ezek a merev alapvonalak; ezekre fonódnak a hajlékony és szeszélyes arabeszkek. Például: csak egy évig szeretnék kedvem szerint élni, aztán nem bánom, jöjjön a halál! Vagy: bolond, aki becsületesen él; egyszer csak jön a halál, aztán mi haszna volt a becsületességének?! A lelket két part közt hányja a hab: az egyik az élet, amely rossz, pedig jogom volna arra, hogy jó legyen – a másik a halál, amely elkerülhetetlen, de hatalmamban áll, hogy időhatárát legalább egy irányban kedvem szerint tologathassam. Igy támad a gondolat: halállal orvosolni meg az életet; rövidebb élettel váltani meg a jobb életet; -24- az élet egy részével fizetni azért, hogy a másik része ábrándjaim szerint alakuljon.

Azt hiszem, arra a legkevesebb sikkasztó számit, hogy bűnére nem bukkannak rá; csak úgy tesz, mintha ebben biznék, ezt a reménységet csak elhiteti magával. Ellenben bizonyos, hogy minden egyes tételnél, ha egy forint huszonkét krajczárt vág zsebre s ha háromezernégyszáztizenkét forintot könyvel el hamisan: mind erősebben érzi, hogy simán már nem igen fog lebonyolódni a dolog; szerencsére egy golyóval az egész csomót átlőhetni. Szóval: egész ábrándprogramm tárul igy a gyenge lélek elé; tiz, tizenhat, isten tudja hány ponttal, melyek közt egyik vakmerőbb, egyik lehetetlenebb, egyik megvalósíthatatlanabb s az embere gyenge lelkéhez aránytalanabb a másiknál – úgy hogy végtére az egész nagy terjedelmű programmból csak az első, mert a legkönnyebb pont váltódik be: a sikkasztás. A többin megtörik a sikkasztó ereje. Sikkasztani könnyű, de meghalni nehéz; az ilyen gyenge bűnös afféle koczaturista, aki föl tudott kapaszkodni a hegyre, mert fölmenni könnyű, -25- de nem tud lemászni róla, mert lemászni nehéz. Persze, ezt csak akkor veszi az ember észre, mikor már fönn van.

Az első osztályú férfi magától értetődően megköveteli az asszonytól a szerelmet s barátjaitól a girót.

Gondolja meg minden megunt kedves és elhagyott barát, hogy senkinek szivébe a lelkiismeretén át visszajutni nem lehet.

Ahol a csikó egyszer megbotlott, ott ló korában is meghorkan. Hamar megszokod, hogy megsüvegeljenek, s ha kiváló férfiak s -26- szép asszonyok elkényeztetnek, s jók és kedvesek hozzád: hamar megtanulod érezni magad s ehhez képest viselkedni is. De volt tanáraidnak ekkor is megzavarodva köszönsz, s az asszonynyal szemben, ki leánykorában nem szeretett viszont, nem találod meg hangodat s önbizalmadat.

Az ábrándozó ember, azt tartják, megszokja a könnyű és fáradozás nélkül való győzedelmet; elgondolásaiban kielégülést talál, – ha tán nem is teljeset, de mindenesetre akkorát, hogy lustaságában s renyheségében inkább a kielégülés e tökéletlen, de kényelmes módjához forduljon a valóságos elérés fáradságos módjai helyett. Ez mélyen járó megfigyelés, és nagyjában a dolog igy is áll, de talán nem egészen. Az ábránd, az elképzelés és elgondolás néha olyan jogczimek és szerzett jogok érzetét vési az idegekbe, melyekre a valóság támasztékot nem adott, s az akaratnak s a leleménynek nincs hatalmasabb ösztökélője a jogczimnél s a szerzett -27- jogoknál. «Vágyakodásimból»… jut eszembe egy régi versem:

S aki ezt nem tudja elhinni, az nem is tud ugy viselkedni, mintha hinné; az akarást pótolja benne a dacz és a megszokás.

Annyi legalább bizonyos, hogy senki annyi szunnyadó s gazdája előtt is rejtett értéket ki nem csal a férfiból, mint az asszony, akinek tetszeni akar, s a szerelem, amely áthatja. Viszont a legfegyelmezettebb férfi sem tud ura lenni, a szerelmi lankadások óraiban, rossz kedvének s rossz tulajdonságainak. Férfi, még a legélesebb eszű is, férfiról csak közvetve s következtetéssel itélhet; -28- az asszonynak, még ha nem is lélekolvasó, okmányok s adatok állanak rendelkezésére.

Férfi és nő közt ugynevezett önzetlen barátság nincsen. Még pedig azért nincs, mert nő is szerepel a dologban. Nem mivel két külömböző nemü emberi állat kerül össze a játékban, hanem mivel ezek közül az egyik nő, azaz olyan állat, akinek nincs tehetsége a barátságra. Vagyis: férfi és nő közt ugyanazért nem lehetséges barátság, amiért nő és nő közt nem lehetséges – nem azért, mert hamar elkövetkezik a nap, mikor nem olvasnak tovább, hanem azért, mert, mondom, a nő egyáltalában nincs együtt-olvasgatásra berendezkedve. Nekem erős és sötét gyanakvásaim vannak a körül, hogy ez miért van így, de mióta minden kis lyány elolvasta titokban a derék Willy ismeretterjesztő munkáit, nem tudok elfogulatlanul s arra számitva irni, hogy ugy sem értik meg szegénykék. Csak pedzem, hogy e titok kulcsát hol keressétek. Ott, hogy a férfiak nemcsak arról nevezetesek, hogy -29- közöttük erős barátságok vannak, sőt a legszoknyavadászabb férfi sem tud férfitársaság nélkül élni, hanem arról is, hogy mentül férfibb a férfi, annál kevésbbé tudja megérteni azokat a szegény szerencsétlen férfitársait, akik férfiakhoz is tudnak vagy csak férfiakhoz tudnak lírai költeményeket irni. A nőknél megfordítva van: utálják egymást, de nem testre; a leglángolóbb asszonyi verseket Sappho irta, s nem férfiakhoz; a leánybarátság s az anyai szeretet sem egyéb, mint szerelem, s a nő élete vagy csupa szerelem, vagy nem élet.

Vannak asszonyok, akikről még nem szabad beszélni, s vannak, akikről már nem érdemes. Némely asszony csudálatos gyorsan futja meg ezt az utat.

Asszony mondta: Ne legyen az uramra féltékeny. Akit nem szeretünk, annak csókját leveszi rólunk a mosdóvíz.

Az asszonyok a csúnya asszonyokat nem szeretik, mert csúnyák, s a csinosakat nem szeretik, mert csinosak.

Az asszony azt a kedvesét szereti a legjobban, aki őt egy másiktól hóditotta el.

Az asszonynak két dolog iránt nincs érzéke: a maga kötelességei iránt s a más kötelességei iránt.

Ajánlom minden férfinak, aki töprenkedve találgatja a női lélek nyitját s minden egyes esetnél értetlenül áll a nagy titok előtt, melynek neve asszony: ajánlom, hogy minden egyes esetben gondolja el, mit tett volna ő annak az asszonynak helyében. Száz eset közül százban azt találja majd, hogy szakasztott ugyanúgy cselekedett volna, s az asszonynak az a titka, hogy egészen olyan ember, mint a férfi.

Az csak a férfi rabszolgatartó ostobasága, s nem a nő rabszolga rosszasága, hogy az asszonynak alakoskodnia kell, s hóditania úgy kell, mint a régi lovagoknak: lebocsátott sisakrostélylyal. Ha csalódunk: az asszony nem csalt, csak levetette az inkognitót, melyet a mi szultáni ostobaságunk erőltetett rá.

Aki azt állítja, hogy a nő éppugy ember, mint a férfi, ezzel még nem állította, hogy, mint a rab népeken, a nőn is meg ne éreznék az évezredes kiskoruságban tartottság. Gondoljuk csak el, hogy nem is rendkivüli -32- s nem is elképzelhetetlen olyan nő, ki soha, életének egy pillanatában sem volt egyedül, magában. Micsoda lelki világa lehet az ilyennek?

Asszony mondta: Ne bánjon velem rosszúl – én nem tudom szeretni, akit gyűlölök!

Én meg nem tudom gyűlölni, akit szeretek – s ez a szerelemben a legszomorúbb kiszolgáltatottság.

Nem hogy mit akarsz, de hogy mit nem akarsz, ebben áll az élet, melynek csak egy czélja van: elkerülni a fájdalmat.

Van Péterfy Jenőnek egy rettenetesen pontos szava. Plátóról írja: «A fogalmi világ szép rendjében lelkünk elmerül, s erősödve, nyugodtabban tűri az életet, mint mikor valami -33- tökéletest látott…» Mikor kivégezte magát, levelet találtak nála, s az is így kezdődött: «Nem tudom tovább tűrni az életet…» Az életet tűrni kell, ez a legveleje.

TEMETŐJÁRÁS.

Én: irtózom a haláltól. A másokétól még jobban, mint a magamétól. Testi utálatot kelt bennem, és, ami ezzel iker: megvetést. Megaláztatásnak érzem a halált, mely csak élhetetleneket s értékteleneket érhet, s mondhatatlanul megcsökkennek előttem a nagy emberek, ha meghalnak. Valaki, aki többé nem számit. Hogy’ lehetne az nagy ember?

Mentül több halált érek meg, annál jobban gyülölöm az életet. Mert mind világosabban látom, hogy a halál nem megszakitja az életet, hanem az élet megkezdi a halált. Nem pitvara a kriptának, hanem már maga a kripta. Az a tudat, hogy a halál műhelye, megutáltatja velem a világot. S az a tudat, hogy mind halandó, lenézeti velem az embert. -35- Vajda János hősnek itélte az embert, mert tud élni, mikor tudja, hogy meg fog halni. Én ezt a tiszteletet nem érzem, ha százszor eltökéllem, sem tudom érezni. Hiába, csak az a hős, aki győz. Hős volna az ember, ha lebirná a halált. De így? Nincs az a hős és ártatlan vértanu, aki furcsa, szánalmas, utálatos, tehát, mindent összevéve, nevetséges ne volna, mikor a puskagolyótól egy félszeget ugrik, vagy az akasztófán kiölti a nyelvét. Az egész élet egy ilyen félszegség. Furcsa, szánalmas, utálatos, nevetséges, a halál előre küldött szorongásától veritékes. Undorodom tőle, tőletek, magamtól. Meghalsz, gazember, gondolom magamban, ha rossz és hatalmas embert látok. Meghalsz, majom, gondolom magamban, ha szép és boldog embert látok. Meghalsz, szegény féreg, tulajdonképp már meg is haltál; baj, csalódás, korai vénség, betegség, nyomoruság: mind már a halál kikészitő rothadása volt – ezt gondolom, ezt érzem, ezt didergem magamban, ha szegény, szerencsétlen, alulmaradt embert látok. Ezt, mindig ezt.

Minden lehúnyó este, minden fölvirradó -36- hajnal mélyebben vájja belém a halál tudatát. Mindenért, amiről minden földerülő nappal biztosabban tudom, hogy az élet megtagadja tőlem, egyre ocsmányabb kárörömmel kárpótol a tapasztalás, hogy azok is megvénülnek és elpusztulnak, akik mindent elérnek. Megdöglötök, elrothadtok, gondolom magamban röhögve. Jó, becsületes, irigységet nem ismerő ember vagyok, s mégis ezt gondolom. Ha az élet csakugyan élet volna, nem ronthatna meg igy, nem aljasithatna le ennyire egy jó, becsületes, irigységet nem ismerő embert. Csakis úgy teheti, hogy át van itatva a halál rondaságaival; hogy élet nincs is, csak születés van és halál van, s menten a születés után megkezdődik a halál, a romlás, az elbüzhödés. Hogy mindennap uj ráncz, hajunk hullása, erőnk megrokkanása mutassa a végét. Hogy minden egyes nappal egy-egy régi kedves álom ágaskodjék az ellen, hogy ezentul is tovább szőjem – hiába szövögetsz, ugymond; láthatod, hogy kifogytál az időből, s már rá sem érsz, hogy én valóra válhassam! Ha a természetben egy csöpp szemérem volna, -37- nem oltott volna belénk annyi eszméletet, hogy e kegyetlen csalását meglássuk. De nem szégyelli magát, mert buta. Tombol, kéjeleg a gonoszságban, orrunk alá dörgöli a halált, nekünk embereknek legjobban, mert a világ minden teremtett állatai közül mi tudnók legjobban, hogy mily csoda dolog volna az élet, ha volna a világon élet. Mi szükség volt megtudatnia, hogy mindnyájan halandóak, életünk rendjén egyre haladóak vagyunk? A föld enélkül is foroghatott volna, mi enélkül is meghalhattunk volna. Az ő gyilkos törvényei igy is uralkodhattak volna, de, ha már megszülettünk s élet nem vár ránk, legalább részünkül jutott volna az élet délibábja. Igy semmink sincs, és, tudván, hogy életünk nem élet, a föld szinén is temetőben járunk.

Ám, azt hiszem, maga a temető még olyan időkből való, mikor az ember nem volt bizonyos a halálban. Véletlen balesetnek nézhette, mely eddig ugyan mindenkit elért, de nem bizonyos, hogy ezentul is igy lesz. Mig a halál az ő rothatag lehével átfülleszti az -38- életet, az ember az ő vad, az ő isten-ember előtt jogos élhetnékjével az életet át próbálta vinni a halálba. Bár ne tette volna! Vagy valami jobb, csöndesebb, sikkasztóbb módot talált volna erre, mint a temető borzalmas durvaságát! Ha valahogy ki tudta volna hazudni a halált tudomásunkból; ha gondos összeesküvésben iktatnánk ki az életből mindent, ami a halálra emlékeztet, mint ahogy fürdőhelyeken éjjel, titokban lopják temetőbe a halottakat, hogy a vidám vendégek ne tudjanak róla! A halottakat, hiszen ugy sem segithetünk rajtuk, minden mód el kéne tenni láb alól; tetemüket elhamvasztani, nevüket kitörülni, képüket elpusztítani, s minden nemzedéknek, ha már megszületik, ujra kellene próbálnia megkezdeni az életet.

De az emberiség kötélidegzetü pásztorcsorda volt; ha valahol kimivelődött, menten rajtaütöttek a friss baromiságú népek, s az ő vad babonáikat hagyták benne szokásainkban s szertartásainkban. Mily szörnyüséges megmarczangolása idegeinknek a temetés! Nyilván akkor állapodott meg, mikor a paraszti emberiség még kivánta a fájdalmat, -39- mint ahogy ma a parasztember a kapadohányt kivánja, meg a paprikát és a hagymát. Nem elég maga a halott, még ki is kell teriteni, még a gyertyafénynek, a gyászos szineknek, a fojtogató zsolozsmáknak kinzásai is kellenek, csak hogy jól meggyötörjük magunkat! S mindezeken felül a temető. Ez az emlékeztető raktára a halálnak. Ez a rothadás kertje. Hogy ez mire való! Nem tudok ennél rettenetesebbet, ökrendeztetőbben utálatosat, lesujtóbban magalázót. Hogy’ szabad annak nyomának maradni, annak a vérlázító elviselhetetlenségnek, hogy aki tegnap volt, az ma már nincsen?

Nem tudom, mindenki ugy van-é ezzel, de én, ha valaki elmondja előttem, mit ebédelt, egyszerre mintha a hasának üvegfala támadna, rétegenkint ott látom benne poshadni és savanyodni az egész ételsort. S így vagyok a temetővel is. Mellette elmenet mintha keresztmetszetben látnám, s ott látnám a föld gyomorban, ahogy bezabálta őket, a sirok vaczkaiban gémberedni, férgesedni s elgennyedni a halottakat. Kegyelet? Elmerülés? Talán megenyhülés is? -40- Nem, nem; csakis utálat, csakis kétségbeesés, csakis düh és lázadás; valami vad, háborgó, az élet semmi balságával szemben nem érzett boszuvágy, s mikor a sir dombjánál állok, s ott tudom – nem: ott látom magam alatt egy-két kéznyujtásnyira a rothadni ledugott dögöt, aki nemrég ember volt, kedvesem volt vagy barátom volt, s aki tulajdonkép még ma is az, aki volt, ugyanazon testi valóságban: ó, akkor nemcsak, hogy megértem a sirfertőzőket, akkor azt nem értem, hogy közömbösen vagy szent érzésekkel tudunk járni a sirok felett, hogy meg nem vadulunk, hogy fel nem bőszülünk, s nem a temetőbe tesszük át tivornyáinkat, s nem a sírokra nászágyainkat – csak azért is, csak azért is, csak azért is!

Irtózom a haláltól, s csak azt az egy jót tudom benne, hogy, ha már megvan, legalább engem sem kimél meg s én is meg fogok halni. Sokáig ugy sem birnám, hogy egyre elnézzem, s minden egyes nappal jobban meg jobban tudjam, inaim megereszkedése -41- sugja meg, álmaim elfakulása, reményeim ellankadása, várakozásaim hitetlenné válta vájja tudomásomba, hogy én is halandó vagyok. Ha már meg kell halnom, akkor jó, hogy meghalok.

KILENCZ ÓRA TÁJT.

Kilencz óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét mindenestül megülte a zsibbadság.

Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is, megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől, hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér keringését magakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásitották a kereszt fájához.

Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét -43- és halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett, retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses életének felczikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső ihlete, fény, hang, forróság, sajgás és didergés: mind belevesztek egy általános szivárványos szikrázó zúgásba.

Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban, nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny. Köröskörül semmi, a mélységben semmi. Semmi és senki. És nyugtalanság fogta el, mintha valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek híját érezné. Uj érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen uj érzés, amit sosem ismert annak előtte. Uj volt, s uj volt a rémület is, mely megdermesztette, s uj volt a -44- szédület, mely megingatta. A testnek s a léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a világ minden országainak dicsőségével.

Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kivül, belül nem volt miben megfogódzani. S ez a hiányosság belül még ijedelmesebb volt, mint kivül. Uj volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen perczig, mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének alján. A gyermeki sor derengésében, az ifju kor rajongásában, a férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett, üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt és megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában, vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a Golgotha hegyén testi gyötrelemben, -45- a kereszt alatt roskadva, a keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva: ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S most egyszerre elveszett.

Fölkiáltott a homályos magasságba, ahol az égnek kellett lennie. Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített kötél lett volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és hullámozni.

Ujra kiáltott, tompa erőfeszitéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra, kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ felett úr az Örökkévaló.

Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami. Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. -46- Eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által; ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes, szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.

Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha, kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy perczre sem. És most…

A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e harsogással egy habban hányódott maga is.

Most, mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy megiratott… Most.

Ha nem szólott vele az Ur szinről-szinre, miképen szokott ember szólani barátjával; ha -47- ez a próba nem bizonyitja az igazság igaz voltát: igazság-é akkor ez az igazság?

Hátha csak böjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak tükröződése?

Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival megfogható csalódás, de mégis csalódás?

A harsogás mind orditóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a talaj mind ingatagabbá, a hányódás mind iszonyatosabbá.

S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Ur szinről-szinre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e kínszenvedés, ha nem megváltatása az emberek fiai -48- nak s nem helye váltása az ember fiának az Ur jobbkeze felől?

Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a keresztfán. Egy perczre csak, de e percz alatt, az élet utolsó nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu czikázott végig kihülő testén, révülő elméjén.

– Elóhi, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett egyet magán.

– Eliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy fölvigye az Urnak jobbkeze mellé…

– Elóhi, elóhi! – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – lama sabaktani, miért hagytál el engem!

Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld megindula s a kősziklák megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.

A navarrai királyné novelláinak elején szerencsés megmenekülésről van valahol szó, melyben csak a szolgák s egyéb cselédek pusztulnak el a vizáradatban, gazdáik azonban életben maradnak. Azon időkbeli szolga vagy cseléd ilyen mesén bizonyára egy perczre sem akadt fönn – ma egy királyné is meghökkenne rajta. Pedig navarrai Margit már eretnek volt, tehát gondolkozó ember, – s viszont az ő idejének még össze-vissza nincs négyszáz esztendeje. Mégse lehet azt mondani, hogy a világ lassan haladna.

Egy nagy igazságtevés érzése lappang az emberekben, mikor mosolyogva nézik azt -50- az érthetetlen ellentmondást, hogy földesurak mentek már tönkre, de ispánok soha, s a kisfizetésü katonaorvosok közt több a háziúr, mint a nagyjövedelmü czivilorvosok közt. Alkalmasint jobban tudnak takarékoskodni. S ne botránkozz meg e hangon, erkölcsös olvasóm, mert nem bizonyos, hivatalos kiküldetésre nem tegnap mentél-e villamos vasuton, s vágtad zsebre a fiakkerpénzt? Ez az, amit mellékjövedelemnek szokás nevezni, s ki tudna megélni a mai világban, ha nem volnának mellékjövedelmei? Mindenki «csinál magának» egy kis mellékjövedelmet; akinek valami köze van valamihez, igyekszik azt hasznosítani, s ahány kézen átmegy valamely dolog, annyi kézen marad el belőle egy-egy kevés. Lehetne-e megélni a mai fizetésekből és jövedelmekből? Elbirnák-e az adóterheket, ha csakugyan mindenki a jövedelme tizenhárom százalékát adná oda adóba? Szolgálhatnád-e az államot, ha csakugyan nem juttatna többet annál a penészes száraz kenyérnél, amit törvény szerint adhat? Pénzért és jó szóért mindent megkaphat az ember, s ez még -51- mindig jobb, mintha nem lehetne megkapni semmit. Az egész társadalom s minden egyese titkos összeesküvésben él a saját társadalmi rendje ellen, s nem is tehet máskép, mert különben nem tudná elviselni ezt a társadalmi rendet. Mi volna a világból, ha a gazdagok csakugyan annyira gazdagok volnának, s a szegények csakugyan annyira szegények, ahogy lenni kellene? Hogy’ ne fulladnánk meg a törvények rettenetes hurkaiban, ha titokban egy keveset nem tágithatnának rajtuk? A világ rendje szerint az erősebb fölfalja a gyengébbet – s ez rettenetes volna, ha a gyenge olykor egérutat nem találna. A világban a rablás és a gyilkolás az eredeti törvény, a lopás már kieszelés, czivilizáczió, mely a gyilkos törvényt emberibbé teszi. Rablás, szabad lopással enyhítve: ez bizonyára nem ideális társadalmi rend. De valameddig a társadalmi rend nem egyéb, mint valamivel komplikáltabb és differencziáltabb, de alapjában változatlan mása a természet eredeti kizsákmányoló barbárságának, még mindig jobb a tolvajokkal enyhített rablóvilág, mint a szigoru -52- Catóé, melyben csak tigrisek és áldozatok vannak.

A legnagyobb bugris eddig Herbert Spencer volt, és, igaz, a legnagyobb tudós is. De bugrisnak még nagyobb, semmint tudósnak, mert még akkora tudós sem tudta bebizonyítani, mint Spencer, hogy igaza volna akkora bugrisnak, mint Spencer.

A bugris világ teljes kimerültsége az irodalmon kívül a női divatban is megmutatkozik. Semmi ujság, semmi czélszerűség, semmi alkalmazkodás a mához; csupa lélektelen majmolása a Louis quatorzenak s a Louis seizenek. Megérett az agyonveretésre az olyan világ, amelyikben már a költőknek s a szabóknak sincs uj ötletük.

A jó Ruskin roppantul fölháborodik azon az embertelenségen, hogy «a legolcsóbb piaczon vásárolok, s a legdrágábbon adom el». Oktalan harag. Elvégre a piacz ott olcsó, -53- ahol a jószág nem kell, s ott drága, ahol kell; aki ehhez simul, az még igen jó és becsületes ember lehet; ez, magában véve, nem volna embertelenség, s a gazdaságban nem is ez az embertelenség.

Ha a gyomrokat is oly könnyű volna megnyugtatni, mint a lelkiismereteket, nem volna szocziális kérdés.

Bizonyos fokig tetszetős az a szocziális igazságtevés, mely a jövőben s az eljövendő uj rendben a testi s a szellemi munka mai merev elválasztottságát meg akarja szüntetni. Bizonyos fokon túl azonban antikollektivista és reakcziós ideál, mert ellenkezik a kollektivizmus alapjával: a munkamegosztással. A kollektivizmus azért szükégszerű eljövendő gazdasági és társadalmi fok, mert szükségszerüen elkövetkező termelési fok; a kollektivizmuson belül jobban és tervszerűbben lehet munkát organizálni. Hogy egy ember többféle munkát végezzen, az reakcziós, mert a termelést egy roppant fokkal -54- lejebb szállító gondolat. Nem is szoczialista követelés ez, hanem anarchista. A jó, a nemes, a ragyogóan intelligens és csókolnivalóan naiv Krapotkin is effélét kiván, s emlékirataiban büszkén meséli el, hogy ujságjait ő maga szedte és nyomtatta, s ez nem ártott sem neki, sem az ujságoknak. Helyes. De hát a betüket ő maga öntötte-e? A nyomtató gépet ő maga csinálta-e? S az ólmot s a vasat ő maga bányászta-e?

A szoczialista agitácziónak nagy fogyatékossága, hogy habituális savanyusággal történik. A szoczialista agitátornak verbungos huszárnak kéne lennie, aki tánczol, iszik és bokréta van csákójára tüzve. Ez még csak hazugság sem volna, mert hiszen ezt akarja a szoczializmus: tánczot, italt és bokrétát minden anyaszülte embernek. Engemet legalább mindig elsavanyit, mikor a szépség s a boldogság meghóditásának ugyanabban a kámzsában s ugyanazokkal a taglejtésekkel vágnak neki, amivel Savonarola parancsolta -55- máglyára a képeket s a selyemköntösöket.

Az a baj éppen, hogy nálunk minden tisztességes ember szoczialista. Nem a tisztességes emberek azok, akik a dolgokat nyélbe ütik. Az uj világ majd akkor kezdődik, mikor a szocziálizmusnak nálunk is lesznek törtetői, tőzsérei, konczlesői, túlordítói és szemforgatói.

Furcsa, hogy azokat nevezik álmodozóknak, akik valósággal személyes ellenségei az álom két elsőszülött ikrének: az Istennek s a Tulajdonnak.

Bájosabb szádizmus kevés van, mint azoké a szépségen csüggő lelkeké, akik a szocziális igazság eljövetelétől a világ elszürkülését várván, azt kivánják, hogy inkább dögöljön meg a szegény ember, de a vasárnapi munkaszünet s az esteli boltzárás ne szakítsa meg a nagyvárosi élet betegesen gyönyörü -56- lüktetését… és így tovább. Fehérruhás lyánykák szurják így ki a macska szemét, mert azt az aranyos kis kanári madarat féltik tőle. Nem ugyan kegyetlenségüknek, de félelmüknek egy végtelenül nagy és előkelő ősét tudom: Heinét, akiben azonban a jó ember erősebb volt a művésznél, mert bár a kommunizmus eljövetelétől a világ elkaszárnyásodását várta, mégis kommunistának vallotta magát, vagyis azt tartotta, hogy inkább dögöljön meg a szépség, de ne legyen a világon szegény és kitagadott ember. Ó mily igaza volt e dicső embernek az ő jóságában! S mily érthető volt az ő félelme a Foruier-féle falanszter-szoczializmus idejében! De a mai Heine mosolyogva gondolna a hajdaninak félelmére. A mai már nemcsak eszével, de szivével is tudná, hogy a szegény ember is ember, s ha a szépség emberi dolog – pedig az – akkor nem kell a szépséget senki ember fiától félteni. Elvégre a munkások felszabadulása lesz-e az első felszabadulás a világon? Elvégre az a híres Medici-világ, mely a renaissanse szépségeinek kitartója volt: nem a polgári rend hatalomra jutása -57- volt-e? S ma már nem mindenütt ez a felszabadult polgárság uralkodik-e, s nem tágultak-e mindenfelé, a hajdani vílághoz képest, a szabadság határai, s vajjon ma kevesebb szépség van-e a világon, mint hajdan volt? Visszacserélnők-e a vasárnapi munkaszünettől s az esti boltzárástól annyira féltett mostani nagyvárosainkat a lovagvárak hajdani romantikájával? A polgárság parlamentjei, igazságügyi palotái, modern arczképei és lakóházai csunyábbak-e, mint a hajdani várak, a templomok és szentképek voltak? (Mellesleg mondva: ezeknek maecenátusa is jórészt polgári volt.) A mostani munkás máris egyfelől megihlette, másfelől a lehető legteljesebben élvezi a Gerhart Hauptmann darabjait, a Meunier szobrait, még az Anatole France ironiáját is. A szoczializmus és a kollektivizmus, ha beteljesedik s valóra válhatik, a mostani öt-hat százalék helyett száz százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes s azt ilyenformán meg is követelő embert állít a társadalomnak s a szépségnek, s az egész dolgozó világ, a munkája öregjét gép-rabszolgákkal végeztető, egy -58- áthéni piacz lesz, hol a vargák az Eszkilosz tragédiáit sugallották és élvezték.

Akik a mai világban még polgári politikán dolgoznak, s a polgári osztályt akarják megteremteni, olyanok, mint a rabkórház orvosa, aki a beteg akasztófajelöltet szerető gonddal állítja talpra, csakhogy mentől előbb felköthessék.

Amerika most azon töri fejét, hogy’ maradhatna meg úgy a szabadság hazájának, hogy becsuk mindenkit, aki már amerikai polgár, és kilök mindenkit, aki még nem az.

Értem, hogy szoczialistáink haraggal nézik a mind erősebb és nyiltabb ellentállást, melylyel az Egyesült-Államok az Európából való bevándorlás ellen fegyverbe állanak. De van e dolognak viszája is. Mert abban meg az amerikai munkásoknak van igazuk, hogy hiába minden szervezkedésük és jobb sorsra való törésük és eljutásuk, ha az európai -59- hajók szakadatlan ontják a tudatlan, a nyomorult, az éhbérre is éhes és szervezhetetlen jövevény munkást, a sztrájktörőt, a bérlenyomót. És bármily dicső dolog, emberi szemmel nézve, hogy aki otthon kenyeretlen földönfutó, talál a tengeren túl kenyeret és hazát: haladásnak nem haladás. Az elégedetlenség s a kétségbeesés otthon szükséges mozgató és erjesztő; ne legyen szellentyűje kifelé, hanem otthon feszítse a kazánt megszakadásig Nekünk magunkat kell szerveznünk, nem Amerikát. Minden egyes kivándorló nem csak egygyel kevesebb munkása a békés nemzeti termelésnek, hanem egygyel kevesebb katonája is a fejlődésért folyó polgárháborúnak.

Hajdan az volt a szabadság, hogy tudjak parancsolni s ne akarjak engedelmeskedni, – ma az, hogy ne akarjak parancsolni és tudjak engedelmeskedni.

A szerencsétlen ember mindig igazságtalan, és, mint a vadember a mennydörgés mögött, balsorsa mögött emberi hatalmat s emberi rosszakaratot keres.

Ha a sokaság angyalokból állana, fölösleges volna megváltani, s az igaz demokráczia nem arra törekszik, hogy az emberek egyformán nyomorultak legyenek, hanem hogy minden ember Párizsból hozassa szappanát és Londonból ingeit. Minden megváltásnak azon kellene kezdődnie, amin a keresztyén kezdődött, mely az embereket mindenekelőtt megfürösztötte a Jordán vizében.

Az úr, a született úr, csodálatos erővel hat a szegény emberre. Tudjuk ezt mindnyájan, kik fogcsikorgatva küzdünk az arisztokráczia ellen, s már e fogcsikorgatásunkkal meghajlunk, impliczite, az arisztokráczia előtt. Tudjuk ezt mind, kik megvetéssel nézünk az elszegényedett úrra, mert e megvetésünkkel elismerjük, impliczite, hogy az -61- úrnak joga van a gazdagságra s a hatalomra. Tudjuk ezt mind atheisták, kik az Isten helyébe gőgösen állítjuk a Természetet, s ezzel elismerjük, impliczite, hogy az uraság valami formája nélkül képtelenek vagyunk elképzelni a világegyetemet. A paraszt őszintébb mint mi; tudja, hogy van arisztokráczia, s ehhez képest viselkedik is.

Nem tudom, nevetséges lett volna-e Beethoven, ha hajlong és hajbókol herczegek és királyok előtt. De irtózatosan nevetséges volt, mikor valahol Karlsbadban tüntetően s hogy Goethét méltóságra tanítsa, odaczövekelte magát összefont karral és szemére húzott kalappal az út közepére, hogy a szembejövő legmagasabb uraságoknak kétfelé le kellett térniök az útról. Amit különben a mi Petőfink is megtett volna, aki egy ízben csak azért is belenézett a napba, s majd hogy meg nem vakult bele. Ez a dacz s ez a csak azért is való szembenézés minden hajbókolásnál és hajlongásnál hódolóbb meghajlás a szembejövők vagy a fönragyogók -62- hatalma és jelentősége előtt, mert azt mutatja ki, hogy van jelentőségük, éppen mikor azt akarja kimutatni, hogy nincs.

Azt sem tudom, vajjon Herbert Spencer, aki gyönyörűen kimutatta, hogy czím meg érdemjel egy sorban áll a vadak üveggyöngyeivel és madártollaival, nem lett volna-e nevetséges, ha elfogadja a rendjelet, amivel a német császár megkínálta. De irtózatosan nevetséges volt, mikor nem fogadta el. Ennek a miértje mélyen belevág valamibe, amiről a radikális és tudományos alapon épülő politikai taktikának sohasem szabad megfeledkeznie, hogy tudniillik, ha kimutattam valaminek erkölcstelen vagy szennyes okokból és kezdetekből való fejlettségét, még nem következik: sem az, hogy az ma ne lehetne erkölcsös és tiszta, sem főkép az, hogy ne lehetne mindazonáltal számba venni való hatalom. S kivált azt kell számba vennem, hogy e mindenesetre megvolt hajdani jelentősége az idők során mélyen belevájódott idegeinkbe, s megcsökkenésének -63- tudomása e barázdákat még át nem símíthatta. Fogyatékos hát az a taktika, mely úgy dolgozik, mintha az embereknek már érzésükben is benne élne, ami egyelőre csak tudomásukban él benne.

Ime, éppen a rendjel – hiába tudod, hogy mi, azért mégis megneveli önérzetedet; tudomásod hiába berzenkedik ellene: érzésed lebirja. Azt érzed, hogy vele külömb vagy mint nélküle, s ha ez az érzés illuzió is: az élet sem egyéb, mint illuzió, s van-e pompásabb valami, mint a kézzelfogható illuzió? Gyerekkoromban egyszer otthon a lim-lom között egy fekete pápaszemet találtam, domborút, nagyüvegűt, melyet ha felvettem, kicsi vézna gyerek lévén, olyan voltam vele, mint egy megvakult makimajom, de egyben, mivel az üveg nagyító volt s mindent nagyobbnak láttam rajta, nemhogy magamat kisebbnek éreztem volna, hanem inkább nagynak, testesnek, tekintetesnek. Rettenetesen kinevettek érte; magam is elszörnyedtem, ha a tükörben ilyen fekete -64- pápaszemesen láttam magamat, – mégis szemfájást szinleltem s három álló hónapon át viseltem azért az érzésért, azért az illuziós, de mégis meglévő és kézzelfogható érzésért, hogy nagyobb vagyok, mint amekkora vagyok. Minden rendjel ilyen pápaszem, s nevesse ki bár maga is magát, aki kapja, mégis boldog vele, mert külömbnek érzi magát vele, mint nélküle.

Magához ahhoz, hogy az embernek politikai befolyása legyen, nem kell sem aktiv, sem passziv választójog. Akkor sem, ha az ember asszony. Erő nem vész el nyomtalan, s lehetetlen, hogy a roppant erőmennyiség, mely az emberi nemnek, szebbről nem is szólván: nagyobbik felében fölhalmozódott, nyomot ne hagyna annak történetében. S itt ne gondoljatok mingyárt arra a szembeszökő példára, melyet maitresse-gazdálkodásnak keresztelt el a goromba történetírás. Ilyen nyilt befolyás nem is igazi befolyás; e nyílt volta egyben árulója is, és védekezni lehet ellene, legrosszabb esetben ugyanily úton. -65- Mint ahogy védekeztek is mindig; a szép asszonyságokat, kik az ő bájaik teljességével nyiltan ráültek a nemzetekre, gyakorta elkergették s mindig ártalmatlanná tették. Ő ellenük nem is nehéz eljárni; ugyanazt a szelindeket, melyet rendszerint fölülről szoktak lefelé uszítani: az Erkölcsöt a plebs teljes sikerrel szabadíthatja rá e szép bestékre. Jóval fontosabb kérdés a törvényes befolyásoké. Ki tilthatja el a fiút attól, hogy édes anyja előtt szivét ki ne tárja? Ki a feleséget, hogy az ura szíve dobogását ki ne hallgassa? Ki egyáltalában az asszonyt attól, hogy részt ne vegyen az ura dolgaiban, s mivel végre is e dolgokból alakul az ura sorsa, bele ne szóljon a kettejük sorsába? Mentül erkölcsösebb, mentül tisztább, mentül szentebb az ilyen asszony, annál nagyobbak a jogczímei. E jogczímek még növekednek is, mind fokozottabb erővel, ama páratlanul szivós és föltétlenül jogos háború során, melyet újabban tudatosan viselnek az asszonyok az ő jogaikért. Noha koronás asszonyok minden időben voltak, a férfiak régi rabszolgatartó maximája, az: asszony neve -66- hallgass, nagy ideig királyi magasságokban is féken tartotta az asszonyi befolyást. Ki mentül férfibb ember volt, király vagy kanczellár vagy miniszter, a dolgaiba annál kevésbbé szólhatott bele az asszony, mert azon időkben a férfinak néma rabszolgája volt az asszony. Ez ujabban éppen a viszájára fordul. Ki mentül egészebb férfi, királytól vasúti bakterig, annál inkább érzi az erő noblesse obligeát, s annál engedelmesebben hajlik meg a jogok előtt, melyek a gyenge nőt megilletik. E jogok pedig, mondom, növekvőben vannak. Ma már a perzsa sahnak is bele kell törődnie, hogy udvari vagy követségi ebéden kezet csókoljon a társaság legföbb személyiségének, a ház asszonyának. Minden czeremóniában, mely nem szorosan állami aktus, nemcsak részt vesznek, de az oroszlánrészt kapják nemcsak a királyasszonyok, de általában az asszonyok, a mágnásoknak, s főtisztségeknek, a minisztereknek feleségei. Még a franczia köztársaságban is M. Loubetval bevonul az Elyséebe Mme Loubet is, sorra járja a kórházakat -67- fogadja a vendégeket; fejedelmi személyiségek, kik az elnököt meglátogatják, Mme Loubetnél is leadják névjegyüket. S miért? Mert a kitünő hölgy az elnök felesége. Hasonlóképen áll vagy állott a dolog Mme Waldecknél, Mme Millerandnál s a többi politikus urak asszonyságainál. Szándékosan a republikát említem példának, mert a dolog itt a legkirívóbb, itt, ahol a politika a hagyományos formákat és czeremóniákat összébb szorította. Nos, a kérdés az, hogy mind e megtiszteltetések minek a révén érik például Mme Loubet-t? A felelet egyszerű: azért, mert a tiszteletreméltó hölgy az elnök felesége. Egyszerű? A dolog éppen nem ily egyszerű. Vessétek föl a kérdést: hát, franczia alkotmány szerint, van az Elnöknek felesége? Ez nem bolond kérdés; a mi alkotmányunk például igenis ismeri a király feleségét; a magyar király felesége közjogi személyiség, kit meg is koronáznak. De Mme Loubet? Ő a Mme Loubet felesége s nem az Elnöké; föltétlenül, mert a franczia alkotmány az Elnök feleségét nem ismeri. Egészen bizonyos, hogy ha M. Loubet -68- nem volna elnök, Mme Loubet nem járná sorra a kórházakat s nem kapna fejedelmi névjegyeket. Mind e dolgok nem neki szólanak, hanem az Elnök feleségének, kit azonban a franczia alkotmány épúgy nem ismer, mint ahogy az enrópai alkotmányok nem ismerik a miniszterek, elnökök s főtisztségek feleségeit, s mind ez úri hölgyek társadalmi formák útján olyan jogokat élveznek, melyeket a törvény, mely róluk meg nem emlékezik, meg sem ad nekik, tehát amelyek őket meg sem illetik. Ez így van – de szeretném én azt a királyt, elnököt, minisztert s általában azt a férfiembert látni, ki az ő hitestársának, neve viselőjének s gyermekei anyjának meg ne adná vagy tőle elvenni hagyná azokat a jogokat, melyeknek híja az asszonyt társadalmi fölfogás szerint kisebbíti és megalázza? Ez olyasmi, mint a párbaj; törvény tilthatja, de férfiember meg nem fogadja,

Azonban, itt a bökkenő: a szertartás nem mindig üres szertartás. S a nagyúr -69- s az ő felesége négyszemközt nem beszél mindig csak szerelemről, s ki tilthatja meg egy okos vagy épp azért kedves, mert nem túlságosan okos asszonynak, hogy megmondja nézetét mindenről, még az ura politikájáról is? Vagy ha például mikor a megkivánások édes ideje megérkezik, a szép asszony nem turkesztán dinnyét kiván meg, hanem egy miniszternek a fejét vagy klerikális egyházi politikát vagy egyéb effélét? Hol az a férj és leendő apa, ki ilyesmit meg tudna tagadni?

Az asszonyi befolyás nyilvánvaló, és eszembe sem jut azt állítani, hogy nem jogos és nem helyes. Azt sem mondom, hogy vissza kéne szorítani – annál kevésbbé, mert ha kéne sem lehetne. De másról van szó: arról, hogy egy meglévő erő, szabályozatlanság hiján, károkat is okozhat. Állam és társadalom minden erőt, mihelyest hatásai észrevehetőek, el nem nyom ugyan, mert nem is lehet elnyomni, de igenis szabályoz, mert szükséges is, hogy szabályoztassék. Már most a dolog úgy áll, hogy mikor az asszonyságok tündérujjai belenyulnak a politikába, ez ujjak -70- annyiban is tündérujjak, hogy durva földi dolgokban nem járatosak. A királyfiak belesavanyodnak a rettenetes sok polgári és haditudományba, amin tizennyolcz éves korukig át kell magukat rágniok; a minisztereket megőszítik a bizottsági vallatások s a parlamenti harczok; tisztek és hivatalnokok számára ott vannak a meg-megújuló vizsgák és kvalifikácziós törvények; a királyok személyes hajlandóságainak útját állja az alkotmány s a parlamentárizmus – ezenközben pedig a politikát olyanok csinálják, akik bizonyára bájosak, jók, nemesek, szeretetreméltóak és elmések, de tanulni nem tanultak egyebet, mint francziául, angolul, meg egy kicsit imádkozni, harczot nem ismernek egyebet, mint tennis- és polo-partikat, és, neveltetésüknél fogva, erkölcsi, tudományos és társadalmi világfelfogásuk ma sem emelkedik túl a bájos Marie-Antoniettén, ki mikor megtudta, hogy a nép azért haragszik, mert nincs kenyere, naivul kérdezte: hát mért nem eszik kalácsot?! Gondoljátok el: ha az öreg Vilmos császár egy cseppel gyengébb ember, odaveti Bismarckot a kellemes Auguszta -71- királyné haragjának – s mi lett volna akkor a német egységből? Pedig Auguszta királynénak igaza lehetett; a vasember életének csak egy regénye volt: a házassága, ami nyilvánvalóan azt mutatja, hogy nem volt afféle asszonyoknak való ember, mert az asszonyok a férfiakat nem éppen államférfiúi képességeik szerint itélik meg, – annát kevésbbé, mennél ösztönszerűbb ez az itéletük, s mennél inkább latolgatás nélkül itélő szimpátia vagy antipátia formájában jelentkezik, Nem az a baj, hogy asszonyok szólnak bele a politikába, hanem az, hogy az asszonyok személyében olyan lények, kiknek világnézete nem terjed túl a társasjátékon, kiket, társadalmi szokás szerint, olyan mesterséges rövidlátásban és paposságban neveltek, hogy egy jómodorú gyóntató mindig kedvesebb előttük, mint egy rosszmodorú államférfi.

Ám, ha mindez így áll, akkor nyilvánvaló, miben állhat csakis a szabályozás. A dolog egyszerű. A nők emberek. Embereknek jogaik és kötelességeik vannak. Tehát a -72- nőknek meg kell kapniok az emberi jogokat, s vállalniok kell az emberi kötelességeket. Ennyi az egész. Amik a női befolyásnak viszásságai, nem a nők természetéből következnek, hanem a nők helyzetéből. A nők tudatlanok – de ez menten megszünnék, ha éppúgy joguk és kötelességük volna a tanulás, mint nekünk. A politikára való befolyásuk jogtalan és ellenőrizhetetlen – de ez is menten megszünnék, ha ép annyi joguk és kötelességük volna a politikában, mint nekünk. Igy, hogy jogaik nincsenek, Ide törekvéseik vannak s bizonyos erő ő bennük is van: kerülő rejtekutakra szorulnak, házasság révén jogokat bitorolnak, s befolyásukon s ennek minden következéseiben rajta és benne van a jogtalanság s a bitorlás minden sötét bélyege és tulajdonsága. Ám amely perczben az asszony is lesz valaki: nem szorul rá, hanem az ura révén legyen valami. S ha jogait nyiltan gyakorolja, nem fordíthatja azokat ellenőrizhetetlen rosszaságokra.

A nők politikai befolyásának szabályozására nem specziális törvények vagy intézmények kellenének. Ez megint jogtalanság volna s megint rejtekutakat nyitna a jogtalan és káros befolyásnak. Nem kell és nem is szabad egyebet tennünk, mint amint eddig tettük egyéb rabszolgaságok megszüntetésénél: a már meglevő jogokat ki kell terjeszteni a felszabadítandó rabszolgákra, s a már meglévő intézményekbe őket is be kell ereszteni. Mindazt, amit a nők titkos és kártékony befolyásáról el lehet mondani, el lehetett mondani annak idején a zsidók befolyásáról, s el lehet mondani ma is a jog nélkül való csőcselék befolyásáról. Mert ki hiszi, hogy a zsidóknak ne lett volna befolyásuk már az emanczipácziók és reczepcziók előtt is? Volt, de gonosz befolyás volt; a hálószobák s a tőzsérboltok befolyása. S ki hiszi, hogy a jogtalan csőcseléknek még Törökországban is ne volna befolyása? Volt és van, csakhogy az utcza befolyása, a bombáé, a pálinkáé vagy a kávéé, a hivatlanságé, az elbolondíthatóságé. Ahol e titkos befolyásokon segítettek: hogy’ segítettek? -74- Mindig azzal próbálkoztak meg elébb, hogy kivételes törvényekkel s intézményekkel mintegy purgatoriumba eresztették be a zsidókat vagy a csőcseléket, ahol féljogok s félkötelességek tisztító tüzében nemesedjenek hozzá a teljesjogúság paradicsomához. A vége mindig az volt, hogy még rosszabb, még viszásabb lett minden; a rabszolgaéhség még mohóbb, a rabszolgabefolyás még kártékonyabb. Az egyetlen segítség az volt, hogy abba hagytak minden külön törvényhozást és külön testre szabott intézményt, s a teljes jogot teljesen továbbterjesztették. Ebben a perczben a rabszolgából ember vált, s a kártékony rabszolga-befolyást fölváltotta a hasznos emberi munka. Bizonyos, hogy amely perczben a nőket a tündéri sor aljasságából fölszabadítják az emberi sor méltóságába, a kezük épp oly becsületesen és hasznosan dolgozó emberi kéz lesz, mint amily kártékony és veszedelmes ma a tündérujjak motozkodása.

