The Project Gutenberg eBook of A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (2. kötet) by Károly Eötvös

(Matej vallani kezd. – A tárkányi veszteglés. – Ismeretlen zsidó holttestet hurczol a vizben. – Megegyeznek Herskóval a holttestszállitásra. – A tokaji intézkedések. – Felöltöztetik Tisza-Ladánynál a holttestet. – Matej egyéb kijelentései.)

Vizsgálóbiróék nem csalódtak egészen. A csendbiztos hatalmasnak bizonyult. Ereje és sikere csodálatos lett. A vizsgálóbiró gonosz bölcsessége egyelőre diadalt aratott. Matej Ignácz csakugyan vallott a csendbiztos kezén.

Volt már vallomása, melyet junius 30-án Nyiregyházán tett. Ebben határozottan tagadja, hogy a tetemsikkasztásról s a csonkafűzesi holttest szállitásáról tudna valamit. Ez a vallomása mindenben összevág a többi összes tutajos vallomásával.

Előadja, hogy junius 10-én délután 1 és 2 óra közt értek Kis-Tárkány és Nagy-Tárkány közt a Tiszán ahhoz a ponthoz, a hol kikötöttek. Ez szombatnap volt. Ott vesztegeltek a következő vasárnapon is és csakis hétfőn reggel indultak el onnan. -2-

Vasárnap dél tájban a tutajosok nagyobb része a sáfárral, Herskó Dáviddal együtt bement Agárdra egyet s mást vásárolni s kissé pálinkázni, de három-négy óra mulva mind hazatért, azonban Herskó nélkül. Herskó néhány perczczel később egyedül jött vissza.

A tutajosok nagy része ittas volt s alkonyat felé már mind aludt a tutajok kalibáiban. Este 8 órakor napnyugta táján csak négyen voltak már a parti fűzesben. Ez a négy ember volt: ő, aztán Csepkanics, a kormánybiró s két más ismeretlen tutajos, kiknek nevét s származását nem tudja. Ezek az ő tutaján voltak eddig, Mező-Váriban fogadták fel őket, de itt Tárkányban önként elmaradtak s igy csak Csepkanicscsal ketten vezették a tutajt Tokajig, a hol aztán Selever Jánost fogadta fel a sáfár harmadiknak.

Nap szállata után már Csepkanics is bevonult a kalikába s csak ő és Herskó maradtak a parton. Ő azért, mert a legközelebbi tanyára akart menni, hogy magának a juhászoktól turót vegyen.

Elindult a parton a juhászok felé. A mint mendegél: szemébe ötlik egy zsidó. A zsidó felülről jön lefelé közvetlenül a viz szélén s valamit guzsnál fogva vonszol maga után a vizben s egyenesen az ő tutajok felé tart. Az ő tutajuk felé, a melyről a két ismeretlen tutajos szolga már végleg eltávozott s a melynek kalibájában már Csepkanics, a kormánybiró, éjjeli nyugalomra tért. -3-

Utánanéz a zsidónak s látja, hogy Herskó Dávid a sáfár ott áll a parton s várja a zsidót, a ki egyenesen feléje tart. Ő is megfordul utjában, nem megy most már turót venni, hanem nézi a két zsidót, mit csinálnak ezek? Valamelyest beszélnek egymással s azután Herskó átveszi az idegen zsidótól azt a tárgyat, a mit az a guzsnál fogva maga után vonszolt.

Odamegy a két zsidóhoz, de mire odaért volna, az idegen és ismeretlen zsidó már visszaindult s ment a parton egyenesen fölfelé, a honnan jött. Herskó pedig fogta a guzst s annál fogva a holttestet a tutajig huzta.

Ő azonban kiváncsi volt s tovább is nézte a sáfárt s látta, a mint ez a holttestet a maga tutajáról a vizben végig vonszolta s átvitte Csepkanics tutajára s ahhoz hozzákötözte.

A mint ezt végignézte, ő is belépett a partról erre a tutajra, melyen ő volt Csepkanics mellett a tutajos szolga s melyhez most már ismeretlen holttest volt odakötve.

Ő nem felelt semmit, lefeküdt a kalibában Csepkanics mellé, Herskó pedig hazament a maga tutajára.

Másnap hétfőn, junius 12-én korán indultak. Indulás előtt Herskó a maga tutajáról áthajitott hozzá egy rögöt, egy darabka kemény földet. Ő odanéz: ki hajigál s miért hajigál? Látja, hogy Herskó integet kezével s éppen ő hozzá intéz szó nélkül hivó intést. Ő szintén szó nélkül átment Herskó tutajára, hol ez hozzá igy szólt:

– Vigyázz a holttestre, én is vigyázok, hogy le ne szakadjon s a tutajtól el ne maradjon. Ne szólj róla senkinek, sok pénzt kapsz!

Vencsellőnél kikötöttek. Kikötés után Herskó átment az ő tutajára s azt kérdezte:

Tokajban szerdán, junius 14-én este kikötés után a tutajosok mind bementek a városba, de ő Herskóval a többitől különválva együttmaradt. Herskó itt adott neki 56 forintot, a mostani pénz szerint 112 koronát és pedig négy darab öt forintos bankjegyet s 36 darab egy forintosat, melyből 26 darab bankjegy volt, 10 darab pedig tallér.

A felső tiszai nép még ma is tallérnak nevezi a nagyobbfajta ezüst pénzdarabot. A 18-ik században Magyarországon is divatos pénznem volt a tallér nevü -5- kétforintos ezüstpénz. Az ily forintot rénes forintnak is, konvencziós forintnak is nevezték, minthogy ezüst tartalmát nemzetközi szerződéssel állapitották meg. A magyar nép »pengő« forintnak nevezte. Annyit ért, mint három ezüst Máriás huszas. Kelendő pénznem volt a 19-ik század közepéig, azon túl nem. A későbbi osztrák ezüst forintnál többet ért egyhuszad részszel, vagyis tiz fillérrel. De azért Magyarország keleti részein a köznép mind máig a tallér szót használja.

– A pénzről ne szólj senkinek, ne is tartsd magadnál, hanem hadd itt Tokajban valakinél, még irást se végy róla, Szegedről visszajövet magadhoz veheted.

Ezután együtt betértek egy kis boltba, mely a Bodrog folyó közelében volt s arra nézett. Mindenféle apróságot árulnak ott s ő is vett – a tanu – nyomban egy pipát. Ott találtak a boltban egy zsidót s egy asszonyt, a zsidó feleségét. Az asszony éppen terhes állapotban volt s a boltból el is távozott csakhamar. Csak hárman maradtak ott. Ő, meg Herskó és a zsidó boltos.

A zsidó boltos magas termetü, barna szinü, fekete szakálu, szikár s mintegy 30–35 év körüli ember volt, ráismerne egyenesen. Herskó beszélt vele valamit zsidóul, de ő nem értette, mit. Azután a zsidó boltos ő hozzá fordult magyar nyelven, de a mikor észrevette, hogy ő magyarul nem jól beszél, tót nyelven szólt hozzá: -6-

– Ad ide nekem a pénzt, majd én megőrzöm számodra s mikor visszatérsz: megosztozunk rajta.

E szóra ő 54 forintot átadott a boltosnak szó nélkül és csupán 2 tallért vagyis forintot tartott meg magánál. Herskó annyit szólt közbe:

Másnap csütörtökön, junius 15-én, Herskó 8 vagy 9 liter pálinkát vett Tokajban s ezt osztogatta a tutajosoknak. Pénteken délután 2 és 3 óra tájban Tisza-Eszláron alul kötöttek ki, de nem az eszlári oldalon, hanem az átelleni tisza-ladányi oldalon, még pedig egy folyamhajlatnál a fűzesek alatt s itt voltak junius 17-ikének, szombat napnak reggeléig.

A pénteki nap alkonyán Herskó sáfár egyedül maga sétálgatott a parton mintegy két órai időn keresztül, de a tutajra nem hozott semmit. Estefelé ő is felment Csepkanicscsal, Seleverrel s a Tokajban hozzájuk szegődött magyar emberrel, Galsi Istvánnal a partra tüzet rakni. Tutajukon ők nem rakhattak tüzet, mert az ő tutajuk terhelés nélkül üresen ment s azért a szél ellen a tüzet nem vehették körül semmivel. A széltől nem védhették meg. A mint ott voltak a parton hárman a tűz körül, Herskó odasompolygott hozzájuk s őt ruhájánál fogva megrántotta s intéssel a tutajra lehivta.

Esti tiz óra tájban Herskó egy rögöt hajitott hozzá. -7- Erre ő a kalibából kiment, Herskó ott várta s a tutaj végére vezette s ime a holttest akkor már a vizből kiemelve a tutajon feküdt. Más nem emelhette ki, mint Herskó. A ki azt mondta:

Herskó karján egy csomó ruha volt több darabból. Ezeket egyenként huzta föl a holttestre.

A fűzesben lassan susogott az éjjeli szellő. A tutajon levő tüzek s a parti tüzek már hamvadoztak. A lassan hömpölygő folyamárnak nem volt hangja. A tutajosok mélyen aludtak valamennyien, ki a kalibában, ki a parton a fűzesben. Ők ketten zavartalanul, nyugodtan öltöztették a halottat.

Legelőször lehuzták róla az inget s azt a vizbe lökték. Ez nem Solymosi Eszter inge volt.

Azután ráadtak egy kurta inget s azon alul egy pendelyt. A minőt a tiszaparti paraszt lánykák viselnek.

Felső testére felhuztak egy rongyos női kabátot, ugynevezett otthonkát vagy benemérőt, könyökén és vállán szakadozottat.

Balkezének csuklójára egy kékes szinü sötét kendőt kötött a zsidó s abba fekete festéket helyezett el, melyet előbb egy sárgás papirosba csomagolt. A papiros -8- olyan volt, mint a gyufatokok papirosa s a milyenben dohányt is szoktak adni a boltosok.

Mikor mindez megvolt: akkor a zsidó a holttestet megint visszaeresztette a vizbe s a balkéz csuklójára kötött kendőt gyengén a tutajhoz kötötte s neki ily utasitást adott:

– Ha a holttest le talál szakadni: ne nyulj hozzá. Hadd menjen a maga utján.

Senki se látta ezt a műveletet. Csak ők hárman tudták. A zsidó, a halott és ő. Egyik se szólt róla senkinek. A tutajosok aludtak. Sokan közülök részegek is voltak, mert Herskó folyton kinálgatta nekik a pálinkát. Idegen pedig nem járt ott az éjszakában. Még nappal is ritkán jár ott ember.

A holttestet többé ő se látta, csak a tiszadadai parton a Csonkafűzesben, a mikor már a csősz kihuzta a partra.

Azt a zsidót, a ki a holttestet Tárkány alatt a sáfárnak átadta, nem ismeri. Tisza-Kerecsenyben látta először. Egy kis tutajon volt, melyen hasitványfát szállitott. Vele volt a tutajon egy orosz és egy oláh tutajos. Ezek nevét se tudja. Az oláh tutajost velük együtt fogták el Szolnokon s együtt kisérték Nyiregyházára.

A tetemszállitó ismeretlen zsidót – ugymond – Jankelnek szólitotta Herskó. Ez a zsidó középtermetünél magasabb, szikár, szőke, sőt sárgás szakálu, hosszas -9- arczu, hunczutkája – pajesze fülén alul ér; szemei szürkések, orra kissé lefelé hajló, bajusza kicsiny és sárgás szinü s lefelé lógó.

– – Ebből állott Matej Ignácz julius 5-iki vallomása, melyet Tisza-Lökön a csendbiztos keze alatt tett éjnek-éjszakáján.

Ennek a tisza-löki csendbiztosi vallatásnak jegyzőkönyvét Bary József vizsgálóbiró irta. Az ő kezeirása az egész.

Külön jegyzőkönyvvezető nem volt jelen, tehát nem is irta alá a jegyzőkönyvet. Nem irta alá maga Matej Ignácz se. Igaz, hogy a törvényszék előtt azt jelentette ki, hogy ő se irni, se olvasni nem tud. Ezt a jegyzőkönyv záradékában meg kellett volna jegyezni és csupán már e miatt is külön birósági tanut vagy jegyzőkönyvvezetőt kellett volna alkalmazni. Igy szól a törvény s ezt parancsolta volna a törvényes gyakorlat.

A vizsgálóbiró törvénynyel és törvényes gyakorlattal nem törődött. Biztos volt abban, hogy e miatt se az ügyet ki nem veszik a kezéből, se fegyelmi büntetésben nem részesül.

A jegyzőkönyv záradékában ott van a szokásos ákom bákom: »A jegyzőkönyv felolvastatik s tolmács utján megmagyaráztatik.«

Matej Ignácz nem tudott magyarul, csak oroszul, a -10- vizsgálóbiró pedig nem tudott oroszul, csak magyarul. Kellett tehát tolmácsnak lenni köztük, de ez a tolmács se irta alá a jegyzőkönyvet. – Ujabb törvénysértés.

E hiányt azonban ugy a hogy pótolta a vizsgálóbiró. Julius 30-án jegyzőkönyvbe veszi, hogy minden alkalommal Karanczay József volt a tolmács. Ez a Karanczay közönséges börtönőr volt; – tudatlan és tanulatlan ember. Sok ravaszság lakott benne, holmi apróbb fegyelmi kihágások is terhelték. Könnyen el lehet hinni, hogy közönséges paraszt beszéd tolmácsolására teljesen képes volt, de azért e fajta embert alkalmazni ily fontos ügyben tolmácsul még se felelt meg a törvénynek.

De hát elvégre is mindez csak alaki dolog. Bármily szabálytalanul, bármily szokatlan, sőt törvénynyel ellenkező módon dolgozott is a vizsgálóbiró: azért Matej Ignácz vallomása igaz lehetett s mindaz, a mi a vallomásban benne van, megfelelhetett a valóságnak. A mint a királyok és országkormányzók aláirása és hét pöcsétes levele még nem föltétlen bizonyság arra, hogy minden igaz, a mi abban a levélben meg van irva: ugy a legpongyolább és legkuszább vizsgálóbirói jegyzet se állja utját annak, hogy valóságos igazság ne lehessen az, a mi abban a jegyzetben benne van.

Julius 14-én Nyiregyházán ujra kihallgatták. Itt már a tisza-löki csendbiztos komor alakja se állt rém gyanánt a háta mögött. Ujra megerősitette tisza-löki vallomását. Sőt holmi apróbb részletekkel megtoldotta. -11- Elmondta ugyanis, hogy ő tutajos társainak a holttestről semmit se szólt. Elmondta, hogy nem tudja, vajjon Herskó Dávid a guzst levette-e a holttest jobb kezéről. Elmondta, hogy a holttest még junius 18-án, vasárnap reggel is a szál, a tutaj alatt volt, mert ő még akkor is ott látta. Nem is ő eresztette el a hullát s nem is tudja, miként szabadult az a szál alól.

Julius 29-én ujra kihallgatták. Ekkor kijelentette, hogy egyáltalában nem tudta, miért kellett a holttestet szállitani.

A következő napon julius 30-án a törvényszék elé állitották a czélból, hogy hitelesitse vallomását. Szokatlan és törvényellenes eljárást követett ezzel a törvényszék. Se a vádlottak, se a védők nem voltak ott. Se nem idézték, se nem értesitették őket. Maguk a védők is csak a hirlapokból később tudták meg e törvényszéki dolgot. De bizony azért a nagyközönségnek nem volt ez ellen semmi kifogása.

Herskó Dávid nem Tokajban, hanem már Tisza-Kerecsenyben átadta neki a bérpénzt, az 56 forintot.

Azt a tokaji kis boltos zsidót, a kinél 54 forintját letette, Vider Mór tokaji lakosban ismeri föl.

Most már világosan emlékezik arra, hogy annak a kabátkának könyöke, melyet a holttestre felöltöttek, foltos volt. Csodálatos emlékezőtehetség! Éjjel volt, esti 10 óra után, a felöltöztetés ott Eszlár alatt a tiszaladányi füzes árnyékában, a holdvilág is felhők alatt -12- bujkált, a ruha se az ő kezében volt, hanem Herskó kezében, ő csak hóna alatt átfogva tartotta a holttestet és mégis tudja, hogy folt volt a kabátka ujjának könyökén!

Herskó Dávid Tisza-Lökön alól, a dadai Csonkafűzeshez már közel mondta neki, hogy most már elbocsáthatja a hullát, de ő ezt nem cselekedte.

A törvényszék megmutatta neki azokat a ruhadarabokat, melyeket a csonkafűzesi halottról leszedtek. Ő ezekben határozottan felismeri azt a ruhát, melyet a ladányi fűzesnél ő és Herskó a csempészett halottra öltött.

Végül elébe állitották Smilovics Jankelt s ebben nyomban és tisztán megismeri azt a zsidót, a ki Tárkány alatt Herskónak a holttestet átadta.

Nagyon fontos és nagyon érdekes részletek ezek. S ha igazak: nyomatékosságuk nagyságát a vérvád perében elvitatni nem lehet.

Matej Ignácz nagy emlékezőtehetsége még bámulatosabb volt egy év mulva. A következő 1883-ik év julius havának 3-án és 4-én hallgattuk meg a törvényszék nyilvános tárgyalásán. Itt ujabb finom részletekkel állott elő.

Mikor a ladányi fűzes alatt álltak: látott estennen egy zsidó asszonyt, a mint az ruhanemüt hozott s azt átadta Herskó Dávidnak. – Ebbe a ruhába öltöztették a meztelen holttestet.

Megjegyezte, hogy a holttestnek erős szaga lesz. Erre -13- Herskó betömte az ő orrát falevéllel, hogy ne érezze a szagot, ne panaszkodjék.

A holttestet ugy kötötték guzszsal a talp alá, hogy azt látni ne lehessen. A guzs mogyoróvesszőből s mintegy 3 láb hosszu volt.

Hogy a holttest hány éves lányé lehetett: erre nincs véleménye. Ha férfi lett volna, akkor tudta volna magát életkora felől tájékozni.

Véletlenül álltak meg Tárkány alatt is, Eszlár alatt is. Amott a szél miatt, emitt a kis Tiszába tévedés miatt. Ép ugy véletlenül álltak meg a dadai Csonkafűzesnél is, mivelhogy a szétesett tutajt helyre kellett állitani.

Herskót, mint az ő falujabeli lakost jól ismerte s egyszer már korábban is tutajozott vele. Smilovics Jankelt is többször látta már.

Ezek voltak fontosabb uj nyilatkozatai. Ezek között már van néhány, melyet nem fontolt meg előre, s melyre senki sem tanitotta be, ha ugyan egyáltalán betanitották. Van egy-kettő olyan is, mely ha igaz: akkor a holttest csempészése nem igaz.

Jól emlékszem erre az emberre. Életkora 28 év. Tartalékos katona volt még akkor. Erőteljes alak, piros napsütötte arczczal. Egyetlen szavát se tudtam elhinni, ha csak többi társa is ugyanazt nem mondta. De azért bámulatba ejtett.

Gyorsan beszélt, s a legrövidebb kérdésre is sokat -14- beszélt. Vagy csakugyan ugy történt a holttest csempészése, a hogy elbeszélte – vagy utóbb maga is szentül hitte, hogy ugy történt. Vagy pedig oly gyors gondolkozásu és erőteljes képzelésü rossz lélek volt, a kinél természetté vált a hazudozás s a ki éretlen igazságszolgáltatási viszonyok közt kenyérkeresetként üzi a hamis tanuskodást. Magyarország északkeleti részén vannak vidékek, hol száz meg száz keresztyén és zsidó ember akadt egykor ily szereplésre. Gyönge birák és hitvány ügyvédek közreműködésével lehetővé vált ez időnként.

Matej Ignácz egyenesen állt a biróság előtt, mint a hogy rendes katona szokott. Minden kérdésre rögtön felelt, de akár a biróság, akár a vád- és védelem képviselői intéztek hozzá kérdést: felelete közben soha se a kérdezőre nézett s nem is a tolmácsra, hanem mereven a földre maga elé.

Vallomásáról ezer részletet közöltek a hirlapok, s megvilágitották azt minden oldalról. A vérvádban való hit régen elgyengült már, a mikor még a tetemsikkasztás hite élénken élt. Még ma is él az akkori nemzedék lelkében. Lehetetlennek tartották, hogy ily különös és szövevényes esetet paraszt észszel ki lehessen gondolni. Annyira összefüggő oly sok részlet alig is lehet puszta képzelődés szülötte. -15-

II.

(Herskó vallani kezd. – A vizsgálóbiró előtt semmit se tud, a csendbiztos kezén mindent tud. – Matejjal egyezően beszél. – A vizsgálóbiró és társai hittek-e a hullacsempészetben?)

De hát mit szóltak ehhez a zsidók? Hiszen két zsidót, Herskó Dávidot és Smilovics Jankelt közvetlenül érintette a vallomás. Az ő cselekményükről szólt.

Herskó Dávid első kihallgatása – mint már emlitettem – junius 29-én Nyiregyházán történt. Ebben hiven adta elő tutajuk történetét Bustyaházától Tisza-Dadáig és azon alul Kőtelekig. Ebben szó sincs a holttest csempészetéről. Ugy beszél, mint a többi tutajos.

Julius 4-én őt is kikisérteti a vizsgálóbiró Tisza-Lökre, de 5-én ötödmagával visszaviteti Nyiregyházára. Nyilván nem állott szándékában a csendbiztos kezén hallgatni ki őt. Nem is remélhette, hogy zsidó létére bevallja a holttest csempészetét.

Ez a vallomás julius 5-ike és 6-ika közti éjszakán került jegyzőkönyvbe s a vizsgálóbiró éjfél után 1–2 óra közt, tehát már 6-án fejezte be az irást. Nyomban lovas futár ment még a hajnalon Nyiregyházára, hogy Herskót hozzák ki azonnal.

E napról két vallomása került jegyzőkönyvbe. Az egyik nappal, a másik éjjel. -16-

Nappali vallomásában semmit se tud a holttest csempészetéről s határozottan valótlannak jelenti ki Matej egész előadását. Kijelenti azt is, hogy Tisza-Kerecsenyben nem álltak meg, de a mint ott tutajuk elhaladt, látta Smilovics Jankelt, a ki épen akkor ott rakodott. Ismeri Smilovicsot tizenöt vagy húsz év óta, mert az Vajnágra való, az pedig Bustyaháza közelében fekszik, sőt Szeklencze, az ő lakása, sincs oda távol s a Tiszánál gyakran találkoztak. Holttestet nem vett át senkitől, nem kötött semmi tutajhoz, nem is öltöztetett s nem is tud róla semmit. Matejnak se adott Tokajban 56 forintot, magának se volt egyetlen fölösleges forintja se. Smilovicscsal szólt ugyan néhány szót, de csak annyit kérdeztek egymástól: ki hova megy tutajával?

Ez volt a nappali vallomás. Ez már második vallomása volt Herskónak. Az elsőt junius 29-én Nyiregyházán tette, ezt a másodikat most julius 6-án fényes nappal a tisza-löki szolgabiróságnál.

Mind a kettőben egy nyomon beszélt. Az egész tiszai útnak s a csonka-fűzesi holttestnek történetét ugy beszélte el, mint tutajos társai.

Nappali vallomásának jegyzőkönyvén van azonban egy végszó, – a vizsgálóbirók szokásos mondataiból álló. Ez a végszó arról értesiti az olvasót, hogy Matej Ignácz szembesittetett Herskó Dáviddal s Herskó Dávidnak szemébe mondott mindent. Mikor, hol és miként vették át a holttestet, miként kötözték a tutaj alá, mikor és hol öltöztették fel, s mit adott ezért Matejnek Herskó. -17-

Matej hiven és részletesen szemébe mondott Herskónak a sáfárnak mindent. E tény után a vizsgálóbiró örök emlékül azt jegyzi föl a papirosra, hogy szembesités után Herskó kijelentette, hogy most már kész vallani ő is.

A hivatalos adatok s a birósági iratok szerint tehát egészen simán ment minden. Huzódozott, kertelt, ingadozott ugyan a zsidó egyideig, de a mint Matej szembemondásából látta, hogy a biróság ugy is tud már mindent: hát akkor ő is magába szállt s ő is töredelmesen bevallott mindent.

Junius 7-én szerdán délután haladott el tutajával Tisza-Kerecseny alatt. Smilovics Jankel ott rakodott a parton s a mint őt meglátta, odakiáltott hozzá. Zsidó nyelven beszélt, hogy a keresztyének ne értsék.

– Valahol az utban majd magam adom át a holttestet s ott megmondom azt is, hova kell vinni.

Ennyit beszéltek egymással, semmi többet. Smilovics tovább rakodott, ő meg tovább usztatta tutaját alá felé.

Kis- és Nagy-Tárkány közt junius 9-én, pénteken este kötöttek ki. Ott maradtak hétfőn, junius 12-én reggelig. Azért maradtak annyi ideig, mert szombat az ő ünnepje volt, vasárnap pedig a tutajosoké. Ünnepen nem szokás tutajozni, de különben a szél is fujt. -18-

Vasárnap esti 9–10 óra tájban Smilovics egy kis tutajon oda jött az ő tutaja mellé. Smilovics tutaja 3–4 darab rövidre vágott szálfából állt, s szinte szokatlanul kicsiny tutaj volt. A holttest a kis tutaj alá volt kötve jobb kezénél fogva egy vessző-guzszsal.

Ott Smilovics átadta neki a holttestet azzal az utasitással, hogy vigye el Tisza Dadáig, de ott aztán ereszsze el. Hadd menjen a holttest, a hova viszi a viz.

De azt is megmondta Smilovics, hogy a mikor majd Eszlár alatt elhaladnak, ott egy asszony vár rá a parton. Az asszony 30–35 év körüli barna nő lesz. Egy csomó ruhát fog majd neki átadni, melyet a holttestre fel kell öltenie. Elmondotta részletesen azt is, melyik ruhadarabot miként kell a tetemre felhuzni. Ad át az asszony egy szines kendőt is s abba papirba göngyölve valami festéket. Részletes utasitást adott arra nézve, miként kösse ezt a kendőt a holttest balkezére. Az asszonynyal nem kell sokat értekeznie, az már meg lesz oktatva eléggé, s tudja azt, kinek adja át a ruhákat. Mindezért kap ő jutalmul Smilovicstól 120 forintot, a mai pénz szerint 240 koronát. Át is adott nyomban 56 forintot. Átadná a többit is, de most nincs nála annyi pénz. Majd Szolnokon kifizeti az egész összeget vagy visszajövet valahol az útban.

Smilovicsot azután az egész úton nem látta Ároktőig s a tisza-nánai Gólya-csárdáig.

A tetemszállitás történetét ezentul szórul-szóra ugy beszéli el, mint Matej. A tokaji pénzletételt, a ladányi kikötést, a holttest felöltöztetését s a csonka-fűzesi -19- megállást. Csodálatosan összevág a két ember emlékezőtehetsége. De uj részleteket is tud Herskó.

Eszlár alatt déltájban haladtak el. Ő természetesen ügyelt a partra, a mint utasitásában volt s csakugyan meglátta a Smilovics által leirt alaku asszonyt, a mint a Tiszaparton álldogált s a folyamon alá s föl tekintgetett. Kezében összekötött ruhacsomagot tartott s bele-belenézett a vizbe. Délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul a tisza-ladányi oldalon. Az asszony csolnakon ment oda. Ő elébe ment az asszonynak, ki e szavakkal adta át a ruhákat:

Zsidó nyelven beszélt, hogy senki más ne értse. A zsidó nyelv alatt a galicziai zsidó kiejtésü német nyelvet kell érteni.

A ruhák fehér kendőbe voltak kötve. A fehér kendőt az asszony nem adta át, azt elvitte vissza magával.

A további részleteket megint teljesen ugy adja elő, mint Matej. De ezen, ha igaz a történet, nincs mit csodálkozni. Junius 12-ike s julius 6-ika közt csak huszonöt nap telt el. A holttest szállitása rendkivüli eset. Se Matej, se Herskó soha nem cselekedtek ilyet még életükben. S aztán a tizennégy napi börtön magányában százszor végig gondolhatták az eset részleteit. Tehát ha csakugyan igaz a történet, emlékezetük egyezése természetes.

Julius 14-én, most már Nyiregyházán ujra kihallgatták Herskót. Azt mondta: semmiből se vette észre, -20- hogy a tutajosok valamelyike tudott volna a dologról. Talán Csepkanics György tudhatott valamit, mert ő mindig azon a tutajon volt, mely alatt egész héten át uszott a holttest.

Julius 29-iki nyiregyházi vallomásában szintén van érdekes részlet. Elmondta, hogy Vider Mór tokaji szatócsot már régebben ismerte, mert többször vásárolt be nála. Ezért tudta odavezetni Matejt a czélból, hogy ez a nála levő pénzt annak kezébe tegye le. Vider Mórral a holttestről semmit se közölt.

De kijelentette azt is, hogy ő maga se tudta, mire való a tetemszállitás s miért vállalkozott arra Smilovics. Ő csak azért lett Smilovics eszköze, mert megörült a 120 forintnak, minthogy ő szegény ember.

Julius 20-án Matejjel egyidejüleg az ő vallomását is hitelesitette a törvényszék. A törvényszéki elnök sok kérdést intézett hozzá a holttest csempészése tárgyában. Készséggel megfelelt, a hogy tudott, minden kérdésre.

Általánosságban s egészben megerősitette tisza-löki éjszakai vallomását.

Matejjel egyezőleg e vallomását azzal igazitotta ki, hogy az 56 forintot nem Tárkány alatt, hanem még Kerecsenyben átadta Matejnek s még 4 forintot igért is hozzá, hogy a 120 forint jutalomból annak is annyi jusson, mint neki.

Az elnök azt is kérdezte tőle: miért kellett a tetemszállitás cselekményébe idegen embert is beavatni? – Okosan felelt rá. Azért kellett, hogy neki legyen segitsége a holttesttel való bajlódásban. És épen Matejt -21- kellett beavatni azért, mert ennek tutaja volt üres, e tutaj nem volt semmivel megterhelve.

Smilovics neki se mondta meg a holttest-csempészet okát, czélját s különös titkait. Csak annyit mondott, hogy Eszlár felé kell a tetemet szállitani.

Az eszlári asszony, a ki a ruhákat átadta, nagyon magyaros kiejtéssel beszélte a zsidó nyelvet. Egészen ugy, a hogy a tiszaparti magyar falvak zsidósága beszél.

A törvényszék előtt fölmutatták neki azokat a ruhákat, melyeket a csonka-fűzesi halottról vettek le. Fölismeri ezekben azt, a mit neki az eszlári asszony átadott s a mibe ő a Smilovics-adta holttestet felöltöztette.

Végül a törvényszék szembeállitotta őt Smilovicscsal s ennek szemébe is megmondott mindent meglehetős határozottsággal.

A törvényszék ülése és tárgyalása nyilvános. Ott joga van megjelenni minden tisztességes, felnőtt embernek. Különös joga van ott megjelenni a vádlottnak és a védőnek. Ez a jog oly erős, hogy ha a vádlottat és a védőt e jog gyakorlásától elzárják: akkor a törvényszék egész eljárása s minden cselekménye semmis. Igy rendelkezik az alkotmány. Ezt igen jól tudta a törvényszék s ennek daczára erről a hitelesitési tárgyalásról se a vádlottakat, se a védőket nem értesitette.

Titokban végezett mindent. Maguk a védők is csak a fővárosi lapok harsogó czikkeiből értesültek a törvényszék titkos eljárásáról. Én nem hittem a lapoknak. Lehetetlennek tartottam az ily műveletet. Nem láttam rá példát életemben. -22-

De hát elvégre megtörtént. A biróság nagy elfogultságát bizonyitja ez. De bizonyitja azt is, hogy a törvényszék se fegyelmi felelősségrevonástól, se a közönség felriadásától nem tarthatott.

Sok ember azt hitte ez időtájban, hogy minden szabad s minden jogosult, a mi a zsidók ellen irányul.

Ha a zsidók csakugyan idegen halottat csempésztek Solymosi Eszter ruhájába öltözötten a biróság elé: akkor az eszlári vérvád már felfogható alakot nyer. Eddig Sarf Móricz csendbiztosi vallomásán kivül semmi se terhelte a vádlottakat. Ez a vallomás éretlen kölyök vallomása volt. A holttest hiányában még arra sem volt elég komoly tanuság benne, hogy Solymosi Eszter eltünt volna az élők sorából.

De ruhája megvan: akkor azt tőle el kellett venni. Ha élne: jelét adta volna annak, hogy ruhájától megfosztották. Ha pedig ruhája zsidók kezébe került, ha zsidók öltötték azt idegen holttetemre: akkor a zsidók félre akarták vezetni a büntető biróságot. Ilyet pedig csak akkor tehetnek: ha érzik bűnös voltukat.

S ime e rettenetes dolgot most már nem csak az orosz tutajos, hanem a zsidó sáfár is töredelmesen beismeri. Tudja, hogy törvényt kell ezért állania; tudja, hogy szenvednie kell e miatt, tudja, hogy hitsorsosainak sok bánatot okoz s az üldöztetés keserü végzetét idézi föl felekezetére: mégis bevall mindent. -23-

S egyenesen rávall bűntársára is: Smilovics Jankelre s az eszlári ruhaátadó asszonyra. S ezek is zsidók!

Vajjon elhitte-e a vizsgálóbiró s az a titkos tanács, mely neki segitett, a holttest csempészetét? Elhitte-e, hogy a holttest ugy került a dadai Csonkafűzesbe, a hogy Matej és Herskó elbeszélte?

Ez a kérdés sokszor fölmerült agyamban. Véglegesen s határozottan soha se tudtam magam előtt e kérdést eldönteni. Most se tudom. Gyakori s benső érintkezésben kellett volna lennem az emberekkel s őket s gondolkozásukat csupán csak e czélból meg kellett volna gondosan figyelnem, hogy lelkiismeretesen kimondhassam a feleletet. Vagy azt, hogy elhitték, vagy azt, hogy maguk se hitték.

Hogy sok részlet valótlansága előttük is nyilvánvaló volt: ez nem dönthet hiszékenységük fölött. Az elfogultság képes minden bizonyságot legázolni. Az elfogultság erős hitet teremt s a vizsgálóbiró és a titkos tanács hajaszáláig tele volt elfogultsággal s a hitnek ereje független attól, hogy van-e benne, s mennyi benne az igazság?

A vizsgálóbiró nyomban elrendelte Herskó vallomása után, hogy Vider Mór tokaji boltos zsidót fogják el s vezessék szine elé. De nyomban elrendelte távirat utján azt is, hogy Smilovics Jankelt tartóztassák le s rab gyanánt kisérjék Nyiregyházára. -24-

III.

(Smilovics Jankel egyénisége. – Első vallomása. – Lassanként elhatározza, hogy ő is vall. – Nyiregyházán bevallja a hullacsempészet regényes történetét. – Uj adatokat hoz szinre. – A holttest különös szaga. – Vallomása ellenkezik Matejjal és Herskóval, de Tisza-Lökön összeegyezteti ezekkel vallomását.)

Smilovics Jankelt már másnap, julius 8-án elfogták Técsőn s julius 9-én már Nyiregyházán a vizsgálóbiró kezén volt.

Zsidó vallásu és származásu, 43 éves, Remetén született s vajnági lakos Máramaros vármegyében. Van felesége s egy gyereke. Vagyona nincs, büntetve vagy vád alatt még soha nem volt. Napszámos munka után éldegél. Tutajozni is szokott s a tutajon sáfár volt. Tudományos miveltsége semmi, csak zsidó kézirati betükkel tud irni s olvasni is kevéssé.

Herskó alakját elfeledtem s most, mikor e sorokat irom, husz év mulva alig emlékszem rá. Smilovics alakjára meglehetősen emlékezem. Magasabb fajta, középtermetü, szikár, előrehajlott fejü, vörös szőrü, apró szemü ember volt; arczának jellege nem héber, hanem sokkal inkább tatár.

A Smilovics név gyakori lehet a Volga vidékéről hozzánk költöző észak-magyarországi zsidók közt. Smile vagy Smüle a Sámuel héber névnek változata. Smilovics szlávos képződéssel azt jelenti, a mit a héber Ben Sámuel, magyarul: Sámuel fia.

Érdekes lélek volt ez a Smilovics Jankel. Kis lélek, kis ész. Őt nem gyötörték, nem kinozták Tisza-Lökön -25- a csendbiztosi magányban és mégis vallott, mégis sulyos terheket vállalt lelkiismeretére. Sőt volt idő, a mikor szentül meg volt arról győződve, hogy a csonkafűzesi holttestet csakugyan az eszlári zsidók csempészték.

Nyiregyházán julius 9-én hallgatták ki először. Ekkor részletesen elmondta tutajútjának naplószerü történetét.

Veil Salamon szentesi fakereskedő megbizásából s annak számára tutajozott. Május 21-én vasárnapon indult Remetéről hét tutajjal s 15 tutajossal. Váriban még húsz tutaj s 29 tutajos csatlakozott hozzá. Itt junius 3-ig vesztegelt. Tutajainak s tutajosainak száma itt jelentékenyen megcsökkent. Miért s miként: nem tartozik a nagy perre. A biróság se tartotta fontosnak. Junius 5-én délután Tisza-Kerecsenybe ért. Itt sokáig késett s innen már csak két tutajossal indult. Szirkó Mihálylyal és Drimusz Györgygyel, a kikről már megemlékeztem. Junius 14-én Szalók alatt, 15-én Dombrád mellett, 16-án Gáva alatt esteledtek meg s kötöttek ki s 17-én reggel 9–10 óra tájban értek Tokajba. A következő napot itt töltötték s 16-ának reggelén 6 órakor indultak innen. Junius 26-án hétfőn reggel értek Szolnok alá, a hol e napokban minden tutajost elfogtak, tehát őket is. Drimusz Györgyöt el is kisérték Herskó szeklenczei tutajosaival együtt Nyiregyházára, de őt és Szirkót nem. Őket szabadon bocsátották.

Hogy ő bárkinek bárhol holttestet adott volna át: határozottan tagadja. -26-

A szeklenczei tutajosok közül, kik a holttestet a Csonkafűzesnél megtalálták, név szerint egyetlenegyet se ismer. Csak Mező-Váriban tudta meg azt is, hogy ezek szeklenczeiek. Ott látta őket először, azután Tisza-Kerecseny alatt, később junius 20-án Ároktőnél s végre 21-én a tisza-nánai Gólya-csárdánál találkozott velök.

Ez volt első vallomása. Ez egészen összevág társainak Drimusznak és Szirkónak előadásával.

A börtönök azonban nemcsak tünődésre valók, hanem társalgásra is valók. Egy oduban több rab fészkel. Elitélt rab és vizsgálati fogoly. A ki szabadul vagy a kit máshová hurczolnak: helyébe más jön. A külső világból jön, a hol mindent tudnak és mindenről beszélnek az emberek. S a hol szentül meg van győződve s a napnál tisztábban látja minden ember, hogy a zsidók álnok módon az eltünt lányka ruhájába öltöztettek idegen holttestet s ezt a biróság kezébe csempészték. Minthogy pedig a holttest nyaka ép volt: ezt azért cselekedték, hogy a vérvád alatt levő zsidók megmeneküljenek.

Az őrmester Kozák s a börtönőr Karanczay semmi kétséget lelkükhöz férkőzni erre nézve nem engedtek. S nem is titkolták meggyőződésüket. Többi társuk se titkolta. Sőt a rabok előtt s kivált a zsidók előtt -27- ugyancsak előhozakodtak minden terhelő jelenségről, melyek száma napról-napra szaporodott s mind sulyosabbá vált.

Smilovics tünődött. Parányi elméje elkezdte szárnyait emelgetni. Mégis csak meg kell fontolnia: mi lenne jobb? Az-e, ha ő is vall, a hogy a vizsgálóbiró kivánja, vagy az, ha tovább is mindent tagad?

Azt is hallotta a rabok tanácskozásai közt akárhányszor, hogy a tetemsikkasztás bűne nem is nagy bűn. Néhány hónapi vagy talán félévi fogság. Ha vall: el is eresztik nyomban s ha utóbb elitélik is: egy-két hónap nem a világ. Ha pedig nem vall: ott tartják vizsgálati fogságban az egész nyáron, őszön, télen át. Hiszen mikor kerül végső tárgyalásra ilyen szövevényes nagy per? S aztán felesége, gyermeke miből él az alatt, ha a kenyérkereső ott ül a börtön odujában.

De hát mindent még se vall meg. Apró eszéhez mért volt erkölcsi érzéke is. Ugy gondolkodott: ha az ember igazságban jár is: akkor is czélszerü némi hazudozás. Hát akkor miért ne tenné, ha már csupán csak hazudnia kell? Miért szoritkozzék arra, a mit tőle a vizsgálóbiró vár? Miért ne bizonyitsa be, hogy ő vezetés nélkül a maga erejéből is elő tud koholt részletekkel állani?

Julius 15-iki nyiregyházi vallomása már ennek a tünődésnek eredménye. -28-

Előadja ebben, hogy Tisza-Kerecsenyben junius 5-től 14-ig ácsorgott tutajával. Innen junius 11-én vasárnapi napon berándult Eszenybe, hol adósa volt. Adósának neve Kesztenbaum Gimpli. Követelése 5 forint volt. Ezt akarta behajtani. Volt azonban Szent-Mártonban is adósa, valami Rubinstein Májer nevü zsidó. Ez ellen 6 forintnyi követelése volt. Ezt is be akarta hajtani. Eszenyből tehát egyenesen át akart menni a szentmártoni partra.

Ott rév van a Tiszán, dereglyén kell átmenni. A mint átért s fölment a partra: ime ott látott egy lovas szekeret, félreállitva valami cserje mellé. A szekéren két ismeretlen zsidó ember.

Egy pillanatig nézte őket s ez alatt az egyik zsidó őt odaintette. Menjen a kocsihoz.

Odament. A zsidó azt mondta, hogy ő eszlári lakos, szatócs, társa is eszlári zsidó s az az ő fuvarosa. Megmondta mindkettőjük nevét, de bizony ő már elfelejtette a neveket.

Elbeszélte az a kocsin ülő zsidó az eszlári vérvád esetét. Üldözik, nyaggatják, tömlöczözik a zsidókat mindenfelé. Ám a budapesti zsidók ötezer forint jutalmat adnak a szerencsés találónak, a ki az eltünt lánykát élve vagy halva előkeriti. Ime holtteste ott fekszik az ő kocsijukon. Vállalkozzék Smilovics arra, hogy a biróság kezébe juttatja a holttestet. Bizonyosan hozzátette a két zsidó, hogy ha vállalkozik: övé lesz az ötezer forint, s nekik annyit adjon, a mennyit akar. -29-

Smilovics gondolkodott. Az ötezer forint, tizezer korona nagy pénz. Szegény embernek nagyon jól esnék. Csakhogy erős gyanuja támadt arra nézve, hogy ha csakugyan hatóságok, biróságok üldözik a zsidókat: azt a nagy pénzt mégis alig adják ők oda egy rongyos zsidónak. Hanem azt igen könnyen megteszik, hogy pénzadomány helyett vasra verik s a börtönbe zárják. Miért merte ő az eltünt lányka holttestét megtalálni?

Az alatt, mig igy beszélgetnek: csak látják ám, hogy négy tutaj ereszkedik lefelé a Tiszán szemük előtt. Smilovics mindjárt felismerte őket. Ezek a szeklenczei tutajosok, a kiket Mező-Váriban látott. Nyomban azt tanácsolta a két zsidónak, hogy a holttestet adják át a szeklenczeieknek.

A két ló ki volt fogva, hogy legelészszen a parti füvön. Megnézte jól a két lovat. Egyik sárga volt, a másik fekete. A boltos nyomban meghagyta a fuvarosnak: fogjon be. A boltos összefogdosta lovait, fölszerszámozta, befogott s elindultak vizmentében.

Kisérték a szeklenczei tutajosokat. Ezek a vizen, ők a parton. Hol eltüntek előlük a tutajok, a mint a part és a parti füzesek, szilvások és nyárasok elfödték előttük a vizet, hol pedig szemük előtt uszott lefelé minden tutaj. -30-

Kocsijuk a Tisza balpartján koczogott előre, hol rendes utakon, hol dülőuton, hol csak a gyepen, haraszton.

A tisza-szent-mártoni rév nem ott van, a hol a falu legközelebb fekszik a folyamhoz, hanem több mint egy kilométerrel följebb Szalóka irányában. Innen a két Tárkány közt levő kikötésig vagy huszonöt kilométer a távolság a vizen s annak partján. Vannak ugyan átló utak is, de Smilovics ugy beszélte, hogy a parton követték a tutajokat.

A vizsgálóbiró vakon fogadta el Smilovics beszédét. Nem birálta meg sehogyse a fakó szekér utrendjét. Ha csakugyan a folyam partján döczögött előre a tetemszállitó szekér: akkor Zsurk, Záhony és Györöcske falvakat kikerülniök nem lehetett.

A halott, Smilovics képzelete szerint, valami szalmaalomban feküdt a kocsi fenekén. A halott nem volt felöltöztetve, csak valami rongyos ing volt a testén. De le volt takarva valami pokróczfélével. Igy ment volna vele három zsidó három falun keresztül fényes nappal.

Halottat szállitani hatóság engedélye nélkül nem is szokás, nem is szabad. Ez a zsidókat ugyan nem akadályozhatta, mert hiszen ők épen bűnt akartak elkövetni; – a merénylők a hatósági rendszabályokat nem szokták tisztelni.

Csakhogy a népnek az a babonás hite, hogy a mely -31- határon idegen halottat visznek át: azt a határt okvetlenül elveri a jég s azért a nép a halottvivőknek utját állja s ha ezek erőszakoskodnak, őket agyon is veri.

Jól tudta ezt mind a három zsidó s lehetetlen, hogy eszükbe ne jutott volna, hogy őket valamelyik faluban mégis csak tetten érik. S akkor jaj lesz árva fejüknek. Az egész országban zúg és harsog a zsidók elleni gyülölködés. Az eszlári keresztyén szüzről mindenki tud immár. Egyéb se kellett volna, csak az, hogy három idegen zsidó kezén találjanak leánytetemet: halálnak halálával pusztul el az a három zsidó.

Abban se bizakodhattak, hogy az emberek figyelmét elkerülik. Tudták ők azt jól, hogy falvakon, népes pusztákon a mezei kutyák figyelmét el nem kerülhetik.

A kutya szaglása óriási. A dögszagot és a halott ember szagát messze dülőföldek távolságából biztosan megérzi. S megy a szag után. S hallat olyan különös üvöltő hangot, melyről a falusi ember mindjárt tudja, hogy valami rendkivüli dolog történik, hogy a három zsidó szekerén valami szokatlan állapot van.

No, de mindegy. Ezzel a vizsgálóbiró nem törődött. Smilovics beszéde a zsidók ellen szólt, örömmel iktatta tehát a beszédet papirosra. Annál nagyobb örömmel, minél képtelenebb volt az.

Bizonyára készakarva nem kérdezte Smilovicstól azt se, volt-e nagy szaga a halottnak. Pedig nagy szaga volt. Hiszen Eszlár száz meg száz kilométernyire van Tisza-Szent-Mártonhoz. Azzal a két rossz gebével a két eszlári zsidó egy hét előtt oda nem érhetett, mert -32- hiszen bujkálva kellett nekik haladni, népes helyeken éjszakákon vonulni keresztül s a tolvajutakat keresni fel mindenütt. S aztán nyári meleg napok jártak, a holttestnek nagy feloszlásba kellett átváltozni.

A szeklenczei tutajosok naplemenetkor kötöttek ki Kis- és Nagy-Tárkány között. S a hol kikötöttek: ott a három zsidó is megállt halottas szekerével.

Smilovics leszállt a szekérről, odament a viz partjára s kihivta a partra Herskót. Herskó kijött, de kihozott magával két tutajost is. Smilovics nem tudja nevüket. A parton azután elkezdtek öten tanácskozni. Smilovics, Herskó, az eszlári boltos zsidó s a két tutajos. Az eszlári fuvaros zsidó, ugy látszik, nem vett részt a tanácskozásban.

Az egyiknek bizonyára Matej Ignácznak kellett lenni s a másik nem lehetett más, mint Csepkanics György. Csak ez a két ember volt az utolsó és üres tutajon.

Csakhogy ez a beszéd sehogy se vágott össze se Herskó, se Matej, se Csepkanics vallomásával.

Megállapodtak öten. Herskó vállalkozott a holttest elszállitására s vállalkoztak a tutajosok is. Az eszlári boltos zsidó adott nekik pénzt, de mennyit: ezt Smilovics nem tudja.

Herskó s a két tutajos vette le a szekérről a tetemet s vitte be a tutajra. -33-

Vallomása végén azt mondja Smilovics, hogy a tetem fel volt öltöztetve ugy, a hogy a Csonkafűzes alatt megtalálták. Még a föstékes kendő is ott volt balkeze csuklóján.

Ha igazat beszélt: föl is ismerhette Smilovics a két zsidót. Hiszen nagy eset volt ez, a minőt nem ért még, egész nap együtt volt a szekéren a két zsidóval s az eset óta még csak harminczhárom nap telt el. A feledésre nem elég idő.

Nem tetszett a vizsgálóbirónak a maga egészében. Nem is tetszhetett. Hiszen sok lényeges körülményre nézve homlokegyenest ellenkezett Herskó és Matej vallomásával. Ezek pedig mégis ketten vannak. Az ellenmondást ki kellett egyenliteni valahogy.

Nyiregyházán nem lehetett. Ott a börtön is, a vizsgálóbiró hivatalos helyisége is nagyon népes és zajos volt. Füle volt a falaknak is. Nem volt más mód. Smilovicsot ki kellett vinni Tisza-Lökre. Ott van a csendbiztos. A csendbiztosnak szépen bevall mindenki mindent. Hogy miben állott a csendbiztosnak ez a hatalma: ezt majd később beszélem el.

Harmadnap mulva julius 18-án Smilovicsot már Tisza-Lökön találjuk. Ugy beszél ekkor már, mint a karikacsapás. Egyenesen, a hogy csak kivánják tőle.

Azt mondja: junius 5-én hétfői napon érkezett Kerecsenybe. Kedden vagy szerdán érkezett ugyanoda tutajon egy fejérmegyei ismerőse, névszerint Fógel Amsel zsidó. Ő éppen rakodni akart, a mikor Fógel hozzáment s elbeszélte neki a tisza-eszlári esetet, melyet ő még nem tudott apróra. S elmondta azt is, hogy a zsidók a gyanutól menekedni akarnak s hogy magukat tisztázhassák, egy másik idegen holttestet akarnak a Tiszán leusztatni épp ugy felöltöztetve, a miként az eltünt lányka, Solymosi Eszter volt. De a holttest nála van. Kérte őt, vegye át tőle a holttestet s vigye le Eszlárig s azon alul ereszsze el.

Beszélgetés közben Smilovics természetesen tudni akarta, hogy kitől ered a terv s honnan való a tetem. De Fógel Amsel meglehetősen zárkozott volt. Annyit azonban mégis elárult, hogy őt mások bizták meg e vállalattal s megbizóinak egyike Mendelovics Niszen nevü vajnági lakos zsidó.

Igért neki Fógel e vállalatért 500 forintot, ezer koronát s nyomban át is adott 80 forintot.

Ő nem vállalkozott erre, de azért megállapodtak abban, hogy gondoskodik ő majd emberekről, a kik Fógel utasitása szerint leusztatják a holttestet. Ez után Fógel előállott azzal, hogy Tisza-Szent-Mártonnál lesz majd a holttest, ott adja át két eszlári zsidó s utasitásul adta azt is, hogy a holttestet majd Eszlár alatt öltöztessék föl Eszter ruhájába.

Herskó emberei, a szeklenczeiek junius 7-én haladtak el Kerecseny alatt. Nem álltak meg. Ő rögtön felismerte -35- Herskót, ki régi ismerőse. Csónakon ült, utánament Herskónak, beszélt vele, megállapodtak a tetemszállitásban, meghánytak-vetettek minden körülményt s Herskó 120 forintért vállalkozott az egészre.

Ezután ujra elbeszéli a két eszlári zsidóval Tisza-Szent-Mártonnál való találkozását. Most már azt mondja, hogy a holttest nem volt felöltöztetve, csak valami ing s talán valami szoknyaféle volt még rajta, egyéb semmi. A haja hiányzott.

Az eszlári zsidók, mihelyt a holttestet átadták, nyomban kocsira ültek s elhajtottak. Sietésük okául azt mondották, nekik mielőbb otthon kell lenni, hogy Eszter ruhájának átadása iránt intézkedhessenek, hogy azt Herskóék, mikor odaérnek, késedelem nélkül átvehessék. De a ruhát nem ők fogják átadni, hanem egy közép életkoru barna zsidóasszony.

A két eszlári zsidó nevét elfelejtette, de a boltos zsidót, a mikor az eszlári zsidókat elébe állitották, Grosz Márton eszlári lakosban, a fuvaros zsidót pedig Klein Ignácz szintén eszlári lakosban ismeri föl. És pedig határozottan fölismeri mind a kettőt. Ezeknek volt szekerük s a szekér előtt egy sárga s egy fekete lovuk, Tisza-Szent-Mártonnál. S ezek adták át a holttestet.

IV.

(Oly sok közremüködő után a csempészett holttest eredetét könnyü kipuhatolni. – Még se tudják kipuhatolni. – A zsidók szentül hiszik a hullacsempészést. – A börtön magánya. – Rózenberg. – Smilovics levelet ir a börtönben Rózenbergnek.)

Smilovics vallomása után még szövevényesebbé, még homályosabbá vált az eset az ellenkező látszat daczára is. A sötétség még nagyobb lett.

Közreműködő gyanánt ugyan most már sok ember lett megnevezve. Herskón, a két tutajoson s Smilovicson kivül ott volt Fógel Amsel és Mendelovics Niszen s ott volt Grosz Márton és Klein Ignácz. A holttestről valamennyi tudott s nagyobb részük látta is, szállitotta is.

Most már majdnem lehetetlenség volt ki nem deriteni, hogy ki volt hát életében a csonkafűzesi halott, ha nem Solymosi Eszter volt? Hiszen nyomról-nyomra, emberről-emberre könnyen el lehetett jutni idáig. A tisza-löki csendbiztos varázsló hatalma előtt csak gyerekjáték lehetett az embereket rábirni, hogy ezt is megvallják. Hiszen már okuk se volt erről hallgatni. Ha a többit mind szépen bevallották: bevallhatták a holttest eredetét is. Helyzetük ezzel nem vált volna kényelmetlenebbé s vétkességük nem nagyobbá. Sőt enyhithettek volna sorsukon. Siettethették volna az ügy befejezését s önmaguk szabadulását.

Hát miért nem tettek vallomást? Készitsünk most az esetről, a mint e pillanatban előttünk áll, egyszerü, világos, tiszta képet s ne törődjünk -37- oly aprólékos részlettel, mely a fődologhoz szükségképen nem tartozik.

Solymosi Eszter lányka eltünt ápril 1-én. A zsidók ellen vád kerekedik, hogy ezek nyakát vágták, vérét vették, holttestét elsikkasztották.

Hetvenkilencz nap mulva, junius 18-án, a dadai Csonkafűzes alatt női holttest bukkanik föl a Tiszából, mely Solymosi Eszter ruhájában van.

Nyaka nincs elvágva, vérét nem vette senki. Ha ez volt Solymosi Eszter: akkor a zsidók ellen támasztott vád alaptalan.

A vádolt zsidók életre-halálra tagadják a vádbeli cselekmény megtörténtét.

Biróság által fölhivott szakértő orvosok teljes határozottsággal kimondják, hogy a csonkafűzesi holttest nem lehet Solymosi Eszteré. Mert ez a lányka 14 éves életkoru szűz volt, a holttest pedig legalább 18 éves elvirágzott nő holtteste. Ez a nő legfeljebb tiz nap előtt halhatott meg s teteme legfeljebb négy nap óta van a vizben.

Minthogy Solymosi Eszter ruhája volt rajta: kétségtelen, hogy titkos kezek öltöztették föl, a kik Solymosi Eszter ruháját megszerezték s az ismeretlen idegen nő holttestét valahonnan elsikkasztották.

Ilyet tenni se nem szokás, se nem szabad. Valami különös és fontos oka lehetett erre annak, a ki ezt elkövette.

Ez az ok az eset különös körülményei szerint nem -38- lehetett más, csak a vérváddal terhelt zsidók megmentése. Csupán csak ezért csempészhették a hatóságok szeme elé a csonkafűzesi holttestet.

S valóban Matej Ignácz tanuságot tesz arról, hogy az ő tutaján s az ő tudtával és közreműködésével csempészték a holttestet junius 11-től 18-adikáig, őt erre Herskó Dávid kérte föl, Herskó Dávid Tisza-Tárkány alatt kapta junius 11-én a holttestet.

Töredelmesen beismeri, hogy Matej igazat beszél s egyenesen bevallja, hogy neki Smilovics Jankel adta át a holttestet junius 11-én Tárkány alatt, de már junius 7-én tudatta ezt vele Tisza-Kerecsenynél.

S némi tekergődzés után utóbb ez is nyiltan beismeri, hogy igenis ő adta át a holttestet ugy, a mint Herskó elbeszéli, de őt erre Fógel Amsel vette rá, a kit meg ezzel Mendelovics Niszen bizott meg. Valósággal pedig Grosz Márton és Klein Ignácz szállitotta hitvány fakószekerén a holttestet Tisza-Szent-Mártonba.

S Fógel, Mendelovics, Grosz és Klein: mind valamennyi zsidó. A mi természetes. Vérvád terhelte zsidók mentségére első sorban csakugyan zsidóknak kellett vállalkozni.

Maguk a zsidók is szentül hiszik a tetemsikkasztást és holttest-csempészetet. A kik távol laknak az eset -39- szinterétől: azok nem tudják, mit gondoljanak s miként magyarázzák az eset megtörténtét. A kik közel vannak, a kiket terhel a vérvád, azok lelke keserüséggel telik meg s átkozzák Herskót és Smilovicsot s ezek zsidó társait, a miért ilyenre vetemedtek.

Maga Smilovics rendithetlenül meg van győződve a holttestcsempészet valódiságáról. Ennél különösebb és érdekesebb lelki tünetet életemben nem láttam. Csodálni lehet s elmélkedni fölötte.

Smilovicsnak nem volt börtöntársa. Mint vizsgálati fogoly maga volt külön oduban elzárva. Emberekkel csak akkor találkozott, ha ételét-italát beadták vagy a többi rabbal együttesen naponkénti egy órai sétáját végezte, vagy ha a börtönőr egyszer-másszor ajtót nyitott rá. Beszélgetnie ilyenkor se volt szabad.

A szabad járás-keléshez szokott emberre nézve irtózatos állapot ez. A kényszerü magányosság, ha nincs rá erkölcsi ok s ha nincs benne emberi igazság, rettenetesen meggyötri a lelket.

De át is alakitja. Vagy megszeliditi a vad lelket, vagy dühöngésre lázitja a szelidet. Vagy elmélkedésre birja, a melyik eddig csak cselekedni tudott és szeretett, vagy bűnök, merényletek, kétségbeejtő kisérletek szövésére készti a legjobb szivet is. Imák, könyek, átkok, dühöngések, álnokságok, gyilkos tervek, léleksorvadások a kényszerü magánosság szüleményei.

Smilovicshoz, mig teljes vallomást nem tett, éjjel-nappal bejárt a vizsgálóbiró. Ijesztette, fenyegette, biztatta, rémitette. Különösen azzal biztatta, hogy ha -40- töredelmesen bevallja a holttest csempészetét: akkor elereszti őt, hazamehet, keresheti kenyerét, istennek szabad napjában gyönyörüségét lelheti.

Elvégre a tiszalöki csendbiztos kezén megtette vallomását. S várta ennek fejében a szabadulást.

Matejt, Herskót, Csepkanicsot el is eresztették, de őt nem. Belökték magános oduba s azóta a vizsgálóbiró se látogatta többé.

Ott volt a börtönben, mint tudjuk, Rózenberg Hermann eszlári lakos zsidó is. Más oduban s rabtársakkal összezárva. Volt egyebek közt egy Oláh Sándor nevü vizsgálati fogoly rabtársa is s volt egy másik is: Szilágyi József nevü.

Ezt a Rózenberget is azzal vádolták, hogy bűnrészes a vérvádban. De ő félvállról vette ezt a vádat; – szabad száju, nyilt beszédü ember volt. Mindig azt beszélte fűnek-fának mindenütt, hogy az eltünt lányka élve-halva előkerül mihamar, mert a zsidók azt el nem emésztették.

Efféle beszéde miatt Bary vizsgálóbiró gyanuba vette utóbb, hogy talán a tetemsikkasztásban is bűnös.

Az efféle beszédből kifogyhatatlan volt a börtönben is. Rabtársai s a börtönőrök a közös sétákon s egyébként is csak ilyesmit hallottak tőle.

A rabok közt is volt keresztyén tábor, zsidó tábor. Köztük is folyt tanácskozás s képződött közvélemény. A közvélemény, ha ingadozott is a vérvád kérdésében, -41- de sziklakemény lett a holttestcsempészet kérdésében. Nem is lehetett másként. Hiszen két zsidó is volt köztük, a ki apróra beismerte a csempészetet.

Rózenberg még azután is kézzel-lábbal hadonázott a holttestcsempészet ellen. Rabok és őrök egyaránt kinevették.

– Bolond zsidó! Mit kiabálsz, mit rugódozol? Hiszen valóságos zsidó van köztünk, a ki ezt beismeri, mert maga is segitett a csempészetben.

Rózenberg kijelentette, hogy ezt nem hiszi. El nem hiszi még a prófétáknak se. El nem hiszi addig, mig az a zsidó neki meg nem irja. De ha magyarul irja, még akkor se hiszi el. Csak az esetben hiszi el, ha zsidóul irja. Másként csalás lesz, ámitás lesz.

Sohase derült ki, hogy Rózenbergnek ez a feleselése miként jutott Smilovics füleibe. Csak az a bizonyos, hogy odajutott. És ugy jutott oda, hogy Smilovics szentül hitte, hogy a holttestcsempészők egyike mindenesetre ez a Rózenberg.

Smilovics tünődött. Mit csináljon? Ő szabadulni akar. Most már bizonyos, hogy addig nem szabadulhat, mig minden zsidó be nem vallja a holttestcsempészetet. Hátha ő rá tudná venni Rózenberget a töredelmes beismerésre. Ő is megszabadulna hamarosan s javára lenne ez a többi zsidónak is, mert előbb vége lenne a nagy pörnek.

Hiszen ugy is csak kétségtelen, hogy a zsidók csempészték -42- a holttestet. Herskó nemcsak bevallotta, hanem neki már szemébe is mondta. S ő maga is, akarva nem akarva apróra beismerte. Hát akkor miért makacskodik ez a Rózenberg? Miért állja utját annyi szegény, sanyargatott zsidó szabadulásának?

Ostoba Smilovics! Az nem jutott eszébe, hogy hátha a többi zsidó vallomása is csak ugy készült, a miként az övé!

Kapta magát szeptember 17-én s levelet irt Rózenbergnek. Miként jutott tollhoz, tintához, papiroshoz: isten tudja. A börtönbeli rabok elől pénz, fegyver, irószer tökéletesen el van zárva. Neki azonban mindene lett, mikor levelét meg akarta irni.

S megirta a levelet zsidó nyelven, a hogy Rózenberg óhajtotta. Sohase látta Rózenberget, nem is beszélt vele, nem is hallotta kivánságát, mégis kivánsága szerint cselekedett.

Hogy és miként fért azután Smilovics Oláh Sándor rabhoz: ez se derült ki. Oláh Sándornak kezébe adta a levelet azzal a megbizással, hogy ez adja át azt Rózenbergnek.

A levélben szivére beszél annak a Rózenbergnek. Ne késleltesse makacs tagadásával az ügy befejezését. A holttest csempészete ugy is tisztába van már hozva… Herskó és ő ugyis beismerték. Vallja be hát Rózenberg is. Segit ezzel a zsidókon is és saját lelkiismeretét is megnyugtatja, vétkének terheit megkönnyiti. -43-

Hanem bármily titokban történt is az egész dolog: bizony nyomban megtudta ezt a börtönőrmester s a királyi ügyészség. Pedig se Smilovics, se Rózenberg nem jelentette föl.

Smilovicsot természetesen nyomban vallatóra fogták. Beismerte hüségesen, hogy ő irta a levelet s ő küldte Rózenberghez. Mert hát ő is jól tudja, hogy a holttestet a zsidók usztatták, tehát Rózenberg is vallja be valahára bűnös tettét.

A sajtó is gyorsan megtudta a levél történetét s megismerte szövegét is. Rettenetes fegyver lett ez a vérvád hiveinek kezében. Lehetett is. Mert ezt a levelet csakugyan nem a tisza-löki csendbiztos erőszakolta ki s nem a vizsgálóbiró ügyeskedése szülte. Azt már a zsidó csakugyan lelke bensőjéből szabadon szerkesztette.

A mint ezt Smilovics a következő esztendőben a nyilvános tárgyaláson is őszintén bevallotta.

Smilovicsot többször kérdezte a biróság az eset felől. S kérdezte birósági komolysággal, tisztességgel, törvényes módon. Felelhetett ugy, a hogy akart.

Állt a csendbiztos előtt is s ránehezedhetett lelkére az erkölcsi és testi kényszer valódi vagy képzelt sulyának ijesztő hatalma s e suly alatt mondhatta azt, mit akart vagy a mit vallatói akartak.

De a mikor Rózenberghez irta levelét: akkor nem állott semmi külső, semmi erkölcsi kényszer alatt. Akkor csak két erő dolgozott lelkében. Az egyik erő a börtön lakóinak már megingathatlanná erősödött ama meggyőződése, hogy az idegen holttestet csakugyan a zsidók csempészték s ez a meggyőződés már az ő lelkén is teljesen urrá vált. A másik erő pedig az életnek az az ösztöne: benne vagyunk a bajban, szenvednünk kell, a szenvedést megröviditheti az őszinteség, legyünk tehát őszinték valamennyien s ezzel siettessük az ügy befejezését.

De éppen azért föltétlenül bizonyos, hogy ha Smilovics tudta volna, hogy az idegen holttest honnan ered s kinek a holtteste: megmondta volna egész nyiltsággal nyomban. A mikor Rózenbergnek a levelet irta: akkori lelki állapotában megmondta volna minden esetre.

Hiába mesterkedett a vizsgálóbiró s a titkos tanács erélyes, de vak elméje, az idegen holttest eredetének még csak sejtelméig se tudtak eljutni. Mert felfogásuk képtelenség volt s utjuk, a melyen jártak, hamis út. Ezen az úton elbódultak.

Folyam partján jól ismert ruhában eltünt egy lányka. Hetek mulva ugyanaz a folyam fölvet egy lánykatetemet ugyanabban a jól ismert ruhában. Sok furfang és sok -45- rossz indulat kell már a puszta gondolathoz is, hogy a tetem idegené s nem az eltünt lánykáé.

Ezt a gondolatot csak az mentheti, ha utóbb napvilágra jön, hogy ki volt hát, a mig élt, az idegen tetem?

A vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével mindenre talált feleletet, csak erre a kérdésre nem.

Erre nem lehetett beoktatni se Matejt, se Herskót, se Smilovicsot, se a többi zsidót és nem zsidót, mert erre maguk a vizsgálóbirák, az orvosok, a csendbiztosok és pandurok se tudtak feleletet találni.

(A hullacsempészet elméleti birálata. – Miért bizták tizenöt tutajosra? – Miért volt a holttest annyi kézen? – A falevéllel bedugott orr érez-e szagot? – Miért biztak mindent véletlenre? – Miként erősitették a holttestet a tutajra?)

Ha a zsidók csakugyan idegen holttestet akartak a biróság elé csempészni: miért kellett azt épen Herskóra bizni, a ki tizennégy keresztyén tutajossal, tehát egész sereg emberrel uszott a Tiszán lefelé? Hiszen ép ugy rábizhatták volna olyan tutajra, melyen csak két vagy három teljesen megbizható czinkos van. Azt csak minden okos és minden oktalan ember elgondolhatta előre, hogy tizennégy be nem avatott tutajos közt sokkal biztosabban kipattan a titok, mint két-három beavatott közt. -46-

Mendelovics Niszen gondolta ki a tetemusztatást s bizonyára nagy pénzt vagy nagy igéretet kapott erre valakitől. Hát miért nem cselekedte ő maga? Hiszen ő csak olyan sáfárkodó koldus zsidó tutajos volt, mint a többi. Miért adta volna ő a hasznot másnak? Miért bizta ő a foganatositást Fógel Amselra? Hát ez miért bizta Smilovicsra? Hát Smilovics miért bizta Herskóra? Hát Herskó miért bizta csupán csak Matejre? Hiszen a tutajon ott volt Csepkanics is s épen Csepkanics volt a kormánybiró, az idősebb, az okosabb és a figyelmesebb. Azt csak jól tudta Herskó, hogy Csepkanics naponként többször megvizsgálja a tutajt s lehetetlen, hogy hét egész napon át észre ne vegye a holttestet. Ha csirkeészszel fontolta is meg a dolgát: inkább Csepkanicscsal kellett összebeszélnie, mint Matejjel, – a józan ész azonban azt parancsolta, hogy inkább mind a kettővel értsen egyet, mint csupán az egyikkel.

S aztán az is kétségtelen, hogy a titkot őrizniök, a holttestre vigyázniok kellett, hogy el ne legyenek árulva s tervük dugába ne düljön. De hát akkor miért fogadták föl Tokajban épen a tetemusztató tutajra az idegen és ismeretlen Selever János tutajost? És miért fogadták be ugyanarra utazó vendégnek Galsi Istvánt, a törökszentmiklósi magyar embert, a kinek se zsidóval, se oláhval, se oroszszal, se semmiféle tutajossal semmi összeköttetése nem volt s a kinek jó füle, jó szeme s jó orra van s rögtön elbeszél mindent, ha valamit észre talál venni? -47-

A folyam árja Tisza-Lök körül odaüti épen a tetemusztató tutajt a parthoz s a tutaj két-háromfelé szétesik. Épen az esik szét, a melyhez a holttest van erősitve. Ki kell kötniök e miatt Csonkafűzesnél, minden tutajos odasiet segiteni s a megbomlott talpat összeróni. S a holttestet vagy annak szagát nem veszi észre senki. Tizenöt többnyire fiatal ember közül senki.

A vizi holttest szaga nagyon különös és nagyon erős. Ilyen szaghoz nincsenek az emberek hozzászokva. Erősebb és különösebb szag ez, mint a ganéjdombé vagy a kátránygyáré, vagy mint a mocsárgázé. A viz se nyelhette el szagát. Hiszen a tetem a viz szinén uszott s időnként kis része a viz mozgása közben felszinre került. Tehát a szagnak bóditónak kellett lenni. Még se vette észre senki. Holott a mikor a dadai csősz kivonszolta a partra: akkor mindenki észrevette s irtózott tőle.

Az emberek hiszékenységével egyenest játékot üz a vizsgálóbiró a holttest szagának kérdésében.

A jegyzőkönyv papirosán azt jegyzi föl Matej vallomásaként, hogy a mikor a tisza-ladányi oldalon öltöztették a holttestet, minhogy nagyon erős szaga volt, Herskó falevéllel betömte Matej orrlyukjait.

Mintha egy 28 éves erős katonaember, mint Matej, mással engedné az orrlyukjait betömetni s ha már épen ezt akarja: ily kényes dolgot nem maga végezne -48- saját orra körül! Hiszen az orrlyukban babrálni kutya, macska s egyéb házi állat se engedi meg.

Aztán falevéllel tömni be! Micsoda vad gondolat ez! Természetesen füzfa vagy rekettyefa leveléről lehetne szó, mivelhogy ott más fa nincs. Herskó pedig bizonyára nem hozott Bustyaházáról egy nyaláb fenyőfalevelet, hogy ezzel utközben tutajosainak orrát betömködje.

Szerencsére se Matej, se a csendbiztos, se a vizsgálóbiró nem tudta, hogy kámforos vagy karbolsav-oldatos pamut is van a világon; – különben bizonyára ezzel tömte volna be Herskó a tutajos orrlyukjait. Jó eleve beszerezte volna a tokaji gyógyszerésznél!

Mintha a falevél élő egészséges ember orrába gyömöszölve utját állaná a szaglásnak! Hiszen a szag, az illat, a bűz olyan finom és oszlott anyag, hogy annak tömöttségét a tudomány képtelen meghatározni. Olyan az, mint az üstökös csillag farkának a teste. Akárhogy tömjék be az orr lyukjait falevéllel: keresztül hatol az minden falevélen, mintha az utjába se állana. Csak a megfelelő vastag érczen nem tud a tetemszag áthatolni.

A két eszlári zsidóval Grószszal és Kleinnal Tisza-Szent-Mártonig viteti a félig meztelen s egyébként is födetlen holttestet két rossz gebén s hitvány fakószekéren. Tisza-Szent-Márton a Tisza folyása mentén mintegy 130 kilométer távolságnyira van Tisza-Eszlártól. Ha itt-ott átló úton ment is a két zsidó: akkor is vagy 100 kilométernyi -49- kocsiutat kellett tennie. A parttól messze nem mehettek, mert hiszen tutajost kellett az útban keresniök. Útjuk tehát igy is, ugy is több napra terjed. Már csak azért is, mert forró juniusi időben nappal az erős rothadásban levő födetlen holttesttel falukon, városokon, népes lakott helyeken át nem botorkálhattak. Nappal utszéli zsidó csárdák ólaiban vagy parti füzesek sürü ligeteiben kellett elbujniok és csak éjszakákon át merészelhettek tovább-tovább haladni. Igy is veszélyes volt kisérletük.

Szüksége volt erre annak a két tetemszállitó zsidónak? S kikerülhetlen szükség nélkül vállalkozik-e ilyen bolondságra akárki is, ha csak nem eszeveszett? Sok napon át minden órában a fölfedeztetés veszélye elé állani s ezzel a vérvádterhelte zsidókat ujabb gyanuval terhelni!

S aztán ha már a holttestet hurczolták magukkal: nem vihették volna magukkal Solymosi Eszter ruháját is? Tárkány alatt nem lehetett volna a tetemet ép oly könnyen felöltöztetni, mint Eszlár és Tisza-Ladány között? Ha pedig csak itt volt kényelmes az öltöztetés: a sok napi kóborlás mellőzésével nem lehetett volna magát a tetemet is itt adni át?

Véletlenül találkozik Smilovics Fógel Amsellel, tehát véletlenül kapja tőle a holttestcsempészetre a megbizást. Ha ő nem késik annyi ideig Kerecsenyben: nem ér oda tutajával s nem éri őt ott a fejéregyházi Fógel Amsel. S akkor nincs csempészet. -50-

Véletlenül keresi föl adósait: Kesztenbaum Gimplit Kerecsenyben s Rubinstein Májert Szent-Mártonban. Ha nem keresi föl őket, vagy néhány órával később ér a szentmártoni partra: nem találkozik a tetemhurczoló két zsidóval s megint nincs holttestcsempészet.

Véletlenül találkozik Herskóval is Kerecsenynél. Ő a parton áll s ez ki se köt, hanem csak uszik tovább a tutajon. Három szóval végzik el egymásközt az üzletet. Képzelhető ez? Hihető ez? Hogy két máramarosi koldus zsidó ily nagy felelősséggel s esetleg nagy pénzzel, de börtönnel is járó ügyben egy-két percz alatt három szóval végezze dolgát s kösse meg az ügyletet? Nem ugy megy ez ott, mint a tőzsdén szokás. Ez az osztály százszor értekezik egy kis ügyben is, mig meg tud állapodni. S ha már megállapodott: még akkor is visszatér rá tizszer. Természete ez s ősi szokása. S ha véletlenül nem áll a parton az alatt az öt-hat percz alatt, mig Herskó a vizen elvonul: nincs holttestcsempészet akkor se.

De még ennél is czifrább az az ostobaság, melylyel a holttest eleresztését kigondolták.

Matej egyenesen és határozottan azt állitja, hogy ha tutajukat a meder oldalához nem üti a folyam árja: akkor meg se állanak Csonkafűzesnél, hanem mennek tovább s viszik a tetemet magukkal. Akkor nincs »dadai holttest«. És azt is határozottan állitja, hogy ha szél és áradat nem fenyegeti őket: akkor nem állnak meg Tisza-Ladánynál s nem találja ott őket a tisza-eszlári zsidó asszony Solymosi Eszter ruháival. -51-

Smilovics határozottan azt vallja a vizsgálóbiró előtt, hogy ő azt nyerte és Herskónak ő is azt adta utasitásul, hogy a holttestet Tisza-Lökön alul eresszék szabadon s bizzák sorsára. Vigye a viz, a hova akarja. Ez a vallomás teljesen összevág Matej és Herskó beszédével.

Ha ez igaz volna: akkor teljesen oktalan és értelmetlen az egész holttestcsempészeti furfang.

Az, hogy a holttest a viz szinén maradjon, továbbá, hogy azt kellő helyen és időben észrevegyék s végre, hogy a nyiregyházi biróság szeme elé csempésztessék. Csak igy lehetett elérni, hogy ép nyaku áltetem szerepeljen Solymosi Eszter holtteste gyanánt.

Ámde, ha a holttestet a vizen szabadjára hagyják s azt majd Titelnél veszik észre a Tiszában vagy a Vaskapu-zuhatagoknál a Dunában vagy Várnánál a Fekete-tengeren: akkor hiábavaló az egész mesterkedés. Senki se gondolhat arra, hogy ez az eltünt eszlári lányka álteteme s hogy ezt valahonnan valamikor a zsidók a biróság félrevezetése végett csempészték. S ily hiábavaló és nevetséges dolgokra miként vállalkozhattak volna a zsidók, miért költötték volna a pénzt s miért koczkáztatták volna bőrüket és szabadságukat?

Az enyészetben levő holttest nem mindig uszik a viz felszinén s időnkint nem is sokáig. Ha megtelik -52- rothadási gázzal s ha valami idegen suly vagy akadály a viz fenekén nem tartja: akkor felszinre jön. De mihelyt itt a gáz belőle valami természetes módon, a test nyilásain át kiszabadul, azonnal visszaereszkedik a mélybe. S ha megint megtelt elegendő rothadó léggel: csak akkor bukkanhat fel ismét.

Már most, ha Tisza-Lökön alul szabadjára eresztik a tetemet: ki állhat arról jót, hogy az rögtön el nem merül s az emberek szemei elől örökre el nem tünik? Ki állhat arról jót, hogy ha felbukkan is: ez nappal történik s emberek szeme láttára s nem éjszaka s nem lakatlan és kietlen folyamrészeken, a hol ember észre nem veheti?

A vizsgálóbirónak, a titkos tanácsosnak, a csendbiztosnak s a panduroknak parányi bölcsesége nem terjedt odáig, hogy mindezt elgondolja s a holttestcsempészet tervét ily oktalanságokkal haszontalanná és nevetségessé ne tegye.

Ha volt tetemsikkasztás és holttestcsempészet: ezt bizonyára eszesebb férfiak s nagyobb pénzzel dolgozó emberek tervezték, mint a Mendelovics Niszenek s ennek foganatositását nem bizták volna oly szedett-vedett dibdáb alakokra, mint Amsel, Jankel, Herskó, Matej, Grósz és Klein. Nem biztak volna mindent a véletlenre, a holttestet nem oly pőrén hurczolták volna s nem faluztak volna vele napokon át s nem usztatták volna Tárkánytól Csonkafűzesig hét napon és éjszakán keresztül.

Mindazt, a mit a vizsgálóbiró Matej, Herskó és -53- Smilovics vallomásairól jegyzőkönyvbe vett, durva paraszt észszel gondolták ki. Semmi se bizonyitja ezt jobban, mint az a furcsa ötlet, a mire szorultságukban fanyalodtak, a mely szerint a holttest a tutajhoz volt erősitve.

Az egyik mód az, hogy rálökik a tutajra csak ugy pőrén, leplezetlenül, a hogy Smilovics átadta. – Ez lehetetlen volt, hiszen minden tutajos meg tudott volna mindent azonnal. S a holttest szaga elvitte volna a titkot a partokra is.

A másik mód az, hogy a holttestet szekrénybe csomagolják, gondosan elzárják s ugy viszik tova. Ez esetben is felkölti minden tutajos figyelmét nyomban az idegen tárgy s nem nyugszik addig egy se, mig meg nem tudja: mi van a szekrényben. S aztán a szekrénynyel együtt nem lökhetik bele a vizbe. Azzal nem érik el a czélt. A szekrényt föl kell nyitni, a tetemet kiemelni s ugy tenni a vizbe. De ez már szintén feltünő munka.

A harmadik mód az, hogy a tetemet odakötik a a tutaj alá. – Ezt a módot gondolták ki.

Lánczczal, kötéllel, szijjal, terhelővel, lazsnakkal, madzaggal, sodrott vagy sodratlan szalaggal, posztószéllel, zsinórral, vászonnal vagy szines kelmével oda nem köthetik, mivelhogy efféle kötőeszközöket tutajos ember használni nem szokott. Minden efféle kötelék feltünő -54- volna s az unalom által gyötört tutajos nem nyugodnék addig, mig ki nem kutatná, hogy honnan került ez a szokatlan jószág, miért van az a fenyőszálon vagy hevederfán által kötve s mi van arra a tutaj alatt függesztve vagy erősitve? Egy óráig se mehetett volna a tutaj: Csepkanics, Selever vagy Galsi István már észreveszi a különös állapotot s vagy megkérdi, mi az? – vagy pedig szó nélkül addig motoz és turkál körülötte, mig végre is fölfedezi a titkot.

Ez az élet. S az élet igen gyakran egészen más, mint a vizsgálóbirák jegyzőkönyve vagy a szakértők véleménye, avagy a biróságok itélete. Gyakran egyetlen hajszáltól, a ruhának egy lencsenagyságu szennyfoltjától, valamely állat szőrének szinétől vagy egyetlen karczolástól függ, hogy a vádlottat halálra itéljék vagy ártatlanságát elismerjék. Mert e tünetek természeti jelenségek s a természet törvényei szerint keletkeztek. A természet törvényei nem alkusznak. E törvényeket száz tanu esküje se tudja megczáfolni, semmiféle szakértő se tudja elvitatni, a legokosabb biró se tudja megsemmisiteni. Csak az lehet igazság, a mi e törvényekkel megegyezik.

A tutajos guzst szokott kötőeszközül használni. A vizsgálóbiró, csendbiztos és pandur esze tehát jó nyomon járt, mikor készpénzül vette Matej és Herskó ama szavát, hogy a tetemet guzszsal kötötték a tutaj alá.

De a guzst a tetemnek nem a nyakára, nem is a derekára, nem is a lábára illesztették. Hanem a jobb kezének csuklójára. -55-

Ennek is oka van. Itt már a szakértő orvosok esze is belejátszott a dologba.

Ugy találták ugyanis és ugy is volt, hogy a holttest jobb kezén az alkaron a könyöktől a csuklóig a lágy izomrészek hiányoztak s az alkar csontjait a kézfej tövéhez csak az inak és az erek kapcsolták, de bőr és izom már nem.

Ime megvan a megoldás! A jobb kéz csuklójára kötötték a guzst s hat-hét napon át ez a guzs dörzsölte le az alkar bőrét és izomrészeit. Nosza tehát Matej és Herskó: annál inkább ragaszkodjatok a guzshoz!

Azt azonban elfeledték a tudós pandurok és szakértők kigondolni: milyen hosszu volt a guzs.

Többféle nyers vesszőből szokás a guzst csavarni. Mindenféle fa nem alkalmas rá. A vékony guzst rendesen mogyorófavesszőből csavarják. A tutajosok mogyorófaguzst használnak. Határozott nyilatkozatuk szerint a tetemet is mogyorófaguzszsal kötötték a tutaj egyik fenyőszálához. A guzs, mint teljes biztossággal megmondták, három láb hosszu volt. Tehát 90–100 centiméternyi.

No most folyamodjunk a természet törvényéhez s annak mértékével mérjük meg: igaz-e Matej és Herskó beszéde s igy történt-e a dolog?

A guzsból két hurkot kellett csinálni. Az egyik hurok a holttetem kézcsuklójára, a másik hurok a fenyőszálra kellett. S mindegyik hurok bogához legalább 40 czentiméter hosszu guzs kellett, hogy a hajlitásnál se a guzs el ne törjön, se annak boga könnyen ki ne -56- oldódzzék. A két hurok tehát összesen 80 czentiméter. Nagyon finom guzsnak kellett lenni, hogy ennyiből is kikerüljön.

Husz czentiméter átmérőjünél vékonyabb fenyőszálakból nem csinálnak talpat. A melyik ennél vékonyabb a vastag végén, az már csak födélfaszámba jön. Ámde a hurok karikájának ilyen vastag fenyőszálnál is legalább 65 czentiméter hosszunak kellett lenni. S ha most a két hurok közti függő részre is 15–10 czentiméter hosszuságot veszünk: ime kijön, hogy az a guzs nem három, hanem legalább öt láb hosszuságu volt, ha egyáltalán guzs volt.

Herskó tévedhetett a hosszuság megitélésében, mert ő zsidó és sáfár s guzst csavarni és kötözni nem szokott, de Matej nem tévedhetett. Ő meg tudja itélni a guzsról, hogy az derekáig ér-e, vagy feje tetejéig. A három láb hosszu derekáig ér, az öt láb hosszu a feje tetejéig.

Ime tehát volt azoknak a panduroknak és szakértőknek lángeszük kigondolni a dolgot, de az a lángész csak csonka-béna volt. A természet egész törvényén végig gondolni nem tudott. Se pandur, se Matej, se szakértő soha meg nem kisértette igy kötni holttestet fenyőszálhoz, hát csak ugy félvállról gondolomra sütötték ki a guzs három lábnyi hosszuságát. Azt hitték, a bolondnak a fapénz is elég, a közönségnek igy is jó lesz. Nem is gondoltak arra, hogy munkájukat majd a vádlottak védői észszel, gonddal, figyelemmel meg fogják birálni. -57-

A holttestcsempészetről szóló birálatom csak elméleti természetü. Csak azt akartam ezzel bebizonyitani, hogy ez a csempészet ugy, a miként annak részeit és egészét a vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével megalkotta, tele van oktalanságokkal.

Birálatom daczára a csempészet megtörténhetett. Abból, hogy valamit oktalanul csináltak, még nem következik, hogy azt meg nem csinálták. Az orvosszakértők véleménye alapján más megoldás nem lehet, csak egyedül a holttestcsempészet. S valóban Matej, Herskó és Smilovics vallomása igazolja a szakértőket s megdöbbentő valószinüségre emeli az áltetem csempészetének komoly gyanuját. Az igazság uj elemét kell napfényre hozni, hogy bekövetkezzék a világosság.

A VÉDELEM.

(Miért kell a védő? – A bűnös ember szenvedése. – Heumann Ignácz ügyvéd. – Egyénisége. – Az ügyvéd és a közvélemény. – A fiskális, az advokátusz, a prokátor, a mezei ügyvéd. – Heumann erélye csökken. – Felesége.)

A vádlott a törvény üldözöttje. A törvény vak és süket, se lát, se hall. De gondolkozni és érezni se tud. Ha tudna, akkor se volna szabad gondolkoznia és éreznie. A gondolkozó és érző törvény alkuba bocsátkoznék s ha azt cselekedné: megszünnék törvény lenni. A törvény csak embert, számot és mértéket, csak szavakat és fogalmakat ismer. Az egyént, az esetek természetét, a lelkek háboruit nem ismeri. Ott minden bűntett annyiféle, a hányféle az ember, a ki azt elkövette. De a törvény minden bűntettet csak egyféle alakban ismer. Mégis azt akarja, hogy a büntetés megfeleljen a bűnnek.

A törvényt emberek kezelik és alkalmazzák. Ezek az emberek a birák. Tanult és gyakorlott elmék, köztisztelet -59- környezi őket, hitvány jutalomért nagy munkát kell végezniök s hatalom van a kezükben. Akkora hatalom, a mekkorának egyes ember ellenállni nem tud. Tehát félnek is tőlük. Sok ember boldogsága, vagyona, joga, önérzete, élete s életöröme függ naponkint a biró hatalmától.

Hiszen a bűnöst meg kell büntetni. Ha józan eszü: akkor is; – ha beteg elméjü: akkor is. Az embernek és a társadalomnak kincsét meg kell védelmezni, azokat martalékul a bűnösöknek nem lehet átengedni. A bűnösöket ártalmatlanná kell tenni még akkor is, ha őrültek. Hogy az ártalmatlanná tétel mily módon történjék, az már nagyon is mellékes kérdés. A büntető hatalom gyakorlása nem egyéb, mint a társadalom önvédelmi jogának gyakorlása. Ez a jog szent és mindenek fölött való. Ezzel szemben a halálos büntetés kérdése csak a henye elmék játszi mozgalma.

A védő lassitja, gyakran neheziti a büntető eljárást. Néha meg is hiusitja. Néha kiragadja a bűnöst a büntető hatalom kezéből. Mire való hát? Hiszen a bűnösnek bünhődni kell.

A mult századokban nem volt védő. A vádlottak rendszeres védelméről nem gondoskodott se az állam, se a társadalom. Védje magát a vádlott, a hogy tudja. Ez volt az emberek felfogása. S volt igazság ebben a felfogásban is. Magyarországon a rendszeres védelem alig százötven esztendős; – a szabad, független és okszerü védelem nem sokkal idősebb ötven esztendősnél. Még -60- ma is élnek emberek, a kiknek ifju vagy gyermekkorában a legsulyosabb büntetéssel járó hütlenségi vádak ellen a védelem nem volt szabad és független. Az állam megengedte a látszatért, de béklyót tett kezére-lábára, lakatot szájára, tilalmat irására.

A védelem nagy jogi intézményét lassankint mégis felállitották a művelt nemzetek.

Az egyik az, hogy gyakran tévedtek a birák. Gyakran itéltek el ártatlan embereket. A birák erkölcsi felelősségét czélszerü volt megosztani a védelemmel.

A másik ok az volt, s ez valóban sulyos ok volt, hogy köztapasztalás szerint a vádló tiszteket, a közvádlókat, a nyomozó rendőrséget, a vizsgálóbirákat, a birósági szakértőket s gyakran még az itélőbirákat is boszuérzet, szenvedély, elfogultság, önző gondolat vezérli s azért a törvény alkalmazásánál feledik az igaz mértéket. Kellett tehát a védelem ellenőrző szerepe, hogy egy bűnre se jusson nagyobb büntetés, egy bűnöst se sujtson ádázabb itélet, mint a mekkorát a törvény megenged s az igazság megkövetel.

S volt másik ok is. A szeretet. Az érző szivek könyje. A könyörület és részvét istenhez méltó indulata.

Vannak sötét és gonosz lelkek, a kik mindig sötétek és mindig gonoszak. Vannak a bűnösök között is, de vannak azok között is, a kik elég ügyesek és szerencsések -61- a büntető törvény kezét egész életen át kikerülni. Az ilyenek iránt alig tudnék könyörületet érezni.

A legtöbb bűncselekmény nem a lélek természetéből folyik s nem az egész ember s nem az egész élet cselekménye. A legtöbb bűncselekményt rövid idő érleli vagy pillanat szüli s alkalom, fellobbanó szenvedély vagy véletlenségek kedvezése segiti elő.

Már most a bűnös ott nyomorog a törvény kezében. Becsületének örök elvesztése, önérzetének örök bénitása fenyegeti. Fenyegeti az, hogy meg kell válnia családjától, vagyonától, az élet minden örömétől s talán az élettől is.

Keserü megbánás érzete nyomakodik agyára és szivére. Hiszen nem volt ő azelőtt rossz ember s jó ember tudna lenni ezentúl is. S ime el kell vesztenie mindent örökre.

Voltak szerettei. Szülő, testvér, hitves, gyermek, jó barát. A kiket sirat s a kik siratják. A kiknek támasza és kenyéradója volt s a kik most éheznek. Többé nem segithet rajtuk. Vannak a kik átkozzák s a kiknek többé be nem bizonyithatja, hogy ő nem oly rossz ember, a milyennek kikiáltják.

Fekvőhelye keskeny és hideg. Levegője büzhödt. Étele-itala hitvány. Jó szót nem hall senkitől.

Őre taszigálja, őrmestere ugy beszél vele, mint a -62- kutyával. A rendőr nyaggatja, a vizsgálóbiró faggatja, az itélőbiró gunyolja, paczkáz vele, védelmét meg nem hallgatja, szivébe nem lát, bele nézni nem is akar. Ha fölnyitja száját: durva szóval hallgatásra intik.

Jól van. Ez a bűnös ember sorsa. Ám a megbánás megtisztitotta már megtévedt lelkét s meg is tudna nyugodni a büntetésben. Hiszen kell vezeklenie. De égen-földön nincs senkije, a ki vele emberségesen szólana, jószivü pillantást vetne rá s vigasztaló hangot intézne hozzá.

Hamlet királyfi tünődik. A nagy britt költő mérhetlen lángelméje tolmácsolja tünődését. S a mikor az emberi lét legnagyobb szenvedései fölött tünődik, eszébe jut: miként bánnak a szegény, bajos emberrel a birák, hivatalnokok, hajduk, börtönőrök. Ime: ez is a legnagyobb szenvedések közé tartozik. Vajjon a halál megszabadit-e ezektől? Vajjon a másvilágon megszabadulunk-e a hatalom ellenséges végrehajtóitól? Vajjon nem paczkáznak-e velünk ott is? Nem ütnek, dobnak, rugnak, taszigálnak-e ott is, mint a rongyot, az útban álló göröngyöt, a szélfujta szemetet?

A mesebeli királyfi s a nagy britt költő nem ismerhette a védői intézményt.

A védő szeretettel járul a bűnöshöz. Kikérdezi, meghallgatja türelemmel, inti, oktatja, vigasztalja. Óvja a kétségbeeséstől, felismeri mentségeit s kikeres mindent, a mi enyhithet sorsán s nyugalomra birja az összetört lelket. -63-

A mi az orvos a kínlódó betegnek, a mi a gyóntató atya a haldoklónak: az a védő a bűnösnek, a kit a vád sulyos terhe nyom s a kit a védőn kívül mindenki elhagyott immár.

Ha a végső itéletet kimondták: azután már lassankint elmulik a bűnös kínzó lelki gyötrődése. Tudja sorsát, ismeri végzetét s számot vet vele. De a végső itéletileg szüksége van a vigasztalásra.

A védőnek van tudása is, kötelességérzete is, van bátorsága is. Szembeszáll a közvádlóval, kárvallottak boszuérzetével, a törvényszék tévedéseivel, a szakértők furfangosságával s a birák elfogultságával. Föltárja a mentséget, ha van s föl az enyhitő körülményeket, ha fenforognak. S az elitélt végighallgatja, megnyugszik a biráskodásban, meghajlik az itélet igazsága előtt. Mert hiszen nem volt elhagyatva, neki is volt szószólója.

Kellett a védő azoknak is, a kiket a vérvád terhe üldözött. Sokan voltak már. A holttestcsempészet gyanuja nagyon megszaporitotta számukat.

Ők maguk nem is gondoltak arra, hogy mindegyik külön-külön valljon ügyvédet, vagy más irástudó embert védőjének. Önkényt pedig nem igen akadt volna védő. A gyülölködésre fölzaklatott közvélemény veszélyes rohama fenyegetett mindenkit, a ki a zsidókat védelmezni merte. Egész vidékenként alig akadt néhány bátor és eszes férfiu, aki arra intse a zajongókat, hogy várják be legalább az ügy nyilvános tárgyalását s az első biróság itéletét. -64-

A mostani nyugodtabb korban alig lehet a tömeg akkori gondolkozását elképzelni.

A nyiregyházi törvényszék területén, éppen a biróság székhelyén Heumann Ignácz volt a legderekabb és legtekintélyesebb ügyvédek egyike. Származása s vallása szerint zsidó. Nős, családos ember. Jeles jogász. Ugy emlékszem, a bécsi jogi egyetemen végezte tanulmányait. Ez az egyetem az alaki, a történelmi s a megszabott anyagi jog mezején jeles tanerőkkel rendelkezett ezelőtt negyven évvel. De a gyakorlati jogélet mezején kezdeményező buvárkodásra nem igen biztatta az ifjuságot. A tudomány nagy birodalmában szerte megállapitott elveket és tételeket s azok történeti kifejlődését nagy sikerrel adta elő, de arra kevéssé buzditotta hallgatóit, hogy az egyéni jogesetek keletkezését, fejlődését s elágazásait különös gonddal figyeljék s a jogtudomány tételeit a figyelés alapján önmaguk is önállóan törekedjenek megszerkeszteni. A fűnek-fának ismerete akkor teljes és igazi, ha a füvet és fát csirázásától kezdve szemléljük különös figyelemmel. És nagyon szép és nagyon gyümölcsöző buvárkodás az, ha a jogot az esetek csiráiból már tanulmányozhatjuk, a mint azok a társadalom talajából, az emberek szenvedélyeiből s érdekeiből kisarjadzanak.

Nemcsak jogtudóssá kell nevelni az ifjuságot, hanem gyakorlati jogászszá is.

Heumann Ignácz eléggé gyakorlati jogász volt, a jogi viszályok afféle eseteiben, a minők a vidéken elő szoktak fordulni. Az ő vidékén nincsenek nagy gyárak, sok -65- milliós vállalatok, nemzetközi forgalmi bankok, tengeri szállitások, világhirü könnyelmü szépségek, milliós játékbarlangok. Óriási vagyoni értékek összeütközése, mérhetlen hiuságok élet-halálharcza, nagy alakok szereplése, nagy szenvedélyek tombolása ott ismeretlen. Ott csak adóssági perek, apró kereskedelmi villongások, szabályos örökségi viszályok, mezei bűnesetek, kisméretü csalások, fellobbanó indulatszülte gyilkosságok merülnek föl. A szövetkezett tömegek szenvedélye se érlelődött még meg. Csupán kis emberek és egyes emberek érdekeinek, jogainak, szenvedélyeinek s hiuságainak zürzavaros csatározásaiból áll az a jogi élet, mely az ügyvéd közbenjárását eltüri vagy megkivánja.

A törvényszék elnökével bizalmas viszonyban, a birákkal szemközt a kölcsönös becsülés állapotában, a vármegye előkelő uraival s nemeseivel meglehetősen barátságban. Családos ember, volt már gyermeke. Volt szerény vagyona is. Adóssága nem volt. Az ügyvédségtől eltérő mindennemü vállalkozást szigoruan s következetesen elutasitott magától. Egészen természetes, hogy az eszlári vádlottak első sorban rágondoltak s rábizták ügyük védelmét.

A nagy perhez nem volt eléggé kifejlődve elméje s ehhez nem volt elég a közönséges jogtudomány s a mindennapi, bármily jeles ügyvédi ügyesség. Az egyéneknek s a társadalomnak annyi oldalról való ismerete, annyi orvosi és mérnöki tudás, a kis emberek életmódjának oly mély megfigyelése kellett a nagy perhez, -66- minőre az ügyvédek nem szoktak készen állani se Magyarországban, se más országban.

A mily erős volt az izgatás a zsidók ellen, a mily szilaj volt a gyülölet az eszlári vádlottak ellen: oly gyorsan és erősen fejlődött ki a gyülölség Heumann ellen is.

Ügyvéd volt és zsidó s védelmezni merte azokat, a kiket tenger árjaként boritott el a közgyülölet.

A ügyvédet talán sehol se szereti a tömeg s az ügyvédi foglalkozást talán sehol se becsülik eléggé. Ugy vannak vele, mint a gyógyszertárral. A kinek nincs szüksége rá, elkerüli. A kinek szüksége van rá: az is fél tőle némileg. Kényszeritő szükség nélkül senki se keresi fel s a kik fölkeresik: rendszerint azok is azt hiszik, hogy többe kerül, mint a mennyit ér. Minden művelt társadalomnak ezer ötlete, példabeszéde, élcze és adomája van az ügyvédek ellen. A nép képzelete ugy bánik az ügyvéddel, mint a mostohával vagy mint az anyóssal.

Sok ügyvéd megérdemli, az ügyvédség nem érdemli meg ezt a sorsot. De ez a sors kikerülhetetlen, kivált ott, a hol sok az ügyvéd. Az ügyvédi pálya a tudománynak, a kormányzatnak s a magasabb műveltségnek pályája. De az ügyvéd sohase alkot, mint a tudós, a művész, a feltaláló, a törvényhozó s a kormányzó. Az ügyvéd mindig csak tataroz, javit, helyreigazit, egyenget, -67- kiegyenlit s a szakadásokat, töréseket, viszályokat, villongásokat törekszik rendbehozni. Ha sikerült: abban a felek főleg a maguk érdemeit s a biróság érdemeit látják. Ha nem sikerül: a kudarczért és veszteségért a felek is, a biróságok is főleg az ügyvédet okolják. Végül mindig dijazni kell az ügyvédi munkát s rendesen a munka befejeztével. A munka értékét, ha már az be van végezve s a multra tartozik, alig tudják az emberek eléggé megbecsülni. A sikertelen munkát dijazni éppen nehéz. S az emberek itélő-tehetsége jól meg tudja mérni, mi hasznot látott az ügyvéd munkájából, de azt már kevésbbé tudja megmérni, hogy az ügyvéd munkája minő bajt, minő zavarokat s mekkora kárt háritott el. Az ügyvédi munka feladata s természete pedig inkább az, hogy a feleket bajtól óvja, semmint, hogy azoknak hasznot hajtson. Sok ügyvéd közt sok a gyönge, sőt a hitvány is. De a kormányzók közt, az uralkodók közt s a hatalmasok közt aránylag sokkal több a hitvány. Csakhogy nekik erejük van a felelősséget másra háritani, az ügyvédeknek pedig erre nincs erejük. S az ügyvédek tulnyomó része vagyontalan. Vagyonos ember kevés van közöttük. S ez a körülmény nagy ok arra nézve, hogy az ügyvédi intézmény sokkal kisebb becsülésben részesül, mint a papi, vagy katonai intézmény. Papnak, katonának becsülést biztosit az erős szervezet s az abban rejlő hatalom és összetartás. Ez hiányzik az ügyvédnél.

S a munka dijazásának kérdése a közvélekedésben még mindig nem tiszta eléggé. Európában legalább -68- még mindig vannak nagy társadalmi rétegek, melyek a rég mult századok felfogásától menekülni nem tudnak. A nagy urak tisztességét hajdan épen nem csorbitotta, ha rablásból uraskodtak, de végkép megölte volna, ha bérért végeznek mindennapi munkát. Bérért dolgozni csak szolgának és inségesnek való állapot.

Az ügyvédi állás magas míveltséget követel. Magasabbat és szélesebbet, mint a papi, katonai, uralkodói, vagy született törvényhozói állás. Hogy a papot, katonát, uralkodót, kormányzót, bankárt, főrendü törvényhozót minden munkájáért, sőt még henyéléseért is busásan fizetik: ezt mindenki okosnak és természetesnek találja. A társadalom, a tudomány, az irodalom s a hivalkodó tömeg annyi okot talál rá, hogy szinte elszédül bele a gondolkodó agy. Ám sokkal több ok van arra, hogy az ügyvéd, orvos, tanitó, köztisztviselő munkáját még jobban fizessék. A tudomány tanitja is ezt, de a tömeg a tanitásra nem sokat ad. Orvos, tanitó, köztisztviselő fizetésének kérdése hidegen hagyja, az ügyvédi dijazás pedig gunyra serkenti a tömeget.

A régi ügyvéd hatalmas volt, nagy tekintélylyel, biztositott vagyoni jóléttel s nagy hatáskörrel.

Volt ügyvédje az államnak és kincstárnak. Volt -69- minden püspökségnek és uradalomnak. Volt a vármegyének, a királyi városnak s minden törvényhatóságnak. Ezek rendesen kinevezett, vagy megválasztott s állandó évi fizetéssel ellátott ügyvédek voltak s rendesen egész életükre szólt az ügyvédi megbizás. Ezeket fiskálisoknak nevezték, minthogy a fiskust, magyarul: a kincstárt képviselték. Voltak királyi, érseki, püspöki, káptalani, apátsági, uradalmi, vármegyei és városi fiskálisok. Az utóbbiakat magisztratuális fiskálisnak nevezték. Tekintélyük nagy volt, mert nagy hatóságokat képviseltek. Hajdan az uradalmak is közhatóságok voltak, minthogy birósági, közigazgatási hatalmat gyakoroltak. Fiskális nélkül a hatalmat gyakorolniok nem lehetett. A vármegyéknek több fiskálisuk volt. Az egyik jogi tanácsadó volt a közigazgatásban s védte a jobbágyot urasága ellen. A másik az árvákra ügyelt. A harmadik és negyedik közvádló volt a büntető ügyekben vagy a vádlottak közvédője. A vármegyék régi felfogása ép ugy köztisztviselők által gondoskodott a vádlottak védelméről, mint a hogy gondoskodott a vádemelésről. A védelemért a vádlottnak nem kellett fizetni. A vármegye rendes tiszti fizetéssel látta el a védőt. Magyarország egyik legnagyobb államférfia, Deák Ferencz, fiatal korában Zalavármegye tiszti fiskálisa volt s a vádlottak védelmével foglalkozott.

Ritkább esetekben, különösen ha vagyonos volt a vádlott, ennek külön védője is volt. Állithatta védelmére maga a vádlott. Az ilyen védőnek a neve volt -70- advocatus. Ma az ügyvédet latinosan advokátusznak nevezik általában.

A prókátor név megint más. Ez a latin procuratorból származik. A magánjogban s különösen a birtokjogban a középkori adományi rendszer állott fenn Magyarországban a mult század közepéig. A birtokjog peres kérdései óriási kérdések voltak. Tizenöt-husz év előtt egy-egy pert elintézni nem lehetett. Nagyon sok per ötven, hatvan, száz évig eltartott. Az ily perek viteléhez különös jogtudás volt szükséges. Erre a fiskálisok nem igen voltak képesek. Öt elsőfoku birósága volt az országnak e perekre. Egy királyi tábla s négy kerületi tábla. E táblák székhelyén laktak a nagy birtokjog ügyvédei. Ez ügyvédeket nevezték prókurátoroknak. A közéletben tabuláris prókátoroknak.

Ma prókátor név alatt mindenféle ügyvédet értenek. Némileg gúnyos értelemben használják ezt a szót.

Olyan ügyvéd, a ki se fiskális, se advokátusz, se prókátor nem lehetett, kevés volt Magyarországban 1840 előtt. Számuk alig rughatott kétszázra. A közönség csirkeprókátornak vagy mezei prókátornak nevezte őket. Kámpesztrisz prókurátor: ez volt latinos nevük.

Ma az ügyvédek legnagyobb része egyénileg ilyen független, önálló s nem kizárólag egyetlen megbizóhoz kötött állásban van. Az ügyvédi iroda teljesen egyéni magánvállalat s nem tiszti és hatósági foglalkozás. De a jogrendszer is megváltozott vagy hatvan év óta. A hajdan mezei ügyvédnek nevezett mivelt osztály ma legalább háromezer ügyvédből áll. Ide nem értve a -71- megyei, városi, vállalati, takarékpénztári és bankügyvédeket.

De a mily arányban növekedett az ügyvédek száma, oly arányban csökkent az ügyvédek tekintélye. Az élet harcza tolongásra kényszerité a sokaságot. A tolongás összeütközésekkel, surlódásokkal jár. A surlódás legelőször a tekintély zománczát koptatja le.

Heumann tekintélye rohamosan hanyatlott, mihelyt a vérvádlottak védelmét elfogadta. Először az izgatók kezdték tépdesni jó hirnevét, azután a tömeg s lassanként barátai is. Egyszer csak jelszóvá vált, hogy az, a ki a zsidók védelmére kel, még gonoszabb, még utálatosabb, mint maguk a vádlottak. Heumannt és családjának tagjait sértő szavakkal úton-útfélen bántalmazták. Utóbb éjszakánként ajtaját, kapuját, ablakjait döngették. Testének, sőt életének biztonságát is fenyegették.

A sajtó szitotta a tüzet. Az ügyvédi testületek hallgattak. A nemzet vezetői, az országos ügyek élén álló férfiak nem merték szavukat fölemelni. Azt hitték: elvesztik a népszerüséget. Egy-két magas egyházi férfiu nyilatkozott jó szivvel, kenetes szavakban, de csak általánosságban a vérvád és a zsidók üldözése ellen. Nem volt semmi sikere. A kormányzó-férfiak nagy része maga is hitte a vérvádat. De akár hitte, akár nem, mindenki megállapodott abban, hogy az ügynek szabad folyást kell engedni s a biróság dolgába beleavatkozni nem szabad.

E kérdésre nem ügyeltek. Eszükbe se jutott meggondolni, -72- hogy egy növendék aljegyző mint vizsgálóbiró, egy kurta észjárásu alügyész, egy-két nyers erkölcsü csendbiztos s egy-két tanulatlan, tapasztalatlan orvos nem képviselheti egészen, méltán a nagy, művelt nemzet biróságát.

Heumannban elég férfiasság, elég elszántság volt. De utóbb erélye csökkenni kezdett. Sikert nem mutathatott föl. S oktalan szigorusággal zárkóztak el előle mindenütt. Az akkori büntető eljárás szerint a vádlottakkal nem érintkezhetett. De a tanukkal legalább a törvények szerint beszélhetett volna. Igazán csak egy tanu volt – a gyerek Sarf Móricz. A védőnek csak tudnia kellett volna, hogy ez a tanu épelméjü-e vagy háborodott? Szabadon és önkényt beszél-e, vagy meg van riasztva? S a mit vall: honnan meriti ahhoz tudását? Csakugyan látta-e, hallotta-e a mit beszél, vagy képzelődés is vezeti vagy rábeszélés is irányozza?

De ez a tanu fogva volt. Hét zár alatt állott. Hozzá még csak nem is közelithetett.

Lassankint belátta, hogy védői kötelességét önérzetes férfiu módjára nem teljesitheti. Reáomlik a közgyülölet minden átka, ügyvédi munkáit se végezheti. De lassankint meg is vonják tőle a bizalmat. S ha nincs munka: kenyér se lesz. Rá és családjára vigasztalan, sötét jövő borul. Szegénység és nyomor.

Közölte feleségével mindezt. De azt is, hogy a védelemről le akar mondani. Le kell mondania.

Az asszony gyakran erősebb, mint a férfi. A nagy sziv, ha asszony keblében dobog, nem fél, nem számit, nem bölcselkedik. Azt felelte férjének: -73-

– Nem mondasz le! Ha életünkkel játszunk is, te a szegény vádlottakat, a kik benned biznak, el nem hagyhatod. Ki védje hitünk sorsosait, ha mink is megfutamodunk? Ne félj a szegénységtől. Együtt koldulunk, egymást el nem hagyjuk.

A férfi omló részei rég összevegyültek már a föld porával. Az asszony most is él. Nem emlékszem, hogy tizenkilencz év óta találkoztam volna vele. E néhány sor örökitse meg nevét.

Heumann megmaradt mindvégig a védelemnél. Ez a szóváltás feleségével junius tizedike körül történt. Azonnal felutazott Budapestre, az ország fővárosába, hogy a zsidóság illetékes férfiainál jelentést tegyen arról, minő végzetes arányokban s minő fenyegetőleg fejlődik a nagy per előre napról-napra. Pedig akkor még a csonkafűzesi tetem nem bukkant föl a Tisza hullámaiból.

II.

(A zsidók központi irodája. – A Kagal. – A központi iroda megkér: vizsgáljam meg Sarf Móriczot. – Megvizsgálom. – Tünődöm: elfogadjam-e a védői tisztet?)

A magyar zsidóknak nincs központi hatóságuk, nincs országos szervezetük. Minden hitközség önálló hitközség, egyiknek a másikhoz semmi köze, egyik rabbi akkora, mint a másik, egyik hitközségi elnök és előljáróság olyan, mint a másik. A zsidók versengő, vitatkozó, a -74- külső kényszert egyáltalán nem türő természete meg nem engedi, hogy ők egyetemesen kötelező állami egyházalkotmány alá hajtsák fejüket.

Általánosan érdeklő ügyeik azonban mégis vannak. Ezelőtt harminczhárom évvel országos alkotmányozó gyülésre seregeltek össze, hogy maguknak egységes szervezetet alkossanak. Viszály lett a tanácskozás vége. Addig csak volt közöttük valami egység. De azóta neológ, orthodox és statusquo községekre váltak szét. A szétválás nagyon sok vagyonmegosztási és egyházi adózási kérdést vetett föl. E kérdéseket önmaguk el nem intézhették s az elintézést a kormányra kellett bizniok. Ezekhez egyéb kérdések is járultak. Ám a kormány messze van s jártasság kell ott az ügyek sürgetéséhez. Minden községnek minden ügyet más-más emberre bizni nehéz és költséges. Czélszerünek látszott a kormány székhelyén valami központi ügynökségfélét állitani fel, a minő volt hajdan a nemesség számára a magyar kanczellária székhelyén az ugynevezett udvari agentura.

Igy alakult Budapesten egy kis szervezet, melyet Központi Irodának neveznek. Elnöke kezdettől fogva egyszerü, derék magyar zsidó: Schweiger Márton; titkára pedig egy jeles ügyvéd, Simon József jogtudor. Az én tudásom szerint ebből áll az egész Központi Iroda. Nem hatóság ez. Külön törvény se fennállását, se szervezetét nem biztositja. Csak azok dolgában jár el, a kik hozzá fordulnak. Hatásköre az egyes megbizáson túl nem terjed. S hatásköre általában csak abból -75- áll, hogy egyes esetekben értesitést s néha kérdésre véleményt ad a kormánynak.

Később az orthodox zsidó községek számára is szerveztek ily természetü központi irodát.

Nyájas olvasóm, talán csodálkozik azon: miért emlitem föl e dolgokat, holott ezek a nagy perre nem tartoznak.

A nagy per idején ugyanis a sajtó széltében-hosszában hiresztelte, hogy Magyarország zsidóinak van egy titkos hatóságuk, melynek Kagal a neve. Rejtélyes testület ez, titkon dolgozó, erős esküvés által megkötött férfiakból álló. Mérhetlen pénz fölött rendelkeznek. Védi a zsidókat mindenütt, mindenben és mindenki ellen. Van befolyása császárokra, királyokra, kormányzókra, törvényhozókra s kiváltképen a sajtóra is. Ez veszi kezébe majd a vérvádlottak ügyét is. Ez irányozza majd az ügyvédeket, ez ejti meg a biróságokat s ez dolgozik azon, hogy a zsidók számára meghóditsa a világot.

Izgalmas időben a legképtelenebb hireket hiszi a tömeg leginkább. A kagal szó azóta vidám jelzővé vált, akkor ezren meg ezren esküdtek rá.

Heumann egyebek közt a Központi Iroda titkárját Simon Józsefet értesitette az eszlári ügy részleteiről, azonban természetes és általános emberi érdeklődésből igen kényes dolog volt akkor akár a Központi Irodának, akár a budapesti zsidóknak ez ügyben közvetlenül beavatkozni. -76-

Ámde évenként és vidékenként száz meg száz a zsidó vádlott az egész országban, mert hiszen a törvény ellen a zsidó is csak ugy vét, mint a keresztyén.

A többi zsidó vádlott dolgába nem avatkozik se a Központi Iroda, se a budapesti zsidóság. Védje magát mindenki ugy, a hogy tudja. S bánjék el a biróság mindenkivel, a hogy érdemli. Ez a helyes felfogás A keresztyén vádlottakat se védelmezi semmiféle titkos vagy nyilvános központi ügynökség, ne védje hát a zsidókat se.

S ha mégis védelmezné az eszlári zsidókat? Ha a budapesti zsidóság mégis beavatkoznék a nagy perbe? Mit jelentene ez?

Azt jelentené, hogy a zsidóság, az egész zsidóság érzi a vád terhét. Azt jelentené, hogy a szűzvér-szerzés bűne nem egyes emberek, nem az eszlári zsidók egyéni bűne, hanem minden zsidó bűne. Azt jelentené, hogy a zsidóságban még mindig dolgozik valami rejtélyes irtóztató vakhit, mely vérontásra serkent s melyet a mivelt keresztyén társadalom el nem türhet.

Eddig a zsidóság magukra hagyta az eszláriakat s ime az izgatás mégis az egész zsidóság ellen folyik. Sőt az egyetemes zsidóság ellen irányzott izgatás hozta -77- egy csomó véletlenség segélyével felszinre az eszlári vérvádat is. Ha bűnösök a vádlottak, ám akaszszák fel őket. De ha ártatlanok: ne hagyják őket elveszni. Segiteni kell őket, hogy ártatlanságuk kiderüljön. A zsidógyülölők kezéből legalább kiesik egy mérgezett fegyver. Olyan fegyver, melyet a tömeg legkönnyebben forgathat.

Lassanként ez a nézet szövődött meg a fővárosi zsidóság vezető férfiainak elméjében. De Heumann Budapestre jöttekor, junius közepén, még nem.

Azonban junius 16-án fölkeresett engem Simon József ügyvéd, a Központi Iroda titkára s arra kért, utazzam el Nyiregyházára, keressem föl Sarf Móricz gyereket s vizsgáljam meg, vajjon mi nyomatéka lehet az ő vallomásának? Mekkora az értelmisége? Szabadon nyilatkozik-e, vagy lelkére valami külső, idegen hatás nyomakodik?