(Emma asszony leveleiből.)… Sokszor írtam arról, hogy a mi rabszolgaságunkban az a legszomorúbb, hogy magunkat is rabszolgákká tett, s idegeinkbe saját érzésünk szerint is helyes világrend gyanánt véste be azt a rabszolgaállapotot, melybe testi gyengeségünknél fogva kerültünk. Hány okos, elmés és művelt nő akad, aki szintén «nőiességet» követel a nőktől! Vagyis azt, ugyebár, hogy csicseregjünk, mint a madár, és, tekintet nélkűl egyéni hajlandóságainkra vagy állapotunkra, ugráljunk ágról-ágra. Hogy lesikáljuk, levasaljuk vagy lemasszírozzuk a redőt most már nemcsak a férfiak, de az egymás homlokáról is. Hogy bármiről, amivel gondolkozó lény létünkre épp oly tisztában lehetünk, mint akármelyik mathematikai tanár vagy villamos kocsis, olyan bájos bárgyusággal beszéljünk, mintha nem tanultunk volna írni-olvasni. Hogy virágok legyünk, amiknek kelyhük és szirmuk van – és így tovább, – köztünk legyen mondva: én napokig rosszúl szoktam lenni ezektől a virág-hasonlatoktól, s még czélozni sem merek rá, micsoda boshaft gondolatok -76- és képzetek támadnak bennem olvastukra. De hát végre is: a férfiak részint csacsik, részint rabszolgatartók, és szeretnek bennünket olyanokká stilizálni, amilyenek szeretnék, ha volnánk. De maguk a nők is! Maguk ők is, akik önmagukról tudhatják, hogy a nő se nem madár, se nem virág, se nem tündér, hanem ember. Ma már a parasztról s a munkásról is elismerjük, hogy ember. Ma már a gyermekek emberi jogaiért is küzdünk és izgatunk. Ma már Hanzinak, az okos lónak is megengedjük, hogy esze és értelme legyen, talán kevesebb, mint a mienk, de olyan, mint a mienk. Csak a nőknek nem engedjük meg. Nem, még mi magunk nők sem. Küzdünk nemünk fölszabadulásáért, emberi jogáért és méltóságáért, – de valósággal megrettenünk, ha e fölszabadulásnak nyomait is látjuk, ha mint ahogy a rabszolgaság élvezeti tárgygyá alakította, a szabadság élvező emberré szabadítja föl a nőt, s ha a maga emberi természetének visszaadott nő képmutatás nélkül élni is kezd egyéniségével vagy hajlandóságainak. Érteni azért értem ezt a jelenséget. -77- Meglátom másutt is, nemcsak a nő-kérdésben nálunk nőknél. Látom publiczistáknál, akik himnuszokat írnak a sztrájk jogáról, de elkékülnek mérgükben, ha az ő szedőik is sztrájkolnak. Látom filantrópokon, akik küzdenek az egyenlőségért, de elborúlva hajtanak át agrárszocziálista falvakon, ahol a paraszt már nem süvegeli meg őket úgy, mint a szomszéd faluban. Látom szinésznőkön, akik nem tűrhetik, hogy a szolgálónak szeretője legyen, és nagyságos radikálisokon, akik elcsapatják a kalauzt, ha nem segíti le az iszákjukat. Az uj állapotok mindig kényelmetlenek számunkra, akár magunk küzdöttük is ki ezeket az ujságokat. Hogy a magunk dolgánál maradjak: csak azt kell nézni, hogy mióta leánygimnázisták is vannak: az iskolázatlan nagynéniknek mily kellemetlenek ezek a lyányok, akikkel szemben ők végre is nem édes virágok, hanem egyszerűen tudatlan libák, – de mily kellemetlenek a fiatal urak számára is, akik dühösen siratják velük szemben azt az egyetlen præjüket, hogy eddig csak ők tudtak latinul deklinálni, most a lyányok is -78- tudnak. Ez azonban rendjén van – sem a nénik, sem az úrfiak nem küzdöttek a nőemanczipáczióért. De sohase felejtem el, mikor most nehány hónapja Amerikában egypár helyütt egy társaságba kerültem egy honfitársunkkal, aki itthon rettentően adja a feministát. Amerikában a nők: emberek; akárkivel egyérő és egyenjogú embernek tekintik magukat, ennek vannak el is ismerve, sokban alkotmányosan is, és ehhez képest viselkednek is. Látták volna az én feministámat, mikor az ő budapesti szultánallürjeit sehogysem tudta applikálni itt, ahol az asszonyok nem odaliszkok. Látták volna elhalaványodni, mikor kérdő és rendreutasító pillantást kapott ott, ahova hódítói biztossággal ereszkedett le, s még inkább – s ez a nevezetes! – elpirúlni, sőt kedvét veszíteni ott, ahol ő – elég csuda, de tetszett, s ezt szemérmeteskedés nélkül megmondták neki. Lesujtottan kisért haza, éjnek idején, holdvilágos nyáron, a csodaszép Central-Park fasorain végig, kis, kétüléses cab-ben – s látszott rajta, hogy gyávának, egész természetéből kivetkezettnek, lefokozottnak -79- s elférfiatlanítottnak érzi magát, mert nyugodtan ülhettem a lábától a kocsiban. Mikor a fogadó kapujánál elbucsúztunk, így szóltam hozzá: «Kedves Mózses, maga is csak vezetget bennünket az Igéret földjére, de az ottvaló életbe belehal…»

A házasság két szerető szívnek arra való egyesülése, hogy elébb megunják, majd meggyűlöljék s végezetre agyonkínozzák egymást. A czél nem mindig ez, az eredmény majd mindig. Mi ennek oka? Alkalmasint az, hogy e szövetség többnyire férfinak és nőnek találkozása, kik között az ember és ember közt való viszonynak némi módosító mellékíze van. Igen szép és igen erkölcsös beszéd, hogy a férfi s a nő viszonyának, főkép pedig a házasságnak nem szabad tisztára az érzékek hevűletén épülnie, hanem ezenfelűl barátságon, vonzalmon, egymás megértésén és megbecsűlésén. De végre is ezek az érzések összeköthetik egymással ő felségét, a szultánt s ő szentségét, a római pápát is – annak a még valaminek pedig, -80- mely e tisztes érzésekhez a szerelemben s a házasságban hozzájárul, megvan az a gonosz tulajdonsága, hogy visszahat e tisztes érzésekre, még pedig úgy, mint a napvilág; ha kisüt, ezek is fölragyognak, ha kialszik, ezek is elhomályosodnak. Már most nem állítom, hogy nincs a világon örök szerelem, bár még nem volt szerencsém találkozni vele. Ám a legörökebb, a legállandóbb szerelem is olyan, mint bizonyos villamos áramok: folytonos kigyúlások és kialvások sorozata, s ezekkel, mondom, együtt gyulad ki és, ez a bökkenő, együtt fordul viszájára az egymásban való baráti és emberi gyönyörködés. Ez már magát a szerelmet is igen kényes és kormányozhatatlan dologgá teszi, legfeljebb az emberi műveltséghez képest leleplezetten azzá, aminek egyszerű rokonainknál, az állatoknál leplezetlen őszinteségben látjuk: dühös és fájdalmas marakodássá, melyben mintegy boszút állunk egymáson azért, hogy mi, akiknek minden porczikánk azt súgja, hogy magunknak éljünk, az élet rendjén mégis ennyire egymásra szorulunk. Ám a szerelem anarkia, melyben -81- jogot és kötelességet önkéntes megegyezés, valóságos erő előtt való meghajlás, valóságos gyengeséggel való visszaélés osztogat és állapít meg, – időről-időre, akár perczről-perczre ez erők váltakozásához képest váltakozva. A házasság e váltakozáshoz nem tud hozzásímulni. Merev, mint minden írott szerkezet. Szabályozni akarja azt, ami szabályozhatatlan. Állandóságot parancsol arra, ami változékony; kötelességgé teszi, ami csak önkéntes adó lehet, s ezzel, az érzékek hamis optikája révén, személyében és mindenestül meggyűlölteti velünk azt, akiben pedig csak a kényszerűséget gyűlöljük – mint ahogy minisztereket buktatunk, pedig csak kormányt akarunk buktatni. A Tristram Shandy édes apja minden este lefekvés előtt fel szokta volt húzni a fali órát, aztán odaült csevegni kedves neje ágyához. Az asszonyság ezt annyira megszokta, hogy ha az ura ott feledkezett a kandalló mellett a bibliaolvasásnál, odakiáltott hozzá az ágyból: Mr. Shandy, ne felejtse el fölhúzni az órát! Ime a házasság – s ha az egyházatyák el is hiszik, hogy ez megfér a szerelemmel -82- s az erkölcscsel, azt csak nem hihetik, hogy megfér a barátsággal, a vonzalommal, az egymás megértésével és megbecsülésével?

Mindez áll még az örök szerelemre is. De nemcsak örök szerelem van a világon, s ha az első szerelemről sem tehetünk, hogy’ tehetnénk a többiről? Legfeljebb lemondhatunk róla. Ez a lemondás lehet magasztos, lehet dicső, lehet erkölcsös; lehet olyan titkos, hogy csak az isten tud róla, s lehet oly tökéletes, hogy a vér is elfelejti, mig a szivből az agyvelőbe ér. De a sziv nem felejt, s valahol ő rá szükség van, ott érez és éreztet, s mentül kevesebbet szabad éreztetnie, annál többet érez. S nemcsak az egyik sziv érzékeny: a másik is az; megérzi a legcsekélyebb változást, és vérzik bele. Ilyenkor maga a szerelem is szomoru, fájdalmas, elviselhetetlen. De a házasság ennél is több: elviselhetetlenség, amit el kell viselni.

S ekkor előállanak a bölcsek és javítani akarják a házasságot. Elismerik, hogy sok a viszássága, s enyhíteni akarnak rajta. Meg akarják könnyíteni a válást: a gyengébb, a kizsákmányoltabb félnek, az asszonynak, emberi jogokat akarnak biztosítani a házasság rabságán belül. S nem veszik észre, hogy a rabság azért rabság marad, aminek nem a hibái a hibák, hanem ami maga a hiba. Hogy a férfi asszony nélkül el nem lehet, az éppoly örvendetes vagy szomoru adottsága a természetnek, mint az, hogy dolgoznunk kell, hogy megélhessünk. De emberi intézmény, melyhez a természetnek semmi köze, hogy egyik embernek a másik hasznára kell dolgoznia, s emberi intézmény, melyhez a szerelemnek semmi köze, hogy férfi és nő csak házasságban kerülhessen össze. Igaz, a természetben is előfordul a házasság. De elsőbb is többnyire olyan okokból fordul elő, mint az embereknél, tudniillik gazdaságiakból; a terület, amit például az oroszlán egy éjszaka alatt meg tud járni, nem tud többet eltartani két nagyevő állatnál s azok kölykeinél. Aztán -84- meg mi közünk nekünk a természethez, ha megszabadulhatunk tőle? Az is természetes volna, hogy négykézláb járjunk és füvet együnk, mégis kocsin járunk és pástétomot eszünk. A természetnek csak két kényszerűségétől nem tudunk, amig élünk, megszabadulni: az éhségtől s szerelemtől. Ami elménk és erőnk van, mind arra kell fordítanunk, hogy e két legyőzhetetlen kényszerüséghez képest mentül kellemesebben rendezzük el életünket. Nem ilyen berendezés: sem a mások hasznára való dolgozás, sem a házasságba beleszorított szerelem.

A házasságot ma két gyökér tartja. Az egyik a mai gazdasági rend, s ezen belül nemcsak maga a magántulajdon, hanem főkép az, hogy a nők nem tudják magukat eltartani. Ahol a nőnek van keresete, mint például a szinház körül, vagy ahol férfi és nő egyformán keres vagy nem keres, mint a nép körében, ott az erkölcs és a házasság fölötte ingatagon áll, s így állana a legfelsőbb rétegekben is, ha erősen nem tartaná -85- a tulajdonjog, melyet odafenn hatalom, elsőszülöttségi intézmények s egyéb effélék különös becsületben tartanak, s ha, mint az orosz abszolutizmust a bomba, az uri házasságokat nem enyhítené a házasságtörés. A másik gyökér a szülőnek a gyermek iránt való szeretete, melylyel az állam a legszemérmetlenebb módon visszaél – többek közt úgy, hogy a nőt semmivel sem kárpótolja azért a szolgáltatásért, hogy neki polgárokat szállít. Már most nem szorul az én tollamra, mert éppen elégszer kifejtették, hogy a mai gazdasági rend, s ezen belül a nők keresetképtelensége sokáig fenn nem nem állhat, mert már is elviselhetetlen kezd lenni még azok számára is, akik híznak tőle. De ki kéne egyszer fejteni, s alkalomadtán vállalkozom is rá, hogy szakasztott így áll a dolog a gyermek szállításával és nevelésével is. Mentül inkább tudatára ébredünk annak, hogy a gyermek is ember, akinek jogai vannak, de gyenge palánta, akit nem lehet elég fáradsággal és művészettel gondozni: annál lehetetlenebb lesz, hogy e végtelen nehéz és végtelen erőt és időt fogyasztó -86- kötelesség minden gondja és terhe a szüléket nyomja, és, viszont, ne tekintessék éppoly munkának és szolgáltatásnak, mint minden egyéb, amiért kárpótlás vagy bér jár. Mihelyt a nő maga is el tudja magát tartani, vagy jobban mondva, nem szorul férfira, hogy éhen ne haljon: nevethet azon a férfiasságon, mely a nőket szerelmi életük szerint osztályozza, – s mihelyt a gyermek nem lesz megölő gondja az anyának, és sorsa nem azon fordul meg, van-e apja: menten vége lesz mindenestül a házasságnak, mely a nőnek az éhségtől vagy a becstelenségtől való félelmében kötődik, s a gyermekért való reszketés miatt nem bomlik föl.

Ha mindezzel szembe azt vetik, hogy: hogyan, meg akarod tiltani, hogy két szerető szív egy életen át hiven kitartson egymás mellett, a férfi az ő asszonya s az ő gyerekei mellett? Dehogy, de lehet az házasság nélkül is, sőt házasságon belül; Victor Hugo, például, házas létére egy -87- életen át híven kitartott – a szeretője mellett.

S hogy mindez erkölcstelenség, s ellenkezik az isteni és emberi törvényekkel? Hát akkor a házasság-tisztelő egyház mégis a saját papjait mért tiltja el (vagy megója?) a házasságtól?

Ez az Ellen Key meg ez az Edward Carpenter, meg mind a többi kölcsönkönyvtári próféták, kik különben inkább Németországban próféták, mint saját hazájukban: minden bizonynyal igen derék, igen becsületes, igen jóravaló, igen elmélkedő és igen értelmes asszonyságok és uraságok, s amit mondanak, az javarészt szent igazság. De hogy is mondta Tisza István? Az is igaz, hogy ma csütörtök van, még sem mondok róla szónoklatot. Nem bizony, és, kivált, nem vágok hozzá próféta-ábrázatot.

Mikor ezt valahol kiírtam, egy kemény eszű és biztos tollú irónő, Neményi Erzsébet, -88- kitanított, hogy a prófétának nem ujságok kitalálása a tisztje, hanem az a szent vajákosság, mely a kirakatokban forgalomba kerülésük előtt elfakult igazságokat csillógóra tudja átsikálni, s e csillogással tudja ráhipnotizálni a sokaságot arra, hogy az igazságot forgalomba fogadja. Ez ellen nem szólhatok, mert ez igaz. Át kell látnom, hogy egyfelől a próféták sohasem mondtak uj dolgokat, csak az intellektuálisokban földerengett igazságokat népszerűsítették látnoki szivóssággal, másfelől nem az intellektuálisok fölrázására kellenek a próféták, hanem a sokaságéra. Sőt tovább is kell mennünk, s észre kell vennünk, hogy az intellektuálisok nem is valók prófétáknak, mert a túlságos értelmesség nem kedvez a tökéletes meggyőződésnek – prófétának pedig csak az való, aki maga is föltétlenül s a kételkedés legkisebb maradéka nélkül hisz abban, amit másokkal el akar hitetni. Igaza van Neményi Erzsébetnek: Beecher-Stowe asszonyság inkább volt jó lélek, mint nagy lélek, s ezért tudott többet -89- tenni a rabszolgaság megtörésére, mint az előtte próbálkozott nagy lelkek.

Sőt el kell ismerni, hogy ezeknek a kölcsönkönyvtári prófétáknak hivatásuk, nagyon komoly rendeltetésük van. E hivatás nyilván ugyanaz, mint a szoczialista agitátoroké, noha Ellen Key az ő két kedves tárgyában: a nő- s a gyermekkérdésben nem olyas véglet, mint a társadalmi és gazdasági mozgalomban a szoczialdemokráczia, hanem olyan középszer fél, mint a polgári radikalizmus. Ellen Key nem hirdet radikális feminizmust, felforgató nőemanczipácziót, sőt álmaival és tanításaival teljesen a mai család s a mai társadalmi rend alapján áll. Innen az ő nagy hatása azokban a polgári rétegekben, melyek érzik ugyan a mai intézményeknek s a mai rendnek fogyatkozásait s viszásságait, de egyben sokkal inkább hasznavévői is e rendnek s ez intézményeknek, hogysem másfajta világra vágynának vagy másfajtát csak el is tudnának képzelni. Ám e szűkebb mezőségen is áll kicsiben, ami áll nagyban a szocziális -90- és gazdasági mezőség egész hatalmas területén. A fejlődést s a változást itt sem azok fogják kikényszeríteni, akik a mai rendnek kiváltságosai, hanem azok, akik mostohái és kerítés mögül nézői. A nő s a gyermek jogát nem azok fogják kiküzdeni, akik a mai szolgaságon belül mégis husos fazekak mellett ülnek, hanem azok, akiknek csakis káruk és rabságuk származik a mai világrendből. Tehát azok a nők, akik nem sokat elmélkednek családról és kitartottságságról, mert nem jutnak el családi élethez s maguknak kell eltartaniok magukat; a vagyontalan vén szűzek, az utczára vetett leányfővel anyák, a vadházasságban élő népbeli asszonyok, a gyárban s a mosóteknő mellett senyvedő munkásnők, a szemétdombon felnövő zabigyerekek, a fegyházak s a csókpiaczok számára születő emberpalánták, s mindazok a szabályhoz képest óriási többségben lévő kivételek, akik vagy bele sem jutnak a családba, vagy egy rabsággal több számukra a család. Jó ház-e, szentegyház-e a mai család, s általában a házasság s a nő- és gyerektartás, azt nem nézik a rajta kívül -91- rekedtek, hanem ráfogják a csákányt, amiért ők már nem fértek bele.

S itt kezdődik, e csákányok közeledtével, az Ellen Keyk hivatása. Ők végzik azt a munkát, amely belevág a Lassalle abbeli mélységesen tudományos megfigyelésébe, hogy az uralkodó rend maga-maga alatt vágja a fát. A kitartottság s a kiváltságosság sem fenékig tejfel; tele van viszásságokkal s elviselhetetlenségekkel. Viszont, ha ezeken változtat, a fejlődés nem fér meg a régi falakon belül. Minden új szabadság új terhekkel is jár, s a szűz vállak e terheket nem birják. Az emberi fejlődés minden terén így van ez. Az egyháznak császárok és tudósok kellenek, hogy mindenhatóvá tegyék, de nem tudja keze alatt tartani a világi hatalmat s a tudományt. A királyoknak pénz és katona kell, de a bankár pénzt csak országoknak ad, nem királyoknak, s az ország csak úgy ad katonát, ha ez a katona az övé is. A kapitalizmus fejlődése megköveteli a termelés és a fogyasztás szervezését, kartellokkal és -92- trösztökkel – s ezzel fele úton elébe vág a köztulajdonnak, mely a kapitalizmust megdönti. És így tovább, és így tovább – s mikor az Ellen Keyk s az Edward Carpenterek a szerelmes ember, a nő és a gyermek számára új jogokat, jobb bánásmódot, megfelelőbb életet követelnek, olyan terheket rónak a mai családra s a mai szülékre, melyeket azok el nem birnak. A magánháztartás mind kevésbbé birja már el a művelt ember kényelemre való igényeit. A családi életen belül nem fér el az a nő, aki több vagy egyéb is akar vagy kénytelen lenni, mint az ura nősténye, a gyerekei anyja s az egész család szolgálója. S én apa és te anya nem tudjuk a mi fogyatékos eszközeinkkel, a mi ezerfelé való lekötöttségünkkel, a mi dilettáns ügyetlenségünkkel úgy nevelni s úgy ellátni gyermekeinket, ahogy’ már átlátjuk s a jó és nemes Ellen Keyk átláttatták velünk, hogy kellene. A családot akarják mindenféle helyes és nagyon is megokolt reformokkal ráfordítani tulajdonképeni rendeltetésére. Csakhogy ezek a reformok gyengítik a család viselőképességét, mint ahogy -93- a velenczei harangtorony abba roskadt össze, hogy a toronyőrnek szűk volt az ő földszintes szállása, s mind többet vájt ki falaiból. Ha valaki azon időkben csákányt fogott volna a Campaniléra: csodálkozott volna, mily könnyen omlik össze csákánya alatt.

Igen, a családot s a házasságot szakasztott az a végzet fenyegeti s olyan mód fenyegeti, mint a magántulajdont s a kapitalizmust. Egyfelől belső fejlődésbeli szükségei vetnek fel benne olyan reformokat, amiket el nem bir. Másfelől a külső ostrom ellen való védekezés kényszeríti olyasmik megtételére, amikkel fele úton utat nyit az ostromlóknak. A családot s a házasságot egyformán kerülgetik a benne élők, akiket fojtogat, s a kivüle állók, akiket megrövidít. Például: a törvényes gyerek, akinek jogai vannak, s a törvénytelen gyerek, aki jogokat követel. Például: a férj s a feleség, aki unja egymást, de nem válhat a gyerek miatt, s a legény s a leány, aki kivánja egymást, de -94- fél a gyerektől. Az asszony, aki a maga erejéből akar megélni, s ha meg tud élni, nem akarja magát szerelméért kitartatni, s a némber, aki ha eladja magát, nem akar a vevője előtt becstelen lenni. Például – de minek néhány példa, mikor minden egyes eset egy-egy példa? S minden egyes példa azt is megvilágítja, hogy a legkülönbféle társadalmi, gazdasági és politikai vonatkozások egybefonódtak, s nincs külön asszony- és gyerek-kérdés, mint ahogy nincs külön munkáskérdés, hanem van egy nagy és mindent egybefoglaló kérdés: az, hogy a mai gazdasági és társadalmi rend emberi életet biztosít-e minden ember számára? A felelet az, hogy: nem – s ezzel együtt dőlt el a sorsa s egy megoldásban fog elkövetkezni a felbomlása minden mai intézményének. Ez nem azt jelenti, hogy egy bizonyos napon vagy épen egy nap alatt, hanem igenis egy időben folyó s egymásba patakzó fejlődésbeli folyamatban. E folyamatot mindenki sietteti, aki egy és más helyen javítani, mert megmenteni akarja a mai világot. Ellen Key igen értelmes úri nő, de nem hiszem, hogy -95- át tudná érteni, mily veszedelmes izgató ő az ő saját arany középszere ellen.

Bizonyos, hogy minden rabszolgaságok közt a gyermekeké szűnik majd meg utoljára.

Másodszor, mert ép ezért nem tudnak magukon segíteni, és másoknak kell segíteni rajtok.

Harmadszor, mert legjobban rászorulnak mások jóságára és áldozatkészségére, sőt enélkül elpusztulnának.

Negyedszer, mert senkivel szemben annyi igaz magja nincs a kizsákmányolók szent frázisainak, mint a gyermekkel szemben, s ha a munkás nevet is azon, hogy a haza akkor is szent, ha mostoha, s a nő nevet is azon, hogy a férfi a világ urának született: a gyermek nem nevethet azon, hogy apa a legtökéletesebb lény, anya a legdrágább, mert ez – bizonyos fokig – többnyire igaz is, ezenfelül pedig a gyermeki -96- elme hajlik az itélet nélkül való elhivésre.

Ötödször, mert egy rabszolgaságnak sincs annyi húsos fazeka, mint a gyermekének.

Hatodszor, mert egyiknek sincs annyi gyökere a természeti adatok közt, mint ennek.

Mindazonáltal a szülő s a gyermek közt való viszonynak némely jogtalansága már ma is szembeötlő. Tulajdonkép mi jogom van valakinek parancsolnom, s egész életére kihatóan a magam ízlése szerint alakítgatnom őt, csak azért, mert életét nekem köszönheti? S még ezt nem is nézve: társadalmi intézményül mily rettenetes és igazságtalan, hogy valakinek egész jövendője, mert neveltetése s életre való fölszereltetése azon forduljon meg, mely osztálybeli s mily vagyoni állapotu emberek voltak szülői? A szegény ember s a gazdag ember közt való aránytalanságnak miért kell a kaszt végzetességével folytatódnia a szegény ember fiában s a gazdag ember fiában? S még egy körrel szűkebbre lépve: a gazdag ember mért kényeztetheti, a szegény ember mért kínozhatja -97- agyon gyermekét? Ez a szabadság még csak a mai világrendből sem következik; Amerikában a hatóságok már igen nagy hatalommal és hatáskörrel nyulnak bele a gyermekek nevelésébe, ellátásába és megvédésébe.

A MALTHUS EVANGYÉLIOMÁBÓL.

Vala pedig Karácson havában, hogy az Irástúdók beutazván a városokat s a falvakat, mindenfelé csöndességet találnának.

S nem hallatszék kis gyermekek sivalkodása, s nem hallatszék azoknak nevetésök.

S nem találtaték kis gyermek országszerte a hajlékokban, hanemha egy és ritkán ha kettő.

S szólának a falvak öregeinek, mondván: Bizony, ti öregek, bűnösök vagytok.

S szólának a férfiaknak s az asszonyoknak is, mondván: Bizony, ti férfiak és asszonyok, bűnösök vagytok.

Mert a kis gyermekek ünnepe vagyon ma, s a Megváltó születék gyermeki formában. -99-

S imé a ti hajlékaitokban nincsenek gyermekek, hanemha egyen, s ritkán ha ketten.

És szóla a Megváltó, mondván: Ne tiltsátok meg a kis gyermekeket, hogy hozzám ne jöjjenek, mert ilyeneké a mennyeknek országa.

S imé üresek a pitvarok s az udvarok, s nincs kis gyermek, hogy a Megváltó elejébe menne.

Avagy uj Heródes támada-é, hogy elküldvén szolgáit, levágatna minden gyermekeket határitokban, két esztendőseket s azoknál kisebbeket?

Avagy nem mondá-é az Ur: hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámláltathatik, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod: igy lészen a te magod?

S nem ölé vala meg az Ur Ónánt, ki nem akart az ő báttyának magot támasztani?

Jaj nektek, kik az Urtól mélységesen elrejtitek -100- a ti tanácstokat, s cselekedeteitek sötétségében azt mondjátok: Kicsoda lát minket s kicsoda veszen minket eszébe?

Mert olyan lészen, mint a por, a ti ellenségteknek sokasága, s az erőseknek sokasága, mint a polyva, mely elragadtatik a széltől és lészen hirtelen és hamar.

Sípoltunk néktek, és nem tánczoltatok, siralmas énekeket énekeltünk néktek, és nem sirtatok.

Tekintsetek az égi madarakra: azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csürbe nem takarnak, mindazáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.

Mert mi vetünk és aratunk és csürbe is takarunk, mindazáltal minél több az arató, a gabona annál kevesebb.

S könnyebb a tevének általjutni a tü fokán, -101- s könnyebb a gazdagnak béjutni a mennyeknek országába, mint a szegénynek megnyerni, amit kér, a keresőnek megtalálni, amit keres, és a zörgetőnek megnyittatni.

Mert szoros kapu és keskeny ut, amely viszen az életre, s nem találjuk meg azt, hanemha kevesen vagyunk.

Mert a rókának barlangja vagyon, a vadgalambnak fészke vagyon, de a szegény ember fiának nincs hol lehajtania fejét.

Mert a róka nem oroszlánya a rókának, s a vadgalamb nem vércséje a vadgalambnak, de az ember farkasa az embernek.

De estve nem jönnek fürjek, hogy a mi táborunkat ellepnék, s mikor a harmatszállás megszünnék, ímé, nincsenek a pusztának szinén apró gömbölyegek.

Ekképen ha megadtuk a Császárnak, ami a Császáré és Istennek, ami Istené, s ha megmérjük a Gómerral, ami megmarad: bizony, aki sokat szedett vala, sokja vagyon, aki keveset szedett vala, kevese vagyon, akik -102- sokan vannak, kevesök vagyon, s akik kevesen vannak, sokjuk vagyon.

Nemcsak Istennek minden Igéjével él az ember, hanem kenyérrel is, a kövek pedig csak a gazdagoknak változnak kenyérré.

S öt kenyerekből és két halakból ha nagy sokaság ejénd, meg nem elégedéndnek egyen-egyen.

Mert ha fiaink megnőttek, mint a latrokra, nem úgy jönnek-é rájok, fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfognák őket?

Bizony mindennek, akinek vagyon, adatik és megszaporittatik, akinek pedig nincs, amije vagyon is, elvétetik tőle.

Minden gonosz és rest szolgák tudjuk már, hogy az ur ott is arat, ahol nem vetett, és ott is takar, ahol nem vetett.

Mi haszontalan szolgák pedig vettetünk a külső setétségre, holott van sírás és fogaknak csikorgattatása.

Ha pedig gyüjtünk kincset e földön, a -103- rozsda és a moly meg nem emészti, a lopók ki nem ássák és ki nem lopják, de lészünk kedvesek Isten és ember előtt.

Királyok nem tesznek néki tisztességet, kincseket nem hoznak elő, s nem adnak néki ajándékokat, aranyat, temjént és mirhát.

A mi leányainknak, ha lámpásikban nincsen olajok, az eszes szüzek nem adnak nékik, s ha szólándanak a vőlegénynek, mondván: Uram! Uram! nyisd még nékünk az ajtót, a vőlegény felelénd, mondván: Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket.

Ha pedig a városban bünösek, az ő sok büneik nem bocsáttatnak meg nékik, mert igen szerettek.

S ha fiaink átmennének Genezáret földére, minekutána hiába várták volna az öt kenyerek csudáját: mikor a hajónak evezésében veszekednének, az éjtszakának negyedrészekor senkisem jár mellettök a tengeren, mondván: -104- Bátorságosak legyetek, én vagyok, ne féljetek.

A mezők liliomainak megvagyon az ő öltözetök, de az ember kisdedeinek nincsen ruhácskájok.

Ha lehetséges, hogy elmuljék ő tőlük a pohár, nosza muljék el őtőlük a pohár.

S ha a kis gyermekeké a mennyeknek országa, nosza maradjanak ők a mennyeknek országában,

SZERELMI TÖRTÉNET.

A multkor, egy végsőt vonagló jouron, valaki, férfiember, akivel magunk ültünk egy fülkében, egyszerre elhallgatott, letette csészéjét, s olyan à propos-s hangon, mint akinek éppen most jut valami eszébe, azt kérdi tőlem:

– No mention, mint az egyszeri udvarias ember mondta, mikor elgázolták és a ló belelépett a szemébe. -106-

… A fülke voltaképp csukott erkély volt, s én az ablaknál ültem, ahonnan kiláttam a Dunára, melynek szürke bőrét himlőhelyessé petyegette a szakadni kezdő télvégi eső. A híd lábánál egy toprongyos munkásféle lökött el magától, egy hajszál híja, hogy nem a vizbe, valami vedlett, rongyos némbert, akivel odajövet, egy negyedórával azelőtt nagy röhögések közt láttam kergetődzni a híd íve alatt. Én is letettem csészémet, egy darabig belebámultam a leszálló estébe, a láthatatlanná szürkülő esőbe, aztán megráztam egypárszor a kalapomat, mint a pompes funêbres-lovak a tollbokrétájukat:

– Tisztelt úr, mondok magának valamit. Tudom, hogy maga tulajdonképp nem egoista, sőt magából a szamaritánus beszél. De végre is én legalább már asszony vagyok, akinek gyerekei vannak, továbbá annyira vén mégsem vagyok, hogy egészen bizonyos volna, hogy így fogok meghalni, anélkül, hogy tulajdonképen a szerelmet megismertem volna. Ellenben ma olvastam az ujságban, hogy odakinn a szegényházban egy százhárom éves hajadon haldoklik. Százhárom -107- éves! Hajadon! És haldoklik! Lássa, ha maga igazi szamaritánus és igazi lovag, akkor most rögtön kocsiba ül, kihajtat a szegényházba, és nem engedi, hogy ez a szegény nő így haljon meg, anélkül, hogy a szerelmet megismerte volna!

… Miért gondolják a férfiak, hogy a szerelem oly nagy dolog? Azért, mert ők kellenek hozzá? Én nagyon tisztelek mindent, ami emberi, sőt mindent, ami állati, de egészen biztos vagyok benne, hogy a szerelmes szerelem bizonyos mértéken és koron túl éppúgy csak szokás és megszokás, mint a dohány vagy a szesz, ami nélkül igen jól el lehet az ember. Igaz, hogy én azt is bolondnak tartom, aki nem iszik vagy nem dohányoz, noha jól esik neki – én bizony megtenném, ha kivánnám. De beteg ember, aki nem tud meglenni szesz, dohány és regény nélkül. Nem keresem az életben a holdvilágot, de mindig valami nevetségeset és sértőt találtam az udvarló férfi abbeli pretenziójában, hogy én, intelligens lény, tőle, két lábon járó földi teremtéstől, exaltálódjam. Hogy fantaziáljak róla. Hogy megbóduljak -108- tőle. Az életnek egyáltalában nincs értelme és tartalma, s a temetők kapujára azt kellene fölírni: Tant de bruit pour une omelette! De aztán nem is echauffirozom magam, hogy az én életem egy nuance-szal kisebb vagy nagyobb szamárság legyen, s végül, a nagy leltározáskor, egygyel több vagy kevesebb semmi találtassék benne.

Az uramat azért siettem az ügygyel pukkasztani. Ez sohasem árt. Mikor vacsora után bevonult pálinkázni a szobájába, utána mentem:

– Hallja, máma valaki ajánlkozott, hogy hajlandó megszakítani segíteni a maga oldalán való életem egyhangúságát. És figyelmeztetett, hogy elmult a szép nyár, használjam fel az órákat, mert az idő eljár.

– Úúúgy… dünnyögte a nagyságos úr, roppant egykedvűen. – És maga mit felelt?

– Én? Semmit sem feleltem. De a dolog nyugtalanít. Úgy érzem magam, mint a sivatag utasa, mikor megérzi, hogy közeledik a számum.

– Teringettét, ezt szépen mondta. Hát tegyen is úgy, mint a sivatag utasa. Mikor az érzi, hogy jön a számum, a tevéje mögé bujik, s úgy várja be, míg a vész elvonul.

– Maga nemcsak szép, hanem szerény is – feleltem. – Jó, hát majd maga mögé menekülök a kisértés elől. Holnap vasárnap van, vigyen ki a Margitszigetre. A gyerekeket ellátom másfelé, és kettesben leszünk, egyedül.

… A szigeten kevesen voltak, és fülledt volt, mint egy filharmóniai hangverseny. Kigomboltam a spenczeremet, aminek az asztrakánja már darabonkint mállott le rólam a végtelen tél után. Hallgattam és unatkoztam. A nagyságos úr detto. A nehéz, párás levegőtől a lábunk olyan volt, mint az ólom. A sziget derekán leültünk egy padra. Egy csomó karcsúra kopasztott tölgyfa meresztette karjait ég felé. Az egész olyan volt, mint egy szekularizált szent berek. Az Arany János tölgyei előtt ültünk.

A padon mindenféle firka, még tavalyról maradt. Naturalista iskola. Mindegy: szerelem kell a népnek. Magam is szerelemre -110- gondoltam. Asszonynak nem szabad unatkoznia, mert mindjárt szerelemre gondol.

A nagyságos úr megérezte. Igen komolyan nézett rám, szomorúan gúnyos mosolygással:

– A teve nem szuperál, úgy-e babám? Ne telefonáljak annak az önkéntes mentőnek, akiről az este beszélte, hogy ajánlkozott?

Elszégyeltem magam, s másról kezdtem beszélni. Irodalomról! Borzasztó, mikor egy asszony az urával irodalomról beszél. Ettől már csak egy lépés van addig, hogy az anyagi helyzetről beszéljen vele.

– Furcsa, – mondta ő – hogy ennél a maga Arany Jánosánál milyen kevés szerepe volt a szerelemnek. Mintha nem is lett volna költő és művész, pedig bizony isten az volt…

– Igen, – feleltem én – csakhogy paraszt volt és magyar. Paraszt, tehát igazában erkölcsös, szemérmetes és igénytelen. Magyar, tehát keleti vér, szultán. Nézze: hiszen csoda, hogy a szerelmet mennyire ismeri. De csak a mienket, asszonyokét. Azt is csak a feltétlen imádót, azét a lyányét vagy asszonyét, aki maga-magát nem is érzi, csak -111- lobog vagy titokban hervad a szeretett férfiért vagy vetélkedik az ura szerelméért. A férfi-szerelem pedig az a patrice, az a poinçon, ami ennek a matrice-nak megfelel, a szultán, aki biztosra veti a zsebkendőjét; nap az ő szerelme, kire süt, az olvad. A magyarnak méltóságán alul van, hogy boldogtalanul legyen szerelmes és törje magát egy asszony után. Megvallom magának, – megvallhatom, mert nincs rajta mit megvallani – hogy egyszer Abbaziában, mielőtt maga lejött értem, két hétig sülve-főve együtt voltam egy török úrral. Nagyon kellemes ember volt, és művelt, tökéletes párisi. De nekem feltünt, hogy soha egyébről nem beszélt, mint arról, hogy ő «már» szeret engem. Egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, hogy én «már» szeretem-e őtet. Ez magától értetődött.

… Beesteledett. Fölszedelőzködtünk. Visszaindultunk az alsó szigetre, hogy meguzsonnázzunk. A nedves talajon hangtalan lépéssel -112- tértünk ki a főutra. Mikor kibukkantunk, egy magas barna férfi hirtelen lekapta karját egy karcsu szőke asszonyka derekáról. Fürkészve néztek ránk, hogy láttuk-e? Az asszonyka erőltetett elfogulatlansággal kiabált az ura után, hogy mit szalad előre. Az visszafordult és megvárta őket. Magas, komoly, öregedő ember volt. Két gyerek volt vele, egy kamaszodó fiu s egy növőben levő lány. Az asszony is, a partnere is ismerős volt előttem, s egy percz alatt eszembe jutott, honnan. A nyáron lesz kilencz éve, hogy a kiállításon láttam őket délutánról délutánra. Az asszony akkor fiatal menyecske volt, s az ura derék, szép szál ember, aki minden este kijött értük a kiállitásba. Értük, mert a magas barna férfi már akkor is az asszony körül volt, csakhogy fiatal ember volt még, kilencz évvel fiatalabb. Nekem már akkor is, ahogy báró Berzsenyi mondja, rabbinus-szemem volt az effélék iránt, s láttam, hogy a fiatal ember hiába vesződik. Most meg azt láttam meg, hogy nem vesződik hiába, de egyuttal, ahogy a szituacziót megitéltem, a dolog még nem lehetett régi, legfeljebb három -113- hetes. Szegény ember megszolgálta. Kilencz esztendeig!

A kioszkban a mi asztalunk mellé ültek, az asszony szembe került velem, de kitért pillantásom elől. Szegényke hallgatag volt; a férje a kis lyánynyal beszélgetett, halkan, szeretettel, a barátja pedig leverten és bűntudatosan nézegetett át hozzám. Egyszerre az asszonyka is átnézett, könybe lábadt szemmel, kérlelően.

Én melegen, megértően, megbocsátóan néztem vissza, csak a szemem szögletével kérdeztem:

Az asszonyka vállat vont. Majd odafordult az urához és hangosan szólt hozzá, úgy, hogy mi is meghallottuk:

– Hallom – felelte ő. – De biztosítom, hogy ez az élet nem volna magának való élet. Képzelje, hogy maga volna így kiszolgáltatva -114- ennek a kis szőkének, mint ő van magának!

Hazakészültünk. Az uramnak igaza volt. Bolond, aki nem iszik és nem dohányoz, mikor kedve is van hozzá, öröme is telik benne. De még bolondabb, aki erőnek erejével erőlteti magát hozzá, holott örömet nem okoz neki, csak idegessé teszi.

Nehlyudov Dimitrij herczeg egy nyári estén körülbelül ezeket írta naplójába: «Nagy Sándor, Czézár, Nagy Péter – ez mind bliktri. A világtörténelemnek az a legnagyobb eseménye, hogy az 185*-ik esztendő egyik nyári estéjén egy szegény, ágrólszakadt tiroli énekes egy óra hosszat énekelt és mandolinozott Luczernben a körülötte nevetgélő asszonyságoknak és uraságoknak, s mégis, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a nyavalyásnak odadobott volna bár egy rézpolturát is.» Ez a Nehlyudov a Tolsztoj egy régi novellájának, a Luczernnak a hőse, s az öreg Tolsztoj e névre kereszteli az ő legutolsó regényének a Föltámadásnak hősét is. Ez a Nehlyudov, ha naplót irna – s amilyen romantikus, bátran irhatna naplót – -116- e naplójába effélét irhatna: «Mózes, Krisztus, Buddha, van benne valami: ez is megváltás. De az igazi megváltás az, hogy én, muszka herczeg, feleségemmé akarok tenni egy Maszlova nevü utczai leányzót, kinek annak idején, egy holdvilágos éjszakán, én vettem el azt a kis tőkéjét, mely az ő formájú szegény cselédlyányoknak egyetlen velükszületett java.» Nehlyudov ezt nem irja meg, de három vaskos köteten át kaczérkodik e gondolattal. Dicséretére legyen mondva: a megváltás nem ő rajta mulik, a maga jószándékától félig ittas, félig megrökönyödött gyenge jellemen, aki az ő megváltó anwandlungját annyira viszi, hogy a lopási historiába keveredett leányzót elkiséri Szibériába is. Hanem mulik a lyányon, a női mivoltában reális Maszlován, aki átérzi a nagy úr s az utczai leány közt való viszonynak teljes természetellenességét, s Nehlyudov herczeg helyett egy Simonsohn nevü politikai fogolyhoz megy, aki afféle utczai proféta. Így találja meg a zsák a maga foltját, így támad föl a Maszlova a maga módja szerint, s Nehlyudov csak ezentúl fog föltámadni, -117- egy új regényben, melyet a hetvenhét éves Tolsztoj ki tudja, meg fog-e még irhatni, s ha igen és ha bele is fog, ki tudja, az ő reális és igazmondó tolla nem nyargal-e el vele a reális életfelfogás felé, hogy megint a legkitünőbb praktikus czáfolatát irassa meg vele az ő neo-evangelista próféta-ábrándjainak? Mert ez a nagy Tolsztoj állandó tragediája: sokkal jobban ismeri az életet, s becsületes iró lévén, sokkal kevésbbé tudja meghamisítani, hogysem rá tudná huzni az ő nem e világból való kaptafájára. Mert, nyilvánvaló, az okos Maszlova adja meg a legjobb feleletet a Tolsztoj parasztevangyéliomára. Az uraságba beleromlott bűnös világot nem lehet többé mesterségesen visszarontani a paraszti, evangyéliomi primitivségbe. Ha mégoly igaz is, hogy minden ember egyenlő s egy atyának fiai vagyunk valamennyien: a Nehlyudovok épp oly kevéssé valók a Maszlováknak férjekül, mint ahogy Jean Jacques Rousseau, a mult századbeli Tolsztoj, nagyon rosszul járt azzal a paraszt-szolgálóval, akit – retournons à la nature – feleségévé tett. Nem, a világnak -118- ma már csak egy megváltása lehetséges: az, hogy mind valamennyien Nehlyudovok legyünk, mind csupa gőgös és gazdag nagy urak. Erre határozottan több lehetség van az emberiségben, mint az evangyéliomi lemondásra. Az egész emberiségnek kell felemelkednie, nem pedig azoknak is letörnie, akik már egyszer felül voltak. S ezért volt több igazság Ferdinand Lassalle-ban, aki redingote-ban s galamb-szürke keztyűben akarta megváltani az emberiséget, mint van Tolsztojban, a profétában, aki munkás-zubbonyban és kaptafa mellett törekszik erre. S Tolsztoj, az író, a tökéletes művész, akinél jobban kevesen ismerik az embert, irásaival önkéntelen igazat ad a Lassalleoknak.

Balzac születését mindössze két nap választotta el Beaumarchais halálától. Érdekes megfigyelni, mint forgunk e két alak körül; a köztük való ellentétet vagy összefüggést mint érezzük ösztönszerűen; maguk a Beaumarchais üzletei s a Balzac pénzábrándjai -119- mint vezetnek bennünket nyomra, s mégis ezt a nyomot mint vétjük el. Megállapítjuk, hogy mindketten üzletemberek voltak, de az egyik jó végre jutott, a másik rosszra. Megállapítjuk, hogy az egyik megkezdte a forradalmat, a másik, irásaiban, szinte learatta. Látjuk, hogy Beaumarchais még az urakról ir, míg Balzac már a bourgeoisie megírója. Csak azt nem látjuk meg, hogy maga Balzac is már bourgeois volt, s ezzel az ő esetének az a kulcsa, hogy ő kezdte meg sorát azoknak az iróknak, akik nem a más pénzén éltek, hanem a magukén.

Beaumarchais még lakája volt az uraknak – s ha szemtelen lakájuk volt, ha igazat mondott is nekik, és, amiben külömben kevés volt a tudatosság, kikezdte is hatalmukat: ez nem változtat a valóságon, hogy belőlük élt, az ő segitségükkel vagy az ő lóvátételükkel. Az úr meg a pap meg a király, mig csak övé volt az ország, a hatalom s a dicsőség, ugyahogy mindig Mæcenás volt, aki a vargával, borbélylyal, szabóval -120- és inassal együtt az írót is eltartotta. Néha, igaz, inkább cseppent, mint csurrant, de mig az urak voltak az urak, a mesterember valahogy mindig megélhetett náluk. Lőn azonban, hogy az urak uraságának befellegzett, s a varga meg a szabó maga ura lett. Az uj úrnak pedig nem kellett énekes madár, s az írók úgy jártak, mint a kanári, akit kieresztettek kaliczkájából, hogy éljen meg ezentúl a maga emberségéből. A bourgeois nem indult Maecenásnak, s ezzel az irók számára uj korszak kezdődött.