Az ügy igazán érdekelt engem is, mint minden művelt és értelmes embert a kerek földön. Készséggel vállalkoztam erre. Ügyvédi megbizást nem fogadtam el, erről talán ekkor még szó sem volt köztünk. Semmiféle külön meghatalmazást se fogadtam el. Nem is lett volna: kitől. Mint olyan ember, a ki észlelni szeret, mentem Nyiregyházára a különös jelenséget megfigyelni.

Előbb felkerestem Kozma Sándort, az ország királyi főügyészét. Bizalmas benső barátom volt. Közöltem vele, mit akarok. Kértem: figyelmeztesse a nyiregyházi királyi ügyészséget, hogy járjon kezemre s ne akadályozzon abban, hogy a gyereket megtekinthessem. -78-

A királyi főügyész hajlandó volt erre. Sőt örült azon, ha én is körülnézek Nyiregyházán s észleléseimet én is közlöm vele. Azért küldte le helyettesét Székely Ferencz főügyészt is. Az én megfigyelésemre sokat adott. Tizenegy év előtt 1871-ben én is királyi ügyész voltam, vagy nyolcz hónapon át, vele mint akkori főnökömmel néhány komoly igazságszolgáltatási kérdésben bő értekezésem volt. Nagyrabecsülte apró irodalmi műveimet is. Még biztatott is, hogy csak siessek a tanut, Sarf Móriczot megismerni.

Junius 18-án utaztam Nyiregyházára. Véletlenül épen azon a napon, a melynek délutánján a tutajosok a csonkafűzesi holttestet meglátták. Erről azonban a nyiregyházi birói köröknek még e napon sejtelmük se volt.

Másnap reggel fölkerestem Székely Ferencz királyi főügyészt s közöltem vele óhajtásomat. Sarf Móriczot akarom látni s vele akarok beszélni. Kissé aggodalmaskodott, mintha őt is meglepte volna már az idegen szemek odapillantása elleni féltékenység. Azonban még se vonakodott. Csak arra kért, hogy az ő társaságában keressem föl a gyereket és hogy az ügyről se ne kérdezzek tőle, se ne mondjak neki semmit. És arra kért, hogy siessünk. Egy holttestről érkezett a reggeli órákban jelentés, neki annak megszemlélésére Tisza-Dadára kell utazni.

Tiz óra tájban mentünk a fogházba. Ez a fogház egy -79- régi, avult földszintes épület volt, ma nincs meg, diszes fölház emelkedik helyén. Feltünt már akkor nyomban, hogy a börtönőrmestert előre értesitették arról, hogy »idegen« tesz látogatást, tegye meg tehát a kellő intézkedéseket.

Nem is álmodtam arról, minő gyanu kisért mindenkit, a ki a titkos tanács tagjaival nem állott bizalmas lábon.

Egyenesen az őrmester szobájába mentünk a helyettes királyi főügyészszel. Ott volt a tanu. Maga az őrmester volt vele a szobában s még egy börtönőr.

Ott állott hát a fiu előttem. Az igénytelen zsidó gyerek, ócska, fakó ruhájában, melyet még hazulról hozott. Sárgásszőke piros arcza, nem épen rövidre nyirt haja, komolyan és félénken néző szemei, ideges tipegése s idegesen mozgó kézujjai. Arcza elég értelmes. Nemcsak a hülyeségnek, de még a lassu, vontatott észjárásnak sincs az arczon semmi nyoma. Megczirogattam haját s megtapogattam koponyáját. Nincs-e koponya alakulásában valami rendetlenség? Nem találtam semmit.

Külsőleg tehát egészséges agyu. Annak a vélekedésnek, hogy talán hülye a gyerek, külsőleg semmi nyoma. Hogy látásai, káprázatai, képzelgései volnának: ezt a föltevést se támogatja arczának egészséges szine.

Ime a tanu, a ki rettenetes titkokat tud s azokról már vallomást is tett. A kinek szavain nyugszik az irtóztató vád, melynek sulya alatt egy világtörténelmi hitfelekezet vonaglik. A kinek beszédére már oly sok -80- ember elvesztette szabadságát s még édes apja is ott szenved a börtön odujában.

Beszélnem kellett volna vele. Szóra kellett volna birnom. S mi másról beszéljek, mint az ügyről s annak körülményeiről? Miből itélhetném meg inkább gondolkozása helyességét?

Ám erről, éppen csak erről nem lehetett beszélni. Megigértem a főügyésznek.

Hány éves? Hány testvérje van? Jól alszik-e? Van-e étvágya? Mit tanult eddig? Kik a pajtásai otthon? Kikkel és miként szokott játszani? Mivel tölti idejét a fogságban? Imádkozik-e? Kit óhajtana látni? Mi szeretne lenni az életben? Tud-e már jól irni, olvasni, számot vetni? Kit szeret legjobban? Kiket ismer rokonai közül? Volt-e már Tiszán túl? Látott-e már várost? Fél-e a bikától vagy a szomszédok kutyáitól?

Csak efféle dologról lehetett vele társalognom. Mindjárt az első szónál kezdtem.

A fiu aggodalmas arczczal nézett Kozákra, a nagyfejü és hatalmas termetü őrmesterre. Egész nézésében az a félő kérdés rejlett: vajjon szabad-e neki ezt az idegen, ismeretlen ur kérdésére megmondani.

E szóra az őrmester is intett fejével, mintha beleegyezett volna abba, hogy a fiu feleljen kérdésemre. -81-

Ez nekem untig elég volt. Megköszöntem a főügyész szivességét, üdvözöltem a fiut és az őrmestert s indultam kifelé.

Hiszen nem tanu ez, hanem bálvány. Kifaragva, megidomitva, kiföstve s odaállitva a világ elé. De ugy, hogy senki közelébe ne juthasson, senki meg ne tapinthassa, gondosan meg ne szemlélhesse, meg ne vizsgálhassa. Nem a maga valóságát mutatja ez, hanem azok művészetét, a kik kifaragták, megidomitották, kiföstötték s bálványnak odaállitották.

Nem is romlott lélek ez, mint akkor a zsidók általában hitték. Hanem agyongyötört lélek. A ki meg van riasztva, a kit örökös félelem alatt tartanak s a kinek lelke tele aggodalommal és reszketéssel. A kinek közelében senki sincs azok közül, a kik eddig szerették s a kiket eddig ő szeretett. Hanem körülötte vannak a csendbiztosok, pandurok, börtönőrök, rabok és faggató urak. Nem futkározhat többé a tiszaparti sima gyöpön a szabad verőfényben; e helyett ott kell vesztegelnie a sötét falak között a börtön hideg téglapadozatán. Enni, innivalója van ugyan, de kegyetlen ijesztéssel el van attól tiltva, hogy egyetlen szót is másként ejtsen, mint a hogy börtönőrei szemöldöke megengedi.

Hiszen nekem még azt se merte megmondani saját jószántából, hogy hány esztendős.

Nem is tanakodtam aztán senkivel tovább. Hazajöttem -82- a fővárosba s elmondtam véleményemet a tanuról Kozma Sándornak és a ki erre megkért, Simon József ügyvédnek is.

Az egyik a megfélemlitett tanu, a ki mindig retteg, csupán felsőbb engedélyre szól és csupán annyit mond, a mennyire engedelmet kap. Ez a tanu egyszerü alak s nem is nagyon érdekes.

A másik a kikészitett tanu, a hetyke alak, a zsidógyülölő zsidó fiu, a teljesen átidomitott lélek. Ezzel találkozunk az ügy nyilvános tárgyalásán. Ez már a legérdekesebb alakok közé tartozik, a kiket csak valaha az irodalom és az élet és a történet felszinre hozott. E munkának aligha az nem lesz legszebb fejezete, a hol ezt a tanut fogjuk apróra megismerni.

Hazajöttömkor nem volt sok időnk Sarf Móricz fölött tünődni és tanakodni. A csonkafűzesi tetemhez csodálatos vélemények kapcsolódtak. Fölmerült a holttestcsempészet vádja. A vizsgálóbiróság emberei nem tartottak titkot. A sajtó tárogatóin minden nap ott harsogott az álhalott csempészetének s a tetemsikkasztásnak ezer részlete. S mind olyan részlet, a mely csak terhelte a zsidókat. S most már lassankint azok is hittek a vérvád alaposságában, a kik eddig azt képtelenségnek tartották. Hiszen ha ártatlanok lettek volna a zsidók: Solymosi Eszter ruhájában nem csempésztek volna idegen holttetemet. S akkor nem is került volna kezükbe az eltünt lányka ruházata. A nagy -83- közönség fölzaklatott indulata s lázongó képzelete vád alá helyezte már az egész zsidóságot.

Az ország előkelő zsidói csakhamar arra a meggyőződésre jutottak most már, hogy a dolgok folyását összetett kezekkel tovább nem nézhetik. A budapesti kiválóbb férfiakhoz százanként jöttek vidékről, sőt külföldről is az izenetek és levelek, hogy valamit tenni kell, mert a zsidóság helyzete, kivált egyes vidékeken, napról-napra kinosabbá és türhetetlenebbé válik.

Egyebet nem lehetett okosan tenni, mint védelemről gondoskodni. Minden erélye és lelkes buzgalma daczára is maga Heumann Ignácz annyi vádlott védelmét sikeresen nem végezhette.

Junius utolsó napjainak egyikén eljött hozzám a Központi Iroda titkárja, Simon József ügyvéd s fölkért arra, vállaljam el a vádlott zsidók védelmét s engedjem meg, hogy erre nézve a vádlottak nekem meghatalmazást adjanak.

Nem kérdeztem tőle, ma sem tudom, kinek megbizásából intézte hozzám e kérést. Az ügy fontossága mellett eszembe se jutott ez iránt érdeklődni. Ügyvéd voltam, alakilag tehát elvállalhattam a védő feladatát. Csak azt a kérdést kellett megfontolnom: vajjon egyéniségem s közéleti állásom alkalmas-e arra, hogy a szerencsétlen vádlottak jogait a birósági eljárás terén eléggé megóvhassam?

E pontnál nyájas olvasóim türelmével, magamról és családomról s magyar közéleti állásomról néhány részletet el kell mondanom. S beszélnem kell védőtársaimról -84- is, kiket segitségül magam mellé vettem. E társaim voltak kezdetben Horánszky Nándor és Funták Sándor. Később az ügy nyilvános tárgyalásán még másik két társam is volt: Friedmann Bernát és Székely Miksa. Később róluk is bőven emlékezem.

Első pillanatra ugy látszik: a védő egyénisége nem tartozik a per történetéhez. Az ügy benső igazságaihoz semmi esetre. De én ugy hiszem, mindenki meg fog győződni arról, hogy a per története nem volna teljes, ha belőle a védők egyéniségének ismerete hiányoznék.

Hogy az illetékes férfiak miért fordultak hozzám s én miért vettem magam mellé segitségül Horánszky Nándort és Funták Sándort: ez jól meggondolt dolog volt s egyáltalán nem véletlen.

III.

(Családom és származásom. – Családom története. – Politikai multam és szerepem. – Aggodalmaim. – Éjjeli tanácskozás. – Előrelátásom.)

A zsidógyülölet szitói ugy vélekedtek s azt hirdették, hogy én is zsidó családból származom. A németországi sajtóban el volt terjedve, hogy öregapám neve Goldschmied volt, a ki a nagy Napoleon elleni háborukban a bécsi udvar számára hadsereg-élelmezési szállitással foglalkozott s ezért kapott volna a keresztyénségre áttérése után uj nevet és magyar nemességet.

Egészen helyes dolog lett volna, ha igy lett volna is. De ez a hirlelés alaptalan. -85-

Családom ősi magyar keresztyén család. Nemesi előneve: Ráczkevi. Ráczkeve Pestvármegyében fekszik, a Duna egyik nagy szigetén, a Csepelszigeten, melyet akkor, a mikor a magyarok ezer év előtt mai államterületüket elfoglalták, az államalapitó első vezérfejedelem Árpád vett birtokába. Családom egyik ága több száz éven át itt lakott, a Duna keleti ágának partján, a XVII-ik század végéig.

A családi hagyomány egyik nagy ősének Eötvös Jánost tartja, a kiről a hazai történetirás emlékezik. Ez Ráczkevéről Budára költözött a XIV-ik század végén. Buda akkor királyi székvárosa volt Magyarországnak, magyar és német lakossággal. A német polgárság volt összetartóbb, vagyonosabb és hatalmasabb. Ennek kebeléből szokták választani a város biráját, a ki akkor első tisztviselője volt a székvárosnak. Eötvös János azonban annyira megnyerte a polgárság s kivált a magyarok bizalmát, hogy 1408-ban őt választották meg birónak. A mennyire az iratok és hagyományok visszavezetnek a multba, ő lett volna az ország székvárosának első magyar birája.

A német polgárság azonban ezt nem türte el. A magyar faj akkor nem szeretett várakban, erőditett városokban lakni. Budán is kisebbségben volt. A német polgárság a régi szokás, a régi szabadalom megszegésének tekintette az uj választást s faji uralmának veszélyét látta abban, ha elnézi, hogy magyar legyen az első tisztviselő. Összeesküdött hát Eötvös János ellen, házát megrohanta, magát agyonütötte s holttestét a -86- Dunába bedobta. Ez beiktatása után harmadnapra történt. A magyarság nem tudta a véres merényletet meggátolni, de városbirájának holttestét mégis megmentette s azt nagy gyászszal eltemette.

De nem maradt meg a puszta gyásznál. Elpanaszolta nagy sérelmét nyomban a szomszédos falvak nemességének s ez boszura gerjedve fegyvert ragadott, a városba betört, a német polgárságot megrohanta, házait fölégette s ezer meg ezer embert lemészárolt. A ki menekülhetett: az a királyi udvarba menekült. A királyi palota akkor is azon a helyen volt körülbelül, a hol most. Zsigmond király éppen itthon volt s királyi seregével alig tudott a vérontásnak véget vetni. Nagy tárgyalás következett az eset után. Buda városa uj szabadalmat kapott, melyben a magyarság tisztviselői joga biztositást nyert. Ennek mintájára készült utóbb a többi királyi város szabadalma is. Eötvös János halála tehát nagy közmiveltségi és nemzeti elhatározásra szolgált alkalmul.

A család sorsa azután századokon át az volt, a mi a legjobb hazafiaké s a legnemesebb magyar fajé.

Mióta a magyar nemzet Habsburgot választott királylyá, azóta e nemzetnek folyton véres harczokat kellett vivnia a török ellen is, a német ellen is. A török országát akarta elvenni, a német pedig alkotmányát, függetlenségét s lelkiismereti szabadságát. De még nyelvét s nemzeti jellemét is.

A tiszta magyarság a hitujitásnak mindjárt kezdetén a protestáns s főleg a Kálvin-féle nézetnek hódolt meg -87- egész lelkével. Magyarsága, függetlenségi érzete összeolvadt hitével. A habsburgi politika egyaránt irtotta a hitujitást, a magyarságot s a szabadság intézményeit. De a jólétet és a vagyonosságot is. Egyetlen népfaja sincs Európának, mely hitének szabadságáért, fajának föntartásáért, függetlenségeért s alkotmányos jogaiért annyit harczolt s annyit vérezett volna, mint a magyar.

Az Eötvös-család ott volt minden harczban a törökök ellen is, a Habsburgok ellen is.

I. Lipót király alatt hóhér-tábornokának, Caraffának üldözései elől Eötvös János 1680 körül a hajduk közé menekült a tiszai alföldre s Hajdu-Böszörményben ütött tanyát. A családnak az az ága, melyből én származom, ekkor vesztette el gömör- és beregmegyei jószágait. Csak ugy tarthatta volna meg, ha a római katholikus vallásra tér át. Inkább vagyonát vesztette el, mintsem hitét hagyja el.

Az elszegényedett család fiai a papi és tanári pályára siettek. A menekülő Eötvös János fia, szintén János, már nagy-kőrösi pap volt s ennek mind a két fia szintén.

István fiát Duna-Szent-Györgyre Tolnavármegyébe választották meg lelkésznek. Ez már itt szép vagyonra tett szert. Sok gyereke közül egyik volt Ferencz, az én öregapám, a ki a mult század elejétől kezdve már mostani birtokunkba, a veszprémmegyei Mező-Szent-Györgyre lépett be házasság és öröklés utján. E birtokot részint leányági, részint fiági öröklés utján 1595 óta birjuk szakadatlanul. -88-

Apám Eötvös Lajos volt. Voltak apró birtokai több vármegyében. Gazdálkodó kis nemes volt; – a mult század negyvenes éveinek nagy alkotmányi küzdelmeiben Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék gyülésein mindig résztvett. Az 1848-iki függetlenségi harczban észrevehető tevékenységet fejtett ki az osztrák sereg ellen s érdemes munkát végzett a haza védelmében.

Testvéreim közül Lajos öcsém nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal tudományos irói pályára készült. Irodalomtörténeti buvárlatai s apróbb irodalmi művei korán feltüntek. Fiatal korában halt meg 1872-ben.

Én korán megszereztem az ügyvédi oklevelet. 1865-ben és 1866-ban, kevés ideig a magyar kálvinisták pápai jogakadémiáján a bölcsészeti tanszéket foglaltam el. A következő évben Veszprém vármegye tiszti ügyésznek választott. Az 1871-ik év végén a veszprémi királyi törvényszék mellé közvádló királyi ügyésznek neveztek ki. De 1872-ben a veszprémi választókerület már országgyülési képviselővé választott. Az országgyülésen a többséghez, az akkor ugynevezett Deák-párthoz csatlakoztam.

E párt vezére az agguló Deák Ferencz volt, a kinél tisztább elmét s nemesebb egyéniséget a világ egyetlen nemzetének története se ismer. Ez különös figyelmére és barátságára méltatott s azért pártja főlapjának politikai vezetője s vezérczikkirója lettem 1873-tól kezdve három éven át.

A következő országgyülésre nem vállaltam megbizást. A többséggel nem rokonszenveztem, a kisebbséggel sok -89- lényeges kérdésben nem értettem egyet. Birtokomra mentem gazdálkodni. Az 1876-ik év elején Széll Kálmán pénzügyminiszter meghivására a pénzügyminiszteriumban foglaltam állást, de az Ausztriával való gazdasági kiegyezés ez év ápril havában oly irányt vett, melylyel nem tudtam kibékülni s azért állásomról lemondtam s vármegyém májusi közgyülésén már a kormány ellen erélyes ellenzéki föllépést sürgettem.

Az országgyülési közjogi ellenzéknek, a magyar függetlenségi pártnak akkori törekvéseivel nézetem teljesen összevágott. 1876-ban és 1877-ben birtokomon gazdálkodtam s vármegyémben az ellenzéket vezettem. Családi körülmények arra inditottak, hogy az 1877-ik év végén Budapestre, az ország fővárosába jőjjek lakni. Irodalmi működés nem jutott eszembe. Hogy foglalkozás nélkül ne legyek, gyakorló ügyvéd lettem s irodát nyitottam. Igy és akkor lettem ügyvéd. Az élet delén álló, már nem fiatal ember erejével kezdtem ezt a pályát. Nem e pályára készülve, természetesen az e pályához a fővárosban szükséges sok ügyesség nagy része bennem egészen hiányzott.

Az 1878-ban megnyiló ujabb országgyülésre megint képviselőjévé választott a veszprémi kerület. Ekkor már Deák Ferencz nem élt. Az ország ügyei oly irányba fordultak, hogy én a parlamenti ellenzék erősitését s az országos függetlenségi párt emelését tartottam szükségesnek. E párthoz csatlakoztam.

Jeles férfiak álltak akkor e pártnak élén. Oly férfiak, a kik résztvettek a harmincz év előtt lezajlott nagy -90- függetlenségi harczban s fiatal koruk eszményeiért még mindig nagy szenvedélylyel tudtak lelkesülni. A kik, ha bágyadni találtak volna, lelkük mindig ujra felüdült az átélt nagy harczok dicső és gyászos emlékein. A kik a nagy korszak elvei fölött nem alkudoztak s a nemzeti végczél felé vezető úton apró napi sikerekért meg nem engedték volna maguknak se a kitérést, se a henye ácsorgást. Akkor még élt a nemzet egykori vezére, az ország választott kormányzó fejedelme, Kossuth Lajos. A szabad Itália adott a nagy bujdosónak menedéket, de bármily messze volt is országa határaitól: voltak igaz hivei a függetlenségi párton, kik időnként fölkeresték, nem azért, hogy nevével hivalkodjanak, hanem azért, hogy maguk számára az ő gondolkozásáról és szenvedélyeiről mértéket vegyenek.

E pártnak parlamenti működésében, vidéki gyülésein és sajtóbeli munkálkodásában nagy részt vettem. Talán nagyobbat, mint egyenkint bármelyik tagja. Szónoklataim tetszést arattak, irásaimat szivesen olvasták az emberek. A közönség lassanként – okkal vagy ok nélkül – a párt egyik vezéremberének kezdett tekinteni. Sokan hitték azt, hogy a párt erősségéhez én is jeles adaggal járultam. Sok jóindulat nyilatkozott e felfogásban. De valami igazság is lehetett benne, mert bár a tömeg szenvedélyeinek soha nem hizelegtem, az 1881-iki választásnál több mint husz kerület hivott meg képviselőjelöltjének s két nagy és nemes kerület meg is választott. Nagy-Kőrös városa s a duna-vecsei kerület. -91-

Nagy harcz kerekedett gondolkozásomban s érzéseimben, mikor a vádlottak védelmére felhivtak. Mit csináljak? Vállalkozzam-e a védelemre, vagy átengedjem azt másnak?

A munkabér, az ügyvédi tiszteletdij mértéke nem jöhetett számitásba. Nem is jött. A nagyközönség felfogása s korunk gondolkozása nagyon fontosnak tartja az anyagi érdeket. Az embereknek s még az országos közférfiaknak elhatározásában s cselekvésében is, ha mikor azt szemléli, arra gondol első sorban: mi haszna van az illetőnek az elhatározásból és cselekvésből? A tömeg hite szerint a zsidóság kezében van sok ország területén a világ pénze. S a ki oly helyzetben, a minőt a nagy per teremtett, megvédi a zsidóságot, az bizonyára százezres, vagy talán milliós munkabérhez is könnyen juthat. Ilyen a közvélekedés, kivált izgatott időkben.

A nagy per ügyvédi dijairól egykor nyilatkoztam már az országgyülés képviselőházában. Fontos okok birtak rá. E munka folyamán teljes részletességgel közlöm e dijak történetét. Ez is egy vonás lesz korunk jellemében. Egyelőre itt csak azt jegyzem meg, hogy a mikor a védelem átvétele fölött tárgyaltam: egyetlen szó se esett a munka dijazásáról senkivel.

Nem ismertem az ügyet. A hirlapok közléseit én is figyelemmel kisértem, az izgató hirlapok harsogó zaja ott zúgott az én fülemben is. Annyi tisztán állott -92- előttem, hogy a nyilvánosságra jutott részletek nem igazak s a megtörtént esetnek e részletekből lassanként megalakuló képe hamis. Hamis azért, mert keresztyén szüz vérének egyházi vagy vallásos indokból eredő kiontása lehetetlen. Ámde kettős feladat állhatott előttem. Az egyik az, hogy a vizsgálat terhelő adatainak hamisságát kideritsem. Ezt lehetőnek tartottam. Rendes körülmények közt mindennapos bűnperben közönséges védőügyvéd részéről ez is elegendő munka.

De az én közéleti állásomnak, önbecsülésemnek s kötelességérzetemnek ez meg nem felelt. Nekem a másik nagy és nehéz feladatra kellett vállalkoznom. Arra, hogy kideritsem azt, a mi valósággal történt. Miként tünt el az eszlári lányka s minő elfogultsággal, könnyelmüséggel, sőt vétkes indulattal dolgozott a vizsgálat, hogy a lányka eltünéséből a vérvádat alkothassa meg? Csupán odáig juttatni a nagy pert, hogy a zsidók ellen nincs bebizonyitva a vérvád, nekem nem lehetett elég. A gyanu csupán ily eredmény után fennmaradt volna a zsidóság ellen. Nekem be kellett bizonyitanom, hogy mindaz, a mivel a zsidókat terhelik, az első szótól az utolsóig valótlan; – minden terhelő adat koholt; – minden terhelő tanu és jelenség hamis s a vádlottak csak a biróság végzetes tévedésének és csodálatos elfogultságának áldozatai.

A biróságnál nem remélhettem komoly segitséget. Hiszen éppen a biróság elfogultsága ellen kellett volna a segitség. Másutt kellett azt keresni. -93-

A kormány férfiainál se találhattam pártolást. Az igazságügyminiszter maga is hitt a vérvádban. Ez Pauler Tivadar volt, jogtudor, jeles tudós, a budapesti egyetemen a büntetőjog tanára s tudományos iró. De gyakorlati jogász sohase volt s elméje, gondolkozása csak tanszékileg volt erősen kifejlődve. A jog nemcsak tudomány, hanem élet is. Ő a jogot csak mint tudományt ismerte; – arról mint gyakorlati életről alig volt fogalma. S még ha lett volna is: akkor se avatkozott volna bele az ügybe. S nemcsak azért nem, mert maga is hitt a vérvádban s a nagy per vádlottainak bűnösségében, hanem sokkal inkább azért nem, mert tökéletes gonddal és figyelemmel tartotta tiszteletben a maga hatáskörét is, a biróságét is. Az ügy a biróság kezében van. Abból azt kivenni, vagy annak vezetésébe belekapkodni, lehetetlennek vélte.

A kormány elnöke Tisza Kálmán volt. Több mind hét év óta állt már az ország kormányzatának élén, hatalmas pártja volt a parlamentben s azon kivül is, – birt a korona bizalmával teljes mértékben, a közfelfogás szerint mindenható volt. Ám a hatalom megszerzésében s megtartásában ügyes és gyakorlati gondolkozásu férfiu volt. Erre nézve a legsikeresebb eszközöket mindig megragadta s azok felhasználásáról semmiféle nagy eszméért, semmiféle eszményi czélért le nem mondott. Oly erős, sőt erőszakos volt a zsidók elleni felekezetes izgatás, oly egyetemesen népszerü a vizsgálat iránya és működése, hogy ez irányt megváltoztatni, e működést megzavarni a teljes népszerütlenség -94- állapotába juttatta volna a kormányzatot. Gyakorlati államférfi erre alig vállalkozhatott. Tisza Kálmán semmi esetre se vállalkozott volna.

A népszerüség, ha zajos és egyetemes, alkotmányos államban csodálatos hatalom. A ki azzal viadalra száll, a ki annak ellentáll, a ki annak haragját és fölgerjedését vakmerően maga ellen zuditja: annak a kormányzás és törvényhozás teréről vissza kell vonulni. Lehet tudós, lehet iró, lehet bölcselő, érdemei nagyok lehetnek nemzete iránt s dicsősége sok nemzedékre kiterjedő, de gyakorlati kormányzó s tekintélyes törvényhozó alig lehet. Nagyon kevés kivételt ismer a nemzetek története ezen a mezőn.

A pártok még kevésbbé. Az ellenzéki pártok meg nem engedték volna, hogy a vizsgálatba, mig megkezdett irányában halad, bárki beavatkozzék. De meg nem engedte volna a kormánytámogató többség se. Még akkor se engedte volna meg, ha erre a királyi trónról jön az intés. Pedig erre se lehetett számitani. A királyi udvar se szereti a zsidókat. Akkor éppen nem szerette. Mint a közeli s távoli vihar: ugy zugott a zsidók elleni gyülölködés akkor Oroszországban, Romániában, Ausztriában s egész Németországban. S zugott Magyarországban is. S a királyi udvarok, ha káruk nincs belőle, mindig szeretik a népszerüséget s mindig szivesen hajolnak meg előtte.

Volt néhány barátom az országos közélet férfiai közt. Kerkapoly Károly, az ország egykori pénzügyminisztere; -95- Bittó István egykori miniszterelnök s Szilágyi Dezső, ellenzéki vezérférfiu, később igazságügyminiszter s a parlament elnöke. Tekintélyes és kiváló férfiak, nagy és kölcsönös bizalom állott fenn közöttünk egykoron. Mindegyikkel volt alkalmam eszmét cserélni e kérdésben. Mindegyik látta és érezte tisztán, hogy a felekezeti gyülölködésnek az országos ügyek kezelésében szerepet engedni czélszerütlen s esetleg káros és veszélyes is lehet, de azért mindegyik ugy látta, hogy ez idő szerint hálátlan és sikertelen, sőt koczkázatos dolog lenne a nyilt és erélyes felszólalás. Mindegyiknek az volt a nézete: meg kell várni a nagy per végét, a vizsgálatba pedig beavatkozni nem tanácsos. Óvtak és intettek ettől engem is.

Valahogy kiszivárgott a hire, hogy engem a védelem vezetésére felszólitottak. Akkor a főváros negyedik kerületében, a belvárosban laktam a Ferenczrendü szerzetesek palotájában. Ott volt ügyvédi irodám is.

Junius 25-én éjjeli 11 órakor fölkeresett két képviselőtársam. Az egyik függetlenségi párti, a másik kormánypárti volt. Utóbbi akkor nagy személyes ellenfele, vagy – helyesebben mondva – haragosa a kabinet elnökének. Hallották, hogy engem fölkértek a védelemre s most egyenesen azért jöttek ily szokatlan órában hozzám, hogy a védelem elvállalásáról lebeszéljenek. Figyelmembe ajánlották, hogy huszonnégy óra alatt egy harmadik képviselőtársamtól, a függetlenségi párt egyik vezérférfiától is érkezik hozzám erre nézve bizalmas levél – Erdélyből. -96-

A levél másnap csakugyan megjött s fontosságánál fogva kivételesen megőriztem. A levél s a két képviselő együtt a helyzet következő képét tárta fel előttem:

Az Ausztriával való szövetséget lazitani kell, holott Tisza Kálmán kormányzata azt mind szorosabbra füzi s ezzel Magyarország erőit bénitja. Tisza Kálmán megbuktatásával tehát nagy nemzeti czélt érünk el. Ám Tisza Kálmán a nyers anyagi érdekek egyénenkénti legyezgetésével s mind mondani szokás, a korrupczióval tartja fenn uralmát, a korrupczió szálai pedig a zsidóság kezében vannak. A zsidóság ellen most elemi erővel dühöngő gyülöltséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak felhasználni. A jelszó: »Le a korrupczióval, le a zsidósággal, le Tisza uralmával«. Ma ezt megérti mindenki s egyetlen hatalmas föllépéssel győzhetünk. A parlamentben csaknem készen áll erre az egységes ellenzék. Ha én belemegyek: belemegy a függetlenségi párt 80 taggal, a mérsékelt ellenzék 20 taggal s a kormánypártnak 33 tagja nyomban csatlakozik. S engem tesznek meg az igy alakult párt vezérévé. Rám nagy és fényes jövő vár s az országra kétségtelen haszon.

Nagyon meglepett, de nyomban nagyon el is kedvetlenitett ez a felfogás s ez a javaslat.

1848-ban két nagy dolgot végezett Magyarország. Az egyik az volt, hogy eltörölte a középkori hűbériség még fennálló intézményeit s megalapitotta a törvény előtti egyenlőséget s az egyházak és felekezetek -97- egyenjoguságát. S ime most az alakuló uj párt 34 év mulva a zsidó felekezetet a jogtalanság állapotába akarná visszaszoritani!

Ez beszennyezése lenne az 1848-iki lobogónak s meghamisitása a függetlenségi pártnak. Szomoru visszaesés régi betegségbe.

A másik nagy dolog, a melyet 1848-ban végeztünk: a nagy függetlenségi harcz, hogy szabadok legyünk Ausztriától és a Habsburgoktól.

Azt az eszmét s azt a nemzeti szenvedélyt, mely a függetlenségi háboruban nyert alakot, képviselte a függetlenségi párt. És képviselte a nemzeti érdekek korlátai közt a szabadelvü haladás irányát.

De ha most már e párt a felekezeti izgatás talajára lép át, azon szervezkedik s szervezetébe egyéb pártelemek szövetségét is befogadja: nyomban elveszti történelmi erősségeit, szakit a nagy multnak dicső hagyományaival, nemzeti jellege elhomályosul s a helyett, hogy történelmi párt maradna, a napi és időszaki eszmeáramlatok fuvataga által engedi magát elborittatni s e fuvatag ereje és iránya szerint fog ingadozni.

Jól emlékszem szavaimra, a melyekkel képviselőtársaim javaslatát elutasitottam magamtól.

– Hiszitek-e azt, hogy a nemzet ez idő szerint képes nagy függetlenségi harczra s egyuttal kész is arra?

– Én se hiszem. A felekezeti gyülölség utálatos eszköz politikai czélok elérésére, de ha függetlenségünk -98- kivivására alkalmas volna: magam is gondolkozóba esném, ne használjam-e föl? Azonban nem alkalmas. Ha e gyülölködés megerősödik: a tömeg legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből s a bujtogatók kezére száll. Az ő kezükből pedig a fosztogatók veszik át. Vajjon tetszenék-e néktek, ha egy szép napon Tisza Kálmán azt a jelentést tenné a parlamentben, hogy tegnap az egyesült függetlenségi és nemzeti párt népgyülést tartott Pozsonyban vagy Miskolczon, gyülés után a tömeg a zsidók boltjait és raktárait kezdte fosztogatni, kénytelen voltam tehát katonasággal állitani helyre a rendet? Én ilyen jövendő előkészitésére nem vállalkozom. E helyett azt tanácsolom: álljunk a felekezeti izgatás elé egész mellel s küzdjük le azt egész elszántsággal.

A függetlenségi párt elnöke Mocsáry Lajos volt. Nemes gondolkozás, erős hazafiság, arany jellem. Bizalmas barátság kötött hozzá. Másnap közöltem vele az éjszakai tárgyalást s egyuttal kijelentettem, hogy veszélyesnek és kalandosnak tartom az uj pártalakitási tervet s e terv csak arra indit, hogy habozásom szünjék meg s a védelmi megbizatást fogadjam el.

Erős magyar gondolkozása daczára Mocsáry Lajos se örült e kijelentésemnek. Ugy látta, egy időre megbénitja politikai működésemet ez a vállalat s ez nem lesz hasznára a függetlenségi pártnak.

Nemes tanácskozás fejlődött ki köztünk. Élénken emlékszem egyes részleteire.

Megjegyeztem, hogy törvényes jogomban áll ugyan -99- a hozzám intézett kérést megtagadni, de annak megtagadásában mégis nagy erkölcsi gyöngeség rejlenék. Az orvos se tagadhatja meg a halálos beteg orvoslását s az ügyvéd se a szerencsétlenek védelmét. Kétszáz év előtt a mi egyházainkat, a magyar protestánsokat is gyilkos erélylyel üldözte a felekezeti dühöngés ürügye alatt a habsburgi erőszak, rokonainkat hóhér kezébe, egyházaink lelki tanitóit gályarabságba hurczolták: vajjon a közélet szereplő férfia megengedhette volna-e magának akkor, hogy az üldözöttek keserü jajgatása elől füleit bezárja s a védelem enyhitő segitségét megtagadja? Bűnösek-e vagy ártatlanok az eszlári zsidók: nem tudom. De most már nem is csupán az a kérdés, mert hiszen a felizgatott tömeg indulata odáig fokozódott, a hol már az egész zsidó felekezetet fenyegeti, de fenyegeti egyuttal társadalmunk nyugalmát is.

Mocsáry Lajos csak ugy látta és érezte ezt, mint én. Nem is nagyon törekedett lebeszélni aztán, de hű barátként óvatosságra intett. Sok baja lehet – ugymond – a párt néhány tagjával, mivelhogy ellenem a párt kebelében is elkezdenek majd izgatni, a melyet neki mint elnöknek kell majd meggátolni.

Értesitettem Simon Józsefet, hogy a védői megbizást, ha törvényes alakban a vádlottaktól jön, elfogadom. De van hozzá föltételem is.

Kifejtettem előtte, hogy a vállalatban az ügyvédi munka lesz a legkisebb és a legkönnyebb. Nem a közvádlóval s nem a birák elfogultságával kell nekem a nagy harczot megvivnom. -100-

Hanem a felizgatott közvéleménynyel, a gyülölködés ellenséges indulatával, az ezernyi rágalommal és gyanusitással. Egy nagy bajvivásnak lesz majd tanuja az ország, a melyben az egyik fél én leszek, a másik fél a tömegek szenvedélyei. A jó és nemes lelkek majd részvéttel, talán rokonszenvvel is nézik harczomat, de segitségemre meg nem mozdulnak. Várják ezt majd a koronától, a parlamenttől, a nemzet nagyjaitól, hogy bölcseségük szavát s tekintélyük sulyát ők emeljék fel a felekezeti izgatás ellen. Ők pedig sok mindenféle komoly vagy nem elég komoly okból hallgatni fognak. Hallgatni fognak mind a nemzet kormányzói, az egyházak fejedelmei, a pártok vezérei, az ország főbirái s a mérhetlen uradalmak birtokosai. Hirneves tudósok, költők, tanárok nem emelik föl szavukat. Mind, valamennyien csak a bajvivás végét várják.

De nem hallgatnak s nem várakoznak majd a közélet ama kis és nagy emberei s a napi sajtónak ama számitó férfiai, kik a nép szenvedelmét a maguk részére gyümölcsöztetni óhajtják is, képesek is. Minő könnyü és élvezetes dolog lesz ezek előtt a védőt a gyülölet áradatával elboritani. Az igazság egykor győzni fog ugyan, de addig még sok idő telik el. S az az idő nem az enyém lesz, hanem az izgatóké.

Minden jelentékeny férfiuval együtt egy időben születik meg annak egy csomó ellensége. S együtt nő fel vele s el nem hagyja őt soha. Én is valaki voltam már az országos és irodalmi közéletben, körülöttem is -101- hemzsegtek már a nyilt vagy titkos ellenségek: minő élvezet lesz ezeknek a közgyülölködés egy részét ellenem irányozni.

De hát mindez egy percznyi aggodalmat se okozott nekem. A küzdő pálya nem rózsás pihenő s tudtam, hogy a küzdelem elé kell menni.

Végre is az igazságot győzelemre vinni, a felekezeti gyülölködést megszüntetni s a tömegeket lecsillapitani: ez volt a czél. S szentül meg voltam győződve, hogy alkalmas férfiak, kitünő védőtársak segitségével ezt biztosabban elérem, mintha magánosan maradok. Védőtársakat kerestem.

IV.

(Horánszky Nándor. – Funták Sándor. – Egyéniségük. – Az ügyvédi dij kérdése. – A kit a közvélemény üldöz.)

Én a védelemben pártállásomnál fogva a közönség vélekedésében a függetlenségi pártot képviseltem. Társaimat ugy akartam megválasztani, hogy a nagy bajvivásban a parlament minden pártja képviselve legyen. Tehát a mérsékelt ellenzék, a közép-párt is és a szabadelvü kormánypárt is.

A mérsékelt ellenzéknek kiváló tagjai voltak. Főrendüek, nagy uradalmak urai, főpapok, volt miniszterek s előkelő képviselők, kik azóta lettek miniszterek és államtitkárok. Egyik vezére gróf Apponyi Albert volt, kire diszes jövő várt s egyik kiváló tagja Horánszky Nándor volt, tanulmányai s életmódja szerint gyakorló ügyvéd. -102-

Ős, nemes család sarjadéka volt. Ősei Magyarország északi részén voltak honosak s jelentős birtokosok. Szepes- és Sáros-vármegyékben már a XVI. század elejétől kezdve előkelő megyei tisztviselők s országgyülési követek is kerültek ki a családból. Házasság utján az ország legjelesebb felvidéki családaival volt rokonságban.

Ő Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében Szolnokon volt gyakorló ügyvéd. Jó gyakorlati ügyvéd hirében állt, jeles elme volt s nagy tekintélyre tett szert a vármegyében. Kedélyes egyéniség, megnyerő modor, jó pajtás: nagyon megkedvelte közönsége s 1872-ben a szolnoki kerület a parlament tagjává, képviselővé megválasztotta.

Először a balközépnek nevezett közjogi ellenzéken foglalt helyet Tisza Kálmán vezérlete alatt. 1875-ben, a mikor a nagy pártok összeolvadtak, kormánypárti lett s Tisza kormányának hive. E párton sem maradhatott sokáig. 1876-ban a kormánypárt kettészakadt s jelentékeny része független szabadelvü párt neve alatt az ellenzékre ment át. Ezzel tartott Horánszky is.

Ez az ellenzék több néven és többféle átalakuláson ment át, végre nemzeti párt név alatt szervezkedett s Horánszky Nándort választotta elnökévé. E minőségben is naponként nőtt tekintélye a parlamentben. Fényes szónokká nem vált, de pénzügyi s közgazdasági tartalmu beszédeit mindig nagy figyelemmel hallgatták. Közben Budapestre költözött, a fővárosnak állandó -103- lakosa lett s ügyvédi irodát nyitott. Szerény vagyonra is szert tett.

Pártja 1899-ben megszünt, egyesült a szabadelvü kormánypárttal. Tekintélye az uj viszonyok közt fokozatosan emelkedett s az uj kormány elnökének, Széll Kálmánnak legbizalmasabb tanácsadója lett. Végül az 1902-ik év tavaszán elfogadta a kereskedelmi miniszteri tárczát. De néhány hét mulva sulyos betegség kioltotta életét.

Egy párton sohasem voltam vele, de mig a nagy egyházpolitikai küzdelmek őt az ellentáborba nem hajszolták, gyakorta érintkeztünk, sok kérdésben bizalmas eszmecserébe bocsátkoztunk s különösen a nagy per idején erős rokonszenv is fejlődött ki köztünk.

Fölkerestem személyesen s megkértem, legyen védőtársam. Vállaljon a védelemben akkora munkát, a mekkorát akar s bizza rám a többit.

Eléje terjesztettem aggodalmaimat. Eléje a küzdelem előrelátható természetét és méreteit s mindazt, a mit a jövendőből láttam. Nyiltan megmondtam neki, hogy nem annyira ügyvédre és jogászra, mint sokkal inkább hű, nemes, igaz bajtársra van szükségem.

Közölte-e barátaival Horánszky, hogy én őt a védő tisztségének elvállalására felhivtam s tanakodott-e e fölött pártjával: nem tudom. Valószinünek tartom.

Ő korosabb férfiu volt, mint én, s régi fővárosi ügyvéd. -104- Jó neve volt s egy hires bűnpörben feladatának, mint védő, jelesen megfelelt.

Szerbiának a mult század elejétől kezdve két fejedelmi családja volt, mely örök viaskodásban állott egymással. A Karagyorgyevics családot letaszitotta a fejedelmi székről az Obrenovics-család. 1868-ban Obrenovics Mihály volt a fejedelem, felesége magyar grófnő. A száműzött, de a trónról soha le nem mondott Karagyorgyevicsék magyar nagybirtokosok voltak. Mihály fejedelmet 1868-ban a Belgrád mellett fekvő Topcsider nevü kertben fényes nappal orvul meggyilkolták. A gyilkosok meglakoltak a véres büntettért. De a szerbiai vizsgálat azt deritette ki, hogy az egyik Karagyorgyevics herczeg volt a felbujtó. A herczeg Magyarországon tartózkodott. A magyar állam őt nem adta ki, hanem maga állitotta büntető törvényszék elé. A herczeg védője Funták Sándor volt.

Funtákot később az ország legnagyobb ügyvédi kamarája, a budapesti kamara, elnökévé választotta. Azután parlamenti képviselővé lett s a kormánypártnak volt tagja. A nagy per idején nem volt már képviselő, politikai befolyása alig volt, de megvolt jó neve s rokonszenves egyénisége.

Mindjárt érintette azonban az ügyvédi tiszteletdij kérdését. Közöltem vele nézetemet, de egyuttal gyöngéden tudattam vele, hogy nézetemet nem akarom ráerőszakolni, de mégis Horánszkyval együttesen kell e fölött tanácskoznunk. -105-

Funták nézete az volt, hogy dijkötvényt kell szereznünk s abban a munkabért, az ügyvédi tiszteletdijat megfelelő összegben meg kell állapitani. Nagy koczkázat elé megyünk. Ő ugyan nem kételkedik abban, hogy költségünket és fáradságunkat megtéritik, de ha a veszély elmulik, az emberek gyakran szükkeblüek s a végzett munka igazi becsét akkor már nem igen látják meg.

A szerep a nagyközönség felizgatott indulata miatt gyülöletes. Mig a nagy per tart, addig egyéb ügyvédi munkát alig végezhetünk. Pedig eltarthat egész éven át s tovább is. Ha bevégződik, a keresztyének nem hozzák hozzánk azontul az ügyvédi megbizásokat, a miért érzületük ellenére a zsidókat megvédelmeztük. De a zsidók se hozzák, mert gyakorlati gondolkozásu emberek s belátják, hogy a mi kezünkben ezentul sokkal nehezebben megy ügyük sikerre, mert a biróság tagjai közt is sokan vannak, kiknek gondolkozásában a felekezeti gyülölség többé-kevésbbé meggyökeredzett s a miatt boszusak ránk.

Az ügy szerintünk nem közönséges ügyvédi feladat s ilyennek az ügyvédi tiszteletdij kérdésében se tekinthetjük. Sulyos politikai okok szólnak a mellett, hogy a védelemre vállalkozzunk, ha tehát egyéni helyzetünk a vállalkozást megengedi: tisztünket még akkor is teljesitenünk kell, ha a nagy per egészen igénybeveszi is időnket és munkánkat s ha mindent saját költségünkön -106- kell is végeznünk. Tehetjük azt, hogy a védői tisztet nem fogadjuk el: erre is lehet elég okunk. De hogy elfogadjuk-e vagy se: e kérdésnél a tiszteletdijra gondolni se szabad.

Horánszky szavaihoz én hozzátettem, hogy nekem különben se szokásom ügyvédi dijkötvényt elfogadni. Ha irodám vezetői néha megállapodtak is előre valami dijban: ezt ellenemre s tudtomon kivül tehették, de bizonyos, hogy életemben sohasem érvényesitettem semmiféle dijkötvényt vagy előzetes megállapodást. Hiszen az ügyvéd nagy esetekben sohase tudja előre, mennyi és mily természetü munka vár rá. A vérvád nagy perében erről sejtelmünk se lehet, tehát a dijkötvénynek tárgyát se ismerjük. Olyan dijat pedig, melyet megfelelő munkával meg nem érdemeltünk, ugy sem fogadhatnánk el senkitől semmi czimen.

Funták is nemes gondolkozásu férfiu volt, de másként fogta föl a világot. De azért nem erőltette a kérdést, sőt kedélyesen kinevetett gondolkozásunkért, a mikor pedig abban utóbb ő is megnyugodott. Azonban e szavakkal végezte vitáját:

– A világ mégis rajtunk köszörüli nyelvét, a mig élünk. S ha valamikor nyakunkban koldustarisznyával bolyonganánk az emberek között, még akkor is ujjal mutatnának ránk: ime az álnokok, megfizették őket a zsidók; ime koldustarisznyát akasztanak nyakukba, pedig egy milliójuk van a tarisznyában!

Soha többé a dijazás kérdése köztünk föl nem merült s megbizóinkkal szemben se volt róla szó soha. -107-

Nem hivalkodás vezeti tollamat, a mikor ezeket közlöm. A kornak s az embereknek jelleméhez tartozik ez is s kötelesség hű képet rajzolni mindenről.

Egyébiránt szerény, de tisztes dijazásban mégis volt részünk. A munka végére tartozik erről beszámolnom.

A fogságban levő vádlottak családját Heumann Ignácz értesitette, hogy hajlandók vagyunk védelmükre vállalkozni, ha ők erre fölkérnek s megbiznak bennünket s ekként törvényes alakot nyer tisztünk.

A vizsgálóbiró julius 1-én hallgatta meg a vádlottakat s jegyzőkönyveket vett föl nyilatkozatukról. Engem Sarf József a zsidó templomszolga bizott meg és felesége Müller Léni s végül Bukszbaum Ábrahám, a galicziai metsző.

Horánszky Nándort hat eszlári lakos vádlott bizta meg, ugymint: Junger Adolf, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Taub Emánuel és Rózenberg Hermann.

Funták Sándort két pályázó metsző bizta meg: Svarcz Salamon és Braun Leopold.

Egyelőre nem volt semmi tennivalónk. Julius közepén együtt elmentünk Nyiregyházára s Heumann védőtársunknál s a törvényszék elnökénél jelentkeztünk. Most már nem emlékszem biztosan, hogy védetteinket személyesen láthattuk-e, vagy csak a vizsgálóbiró utján levélben értesitettük őket.

Az ország zsidó lakosaira megnyugtató hatása lett a hirnek, hogy a védelemre vállalkoztunk. De az izgató -108- hirlapok annál jobban tüzelték ellenünk a gyülölködő tömegeket. Egyetlen lépést se volt még alkalmunk tenni a vizsgálat érdekében és már többféle cselekményünket szellőztették ama hirlapok hamisan s gyülöletes irányzattal. Kénytelenek voltunk nap-nap után nyilatkozni a sajtóban. Csak rontottuk vele látszólag a helyzetet. Utóbb nem törődtünk a támadásokkal. Az se ért semmit.

Politikai párttá még nem alakult a felekezeti izgatók tábora, de már hatalmas társadalmi rétegek képződtek, melyek a zsidók elleni gyülölet szitásában politikai czélt tüztek maguk elé. E czélra hasznosnak, sőt szükségesnek látták, hogy azokat, a kiket a vérvád terhel, minden áron bűnösnek mondja ki a biróság. Bennünk e czélra jutás akadályait látták s azért ellenünk nyomban heves támadásokat intéztek.

Ha a mai társadalom üldözőbe vesz valakit, ha a vád önmagában is komoly és gyülöletes, s ha az üldözés indulataiban vallásos elfogultság is szerepel, mely képes magával ragadni a tömegeket s végül, ha politikai czélt is kapcsolnak az üldözés sikeréhez: akkor csaknem lehetetlen az üldözöttnek menekülése. Rosszabb a helyzete, mint az elmult századokban, a mikor még nem volt sajtó, nem volt táviró, nem voltak társadalmi betegségekből keletkező pártok s nem voltak többségen alapuló kormányok. Az egyes embernek, a fejedelemnek, a birónak, a kormányzónak zsarnoksága nem oly hatalmas és veszélyes, mint a többségnek vagy éppen a tömegnek zsarnoksága. Az egyes ember érezni, gondolkodni -109- s alkudni tud, de a fölizgatott tömeg nem tud. S nem is akar. Ő csak sikert, kielégitést akar s a kit üldözőbe vesz: azt minden áron el akarja tiporni.

A védők nem áltatták magukat azzal, hogy munkájuk könnyü lesz és hálás. A vád részleteit nem ismerve még, a végső győzelem teljességében se bizhattak egyelőre. Csak fenséges hivatásuk tudata s a férfias kötelességérzet volt meg bennük. Ez volt erősségük.

Friedmann Bernát és Székely Miksa védőtársaim csak egy év mulva léptek a védelem küzdő terére. Valódi szerepük a nyilvános tárgyalásnál kezdődik. Ott fogok róluk megemlékezni.

TÜNETEK. KALANDOK. TÉVEDÉSEK.

(Grósz Márton és Klein Ignácz. – Szegény ember alibije. – Grósz és Klein alibije. – A lovak szine magyar nyelven. – A sárga ló meg a fekete ló. – Lichtmann az ügyes.)

Apróságokból áll ez a fejezet. El is maradhatnának, ha a nagy per hű képét nem akarnám egészben az olvasó elé állitani. Az igazság kérdését náluk nélkül is tisztába lehet hozni. De szint és zománczot, fényt és árnyékot nyujtanak a kornak s a szereplőknek alakjához. A tudósnak, a jogásznak, a birónak nincs rájuk szüksége. Az iró azonban nem mellőzheti őket, mint az épitő s az iparos nem mellőzheti műve diszitményeit.

Smilovics azt mondta: két eszlári zsidó szállitotta rongyos fakó szekéren a holttestet Tisza-Szentmárton és Tárkány körül. Rá is mutatott a két eszlári zsidóra. Az egyik volt Grósz Márton, a másik volt Klein Ignácz.

Grósz Márton tisza-eszlár-ujfalusi lakos, mezei gazda, de csak néhány holdnyi haszonbéres szántóföldön, 45 éves, nős, hat gyermeke van, kissé házsártos természetü, de előélete büntetlen. Összes vagyona némi ingóságból áll. Butor, ágybeli, ruhanemü, gazdasági szerek összes értékét négyszáz koronára becsüli a községi előljáróság.

Smilovics egyenesen szemébe mondta, hogy ő volt az egyik zsidó, a ki a csempészett holttetemet átadta.

Ez a kérdés különösen érdekes, noha nem tudok rá tökéletesen megfelelni.

Az egész holttest-csempészetből természetesen egyetlen szó sem igaz. Maga Smilovics és minden társa csakhamar visszavonta minden vallomását s külső körülményekkel is igazolta, hogy egész vallomása puszta koholmány volt. Erre azonban később terjeszkedem ki.

De bizonyos, hogy volt idő, a mikor Smilovics is, Herskó is bámulatos részletességgel beszéltek a holtestcsempészetről. S bizonyos, hogy akkor meg kellett jelölniök két eszlári zsidót, olyat, mint a ki a tetemet szállitotta.

De hát miért éppen Grószt és Kleint jelölték meg? Hiszen volt Eszláron harmincz-negyven zsidó. Ők nem ismertek közülök egyet se. Épp oly könnyen és véletlenül jelölhettek volna meg más két zsidót is.

Grószra és Kleinra bizonyára neheztelt valaki a titkos tanács tagjai közül, a kik a vizsgálóbiró füleit -112- tele suttogták. S ez a valaki éppen csak ezt a két zsidót akarta kissé sarkantyuja alá venni, kissé megtoporzékoltatni.

S ebben a nagy per sorsára némi szerencse volt, a mint ez utóbb majd kiviláglik.

Junius 11-én vasárnap vették át a holttestet a tutajosok Herskó és Smilovics szerint. Grósz és Klein adta át a holttestet Tárkánynál, tehát Grósznak és Kleinnak junius 11-én Tárkánynál kellett lenni. Minthogy pedig rossz kocsival, rossz lovakkal s rossz utakon jártak s Tárkány Tisza-Eszlártól bármely úton is 50–60, sőt több kilométer távolságra van s a rothadó holttesttel nappal, szabadon nem is lehetett népes helyeken észrevétlen járni: ennélfogva Grósz és Klein már junius 9-én se lehetett Tisza-Eszláron s előbb, mint 12-én este, haza nem érhetett. A két embernek tehát legalább négy napon át junius 9-től 12-ig hazulról távol kellett lenni.

Ez könnyüvé tette Grósz és Klein védekezését. Csak az otthonlétet kellett nekik bebizonyitaniok. Az alibit, miként a jogászok mondják.

Csakhogy szegény embernek, kis embernek, falusi jelentéktelen embernek gyakran igen nehéz, gyakran lehetetlen bebizonyitani, hogy hetek-hónapok, évek előtt melyik napon hol volt, mit csinált, kikkel érintkezett.

Hivatalbeli ember, gyári munkás, heti béres, vasutas, tengeri hajós, irka-firkával foglalkozó könnyebben bizonyithat. Mikor és hol járt, mikor és minő munkát végzett s miféle bért kapott: van nyoma a papiroson. -113-

De a szegény falusi embernek sehol semmi nyoma. Az ő emlékezete csak nagy dologhoz tud kapcsolódni. Tűzveszély, árviz, jégesés, születés, halál, nagy ünnep, betegség, ökre, lova, malacza hullása, szüret, disznótor s egyéb efféle egy időre, néha egész életére leszegezi emlékezetét, de egyéb nem. A minden nap megujuló gondok hihetetlen gyorsasággal törlik el az elmult napok apró eseményeinek képét.

Sógorának, Szüszmannak junius 3-án halt meg egy kis gyermeke s ezt 4-ikén temették el. Grósz Márton az általános szokás ellenére nem vehetett részt a temetés körüli teendőkben, mert 3-án megbetegedett s 4-én ágynak esett.

Arra már minden épelméjü, felnőtt ember emlékezik, hogy néhány hét előtt hány napig volt fekvő-beteg. Junius 4-ike vasárnap volt. Elmondta Grósz, hogy szombatig, 10 éig ágyban feküdt, de ekkor mint vallásos ember, okvetlenül templomba akart menni. Fölkelt tehát s nagy gyöngesége s felesége intései daczára is elindult az isten házába. Hanem bizony nem volt ereje odajutni, megint csak le kellett feküdnie.

Hivatkozott tanuként feleségére, hivatkozott a 72 éves öreg Groszbereg Illésnére, a kik apróra bebizonyitották az e napokon át tartó betegségét. Hivatkozott a 18 éves Gyulay Zsuzsánna s a 16 éves Nagy Borcsa hajadonokra, kik szomszédjainál, Einhorn Józsefnél és Májernál voltak szolgálatban, a kik napokra ugyan biztosan nem emlékezve, azt mégis igazolták, hogy a nyár elején több napon át beteg volt. -114-

Elmondta Grósz, hogy junius 13-án, kedden ujra megkisértette a fölkelést. Valami ügye-baja miatt be akart menni Ó-Faluba a községházához. De ereje elhagyta utközben. Csak Pap József törvénybiró malmáig tudott menni. Szerencséjére szemközt jött egy kocsin Szilvássy Jánosné birtokos urnő, ment volna ki a szőlőjébe s útja az Ujfalun vezetett át. Ez meglátta az erőtlen, vánszorgó embert, fölvette kocsijára s elvitte haza. Az urnővel együtt volt kocsiján cselédje, Hatalovszky Mária is. Mind az urnő, mind cselédje eskü alatt igazolták az esetet.

Éppen e betegsége alatt kiment hozzá a nyiregyházi törvényszék végrehajtója, hogy valami adósság miatt lovát, szekerét, ágybelijét elharácsolja. A végrehajtóval együtt volt valami irnok, aztán a kisbiró s egy szakértő becsüs. Valamennyi ágyban fekvő betegnek találta Grósz Mártont. Akadt egy tanu, özvegy Pásztor Józsefné, Csuha Mária, ki emlékezett arra, hogy a beteg számára tőle is kértek hasfájás ellen orvosságot.

Hát bizony volt itt alibi elég. Halál, temetés, betegség, birói végrehajtás, elég emlékeztető biztos jelenség. De azért mind nem használt semmit. A birói végrehajtót ki se hallgatta a vizsgálóbiró.

Hanem e helyett Grósz Mártont faggatták, nyaggatták, Tisza-Lökre hurczolták, tyukólba zárták, csendbiztos kezére adták s utóbb is vizsgálati fogság czimén a börtönbe zárták.

Ez julius közepén történt. Bérelt kis gazdaságában -115- már elvégezte az aratást s felesége kint volt a tarlón. Ha őt elzárják: mindene odavesz. Takarodás, cséplés elmarad, hitelezőjével nem végezhet, bérbeadója elveszi lovát, kocsiját, felesége és hat gyereke mehet koldulni.

Pedig bizonyos volt, hogy 10-én és 11-én Tisza-Szentmártonban nem szállithatott holttestet s 12-én azt Smilovicsnak és Herskónak át nem adhatta.

Ez 31 éves katonaviselt ember volt. Még a honvédség kötelékébe tartozott s nem ijedt meg hamarosan a maga árnyékától. Smilovics ugyan neki is szemébe mondta, hogy ő adta át a holttestet Tisza-Tárkánynál, de azt a feleletet, a mit erre Kleintől nyert, nem kedves emlékei közt őrzi meg. Ha a vizsgálóbiró, a csendbiztos s Karanczai fogházőr meg nem gátolják: kegyetlenül összemarczangolta volna a vörös szakállu Smilovicsot a szembesitésnél.

Klein szegény ember volt. Összes vagyona nem ért száz koronát. Volt egy kétkerekü hitvány talyigája s egy görhes lova. Ezen járt ki kora reggeltől késő estig a Tisza-Eszlár körüli tanyákra. Szalagot, bábut, gyerekjátékot, szatyingot, filléres gyürüket, csillogó semmiségeket árult s ha ötven-hatvan fillért megkeresett naponként: azt már szerencsének tarthatta. Maga, lova csak úton-útfélen élt ingyen adományból, útszéli zöldségből. -116- Estére kelve hazament hűségesen nejéhez. Néha az éjfél, néha a hajnal vetette haza. Vevőközönsége is csak szegény tanyai cselédségből állott.

Csufneve volt: a lótoló. A rossz, kavicstalan dülőutakon sok kátyu, sok mély homok imitt-amott. Görhes, vén lova meg-megunta a talyigát s akkor megállt a kátyuban vagy a homokban és se jó, se rossz szóra meg nem mozdult a világért sem. Mit tett ilyenkor a szegény zsidó? Leszállt a talyigáról, vállát nekifesszitette a lova farának s elkezdte lovát tolni, taszigálni előre.

Nem kellett több. Valaki meglátta s elhirdette a faluban. Nyomban elnevezték lótolónak. A magyar mezei ember vezeti, szidja, üti lovát, ha nem mozdul, arra is rávetemedik, hogy a kocsit tolja, de arra már nem, hogy a lovát tolja.

Nos hát a lótolóra akarták rábizonyitani, hogy ő szállitotta a holttestet.

Ám a holttestet négykerekü fakó szekérrel s két lóval hurczolták Smilovicsék szerint. De a szegény kis lótoló zsidónak csak kétkerekü talyigája s egyetlen görhes lova volt. Hogy lett hát két kerékből négy s az egy lóból kettő? Valaki bizonyára kocsit, lovat adott neki a vállalathoz.

Klein Ignácz, a lótoló, azt állitotta, hogy ő egész napokon és éjjeleken át az egész nyáron soha se volt távol. Hivatkozott feleségére, a szomszédokra s a vele egy házban lakókra. Tegyenek tanuságot mellette. -117-

Feleségére nem adtak semmit. Felesége is volt, zsidó is volt, tanuságának nem volt nyomatéka.

Szomszédjai voltak: Csuha Ferenczné, született Mocsár Mária, azután Kovács Józsefné, született Farkas Zsófia, Cseres Andrásné, született Bodnár Mária és Nagy István. Szegény emberek, szegény asszonyok, Kleinék jó ismerősei, naponként átjártak egymáshoz csevegni s egyet-mást kölcsönkérni.

Mindezek semmit sem tudtak arról, hogy a lótoló egy vagy két egész napon s éjszakákon távol lett volna a háztól.

Csuha Ferencz azonban mégis tudott valamit. Ez is szegény zsöllér ember volt, mint Klein és pedig házatlan zsöllér. 1882-ik évi ápril 24-én. Szent György napkor ugyanabban a házban fogadott bérelt lakást, a melyben Kleinék laktak. Lakásuk egy pitvarra nyilt, egymás mellett volt, Csuha mindent tudhatott.

Azt mondta: a lótoló az egész nyáron át csak három izben volt távol s mindig két napon s két éjszakán át. Egy izben, bizonyosan tudja, hogy Nyiregyházán járt, de hogy két izben hol járt, nem tudja. A napokat se tudja. De azt tudja, hogy lovával együtt volt távol s hogy egy izben Grószberg szekerét kérte el, egy izben pedig a Matyi, dohányos ember szekerét kérte kölcsön.

A Matyi dohányost könnyü volt kipuhatolni. Ez Antal Mátyás nevü szegény ember volt. Ez igenis bevallotta, hogy tőle egy napon elkérte kocsiját a lótoló, reggel elutazott vele, de másnap reggel visszajött.

Ezzel hát nem boldogult a vizsgálat. A tárkányi -118- holttestszállitáshoz három-négy nap és éjjel volt szükséges. Ezt az utat Matyi szekerén megtenni nem lehetett.

Mindegy. A bölcs vizsgálóbirónak ez nem okozott fejtörést. Négykerekü kocsit akárkitől kaphatott a két zsidó, habár ki nem lehet puhatolni is, hogy kitől. Csak azt a kérdést kell tisztába hozni, hogy honnan és kitől került a két ló?

Julius 15-én különös gonddal kérdezte ki Smilovicsot, milyen szinü volt Tisza-Szent-Mártonnál a holttestszállitó zsidók lova? Smilovics határozottan azt mondta, hogy az egyik sárga volt, a másik fekete. Meg kellett hát keresni ezt a két lovat.

A lótoló zsidó lova sötét pej volt. A magyar embernek százféle szava van a lószinek jelzésére. Fekete, fehér, szürke, deres, vasderes, barna, fakó, sárga, aranyszőrü, tarka, aranyalmás, téli szennyes, hóka, kesej, egérszinü, daruszőrü, vörös és pej s még néhány: mind a ló szőrének szinét jelzi. De a pej is sokféle. Világos pej, sötét pej, sárga és piros pej. A sötét pejt gyakran fekete pejnek is nevezik. Ebben némi ellenmondás látszik, mert hiszen a fekete: fekete, a pej pedig vöröses szint jelent. Miként vág ez össze? Mégis összevág. Hiszen a lónak annyiféle szine van, mint a madárnak, vagy a pillangónak. Csakhogy a lószinek közt sok az összeomló és szétfolyó szin s a magyar parasztnak mindegyikre van jelző szava. -119-

A lótoló zsidó görhes sötét pejszinü lovát bizvást el lehetett a Smilovics-látta fekete lónak fogadni. Csak a sárga lovat kellett most már fölfedezni.

Nosza vizsgálóbirák, királyi alügyészek, csendbiztosok, pandurok, fogházi őrök, eszlári öreg birák és kisbirák s mindenféle önkénytes vérvádlók: keressetek valami hitvány sárga lovat. A melyik illő legyen a fakó szekérhez, kenderhámhoz és a lótoló görhes lovához. Keressetek minden áron s előteremtsétek a föld fenekéről is. Mert máskülönben csuffá lesz az igazság s a bekötött szemü istennő, Justitia, görcsöket kap és sivalkodni talál.

Volt Tisza-Eszláron egy vagyonos zsidó bérlő, valami Lichtmann Jakab nevü. Uradalmi birtokot bérelt s Ó-Faluban lakott egy tiszaparti magas dombon épült urasági kastélyban. Élete delén levő 42 éves, családos ember volt s eszlári fogalmak szerint elég vagyonos. Vagyonát mintegy 25–30 ezer koronára becsülte a községi előljáróság, de ő maga is.

Erre gondoltak első izben. Nagy gazdasága van, tehát lehet neki sárga lova is. S aztán ehhez a mindenféle vérvádhoz, tetemsikkasztáshoz, álhalott csempészethez elvégre is pénz kellett. A többi zsidó szegény volt, miképen a templom egere. Neki kellett pénzének lenni. De ha neki nem lett volna is, a nagy világ nagy zsidói bizonyára nála helyezték el, mint vagyonos embernél, a szükséges összegeket. A titkos tanács minden áron szerette volna őt a vizsgálatba bele vonni. -120- Az alkalom most itt volt. Adjon számot Lichtmann a sárga lóról.

Jól ismertem husz év előtt e férfit. Él-e még: nem tudom. Azóta nem láttam. Még meg kell róla emlékeznem e mű folyamán később is.

Érdekes alak volt. Félig tanult, félig paraszt falusi zsidó uracska. Ruházkodása, minden szava, minden mozdulata kissé félszeg. Mindenből tud valamit, mindenhez hozzászól s ha engedik: mindig beszél. Maga is, felesége is jó lelkü, mosolygó arczu, vendégszerető, kissé rátarti s komolykodó. De a komolyság nem egészen jól áll neki. A zsidók szeretik maguk közt az ilyen embert, csakhogy tudálékosnak nevezik a maguk nyelvén.

Én nagyon megkedveltem. Ő ugyan tuljárt a titkos tanács és a vizsgálóbiró eszén. Sok derüs órát szerzett a jó embereknek és sok boszuságot a vérvádaskodóknak.

Ő mindjárt a vizsgálat kezdetén látta, hogy akármi történt az eltünt lánykával: a zsidókat életre-halálra fogják üldözni s a melyik eszlári zsidó a vizsgálóbiró körmei közé kerül, az el van temetve egyelőre s a varju se károg utána jó ideig.

Figyelő elméjével hamar észrevette, hogy minden zsidóhoz ez az első kérdés: ez és ez napon hol jártál, ez és ez órában mit csináltál, kik a tanuid, mivel bizonyitod állitásodat? Vagyis az alibi.

Nem volt jogász, nem értette a latin nyelvet, de nyomban utánajárt: mi az az alibi? -121-

Nosza késedelem nélkül beszerzett magának egy jegyzőkönyvet s abba beleirta nagy gondossággal minden napját, minden óráját, kivel, mikor és miről beszélt, hol járt, merre utazott; Tokajban, Nyiregyházán, Debreczenben, Miskolczon mit csinált, kikkel érintkezett, hova szállt, hol ebédelt, hol hált, ki volt a kocsisa, társasága; mit és hol vásárolt, mikor mennyi pénzt kapott és fizetett. Fölirt mindent kétségbeejtő pontossággal és részletességgel. A minden oroszok czárjáról nem vezetnek olyan pontos naplót, a minőt önmagáról és háza népéről ő vezetett. Nagy Napoleonról tizezer könyvet irtak már, de élete folyása még se oly bizonyos, mint erről a válságos esztendőről Lichtmann Jakabé, a tisza-eszlári egyszerü bérlőé.

A hatás nem maradt el s ez a hatás megsemmisitette a vizsgálóbiró, a titkos tanács és csendbiztosok minden furfangját.

Őt is elzaklatták Smilovicscsal, Herskóval, Grószszal és Kleinnal együtt Tisza-Lökre a szolgabiróhoz és a csendbiztoshoz. Őt is megkisértették faggatni éjjel-nappal két napon át. De mind nem ért az semmit.

Nem is jegyzőkönyvéből, hanem csupán emlékezetéből megfelelt ő mindenre. A jegyzőkönyv eléghet, elveszhet, azt ellophatják, elkobozhatják, de neki az se árthat. Megtanulta könyv nélkül. Nincs az a naptár a világon, a melyik pontosabban tudná a napokat, neveket és ünnepeket, nap keltét és nyugtát, vásárokat, a hold járását, mint a hogy ő tudta a maga dolgát. Utóbb is -122- ugy elriasztotta magától a vizsgálóbirót s annak minden kijáró-bejáróját, hogy csakhamar békességben hagyták. Imádkoztak is, hogy közel se legyen hozzájuk.

A sárga ló dolgába s a tetemszállitás költségeibe sehogy se tudták belekeverni.

Utóbb is kisütötte, hogy a lótoló zsidó, mikor a Matyi dohányos szekerét kölcsönkérte, a maga lova mellé kölcsönkérte Braun Ábrahám lovát is s igy meglett a két ló. A vizsgálóbiró nagy bölcsen az eszlári községházánál befogatta Matyi dohányos szekerébe a két lovat, felültette az első ülésbe jobbról Klein Ignáczot, balról Grósz Mártont s igy a fogatot bemutatta Smilovicsnak.

Mert hát Braun Ábrahám lova nem sárga volt, hanem szintén sötét pej. Az egyik sárga, másik fekete ló helyett tehát két egyszinü fekete ló volt a kocsi előtt.

Azután Matyi dohányos kegyetlen biztonsággal állitotta, hogy másnap hajnalban már visszakapta kölcsönadott szekerét, tehát az Tisza-Tárkányból ennyi idő alatt meg nem fordulhatott, de még odáig se érhetett volna el azzal a két rossz gebével. -123-

Először is bebizonyitotta, hogy ő balkézre kocsis, nem jobb kézre. Tehát az éppen lehetetlen, hogy az ülésben ő ült volna jobb felől s Grósz ült volna balfelől. A vizsgálóbiró az ő nyers tapasztalatlanságával gorombán akarta elütni ezt a kicsi dolgot. De az eszlári előljárók lóval bánó gazdaemberek s kinevették a vizsgálóbirót. Igazat adtak a zsidónak. A hogy a balkéz, balláb sohase lehet jobbkéz, jobbláb: épp ugy nem lehet az, hogy a balkézre hajtó, ha ketten vannak az ülésben, a jobb oldalon üljön. Megbolondulna különben az ostor is, a gyeplő is, a ló is.

A legmulatságosabb mégis az volt, hogy a lótoló bebizonyitotta, hogy ő nem egy halott lányt, hanem három eleven zsidó asszonyt vitt akkor fuvarba, ugymint: Veiszsteinnét, Jungernét és Sarfnénak az édes anyját. Hivatkozott Gerjákné és Nagy Istvánné keresztyén asszonyokra, a kik látták, a mikor a három asszonynyal elindult Nyiregyházára és hivatkozott az éjjeli őrökre, a kik látták, mikor hajnalban velük hazaérkezett.

Smilovicsot hát hiába tanitották be Grósz és Klein ellen. Olyan tisztára hozták ezek a maguk dolgát, mint a napfény.

De hát mai napság, a mikor husz esztendő telt el az eset óta, mindenkiben önkéntelenül az a kérdés támad: vajjon miért kellett a vizsgálatnak a kétkerekü és négykerekü szekér s a sárga és fekete ló kérdésével -124- annyit bajlódni, mielőtt tisztába hozta volna, hogy Grósz és Klein hol vette a holttestet?

Hiszen az első kérdés, a főkérdés, sőt az egyetlen kérdés végre is abból áll, hogy ha az a két zsidó csakugyan holttestet szállitott, hol vette azt? Honnan keritette? Mikor, miként, ki által szerezte?

Faluhelyen holttestet észrevétlenül szerezni majdnem lehetetlen. Holmi szegény embernek éppen lehetetlen. Nagy városokban gazdag emberek nagy pénzzel s különös ügyességgel és szerencsével nagy ritkán talán szerezhetnek. Kórházakból, tantermekből, halottnéző helyekről, temetőbeli halottasházakból talán szerezhetnek. Nagy koczkázattal s az illető őrök és kezelő személyek megvesztegetésével. Képzelődő regényirók, régi idők mesemondói beszélnek efféle esetekről. De hogy tiszaparti magyar faluban két koldus zsidó észrevétlenül jusson holttesthez: nagy dolog ez még futó ötletnek is.

Izgatott időkben gyanakvó lelkek nyavalyás képzelődése szörnyü képtelenségeket tud elgondolni. A titkos tanács sugalmazására akkor egész részletességgel tudtak beszélni arról, hogy a lembergi valamelyik kórházból miként sikkasztották el egy borotvált-testü zsidó asszony tetemét; miként szállitották Máramaros-Szigetre; miként gondoskodtak arról Fógel Amsel és Mendelovics Niszen; hogy kerülhetett az Tisza-Eszlárra Grósz és Klein kezébe; miként utazgattak ezek a tetemmel napokon s éjszakákon át a Tisza partján; miként vártak véletlenül jövő tutajosokra: Smilovicsra és Herskóra, s miként adták ezek a tetemet át -125- Csepkanicsnak és Matejnek, a két orosz tutajosnak. Oly ostoba, oly esztelen, oly durva meseszövet! Mintha két-károm teljesen megbizható eszes ember ezt a tetemszállitást nem százszor jobban és biztosabban végre tudta volna hajtani, mint husz-harmincz ismeretlen koldus zsidó és megbizhatlan tutajos! Mintha bármi elképzelhető ok lehetett volna arra, hogy a holttestet először leszállitsák Máramaros-Szigetről Tisza-Eszlárra, onnan meztelenen fakó szekéren ujra fölszállitsák Tisza-Szent-Mártonba, hogy onnan megint leszállitsák Tisza-Dadáig. S aztán ebben a hetekre terjedő egész bolond utazgatásban a millió szemü társadalom sehol se vegyen észre semmit s a vizsgálóbiró mégis kipuhatoljon mindent, de ő se Nyiregyházán törvényes kihallgatások rendén, hanem Tisza-Lökön a csendbiztossal és a panduroknak segitségével.

Ez az egész felfogás és eljárás szomoru világot vet a vizsgálóbirónak s titkos tanácsosainak nemcsak elmebeli állapotára, de erkölcsi felfogására is.

A száz meg száz ivnyi vizsgálati irathalmazban egy betü se fordul elő arra nézve, hogy Grósz és Klein miként juthattak a holttesthez. Minden irás csak arra tör, hogy a holttestet ők szállitották. Pedig hát addig csakugyan nem szállithatták, mig valahogy hozzá nem jutottak.

Egyébiránt nem terhelte őket semmi. Különös szerencsével háritottak el magukról minden gyanut. Semmiféle házkutatás se deritett ki semmit. Ilyen nagy dolgot jelentékeny haszon nélkül nem végez senki. -126- A két zsidó minden pénze alig volt több néhány fillérnél. De azért elzárták őket szigoruan.

S a mit Grósz előre megmondott: szórul szóra bekövetkezett. Koldussá lett mind a két család. Grósz felesége hat kis gyermekével együtt falusi kéregetésből tengette életét mindaddig, mig csak férje ki nem szabadult.

II.

(Tóth Borcsa testét, mikor aludt, megméri két zsidó. – A vizsgálóbiró napokig vizsgálja az esetet. – Kisül, hogy az egész dolgot ugy álmodta Tóth Borcsa.)

Junius végén s junius elején a tisza-dadai holttest felbukkanása után sajátságos hir kezdett szállingózni Eszláron. A hir azt mondta, hogy a zsidók éjjel egy keresztyén leány holttestét, mig ez aludt, megmérték. Az eszlári öreg biró valahogy tudtára adta ezt a vizsgálóbirónak.

Igaz, hogy a test hosszát megmérni sem nem fájdalmas, se nem veszélyes, se nem tilalmas. A katona ujonczokét mindig megmérik. Most már a rabokét is megmérik. Gyerekek, lányok gyakran mérkőznek egymással. Játékból is, pajzánkodásból, kiváncsiságból is: melyik magasabb a kettő közül?

Igaz. De itt keresztyén lány testét zsidók mérték meg és éjjel mérték meg és beleegyezése nélkül mérték -127- meg, mert akkor cselekedték vele, mikor a legédesebb álmát aludta.

Különös! Mit akartak a zsidók? Ok nélkül ezt nem cselekedték. Ki kell puhatolni gondosan az eset körülményeit. Ki tudja, mi sül ki a dologból?

Vizsgálóbiró, alügyész, a vizsgálat egész készsége nekidől a dolognak, a király nevében megindul a gépezet, az állam erői egy pontra irányozvák; készülnek az idézések, kihallgatások, végére mehetetlen jegyzőkönyvek. Mivelhogy megmérték egy leánynak a teste hosszát. Igaz, hogy a hajaszála se görbült meg bele. Sőt nem is tudta, mert a legjobb alvásban volt, a mig mérték és még csak kis ujjal se nyultak hozzá. De ez mindegy. A zsidók fondorkodása ez a mérés, a titkot föl kell deriteni. Az is igaz, hogy harmincz-negyven ember szenved a börtönben. És a vizsgálat napokig eltarthat s az alatt az a sok ember ok nélkül szenved. Azok ügyét elővenni mégis fontosabb dolog lenne. Lélekre és igazságra is kellene adni valamit.

A leány neve Tóth Borcsa, 16 éves, református vallásu, eszlári származásu, szolgáló lány.

Van Tisza-Eszlár-Ófaluban egy zsidó kiskocsmáros, a neve Römer Jakab, ennél szolgál.

A leány korán kel, tehát korán is fekszik. A mint vacsoráját megeszi s elmosogat: nyomban lefekszik s a mint fejét lehajtja, tüstént elalszik s alszik mélyen, mint a kősó. Ágya a pitvarban van nyáron át kemény nyoszolyán. Az utczáról is látni, lehet, kivált holdvilágos éjjelen. -128-

Az eset junius 23-án történt éjszaka. Ő aludt nyugodtan. Odalopódzkodott ágyához gazdája, Römer Jakab s egy másik zsidó, Klein Ignácz nevü, elővettek egy hüvelykmérő szalagot s a mint ott kinyujtózva feküdt: megmérték a feje tetejétől a talpáig. Ő ugyan nem tudja, nem látta, mert aludt, hanem Szalkai Eszter ismerőse jól látta, ez beszélte neki is. Mióta a tiszadadai holttest előkerült: azóta különben is fél a zsidóktól. Az eset után nem is mert otthon hálni, hanem átment Szakolczai Zsófiékhoz. Ott hált. Nem tudja, hogy vele mit akartak a zsidók. Sok zsidó jár gazdájához éjszakánkint s ott a maguk nyelvén tanácskoznak, de ő nem érti beszédüket. Elbeszélte az esetet Oláh Zsuzsinak is, sőt azt is elbeszélte, hogy a zsidók böléndeklevelet gyüjtenek. Azt se tudja: mirevaló.

A mit a képzelgő és álmodozó gyereklányka nem tudott: tudnia kell azt a vizsgálóbirónak. Az a mérés sulyos terveket árul el.

Junius 23-án ugyanis a szakértő orvosok észleléséből bizonyossá lett, hogy a dadai holttest nem Solymosi Eszter holtteste. A zsidók fondorkodása s áltetemszállitása tehát nem sikerült. Uj kisérletet kell tenni. Uj holttestet kell orozni s a Tiszába bocsátani. Azért mérték meg Tóth Borcsa testét, vajjon ő alkalmas lenne-e? Az eltünt lányka ruhája testére illenék-e? A böléndeklevél is alkalmas arra, hogy annak főzete kioltsa az életet.

Ime a zsidóüldöző hirlapok meséje. Ezért fontos a mérés. Ezért kell azt gondosan megvizsgálni. -129-

A vizsgálóbiró nyomoz mindent s megidéz és kihallgat mindenkit. Römer Jakab és Klein Ignácz semmit sem tudnak az egészről. Eszük ágában sem volt a Borcsa testét méregetni. Szalkai Eszter is kijelenti, hogy ő bizony nem látta a mérést, csak azt látta hogy a két zsidó ott áll s ott beszélget a Borcsa fekvőhelye közelében. Szakolczai Zsófi is kijelenti, hogy ő hozzájuk ugyan el nem járt hálni a Borcsa.

S a mig a vizsgálóbiró bölcsesége mind a két szemére vakon a Borcsa lánynak bolondos gyermekálmai után hiába futkosott, addig a vizsgálat a főuton csakugyan nem mozdulhatott előre s a tömérdek elzárt szegény ember hiába esenkedett igazságért.

III.

(Orvok éjjel sirt bontanak. – A dombrádi elveszett lány. – Rosenberg Herman Eszterkutató buzgalma. – Hosszu fogsága.)

Keresték azonban az eltünt lánykát zsidók és keresztyének egyaránt. Keresték égen, földön s föld alatt s a Tisza árjaiban is. Keresték utálatos vakmerőséggel is.

A csonka-fűzesi holttest hivatalos és nem hivatalos vizsgálói csakhamar világgá kürtölték, hogy a tetem nem az eltünt lánykáé, hogy az egy idegen ismeretlen zsidónő teteme s hogy azt a biróság félrevezetésére a furfangos zsidók csempészték a Tiszába. -130-

A hol eltünt lányról, vérvádról, ismeretlen holtakról, Tisza-hozta tetemről, messze földről jött orosz tutajosokról van szó: ott a köznép képzeletének minden hurja erősen feszül s ábrándok, sejtelmek, álmok és látások gyötrik a lelkeket.

A holttestet bizonyára nem messze földről hozták. Ez volt az emberek első gondolata. A titkos tanács Herskó és Smilovics meséit az első napokban még ki nem tudta gondolni. Sokkal természetesebbnek gondolták, hogy a holttestet közelből szerezték valahonnan.

De hát honnan szerezhették volna, ha nem a zsidó temetőből? A zsidó asszonyt csak zsidó temetőben lehet találni.

A junius 24-ike és 25-ike közti éjszaka csöndes, méla éjszaka volt Tisza-Eszláron. A hold kevéssé világitott, de az ég csillagos volt. Nagyvárosi ember vaksötétségnek tarthatta volna az éjszaka homályát, de a mezei ember szeme élesebb, jobban megszokta a sötétséget, jobban lát éjjel a szabadban.

A zsidó temetőt ezen az éjszakán megbolygatták. Rideg lelkü vakmerő emberek felbontottak egy sirt. A legujabb sirt bontották föl. Szentül hitték, hogy onnan került Csonka-Fűzes alatt a Tiszába a női tetem.

A temetőt faluhelyen éjszakánként senki se őrzi. Halottaikat nem féltik az emberek. Mélyen vannak a föld alatt, nehéz volna az orvoknak odajutni. S miért is jutnának oda? A halottnak nincsen ára. A halottat nem lehet használni semmire. S aztán a halotton a -131- felbomlás törvényei uralkodnak. Az enyészet dolgozik a sirnak mélyén. S az enyészet alakja a bomló holttesten rideg, kietlen, visszariasztó, irtózat keltő. A sirnak dohától, a koporsónak férgeitől mindenki fél. Miért őriznék hát éjszakánként a temetőt? Őrzi azt a vallásos érzés is, az érző lelkek andalgó kegyelete is. Szegény halott, hadd pihenjen. Örök nyugodalmát hadd ne bántsa senki. Üdvösségkereső lelke hadd szálljon békén az örökkévaló biróság itélőszéke elé.

De azért hiába turta föl a sirnak gödrét. Nem találta üresnek. Szüszmann Jakabnak junius 3-án halt meg Samu nevü négy éves fiacskája, a kit 4-én temettek el abba a sirba. Ott találták durva szövetbe burkolt porladó tetemét. Fölvették, megnézték s aztán arczczal a föld felé forditva, a gödör fenekére visszafektették. Immel-ámmal néhány maroknyi porondot szórtak föléje. Ugy találták meg reggel a felbontott sirt.

Bizony ez utálatos cselekedet volt. És bűnös is. A törvény szigoruan bünteti azt, a ki a sirokat háborgatja. A vizsgálóbiró bizonyára gyorsan, ügyesen s erélyesen fogta a dolgot s nyomban kipuhatolta s a törvény elé állitotta a tetteseket.

Dehogy állitotta. Eszébe se jutott a vizsgálat. Nem is szánhatott időt hozzá. A Borcsa lány kusza álmait kellett neki megfejteni. Ugy kivánván a jogrend, köznyugalom és az igazság.

Egy-két nap mulva Dombrádon tünt el egy serdülő lányka. Vajda József dombrádi lakosnak Mária nevü lánya veszett el. Tizenhárom éves és három hónapos életkoru, középmagasságu, zömök termetü s korához képest jól fejlett lány volt. A szolgabiró, mikor erről értesiti a vizsgálóbirót, leirja az eltünt lányka ruháját is. A körülmények szerint teljesen valószinü, hogy a lányka a Tiszába ugrott. Vajjon nem ez-e a csonkafűzesi holttest?

A vizsgálóbiró feje már ekkor a Herskó–Smilovics-féle mesékkel volt tele s azért nem is ügyelt e kérdés földeritésére. Jól cselekedte. Ez a lányka más ruhában tünt el, mint Solymosi Eszter. A csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. S aztán a dombrádi lányka holtteste sehogy se lehetett oly előre fejlődött feloszlásban, mint a csonkafűzesi holttest.

Eszlári zsidó, Ó-Faluban lakik, 38 éves, szatócs, feleséges, gyerekes ember, a végzetes zsidó husvét napján a pályázó metszőket jólelküen meg is vendégelte, nála szolgált Solymosi Zsófia, az eltünt lányka testvérje.

Ő a világért se hitte, hogy Eszter elveszett, meghalt volna. Egyetlen eszlári zsidó se hitte azt. Valamennyi bizton reménylette, hogy a lányka egyszer csak előkerül s erőben, egészségben hazatér. Volt ugyanis némi -133- gyanujuk, hogy a lánykát az eszlári urak valamelyike tüntette el, hogy a zsidókat kelepczébe hajtsa, de hát arra számitottak, hogy ez nem egyéb, mint kegyetlen és ostoba tréfa, melynek igy vagy amugy csakhamar vége szakad.

A ki zsidó: az is csak olyan képzelődő, mint a ki nem zsidó. Az ő agyafurt elméje is csak ugy keresi a titok nyitját, mint bárki másé.

Lichtmann Jakab junius 10-ike körül valami levelet kapott valahonnan, hogy Zemplén vármegye felső részén Sztropkó vidékén Mergiskán nevü faluban a papnál van egy szolgáló, egészen magyar lány, hasonlit Solymosi Eszterhez. Az egész vidék lakossága tót vagy orosz. A köznép ott nem beszél magyarul, miként kerülhet tehát oda magyar lány? Nagy dolog ez. Meg kell azt a lányt vizsgálni.

Rózenberg ismerte Esztert, mert ennek nénje, Zsófi, nála volt szolgáló. A két testvért tehát többször látta. Lichtmann mindjárt felszólitotta Rózenberget, menjen Mergiskánba.

Ment. Tokajban az ottani zsidóktól kapott utiköltséget s elindult a hosszu útra. Bodrog-Keresztur, Homonna és Sztropkó felé ment, odaért Mergiskánba, megnézte a lányt; látta, hogy az nem Solymosi Eszter s nyomban visszafordult. Varannón, Őrmezőn s Tokajon át jött haza.

Ugy látszik, Lichtmann Jakabtól ő is megtanulta már az alibi megjegyzésének fontosságát. El tudta utját s napjait beszélni részletesen.

A mint hazajött, eljárt neki a szája a keresztyének előtt is. Elmondta, hogy a zsidók ártatlanok, keresztyén szüz vérét nem ontják, az Isten meg is segiti őket, az eltünt lányka előbb vagy utóbb élve vagy halva előkerül.

Azonban a vizsgálóbiró három tanura is akadt Rózenberg ellen. Hegedüs József, Kovács János és Varga Zsuzsánna volt a három tanu. Ezek vallomása szerint ő azt mondta volna, hogy az eltünt lányka élve vagy halva három nap alatt okvetlenül előkerül.

Ő ezt Mergiskánból hazajövet után junius 16-án beszélte s ime junius 18-án a csonka-fűzesi holttest Eszter ruhájában felbukkant.

Ő járt messze földre Eszter után. Ő mondta meg előre: mikor jön elő az eleven, vagy a holt lányka. Elő is jött a mondott időben. Tehát szent, hogy az áltetem szerzésében, a holttest csempészésében bűnös.

Rögtön viszgálat alá helyezték, bezárását elrendelték s a nyiregyházi börtönbe elhurczolták.

Ott meg ujabb balsors érte. Smilovics irt és csempészett át hozzá a maga börtönéből egy levelet, hogy miért tagad, miért hátráltatja tagadásával az ügy befejeztét, miért nem vallja be a csonka-fűzesi álholttest csempészését, hiszen a zsidók is bevallották már, Herskó egyenesen megmondott mindent, Rózenberg makacssága az oka, hogy annyi zsidó oly régóta szenved. -135-

Nyavalyás Rózenberg! Most már igazán nem tudta, hogyan meneküljön a sok gyanu alól. Most már maguk a zsidók is azt hiszik, hogy ő csempészte az áltetemet. Hiába adta át a levelet a börtön-őrmesternek, hiába jelentette fel a fogházi rend megbontása miatt Smilovicsot s levélhordóját, hiába kapálódzott a vádak ellen: ülnie kellett egész esztendőn át.

Pedig a napfény világosságával bizonyitotta be alibijét. Ő Herskóval, Smilovicscsal és a tutajosokkal Szentmártonnál és Tárkánynál nem találkozott, mert ő akkor még otthon volt Eszláron; – de Grósznak és Kleinnak se adhatta át junius 9-én a holttestet, mert hiszen ő csak 12-én indult el Sztropkóra azért a holttestért, melyet rá akarnak tukmálni.

IV.

(Mi a véletlen? – A tisza-löki vizi holttest. – A biró és szakértő tévedései. – A csongrádi vizi holttest, a kinek nincs feje. – A hirlapok kimondják: ez a Solymosi Eszter. – Egy tokaji lakosnak elszökik a szolgálója. – Az eszlári zsidópap virágoskertje. – Az abauji zsidók szövetsége holttestet szerezni. – A hernád-németi titok.)

A véletlen nagy ur. Ez igazán az uraknak ura. És csodálatos lángelme, melynek titkaiba a korlátolt emberi elmének előre betekinteni nem lehet. Gazdagabb, tevékenyebb, találékonyabb, mint a tudósok, költők, művészek lángelméje, a mely pedig besugározza a világot, az elmult ezredek homályát s még a messze jövendőt is.

A természet törvényei millió irányban működnek szakadatlanul s milliószor találkoznak, ütköznek össze -136- s vágják keresztül egymást minden szempillantás alatt. S a szakadatlan működés s a milliónyi találkozás és ütközés a tünetek megszámlálhatlan raját állitja elénk. A tünetek kis részét előre is sejtjük, legnagyobb részét nem is sejtjük, föl se ismerjük, meg se figyeljük. Ezek a véletlenek.

Az emberi lélek kicsinysége, könnyelmüsége, tudatlansága, hivalkodása s rossz ösztöne is a természeti törvények összeütközésének egyik tünete. Ha már most a silány lélek hatalomhoz jut, ha neki uralkodni, kormányozni, itélni kell, ha az emberek lelkébe s a tünetek titkaiba kell benéznie, hogy az igazságot megkeresse s annak győzelmét biztositsa: mit csinál, mire jut, minő sikert mutat?

Nevetséges és szomoru, mert buta és erőszakos minden dolga. Annál nevetségesebb és szomorubb, minél nagyobb buzgalom és tevékenység nyilvánul működésében. S ha az esetlegek csodálatos találkozásaira, ha nem mindennapi tünetekre, ha a nagy véletlenekre bukkan: akkor éppen megszünik tájékozottságának minden biztossága. Csak elfogultsága, vagy ösztöne, hatalmaskodó vágya erősödik. Kivált, ha környezetében támogatást, a tömegek felfogásában biztatást, a felizgatott szenvedélyek rokonszenvében dicsőséget talál. Gyönge uralkodók, hiu kormányzók s elfogult birák kezén ilyenkor sorvadoz a jóllét s vérzik el az igazság.

Talán sohase volt erre kiválóbb példa, mint a nagy per. S ezért érdekes ennek többé vagy kevésbbé minden -137- részlete. S azért kell fölemlitenem a tisza-löki holttest történetét is.

Április 28-ikán, a mikor még az eszlári zsidók ellen meg se indult a vérvád vizsgálata, egy női hulla bukkant föl a tisza-löki parton a Tiszában s éppen ugy a parthoz ütődött s éppen ugy állott meg ott, mint a hogy a tutajosok a csonkafűzesi holttestről beszélik.

Kimegy a helyszinére a szolgabiró, ifjabb Zoltán István s kiviszi magával Kiss Jenő orvostudort s járási orvost, mint hivatalos szakértőt. Ugyanazt, a ki a csonkafűzesi holttestet is vizsgálta.

A szakértő jól megnézi a holttestet. Bőre elszinesedett, arcza duzzadt, bőre fölülete foszladozó, haja egészen hiányzik, miként a csonkafűzesi holttestnél is hiányzott.

Kékszinü cselédvászon ruhája van. Ujjasán lapos, kerek csontgombok. Nyakán fekete apró gránátgyöngyfűzér. Jobbkeze névtelen ujján sárgagyürü. Lábán fehér harisnya s rongyos czipő.

Igy mondja a szakértő. Ugyanaz, a ki a csonkafűzesi holttestnek is szakértője.

Érdekes dolgok sülnek ki ebből. Nyájas olvasóim nagy része nem is sejtheti előre.

Egy hónap mulva, május 30-án már folyik a vérvád. Az eszlári zsidók már ott gunnyasztanak a börtön fenekén. Bary vizsgálóbiró e napra tüzi ki a holttest -138- kiásását s ujra való megvizsgálását. Kirendeli szakértőkül Kiss Jenő s dr. Horváth László orvosokat, a kik a csonkafűzesi holttestnél is szakértők lettek és Csurgay H. József orvostudort, vidékbeli községi orvost.

A vérvád indokából történik a kiásás és uj vizsgálat, tehát a bebörtönzött zsidók bőrére folyik az eljárás. Ezek védője, Heumann Ignácz folyamodik, hogy ő is jelen lehessen a szemlénél s hogy a törvényszék orvosa, Flegman Miksa orvostudor is idéztessék oda.

Elutasitják kereken. Igaz, hogy a törvények szerint föltétlen joga van hozzá. De az mindegy. Zsidók a vádlottak, tehát a vizsgálóbiró szerint az ő hivatalos eljárásába zsidó ügyvéd és orvos, habár a törvényszék tekintélyes orvosa is, bele ne tekinthessen. Ha nem tetszik neki az elutasitás, adjon be panaszt a felsőbb birósághoz, de ő nyomban teljesiti a kiásást és birói szemlét.

Igy is lett. Mire a vádlottak a budapesti királyi tábla, mint főtörvényszék utján jogukhoz jutottak volna, akkorra az ujra kiásott, földarabolt s megint eltemetett holttest régen enyészetnek indul s talán ujra föl is támad.

Először is tisztába kell hozni, vajjon a sirt és a benne fekvő tetemet ápril 28-ika óta nem háboritották-e meg? Három kifogástalan tanu akad. Czitrom Ábrahám, Weiszhauz Sámuel és Fógel Izrael tisza-löki lakosok eskü alatt bizonyitják, hogy a sir és a tetem érintetlen. -139-

Azután az eltünt lányka rokonai és jó ismerősei megszemlélik a tetemet: vajjon nem Solymosi Eszter-e? Az anya Solymosi Jánosné, továbbá Eszter nénje Zsófia, azután Solymosi Gáborné, Gyányi Gábor és felesége határozottan kijelentik, hogy a holttetem nem Eszteré. Más a növése, termete, foga, ruházata.

Kihallgatják Braun Sámuelné tokaji lakost. Az ő lánya veszett el, a 18 éves Braun Amália. Azután kihallgatják Braun Jozefát, az ő testvéröcscse volt az eltünt Amália s kihallgatják férjét is, Jatzinger József szobafestőt, az eltünt lányka sógorát.

Mind a három tökéletesen fölismeri az eltünt Braun Amáliát. Ruhája különösen bizonyos. Egy kelméből való édes anyjáéval. Kérik is maguknak a gránátgyöngyöt és a sárgagyürüt.

A lányka eltünése igy történt: a lányka anyjával lakott Tokajban, január 5-én vagy 6-án a Tisza jegére ment valamiért, a jég leszakadt alatta, a jég alá merült s a viz elsodorta; – ápril 28-án, tehát 112 nap mulva a viz Tisza-Löknél kivetette s a parthoz sodorta.

S most lehető röviden hasonlitsuk össze a két eljárást. A csonkafűzesit s a tiszalökit.

Mind a kettőnél ugyanaz volt a vizsgálóbiró: Bary József, és a vezető szakértő orvos: Kiss Jenő. -140-

A tisza löki holttestet nem fosztották meg ruházatától s nem lökték meztelenen az emberek elé, mert hiszen meztelenen nem lehetett volna fölismerni. – Ellenben a csonkafűzesi holttestről lehuztak minden ruhát s meztelen mutatták meg a tanuknak, hogy valamikép föl ne ismerhessék.

A tisza-löki holttestnek is, a csonkafűzesinek is teljesen hiányzott minden haja. A rothadás folytán elhullott, kimállott, letöredezett. A tisza löki holttestnél nem mondták, hogy a fej le van borotválva s hogy ez a nő zsidó volt. Ellenben a csonkafűzesi holttestről kimondták, hogy a fej le van borotválva, tehát az a nő zsidó volt. Pedig erről meg az a bizonyos, hogy nem zsidó nő volt.

Kiss Jenő orvostudor azt a véleményt adta a tiszalöki tetemről, hogy körülbelül három hétig volt a vizben. Pedig bizonyos, hogy 112 napig, tehát 16 hétig volt a vizben. Hát mit ér akkor a csonkafűzesi tetemről kinyilvánitott véleménye, mely szerint az csak három-négy napig volt a vizben?

S azután ugyanez a szakértő 15 éves életkorunak mondta a tisza-löki halottat, holott erről teljesen bizonyos volt, hogy elmult már 18 éves. S viszont a csonkafűzesi halottat legalább 18–20 évesnek jelentette ki, holott erről bebizonyosodott, hogy csak 14 éves!

A nyilvános tárgyaláson kérdést intéztem Kiss Jenő orvostudorhoz, hogy ha a tisza-löki holttestnél ily nyilvánvaló -141- tévedésekbe eshetett, vajjon nem lehetséges-e, hogy a csonkafűzesi holttestnél is tévedhetett?

Pedig a négy szakértő közt, a ki Csonkafűzesben szemlélte a holttetemet, ő volt a legtanultabb és legtapasztaltabb.

November 6-án Csongrádnál a Tisza árjaiból női holttest bukkant föl. A Tisza hozta mindenféle tutajos és zsidó segitsége nélkül. Hozta pedig Eszlár felől; – onnan folyik a Tisza Csongrád felé. Feje nincs a holttestnek. Azt levágták. A nőnék tehát vérét vették.

Semmi kétség. Hiszen Sarf Józsefnek három vagy négy esztendős fiacskája, a kis Samu azt beszélte a vizsgálóbiró előtt is, mások előtt is, hogy a metszők levágták Eszter fejét. Ime az öntudatlan kis gyerek mégis igazságot beszélt.

A vizsgálati iratok még ekkor is hét závárral voltak előlem elzárva. Tartalmukat, titkaikat még ekkor se ismertem. De az ügy részleteiből mégis sokat tudtam s annak képe, a mi valósággal történt, lelkemben már meg volt rajzolva. Az igazságnak arcza, habár itt-ott homályos vonalakban, ott állott akkor már szemeim előtt. Csak még nem tudtam volna eléggé bebizonyitani a világ előtt. A törvény időhöz, alakiságokhoz köti a védő -142- munkáját. S az időhatárok és az alakiságok eddig még nem engedték meg, hogy tudásommal s véleményemmel nyiltan föllépjek.

De habár az igazságnak még homályos volt is arcza: azt tökéletes tisztasággal láttam, hogy a vizsgálóbirónak minden munkája s munkájának minden jelentős része elfogultság, tévedés, erőszak s tökéletes hamisság. Jóhiszemüleg végezhette ő minden munkáját, de azért munkájának összes eredménye csodálatos hamissággá alakult át. Mert minden gondolata alaptalan, minden lépése téves s minden eszköze helytelen volt. Abban pedig kételkedni nem lehet, hogy oly nehéz és szövevényes ügyben, a minő a tiszaeszlári vérvád, téves gondolatokkal s helytelen eszközökkel vak utakon az igazsághoz el nem juthatni.

A törvényszék elnökével, Egressi Nagy László királyi alügyészszel, Bary vizsgálóbiróval s Trájtler Soma orvostudorral, ki a csonkafűzesi holttestet vizsgálta, alkalmam volt néhányszor hosszabb-rövidebb ideig társalogni. Titkolódzásuk szokatlan és feltünő volt. Csodálatosan féltek attól, hogy az ügy valamely részletébe idő előtt bele találok pillantani. Még azt se közölték velem egészen, hogy melyik vádlott micsoda váddal van terhelve. Megjegyzéseik pedig, melyeket birálatom elháritására odavetőleg tettek, éppen gyerekesek voltak.

Meggyőződtem, hogy felfogásuk alaposságát, igazságuk biztosságát féltik tőlem. Magam is voltam tisztviselő, közvádló; magam is végeztem itélőbirói és -143- vizsgálóbirói dolgokat. A hivatalos titok megőrzésének fontosságát magam is gyakorlatból ismertem. De egészen más: megőrizni a hivatalos titkot s egészen más: félni attól, hogy idegen szem bele talál tekinteni a birói eljárásba.

A csonkafűzesi holttest fölött tartott birói szemléről s orvosszakértői vizsgálatról szóló iratok már birtokomban voltak.

Zurányi Kálmán tanuval akkor már beszéltem. Ő már akkor engem fölkeresett s előadásából a holttest sok nagy titkát megismertem.

Tudásomból, véleményemből nem csináltam titkot. Nagy előterjesztésemen, melynek alapján az uj vizsgálatot el kellett rendelni, már egy hónap óta dolgoztam s ez már akkor készen is volt és sajtó alatt volt. Az igazságügyek miniszterével, Pauler Tivadarral igen heves szóváltásba kellett keverednem, a miért türi azt a törvénytelen állapotot, hogy egy kezdő, tapasztalatlan aljegyző, mint Bary, minden ellenőrzés nélkül végezhessen ily nagyfontosságu birói munkát s hogy a zsidóüldöző hirlapok minden hivatalos titokhoz nyomban eljuthatnak, a védőket és vádlottakat pedig a törvény világos megszegésével minden joguktól elzárják. A sajtó emberei s a parlamenti körök ösmerték azt a kijelentésemet, hogy a vihar nem szórja ugy szét a pelyhet, mint a hogy Bary és társai minden munkáját szét fogja szórni a nyilvánosság és a védelem.

A zsidóüldöző sajtó, mintha vezényszóra történt volna, egyszerre felsüvitett, hogy ezt a holttestet Bary aljegyzőnek kell megvizsgálni. Másnak kezére bizni nem szabad. Ily irányban tett lépést a nyiregyházi törvényszék elnöke is. A fejetlen holttest Solymosi Eszter teteme. A vérvád vizsgálatát eddig Bary végezte, tőle ezt elvenni nem lehet.

Ragyogóbb czikkek még soha se láttak nyomdafestéket, mint a minők akkor megjelentek, hogy a nagyközönséget és a biróságot már előre is rábirják, hogy a fejetlen női test az eltünt lányka, a zsidók által megölt lányka teste.

Emberek hazudnak, vádlottak tagadnak, birák tévednek, országok kormányzói huzzák-vonják-halasztják az igazságot. Hamis tudomány, önző érdek, tilos szenvedély, pénznek hatalma, zsidók világszövetsége ért egyet s dolgozik össze, hogy eltakarja a véres nyomokat s a legyilkolt ártatlan szűznek az igazságát az örökös sötétség boritsa el. Ám a természet a maga fenségében áll a szűznek védelmére. Az ős természet, az ős igazság. A Tiszának csendes árja meghallotta a lánya után zokogó bús anya hangját s tiszta hullámkarjain felmutatta a holttestet. Ide nézzetek! E szó hangzik ki áradatának morajából. Én vagyok az ős folyam, a természet romolhatatlan ereje. Se pénzetek, se hizelgéstek, se a könyörgés engem meg nem tántorit, se hamis tudománytok meg nem bódit. Itt az igazság az én karjaimban. -145-

Ily hanggal töltötték meg a hirlapok az ország fülét; ily eszmékkel a népnek lelkét.

De az igazságügyminiszter maga se merte, maga se akarta többé csupán Baryra bizni ezt a dolgot. A szegedi törvényszék területén van Csongrád, tehát a nyiregyházi törvényszék se rendelkezhetett maga. A miniszter november 9-én ugy intézkedett, hogy Megyery Géza, a nyiregyházi törvényszék birája vezesse a szemlét és a vizsgálatot s Bary József ne legyen ott egyéb, csak jegyzőkönyvvezető.

Királyi ügyésznek Havass Imrét, a budapesti törvényszék közvádlóját küldték ki. Eljárásában rideg, keményfejü, az igazság iránt erős érzékü férfiu.

Orvosi szakértőnek Scheuthauer Gusztáv orvostudort, a budapesti egyetem hirneves tanárát s az ország első szakemberét alkalmazták. És Aigner Károly orvostudort, a szegedi királyi törvényszék jeles orvosát.

Tanukul is előkelő férfiakat alkalmaztak. Csemegi Antalt, a járás főszolgabiráját, Bojnitzer Antal orvostudort, Csongrád város tiszti főorvosát s Borsos János orvostudort, a város tiszti alorvosát. Itt hát a csonkafűzesi szakértői és birói eljárás kusza munkájától félni nem lehetett.

A tetem a város köztemetőjének halottas kamrájában feküdt. Koporsóba volt helyezve.

Első dolog volt megbizonyitani: ez-e az a holttest, a melyet a Tisza 6-án este fölvetett? -146-

Vincze Pál, Sági István és Szénási István csongrádi lakosok találták 6-án este a városon felül a fűzesben. A fűzes bokrok közt libegett, odasodorta a folyam árja. Megismerték a testet, a rajta levő feketekendőt s a lábain levő csizmát.

Minden más ruha hiányzott a testről. Csak egy fekete terno vállkendő volt a mellén s tehénbőrből készült patkós csizma a lábain. A lábafején a csizmán belül négy nyüstös házi vászonból való kapcza.

A ruha azt bizonyitja, hogy valami szegény zsöllér-, vagy cselédlány-féle lehetett.

A feje s öt felső nyakcsigolyája hiányzik, valamint mind a két alkarja is a könyöktől fogva. Terhes állapotban volt mintegy négy hónap óta, a mikor meghalt. Halálának okát meghatározni nem lehet. Valószinüleg öngyilkos volt, a Tiszába ugrott. Legalább 22 éves életkoru lehetett, de több is. Valószinü, hogy egy év óta halott, de lehet félév óta s másfél év óta is. Az emberi testek enyészete nem egy módon történik. A rothadás foka szerint meghalhatott fél év előtt, de másfél év előtt is. Feje és nyaka ugy vált el, hogy valószinüleg valamiben fennakadt s a testet tőle a hullám sodra ugy szakasztotta el. A fejjel együtt 140 czentiméter lehetett az egész test.

A halott fölismerését meg se kisértették. A Tisza hozhatta azt 800 kilométer távolságból is. Hány falu, -147- város van a folyam két partján ily nagy messzeségben! S régóta halott már. Talán nem is volt senkije se, ki utána sirjon, utána kérdezősködjék. Apátlan-anyátlan árva ugy elveszhet, mint beteg madár az erdőben. Kivált, ha szegény, vagyontalan!

Mesék, babonák, pajkosságok, bárgyu tervek tolultak a vizsgálóbiró elé seregesen. A nagyközönség ösztönszerüleg sejtette, hogy Bary József s a mögötte levő titkos tanács minden úton elindul nyomozni, csak az út iránya a zsidók ellen mutasson. Hogy az az út megszakad, vagy ingoványban vész el: ezzel nem törődtek. Névvel vagy névtelenül: egyik följelentés a másikat érte.

Heyduk Ambrus tokaji lakos azt jelentette, hogy volt egy Leskó Mária nevü szolgálója. Nem bánt vele rosszul, mégis megszökött. Bizonyára a zsidók szöktették meg, vagy tüntették el.

Hogy csakugyan elszökött-e a lány s ha elszökött is; mi közük ehhez a zsidóknak: – mindez nagy kérdés. Csak az a feladat, hogy a zsidók ellen kell forditani az esetet. Különösen a sajtóban.

Jött névtelen levél, mely teljes bizonyossággal közli, hogy Eszter holtteste a zsidó pap kertjében két virágágy közé van eltemetve. A feljelentő eleven elmével gondolta -148- el, hogy a vérétől megfosztott szűznek ott kell nyugodni a zsályák, ménták, rozmaringok, hajnalkák tövében.

Minő sugaras kép ez a vérvád sötétségei között! Miként tudja heviteni a hiszékeny közönség képzeletét!

Hogy azután a virágágy közt nem volt meg a holttest, de nem volt meg a kertben a két virágágy se, sőt, hogy a zsidó papnak még kertje se volt, mivelhogy Tisza-Eszláron még zsidó pap sem volt: ezzel már az izgató sajtó éppen nem törődött. Ilyen bosszantó és száraz igazsággal minek zaklatni a hivő embereket?

Jött följelentés Abaujvárról, hogy Svarcz Mózes abaujvári és Dájcs Sámuel és Merer Sámuel zsujtai zsidók szövetkeztek arra, hogy az áltetemet megszerezzék s a Tiszán Csonkafűzes alá leusztassák. Ezek az usztatás idején Máramaros-Szigeten jártak, itthon pedig azt beszélték, hogy Pozsonyban jártak. Bűnösségük nyilvánvaló.

E három zsidónak az volt a szerencséje, hogy Bary ugy belekeveredett már Herskóba és Smilovicsba és a tutajosokba, hogy az abauji három zsidóval éppen nem volt ideje és kedve törődni. Különben ők se kerülték volna el a könyörtelen vizsgálatot.

A tisza-eszlári katholikus papnak, Adamovich Józsefnek valami rokona volt jegyző Hernád-Németiben. Bizonyára tőle kapott valami intést vagy értesitést arra nézve, hogy tegyen jelentést a vizsgálóbirónál a hernád-németi titokról. Tett is A. J. névaláirással. -149-

Van ott egy csárda, a Garádicsos csárda. Zsidó a csárdása. Rózenberg Jakab a neve. Van a csárdásnak egy keresztyén szolgálója, a ki azt beszélte, hogy a falubeli metsző, két idegen zsidót rejteget az ő hajlékában.

A vizsgálóbiró nyomban elrendelte a kegyetlen vizsgálatot »minthogy azok a zsidók a dadai – csonkafűzesi – álhulla előállitásával gyanusithatók«.

Még azt se tudja, hogy az a szolgáló beszélt-e valamit; azt se tudja, mit beszélt: azt se tudja, igaz-e az, a mit beszélt; azt se tudja, járt-e ott két ismeretlen zsidó, ki volt az a két zsidó s ha ott volt, mi járatban volt ott; – azt se tudja, rejtegette-e őket a metsző az ő hajlékában, de még azt se tudja, van-e hát hajléka is a metszőnek; – tehát semmit se tud, de azért már tudja, hogy azt a két ismeretlen zsidót az áltetem csempészetével lehet és kell gyanusitani.

Kihallgatnak egy csomó embert, kihallgatnak mindenkit, a kit ez ügyben elcsiphetnek. Kihallgatják a községi jegyzőt Adamovichot, továbbá a metszőt Fischerl Náthánt és feleségét. Kihallgatják a csárdást Rózenberg Jakabot s feleségét a csárdásnét. Kihallgatják Székely Jánost, a ki alighanem kisbiró vagy éjjeli őr, azután öreg Mácsi Jánost, a ki háztulajdonos és Üveges Máriát: -150- a szolgálót. S kihallgatnak még egy csomó zsidót, Steinfeld Maximiliánt, Dájcs Jakabot s ki tudja még kit.

S vajjon mi sült ki a rettenetes vizsgálatból, nyomozásból, házkutatásból, szemléből s mindenféle birói eljárásból?

Kisült, hogy a metszőnek nincs háza, bérben lakik öreg Mácsi Jánosnál, ezzel egy udvarban és sohase rejtegetett magánál se egy zsidót, se kettőt.

És kisült, hogy falusi koldus zsidók járnak és kéregetnek ős idők óta ott is s hogy valamikor két koldus zsidót ott ért el az éjszaka s ott hált mind a kettő a csárdában, mivelhogy másutt nem kaptak éjjeli szállást, a csárda pedig arravaló.

Hogy azután egy csomó eljárási költséget kénytelen volt az állam kifizetni, s hogy az alatt, mig az eljárás folyt, harmincz-negyven ember kénytelen volt a börtönben ok nélkül ülni s a hernád-németi titok földeritését várni: ez is kisült ugyan, de az már mind nem tartozik a dologra.

(A Bodrog vizének titka. – Az öngyilkos ifju vallomása. – A regény tetszik a közönségnek. – Az egész pajkos koholmánynak bizonyul.)

A tömeg sohase oly dühös, sohase oly buta és sohase oly ábrándos, hogy egyesek gúnyra, vidámságra, elbóditó ötletre, pajzán cselszövényre képesek ne lennének. -151- A pajkos lélek a halálban is talál derüs tüneteket s isten szine előtt is tud visszás ötletre fakadni.

Szinte csodálom, hogy a vizsgálat intézőinek furfangja és gyámoltalansága több pajkos beavatkozásra nem ingerelte az embereket. Volt ugyan nem egy, de én csak egyet akarok elbeszélni.

A nyilvános tárgyaláson voltunk már, a mikor a törvényszék elnöke előállott ez esettel.

Bodrog-Olaszi mellett folydogál a Bodrog vize, a Tisza legnagyobb jobboldali mellékfolyója. Egyik vasárnapon, julius 1-én két falubeli kis parasztgyerek játszadozik délelőtt a parton. A viz széle kissé mocsaras, a térdig érő vizben ugrándoztak. Az egyiknek neve: Gyöngyösi Jancsi, ez 7 éves. A másiknak neve: Péter Miska, ez 6 éves.

Játékközben üvegpalaczkot pillantanak meg a pocsolyában. Fölveszik, megnézik, lemossák. A palaczk erősen be van dugva parafával. A palaczk belül üres, de egy darab papir van benne. A papiron irás látszik. A két kis gyerek nem tud olvasni még, az üveget beviszik a Jancsi apjához, idősb Gyöngyösi Jánoshoz.

Az öreg se tud olvasni s azért ki se veszi a dugót az üvegből. Nem is sokat törődött vele. De másnap mégis beviszi a községi öregbiróhoz Koleszár Ferenczhez s annak átadja. Csináljon vele, a mit akar.

Az öregbiró kinyitja az üveget, kiveszi belőle a papirost s elolvassa a rajtalevő irást. Elálmélkodik tartalmán. Az irás az eszlári ügygyel, a vérváddal van kapcsolatban. No ez már nagy dolog. A levelet át kell -152- adni a községi jegyzőnek: Balog Jánosnak. A jegyző is elolvassa s ő még sokkal jobban tudja, hogy ez igazán nagy dolog.