Egészen a XIX. század elejéig a művészek kitartott emberek voltak. Ez a kitartottság benne volt a vérükben, s eszük ágában sem volt szégyelleni. S hogy nem szégyelték: e szemérmetlenségük egy mély gazdasági igazság ösztönszerü sejtelme volt. Kiki amilyen javakat termel, annyi joga és módja van az életben. Ha én czipővel látom el embertársamat, ő kenyeret ad érte, de nem több árát, mint amennyi czipőt én adtam, mert ha én -121- drága árat szabok, elmehet a szomszéd vargához, akitől ugyanily czipőt vehet. A verssel, muzsikával, képpel meg szoborral némikép másképen áll a dolog. Olyan verset, amilyet én írok, kerek ezen a világon senki más nem tud irni. Viszont az én versem nem szól egy embernek, nem vásik el egy esztendő alatt, hanem minden embernek egyformán tulajdona, s minden időkre ép marad. Én tehát olyan jószágot tudok termelni, amit csak én tudok megcsinálni, s csakis akkor, ha az élet aprólékosságaival nem kell vesződnöm, ha a kenyerem biztos, és lelkem minden képességét e munkámra fordíthatom. Minthogy az én jószágom az egész világ kincse, ennek a világnak kötelessége megadni a módot, hogy ezt a jószágot meg is csinálhassam. Egyszóval: jogom van arra, hogy kitartsanak, mint ahogy a földnek joga van arra, hogy táplálják és megmunkálják, ha buzát akarnak tőle, s a gyémánt megkövetelheti, hogy áldozzanak rá, ha gyönyörködnek benne. Akinek nem kell az én kincsem, ám hagyjon elvesznem éhen, de akkor azt a jogomat sem veheti el, hogy megvessem -122- az ő baromiságát, mely a kérődzők közömbösségével halad el az én gyémántbányáim mellett.

Ez a megismerés lappang a művészek lelkében; ezért nem láttak szégyent az ő kitartottságukban; ezért hajlongtak szolgamód a Mæcenás előtt, s emelték ugyanekkor sértetlen önérzettel csillagokig az ő magasztos üstöküket. S ezért nincs ma sem az a művész, legyen bár a gőgösök leggőgösebbje, aki átallaná elfogadni a sine curát, s nincs az a költő, legyen bár a leghajléktalanabb, aki becsületre s méltóságra egy sorban ne tudná magát a paloták uraival. A bugris, ki maga megdolgozik minden garasért s becsülete aszerint nő, amint a pénzeszsákja meggyarapszik: ám vesse meg az éhenkórászt, kinek bár betevő falatja nincsen, mégsem akar dolgozni, s ha tisztes keresetet adnak neki, neveti kötelességét s gúnyolja kenyéradóját. Az éhenkórász meg őt veti meg, a barbárt, aki bele tudta magát dolgozni a hatalomba, de úr lenni nem tud. Mert az úr Mæcenás.

Balzac művész volt és bugris. A művész -123- tudta, hogy a teremtéshez gondtalanság kell, de a bugris az ő új világnézetével már szégyelte volna, hogy e gondtalanságot másnak köszönhesse. A bugris nem igen mæcenáskodik, de maga sem szorul Mæcenásra. S ha ez a bugris véletlenül művész, belepusztul abba, hogy maga akar a maga Mæcenása lenni.

Sokat szidták Guizot-t az ő híres enrichissez-vousjáért, mint ahogy mindig szidjuk azokat, akik igazat mondanak. Valójában ő csak a szinigazságot mondta – a bourgeois hatalomra akart jutni, a hatalom a világ javaival való rendelkezés, a világ javai egyelőre még a régi urak kezén voltak, s a bourgeois csak úgy tudott hozzájuk férni, ha utalványt tudott rájuk kimutatni, vagyis: pénzt. Guizot nem mondott egyebet, mint azt az egyszerű igazságot, hogy a bourgeoisnak, ha meg akarja tartani a hatalmat, gazdagnak kell lennie, s a régi urak elől a hatalmat úgy zárhatja el legbiztosabban, ha elszedi tőlük a hatalom kulcsát: a pénzt. -124- A bourgeois-história ezért pénzhistória; a bourgeois regénye ezért finánczkönyv; Balzac, aki a bourgeoist megirja, ezért vesződik folytonpénz-problémákkal – s hogy épen ő vált a bourgeois megírójává, annak – a művészet szubjektiv dolog! – megvan az a szubjektiv kulcsa, hogy maga is bourgeois volt, aki megértette, mert a maga bőrén tapasztalta ki a bourgeois hányattatásait, kínjait és sóvárgásait. A régi regényírók hősöket irtak le, isteneket és istennőket, akik sohasem esznek, sohasem dolgoznak, s egyéb gondjuk sincs a szerelemnél. Mert a régi urak valóban ily istenek és istennők voltak, akiknek semmi gondjuk nem volt és mindenre ráértek – s a művésznek, aki kegyükön élt, szintén megenyhítették az élete gondjait. Az uj regény már az uj embert írja le, kinek szerelmeit megzavarja a kenyér gondja, kinek az életen való kedvét megmérgezi a munka kényszerűsége, s ki a költőt is részvétlen lökdösi ugyanebben a keserves küzdelemben. Beaumarchais boldog öregséget töltött a maga palotájában, mert a mások pénzén építette. Balzac kimerülten -125- esett össze a palotája küszöbén, mert a maga pénzén kellett megépítenie.

Az irodalom kezd túlságosan irodalmi lenni. Nemcsak azzal, hogy szeréntúl sok a könyvről irt könyv s a regényekre gondoló regényalak, hanem mert ezek az alakok, az újabb költők kedves hősei s lelkükből lelkezett emberei, túlságosan a lelkükből lelkezettek, többnyire maguk is irók vagy legalább is Schöngeistok és literary gentlemanek, s nagy sor, ha olyik szemérmetesebb vagy objektivságra törő elbeszélő festő- vagy szobrász-bőrbe bújtatja őket. Ez nyilván összefügg a demokrata fejlődéssel, mely mind erősebben arrafelé hajlik, hogy az író s egyéb czigányember is ember, sőt uriemberszámba vétessék. Hajdanában nem így volt; a költő épp olyan utolsó és megvetett ember volt, mint a bolond vagy a varga vagy a kukta vagy bárki más, ki az uriemberek testi-lelki jóvoltát szolgálta, engedelmes cselédül. S a költők maguk is ezekül s ilyenekül -126- tudták és nézték magukat; hőseiket az urak közül válogatták, s époly ritkán jutott eszükbe magukfajtát is betolakodtatni a irodalomba, mint ahogy a szabónak nem jutott eszébe magának öltenie fel a prémes, virágos, sujtásos és drágaköves mentét. Még a Goethe Tassojában bizonyos egyenlő rangban áll, a Goethe érzésén belül, a költő a fejedelemmel, nem tudom, hogy mert vagy noha maga Goethe is udvari ember volt, s az ő nagyherczege már nem nézte cselédnek. Ám mióta a világ az intellektuálisoknak áll, az intellektuálisok kezdenek igen-igen türelmetlenek lenni; kezdenek emberszámba nem venni mást, mint intellektuális embert s lassankint megírni érdemesnek sem itélnek másfajtát. Mint ahogy a demokrácziát ma már figyelmeztetni kell olykor, hogy elvégre a grófok is lehetnek emberek, a költőket sem árt emlékeztetni, hogy lehet ember, lehet hős, lehet megírás tárgya másfajta ember is, mint akinek az a mestersége, hogy a maga legbelsőbb dolgait a mások orrára kösse.

Régi regények olvasása közben sokszor megzavar a furcsa kérdés: miből éltek ezek az oroszlánszivű vagy ördögi lelkü emberek? Mi volt a foglalkozásuk, hogy a nap s az éjszaka minden órájában ráértek elkövetni az ő bámulatos hőstetteiket vagy rettenetes gazságaikat? Miből telt nekik az ő drága kedvteléseikre, s mily társadalomban éltek, hogy a rendőrség oly ritkán avatkozott dolgaikba? A régi regény a foglalkozás nélkül való emberek birodalma volt, s mint a földi országokon, a mesék országán is ezért uralkodott a főnemesség. S nyilvánvaló, hogy az egész regényirásnak mindenestül föl kellett kavarodnia, mihelyt a regény hősnője nem volt többé az a bizonyos grófné, aki idegesen tépdesi finom zsebkendőjét, hanem talán éppen az a varróleány, aki a szemét ezen a finom csipkekendőn vakra varrta. Teszem a mi Kóbor Tamásunk hősei mind olyan emberek, kiknek regényei esteli nyolcz és tíz óra közé esnek, mivel elébb munkában van az ember, később pedig kapupénzt kell fizetni. Az élet e köreiben, nyilvánvaló, nem a külső körülmények váltakozásából -128- fejlik a cselekmény, mert itt a külső körülmények nemcsak mindig, de mindenkinél egyformák. Így keletkezik a cselekmény centripetális törekvése, az emberek belseje felé – s ebből tudnám legjobban megmagyarázni, a naturalista regényt mint követte oly gyorsan nyomon az analista regény.

A novella s a regény közt nemcsak terjedelemre van különbség, hanem természetre is. A cselekvés lefolyását zavarják a leirások, az epizódok s az elmélkedések, míg egy passziv történetet érdekessé tesznek és megvílágítanak. A cselekvő mese ezért rövid, – bőbeszédő előadásra pedig csak passziv cselekmények valók. Az eszményeket tárgyazó költői munkákat aktivokra és passzivokra osztanám; drámaiakra s epikusokra. A régi iskolás műfajoknál maradva: dráma a tragédia, a vígjáték s a novella, éposz a regény, az éposz s az olyan színdarab, mint a Faust s Az ember tragédiája. A Toldi Szerelme, amily gyönyörű különben, abban fogyatékos, hogy Arany János hatalmas erővel drámaivá -129- tette az époszt, de mégis epizódokkal s leirásokkal zavarta meg a gyors lepergést követelő cselekményt – gyönyörűekkel, de fárasztókkal, mert helyükre nem valókkal. Egyszóval: a novella embere cselekszik valamit, a regény emberével pedig történik valami. A novella hőse egy kristály magva, mely az egész folyamatot maga idézi elő, s minden szál, minden sugár ő benne fut össze. A regényé pedig olyan, mint a folyam, mely lassú indulással keresi föl a legkülönbféle vidékeket, el-elkalandozik, meg-meg visszatér, mellékfolyókat vesz magába, míg elér a tengerbe: a házasságba vagy a halálba. A régi regényben a romantika völgyein s ligetein át hömpölygő folyam volt, míg ma a Styx vize, mely a lélek sötét alvilágát bujdossa végig. Ez az oka, a regénynek ez a passziv természete, hogy a mai regények hősei félbenmaradt, energia nélkül való férfiak, vagy pedig, még gyakrabban, asszonyok. Mert hisz az asszony természettől fogva arra rendeltetett, hogy ő ne cselekedjék, hanem történjék vele valami.

Az öreg Menzel egyszer komoran nézte a földszintről a Wallenstein előadását. Uj szereposztás volt, uj felfogás, uj diszletek – valaki bátor volt megkérdezni az öreg urat, hogy’ tetszik neki az egész história? Az öreg szárazon felelt: «Kérem, én igen érdeklődőm Wallenstein és a harmincz éves háboru iránt. De mért jő közbe ez a Max Piccolomini, hogy az ő magánszerelmeivel untasson engem?» Az öreg rajzoló, aki mindig pontosan és biztosan eltalálta a dolgok velejét, itt is szabatos volt. Valóban: mi közünk nekünk a Max Piccolomini magánszerelmeihez, mikor Wallensteinról s a harmincz éves háboruról van szó? Történelmi dráma csak akkor lehet az, ha a történelem valóban dráma volt, s szerelem akkor való bele, ha az volt ama bizonyos történeti eset főmozgatója, sőt ez az eset nem is volt egyéb, mint szerelmi történet. Ezért gyönyörű, páratlan, igaz, fenséges, csodálatos és örökké friss a Shakspere Antonius és Cleopatrá-ja, mert ez a szerelem valóban történelmi jelentőségü szerelem – mint Shakspere után száz évvel Pascal -131- mondta: ha a Cleopatra orra történetesen pisze, az egész világtörténet máskép alakult volna.

Nem a történelmi drámának mult ideje, csak a történelemből előrángatottnak. Még a magunk történelme sem vájódott be mindenestül idegeinkbe, pedig a történelmi dráma eseményeinek s embereinek legalább nagyjában ismerőseknek kell a néző előtt lenniök, különben a szükséges magyarázatok s fölvilágosítások, a rokonsági összeköttetések feltárása s az előzetességek vázolása, ezek a szinpadról lehangzó csillagjegyzetek úgy megterhelik a mesét, hogy a hallgató nem tudja nyomon követni, s érdeklődése elfásul. Minden nemzet történetében vannak korszakok, melyeknek emléke kiveszett a közemlékezetből, s ilyenekből Shakspere is hiába merítene. Aztán meg az, hogy valaki valakit agyonvert, s ezért aztán őt is agyonverik, magában még nem dráma, s az akasztott ember nem eo ipso drámai hős.

A művészet souverain, mindent meg szabad csinálnia, amit meg tud csinálni. Ha a drámairónak úgy tetszik, hogy ne embereknek, hanem eszméknek vagy tulajdonságoknak a tragédiáját irja meg: ne legyünk szűkkeblűek, ehhez is joga van. Hiszen mindnyájan elismerjük, hogy haladás volt, mikor Hauptmann a Takácsokban ilyesmit próbált. Csak az a baj, hogy az eszmék vagy a tulajdonságok nem azon nyersen s nem a maguk lábán szaladgáljanak a világon, sőt, mint az aluminium, csakis vegyületben találhatók: emberekben és eseményekben. Hogy tehát a drámaírónak mindenesetre embereket és eseményeket kell szinpadra vinnie: az éppúgy nem az esztétikusok önkényes kieszelése, s éppúgy a természet sajátságos fogyatkozásainak szövetkezése, mint az, hogy nincs az a Liebig, aki máskép jutna aluminiumhoz, mint hogy bizonyos agyagnemeket tesz kohójába. Az ember pedig akármilyen, de: él. S éppen ez az, amit az Ibsen emberei elmulasztanak megtenni, ami annál furcsább, mert egyre az élethez való jogukat hangoztatják. Két árnyék, amint kezet fog egy -133- halott felett – micsoda gyönyörű kép! Ezzel a képpel végződik a John Gabriel Borkmann – de Ibsen csak hiszi, hogy csupán végződik. Valójában már ezzel kezdődött, ezen folytatódott is, mint az Ibsen legtöbb darabja. S bármit mondotok: ez nem az Észak fogyatkozása. Föltéve, hogy a skandináv ember csupa alvajáró: az alvajárónak is van lépe, mája, veséje és főképp vére, mint ahogy van a Jacobsen, a Knut Hamsun s a Geijerstram embereinek. Csak az Ibsen főztje hasonlatos a zsidó konyháéhoz, mely a husból előbb kisózza és kiáztatja az élet nedveit, s a halovány rostokhoz aztán sóval, borssal, hagymával, gyömbérrel és sáfránynyal hazudja hozzá az élet ízét és szinét. Az elmésség s a dialektika, a lelemény s a következetesség, az elrendezés s a fölépítés, a kiszámított egyszerűség s a vakítóan tiszta tálalás materiális, spirituális és hangulatbeli fűszerszámaival senki biztosabban nem bánik, mint Ibsen. De vannak, akik futtában lövik le a vadat, a husát azon párologva nyársalják frissen tört ágra, puszta földön, rőzselángon -134- pirítják meg – és nincsen ennél jobb étel a világon.

A februáriusi forradalom ereklyéi közt ott látni egy nemzetőr-puskát, melynek hegyébe szurony helyett paraplé van tűzve. Ilyen az Ibsen forradalmársága.

Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen. Ez arra is áll, hogy a költőt túlságosan agyon ne sejtelmezzék. Több elmés és finom kritikus mutat rá, mint szímbolumra, hogy az Ibsen emberei mind kézi táskával járnak, mintha egyre úton volnának valamely felé. Holott, aki járt Krisztiániában, tudhatja, hogy ott, nyilván, mert sokan laknak kívül a városon s csak este térnek haza, majd mindenki ilyen kis bőriszákkal jár, amiben van hálóing, fogkefe, hajsütő vas vagy sommás kereset, csak éppen probléma nincs benne.

Hauptmann Gerhard nagy költő, igazi költő, bár igen kevés dolga sikerült teljesen. De egy sincs, aminél köny ne szöknék a szemedbe, észrevévén, hogy mire gondolt ez az ember és mit akart megcsinálni.

Mikor Sudermannak valamelyik darabját adták nálunk, a mi Bródy Sándorunk annyira fölháborodott, hogy még német voltát is megtagadta tőle. Ez már nyilván túlzás. Sudermann úr nem Hebbel, nem Hauptmann, de azért német. A németség két típusban mutatkozik az emberiség előtt. Az egyik az a doktor Mayer, aki megtalálta az energia megmaradásának törvényét, mely ujjáalkotta a tudományt. A másik az a doktor Jäger, aki olyan fehérneműt talált ki, amit egy esztendőben egyszer kell csak mosni.

Hebbelről jut eszembe, mily feltünő ennél a nagyon nagy embernél, hogy főképp verseiben, mennyire küzd a nyelvvel s a formával. A versein különösen meglátszik, -136- hogy az eleve kész mondanivalóra kívülről rá erőltetett forma, mely nem segíti a kifejezést és nincs rá szükség a hatás teljességéhez. Biztos vagyok benne, hogy ha ma élne, nem irna verset, – ebben csak kora divatjának hódolt. Drámáit sem igen írná versben, noha a hatodfeles jámbus igazában nem vers, nem az még Shaksperenél sem, s igazában nem volt az még hajdan való olasz novellás és fabulista származásban sem. Legfeljebb verspótlék, azaz hogy inkább prózapótlék, olyan időkből, mikor a próza még nyers, kiforratlan, durva és kezelhetetlen volt, s a költő, ha lendületes akart lenni, a vers-ritmus külsőségével pótolta, amit belső numerust a prózának megadni nem tudott. Ujabban is meg-megtörténik ez, teszem Dickensnél, a bájos barbárnál (az angol mind barbár egy csöppet), hogy mikor különösen magasztos lélek feszül benne: egész paginákat ír meg jámbusban. Különben nálunk is egyik-másik ösztönszerüen tapogatodzó dilettáns is beleesik, ha különösen zamatos akar lenni, java próza közben az alexandrínusba.

A Wilde fajtájú pózoló írók olyanok, mint Lenau volt, mikor a postakocsiban őrültséget színlelt: már ez is őrültség volt. Az igazi költő akkor is őszinte, mikor komédiázik. Saját magát komédiázza.

Mikor Dante hítta a császárt: az magasztos volt. Mikor M. Paul Bourget király után nyöszörög: az nevetséges. Ebbe a különbségbe pusztul bele a rojalizmus.

Az idők mesgyéjén álló prófétáknak szomorú a sorsuk; a maguk nemzedéke számára a tartalmuk túlságosan új, a következők számára pedig a formájuk túlságosan -138- ódon. Kemény Zsigmondot nem igen érthették meg, akiket a Dumas père s a Walter Scott játékossága gyönyörködtetni tudott, s nem igen tudják élvezni, akik a Maupassant s az Anatole France elegancziáján nevekedtek.

A Kemény Zsigmond stílusa a tipikus álmatlan-stílus. Olyik helyt lendületes, magával ragadó, valósággal elmésen és leleményesen kifejező – ilyenkor az írója kialudt volt vagy lázasan izgatott. Többnyire azonban bágyadt, pongyola, erőtlen; a mondanivalót az intellektus utolsó erőfeszítésével éppen csak hogy kifejezett – ilyenkor az írója nyilván kialuvatlan volt. Különben Balzac is, bár duzzadt a mondanivalótól, majd mindig pongyolán, kúszáltan s erőltetetten írt, nyilván ugyanezen okból, mert azért néha és néhol, teszem stilizált boccacciós novelláiban, föltétlen ura nyelvnek és formának.

Általában nem olyan szamárság az a moebiusosdi, mely idegbetegséget szimatol a szellemi munkások életerajzában. Ezzel a feltevéssel, éppen az idegbeli rabló-gazdaság okozta álmatlanságéval, és, ami ezzel együtt jár, a frisseség, az izgékonyság s a memoria egyenetlenségével, sok pálya görbéjét meg lehet magyarázni. Például olyan irókét, kiknek pályája hamar és vakító föllobbanás után hirtelen s ettől fogva állandó hanyatlás. Olyanokét is, akik érthetetlenűl egyenetlenek, s az róluk a benyomásunk, hogy nem urai a saját képességeiknek, s nem számíthatni arra, hogy mi kapja meg érdeklődésüket. Innen van, hogy sok megrendelt dolog balul sikerül, és sok arravaló ember a «legnekivalóbb témát» kétségbeejtően elrontja.

A Maupassant tragédiájában bizonyára nagy része volt az asszonynak, – annak a sok úri asszonynak, aki ez isteni snob mohó vágyának s égő becsvágynak meghódolt. Van egy novellája, két ilyen nagyúri asszonyságról, amint forró nyári reggeli után becsípnek -140- chartreusetől, s ez alkoholos bizalmasságban az egyik édes angyal elmeséli a másiknak, hogy az ő hat láb magas lakája mennyire szerelmes őbele. Micsoda mulatság ilyen édes angyal számára az ilyen hat láb magas óriás! Micsoda húmor van abban, mikor az asszonyka elmeséli, mint zengette ő a lakája jelenlétében, csak úgy akadémikus általánosságban, a tisztaság dicséretét – s a hosszú legény mint fürdött meg attól fogva mindennap a folyóban, s mint árasztott olyan pacsuli szagot, hogy az embernek belefájdult a feje, s a szobalyányok s a pesztonkák mily hiába epedtek utána! S egy szép délután, mikor a szép asszony a szép inassal magában kocsikázott ki, hirtelen rosszúl lett, s aléltságában fűzőjét a szép lakájjal oldatta meg… A menyecske csönget, s a novella végén az ajtóban áll a legény, reszketve, némán, mint egy szerelmes szobor. – Ez Maupassant egyik legjobb, legpokolibb szarkazmusú novellája. Ily pokoli kegyetlenséggel csak saját magukat lehet kikaczagni.

A magyar paraszt, tudvalévő, a világ legértelmesebb s legtisztességtudóbb parasztja. Ezt mindenki tudja, mindenki vallja. S tudja ezenfelül azt is, hogy ezt a derék parasztot orra alá dörgölik mindenkinek, a ki nem hatóságilag engedélyezett hazafiság szerint szereti a hazát. A magyar paraszt a múlt és a jövendő, a netovább és a mindtovább. Jó. Annál különösebb és észrevenni valóbb, hogy ez a dicső, ez a remek fajta minden esztendőben vármegye szám fordít hátat hazájának, s megy tengeren túl. Ennek, úgy-e bár, nyomának kell lenni abban az irodalomban, melyre hivatalból nyomták rá az elismerő bélyeget, hogy csak ez a magyar, ez az igazi? Nos: nincs. Igen szép könyvek és novellák szólnak arról, hogy’ eszik, hogy’ alszik, hogy’ szeret, hogy’ vásárol kaszát, hogy’ betegszik meg, hogy’ hal meg, vagy hogy’ gyógyul meg a magyar paraszt. De sehol sincs megírva, hogy’ éhezik a magyar paraszt, hogy’ lázad föl, hogy’ sustorog benne a gyűlölet, hogy’ szánja rá magát, hogy itt hagyja ezt a földet, melyhez beteg szerelem köti minden porczikáját. Az úr -142- meg a paraszt a mi elbeszélő irodalmunkban még mindig a régi olajnyomatos stílusban lakik és mosolyog együtt, a szó minden értelmében kinyalt rokokó bájosságában. Egy csöpp izzadság nem párállik, egy csöpp igazság nem öklöződik ki ebből az ártatlan költészetből. A magyar politikusok úgy politizálnak, mintha a harminczas években élnének, s a magyar írók úgy írnak, mintha a magyar paraszt s a magyar birka otkolonyban fürödne. Csak orruk ismeri a magyarságot, amint alája dörgölték, de szemük még mindig nem tanúlta meg, hogy meglássa.

Nincs utálatosabb a foglalkozásosan hazafias történetírásnál. Azaz hogy van: a szeretetlen történetírás. Mindig viszket a tenyerem, ha Bonfinit olvasom. Itt élt a zsírunkon, de egy-egy régibb krónika figyelmesebb átolvasása, egy leveles láda lelkiismeretes átlevelezése ára fáradságra sem méltatott bennünket, mikor rólunk írt. Annyira lenézett bennünket, hogy művelt ember létére mulat -143- a mi dolgainkban való járaratlanságán. Az élősdi.

A régi erdélyiek óta alig vannak memoire-íróink; helyüket kiszorították a krónikás anekdotázók. S ez is jobb a semminél; ha, Macaulay szerint, a tudománynak szüksége van téglahordókra s malterkeverőkre, a történetírás sem lehet el olyan mindentudók nélkül, akik, mint a tótasszony a fásszekér után, lélekszakadva futnak a história szekere után, hogy visszadobják rá, ami lepotyog róla.

A helyes magyarság törvényeit pontosan és teljesen kifejtenünk nem sikerült eddig sem a parasztok együgyü csacsogásából, sem a Pázmány Péterek tudatos nyelvmüvészetéből. A megismerésnek csak addig az első fokáig jutottunk el, hogy tudjuk, hogy nem tudunk, s nyelvészeink az ő nyelvőrködésükkel veszedelmesen hasonlítanak a majomketreczek népéhez, ahol a lakók egymás -144- bundájában kereskednek, diadallal eszik meg, amit találtak – és ebből élnek.

A magyar nyelv dolgának nem II. József ártott, hanem Metastasio. Magyarok voltak-e azok a tánczmesteri és concettis lelkek, akiknek a mi állat, állandó, állhatatos szavunk nem volt elég kifejező s elég előkelő, s meg kellett gyarapodnunk az anyag s a szilárd szóval?

S a mi tősgyökerességeink! Ki a megmondhatója, hogy abban, amit ma a nép beszédjében tősgyökerességnek érzünk, mennyi a latinosság s a németesség? Az igen messzi finn és török filológián kivül mi ellenőrzésünk van erre? A latinból szolgamód, sőt e szolgaiságával kaczérkodó, mert abban kultúrtettet látó kódexfordítások? Teszem a Károli Gáspár németből való s igen ügyefogyott biblia-fordítása révén éppen népi nyelvünkbe teméntelen sok németesség szivárgott -145- bele, melyet ma mind kenetes tősgyökerességnek érzünk.

Az Arany János tudatossága kisérteties. A Buda Halálának hun szájba adott metaforái közt nincs egy is, melynek adatai ne fordulhatnának elő pusztai és vadásznép ismeret- és gondolatvilágában.

A hasonlat arra való, hogy egy rövid képben pontosabban mondja el mondanivalómat, mint köteteken át való kifejtéssel tehetném. De csakis erre való; olyan, mint beszéd közben a gesztus. Rettentőek azok az emberek, akik egyre gesztikulálnak, s azok az irók, akik ok nélkül halmozzák a hasonlatokat.

Ám azért ne nézzétek le a gesztust – ne legyetek ebben a merev angolszászok dupejei. Nincs az a kidolgozott nyelv, mely tökéletes tolmács volna – elmédtől a nyelvedig -146- annyi minden elpotyog, hogy valóban a kezed kell hozzá, hogy legalább egy részét megmentsd. Aki eltilt a gesztustól, az arczjátéktól s az éneklő beszédtől, beszédedet egy csomó kulturfokkal taszitja mélyebbre.

Idézni csak ritka vagy új mondást szabadna, mey mindenkinek a nyelve hegyén ott kisértett dolgot bökkent ki végre szerencsésen. Vagy, igenis, egészen régit s közönségesen ismertet, mely már rég nem azt jelenti, amit jelent, hanem ezer használat rendjén ezer új vonatkozást szedett magába, s valamennyit egymaga pótolja.

Bámulatos, hogy a költői dikczión is mennyire úr a valeur törvénye. A jó költőnél minden szónak megvan a maga helyzeti energiája. A legelkopottabb szó, melynek hallatára idegeink már alig rezzennek meg, helyes alkalmazással egész világokat varázsol elénk. Goethe ezt irja a Mignon versben:

Itt az elkopott s a semmitmondó stehen ige tökéletesen kifejezi s az olvasóban fölkelti azt a hatást, amit szobrok, főképp antik szobrok látása szokott benne fölkelteni. (Statue!). Igaz, hogy az antik hatást még a sehn mich an is neveli. Und Marmorbilder stehn und sehn mich an… le se kell hunynom a szemem, hogy magam előtt lássam a loggiákat, a bolthajtásos tornáczokat, fehér, néma, vak és közömbös szemükkel mégis vesémbe néző szobrok sorával. – Vagy Arany Jánosnál, mikor a nagy jelenet után Toldi elmegy Piroskáéktól:

Erre a ment szóra mintha a Gellérthegy zuhant volna bele a Dunába; a folyó megnyilik, fölcsap az égig, lezuhan, háborog, és utána csend és pusztulás

Ha költő volnék, s könnyen és bőven termelő: becsvágyam volna, hogy a magyar vers dikczióját is szigorúan megkössem, úgy -148- mint a prózáét, s ahogy meg van kötve a franczia vers dikcziója. Művészetem épen az volna, hogy versemet a telekkönyvi kivonatok mondatkötésében írjam, de azok mégse legyenek telekkönyvi kivonatok. Ez persze csak egyéni sportom volna, senki másnak nem ajánlom, hiszen inkább a mi versünknek nagy java az inverziónak, a szórakás és mondatfűzés szabadságának tág lehetősége, s mi volna a Buda Halála ilyen sorok nélkül:

Művészet dolgában azonban mégis igazam volna. Bizonyos, hogy a megkötött nyelv magasabb fejlődési fok a szabad nyelvhez képest, úgy mint a próza magasabb fejlődési fok a vershez képest. Valójában a vers a kötetlen beszéd s a próza a kötött – s a régi s a fejletlen népeknek, s ma is a népnek költészete költőibb a teljesen kiművelt nemzetekénél. Az angol vers, még a Poe raffinált, a hivatalos költők akadémikus verse is szinte friss barbárság a legvadabb francziáknak vagy épen D’Annunziónak verseihez képest. Kötött nyelvű versekben aztán abban -149- volna a költő főművészete, amit föntebb a szók helyzeti energiájának neveztem.

Könnyen, bár méltatlanul ki lehet figurázni s karrikaturává torzítani a filologizáló irodalomtörténetet. Érdekes, bár nem fontos, hogy a Szózatból, ha nem is tudnám, ki írta, ki tudnám olvasni, hogy dunántúli ember, mert így rímel:

tehát a hely szót nyilván helnek ejtette. Ám ugyanígy be tudnám bizonyítani azt is, hogy Arany János meg Petőfi pöszén beszélt, mert Arany János az sz-et f-nek ejtette, ilyen rímet írván a Szondy két apródjába:

A magyar hangsúlyos vers abba ment tönkre, amibe a magyar zene: hogy fejlődésében megakadt, mert elrejtezett a népbe. A kurucz idők végéig a magyar zene s a magyar vers gazdag és váltózatos volt, s minden sajátos volta mellett együtt haladt a nyugati haladással. A Balassi s az Amadé strófái vetekszenek az olasz strófákkal. De mikor rajtunk ütött az idegen világ: a magyar nyelvvel együtt a magyar vers s a magyar zene is leszorult a nép körébe, s e szükségkép szűk körnek szükségkép egyszerű és kevés foglalatú világához bizony hozzásorvadt és hozzászegényedett. Mire aztán magyar nyelv, magyar vers, magyar zene újra mindeneké lett, még a réginél is szűkebb lett már az új világ és minden rétegek új tartalmának befogadására.

A magyar vers ellen sokat vétkezett az elmélet. Majd annyit, mint a magyar nyelv ellen. Az oka is egyforma lehetett; akik a magyar nyelvészetet megkezdték, többnyire nem ismerték a magyar nyelv törvényeit, s -151- akik a magyar verselő elé szabályokat szabtak, többnyire nem érezték ki a magyar vers belső törvényeit, kivéve, természetesen, Arany Jánost. De még ő is hibázott néha; hiba, a magyar vers lelkével ellenkező például a ragrím ellen való hadüzenet, melyben ő is részt vett. A rím nem véletlenség s nem pusztán ügyesség dolga. Köze van a tartalomhoz, a vers mondatszerkezetéhez, s ezen belül a gondolat menetéhez. A magyar versnek, mint különben minden versnek, nemcsak külső formája van, hanem belső is, s a külső forma tükre a belsőnek. A magyar ritmus nemcsak ütembeli, hanem gondolatbeli is, s a magyar strófa a gondolatmenetnek is szakasza, melyen belül a párhuzam s az ellentét uralkodik, mind a kettő módosított ismétlés formájában. Ez ismétlésnek külső formája pedig épen a mondatnak szintaktikai és grammatikai egyformasága; a második sor tartalmában fokozhatja vagy ellentétbe állíthatja az elsőét, de ugyanolyan mondattani formában, ugyanolyan szórendben és grammatikai alakban, mint az elsőé. A sorok végén tehát ugyanazon grammatikai -152- kategoriáju szó áll, ugyanazon esetben vagy módban – s ha e szók rímelnek, e rím ragrím.

A verselés kitanulhatatlan dolog; kitanulhatatlan, mikkel okoz a vers olyan érzéki hatásokat, melyek erősítik tartalmának értelembeli hatásait. Néha mulatságos, micsoda ilyen titkokra bukkan rá az ember. Itt van Petőfinek ez a négy sora:

Ennek harmadik sora verstan szerint gyalázatosan rossz; hiányzik belőle a diæresis; alexandrinus létére nem oszlik pontosan két félre:

Azonfelül rossz az is, hogy az oroszlán főnév két jelzője közül az egyik, a zaklatott, a harmadik sor végén van, a másik, a megsebzett, a negyedik sor elején, tehát a mondat tagolódása nem esik össze a versével. Mindazonáltal -153- ez a vers gyönyörű, s a két utolsó sornak diæresis és sorvég nélkül való egybepatakzása olyan hatalmas és tombolásában is méltóságos erővel csap le idegeidre, mint a megsebzett oroszlán ordítása és futása, mely más, mint a megsebzett macska jajgatása és elinalása.

A klasszikus költőket lehetne is, kellene is fordítás közben modernizálni. De a legkülsőbb formát, a versmértéket megváltoztatni kényes, mert a külső mérték belső gondolatmenetet tükröz vissza, s aki ezt felforgatja, könnyen a vers lelkét zilálja meg. Főkép nálunk, ahol (jól tették-e, rosszul, arról ma hiába rekriminálunk) megpróbálkoztak a nyugati s az antik versmértékkel – s a próba, sajnos, sikerült, mert nyelvünk, sajnos, időmértékes versre is alkalmas, vagyis a versnek olyan rendjére, mely gondolatainak rendjétől elüt. Az idegen mértéket ma már aligha irthatjuk ki verselésünkből; a magyar mértékkel úgy vagyunk, mint a magyar köntössel: vagy paraszti ruha, vagy -154- ünneplő, de hétköznap angol gunyában járunk. Nem mondom, hogy egészséges hagyomány, azt sem mondom, hogy szükségkép lett (a XVIII. század derekáig költőink magyar mértékben ültették át hozzánk a nyugati strófákat) – ám e hagyomány megvan, egybenőtt érzésünkkel, s elevenbe vágnánk, ha kimetszenők. Ám az antik versben egyet mindenesetre modernizálhatna a fordító: az istenek, a hegyek, a folyók s egyebek nevét, olyankor, mikor ezek csak megszemélyesítések vagy jelképek. Jupiter, Ceres, Mars, Hadria: latinul egyebet jelent, mint magyarul; a latin azt érezte s gondolta hallatukra, mint mi az isten, föld, háború, tenger hallatára. Gimnazista koromban megpróbáltam ilyenfélekép lefordítani a Justum ac tenacem ódát. Két első strófájára most is emlékszem s ideírom; mértékre sántit, nyelvre döczögős, de megmutatja mire gondolok:

Két év óta az európai sajtót bejárja az ébenfából faragott drámairónak, Henri Becque-nek talán egyetlen megmaradt verse: a Je n’ai rien qui me la rappelle. Megpróbáltam lefordítani – eredeti formájában, mert hiszen ez az aczélból kovácsolt vers belül is szonett. Vesződség közben azonban magyar mértékben is igyekeztem összekalapálni. Ime mindkét formájában:

A neve nálam már nem él,
Emlékem tőle nincs egyetlen:
Se kép, se hajfürt, se levél –
Gyülöltük egymást mindaketten.

Én durva voltam és kevély,
Ő lángoló volt és kegyetlen –
Igy szeret a hűtlen személy,
S én boldogtalan így szerettem.

Egy napon, annyi köny után,
Üdvösség, csóközön után
Mégis csak elszakadtunk végül,
-156-

Mint két ellen, ki kimerült,
Kit már a gyülölség se fűt
S kiejti a fegyvert kezébül.

Nincs tőle semmim, hogy eszembe juttassa:
Emlékbe hajfürtöm, nincsen róla képem,
Levelét nem őrzöm – gyűlöltük mi egymást
Mindenféleképpen.

Én nekidurvulva, dühösen szerettem,
Ő gyötre kegyetlen’, búja szerelemben –
Igy szereti egymást hűtelen asszony meg
Boldogtalan ember.

Egy nap széllyelmentünk, idegenné válva,
Annyi üdvösségnek, annyi csóknak, annyi
Könyűnek utána,

Mint két konok ellen, összetörött, megvert,
Kit már a gyülölség sem kapat erőbe,
S elejti a fegyvert.

Zsidóról való fordításra a mi nyelvünk és verselésünk igen alkalmas, nyilván a keleti gondolkodás, a gondolat menetével való verselés közösségénél fogva. Főképp a magyar alexandrinus, ez a testté vált antithezis és parallelizmus. Valamikor megpróbáltam a -157- Jeremiás Siralmait ilyen mód lefordítani. Az elejét ide irom:

ÉCHÓ.

Jeremiás Siralmai első fejezetéből.

Jaj, milyen magában ül az özvegy város,
Aki oly népes volt, ma milyen magányos,
Aki olyan úr volt, jaj, ma milyen szolga,
Tegnap hatalom volt, ma hübér a dolga!
… Éjten-éjjel könnye végig pereg arczán,
Barát is ellennel üte pártot harczán,
Szakmányba, robotba veretett Jehúda,
Szorosba szorúlva menekülő útja…

Síoni útakon vándorok nem gyűlnek,
Puszta kapui közt ünnepet nem űlnek,
Sóhajtoz a papja, szüze jajveszékel,
Önnönmaga terhe keserű kedvével.
Ellenese fő lett, boldog a bántója, –
Isten e sort rája sok büneért rója,
Isten akaratja, hogy rabszíjjra fűzve
Fiait az ellen maga előtt űzze.

A Sion leánya szépsége leolvadt,
Fejedelmi futnak, mint a bujdosó vad,
Mint a kergetett őz, legeletlen, étlen,
Üldői elébe roskadva erőtlen…

-158-

Napjaiban búnak, gyötretve a gondtól
Jeruzsálem a mult hunyt fényire gondol;
Segitetlen hullott ellenség kezébe,
Nevetik a vesztét, nincsen aki védje;
Bűnös Jeruzsálem, mint a kivert némber,
Megveti, ki látta meztelenségében,
S hogy szennye befolyta ruhája szegélyét
Szörnyű sülyedésben nem látta be végét.

Nézdd nagy bajom, isten, hogy’ nő meg az ellen,
Hogy’ nyujtja ki karmát sok kincseim ellen;
Nézd, szentek szentjébe a pogány had árad,
Községedből őket noha ki is zártad.
Zokog az éhes nép, betevője nincsen,
Kenyeret vásárol a sok ősi kincsen,
Megromlik a lelke étlen, kenyeretlen:
Ó, nézdd, örök isten, milyen falánk lettem!

Nem kivánom néked, vándor utas ember…
Tekints ide, szánj meg nagy veszedelmemben,
Gyászt láttatok-é már, mint mostan amílyet
A haragos isten im énvelem űlet?

Csontomba magasból üszköt leröpített,
Lábam elé hálót vesztemre terített,
Megtépte a szívem, megtörte a lelkem,
Jaj, a pusztulásnak dobott oda engem!

Kezében az Úrnak bűneim igája:
Nyakamba keríti, szorosra viszálja;
Idegen kéz tartja leszögezve vállam,
Idegent hítt isten gyülekezni nálam.
-159-

Hőseim’ szétzúzva hullatja a porba,
Mint őszszel a szőllőt, szüzeim tiporja,
Nincs, aki vigaszszal lelkemet éleszsze,
Nyakamon az ellen és fiaim messze…

A mi parasztunk húsevő állat – s nem tudom, ez kulturképtelenséget vagy kulturképességet jelent-e. Elmélet szerint kulturképességet kell jelentenie; mentül nagyobb igényű a nép, annál nagyobb a fogyasztás, a termelés, az erőkifejtés, a kultura, s minden kulturnemzet meggazdagodása alsó osztályai igényeinek megnövekedéséből származott. De viszont nálunk nem a husevő magyar paraszt boldogul, hanem a fukar s rosszul táplálkozó sváb. S magyarnak elképzelhetetlen, micsoda szegénység volt az, melyből a német népek mai gazdagságukba fölverődtek. Van Gottfried Kellernek egy svájczi novellája, melyben egy kisvárosi család idilljét rajzolja, amint a gyerekek összevesznek a kásás tál körül, mert kiki úgy ás kanálkájával mesgyét a kásába, hogy a tetejére öntött zsír őfelé ömöljön. A gyerekek azon a csöpp zsíron vesznek -160- össze, mely a halom kása tetején árválkodik – s ez a svájczi költő szemében idill! Vagy van Hebbelnek egy szép verse, melyben elmeséli, hogy mikor a multakon elmereng, apja-anyja képével egy kutya alakja is kikel a sírból. Ez a kutya volt néki dajkája, nevelője, gondviselője, játszó pajtása, akivel együtt játszottak, együtt háltak, egy kenyéren éltek. Igy tartott ez mindaddig, míg, mint a vers mondja, a kutyának bűnül nem rótták fel, ami a fiúnál erényszámba ment: azt, hogy nőtt és gyarapodott. A kenyér nem futotta kettőre, a kutyát el kellett adni s a kis fiú magára maradt, nevelő és pajtás nélkül – s ezt nevezik ők gyermekkori emléknek!

Mintha igaza lett volna Plátónak, aki szerint e földre küldetésünk előtt az ideák országában éltünk, s a földi dolgok fogalmait onnan hoztuk magunkkal: vannak írók, akik a nosztalgia szépítő s alakító emlékezetével nézik a dolgokat, s bár világosan látják azokat, olyanoknak írják le, aminőknek csak -161- kéne lenniök. Részletekben realísták, az egészben fantaszták, s aki írásaikat szó szerint veszi és logikával méri, úgy jár, mint a mosómedve, ha czukrot kap: addig mártogatja a vízbe, mig elolvad a talpai közt.

Vannak derék, illedelmes, megnyugtató írók, akiknek kerítés van elméjük körül s az én elmém kerítéseit sem bántják. De vannak komisz, tolakodó és nyugtalanító írók, akik nemcsak maguk látnak tovább az orruknál, de engem is rákényszerítenek, hogy tovább lássak, vagy legalább is tovább nézzek. Lelketlenségük abban áll, hogy a pénzemért nem is a saját gondolataikkal ajándékoznak meg, hanem magamból préseltetnek velem új gondolatokat, s mikor leteszem könyvüket: nemhogy megszabadulnék tőlük, de akkor kezdenek igazán velem lenni. Azok az igazán nagy könyvek, amiket az olvasó kétségbeesetten tesz le: Hát kellett ez nekem?!

HOLUBÁR.

Hatszáz éve, hogy Petrarca született, ötszázharmincz, hogy meghalt, s az ő szonettjei mégis… hadd állok itt meg egy perczre.

Az öreg Spencer hátrahagyott önéletrajzában feltűnést keltett vagy húsz sor, melyben a vén angolszász az ő szokott száraz öszinteségével megírja, hogy nem ismer unalmasabb s nevetségesebb olvasmányt a régi jó Homérosznál. Semmi sem tetszik neki benne. Még a világról való gyermeteg felfogás sem, melyet inkább barominak itél, mint gyermetegnek. Még az események sem tetszenek neki, melyek, úgymond, utálatosak s egyhangúak. Még az emberek sem, akik egyszínű árnyékok. Még az előadás bája sem kapja meg, még a híres állandó jelzők sem gyönyörködtetik, -163- sőt ezek azok, amik különösen kétségbeejtik, őszi eső módjára kopogó egyformaságukkal. Az olvasó megdöbben, de aztán elgondolkozik, mint mindenen, amit Spencer ír. Lehetséges ez? Ennyire tévedtek volna évezredek, vagy legalább is évszázadok, melyek műveltség s ízlés dolgában a mi ágyunk megvetői voltak, s amiken végig, mind e mai napig, a művelt európai emberiség gyönyörűséggel olvasta, iskoláiban örök mintának tanította Homéroszt? Vagy Spencer tévedt volna ennyire, az a Spencer, ki nemcsak hogy Arisztótelesz és Spinóza óta a legtöbbre gondoló elme volt, de, különösen kisebb tanulmányaiban, a leglégiesebb, a legművészibb művészetnek: a stílusnak oly finom megértője? Hiszen igaz: mi mai emberek a homéroszi verseket bizonyára nem élvezzük ugyanazzal az élvezettel, mint a régi görögök. Világuknak ismeretével, czélzásaikról való tájékozottsággal, sajátosságaik iránt való türelemmel kell nekikülnünk – csupa megszerzettséggel s eltökéléssel, amire a régi görög csakúgy nem szorult rá, mint mi nem, ha nekiülünk -164- olvasni Miltont. De végre is a mai művelt japán vagy indus ember, ki más vallás és más világnézet hagyományaiban nevelkedett, ugyanúgy állhat szemben Dantéval és Miltonnal, mint mi állunk szemben Homéroszszal vagy Kalidászával – s lehetetlen, hogy a Dante borongó fönsége, a Milton fülledt szertelensége meg ne kapja még akkor is, ha minden sorához lexikonból s szótárból kell kikeresnie az értesültséget. Hiszen éppen Dantéval magunk sem állunk sokkal jobban, sőt sokszor azzal az örökkévaló költővel sem, ki nálánál ötszáz évvel áll hozzánk közelebb: Goethével. Ki olvassa, még fajtájabeli ember is, Dantét, Shaksperet, Goethét azzal a meg nem akadással, azzal a tökéletes vele egy úton járással, mint ahogy mi olvassuk Arany Jánost, s általában a mai minden nemzetbeli művelt ember olvassa például Gustave Flaubert-t? Mindazonáltal ki ne érezne olvastukra szinte testi gyönyörűséget, s kinek ne fokozná e gyönyörűségét, ne tenné ízesebbé s változatosabbá, hogy hol itt, hol ott olyasmire akad bennük, ami magában véve, a mi mai ízlésünk szerint, -165- már szárazság, ízetlenség vagy értéktelenség, de az egészet éppúgy megízesíti, mint az ételt a fűszerszám, ami magában szintén élvezhetetlen. Nem, Spencernek bizonyára nincs igaza, Homéroszról szólván. Nemcsak a jó Homérosz: a jó Spencer is aludt néha; ő is olyan volt, hogy ami ereje volt, az volt fogyatkozása is, s ez a csupa tudatosság és csupa értelem ember nem tudta átérezni az együgyűség s az ártatlanság bűbáját. Nem, Homéroszról való itéletében nincs igaza, de igaza volt abban, igazi spenceri cselekedetet mívelt azzal, hogy ez itéletét le merte írni. Mert ahogy ő volt Homéroszszal, úgy vagyunk sokakkal, kiket a hagyomány nagy művészekül állít térdhajtó tiszteletünk elé, és sokan, kik művészi átérzésre fogékonyabbnak merik magukat itélni az elfogult öreg angol tudósnál. Sokakban gyönyörködünk vagy elhitetjük magunkkal, hogy gyönyörüségünk telik bennük, kikkel szemben ez érzésünk csakis eltökéltség, s vagy gondolat vagy bátorság nélkül való meghajlás a hagyomány tekintélye előtt. Idegeinket hihetetlen könnyűséggel csalja meg a -166- sugallat – hogyne csalná meg épp azt a fajta itéletünket, a művészit, mely tisztára idegek munkája? De ha, megfordítva: kellő eltökéltséggel, fegyelmezett függetlenséggel úgy ülünk neki olvasásuknak vagy úgy fogunk bele nézésükbe vagy meghallgatásukba, hogy csak az tessék bennük, ami igazán tetszik: nem egygyel szemben feltámad bennünk a szentségtörő kérdés: ugyan mi tetszhetett ezen a mi szegény apáinknak, őseinknek, hajdankori embertársainknak?!

Itt van példának a derék Petrarca. Az irodalomtörténetnek legkihívóbb incselkedése, hogy történeti hatás, nyelvi jelentőség s időbeli sorrend az olasz irodalom történetében ezt a férfiút elutasíthatlanul melléje állítja éppen Danténak és Boccacciónak: egyiknek a legfenségesebb, másiknak a legüdítőbb jelenségnek, kikről azon időkből művészi s emberi mintáinkról emlékezésünk maradt. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem igazi művész. Nem is lehet költő, mert nem őszinte, nem is lehet művész, mert pedáns. Kieszelt érzelmeivel, kicsiszolt formájával -167- tipusa azoknak az irodalmi iparosoknak, kik manapság vagy akadémiai ódákat, vagy operetti versikéket írnak, aszerint, hogy a közönség mely rétegénél számítanak fogyasztókra, s az üzlet mely ágában igyekeznek egyedárúságra. Megjegyzem, hogy én ezen kortársainkról a világért sem akarok becsmérlően szólani; a fogyasztás azt mutatja, hogy szükség van rájuk, a szükség pedig jogot ad nekik az életre – s a kellő szerénység, maguk értékelésében a kellő alázatosság határain belül, s valameddig maguk sem követelik, hogy munkájuk értékelésében az igaz művészek mellé állíttassanak: keresetük s munkásságuk éppoly tisztes, mint minden egyéb ipari foglalkozás. Ám Petrarca nem tekintette magát ilyen mesterembernek, s joga volt, hogy ne tekintse, mert mások sem tekintették annak. Ha ő maga kételkedett volna tehetségében s hivatottságában: ott volt egész kora, mely elandalodott az ő költészete báján; ott voltak társai, a nagy költők s nagy művészek, kik társuknak, sőt mesterüknek tekintették. Ha előre lát vala -168- századokba: századok itélete erősítette volna meg önérzetében, s ha nem veti meg, mint a régi magyar krónika, a köznép együgyű csacsogását, erősítésül s igazolásul szállott volna fel hozzá e mélységekből költészetének viszhangja. Ez nem lehet csalás s nem lehet képzelődés. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem igazi művész, de az emberiség számos nemzedékére, s e nemzedékeken belül vezérlő s ihletett itéletű lángelmékre azon mód hatott, ahogy csak a legnagyobbak hatását tudjuk elképzelni. Az életben sokszor találkozunk hivatalosan s a közvéleménytől elismert előkelőségekkel, kiknek ez elismertetését sehogysem tudjuk tehetségükkel arányban levőnek tekinteni. Ilyenkor azt mondjuk, hogy nincs ugyan tehetségük, de megvan bennük az érvényesülés tehetsége. Miben áll e tehetség? Abban, hogy olyasmiket cselekszenek, amik az embereknek jól esnek. Ugylátszik, vannak költői, festői vagy egyéb ily szépművészeti alkotások, melyeknek szintén ez a tehetségük van meg. Nem jók, de jól esnek az embereknek, s valameddig az emberek nagy -169- többségének jól esnek, addig olybá kell vétetniök, mintha jók volnának.

A lélektan tudományának mai csudálatos nekilendülésében, melyben annyi kiváló elme kutatja a művészet lélektanát is: néhány legkiválóbbnak érdemes volna magát a divat lélektanára vetnie. Hiszen máris megállapított igazság, hogy annak: mit érzünk szépnek, tartalma s természete csakúgy változik ismereteink változásával, mint azé, hogy mit érzünk jogosnak, erkölcsösnek s igazságosnak. De érdekes volna ugyanily törvényszerűen kiszűrni, hogy mi az és van-e egyáltalában a világon az az általános emberi, amiről Goethe idejében annyit beszéltek; vagyis mi az a szép, ami minden időkben s mióta emlékezünk, egyformán a szépség hatásával volt az emberi érzékekre, függetlenül az idők váltakozó divatjától? Ez egyszerűnek tetsző kérdés, csak az benne a kényes, hogy körülbelől ellentmondás, mert majdnem azt kérdi: mi az, ami minden időkben a szép érzését keltette föl az emberekben, függetlenül attól, hogy mi kelti föl bennük a szép érzését?! Mert amily igaz, -170- hogy a tekintély sugallata sok divatját mult szépséget fogadtat el szépség gyanánt a lelke mélyén unatkozó unoka előtt, olyan igaz az is, hogy a divat nem puszta sugallat; hogy keletkezése s uralma idejében az, ami divat volt, valósággal s a tekintély sugallata nélkül is tetszett az embereknek; hogy megragadta s elandalította őket, hogy viszhangzott lelkükben s belemarkolt idegzetükbe, oly hatalommal, mely érthetetlen az unoka előtt. Különösen érthetetlen, ha éppen olyan régiekről van szó, kiknek nagysága s fensége még az unoka itéletében is változatlan épen ragyog; kiknek elméjéhez s értelméhez a mai ember is úgy tekint föl, mint legfejlettebb példájához az emberi lélek képességeinek. Ilyen esetekben különösen bele kell őrülnünk abba, ha tudomásul vesszük, miben tudott gyönyörködni például Lionardo, kit értelem, itélet s ízlés dolgában az emberiség legnagyobb nevelői közé kell számítanunk még akkor is, ha, amit inkább csak sejtek és bizonyítani semmivel sem tudok: ha elméleteinek s kitalálásainak egy része nem az ő maga elméjében termett, hanem -171- az araboktól tanult lett volna. Lionardónál, az ő feljegyzéseiben, számos anekdota is található, amiket a nagy ember itt-ott hallott, s amiket bizonyára nem jegyzett volna fel, ha nem mulattatják s nem gyönyörködtetik. Nos: ezek az anekdoták oly együgyüek, oly alantasak s kézzel foghatók, hogy hozzájuk képest a lőcsei kalendárium csupa Anatole France-i czélzás, finomság és irónia. Valamennyinek a hagyományos megadta neki a csattanója; mind akörül forog, hogy miután egyik ember a másikat lemarházza, a másik milyen módon adja tudtára az egyiknek, hogy emez a marha s nem ő. Ezenfelül ez anekdóták a nagy Lionardo előadásában még hosszadalmasak is; oly nehézkesen vannak elmondva, hegyük úgy elvész az előadás s az elmélkedés körülményességében, hogy ilyen terjedelműre a mai iró nagy lelki események taglalatát meri csak szétlapítani. S Lionardónak mindez tetszett! Lionardót ez megnevettette! A Lionardo értelmét e fordulatok megcsiklandozták, s a Lionardo formaérzékét e megszerkesztés kielégítette! Foglalkoztatta, megkapta -172- s kielégítette, csakúgy, mint ahogy a Petrarca költészete századokon át valóban gyönyörködtetett, valóban meghatott, elandalított, még bátortalan, szinte bocsánatkérő utánzásra is serkentett olyan művészeket s elméket, melyek az értelem fellegvárában, a művészet kincsesházában nagy magasságban s dús gazdagságban tündökölnek a Francesco Petrarca földszintes pipereboltja fölött!

Holott a mi mai érzésünk szerint Francesco Petrarca sem abszolute, sem relative nem nagy költő, mint ahogy nem tudjuk sem abszolute, sem relative nagy férfiunak tekinteni azt a Holubárt, kit pedig Hollós Mátyás, a nagy, az átható elméjű Hollós Mátyás méltónak itélt arra, hogy fegyverét összemérje vele. Mert a mi mai érzésünk szerint a testi erővel való mérkőzés a parasztok, a gyerekek s a vademberek dolga, s egymást nem e szerint mérjük – Hollós Mátyás azonban még e szerint is mérte, s ez azt mutatja, hogy akármily Mátyások vagyunk, tudtunkon kivül mindannyiunkban bennünk lakik egy rész aznapi Holubár is.

A történelem is temető, melyben a sírok mélyén a halottak mellett ott porladnak, penészednek, fakulnak és rozsdásodnak kincseik és ékességeik. Minden korszak egy csomó olyan értéket visz magával sírba, amelyért kár, s amely igy örökre elvész. Az alkotmányos királyság sohasem teremhet oly bűnösen gyönyörű virágokat, mint a versaillesi királyok förtelmesen édes élete. A nemességgel együtt a büszkeségnek s a lovagiasságnak sok drága formája is elbukott. A hit hanyatlásával sok üdvözítő magasztosság is elhanyatlott. A tehnika minden haladása teméntelen szépségeknek, erényeknek s ügyességeknek került életébe. A puskapor a személyes bátorság s a testi erő csodáit robbantotta föl, – s aki a puskát, a gyújtót, a vasutat s a keményített -174- gallért kitalálta, megölt számlálatlan sok elegancziát, leleményt, élvezetet és mozdulatot, mely a vasemberek tűzdörzsölésétől, az íjj megfeszítésén s a lovagláson át a mellfodornak minden öt perczben való kellemetesen kényeskedő elrendezéséig mind e dolgok körül kifejlett. A könyvnyomás mai gondja, a sokszorosítás sokféle finomsága nem pótolhatja a kódex-írás bensőséges, személyes finomságait, s a miniatűrök meleg művészetét. Értékek légiói pusztulnak el így, s a világ czézárja, az emberiség, fájdalmasan kiált olykor a száguldó időre: Varus, add vissza légióimat!

Ilyen visszasíró kiáltás foglaltatik az alexandrinus korszakokban. Ahol a bányák kimerülnek, a temetőket kezdik felásni, s a teremtő nagy géniuszok után következnek az arhaizáló nagy talentumok. Mikor az új idő minden ujsága kifejlett, s nagyjait tönkreutánozták: a dekadens világ s a dekadens művészet a multak szépségeit próbálja feleleveníteni. Néha az ilyen pseudo-renaissance -175- igazi renaissance-szá válik; a décadence arhaizáló formáinak pompás csigaházába észrevétlen beoson a születő idők meztelen csigája. Vigyázzunk itéletünkkel, ha egy-egy különös művész meghökkent bennünket. Lehet, hogy csak a mult kisért, de az is lehet, hogy már a jövendő ébredez benne.

John Ruskinre, William Morrisra s Walter Cranere gondolok, három maga erejéből lett emberre, ki képes volt egy nagy nemzetet művészetre nevelni. Ez az ő nevelő munkájuk is az a legjobban kipróbált pedagogia volt, mely a nagyapák példáján neveli az unokákat. Alexandrinizmus-e vagy renaissance az arhaizáló művészi mozgalom – arról még nem záródtak le az akták. Elvégre a renaissance sem a maga ujjából szopott; Brunelleschi s Michel Angelo is tanult, tanulni pedig annyit tesz, mint élni azok tapasztalataival, akik előttünk éltek. Ha titánok emléke nem is marad meg az Olympus e napjainkbeli ostromából, megvan az a nagy érdeme, hogy az életet ismét elvegyítette a -176- művészettel, egyiket megtermékenyítette a másikkal, s mint a protestantizmus a Szentírást, a papok s a bonczok titkos kabbalájából mindenek érthető közkincsévé tette a szépséget.

Ebben a jegyben született ujjá az iparművészet, vagyis az a mesterség, mely a mindennapos életet szépséggel akarja átitatni. Ez az, amit, régi időknek holt értékét, az uj művészet kiásott és uj életre keltett. A barbárnak kikiáltott középkor volt alapjában a legművészibb korszak. A középkor fossziliái: a mai keleti népek mutatják ezt, kiknél a táncz, a szőnyegszövés, a mesemondás s a cserepesség mind csupa népies mesterség, vagyis a szépség az a lélekző levegő, mely nélkül e különben világtól elmaradt népek nem tudják elgondolni az életet. Nos: az egész középkor ilyen volt. Ami emlékünk azon időkből megmaradt: lehet naiv, ügyefogyott, primitiv, de mindig szép. Maga az a fanatikus vallásosság, mely az akkori egész emberiséget eltöltötte: -177- a mi mai szemünkkel nézve lehet őrültség, de szép őrültség, mert művészivé szublimálja az életet. A saltimbe, kiről a franczia legenda mesél, a vásári komédiás, ki az ő együgyüségében a Miasszonyunknak mással szolgálni nem tudván, az oltár előtt legszebb bukfenczeivel kedveskedik a Szűz Anyának: ez az akkori egész ismert emberiség. Nem volt bukfencz, amit azon időkben ne in majorem Dei gloriam vetettek volna, s ezért ne vetették volna oly szépen, amint csak kitelt tőlük. Minden sor, amit írtak, minden nóta, amit eldaloltak, minden kő, amit házba raktak, s minden kard, amit megkovácsoltak: mind az isten dicsőségét szolgálta, s ezért szépnek kellett lennie. E szépség, mely áldozat volt az istenségnek, egyuttal, öntudatlanul, kárpótlás volt az emberiség számára. Az istennek szentelt lemondó, aszkéta vagy háborus és küzdelmes élet nyomorúságát ez az állandó és mindent körülhullámzó szépség tette elviselhetővé. Ezért volt természetszerű fejlődés, és nem, mint a Savonarólák misztikus együgyüsége hitte, pogány elfajulás, hogy a pápaság maecenátust jelentett, s -178- az egyház mintegy hivatalból is egybeolvadt a művészettel. Az élet fájdalmát, a munka kényszerűségét szépséggel megédesíteni: a modernség ezt tanulta a középkortól, s ez a pszihológiája annak, a Morrisok s a Cranek mért izennek hadat a gépmunkának, mely az ő hitük szerint az embert is géppé alacsonyítja. A munka legyen élvezet, élvezetet pedig, úgy érezték, csak a kézi munka adhat, melyben kiki átérezheti a szinte testi kéjt: egyéniségének megtermékenyítő átömlesztését az élettelen matériába. Ugyan: nincs igazuk. A géppel való bánás neveli az ember önérzetét; kormányzó, áttekintő, alakító léleknek és hatalomnak érzi magát, csak emberhez méltó állapotok közepett legyen ura a gépnek. Ám e hamis nyomon helyes megismeréssel ezért lettek szoczialisták, jobban mondva, megfordítva: az ő szoczialista érzésük tette evangyéliomukká a művészetet. Mint az elhalt Morris, Crane is a maga módja szerint ir, rajzol, fest, cserepet éget, kárpitot sző, az élet minden vonatkozásába beviszi a művészetet, s a szoczialista ujságok május elseji ünnepi számainak ő rajzolja első -179- oldalát. Ez nem sport, nem szalon-filantrópia – ez egységes és rendszeres tudományos meggyőződése ezeknek a férfiaknak, kik azt tartják, hogy a középkor óta máig némely tekintetekben nem haladtunk, hanem hanyatlottunk, s mikor a mai emberiséget meg akarják váltani, a középkor legerősebb szerét adják be néki ostyául: a szépséget.

Ami magát Walter Cranet illeti, ő az ő saját mesterségében a középkornak még egy nagy értékét éleszti ujjá: a vonalat. Ez is olyan érték, mely a tehnika egy tökéletlenségével függ egybe. A régi festészet első fokban rajzolt, aminek ezer és egy okon túl legfőbb oka alkalmasint az volt, hogy a régi idők festéke merev és határozott. Az olajjal kevert festék lágy és olvadékony; hajlékonyságával, átömlésével s lazuros áttetszőségével szinte mását tudja adni a fény s az árnyék ama játékának, melyben szemünk a világot látja. A tempera-festés, mely a festéket tojásfehérjével keveri, merev marad e lágy tökéletesség mögött. Ám e fogyatkozásából -180- erénye fejlett: a rajz, a vonal. A lágyság és elmosódottság közepett, melybe a cinquecento után mind édesebben és émelyitőbben belefestettük magunkat: a megcsömörlött szem számára valóságos megnyilatkozás volt egy-egy primitiv mester, a Raffael előtti olaszok s a renaissance-szal bár egyidős németek, kik azonban, mint az építészetben a gotikát, az uj festészetben is megtartották uralkodónak a rajzot. S ah, a vonalaknak éppúgy megvan a maguk külön szépsége és külön nyelve, mint volt a régi idők mozdulatainak, melyeket új találmányok vagy divatok fölöslegessé tettek. Éppen az a törekvés, mely a művészetet az életbe akarja átvinni, a dekorativ művészet, mely annyiszor találkozik a plasztikával, a butorok éleivel vagy a betüknek, olvashatóság szempontjából szükséges, éles körvonalaival; a metszetekkel való reprodukczió, a szövés, a himzés, az üvegfestés, a csipkeverés és a cserepesség tehnikus kényszerüségei mind vonal és rajz után kiáltoznak – s nem véletlenség, hogy az eddig legtökéletesebb iparművészet, a japáni, vonalas művészet. A Giotto naivságában -181- mennyi a kifejező erő, a Botticelli stilizáltságában mennyi a kifinomultság, az ujkor kezdetéről való fametszetekben mennyi a plasztika s a jellemzetesség! Ez értékek mind ott porladtak a sirokban – s az angolok, kik a maguk régi értékeit oly soká tudják megtartani az életnek, ezeket a régi értékeket is kiásták s ujjáélesztették. A prerafaeliták e nagy érdemét nem kisebbítheti semmi tulzásuk, különczködésük, s törekvéseikkel nem mindig lépést tartó tehetségük.

Szép ez a Buchschmuckos világ, kivált ahogy Németországban kialakult. Nem tudom, jó William Morris: így képzelted-e, mikor föltámasztottad elrejtezéséből a könyv s a nyomtatás művészetét! Hiszen maga az a gondolat, hogy a nyomtatás ne csak olvasható legyen, de szép is legyen: az gyönyörű és helyes. De olvasható is legyen, teringettét, ne csak szép, és igazában csakis akkor szép, ha olvasható. A szép nyomás nemcsak olyasmi, mint a szép kép, hanem olyasmi is, mint a szép -182- csizma: használatra való. Használnom pedig csak úgy lehet, ha olyan, amilyennek megszoktam; ha valahol szent a hagyomány s a megegyezéses megszokás: az irásban s a nyomtatásban különösen az, mert maga a betű sem egyéb, mint hagyományos és szokásos megegyezés, hogy ez a házformájú ákom-bákom A hangnak olvasandó. Kialakult a könyvkolumnának az a formája, hogy a czím vastagabb betűvel nyomassék s a sor közepére tétessék; hogy a kikezdések egy-két betűnyivel beljebb kezdődjenek; hogy a levelek számozása páratlan leveleken jobbra, párosokon balra fölül találtassék. Most pedig itt a Buchschmuck, s a czímet oldalvást írja, a számozást alúl, s a kikezdést a sor elején kezdi. Miért? Szebb így a kolumna? Nem, csak pofonvágja konszervativ érzésemet, mely, ha valahol, úgy az olvasás tehnikájában szent és jogos. S a szeczessziós írások, melyekbe – mert hisz ez a szeczesszió – minden könyvkötő, pallér és czímfestő beleleheli az ő egyéniségét, s a megszokott római betűt úgy össze-vissza fonják, nyomorítják, sanyargatgatják, hogy a villamoson a köpködni tilos -183- tábla olyan, mint a török császár névmonogrammja a passzaroviczi békelevélen, s három kocsit teleköpök, mire kibetűzöm!

Ám ez végre is a pallérok, a könyvkötők s a czímfestők ostobasága, amitől nem volt ment a renaissance sem. De maguk a művészek, az igaziak is, sokat hibáznak, éppen művészi szempontból, ebben a Buchschmuckos áramlatban. Hogy, mint az angolok, a németek is fölélesztik szép, régi, tizenhatodik századbeli betűiket, abban mindenképpen igazuk van. De az effélével is vigyázni kell. Minden fölélesztés egyben arhaizálás is, aminthogy az egész Morris-irány arhaizáló áramlat volt, kívül-belül, az angol művészetben. A régi formáju betűk s a nyomtatás régi stilusa e stilusnak megfelelő hangulatot is keltenek az olvasóban, kivált a finomabb idegű és ízlésű s történeti érzékű olvasóban – pedig a Buchschmuck ugyebár ezekre számít? Itt van előttem egy német havi szemle, melynek nyomtatása igen szépen eleveníti föl és modernizálja a régi német ponyvanyomás betűit. Egyben kikezdések helyett inicziálékkal kezdi az új szakaszokat, -184- s ezek az inicziálék gyönyörű czopf-stilusban vannak megrajzolva, kivétel nélkül valamennyi. No már most az ilyen czopf-stilusos rajz az ilyesmire fogékony emberben czopf-stilusos hangulatokat kelt; én előttem legalább feltámad láttára az egész czopfos világ, s ifjú Werthernek érzem magam s kinai csészéből felpárolgó kávéillat csapja meg orromat. S ebben az egyforma hangulatban olvassam el Hauptmannak egy színdarabját, Geijerstramnak egy novelláját, Oscar Wilde memoárjait, Demelnek egy versét, olvassak könyvbirálatot, színházi jelentést, esztetikai elmélkedést és társadalmi szemlét 1905 január derekán. Ez művészietlen dolog, mert e forma érzéki hatásai pofonvágják a külömböző tartalom értelmi hatásait, s azonkívül ütik az egyes darabok külömböző stilusának és megcsinálásának ugyancsak érzéki hatását.

Az illusztráczió művészietlen, hacsak arra nem való, amire Wagnernál az ének, a vers és a díszlet: hogy a zenével együtt s csak -185- mind együttvéve fejezze ki, amit a költő mondani akar. De a jó költő már maga mondott el mindent, amit akart, nincs szüksége a rajzolóra. S a jó rajzoló is maga és egészen elmondja ugyanazt. Tehát zavaró, bántó és túlterhelt pleonazmus támad, ha egyszerre beszélnek. Egy finom német költőnek, Rainer Maria Rilkének, van néhány rövidke, egy-két strófás csodaszép tájképe. Ezek fölé egy ugyancsak finom rajzoló: Vogeler-Worpsewede lehelt oda egy pár fejléczet s egyéb diszítést, ugyanazon tájképet s hangulatot rajzolván meg, mint a vers. Külön a versek és külön a rajzok elragadóak volnának – együtt zavaróak.

Egy tulajdonjogba s a művészet népszerűsítésébe vágó dologgal nem foglalkozunk eléggé, pedig viszás és bántó, s én bizonyos vagyok benne, hogy az eljövendő új világrenden belül tenni is fogunk e viszásságról. Kérdésem ez: joga van-e akármelyik pénzeszsáknak, vagy akár finom ízlésű amatőrnek is ahhoz, hogy, bármennyit fizetett is -186- érte, valamely művészi dolgot teljesen magáénak tekintsen, s ha kedve tartja, elzárja a többi ember elől? A művészet közkincs s a művészi dolog is az, s élvezetét a többi ember elől elzárni époly jogtalanság, mint aminő az erdők elzárása. S ha Wanamaker úr mégannyit adott is érte: nincs joga engem eltiltani attól, hogy a Munkácsy Miltonját láthassam. (Gondolom, ez a kép van nála.) Előkelőbb gyüjtők és műbarátok érzenek is e körül valami kötelességfélét; mind több az olyan magángyüjtemény, mely bizonyos napokon megnyílik az érdeklődők előtt. De ez csak kegyelem és szeszély, holott itt jogról van szó, arról, hogy nekem jogom van minden művészi dologhoz hozzáférni, s a művésznek joga van megkövetelni, hogy, akárki váltotta is magához az ő munkája tulajdonjogát, az közkincse lehessen mindenkinek. Bizonyos, hogy az eljövendő szebb és jobb világban a magántulajdon mindenekelőtt a művészi dolgokon fog megszűnni; kinek-kinek módja és joga lesz úgy ékesíteni az ő otthonát, ahogy csak kedve tartja, de mentül ékesebb lesz ez az otthon, annál -187- természetesebb lesz, hogy nyitva álljon mindenki számára, akit érdekel.

S ez az új rend, ha elkövetkezik, még egy bántó viszásságon segít majd. Érthetetlen előttem, hogy főképp képek és szobrok dolgában mint fejlődhetett ki a galériás rendszer, egészen a múzeumok, képgyüjtemények és képkiállítások művészietlen barbárságáig. Mentül inkább beleélem magamat a képek látásába s szeretetébe, annál jobban kétségbeejt az a képtelenség, hogy a képek egymás mellé és egymás fölé halmozva szorongjanak előttem. Elvégre minden kép egy-egy külön világ, a színeknek egy-egy külön tanulmánya, külön világítással s külön éghajlattal. Mindegyikbe külön-külön kell magát beleélnie, aki igazán meg akarja látni s meg akarja érteni. De hogy’ lehessen ezt megtenni, mikor egyik üti a másikat, a másik beleszól az egyikbe, amannak színei megzavarják emezét, emennek hangulata tönkreteszi amazét? Képet tulajdonképp nem szabadna másképp nézni, mint teljesen elsötétített -188- szobában, melyben világosság éppen csak a kép területére esik. Voltaképp a szobámban egymagában felfüggesztett kép hatását is megzavarja, világát megzilálja a fal, a szoba, minden bútor, szőnyeg s bármi egyéb, ami vele együtt látszik. De mindezt még valahogy hozzá lehet válogatni, el lehet úgy rendezni, hogy a figyelmet el ne térítse, a képbe ne kiabáljon bele. Ám semmimód nem lehet korlátozni egy másik képnek s még kevésbbé több másik képnek abszolút elütő voltát. Még rokon képek sem valók egymás közelébe, mert ugyanazon motivumok erősítik egymást, holott a jó képen úgyis megvan minden motivumnak a megkivántató ereje és mértéke. Sehol a galériás rendszer bántó voltát nem éreztem annyira, mint a Louvre egynémely termében, ahol, ha egyéb nem: egy szép formáju ablak vagy egy hasas ázsiai váza menten agyonverte valamely primitiv olasz kép hangulatát, s a képek vetekedve teszik egymást tönkre. Hiszem, hogy az eljövendő kollektivista világban a képkollekczióknak bealkonyodik; a képek el lesznek osztva magánházakban -189- s középületekben, s a nap bizonyos óráiban így gyönyörködhetik bennük mindenki.

Az arczkép tulajdonképpen líra a festészetben; az arczképfestő azért művész a fotografushoz képest, mert az arczképbe nemcsak a másikat festi bele, hanem saját magát is. Hony soit qui mal y pense – de mindig van abban regény, ha férfi-festő asszonyképet fest. A két teremtésnek, aki az arczképben találkozik: az ábrázoltnak s a festőnek örökre köze van egymáshoz. Vannak férfikéztől festett asszonyi arczképek, melyek olyanok, mint egy estélyi beszélgetés, valamely kemény eszű és gyengéd lelkű asszony s az ő figyelmének s érdeklődésének sugarai alatt zárkózottságából fölengedő művészember között. Mert az elzárt művészlélek kapujánál az asszonyi mosoly a Szezám nyílj meg.

Sokszor elmélázok azon: mint lehet, hogy a festők közül éppen a legnagyobb pogányok tudják vászonra vetni, ami a kereszténységben -190- a legkeresztényebb, mert a pogányságból teljesen hiányzik: a néma szenvedést, a szelíd bánatot? Böcklin, aki az ő Pietáján egy szál sötétkék fejkendővel négy evangyéliomnál beszédesebben mondja el a Szűzanya fájdalmát: Böcklin bizonyára csak olyan pogány volt, mint lehetett Herman, a kheruszk vezér, s lehettek, mielőtt s miután fölvették a keresztséget, mind a gótok, longobardok és alemánok. De végre is Böcklin germán – s nem egészen bizonyos, hogy a középkori kereszténység spiritualizmusa, föl egészen a dantei szublimálódásig, nem teljesen és kizáróan germán: frank, gót, longobard vagy mit tudom én milyen elegy? De ime, itt van Tizián, kinél nyugodtabb és hidegebb pogány nem élt sem Numa Pompilius, sem Nero és Domitianus idejében, s kinek lelki őseit egyenesen az uzsorás Catók s a harácsoló Sallustiusok közt kell keresni. Honnan és hogy’ vette ez a hűs kalmárlélek a szenvedésnek s a jóságnak azt a végtelen arisztokrácziáját, mely az Adógaras Krisztusának arczán halványlik?

Böcklin az a cohaerer, amit a Marconi telegráfja keres; az a tökéletes érzékenység, mely a legtávolabbról feléje omló hullám érintésére is egész valóságában átalakul. S e világon nemcsak hogy minden hullámzik, de minden egy is; világosság, szín, melegség és teméntelenség, vonzódás, elegyülés, elpárolgás és megalakulás, hervadás és virág zás, lenyügözött erőlehetségek s szabadon tomboló erőforradalmak, hangok, vonalak mélységek és kiszögellések: mind egyazon valóságnak egyazon örökkévalóságban való egybehullámzása; százféle rezgésnek hegyei völgyei; hegyek a völgyekkel, völgyek a hegyekkel összetalálkoznak, elsímulnak vagy föltornyosodnak, s a figyelő művész idegszálain isteni váltakozásban száguldanak végig, föl az agy velejébe, ahol másvilágát alakítják ennek a végtelen világnak. De másvilág – ez mégsem jó szó. Ez a kis világ magával az ő emberével együtt elválhatatlan s el nem választható része az egész mindenségnek; az ő valósága annak valóságból való, az ő rezgései belehullámzanak annak rezgéseibe, annak törvényei -192- ő rajta sem törnek meg, s valahány porczika van benne, mind egy-egy kapocs, mely rokonságba fűzi az egész világgal s annak minden jelenségeivel. A világ annyira egységes, hogy mi kis egységek mind az ő nagy egységébe tartozunk, s hónak, hegynek, csillagnak, melegségnek s világosságnak: testvérei vagyunk, mert egy atyánk vagyon valamennyiünknek…

Böcklin helyébe odatehetném akármelyikünket, odatehetném az egész emberiséget, oda általában mindazt, aminek érzékei vannak s a mindenség átnyargal rajtuk. De ő mindezeket tudta is; eszmélve festette végig az életet, s nemcsak rokon volt a mindenséggel, de tartotta is vele a rokonságot.

Van egy ember, akivel szeretnék ismerős lenni, – kár, hogy meghalt, több háromszáz esztendejénél, a haarlemi sínylők házában. Ruysdael Jakab ez, ez a slemílje a festészetnek, kinek minden képe csupa meghitt nagyság s merengő élhetetlenség. Különös kép, a Gobineau tollára való, elképzelni -193- ezt az álmatag lelket, amint körülötte patakzik a vér, vagy folyik a vásár, vígan vágtatnak a Wouwermann lovasai, repülnek a hadi s a kalmár gályák, s bizsereg az a csapszéki s magánélet, melynek örök kultur-históriája a németalföldi intérieur-képek – s az álmok álmodója ezalatt romok közt bujdokol, vadon sűrűjében, besüppedő temetőkben, s a jelen dicsősége közepett a mult fájdalmait siratja. Vannak, akiknek fájnak a századok – valami édes, csöndes, szerény fájdalommal, mely sem eget nem kér, sem a viharral nem daczol, de a maga igénytelen, visszavonult egyedülvalóságában nagyobb úr a lármás jogczímeknél. Ez a Ruysdael Jakab a haarlemi sínlők házában is nagyobb úr volt, mint mindazok, akikért körülötte a vérnek tengere ömlött.

A szürkeségnek is van mosolygása. Ha két órai keserves tengeri nyavalya után kiszállasz a dán parton, a finom párán átrezeg a nap, s az ég, ez a csudálatosan finom és, nem tudok más szót, elegáns elegye az -194- aczél-szürkének s a gyenge fűzöldnek, az ég valósággal mosolyog. Persze, különös mosolygás ez. Ismersz-e embert, kinek kimért járása, szabatosan metszett arcza, nemes homloka s árnyékos szemehéja száz lépésről elárulja, hogy aki itt jő: úr, gőgös, intelligens és szomoru? Éveken át láthatod napról-napra, mindig egyformának, mindig úrnak, mindig gőgösnek, intelligensnek és szomorúnak. Egyszer aztán megismerkedtek, s bemutatkozáskor elmosolyodik. Istenem, hisz ez még mindig ő, de, hitted volna-e előre: bájosan és melegen! Amire éveken át nem gondoltál, pedig napról-napra mágneses erővel vonta magára gondolkodásodat: most észreveszed, hogy ennek a férfinak szíve van. Nemcsak úr, hanem ember is, még pedig jó ember. S ez a férfias bájosság, ez a gyengéd gőgösség, ez a mosolygó megvetés – hiszen tudom, szép a veresen lángoló indulat, szép az éjsötét mélabánat, szép az azurkék szerelem, de ez az elegáns aczélszürke tónus mégis csak legszebb az egész világon.

Van még egy fajta szürkeség – nem a legszebb, de én mégis legjobb szeretem a világon. Ha Marcheggen innen ér a vasut, valamivel Pozsony előtt hirtelen szürkeség vegyül a fű zöldjébe, a levegő kékségébe, s ez a szürkeség, ez a sáros, poros, sárgába játszó fakultság eltart egész Magyarországon, végig vonul Oláhországon is, egészen Törökországig, ahol szikkadt vöröses sárgaság váltja föl. Ez a magyar szín – bizony – a por színe, mely beleszól nálunk minden színbe, még a napsütésbe, még a veres rokolya lángolásába is. Legszebben s legtudatosabban Fényes Adolf találja el – igaz, hogy ő kecskeméti ember.

Munkácsy, bár a neve Lieb Mihály, s bármily idegen volt iskolája s érdeklődése, színben és vonalban éppoly megdöbbentő képmása a magyarságnak, mint írásban s a szó zenéjében Berzsenyi Dániel, Kemény Zsigmond és Arany János. Főképp e két utóbbi, kikkel annyira rokon a lélekfestésben, s ennek szinpadiasan drámai módjában. -196- A magyar állat nem a párducz, hanem a bika: a hangtalan forrongó sűrűvérű indulat, melyből a cselekvés hirtelen pattan ki, mint a fekete felhőből a villámcsapás. A magyar előadás is, ahol nem mesélő, ilyen villámcsapásosan drámai: hirtelen, de roppant erővel odavetett jelenetek, melyeknek nagy vonalaiba ezer részlet van beletemetve. A magyar géniusz szigorú szemöldökű asszony. Nem könnyed, nem fecsegő. Nem is elmés, a szó kávéházi értelmében, s járása lassubb s nehézkesebb, hogysem fürge lehetne. Horáczius bizonyára fürgébb és könnyedebb, mint a mellette szinte korlátoltnak tetsző szűkszavú s nehézkes Berzsenyi. De micsoda magasságokban és mélységekben járt ez a bikanyakú magyar, ki római társaságban alighanem czéltáblája lett volna a Martialisok elmésségének, míg, mint Toldi Miklós, hirtelen lobbanással közéjük nem hajította volna héttollú buzogányát! Ebben meg Berzsenyivel rokon Munkácsy: értelmének s ösztönének gígászian fájdalmas tapogatódzásaiban, melyek sohasem jutottak el az Arany s a Kemény dicső tudatosságáig. -197- S a nehéz, mert mély gondolkozásnak a kifejezésért való irtózatos küzdelme, mint általában a lelki küzdelem, gond, fájdalom és törődés: ez az agylágyulás igazi szerzője, a testi betegség csak ágyát veti meg.

Nézz ki a természetbe: ott lövell szemedbe a nap sugara, teli elektromos, kemikus és minden fajta erővel, termékenységgel s nagyszerüséggel. Mit tudod te, mely forradalmak, események, kiválások és megalakulások eredménye e fénysugár; a nap s az egész világegyetem mely válságaiból s történeteiből fakadt ki, amik viszont mind bele vannak hüvelyezve az ő rezgésébe, s nyoma egyiknek sem veszett benne. Ha nekiállasz spektroskóppal, lencsével, mindenféle iparkodással és számítással: mind e történeteknek egy milliomod részét talán kiolvashatod belőle. De magának szemednek elmondja-e mindezeket; maguknak érzékeidnek ad-e belőlük többet, mint egy édes, titokzatos, elmosódó és zsibongó sejtelmet, melyet eszed -198- darabokra bonthat, de érzésed egységesen szí magába, s nem súg róla többet, mint hogy szép vagy jó? Ha megszólal a hegedű: kötelességed-e tudomást venni a birkáról, akinek beléből a hurja készült, a lóról, akinek farkából a vonója, az esett marháról, akinek csontjából az enyve – és így tovább, ami mind igen érdekes dolog, teljesen egyenrangu a művészi érdekességgel, de pontos elmondója nem az a c lesz vagy az a g, ami a hegedűről elröppen, hanem elmondják a kereskedők könyvei, a természettudósok megfigyelései, a mesterségek tanításai – és így tovább. Mely szabályok szerint s mennyit mondhat el valamely művészet: pontosan megadódik az eszközei természetéből. Szín és vonal szokás, megegyezés és hagyomány szerint szimbolizálhat valamely értelmi dolgot, de természet szerint ki nem fejezheti. Megegyezhetünk benne, hogy a kereszt jelentse a megváltást, s a veres kereszt az irgalmasságot. De valójában nem fejez ki többet, mint egy merőleges és egy vízszintes vonalat, amely egymást derékszögben metszi, vagy két ugyanilyen vörös mezőséget, -199- mely, ha a belőle jövő színes, kemikus és egyéb rezgések szerencsésen interferálnak egymással, s így nem fájdalmasan, hanem kellemesen érintik idegeinket, e szerencsés találkozás folytán a Szép érzését okozza bennünk. De viszont igenis vannak vagy lehetségesek színek, vonalak, mik, melyek együttvéve kelthetnek bennünk olyan magasztos hangulatot, olyan fölséges érzést, mint a megváltás vagy az irgalmasság szemlélete vagy gondolata. Ám ha szavakkal mondom, hogy: jobbra egy patak, balra egy szarvas, közepütt sárgaság – ez inkább az ostobaság érzését kelti bennünk, mint az irgalomét vagy a megváltásét. Kép nem lehet néma, minden kép beszél, de szóban azért nem lehet pontosan elmondani, hogy mit.

Igen, igen, kiált fel a pallér, egyéninek és eredetinek kell lenni, mint Olbrich és Vandevelde! És menten azon mód egyéni és eredeti, mint Olbrich és Vandevelde.

A művészetbeli igazságok egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, s ma az egyik igaz, holnap a másik. A művészet nem tudomány, ahol csak egy igazság van; a művészetben annyi az igazság, ahány a művész, ahány az ember, s ahány a kor, mely az embert megszülte. Mikor a renaissance egyszerü nagy vonásai komplikálódni kezdtek s a rablókat fölváltották a diplomaták: a barokk lett az igazság, az ő hajlásaival és hullámaival. Mily igaz volt a rococo a szentimentális, a gyengéd, a czifrálkodó időkben, az odalehelt bűnök, virágos gazságok idejében! Mikor Napoleon egy álomarasznyi időre föltámasztja a régi Róma rabló-mathematikáját, az empire-stilus is igazság, az ő mathematikus hidegségével. Mikor Hegel kimondta, hogy csak eszme van, az igazság az ideális festészet volt, az ő kinyalt erdeivel, csukott levegőjével s hosszu lábú embereivel. Mikor Büchner kimondta, hogy csak anyag van, a naturalizmus volt igaz, az ő szabad fényével, plein airjével, impresszionizmusával. És így tovább és így tovább – s ha ma, hetedfélszáz -201- évvel Aquinói Szent Tamás után, végre valahára belátjuk, hogy a czél termi a törvényeket, s az adalékokból fakadnak az eszmék: ma örök igazság a szeczesszió, mely a művészi formákat az anyagok természetéből s a dolgok rendeltetéséből fakasztja ki.

A szeczesszió darwinizmus a művészetben: a körülmények termik a formákat. Persze: ez tulajdonképp minden időkben így volt, csakúgy, mint ahogy a halból kifejlett a béka, még mielőtt Goethe vagy Darwin megmagyarázta volna, hogyan. A tégla, a kő és a fa; a havas, az esős és a szeles éghajlatok; a nyilvános istentisztelet vagy a magános lakás természete, szüksége vagy rendeltetése szerint fejlődik a román stilus vagy a gótika, a lapos háztető vagy a menedékes, a tarka diszítés vagy a geometrikus, a templom vagy a magánház. Az ostobaság ott kezdődik, ahol a malter-palotákat a terméskő törvényei szerint formálják; ahol a nagysága minus tíz fokos közép-éghajlat alatt olyan erkélyen sóhajt, amilyenen Julia -202- sóhajtott Verónában; mikor gipszből ugyanazon diszítést csinálják, amit a norvég hajós faragott fából, s a párisi jobber ó-görög templomban ül a spanyol papírok romjain. Ez tehát nem stilus, hanem szamárság – viszont ami a mai szeczesszióban frisseség és kitalálás, időfolytával stílussá fog megállapodni. Az új építő stílus onnan indul ki, hogy ma már vassal építenek, tehát nincs értelme azoknak a formáknak, melyek a kő, a fa s a tégla teherviselő módjából s képességéből fakadnak, s a nagy áruházak, pályaudvarok és műcsarnokok beosztás, hely- és világításbeli szükségeihez alakul. A bútorok úgy épülnek, akárcsak a híd: a fa teherviselő törvényei szerint (és persze, aszerint, hogy, emberi testnek kell például a székbe helyezkednie). A diszítésnél kezdtünk rájönni, hogy nincs értelme a budapesti szobasarokban álló hasas vázát azzal a rajzzal diszíteni, melylyel egy mór király mozaik padlója volt kirakva. Ha a vázára képet festek: azt a valóságot, hogy felületének egyes pontjai, domborusága vagy homorusága szerint közelebb vagy távolabb -203- fekszenek a szememhez, szépen fölhasználhatom arra, hogy a perspektiva elhelyezkedése szerint a kép közelebbi vagy távolabbi részeit fessem a megfelelő helyre. Ha valami nyitott, nem bimbóvá formálom, hanem kinyilt virággá. Abból, hogy bizonyos égetési módokat csak hizonyos szinek birnak el, kifejlődik az északi porczellán finom, tompa szürkéskék szine, mely kinálkozik az észak téli pusztáinak vagy ködös tengereinek ábrázolására. Az olasz hegytetők remegő napos levegőjéből fakad a Segantini himzéses módja, melylyel keresettség csukott szobát megfesteni. És így tovább… s valahol s valahányszor az embereknek megjő az esze, lelkiismerete s jóizlése: politikában, művészetben szeczesszió támad. Tartani addig tart, míg megint elveszítik eszüket, lelkiismeretüket, jóizlésüket. Mert ez is megtörténik, néha ugyanazokkal, akik megtalálták.

Nem tudok annak komikumától megszabadulni, ha bármely szép emlékszobron a talapzat reliefjein ott látom ugyanazt az -204- embert, aki teljes nagyságában fenn áll a talapzaton. Szakasztott az antropologiai intézet, ahol egymás mellett egy kisebb meg egy nagyobb koponya; az egyik a Rózsa Sándoré, gyerekkorából, a másik ugyancsak az övé, öreg korából.

A látomások épp annyira és semmivel sem kevésbbé valóságok, mint bármely kézzelfoghatóság. Ami képet látok, mikor valakit elképzelek: éppoly igazán megvan, mint maga az az ember. Annyira valóság, hogy még szoborba is lehet faragni; legalább a Rodin Balzac-szobra ilyen szobor; nem Honoré de Balzacnak agyagból gyúrt mása, hanem (hogy felsőbb leányiskolai mondatfűzéssel mondjam): annak a szobra, ahogy Balzac eszünkbe jut.

Hogy ilyesmit akart-e Rodin e szobrában megcsinálni? Semmi közöm hozzá, ő maga sem tudhatja. Lehetetlen, hogy Shakspere meg Arany János mindazt tudatosan csinálta -205- volna meg, ami csodálatos mindenre való gondolást ki lehet nálunk mutatni. De mégis minderre gondolniok is kellett. Éppen Arany Jánosról írt volt egyszer valaki sok helyes és okos megfigyelést – s egy ilyet így kezdett: Jól tudta Arany János… Az öreg úr, aki a tanulmányt maga is elolvasta, morcsosan írta a margóra: Tudta a fene!… Nem volt igaza; tudta, csak nem tudott róla, hogy tudja.