A levélben szomoru történet van megirva. A levelet Löki János gépész irta. Igy szól:

»Jun. 30. Meghasonulva a világgal s emberekkel, a kétségbeesés s az életunalom a halál karjaiba kerget. E sorok midőn napvilágot látnak, már halott vagyok. De mielőtt meghalnék, egy vallomást tenni kötelességemnek tartom.«

»1882 jun. hónapban dadai tiszaparti fűzesekbe rejtettem el kedvesemet Timár Julcsát, kit, miután hűtlen lett hozzám, a folyóba fojtottam. Az eszlári bűntény folyamatban lévén, fölfedezték, illetve megtalálták Dada mellett kivégzett kedvesem hulláját. Az igazság érdekében tehát bevallom ezt s a nagy szenzácziót keltett bűntény érdekében felfedezni a valót s adatot szolgáltatni az igazságszolgáltatásnak, töredelmes szivvel bevallani, a jó lelkiismeret szavának engedve Isten nevének bizonyságul hivásával kötelességemnek tartom!«

Megnéztem jól. A papiroson semmi különöst nem vettem észre. Az irás se nem zsidónak, se nem kereskedőnek irása. Egészen gömbölyü betük, a vonalak hajlásában semmi szögletesség, a vonások mindenütt egyenlő vastagok és egyenlő szinüek. A kéz mindig egyenlően nyomja a tollat. A ki irta: németül vagy -153- nem szokott, vagy nem is tud irni. De mégis tanult embernek, gyakorlott kéznek irása. Ilyen iró igen sok csak a kálvinisták közt van. Ő köztük vannak igen sokan, a kik magasabb miveltségük daczára se tudnak németül, irni pedig éppen nem szoktak németül. Közel van a magyar kálvinisták sáros-pataki nagy főiskolája. Onnan kerülhetett az üveg a Bodrog vizén Bodrog-Olasziba.

Azonban az eset, a miről a levél szól, nem lehetetlen Hűtlen kedvesét már sok szenvedélyes ifju meggyilkolta, s aztán önmagát is elemésztette.

Regényekben, hirlapok hasábjain, szinpadon, törvényszékek tárgyalásain sok hasonló eset fordul elő. Ifjak, nők, ábrándos lelküek, dologtalan emberek elméláznak ily esetek fölött s megőrzik azokat emlékezetükben.

A bodrog-olaszi jegyző a levelet hivatalosan a nyiregyházi törvényszék elnökéhez küldte nyomban s az elnök nyilt tárgyaláson előterjesztette.

Az én felfogásom magáról a főügyről az volt, hogy a csonkafűzesi holttest az eltünt lánykának, Eszternek holtteste. A védelemnek az volt a czélja, hogy ez a felfogás jusson diadalra.

Az elnök felfogása s általán az ugynevezett hivatalos felfogás az volt, hogy a csonkafűzesi holttestet a zsidók védelmére s a vizsgálat félrevezetése végett a tutajos zsidók csempészték.

A nagy tömeg felfogása szivesen csatlakozott az elnökéhez. -154- A nagy tömegnek csak az volt a forró vágya, hogy a védelem ne győzhessen.

A nagy tömeg hát szivesen fogadta a bodrog-olaszi regényt. Mit erőlködik a védelem? Hiszen most már nyilvánvaló, hogy a csonkafűzesi holttest nem Solymosi Eszter, hanem Timár Julcsa. Tehát a fődologban a hivatalos felfogásnak van igaza.

Az elnök nem is akart az esettel tovább foglalkozni. Elégnek vélte annak nyilvánosságra hozását. De én nem csatlakozhattam hozzá.

Kétségtelen volt, hogy az esetnek éle az én felfogásom ellen irányul s a védelem ellen szinezi és fokozza a közvélekedést. Ennek be kellett vágnom utját.

Rögtön felszólaltam s követeltem a gondos vizsgálatot. Érvelésem világos volt és nagyon egyszerü.

Vagy az sül ki, hogy az egész eset csak koholmány és pajkos cselekvés s ha csakugyan ez: akkor ne rontsa a védelem igazságos sikerét.

Vagy pedig az sül ki, hogy a szomoru eset valósággal megtörtént s a csonkafűzesi halott csakugyan a szerelmese által meggyilkolt Timár Julcsa. – Ez esetben pedig a zsidók ártatlansága nyomban napvilágra jön. Mert hiszen akkor csakugyan nem usztattak ők a Tiszán áltetemet és Solymosi Esztert se ők emésztették el. Hanem elemésztették azok, a kik által Solymosi Eszter ruházata Timár Julcsa testére került.

Mert hiszen a csonkafűzesi halotton kétségtelenül Solymosi Eszter ruházata volt. Tehát nem a zsidók, hanem csak Löki János, Timár Julcsa s közelállóik -155- tudhattak arról, miként szerezték meg Solymosi Eszter ruháit.

Nagy és mivelt közönség töltötte meg a tárgyalási nagy termet. De ez zsidóellenes indulatokkal volt tele. Előterjesztésem meglepte s elbámulásra birta a közönség minden tagját.

El kellett rendelni a vizsgálatot s abból az sült ki, hogy se Löki János, se Timár Julcsa nem volt soha a világon. Koholmány az egész bodrog-olaszi regény.

Csak két év előtt, a nagy per után tizennyolcz év mulva jelentkezett nálam egy jó arczu, művelt uri ember, megmondta nevét s tudatta velem előkelő tisztviselői állását, a melyet itt tölt be Budapesten. Kérdezte tőlem: emlékszem-e még a bodrog-olaszi üvegre s a benne lévő irásra?

– Most már megmondhatom, hogy az az irás az én kezem irása. Sárospataki diákok voltunk akkor, hárman főztük ki ezt a pajkosságot.

Megmondta társainak nevét. Egyik név országosan ismertté lett azóta. -156-

VI.

(A ki magát hitsorsosaiért feláldozza. – Az igazi hős. – Lelkének hányódása. – Elszántsága. – A biróságnál jelentkezik. – Nem hisznek neki. – Földönfutóvá lesz, mikor kiszabadul.)

Lássunk nagy példát. Férfias eltökéllésnek, halálos elszántságnak, hősi elhatározásnak fenséges példáját.

Ott sorvad a börtön nyirkos téglapadozatán a vézna termetü vádlott zsidó. A napnak tiszta sugara alig ér szemeihez; erdők, mezők illatos levegője távol van tüdejétől; a csillagos eget sohase láthatja, a nappali égboltot is csak naponként egy órán át. A börtönnek zárt udvarán magas falak között, a mikor rabtársaival együtt kiparancsolják járkálni. Fegyveres őr vigyáz rá akkor is, hogy ne beszélgessen, ne sirjon, ne panaszkodjék, ne is ábrándozzon. Hanem kimért lépésekkel mozogjon előre sorosan, pontosan. Ez a parancsolat, puskatussal kap intést oldalbordájára, ha nem teljesiti a parancsolatot.

Igaz, hogy még nincs elitélve, még nem bűnös, hanem csak vádlott. Igaz, hogy a vérvádra nézve ártatlannak érzi magát, azonban ezt majd a törvény dönti el valamikor. Igazságos, komoly birák kezében lesz a törvény; – a mit ők mondanak majd: meg kell abban nyugodnia.

Svarcz Salamon ez a vádlott, az eszlári metsző. Harmincznyolcz éves már, feleség és négy gyermek sir utána. Miből élnek a nyomorultak?

Hitvány termet, betegesnek látszó rokkant alak. Csak bajusza és szakála tömött és hosszu, mint az ókori -157- zsidóké. Hálni jár bele a lélek. Csak két apró fekete szeme van tele tűzzel-lánggal. Csak abban látszik élet.

Kegyes lélek. Vallásos áhitattal van tele. Születése, természete, véralkata, nagy szegénysége, egyházi foglalkozása: mind kegyességre és áhitatra birja Szent imáit reggel és este s vallásának ünnepnapjain mindig buzgón végzi.

Nem maga van az oduban. Rablók, duhajok, gyilkosok, orvok, gyujtogatók vannak melléje zárva váltogatva. Betyárok, istentagadók felesen. Imáiba belekurjantanak, csuf szavakkal megzavarják, zokogását kiröhögik, taszigálják jobbra-balra, vallásáért kigunyolják. Meg nem engedhetik, hogy fohásza egyenesen jusson föl Izrael Istenéhez.

De hát ez a börtön. A rabnak csak nem lehet olyan jó dolga, mint a papnak. Panaszra pedig hiába menne a porkolábhoz. Csak azt a feleletet kapná:

Nem is megy panaszra. A zsidó végzethivő. Ha az ő istene ugy rendelte, hogy zsidó legyen, üldözést és gyötrődést szenvedjen, hát abban meg kell nyugodnia.

Ő már élt. Látta a világot. Örült az örvendezőkkel és sirt a sirókkal. Alapitott családot, nemzett fiakat és leányokat. Izrael nevét fentartotta. Rá most már jöhet bármi sors. Halál, vagy hosszu rabság. Szentül hiszi, -158- hogy ugy is halálos betegség emészti már őt; a mi a napokból még hátra van, miért ne várhatná azt be csöndesen, az isteni végzetben megnyugodva!

De miért szenvednek hitsorsosai? S a kitanulhatatlan végzet miért rendelte azt, hogy éppen általa és miatta szenvedjenek? Mit vétett ő Izrael istene ellen? Mit vétett ő hitsorsosai ellen? És mit vétett az emberek ellen?

Lelke érzékeny, már talán meg is törött. Hangja, mikor beszél is, hasonlatos a sirásnak hangjához. Szegény, nyomorult zsidaja; éjszakákon át zokog. Nem maga miatt, hanem üldözött hitsorsosai miatt. Minő áldozatot hozhatna ő, hogy megmentse őket a keserü üldözéstől.

Nehéz gondolat gomolyog elméjében. Nagy érzés, nagy eszme az ő kis lelkében. Vajjon a sors, a melybe jutott, nem Istennek végzése-e? Ismeri a szentirást. Jól ismeri kivált Mózesnek öt könyvét. Lelke elandalog a szent történeteken, a nagy tanulságokon. Hiszen az Ur Ábrahámot is megkisértette. Hogy vinné magával Morijának földére az ő egyetlenegyét, a kit szeret, az ő Izsák fiát s áldozná azt meg égő áldozatul azon a hegyen, melyet neki megjelölend.

Vajjon becsesebb-e ő a világnak, mint volt Izsák az ő édes apjának? Hátha ő is megáldozná magát! Hátha ezzel megszünnék hitsorsosainak minden veszedelme?

Irtóztató vád terheli őket az emberek szemében. Megöltek egy gyermeket, egy ártatlan szüzet s vérét -159- vették szertartásbeli czélokra. Isten látja, hogy ők ebben ártatlanok. De kivilágosodik-e az ő ártatlanságuk? E miatt kell szenvedni a zsidóságnak. És szenved az idők végeig, ha csak egyetlen kis homály marad is az emberek elméjében.

A vallásbeli gyülölet szenvedélye áldozatot követel s el nem csillapodik addig, mig áldozatát meg nem kapja. Akkor majd azután elcsillapodik.

Kigondol valamit. Agyonütötte a lánykát s azután holttestét beledobta a Tiszába. Bizonyára neki elhiszik. Akár találják meg a holttestet, akár nem: el kell hinniök, mert hiszen éppen az a vád, hogy valamelyik zsidó ölte meg a lánykát. Hát legyen ugy, hogy ő ölte meg.

Hátha él a lányka s egyszer csak üdén, erőben, egészségben hazatér? Mi lesz akkor?

Ez a gondolat nem gyötri sokáig. Ő vele elvégzi dolgát a törvény hamar. Őt felakasztják s porladó teteme ott pihen már a föld alatt. Kitudódik ugyan, hogy ő a biróság előtt nem mondott igazat s hogy neki ártatlanul kellett halált szenvednie. De azért őt nem kárhoztatják. Halálával nem vétett senkinek, hitsorsosait pedig megmentette az üldözéstől. Inkább akadnak majd jó lelkek, a kik a fájdalom igaz könyjét ejtik, ha végzetére gondolnak s a kik jó szivvel áldják meg emlékezetét. -160-

Mi lesz nejével és gyermekeivel? Miből élnek? Hova sodorja őket az élet vihara s az emberek megvetése? Az ő neve a gyilkos neve marad. Csak ez a név marad örökség gyanánt gyermekeire. És a nyomor. A nyomortól ugy sem mentheti meg őket, de nevének öröklött gyalázatától megmenthetné őket. S ime a helyett, hogy megmentené: ő maga időzi föl rájuk az ádáz jövendőt.

Lelke ugy hányódott, mint viharban a haraszt. Egyik rettenetes gondolat a másik után. Egyik keserü érzés a másik után. Egyik fölemeli, a másik lesujtja azt a hánykolódó lelket.

Nem beteg. Csak a test erőtlen. Se a test, se a lélek nem birja el könnyen a nagy gondolatokat, a sulyos érzéseket. Néha ájulás környékezi. Gyakran kitörnek forró könyei. Az élettől megválni mégis nehéz.

Hiszen az élet kötelesség. Nagy, szép és fönséges kötelesség. A jó embernek azt a kötelességet mindvégig teljesiteni kell. Mindaddig, mig istennek intésére a természet az alól föl nem menti. Csak a halálnak van joga e kötelesség alól föloldani. S szabad-e ezt vakmerően siettetni?

Minden érzése vonaglott. Egyik gondolat a másikat űzte, hajszolta. Vonakodott a döntéstől. Nehéz volt az utolsó elhatározás. Ma még ne! Majd holnap!

Julius 18-án tette meg Smilovics Tisza-Lökön a csendbiztos kezén az ő sulyos vallomását. Julius 19-én a börtön minden lakója tudta már Nyiregyházán, hogy mi történt. -161-

Az történt, hogy a zsidók idegen nő tetemét usztatták le a Tiszán, ezt felöltöztették az eltünt lányka ruhájába s odacsempészték Csonkafűzes alatt a biróság elé. Tehát ők rejtegették Eszter ruháját; tehát ők vették azt le a lányka testéről, tehát bizonyos immár, hogy a gyenge szűznek ők ontották vérét!

Börtönőrök, rabok, ujak és régiek mind megtudták ezt nyomban s mind csak ezt beszélték maguk között.

Egyik rab nem gyűlöli a másikat. Ritka köztük a házsártos, a viszálykodó. Sőt rokonszenv, az összetartás bizonyos érzése támad köztük. Akár bűnösök, akár ártatlanok: most egy sorsnak részesei. Ha bűnös is: most már szenved. A szenvedés látása könyörületet ébreszt s kioltja a gyűlölködés indulatát vagy legalább csillapitja. De a nagy izgalomnak ez esztendejében még a rabok közt is volt zsidó-gyűlölő. Még a rabok közt is akadt, a ki odakiáltott a vérvád üldözöttjeire:

Csak azért is akadt, hogy ilyen szóval kedvében járjon az ádáz indulatu börtönőrnek. Mert a börtönőrök közt is akad, a ki kedvteléssel gyötri a rabokat. Durva lélek, a ki igy mutatja, igy bizonyitja s igy gyakorolja az ő hatalmát.

A szegény, háborgó lelkü metsző is értesült e napon mindenről. Most se hitte a zsidók bűnösségét. Most is szentül meg volt győződve, hogy többi társa se bűnösebb, mint ő maga, de értelme mégis belezavarodott az ügy rejtelmeibe. Nem lehet csodálni. Hiszen most -162- már maguk a zsidók is bevallják, hogy az áltetemet ők usztatták, Eszter ruháját rá ők öltötték.

De azt ott a börtönben látta is, érezte is, hogy a zsidókra még kegyetlenebb napok várnak, mint azok voltak, a melyeket már nagy bánatban eltöltöttek.

Leszállt az est. Elővette esti imáját s nagy szomoru lélekkel és sürű könyhullatással bocsátotta azt fel a magasba. Szerdai napnak estéje volt. A mint elvégezte egyik imáját, elkezdte a másikat.

Egész éjjel nem hunyta le szemét. Hol feküdt, hol üldögélt, mereven, rabágyának kemény deszkáján. Hajnal felé lett teljessé elhatározása. Elszántsága megérett. Szabaduljanak hitsorsosai, ő hadd vesszen el.

Reggel azt mondta az őrlegénynek, hogy Kozák őrmesterrel óhajt beszélni. Odavezették. Az őrmestert megkérte, kisérje őt a biróság elé, most már vallani akar.

Az őrmester futott a királyi ügyészhez, az ügyész sietett értesiteni a törvényszék elnökét s néhány percz mulva az elszánt szegény zsidó ott állott a biróság termében. Az elnök, az ügyész s egyik törvényszéki biró előtt.

Vézna termete görnyedt, keze reszket, inai roskadoznak, hangja bágyadt. Hosszu napok, éjszakák óta küzd már a gyötrő gondolattal. De arcza elszánt, szemeiben különös fény.

– Én öltem meg azt az eszlári lányt, Solymosi Esztert. Ne vádoljanak mást senkit. Ne kínozzák a többi szegény zsidót. Én vagyok a tettes. Csupán én vagyok a bűnös. Szálljon a törvény én reám.

Az elnök figyelmezteti: beszélje el az esetet részletesen. Több kérdést is intézett hozzá beszédközben.

Ő nem ismerte a lányt, sohase látta azelőtt, nevét se tudta, ő nem volt ismerős Tisza-Eszláron. Ama napon, április 1-én kis ideig ő maga állt az imaház előtt. Arra jött a lány. Oda röhögött a zsidókra s az imaházra és csufságos szavakkal gyalázta a zsidókat. Ő hirtelen indulatba jött, valami volt a kezében, azzal a lánykát fejbeütötte. Nem akarta agyoncsapni, csak megfenyiteni. A lány elesett s többé nem mozdult. Ő nézte, tapintotta, fölemelte, a lányban nem volt élet. Meg volt halva. Ő megijedt. Nem mert szólni senkinek. A lányka holttestét bevonszolta az imaház kertjébe s ott gazzal, szalmával, szeméttel betakarta. Ott volt estélig. Akkor felnyalábolta, elvitte a Tiszáig s a Tiszába beledobta. Nem volt társa senki. Nem is látta az ő dolgát senki. Ime most itt áll: itéljék el, kész a halálra, másokat ne bántsanak.

Fejüket rázták az urak. Egyetlen szavát se hitték el. De azért a jegyzőkönyvbe irták a vallomást s aláiratták a bűnössel.

Jól tették, hogy nem hittek neki. Nagyon ügyetlen -164- gyilkos volt az a szegény zsidó. Sejtelme se volt arról, milyen az igazi gyilkosság s miként kell annak részleteit elbeszélni. Száz kérdést intéztek hozzá a részletekről. Honnan tudná ő a részleteket?

Hány órakor történt az eset? Honnan jött a lány s merre tartott? Mi volt a kezében? Hát ő miféle gyilkos szerszámmal tudta ugy megütni, hogy egyetlen ütésre szörnyet halt? Hiszen nem történik az se oly könnyen, se oly gyorsan.

Minderre az elszánt ember nem volt készen. Nem gondolta ki apróra az egészet. Ötölt-hatolt. Sok kérdésre éppen nem tudott felelni.

De annál állhatatosan megmaradt, hogy ő ölte meg a lánykát s ő vetette a halottat a Tiszába.

Boldogtalan ember! Bizony nem tudtad te elérni, hogy szavaidat elhigyjék. Nem tudtál te hitsorsosaidon segiteni. Még magadon se. Ezer gúnyt és csufságot idéztél föl magadra. Mindenki röhögött rajtad. Ujjal mutattak rád őreid és rabtársaid: ime a hős, az áldozat, a zsidóság megmentője! A te kis lelked nem látta azt, hogy a mikor a zsidóüldözés hullámai magasra hánykódnak, a mikor tombol a felekezetes szenvedély: akkor egyetlen rongyos zsidó nem elég égőáldozatnak. Több kell oda, más kell oda!

Addig zaklatták, addig faggatták a szegény embert, mig utóbb idő multán kénytelen volt elismerni, hogy csak társai iránt való szánalma s vallása és hitsorsosai iránt való mélységes szeretete birta rá a nagy elszántságra.

Az emberi lélek belső harczainak mégis fenséges -165- tüneménye volt e nagy elszántság. Sikere nem volt, nem lehetett, de azért ragyogó példa marad, emlékezésre mindenkoron méltó.

Egy évig és harmadfél hónapig ott senyvedett a börtönben. A biróság akkor ártatlannak találta s szabadságát visszaadta. Most már mehet haza.

Tisza-eszlári metsző-állását el nem foglalhatta. Nyiregyházán fogadott lakást, hogy majd ott telepszik meg s él a hogy’ tud. Egy hét mulva elüldözték onnan.

Akkor elköltözött Kis-Várdára. Ismerősei voltak ott. Fogadott lakást s kért telepedési engedélyt. Kérését megtagadták, tovább kellett bujdosnia.

Elment Beregszászra. A közeli faluban, Benében, született, de kis korától kezdve Beregszászon nevelkedett. Ott járt iskolába, ott voltak rokonai, ott volt igazi otthona. Onnan is kiutasitották.

Fölment panaszra és segitségért az ország kormányzó elnökéhez Tisza Kálmánhoz. Az se tudott rajta segiteni. Utóbb is az ország fővárosába költözött. Itt legalább elfér mindenki.

LEGYEN VILÁGOSSÁG!

(Zurányi Kálmán tanusága. – Szakolczai Julcsa biztosan fölismeri Solymosi Esztert. – A biróság mulasztása. – Kozma Sándor főügyész. – A jóhiszemü tanu, mint hamis tanu. – Mit vétett a biróság a mulasztással?)

Hagyjuk el a zavarost, a kusza világot, a minduntalan ránk boruló sötétséget, a készakarva támasztott ködöket, a butaság és fajgyülölet szenvedélyeit, a szivtelen cselszövényeket. Keressük meg az igazságnak ama részeit, a melyekről a vizsgálóbiró nem vett föl jegyzőkönyvet. Keressük meg azt, a mi a vizsgálat mögött van. A mit a vizsgálat elrejtett a helyett, hogy napvilágra hozott volna.

A csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. Az a ruhája, melyben utoljára látták őt, mint élőt.

Az egyenes úton járó józan elme e tünetre azt mondta volna: ime Solymosi Eszter holtteste. És azt mondta volna: nyaka nincs elvágva, vére sincs kiontva, a zsidók ártatlanok.

Mennyit kellett a vizsgálatnak vétkeznie, mig ezt az okos felfogást eltiporhatta! -167-

Volt egy tanu, az eltünt lánykának jó ismerőse, Szakolczai Julcsa, a ki a fölismerési eljárásnál junius 19-én tökéletes biztossággal fölismerte Solymosi Esztert. E tanu nyilatkozatáról Bary e szavakat iktatta jegyzőkönyvbe:

»Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak után itélve, határozottan állitja, hogy a hulla Solymosi Eszteré.«

Ha a vizsgálóbiró nem fiatal, tanulatlan aljegyző, hanem komoly férfi s kiképződött birói lélek: nem marad meg ennél a néhány szónál, hanem nagy gondosan jegyzőkönyvbe veszi: mit mondott Szakolczai Julcsa Eszternek és a holttestnek szemeiről, fogairól és lábairól s igy a holttestet miért mondja határozottan Solymosi Eszterének?

Hiszen ez volt a főkérdés. Lehet ezer tanu, a ki a holttestben nem ismeri föl az eltünt lánykát, de ez mind nem ér semmit egyetlen igaz tanuval szemben, a ki fölismeri. Tehát e tanu szavait föl kellett volna jegyezni.

Ma, húsz év mulva és nyugodtabb időben mindenki ajkán ott lebeg a kérdés: miért nem hozta helyre a védő a vizsgálóbiró mulasztását? Miért nem sietett Szakolczai Julcsát magánuton megkérdezni s szavait a törvényszéknek bejelenteni?

Én csak juliusban, hetek mulva kaptam a védői megbizást. És azután még akkor se tudtam Szakolczai Julcsáról és vallomásáról semmit. Hét zár alatt álltak -168- az iratok. Az egész vidéken nem ismertem senkit, a kit az ellenőrző nyomozással megbizhattam volna. Csak szeptember végén küldte meg a biróság a fölismerési és bonczolási jegyzőkönyvet. Addig eszembe se juthatott volna bármi irányban a nyomozás.

De azután se. Hiszen csak ugy tombolt a gyanusitás a védők ellen. Egyelőre föltétlenül a vizsgálat embereire kellett biznunk mindent.

November 3-án idegen, ismeretlen férfi jelentkezett irodámban azzal, hogy az eszlári bűnügyben akar velem beszélni s bizalmas értesitést nyujtani. Bejelentették s elfogadtam.

Harmincz éves, de jóval fiatalabbnak látszó férfi volt. Neve Zurányi Kálmán, tisza-löki lakos, gyógyszeres Nyilt, tiszta, értelmes arcz, bizalomkeltő. Rendes szokásom volt ismeretlen emberek arczát, ha dolgom volt velük, jól megfigyelni. Ez ügyben éppen nagy óvatosságra volt szükség. A sajtó erős támadásokat intézett ellenem csaknem naponként. Sokan jöttek hozzám s nem mindig őszinte indulattal. Zurányi arcza, beszéde s egész modora jó hatást gyakorolt rám.

Elmondta, hogy a csonkafűzesi holttestet jól megnézte. Junius 18-án este is s a junius 19-iki fölismerési eljárásnál is. Hivatalos tennivalója nem volt, nem is idézték, csak a tisza-löki uri társasággal ment oda a birói szemlére, melynek a törvények szerint ugy is nyilvánosnak kell lenni.

Elmondta azután, hogy a mikor Szakolczai Julcsa -169- jól megnézte a halottat s határozottan kimondta, hogy az Solymosi Eszter, a királyi alügyész durván rárivallt.

A tanu először megrezzent a durva szóra, de azután magához tért s daczosan feleselt.

– Igenis tudok. A mult esztendei Szent Mihálynap táján a tehén rálépett a jobb lábafejére és sebet ejtett rajta; – a forradás nyoma azóta mindig nagyon meglátszott.

Az alügyész odanézett, de nem látta a forradást. Megint rárivallt a lányra.

Szakolczai Julcsa közelebb lépett, jól megnézte a holttest jobb lábafejét s ujjával odamutatott egy helyre a lábfejen.

A jelenlevők nagyrésze a hangos szóváltás által is vonzatva, odament. Látni akarták a hegedés nyomait. De a holttest nem volt megmosva. Ugy volt, a hogy a vizből s a hogy a sirgödörből kivették. A lábujjak köze s a lábfej felső homoru része be volt vonva a Tisza finom iszapjával.

Zurányi Kálmán nem volt rest. Ott volt kéznél egy bádogkanna, megfogta, a Tisza vizéből telemeritette, -170- odament a halott mellé s a kannát magasra tartva, a vizet lassan a lábfejre csurgatta. S a viz tisztára le is mosta az iszapot.

Csakugyan ott volt a tehéntaposás okozta hegedés. A jobb láb hüvelykujjának tövében barnás sárga folt s ennek megfelelő részen kisebb mélyedés. Egész biztonsággal lehetett látni, hogy ez jó idővel azelőtt történt erőszakos nyomás vagy ütés okozta sebnek maradványa.

A tanu-lány szavait mindenki hallotta, a sebhelyet mindenki látta. Különösen megnézte minden orvos. Leggondosabban megnézte K. Horváth Géza szigorló orvos s maga Zurányi Kálmán.

Döntő körülmény volt ez. Az orvosok szavára Szücs János tisza-löki fuvaros ujra megmosta a lábfejet csutakkal s az orvosok ujra megnézték a hegedést. S a három orvos a jól látszó sebhelyet egykori kisebb bőrseb maradványának állapitotta meg, de egyuttal maguk között úgy egyeztek meg, hogy az a Szakolczai Julcsa által előadott tehéntaposásnak meg nem felelhet.

Első pillanatban hihetetlennek tartottam mindazt, a mit elmondott. Hisz az irtózatos dolog! A szakértők véleménye csak vélemény. Okos vagy bolond, de csupán csak vélemény. Hogy a hegedés eredetéről és természetéről mi az ő véleményük, az az ő dolguk, az itéletmondás úgy se rajtuk áll. De hogy ily tökéletes tanuvallomás -171- után a tanu szavait jegyzőkönyvbe ne vegyék s a szakértők a látleletben a nyilván fölismert s az annyi ember által jól megnézett sebforradást föl ne emlitsék: azt erkölcsi lehetetlenségnek tartottam. Hiszen az ilyen birói és szakértői szemle rosszabb a gyilkosságnál, undoritóbb a méregkeverésnél. Az egész országban zug a felekezeti szenvedély, bomlás fenyegeti a társadalom rendjét, annyi ember sinylődik a börtön fenekén, annyi szegény család életöröme van pusztulóban s ime egy igaz szó, egy igaz lépés jóvátehetne mindent s elejét vehetné annyi igazságtalanságnak, annyi keserüségnek – s azt az igaz szót ki nem ejti, azt az igaz lépést meg nem teszi senki!

Elővettem az orvosi látleletet. A külvizsgálati rész 15-ik pontjában szóról-szóra ez áll:

»15. Az alvégtagok (magyarán mondva: a lábak) a hátsó részen kékes, szederjes hullafoltokkal festvék, különben épek, régi hegeknek még nyomai se fedezhetők fel.«

Elmondtam neki, hogy ha annyi ember látta azt a jegyet; ha olyan tökéletes tanu, mint Szakolczai Julcsa, annak alakját és helyét előre megmondta, azután meg is mutatta, sőt még eredetét is elbeszélte: akkor az a vizsgálóbiró s az a négy orvos a világ minden kincseért se merte volna azt a látleletet aláirni. -172-

Zurányi egyszerü férfias komolysággal azt felelte, hogy a dolog ugy igaz, a hogy ő mondotta el.

– Senki. Sőt idejövetelemről nem is tud senki. De nem tudtam megnyugodni azokon, a melyek azóta történtek, hiszen velem együtt mindenki arról volt akkor meggyőződve, hogy a csonkafűzesi holttest csakugyan a szegény eltünt Solymosi Eszter holtteste.

– Hát miért nem jelentkezik kihallgatásra az igazság felderitése végett Bary vizsgálóbiró urnál?

Gondosan néztem arczát. Ez az ember vagy háborodott elméjü, vagy pedig nemes lelkü, igaz ember.

Közlésének, ha titkon marad, nem vehettem hasznát, de ha nyilvánosan meg nem teszi, nem is hihettem benne.

– Hát arra kész lenne-e, hogy budapesti biróság előtt eskü alatt tegyen vallomást?

Nem nagy hajlandóságot mutatott. Aggódott jövendője miatt. Figyelmeztettem, hogy e nélkül az ő nemes elhatározása nem sokat ér s lelkének nyugalma különben is csak akkor lehet teljes, ha a becsületes ember egész kötelességét teljesiti.

Siettem Kozma Sándorhoz, a királyi főügyészhez. Közöltem vele Zurányi Kálmán leleplezéseit. Bámult ezeken ő is, de hihetetlennek tartotta ő is. Bizalmasan -173- tanácskoztunk, miként lehetne Zurányit biróság által kihallgattatni.

Mindenki tudta, hogy az ő egyenes és tiszta lelke s az ő nemesen gondolkodó elméje a vérvád lehetőségének még gondolatát is elutasitja magától s hogy a zsidók üldöztetését igazságtalanságnak s a kor szégyenének tekinti. A gyülölködő sajtó e miatt folyton támadta őt. Borzasztó gyanúsitás kerekedett ellene. Megvesztegették a zsidók pénzzel. Ezt suttogták az emberek a kocsmától kezdve a nemzeti kaszinóig s a miniszteri palotákig.

Vagyona nem volt. Ősi birtokát már előbb el kellett adnia. Magas állása miatt a fővárosban lakott s csupán hivatali fizetéséből kellett élnie. Sok gyermeke volt: fiak és leányok. Neje már elhalt s gyermekeinek tökéletes nevelést akart adni. Adott is, de ez nagy költséggel járt, adósságot csinálni pedig nem akart.

Ugy élt, mint szegény kishivatalnok. Kicsiny lakás, régi egyszerü butorok, olcsó ruházkodás, szerény étkezés. A fényüzésnek minden nemétől szigoruan tartózkodott. Se kocsin járás, se fürdőzés, se szinház, se vendégeskedés. Még szivarja is olcsó. Minden költségeskedő társaságot került. Nem tellett semmire, a mi nem mulhatatlanul szükséges volt.

Néhány barátjának szűkebb körü társaságára szoritkozott. Lelke nagy nemzeti ábrándokkal, ifju korának nagy eszméivel s kötelességének egész érzetével volt -174- tele. Ugy látszott, hogy a gyanusitásokat bölcs nyugalommal türi, de keblében nagy fájdalom háborgott. Hát már a hosszu életén át kiképződött szilárd jellem se lehet ment a gyanusitástól? Állása is megrendült. Kormánykörökben már nyugdijazásáról beszéltek. De voltak keserü pillanatok, a mikor ő is arról gondolkodott, hogy félrevonuljon, otthagyja a közéletet. Nem volt érzékenykedő. Erős férfi volt, a közélet harczaiban száz kisérletnek ellenálló edzett lélekkel. S mégis kicsordult könye, ha nagy ritkán baráti körben szóbajött az undok gyanusitás.

Mindenesetre szokatlan dolog, hogy Zurányit ne a nagy per birósága, hanem budapesti biróság hallgassa ki. Nem törvénytelen, de szokatlan. E miatt támadt a főügyésznek aggodalma.

Végre legyőztük az aggodalmat. Az napon már nem lehetett, de november 4-én korán előterjesztést nyujtottam be hozzá s az eset rövid megjelölésével kértem Zurányi sürgős kihallgatását.

Volt egy kitünő aljárásbiró Budapesten, most már nem is tudom, melyik biróságnál. Neve: Gajzágó Manó. Az ő kezébe jutott az ügy s ő Zurányi Kálmánt november 5-én kihallgatta. Zurányi hit alatt előadta mindazt, a mit nekem elmondott. Csak két lényegtelen dolgot hagyott el. Egyik az, hogy a királyi alügyész durván rárivallt Szakolczai Julcsára s a másik az, hogy a kanna vizzel először ő tisztitotta le a holttest lábát.

Most már hihetővé, vagy legalább sokkal hihetőbbé vált a dolog. Hiszen ha nem igazat beszélt volna: -175- büntetést idéz saját fejére, a mit okos és becsületes emberről föltenni nem lehet.

Kihallgatását nem jelentettem be se a törvényszéknek, se a vizsgálóbiróságnak. Azt gondoltam: tegye ezt a királyi főügyészség. Ő se jelentette be. Ugy fogta föl igen helyesen a dolgot, hogy a kihallgatási jegyzőkönyv csak arra való, hogy annak alapján Zurányi Kálmánt a végtárgyalásra idéztesse tanunak. Végre is az a fontos, a mit a végtárgyaláson a nyilvánosság előtt a keresztkérdésekre fog mondani s a mit nyilvános esküvel erősit meg.

Vallomása remek példa arra, miként kell a tanunak előtte lefolyt esetet vagy felbukkanó tüneményt megfigyelni.

Őszinte tanu igen sok van, igaz tanu igen kevés. Mert nem abból áll ám az igaztanuság, hogy a tanu az ő lelkéből s igaz meggyőződéssel adja elő, a mit tud. Ez ugyan szükséges az igaz tanusághoz, de nem elég.

Minden tanu véleményt alkot magának arról, a mit hall, tapint s a mit érzékeivel általában észrevesz. Kétféle véleményt alkot. Az egyik véleményt arra nézve, hogy mit vett észre s mi lehetett az a tünet, a mit észrevett? S a másik véleményt arra nézve, miből áll az eset, a melynek valamelyik tünetét észrevette?

Sok tévedése lehet a tanunak arra nézve, hogy mi az, a mit észrevett. Ajtóbecsapódásnak vagy játékröppentyü robbanásának hangját pisztolylövés hangjának -176- véli s úgy adja elő a biróság előtt. Tömeges verekedésnél Péternek betörik a fejét; a seb olyan, mintha fokossal ejtették volna, a tanu Pál kezében látott fokost s jó lélekkel azt vallja: Pál okozta a sebet. Pedig János okozta egy nagy pinczekulcscsal, melyet azonban a tanu nem látott. Nagy országban évenként százezer tanu esik efféle tévedésbe.

Még végzetesebb s gyakoribb a tanu másnemü tévedése, a mikor magáról az esetről s annak miként történt lefolyásáról alkot magának előre véleményt.

Egy-egy baleset vagy bűnös cselekmény rendesen több részletből áll. Valaki meghal mérgezés miatt. Önkényt vette-e be a mérget vagy orvul más adta be neki: ez a kérdés. Mi volt a méreg? Mikor, hol és ki készitette? Miként jutott a méreg a halott házába, kezébe vagy közelébe. Kiről mit beszélt halála előtt a halott? Kire haragudott? Kitől félt? Ki mit beszélt azok közül, – kik közelében voltak? Kinek volt haszna halálából? Igazán mérgezés okozta-e a halált? Az a méreg okozta-e, a melyet a halott közelében vagy közelállói birtokában találtak? Mily helyzetben találták a holttestet?

Száz kérdés, húsz tanu, ezer kisebb-nagyobb tünet. A tanuk tudják már, vagy előre véleményt alkotnak maguknak arról, hogy mi történt. S minden tünetet, melyet észrevettek, ugy adnak elő, hogy teljesen összevágjon azzal az esettel, a melyről szentül hiszik, hogy ugy történt, a mint ők gondolják. Tehát nem a nyers, száraz tünetet adják elő, hanem azt szinte öntudatlanul átalakitják úgy, hogy tanuskodásuk iránya egyetlen -177- pontba jőjjön össze és csupán csak azt az esetet világitsa meg, melyet ők maguknak előre elgondoltak.

Jó lélekkel vallanak, teljes meggyőződésük szerint vallanak s mégis hamisan vallanak. S a szakértők még gyakrabban, még súlyosabban tévednek, mint a tanuk.

Félig hivatalos, félig önkénytes jelenlevő volt a csonkafűzesi holttest mellett s maga egyedül több tünetet vett észre a holttesten, mint valamennyi szolgabiró, vizsgálóbiró, pandur, tanu, szakértő összevéve.

Gondosan megnézte a halott orrát, orrczimpáit. Az orr le volt lapulva s elferdülve. Nem volt természetes állásában. Horváth Géza orvos kiigazitotta, fölpeczkelte, hogy Solymosi Eszter ismerősei esetleg jobban ráismerjenek.

Megnézte fogait. A felsők rendesen állottak, az alsók közül hat fog kissé rendetlenül nőtt, egymásra dült.

Lehunyt szemeit figyelmesen felnyitotta s azok szivárványának szinét tüzetesen meg akarta határozni.

Megnézte a szempillák szőreit. A felsők lemállottak, az alsókból csak ötöt talált, a többit nem találta.

Az emlőkről határozottan látta, hogy azok teljesen fejletlenek. Semmi domborodásuk nincs.

Gondosan méregette elméjében, mennyi idős lehetett a lányka? Lehetett 14 éves, ennek elég fejlett. De lehetett 17 éves is, csakhogy ilyen korunak fejletlen.

Megvizsgálta a halott kezére kötött kendőben levő sárga papirost s a kendőn levő föstékmaradványokat. Ezekből kis mennyiséget össze is gyüjtött s hazavitt -178- Tisza-Lökre. Másnap a királyi alügyész elkérte tőle s azóta a fösték szőrén-szálán elveszett.

A tehéntaposás okozta sebnek forradását, mint döntő fontosságu tünetet különös gonddal figyelte meg. Megnézte – mint mondotta – húszszor is. Lerajzolta magának szabatosan. Nagyobb volt egy akkori ezüstforintosnál. Kissé tojásdad alaku s a hüvelykujj tövétől a harmadik ujj tövéig nyult. El tudta mondani szinét, széleinek s közepének minőségét.

Kulcsos kérdéseket intéztek hozzá az elnök, a védők, az egyetemi hires tudós tanárok. A mit jól megnézett; arról megmondta: igy volt. A mit nem nézett meg jól, arról is megmondta: erre nem tudok felelni, mert ezt nem néztem meg jól.

Szakolczai Julcsa döntő vallomásáról épp oly tisztán tanuskodott, mint a hogy előttem elbeszélte. Még uj jellemző részlet is jutott eszébe.

– Hogy mered te Solymosi Eszternek állitani a halottat, holott azt se tudod, hogy fiu-e vagy lány?

A halott meztelenen feküdt ott, ágyéka kis rongygyal letakarva; feje kopasz s domboru, mellén a női emlőknek semmi nyoma. Szinte jogosan mondhatták Szakolczai Julcsának, hogy nem tudhatja: fiu-e vagy lány a halott.

De Szakolczai Julcsa jól megnézte a jobb lábfejét s az ott levő hegedést s nyugodtan felelte:

– Megesküszöm az élő Istenre, hogy szegény Solymosi Eszter ez a halott! -179-

Az elnök, a nagy közönség, a titkos tanács tagjai, a vármegyeház urai s a csonkafűzesi szakértő orvosok csak ugy hüledeztek Zurányi Kálmán rettentő leleplezéseire. Kirivó szakadásokat okozott ez a tanu a vizsgálat szövevényén. S a szakadásokon át tisztán lehetett látni az igazságot.

Az igazság pedig abból állott, hogy az eltünt lányka sértetlen ép testtel jutott a Tiszába s az enyészet által megroncsolt teteme junius 18-án bukkant föl a folyam árjaiból. Élete utolsó napján viselt ruhája ott volt a tetemen s élő testének különös jegyét a lábfejen megmutatta Szakolczai Julcsa.

Kötelessége tiszta volt. Csak birói feladatáról nem volt szabad megfeledkeznie. Csak a józan ész ösvényéről nem volt szabad letérnie.

Első kötelessége volt Szakolczai Julcsa vallomását jegyzőkönyvben pontosan felirni.

Második kötelessége volt a lábfejen talált különös jegyet alakja és minősége szerint a birói szemlejegyzőkönyvben leirni, akármit beszélnek egyébként az orvosi szakértők. – Ezt is elmulasztotta, sőt megengedte, hogy az orvosok azt vegyék irásba, hogy a holttest lábán semmiféle egykori hegedésnek semmi nyoma.

Különös kötelessége volt kikutatni, hogy mikor és mily körülmények közt taposta meg a tehén Solymosi Eszter lábát? Eszter 1881. évi szeptemberben és októberben Olajos Bálintnénál szolgált Szilvássyné urnő -180- tanyáján. Ott történt a tehéntaposás. A lányka napokon át sántitott s lábafeje be volt kötve s árnika-gyökérrel házilag gyógyitva. Az összes tanyabeliek tudtak az esetről. Olajos Bálintné éppen mindent tudott. Akadt volna tiz tanu is. – Mind e dolgok kipuhatolását megfoghatatlan módon elmulasztották.

Kötelessége lett volna a holttest keze csuklóján kendőbe kötött sárga csomagoló papirost s a Zurányi által gyüjtött föstékmaradványokat megőrizni s Kohlmájer boltosnak megmutatni. Kohlmájer majd megmondta volna, hogy im e festéket e papirba takarva adta április 1-én Solymosi Eszternek. – Mindezt a vizsgálat elmulasztotta, sőt mind a sárga papiros, mind a festék a biróság eljárása közben kézen-közön szőrén-szálán elveszett.

Hiszen ezek anyagok, külső tárgyak, száz tanu vallomásánál s ezer szakértő véleményénél fontosabb dolgok. Ezek minémüségét se eltagadni, se elvéleményezni nem lehet.

Ott volt Csonkafűzesen junius 19-én egy eszlári gyerek, Solymosi Eszternek jó ismerője, játszó pajtása, szegről-végről rokona is. Mikor a tetemet mérték: a gyerek előállott a gyerekész ős igazságösztönével s kijelentette, hogy Eszter olyan magas volt, mint ő, összemérkőztek elégszer. Nosza nyomban megmérték a gyereket s ime oly magasnak találták, mint a holttetemet.

A vizsgálóbiró ezt se vette jegyzőkönyvbe. Ezt is -181- eltitkolta a vizsgálat. Pedig a többi mellett ez is igen fontos körülmény. A gyereknek még nevét se jegyezték föl.

A vizsgálat föl az országos szakértőig kutatgatta a sárkányvér nevü gyánta természetét, – egész birói küldöttséggel járt az után, hogy mit álmodott a varjulaposi csárdás szolgálója, mikor éjjel a kocsishoz bement az istállóba, – tanuk egész seregét hallgatta ki arról, miként álmodta meg Tóth Borcsa, hogy őt édes alvása közben megmérték a zsidók, – az abauji Garádicsos csárda szolgálójának fecsegésére egész csapat biró és tanu lett mozgósitva: ezek ostobaságok voltak, ezekre a mindenható állam birói figyelmét ki kellett terjeszteni. De az egyszerü, józan, természetes dolgok, tünetek és tárgyak megállapitását el kellett mulasztani, nehogy az igazság nyomban kiderüljön.

Mert káprázat és rögeszme hatalma nehezedett a vizsgálóbiró és titkos tanács lelkére. S a hatalom sulya alól nem tudtak szabadulni. És elfogta őket a bizonykodás szenvedélye is. Vak ez a szenvedély, mert az emberi hiuságból nő ki s azzal táplálkozik. Ha már egyszer felállitották a vérvádat s annyi embert löktek miatta a börtönbe, hát ők most már ebből törik-szakad nem engednek. Mit szólna a világ, ha kitudódnék, hogy ők a vizsgálat első lépésénél már elbódultak s mint ittas ember a ködben, azóta mindig téves uton jártak? Inkább előre, csak tovább-tovább a téves uton! -182-

II.

(Zurányi vallomásának igazolása. – Az orvosok is beismernek valamit. – Súlyos mulasztásuk. – A szakértő sohase vallja be, hogy valamihez nem ért. – Szakolczai Julcsa az itélőbiróság előtt. – A hazugság. – Olajos Bálintné és Solymosi Gáborné igazolják a tehéntaposást. – Szücs János paraszt, a remek tanu.)

Azonban Zurányi tanuskodása oly döntő fontosságu, hogy e tanuskodás belső értékét minden oldalról meg kell vizsgálnunk. Lehet-e kétség e tanuság belső igazsága fölött? Vajjon mit szól hát ehhez a többi tanu?

Erkölcsi értéke alig lehet amaz orvosok nyilatkozatának, a kik a birói szemlén s a holttest bonczolásán közreműködtek. Ők Zurányi Kálmán tanuságának benső valóságát el nem ismerhetik. Ha elismernék, sulyos büntettbe, hamis tanuságba keverednének önkénytesen, mert akkor el kellene ismerniök, hogy látleletük a döntő pontban hamis volt. De azért nekik is joguk van e kérdésben nyilatkozni, őket is meg kellett erre nézve kérdeznünk.

Trajtler Soma orvostudor volt a vezető orvos. Őt észrevehető izgatottságba hozta julius 10-én Zurányi leleplezése. Bent volt a tárgyaló teremben a közönség közt ő is s mindent hallott. Már julius 10 én sietett felszólalni s kijelenteni, hogy Szakolczai Julcsa tanuskodását ő is hallotta, de a mikor a tetem lábait megmosták: azokon sebforradás jelét senki se látta a világon. Ez csak ugy félvállról tett odavető nyilatkozata volt julius 10-én, de később 13-án annyit beismert, hogy a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen talált -183- ugyan valami jelet, de nem találta fontosnak és semmi esetre se tehéntaposásból eredett hegedésnek. Ezért nem emlitette föl a látleletben.

K. Horváth László sebész és fia K. Horváth Géza szigorló orvos már másként beszél. Az egyik öreg ember, az orvosi és sebészeti tudományokat az 1830-as években hallgatta s azóta falun lakva az élettan és orvostan azóta földeritett titkaiba nem igen hatolt be. – A másik fiatal ember ugyan, 31 éves, de már rég elhagyta az egyetemet s évek óta mezei gazda. A tudománynak csak töredékeit s műszavait ismeri.

Azonban vallomásukat nem ez teszi kétséges értéküvé. Hanem elfogultságuk s az a rögzött ösztönük, hogy nekik semmire másra ügyelniök nem szabad, csak arra hogy látleletüket megvédelmezzék s magukat is, társaikat is megóvják minden kérdésben a tévedés lehetőségének látszatától is. Jóhiszemü tanuk, de veszedelmesek. Bizonykodók. Azért, hogy nekik legyen igazuk: feláldoznak minden igazságot.

Ők is határozottan emlékeznek Szakolczai Julcsa vallomására, de azt állitják, hogy a mikor a tetem lábát először megmosták, látszott ugyan a jel a lábon, de mikor másodszor is még jobban megmosták: a jel lassanként eltünt, ugyannyira, hogy a mikor a tetemet Eszlárra bevitték s ott kézzel, ruhával és szalmacsutakkal ujra lemosták: a jelnek szine is, körvonalai is teljesen megsemmisültek.

Olajos Bálintnét is kihallgatták a nyilvános tárgyaláson julius 7-én. Tele volt a vérvád hitével is, a megfélemlités nyomai is meglátszottak minden szaván s kegyetlenül óvakodott ő is, nehogy egyetlen szava is a vádlottak javára irányuljon: mind a mellett némi sikerrel járt az a törekvésünk, hogy a tehéntaposás történetét előttünk felvilágositsa.

Mikor? E kérdésre nem tudott biztosan felelni. Csak azt mondta: az eset után még három hónapig volt nála Eszter. Az 1881. évi deczember 31-én hagyta el nála a szolgálatot, tehát a tehéntaposás csakugyan a Szent Mihálynap körüli időre esik. Szakolczai Julcsa jól emlékezett ez időpontra.

A tehén Eszternek mezitelen lábára lépett. Jókora területen leszaggatta a bőrt. Három hétig fájt a lányka sebje. Nem feküdt vele, csak bekötötte s ugy sántikált. Orvos nem látta a tanyán, csak utilapuval s efféle házi szerekkel gyógyitották. Genyedésbe nem ment a seb s egy hét mulva már behegedt, de vörös és dagadt volt még ezentul két hétig s egyuttal fájdalmas is.

Ennyit lehetett a seb természetéről Olajos Bálintné tanuskodásából kivenni. De azt is mondta, hogy gyógyulás után a sebnek semmi látható jele nem maradt.

Ebben nincs igaza. Nemcsak orvos tudja, hanem minden ép szemü és ép eszü felnőtt ember tudja, hogy olyan szakitott sebnek, mely a bőrt elroncsolja s mely 13 és fél éves tisztavérü, egészséges gyermeknél három -185- hétig fájdalommal jár s még behegedés után is két héten át vörös, dagadt és érzékeny, megmarad a nyoma rendszerint hosszabb ideig, gyakran egész életen át.

Szakolczai Julcsa jól ösmerte a hegedés alakját. Volt alkalma jól ismerni, minthogy Olajos Bálintnénál, mint igen közeli rokonánál, gyakorta megfordult. Olajos Bálintné ugyanis családi nevén Szakolczai Erzsébet volt Julcsának vérbeli közel rokona. Szücs János tanu ugy adja elő a dolgot, hogy a mikor Szakolczai Julcsát felszólitotta a vizsgálóbiróság, hogy nézze jól meg a halottat: ez a Solymosi Eszter-e: a tanulány odalépett a halotthoz, jól megnézte s azt mondotta:

Ekkor a halott lábáról az iszapot lemosták, a jegy kitünt, a lány jól megnézte s egész határozottan azt mondta:

A jegyet szine és alakja szerint teljesen fölismerte tehát Szakolczai Julcsa is, Zurányi Kálmán is, Szücs János is.

Hogy a szakértő orvosok a jegyet nem tehéntaposásból eredett sebforradás maradványának tartották: erre alaki joguk megvolt. Csupán alaki joguk. Hiszen, hogy valamely tünetről mi a véleményük: az az ő dolguk. Kötelesek saját véleményüket terjeszteni a biróság elé. Hogy aztán az a vélemény lehet helytelen, lehet tökéletesen alaptalan s ellenkezhetik a tárgyi igazsággal: arról ők nem tehetnek. Ennek oka vagy a tudomány hézagossága, -186- vagy az elme-erő kicsinysége, vagy a megfigyelés gyöngesége. Nagyon sok szakértő nagyon gyakran belesik ebbe a szerencsétlenségbe.

De már ahhoz nem volt joguk, hogy a mikor Szakolczai Julcsa rámutatott a különös jegyre: ennek fölemlitését s leirását elmulaszszák. Hiszen a látlelet nem azért szükséges, hogy csak a szakértőnek lehessen véleménye. A lelkiismeretes biró a jogviszályok legtöbb esetében ugy se veheti figyelembe a szakértői véleményt. Csupán a véleményt nem is szabad itéletben alapul vennie. De a látlelet adatai igen is fontosak mindenkor.

Egyébként is csodálatos volt a csonkafűzesi holttest birói és orvosi vizsgálata.

Ha az élő ember bőrén egykor seb volt, mely a bőr felső kérgét is, de magát az irhabőrt is elroncsolja: a gyógyulás után annak jegye megmarad. A jegynek alakja különbözik a szerint, a mint a roncsolást külső metszés, szurás, lövés, vagy zúzódás okozta s némileg különbözik még a szerint is, a mint a belülről jövő fakadás okozta. Ha a forradás nyoma a teljes gyógyulás után is megmarad: bizony az rendszerint hosszu ideig megmarad. Nagy Napoleon testén is találtak, mikor meghalt, egykori sebesülésből származott hegedési jegyeket. E jegyek némelyike kisebb, másika nagyobb volt. Találtak olyat is, a melyről soha senki nem tudott semmit s a melynek történetét soha se tudták kipuhatolni. Az ily hegedési jegy a holttestnek különös jele, melyről a jegy ismerői kétségtelen biztossággal föl tudják ismerni a halottat. És csakis azok -187- tudják, ha a holttest nagy rothadásban van, ha sokáig állt vizben, ha puffad s arczának minden vonása elvesztette már régi alakját és szinét és ha meztelenen teszik oda a tanuk elé.

A tehéntaposás különös alaku hegedési jegyet hagy maga után, mert a tehén patájának, mely a zuzódást okozta, különös alakja van. A hogy Szakolczai Julcsa megmutatta s a hogy Zurányi Kálmán lerajzolta a hegedési jegy alakját: már maga az alak utalt arra, hogy az csak afféle sértésből származott, a minőt tehénpata vagy hozzá hasonló test külső erőszakkal okozhat.

Mindezt összevéve Solymosi Eszter meztelen testének éppen e hegedési jegy volt különös ismertető jele. A holttestet Csonkafűzesnél fölismerte ugyan öt rokona, ugymint Lóczi János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné, de mindezek tanusága eltörpült Szakolczai Julcsa tanusága mellett. Mert különös ismertető jelre, a minő csak Eszter testén lehetett, egyik se tudott rámutatni, csupán csak Szakolczai Julcsa.

Az egész vizsgálatnak az a legnagyobb bűne, hogy az ő tanuságát részletesen meg nem örökitette. Minden további bolondság ebből származott.

Még az is, a hogy a vizsgálóbiró a hegedési jegy megállapitásához az orvosi szakértőket oda eresztette s nekik abban szerepet és befolyást engedett.

Elvégre a faluhelyen minden nap előforduló és szemmel -188- látható hegedési jegyeket felismerni szakértőre éppen nincs szükség. A falusi sült paraszt, az utolsó bivalyos legény is csak oly biztosan fölismeri azt, mint a világnak legelső nagyhirü szakértői összevéve. Sőt bármily furcsán hangzik felfogásom, az ép szemü és józan eszü nyers paraszt tanuskodása az igazságszolgáltatás czéljaira sokkal jobb és sokkal többet ér, mint a szakértők minden tudománya.

A szakértő okoskodik, egybevet, összehasonlit, elmélkedik, magyaráz s a lehetőségek millió esetlege közt futkároz. S minthogy mindenről van véleménye s megvan alaki joga, hogy véleményét kimondja: ennélfogva akként lép föl az emberek előtt s ugy áll a felek s birák elé, mint a ki mindentudó.

Negyven év óta vagyok innen-onnan a gyakorlati jogélet embere s rendszerint elég gondos figyelemmel kisértem az életnek hozzám közel mozgó tüneményeit, de még olyan szakértővel nem találkoztam, a ki a biró s a fél előtt férfias komolysággal kijelentette volna: ez s ez ügyben nincs véleményem, mert e s e kérdésekre tudásom nem elég.

A józan eszü, tanulatlan paraszt pedig odaáll a biró elé s a kérdésekre azt mondja: ezt tudom és igy van, igy történt; – vagy azt mondja: ezt nem tudom, nem láttam, nem hallottam. S ez az igaz tanuság. S az ily tanu is nyomban sulyos tévedésbe eshetik, mihelyt a szakértő elmebeli működésének mezejére tér át s véleményt kezd magának alakitani s azt másokkal közölni akarja. -189-

A korszerü igazságszolgáltatás szakértők nélkül el nem lehet. Szövevényessé lett már a társadalom életének s az emberek működésének minden része. De a jog minden komoly barátja óvakodjék attól, hogy a szakértőknek tág szerepkört nyisson. Hogy minden jogi viszály az igazságszolgáltatás mezején a jog és igazság uralmával nyerjen megoldást: ahhoz csak jó biróra és becsületes ügyvédre van szükség, de minél kevesebb szakértőre. Az egészséges birói elmét gyámság alá helyezni nem szabad. A röst birói elmének pedig nem szabad módot nyujtani arra, hogy az igazságszolgáltatást hanyagul rábizza a szakértőre.

A nyilvános tárgyaláson 1883-ik évi julius 7-én Szakolczai Julcsát is kihallgatták. Szomoruságot okozott nekem az a félénkség, az az ingadozás, az az össze-vissza való beszéd, a melylyel a vallomás alól ki akart bujni.

Meg volt törve igazságérzetének minden erélye és bátorsága. A titkos tanács a községi biró Farkas Gábor segitségével kegyetlenül el tudta egy év alatt késziteni az eszlári tanukat.

Minden fölismerési tanu azzal jött a biróság elé, hogy a csonkafűzesi halott nem lehetett Eszter, mert Eszternek fekete-barna szeme volt, a csonkafűzesi halottnak pedig kék szeme volt. S azután a csonkafűzesi halottnak görvélyes forradás volt a nyakán, Eszter nyaka pedig tiszta volt.

Mint a karikacsapás: oly egy nyomon járt a tanuk nyelve a két ok körül. -190-

Pedig egyik se volt igaz. Az orvosi látleletet mind a kettőre nézve el lehetett fogadni, mert maguk az orvosok s Zurányi Kálmán és Szücs János tanuk is tökéletes határozottsággal bizonyitották, hogy a holttestnek fekete volt a szeme, nyakán pedig semmiféle forradásnak nem volt nyoma.

Azután a tanuk közt 1882-ik évi junius 19-én és 20-án egyetlen egy se akadt, a ki a holttest szemét kéknek látta s a nyakon levő forradást észrevette volna. Egy év mulva pedig a nyilvános tárgyaláson valamennyi tanu erről beszélt.