(Emma asszony leveleiből.) «… Lássa, én azt hiszem: kétféle képmutatás van. Az egyik, amely megbotránkozik minden meztelenségen és pazarul alkalmazza a világ legnevetségesebb (æsthetice is legnevetségesebb) intézményét: a fügefalevelet – a másik, amely azt állítja, hogy benne soha és semmi festett vagy rajzolt meztelenség más gondolatot nem kelt, mind azt: ó, mily isteni a művészet, ó mily szép az emberi test, ó mily dicsőek a vonalak – és így tovább… Higyje meg, azok a frázisok, amiket a meztelenség, a művészi souverainitás -206- és a naturalia non sunt turpia védelmére és hirdetésére mondanak, gyakorta épp oly üres, sablonos és a mondójától csak hite ellen, valóságos vagy képzelt lelkiismereti kényszerből kinyögött fecsegések, mint az erénycsőszök üres fecsegése. Éppugy, mint ahogy nem lehet igazi tudós és igazi gondolkozó, aki csak azért is atheista és büszke arra, hogy atheista: nem igaz művész és nem igaz műértő, aki csak azért is, gőgből, boszantásból, henczegésből, vagy, ahogy a geniek mondják: elvből meztelenkedik. A forradalom slagvortjait ész nélkül utána papolni éppoly gyáva rabszolgaság, mint a legitimizmuséit – azt hiszem, mellesleg, azért sültünk föl eddig minden forradalommal; a rabság rabszolgái egyszerüen a szabadság rabszolgái lettek. Néha elképedve látom, hogy egészen intelligens emberek is milyen gondolat nélkül fogadják el és tartják kritika nélkül kötelezőnek a legnagyobb szamárságokat csak azért, mert régi szamárságok – ami különben általában így van – hány embert tisztelünk, aki valaha fiatal szamár volt, csakis azért, mert most vén szamár!… -207- Nézze csak! nem mondaná maga is, habozás nélkül, hogy: a teremtés remeke az emberi test, nincs szebb az emberi testnél! Mondja csak: igazán hiszi ezt? Igazán így van ez? Ójé, akik ilyet mondanak, azok sose voltak uszodában vagy gőzfürdőben. Mondhatom, amit én láttam emberi testet, az rendszerint csunya volt – nagyon, nagyon, nagyon ritka esetekben volt szép, s ekkor sem az emberi test volt benne szép, hanem ez a példány emberi test volt, történetesen, szép. Ezt csak úgy mellékesen mondom, mert hiszen a művészetre egyáltalában nem kötelező, hogy amit lefest vagy lerajzol, az legyen szép, hanem maga a munkája. De ekkor aztán, tisztelt revoluczió, ne is tessék a disznóságot azon a jogon reklamálni a művész számára, hogy az szép, hanem azon az egyetlen elfogadható okon, hogy – mint a Molnár Feri Józsijának – lehet szépen is disznókodni, s a művészeknek, mint az udvarlóknak, minden szabad, amit meg tudnak csinálni. Az emberi test… parbleu, én ismerem az európai gyüjteményeknek egy jó részét, de soha és sehol, -208- merem ismételni: soha és sehol, még a Rodin-kiállításon sem láttam olyan képet vagy szobrot, mely az emberi testet igazán és teljesen olyannak ábrázolná, amilyen; egészben sem, részleteiben meg éppen nem. Ha ezeket a sorokat férfiak és lyányok is nem olvasnák, csak mi asszonyok volnánk egymást közt, roppant mulatságos megfigyeléseimet mondhatnám el erről a témáról. Jól értsen meg, barátom: én nem azt mondom, hogy nem lehetne vagy nem volna szép olyannak ábrázolni az embert, ruha nélkül is, amilyen, de igenis kiemelem a faktumot, hogy nem ábrázolják úgy. Mi az oka? én nem tudom, de ez a megfigyelésem: ha nem is tesz türelmessebbé az erénycsőszök hamissága, képmutatása és zelótasága iránt, de igenis gyanakvóvá, türelmetlenné és idegessé tesz a művészi szabadság nagyhangu hirdetése ellen…»

«… Ismeri ezt a nevet: J. J. Widmann? svájczi ujságíró és kritikus; én mindent elolvasok, amit tőle találok, mert kedves, művelt és csiszolt intelligenczia, és, főképp, igaz -209- művész-ember, aki tele van megértéssel és bocsánattal a művészet iránt. Nos, tudja, hogy ez a név egyszer miben fordult elő? Egy hirben, mely egy aaraui tanárnőnek – isten áldja meg ezt a derék, nemes teremtést, Mühlberg-Sutermeisternénak híják – arról az akcziójáról szólt, melylyel az anyává lett leányoknak meg akarja szerezni jogot, hogy magukat asszonynak titulálják és tituláltassák. Ugy-e, ennek a kivánságnak megokolására nem kell sok szót vesztegetni – és mégis, hinnék-e, azok közt, akik a dolgot egypár jó vagy rossz vicczel akarták elütni, ott volt J. J. Widmann is. Kedvesem, maga is tudja, mert magáról tudhatja, hogy vicczel elütni olyasmit szoktunk, aminek igazságát átértjük ugyan, de az érzésünk, előitéletből, nem tud megnyugodni benne. Hát nem különös, hogy ugyanaz a Widmann, aki a művészetben nem ismer előitéletet, társadalmi téren nem tud letenni előitéleteiről? És nem különös, hogy mer a szabadságért kiáltani a művészetben, mikor megijed a szabadságtól a társadalomban? Persze, hogy a szobrok meztelenek-e, vagy nem, abban -210- a kritikus uraknak kevés személyes érdekük van, ellenben abban, hogy lyányainkat több vagy kevesebb akadály válaszsza el attól, hogy illetlenek legyenek, abban lehetnek családapai érdekeik. De ekkor meg ne tessék oly gúnyosan beszélni azokról, akik leányaikat nemcsak az eleven, hanem a kőből való férfiaktól is féltik, – ez nem niveauban való külömbség, csak temperamentumban. Barbároknak tartom azokat a szabadsághősöket, kik csak ott türik a szabadságot, ahol nekik hasznos vagy – mindegy. Hölgyeim és uraim, szabadság csak egy van a világon, s a művészet csak akkor lesz szabad, és joga is csak akkor lesz a szabadságra, ha a világ szabad lesz. Egy szabadság nem állhat meg a másik nélkül; nem lehet a művészet igazán szabad, ahol a társadalom rab, s ahol igazán szabad a művészet, sokáig a társadalom sem lehet rab. Ezért szidják a doktor urak a művészetet, s a szocziálisták ezért védik. Aki igazán komolyan akarja a művészet szabadságát, tessék a szabadságért veszekednie, minden szabadságért, például a nőknek azért a -211- szabadságáért is, hogy úgy éljenek, ahogy tudnak. Mert higyje meg, az a svájczi indítvány, az anyává lett lyányok javára, idők jele. Amig csak a szolgálólyányok lettek anyává, az ördög sem törődött ezzel a dologgal. De ujabban, mióta a nők is dolgoznak és keresnek, egyre több az a nő, aki nem szorul férjre, hogy meg tudjon élni, s ugyanannyival több az a lyány is, aki nem vár házasságra, hogy anyává legyen. S mihelyt ezek nemcsak szolgáló lyányok, hanem polgári lyányok is, a polgári körökben is kezdenek érdeklődni a nők emanczipácziója iránt. Ma még a vicczelődésnél tartanak, mert még kevés a kis gyerek. Ha sok lesz, meglesz a szabadság is…»

«… A gyermekek… istenem, el sem tudom gondolni, mit érezhet gyermeke ágyacskájánál az olyan anya, akinek nem szabad annak lennie. Félórákhosszat el tudom nézni az én alvó kis fiamat, s elgondolom olykor, mennyi szépség és költészet lakik ebben a nevetséges kis emberi testben, ebben a prózai kis emésztő masinában! Furcsa, az embernek -212- fele élete, az első fele, abban telik el, hogy kiábránduljon a világból, az életből, a valóságból, ebből a rettenetes prózából, amiért egy csöppet sem hasonlít az olajnyomatokhoz, a Jókai-regényekhez és mindahhoz, amit gyerekfővel és érzéssel szépnek találtunk, és csakis ezt találtuk szépnek. Micsoda borzasztóság: a Berend Ivánok s a márványsimaságu belvederi Apollók után a dohányszagu szőrös unokabátyák! Életünk második felében, mikor az élet összes fogásait végigkóstoltuk: akkor kezdünk beletanulni, hogy a poézist abban keressük és abban találjuk, amiben lehet: a valóságban. De azt azért sohasem hiszem el, hogy a művész nem való egyébre, mint hogy a valóságot másolja. Nem mintha ez nem lehetne művészet, de eddig föltünően kevés művésznek sikerült. Hogy visszatérjek az emberi testre: még egyszer mondom, nem ismerek művészt, aki egészen olyannak ábrázolná, amilyen. Van, aki igyekszik, hogy hivebben ábrázolja a régi olajnyomatoknál, és nem mondom, hogy egy-egy uj festő vagy szobrász egy-egy megdöbbentő ujsággal ne állna -213- elő, amiről azt mondjuk: micsoda merészség ily pőrén merni ábrázolni a valóságot! De furcsa, hogy ez a valóság sem valóság, az uj ember csak másképp hazudik, mint a régiek. Mindezek a forradalmak és forradalmárok olyanok, mint az öreg Zola, aki telekiabálta a világot az ő disznóságaival, hogy ha törik, ha szakad, meg kell irni az igazat – most pedig lassankint és szégyenkezve rájövünk, hogy ez a kedves vén gyerek a maga disznóságaiban éppoly felhőkben járó romantikus volt, mint volt az öreg Dumas az ő olajnyomataiban. Engem most elragadnak a Rodin szobrai, azzal is, hogy mily borzasztóan reálisak, – de meg merek esküdni, hogy husz év mulva magam is azt fogom mondani: micsoda limonádés forradalom, micsoda hazug igazság!…»

(Emma asszony leveleiből.) «… a szomszédszobában az öcsém a Peer Gyntet játszsza, s én azon gondolkozom, mit gondol mellette? Az öcsém csöndes és komoly fiú, kiben csak ujabban támadt a zongorához való tehetség? -214- vagy hajlandóság? nem tudom, de kedve van hozzá, s szeretem hallgatni, amint nyugodt türelemmel teszi túl magát a saját játéka fogyatékosságán, s élvezi ezen keresztül Grieget, mint ahogy egy ripacstrupp játékán keresztül is élvezi az ember Shaksperet. Ha ez a kedve és tűrelme megmarad, nagy jót szerez magának egész életére, mintha valami vidéki kis kastélyt örökölt volna, ahová mindig visszavonulhat, ha másutt nem találja helyét. Irigylem a fiút, hogy a muzsikával ilyen jó barátságra tudott lépni – nekem az csak akkor volna ilyen jó barátom, ha vittem volna annyira, hogy magam tudjak produkálni, variálni és improvizálni; így, az a zene, amit más írt, az én számomra túlságosan kimondott, túlságosan határozott, túlságosan egy más valaki érzéséhez kapcsolódó valami, mely nem az én érzésemhez simul, hanem inkább zavar benne, mintha más valaki is volna a szobámban, mikor ki akarom magamat sírni. A költőkkel is így vagyok; nekem csak egy költő tudna írni: én magam, ha költő volnék. Igy a hímzéshez kell menekülnöm, amiben vittem némi művészetre; -215- órákig a ráma fölé tudok görnyedni, hogy vásznába vagy szövetébe beletűzködjek mindent, ami gyötör és foglalkoztat; a vágyódásokat s az elégedetlenségeket, elszalasztott alkalmakat s örökre elmult lehetőségeket. Néha erővel megszúrom az ujjam, hogy a vér jelezze a csöndes, a titkos, a senkitől sem tudott kis kálváriákat, melyeket a tűm hangyalépésben haladva vált ki lelkemből. Gépiesen s mégis akaratom szerint halad ez a munka, mint a hajnali álom, melyet magam kormányozok, hogy merre járjon, de mégis előre megrajzolt nyomokon jár, s nappali szenvedéseim virágai s visszatérő vonalai rajzolódnak ki belőle… De azért el tudom képzelni, hogy mást a zene ugyanúgy szolgál, mint engem a saját ábrándozásaim; el tudok gondolni finom és hallgatag kis vidéki asszonyokat, akik vékony, fürge ujjal messze fényes világból való mesebeli királyfit idéznek maguk elé a fehér csontbillentyűkből, amelyeket csak meg kell nyomniok, hogy hopp, ott legyenek, ahol akarnak. S talán épen Grieg az, akinek szárnyán legmesszebb tudnak szállani; a -216- Szahara fejedelmi sátrába, ahol lyányalakot váltott tündérek ringják és hajladozzák bűvös tánczaikat, amiknek zenéjet jégtűk összeütődéséből szűrte ki az északi zenész a déli nap forrósága számára; az Észak örvénylő tengerébe, ahol dermedt karral s elfuló lélekzettel küszködik a fuldokló lelkiismeret a rája zuduló tajtékos itélettel; el mindenfelé, ahová csak a henczegő képzelődés elragadhatja az egy helyben való kenyérkeresethez, vagy befőttkötözéshez lelánczolt szegény emberi állatot… Mi mindent nem gondoltak, mi mindent nem éreztek egy-egy Chopin-ballada mellett a hatvan-hetven év alatt, amióta az megszületett s öt világrészben minden zongorán játszszák minden fajtájú emberek, nők és férfiak, öregek és fiatalok! Vajjon mikor a költője lelkéből kiszakadt, benne zsongott-e abban az a mindensége a fájdalomnak, az epedésnek és elandalodásnak, ami azóta millió ember emlékezetében hozzája kristályosodott? A szegény, törékeny, babonás lengyel el tudta-e gondolni az események, a történetek, az előfordulások teméntelenségét, amit egy ugyanazon taktusa -217- juttat eszébe: egy embernek ezt, másnak amazt? Nekem sohasem tetszett a Longfellow híres verse I shot an arrow; a művész munkája nem nyíl, amely egy darabban talál s amit meg lehet találni, hanem olyan, mint a Jókai ichor-lövegei, amik milliárd szilánkká robbanva porladnak szét, a kilövője maga sem tudja, merre mindenfelé a világon, s minden egyes szilánkja úgy éget, viszket, pusztít vagy gyógyít, mint az egész…»

«… Ha vidéken élnék, talán jobban rászorulnék a zene segítségére, mint itt a nagyvárosban, ahol megtalálom az elmélkedő elszóródás legfőbb eszközét: a sokaságot. Mert nem igaz, hogy a magánosság kedvez legjobban a képzelődésnek. Legalább engem a magánosság lever és eltompít, s szárnyát szegi képzeletemnek. Egyedül kell lennem, hogy gondolataimmal lehessek – de sok ember között. Utazni már csak azért is szeretek, mert, amit itthon meg nem tehetek, kiülhetek a kávéház elé az utczára, s nézhetem magam körül az emberek sürgését. A természet előtt alle Achtung, de én nemcsak -218- képmutatóknak, hanem a természetimádást csak pózolóknak tartom azokat az embereket, akik a világot két részre osztják: hegyekre, vizekre és poloskás fejőkunyhókra, amiktől el kell ragadtatva lenni, s nagyvárosokra, selyemruhákra és ötemeletes hotelokra, amiket meg kell vetni. Hát kérem: én, azért, mert fürdeni szoktam és kedvelem a vászonbattisztot: már nem vagyok természet, csakis a tehén az s a fejős lyány bőrnadrágja? Ami a világon van, az mind: természet; a szempilla, mely magától nőtt védelemül a szemem köré, semmivel sem kisebb eltávolodás a természettől, mint a rizspor, amit magam rakok föl, hogy a szél ki ne fújjon. Sohasem fogom átlátni, hogy a világnak az a része, amit a szél, a nap, a víz, a vakondok és az esőgiliszta alakított és módosított, mért volna szebb vagy igazabb, vagy természetesebb annál, amit mi teremtettünk s mi formáltunk a magunk izlése és kényelme szerint. Ha én természet volnék, nem ismerném el, hogy csak a víz meg a föld az enyém, a képek, a szobrok, a nagy gondolatok és a nagy toilettek már -219- nem. A pille szárnya ép oly mesterségesen és összeválogatva, épen csak hogy hosszabb időn át kirajzolódott és kialakult valami, mint az a Lalique-broche, ami zománczczal és drágakővel éri el ugyanezt a hatást. Imádom a tengert az ő hullámzásával és váltakozásával, de imádom a partját is, ahol öt világrész vidám és gazdag embere szaladgál előttem, s a kaszinót, ahol Redfern-ruhákat láthatok. Igen, sok embert, aki egyenkint és együttvéve mind érdekel; akikhez ismeretlenül hozzá tudom szőni az ő külön kis regényeiket, aztán tipelni és tudakozódni, hogy eltaláltam-e; képzeletben párokat hozni össze, mikor ők maguk még nem is gondolnak rá, s mulatni, büszkének lenni a szimatomra, mikor pletykálni kezdenek róluk. Igen, barátom, ennyire gyenge nő vagyok – de annyira nem vagyok már gyenge, hogy ezt titkoljam vagy leplezni akarjam, vagy épen gyengeségnek találjam. Nem, kedvesem, bátran megvallom, hogy én az embereket nem szeretem ugyan túlságosan, de az embert nagyon, s roppantul érdekel minden kedvessége, bolondsága, naiv titkolódzása, -220- melylyel nem tudja, hogy amit fontoskodva vagy félve hallgat el, jószemű ember száz lépésről leolvassa az orráról. S én, hizelgek magamnak, ilyen jószemű asszonyember vagyok, s hálás vagyok az én kedves kétlábú állat-felebarátaim iránt, hogy mindegyikük egy kölcsönkönyvtárra való mulatságot szerez nekem puszta megjelenésével…»

(Emma asszony leveleiből.) «… Van bennem valami a kis lyányom felmenő ágbeli honvágyából, mikor sóhajtva könyököl a térdemre: istenem, anyikám, mért nem ismertelek téged, mikor akkora voltál, mint én! Azon túl vagyok, hogy ezer esztendő előtt szerettem volna születni; a renaissance-idők után sem vágyódom, mióta egyszer egy éjszakán át beleszőttem magamat ebbe a képbe, s nagy meglepődéssel arra a fáczitra bukkantam, hogy én azok közt a tigrisemberek és párduczasszonyok közt még olyan konyhaszolgálóságig nem jutottam volna el, akinek van némi halovány sejtelme arról, micsoda -221- nagy dolgok történnek körülötte. De az furcsa nekem, hogy nálamnál nem sokkal idősebb emberek úgy járnak-kelnek mellettem, mintha őstörténeti idők masztodonjai volnának, s egyéniségükből megcsap olykor a hetvenes évek illata, mint a nagyanyám leveleiből a levendulaszag. Ezt a szép időt sajnálom, hogy elmulasztottam, s utolsó szárnycsapásait csak gyerekfővel éreztem… Pálmay Ilka bocsássa meg nekem, hogy ebben a kellemetlen összefüggésben emlegetem, de épen az ő láttára sajdul föl bennem ez a nosztalgia – s nem ok nélkül; ő is ez utolsó szárnycsapások levegőjét szítta magába, s ennek hatásai élnek benne tovább, mikor már más fuvalmak járják. Az az ötven éves köz, ameddig egypár okos ember megfigyelései szerint a párisi hatások Budapesten még tovább rezegnek, néha kisérteties pontossággal érzik meg. Nemrég volt ötven esztendeje, hogy III. Napoleon császár lett, s nálunk ujabban meg-megujul a hetvenes évek stilusának emléke, mely nem egyéb, mint a bas-empire stilusa, a III. Napoleoné s a szép Eugéniáé, a megnemesedett -222- polgárságé. Meg kéne egyszer írni, hogy’ került ez a stilus a hetvenes évekbeli Bécsbe, épen akkor, mikor maga a császárság megbukott s a császár elpusztult, nyomorultul, mint a beteg macska; Offenbach hogy’ élt tovább Straussban, III. Napoleon Beustban meg Andrássyban; hogy’ itta át ez a stilus a bécsi mágnásvilágot, hogy’ szivárgott át a mi kaszinónkba, s ebből kisugározva hogy’ töltötte be minálunk a nyolczvanas éveket. Pálmay Ilka ennek a stilusnak a neveltje, mint ahogy az ő métierje, az operette is együtt született s együtt pusztult el ezzel a világgal – ezzel a könnyelmű, egy iczipiczit parvenü, de mégis finom világgal, amely tele volt édes hunczutsággal, ennivaló szeretetreméltósággal, tudatos elegancziával, amit még most is megtalálni Párisban, de a bécsi Ringeken, meg a szinpadon is, igézően megtestesülve két nagy szinészben, akiknek csak meg kéne halniok, hogy soha többé el ne felejtsük őket: Coquelinben és Sonnenthalban. Igen, barátom, tartsanak bár világtól elmaradt libának, akinek semmi érzéke olasz verizmus, belga szeczesszió és norvég -223- szimbolizmus iránt: én imádom az öreg Sonnenthalt, s ha ő meghal, vele hal meg az egyetlen férfi, akiért bolondságot tudnék elkövetni. A mai művészet tudhat tombolni és suttogni, sziszegni vagy hörögni – de csevegni vagy elmosolyodni senkisem tud úgy, mint ők, Coquelin és Sonnenthal; csevegni és elmosolyodni, előkelően leülni és kellemesen fölállni, állakat szeretetreméltóan megcsípni, vállakat biztatóan megveregetni, a dolgokhoz finom szemöldökemeléssel csak éppen hogy újjhegygyel érni, ami lehet, hogy fölszinesség, de lehet úri tartózkodás is. Az, az; úri világ volt, barátom, ez a parvenüvilág; ezek a szabólegényből lett tekintélyek arisztokraták voltak, belülről talán egy kicsit üresek, mint a legtöbb arisztokrata, de kívülről perfekten előkelőek, mint ma már mind kevesebb arisztokrata. Pálmay Ilka az ő világukból való; későszülött gyermekük, aki az ő Gounod-valczerra járó mozdulataival (a Faust is bas-empire!) nem találja helyét ebben a Sidney Jonesos világban…»

«… Ilyen Náday is. Ugyan épen azt nem találok benne, amiről nevezetes: párisiasságot; az ő finomsága nem eléggé Versailles, brutalitása pedig nem eléggé Montmartre. Náday – tessék felháborodni ezen a sottiseon – Náday tisztára Bécs, csakhogy az a magyar Bécs, mely a Freudenautól az Imperiálig gummirádleren tengeti ártatlan életét; az elpusztíthatatlan Knaakok, Blaselek és Thallerek közzül való, aki a szalónvígjátékba viszi bele azt a kedves reschességet, amitől ugyan XIV. Lajos megfordulna a sírjában, de ami jól esik nekünk a császárnékban, akik maguk szoptatnak, a császárokban, akik virslit uzsonnáznak sörrel, s a fiakkeresben, aki fütyörészve köszön a gawlirnak. Egészség, nagyszerű egészség, kitünő alvás és semmi idegesség; állandó hajlandóság a hecczre, a mókára, s annak kifigurázására, hogy vannak a világon emberek, akik egészen komolyan beszélnek hochdeutschul, sőt francziául is. Fordítsd mindezt magyarra, és megvan Náday, csak még egy vonással, amit a bécsiből kipusztított a policzáj, a pestiben meg épen a bécsi policzáj -225- fejtesztett ki: a politikai és koronaherczeg-utczai szatirával; legjobb szerepe nem a Párisi, hanem a svihák Poprádi, amit sans peur et sans reproche ad be a földszinten ülő svihák poprádiaknak…»

A mi szinészeink többet szavalnak, mint beszélnek, mert szavalni: közhely, beszélni: egyéniség.

Igazán szinházi nagyváros Európában egyelőre csak kettő van: Páris és Bécs. Mindkettő ősi fészke a politikai hatalomnak s a gazdagságnak, ami ennyire együtt, oly régi idő óta s ily állandóan alig volt meg még egy helyütt. Innen az a fényűző előkelőség, melyben Róma és Milanó sem éri utol Bécset, nem hogy Berlin vagy München. Mint Párisban, Bécsben is négy-öt nemzedéken át a világuralom kisugárzása szivárványozta be a lelkeket, s a világ négy tájáról özönölvén oda az arany-trágya, buja földjében kisarjadt a legszebb emberi bűn: az izlés. Nekem nagy elégtételem, hogy akik a bécsi népet antisemitasága -226- s eldurvulása miatt annyira meg tudják vetni, most egészen ilyen jelenségeket tapasztalhatunk Párisban is, melynek népére csak nem mondhatják rá, hogy buta és korlátolt. Igazában ez a nép nem értéktelen, csak, az idők átmenetében, ellentétbe került benne a demokrata osztályérdek az izlésének s hagyományainak megfelelő s fényüzésével közvetetlen pénzbeli érdekeket is jelentő arisztokrata világon való csüggéssel. Az ember minden ily kétségében – mi telhetik tőle? nagyot üt botjával a szamár fejére. De olyan szinészet, mint a bécsi, csakis olyan városban támadhatott, melynek, ha császárjai egy kicsit filiszterek is: filiszterei egy kicsit császárok, mæcenási hajlandóságokkal. Párison kivül Bécs az egyetlen város, melyben a szinház közönségül biztosan számithat kivétel nélkül mindenkire, aki levegőjét szíjja. A bécsi nép közönségnek születik, s a bécsi kongresszuson kezdve a Hanswurston át a szeczesszióig lankadatlanul figyelmes nézője minden spektákulumnak, ami szó szerint nézni valót jelent. Ennek a népnek érdemes császári munificzencziával -227- egyet-mást megmutatni, s az idegen is szivesen tódul oda, ahol van mit látni. Bécs tulajdonkép olasz város volt, a Metastasio városa, csak éppen hogy ura hatalmas volt s népe jómódu, mely komédiásait maga tudta eltartani s egy helyhez tudta őket kötni, amit Róma és Milanó még ma sem tud elérni. Bécsben a szinház általánosan közügy, különösen pedig minden egyes embernek szivbeli ügye. Ezért szinházi város Bécs, és ezért jók a szinházai.

Mme Réjaneról meg tudjuk állapítani, hogy’ játszik: kitünően, tökéletesen, a mesterség a kisujjában van. Duséról nem tudunk megállapítani semmit – sokkal szerelmesebbek vagyunk bele.

Minden uj művész, és, ami ezzel egyet jelent, minden uj művészet egy-egy Krisztus, akinek nem kell szablya, nem kellenek fegyverek és fustélyok – elég, ha némán támadói elé áll, s vár, mig megismerik.

MEUNIER CONSTANTIN VÉGRENDELETE.

«Én, Meunier Constantin, ép elmével, s közel végemben való megnyugvással, ime, leírom végrendeletemet.

Amit hagyok: mindeneknek hagyom. Kivánom, hogy mindenek osztozkodjanak rajta; mentül többen osztozkodnak, annál több jut egyre.

Amit örökül hagyok: annak a titka, miként lehet, mint a kátrányból illatot, az izzadságból szépséget kiszűrni.

A görnyedésnek hősi vonalait, a feszülő izmokon a nap játékait hagyom nektek örökbe – s ez nagyobb örökség, mint gondolnátok.

Mert az idő, mely most eljövendő, az izzadságnak, a görnyedésnek s a feszülésnek ideje lesz, egyformán mindenek számára. -229- S jó tudni, hogy ez egyformaság, ha kezdetei szürkék, kormosak, fojtogatók és robbanásosak lesznek is, végső soron mégsem lesz sülyedés, hanem mindenek egyformán emelkednek rangban a szépség s a hősiesség felé. A szépség nem vész el, hanem mindeneken szétárad, az úriság s a hősiesség nem roskad össze, hanem mindenki úr lesz és hős, minden ember Atlasz lesz, ki vállán tartja a világot, és szép lesz, és úri lesz, és hősi lesz e fáradságában.

Örökül hagyom nektek a biztató, a sarkaló, a vigasztaló titkot, hogy az Igazságnak, a Tudásnak s a Munkának dulások és vergődések után egyszer mégis csak eljövendő világa a Gyönyörködésnek is világa lesz, s akkor majd a Sokak nem féltékeny gyűlölői, hanem lélekzsendítő Maecenásai lesznek a Kiválasztottaknak.

Jó ezt tudnotok a megpróbáltatások fenyegetése közben s a jövendő küszöbén, s édes tudnom nekem, mikor e megpróbáltatások elől s e jövendő küszöbe előtt kell kihanyatlanom a lét, a munka s a küzdelem édes megszokásából.»

MADAME RÉCAMIER.

Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva meghúzta a falon ott csüngő himzett csengetyü-pántot.

Belső szolgálója tálczán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt, átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető asszony leste parancsát.

Karcsu tetemét itt megszabadítván minden külső és belső tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a némbernek, ki szagos eczetbe mártott gyapjuszövettel dörgölte végig a szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte -231- rózsás testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván úrnőjét, a lába s a keze körmét simára, gömbölyűre s korallszinre csiszolta.

Így adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér szalaggal s a szalag fölött gyöngyfüzérrel.

Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje az egybeszabott, könnyü felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha, ránczokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alul, megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.

A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, -232- tégelyeket, szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit, mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arczán pedig fölkeltette az álmatag rózsákat.

Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt, hosszuszárut s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája kivágását gyémántcsattal tűzte hegybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen alsó karjára csipkefélkeztyüt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy hogy a kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Még egyszer megnézte magát elől-hátul a nagy álló tükörben; egy pillantást vetett a kandalló órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga csillogását.

Így nyitott be fogadószobájába, hol reggeli -233- hódolatra várták, s szétnézvén az egybegyülteken, szelíd mosolylyal szólott:

– Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha férfi volnék!

L’ART POUR L’ART.

A tenger szürkéskék volt, üdítő, elandalító, mint a hajnali félálom. A délelőtti nap arany fénye oly könnyü lábbal járt hullámain s e hullámok is oly lágyan s fecscsenés nélkül fodrozódtak, mintha vizük megaludt volna. A vízzel s fénynyel együttrezgő levegő szinte láthatóan perdült vissza az égbe, szakasztott mint ahogy ugyancsak hajnali félálmában szokott az ember lekeringőzni a lépcsőn s felröpködni a mennyezetig. Egy fiatal festővel ültünk a hajó hidján, a scheveningeni partot néztük, s képekről beszélgettünk. Lelkesen beszélt, családi bensőséggel. Így beszélhet egy Habsburg ötödik Károlyról, Németalföldről és Spanyolországról. -235-

– Nem tudja, járt-e Byron Hágában, s ha igen: az ő idejében Hágában volt-e már a Rembrandt Saul és Dávid képe?

– Megmondom, – feleltem. – Amiket most oly szépen kifejtett, ha nem is ily szépen, de nem egyszer kifejtettem magam is. S nem is mi találtuk ki, sem maga, sem én. Épp oly közhelye már az értelmes æsthetikának, mint amilyen volt a régi értelmetlennek az az ostobaság, hogy minden képnek egy-egy eszmét kell képeznie. Dehogy kell. L’art pour l’art. A festő nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint színhez, fényhez, árnyékhoz és vonalhoz, s nem is mond egyebet, mint színt, fényt, árnyékot és vonalat. Foltokat rak egymás mellé, viszonyít egymáshoz, old fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát írjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok. Ez így van – azaz dehogy is van így. Mert -236- én, ha festő vagyok, megtehetem, hogy ne akarjak többet mondani, mint színt és fényt és árnyékot és vonalat. De csak a magam száját foghatom be, nem a színét, a fényét, az árnyékét, a vonalét. A világ nem néma, s minden beszél benne, öt, hat, hét nyelven, már ahány érzéket meg tud állapítani a tudomány. Láttunk-e valaha fényt, árnyékot, színt vagy vonalat, ami nem volt egyéb, mint fény, árnyék, szín, vagy vonal, s nem mondott semmi többet, mint hogy ő fény meg árnyék, meg szín meg vonal? S ha nem teszek egyebet, mint hogy lefestem egymás mellé a violaszínt, indigót, kéket, zöldet, sárgát, narancsot, vöröset, akkor sem pusztán hét színt jelent ez, hanem, hülyítsem bár el magamat mesterségesen, akkor is szivárványt jelent, s akkor is gondolok mellé valamit. Könnyü nektek azt mondanotok: ne láss ezen a Sargent-arczképen egyebet, mint a sárga színek egy kristályalakulatát, melynek magja a lilaszín ővszalag az ábrázolt lady derekán. Csakugyan nem látok rajta, csakugyan nem olvasok ki belőle egyebet? S ha künn ültök a Café de -237- la Paix előtt, s azt a kedves sportotokat üzitek, hogy kitipelitek minden arramenőről, ki fia lehet, honnan való s mi a mestersége: mi egyébből szűrítek le e következtetéseket, mint színekből, foltokból, fényből, árnyból és vonalakból, mert hisz egyéb adatotok nincs is az ipsékről, mint szín, folt, fény, árnyék meg vonal? S azt hiszitek, hogy szín, folt, fény, árnyék meg vonal, mihelyt vászonra vetettétek, menten megkukul, csak azért, hogy igazatok legyen a ti l’art pour l’art-otokkal? S most rátérhetek Byronra és Hágára. Ugyebár nevetséges, ha én magyarázom magának, mennyire festőien festői, mennyire abszolutan s művészien művészi kép a Rembrandt Saul és Dávid képe? Még a katalogus is belepirul, mikor megemlékszik róla, különösen keletien tobzódó színpompájáról, mely e csodálatos mester képei közt páratlanná teszi, noha fény és árnyék játéka dolgában sem igen hágnak elébe egyéb képei. Ki meri azt mondani, hogy ez a kép, ez az abszolut kép, ez a színben, foltban, fényben, árnyékban és vonalban bujkálkodó szivárványrendszer nem -238- novella? és krónika és etnográfiai és pszihológiai tanulmány – én legalább sehol a kisírt zsidóságnak, a belső okokból való boldogtalanságnak, a férfiölő neuraszténiának ilyen csodaképét nem láttam, mint ez a gyötrődő zsidókirály, aki a nehéz kárpitba törli és rejti a szeme égését, az orra tekerő nyilalását, mialatt a fiú lágy újjal hinti feléje az olvadékony hangokat… Azt mondom, lantos, megrikass, vagy e nehéz szív megszakad! fuldokolja e kép minden foltja, színe, vonala és árnyéka, – s ezt énekelte Rembrandt után kétszáz évvel George Noel Gordon Byron, a Héber Énekekben, Saulról és Dávidról:

Ebben a versben nincs szivárványszinü turbán, nincsenek váltakozó foltok, árnyék nem játszik benne fénynyel, fejek és vállak nem futnak össze benne hullámvonalba, s mégis ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, mint a Rembrandt Saul és Dávid képe, s nekem e kép előtt éppugy könnybe lábadt a szemem s kedvem lett volna az orromat valami nehéz bársonykárpitba fujni, mint mikor először olvastam s zümmögtem magamban hosszu, álmatlan, hallgatag éjszakákon:

A sör elmondhatatlan jó volt; az olvasztott dió medveczukor lett volna hozzá képest. Egész München s ezenfelül Európa és -240- Amerika ott tolongott a Hofbräubeli hordók körül, s elmondhatatlanul szőke asszonyok, hátul a kalapjuk karimájáról nyakukba folyó csipkefátyolokkal, öblögették a söröskancsókat, alkudtak a retkes kofával, s énekelték Tristán és Isoldét. Egy fiatal muzsikussal ültünk egy mocskos padon, s mialatt képzeletem fásulttá csókolta magát az orrom előtt egy kéznyujtásnyira elérhetetlenkedő asszonynépen: a muzsikus halkan, finoman, lelkesen beszélt, beszélt, beszélt, közbe egyet-egyet dudolva, magyarázatul.

– Programmzene – jó. De engedje meg, a saját érdekében, hogy ne vegyem a dolgot szószerint. Mert végre is amit maguk zenészek gondolatnak neveznek, az lehet zenei gondolat, de amint bennem, hallgatóban, idegfolyamatul jelentkezik, nem gondolat, hanem érzés, annyira kipéczézhetlen, hogy pusztán logikus és szabatos szavakkal nem tudnék hallgatómban ugyanilyen érzést fölkelteni. Ha százszor azt állitjátok, s bizonyára hiszitek is, hogy novellákat és értekezéseket hallottok ki a muzsikából, én -241- százegyedszer tagadom ezt. Természetesen: bizonyos események vagy akár gondolatmenetek is kelthetnek föl bizonyos hangulatokat. Hasonlóképpen: a zenei hangok bizonyos rendje s egymásba folyása is fölkelthet bizonyos hangulatokat. Nagyon lehetséges olyan muzsika, amely szakasztott ugyanabba a hangulatban ringat, mint a Romeo és Julia, vagy a Descartes értekezése a módszerről. De olyan nincs, hogy, ha a muzsikus előre meg nem mondja, hogy ő ezt meg ezt az eseményt vagy gondolatmenetet akarja muzsikájával ábrázolni: nyolcz tökéletes muzsikus, aki együtt hallgatja, mind a nyolcz ugyanazt értse belőle, s ha szavakkal próbálja megközelitően elmondani, ugyanazon szavakkal mondja, s általában hogy többet értsen s határozhasson meg belőle, mint egypár érzésbeli általánosságot, mint aminő a vígság, a szomoruság, a skurrilisság. Ha pedig megmondja, s egy darab telenyomtatott papirost nyom a markodba, akkor nem a zene mondja el, amit mondani akart, hanem a papiros. Kivéve azt a kedves zenei vicczet, mikor a kisbőgőn az emésztés körébe -242- vágó hangokat utánoznak, nincs muzsika, amelyről pontosan meg lehetne mondani, ha a muzsikus maga meg nem mondta előre, hogy a tavasz ébredését, vagy a hajnal ébredését, vagy a lyányka szerelmének ébredését akarja-e képezni. S ez természetes, mert a zene érzést kelt, az érzések pedig nem ugyanazon mód s ugyanazon kategóriák szerint, s általában nem is annyira differencziáltak, mint az értelembeli fogalmak –, s egyfelől a tavasznak, a hajnalnak s a lyányka szerelmének ébredése körülbelül ugyanazon érzéseket kelti bennünk, másfelől tizmilliárdfélekép lehet zenei hangokat ugy kombinálnom, hogy körülbelül ugyanolyan érzést keltsenek bennem, mint a tavasz, a hajnal s a lyányka szerelmének ébredése. A zenészeknek kellene végre olyan bátraknak lenniök, hogy azt mondják: L’art pour l’art. A zenész nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint hangokhoz; s nem is mond egyebet, mint hangokat; ezeket rakja egymás mellé, viszonyitja egymáshoz, oldja fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát irjanak -243- a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok.

Egy fiatal költővel voltam együtt. Megvallom, ez a költő magam voltam, mikor még fiatal voltam és költő voltam. Pitymallott, a teherkocsik robajával velerezgett ágyam, s én igy szóltam magamhoz:

– Érzést és gondolatot egymástól elkülömböztetni nem lehet. Az értelmi hatás is érzéklet, s az érzéklet is értelmi. Nincs szín nincs hang, nincs érzéki hatás, ami mellett ne gondolnánk semmit, s nincs gondolat és történet, ami mellett ne éreznénk. Ime az a vers, mely most bennem forr, sustorog, kavarog, feszül és bizonytalankodik. Egyelőre nem is tudom, mi lesz belőle, egyelőre csak fülembe zsong, lehunyt szemem előtt szivárványlik, s hideglelősen vet ide-oda az ágyon. Egy-egy szó válik ki e gomolygásból, s nem tudom kimérni: csengésével vagy értelmével képezi-e azt a hangulatomat, azt az érzésemet, azt a mondhatnékomat, amely kiváltotta. Ha meglesz a -244- vers és jó lesz: rímnek, ritmusnak, szavak szinének és rendjének legalább is annyi része lesz hatásában, mint értelembeli tartalmának. S ez nemcsak versnél van igy s nemcsak lírában, de így van még olyan tökéletes mathematikában is, mint a Flaubert regényei. Ő is egy szóval mondhatna-e oly sokat, s mondhatná-e pontosan azt, amit akar, ha minden szó kimérhetetlenül többet nem mondana, mint amennyit mond, s ha egyáltalában szónak, hangnak, színnek vagy művészi mesterségnek határai volnának, s ha egyáltalában volnának a világegyetemben határok, osztályok és külömbségek egyebek, mint amiket mi kivülről, mesterségesen viszünk beléje, durva kényelmetességből? Ha akarom: a kő beszél; ha akarom, a szó hallgat. A művészetnek csak egy törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni.

Van egy kedves gondolatom, mely, úgy látszik, végig fog kisérni az életen, mert immár húsz esztendeje, hogy hozzám-hozzám csatlakozik: utczán jártomban, szőnyegen hevertemben, a magános ábrándozás negyedóráiban, mikor az ember újra gyermek, amit úgy is mondhatnék, hogy megtalálja önmagát. Teljes kárpítképpé nőtt képzeletemben e sok elgondolás, ahogy napról-napra tovább szövődik, növekedik, szinesedik, meg-meggyarapodva egy-egy új szállal, mely mind megmarad emlékezetemben, egy sem fakul ki belőle. Ez a gondolat: elgondolni, mit csinálnék, ha enyém volna az Andersen sárczipője, mely viselőjét valamely régi király idejébe varázsolja vissza – teszem engem a Szent Istvánéba. Ilyenféle gondolattal úgy tudom Mark Twain is foglalkozott, de ezt a regényét nem -246- olvastam s nem tudom, milyen eredményekre jut benne. Az én eredményeim, mondhatom, nagyon gyászosak. Mert úgy szemre nagyon tetszetős gondolat: micsoda nagy, dicső, tetemes, tudós és félelmetes férfiú volnék én a mi mai tudásunkkal fölfegyverkezve azokban a tudatlan időkben! De hogy részletekbe merülök: a perspektiva éppen nem kedvező. Mily gyászos figura volnék én a kemény harczosok közt, az én vívási tudományommal, mely a battuto-figuránál nem terjed tovább!… Igen, de én tudok puskaport csinálni, könyvet nyomtatni, telegrafálni, vasutat, hajót, dynamogépet szerkeszteni… azaz hogy megálljunk: tudok? tud az ördög! Csak beszélni tudok mindezekről, tudni a húsz század minden nagyszerűségei közül csak a leydeni palaczkot tudom megcsinálni, s ennek sem tudnám honnan megszerezni a sztaniólját s a pecsétviaszkját. Az egyetlen nagy dolog, mit a szent király fejéhez vághatnék, az volna, hogy ő majomtól származik – s ez éppen elég volna arra, hogy a szent király kardot rántson és ketté hasítson.

Tudni is, mint szeretni, a maga bőrén tanul meg az ember. Megismerkedni valamely tudomány ma megállapított igazságaival, nem ér többet, mint a lexikonban megolvasni: mi a szerelem. Nem megy át az ember vérébe, nem tud vele tovább gondolkozni; csak tud róla, de nem vette tudomásul, s csak hiszi, hogy elméje ennek nyomán jár tovább. Mint ahogy minden egyes ember, mire megszületik, gyorsan és nagyjában végigment fajának egész fejlődésén, minden egyes ember elméjének is mintegy be kell futnia a tévedések s elkalandozások egész útját, melyeken át az emberiség mai tudomásaihoz eljutott. Csak annak válik vérévé minden mai igazság, aki tud minden régi tévedésről és hazugságról.

A tudományra mindenféle tisztelettel szabad nézni, csak babonással nem. S mindenféle szemmel, csak lemondóval nem. Örök tökéletlensége, végzetes fölszinessége közepett nincs is egyéb mentsége s életre való jogosítója, mint az, hogy mindenkinek való, -248- mindenki számára szükséges, mindenkinek köze van hozzá, mert valójában semmi egyéb, mint egyre változó, mindig tökéletesedő, de mindig tökéletlen használati utasítás az ember számára s a mindenség felől; szakasztott olyan, mint egy spirituszlámpához vagy szedőgéphez vagy folttisztító szerhez való használati utasítás; utasítás arra, mily fogásokkal és ügyességekkel használhatjuk fel magunkat, a többi embert, az eget, a földet, a világegyetemet együtt vagy külön-külön arra, hogy boldoguljunk és boldogok legyünk. A tudományt tehát éppen nem tudománytalanság a haszon, a gyakorlatiság szemével nézni, s akik ezzel szemben oly gyönyörü haraggal szónokolnak a tudományos l’art pour l’artról, az igazság kedvéért való igazság-kutatásról, az érdekeletlen, voraussetzungslos igazságról: azok nagy hevükben éppen azt nem veszik észre, hogy miért kell a tudománynak igaznak és érdekeletlennek lennie. Azért, és az ember szempontjából csakis azért, mert a nem igaz tudomány megbizhatatlan és hasznavehetetlen, s gyakorlatban csak oly tudással élhetek s olyan -249- elméletet alkalmazhatok, mely a lehetőségig hű, teljes és elfogulatlan adatokat vagy legalább is hozzávetéseket ad rendelkezésemre az alkalmazandó, a működésbe hozandó és számításba veendő dolgokról. Ha tudományom nem voraussetzungslos, éppoly kevéssé vehetem hasznát, mint nem vehetem hasznát a spirituszlámpához mellékelt használati utasításnak, ha abban legalább megközelítően hű adatok nem vétetnek számba a spiritusz, a bádog, a víz és az égés természetéről.

Ó, a tudomány! Az ember mégis csak a legcsókolnivalóbban, imádni, előtte térdet hajtani valóan szemtelen állat! Főképp a tudós ember. Nincs szemtelenebb vakmerőség, mint a tudományos feltevések. Vakmerőség, semmire, de éppen semmire sem támaszkodó elbizakodottság: feltenni, hogy a világ egységes; hogy minden jelenség alapjában ugyanaz s valamennyin ugyanaz a törvényszerűség az úr. Honnan gondoljuk ezt? Mi jogon? És mégis ezt gondoljuk – s -250- ez a gondolat a legbujább termékenységű megtalálása volt az emberiségnek. Ezzel a vakmerő feltevéssel merészelt soha embert nem látott mezőségekre rálépni, s oly biztossággal járni-kelni rajtuk, mintha otthon volna. S itt is a szemesnek, azaz hogy a szemtelennek állt a világ. Egy new-yorki siheder mulatságból megtette, hogy egy darab revolverrel benyitott kocsmákba, vasuti kocsikba, tánczvigalmakba s elkiáltotta: hands off, föl a kezeteket! – s az emberek rémülten tartották föl a kezüket, s ellenkezés nélkül hagyták kiszednie tárczájukat és órájukat. Így imponált a minden egynek egy darab revolvere a világ minden dolgainak; rémülten hands offoltak, s hagyták magukból kiszedni legbelsőbb titkaikat. A siheder röhögve mesélte, csattanóul, mikor a rendőrség végre mégis lefülelte, hogy a revolvere azonfelül még töltetlen is volt. Lehet, hogy jő majd egy új filozófus, – a filozófusok a tudomány rendőrei – aki megállapítja majd, hogy a minden egy nem is igaz; olyan revolver, aminek nincs magja. Ám jöjjön, mi már kirevolvereztünk vele minden kirevolverezhetőt, -251- s az egér s a nyul meddő ahhoz képest, amily termékeny volt a tudományok számára ez a vakmerő, ez a szemtelen, ez a semmitől meg nem okolt feltevés!

A tudomány éppoly fantasztikum, mert fantázia és kitalálás dolga, mint a hivatalból képzelet dolgai: a művészet, a költészet. A tudomány is lutri, melyben a ternót, az igazságot, meg kell álmodni. Hányan pusztulnak ki minden vagyonukból és reményükből, mire végre beüt a szerencse! Az a szegény szerumos Marmorek majd hogy el nem pusztult bele, mert úgy látszik, hazardra játszott. Behring a bölcs játékosok közül való, akik szisztéma szerint játszanak, szívósan, türelmesen, csüggedetlen. De azért ő is csak játszott, és játszott Koch is, és játszanak még azok is, akik papiroson biztosan számítják ki a repülőgépet, megdönthetetlen és teljesen kipróbált mathematikai és fizikai igazságokat alkalmazva. Akármily tudatosan keresik is e csodaszerszámot, mégis -252- csak megálmodni fogja valaki, és csak akkor lesz meg. Tiszteljük az álmodozókat, mert minden jó tőlük való.

A tudományos genialitás igen relativ valami. Az ember, mint tudós, akkor botlik legnagyobbat, mikor legnagyobbat lép. Bizonyára roppant lángelmék voltak azok az az első régiek, kik a földet tányérnak vagy korongnak kezdték elgondolni, mely a mindenségben lebeg. Hasonlóképpen lángelme lehetett, akiben először vetődött föl a kérdés, hogy igen ám, de akkor mi támasztja meg e tányért, hogy le ne zuhanjon a semmiségbe? Ám ugyanezen első és második számu lángelmék továbbgondolás nélkül és teljes kielégüléssel nyugodtak meg abban, hogy e tányért egy irdatlan nagy elefánt tartja a hátán, – s csak nagy sokára jutott eszébe egy harmadik számu lángelmének, hogy hát akkor az elefánt min veti meg a lábát?

Olvasás közben áll meg legjobban az ember esze az emberi ész fogyatékosságán. Mert ha a szamarak: szamarak, az nem csoda. De a legélesebb, legtudományosabb elmék néha csodálatosan, nevetségesen, érthetetlenül meghibbannak. Egy kitünő itéletü szocziologus, Achille Loria, hidegvérrel írja le a következő mondatot: «… Spencer abbeli állítását, hogy az emberi társadalomban is igazolódik a legalkalmasabb megmaradásának általános törvénye, durván megczáfolja a valóság legegyszerűbb megfigyelése, mely azt mutatja, hogy a létért folyó küzdelemben nem a legjobbak győznek, hanem a legravaszabbak, a leghitványabbak, a leggazdagabbak…» Ime: egy éleseszű, mély gondolkozásu tudós, miközben nemcsak ismeri Spencert, hanem tovább is gondolkozik rajta: összevéti egymással az alkalmas és a jó fogalmát, s elcsodálkozik azon, hogy a létért való küzdelem nem folyik a lovagiasság szabályai szerint. Holott a legalkalmasabb megmaradásának törvénye annál megtámadhatatlanabb, mert tulajdonképp pleonazmus, s az egész darwin-spencerei elmélet -254- minden külső, induktiv bizonyíték nélkül levonható logikai kifejtése, sőt tulajdonképp, mondom, pleonasztikus körülírása a megmaradás fogalmának, mert hiszen ami megnem maradt, az nem volt alkalmas arra, hogy megmaradjon, megmaradni csak az tud, ami alkalmas arra, hogy megmaradjon, s ami nem alkalmas a megmaradásra, az nem is maradhat meg. Ezt megérti minden parasztgyerek, de Loria, aki megérti Comteot, Marxot és Spencert, ezt nem érti meg, s mérni akar (mert hiszen törvényeket akar megállapítani) olyan minden korban s minden helyen más és egyre változó és mindennek inkább, mind mértékegységnek való fogalommal, mint aminő az erkölcsi jóság és derékség. S az a nevezetes, hogy Loria ugyanakkor esik ebbe a tévedésbe, mikor ugyanazt a Spencert czáfolja és támadja, aki ugyanígy összevétette az életrevalóságot az erkölcsi derékséggel.

De botlik Spencer egyébkor is. Az ő szintetikus filozófiája elején egy éleseszű -255- rész a vallás és a tudomány határairól és végső gyökérszálainak találkozásáról szól. Azt mondja: a tudomány csak érzékeink szolgáltatta adatokat fog össze törvényszerűségbe; hogy mi van vagy hogy van-e valami ez adatok alján, az előttünk megismerhetetlen, arról csak hitünk lehet, nem tudományunk. A vallás legvégsőbb gyökere pedig szintén az, hogy a dolgok végső okát nem tudjuk megismerni – s ezen épül a vallásos hit. Itt találkozik hát a vallás a tudománynyal, itt válnak el egymástól, s itt kezdődik a vallásnak életre való jogosultsága.

Ha ezt olyan valaki mondaná, aki egyébként a vallás és a hit keletkezésével és fejlődésével nem foglalkozott: akkor sem volna igaz, de szép, s ezért megbocsátható tévedés volna. De Spencer! A szocziológus! Az agnosztikus Spencer, aki a leghalálosabb csapásokat mérte a gnosztikus tudákosságra, mely abban a képzelődésben ringatódzott hogy megismerheti a megismerhetetlent! Spencer ne tudta volna, hogy akármit mondanak a teológusok, mikor szegények a vallást -256- össze akarják egyeztetni a tudománynyal: ez az összeegyeztetés egyenesen azért lehetetlen, mert a vallásos hitnek éppen az a lényege, hogy a megismerhetetlent megismeri, a megérthetetlent megérti, a megoldhatatlanra magyarázatot ád, még pedig az érzékek adataiból naivul összeszerkesztett magyarázatot. A Szentháromság titka, melyben egyszer három az egy; a feltámadás, melyben a halott él; a mennyország, mely elfér ugyanott, ahol tudom, hogy levegő van s a földhöz hasonló sok csillag: mind nem érthetlenség, hanem jól megértett s a szabályt szentesítő kivétel az érzékeken innen való világ rendjén belül, amelybe folyton bele is vonatkozik, olyan következésekkel, melyeket az érzékeken innen való világ rendje és törvényszerűsége szab meg. A teológia, mikor azt mondja, hogy az isten lénye megismerhetetlen, tudva vagy tudatlanul téved, mert ezt a lényt igen jól ismeri, ez a lény emberi lény, aki a többinél sokkal szabadabban mozog a fizika törvényei közt. A vallásos hit tehát nem megfelelője vagy hasonlója vagy párhuzamosa, hanem ellentéte, -257- ellensége, felfalója a tudományos hitnek, – s a vallás már gyökerében is az, ami koronájában: naiv, primitiv vagy képtelen magyarázata ugyanazon dolgoknak, melyeket a tudomány vagy másképp magyaráz, vagy megmagyarázhatatlannak állapít meg.

Furcsa elgondolnom, hogy unokám úgy gondol majd az én mai tisztult, tökéletes, előitélet, elfogultság s tudománytalanság nélkül való tudásomra, ahogy én gondolok az alkímiára.

Megszokhattam volna, elég gyakran megesik, de azért még mindig bizonyos megilletődés fog el, ha a mi utczáinkon japán vagy amerikai embert látok. Emberkerülő létemre ismerkedni próbálok velük; kiváncsi vagyok rájuk – félek: kiváncsibb mint ők miránk, mert ők nyilván ugyanúgy járnak-kelnek és vizsgálódnak nálunk, mint Bécsben, Londonban, vagy Párisban, vagyis úgy, ahogy én járok-kelek Münchenben vagy Velenczében; otthonosan, megszokottan, -258- idegen színre festett határsorompókon át és idegen beszéd berregése közben is tartva a jussom e világra, mely az enyém, mert megértem, s fejlődése nem sujt le, nem aláz meg, nem tesz kisebbé és nem kerekedik fölém, mert már beleszülettem. Így élnek majd gyermekeim is, figyelem és elmélázás nélkül, telefonnal, lifttel, villamos vasuttal és Auer-fénynyel, mert ez az ő számukra mind oly készen talált természetesség, mint a levegő, a szabályozott Dunasor, vagy az én számomra volt a vasút, a telegráf s a váczi utcza. De én, ki nem vagyok öreg ember, még ismertem és koppantóval vidítgattam a faggyú-gyertyát; még iskolai dolgozatot írtam a Rudolf királyfi házasságát ünneplő kivilágításról, melynek tündéri fénye nagyobbára viaszos mécsekből fakadt, s város csudája volt, közben, a lánczhídon sistergő két villamos ívlámpa. Az én szemem még most is gyuladt első kávéházi éjszakáim ugrándozó gáz pillangóitól, s estéről-estére ujra kiélvezem a nappali világosságot, melylyel a mai világítás nagyobb utczáinkat elönti. S viszont akármennyire -259- kiélvezem a mai tehnikát: egy csöpp ellenséges indulat is lappang bennem iránta. Ha a lift nem jár, s gyalog kell felkoczognom a negyedik emeletre; ha Svájczban, Tirolban, vagy Norvégiában szekérháton kell utaznom; ha összeveszek a telefonos kisasszonnyal s hordárra szorulok: kényelmetlenségemben is az a fajta elégtétel fog el, amit a házmesterleányból lett primadonna érezhet, ha négyszemközt pletykál az öltöztető-asszonynyal. Az automobilra, mely még csak a leggazdagabbak fényüzése, azzal a vágyakozó lemondással nézek, ahogy nagyapáink néztek a fürdő-szobás palotákra vagy a privilégiumos törvényhozásra; kivánkoztak is bele, de egyben elfogódtak is arra a gondolatra, hogy valaha itt belül kerülhetnének. Fiaink már unatkozni fognak az alkotmány sánczain belül, mint ahogy gróf Goluchowsky Agenor unatkozik az udvari bálon, mert idegeiben egy bevájódás sem súgja, amit az ilyen bálba került bécsi szabóval kiáltatott az elfogódás: «Dobjatok ki, mert csak szabó vagyok!»

Az emberöltő, mely alatt a mi nemzedékünk fölserdült, a tehnika száguldó haladásával mérhetetlenül átalakította a világot. Annyira gyors e haladás, hogy őseinknek sokkal lassúbb fejlődési menetéhez szokott idegeink alig tudnak vele lépést tartani. A XVIII. század végétől fogva, mikor a gépek uralma megkezdődött, akkora különbségek támadtak, vagy a régi különbségeknek olyan fokozódásai, amekkorákat a régi világ nem termelt, őseink nem ismertek. El lehet mondani, hogy a mi kulturánkon s időkorunkon belül, tehát Európában és ezer éven át, kevéssel ezelőttig a fiatal s az öreg ember világnézete közt nem volt sokkal nagyobb a különbség, mint a hetven év előtti s utáni divatok közt. Mint ahogy a lyány a nagyanyja menyasszonyi ruhájában léphetett oltár elé, az unoka is élhetett a nagyapa tanácsaival, mert egyazon világról nagyobb vagy kisebb ismeret és tapasztaltság különbsége volt csak közöttük. Ma nem élhetünk nagyapáink tanácsaival, mert ők maguk mondanak le róla, csüggedten és elfogódottan, hogy minékünk tanácsot adjanak. A fejlődésnek -261- az a szédületes száguldása, mely most nem pár évről pár évre, hanem olykor öt évről öt évre is teljesen átalakítja a világot: megfélemlíti és letorkolja a mai embert, kit, mire megvénül, alapjától tetőzetéig más világ vesz körül, mint amilyet ő harmincz esztendős koráig megismerni s megérteni tanult.

A mult század elejéig a két legnagyobb zökkenő, amin Európa átesett, előbb a renaissance volt, Amerika felfedezésének, a könyvnyomtatás és puskapor feltalálásának nagyjában egybeeső jelenségeivel, majd meg a gépeknek a XVIII. század végével megkezdődő uralma. Ma, el lehet mondani, a géptehnikán belül egy-egy találmány, a gazdasági és társadalmi szervezkedésen belül egy-egy intézmény magában is olyan jelentőségü és hatású, mint általában volt Amerikának felfedezése s a gőzgépnek kitalálása. A negyven év, mely alatt az ember férfiból aggastyánná vénül, hat-hét ilyen egyetemes változást és fenekestől való átalakulást -262- is teremt, s e hat-hét közön át a mai hetven éves ember nem érezheti már oly biztosan a mai világnak az 1860-adikival való szerves összefüggését, mint ahogy egy 1540-beli öreg úr biztosan és világosan láthatott az ő tizenötödik századbeli szemével.

Mi magunk fiatalabbak is: csak lélegzetelfulva tudunk lépést tartani a saját magunk teremtette fejlődéssel. Idegeink, melyekbe még gyermekkorunk világának képe van belevájódva, szinte lebeszélnek arról, hogy ebbe a nagyuraságba bele merjünk ülni, s oly természetesen s magától értetődően tartsuk rá jussunkat, mint arra a világra, mely születésünkkor vett bennünket körül. Ez bizonyára általános emberi vonás, és minden időkben így volt – s minden idők reformátorai s megváltói előtt legfőbb akadályul a rabszolga-konszervativság állt, melylyel a fölszabadítandók a lelkük mélyén maguk sem tudták teljesen átérezni szabadságra való jogaikat.

Ám ez a jelenség semelyik időben nem ütközött ki oly gyakorta, mint most, mert -263- az átalakulások soha oly gyorsan, mint most. Én, a modern gondolkodású, világpolgár hajlandóságú, s magam is még nem rég gyerek-ember: nem tudom utczáinkon elfogódás nélkül látni a japán tanulót, berlini fogadóban a kinai követet, és, akárhol utazom nyaranta, az amerikai inváziót, – mert az én gyermekkoromban az átlag ember előtt még mesevilág volt Japán és Kina, s mérhetetlen messzeség volt Amerika. Hiába tudom, hogy ma Japánba nem nehezebb eljutni, mint volt száz esztendő előtt Madridba, s a Budapest–New-Yorki rövid utat hiába tettem meg magam is – én, aki megismerő vágyammal s egyvérből valóságunk átlátásával átölelném az egész világegyetemet: idegeimben még mindig nem értem meg eléggé ehhez a már mindenek számára hozzáférhető, testünkből kiinduló térmértékünk, élettartamunkhoz tapadó időmérésünk számára is hamar átfogható földgömbünkhöz, mert én még olyan napokban születtem mikor a középeurópai számára oly magától értetődő volt, hogy sohase jusson el Japánba, mint ahogy unokáink számára az lesz magától -264- értetődő, hogy ne jussanak el a holdba vagy a Mars csillagba.

Azonban: az amerikai s a japáni számára már ma is máskép áll a dolog. A mi természetes konszervativságunkon túlnő az ő természetes forradalmiságuk. A minket elkábító tehnikai fejlődések javarészt Amerikában támadnak – s mint a bort s a ruhát, e szédületes építmény számára a megfelelő kulturális alapot is Európából kell áthozniok s alája építeniök. Japán pedig abban a páratlan forradalomban, melylyel a mult század harmadik harmadában egy csapásra átvette a mi egész fejlettségünket: mint egészet vette azt át, egy roppant megrázkódással, míg mibennünk annak minden egyes részlete külön-külön okoz ily átmenetbeli rázkódást. A japán számára az európai kultura beözönlése óriási, rettenetes meglepetés lehetett, s nehéz lehetett átértenie, még nehezebb átéreznie, hogy erre őneki is joga van. Ám azóta aztán semmi ujság sem lepi meg, és mindegyikre ráteszi kezét. Ingadozásunkat -265- s huzódásunkat, melylyel habozunk birtokunkba venni azt, ami a mienk, lebirja az ő példájuk, akik könnyed természetességgel vesznek birtokba minket, s mosolyogva biztatnak, hogy, követve őket, vegyük mi birtokba őket, ahogy azt a mai tehnikai fejlettség és gazdasági kialakulás nemcsak megengedi, de lassankint meg is parancsolja. Míg a mi diligeanceon járó eszünk számára nagy dolog, hogy, mint háromszáz esztendő előtt, ma is misszionáriusokat küldjünk Kinába és Japánba: a gyorsvonaton járó amerikai fejlettség már magára a legkonszervativebb európai alakulatra, a katholika egyházra is tartja a jussát, s olyan új áramlatokat kavar fel benne, melyekhez képest, úgy lehet, a reformáczió csak gyenge kisérlet volt. A new-yorki ember, ki nyaralni Svájczba és fürdőzni Osztendébe jár, a japáni ifjú, ki tanulni átszalad Európába s Amerikába: olyan lehetőséggel él, mely ma már valójában a mi számunkra is megvan, s az ő csábításuk végre is rá fog bennünket venni, hogy mi is így cselekedjünk. Úgy Amerikának, mint Japánnak egész Európában -266- elhintett szervezetei ezerféle csalogatással környékezik meg az európai embert: ingyen hajókkal, kongresszusokra való meghivásokkal s világkiállításokkal, hogy ne tartsa a maga kicsinysége számára túlságos tágnak ezt a földgolyót, sőt inkább érezze szűknek a maga jogos világpolgársága számára. Japánnak s Amerikának már nem csakis egy, egyetlen egy olyan Türr Istvánja van, aki e földön bárhol kiköt, mindenütt vannak kedves, személyes jó barátai, s ez nem elhalaványítója, hanem inkább felfrissítője az ő magyar érzésének, hazáján való csüggésének, vérei iránt való szeretetének.

A kozmopolitaság, melylyel fiaink már büszkén tartják majd jogukat erre az egész kerek világra, nem lesz (legalább nem ez lesz) megölője a nemzeti egyéniségeknek. Ha egyéb fejlődési szükség meg nem ingatja a nemzeti kategoriát: a kozmopolitaságtól épúgy tovább fejlődhetik, mint ahogy soha az egyes ember szabadsága, egyéni különségének érzése és tisztelete akkora nem -267- volt, mint a mi egyre jobban szoczializálódó időnkben, mikor az embert mindinkább áthatja a tudat, hogy nem szégyen keréknek lenni a társas élet gépezetében. Erre is példát a már ma kozmopolita japánok és amerikaiak mutatnak, kikben nemcsak magukban lobog a legbüszkébb egyéni, faji és nemzeti öntudat, de a legfinomabb érzékkel, a legnemesebb gyengédséggel értik meg, tisztelik és találják természetesnek az európaiaknak ebbeli olyan különbségeit, melyeket mi egymással még véres harczokban is alig tudunk elismertetni. Akárhány köztünk időző amerikain észrevettem, hogy minden fáradság nélkül s fontosságának teljes méltánylásával tudja megérteni a mi Magyarországunk közjogi helyzetét és igényeit, melyeket némettel, angollal, franciával vagy stájer emberrel nem igen tudunk megértetni. Viszont származásánál fogva vallásos és pártember létére sehogy sem tudta megérteni, hogy, míg alapjában istentelenek vagyunk s politikai nézeteinkben is ingadozók, miért gyülöljük és üldözzük egymást vallásunk és pártállásunk miatt? Míg mi európai nemzetek egymás utánzásától -268- nemzeti egyéniségünket féltjük, a japáni inkább azt tudja, hogy nemzeti megmaradását a könnyüségnek köszönheti, melylyel hajdan az egész kinai kulturát átvette, s ma mindenestűl az európait teszi ennek helyébe. Azt tartja, hogy minden az övé, ami a másé – mi még a magunkét is félve kerülgetjük. Ebben áll a mi öregségünk a tengerentúliak fiatalságához képest, s csak fiainkban fogunk hozzájuk fiatalodni.

Ó, mindnyájunk apja, Renan! Nagyságodat csak akkor látom igazán, ha a jó, derék, okos, becsületes, bátor, felvilágosodott, éleseszű és mindentudó David Friedrich Straussot olvasom. Az ő nagy biztonságában micsoda korlátolt bugris volt ő hozzád, bátortalanhoz képest, s az ő mindentudása mily tudománytalan a te mindent megértésedhez képest! Te keresztény pogány voltál – ő szabadgondolkozó mucker.

Az atheista imája: Édes jó istenem, művelt és tudományosan gondolkozó ember létemre magától értetődik, hogy nem hiszek benned. De, remélem, nem veszed rossz néven?

Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz, mint mást megemészteni. Erőnek lenni annyit tesz, mint más erőt lebirni. S ha ez így van: hát nem volt igazad, derék Proudhon, igazad még úgy is, ahogy nem gondoltad? A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém egyéb, mint amit lopok?

Tudós és lelkes könyvet szeretnék, ily czíműt: Állati iparkodás és kézművesség. Takács írná meg benne a madarak fészekrakását, a hernyók gubószövését, mérnök és építész az odvakat, a barlangokat, a víziműveket, amiket a hangya, a méh meg a -270- hód épít – és így tovább. A természettudós pedig felkutatná e kifejlett iparok kezdeteit, első nyomait és továbbfejlődését alacsonyabbrendű és osztályú állatoknál, s azokon kezdve e fejlettekig.

A legrégibb időbeli primitiv eszközökön az a legfeltünőbb, hogy mennyire nem primitivek. A legeslegrégibb barlanglakó kőbaltája sem olyan, hogy én, fejlett, mai s kézi ügyességben is gyakorlott ember nagy vesződség és türelmes gyakorlat nélkül egyre-kettőre meg tudnám csinálni. Ez maga is bizonyság arra, hogy a kor előtt, melyből első emberi emlékeink valók, már mérhetetlen messze időkben kellett embernek élnie a földön. Elvégre az első felragadott hajítókőtől az első tudatosan lehasított kőig, az első mesterségesen lecsiszolt kőtől az első nyélre kötözött vagy éppen a nyél számára átfúrt kőbaltáig nem lehetett rövidebb az út, mint ezektől a baltáktól a szedőgépig s a Krupp-ágyúig.

A czivilizáczió semmivel sem természetellenesebb, mint az ősállapot; a világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott.

A világon csak egy dolog természetes: a csoda, mert ezen nem kell tovább gondolkozni.

Nagy gyönyörűség az álom s nagy jótétemény. Az a mély álom is, melyhez akaratomnak köze nincsen, és zsarnoki fenséggel emelkedik túl tudásomon s tapasztalatomon. De még szebb a hajnali álom, ez az édes kaczérkodás az ébrenléttel, ez a derengő hajnala az értelemnek, mely, mielőtt egészen elfoglalná a kormányszéket: bibort, aranyat s mámoros szellőt küld maga előtt megvesztegető hirmondókul. Még ringatódzom az álom hullámain, de kezemben tartom már a kormányszalagot. Édes csalódásban valóságnak érzem még, ami csak káprázat, -272- de már magam szabom meg, hogy mi kápráztasson. Van eszem, hogy olyasmit válasszak, amit szeretek, s ó mily öröm, éppen csak ennyi eszem van! Az a kárörvendő több, mely egy óra mulva már pihent erővel mondja rá mindenre, hogy: szamárság, hiúság, képtelenség, lehetetlenség – az még nem mer előkerülni. Az majd csak együtt jön a kisérettel, mint ahogy a királyok sem küldik előre a hóhért.

Átélni amit akar – egy embernek ha jut milliók közül. Ez bizonyára a legjava jó, de csak az akarat geniejeinek osztályrésze. Az akarat talentumainak be kell érniök félsikerekket s fél boldogsággal. De vannak s számuk egyre gyarapszik, betegei is az akaratnak, kiken még a véletlen szerencse sem segíthet, mert ami csöpp cselekvőképesség akad bennük, mind arra fordítják, hogy az isten szerelmére valahogy el ne érjék azt, amit megkivántak. Micsoda vígasztalan élet volna az övék, ha kárpótlásuk nem volna, De van. Ugyanaz az ellenhatás, mely a beteg tüdő kavernáit megtölti reménységgel, az akarat hiányosságait kifoltozza álmokkal. -273- Csak szemüket kell lehunyniok s menten tudnak akarni, – akarni oly hatalmasan, hogy e roppant hatalom előtt, mint a vihar előtt a palánkok, sorra ledőlnek az élet akadályai. Ez az akarat ronthat s teremthet száz világot, egy kávéház sarkában vagy egy hintaszék öléből. Ezek a világok oly tökéletesek, hogy a Daniel Defœ leltározó képzelete sem találna bennük hiányosságot. S ezek az emberek oly föltétlen urak, hogy az ő országukban ellenzék nincsen. Szamárság, hiuság, képtelenség és lehetetlenség arrafelé ismeretlen, elköltözött, meghalt. Ó szép világ, ó gyönyörűséges világ, örökös hajnali álom!

Ó képzelet, jövel s hazudj nekem. Hazudj amennyi csak beléd fér, amennyi csak belém fér, hazudj még ennél is többet: vágyam, hitem, éber álmom menten valóra váltja. Meg kellene vakulnom a sötétségtől, ha te világot nem gyujtanál; el kellene tikkadnom, a hosszantűréstől, ha te a czélt előlegbe nem adnád. S a világtól is meg kellene undorodnom, -274- ha te nem szépítenéd. Nézd, az eszemet guzsba kötöttem – ó, most hazudj, hazudj, míg föl nem szabadul!

Nem akarok megállani ott, ahová az öt érzékem tilalomfát állított. Nincs türelmem megvárni, míg fölfedezik a messzelátót, a nagyító üveget, a Carnot-féle tételt, az energia megmaradását, az æquivalentiát, a csillagködöket s az idegek elektromosságát. A feleleteket is szürkéllem, amiket eddig kaptam – túlságos egyszerűek, túlságos természetesek, semmi csudálatos nincs bennük. Az én lelkem pedig csudára szomjúhozik; nem szabályra, hanem kivételre. Vagyis, prózában – ha a tudós azt mondja: nem tudom, nem is fogom megtudni, hogy van-e valami és mi az érzékeimen túl, én bizony meg nem várom, míg ő kitudja, hanem előre megmondom neki, hogy ott nem lehet más, mint a jó isten meg azok az áldott jó kis angyalok. Továbbá azzal sem érek sokat, ha a tudós elismeri, hogy mindennek van oka s a mában okvetlen megvannak a holnap magvai, de a közbeható és módosító erők oly teméntelen sokfélék, hogy -275- ő nyomon nem követheti valamennyit s így sem a multat, sem a jövendőt nem számíthatja ki belőlük. Én bizony nem várok, míg ő mégis kiszámítja, hanem egyszerűen kivetem a kártyán, hogy mi volt tegnap s mi lesz holnap. S aztán, ha elrémülök azon a gondolaton, hogy én, én! én!! én is meghaljak s belőlem ne maradjon semmi: túlságos szürke nekem az a megnyugtatás, hogy ne féljek, élni fogok műveimben, gyermekeimben, az utódok emlékezetében, a cselekedeteim maradványában, a levegő szénsavában, az anyaföld nitrogénjében, a bab foszforjában s a spódium-gyár osztalékaiban. Ha ellenben jön egy jó és derék ember, és biztosít afelől, hogy ne féljek, mindenesetre tovább fogok élni, egyelőre csak lélekben, de később még testben is – ez annyira biztató perspektiva, hogy ennek fejében szivesen elengedem neki a bizonyítékokat. Vigye el az ördög a bizonyítékokat. Hiszek neki, mert szeretek neki hinni.

De hát még ha bizonyítékkal is szolgál. Hátha belenézek a kútba, s a vize sötét tükrén valóban ott látom ragyogni a szent Szüzet, karján az ő drága gyermekével. S ha kivetem a kártyán a jövendőt, s a jövendő valóban úgy következik be, mint a kártya mondta. S mikor ujjamat ráteszem az ezüst forintosra, az valóban elkezd kalandozni az ábéczében. S ha elmegyek Lourdesba s valósággal meggyógyulok. Mindezek megtörtént valóságok, amiket a tudós magyarázhat halluczinálással, autoszuggesztióval, véletlenséggel, öntudatlan idegmunkával, izomrángással, de folyamatukat épp oly kevéssé tudja, ma még, bebizonyítani, mint akár a pap vagy a spiritista. Egészen rajtam áll, kinek higyjek inkább: a papnak, a tudósnak, vagy a spiritistának.

De nem is kell mindig tudománytalanul gondolkoznom. Az az állítás, hogy a gondolat csak olyan váladéka az agynak, mint a nedvek a mirigyeknek, s hogy a lélek külön egyénisége és élete ennek folytán lehetetlen: -277- valósággal tudománytalanság, mert alaptétele hamisság. Egyszerűen nem igaz, hogy a gondolat olyan váladéka az agynak, mint a nedv a mirigynek, s a mai tudomány még a mirigyek munkájával sincs egészen tisztában, nemhogy az agyvelőét tisztán látná s általában az életet átértené. Ellenben a legszigorúbb tudományosság szerint is a priori semmiképpen sem lehetetlen, hogy vannak a világon olyan valóságok, entiák, existentiák, amiket mi érzékelni nem tudunk. Sőt a priori ez a valóbbszínű; a természetről az ő kábító sokféleségében nem szabad föltennünk azt a szegénységet, hogy teremtő munkájában ott állt meg, ameddig a mi érzékeink terjednek. Vagyis a test nélkül való lélekből egy rész: a test nélkül való valóság már nem lehetetlen. De tovább is, a hipnózis és a szuggesztió csudáin túl, a tudomány, a legkomolyabb tudomány is kisérletekkel állapította már meg az érzéklet kihelyezésének lehetőségét, mikor például egy viaszgolyóbist szúrok meg tűvel, s a betegem ujja sajog és vérzik bele. Ime tehát a második lehetőség: a léleknek a testen túl való helyezkedése. Vegyük -278- ehhez harmadikul a telepatiának s a doppelgängereinak egypár hitelesnek tetsző meg nem czáfolt, de viszont a mai tudománynyal meg nem magyarázható esetét: ez olyan három alapkő, amelyre kinek-kinek izlésétől, hajlandóságaitól, tudásától s lelki fegyelmezettségétől függ, hogy mit építsen. A lélek halhatatlansága nem következik belőle, de az sem, hogy a lélek a testnek egyszerű váladéka. Nem következik belőle, hogy a Petőfi Sándor lelke éppen ezüst forintosokat válasszon ki a megnyilatkozásra – de viszont az sem, hogy akár mi valaha ne találjunk módot a lehetséges testetlen valamik tudomásulvételére, akár ők ne, hogy velünk az ő valóságukat tudassák. Vagy nincsenek-e fénysugarak, vegyi sugarak, amiket mi érzékelni nem tudunk, de kieszeltünk gépeket, melyek helyettünk megmérik őket? Nincsenek-e agentiák, melyeknek valóságát meg nem értjük, de hatásaikból vissza tudunk rájuk következtetni? Minden lehetséges, csak nem mindennek találtuk meg a nyitját.

Abban talán mindnyájan megegyezünk, hogy a sakk, legyen bár még oly elmés, finom és érdekes játék is, semmi veszteségét nem jelentené az emberiségnek, ha kimaradt volna életéből. Elvégre a művészet, ha csak szép játék is, legalább üdít és mulattat mindenkit, akinek érzékei vannak. A tudomány, ha még oly elvont is, bizonyos kiváncsiságainknak ad táplálékot. Még a sportok is legalább frissítik a testet, s megszerzik képességeit némely ügyességekkel. A sakkjátékkal nem jár semmi efféle mentség. Kimerítőnek kimerítőbb a legelvontabb tudományos munkánál, s az emberét, aki mesterségül míveli, hamar belesodorja a félőrültségbe. Viszont haszna sincs semmi, még annyi sem, hogy, mint némelyek állítják, az elmét élesebbre köszörülné. Nem, inkább megbénítja az elmét, mikor leköti egy fixa idea számára; élesíteni pedig nem élesíti, mert a sakkember nem lesz, hanem születik, nem tanul, hanem készen pattan elé a Jupiter homlokából. Aki valamely sportban edzette izmait, másutt is hasznát veheti fürgeségének s rugalmasságának. A speczifikus -280- sakkgeniek elméje minden más téren terméketlen, s úgy vagyunk velük, mint az ugyancsak misztikus számoló-geniekkel, kik már négy éves korukban fejből számolnak gyökökkel és logaritmusokkal, de még harmincz éves korukban sem viszik annyira, hogy tisztességes és rendes kettős könyvvitelt nyugodtan lehetne gondjukra bízni. Egészen bizonyos, hogy azok a sakkgeniek, akiket egyre a Napoleonokkal s a Moltkékkal méregetnek össze, még őrmesternek sem volnának valók, nemhogy hadvezérnek. Vigyázzunk itt a megkülönböztetésre: megtörténhetik, hogy a nagy írók, hadvezérek, zenészek vagy mérnökök közt kitünő sakkjátékosok akadnak. De ezek a sakknak még oly magas fokon is mindig csak dilettánsai maradnak, ellenben sohasem történt meg, hogy az igazi sakkosok, a speczifikus sakkgeniek valami egyéb téren és főképp valami produktiv formában ki tudták volna mutatni az ő kombinativ, következtető és elrendező geniejöket. Nem, az ő genijök csakis ebben a vérlázítóan meddő gyerekségben nyilatkozik meg, hasonlatosan ahhoz a szerencsétlen -281- emberhez, akit Párisban egyszer pénzért mutogattak, s képességeinél fogva valóságos kormányozható donjouannak kellett volna lennie, de soha szerelmi ügyei nem voltak s utódok a nevét nem fogják viselni.

A számoló s a sakkozó genie ebbe a kategoriába tartozik: a túltengések patológus esetei közzé – s ha a pajzsmirigy túltengésével, a golyvával, még eddig nem is büszkélkedett senki, igenis voltak már fogművészek, akik az állkapczájukkal hintáztak, struczemberek, akik üveget ettek, hajgeniek, akik fürtjeikkel mázsákat emeltek, bőrgeniek, akik a kés nyomán nem véreztek, – s a természet, mely nem ismeri el a mi mesterséges megkülönböztetésünket test és lélek között, így terem sakkgenieket és számológenieket is, kiknek kombináló girusuk vagy isten tudja micsodájuk teng túl ilyen betegesen. Az elmének e golyvája nemcsak a számoló s a sakk-genie képében jelentkezik a betegségek történetében. Közel rokona a szkolaszta genie, melynek megdöbbentő példáit mutatja a talmudisták s a jezsuiták rettenetes kazuisztikája, s általában a jognak -282- s metafizikának története. Itt is, mint ott, az elme legszebb képességei meddő játékba fogultak, teljesen elveszítve érzéküket a valóság s a komolyság iránt. Itt is, mint ott, ugyanazon nagy lelki erőknek teljes képtelensége a reális munkára – csakhogy míg a számoló genie Frankl Izidorokat egyszerűen elküldik a hivatalból, ahol rosszul vitték a könyvet: a Sanchezek, sőt még a lángelméjű megsejtő Hegelek kieszelései is beteggé tettek egész nemzedékeket.

A herbertek tragikuma nyilván abból sarjad, hogy, mint Schopenhauer jól látta meg, értelem és ebbe vágó tehetségek dolgában anyánkra ütünk, tehát ők is nem apjuk, hanem anyjuk örökösei, kik viszont, a szerelmi wahlverwandschaft tréfájából, rendszerint ellentétei, mert kiegészítői az apáknak. A herbert tehát, bizonyos külső és felszínes hasonlatosságon belül, apjával voltakép ellentétes egyéniség, kit azonban a megszokás, az utánzás és a közvelemény nyomása ugyanolyan munka elvégzésére s ugyanazon pálya megfutására -283- hajt, amivel s amin apja lett nagygyá. Pedig még, ha az apja művészi vagy politikai tehetségének egy darabja vagy akár teljessége netalán meg is volna benne: hátha nem örökölte apjának ötletességét, vagy kitartását, vagy izgató képességét, ami nélkül a tehetség tehetetlen?

Pedig, ebben az egyben bizonyos vagyok, egyforma egyéniségeknek agyforma a sorsuk, néha nevetségesen aprólékos részletekig. A világ s az élet egy csomó állandó erőhatás, melylyel szemben az egyéniség egy kis csomó ellenható erő. Mint a kalapos mértékvevő masinájában a rugalmas halcsontok: úgy nyomulnak felém az élet adalékai egyforma nyomással, s úgy helyeződnek el pontosan a koponyám hegyei és völgyei szerint. Egyforma koponyáknak egyforma a kalapellipszisük, s egyformán alakul életsoruk is.

Érdemes volna arravaló orvostudósnak kimérnie, milyen hatással van egy épkézláb s -284- jószervezetű harminczesztendős ember belső részeire, ha valami szerencsétlenség folytán például le kell vágni mind a két lábát? Bizonyos, hogy szive, tüdeje, gyomra: mind úgy fejlődött és alakult, hogy nagy tetemet lásson el vérrel, levegővel, táplálékkal, s az is bizonyos, hogy fele akkora testnek mindebből csak fele annyi kell. A kérdés tehát az, hogy 1., az operáczió után is a régi mennyiséget kebelezik-e be s a régi teljessegű munkát végezik-e ezek a szervek, s e túlfűtöttség nem árt-e a megcsökkent testnek, vagy 2., kevesebbet vesznek-e be s kevesebb munkát végeznek-e, s ez ekkor nem árt-e ezeknek a szerveknek, melyek nagyobb munkára szoktak?

Gyógyítani tulajdonkép szakasztott olyasmi, mint eczetet gyártani vagy sört főzni vagy káposztát savanyítani. Előttem egy vegyület: a beteg test. A föladat s a kérdés ez: mit kell ehhez a vegyülethez hozzáadnom, vagy mit kell belőle elvennem, hogy olyan folyamatot -285- indítsak meg benne, melynek vége egy más vegyület: az egészséges test?

Az egészségi, főkép étkezésbeli szabályokat sem lehet generalizálni. Még bizonyos klimák alatt sem, mert nemcsak a mai s az azon helyt való klima szerint kell igazodniok, hanem hajdan való klimák szerint is. Nyilvánvaló, hogy a ma Európában és Amerikában élő lakosság nagy része még nem nagyon régen származott át távol keletről és délről, s hogy számlálatlan nemzedékeken át szervezete kevés húsételen, kevés alkoholon s főkép növényi táplálkozással fejlődött. Ezek nyilván megkeserülik, hogy olyan világba csöppentek bele, melynek rendjét, szokásait és étkezése módját a mérhetetlenül hosszabb idők során húson és sörön nevekedett, és szervezetükkel ehhez a táplálkozáshoz alakult északi és nyugati fajok szabják meg.

Ha az antialkoholizmusnak nemcsak szándéka volna nemes, de alapgondolata is igaz -286- volna: az iszákos germán fajták ma rabszolgái volnának a józan latinoknak, s a Kelet bornemisza népei uralkodnának az italnak hódoló részeg Nyugaton. Pedig nem így van; a keleti népek tespednek, a latin népek hanyatlanak, a germánság uralkodik, sőt minden uralom eo ipso germán, mert még a latin népek arisztokrácziája is germán vérség. Tudományban, mesterségekben, sőt friss testi erőben az iszákos németség, angolság, amerikánus és skandináv míveltség vezérli a világot, nyers, középkori természetű terjeszkedő erőre pedig leghatalmasabb a pálinkaivó orosz. Általánosságban nem az az igaz, hogy a szesz ártana az emberiségnek, hanem az, hogy szüksége van rá, különben, a teljesen vad s állatnál is vadabban élő törzseket kivéve, nem is élne szeszszel. Hogy, ellentétben a többi állatokkal, él vele, annak az az oka, amiben az ember a többi állatoktól különbözik: a czivilizáczió. A czivilizáczió: védekezés a természet ellen; az emberi czivilizáczió: a körmön, fogon, szőrön, odun és csordán túl terjedő védekezés. Már most, úgy látszik: mentül több és jobb módokon -287- védekezünk a természet ellen, e módok annál jobban csökkentik egy természetes védelmünket: a testnek, hogy úgy mondjam, deszinficziáló képességét. A vad természetben nincs betegség; ott csak halál van vagy élet; a betegséget a czivilizáczió teremtette meg. Nincs benne kétség, hogy amit így a czivilizáczió révén ellentálló képesség dolgában veszítünk: aludt-tejtől pezsgőig, beteltől dohányig, máktól teáig azt akarjuk izgató szereinkkel pótolni – csakúgy, mint ahogy az influenzát konyakkal gyógyítjuk, a kolerát pezsgővel, melyek, ha nem egyenesen, hát közvetetlen ama hatások leküzdésére valók, melyek a szív verését gyengítik, gyuladásokat okoznak és így tovább. Az alkohol nem egyéb, mint a czivilizáczió ellen való orvosság.

Hát akkor kinek árt az alkohol? Megmondom: annak, akinek nem használ. Vagyis a teljesen kimerült, megmérgezett, védekező képességében végképp megrontott szervezetnek, kinek ebből az izgató szerből már akkora -288- adag kellene, mely viszont sokaságánál fogva teszi tönkre a szervezetet, amely, mint az egész természet, közép mennyiségekre van berendezve. (Ha példa tetszik: itt a melegség, mely, láz formájában, a szervezetnek automata orvossága, de bizonyos fokon túl gyilkos.) Árt továbbá azoknak, kik a szeszt olyan elegyben szedik, mely maga is kártékony, mint a romlott sör, festett bor, vitriolos pálinka. Árt az iszákos embernek, kinél azonban az ivás nem ok, hanem következmény – például a szívtágulásosnak. Árt a beteg vagy gyenge embernek, kinek sok egyéb is megárthat, akár a kenyér is, vagy, mint a szopós gyereknek, a csibehús is. És árt, főképpen, a mesterségesen beteggé tett embernek, kinek maga az élete módja kész betegség, mert baromi életet él, mely nem felel meg az állati szervezet egy föltételének sem. Ilyen baromi életet él, a mai társadalmi és gazdasági renden belül, majd minden munkás és szegény ember.

Érdekes megfigyelni: Jókainak és Mikszáthnak összes munkáiban nem esznek s nem isznak annyit, mint Dickensnél lépten-nyomon.

A weismannizmus képtelenség. Lehetetlen, hogy a szerzett tulajdonságok ne öröklődnének, mert lehetetlen, hogy a változások, melyek a test bármely részét érik, bármily lehelletszerüen, de mégis egész testünkre, egész szervezetünkre és ebben azokra a részecskékre is, ne hassanak, amelyekből az utód lesz. (Ezt az egész testünkre való hatást a mi Piklerünk mutatta ki megdönthetetlenül; Semon, az ő Mneme-elméletével, csak jóval utána következett.) Persze: ha megvágom az ujjam, azért a fiam nem születik sebhelyesen. De ha én is, fiam is, unokám is, és mérhetetlen időn át mérhetetlen sorban minden leszármazóim állandóan ugyanazon mód üljük meg a lovat vagy földön ültünkben sarkunkon guggolunk: bizony késő utódaink csámpásak lesznek, mint ahogy csámpásak -290- némely keleti népek, s ezt igenis szerezték és örökölték.

Émile Zola egyszer megvizitáltatta magát egy csomó doktorral, mind csupa válogatott speczialistával – s búcsú után a sváb legény nem örül úgy a visum repertum-ának, mint amily diadalmas elégtétellel tetette ő az ujságokba e vizsgálatok eredményeit. Különös eredmények, annyi bizonyos. A vörös kutyáról s a vörös lóról szóló általánosításon kívül nincs a gazságnak, az őrültségnek s a nyomoruságnak az a néphitben megállapodott vagy tudományosan kimutatott testi és lelki ismérve, amit a tudós urak a Terre iróján meg ne találtak volna. Aki végignézett e litánián, sok mindent nem érthettett meg. Nevezetesen azt nem, hogy a nyavalyáknak az az obeliszkje, akit Émile Zolának neveztek, hogy közeledhetett akkor elég jó testi, lelki és pénzügyi állapotban s minden mocsoktól ment előélettel az ő véletlenűl megszakadt életének gondolom hatvanadik esztendeje felé? Hogy van az, hogy, mint piromániásnak -291- illik, már két esztendős korában nem gyujtotta föl maga fölött a házat? Hogy van, hogy elsőfoku degenerátus létére nem bicskázta le játszótársait, nem ölte meg apját, később revolvert nem fogott tanáraira, majd, a nyomoruság napjaiban, kenyeret nem lopott s váltót nem hamisított; hogy ifjúkori kicsapongások nem vitték sirba, maga magára kezet nem fogott, valami jöttmenttel össze magát nem adta, és bombával mért nem robbantotta föl az akadémiát, mely oly konokul elzárta előle kapuit? S viszont: hány olyan ember sétál a Lipótmező egy árnyas kertjében, s hány olyan ember dolgozik a váczi fegyház bűzös műhelyeiben, aki talán szakasztott azokkal a nyavalyákkal és szakasztott abban az összetételben bővelkedik, mint amilyenek révén Emile Zola hivatalos próbával bélyegeztette magát elsőrendü degenerátus genienek: hogy van hát, hogy az egyik szelvényt hamisított, a másik kétszer házasodott, a harmadik lovat lopott, a negyedik zsidót gyilkolt, de egyik sem újította meg kora művészetét, egyik sem forgatta föl a világ irodalmát, -292- egyik sem nyomta rá belyegét a kritikára, s egyik sem lopta bele magát az emberiség gondolkodásába! S való igaz: Julius Cæsar, Nagy Sándor és Napoleon epilepsziás volt. De Gusztáv Adolf vagy Moltke vagy Bismarck nem volt epilepsziás, mégis legények voltak a talpukon. S nem bánom, Goethéről, a testi és lelki egészségnek eleddig példádlanul tökéletes harmóniájáról, egy-két inkább dichtungos, mint wahrheitos megjegyzéséből hadd következtesse Lombroso, hogy a nagy Goethének halluczinácziói voltak, s legyen bár igaz, hogy Homérosz vak volt, Shakespeare tolvaj és Musset alkoholista: mi tudunk egy elsőrendü geniet és igazi költőt, aki se nem lopott, se nem ivott, se nem halluczinált, sem a nyavalya nem törte, sem szeme nem volt rossz, sem esze ki nem hibbant, s huszonhét évet eleget élt arra, hogy a Petőfi Sándor nevet bevésse a művelt emberiség emlékezetébe. Hasonlóképpen nem tudok semmi rosszat sem Washingtonról, sem Franklin Benjaminról, sem Lessingről, sem Deák Ferenczről, s ha igaz is, hogy Helmholtz epilepsziás volt, az is igaz, hogy -293- Marx vasegészségben élt hetven esztendeig. Azokat a testi jegyeket, melyeket Lombroso a lángelmén, az őrültön s a gonosztevőn talál, nem találja meg valamennyin, csak egy bizonyos százalékukon, s én bennem él a gyanu, hogy, ha sorra vizsgálnák mindazokat az embereket, kik sem lángelmének, sem gonoszságnak, sem őrültségnek bizonyságát nem adták, ama sötét jeleket ugyanakkora százalékban lehetne megtalálni testünkön. Voltaképpen az egész kriminál- és geniál-antropológus evangyéliomból csak annyi marad meg igazságnak, hogy csakúgy, mint a fűszerkereskedők közt: a poéták, a hadvezérek s a nagy emberek között is vannak egészséges vagy beteg, okos vagy bolond emberek; hogy valamint a lélek egy a testtel, a bolondság is testi betegség; s hogy aki vállalkozik arra a koczkázatra, amit valamely bűntett elkövetése jelent, annak vagy a nyomoruság vette el az eszét, vagy sohsem volt helyén az esze. Az igazságok közt nincs rangkülönbség, s én bizonyára nem kicsinylem ezeket az igazságokat. De épp ezek kedvéért kell megállapítanunk, hogy minden lépés, amely ezeken -294- túlment, legalább mindeddig, vakmerő általánositás volt, tehát fölöttébb tudománytalan. Ugy vagyunk a genie s a bűnös testi tipusaival, mint a race-okkal, melyeket az avatatlan menten fölismer és ezer lelki, testi, gondolkodás és stílusbeli jellemzetességeit ismeri, – de mihelyt avatott szem nézi, ezek az ismérvek összefolynak, elhomályosodnak, kézzel foghatatlanná válnak.

Ha igaz, hogy a természetben nincs ugrás: az egészség s a betegség közt sem lehet ellentét, csak fokbeli különbség. A tárczám egy rejtett zsebében évek óta ott hordok egy keskeny kék szalagot, és ha magam vagyok, otthon vagy úton, víz hátán vagy erdő sürüjében: loppal kikeresem és bolond fővel csókolgatom. A szívem beledobban – ennyi az egész. De vannak emberek, akik számára efféle kis kék szalag vagy zsebkendő vagy czipellő minden lehetséges tekintetekben fölér azzal, akitől kapták – s ezek az emberek már betegek, és fetisista néven nyomorognak a Krafft-Ebing gyüjteményében. -295- Ha köhögsz a portól, mely tüdődbe jutott: a tüdővész első lépcsejére léptél, s a neuraszténia csak harmadik emelete a bágyadságnak, melylyel egy átmulatott éjszakáért fizetsz. S a bűn? Istenem: mindnyájan bűnösek vagyunk. Ha rosszkor vagy contremineben, s azokra gondolsz, akik haussera mentek: máris vétettél a tizedik parancsolat ellen; s ha Nizzában eltöftöföz melletted Irina Pavlovna herczegnő, ez a szőke abszurdum, ez a kékszemü lehetetlenség, s te a soha el nem érés dühével lábtoppanva fordulsz e tovarepülő de-már-ebből-nem-eszel után: máris megtetted az első lépést a felé a túlzott elragadtatás felé, melynek legfelső fokáról fegyházzal emlékszik meg a büntető törvény.

Bizonyára: a büntetőjog kritikája nem lehet elég erős és tiltakozó. De egyről nem szalad megfeledkeznie, éppen, mikor arról beszél, hogy a büntett mindig a társas élet terméke, s a büntetésnek viszont mindig az elkövetőjé egyes emberi személyéhez alkalmazottnak kell lennie. Nem szabad elfelejtenie, -296- hogy éppen azok a rétegek, melyek a legtöbb bünöst szolgáltatják, tudatlanságuknál s gondolkodás nélkül való baromiságuknál fogva tele vannak társadalmi elfogultságokkal s előitéletekkel; elmélkedés nélkül hisznek a törvény, az erkölcs és minden hagyományos szólam szentségében és igazságában; minden büntettet bűnnek, minden büntetést igazságosnak tekintenek, tehát a lelkük mélyén azt is, amit ők követtek el s ami őket sujtja. Ez mégis némi relativ és szubjektiv lehetőséget és jogosságot biztosít a büntetés számára, melynek abszolut és objektiv jogosságát senki sem tudja bebizonyítani. A büntető igazságtevés számára a haddelhadd csak akkor kezdődik majd, mikor minden ember művelt lesz és gondolkozó.

Ha az ember álmában megüti lábát, menten hozzáálmodja, hogy leesett a Gellérthegyről s beleütötte a hüvelykujját a vámházba. Igy álmodnak hozzá a klassziczitás szerelmesei mindenféle nagyszerű szükséget -297- ahhoz a valósághoz, hogy a görög-latin iskola nyakunkon maradt kölöncz, olyan időkből, mikor úgy e nyelvek ismerete, mint a görög s a latin irodalomé és tudományé szakasztott olyan gyakorlati eszköz és élelmesség segítő ismeret volt a középkor istenes tudatlanságához s barbár származásu intézményeihez képest, mint ma a modern nyelvek s a modern természeti és társadalmi tudományok ismerete a klassziczitásban megfeneklett iskolás műveltséghez képest.