Igaz, hogy 1882 junius 19-én is akadt egy tanu, Jakab János nevü, a ki Solymosi Eszternek tartotta a holttestet, egyebek közt azért is, mert ennek is éppen olyan kék szeme van, mint Eszternek volt. S a mikor arra figyelmeztették, hogy hiszen Eszternek fekete szeme volt, csak azt felelte: éppen olyan volt, mint ennek a halottnak, ő ezt tartja kéknek.

S ha csak egy-két eszlári tanu akadt, a ki egy évi képzelődés s magarábirás után kék szemről s görvélyes forradásról beszél: még ezt is elfogadtam volna képzelgésszülte tévedésnek.

De valamennyi igy beszélt. A mi azt bizonyitja, hogy a tanuk összebeszéltek előre és pedig egybehangzó feleletre beszéltek össze. Rátanitotta őket valaki.

Csakhogy ily kiáltó valótlanságra erkölcsi erőszak nélkül egész tömeg embert megtanitani nem lehet. S ez az erkölcsi erőszak meglátszott nyomaiban Szakolczai Julcsán is. -191-

Volt egy felnőtt hajadon lány Eszláron, a kit az apja halálra keresett s agyon akart ütni azért, mert vallomása a zsidókra kedvező is lehetett volna. A biróságnak kellett beavatkozni s a lányt apjától megmenteni.

Szinte megérthettük, miért látszott Szakolczai Julcsán a megfélemlités nyoma is.

Azt nyiltan bevallotta, hogy Csonkafűzesnél a tetemben fölismerte Solymosi Esztert, de mentegetődzött e nagy vétke ellen.

Egyik mentsége az volt, hogy a faluban is, Csonkafűzesnél is mindenki Eszternek mondta a halottat, hát ennélfogva ő is csak annak mondta.

A harmadik mentsége az volt, hogy félt és reszketett a holttetem látásától, hát ijedtében csak rámondta, hogy ez a szegény Solymosi Eszter holtteste.

Mert az ép lelket nyomorékké tenni nem lehet s a fiatal szivben az igazság érzetéből mindig marad annyi, a mennyi elég arra, hogy az emberek észrevegyék.

A lány hazudott, mikor a birósággal el akarta hitetni, hogy ő nem emlékszik semmire. Hazudott, mikor azt mondta, hogy a Csonkafűzesben csak buta fejjel beszélt. És hazudott, mikor azt mondta: félt a holttetemtől. Hiszen jól hallották a tanuk, minő bátran feleselt a királyi alügyészszel.

De a mig hazudott: nem mert a szemünk közé -192- nézni. Szine minduntalan változott, kezének nem találta helyét, szemei a földön tétováztak, beszéde akadozott.

A hazugság, ha komoly ügyben nyilvánul, undoritó. A hazug ember erőlködése ugy fel tudja háboritani az embert. A gyermek hazudozása még fájdalmat is okoz.

De édes tünet az, mikor olyan fiatalt látunk, ki valamely külső hatalom nyomása alatt minden áron hazudni akar, – de arra semmi áron se képes. A ki minden szavával mozdulatával és pillantásával elárulja, hogy most hazudik; – megmondhatná az igazságot, de nem teheti s annak legyen esze, a ki hallgatja.

Ilyen tünet volt ott a biróság és nagy közönség előtt Szakolczai Julcsa. A közönség zsidógyülölő volt, ez a lány a szája ize szerint beszélt, de annak a közönségnek még se volt benne gyönyörüsége.

Mert a kihallgatás rendén szelid kérdéseinkre lassankint mégis teljes határozottsággal mondta el, hogy a forradás jegyét csakugyan látta a halott lábán, sőt kérdésünkre a saját lábán szemlélhetőleg is megmutatta, hol volt és mekkora volt a jegy. A hüvelykujj tövétől kezdődve terjedt a második és harmadik ujj tövéig.

Tehát éppen ugy, a mint Zurányi Kálmán lerajzolta s julius 10 én a biróság előtt élőszóval is elmondta.

S a lány már teljes nyugodtsággal nézett szemünk közé s hangja se tétovázott tovább, a mint e vallomásával lelkéről a sulyos terhet ledobhatta.

Még egy tanu maradt a vérvád terjesztői közt, a ki nyilatkozott a tehéntaposásról. Ez Solymosi Gáborné -193- özvegy asszony volt, Eszternek nagynénje, Solymosi Jánosnénak testvérje. Ő is látta az eleven sebet. A lány lábának bőre volt – ő szerinte – lezuzva s a seb csunya volt.

Csunya seb alatt a köznép nem egyszerü sérülést vagy horzsolást szokott érteni.

Nagyon érdekes és nagyon fontos Szücs János tanuskodása. Ez az a remek tanu, a kiről már egyszer hosszasabban szólottam.

Nem véletlenül látta a halottat. Nem a kiváncsiság vezette közelébe se junius 18-án este, se 19-én napközben. Fuvarban szállitotta oda a hivatalos urakat, birói megbizásból kezelte, emelgette, mosta s temette a halottat, – tehát teljesen jogos és törvényes uton jutott ahhoz az alkalomhoz, hogy azt jól megszemlélhesse.

Gyanusitották őt is, mint mindenkit, a ki nem a vizsgálóbiró és titkos tanács tetszése szerint beszélt. De a gyanusitás csak üres szavakból állott s azt könnyen elháritotta magáról.

Tanuságát éles, gondos, mély megfigyelése és szabatos beszéde teszi remekké. Az orvosi szakértőknek is óriási anyagot nyujthatott az ő beszéde. Ha a holttest szőrén-szálán eltünt, elveszett volna: az orvosi szakértők csupán az ő megfigyelése alapján is kitünő véleményt alkothattak volna maguknak az eltünt leány koráról, termetéről, nagyságáról, rothadási állapotáról s különös ismertető jeléről.

Emlékezett arra, hogy K. Horváth Géza s mind az urak maguk közt az ő füle hallatára azt beszélték, -194- hogy bizony nem más az a halott, mint Solymosi Eszter.

Gondosan megnézte a halott szemeit és nyakát. A szemek feketék voltak, a nyakon semmi forradásnak jele nem volt.

A termetet felfuvódottnak látta. Több vizi holttestet látott már életében. Legközelebb a tokaji zsidó lánynak Tisza-Lök alatt felbukkant holttestét is, de saját édes fiáét is, ki a Tiszába fult. Biztosan meg tudja különböztetni, melyik a termetes, melyik a kövér, melyik a felfuvódott test.

Gyönyörüen indokolta, hogy miért véli fiatal leány holttestének a csonkafűzesit.

Összehasonlitotta magában a tokaji zsidó lányéval. Ez 18 éves életkoru volt.

– Fiatalabbnak néztem, ugymond, a csonkafűzesi halottat, mint a tisza-lökit.

Megnézte az emlőket mind a kettőnél. A tisza-löki halotté ki volt domborodva, ki volt fejlődve; – a csonkafűzesi halotton a domborodásnak semmi nyoma. Az emlőbimbók kicsinyek s a bimbók udvara még teljesen hiányzik. Az udvarnak semmi látható nyoma.

Teljesen összevág e nyilatkozattal egy csomó eszlári tanúnak vallomása. A fölött nem beszéltek a tanuk össze, hogy a csonkafűzesi halott emlőiről mit beszéljenek. A bimbót mind kicsinynek mondta, – udvart és domborodást egyik se látott.

Pedig a test eme részei szembetünők, a fölismerési tanuk ezeket meg szokták nézni s nem szokták elfeledni.

De összevág e remek tanu észlelése Zurányi Kálmánéval -195- is. Ez is egészen »fejletlen«-nek látta az emlőket s föl se tünt neki, hogy a négy szemlélő orvos is, a mikor irónnal jegyezte a látlelet adatait, az emlőkről azt jegyezte föl: »fejletlenek«. De nagyon feltünt neki azután, mikor napok mulva meglátta a hivatalos látleletet s ebben e szavakat találta:

Minő óriási az élettani különbség a »fejletlen« emlő és az »elsoványodott« emlő között! Hiszen elsoványodott emlője százesztendős aggnőnek is lehet, a fejletlen emlő pedig csak gyereklány különös sajátsága.

Józan eszü és éles szemü paraszt sohase eshetett volna ily durva tévedésbe!

Bámulatos gondossággal vizsgálta meg Szücs János a holttest balkeze csuklójára kötött kendőt s annak tartalmát is. A biróság előtt egy kendővel szemléltetőleg mutatta meg: minő volt a kötés. A sárga papirost is megnézte. Az elázott volt.

A fösték nem volt elázva. Jérczetojás nagyságu, még összeálló tömegben volt. Hogy ily nagyságu és fontosságu ugynevezett »bűnjel« a vizsgálóbiró s annyi szakértő szemeláttára elveszhetett!

Elmondotta, hol vették az öntöző kannát. Magamnak is feltünt, miként s honnan juthatott oly elhagyatott helyre, mint a Csonkafüzes, a birói szemléhez az öntözőkanna. Ám Szücs János tudta, hogy talált holttesthez -196- mennek, azt esetleg meg kell mosni, oda tehát vizmerő-edény kell, kért hát utközben ő dohányültetvényesektől öntözőkannát. Igaz, hogy a szolgabirónak is eszébe jutott ez.

Többen öntözték és mosták a holttestet. Ő is, Zurányi is, különösen K. Horváth Géza is. Mosták kézzel, rongygyal, szalmacsutakkal is.

Mikor a lábfejről letisztitották az iszapot: nyilván kitünt a sebforradás nyoma.

Ő csak akkor vette észre s akkor nézte meg jól, mikor a lány Szakolczai Julcsa odamutatott:

A jegy nem egészen kerek volt. Kissé hosszukás. Sötétebb szinü volt ott a bőr, mint másutt, de nem egyszinü. Az öreg lábujj felett volt a jegy.

Hosszasan néznie nem engedték az urak. A mint a lány megmutatta: őt onnan rögtön elparancsolták az urak. Ne nézze, ne bámulja azt a forradásos jegyet, Solymosi Eszter testének e különös jelét.

Miért cselekedték ezt az urak? Hiszen a vizsgálat érdeke, az igazság kideritése azt követelte, hogy azt a jelet minél több tanu lássa s élő világ biztosan tudja. Hiszen igy nyomban vége lett volna az egész vérvád czimü hajszának.

Ő öltötte le a holttestről a ruhadarabokat. Minden darabnak jól megnézte szövését, szabását, föstéseit.

Mikor a holttest mellől elparancsolták: félreállott -197- negyven-ötven lépésnyi távolságra. Ott találkozott Solymosi Jánosnéval, a bánkodó anyával. Egy kendőt lát nála, mely ugyanazon szövésü és föstésü, mint a minőt a halotton látott. A szegény anyát figyelmezteti erre a fontos körülményre.

Dehogy vétett. Egészen rendes, természetes emberi dolgot művelt. Sőt annak is igaza volna, a ki azt mondaná, hogy tisztes kötelességet teljesitett.

Ám a királyi alügyész meghallotta szavait. S mértéktelen düh támadt benne. Oda ment Szücs Jánoshoz s azt mondta neki rivalgó hangon:

Ez a királyi alügyész volt: Egressi Nagy László. Nem rosszlelkü ember, hanem olyan, a minőt a magyar nyelv hóbortosnak nevez. Nyers, ötletes, gunyolódó, hirtelen fellobbanó, a társadalmi érintkezés finomságaival semmit nem törődve, falusi ösztönökkel teljes. A vérvád hitében lelke fenekéig elfogult. Dühbe hozta az, hogy az a mezei paraszt mindent lát, mindent jól megnéz, mindent tudni akar.

Szücs János elképedt erre a durva támadásra. Ő a maga együgyü, de természetes tiszta eszével azt gondolta, hogy a hol az ember szeme és keze dolgozik, ott legyen az esze is egészen s a mit tapasztal: azt jegyezze meg jól az ő lelkében. Ugy hitte, igy készül az igazságszolgáltatás.

Nem hagyott magával paczkázni. Odament kocsijához, lovaihoz s kezdte lovait fölszerszámozni. -198-

– Itt nem maradok az istennek se. A helyett, hogy megköszönnék a munkát, még összeszidnak az urak.

A panduroknak volt több eszük. Hozzámentek, megkérlelték, szép szóval ott marasztalták. A királyi alügyész is meggondolta a dolgot s nem bántotta tovább.

Igy maradt ott ez a nagy tanu tovább is a holttest közelében. Igy segitett tovább a holttestet becsomagolni, s még e nap estéjén Tisza-Eszlárra szállitani.

Most egy pillanatra vissza kell térnem K. Horváth László és K. Horváth Géza szavaira.

Bőséges beszédükből az tünt ki, hogy a mikor a holttest lábát az iszaptól leöblintéssel megtisztitották: a tehéntaposás jegyét ők is látták, vagy legalább valami foltot a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen ők is vettek észre. De a mint azt a helyet jobban megmosták s rongygyal is ledörzsölték: a folt elmosódott. A mikor pedig részint a Csonkafűzesben, részint Tisza-Eszláron szalmacsutakkal is ledörzsölték: minden nyom tökéletesen elenyészett.

A holttest régen a vizben volt már s a vizben való rothadásnak nagy fokáig jutott el. A körmök már leváltak, a hajzat kimállott és részben letöredezett, a bőrnek felső rétege, az ugynevezett felhám lefoszlott, sok helyen az irhabőr is foszladozott. Egészen természetes tehát, hogy a sokszoros dörzsölésre az egykori sebforradásnak legalább szine elenyészett, sőt még több is elenyészhetett, mint a szine. A hegedés határvonalán -199- némi kis emelkedés is lehetett ott, a hol a roncsolt bőr az ép bőrrel összeforrad. A szalmacsutak-dörzsölésre az annyira rothadó testen még az a kis emelkedés is eltünhetett.

Hogy az eltünt lányka lábát eltünése előtt félévvel a tehén eltiporta s a lábon három hétig gyógyuló csunya sebet ejtett: ezt bebizonyitotta Olajos Bálintné és özvegy Solymosi Gáborné.

Hogy a seb forradásának nyoma mily alaku volt s a lábfej melyik táján feküdt: ezt elmondta és a holttesten is, de a biróság előtt saját lábán is megmutatta Szakolczai Julcsa.

A seb hegedésének jegyét alakra és szinre nézve határozottan látta Szakolczai Julcsán kivül Zurányi Kálmán és Szücs János.

Mind e tanuk arra nézve, hogy a forradás nyoma látható volt-e s az a jegy, a mit láttak, forradás maradványa volt-e: épp oly illetékes tanuk, mint az orvosi szakértők. Jogilag is, erkölcsileg is épp oly illetékesek. Mert ép szemük és józan eszük és megfigyelési akaratuk és alkalmuk épp ugy meg volt, mint az orvosi szakértőknek s az egykori seb hegedésének külső nyomait épp oly tökéletes biztossággal ismerik, mint az orvosok bármelyike. Hiszen egész életen át százat és ezeret látnak. -200-

Bizony megvolt a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter különös ismertető jele. Nemcsak a ruha, nemcsak a festék, hanem a sebforradás jegye is. A vérvád hívei nagyon szétkürtölték a világban, hogy a ruhát ráölthették a zsidók, de már a félév előtti csunya seb hegedési jegyét a zsidók se varázsolhatták a halottra.

De hát akkor mit beszéltek az emberek tetemusztatásról, holttestcsempészetről, tutajosok halottszállitó rejtelmes vállalatáról?

S maguk azok a nyavalyás zsidók: Herskó és Smilovics miként vállalhatták magukra a tetemusztatásnak s a biróság félrevezetésének undok bűneit?

A TISZA-LÖKI TITKOK.

(Miként keletkezett a hullausztatás gondolata? – A tutajosoknak Tisza-Lökre hurczolása. – Vay György csendbiztos. – Ősei és jelleme.)

Az orvosok junius 20-án elkészitették a halott külső és belső vizsgálatáról szóló jelentésüket és szakértői véleményüket.

E vélemény szerint a halált nem okozhatta vizbefulladás, hanem tüdővész, tüdőlégdag, májzsugorodás és gyomorhurut s az ezek által előidézett vérszegénység okozta.

Ha ez igaz: akkor a halott nem lehetett Solymosi Eszter. Hiszen ezt erős, egészséges, piros arczu lánykának ismerte életében mindenki. S ilyen egész kórházra való sulyos betegséggel nem lehetett volna testi ereje arra, hogy szolgálatba lépjen, nehéz munkát végezzen, éjjel-nappal talpon legyen. Olajos Bálintné és Huri Andrásné semmiképen se fogadta volna magához szolgabér mellett szolgálónak. -202-

Az orvosok véleménye szerint a holttest legföljebb három napig lehetett a vizben s legföljebb tiz nap óta lehet halott.

A lányka 79 nap előtt ápril 1-én tünt el. Hol volt tehát elrejtve, ha csak tiz nap előtt halt meg? S ha tiz nap előtt halt meg és csak három nap óta van a vizben: hol volt akkor holtteteme hét napon át?

Az orvosok véleménye szerint a csonkafűzesi holttest legalább tizennyolcz, de valószinüleg már huszadik életévét is eltöltött egyéné.

Ha ez igaz: akkor éppen nem lehet szó Solymosi Eszterről, hisz ez csak tizennégy éves és három hónapos fejletlen lányka volt, a mikor elveszett, – tehát 18–20 éves nem lehetett.

Az orvosok nem mondják meg: kit gondoltak ők a csonkafűzesi halottnak. Nem is mondhatják meg. De a törvényszék előtt elejtett szavaik elárulnak annyit, hogy elfogultságukban ők is ugy vélekedtek, mint a vérvád hitét terjesztő hirlapok.

Valami kórházból keritettek egy halott nőt, azt a zsidók a tutajosok segitségével leusztatták a Csonkafűzes alá. Utközben valahol beleöltöztették Solymosi Eszter ruhájába s ekként oda csempészték a vizsgálóbiró szemei elé.

Ki jött erre a gondolatra először? Ezt kipuhatolni -203- ma már alig lehet. Ezelőtt húsz évvel se tudtam kipuhatolni. Azok, a kik a vizsgálat körül a főmunkát végezték: a vizsgálóbiró, a királyi alügyész, s a törvényszéki elnök élnek még, talán ők meg is mondhatnák, de még ez se valószinü. Ők szentül hitték a tetemusztatás és holttestcsempészet szövevényes meséjét s náluk valószinüleg a dolgok ama képe rögzött meg az emlékezetben, a melyett Matej, Herskó és Smilovics elbeszélése tár szemeink elé.

Akárki gondolta ki a mesét: annak esze az orvosi szakértők véleménye alapján természetes uton járt. Ha a holttest nem Solymosi Eszteré volt, akkor azt valahonnan ugy kellett csempészni, mert Solymosi Eszter ruhája másként nem kerülhetett volna az idegen testre.

Ha csempészték: ez csak a szeklenczei tutajosok tudtával és beleegyezésével történhetett, mert hiszen az ő utolsó tutajuk mellett bukkant föl a tetem.

Ha pedig a tutajosok közt zsidó is van: annak a zsidónak mindent kell tudnia.

A tutajosokat megfogták s köztük zsidót is találtak: Herskó Dávidot a sáfárt. Ezeket kellett vallomásra birni első sorban. A vizsgálóbiró junius 28-án, 29-én, 30-án és julius első és második napjain gondosan kihallgatta, de a tetemusztatás és csempészet semmi nyomára nem akadt. Oly részletesen, oly egybevágóan beszélte el a tutajút egész történetét külön-külön mind a 15 tutajos, hogy beszédük valóságában kételkedni se -204- lehetett. Hogy valaki mind a tizenöt szegény, egyszerü s gyámoltalan eszü napszámost beleavatta volna a titokba: ezt föltenni se lehetett. Voltak köztük öregek és fiatalok, s kisebb-nagyobb eszüek, volt köztük egy magyar ember is: Galsi István, ki Tokajtól kezdve velük volt több napon át: teljes képtelenség, hogy egyiknek vagy másiknak beszédjéből ki ne pattant volna valamelyes gyanus körülmény, ha ugyan tudtak valamit a halott csempészetéről. Pénzt se találtak náluk, a házkutatás se járt sikerrel. Sehol semmi jelenség.

A vizsgálóbiróság maga is nyomban elejtette azt a vak föltevést, hogy minden tutajos tudott volna a dologról. El is bocsátott már julius 2-án egy idegen és nyolcz szeklenczei tutajost és csupán hét szeklenczeit tartott fogva.

Herskó Dávidot azért, mert ez zsidó volt és sáfár s erre irányult a főgyanu.

Csepkanics Györgyöt, Matej Ignáczot és Selever Jánost azért, mert ezek voltak az utolsó tutajon, a melynek közelében a holttetem felbukkant.

Szavinecz Pétert és Matej Pétert azért, mert az első és második tutajon ezek voltak a kormánybirák.

Végre Höcska Györgyöt azért, mert ennek volt ásója. Az az ásó, melyet Galsi Istvántól Tokajban vett meg.

Julius 3-án és 4-én a vizsgálóbiró Tisza-Dadán hallgat ki egy csomó embert s tart ujabb nyomozást arra nézve, miként találták meg a csonkafűzesi holttestet.

Julius 4-én elrendeli, hogy a fogva tartott tutajosokat kisérjék Tisza-Lökre. Ott folytatja velük a kihallgatásokat -205- a szolgabirói hivatalnál. A pandurok ki is viszik oda valamennyit.

A vizsgálóbiró nem hallgatja ki őket. Szóba se áll velük, hanem e helyett julius 5-én délelőtt átmegy Tisza-Eszlárra, délután pedig végzést hoz, melyben elrendeli, hogy Matej Pétert, Szavinecz Pétert, Höcska Györgyöt, Selever Jánost és Herskó Dávidot kisérjék vissza Nyiregyházára. Csak Csepkanics György és Matej Ignácz maradjanak Tisza-Lökön.

Nyiregyháza Tisza-Lökhöz messze van. Gyalogszerrel talán 4–5 órai utazás, a hogy valaki menni tud. A pandur lóháton jár, a vizsgálati fogoly gyalog baktat. Azok a tutajosok ártatlanok, de ha utóbb bűnösöknek találná is őket a törvény: ma még csupán gyanu terheli őket, semmi más. Ma még az alkotmány minden személyi jogukat biztositja az emberekkel való szabad érintkezés kivételével. Még a gyanu se valami sulyos bűnre vonatkozik. Nem öltek, nem raboltak, nem gyujtogattak, a fölséget nem sértették, senkinek tudatosan kárt vagy sérelmet nem okoztak. Miért hajtják tehát őket, mint a csürhét, hol előre, hol hátra?

Ki szabad őket hallgatni lakásukon vagy tartózkodási helyükön, vagy a vizsgálóbiró hivatalos helyiségében s a törvényszék székhelyén, sőt ha van ok rá: a bűntett szinhelyén is. Ám Tisza-Lök se nem hivatalos helyiség, se nem székhely, se nem szinhely. -206- A vizsgálóbirónak épen nincs joga ahhoz, hogy a vizsgálati foglyokkal kengyelfutást vagy mulatságos kirándulást rendezzen.

Azonban ki ütköznék meg ezen. A vizsgálati foglyok koldusok, gyámoltalan szegény emberek, panaszukat senki se hallgatná meg, panaszkodni nem is mernek, védőik semmit se tudnak a kengyelfutásról, nincs is talán védőjük, rokonaik pedig messze földön, a magas Máramarosban. A varju se károg utánuk.

De mégis jól megfontolt dolog ez a tisza-löki ide-amoda való futkározás. Van ennek oka. Ok nélkül efféle bolondságot vizsgálóbiró nem csinál.

Ugyanis Tisza-Lökön lakik a csendbiztos. Ha a tutajosok a vizsgálóbiró előtt semmit sem tudnak: át kell őket adni a csendbiztos kezére. Ott majd tudnak. Sarf Móricz, a zsidó gyerek se tudott semmit, mig át nem vitték Nagyfaluba Recsky András csendbiztos szelid hajlékába. De mihelyt átvitték, alig töltött ott egy éjszakát, nosza tudta mindjárt, miként vették vérét Solymosi Eszternek a metsző zsidók.

Ősei Árpáddal jöttek ki Ázsiából s foglaltak földet a Duna-Tisza táján. Ősi birtokukat Vaját Szabolcs vármegyében az első foglalással szerezték s több, mint ezer év óta birják szakadatlanul. Mikor a honfoglaló magyarok Európa felé jöttek, a Tanáisz-folyamon -207- szarvas mutatta meg nekik az átkelést. A Vay-nemzetség ősei rugtattak a szarvas után első sorban s a gázlón ők jöttek át először. Nemesi czimerükben ezért van ott a szarvasfej. Első keresztyén ősük 994-ben vette föl a keresztséget Szent István királylyal együtt s birtokállásuk s nemzetségi leszármazásuk hétszáz év óta kétségtelen okiratokkal igazolt.

Bőven ontották vérüket a nemzet minden nagy harczában. A török ellen, a német ellen s a hitujitás nagy küzdelmei közt mindig az elsők között voltak. Rákóczi fejedelem szabadságharcza nem egy Vaynak örökiti meg nevét a magyar nemzet történetében. A csendbiztos is hires kurucz hősnek, Vay Lászlónak dédősunokája.

A családnak egyik ága a 18-ik század közepén már bárói rangra emelkedett s a bárói ág egyik sarjadéka a 19-ik század első felében grófságot nyert. A csendbiztos ágazata megmaradt köznemesnek, de azért a vármegyék életében épp oly tekintélyes volt, mint a főrendü ágazat. Csak az ujabb kor gondolkozása tesz már köztük kölönbséget.

A csendbiztos már nagyon szerény vagyont örökölt s azt se tudta gyarapitani, sőt érintetlenül megtartani se. Már apja, öregapja s dédapja idején is sok testvér közt sokfelé háramlott az ősi vagyon, neki is – a mint tudom – sok testvérje volt, nem is nevelték szerény kenyérkereső foglalkozásra, valamelyes hivatalt el kellett fogadnia. Szabolcsvármegye kis-várdai járásának lett csendbiztosa 1870-ben. 1876 óta a tisza-löki székhely csendbiztosa. -208-

Gyöngéd és nemes felfogás uralkodott a vármegyék nemességében. Sok nagy és jeles család ivadékát elejtette a sors; a nemesség ugy vélekedett: az elejtettet neki föl kell karolnia. Kárhoztatták is, gunyolták is időnként ezt a felfogást. A közhivatalt csak arra érdemes férfinak kell adni. A közérdek meg nem engedheti a családi összebeszéléseket, a sógorság-komaság hatalmaskodását. Elmult a középkor s a törvénybeli és közjogi egyenlőség korszakában minden születési előjognak, minden személyválogatásnak meg kell szünni. Ez az uralkodó nézet ma már.

S igaza van. Egy szavam sincs ellene. A közélet porondján e nézet mellett harczoltam magam is egész életen át. Még a nagy perben is szükséges volt ez irányban küzdeni. Hisz e perben meg a vallási előjogok babonája hatalmaskodott, holott az előjogoknak az alkotmány szerint, régen meg kellett szünniök s én mindenféle születési, osztálybeli, vallási, meg uralkodói előjogoknak ellensége vagyok. De azért a magyar nemességnek a lelkekben élő hagyományaira kegyelettel gondolok s e hagyományok zománczaiban meglátom és elismerem azt, a mi bennük szép.

S bizony szép a nemzetért élő ősi családok elszegényedett ivadékairól – a mennyire lehet – gondoskodni.

Vay György csendbiztos a nagy perben rideg léleknek, nyers modoru pusztai embernek mutatkozott. Nem volt alkalmam vele közelebbről megismerkedni; – csak a nyilvános tárgyaláson folytatott beszédekből, vádlottak és tanuk rávonatkozó kijelentéseiből alkothattam róla -209- magamnak véleményt. E véleményben pedig sok van, a mi rá nézve nem kedvező.

A foglyokkal való durva bánásmód minden mívelt nemzetnél előfordul, pedig szigoru törvény tiltja mindenütt. A kinzó vallatás Magyarországon el van tiltva már 1790 óta. De nyomai itt is maradtak. A mit a természettudósok atavizmus néven ismernek: meg van az nemcsak a természeti, hanem az erkölcsi világban is. Évezredek szokása élettani változást idéz elő lassanként a szervezetben s e változás a törvényhozások külső parancsára nyomban meg nem szünik. Katonák, csendőrök, rendőrök agya és foglalkozása különösen alkalmas arra, hogy a nyilvánosság elől elzárt titkos vallatásnál gyakran a gyötréssel járó faggatás utálatos szokása fölelevenedjék.

A vallás, vallomás, vallatás különös értelmü szavak a magyar nyelvben. Minden szónak van története, – e szavaknak nagy történetük van.

Megvallani: e szó eredetileg s a nép felfogása szerint annyit jelent, mint megbirni, elbirni, kiállani. »Megvallja-e ez a szerszám azt a terhet?« »Megvallja-e ez az ember azt a munkát?« »Szégyent vall, kárt vall, becsületet vall.« Igy használja e szót a nép ezer változatban.

A »vallás« eredetileg azt jelentette: hitvallás, latinul: confessio, a hitnek minden kinzás, üldözés, erőltetés daczára is elszánt megtartása s magára vállalása.

A bevallás már birtokjogi műszó a magyarban. Azt jelenti, a mit a latin nyelvben: fassio. Ha valamely -210- nemes ember kénytelen volt birtokát eladni, a birtokot hiteles helyen a vevő részére bevallotta.

Ha a vádlott a biró előtt bűnét elismeri: azt mondják, megvallja, vagy bevallja bűnét. Ha el nem akarja ismerni, akkor vallatóra fogják, gyötrik, kinozzák, kényszeritik. Ez a vallatás.

A régi magyar törvényhozásban, de némely külföldiben is gyakran kétféle vallomás állott az itélőbiró előtt. Az egyik a vallatással kierőszakolt beismerés s a másik az a beismerés, melyet a vádlott kinzás nélkül önkéntesen tett. Ez utóbbit benevolens fassionak vagy még rövidebben benevolumnak nevezte a magyar törvénykezés.

Volt magyar neve is: »törödelmes vallomás.« De már ez a szó is: törödelmes, furcsa sejtelmet támaszt bennünk a szó történetére nézve. Ma a töredelmesség erkölcsi megbánást jelent; a dacznak megszünését, a léleknek megtörését jelenti, de eredetileg bizonyára azt jelentette, hogy a vádlott testben-lélekben összetörve állt a biróság elé s ugy beszélt, a hogy a közvádló, vagy a biró akarta, mit sem törődvén már azzal, mi történik már vele ezen túl.

Vay György csendbiztosban erős hajlam volt arra, hogy a keze közt levő vádlottal gorombán bánjék. Sok panaszt tettek ellene e miatt. Fegyelmi uton – számát se lehet tudni, mennyi eljárást folytattak ellene. Bűnvádi ügye is több volt, s több izben el is itélték a biróságok. A budapesti királyi tábla mint másodfoku biróság Rácz Imre és társai panaszára 1880. évi november -211- 9-én fél évi börtönre s hivatalvesztésre itélte, mely itéletet azonban a legfelsőbb biróság lényegesen enyhitett, 100 forint birságban s esetleg husz napi fogságban marasztalván őt. A nagy per folyama alatt is több fegyelmi és bűnvádi följelentés volt ellene. Egyik pandurja a nyilvános tárgyaláson egyenesen azzal vádolta, hogy a pandurok ruhapénzét is elköltötte s a legénységnek nem adta ki. Bűnpörei alatt Szent-Mihályon lakott s a községi előljáróság azt bizonyitotta, hogy teljesen vagyontalan.

Erőszakos természetét jól ismerte a vizsgálóbiró s alig lehet kételkedni, hogy éppen ez okból adta át neki vallatásra a tutajosokat. Ebben van némi mentsége a csendbiztosnak. Valamint abban is, hogy a társadalom izgatottsága miatt akkor sajtó, kormány, biróság és parlament csaknem mindent elnézett, a mi a zsidók ellen történt. A ki legjobban üldözte őket, bizonyos foku és természetü népszerüségre az tarthatott számot.

II.

(Csepkanics vallatása. – Kinjai. – Inkább meghal, mintsem hazudjék. – A reszkető Matej mindent bevall, a hogy kivánják. – Szabolcsi Miksa szerepe. – Hosszas vonakodás után Herskó is mindent vall.)

Julius 5-én tehát – mint érintettem – minden tutajost visszavittek Nyiregyházára, csak Csepkanicsot és Matejt hagyták Tisza-Lökön.

Csepkanicsot a vizsgálóbiró 5-én reggel átkisértette Tisza-Eszlárra. Mutassa meg azt a helyet, a hol Eszlár -212- és Tisza-Ladány közt junius 16-án a tutajosok kikötöttek. Megmutatta. A vizsgálóbiró megjegyezte, hogy e helyütt a Tisza medrét május 21-én halászokkal kikutatta s itt Solymosi Eszter holttestét nem találta.

Ezért bizony Csepkanicsot nem kellett oda vitetni. De ez volt az ürügy a tisza-löki kirándulásra.

Délre már Csepkanicsot megint visszakisérték Tisza-Lökre s ott Matej Ignáczczal együtt elzárták. Az elzárás egyelőre estig tartott.

Napközben az urak jól mulattak, a vádlottakat ki nem hallgathatták. A királyi alügyésznek ott volt a vadászkutyája is. Tisza-Löktől keletre, a várostól csak néhány kilométernyire jó vadászterület van a Hajnalos nevü pusztán. Odamentek ki vadászni s ott vadászgattak szürkületig.

A szolgabiró gyümölcsös kertjében volt egy üvegház. Ott volt Csepkanics és Matej elzárva. A szolgálattevő pandurok: Kazimir József és Róka Sándor. A tolmács szerepét Karanczai József fogházőr végezte.

A vizsgálóbiróság kiadta a parancsolatot, hogy Csepkanics és Matej vetkőzzenek le ingre-gatyára. Levetkőztek. Süveget, dolmányt, övet, bocskort leöltöttek s mezitláb és hajadon fővel maradtak.

Először Csepkanicsot vitték vallatóra a csendbiztos elé. A csendbiztossal együtt volt Karanczai, a ki tudott oroszul. De sokat tudott a tetemusztatás részleteiről is.

Ekkor még se Matej, se Herskó, se Smilovics nem beszélt erről egy szót se. Az urak se tudtak ekkor még a tutajosoktól egyebet, csak annyit, hogy Herskó, mikor tutajával Esseny alatt elhaladt, ott egy parton álló zsidóval néhány szót váltott s aztán azt tudták, hogy Herskó tutajai Tárkány alatt is, Eszlár alatt is kikötöttek. Ebből készült az a mese, hogy a tetemusztatásra Essenynél került össze a két zsidó, továbbá, hogy a holttestet Szent-Mártonnál s Tárkánynál kötötték a tutaj alá s végre, hogy azt Eszlár alatt öltöztették Solymosi Eszter ruhájába.

Mindezt Karanczai jól tudta, mert a csendbiztos intésére ezekről kérdezte a tutajosokat. De minderre Csepkanics nem tudott felelni.

A csendbiztos parancsára le kellett feküdnie a földre. Hanyatt feküdt. Két lábát a bokánál Kazimir pandur zsineggel összekötötte.

A tutajos el nem tudta gondolni, mit akarnak vele. Csak a csendbiztos rettenetes haragját látta s káromló és fenyegető szavait hallotta. Rémüldözött.

Kazimir kiment, egy reengrot szilvafáról levágott késével három vékony ágat, letisztitotta róla a falevelet s ment a szobába.

A talpverés keleti országokban egykor divatos volt. Magyarországon sohase volt szokásban. Ez tisza-löki találmány volt, de éppen csak a nagy perben alkalmazták.

Az ember talpa érzékeny, ha kiskorától kezdve lábbelit visel. A tutajos kiskorától kezdve, nyaranta mindig mezitláb jár, talpának bőre meg is vastagodik, meg is kérgesedik s ezért nagy fájdalmat bir el.

Két pálcza csakhamar foszlányokká töredezett. A szilvafaágban nincs nagy szivósság.

De azért a tutajos mégis nagy fájdalmakat szenvedett. Két kezét imádkozó helyzetbe összetette, ugy könyörgött, hogy ne bántsák.

– Ha édes anyámra tudnék valamit – ugymond – még arra is kimondanám, de én nem tudok semmit.

Kazimir a pandur el volt fáradva. Éjjel Nyiregyházáról kisérte a tutajosokat, délelőtt Eszláron volt, délután az urakat kellett vadászatra kisérnie; se nem aludt, se nem evett rendesen egész éjjel és egész nap. Bágyadt volt. A csendbiztos ugy vette észre, gyengén üti a tutajos lábát. -215-

Boszuság fogta el a pandurt is s a mekkorát csak tudott: akkorát ütött a pálczával a tutajosnak most már nem a lábára, hanem a fejére.

Ekkor lábairól levágták a köteleket, fölemelték s az asztalhoz vezették. A tutajos kifujta magát egy pillanatra.

A csendbiztos elővette a gyüszüt. Azt a gyüszüt, melynek sokkal durvább alakját a kinzó vallatás századaiban hüvelykszoritónak nevezték. Két vasszelet, melyet a kéznek hüvelyk- vagy mutatóujjára fektetnek alul és felül s egy vascsavarral összébb-összébb szoritanak. Az ujjak végein apróbb véredények közt az idegek sok finom szála végződik. A tapintás érzéke az ujjak végén a legélénkebb. A körömágy is tele van ideggel. A sértések itt igen fájdalmasak.

A gyüszü tilos szerszám. Alkalmazását keményen büntetik a biróságok. De ezelőtt negyedszázaddal még sok csendbiztos használta titkon. Azonban leginkább csak nagy gonosztevőknél, rablóknál, gyilkosoknál. A használás bebizonyitása nagyon nehéz s azért az elgyötört ember hiába panaszkodik. Használat után megkékül, megzöldül az ujj, de ez a szin gyorsan elmulik s az izomnak ellapulása is gyorsan szünik. Pandur, rendőr, csendbiztos pedig soha be nem vallja.

A gyüszüt a csendbiztos maga tette a tutajos ujjaira s a csavarral maga szoritotta össze a vaslemezeket. -216- Lassanként szoritotta. A fájdalom lassanként kezdődött s fokozódott, később élessé, czikázóvá, türhetetlenné lett s az ujjakról fölterjedt a karra is.

A csendbiztost dühbe hozta a tutajos ellenállása. Különben is nyers, hirtelen haragu, fellobbanó természetü volt. Komor arczával s rekedt hangjával s káromló szavaival riogatta a makacs embert. Sehogyse tudta megérteni, miért nem vall ez a tutajos. Hiszen nem zsidó. A zsidók neki se inge, se gallérja. Baja se támadhat nagy a tetemusztatás fölfedezéséből.

Azonban hiába káromkodott, hiába kékültek meg az ujjak a szoritó vas alatt, hiába magyarázgatott Karanczay: a tutajos nem tudott semmit.

Nem fiatal ember már a tutajos, közel volt már az ötvenedik életévéhez. Ugy emlékezem, ennél is idősebbnek látszott. Jó magas termetü, csontos szikár alak volt, becsületes, komoly, kissé szomorunak látszó arczczal. Ugy látszik, hideg vérrel tudta türni a szoritó vas fájdalmait. Vagy talán benne is feltámadt a halálos dacz. A mily elszántan törekedett a csendbiztos a sikerre: oly elszántan őrizte ő a maga igazságát.

E néhány szó nincs benne a jegyzőkönyvben. Ezt már Kazimir pandur többünk előtt a kihallgatás befejeztével beszélte a törvényszék lépcsőcsarnokában. Jegyzeteim közt igy találom.

Nagy szó ez. Az elszántságnak és a kétségbeesésnek szava. De a hős léleknek s a nyomoruságnak szava is. Ötven éves koru egészséges ember előtt a következő esztendőknek még nagy becsük van. Ha ugyan nem nyomorusággal volt teljes az elmult ötven év. Nem minden élet egyenlő értékü. De a korszerü felfogás szerint minden élet megér egy hazugságot s nagy kinoktól menekülni még hazugság árán is érdemes. De az orosz tutajos lelke nem korszerü, divatos kelméből volt szőve. Elnyühetetlen végi darócz kelme volt az a lélek.

Ez pedig nagy dolog volt. A vizsgálóbiróság esze szerint Csepkanics vette észre először a felbukkant holttestet, a mint sodorta azt a folyam árja. Ő látta meg lábait, ő adott róla hirt társainak, ő volt az utolsó tutaj kormánybirája, az ő tutaja közelében történt a felbukkanás: neki mindent kellene tudnia, ha csakugyan ugy csempészték az áltetemet.

A vizsgálóbiró szerint ugy csempészték. Csepkanicsnak tehát – törik-szakad, tanuvá kell lenni.

Utolsó szava nagy hatással volt a csendbiztosra is. A csavart megtágitotta s a gyüszüt levette az ujjáról. Belátta, hogy emberére akadt, a ki, ha agyonütik, se enged a rátukmált beszédnek. Tovább kinozni nem akarta.

A meggyötört ujjak gyorsan kezdtek kékülni és dagadozni. A csendbiztos azt parancsolta Kazimir pandurnak, huzogassa meg az ujjakat. A pandur meghuzogatta. -218-

Matej Ignáczra következett a sor. Ezt is levetkőztették, ennek is meg kellett oldania bocskorát is.

Kazimir pandurt is megejtette a hivatali vakbuzgalom. Mikor Matejhez ért, hogy ezt a csendbiztos elé vezesse, azt mondta neki.

– Te is megmondj ám mindent, mert különben te is ugy jársz, mint a másik tutajos. Az már ugy is megvallott mindent.

Matej fiatal férfi volt, ekkor csak 28 éves, erős, egészséges. De az ő lelke már más szövetből készült.

Félt, reszketett, mikor a pandur vezette a haragos nagy ur elé, a csendbiztos elé. Kezei annyira reszkettek, hogy a pandur a törvényszék előtt szemlélhetőleg is megmutatta, minő félelem nyomta meg e tutajos lelkét.

Nagy aggodással kérdezte a pandurtól, hogy mit mondott Csepkanics? Miket vallott? Ő nem hagyja magát kinozni, ő mindent megmond készséggel, de nem tudja, mit beszéljen.

No de ott volt Karanczai. Ez már tudta, miként történt a tetemusztatás. Matej nyomban kijelentette, hogy ő kész tanuskodni mindenre.

Kész is volt. Vallomására a jegyzőkönyvet julius 5-ről keltezi a vizsgálóbiró. De az 6-án fejeződött be, mert éjfél után, sőt hajnali 1 óra után ért véget. E jegyzőkönyvben van az áltetem usztatásának története először részletesen leirva.

Matejjel a csendbiztos nem is vesződött sokáig. A mikor ez készséggel nyilvánitá a vallomására: rögtön átadta Karanczainak és a vizsgálóbirónak. -219-

Mikor a jegyzőkönyv elkészült, ugy hajnali két óra felé az urak elküldték Kazimir pandurt a városba szilvapálinkáért és szarvas süteményért. A háziur aludt egész családjával és cselédségével, a boltból kellett az effélét beszerezni. Mire a pandur a szilvaszeszszel visszaérkezett, már készen volt a birói végzés is, a mely szerint Herskó Dávid tutajos sáfárt haladéktalanul ki kell kisérni a nyiregyházi börtönből Tisza-Lökre.

Hogy e szokatlan és törvénytelen intézkedés helyett miért nem inkább maga a vizsgálóbiróság ment Nyiregyházára, hivatali székhelyére Herskót kihallgatni: ennek oka egyszerü. Nyiregyházán nem volt alkalmas csendbiztos s nem volt a lakott házaktól messzefekvő szolgabirói kerti helyiség, a hol a vádlottat feltünés nélkül lehessen nyaggatni s a hol, ha kegyetlenül találják csiklandozni, jajgatását senki ne hallhassa.

Kazimir pandur késedelem nélkül ment Nyiregyházára szekéren. A törvényszéki elnököt nem találta otthon, de némi késedelemmel mégis megkapta Herskót s déli 12 órára kiért vele julius 6-án Tisza-Lökre.

Azt kapta utasitásul, hogy Herskót feltünés nélkül vigye, az emberek, a mennyire lehet, ne láthassák.

A pandurnak különös tiszte az engedelmesség. Zárt kocsit természetesen nem adtak neki, zsákba nem tehette a zsidót, mint a vásári malaczot s a nyitott fakószekéren még se volt szabad senkinek se meglátni Miként szállitotta ki tehát?

Lebegő ülést szerzett kocsijára, az ülés alatt van -220- egy kis szűk hely, valami jól termett macska meglehetős kényelemmel el is férne ott. Oda gyömöszölte be Herskót s keményen meghagyta neki, hogy se ne mozogjon, se ne jajgasson, se hangosan ne szuszogjon. Maga pedig puskásan, fegyveresen felült az ülésbe.

De nem is akadt volna ember, a ki elgondolhatta, vagy csak elképzelhette volna is, hogy a pandur alatt tutajos zsidó kuporog. Szegény Herskó, majd megfuladt, mire Tisza-Lökre értek.

A mi ezután történt, arról Kazimir pandur már semmit sem tud. Két éjjel már nem aludt, másfél nap óta rendesen nem evett s az éhségtől és fáradtságtól már majdnem eldült. Adtak neki egy forintot s egy napi szabadságot.

Bary József vizsgálóbiró, Vay György csendbiztos és Karanczai fogházőr világért se beszélték volna el a törvényszék előtt Herskó faggatásának történetét. Csak a vizsgálati iratok sovány adataira s Herskó szükszavu elbeszélésére vagyunk utalva.

Két jegyzőkönyvet vett föl az napon Herskóval a vizsgálóbiró. Az egyiket délután, a másikat este és éjjel. Az elsőben még semmit se tud Herskó, a másodikban pedig már Matejjel megegyező módon beszéli el a holttestcsempészetnek s az áltetem usztatásának részletes történetét.

Hogy a vallatás miként történt, arról Herskó több izben nyilatkozott. Első izben a szeklenczei előljáróság -221- előtt 1882. évi augusztus 22-én. Őt ugyanis, valamint Matejt és Csepkanicsot augusztus elején szabadlábra eresztették s ő is, mint társai, egyenesen hazament Szeklenczére. Mindennapi természetes dolog, hogy ott a rokonok és ismerősök százféle kérdést intéztek hozzá: miért tartott oly hosszu ideig a tutajos út, mi történt velük útközben, miként bukkantak a holttestre, miért fogták el őket, mi volt a vád ellenük, miért vállalta magára a holttest csempészését, az áltetem usztatását, miért keverte gyanuba a zsidókat? Herskó erre alig felelhetett mást, mint hogy gyötörték, kinozták, kényszeritették.

Alig hiszem, hogy saját akaratából panaszt emelt volna e miatt. Szegény ember, gyámoltalan zsidó, gyáva idegzet, agyonijesztgetett lélek: örült, hogy túl esett a bajon s hogy végre kiszabadult a birák, pandurok, csendbiztosok kezéből. Ha panaszt emel: ujra biróság elé kerül. Ujra idézgetik, huzzák-vonják, Poncziustól-Pilátusig kergetik, Nyiregyházára hajszolják s azután mi a haszna? Hogy zsidóüldöző korban rongyos tutajos zsidó miatt birónak, pandurnak hajaszála se görbül meg s ő elégtételt ugy se nyer: teljesen bizonyos. A mi pedig eddig történt, a mit eddig szenvedett, azt megváltoztatni ugy sem lehet.

Azonban volt körülöttünk akkor egy zsidó fiu, Szabolcsi Miksa nevü. Ha nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült, meglehetős -222- műveltségre tett szert s különösen nagy jártassága volt a zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel s faja és hitsorsosai iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden fájdalmát. Szerény hirlaptudósitó volt ekkor s e foglalkozásból élt. Később az »Egyenlőség« czimü hirlapnak lett tulajdonosa és szerkesztője. A fiatalember és fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltünésének rejtélyét ő fogja földeriteni s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e törekvésében a vakmerőségig s fáradtságot nem ismert. Rajongása, tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is belékergette. A vérvád hivei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak rá.

Ő augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklenczére, fölkereste Herskót s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy az áltetem-usztatást magára vállalta? Herskó felelete az volt, hogy őt és társait Tisza-Lökön kinozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, mig Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem birta, hogy a kinzás miatt emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál.

A szeklenczei községi előljáróság előtt tették meg a följelentést. A községi biró, egy hites előljáró s a jegyző vették föl erről augusztus 22-én a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tartalma nagyon általános. Előadja a három tutajos, hogy ők Nyiregyházán igazán vallottak, de azután Tisza-Lökön a csendbiztos veréssel ujabb s egészen más vallomásra birta őket. Megkötözték s -223- bottal és korbácscsal addig verték mindhármajukat, mig csak a csendbiztos kivánata szerint nem vallottak. Ily körülmények közt apjukra is rávallottak volna.

A máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája ujra kihallgatta őket szeptemberben s ekkor Herskó azt beszélte, hogy Vay György csendbiztos őt öklével fejbevágta, azután bottal végighuzott rajta, oldalba is döfte s másfél liter meleg vizet erőszakkal megitatott vele. Fájdalmában és rémületében igy vallott terhelőleg önmaga s a zsidók ellen.

Azt kérdezték tőle: miért nem mondta ezt el a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor tisza-löki hamis vallomását hitelesitette.

Azért nem – ugymond – mert vallomásának julius 30-án történt hitelesitése előtt, közvetlenül Bary vizsgálóbiró magához rendelte s azt igérte neki, hogy ha a törvényszék előtt változatlanul jóváhagyja terhelő vallomását s a tisza-löki dolgokról nem panaszkodik, akkor nyomban szabadlábra helyezi, ellenkező esetben pedig ottmarad az ő kezében – ki tudja meddig. S azután a törvényszéki ülésen, hol a hitelesités történt, jelen volt a vizsgálóbiró is s ő e miatt nem mert szabadon nyilatkozni.

1883-ik évi julius 3-án a nyilvános tárgyaláson beszélte el harmadizben a tisza-löki vallatás történetét.

Szaggatott előadásában az a lényeges, hogy ő Tisza-Lökön elszántan vonakodott a holttest átvételére és usztatására vonatkozó hamis vallomást megtenni, de -224- fenyegették s ijesztgették folytonosan s végül Matej Ignáczot szembeállitották vele, a ki a szemébe mondta az egész usztatási koholmányt. Ő Matej szemébe is határozottan tagadta ezt, de azután Matejt eltávolitották, őt pedig a csendbiztos ismételten kézzel fejbevágta s bottal is ütötte s botja végével ismételten oldalba lökte. Jelen volt e bántalmazásnál a vizsgálóbiró, a királyi alügyész s Karanczai fogházőr. A harmadik oldalba döféstől az alügyész mentette meg.

Akkor vizet itattak vele, rumos üvegből mintegy másfél liternyit. Még erre se akart vallani. Az asztalon zsineg volt. A csendbiztos azt kezébe vette s őt azzal rémitette, hogy megkötözik. Ő magánosan volt, védője, tanuja, bátoritója senkise volt, a megkötözéstől nagyon félt, benne voltak már a julius 6-ika és 7-ike közti éjszakában, egész nap nem evett, éhes volt, el volt gyötörve, mind teste, mind lelke elvesztette már az ellenállás képességét – elvégre magára vállalta mindazt, a mit Matej szemébe mondott.

Karanczai volt a tolmács. Azt beszélte magyarul, a mit akart. Ő maga magyarul nem beszél, csak oroszul és romlott német nyelven. A jegyzőkönyvet a vizsgálóbiró magyarul irta s azt előtte orosz nyelven föl nem olvasták.

Valóban furcsa is az a jegyzőkönyv. Más körülmények közt fegyelmi büntetés érte volna a miatt a vizsgálóbirót. -225-

A királyi ügyész például nem lehetett volna jelen a vádlott kihallgatásán. Itt jelen volt a faggatásánál, a kinzásánál s a vallatásnál.

A vizsgálóbiró maga nem vehet föl, maga nem irhat jegyzőkönyvet, hanem a törvény szerint jegyzőkönyvvezetőnek kell mellette e munkát végezni. Ez a tanuja, bizonysága, de ellenőre is a vizsgálóbirónak. A vizsgálóbiró, a mint ez mindennap előfordul, lehet elfogult, lehet szenvedélyes, boszus, elkeseredett, feledékeny: kell mellé a tanu, a kinek jelenléte higgadtságra s figyelemre birja észrevétlen is. S a jegyzőkönyvvezető egyuttal tanuja és bizonysága a vádlottnak.

Bary aljegyző nem törődött a törvénynyel. A törvény alakszerüségeire nem is gondolt az ő vérvádkereső vakbuzgalma.

A tolmács se irta alá a jegyzőkönyveket. Se Matejét, se Herskóét, s azután teljesen tudatlan és neveletlen fogházőrt nem is szabad tolmácsként alkalmazni. Hol van a biztositék, hogy ily ember teljes értelmi hüséggel adja elő mindazt, a mit a szintén műveletlen s agyonrémitett vádlott szaggatottan, töredékesen elbeszél vagy elnyöszörög.

De hát elvégre hajnal felé készen lett Herskó vallomása. S most már az ő személyében akadt zsidó is, ki a jegyzőkönyv szerint önként bevallotta a tetemusztatást, a vérvádnak s a zsidók bűnösségének nagy bizonyitékát. Sőt vallomása még ujabb két vagy esetleg több zsidót is sulyosan terhel! Smilovics Jankelt, a tutajost és Vider Mórt, a tokaji szatócsot s esetleg az -226- ismeretlen eszlári zsidó asszonyt, a ki Solymosi Eszter ruháját Tisza-Ladány alatt átadta.

A vizsgálóbiró felfogása szerint igy kellett annak lenni. Hiszen az csak természetes, hogy a valódi tettesek mindenfelé csak a zsidók lehettek, nem a keresztyén tutajosok.

Smilovics Jankel elfogatását s a tokaji szatócs kinyomozását el kellett rendelni azonnal. A kinyomozás gyorsan történt. Vider Mór szatócs már julius 7-én és Smilovics Jankel már két nap mulva, 9-én a vizsgálóbiró hatalmában volt.

A szatócsot nem nyaggatták. Nem is hagyott magára tukmálni semmit, még Matej szembemondása után se. Nála nem járt se Matej, se Herskó; – ő nála se pipát nem vásárolt, se 56 forintot el nem helyezett Matej; – ő soha se látta, hírből se ismerte egyiket se. Azért csak börtönben kellett ülnie sok ideig. Ugy emlékszem: vézna termetü, vértelen arczú, gyönge izomerejü fiatal zsidó ember volt. Szinte csodálkoztam, hogy a csendbiztosék vele semmi nyaggatási kisérletet nem tettek. Szinte ugy látszott, nem hagyta volna magát sokáig gyötörni, inkább vallott volna, mint a karikacsapás. -227-

III.

(Smilovics Jankel. – Az éjjeli vallatás. – Mi a rab éjszakája? – Smilovics vall. – Utóbb vallomását visszavonja. – A hullacsempészet meséjének keletkezése. – Smilovics lelkének mélységei. – Leonidás és Zrinyi más, mint Smilovics. – Szegény ember ne legyen hős.)

Smilovics Jankel egészen más egyéniség. Eredeti és különös lélek. A ledér és önző gondolkozásnak valóságos mintaképe. Ugy vallott maga ellen és a zsidók ellen, a hogy csak a vizsgálóbiró óhajtotta. Nem is kinozták egy pillanatig se. Könnyelmüen keverte az ügybe Fógel Amselt és Mendelovics Niszent, Grósz Mártont és Klein Ignáczot. Vallomását ugyan visszavonta s a törvényszék 1883-ik évi julius 2-iki tárgyalásán a visszavonást annyira, a mennyire indokolta is, de ha terhelő vallomását tőle független tárgyi körülmények hamisnak nem bizonyitották volna: egyetlen szavát se hitte volna el senki, mikor magát ártatlannak bizonyitá. Nem hittem volna neki magam se. Gondolkozásának sivársága oly kedvezőtlen hatással volt rám is.

Először, mint már emlitettem, Nyiregyházán hallgatták ki julius 9-én. Ez a vallomás igaz. Tutajútjának minden részletét üde emlékezőtehetséggel mondja el. Ekkor még a holttestről s annak usztatásáról nem tud semmit.

Ezután a hetedik napon, julius 15-én vesznek föl vele ujból jegyzőkönyvet. Ebben már regényiró képességével -228- beszéli el, miként találkozott a tetemszállitó két eszlári zsidóval s azután Herskóval s miként vette amazoktól s miként adta át emennek a holttestet.

Vajjon mi történt julius 9-ike és 15-ike közt? Nem kinozták. Ismételve határozottan mondja a nyilvános tárgyaláson, hogy őt nem kinozták, testét nem bántották, testi fájdalmat nem kellett szenvednie.

Miért vallott tehát másként? Miért nyilatkozott akként, hogy önmagát is oly sulyosan terhelje?

Azt mondja: faggatták és fenyegették. Fenyegették azzal, hogy beláthatatlan időkig marad a börtönben. Azután meg fölváltva kecsegtették és biztatták. Ha vall: néhány nap mulva, egy-két hét mulva szabadon eresztik s többé nem lesz bántódása.

Hat napon át folyt makacs lelkének puhitása. Elég-e hat nap arra, hogy a gyötört lélek önmaga ellen s más ártatlan emberek ellen forduljon?

A vizsgálóbiró cselekedte ama hat napon át a szünetlen faggatás dolgát. Azt mondja Smilovics: részint magához rendelte, részint hozzáment a tömlöczbe a vizsgálóbiró talán ötvenszer is. Fölzaklatta nem egyszer éjnek-éjszakáján is. Egyik szavával rémitgette, másik szavával kecsegtette. Ezt cselekedték kétségtelenül társai is: rabok, fogházőrök. Önkényt, szokásból, vagy kitanitva cselekedtek: mindegy. A régi tömlöczök állandó gyakorlata ez.

Különös dolog ez. Nyiregyházán és Tisza-Lökön -229- sokszor és sok emberrel megtette ezt a vizsgálóbiró és a csendbiztos. A kis Sarf Móriczot is éjjel birták rá Nagyfaluban a vallomásra. Csepkanicsot, Herskót. Matejt, Grószt és Kleint és Fogelt is éjjel abajgatták.

Nem Bary aljegyző találta ki az éjjeli munkát. Furfangos vizsgálóbirák már előtte is gyakran vélekedtek ugy, hogy sikeres munka, gyors és remek vallatás biztosabb éjjel, mint nappal. Ha nagy büntettről s valódi gonosztevőről volt szó: az emberek nem ütköznek meg az éjjeli vallatáson. Sőt megdicsérik a vizsgálóbiró erélyét, buzgóságát, szerencsés kezét. Derék biró. Még az éjszakát is munkában tölti. A vádlottat senki se sajnálja. Ki szánakozik a nagy gonosztévőn?