Arisztótelesz teméntelen sok szamárságot foglal össze természettudomány czímén, de mégis haladás volt, gyakorlati haladás, ő hozzá magához térni vissza az ő tudását összekuszált barbár tudákosságtól. Ugyanilyen gyakorlati hasznú volt a római jog tökéletes rendszerének megismerése a barbár jogászság közepett. Szakasztott olyan renaissance és gyakorlati haladás volt ez, mint az eredeti görög és római építészethez való visszatérés az ugyancsak római-görög származásu, de barbár kezeken elbarbárosodott román és gót építészettől. Szóval, a humanisták époly hunczut és földhöz tapadt materialisták -298- és szabadgondolkozók voltak, mint akik ma torkig vagyunk a humanista iskolával. A latin iskola csökevény maradvány olyan időkből, melyekben szükséges és eleven szerv volt.

Ám a csökevény nemcsak fölösleges, de kártékony is. A vakbél nemcsak haszontalan, de veszedelmes is, méreg gyüjtője, gyuladás okozója. Az antik ideálokon való csüggés igy szemre magasztos, valójában azonban barbár és brutalis reakczió. Ideálok mindig valóságokból fakadnak s valóságos kiformálódásra törnek – s hogy’ szabad nekünk ma, a huszadik században, a gépi munka s az emberi szolidaritás világában olyan világrend ideáljain hevülnünk, melynek szükséges, elmellőzhetetlen, életében gyökeredző intézménye volt a rabszolgaság? Szamár az – ezt Engels mondta – aki rossz néven veszi a görögöktől a rabszolgatartást. De gazember, aki ma is rabszolgatartó szeretne lenni. S a klasszikus iskola önkéntelen büntársa ennek a gazságnak, s nem véletlen, hogy a -299- humanista iskola megmaradásáért ugyanaz az istenesség hevül most hirtelen, s a klassziczitás jóhiszemü bajvivóit azok biztatják leglázasabban, akiknek ősei annak idején legveszekedett ellenségei voltak a renaissance humanizmusának, s a pápaság elpogányodása ellen kitalálták a jezsuitaságot.

Az egyoldalú római-görög klassziczitás többek közt éppen annak állja utját, amire, állítólag, főképpen való: hogy a mai ember megérezze a multtal való összefüggését, s a mai műveltségnek első gyökérszálai felé rezegjen vissza emlékezése. A görög-latin monopólium kisikkasztja történelmi érzésünkből Asszíriát, Babilont, Indiát, Egyiptomot, Karthágót, Zsidóországot, amelyek mind jobban vagy legalább is úgy hatottak a világra, s első sorban éppen a görög s a római műveltségre, mint a görög s a római miránk. Ostoba kulturgőgöt s ezzel veszedelmes élhetetlenséget is nevel belénk, melylyel egyedül idvezítőnek csakis a mi kulturformáinkat érezzük, s lenézzük s fitymáljuk a keleti -300- műveltséget. Ha iskoláink igazi iskolák volnának: nem ott kellett volna-e már megtanulnunk, amire Lihungcsangnak és Togónak kellett bennünket megtanítania?… Lihungcsang?… Togó?… Én az ország egyik legjobb gimnáziumába jártam s tanáraim közt tudósnak is, embernek is nem egy elsőrendü akadt. Azonkívül rossz kölyök is voltam, aki össze-vissza olvastam tücsköt-bogarat, s volt egy kis kagálunk, melynek sportja volt a műveltség. Nos: első éves jogász voltam, mikor végre nekiültem, hogy végig olvassam a XIX. század történetét, s pontosan megtudjam, ki volt az a Cavour, Palmerston, III. Napoleon és Bismarck, akiknek isten bizony volt annyi közük a magyar nemzet sorsához, mint, akit fiaink elé példának állítanak, a különben igen derék és hősi Leonidásnak.

A képzeletről csak hiszszük, hogy korláttalan szárnyalás; igazában egy helyben való topogás tapasztalataink körül. Uj dolgot elképzelni nem tudunk, csak a régieket kombinálgatjuk, -301- s már ezért is hiába jósolgatjuk meg, akár tudákoskodó kabbalával, akár őszintén bevallott szeszélyes vakmerőséggel a jövőt. Hiszen csak meg kell nézni a Kétezer év mulva czímű elképzeléseket, hogy megjelenésük után husz esztendővel mily gyászosan elavultak a valóságos fejlődéshez képest.

Az emberiség élete egyben mindenesetre olyan, mint az egyes emberé: abban, hogy az élet megtöri s lemondásba igázza. Mikor az emberiség maga felől gondolkozni kezdett, a természetnek különösen két kegyetlensége ellen lázadt föl: az ellen, hogy az emberi élet oly szemtelenül, oly égbekiáltóan, oly hasznavehetetlenül rövid, s az ellen, hogy ragadozó állatoknak kell lennünk, kiknek táplálkozása más teremtéseknek életébe kerül. A legrégibb utópiák, a görögök államregényei, az ő legjobb világaikat e két tengely körül forgatják. Az egyik százötven esztendőre nyujtja az emberi életet, a másik az embereket nem is halatja meg természettől -302- fogva, hanem az öreg emberek, ha már nagyon elöregedtek, megkoszoruzzák fejöket s maguktól ugranak a tengerbe. S mind e szép elképzelésekben az emberek nem esznek hust, hanem növényi táplálékon élnek boldogan, erősen és békességben. Háromezer esztendő óta kisért ez az ábránd a mai emberiség vágyakodásában s elképzeléseiben (s ki tudja, már azelőtt is, a régi kulturákban mennyit kisértett) – s a mai párisi vegyészet, mely mesterséges táplálék kieszelésén töpreng, s a mai párisi fiziológia, mely a test öregségét okozó falósejtek megfékezésének föladatát veti föl: tulajdonképp ugyanezzel a két problemával vesződik. De ime, a legpárisibb párisi s a legemberebb ember: Anatole France is megirta az ő utópiáját (Sur la pierre blanche), s ebben az elképzelésben az emberi élet megnyujtásáról már nincs is szó, a mesterséges táplálkozás pedig félig-meddig csütörtököt mondott. Háromezer év alatt az emberiség megtört, s már álmában sem mer szembeszállni a valósággal. Az élet elől az álomba menekülünk, de álmunkat is markában tartja az élet. Egy -303- rég megírt kis versem jut eszembe, egy álmatlan éjszakám szülötte:

Ez a gyávaság különben kezdettől fogva benn kisért az emberiség álmaiban. Az ábrándos görög is időhaladékot és udvariasságot könyörgött csak a természettől; az egyik csak megduplázni akarta az élet esztendeit, a másik pedig csak azt nem akarta, hogy a halál erőszakosan és szomorusággal csapjon le ránk, az öreg emberek úgy is, maguktól is megölik magukat, és vidáman cselekszik ezt, koszoruzott fővel. Örök ifjuságról s örök életről már régen nem merünk álmodni, s arról sem, hogy az örök élet örök boldogság volna. A komor zsidó felfogás, -304- hogy az örök élet örök büntetés, már benne kisértett a vidám görögben is.

Van ez utópizálásnak egy lesujtóan mulatságos oldala is: az örök emberi ostobaság, mely örökké akkor mutatkozik legvilágosabban, mikor az ember értelmes és lángelméjű. Bizonyos, hogy ezek a tudományos álmodók az emberiség leggeniálisabb példányai voltak, s e genialitás alól nem kivétel az a csoportjuk sem, mely e most említett görögökön kezdve le egészen Jean Jaques Rousseauig a Retournons à la nature-t álmodja meg utópiának. Mint a tudomány egész történetében, itt is a geniális emberek mindent meglátnak, csak azt nem, ami az orruk előtt van. Mind a régi görögök, mind Jean Jacques tapasztalásból is, hallomásból is ismerhettek barbár, sőt vad s mindenesetre a magukénál fejletlenebb népeket, hallhattak azok életéről, szokásairól, erkölcséről és állapotáról, ismerhették a parasztokat s a matrózokat, s azonfölül az állatoknál is megláthatták, mit jelent és miben -305- áll a természetes állapot. Mért gondoltak el mégis és nyilvánvalóan jóhiszeműen, természetes, eredendő és czivilizáczió előtt volt állapotnak és rendnek olyan idilli állapotot és rendet, melyhez az embernek sokkal nagyobb műveltsége és fegyelmezettsége szükséges, mint ameddig eljutottak akár a farkasok, akár a medvék, akár a görögök, akár a francziák?

Zeneszó csap fel hozzám az utczáról. Leteszem a könyvet, s kikönyökölök az ablakon. Elsőbb egy csomó czigánykereket vető utczai gyereket látok, majd egy nagyszakállú embert, aki rémítő komolyan emelget egy czifragombos pálczát; mögötte egy csomó ember tüdejeszakadtából fújja a réztrombitát, leghátul pedig ennivaló kis poni-ló czepekedik rettentő nagy szamárbőr-dobbal. Utánuk végtelen sorban egy csomó kékruhás ember emelgeti taktusra a lábát – csupa felnőtt ember, akinek az a legfőbb igyekvése, hogy az isten szerelmére mind egyformát lépjen. Mellettük -306- gyalogol egy másik felnőtt ember; egy darab vas a kezében, és furcsa mozdulattal köszönt vele egy harmadik felnőtt embert, aki ott lovagol velük szemben, s az a legfőbb büszkesége, hogy kabátján aranyból van a gallér, ezüst rajta a csillag, s a nadrágja varrásán két ujjnyi veres posztó fut végig. Felnőtt emberek, kiknek élete abban telik el, hogy rézgombokat fényesítsenek, egyformán lépjenek, s nevetséges mozdulatokkal fáradjanak égető napfényben!… Ó mily gyerekes dolog – s istenem: ez a legkomolyabb dolog a világon!

A SZAMÁRSÁG DICSÉRETE.

A kegyelmes úr a bécsi szalonemberbe oltott megyei ember vidámságával bicczentett vissza, s korához képest fürgén biczegett a klub felé, – az én öreg barátom pedig, végig a Dorottya-utczán, a Váczi-utczán s a Kossuth Lajos-utczán, így elmélkedett:

– Kedves fiatal barátom, hiába ütődik meg négyszáztizenötödször azon, hogy én tisztelem a szamarakat. Igenis, én tisztelem őket, jobban mondva: nem őket tisztelem, de magunkat nem tisztelem. Magát, meg magamat, meg azt a sok értelmes embert, aki leszamarazza az egész világot, de ez nem óvja meg attól, hogy maga is a legnagyobb szamárságokat el ne kövesse, föltéve, hogy egyáltalában elkövet valamit.

– Ő exczellencziája bizonyára nem lángész. Azt sem állítom, hogy miniszterelnök korában tulságos genialitással kormányozta volna az országot. Nem hiszem, hogy ha ő lett volna a jó isten, a világ egyáltalában megteremtődött volna, akár nyolcz nap, akár nyolcz milliárdszor billiárd esztendő alatt. De most, miután a világ már meg van teremtve, egészen jól elkormányozná. Őszszel esőt küldene, nyáron szárazságot, a bűnt megbüntetné, az erényt megjutalmazná, és soha semmiben nem akadna meg, mert mindent természetesnek találna, úgy a világ berendezéset, mint saját hatalmát. Egyszóval: ő magától értetődően elintézné a világ dolgait; maga meg én azonban oly különösnek, oly magasztosnak s oly bonyolultnak látnók a világ szerkezetét, úgy éreznők a felelősséget a ránk bízott lelkek sorsáért s a magunk végességét a feladatunk végtelenségéhez képest, hogy kiülne homlokunkon a verejték és megszöknénk. Ezért tisztelem én a szamarakat, s nem bízom a magam fajtájában.

Föltettem magamban, hogy az öreget ma -309- nem zavarom semmi közbeszólással. Iróember volt, ki megszokta, hogy órákhosszat üldögél papirosa előtt, melyen mindig ő beszél s az ellenvetéseket is maga mondja el. Lassankint, egy élet megszokása rendjén, leszokott arról, hogy beszélgetni tudjon. Csak előadni tudott. Hallgató csak arra kellett neki, hogy helyeseljen, értelmes hallgató csak azért, hogy meg is értse, amit hall, s ne csak udvariasságból helyeselje. Körülbelül úgy, mint ahogy vannak milliomosok, kiknek az orvos csak tyukszemvágásra kell, de ez az orvos aztán egyetemi tanár legyen. S csakugyan: az öreg úr hálás pillantással nyugtatta, hogy befogom a számat, és vidáman folytatta:

– Nem mintha én hinnék a Shakespeare szentencziájában, hogy az eltökélés természetes színét a töprengés halaványnyá betegíti. Itt van czáfolatul mindjárt maga Shakespeare, ki ugyancsak töprenkedett a világ minden dolgain, de azért igen épkézláb drámákat tudott irni, s vagyont is tudott szerezni. Ez a töprenkedésről való elmélet lárifári, amit csak azok találtak ki, a maguk -310- igazolására, kikből a cselekvés tehetsége hiányzik. Nem igaz, hogy árt a töprengés, csak az az igaz, hogy nem használ. Sem a töprengés, sem a tanulás, sem a világ dolgainak legtökéletesebb ismerete. A tanulás és a tapasztalat csak azoknak használ, akik nem szorultak rá. Akik természettől fogva tanácstalanok, tehetetlenek vagy itéletben gyengék, azok hiába informálódnak, elmélkednek s tanulmányozzák a történelmet s a döntvénytárakat. Épp oly ügyetlenek lesznek, mintha semmit sem tanultak volna. Tudásuk csak fel van raktározva elméjükben, de az alkalmakon nem látják meg, hogy azokra illik, amit ők tudnak. Napoleonnak, ha előtte hegy állott, mögötte folyó s körülötte három ellenséges hadsereg, nagy hasznára lehetett, ha ilyenkor eszébe jutott, hogy Hannibál is volt egyszer ilyen helyzetben, s akkor így meg így segített magán. De legrosszabb esetben Napoleon akkor is tudott ilyenkor segiteni magán, ha a Hannibál viselt dolgaiból semmi előzetes eset nem jut eszébe, ellenben magának vagy nekem ilyen esetekben sem Hannibal nem -311- jutna eszünkbe, sem az, hogy mit kell vagy lehet ilyenkor tenni, hanem az, hogy: a teremtésit, hogy kerültem én ide! mennyivel jobb volna otthon lenni a Báthory-utczában!

Az öreg úr elnevette magát, kedvesen, barátságosan, mintha más beszélne, s neki kéne nevetésével biztatni, hogy folytassa. Én is vele nevettem, s az öreg folytatta:

– Azt hiszem, a tanulással is úgy vagyunk, mint az étellel: ehetünk beafsteaket, vagy spenótot, töltött káposztát vagy birkasajtot, csak az marad meg bennünk, ami már meglévő matériánkat gyarapítja. Kedves fiam: ön a multkor elmagyarázta nekem Spencert, Marxot, Machot és Hertzka Tivadart. Ugy-e megértettem? Ugy-e olyan kérdéseket tettem, amiket nem tehettem volna, ha nem tudom, miről van szó? Ugy-e az ön előadása hézagait még magam pótoltam, sőt magam fejtettem ki, hogy úgy van, ez az igazság; sőt hiszem is, hogy így van és ez az igazság. De olvassa el, amiket azóta írtam: van-e bennük nyoma az én új felfogásomnak? Van ám, majd megmondtam minek. Én hégeliánus vagyok s az leszek koporsóm -312- zártáig, s a maga új embereiből csak az ment át idegeimbe, ami már Hegelben is megvolt belőlük, – holott én Hegelt utálom, tudományos kalandornak tartom, aki sok mindenre ráhibázott, de legtöbbször tudva csalt, mikor elakarta hitetni, hogy ő tud valamit olyan dolgok körül, amikről épp oly keveset tudott, mint egy gyermekkertész vagy egy bizottsági előadó. De látja: én magam is efféle ember vagyok; van bizonyos helyes intuiczióm némely nagy dolgok felől, minden egyéb felől pedig elméleteim vannak, melyek egymásnak ellentmondanak, melyek semmit sem magyaráznak meg igazán, melyek sohasem illenek egészen arra, amire vonatkoznak s a valóságot össze-vissza kell prokrusteseznem, hogy teóriáimba belefektethessem; amely intuicziómban magam sem bízom igazán, de amely elméleteket mégis mindig mindenre ráhuzok, remélve, hogy ráillenek. Ám, tudja mit: Marx is ilyen ember volt, sőt Spencer is; a legigazabb tudományos értelem, a legbecsületesebb logikai ovatosság sem ótta meg őket attól, hogy könnyelmüen ne általánosítsanak, hogy helyes -313- előzményekből hamis következtetést ne vonjanak; hogy sejtelmeikre úgy ne építsenek, ahogy csak bizonyosságra szabad, hogy hiányzó szemek helyett czérnával ne kötözgessék össze a lánczot, sőt tudva le ne zárják szemüket a valóság előtt, csakhogy hajlandóságaik szerint való képet rajzolhassanak a világról. Mit használt e becsületes embereknek az ő becsületességük, e tudósoknak az ő tudományuk?

Az öreg úr sóhajtott, elhallgatott s szemüvege mögött, ahogy oldalvást láttam, elmerengett. Egyrészt jól eshetett neki, hogy az elmélkedés bizonytalanságában ily kiváló férfiakkal kerül egy társaságba, másrészt e bizonytalanság megfélemlítette. Hirtelen belekapaszkodott karomba, mint ahogy megkapja paplanát, a ki azt álmodja, hogy megnyílt alatta a padló, s most esik le a negyedik emeletről. Aztán megint csak nevetett, eleresztette karomat, s ettől fogva hozzám beszélt ugyan, de nem nézett rám:

– Annyi azonban szent igaz, hogy a cselekvés emberei nem sokat törődtek az elméletekkel. -314- Nem hiszem ugyan, hogy egy Bismarcknak vagy éppen egy Napoleonnak elméje ne tudott volna végig követni valami elmélkedést, amiből minden tanárjelölt le tud szigorlatozni. De bizonyos, hogy a világ végső dolgain nem sokat törték elméjüket, s olyan kérdések, amikre nem tudunk vagy legalább ma nem tudunk felelni, egy perczre sem nyugtalanították őket. De ne higyje, hogy ártott volna nekik, ha rágondolnak a legmélyebb s legérthetetlenebb dolgokra. Ez csak nekünk árt, kikből a cselekvés képessége hiányzik, de mi akkor sem tudnánk cselekedni, ha csak egyszerű szamarak volnánk, nem filozófusok. Ők pedig éppen úgy tudtak cselekedni, noha sem istenről, sem a világ legvégsőbb okairól nem tudtak semmi bizonyosat, mint ahogy Faraday vagy Lord Kelvin a legcsudálatosabb gépeket meg tudta szerkeszteni, noha gondolkozott az anyag s az erő legvégsőbb kérdesein, s nem jutott ezekben semmi bizonyosságra. Látja, ez az: ahhoz, hogy a világot igazgatni tudjuk, csak egypár felszínes, gyakorlati törvényét kell ismernünk, nem -315- pedig valamennyit s a legmélyebbeket is, melyekkel ezek a felszínesek kézen-közön összefüggenek. Igaz: a természetben nincs ugrás, de a természet gyakran elégeti a hidat, amin keresztül valahová eljutott, s nekünk, hogy az innenső parton háziasan rendezkedhessünk be, éppen nem szükséges visszamennünk a tulsó partra. Sőt nem is kell tudatosan tudnunk a dolgok rendjét; elég, ha idegeinkben benne van a dolgok ösztöne, s idegeink bölcsen és okosan cselekszenek, mialatt elménk a legszamarabbul gondolkozik. Nézze például Bismarckot vagy Goethét: a szamárságnak egész katekizmusát lehetne összeállítani abból, amiket ők politikai vagy esztetikai elméletnek hirdettek; Bismarck védővámos volt, junker és antiszoczialista, Goethe pedig klassziczista volt: mindazonáltal Bismarck igen jó politikát csinált s Goethe igen jó verseket. Ellenben én nekem a legnagyszerűbb, a legigazabb elméleteim vannak a politikáról, s be tudom bizonyítani minden miniszterről, hogy szamár, – de a gazdaasszonyomat nem tudom elküldeni, egy főispánt nem tudnék áthelyezni, -316- s ha ujságot szerkesztenék, az a világ legrosszabb ujságja volna.

– Igen, kedves fiatal barátom, én tisztelem a szamarakat, mert a szamarakból néha millió embertársuknak volt mérhetetlen hasznuk, én ellenben még magam sem láttam hasznát, soha, hogy olyan borzasztó okos ember vagyok. Van egy olasz közmondás: a szótól a tettig nagy út van még hátra. Ez sem igaz így; a szó s a tett között nincs egyenes összefüggés. Vannak, akik okosan beszélnek, s tenni egyáltalában nem tudnak; vannak, akik bolondok, amíg beszélnek, de bölcsek, mikor cselekszenek; vannak, akik szó nélkül cselekszenek, s vannak, akik maguk sem tudják, mennyire másképp cselekszenek, mint ahogy beszélnek. Néha a beszéd is tett, néha a tett sem mond semmit. A szó és a tett két külön világ, melynek semmi köze egymáshoz. Lehet, hogy mialatt mi itt sétálunk, a klubban kiütött a palotaforradalom, s ő exczellencziája tizenötödször kerül abba a helyzetbe, hogy, mint kipróbált -317- utilité, átvegye a miniszterelnökséget. Amit mondani fog: mindenesetre szamárság lesz, amit tenni fog, csak talán lesz az. S ez az ő præ-je mi előttünk, kik úgy reszketünk attól, hogy szamárságot találnánk elkövetni, hogy ebbeli félelmünkből lett egész életünk egy szamárság.

Kinában az udvari borbélynak az a próbája, hogy egy legyet kell beretvával kettévágnia a menny fiának orrán, de úgy, hogy a felséges orrnak bántódása ne essék. Aki ezt nem tudja, az nem való császár borbélyának és császár miniszterének, s utána az ország úgy marad, mint akit beszappanoztak, de meg nem beretváltak.

A politikában nem mentő, hanem súlyosító körülmény, ha az ember nem tudta, mit cselekszik,

Knowledge is power. Az egyház nyilván azért jutott világhatalomra, mert az első papok voltak az első tudósok is.

Eszméket diadalra olyanok juttatnak, kik azokat vagy nem értik, vagy félreértik.

Még olyan elme is, mint Deák Ferencz, azt hitte, tudj’ isten mekkora bölcsességet mond, ha az ujságíró elé csak egyetlen paragrafust szab törvényül: Hazudni pedig nem szabad. Valójában Deák Ferencz igen megakadt volna, ha csupán olyan ujságírója van, mint volt a szegény és geniális Kemény Zsigmond báró, aki csakugyan nem hazudott soha, s egyetlen becsvágya az volt, hogy czikkeinek minden mondata egy-egy külön gondolat legyen. S épp ezért, igen, -320- épp ezért: Kemény Zsigmond a képzelhető legrosszabb ujságíró volt.

Már maga Deák sokkal inkább értett az ujságírás mesterségéhez, s az ő híres husvéti czikke, melyben komoly képpel és szemöldökrándulás nélkül tudja azt írni a régi császárokról, hogy ahol gonosz tanácsosok elrontották a népek dolgát, ott az ő áldott jó szivük javított rajta: a történeti igazságnak ez a fenségesen czélzatos megmásítása örök példája marad az okos, a szerencsés, a maga óhajtását másokba saját akaratuk gyanánt átsugallani tudó hírlapi czikknek. Ha ma olvassuk, s elfogultság és tekintetek nélkül olvassuk e híres czikket, meg kell vallanunk, hogy sem formája nem a legtökéletesebb, sem tartalma nem a legigazabb. Mindazonáltal és minden bizonynyal egyike a legjobb, mert czéljait legjobban szolgáló hirlapi czikkeknek. Tárgyalásának nyugodt hangja megnyugtató altatódal volt azokban a nyugtalan, álmatlan, összeesküvéses időkben. A fejedelem személyével való példálódzás útmutató volt a zsák-utczába került s fejjel a falnak ment kamarilla számára. -321- A lojális beszéd pedig annak a férfiúnak ajkán, ki legjobb barátait és legdicsőbb társait ott látta lógni az akasztófákon, vagy látta egyet ugrani s a porban elvágódni a tiroli vadászok puskája előtt: ez a beszéd megnyugtatta Bécset, hogy a magyar úgy tud feledni, mint kevés nemzet e világon. Ime: ez a husvéti czikk jelentősége; az, aki mondja, az, amit akar, az, amit elhallgat, és az, amit hozzátold. Mindezekből tökéletes és maradék nélkül való igazság legfeljebb abban van, amit elhallgat. S aki ezek után azt meri mondani, hogy Deák Ferencz hitvány jellem volt, erkölcstelen hízelgő és nemzetrontó áruló: az követelje az ujságoktól, hogy igazságot írjanak, csakis igazságot és teljes igazságot.

Mióta a világot szemlélem: mind azt látom, hogy még eddig minden ujság elpusztult, amelyiknek az volt a czíme, hogy Igazmondó – hacsak már maga ez a czím is hazugság nem volt. Nincs olyan ujság, amelyik igazat mondana – nem, mert az ujságírók -322- hazug betyárok, hanem mert az ilyen ujság két hétnél tovább nem él. Az olyan ujságot tudniillik, amelyikben igazság van, csakis igazság és teljes igazság, nem olvassa senki, nem veszi senki, ennek folytán nem is hirdet benne senki, s a kiadó beadja a kulcsot. Az ujság se nem erkölcsi, se nem irodalmi vállalkozás, hanem üzleti vagy legalább is érdekbeli. Ne haragudjanak e kijelentésért, s ne mondják, hogy czinikus. Tegyük föl azt a hála istennek nem lehetetlen esetet: azt, hogy az ujság nem egy ember üzleti érdekét, vagy egy kottéria politikai törekvését szolgálja, hanem a kiadó az ő üzleti érdekét a közönség érdekében látja. Hát ugyan, mondják meg, kérem: valóban érdeke a közönségnek az igazság? Ha igazat akarnánk írni, azt kéne írnunk: «Úgyis meghalunk mindnyájan, mit vesződünk ebben a rövid életben? A kenyeret egymás szája elől esszük el és szomorú vadállatok vagyunk valamennyien. Azonkívül oktalan állatok is, kiket szent hagyományok és örök eszmék ürügyén járomba lehet fogni és meg lehet fejni. Hogyan tiszteljük az anyákat, -323- mikor ugyancsak ők, nem lehet másképp, a házasságtörő asszonyok is?…» És így tovább és így tovább – s ha az ujságok így írnának s az emberek így éreznének, az emberiség három nap alatt felakasztaná magát. Ehelyett az ujságok azt írják, hogy a munka nemesít, az ember isten képére termett, az eszme örök, és minden anya szent. S az emberiség hízik tőle, és boldogan szúr le harmincz fillért vagy egy krajczárt, aszerint, amint a Times ringatja ábrándokba vagy a Friss Ujság.

Minden ujság valami pártot szolgál, mely ha nem is politikai párt, ugyanazon eszközökkel dolgozik, mint a politikai pártok. Vagyis: az igazságnak czélzatos megmásításával; az igazságnak azzal az egyik darabjával, mely benne találtatik minden pártban, az igazság ama másik darabja ellen, mely hiányzik az egyik pártból, mert megvan a másikban. Teljes igazság épúgy nem találtatik sehol, mint ahogy vannak vegyi elemek, amiket mindeddig tisztán előállítani nem -324- sikerült. Igazságot sem látunk az életben máskép, mint elválhatatlanul összekeveredve hazugsággal. Az igazság csak a tudományban czél, az életben eszköz. A fizikában, igen: az elektromosság törvényei arra valók, hogy ott legyenek. Az életben azonban arra valók, hogy részint villamos vasutat hajtsunk velük, részint egyetemi tanárok legyünk a révükön. Van eset, mikor az igazság hasznos – ilyenkor az ujságban igazság is találtatik. Van eset, mikor az igazság ártalmas – ilyenkor az ujság hazudik.

Azt a legridegebb erénycsősz is elismeri, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad megírni s vannak dolgok, amiket meg kell írni. Ez a megszorítás és ez a kényszerítés: hogy’ fér ez meg a tiszta igazsággal, csakis az igazsággal s a teljes igazsággal? Ha pedig, akármicsoda tiszteletreméltó tekintetből, a hazuságnak az ujságban kaput nyitottunk: nem erkölcs dolga többé, hanem izlésé, érdeké vagy ügyességé, mely ponton csapjuk be előtte az ajtót. Némely, egyébként ártatlan jubiláris czikkektől, le egészen a Rochefort-fajtájú tollal való orgyilkosságokig csak -325- fokozat van, de erkölcsbeli különbség nincs. Ha pia is, mégis csak fraus. Még az igazat is hazudnia kell az ujságnak. Igazabb és megokoltabb érzés még nem volt a világon, mint aminő annak idején szegény királynénk meggyilkoltatása körül eltöltötte a magyar szíveket, s megtöltötte két héten át egyvégbe a magyar ujságok leveleit. S ment volt-e mégis ez öszinte gyász jelentkezése a tudatos túlzástól s a mérték nem tartás tudatos izetlenségétől – sőt abban is, ahogy mi ezt a mi mélységes fájdalmunkat és kesergő gyászunkat a hűvösebbnek maradt bécsiek orra alá dörgöltük: nem foglaltatott-e az igazságnak olyan czélzatos kihegyezése, amilyen nem volna való sem a fizikába, sem a csillagászatba? S ime a közéletbe való, sőt ott szükséges – azt az ujságot pedig elégetnék, amely valamely közáramlat ellen az igazság örök parancsaival merne előhozakodni. Persze, erre azt felelik, hogy nem is volna baj, bár elégetnének minden ujságot. Lehet. De, úgy gondolom, egy-egy ujságot mindenki kivenne ez autodafé alól, s mindenki azt az ujságot, amelyik ha -326- az igazságot nem is találta el, de eltalálta az ő szája izét.

Káprázatos elgondolni, hogy 1799 június havában, vagyis fél esztendővel brumaire tizennyolczadika előtt, ugyanakkor, mikor az ujdonsült franczi republikát négyfelől verték: Svájczban, Németalföldön, a Rajna vidékén és Olaszországban; mikor Itáliát elvesztették s Egyiptomban Bonaparte a prófétát játszotta s majd hogy hálójába nem került Nelsonnak: hogy ezekben az időkben a franczia nemzetnek és törvényhozásnak nem volt sürgősebb dolga, mint megállapítani, milyen mértékkel mérjen ezentúl az emberiség. Pedig ez nem véletlenség. A métermérték, mely mintegy a föld gömbjéről leszakított mértékegység: bár gyenge tapogatódzás, de már tapogatódzás afelé a természettudományi felfogás felé, hogy ha mi emberek a mi minden emberi vonatkozásainkkal beletartozó és hozzáfűzött részei vagyunk a világegyetemnek, okosan csak úgy rendezhetjük életünket, ha nem kis ujjunkból, vagy, mértékről lévén szó, hüvelykujjunkból -327- szopott álomelméletek szerint rendezzük, hanem az egész természetből kivont igazságok szerint. A métermérték mintegy szimboluma az új világfelfogásnak, mely nem maga az ember körül forgó önkényes kieszelések mértékével mér többé, hanem a világegyetem arányaiban gyökeredző egységek szerint.

S hogy a franczia törvényhozás ilyesmikre ráért, akkor? Hiszen egyebet sem csinált akkor, mint ilyesmit. Hiszen az egész franczia forradalom nem volt egyéb, mint ilyesmi. Mérésekkel, számításokkal, elvonásokkal és következtetésekkel bizonyos törvények és igazságok megismerésére jutott akkor az emberiség – s a tudományos meggyőződés fanatizmusával fogott hozzá a franczia polgárság, hogy az életet mindenestül belegyömöszölje az elvont igazságok Prokrustes-ágyába. A franczia forradalom minden prokrustesi szörnyűségeit ez magyarázza meg – lábfűrészelő és nyaknyujtogató kegyetlen erőszakosságát, mely a magasabb czél szentségeért nem riadt vissza a vérontás gyilkos eszközeitől -328- sem. Ez a prokrustesi módszer vele jár minden világboldogítással; az Augusztus, a Krisztus, a Mohamed s a Dsingizkán világimperiuma ugyanígy terjeszkedett, s alapjában Bismarck is ugyanezt az igazságot foglalta röpke szóba, mikor kimondta, hogy a korok kérdéseit nem szavazás dönti el, hanem vér és vas. Maga a természet is vérrel és vassal: a gyengébbek legyilkolásával, millió magvak elpusztításával, az erősebbek s az ügyesebbek diadalával s elharapódzásával terjeszti az ő igazságait. Igaz azonban, hogy nekünk embereknek a mi elménk nagyszerűségét abban kellene kimutatnunk, hogy olyanformán tudják egybeilleszteni a természet örök igazságait, hogy egyfelől ez összeszerkesztés a mi érdekeinknek kedvezzen, másfelől e szerkezet diadalra jutása ne kerüljön vérbe s ne szoruljon vasra. Ha valamely igazság prokrustesi műtétekre szorul, az azt mutatja, hogy nem helyes szerkezet, nem fakad tökéletes megismerésből, mert számításainál vagy nem ismert vagy elhanyagolt egy csomó adatot és mennyiséget. Sok igazság volt a római világfelfogásban, sok igazság -329- a keresztyénségben és sok igazság a franczia forradalomban. De a teljes igazság, úgy látszik, egyikben sem volt meg, különben nem került volna annyi vérbe a világnak hozzájuk való alakítása, s a világ is, alighogy nyomásuktól megszabadult, nem öltötte volna föl utánuk sok részben a régi formáját.

E számításbeli tévedést a franczia forradalomról most már pontosan megállapíthatjuk. A nagy forradalmárok, akik a vallásos dogma világrendje ellen az értelem nevében fogtak fegyvert, maguk is dogmatikusai és doktrinairjei voltak az ő értelmüknek, melyet mindenhatónak hittek, holott akkor még legkezdetén is alig volt a megismerésnek. Úgy jártak, mint járnék én, ha tudnám, hogy egy melegített levegővel megtöltött gömb fölvisz a levegőbe, s én menten rábíznám a magam életét s az emberiségét egy ilyen gömbre. A gömb fölfordulna vagy elégne, s az emberiség lepottyanna s nyakát szegné. Az a csöpp természet- és világismeret, -330- melylyel a mult század francziái az encziklopédisták révén rendelkeztek, nem alakította őket új emberekké, hanem a régi, dogmákon nevelt emberanyagot találta bennük, melynek a néhány, fogyatékos, töredékes és tökéletlen természeti igazság csak arra jött kapóra, hogy ezekről az új ugródeszkákról annál merészebb s ábrándosabb ívekben tehesse meg az ő régi világboldogító ugrásait. A Marat-k, Dantonok s Robespierrek még egészen a Torquemádák s az Albák véréből való vér voltak, csak éppen hogy más agyrémekért érveltek forró olajjal és hüvelykszorítóval, vagy pisztolylyal és nyaktilóval. A Szabadság, Egyenlőség és Testvériség hármas egysége egy csöppel sem matematikusabb, mint az inkviziczió Szent Háromsága. A franczia forradalom azért szorult a prokrustesi módszerre, mert ebből a hármas igazságból indult ki, mely minden inkább, mint igazság. Mert nem igaz, hogy az ember szabadnak születik, inkább: rabszolgának születik, a természeti erők, a vadállatok, az embertársak, az éhség s a szerelem rabszolgájának. Az sem igaz, -331- hogy egyenlőnek születünk; inkább kezdettől fogva roppant fokbeli különbségek vannak köztünk erőre, képességre, ügyességre s fejlettségre. S végre az sem igaz, hogy testvérekül születünk; inkább: gyilkos ellenségeül születünk egymásnak, homo homini lupus, akik egymás elől esszük el a kenyeret, foglaljuk le az odvakat és szüreteljük le a szerelmet. Szabadság, egyenlőség és testvériség felé csak az igyekezhetik, aki tisztán látja, hogy nem szabadsággal, egyenlőséggel s testvériséggel indultunk utnak.

… A föld alatt megszenesedett élet, a föld szinén megelevenedett szén – sehol e földtekén annyi erő nincs egy csomóban, mint a Maas és a Schelde folyása körül. Igaz, sehol annyi nem folyt abból a különös -332- nedvből, melyről most a tudomány is megállapítja, amit a babona már háromezer esztendeje tud: hogy minden erők kvintesszencziája. Még nekünk magyaroknak is elképzelhetetlen, hogy, csak a középkor derekától fogva is, mennyi vér folyt Németalföldön, s éppen annak déli felében, mely ma Belgium néven külön királyság. Ahány becsvágy, érdek vagy gondolat hat-nyolczszáz éven át megmozdult, mind e földön kereste véráldozatait. Fernand Khnopff, az ő, nagy szimbolistájuk, sötét denevérnek ábrázolhatná történelmüket, mely egy kövér, de szomorú rubensi asszony meglékelt koponyájából szí vért és agyvelőt. A mélabús rozsdaréteg, mely e Khnopffoknak, Mæterlinckeknek s Jef Lambeauxknak akár vérszegény, akár robusztus művészetét belepi, mind e tenger vér vasszemcséinek lecsapódása. Vallónban is, flamandban is olyan fajta lakik e földön, mely, bár tud nagyokat inni, enni, szeretni és nevetni, tréfát nem igen ismer. Nincs érkezése megismerni, mert, mint némely hiszterikáknak, a testét ahol csak érintik is, ott -333- menten kiserken a vér – az egyetlen dolog, mely e nevetséges életben nem tréfaság.

E vérpárától átivódott világban minden sűrűbb, mint másutt. A köd, a szénfüst, a vér, az indulatok. Vannak területei, melyeken, akkora helyen, mint keresztben-széltében az Andrássy-út hossza, hét-nyolczszáz emberi lélek, megfelelő számú igás és háziállattal: nem sétál vagy gyülekezik, hanem él, lakik, dolgozik s a földet túrja. Az élők ily sűrüsége még csak Kína némely helyein találtatik, ott is mint az emberi műveltségnek és iparkodásnak bár a mienktől formára eltérő, de rangra azzal legalább is felérő netovábbja. Csipkeverés, szőnyegszövés – erőnek, időnek, egészségnek és kitalálásnak légies aprólékosságba való beleölése, a túlműveltségnek e pazarlása, melyben az ember a természettől való legvégsőbb eltávolodásában a természet ősi pazarlásával találkozik: a kinai s a japán iparművészettel rokon különösségül vált sajátosságává e földnek. Anélkül, hogy az emberiséget valaha -334- vezette volna, semmi emberi e néptől idegen nem maradt, s a csaták, melyekben vérzett és edződött, az emberiség csatái voltak. Véges emberek személyében, gyarló érdekek formájában – mint ahogy a világegyetem gondolatai nevetségesen apró élethez való ragaszkodások és kölcsönös fölfalások formájában indulnak meg és fejlődnek tovább. S akármint értékeljük is egyenkint a Belgiumban időről-időre váltakozva tülekedő érdekeket és veszekedő embereket: a vér, mely ilyenkor a kövezet közeiből kibugygyan, fölkelti a rokon áramlatot minden emberi vérkeringésben. Tua res agitur

Az emberiség ama nagy ügye, melynek erőpróbái az egyre megujuló belga forradalmakban mennek végbe, legbelsőbb velejét kifejtve, a következő:

Az osztályok és érdekek harczába, melynek formájában a történelem folyik, a legujabb fejlődés új, módosító mozgatót vetett. Ezt röviden a tehnika föllendülésének szokás nevezni, s mihelyt e szót halljuk, menten -335- gépekre gondolunk, olajszagot érzünk, képzeletünk lendítő kerekekkel telik meg, hajtó szíjakkal s pörölyök dübörgésével. De nemcsak aczélból való gépek vannak. A gépben nem az aczél a fő, hanem a lelketlen automataság s a kérlelhetetlen biztosság. Ugyanaz a módosulás, melylyel a gazdaságban a gép teremtette meg a modern rabszolgaságot: a lelketlen automataság s a kérlelhetetlen biztosság valami szerkezete révén végbement az emberi küzdelmi módok egyéb terein is. Külsőre a géphez legközelebb a fegyver áll: ágyú, gyorspuska, óraműves löveg, voltaképen maga is gép, mely a nyers testi összeroppanás formájába ugyanazt a rabszolgateremtő kilátástalanságot vitte be, mint a többi gép a gazdaságiba, s amit a közbeszéd abban a helyes megfigyelésben foglal össze, hogy ágyú ellen nem használ a barrikád. Ugyanily automata a közjogban az alkotmány, a társadalomban a jog – mind csupa keservesen kiküzdött vívmánya a modern fejlődésnek, s menten kiküzdetése után megakasztója is. (E gondolat nem az én megfigyelésem; szépen -336- kifejtve megtalálhatják a Pollák Illés Erősek és gyengék könyvében.) Mint a gazdasági hatalom birtokosainak a gép: a politikai s a társadalmi hatalom birtokosainak a fegyver, az alkotmány s a jog lelketlen és kérlelhetetlen ereje csakhamar monopoliumuk lett, melynek birtokában személytelenségbe s felelőtlenségbe vonulva, érdekeik vak megvédését nyugodtan bízhatják ez automatákra. Az erőszak hajdani világrendjében az alulmaradottak a jog bárdjával üthettek rést a privilégiumok várkapuin. Ma ezt nem tehetik, mert maga a privilégium is: jog. Hajdan az alulmaradottnak, ha ereje volt, joga is volt részt kérni a hatalomban. Ma, ha erejét kifejti: az jogtalan erőszakosság, igazságtalan hatalmaskodás, a jövendő számára gonosz példaadás. Minden zsarnokságok közt, melyek alatt eddig az emberiség nyögött, az alkotmányosságnak s a jogrendnek e zsarnoksága a legmerevebb s legelviselhetetlenebb. Hajdan a nemesek elkergették a királyt, a paraszt elkergette az urat, a polgár elkergette a papot, aztán vagy kibékültek, vagy nem, -337- de mindig annak volt igaza, aki kergetett, s nem annak, akit kergettek. Ma, aki a szerzetektől megvonja a népbutítás lehetőségét, vét a tanítás szabadsága s a vallási türelem ellen. A munkás, aki bérmozgalomba áll, szerződésszegő. A katona, aki nem akar apjára lőni, lázadó. A képviselő, aki obstruál, szétrobbantja a parlamentarizmus kereteit. S aki, mint a belga nép, azt mondja: elég erősek vagyunk, hogy meg tudjunk állani a magunk lábán is, s nincs szükségünk arra, hogy a trónról egy vén viveur és üzletember, kormányszékekről az ő ügynöki kara s a klastromokból a herék serege diktálja, hogy mit szabad tennünk, mit nem: az vét az alkotmány ellen, mely az uralkodót szentnek és sérthetetlennek deklarálja, s alkotmányváltoztatáshoz kétharmad többséget követel. Hogy a népnek ez a többsége valójában megvan, az mindegy – a belga választási törvény szerint nincs meg. S hogy a nép, mikor általános választó jogot követel, hogy a klerikális rendszert leszavazhassa, nem támad, hanem védekezik: az ellen, hogy népiskoláit a papok bezárják s még -338- neveljék az analfabéták amúgy is huszonöt százalékát; az ellen, hogy roppant fogyasztási adókkal szíjják el polgári erejét egyházi czélokra; az ellen, hogy a katonafogó és helyettesállító rendszerrel a nagyhatalmaktól körülvett kis országot védetlen hagyják s az ország védelmét a gazdagok válláról teljesen a szegényekére hárítsák át – ezek ellen s e gazdaságban és művészetben elsőrendű nép fejlődésének mesterséges megakasztása ellen: mindez nem változtat azon a valóságon, hogy a belga törvényhozásban ma az általános és prókátor kikötésekkel (mint amilyen a hirhedt pluralizmus) meg nem hamisított választójog számára többség nem találtatik. Volt egyszer egy nép, a világ lelketlenebb népe, mely a jog mesterségében is legtovább vitte, s csak az ő zsarnoki lelkéből lelkezhetett a hóhéri mondás: fiat iustitia, pereat mundus. A belga nép e szörnyű tétel igézetét akarja megtörni, s műveltségének s szabadságának világát akarja megmenteni attól, hogy a jog s az alkotmányosság elpusztítsa. S valahol az igazság a jognak, a szabadság az alkotmánynak lelketlen -339- gépuralma alatt nyög, az emberek dobogó szívvel figyelnek Belgium felé, ahol legelébb kell eldőlnie annak, hogy gép, ágyú, jog, alkotmány, hatalom és konokság ellen igazság, akarat, összetartás és önfeláldozás elég fegyver-e?

A hires íróknak, művészeknek s más efféléknek, akiket mikor forradalomba s egyéb politikai lázadásba keverednek, nem mernek szimplicziter felakasztani: ezt az ő immunitásukat nem szabad irigyleni vagy jogtalannak nézni. E harag akkor volna igazságos, ha csakis az ő bőrük ügyéről volna szó. De nem arról, legalább nem csakis arról van itt szó, hanem közügyről. Forradalomnak vagy az igazság olyan kierőszakolásának, amilyen például a Dreyfus-ügy volt, szüksége van olyan emberekre, akik immunisak, vagyis büntetlenül merhetnek olyasmit, amiért mást felakasztanának. Ez az ügynek nyeresége, annak számára szükséges ellensuly, és hatalom a másik táborral szemben, melyben ott állanak a királyok, a mágnások, a papok, a tekintélyek, -340- akik mind ilyen immunisok, akiket nehéz felakasztani, s akiket a sansculotte is szent áhitattal huz lámpavasra.

A restaurácziókat mindig az teszi lehetségessé, hogy a forradalmaknak is vannak Bourbonjai, akik nem tudnak sem feledni, sem tanulni.

Az első mai király, ugy gondolom, Louis Philippe volt – de hát ő manapi iskolán ment is keresztül. Ő volt az első, aki személyes nyomoruságból tudta, hogy szegénynek lenni rossz; személyes tapasztalásból, hogy még a tanitó is ember, és közvetetlen szemléletből, hogy manapság a legolcsóbb népszerüség is hatalmasabb a legdrágább öröklött jogoknál. Ő benne termett hát meg elsőnek az a modern tipus, amely vagyont gyüjt ma, mert nem tudja, mi történik holnap; minden áramlatnak enged, mihelyt meggyőződött, hogy az erős; a fiait elküldi katonának s a feleségét betegápolónak. Ki -341- uri módon teszi, ki kevésbbé előkelően, de a legtöbb megteszi. A népek számára a demokráczia iskolája nem a republikák voltak, s nem a XVI. Lajos kivégeztetése. Ez a véres példaadás nem alázta meg a királyságot, sőt mártiromsággal még magasztosabbá tette, s a republikák ingatag bizonytalan sága hamar vágyat kelt olyan erősebb kéz után, melynek emberi gyöngeségét a hagyomány hatalma pótolja. De a nagy Napoleon s a kis Napoleon: ez a két császár volt az, aki a világot kigyógyitotta a királyságból. Bábát és végrehajtót nem képzelhetek, hogy embert tisztelni tudjon: mert látja, mikor megszületik, s látja, mikor megalázkodik. Ilyen tanulságos látvány volt a világ számára a mindenféle kis napoleoni királyságok megszületése, s a régi fejedelmek porig való megaláztatása. Mikor a római német császár leánya vérpadon halt meg, az ő kiömlő hősi vére biboros fényt sugárzott a királyi méltóságra. De mikor az osztrák császár leánya feleségül ment a korzikai rablóhoz; vagy mikor, egy félszázaddal később, az angol királynő testvéri csókot váltott -342- harmadik Napoleonné asszonysággal, született Montijo Eugénia kisasszonnyal: ezek a békés, szerelmes és barátságos események szinte korszakosabbak voltak a nagy franczia forradalomnál.