De hátha ártatlan ember az, a kit éjszaka faggatnak? Hátha ártatlan ember lelkét töri meg az éjszakánkint való zaklatás?

Az éjszaka alvásra való. Leszáll a nap, megszünik a világosság, ránk borul a sötétség, eláll a zaj, csöndesség uralkodik, szemünk-fülünk nem akad munkára s nem ad munkát az agynak. De az agy is elfáradt a napi munkában. Sok vért kellett neki gondolattá feldolgoznia. Áhitja a pihenést ő is és áhitja a testnek minden része. Az élethez tartozik az alvás. Az élő világ minden alkata nyugodni akar. A növény, az állat, az ember, az érzések, a gondolatok egyaránt. S a rabnak kétszeres szüksége van rá. Kivált ha a rab ártatlannak érzi magát. Hiszen -230- egész nap szakadatlan tünődések, kinzó aggodalmak gyötrik lelkét. Mikor szabadul? Mikor lesz megint ép a becsület, teljes a szabadság s virágzó a vagyon? Mikor látja ismét a szeretteit? S azután a rémképek! A gyerek sir, az asszony beteg, az agg és tehetetlen szülők éheznek és fáznak!

Bizony a rabnak éjszakán át szükséges az alvás. Mig alszik: lelke is pihen, szenvedése is. De joga is van hozzá. Hiszen még élő ember. S kivált ha csak vizsgálati fogoly. Még nem tiporta el a törvény. Még szabad is lehet. S ha ártatlan: szentül hiszi, hogy szabad lesz. Nem szabad tőle az álmot elrabolni.

Azonban rátör a vizsgálóbiró. Rátör első álmában esti tíz vagy tizenegy órakor vagy az éjfélnek perczeiben. S ujra kezdi s minden éjjel ujra kezdi a vallatást.

Smilovics azt mondja: ötvenszer is faggatta Bary aljegyző. Talán nincs igaza. Ez a szám magasnak látszik. De hogy sokszor rányomakodott: bizonyos. E miatt a koldus zsidó Volner a törvényszék előtt is előállott e panaszszal. Utóbb a királyi alügyész Egressi Nagy László is összeveszett e miatt a vizsgálóbiróval. A börtönök felügyelete a királyi ügyészség dolga. Ő felelős a törvény szerint a börtönrend fentartásáért. De Bary aljegyző ezzel nem törődött. Keresztül-kasul járt éjjel-nappal a börtönön, rendelkezett foglyokkal és börtönőrökkel s utóbb is megbontott minden rendet. A királyi alügyész nem türhette tovább. Viszály tört ki köztük. A királyi alügyész hirlapokban a nyilvánosság elé hozta az ügyet. A vége az lett, hogy az alügyészt elmozditották onnan -231- s az ügyet kivették a kezéből. A vizsgálóbiró maradt győzedelmes.

Smilovics mindaddig ellenállott, mig Herskót szemébe nem állitotta. Herskó huzódozva ugyan, de szemébe mondta Smilovicsnak, hogy ő adta át a holttestet s ő adott pénzt is annak usztatására.

Smilovicsot »vörös zsidó«-nak nevezték. Vörös volt haja, bajusza, szakála s vörös szeplővel tele az arcza. A vörös embert némi előitélet kiséri Magyarországon. Talán másutt is. Furfangosnak vagy fondorkodónak, vagy rossz embernek tartják a vörös embert. A zsidóság a nagy per idején pokolra kivánta a vörös zsidót. Véletlenül Sarf Móricz is vöröshaju volt kissé.

De azért Smilovics mégis fékezhetetlen dühre gerjedt s mégis szemközt köpte Herskót, mikor ez a holttestusztatás regényes meséjét szemébe mondta.

Hanem a düh gyorsan lelohadt. Helyet engedett a ravasz megfontolásnak. Ezután már sikeres lett a vizsgálóbiró riasztgatása és kecsegtetése. Beszélt Smilovics, mint a gép, ha meginditják. Többet tudott ezentul, mint Matej és Herskó összevéve.

Nyomban vitték Eszlárra és Tisza-Lökre. Megjáratták vele a két község közötti utat sokszor. Meg kellett mutatni: ki az a két eszlári zsidó, a kitől ő Tisza-Szentmártonnál átvette a holttestet. Ujabb és ujabb részleteket kellett elbeszélnie. Julius 18-án már Tisza-Lökön vett fel vele a vizsgálóbiró jegyzőkönyvet. Ebben nagy elmére mutató találékonysággal rajzolja meg az -232- áltetem csempészetének mesterei képét. Ebben már Fogel Amselt és Mendelovics Niszent is belerántotta az usztatás történetébe.

Valósággal nem is volt Smilovics ostoba ember. A vizsgálati fogság alatt tökéletesen megtanult magyarul beszélni, a mi nem mindennapi dolog. De elmességét a nyilvános tárgyaláson még jobban be tudta bizonyitani.

Ezután három hónapon keresztül nem zaklatták. Ő se panaszkodott, de a vizsgálati iratok közt sincs semmi nyoma. Csak október 19-én hallgatta ki ujra a vizsgálóbiró s ekkor is változatlanul megmaradt hamis vallomása mellett.

Sajátságos. Ekkor már maga is szentül hitte a holttestusztatás megtörténtét. Azt ugyan tudta, hogy a mit erről beszélt: mindaz valótlan, de a mit erről mások beszéltek, azt hitte. E hitében irta Rózenberg Hermanhoz szeptember 17-én azt a levelet, a melyről már korábban megemlékeztem.

Később nagy tusakodás támadt lelkében. Százszor meg százszor kérdezte magától: vajjon miért is kellett neki ezt a hamis vallomást tennie?

Jól van. Ezért érdemes volt megtennie. Okos ember csak nem kinoztatja magát, ha azt puszta beszéddel, ha mindjárt hazugsággal is elkerülheti. Most már azonban nem kell félnie a kinzatástól. Novemberben, deczemberben a védők is beleavatkoztak már a vizsgálat vezetésébe. Értesült a börtönben valamikép arról, hogy én november 12-én nagy előterjesztést nyujtottam -233- be a törvényszékhez, a melyben a vizsgálóbiróság eddigi téves és hibás működése kegyetlenül szét van zilálva. Érezték valahogy az összes foglyok, hogy Bary aljegyző korlátlan hatalmának most már vége s hogy Tisza-Lökre kirándulni, nappal a Hajnalosi pusztán vadászgatni, éjszakánként a csendbiztos segélyével a vádlottakat nyaggatni ezentul nem lehet. Nem kellett most már a kinzatástól tartani.

Ámde ő nemcsak félelemből vallott hamisan. Hanem azért is és leginkább azért, mert a vizsgálóbiró nyomatékosan megigérte neki és sokszor megigérte, hogy mihelyt vall, nyomban szabadon bocsátja.

Elmult az 1882-ik esztendő. Ő julius 7-ike óta rab. Olyan rab, mint a többi, a ki szilárdan megmaradt az igazság mellett. Mit ér akkor a hamis vallomás, ha az embert még szabadon se eresztik miatta?

Végre megszünt lelkének tusakodása. Elhatározásra jutott. Neki jóvá kell tennie, a mit eddig önmaga ellen vétett. Elvégre elég volt a börtönben fél évig sinylődnie. 1883. évi január 11-én jelentkezett a királyi ügyészségnél és kérte ujból való kihallgatását. Elrendelték. Ekkor aztán elmondta, hogy mind julius 15-iki, mind julius 18-iki vallomása hamis. Nyiregyházán rémitették és kecsegtették, Tisza-Lökön disznóólba zárták, azért vallott. Egyuttal hivatkozott alkalmas tanukra, hogy ő junius 11-én át se adhatta a holttestet Tisza-Szentmártonnál -234- és Tárkánynál s Herskóval, Grószszal és Kleinnal akkor és ott nem is találkozhatott, mert ő ezen az egész napon át Tisza-Kerecsenyben volt, Benczi nevü korcsmárosnál étkezett; tudja ezt a korcsmáros felesége, fia s leánya is s tudják Veintag Ignácz őrladányi és Vein Samu gergelyi lakosok, a kikkel tanácskozott, tárgyalt, társalgott egész nap. Tisza-Kerecseny pedig Tárkánytól jó 35 kilométernyire van s ő nem madár, hogy oda-vissza röpülgessen.

Képzelhető az elámulás, mely e vallomásra meglepte a vérvádhivő és tettes-kutató urakat. Hiszen ha Smilovics most igazán beszél: akkor Matej és Herskó egész holttestusztatási meséje szemen szedett hazudozás. Akkor a csonkafűzesi szakértők munkája is tévedés, tudatlanság és ámitás. Akkor összedül az eddigi vizsgálat minden mesterkélt eredménye s akkor Szakolczai Julcsa beszéde szentirás és szegény Solymosi Eszternek nem ontotta vérét senki.

Csakhogy én előttem most már az lett fontossá a nyilvános tárgyaláson: miféle munkát végzett Smilovics lelke, a mikor arra a leleményes és részletes vallomásra szánta el magát, a mely most már hamisnak bizonyult?

Mert vallomása nem pusztán betanitott vallomás volt. Nem is csupán a hozzá intézett kérdésekből állitotta össze a koholt történetet.

Az egész usztatási mesét a vizsgálóbiró titkos tanácsa -235- költötte. Volt néhány szilárd pont, a mely körül a mesét meg lehetett szőni.

A szakértő orvosok azt mondták, hogy a csonkafűzesi holttest nem Solymosi Eszter. A ki ezt elhitte: akár bárgyu, akár okos észszel, ebből csak azt következtethette, hogy a holttest tehát valamely idegen nőszemélyé.

Ámde a holttesten kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Minthogy ez a ruha önmagától a holttestre rá nem mászott: valakinek a holttestet föl kellett öltöztetni.

Bizonyosan a zsidók adták neki. Még pedig az eszlári zsidók. Hiszen a vérvád szerint ők emésztették el Esztert, tehát a ruha csak az ő kezükbe kerülhetett.

Most az a kérdés merült föl: honnan került az idegen nőszemély holtteste?

Eszlárról és környékéről senki se hiányzott, tehát más vidékről kellett azt megszerezni és odaszállitani.

Hogy ki szállitotta oda: az kétségtelen. A tutajosok szállitották oda, mert az ő tutajuk mellett találták. Bizonyára kellett zsidónak lenni a tutajokon, mert keresztyénre és ostoba tutajosokra ily nagy és titkos dolgot a zsidók nem bizhattak.

Ennyiből állott a csonkafűzesi és eszlári halottszemle után a gondosan kikoholt mese. Tovább fejleszteni a mesét egyelőre nem lehetett, mert csak ennyire volt elegendő támaszték. Be kellett várni, hogy a tutajosok közt lesz-e zsidó? -236-

A tutajosok oroszul beszéltek, de az urak nem tudtak oroszul. Kellett teljesen megbizható s tőlük teljesen függő ember, a ki tolmács legyen. Ilyet találtak Karanczai József fogházőr személyében s azért ez időtől, a tutajosok kézrekeritésétől kezdve a fogházőr mindig az urak körül volt. Ő volt a tolmács, a tanu, a vallató és kinzó segéd, a foglyok kisérője, időnként még a pandurok parancsnoka is. Ő vele közölték az egész összeszőtt font mesét.

Csepkanicscsal nem boldogultak. Ez a tutajos minden gyötrésnek ellenállt s megtörni nem tudott.

De Matej már más ember volt. Ő már akkor is megrémült, a mikor még kis ujjal sem nyultak hozzá. Kész volt vallani mindent. Csak azt nem tudta, mit valljon. Ámde jól tudta ezt Karanczai. Ennek kérdéseit, oktatásait, egész elbeszélését mohón szivta magába Matej, hogy azután a tutajút részleteivel kiegészitve, körülményesen elmondhassa a vizsgálóbiró előtt.

A mesébe bele lehetett volna illeszteni, hogy a holttestet Bustyaházától, vagy Máramaros Szigettől, vagy Mező-Váritól usztatták Herskó és a tutajosok. Ám a titkos tanácsnak száz oka volt arra, hogy ezt meg ne kisértse.

A tutajok elindulási szinhelye Bustyaháza volt. Matej csak olyan mesét mondhatott, a mely Bustyaházánál kezdődik. Ámde itt még kicsiny a Tisza, a tutajok összerovását csak itt kezdték, itt száz meg száz ember -237- jár éjjel-nappal a parton is, a vizen is. Lehetetlen elképzelni, hogy ha itt holttestet csempésznek: valaki azt észre ne vegye. S aztán éppen nem volt arra semmi támaszték, hogy akár Herskó, akár más, miként vitték volna oda Máramaros-Szigetről a holttestet.

A titkos tanács fejében sokáig mozgott Máramaros-Sziget. Ez nagyobb város, itt sok zsidó lakik, itt már gazdag zsidók is vannak, gazdag zsidók nélkül pedig holttest szerzése és szállitása meg nem történhetett. Ehhez pénz kellett. Szegény napszámos zsidó ilyesmire nem is gondolhatott önmagától.

Julius hónapban névtelen levél érkezett Máramaros-Szigetről a nyiregyházi törvényszék elnökéhez, melyben az iró elmondja, hogy öreg Vájzer nevü szigeti zsidónak volt egy szolgálója, a ki megbetegedett, kórházba került s ott meg is halt. A szigeti rabbi és Káhán Kálmán szigeti gazdag zsidó tervezte ki az áltetem csempészését. Az elhalt szolgáló holttestét alkalmazták erre a czélra. Káhán adta a pénzt az usztatáshoz Smilovicsnak.

Ezt a levelet az elnök átadta természetesen a vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit tud és akar.

A levél alapján való intézkedésre azonban nem került sor. Talán utóbb azt is megértjük: miért nem.

Ez a kérdés nincs földeritve. Valami könnyen nem is lehetett volna. De nekem ez a levél sok tünődést okozott. -238-

Megnéztem jól, a papirosnak, tintának vagy kézirásnak mását nem találnám-e meg a nyiregyházi, tiszalöki vagy eszlári papirosok, tinták, vagy kézirások között. Tele voltam utóbb már gyanuval magam is. A levelet nem valami képzelődő máramaros-szigeti ember ötletének tartottam. Ki tudná azt Máramaros Szigeten, hogy Smilovics holttestet szállitott, holott teljesen bizonyos, hogy holttestet se ő, se más nem szállitott.

A névtelen levél betüiben s tintájában Karanczai József fogházőr kezeirását véltem fölismerni. Természetesen csalódhattam is. Hiszen Karanczaitól egyéb irást, mint neve aláirását nem is láttam. Az ő nevében csak 12 betü van, ebből is kettő nagybetü, a vezeték- és keresztnév kezdő betüje. Tehát csak 10 betü vonásait hasonlithattam össze, holott a magyar nyelv 28 betüvel irja szavait. Nem is szóltam róla a biróság előtt. Nem is volt rá okom valami nagy, mert a rabbi ellen és Káhán ellen ugy se inditották meg a vizsgálatot.

A titkos tanács Mező-Várit is kihagyta a holttestszállitás meséjéből. Itt sokáig időztek a szeklenczei tutajosok, de itt is száz meg száz ember zsibong éjjel-nappal a parton s a tutajokon. Ez nagy tutajrakodó hely. Zsidó is nagy számban tanyázik itt. Ügynökök, sáfárok, tüzifa- és épületfatulajdonosok, kocsmárosok, boltosok, pálinkamérők. Nagyon nehéz lett volna ezek közül egy vagy két zsidót kiszemelni, a kivel Herskót a holttest kérdésében összekapcsolhatták volna. Erre a titkos tanács nem vállalkozott.

Valami ezután következő kikötőt kellett kiválasztani. -239- Az volt a kérdés: hol találkozott Herskó másik zsidóval?

A szeklenczei tutajosok vallomásából kiderült, hogy a mikor junius 7-én Tisza-Kerecseny alatt elvonultak, a parton Smilovics Jankel állott s ez zsidó-német nyelven néhány szót váltott Herskóval. Jó messziről történt a szóváltás, mert Herskó a Tisza közepén vonult lefelé, Smilovics pedig a szárazon volt.

Smilovics személyében meglett tehát az a zsidó, a ki a holttestet átadhatta. E körülmény megint olyan támaszték volt, a mely körül a titkos tanács Karanczai segélyével tovább szőhette, tovább fejleszthette a tetemusztatás tündérmeséjét. Smilovics, a furfangos »vörös zsidó« is alkalmas volt erre egy ideig.

Csakhogy Smilovics nem csak annyit mondott, a mennyit a titkos tanács kigondolhatott, hanem annál sokkal többet. Kinek juthatott volna eszébe például az eszenyi és tisza-szent-mártoni kirándulás Kesztenbaum Gimplihez és Rubenstein Májerhez? Kinek lehetett volna sejtelme is Fogel Amselről és Mendelovics Niszenről?

Igaz, hogy Smilovicsnak, ha már magára vállalta Karanczai segitségével Herskó beszéde után a holttestet, arra is meg kellett felelnie, hol vette hát ő azt a holttestet? Ám az eszlári sugdosások után rámutatott Grószra és Kleinra; ime ezek hozták. De annál kevésbbé kellett neki Fogelt és Mendelovicsot mégis berántani a hinárba.

Azért gerjesztette fel kiváncsiságomat, vajjon minő utakon járt az ő lelke, a mikor hamis vallomását megcsinálta?

Nyilatkozatai, melyeket a julius 2-iki nyilvános tárgyaláson tett, bevilágitanak lelke mélységébe. A törvényszéki elnök, a közvádló királyi főügyészi helyettes, én és védőtársaim intéztünk hozzá kérdéseket.

– Kénytelen voltam vallani, mert féltem, hogy a csendbiztos elé visznek s megkinoznak, a mint láttam, hogy Fogelt kinozzák.

– Engem nem kinoztak. Hiszen épen azért fecsegtem össze mindent, hogy ne kinozzanak.

– Agyon hagyjam magam ütni? Édes apám husz év előtt meghalt már, de azért arra is rámondtam volna a tetemusztatást. Mert én ugyan szegény ember vagyok, de azért élni akarok a világon.

Annyit csak tud, hogy a törvény a kinzást, botozást, testi fenyitést szigoruan tiltja.

– Törődnek is azzal az urak, meg a pandurok. Hát Fogelt miért kinozták? Az én törvényem se különb, mint a Fogelé.

Miként ijedhetett meg a puszta fenyegetésre? Azután mi sulya van a fenyegetésnek, ha kis ujjal sem nyultak hozzá?

– Éjszakánként járt be hozzám a vizsgálóbiró. Volt nálam ötvenszer is, mindig fenyegetett. Tisza-Lökön -241- mögöttem állt a csendbiztos és három pandur. Ha ott nem lettek volna, én is másként beszéltem volna. Egyszer bezártak a disznóólba. Hát ez talán jó mulatság? Azután itt ülni a tömlöczben esztendeig. Hát ez nem kinzás? Nem fenyegetés?

Miért nem jelentkezett a törvényszéknél mindjárt s miért nem tett panaszt? Majd segitett volna a törvényszék!

– Mit tud a buta ember? Mit tud az olyan paraszt, mint én vagyok? Nem vagyok én tanult ember. Ha nyolcz vagy tíz iskolát végeztem volna, majd én is másként beszéltem volna. Az oláhnak meg tudtam mondani; ezt a szeget ide vagy amoda verd be, de egyebet mondani nem tudok. Mit tanultam én az életben? A tutajkormányt vezetni. Ha malomnak megy neki a tutaj, onnan azt eltaszitani. Hajszra vagy csáléra tartani. Ha nagy a szél: kikötni s ott lefeküdni. Jól enni, inni és aludni!

– Valakire rá kellett fognom. Véletlen volt az egész. Ép ugy ráfoghattam volna másik két eszlári zsidóra!

Hát Fogelt és Mendelovicsot miként keverhette bele az ügybe. Tudta, hogy elfogják őket is. Ez lelkiismeretlenség.

– Láttam, hogy bajban vagyok. Olyan embereket választottam ki, a kikről tudtam, hogy igazolni tudják magukat s akkor én is megszabadulok. Mendelovics sógorom volt. -242-

– Másért se nagyobb kár, mint értem. Szenvedjen más is, ha nekem ártatlanul szenvednem kell.

Látta Fogelt, mikor a vizsgálóbiró szakálánál fogva huzta állát fölfelé s azután, mikor őt kituszkolták, hallotta jajgatását. Nem esett meg a szive?

Hiven idéztem szavait a jegyzőkönyvből. Csak a szétszórt mondatok egy részét hoztam össze csoportonként. Igy beszélt – álmélkodásunkra!

Hazudni komoly ügyben nem szabad. Ha kinozzák, ha kerékbe törik, ha kegyetlen halállal pusztitják el, ha börtön fenekén kell elrothadnia, ha szép s nemes vidámságu élet vár rá s e helyett a poklok gyötrelmei töltik meg minden nappalát s minden éjszakáját: hazudni akkor se szabad.

Ez az igazi erkölcs. Ezt tanitja a vallás. Ezt csöpögtetik szivébe gyermekségétől kezdve. Az igaz erkölcs magasságába kell felnőni az emberi léleknek. Ha oda nem nő fel: akkor állat marad. Ne hivatkozzék Jézusra az, a ki megszegi a törvényt. De ne hivatkozzék Mózesre se. Szakadjon el Istentől s minden szentjeitől. Szakadjon el még a jó lélektől is. Mindent el kell türni és szenvedni az igazságért, mint a hogy a hősök, a szentek, a vértanuk, a hitvallók, Izrael igaz fiai s az elmult korszakok dicsőséges alakjai eltürtek, elszenvedtek.

Erre oktatnak a tudósok és a bölcsek, a szentirások -243- és a fényes példák s a művészet nagy alkotásai: költemények, festett képek és faragott kövek és hősi dalok.

Te vörös zsidó, te Smilovics, te megszegted a törvényt s megrontottad az igazságot. Hamis szavakat ejtettél ki szádon, nyelved álnok munkát végezett s ártalmas meséiddel keserves bajba keverted Grószt és Kleint, Fogelt és Mendelovicsot. S mindezt megcselekedted azért, mert féltetted a bőrödet. Gyarló elméddel ugy okoskodtál, hogy inkább másokat kinozzanak, semmint téged kinozzanak. Példát vehettél volna Svarcz Salamon metsző esetéből. Te erős, egészséges férfi voltál, ez a metsző pedig ösztövér, kiéhezett, inarogyott, erejefogyott szánalmas alak. S ez mégis keserü elszántsággal odaállott a biró elé, mondván: én öltem meg az eltünt lánykát, én dobtom tetemét a Tisza vizébe, engem akaszszatok fel, fajomat és felekezetemet ne bántsátok! De te vörös szakálu Smilovics, te jobban szeretted a te hitvány életedet s testi épséged nyomorult kényelmét, semmint az igazságot s a magasztos önfeláldozás hősi erényét.

Bizony csak állat az ember nagyrészben s nem csupán csak istennek szentje. Az állat pedig menekül a bajtól és fájdalomtól, a hogy’ csak tud. Mit érne az a világnak, ha egy nyomoruságos tutajosban is halálra kész hősi lélek laknék? Neki az evezőt kell huzni s a kormányrudat tartani, nem pedig a thermopiléi szorost védelmezni, vagy Szigetváránál Szolimán világverő török szultánnak utját állani. Azt az evezőt pedig mindennap kell huzni, mert különben másnap már nincs kenyere -244- se neki, se éhező porontyainak. Könnyü Leonidásnak hőssé válni, a ki király volt s a kinek országa volt. És Zrinyi Miklósnak is könnyü, a ki zászlós úr volt s a kinek tizenhat vára és uradalma s nagy hadserege volt! Siró asszony, éhező gyerek tőlük nem kért száraz falatot mindennap. S aztán nekik nem is kellett Thermopilét és Szigetvárát évről-évre mindennap védelmezni. Egy napon és egy halállal levetettek magukról minden gondot s egészen elvégezték munkájukat, holott a nyavalyás tutajosnak kora tavasztól késő őszig mindig huzni kell az evezőt, mert neki meg az a dolga. S a hősök után megmaradt az ország is, a tizenhat uradalom is. De mi marad a tutajos után? Zsiros kalap, elnyütt szürdolmány, foszladozó bocskor. Ezek miatt nem érdemes hőssé lenni. S a hellének hős királyának s a magyarok hős vezérének nevét ajkukra vették a történetirók és a lantosok, elzengték s örökké zengik dicsőségöket minden nemzetnek s minden korszaknak számára az idők végeig. De ki törődik a rongyos tutajossal, ha még olyan nagy hős lenne is, mint amazok? Holttestét gödörbe rugják; gödrét földdel befödik; a földet tavaszra ellepi a fű; a füvet juh, kecske, disznó lerágja s azzal vége az életnek, a névnek és emlékezetnek örökké.

Ezt a kérdést veti föl önmaga előtt vörös Smilovics. De meg is felel rá e szavakkal: -245-

Hejh, te tutajos, – a te lelked tökéletessége még csak akkora, a mekkora tíz ezer év előtt volt a te ősödé, a vademberé. De mégis akkora, a mekkora majd csak néhány száz év mulva lesz unokádé, az agyon művelt és éheztetett emberiségé. A messze multnak s a közel jövendőnek vagy te igazi mintaembere. Önző és okos. A ki semmi mással nem törődik, csak önmagával. Megvetésre méltó, de azért igazságát elvitatni nem lehet. Talán jobb még, de semmi esetre se rosszabb, mint azok az urak, birák, csendbiztosok és pandurok, a kik őt a disznóólba zárták s a kikről a világ azt tartja, hogy ők az igazságot szolgáltatják ki.

IV.

(Mendelovics Niszen könnyü szerrel igazolja magát. – Fogel Amsel és tanui. – Vallatása. – A tyukól. – Az egyiptomi harmadik és negyedik csapás. – Fogel inkább meghal, semmint vallomást tegyen. – A pandur lova előtt. – A sötét börtön.)

De mi történt hát Fogellel és Mendelovicscsal, a kiknek történetét eddig még el nem beszéltük?

Vajnági lakos, 44 éves életkoru zsidó. Van neje és négy gyermeke. Tutajos sáfár. Eddig még nem állott törvény előtt. Erkölcsi bizonyitványa jó.

Közvetlen tanu nem terhelte őt, még hamis tanu se. Csak Smilovics ejtett ki száján annyit, hogy Fogel Amsel emlitette neki, hogy Mendelovics is tudott a -246- holttestszállitásról. Ezt julius 18-án mondta Smilovics s a vizsgálóbiró nyomban elrendelte Mendelovics elfogatását. Másnap julius 19-ikén már elfogták és Nyiregyházára kisérték, julius 20-án pedig már kivitték Tisza-Eszlárra s ott vallatóra fogták.

Bustyaházáról május 19-én indult el. Tehát oly időben, a mikor még a vérvád vizsgálatát a rendes biróság meg se inditotta, a mikor még se zsidó, se biró nem is álmodhatott arról, hogy esetleg áltetem csempészetére és usztatására is rákerülhet a sor. Junius 28-án ért tutajaival Szegedre. Oda kellett az épületfa. Utközben látta Fogelt Mező-Várban junius 5-én vagy 6-án. Fogelt különben már 7–8 éve óta ismeri.

Házkutatás tartottak nála. Nem találtak nála semmi gyanus dolgot. De 40 forintnyi készpénzt találtak. Bary aljegyző ezt gyanusnak vélte. Ám e pénz kérdését tisztába hozta. Haas fakereskedő könyvvezetője, Grünfeld adott neki a tutajszállitási vállalat árában kialkudott dijként 300 forintot. Ebből 260 forintot kifizetett a tutajosoknak, 40 forint pedig megmaradt saját dijaként.

Nem kinozták. Sokáig nem is faggatták. Minden állitása igaznak bizonyult. A tetemsikkasztás koholói szerint se lehetett még szó Mező-Váriban junius 5-én vagy 6-án a holttestről. Ez idő után pedig ő nem találkozhatott se a szeklenczei tutajosokkal, a kiket Herskó vezetett, se Smilovics tutajaival. Ezek mind később -247- indultak s több napi viziuttal jártak utána s őt el nem érhették, mert ő állandóan saját tutajain tartózkodott.

Ostobaságnak bizonyult az a birói cselekmény, a mely szerint elfogták, hurczolták, előzetes vizsgálati fogságba helyezték. Törvényesen még meg se lehetett idézni a nyilvános tárgyalásra. Nem is idézték meg.

Ez Fejéregyházán lakott Máramaros-Sziget mellett. Már idősebb ember, 50 éves, zsidó, van neje s hat gyermeke. Ez is tutajos sáfár s ez év tavaszán Haas Miksa máramaros-szigeti fakereskedő tutajait szállitotta ő is.

Julius 18-án, rendelték el letartóztatását, 19-én Nyiregyházára kisérték s másnap őt is, mint Mendelovicsot Eszlárra vitték s 20-án vettek föl vele először jegyzőkönyvet.

Elmondta, hogy május 30-án indult el tutajaival Máramaros-Szigetről s 6 kötésen 24 emberrel julius 6-án ért Szolnokra.

Junius 12-én, hétfőn érkezett Eszenybe s ott vesztegelt 23-ig. Ez idő alatt valamelyik napon ment el Smilovics Eszeny alatt a Tiszán s ő váltott is vele néhány szót. Határozottan visszaemlékezve, ez 18-án vasárnapon történt. Ő parton állott, Smilovics a nagy vizen ment lefelé. Smilovicsot tiz év óta ismeri. Odakiáltott hozzá a partról:

Ez igaz is. Meg nem terhelt tutajjal s elég emberrel az áradó nagy vizen is biztosan lehet menni. Zátonytól, malomba vagy partba, vagy sarkantyuba ütközéstől meg lehet a tutajt menteni.

Fogel és tanui tisztába hozták a tutajok egész utirendjét. Junius 4-től 8-ig időztek Mező-Váriban. Eszenybe érkezésük előtt 8-án, 9-én, 10-én és 11-én este Badallón, Kis-Aron és Vásáros-Naményon felül s Nagy-Lónyán kötöttek ki s háltak meg, ugy értek 12-én Eszenybe.

Itt rakták meg a tutajaikat Bájer Herman kisvárdai fakereskedő részére. Sümeghy Istvánnak a parton levő faraktárából 163 ölnyi tüzifát terheltek, e miatt kellett ott annyi ideig vesztegelni.

Tanukra hivatkozott Fogel, a kikkel igazolni törekedett utazásának napjait s naponként való hollétét.

Tanui első sorban tutajos társai voltak. Három ugynevezett oláh. Nevük: Popovics Bazil, Horka Bazil és Hörba Bazil. Ezekkel ment egy tutajon. Java idejebeli fiatal férfi mind a három s jóravaló embernek látszik mind a három. Semmi gyanu se merült föl arra nézve, hogy valaki megoktatta volna őket, hogy miként valljanak. Fogel nem tudta előre, hogy őt miért fogják el s miért kisérik Nyiregyházára, Eszlárra, Tisza-Lökre. A fogságból hivatkozott e tanukra, tehát ezekkel se ő, se az ő utasitása szerint senki más előre nem beszélhetett.

E tanuk határozottan beszélnek mind első kihallgatásuk alkalmával, mind a végtárgyalásnak junius 28-iki napján. Beszédjük összevág. Kijelentik eskü alatt, hogy -249- Fogel Máramaros-Szigettől kezdve lefelé mindig velük volt. Különösen Eszenyben időzésük alatt junius 12-től 24-ig velük töltött éjt és napot, a tutajtól sohasem távozott s ha élelemért ment a faluba, oda is mindig másod- vagy többedmagával ment. Velük dolgozott mindenben.

Igazolták, hogy Tisza-Kerecsenyben nem kötöttek ki, ott meg sem álltak, hanem Vásáros-Naménytől megállapodás nélkül mentek a lónyai határig s junius 11-én Nagy-Lónyán kötöttek ki s ugy mentek 12-én Eszeny alá.

Az eszenyi tartózkodást igazolja Bájer Herman kisvárdai kereskedő is. E tanu a tárgyaláson nem csupán emlékezetből, hanem naplója segitségével beszélt. Fogel Eszenyből irt neki levelet, ő 14-én ment Eszenybe s ettől kezdve 24-ig jól tudja Fogel ottlétét. Hogy nappal mindig vele volt Fogel, azt teljes biztossággal igazolja, mert a terhelésnél, az ölfa-berakásnál mindig együtt volt a tutajosokkal.

Kihallgatták Csonka István eszenyi lakost, a Sümeghy-féle faraktár bátor tekintetü kerülőjét is. Nyilt eszü kálvinista magyar paraszt. Fogelra nem emlékezett határozottan.

– A nyáron át, ugymond, több csatában érkeztek oda zsidó sáfárok; egyik több, másik kevesebb ideig volt ott, ő bizony nem tudja, melyik volt a Fogel.

Igy beszéltek a többi kerülők is: Barta András, Halász Péter, Molnár István. Semmi gondjuk a sáfárokra. Egyik sáfár olyan, mint a másik. Nem barátkoznak ők semmiféle sáfárral. -250-

Smilovics junius 5-től 14-ig Kerecsenynél állt tutajával. Fogel 11-én ment el Kerecseny alatt, de nem állt meg. Itt tehát a holttest csempészete fölött nem lehetett tárgyalni.

Fogel 12-től 24-ig Eszeny alatt állott tutajaival. Itt 14-én vagy 15-én haladt el Smilovics az ő tutajával, de ő se kötött ki e helyütt. Az összebeszélés tehát itt is lehetetlen volt.

Hátha a két sáfár junius 12-ikétől 14-ig éjszaka találkozott egymással? Hátha vagy Smilovics ment át Kerecsenyből Eszenybe, vagy pedig Fogel Eszenyből Kerecsenybe?

Csakhogy a két hely közti távolság a legrövidebb úton is 19 kilométer, s a ki egész nap fát hord a tutajra: az ezt az utat gyalog oda-vissza 8 óránál kevesebb idő alatt meg nem teszi. Kocsija-lova nem volt egyiknek se. A tutajosok mind azt állitották, hogy Fogel mindig velük aludt a kalyibában. Junius közepén az éjszakai sötétség nem több hat óránál, sőt annyi sincs. Fogel távollétét okvetlenül észrevették volna. De arra sincs semmi jelenség, hogy Smilovics elhagyta volna Kerecsenyben éjszakára tutaját.

Különben a titkos tanács tetemusztató meséjébe se vág bele Fogelnek és Smilovicsnak Kerecsenynél vagy Eszenynél való találkozása. Hiszen e mese szerint Smilovics már junius 11-én átadta Herskónak és Matej Ignácznak a holttestet, tehát Smilovics és Fogel ugymondott -251- összebeszélésének idejét előbbi napokon kell keresni.

Smilovics junius 5-én ért Kerecsenybe, tehát neki Mező-Váriból legalább 4-én reggel el kellett indulnia. A két kikötő egymástól tiszai úton 70 kilométer. Fogel pedig 4-én ért Mező-Váriba, vagy ha ide ért volna is például 3-án este, a tárgyalásra csak kevés idő jutott s legföljebb éjszakai idő.

Ez ugyan nem volna akadály. Bűnös emberek éjjel is tudnak tárgyalni. S aztán holttest fölött tárgyalni az éjszaka, a sötétség különösen alkalmas.

Csak egy nagy akadálya van e föltevésnek. A tetemusztató mese szerint a holttest, melyet Csonkafűzesnél találtak, legfeljebb tiz nap óta halott. A mese szerint tehát az junius 8-ika előtt még eleven volt. No az pedig mégis bizonyos, hogy olyan nőnek holttestéről, a ki még junius 8-án él, már junius 3-án nem tanácskoznak azok a nyavalyás tutajosok. Ehhez már nagy érdek, nagy számitás, csodálatos gonoszság kellene. Középkorban, fejedelmi udvarok cselszövényeiben, regényköltők lázas álmai közt előfordulhat ilyesvalami. Koronáért, nagy örökségért, hatalmi vagy szerelmi őrültségből el lehet képzelni, hogy valamely élőt e vagy ama napon el lehet és el kell tenni láb alól. De szegény napszámos munkások, a kik életükben sohase láttak jó napot és sohase számitanak hirre, dicsőségre, nagy vagyonra, királykisasszony kezére, országhóditásra: ilyen bolondságra nem adják fejüket.

És azután a tetemusztató mese szerint se nem Fogelnél, -252- se nem Smilovicsnál volt a holttest, hanem a két eszlári zsidónál. De hát honnan került az a két eszlári zsidó kezére? És honnan tudta volna azt Fogel és Smilovics, hogy két földig szegény eszlári zsidó majd junius 9-én elindul Eszlárról, kopott fakó szekér a készségük, sárga és fekete két görhes ló a vontatójuk, meztelen női holttest lesz feldobva a szekér deszkájára s ily állapotban majd ott várják a tisza-szentmártoni parti fűzesekben Smilovicsot, a kit sohase láttak, hogy neki átadhassák a holttestet? Smilovics pedig ott várja Herskót, a ki bizonyos órára Tárkány alá érkezik tutajával s itt mulhatlanul kiköt tizenötödmagával s átveszi tovább usztatásra a halottszaggal teljes rothadó tetemet.

Hiszen teljes lehetetlenség a tutajnak utját, kikötését, mikor s honnan indulását, mikor s hová érkezését napokkal előre biztosan meghatározni. Egy áradás, egy keletkező szél, egy malomba ütközés, egy guzsnak elszakadása, egy hevedernek elpattanása, egy ünnepnap, egy rendőri közbelépés, egy tutajos lerészegedése napokra meggátolhatja a továbbhaladást. Hát ha akár Smilovics, akár Herskó oda nem ér a kitüzött helyre s a megszabott időre: az a két zsidó tovább kóborol vagy ott a parti fűzesekben bizonytalanra tovább ácsorog a halottal napokon és éjszakákon keresztül? Hiszen nem afrikai és amerikai rengeteg ott a Tisza partja! Lakott helyek, művelés alatt álló földek s művelt lakosságu községek azok. Nyári nap és éjszaka el nem mulhat ott a nélkül, hogy csőszök, kerülők, mezei munkások, -253- izenethordók, járókelők, jószágitatók, vizértmenők, halászok, révészek tutajosok ott meg ne fordulnának.

Éles és furfangos elmének kellett volna annak lenni, a ki a halottcsempészetet a biróság félrevezetése végett kitalálta. Miként lehet ilyen elméről akkora bárgyuságot föltenni, hogy a halott csempészését végrehajtani ily módon kisértse meg?

Nyájas olvasóm bizonyára unalmasnak találja ez apróságos dolgokat. De legyen türelemmel. Nem regényt készitek. A regényiró könnyen tulteszi magát a gyakorlati élet apró nehézségein. A regénybeli alak könnyen átugorhat a folyam egyik partjáról a másikra, sőt még egyik világrészből is a másikba s kalapdobozban is szállithat holttestet, ha ugy akarja. De az életkörülményekkel és esetlegekkel teljes s a leggondosabb tervek, javaslatok s elméletek is dugába dülnek gyakran hajszálnyi akadékon.

A tetemusztató mese megkészült. Beránczigált önmagába egy csomó élő embert. A ledér észszel folytatott vizsgálat valószínüvé tudta tenni a mese kereteit, egyébbel azután nem is törődött. A zsidók elleni gyülölködés lobogó szenvedélyei közt az emberek képzelődése megelégedett a puszta keretek látszatával. A belső tartalmat nem vizsgálta, nem is ismerte. Sejtelme se volt a tiszalöki éjjeli vallatásokról. Hiszen még nekem se volt, a kinek pedig magas kötelessége volt mindent gondosan megfigyelni. Ma is akad még ember, a ki esküszik a tetemusztatásra. A balvélekedések mindig vetekednek a józan felfogásokkal s gyakran ők a győzők. -254- Ha tehát tisztán akarunk látni, meg kell vizsgálnunk a dolgok belső valóságát.

Fogel és Smilovics még a tetemusztatási mese szerint is csak ugy keveredhetett a dologba, ha ők már előre is értesülést nyertek valahonnan az egész tervről. De hogy a művelet létrejöhessen, a holttestet valakinek már korábban Eszlárra, vagy Eszlár közelébe kellett varázsolni; másként Grósz és Klein azt nem szállithatta volna Tisza-Szent-Márton füzeseibe. El se képzelhető, hogy más módon történhetett volna az egész.

Csakhogy a titkos tanács furfangjának és a vizsgálat ügyeskedésének határt szabott a lehetetlenség.

A holttest eredetét ki kell nyomozni, ha az csempészett holttest volt. A holttestet nem ugy hordja a szél, mint a falevelet. A tisza-löki vallatás állithatott ugyan elő tanukat és hamis beszédeket, de ezek mind nem érnek semmit, ha a holttest eredetét földeriteni vagy legalább is valószinűvé tenni nem lehet.

Ám a vizsgálóbiró bölcsesége ezt meg se kisérlette. Fogelt is csak annyira akarta Tisza-Lökön rábirni, hogy fogadja el Smilovics hamis tanuságát igaznak s vállalja magára a csempészetben való részességet.

Vallatásának történetét a nyilvános tárgyaláson 1883. évi julius 5-én beszélte el.

Egy évvel előbb, julius 20-án vitték Nyiregyházára lakásáról, Fejéregyházáról. Csak két-három órát töltött a börtönben s vitték nyomban Tisza-Eszlárra. Ugy mondja el, hogy egy grófnő házában zárták el. A faluban -255- csakugyan volt akkor egy grófi kastély. Ott hallgatták ki, de a grófi kastély a jegyzőkönyvben nincs emlitve. Elmondta hiven tutajozásának történetét, de határozottan tagadta a tetemusztatási vádat.

Szemébe állitották Smilovicsot, a ki egyenesen a szemébe mondta, hogy ő gondoskodott a holttest megkeritéséről. Ő szeme közé köpött Smilovicsnak. Ez a megvetésnek legmagasabb jele, mely az észak-magyarországi zsidóknak különös szokásuk. A szembeköpés egész napkeleten el van terjedve a mohamedán vallásu fajoknál Tibetig és Kináig. Bizonyára a zsidók is onnan hozták valahonnan Ázsiából. Haragot, méltatlanságérzetet, botránykozást, utálatot, megvetést fejeznek ki vele. A felindulás egyik természetes mozdulatának kell tekintenünk. Némely állat is gyakorolja haragjában, meglepetésében vagy ijedtségében. Ilyen a kigyó, a medve s némely macskafajta.

A szembesités nincs emlitve a jegyzőkönyvben, a mi természetes. Jelen volt a kihallgatásnál és szembesitésnél a királyi alügyész is, a mit tilt a törvény. De a szembesitést is tiltja a vizsgálóbirónak. Ez a nyilvános tárgyaláson a tárgyalásvezető elnök joga és feladata.

Fogel szilárd maradt a szembesités után is. Ekkor a királyi alügyész kiment a szobából, csak hárman maradtak bent: Fogel, a vizsgálóbiró és Karanczai fogházőr. Ujabb faggatás minden siker nélkül. A vizsgálóbiró dühbe jön s fékezhetlen indulatában saját kezével arczul üti Fogelt. Fogel, bár élemedett, de eléggé magabiró ember, az ütésre se el nem ájul, se meg -256- nem tántorodik. A vizsgálóbiró vékony dongájunak látszó fiatalember, keze nem sulyos.

Ezután kiviszik a grófi kertbe s Karanczaira bizzák. Ez a fogházőr a czipővarga mesterségét tanulta. A czipővarga huzza-vonja, fesziti, rámázza, varrja, szegezi, lyukasztja, ragasztja, nyesegeti a bőrt. Karanczai azt hitte, hogy az emberrel is oly könnyen lehet bánni, mint a czipellőbőrrel. Megbizói is azt hitték, hogy Karanczai elég ügyes erre. Csak elég gonosz és furfangos volt. Faggatta, ijesztette s kecsegtette Fogelt. Szentül el akarta vele ott a kertben hitetni, hogy legfeljebb két-három hétig ül, ha szépen bevall mindent, a hogy’ Smilovics cselekedte.

Ujra bevitték a szobába a vizsgálóbiró elé. Ujabb sikertelen faggatás. A vizsgálóbiró ekkor azt parancsolta, itassanak vele vizet. Karanczai behozott két kancsó vizet. Smilovicsot ujra eléje állitották s ez ujra szemébe mondta, hogy ő beszélt neki először a holttestről, ő igért az usztatásért 500 forintot s ő adott előre 80 forintot. Fogel szilárdul ellenállt e beszédnek is. Ekkor megitatták vele a vizet s kivitték a kertbe.

Minden áron vallania kell, – igy gondolta a vizsgálóbiró. Ha nem vall: megszakad a tetemusztatás fonala és egész eddigi munkája hiábavaló lesz, mert az ál-tetem kilétéről s honnan való eredetéről semmit se fog tudni.

Tudni kell: mi ez! Kevés ember sejti, mit jelent tyukólban tölteni az éjszakát!

Hogy aludni nem lehet, az még kicsiny baj. A tyukok álmodnak s álmukban hol egyik, hol a másik hangosan beszél. A kakas éles, harsogó hangon kiáltja ki az időt, mint a tárogató. Éjjeli tizenegy órakor először, éjfél után egy órakor másodszor, három órakor harmadszor. Zárt helyen és szendergő ember fülében kegyetlen hang ez.

A tiszalöki tyukól fáskamrának készült, padlása gerendákból és léczekből. Oda felmennek a tyukok fogaslétrán s teleülik a gerendákat és léczeket s a ki oda nem fér, az ott guggol a létra fokain. Egyetlen hely sincs a tyukólban, a hol az álló ember feje felett tyuk ne ülne. Oda volt két nap előtt bezárva Grósz Márton is. Ő szerinte ötven-hatvan tyuk lehetett ott.

A tyuk ürülékének irtózatos szaga van. Még nehezebb és erősebb, mint a holttestnek. Kivált nyár közepén, a mikor a tyuk főleg rovarral táplálkozik. Undort, émelygést, ájulást idéz elő az a szag. Menekülni tőle nem lehet. Lefeküdni se lehet. Elmondta azt Grósz Márton. A tyukól padozatán halmokban hever a hetek, hónapok óta felgyülemlett guanó. A ki arczra feküdnék rá: irtózatosat kellene szenvednie. A ki hanyatt feküdnék rá: annak arcza, szeme, orra lenne tele az állati ürülékkel.

De a legnagyobb baj mégse ez. Hanem a mindenféle férgek. Ám legyünk kissé természettudósok s vessünk egyetlen szempillantást a férgekre. -258-

A tyuk kedves és hasznos állat. Esze, beszélő képessége, vidámsága, rettenthetlen bátorsága, kicsinyeiről való gondoskodása bámulatos. Lelki élete a legfönségesebb természeti tünemények közé tartozik. Mindig csodálkozom, hogy nagy irói képességgel nincs még gyönyörüen megirva s kedves olvasmányul nincs az ifjuság kezébe adva.

De a hol nem tartják tisztán éjjeli tanyáját s nem ápolják eléggé: ott meglepi a féreg. Nemcsak a tyukot lepi meg. Még nem jutottam halászmadárhoz s kisebb vagy nagyobb csérhez a Balatonon, a melynek feje, nyaka, szárnya tele ne lett volna a tyuk férgeivel.

A tisztátalan tyukólat meglepik a tetvek, a balha, a csótán, az óvantag. Egyik gonoszabb és utálatosabb, mint a másik. Tele van velük a föld, a padló, a fal s a falnak és fának minden sarka és repedése s az embert is csak ugy megrohanják, mint a tyukot.

Napkeleti népek jól ismerik ezt a veszedelmet. Sok ezer év előtt is ismerték már. Mózes második könyve leirja azt a tiz csapást, melylyel az erős boszuálló Jehova isten meglátogatta Egyiptom földjét és népét, a miért a makacs büszke Faraó el nem engedte költözni a zsidókat a szolgaság földéről az igéret földére. A szentirásbeli harmadik és negyedik csapás megvan nálunk mindig a tisztátalan tyukólakban. A földnek pora átváltozik tetvekké s ártalmas férgekkel megtelik minden. Ház, konyha, éléstár, nyugvó ágy, főzőedény, étkező-asztal, még az istenáldotta kenyér is. Igy mondja a szentirás. -259-

Hugó Viktor a költészet teremtő erejével irja le »A tenger munkásai« czimü regényében, hogy a fenevadak miként pusztitják el az emberek életét s miként emésztik föl az eleven hust és vért. Az oroszlán, a tigris, a farkas, a czápa, az óriáskigyó s különösen az irtózatos százkaru, a Polypus Gyganteus. De az óvantag nem jutott eszébe. Talán nem is ismerte.

Apró állat. Nem nagyobb egy hosszukásnak képzelt lencseszemnél. Népünk azt hiszi, hogy öt-hat képes megölni egy anyatyukot egy éjszaka. Tyukjaink gyakran szomoruan tántorognak az udvaron, vagy félreállnak egy sarokba, bokor alá, árnyékba és ott gubbasztanak Nem szólnak, nem csevegnek, nem társalognak, nem esznek, bizonyosan óvantag marta meg őket az éjszaka.

Éjjel és sötétben jön elő a repedésből orvul, észrevétlen támad. Az ember szagát megérzi három méter távolságból. Rögtön rárohan. Vért szí, csipése égő, fájdalmas. A többi féreg csipése hozzá képest csak gyönge viszketés. Szine undok, szaga utálatos, fél tőle s kerüli őt még a mezők erős idegzetü pusztai embere is.

Efféle tyukólba, ilyen férgek közzé zárták Fogel Amselt. Itt töltötte az éjszakát. De kitöltötte. Elszántsága meg nem csökkent.

– Én igazságban vagyok, hallgassák ki huszonnégy tanumat, ne bántsanak. -260-

A vizsgálóbiró megint arczulütötte mérgében. De azután kiment a szobából. Hanem ottmaradt Karanczai.

Nyomban belépett egy magas, vörös ember, a csendbiztos, s komoran azt kérdezte Fogeltől:

– Nohát én vagyok a csendbiztos s engem a törvényszék meghatalmazott, hogy addig üsselek, mig az igazságot meg nem mondod.

Ő azt felelte, ha ütik is, ha agyonütik is, ő semmit se tud a holttestről, hallgassák ki tanuit, azok igazolják másuttlétét.

Ő odanézett s erre a csendbiztos háromszor felütötte az állát öklével. Rögtön tele lett a szája vérrel.

Vizet hoztak neki, hogy száját mossa ki. Azután a csendbiztos azt parancsolta: igyék vizet. Karanczai hozta a vizet kancsóban. A kancsó azonban eltörött s akkor vederben hozta. Ő ivott. Ha nem ivott, töltötték bele a vizet. Utóbb nem tudott lábán állni, elesett a földre. Ott a vizet kihányta. Ezután ujra a csendbiztos elé állitották, ki tovább folytatta a faggatást. De ő csak azt mondta: ő nem tud semmit. Ekkor három vagy négy pohár keserüvizet kellett innia. A csendbiztos nagyon haragos volt s haragjában megivott két pohárka pálinkát. -261-

Ujabb faggatás következett, de ő következetes maradt. Ő mást nem mondhat, mint a mit eddig mondott. Ekkor kezét zsineggel hátrakötötték s egyik halántékán Karanczai megfogta a haját s a hajánál fogva föl akarták emelni. A hajhuzás épen a halántékon a legfájdalmasabb. De nem tudták fölemelni, mert a haja kiszakadozott.

Ekkor azt parancsolták neki, vetkőzzék le. Le kellett vetkőznie anyaszült meztelenre. Kivezették a szomszéd szobába. Az vastagon tele lett hintve szalmával. Azt parancsolták: feküdjék le a szalmára. Rémületében azt gondolhatta: megpörkölik, mint a hizott disznót. De nem tették. Inkább rémitgetés volt az egész. A mint ott a szalmán feküdt meztelenen, megint felszólitotta a csendbiztos, hogy valljon. Ha nem vall, lábánál fogva fölakasztja.

Fogel már ezt is hitte kinjában és rémületében, de azért Smilovics hamis tanuságát még se tette magáévá.

A csendbiztos ugy látta, Fogel el van szánva a halálra inkább, semmint a tetemusztatás bárgyu meséjét erősitse meg. Abbanhagyta tehát a további nyaggatást és erőltetést. A további kinzást már nem vélte czélszerünek. S azután felelőssége is eszébe jutott némileg. Bánjék el tovább a zsidóval a vizsgálóbiró, ha ugy akarja. Hiszen neki még csak kihallgatnia se lett volna szabad. -262-

Fogel felöltözött. De a csendbiztos parancsára rögtön mennie kellett Tisza-Eszlárra a vizsgálóbiró elé. Karanczai vitte a vallatás sikertelenségéről az izenetet.

Mikor felöltözötten az udvarra kilépett Fogel, egy talyiga már készen állott, egyes ló eléje fogva, az ülésben Karanczai és egy szolgabirói hajdu ült s egy pandur lóháton. A parancs az volt: a ló orra előtt kergessék Fogelt.

Mig a városból ki nem értek, rendes lépésben mentek. Azután ügetésre fogták. Elől Fogelnek kellett futni a pandur lova előtt, a pandur után a talyiga Karanczaival. Fogelnek valósággal futnia kellett, különben nyaka közé és inaira huznak a karikással. Igy fenyegették s Fogel elhitte ezt.

A tisza-löki szolgabirói lakástól a tisza-eszlári községházáig épen 8 kilométernyi az út. Julius 21-én éktelen meleg volt s nagy por az egész uton. Fogel a tyukólban egész éjjel nem aludt, egész éjjel és egész nap nem evett, folyton faggatták és gyötörték, annyi vizet itattak vele, hogy kinjában a földön fetrengett, s ily állapotban a pandur lova előtt kellett futnia több mint egy földrajzi mérföldön át.

Minő durvaság ez! Minő törvénytelenség ez! Minő vakmerő bűn az igazságszolgáltatás embereitől!

Eszláron a grófi kertben volt elzárva estélig. Éjjel Nyiregyházára kisérték társaival. Szomoru volt ez az éjszakai út, melynek részleteit később beszélem el.

Julius 22-én hajnalban érkeztek Nyiregyházára. Ott -263- Fogelt egyes kicsiny börtönoduban magánosan helyezték el. Itt volt 12 napig, augusztus 2-ig.

A faggatás itt is tartott, Smilovicsot itt is szemébe állitották. A vizsgálóbiró csak abban erősködött, hogy fogadja el Smilovics állitását, a mely szerint ennek Eszeny körül nyolczvan forintot adott a holttest szállitásáért.

De most már ismerte a vádat s magányos odujában volt ideje és alkalma végiggondolni tutajutján s visszaemlékezni az út minden napjára és éjszakájára. Huszonnegyed magával tutajozott, volt hát tanuja elég, a kikkel másuttvoltát – az alibit – igazolni tudta. Okos ötlet támadt elméjében.

Smilovics és a tekintetes ur egymásra néztek. A napot egyik se tudta. A meséből kifelejtették. Nem jutott eszükbe eddig napot határozni s azt a mesébe beilleszteni.

Smilovics és a tekintetes ur együtt bementek más szobába s ott hosszu ideig tanakodtak. Azután visszajöttek és Smilovics csakugyan mondott egy napot. Hogy azon a napon hol jártak: jól tudta Fogel s nyomban, most már harmadszor, kérte alibi-tanuinak kihallgatását. -264-

Hiába kérte. Utóbb is csak három tanut hallgattak ki, kikre már hivatkoztam. Popovics, Hörka és Horba Bazilt. Ezek feleletét is csak nagy általánosságban jegyezték föl. Mind a három igazolta Fogelt. Valószinüleg még meggyőzőbben igazolta volna a többi husz tanu. Ezek megkérdezéséről csak akkor lett volna joga a vizsgálóbirónak lemondani, ha Fogelt mint ártatlant elbocsátja.

Azonban a vizsgálóbiró nem ártatlan zsidót keresett, hanem bűnös zsidót.

Dehogy bocsátotta el Fogelt. Sőt külön sötét egyes oduba zárta el tovább, mint három hétre.

Rettentő erőszak! Csupán elitélt bűnöst lehet és szabad ekként gyötörni s azt is csak akkor, ha a börtön rendet veszélyesen forgatja fel. Vizsgálati foglyot soha se szabad, bármit csinál. Ha embert öl a börtönben: akkor sem szabad. Előbb birája elé kell állitani s elitélni.

Azt hitte a vizsgálóbiró, hogy a sötét egyes odu majd megtöri a sáfárt. Hiszen szabadsághoz szokott ember számára iszonyu gyötrés is az. Nem látni embert, nem látni napvilágot heteken át! Csakhogy az igazságért meg kell jegyeznem, hogy e hihetetlen eljárásban még vétkesebb volt a királyi alügyész, ki első sorban felelős azért, a mi a börtönben történik.

A sáfár nem tört meg, hanem a helyett megbetegedett. Sulyos és fájdalmas betegség lepte meg az agyonkinzott s már élemedett 50 éves embert. A törvényszéki orvos járt hozzá. Azért mégis benthagyták a sötétben három hétig. -265-

Utóbb, mint emlitém már, Egressi Nagy László királyi ügyész kezéből kivették az ügyet s Havas Imre királyi ügyészre bizták. Ez a budapesti törvényszék királyi ügyésze volt. Országszerte tudták, hogy a zsidók iránt nagy ellenszenvet táplál s abból nem csinál titkot. Rideg és szigoru felfogás vezette mindenben. De a mellett erős jogérzet s nagy kötelességtudás élt benne. S alig tette be lábát Nyiregyházára s alig ismerkedett meg ott az emberekkel és viszonyokkal: a sok erőszak és törvénytelenség láttán lelke elborult. Rögtön erélyesen fogott a dolgok rendezéséhez. A vizsgálóbirónak meg nem engedte a börtönökben való szabad kalandozást. Fegyelemre szoktatta a börtönőröket. Karanczait is rendre tanitotta s egy pillanatig se engedte meg a tisza-lökihez hasonló nappali s éjszakai kirándulásokat. Meghallgatta a panaszokat s orvosolta a jogtalan sérelmeket.

Fogel is jelentkezett nála panaszra. Meghallgatta őt is. Az agyongyötört sáfár elmondta az eszlári és tiszalöki kinzásokat. Megkérdezte ezekre nézve Karanczait is, a ki előtte őszintén bevallotta az eszlári és tiszalöki vallatások minden részletét: – a disznóólat, a tyukólat, a vizzel itatást, meztelenre vetkőztetést, bántalmazást s mindent. -266-

(Grósz Márton vallatása. – Klein Ignáczot gyötrik, sanyargatják. – Solymosi Eszter ruhájának kérdése. – A községi biró Buchtánét akarja a vádba keverni. – Grószberg Leóné. – Cseres Andrásné jelleme. – Hamis tanu. – Tanuságtételének részletei.)