A mostani perzsa sah képét, ha akkora úr volnék, mint ő, kifaragtatnám a fáradtság szobrának, arczát abból a sárga régi elefántcsontból, amilyenből az indusok mozdulatlan bálványai készültek, testét fénytelenre rovátkolt fekete márványból, s a szemét, hiven természet után: üvegből… Sok fáradt embert láttam már életemben; munkában elcsigázottakat, tivornyákban elpetyhüdteket s az életbe belefásultakat; sorra elvonulnak előttem a szerkesztőségek, a kávéházak, a szedőtermek s a kaszárnya-inspekcziók hajnali fáradt alakjai – de a fáradtság világrekordját mégis csak ez a hatalmas nagyúr éri el, ki a Nagy Frigyes mintájára, ugy látszik, maga is belefáradt abba, hogy rabszolgáknak legyen a királya. Mint az ivóvizét, a törülköző kendőjét, a rendjeleit s a -343- fotografáló gépét: a királyok királya a fáradtsága levegőjét is mindenfelé magával viszi; a gyorsvonat, ha őt viszi, reggeltől fogva késő estig teszi csak meg a Bécsből Budapestig való négy-öt órás utat; a könnyű udvari kocsik lassan gördülnek vele végig a csukott boltajtójú utczákon, a lovasrendőrök ügetve koczognak mellette, s a menete előtt karikázó detektiv-bicziklisták föl-fölbillennek a nagy lassuságtól. A szinház egy órával később kezdődik és korábban végződik, mint máskor, s mig a nagyúr fáradtan rátámaszkodva egyik könyökére, a másik karjával nehézkesen emeli szeméhez a gukkert: ami idő ebbe eltelik, a páholy könyöklőjétől a nagyur szeméig, az embernek eszébe juttatja az arab rege Aliját vagy kicsodáját, ki mig a fejét elmeritette a dézsába, majd kiemelte belőle, a dsin egy élet minden gyötretéseit és válságait átálmodtatta vele ez idő alatt.

Naszr-Ed-Din, a mai sah apja, különb és műveltebb ember volt a fiánál, noha ő sem lehetett volna tánczmester Párisban. Féltette -344- életét a fiától, kit ezért egy vidéki kormányzóság számkivetettségében tartott, s Mozaffar-Ed-Dint trónraültéig, meglett ember koráig, nem érte a finomabb udvari levegő. A különbség köztük afféle, mint lehetett annak idején, a középkorban, Anjou Róbert Károly és Trencséni Csák Máté között. Ilyenek lehettek, mint ma a sahok, azok a ma már elképzelhetetlenül nagy és hatalmas urak, kiknek ez az erő s ez a hatalom adta meg a jogot, hogy jenseits von Gut und Böse, vértől csepegő ujjakkal, halálhörgéstől körülvéve, rablásban, gyujtogatásban, fosztogatásban és hatalmaskodásban tobzódva mégis csupa tiszteletet és hódolatot keltő fenség és méltóság maradjanak. Ha kisebb ember csak századrészét is elköveti mindannak, ami a Csák Máté lelkiismeretét terhelte: a középkori igazságszolgáltatás bizonyára kerékbe töri és négyfelé vágatja. De mikor Csák Máté elrabolta a király jószágait s fölperzselte az apátságokat, Frà Gentile, a pápa bibornoka, az ő kedves fiának nevezte őt, kinek minden megbocsáttatik, ha a király kezéhez békél. Gőgösnek, korlátoltnak, hirtelen haragúnak -345- s lelke fenekéig gonosznak maradt meg a történelem emlékezetében a középkori nagy urak tipusa – s mégis, a mi mai szemünkkel nézve is, nem kevésbbé tekintetes és hódolatra késztő alakok, mint voltak a maguk idejében. A Hungária fogadó fölszolgáló pinczére bizonyára a kis ujjában műveltebb, okosabb és nyugodtabb lelkiismeretü ember, mint a sah, kinek itt jártakor szeszélyeit türte. S mégis, amerre a sah megfordul, sehol sem tudnak az ő nagyuri méltóságának igézetétől megszabadulni.

Ez a méltósága: ez csudálatos, és a világ nagy uraiban ma már nem találtatik. Párját csak egyet tudok: a magyar parasztét. Bizonyos, hogy a magyar nép ruhájának nem egy darabja: a báránybőrsüvegen s a subagalléron át le a gatyáig, perzsa származásu, s nemcsak a székelykapu, de különösen a kúnsági parasztábrázatok kemény metszésében is megtalálni a perzsa vonásokat. Ahogy a sah kocsijában végigömlik: birkabőr süvegével, deres, hosszú bajuszával, -346- lassu kézintegetésével s rövid vastag ujjaival, gőgjével, méltóságával s szótalan nyugalmával, szakasztott a kékbeli gazdag öreg magyar paraszt, ki az ő együgyüségében s miveletlenségében is önkéntelen tiszteletet kelt maga iránt. S itt megint Csák Mátéra gondolok, s az az érzésem, hogy a régi magyar nagyúr tipusa a gazdag magyar parasztban hiven átszármazott a mi nyugatibb napjainkba. Ebben semmi rendkivüli nincsen, sőt ez a folklorénak egyik legismertebb jelensége. Mint ahogy a hektográ masszájának szinéről az írás lassankint alásülyed legalsó rétegeibe: a népnek erkölcsei és szokásai nem mások, mint az ő régi uraiknak századok rétegein át hozzájuk leszállott módja és erkölcse. A sváb paraszt papucsa, kurta nadrágja s hosszú ünneplő kabátja kétszáz esztendős úri viselet; a lengyel zsidó kaftánja és hajtincse a régi lengyel nemesség ünneplő viselete, s a mi kalotaszegi varrottasunk a régi erdélyi udvar uri asszonyainak himző munkája. A Csákok s az Ujlakiak is így maradtak meg a mi vásárra ballagó deres bajuszu öreg parasztunkban -347- – s ha majd, századok multán, a teheráni karcsu tornyokon az orosz kettős kereszt ragyog: a pétervári császári néprajzi társaság valamelyik arra léghajózgató tagja a stácziónál elandalodva nézegeti majd a jegypénztár előtt tolongó perzsa parasztot: «ilyen lehetett Mozaffar-Ed-Din, az utolsó középkori nagyur!»

Ha olyan szomoru nem volna, s általában a szabadság javaival össze nem függene a zsidók sorsa, tulajdonképp kárörömmel kéne nézni. Mert ők találták ki azt a türelmetlen, bosszúálló, mindenkire féltékeny s mindenbe beleavatkozó istent, akinek nevében őket nem tűrik, őrajtuk állnak boszút, őrájuk féltékenyek, s őket verik ki mindenhonnan.

Furcsa következések teremnek a zsidók s a niggerek képtelen helyzetéből. Minden fajta az emberi szépség fogalmát önönmagáról mintázza, mert környezetéből szüri le. De a mai zsidó és nigger nyugati népeket lát -348- maga körül urakul s előkelőkül; képek és szobrok, melyeken szépséget tanul, ezekről mintázottak – s most már maga sem látja magát szépnek.

A zsidók tragédiájába vág bele az is, hogy tanítómestere kiki csak a saját fajtájának lehet, mert a tanító üt, ütést pedig idegentől nem tűrünk. Az igazság szobrának mindig valami talapzaton kell állania, s az igazság érdeke, hogy talapzatánál fogva föl ne dönthessék. Széchenyi István megadóztathatta a nemest, fölszabadíthatta a jobbágyot, s üthette tüzes ostorral az elmaradt magyart. Őneki senkisem vethetett gáncsot, mert maga is magyar volt, maga is úr volt, ki magyar földön a maga földjén vetette meg a lábát. De gondoljátok el, hogy Ballagi Mórnak jutott volna részül hirdetni mindazt, amit Széchenyi hirdetett! A zsidók gyakran kerülnek abba a hamis helyzetbe, hogy a maguk személyével ártanak az igazságnak, s az igazság hirdetésével ártanak a maguk személyének. Mert egyfelől, főképp még nemrég, legtöbb helyütt valóban -349- idegenek voltak, más földről jöttek, és sokban ma is kivül szorulnak az uralkodó fajok és osztályok életén, s ezeknek sem erényeit, sem hibáit nem szívhatják teljesen magukba, s nem osztoznak sem átlátásaikban, sem elfogultságaikban. Másfelől jórészt alulmaradt nép és osztály lévén, az uralkodó társadalom hibáit vagy elfogultságait a maguk bőrén érzik. Tehát: egyfelől elfogulatlanabbúl látják meg az elfogultságokat, másfelől elfogultabban nézik. Ilyenek azok az ellentmondások, amikből a tragikum fejlik.

Mint majd mindenből, amibe zsidók fognak bele: a czionizmusból is farce kezd fejleni. Ez erősen antisemita izű megjegyzésnek tetszik, pedig nem az. Mert ez a fejlemény igen természetesen következik abból, hogy a zsidóság helyzete más, mint mindenki másé, viszont csak azok a dolgok komolyak és sikeresek, melyek a világ megállapodott és megszokott rendje és módja szerint mennek végbe. Mi volna a veleje, az értelme, az elfogadhatósága a czionizmusnak? -350- Az, hogy azok a zsidók, akik pusztán azért, mert zsidók, hontalanok, kitagadottak és üldöztetés áldozatai: hazát találjanak, ahol otthon lehetnek és szabad emberi sorban élhetnek. Ám ez egyszerünek tetsző czél előtt erdősürüségben merednek a dilemmák. Például: efféle ügyeknek támasztékai és munkásai természetesen a hatalmasok s a műveltek Ám a zsidóságnak egyéb összefogó kapcsa nincs, mint a zsidó vallás, viszont a zsidóság műveltjei és hatalmasai természet szerint közömbösek a vallási dolgok iránt; ugyis, mint műveltek, ugyis, mint hatalmasok, vagyis olyanok, akiket már elfogadtak teljes értékü embereknek, tehát nem igen csüggenek azon az egyetlen külömbségen, mely elfogadtatásuknak oly sokáig utjában állott. Teremtsenek hát, ugyebár, más kapcsot, például a tudatos faji és nemzeti érzést? Ennek is sok a nehézsége. Elsőbb is a zsidóságnak egy nagy rétege – s éppen az, melyet a czionizmusnak kéne megváltania – fanatikusan, őrületesen, semmi más európai vakbuzgósághoz nem foghatóan vallásos, még pedig a vakbuzgóság ama -351- veszedelmes formájában, mely nem tudatlanságban gyökeredzik, mint a szláv paraszté, hanem, mint a középkoré, megcsontosodott és megkövesedett, félreértett, agyonmagyarázott és eleven életét vesztett istenes tudományban. Ez a fanatikus zsidóság nem fogadna el hazának olyan hazát, mely nem elevenitené meg ezt a ma csak könyvekben és ghetto-szokásokban lappangó, végelgyengülésben élő rendszert, mint ahogy máris tűrhetetlen terrorizmussal teszi tehetetlenné azt az intellektuális tábort, mely a czionizmust tulajdonképpen meginditotta, még pedig igazán önzetlenül inditotta meg – mert mit keresne az angol, a holland, az amerikai zsidó Sionban? S ez éppen a másik bökkenő. Nemzeti érzés, annak mai értelmében és szinte bölcseleti tudatosságában csak a műveltekben lehet, tehát csakis azokban, akik a világi műveltséghez hozzájuthatnak, vagyis többnyire a jobbmóduakban. Már most a legtöbb országban, ahol a zsidóknak jól megy soruk, egyuttal minden egyéb dolguk is jól megy; a herczegprimásokat ugyan nem közűlök válogatják, de, ha egyébként -352- az uralkodó osztályokba és foglalkozásokba tartoznak, mindenesetre külömb ugy emberi, mint polgári életük az uralkodó fajtabeli kis emberekénél vagy éppen proletárokénál. Kivéve talán az egy Ausztriát, ahol nincs egységes nemzet, s a zsidót, ha nem is üldözik, de utálatos módon piszkálgatják: valahol a zsidó a nemzeti érzés és tudatosság lehetőségeig eljutott, ott az az érzés eleven adatokból, vagyis környezetének adataiból és személyes érdeklődéseiből, szokásaiból és érdekeiből ölt testet, nem pedig irásbeli és filozófiai szerkezetből, – vagyis angol, franczia, német, magyar, olasz vagy hollandi nemzeti érzés gyanánt terem meg, nem pedig zsidó nemzeti érzés gyanánt, amihez éppen a két legfontosabb adat hiányzik: az objektum, a nemzet (mert zsidó nemzet nincsen), s a szubjektiv érzés, mely a zsidóban a zsidó iránt ritkán több az emberbarátinál. A miniszterviselt olasz zsidó Luzzatti és valamelyik kisenevi áldozat közt sokkal nagyobb az érzés- és gondolkodásbeli távolság, s a testi, a lelki, az erkölcsi közösség híja, mint ugyancsak e kisenevi -353- ember s a muszka czár ő felsége között, – legfeljebb, hogy Luzzattinak fáj a szive a szegény páriáért, a muszka czárnak pedig nem fáj. Lehetetlen, hogy ezt a Luzzattit sokkal több szeretet fűzze a zsidókhoz, mint fűz minden tisztességes embert a finnekhez, a lengyelekhez vagy az örményekhez, – és sokkal több történeti s művészi érdeklődés, mint fűz minden művelt embert a görögökhöz, a rómaiakhoz, az asszirokhoz s az egyiptombeliekhez. Aki zsidóban pedig a műveltség, a gondolkodás és a másokért égő érdeklődés az átlagoson fölülemelkedik: az, ha becsületes lélek és elfogulatlan elme, nem állapodhatik meg afféle ábrándos és régieskedő papiros-alakzatnál, mint a czionizmus, hanem gondolkodásával, erejével és érdeklődésével a szocziális probléma felé fordul – csakugy, mint ahogy Edison nem bricska megszerkesztésén töri a fejét, hanem elektromos akkumulátorú gépkocsién. Igen sok zsidót lelkesithet – bár aligha lelkesitheti ugy, mint a régi Hellasz emléke – a régi Zsidóország dicsősége. Ám egy jövendőbelié, melynek szinét a többi világtól ezer -354- esztendővel elmaradt orosz és oláh zsidóság adná meg, s melybe egyéb országbeli zsidóknak egész egyéniségük, minden hagyományuk, hajlandóságuk és megszokásuk megtagadásával s akkora áldozattal kéne beletörődniök, amilyet még a muszka sem követel a finntől: az legfeljebb olyan játékos pozőr-elméket lelkesithet, mint a szegény Herzl Tivadaré volt, vagy oly elsavanyodottat, mint a különben geniális Max Nordaué. Egyszóval: a nemzeti eszme is éppen azokat a zsidókat teszi a czionizmus számára használhatatlanná, akik nélkül a czionizmus soha zöld ágra nem vergődhetik.

Ám ez nem minden. A czionizmus kilátástalanságát bizonyossá az teszi, hogy az a zsidóság, melynek révén a zsidókérdés lassanként világszerte megoldódik, egyáltalában nem számithat a czionizmusban. Nem pedig azért, mert a zsidóságban világszerte most megy végbe az a folyamat, melyen minden egyéb európai nép roppant régen tulesett: a valláscsere. Mi volt oka annak, hogy -355- már a régi időkben nem ment végbe, az fejtegetni messze vinne. Ide tartozik azonban az, hogy éppen mióta a művelt világban a vallás nem legelsőrendü kategoria, s mióta mindinkább külsőséggé válik, amiben több a megszokás vagy a politika, mint a hitbeli tartalom: azóta a zsidó is könnyebben hagyja el ősei hitét és könnyebben cseréli át valamely uralkodó hitre. Mentül könnyebb e lépés, ami azzal arányos, hogy egyfelől elég közömbös-e a társadalom a vallási dolgok iránt, másfelől elég türelmes-e arra, hogy az együttszenvedés becsülete és kötelessége ne füzze a zsidót az ősi hithez – mondom, mentül könnyebb e lépés, annál gyakoribb is, természetes befejezéseül és megpecsételéseül annak a teljes beolvadásnak, mely minden művelt és türelmes nemzettel szemben kötelessége is, törekvése is a zsidóságnak. Természetes dolog, amin csak hivő, de épp ezért nem elfogulatlan elme csodálkozhatik, hogy éppen ott, ahol egyfelől a vallás csak játék, másfelől a zsidók reczipiáltsága és beolvadtsága a lehető legteljesebb: hogy éppen Olaszországban a kiválóbb -356- zsidó családok ifjabb nemzedéke jobbadán megkeresztelkedett. Természetes, mert hogy a zsidó vallás ily sokáig fenn tudott állani, azt csakis a ghetto-rendszer magyarázza meg. Nos: ez a legvégsőbb következéseket levonó beolvadás az egyik megoldója a zsidókérdésnek. A másik, a nagy megoldás: olyan világrend kialakulása lesz, melyben fajta, nemzet vagy vallás külömbsége nem lesz válasz ember meg ember között. Ennek eljöveteleért is a beolvadt zsidók jobban dolgozhatnak, mint a különmaradtak, mert az idegenség bélyege, melyet a rosszakarat rájuk süthet, nem teheti gyanussá magát az ügyet. Bármint legyen azonban: a zsidóság társadalmi és politikai elismertetéseért tovább küzdhet a beolvadt zsidóság, de a zsidóság nemzeti kialakulásáért nem – s épp igy: a szoczializmus magáévá teheti a muszka és az oláh zsidók dolgát, mint ahogy teszi is, az örmények s a maczedonok dolgával együtt, de nem segithet mesterségesen tenyészteni uj nemzetet, mikor a meglevőkkel is éppen elég a baja.

Mikor a régi magyar portyázni ment, avarokat, kazárokat s egyéb zsidókat hagyott itthon, hogy ha valaki valakit ütni akar, ezeket üsse. Már akkor! Ezer év előtt!

Azt mondja a mi parasztunk, hogy a politika az urak hunczutsága. S igaza marad, valameddig a politika a hunczutok urasága.

Magyarország az okos emberek országa; sehol akkora százalék okos ember nincs, mint nálunk. Csak egy baja van a magyar okosságnak: a dölyfösség. Okulni csak az alázatosság tud, s a falnak vágtató paripának fölébe kerekedik a tapogatódzó öszvér.

Vakard meg a magyart, bármi nagyságában s fejlettségében, s elébed tünik a búsuló magyar.

Valaki megfigyelte, hogy a mi dolgozó, sőt a munkába beleőszülő és belehaló állam- és -358- egyéb közférfiaink alapjában oktalanul és gyümölcstelenül pocsékolják el erejüket és idejüket olyan lélektelen aktarágásban, amit minden diurnista jobban elláthatna, mint a nagyméltóságú százkaru Briareusok. Ez valósággal így van, s a kegyelmes vagy méltóságos vagy nagyságos napszámos uraknak csak az a mentségük van rá, hogy ez a lázas semmittevés minálunk általánosan el van terjedve. Azzal a munkával, amivel leplezni akarjuk, hogy nem csinálunk semmit, elvégezhetnők a Herkules összes munkáit. Csakúgy, mint ahogy ismert okos, elmés, geniális, nagyszabású, vezérlő vagy legalább is exponált embereink egytől-egyig polihisztorok és encziklopédisták lehetnének azzal a folytonos fáradsággal, igyekvéssel és adhoc-informálódó lélekjelenléttel, amelylyel egyre leplezniök kell, hogy nem tanultak semmit és nem is tanulnak semmit.

Minálunk nem divat a munka. A tejjel-mézzel folyó országban, ha kevesebb is a tej és méz, mint hajdanán, de még mindig, -359- ha nem csurran, cseppen annyi, hogy ne kellessen dolgozni érte. Minálunk csak három fajta munka van. Egyik, amelyik a legverejtékesebb erőfeszítésekkel és fáradságokkal játszsza ki azt a kényszerűséget, hogy dolgozni kellessen. A másik, melynek tipikus példája a magyar paraszt híres nyári virtusa: amelyik emberfölötti és utánozhatatlan erővel és sietséggel végez el valami roppant munkát, hogy e fáradsága árán annál tovább henyélhessen. A harmadik a gavallériából vagy féltékenységből való: melylyel az ember a maga dolgát ugyan el nem látja, de robotol más helyett vagy belekotnyeleskedik a más dolgába. Csak azt a munkát nem ismerjük, amelyik az igazi munka: hogy kiki a maga mesterségéhez és hajlandóságához lassú, nyugodt, de kitartó és egyenletes munkával elsőbb rendszeresen és gyökeresen megszerezze a kellő ismereteket, ezeket ugyanígy tökéletesítse és fejleszsze, s ezekkel ugyanígy dolgozzon tovább, élete fogytáig, a maga körén belül s a maga számára. Ha az Akadémia arra tűzne ki díjat, hogy vizsgázzon le egy magyar ügyvéd -360- négy nap alatt summa cum laude a pathológiai anatómiából: arra menten akadna vállalkozó, sőt nyertes vállalkozó is. De hogy ugyanaz az ügyvéd, ha negyven esztendősnél idősebb, vállalkoznék-e arra, hogy levizsgázzon az új perrendtartásból: az nem egészen bizonyos.

Nálunk az a szokás, hogy leköteleznek és boldoggá tesznek azzal, amihez tulajdonképp minden szivesség nélkül jussod van. A mi hazánk az az ország, ahol az özvegyek örömkönyeket sírnak, ha megkapják a rongyos pár nyugdíjgarast, melyért szegény uruk nemcsak megdolgozott, de fizetett is – s a kis hivatalnok rendes és neki isten-ember előtt kijáró előléptetésével a minisztere örökre lekötelez négy képviselőt és három szerkesztőt.

Ritka helyütt értik úgy, mint nálunk: elvenni a kedved attól, amit tudsz, s belehajszolni abba, amihez nem értesz.

Gáspár Artur barátomnak van egy kitünő szava: a politikusnak, úgymond, a legtisztességesebbnek s legradikálisabbnak is, alkalmazkodnia kell az ország akusztikájához. Ó mily igaz – különösen olyan beszélő országban, mint a mienk!

A magyar született szónok, csak könnyen beleesik a pohárköszöntőbe. Nyilván, mert lusta előre meggondolni, mit mondjon, s míg egyik ötlete után másik támad, ezt a közt is beszéddel kell kitöltenie.

Valaha a pestis volt a morbus hungaricus, mi a csömört ismerjük annak, de valójában a megrokkanást lehetne ennek nevezni. Amily gyakori eset nálunk fiatal embereknek országos szereplése: más országokhoz képest olyan ritkaság magyar embert ötvenedik esztendején túl friss erőben s uj munkában látni. A magyar azon kezdi, hogy -362- megőszül, s azon végzi, hogy elcsöndesedik. Nemcsak Berzsenyinek, Bajzának, Vörösmartynak, Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak, Tóth Kálmánnak, Somssich Pálnak, Munkácsy Mihálynak volt utolsó néhány esztendeje élő halál, de még Deák Ferencznek s Arany Jánosnak is az életük utolsó tíz esztendeje lassú, kínos, meg-megpihenő, de egyre haladó haldoklás volt csak. Arany Jánostól származik a sok kerített óriás fenékről való szomorú szó. A magyar alkotás a töredékek világa; megrekedt pályák, félbemaradt munkák, lecsüggedt szárnyalások szegik a magyar géniusz útját. Alig van magyar nagyság, aki egész dolgot alkotott volna, s alig magyar egyéniség, mely egészen kiélte, munkáiban egészen kiaknázta volna magát. Fekvésünk-e az oka, mely minden magyarra rárója az emberfeletti fáradságot, hogy egyenkint mind átugorja az ötvenesztendős közt, melyet a történelem és a geográfia a magyar haladásnak s a nyugati fejlődésnek közibe iktatott? Vagy ezzel kell fizetnünk a sok természetes genialitásért, mely a magyarral -363- veleszületik? Daudet mondja valahol, hogy e világon mindenért fizetni kell – s a gavallér magyar fizet is, két marékkal, a legnagyobb fizetséggel: élettel, egészséggel, dicsőséggel.

MAGYAR MESE ÉS LEGENDA.

Vettétek-e észre, hogy a magyar népmesében sokkal kevesebb a változatosság, mint a kelet ezeregyéjszakáiban, a nyugati kék mesékben? Amilyen bájos a magyar népmese, annyira egyhangú, s mint ahogy a nótáját szereti egyformán lejtetni, emelni és kicsengetni, a meséjét is így szereti a legkülönféle fonalakból egy mintára szőni és kerekíteni a magyar. Kötetszámra menő népköltési gyüjteményekből jó, ha féltuczat különböző mesét lehet kihámozni. Pedig sem lélek szegénységére, sem képzelet bágyadtságára nem vall ez egyhanguság. A magyar népmese tele van mély megfigyeléssel, meglepő fordulatokkal, s egyszerűségéhez képest aránytalanul magasrendű humorral. Nem is az üresség egyhangúsága ez, hanem a vágyakodásé – egy állandó vágyé, mely soha -365- be nem telő éhséggel kér új meg új táplálékot a képzelettől, s ennek minden adatait a maga állandó hajlandósága szerint mind azonegygyé alakítja. A hazulról elszakadt királyfi, ki álruhában, szegény sorban tengődve, keserves és gyakorta alacsony munkában, szívósan és türelmesen, kitartásával, becsületességével s leleményes okosságával végtére elnyeri a szép királykisasszonyt: ez a magyar népmese, ez minden magyar népmese. Ha huszat-harminczat elolvasok egyfolytában, a könyv kiesik kezemből s úgy tetszik, mintha e meséket nem is elmondanák, hanem maga a királyfi álmodná. Ahogy estéről-estére lefekszik, s éjszakáról-éjszakára ott virraszt a jószág mellett: nyitott szemmel álmodozva valónak álmodja a szive vágyát, mindennap más formában, más színekkel, másfelül kerülve neki, de mindig ugyanazon álmot, mely a lelket tartja benne, hogy a nehéz megpróbáltatásban még a czél előtt el ne csüggedjen…

… A mese: reménység, a legenda: visszatekintés. S a magyar legenda szintén egyhangúságával különbözik az idegentől. -366- Még a régiekben van némi változatosság; ahogy krónikáink ezeket följegyzik: különböző hányattatásoknak, fordulatoknak, világnézeteknek s gondolatköröknek, kelet és nyugat, pogányság és keresztyénség összeütközéseinek különböző lenyomásai látszanak bennük. Hunyadi Jánosig tartanak a magyar legendák – Hunyadi Jánostól fogva csak egy magyar legenda van. És pedig: a Hunyadi Mátyásé, a hódító nagy királyé, ki nagygyá, hatalmassá, világ urává tette a magyart, de egy napon fügével megétették, s vége volt Mátyásnak s a magyar dicsőségnek. Vagy a Fráter Györgyé, ki a kígyó okosságával már éppen egy abroncsba készül fogni a császártól s a szultántól visszacsalt hazát, mikor rajta tör az idegen vezér s orozva leszúrja. Vagy a Zrínyi Miklósé, ki maroknyi őrségével megakasztja útjában a világverő szultánt – de ott is kell vesznie nyomorultan a szigeti várban, míg néhány mérföldnyire tőle tétlen vesztegel a felszabadítására küldött német ármádia. Vagy második Zrínyi Miklósé, kinek az volt bűne, hogy nagyon is megverte a törököt s magyar -367- sereget akart teremteni, s egy szép napon vadászaton megölte a vadkan – micsoda vadkan, megmondja egy fölirás a bécsi múzeumban egy régi puska agyán: Én vagyok a vadkan, ki megölte gróf Zrinyi Miklóst! Vagy a Petneházy Dávidé, ki Tököly hadnagyából császár hadnagyává pártolva, első mászta meg a budai vár falát, kitűzve oda a magyar zászlót, melynek helyébe a török őt magát köti föl, de vitézei még élve levágják; vitézségeért grófi rangot kap, s mikor ennek lakomáját lakja a német urakkal, egyszerre csak megérzi ételében a mérget, kirohan a palotából, föl a lova hátára, vad vágtatással vágtat neki hegynek-völgynek, mígnem lealél lováról s meghal. Vagy a toscanai Leopoldé, a kalapos király utódjáé, ki mihelyest visszaadta a magyarnak ősi alkotmányát, hirtelen meghalt. Vagy a Sándor főherczeg nádorispáné, a magyarok barátjáé, ki ha nem is tudta megmenteni Martinovicsékat, de meg akarta menteni Magyarországot, s Thugut uram gondoskodott róla, hogy Laxenburgban épp akkor robbanjon fel egyszerre s idönek előtte a -368- császárné tiszteletére rendezett tüzijáték, mikor az ifjú nádorispán vizsgálgatja, s halálra sebesül égésétől. És így tovább… ezek a legendák élnek, terjednek, támadnak tartóztathatlanul. Még az se kell, hogy igazak legyenek – a költő Zrínyi Miklós vadászaton s vadkan által történt halálát például hiteles és megbízható tanu, Bethlen Miklós erdélyi magyar úr írja meg az ő igen becses emlékirataiban. Még a non e vero ma ben trovato elfogadhatóságát sem kivánja e legenda; Petneházy Dávidról például kiderítette a történelem, hogy sem első nem mászta meg Buda várát, sem grófi rangra nem emeltetett, sem egyáltalában nem igen vették annyira számba, hogy érdemesnek tartották volna megmérgezni. Második Leopoldról bizonyos, hogy természetes halállal halt meg, és arra sincs semmi bizonyság, hogy a laxenburgi rakétákat csakugyan Thugut miniszter robbantatta fel – mindegy, a magyar így tudja, így hiszi, így tudja nagyon is elhinni, s nincs az a hirtelen halál, melyhez ne ezt a legendát kötné. Még Amerikában is a kivándorlott szegény tót meg -369- magyar paraszt megkuporgatott garasait már tíz esztendeje nem azzal csalja-e ki akárhány ügyes csavargó, hogy felöltözik vedlett veterán-ruhába, mellére tűz egypár cotillon-rendjelet, s megsúgja a szegény embernek, hogy ő a Rudolf királyfi, nem halt meg, csak a zsidók akarták elveszíteni; az öreg király fél tőlük, s színre úgy tett, mintha agyonverette meg eltemettette volna, valójában azonban mást temettek el, az öreg király meg kilopta a fiát Amerikába, hogy ott szerezzen pénzt, megszabadítani vele a magyart a zsidótól. Nincs az a keserves csalódás, mely ezt a hitet kiverné a szegény paraszt fejéből, szívéből; ha megcsalódik: csak az az egy ember volt csaló, de a királyfi él és megszabadítja a magyart. Így várják vissza Kossuth Lajost is, talán még azok is, akik itt énekelték a nótáját az ő sárga fakoporsója mögött, végig e nagy városon, a múzeumtól a kerepesi temetőig. Így volt még csak nemrég egy kitünő generálisunk: madi Kovács György. A mokány kis magyar szerezhetett volna érdemeket nemzete körül: csak svarczgelb maradt volna, kinek még -370- magyar voltát sem akaródznak elismerni. De hogy egyszer egy hadgyakorlaton megvert egy német generálist – ami bizonyára nagy és fontos cselekedet volt, de végre is megtörténik minden hadgyakorlaton – egyszeribe nemzeti hőssé lett, siratni valóvá, mint minden magyar hős. Hiába a valóság, hogy senki az ő diadalát rossz néven nem vette, sem lovagias ellenfele, sem kegyelmes királya; hogy változatlan kegyelemben haladt tovább fényes pályáján, s még, amit ő maga alig nézett volna el más tábornoknak: betegnek is szabad volt lennie – az állandó magyar legenda menten birtokba vette az ő marczona kis alakját, s nem adja ki a történeti igazságnak. Hiába az a másik lehetőség is, hogyha igazán áldozata lett is volna diadalának, akkor sem éppen magyarsága okán; hiszen a kitünő és igazi hadjáratokban is győzedelmes Kuhn generális valóban efféle cselszövéseknek lett annak idején áldozata, de senkisem mondja, hogy azért, mert német volt. Mindhiába: madi Kovács Györgyről megmarad a legenda, hogy el kellett pusztulnia, mert dicsőséget szerzett a -371- magyar fegyvernek, bizonyságát adta a magyar katonai képességnek, jogczímet szerzett a magyar külön hadseregre…

Mi az oka ennek: könnyű megmondani. A kicsiny népek tragédiája, melyeknek külső ereje nem arányos hivatottságukkal, s hogy az életben megállhassanak, az élet nem egy drága javáról le kell mondaniok. Az elme megnyughatik e lemondásban, a szív meg nem nyugszik benne soha, s a féllábú függetlenségben az elmetszett félláb helye egyre sajog. Vágyaival a nemzet pártfogókat keres, csalódásaiért cselszövéseket okol. Még hitében is országát az isten anyjának ajánlja: a legfőbb pártfogónak s közbenjárónak az Úr zsámolyánál. Szeretete pedig a fájdalmas anyáé, holt fiakkal bukott reménységeket gyászolóé.

CSAU MÉIN.

Együtt ültünk a fogadó halljában, villamos fényben, remek kandallótűz körül, melyben gerendaszám izzottak a drága keményfahasábok – errefelé, boldog Norvégiában, ilyen fával fűtenek. Mi férfiak, mylord meg én, feketében, fehér nyakkendősen, mylady kivágott esti ruhában, vagyonérő prém válltakaróval. Szép két szál emberi teremtés volt; nem egészen fiatal már, de friss, üde és rugalmas. Az utazás s a fogadó-élet demokrácziája hozott így össze bennünket, ebéd után való kis csésze kávénál, melyet mylord meg mylady, s önkéntelen utánzással magam is, azzal a bizonyos könyökemeléssel szállítottunk föl szájunkhoz, mely a mértani ív maga körül való megfordulásához hasonlít, mikor gömböt készül leírni.

– Mylady megbocsát, szóltam; nem udvarlási -373- szándékból mondom, de a bizonyításhoz szorulok rá annak megállapítására, hogy mylady a legtökéletesebb s legelőkelőbb szépség, melyet az életben látnom adatott. Ez különben, nem nehéz észrevennem, magának myladynak is meggyőződése. Hasonlóképpen ő lordsága olyan tökéletes férfialak, aminővel eddig csak a mi Jókaink regényeiben találkoztam, s talán még a Velasquez egy képén, a don Fernando d’Austria képmásán, csak azzal a mylord javára való különbséggel, hogy ez a spanyol Habsburg már erősen degenerátus, míg mylord maga az egészség. Ezt, mondom, meg kell állapítanom, hogy félre ne értessem, ha azt hiszem, hogy mylord a lelke mélyén földmives, vagy, ha úgy tetszik: kocsis; mylady pedig a legszédítőbb fejőleány, ki valaha sajtárt emelt a majorságokban.

Csak angol tud oly szeretetreméltóan, oly melegen s biztatóan elmosolyodni, mint mylady s mylord rám mosolygott – én pedig folytattam:

– Tévedés azt hinni, hogy a parasztban nincs úriság. A szertartás nem a nagyok kiváltsága, -374- sőt mentül mélyebbre szállunk, annál több a szertartásosság, s ahogy mi a mi kávés csészénket ajakunkhoz emeltük: rikító szabadosság ahhoz képest, mint emeli szájához, szent cselekedetül, a kannibál a megölt ellenség húsdarabjait. Tudom, mylady ősanyái hosszú fölfelé menő sorban, évszázadokon át udvari hölgyek valának, mylord apái pedig már Hódító Vilmos idejében urai voltak földnek, erdőnek, vadnak és parasztnak. De az uraság s a királyság magában nem teszi; a zuluknak is vannak királyaik és nemeseik, teméntelen idők óta. Ő ladységük, mylady ősanyái, a szűz királynő udvaránál füstölt odalast reggeliztek, s megittak utána tea helyett egy pint sört; mylordnak pedig csak ő lordsága, az ő dicső emlékezetű dédapja kezdte meg a szokást, hogy ne csak palástot, köntöst és ujjast váltson, de inget is. Igaz, a mai nemzedék lázas igyekvéssel igyekszik jóvá tenni az ősök ebbeli mulasztásait – de nem teheti jóvá; natura non fecit saltum; nemcsak az udvarképesség: a fürdőképesség is őspróbát kiván. S maga a fürdő sem teszi; XIV. Lajos -375- akkor fürdött nemcsak először, de utoljára is, mikor a tudós nő megfürösztötte. A műveltségben való élés ősi volta teszi – s ebben egész Európa, mindenestül, messze elmaradt a Kelet népei mögött. Itt Európában is: francziák, olaszok, spanyolok és oláhok – igen, még az oláh pásztornép is – továbbá a magyarok is előtte járnak a germánságnak s a szlávságnak, mert ereikben sok van a régi római, etruszk, görög, arab és török vérből. De, kivált önök angolszászok, roppant fiatalok. Az önök ősei még maguk is fákon élhettek, mikor az indusok már kimélni kezdték a lombok közt kergetődző majmokat. Ez roppant különbség a radzsák javára, s az angol alkirályok rovására…

Elfelejtettem megmondani, hogy mylady széke karjára gyönyörű indus shawl volt vetve. Csak angol tudja figyelmét oly művészien megosztani, ahogy mylady s mylord félszemmel a shawlt kereste, de szemüket mégse vették le rólam. Én tovább beszéltem:

– Sehol sem láttam annyira e különbséget, mint New-Yorkban, a kínai fertályban. Ha egyenest a Waldorf-Astoriából vagy a Holland-Houseból -376- mentem volna oda, az még nem tenné; elvégre az amerikai urak és hölgyek valóban kocsisok s fejőleányok, nemcsak képletesen. De volt szerencsém kevéssel azelőtt Brüsszelben az odavaló Metropole-fogadóban éppolyan előkelő s szeretetreméltó angol társasággal együtt lehetnem, mint most myladyé s mylordé, s egyre erre kellett gondolnom a fojtó bűzű kinai boltokban, az alacsony menyezetű kinai vendéglőben. Mennyire pinczérek az európai gentlemenek a kinai pinczérhez, mennyire boltoslegények a kinai boltoshoz képest! Mily finom ezeknek a kezük, mily előkelő az alázkodásuk, mily értelmes a mosolyuk, mily lágyak a mozdulataik! Természetes: a kegyetek ősei csak az eke szarvát fogták vagy a fegyver agyát, míg e pinczérek s kalmárok apái, úgylehet, már tízezer éve elkerültek a gorombább s nehézkesebb foglalkozások mellől, s a finomabb mesterségek vagy az elmebeli munka fürgébb s megkülönböztetett mozdulataiban iparkodtak. Még ma is: az önök sportja a teljes erőnek kiszámított kifejtése, de nem a finom munka -377- pepecselésében való kényszerű mérséklése, visszafojtása, forgatása s alkalmazása. Értelmüket mindössze néhány száz esztendeje, hogy tudva dolgoztatják, míg ezeknek már a testét is úgy átitta az értelem, mint ahogy a világ legcsúfabb embere, Voltaire, vénségére szinte kiszépült, annyi emlékbélyeggel alakította a maga formájára e rút ábrázatot a gyönyörű elme. Myladytől éppen ma az ebédnél hallottam a kétségbeejtő megjegyzést, hogy enni eszik, mert éhes, sőt sokat eszik, mert nagyon éhes, de igen mindegy számára, hogy mit eszik. Ez különben nem elég; Amerikában nem is illik törődni étellel – nemcsak, hogy nem nőies, mint még százötven év előtt európaszerte volt, de nem is férfias. Azt hiszem: önök egy hiányosságukat emelik erénynyé, egy fogyatkozásukat parancscsá. Igaz, hogy az önök étele nem érdemli meg e nevet. Sótalan és sületlen húst nyakonöntenek sóval, eczettel, paradicsommal mustárral s méntával – s ha a jó isten maga nem adta volna, hogy külön-külön a húsnak, eczetnek, paradicsomnak s méntának tűrhető legyen az íze, az önök étele semmiben sem -378- különböznék attól, mintha kavicsot ebédelnének. A sajtjuk fagygyú, amit vörös borral öntenek le, a boruk szesz, amit megczukroztak. A franczia, de még az olasz is, óriási magasságban áll önök felett, mert főz, mert megszerkeszti az ételeket, mert árnyalatait ismeri az ízeknek, s ezerféle fogással kényszeríti ki a vegyületekből. Az önök ételében vér, eczet, fagygyú, czukor oly rikítóan kerül egymás mellé, mint katonáik kabátján a lángoló vörös s a vakító arany. S mi európaiak mind, még a francziák is, kiknek crêmejei, párolt húsai és pástétomai, még az én magyar honfitársaim is, kiknek rétesei vagy paprikásai annyira finom árnyalatúak, hogy az önök ínye követni sem tudná: mind eltörpülünk a kinaiak főztje mellett, melynek csak bolond anekdotákból hallottuk hírét, de bele nem kóstoltunk – holott ezek az anekdoták is mit bizonyítanak egyebet, mint azt, hogy a kinai égen, földön, lombok közt s tenger mélyén, madárfészekben s czápa uszonyán, születésben s rothadásban, tűzben s jégben, lüktető testben s lomha agyagban keresi s hajszolja az ízeket, melyek külön talán -379- rosszak, de együtt mennyeiek. A new-yorki Oriental Restaurantban, 3. Pell-Street, csau-méint ettem, ami metélt tészta, csontjáról lefejtett csibehússal. De micsoda metélt volt az, s micsoda csibehús! A tészta kisült palacsintatészta, melynek minden egyes, vékonyra metélt szála különálló volt, püffedt és olvadékony, mint a pomme paille. Mégis az egész egy eledel volt, a szemcsésen porhanyó hússal egybepárolt; ízük egymásba hatott, s gyömbér, sáfrány, bors, fagygyú, só s egyéb ilyen, külön-külön borzasztó izek, együttvéve s az ő kiszámított keverésükben, hihetetlenül, szinte légiesen finom egységes zamattá alakultak ez ételben. A nekem idegennek adott nehéz késsel-villával szinte vandálság volt feldúlni e remek halmot; a szomszéd asztalnál egy japán fiatalember két fapálczikával ette, s tanítgatta e művészetre mellette ülő amerikai barátnőjét. Hiába tanítgatta – ehhez a művészethez tízezer esztendősnek kell lenni! Megtanulhatjuk, hogy e két pálczikát szögben kell egymáshoz illeszteni, s az így alakult csúcsra rája, rajta pedig szájukhoz lehet kapni akár a vizet is, -380- de ahogy a japán azokat a pálczikákat fogta, forgatta, szögbe döfte s szájához kapta: azt, mondom, a nyugati parasztkéz csak nyolczezer év múlva fogja megtanulni…

Csak angol tud oly mozdulatlanul megmozdulni, ahogy mylady az ő félkeztyüs kezét mylordéra nyugtatta. Én meg igy végeztem:

– Mert, viszont, nemcsak a tartózkodásban van finomság; néha a merészségben is. A mi asszonyaink sohasem tudnák eljárni a keleti nők vakmerő tánczait – de ne is tegyék, nem illenék nekik; nem részegitőek volnának, hanem nevetségesek. Mikor ebéd után való ivásra egyszer mylordnak egy pár kiváló honfitársával együtt maradtam, ezek az urak – a hölgyek természetesen visszavonultak – széles jókedvükben tánczra kerekedtek. Micsoda táncz volt ez! Mint mikor az ember leszáll a lóról, s rúg egypárat, hogy a zsibbadtságot kiüzze térdéből. A pánczélos ősök ereszkedhettek igy térdre, vasvértezetükben, mozdulatlan felső testtel, a sirboltokban, mint ahogy e gentlemenek mulattak. Pedig mégis groteszkek voltak; nem férfiasak, -381- hanem nevetségesek. Látnák csak a mi magyar urainkat tánczolni! Tánczolni, kurjogatni, öklüket rázni, kabátjukat elhajitani, s mégsem lenni nevetségesnek! De ez mind semmi a messzebb kelethez képpest. Mylady bizonyára volt már Konstantinápolyban, áthajózott Skutariba, s megnézte a tánczoló derviseket. Én is láttam őket. Nem csodálkozott azon, hogy nem nevetségesek, s nem is tartanak attól, hogy nevetségesek lehetnek? Pedig tarthatnának tőle, mert ezek a dervisek nem holmi alja-népség; vannak köztük előkelő kalmárok, sőt katonák is; azt a hórihorgas szerecsen-őrnagyot bizonyára mylady is ott látta már köztük, kire minden konstantinápolyi utas emlékszik. Teremtő isten: hogy’ járt ennek az óriásnak a feje; hogy’ csavarodott a nyaka, a dereka; hogy’ topogott a lába, hogy’ himbálódzott a karja, hogy’ egybeszaladt homloka meg a szemöldöke, miközben szemehéja lecsukódott s orralyika tágult és melle zihált, mint a beteg lóé! És mégsem volt nevetséges, hanem rettenetes volt és szép volt, igen: szép és férfias; a velünk volt nyugati menyecskék -382- kipirult rámeredésén, mélázó hazasétálásán láttam, hogy szép és férfias volt. S vették észre a perzsa formáju egyházfit, ki a dervisek körül szorgoskodik? Mikor a tánczba belemelegszenek, egymásután oldják le s nyujtják oda a szolgának kábultan, behunyt szemmel, bizonytalan mozdulattal, turbánbéllelő süvegjüket, zekéjüket, minden fölösleges ruhadarabjukat; ő meg lábujjhegyen megy oda, fejedelmi fejbicczentéssel áll meg előttük; megértő, rajongó, hódoló, de magára is tartó szemöldökkel, szemmel s ajakkal néz föl rájuk; szelid biztossággal veszi el a süveget vagy a zekét, behunyt szemmel ajkához éreti, s lábujjhegyen viszi egy sarokba. Hol az a marquise és hol az az abbé, hol az a nyugati előkelőség vagy akár kényeskedés, mely külön vagy együtt csak távolról is meg tudná közeliteni azt a bájos méltóságot, azt a férfias lágyságot, amivel ez az utolsó ember ezeket a szennyes rongyokat ezekről az átizzadt állatokról leszedte!…

Mylady és mylord mélázva bicczentett a fejével, én pedig elhallgattam. A zsarátnok összeomlott, a hall kiüresedett, a pinczérek -383- ásitottak. Mylady és mylord felállott; reggel utazni készültek, és bucsuzóra kezüket nyujtották. Csak angol tud oly jólesően kezet rázni, mint ők shakehandeztek velem.

TÁRGYMUTATÓ.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

24	kadaszkodni a hegyre	kapaszkodni a hegyre
27	férfi-sem	férfi sem
34	TEMETŐJARÁS	TEMETŐJÁRÁS
48	ezikázott végig	czikázott végig
70	Vilmos csúszár	Vilmos császár
84	kénysze-szerűségétől	kényszerűségétől
84	fordítanunk, kogy	fordítanunk, hogy
128	a zemberek	az emberek
136	származá-ásban	származásban
147	Errre a	Erre a
180	fesztészetben	festészetben
220	kölcsönkönytárra	kölcsönkönyvtárra
244	nemesak versnél	nemcsak versnél
259	h rdárra	hordárra
262	saját maguuk	saját magunk
262	felődéssel	fejlődéssel
269	annyi-tesz	annyit tesz
269	let het-e	lehet-e
284	tulajponkép	tulajdonkép
290	Zolánek	Zolának
309	Körülbalül	Körülbelül
312	tndományos értelem	tudományos értelem
313	haj-hajlandóságaik	hajlandóságaik
345	rnhájának	ruhájának
354	megvagadásával	megtagadásával
354	kötetel	követel

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK OLVASÁS KÖZBEN: JEGYZETEK ÉS MEGJEGYZÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések

Megjegyzés:

OLVASÁS KÖZBEN