– – A tiszalöki titokra tartozik Grósz Márton és Klein Ignácz vallatása is. Elég részletesen adta elő a nyilt törvényszéki tárgyaláson szomoru kalandját mind a kettő. A tárgyalás tizenharmadik napján, julius 5-én került rájuk a sor.

Az előző 1882-ik év julius 17-én, hétfőn, a vizsgálóbiró minden felnőtt zsidó férfit berendelt Eszláron a községházához. Ott volt akkor már Smilovics. Az volt a feladat, hogy Smilovics megmutassa, hogy a zsidók közt ki az a Grósz és ki az a Klein, a ki az ő hamis vallomása szerint Tisza-Szent-Mártonban a holttestet hurczolta. A vizsgálóbiró valóságos szinjátékot rögtönzött, hogy a felismerést biztositsa.

Ha Smilovics igazán beszél, erre semmi szükség. Hiszen akkor jól ismerte Grószt is, Kleint is s nem kellett a felismerés végett őket vagy harmincz zsidóval összekeverni és Smilovics elé ugy állitani. Az igazság azonban az, hogy Grósz és Klein sohase volt Szent-Mártonban és sohase szállitott holttestet s mind a kettő tökéletesen igazolta junius 9-től 12-ig való otthonlétét, vagyis a jogtudósok ugynevezett alibijét.

Szentül meg vagyok győződve, hogy Smilovicsra holttestszállitókként ugy akarták Grószt és Kleint rátukmálni, -267- hogy Smilovics még maga se vegye észre, miként történik a dolog.

Smilovics azt mondja, egészen véletlen dolog, hogy ő épen Grószra és Kleinra utalt. Ép ugy utalhatott volna másra is. Valakire kellett utalnia. A kényszerités alatt s mások kinzatásának láttára saját apjára is rávallott volna.

Grósz nem hitte, hogy véletlen az egész. Ő vakmerő nyiltsággal beszélte el a törvényszék előtt, hogy ő rá és Kleinra Ónody Géza eszlári birtokos és országgyülési képviselő különösen haragudott. Ónody Géza az időben különös mozgékonyságot fejtett ki a zsidók elleni gyülölség szításában, a vérvád vizsgálata alatt rendszerint ott volt a vizsgálóbiró társaságában, julius 17-én is jelen volt a községházánál, mikor a zsidókat oda csőditették, tehát ő szentül hiszi, hogy valamely módon Ónody Géza haragja volt az az ok, a mely Smilovics figyelmét ő ellene és Klein ellen irányitotta.

Van-e, vagy nincs igaza ebben Grósznak: nem lett kideritve. Se Ónodyt, se a vizsgálóbirót e tárgyban nem hallgatta ki az itélőbiróság. Grósz állitása puszta állitás maradt. Smilovics maga is, mint emlitettem, véletlennek mondja Grósz és Klein kijelölését.

Tény azonban, hogy Grószt és Kleint külön állitották s a többi zsidóktól elkülönitették. Smilovics bent volt a községházban s annak ablakján nézett ki. Grósznak és Kleinnak azt parancsolták, hogy külön állva nézzenek az ablak felé, még pedig nyitott szemmel a nyári napba nézzenek. Mind a kettő panaszkodik, -268- hogy ez a kényszeritett napbanézés több perczen át kinos dolog volt. Smilovics akkor mondta, ime, ez a Grósz s ez a Klein szállitotta fakó szekéren Tisza-Szent-Mártonhoz a holttestet.

Este kilencz óra után nagy szélben és porban Grószt és Kleint elhajtották Tisza-Lökre. A pandurok lova előtt kellett gyalog járniok s éjjeli tizenegy óra tájban értek oda. Grószt a tyukólba zárták éjszakára, Kleint a lóistállóba.

Grósz élénk szinekkel adja elő, minő kinos és utálatos állapot ötven-hatvan tyukkal együtt férgekkel teljes tisztátlan tyukólba tölteni az éjszakát.

Grószt se fogházőr, se pandur, se csendbiztos nem nyaggatta. Csak a vizsgálóbiró beszélt vele. Részint fenyegette, részint édes kecsegtetésekkel biztatta, hogy vegye magára a holttest szállitását. Grósz különben is makacs és indulatos természetü ember volt, haraggal és kereken utasitott el magától minden gyanut és ráfogást. Smilovicsot mikor ez szemébe mondta a vádat, kegyetlenül összegazemberezte. A vizsgálóbiró nem is sokat bajlódott vele ez után. Még e napon visszakisértette Eszlárra s ott valami sötét helyre, pinczébe vagy hova elzáratta. Julius 19-ét és 20-át a sötét oduban kellett töltenie éjjel nappal.

Kleinnal másként bántak. Hozzá több reményt kötöttek. Hogy tőle kierőszakolják Smilovics hamis vallomásának megerősitését, ahhoz jobban biztak. -269-

A vizsgálóbiró nagyon csalódott. Klein bátor, önérzetes, okos férfiunak bizonyult.

Az első szembesités történetét csaknem szóról-szóra igy adja elő julius 17-ről:

Grósz után rákerült a sor. A mint a községház szobájába behivták s ott a vizsgálóbiró közölte vele Smilovics vádját, ő azt mindjárt szemtelen hazugságnak jelentette. A vizsgálóbiró haragosan rivallt rá.

– Ejha, – ugymond, – még azt se hittem volna ám, hogy vizsgálóbirótól ily szavakat lehessen hallani!

– Még azt meri mondani? Hiszen itt van a vallomás arról, mit cselekedett. Az a vád terheli, hogy ilyen meg ilyen lóval és szekérrel holttestet szállitott Tisza-Szent-Mártonba s ott átadta azt Smilovicsnak.

– Méltóztassék csak annak a falunak a nevét még egyszer elmondani, hogy el ne felejtsem. Szeretnék ráemlékezni: voltam-e valaha abban a faluban.

Ez már gúny volt. De ez ugy meglepte a vizsgálóbirót, hogy fenyegetését be nem váltotta. E helyett tovább folytatta a faggatást: -270-

Erre Smilovicsot behivták s ez a vizsgálóbiró szavaira csakugyan szemébe mondta Kleinnak a tetemszállitási mesét. Kleinnak feltünt, hogy Smilovics, a mig nek szemébe beszélt, egy perczig se tudott nyugodtan maradni a szobában, hanem izgatottan fel és alá járkált s félve huzódozva ejtette ki száján a hamis beszédet.

Az éjszakát s julius 18-ának délelőttjét Tisza-Lökön a lóistállóban töltötte. Csak délután négy órakor ment be hozzá Karanczai s vezette őt a gyümölcsös kertben levő pandurlakásba vagy üvegházba, a hol több vádlott társát már annyira gyötörték. Ott a vizsgálóbiró várt rá.

– Klein, én jót akarok magával, – szólt a vizsgálóbiró – miért okoz magának bajt? Ismerje be szépen a holttest szállitását, nem lesz ebből semmi baja. Előbb-utóbb ugyis kénytelen lesz bevallani.

– Ha kényszerit – ugymond Klein, – akkor kénytelen leszek bevallani, mert kinozni nem engedem magam, de igazság szerint én a szállitásról semmit sem tudok.

A vizsgálóbiró Karanczaival visszavezettette a lóistállóba -271- s Karanczai ráparancsolt, hogy le ne feküdjék, el ne aludjék.

Este kilencz órakor megint jött hozzá Karanczai s elvitte egy szobába, melynek két ablaka függönynyel volt bevonva – gyertya égett az asztalon.

– Inkább egyszerre vegye el az életemet, semmint kinozzon. Ha kényszerit, magamra veszem a holttest szállitását.

A csendbiztos dühbe jött. Klein állát fölütötte s parancsolta Karanczainak, hozzon be egy kupa vizet. Közben kegyetlenül káromolta a zsidót.

Karanczai behozta a vizet s elővett egy sörös kancsó alaku literes poharat s Kleinnak egymásután három pohár vizet meg kellett innia.

Tovább töltötték beléje a vizet s e közben elkezdték előtte beszélni a tetemszállitó mese részleteit. Valami Bezdéd nevü falut is emlitettek, hogy ő és Grósz ezt is utba ejtették, mikor Tisza Szent-Mártonba vitték a holttestet.

Klein fülelt a beszédre, a mennyire tudott, de közbe rosszul lett. Tántorgott, lábain alig tudott állani, egyszer a csendbiztos arczul is ütötte, de a mikor már el akart esni, Karanczai megfogta, egy hosszu karos ládához vezette, s arra leültette. A csendbiztos ekkor pálinkát adott neki s ez némileg enyhitette rosszullétét.

Azonban a mesét csak tovább folytatták. Községeket soroltak föl egymásután, hogy Klein és Grósz hol jártak, merre jártak. Elmondták, milyen volt a kocsi, milyenek a lovak s miféle holttest. Utóbb Klein kinjában azt mondta:

Ebben a perczben, alig ejtette ki száján a szavakat, ott termett a vizsgálóbiró. Klein ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró ott állott az ajtó mellett. Róka Sándor pandur, a ki az egész eseménynél jelen volt, ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró az ajtón kivül hallgatódzott mintegy félóráig. Ennyi ideig tartott ugyanis az itatás, ijesztgetés és mesélgetés. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Klein megtanulhassa, emlékezetébe véshesse a mese részleteit.

Kétségtelenül igy történt a többi vádlott beoktatása is. S Matejnél, Herskónál, Smilovicsnál egyelőre sikerült is, de Csepkanicsnál, Fogelnél, Grósznál, Kleinnál -273- nem sikerült. Test a kinzásnak, lélek a faggatásnak ezeknél ellent tudott állani.

Ő egy pillanatban, mint láttuk, már elhatározta, hogy a mesét magára veszi. Akkor volt ez, a mikor a vizsgálóbiró a szobába betoppant.

De Klein, a mint őt papirosával s irótollával meglátta, megint magához tért.

– Én istenem, – ugymond, – nagy szerencsétlenség lesz ebből, nagy bajt szerzek magamnak. Ártatlan vagyok én, miként valljak én magamra efféle dolgot?

Kezeit tördelte. Tusakodott lelkében. Könyörögve fordult a vizsgálóbiróhoz.

– Tekintetes biró ur, ne kényszeritsen olyasmire, a mit én el nem ismerhetek.

A vizsgálóbiró türelmetlen volt már. Éjjeli tizenegy óra körül járt az idő. Rárivallt Kleinra.

Klein félt a gyötréstől, azt hitte, tovább nyaggatják. Elhatározta, hogy vall.

A vizsgálóbiró elővette papirosát s elkezdett irni. Följegyezte Klein vallomását.

Klein szóról-szóra elmondta mindazt, a mi a csendbiztos és a fogházőr mesélgetéséből a fejében maradt. Grósz neve azonban sehogy se jutott eszébe. Csak annyi motoszkált fejében, hogy neki egy eszlári zsidóval együtt kellett a holttestet szállitani s mikor a vizsgálóbiró azt kérdezte, kivel kocsikázott hát együtt? – igy felelt:

S folytatta tovább a mesét szakványban. Ha már benne volt, ő se akart ostobábbnak látszani, mint a többi mesemondó. De azért mégis össze-visszakuszálta Herskó és Smilovics egész tudományát.

Elmondta, hogy éjnek éjszakáján értek valahová a Tisza partján. Talán ott lehetett Tisza-Szent Márton. Lichtman azt mondta: itt álljunk meg, fogja ki a lovakat, s adjon nekik enni. Ő ezt megcselekedte. Lichtman a sötétben elment valahová, őt pedig elnyomta az álom, lefeküdt s elaludt. Egyszer csak érzi, hogy valaki megtaszitja a lábát. Fölébred, fölnéz, Lichtmant látja, a ki visszajött s őt fölébresztette. Fölkelt, fölszerszámozott, kocsijával megfordult s hazatért Tisza-Eszlárra.

Erről a kérdésről jutott eszébe a mesének az a része, mely a holttetemről szól.

A vizsgálóbiró méregbe jött. Látta, hogy a zsidó összehadar mindent, átabotába beszél s szavaira nem lehet adni semmit. Mérgében a zsidót mellbe lökte.

Klein a lökésre leesett ülőhelyéről s eszméletét elvesztette. Se látott, se hallott ezentul. Két kupa viz már gyomrában volt, megzavart gyomoridegei pillanatilag már az agyát megtámadták. Karanczai s egy hajdu megfogta, ketten kivitték s az istállóban az alomra lökték. -275-

A vizsgálóbiró jegyzetei nem kerültek az ügy iratai közé. Julius 18-ról nincs jegyzőkönyv, mely Klein vallomásáról szólna.

Klein elfeledte a mesebeli Grószt s e helyett Lichtman Jakabot szőtte-fonta beszédébe. Ámde a vizsgálóbiró ekkor már igen jól tudta, hogy ez az a Lichtman Jakab, a ki minden napjáról s napjainak minden órájáról jegyzőkönyvet vezet, mindenhova tanukkal jár s minden tanuját föl is jegyzi. Lichtman tehát oly fényesen tudta igazolni alibijét, mint a déli napfény. Akkor pedig dugába dül Herskóék és Smilovicsék minden ostoba meséje.

Smilovics Klein társa gyanánt nem Lichtmanra, hanem Grószra lett beoktatva s azért a julius 17-iki tisza-eszlári szembesitésnél Grószt és nem Lichtmant jelölte ki tetemszállitónak. Ezt most már valahogy vissza kellene csinálni, Smilovics fejéből Grószt ki kellene venni, s helyébe Lichtmant rátukmálni.

Csakhogy Smilovics is eszes és ravasz ember. Hátha egykor mégis magába tér s az egész kihallgatási cselszövényt majdan elárulja a védőnek s a törvényszéknek? Mi lesz akkor?

Mindezt meggondolta a vizsgálóbiró s azért jónak látta a Klein vallomásáról szóló jegyzeteket összetépni és megsemmisiteni s azokról a vizsgálat további folyamában mélyen hallgatni. Kihallgatta ő még Kleint julius 28-án, szeptember 2-án és 17-én is, szembesitette -276- is Smilovicscsal akárhányszor, de többé neki a tiszalöki vallomást elő nem hozta. Ám azontul Klein is megmaradt szilárdul az igazság mellett s a mesének egyetlen részletét se vállalta magára, sőt alibijét teljesen igazolta.

Herskóból ugyan kierőszakolta, hogy ő átvette a holttestet Smilovicstól, s e vallomást elfogadta s magára vette Smilovics is, Matej is, de odáig már a vizsgálóbiró nem tudott eljutni, hogy hát Smilovics hol vette, kitől kapta a holttestet?

Fógeltól nem kapta, mert ez minden gyanu alól kitisztázta magát. Grósztól és Kleintól se kapta, mert ezek is tökéletesen igazolták magukat. De ha magukra vállalták volna is a tetemszállitást, még akkor se ért volna vallomásuk semmit, ha a holttest honnan való származása ki nem derült volna. Erre pedig a vizsgálóbiró még csak nem is gondolt.

Mit ér a titkos tanács furfangja, a vizsgálóbiró ügyeskedése s a csendbiztos durvasága, vallató vize, hüvelykszoritó gyüszüje s férgekkel teljes tyukóla, de mit ér Matej, Herskó, Smilovics minden beismerése is, ha a főkérdésre nincs felelet?

A vizsgálóbiró azonban nem törődött a főkérdéssel; tovább botorkált a maga tévelygő utain. Föltette magában, -277- hogy a mesét kiegésziti azzal: miként került az eltünt lánykának, Eszternek ruhája az idegen tetemre.

Herskó ugyanis azt beszélte julius 6-iki hamis vallomásában, hogy Smilovics már Tárkánynál junius 11-én figyelmeztette őt, hogy a mikor majd tutajával s a holttesttel Eszlár alá ér, ott egy barna arczu asszony vár rá, a ki 30–35 éves életkoru lehet, egy csomó ruha lesz nála, azt majd átadja s ebbe a holttestet fel kell öltöztetni. Igy is történt. Déltájban haladtak el Eszlár alatt a tutajok. Herskó látta a parton azt az asszonyt, a mint a folyamon nézegetett fel és alá. Ruhacsomag a kezében. Herskóék csak délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul, de a folyamnak nem keleti oldalán, a hogy Eszlár fekszik, hanem nyugati oldalán, a tiszaladányi parton. Ide csolnakon ment át az asszony. Herskó elébe ment s átvette a ruhát. Az asszony e szavakkal adta át: »Itt vannak ezek a ruhák, Jankel küldötte neked arra a holttestre.« Az asszony zsidó nyelven mondta e szavakat.

Nincs határa annak a bárgyuságnak, a melylyel a titkos tanács ezt kigondolta.

Miért és miként került volna Solymosi Eszter ruhája Máramaros vármegyébe Jankel kezébe? Micsoda ok birhatta volna erre a zsidókat? Ha pedig mégis Jankel kezébe került: miért nem adta volna ő át a ruhát Herskónak ott és akkor, a hol és a mikor a holttestet átadta? Olyan buták csak nem lehettek a zsidók, hogy titkos műveletük esetleges fölfedeztetését kétszeresen -278- megkönnyitsék. Egyszer a holttest ide-oda hurczolásával, azután meg a ruházat ide-oda csempészésével. S azután e fajta titkos munkát minél kevesebb emberrel szokás végezni. Miért kellett volna a ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidó asszonyt s egy eszlári vagy ladányi révészt vagy halászt is beavatni? Hiszen más a zsidó asszonyt a mondott helyen a Tisza nyugati partjára át nem szállithatta fényes nappal.

Ha a zsidók emésztették el a lánykát: ennek ruhája természetesen az ő kezükbe jutott. De hát miért őrizték volna ezt a ruhát hónapokon át? Tegyük fel, hogy a gyilkosság után ápril 1-én vagy 2-án mindjárt el nem ásták vagy el nem égették. Tegyük fel, ámbár, ha a holttestet nyom nélkül el tudták tüntetni: kétségtelenül eltüntették volna a ruhát is.

Azonban május óta már folyt ellenük a vizsgálat. Hetek óta már nagy csomó zsidó nyavalygott Nyiregyháza börtöneiben. Ha előbb nem is, már akkor csak meg kellett semmisiteniök a ruhát, a gyilkosságnak esetleg kétségtelen tárgyi jelenségét. A közpéldabeszéd szerint Isten gyakran elveszi a gonosztevő eszét. Ám a mikor tizen-huszan vannak a gonosztevők s őket nem is érik tetten, nem üzik sebten: akkor van idejük észretérni. A vérvád babonájában nincs bent a megölt szüz ruhájának ereklyeként őrizése. Hiszen ha a május 19-én megindult vizsgálat után valamelyik eszlári zsidónál az eltünt lányka ruhájából csak egy tenyérnyit találtak volna is: nincs az a hatalom, a mely amaz izgalmas -279- korszakban a legiszonyubb vádtól meg tudta volna őket menteni. Miért őrizgették volna tehát a ruházat darabjait?

Ezen ugyan nem akadtak fönn azok, a kik a mesét kikoholták. Tudták, hogy a tömegnek indulatok által elvakitott része nem lát igazán s mindent elhisz, a mi a zsidók ellen irányul.

A vizsgálóbiró tehát annyira, a mennyire ki akarta egésziteni a mesét s megakarta mutatni, hol rejtőzött időközben az eltünt lányka ruhája.

Az eszlári mindentudó biró Farkas Gábor készen állott a segitségre. Irásban, hivatalosan jelentette, hogy az eltünt lányka ruháját Buchta Szigfridné, született Nováki Amália eszlári lakos adta át Herskó Dávidnak.

E nő bábaasszony, ágostai vallásu, 50 éves, feddhetlen előéletü. Hogy a községi biró mi alapon gyanusitotta, hogy a ruha mikor, miként s ki által került volna valamikor a kezébe: ezt föl nem deritették, komolyan nem is kutatták.

Már kora és alakja se vág össze Herskó 30–35 év körüli barna asszonyával. Szemébe is állitották Herskónak és Matejnek, de ezek csak a fejüket csóválták, mikor meglátták. Ő maga indulatosan utasitotta el magától ezt a vádat.

A vizsgálóbiró nem tehetett mást: zsidó asszonyt kellett keresnie a ruha átadására.

Herskó Dávid és Csepkanics György julius 8-án a helyszinén megmutatták a Tisza partján azt a pontot, a hol a tutajok valósággal kikötöttek. Ez a pont a -280- Tisza nyugati partján, a ladányi oldalán van. Ettől három-négyszáz méternyire van egy halásznak, Viskei Andrásnak halászgunyhója, a hol csónakja is ki szokott kötve lenni. A mese szerint a ruhaátadó asszony a kikötött tutajok irányában csónakon ment át az eszlári partról a ladányi oldalra s minthogy ide legközelebb Viskei csónakja van, tehát valószinüség szerint az ő csónakján kellett átmennie.

Herskó nem vallott Viskeire. Azt mondja, az esti szürkületben nem láthatta jól, hogy a ruhavivő asszonynyal ki vezeti a csónakot. Viskei András 58 éves, kis tokaji lakos egész határozottan vallja, hogy se ő, se fia, se azon a helyen, se másutt sohase szállitott át asszonyt az egyik partról a másikra.

Más halászt vagy révészt kellett keresni, a kinek csónakja van. Ez Hegedüs Benjámin eszlári lakos, révész, 41 éves koru kálvinista. Sehogyse emlékezik, hogy a szeklenczei tutajosok kikötésének napján, junius 16-án vagy 17-ikén vitt volna át valakit a Tiszán. De arra igenis emlékezik, hogy az utóbbi hetekben, junius és julius havában három zsidó asszonyt több izben vitt át a ladányi oldalra. Ez a három asszony Junger Adolfné, Veiszstein Lázárné és Fájerlicht Mártonné volt. Mind a három eszlári.

Tisza-Ladány falu épen szemben fekszik Tisza-Eszlárral a nyugoti parton. Egy holt Tisza partján fekszik, a mostani parttól másfél kilométernyire. Laknak zsidók Ladányban is. A ladányi zsidók is az eszlári zsinagógát szokták használni. Az eszláriak, különösen a -281- zsidók gyakran át szoktak járni a szomszéd faluba. A szomszédolás különösen zsidó szokás. Mindenki egészen természetesnek találta, hogy Benjámin révész gazda akárhányszor vitt át a Tiszán zsidó asszonyt.

De az a három asszony a vizsgálóbiró faggatására kereken és határozottan elutasitott magától minden gyanusitást. Egyébként is tiszta multu mind a három, semmi jelenség ellenük föl nem merült.

Hát hiszen ez se nagy baj. Ruhaátadó asszonynak mindenesetre kell lenni, mert e nélkül a mese csonka maradna. A mily uton-módon Matej berántotta Herskót, Herskó Smilovicsot, Smilovics Fógelt: azon uton-módon asszonyt is lehet keriteni. Csak a hivatalos szertartás szinéről nem szabad megfelejtkezni.

Julius 19-én vagy tiz asszonyt odarendel a vizsgálóbiró a községházához. Nyolcz zsidót, egy németet s egy ágostait, – ez volt Buchtáné. Szembeállitja velök Herskót s ezt felszólitja: válaszszon az asszonyok közül, kire van gyanuja, ki adta át neki a ruhát?

Csodálatos szerencséje volt a vizsgálóbirónak. Van Eszláron vagy ötven zsidó asszony; ő csak nyolczat választ ki szembesitésre s ime, már e nyolcz közt megtalálja Herskó a magáét. Rámutatott Herskó Grószberg Leónéra: imhol az asszony, ugy véli, ez adta át a ruhát, – bizonyosan nem tudja, nem is mondhatja.

Az asszony 40 éves, születési neve Klein Katalin, van férje és családja, előélete minden folt nélkül való, erkölcsi bizonyitványa jó.

Az asszony nyelves és bátor, mint a nőstény oroszlán. Nem ijed meg senkitől. Ur, pandur, apátur nem kerekedik föléje. Minden keresztvizet leszed arról, a ki szemtől-szembe ellent mer neki mondani, mikor neki van igazsága. Kereken tagad mindent. Csuffá teszi az egész mesét. A nyöszörgő Herskót ugy leszólja, hogy alig látszik ki a föld porából. Nem bir vele senki.

De egy tanu mégis akadt, a ki szembe szállt vele keményen és bátran. E tanu volt Cseres Andrásné.

Érdekes jelenség ez a tanu s még érdekesebb az a körülmény, hogy mikor és miként lett tanu? Ha ez a tanu nincs: kevesebb alkalmam lett volna bepillantani abba a sötétségbe, melynek leple alatt komoly kisérletek folytak a zsidók ellen tanukat szerezni s azok elméjét kiegésziteni.

A tanu Cseres Andrásné, születési neve Bodnár Mária, tisza-löki születésü, eszlári lakos. Vagyona nincs. Ő is, férje is napszámos munkás. Harmincz éves életkoru, kálvinista vallásu. Különös sajátsága, hogy a falusi zsidó nyelvet teljesen érti és jól beszéli. Ez a zsidó nyelv nem más, a hogy már emlitettem, mint a közönséges német nyelv az északi magyarországi zsidók különös hangoztatásával beszélve. A magyar vidékek népe ezt a nyelvet csak zsidóktól hallja s azért csak zsidó nyelvnek tartja. Nem is tudja, hogy az német nyelv. Ha igazi német, vagy keresztyén beszél előtte e nyelven, arról is azt mondja: zsidóul beszél.

Cseres Andrásné megtanulta ezt a nyelvet. Valami másfél esztendeig volt mint szegény zsöllérlány szolgálatban -283- egy tisza-löki metsző zsidónál, ott tanulta meg. Nagy ritkaság ez. Éles figyelő képességre mutat. Nagyon kevés efféle példa van a magyar nép kebelében. Ez egynél többet én nem tudok. Az eszlári nép tudott Cseres Andrásnénak e tulajdonságáról. Bámultak is, de nevették is érte. Legények, lányok gyakran incselkedtek vele e miatt s gyakran kérték ünnepnapok délutánján, hogy beszéljen zsidóul. Mondja el a Miatyánkot, vagy a hiszekegyet, vagy adja elő, hogyan beszél a zsidó asszony luddal, malaczczal, kotlós-tyukkal zsidóul. Ha jó kedve volt, engedett a kérésnek. Nagy mulatság lett ebből. Egyébként is tudta utánozni a falusi zsidókat. Ha ezek élénken beszélgetnek vagy vitatkoznak egymással: nemcsak nyelvük mozog, hanem szemük, szemöldökük, fejük, mind a két kezük, mind a két válluk, még a derekuk is. Hol előre, hol hátra hajolnak. Azonkivül hangjuk hol száll, hol emelkedik s hangsulyozásuk is eltér a magyar beszéd hangsulyozásától. Kivált ha napközben vagy este imádkoznak. Nem közönséges halk mormolás imádságuk, mint a keresztyéneknél, hanem hasonlit az énekléshez s azonfelül használnak orrhangot és torokhangot is, mint az arabok és héberek. A magyar paraszt füle sajátságosnak, idegennek, feltünőnek találja ezt s mezei ember szokása szerint nevetni tud rajta. Cseres Andrásné tökéletesen tudta utánozni a zsidókat.

1882-ik évi áprilistől kezdve tizenöt hónap telt már el, a mióta Solymosi Eszter eltünése miatt szakadatlanul folyt a vizsgálat Tisza-Eszláron a zsidók ellen. -284- A vérvád babonájáról ezer alakban és módosulásban beszéltek az emberek. Időnkint alig volt más tárgya a közbeszédnek. De Cseres Andrásné nem keveredett különösen a társalgásba. Nem haragudott a zsidókra. Ellenszenv se volt benne a zsidók irányában. Ismerte is, meg is szokta őket jól, sokáig szolgált zsidóknál, jó helye volt is náluk. De nem is tudott semmit a vérvádról. Legalább soha senki előtt el nem árulta, hogy tud valamit.

1883-ik év junius 23-án már javában folyt a nagy per nyiregyházi tárgyalása, a mikor éppen szombatnap reggelén előáll Cseres Andrásné, elmegy Farkas Gábor községbiróhoz s bejelenti, hogy ő nagy dolgokat tud s most már csak elmondja, hogy a zsidók hatalmától megmentse a keresztyénséget. Vegyék az ő szavát fontolóra.

Nosza biró, jegyző: tollra, papirosra, irjátok csak iziben, a mit ez a tudós menyecske komolyan beszél!

Két nagy és fontos körülményről tett tanubizonyságot. Az egyik az: miként, hova és mikor temették el a zsidók a megölt keresztyén szüz holttestét.

Április 1-én történt, Eszter eltünésének napján. Férje, Cseres András, alkonyattájban hazajött Tokajból a szőlőmunkából, megvacsoráltak, lefeküdtek. Aludtak is már egy sort, a mikor ő nagy zugásra felébredt. Házuk szemben van Grószberg Leóék házával. Az utcza csak öt ölnyi széles. Kinéz az ablakon, hát Grószbergék háza előtt és udvarán nagy csomó zsidó seregel. Jönnek-mennek -285- az udvaron is és különösen a kertben. Idegenek és eszláriak vegyesen.

– Nem egy, kettő, három; se nem tizenhárom; több volt az még huszonháromnál is. A jó Isten számlálta meg őket.

Megütközött a zsidók e nagy gyülekezetén. Leszállt az ágyról, az ablak alatt volt egy láda, arra térdelt s ugy nézte a zsidókat. Nem ismerte őket. Csak Szüszman Jakabot ismerte fel. A holdvilág szépen sütött. Egy csuf idegen zsidó is volt köztük. Borzas, szőrös, bozontos sapka a fején, térdig harisnya a lábán, hosszu kaftán a testén, mint a papok reverendája.

Grószberg akkor bement a szobába, de nyomban megint kiment a kertbe. Egy kiáltás hangzott:

Ki kiáltotta ezt: nem tudja. De vitték a szerszámokat s a kertben ástak velük. A kapa le is esett a nyeléről, mert tágan állt rajta s ott a kertben ütötték nyelére ujból.

Valami fél óráig nézegette őket az ablakon át s odaszólt a férjének: -286-

Azonban ő se ment. Megunta a látványt, visszament ágyába s aludt nyugodtan reggelig.

Se reggel, se azután soha el nem mondta a zsidók ez éjjeli sereglését se férjének, se másnak, se a szomszédoknak, se Grószbergéknek. Ezt maga is beismeri, de férje, Cseres András is hüségesen bevallja a törvényszék szine előtt.

Még a vérvád őrjöngő hirdetői se hittek el belőle egyetlen szót se. Mulattak a menyecske eleven képzelődésén s vakmerő nyilatkozatán. De azért a sajtó komolyan használta fel.

Emlékezünk ugyanis, hogy Solymosi Eszter eltünésének napján, este néhány zsidó összejött a zsinagóga pitvarában valami italmérési viszálykodást kiegyenliteni. Ott volt Grószberg is, Szüszman is.

Szüszmannak volt egy beteg gyermeke. Volt Weiszstein Lázárnak is. Szüszman megkérte Grószberget, hogy hajnalban vigye el kocsiján kis betegjét Nagy-Kállóba Józsa András megyei főorvoshoz, a ki nagy tudományáról és szerencsés gyógyitásáról hires volt több vármegyében. -287- El is vitte. Kora hajnalban indult el vele a Weiszsteinék kis betegjével.

Ebben az ügyben tanácskozott Grószberg a másik hét zsidóval. Ezek el is kisérték hazáig. Ezeket csakugyan láthatta Cseres Andrásné. De ásóról, kapáról, bozontos fejü idegen zsidóról, Grószberg jajgatásáról szó se lehetett. Mindezt a szájas menyecske tizenöt hónap mulva gondolta ki. S bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja is segitett neki ezt kigondolni.

S mindezt azért, hogy a vérvád annál jobban megerősödjék a szüzölő zsidók ellen.

Ama pénteki napon, a mely a csonkafűzesi holttest felbukkanását közvetlenül megelőzte, ő átment Grószbergékhez, a kik boltosok, hogy egy darab szappant vegyen hitelben. Éppen akkor jött haza valahonnan Grószberg Leó s azt mondta tőle pár lépésnyi távolságból feleségének:

– Eredj Jakabhoz, vedd át tőle a ruhát, vidd el a nagyfalui fűzeshez s ott add át.

Grószberg erre odament a feleségéhez, szeliden megfogta s nyájasan igy szólt hozzá:

Ezt azért mondta, mert az asszony egy tehénganéjba lépett s e miatt papucsa piszkos lett. Cseres Andrásné e beszédet hallva, nem is kért szappant, hanem a zsidó -288- asszonynak segitett öltözni s papucsát ő törülgette meg. Az asszony azután elment. Cseresné nem látta, hogy ruhát vitt volna valami csomagban magával.

Egész nap nem látta Grószbergéket. Napnyugta felé megint átment hozzájuk szappanért. Éppen akkor jött haza az asszony. Oly későn, hogy mindjárt sábesz lett, a mi azt jelenti, hogy nemsokára feljött a csillag.

– Nem tudtam a nagyfalui fűzesnél a ruhát átadni, le kellett mennem a löki fűzeshez.

– Megmondtad-e, hogy felöltöztessék a holttestet? És hogy miként kössék kezére a föstékes kendőt?

A községbiró rögtön futott Cseres Andrásnéval a szolgabiróhoz, a ki már jó előre értesitve, ott volt éppen Tisza-Eszláron. A szolgabiró jegyzőkönyvet vett fel s azt gyorsfutár által beküldte Nyiregyházára az alispánhoz, az alispán pedig még ugyane napon déltájban értesitette a törvényszéki elnököt s áttette hozzá az iratokat.

Már junius 19-ike óta folytattuk naponként a nagy per nyilvános tárgyalását. E napon is ülés volt reggeli nyolcz órától délutáni két vagy három óráig.

Az elnöknek a törvények szerint az lett volna kötelessége, hogy e közbejött esetről nyilt ülésen értesitse -289- a törvényszéket, a vádhatóságot, a védőket s a vádlottakat. Nem ezt tette. Hanem azt tette, hogy nyomban felhivta Bary aljegyzőt, mint vizsgálóbirót, menjen Tisza-Eszlárra s hallgassa ki Cseres Andrásnét. Bary aljegyző pedig nyomban végzést hozott, elrendelte saját uri személyének Eszlárra utazását, s erről irásban értesitette még a törvényszék nyilt ülésén a közvádló királyi főügyészi helyettest. Hogy ez is utazzék vele, ha akar, Eszlárra. Ha nem akar, azzal se törődik.

Tisza-Eszlár és Nyiregyháza között se vasut, se táviró, se távbeszélő, a távolság pedig 20–22 kilométernyi a használt utakon s Eszlárhoz Tisza-Lök is vagy 7–8 kilométernyi út.

Cseresné jelentkezik a községi birónál reggeli 8 órakor. Elbeszélgetnek, ha nagyon sietnek is, legalább egy óra folyásáig. Ha a szolgabirót lóhalálában értesitik is, s az sebten Eszlárra jön is: eltelik másfél óra. A jegyzőkönyv felvétele legalább egy órai munka s ez alatt a jelentést is meg kell irni s levélboritékba tenni az alispánhoz. Délelőtt tizenegyre jár az idő, mikor a lovas legény a levéllel elindul Nyiregyházára. Odaér déli 12 órára, az alispán már bizonyosan várja. A levelet átveszi, feltöri, elolvassa, iktatóba küldi, a törvényszéki elnökhöz szóló átiratot megfogalmazza, leiratja s a kiadóhivatal különös gyorsaságával elküldi. A törvényszéki elnök tárgyaláson van. Mindegy. A küldeményt beviszik hozzá, elolvassa, elnöki iktatójába bevezetteti, s az utasitást megfogalmazza, leiratja s -290- aláirja a vizsgálóbiróhoz. A vizsgálóbiró is elolvas mindent s végzést hoz, azt leiratja és egy példányban a végzést már délután egy s két óra közt a közvádlónak kezébe juttatja, a ki szintén a tárgyaláson van elfoglalva.

No hát ez a munka nem rendes munka. Ha császárt gyilkolnak meg, vagy ha Szent Péter temploma gyulad ki: még akkor se fejtenek ki ekkora gyorsaságot az aluszékony, vagy fejükvesztett hatóságok. Szentül meg voltunk győződve, hogy az egész Cseresné-féle dolgot Farkas Gábor községbiró jó gondosan már az előző napokban elcsinálta, s rendbehozta s junius 23-án csak a külső alakot adták meg neki.

Az asszony nyelves, bátor és fontoskodó. Ha ő az 1882. évi április 1-e és 2-ika közti éjszakán látta volna az összesereglett idegen zsidókat, a hogy képzelete szerint Solymosi Eszter holttestét Grószbergék kertjében elásták: vajjon várt volna-e ennek elmondásával 15 hónapig? El lehet-e azt gondolni, hogy erről se férjének, se másnak, se a hatóságnak soha egyetlen szót se mondott volna?

És azután Grószberg és felesége jól tudták, hogy Cseres Andrásné tökéletesen érti és beszéli a falusi zsidók nyelvét. Velük rendszerint zsidóul beszélt, ha a boltba valamiért betért, vagy mosni, kapálni náluk napszámban volt. Vajjon elképzelhető-e, hogy előtte és jelenlétében beszélgettek volna junius 16-án arról, hogy a zsidó asszony vigye el a tutajosok számára Solymosi Eszter ruháját, hogy abba az idegen holttestet felöltöztessék? -291-

Cseres Andrásné azt beszéli a biróság előtt, hogy a nép gyakran zúgott Tisza-Eszláron a zsidók ellen. Ez igaz lehet. De legjobban zugott 1882. évi május és junius hónapokban. És épen akkor beszélt volna előtte a két zsidó nyiltan a legnagyobb és legveszélyesebb titokról: Eszter ruhájáról.

Ha van hamis tanu a világon: Cseres Andrásné hamis tanu. S hamis tanuságának tartalmát is durva parasztos furfanggal gondolták ki.

Hiszen csak parányi birói ész mellett is Grószbergék kertjét meg kellett volna vizsgálni, vajjon hát ott porladnak-e az eltünt lányka csontjai? S azután tovább kellett volna nyomozni, vajjon ki az a Jakab, a kinél Eszter ruhái vannak? Ha pedig csakugyan ott voltak valamelyik Jakabnál: hát miért nem szállithatta az a Jakab azt a ruhát Herskóhoz és Matejhoz s miért kellett volna ebbe Grószbergéket is és Cseres Andrásnét is beavatni?

A titkos tanács gyanut akart a tömegben a zsidók ellen támasztani s a gyanut meggyökereztetni s terjeszteni akarta oly módon, melylyel a tömeg agyához legkönnyebben oda lehet férkőzni. Erre szolgált a ruhaátadás ötlete is.

Ám Herskó minden ijedtsége és gyávasága daczára se merte Grószbergnét egyenesen és határozottan gyanusitani. Csak annyit mondott, hogy némileg ő hasonlit ahhoz a nőhöz, a ki a ruhát a Tiszán át a ladányi partra vitte. E rávallás semmivé tételére elég volt a -292- különben is bátor Grószbergnének határozott, kemény tagadása s megdöbbentő szembeállása. Nem birt ő vele még Cseres Andrásné se.

Valami más terhelő jelenséget is kellett tehát Herskó ingadozó nyilatkozatán Gószbergné ellen keresni. Ez a más jelenség Cseres Andrásné tanusága lett volna, ha beválik.

Grószbergnét gondosan kikérdeztük: mi birhatta Cseres Andrásnét a terhelő vallomásra?

Azt felelte, hogy Cseresnével mint szomszédok mindig jó viszonyban voltak, de 1883-ban ő márcziusi csirkéket költött és nevelt, de csirkéit Cseres Andrásné disznaja mind fölfalta. E miatt ő a községi biró előtt megperelte, kinek szavára akként egyeztek ki, hogy Cseres Andrásné a kárt napszámmal leszolgálja. De nem tartotta meg az egyezséget s e miatt is viszálykodtak s később mindennapos lett köztük a viszály a miatt is, hogy Cseresné malaczai az ő burgonyáját a földből kiturták. Igy lett haragosa Cseresné.

S vajjon ő biró elé merte volna-e idéztetni Cseresnét merte volna-e holmi csirke és burgonya miatt biróilag zaklatni, ha Cseresné ily borzasztó titkokat tudott volna ő róla? Inkább tyukkal, kalácscsal, pénzzel, jó szóval tartja éveken át, semmint okot és alkalmat adjon Cseresnének a nagy titok elárulására.

Ez az ok a leghevesebb zsidó-gyülölőt is lefegyverezte. Az emberek lelkiállapota is a természet törvényeinek tárgyias nyilatkozása. E törvényeket pedig agyonfeleselni nem lehet, a mikor ilyen világosak. -293-

Különös gondot forditottunk arra is, miként és mikor határozta el magát Cseres Andrásné erre a vallomásra? Miként tudja érthetővé tenni késlekedését s több mint egy éven át való hallgatását? A hamis tanu, ha eszes, nagyon vigyáz ugyan minden szavára, de nyilvánvaló volt, hogy a menyecske bőbeszédü, nagyon szeret fecsegni, bizton reméltük, hogy nyujt valami felvilágositást.

Azt mondta: folyt már néhány napon át Nyiregyházán a nagy per tárgyalása, mikor Tisza-Eszláron az a hir terjedt el, hogy a perben a zsidók nyernek, a keresztyének pedig vesztenek. Ez ösztönözte arra, hogy tanuskodjék. Azt gondolta, pokolra jut különben a lelke.

– Azt értem, hogy a keresztyénség veszitette el Esztert, pedig a zsidók vesztették el s most mégis a keresztyéneket nyomják.

A magyar népnyelv a birói kivégzés helyét vesztőhelynek nevezi. Ez a szó: elveszteni, – két jelentésü. Ha valakinek rossz üzletben kárba megy a pénze, vagy valakinek meghal a felesége vagy fia, igy mondják: elvesztette pénzét, elvesztette feleségét, elvesztette fiát. -294- – Ez a szó egyik jelentése. Ez értelemben mondja Cseres Andrásné, hogy a keresztyénség elvesztette Solymosi Esztert.

De elveszteni azt is jelenti: valakit életétől szándékosan megfosztani. Méreggel, fegyverrel, éheztetéssel, kinzással vagy egyéb tudatos erőszakkal kioltani az életet. Elvesztés az is, a mikor birói itélet alapján valakit akasztófán vagy nyaktilón kivégeznek. Igy értette Cseres Andrásné, mikor azt mondta, hogy a zsidóknak kellett elveszteni Solymosi Esztert.

Nem hittem ugyan, hogy csupán a babonás hit birta rá Cseres Andrásnét a hamis tanuskodásra, hiszen a nyilvános tárgyalás folyamán a titkos tanács tetemes számu hasonló tanut állitott a biróság elé, valamennyit pedig nem vezette a babonás hit, de azért beszédéből mégis kitünt, hogy a vérvád babonája mélyen gyökeredzik a lelkében.

A lelkekben ma is dolgozik még a babona. Nem annyira, mint a boszorkányhivés elmult korszakában, de azért a felfogásra, gondolkozásra, képzelődésre, sőt még a tanuskodásra is van hatása. Kivált ha vallási vagy felekezeti indulattal tud szövetkezni.

Cseres Andrásné érzései s ösztönei közé befurakodott a vallási és felekezeti indulat is. Bizonyitja ezt az a kijelentése, hogy őt a tanuságtételre a zsidók győzelmétől s a keresztyének bukásától való félelem birta. Eszes asszony volt. Könnyü szerrel rá nem tudták venni a tanuskodásra. Ha a tanuskodás könnyen állt volna nála: nem várt volna azzal tizennégy hónapnál -295- tovább. Csakis azzal birták rá, hogy ő mentheti meg a keresztyénséget.

Az ő tanuskodása egyébiránt a tisza-löki titkok közé szorosan véve nem tartozik. Csak azért ismertettem itt, mert az ő beszéde Grószberg Leóné tanuskodásával függ össze, – az pedig csakugyan a tisza-löki titkok egyike, a hogy’ Grószberg Leónét a mesebeli áltetem felöltöztetésébe belekeverték.

VI.

(A foglyok éjjeli behajtása Nyiregyházára. – Vajjon valósággal megtörténtek-e a gyötrő, sanyargató vallatások? – Matej, Csepkanics és Herskó panasza a kinzatások miatt. – Matej csodálatos visszaesése. – Bünös tagadása. – Mit ér az eskü?)

E vallatások kisebb-nagyobb megszakitással julius 5-étől 21-ig tartottak. Kisebb részük Tisza-Eszláron, nagyobb részük Tisza-Lökön.

Csepkanics szilárdul ellentállt minden kinzásnak. Nem vallott. Hasonló szilárdságot tanusitott Fógel, Grósz, Klein és Grószberg Leóné. Grószberg Leónét különben nem is gyötörték, Tisza-Lökre se vitték.

Vallott azonban Matej, Herskó és Smilovics. Az ő vallomásuk valószinüvé tette a holttestusztatás szövevényes meséjét. Vallomásuk részleteit nyomban szétkürtölte a sajtó. Országszerte, világszerte mindenki elhitte a mesét. Maguk a zsidók is hitték. Még maga Smilovics is szentül hitte időnként, pedig ő már jól -296- tudta, hogy a mesének az a része, mely tőle ered, csakugyan valótlan. Szentül hitték a titkos tanács tagjai is, noha ők is jól tudták, hogy Matej, Herskó és Smilovics vallomása minő kinzások, gyötörtetések és megfélemlitések szüleménye.

Csepkanics, Grósz, Klein, Fógel és Grószbergné vallomásait gondosan titokban tartották. Ezeket nem közölték a hirlapokkal. A nagyközönségnek nem akartak módot nyujtani arra, hogy a mesét megbirálhassa s annak valósága vagy valótlansága fölött komoly megfontolással dönthessen.

Julius 21-én este inditották utnak Tisza-Eszlárról az összes foglyokat Nyiregyháza felé, hogy őket a börtönben elhelyezzék.

A foglyok vonulása szomoru látvány volt. A vizsgálóbiró és a királyi alügyész nem is akarták, hogy a közönség ezt megláthassa. Elhatározták, hogy éjjel történjék a vonulás.

Sokan voltak. Egy irnok, Karanczai és Cséplő János fogházőr, Róka Sándor pandur ló nélkül, két pandur lóháton: ezekből állott a kiséret. Smilovics, Herskó, Csepkanics, Fógel, Grósz, Klein: ezek voltak a foglyok.

Nem egy módon bántak a foglyokkal. Herskó iránt elnéző volt a titkos tanács, mert ő vallott. Smilovics Jankel különös kedvenczczé vált, mert ő nagy ügyességgel vallott. Kapott is pálinkát, szivart, dohányt eleget. S jó szót is, dicséretet, elismerést.

Szereztek egy talyigát és egy szekeret. A talyiga kétüléses, a szekér négyüléses.

A szekérbe ült a vizsgálóbiró irnoka, a kocsis, Cséplő és Karanczai fogházőr és Herskó. Kényelmesen mentek.

A talyigába ült Róka Sándor pandur és Smilovics Jankel. Smilovics jól evett-ivott s az uton kedvére dohányzott. A többi fogolynak gyalog kellett mennie a két, lovon ülő pandur előtt. E két pandur Juhász János és Kazimir József volt.

Ámde Grósz és Klein helybeli családos ember s mindegyiknek lova, talyigája volt. Miért kell nekik éjszaka és gyalogszerrel menniök a két lovon ülő pandur előtt? Egyik se elitélt, egyik se rab. Mind a kettő bizton tudja, hogy ártatlan.

Kérték, hogy engedje meg a vizsgálóbiróság, hadd töltsék nyugodtan az éjszakát, hadd alhassák ki magukat, a tisza-löki kinzás nagyon elgyötörte őket, az éjszaka ugyis nyugalomra való s nekik joguk van az alváshoz.

Grósz Márton indulatos ember. A törvénysértő határozat daczra ingerli. Most már nem kéri, hanem törvényesen joga szerint követeli, hogy mind ő, mind Klein saját lovukon, talyigájukon mehessenek Nyiregyházára. Ő nem bűnös, nem elitélt.

Grósz erősebb ember volt, mint a többi. Csepkanics öreg. Klein gyönge. Fógel beteg. Mind a három kegyetlenül megnyaggatva. Napok óta nem ettek, nem ittak, -298- nem aludtak rendesen. Az éjszakákat disznóólban, tyukólban, pinczében, vagy vallatás közt töltötték. Fógel állni is alig tudott lábain.

Nyiregyházáig vagy 24 kilométer az út. Egészséges, erős embernek is gyalogszerrel öt-hat óráig tartó nappali út. Miként végzi ezt éjjel az az elcsigázott sereg?

Esti 9 óra után, már a teljes alkonyatban indultak. A pusztákon, a dülő utakon át, éjfél felé értek ki a tokaj-nyiregyházi állami útra, a varju-laposi csárda körül. Fógel saját erejével nem tudott menni. Annak megengedték, hogy a szekér saroglyáiba kapaszkodjék kezeivel, a szekér majd elvonszolja.

A királytelki tanyák körül meg kellett pihenni. A foglyok félórára lefekhettek a meztelen földre a csillagos ég árnyékában.

Ámde világossal nem volt szabad Nyiregyházára bemenni. A város közönsége meglátta volna a szánalmas csoportot. Sietni kellett, hogy hajnal előtt ott legyenek.

Könnyü ez annak, a kinek van jártányi ereje. De mit csináljon a szerencsétlen Fógel?

Grósz Márton káromkodott, mint a jégeső. Beleveszett Karanczai fogházőrbe, a ki legjobban erőltette a kegyetlen utazást. Fógel Amsel egy szót se szólt, csak nyögött. Nagy beteg volt. Föltápászkodni még föltudott a parancsszóra, de menni már nem volt képes, feje lenyaklott. -299-

Ott nem hagyhatják. A parancs az, hogy gyalog kell neki mennie. De hát lófarkára kössék vagy kezét a lőcshöz hurkolják?

Szerencsére van szive a pandurnak is. Róka Sándor megkönyörült a nyomorulton. A vörös Smilovicsot lelökte maga mellől a talyigáról s helyébe odaültette Fógelt. Igy aztán mire világosodni kezdett: szerencsésen beértek Nyiregyházára s eljutottak a börtön fenekére.

Grósz Mártont felelősségre vonták házsártosságáért, melyet utközben követett el. Hogy’ merészelte Karanczai fogházőrt összeszidni? Kapott büntetésként tizennégy napi sötét odut és magánosat.

– Majd megbolondultam. Tizennégy napig se eget, se földet, se embert nem láttam.

Igy panaszolta el sorsát 1883-ik évi julius 5-én a törvényszék nyilvános ülésén.

Most már az a kérdés tolul elénk, vajjon igaz volt-e mindez? Vajjon nem tulzás és elfogultság vezette-e a tollat, mely a tisza-löki titkok történetét leirta?

Magyarország elvégre is mivelt ország. A magyar nemzet szabadságért és igazságért s a haladás nagy vivmányaiért tenger vért ontott századok óta. Népe mivelt, értelmes, szelid és munkás. Alkotmánya különösen becses és gazdag s törvényei olyanok, mint a mivelt nagy nemzetek törvényei. Biróságai jók, birái -300- tanult és mivelt férfiak. Hősei, költői, tudósai, törvény alkotói jelentőséggel birnak az emberiség egyetemes fejlődésében.

Vajjon megtörténhettek-e a tisza-löki dolgok? Vajjon el lehet-e hinni, hogy ott tyukólba, disznóólba s pinczébe zárták el az embereket s vizitatással gyötörték, meztelenre vetkőztetéssel rémitgették s hüvelykszoritó gyürüvel kinozták és vallatták a gyanuba vett tanukat és vádlottakat? Vajjon a rég multnak sirjából föltámadhatott-e egy pillanatra a középkor a maga sötét babonáival, erőszakos tisztviselőivel, kinzó vallatásával és ostoba boszorkány-pöreivel?

Nincs nemzet, a mely biztos lenne arról, hogy egy szempillantásig különös izgatottság nem vesz rajta erőt s agya a józan gondolatot s az itélet tisztaságát rövid időre el nem veszti. A lelkeknek ma is vannak még sötét rejtekeik. Vallási tulbuzgóság, vérvád, faji és felekezeti gyülölet ma is lappang még ama rejtekekben. Jöhet idő, a mikor ezek egyike, vagy másika kipattan, lángra gyul, erőre kap s muló napokig elárasztja a társadalmat s urrá lesz az elmék és szivek fölött.

Ilyen idő volt a vérvád szaka Magyarországon. Ez ugyan semmit se ment ki, de sokat megmagyaráz. De azért mégis meg kell vizsgálnunk, ha röviden is, a tisza-löki titkok valóságának bizonyitékait.

Mindazok, a kik Tisza-Lökön szenvedtek, panaszukkal a törvényszék nyilt ülésén előállottak. Herskó, Smilovics, Fógel, Klein és Grósz részletesen elmondották a vallatás minden részletét. S panaszukat különösen Bary József -301- aljegyző, Egressi Nagy László királyi alügyész s főleg Vay György csendbiztos ellen irányozták, de terhelték Karanczai József fogházőrt is.

Bary Józsefet és Egressi Nagy Lászlót a törvényszék nyilt ülésében e vádakra nem hallgatták ki. A védők ugyan több alkalommal jól indokolt előterjesztést tettek kihallgatásuk iránt, de a törvényszék ezt nem rendelte el. A vizsgálóbiró és az alügyész a panaszokról s a védők előterjesztéseiről részint közvetlenül, részint a sajtó utján nyomban értesültek, de azért se a törvényszék előtt, se a sajtóban a dologról nem nyilatkoztak.

Ez a hallgatás gyanús volt. Eleve is azt a gyanút ébresztette bennünk, hogy eljárásukat, a mikor már lehult róla a lepel, maguk se tartották okosnak és törvényesnek. Ha nem ekként lett volna: könnyü szerrel találnak arra módot, hogy az itélőbiróság előtt irásban vagy szóval nyilatkozzanak.

Köztisztviselő, biró, vizsgálatvezető királyi ügyész nem köteles a vádlottakkal és tanukkal feleselni. Nyilatkozni csak birói felhivásra vagy csak fegyelmi hatósága előtt tartozik. A hallgatást tehát külső okból kárhoztatni nem lehet.

Ha a vádlottak panaszában nem lett volna igazság, ha az a panasz léha és alaptalan mentegetődzés lett volna: a vizsgálóbiró és a királyi alügyész a panasz alaptalanságát könnyedén be tudta volna bizonyitani. -302- S ez ujabb és pedig sulyos jelenség lett volna a zsidók ellen. S ama két birósági egyén oly nagy buzgalommal törekedett kezdettől fogva a zsidókat megterhelni s buzgalmában annyi ridegséget, s mondhatni gyülöletet is tanusitott ellenük szakadatlan, hogy bizonyára egyik se hallgatja el, egyik se hagyja czáfolatlanul a kinzási panasz alaptalanságát.

Smilovics és Herskó vallomása nélkül halomra dül az egész holttestusztatás és áltetem-csempészet. Ha pedig ez halomra dül s ha e szerint kétségtelenné válik, hogy a csonka-fűzesi holttestet nem a tutajosok csempészték: akkor az is nyomban kétségtelenné válik, hogy az a holttest Solymosi Eszter holtteste; minthogy pedig nyaka nincs elvágva, vére nincs kiontva, tehát a vérvád is menten szomoru és utálatos koholmánynyá alakul át.

Ezt meggátolni Bary Józsefnek és Egressi Nagy Lászlónak önmaguk iránt is erkölcsi kötelességük lett volna. Az ő vizsgálati eljárásuk fujta föl a vérvádat. De ha Smilovics és Herskó ellenmondás nélkül bebizonyithatják, hogy vallomásuk a tisza-löki kinzások eredménye: akkor a két férfiu számára teljes erkölcsi mentséget találni nem lehet. Jogi és birói mentségük csonkitatlan lehet, de erkölcsi mentségük nincs. Hihették ugyan, hitték is a vérvádat s ez a vizsgálat törvényes alakiságaiért menti őket, de a tisza-löki vallatásokért még ez se menti. -303-

Mégis némák maradtak a panaszokra. Ez a némaságuk bizonyitja, hogy volt igazság a panaszokban.

Van e panaszoknak külön történetük is, melyre már föntebb távolról rámutattam s melyet most részletesebben kell ismertetnem.

Csepkanics Györgyöt és tutajos társait csakhamar szabadlábra helyezték s ők hazamentek Szeklenczére. Közülök hárman nyomban fölkerekedtek, elmentek a községi biróhoz s ott elmondták sérelmüket. Csepkanics György, Matej Ignácz és Herskó Dávid voltak a panaszkodók.

Augusztus 22-én vett föl jegyzőkönyvet panaszukról a községi jegyző a birónak s egy hites előljárónak jelenlétében. Elmondták szomoru esetüket, tutaj-utjuk megszakitását, tutajuknak Szolnokon lett föltartóztatását, valamint azt is, miként kisérték őket két hónap előtt Nyiregyházára.

Elmondták, hogy először Nyiregyházán hallgatták ki őket s ott mind a hárman egyezőleg az igazat vallották. Onnan pandurok kivitték őket Tisza-Lökre s ott a csendbiztos veréssel kényszeritette ujabb s egészen más vallomásra mindnyájukat. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték őket, mig csak be nem vallották azt, a mit a csendbiztos rájuk tukmált. A mi abból állott, hogy Smilovics Jankel azzal az utasitással adott át nekik egy holttetemet, hogy azt bizonyos helyre, Tisza-Eszláron alul fekvőre tutajozzák el.

Elmondták végül, hogy Matej és Herskó kijelentették, hogy ily körülmények közt apjukra is rávallanának s -304- valósággal meg is tették a kényszerü vallomást. Csepkanics azonban minden kinzás daczára, megmaradt nyiregyházi első vallomása mellett.

A jegyzőkönyvet a községi jegyző beküldte a huszti járás főszolgabirájához, ez meg augusztus 26-án a máramarosi-szigeti királyi ügyészhez tette át. Ennek javaslata értelmében a máramaros-szigeti királyi törvényszék az iratokat a nyiregyházi királyi törvényszékhez küldötte, ki a további teendőkre nézve a mellette levő királyi ügyésztől kért javaslatot.

Ekkor már nem Egressi Nagy László alügyész vezette itt az ügyet, hanem az egyenes és szigoru gondolkozásu Havass Imre budapesti királyi ügyész, ki a legszigorubb és lehető gyors vizsgálat teljesitését javasolta.

Ezután az iratok visszakerültek a máramaros-szigeti királyi törvényszékhez, melynek vizsgálóbirája Csepkánicsot és társait szeptember 26-án hallgatta ki. A csiga lassuságával ment tehát előre a panaszos ügy.

Csepkanics György ekkorra meggondolta a dolgot. Elállott panaszától. Kijelentette, hogy ellene se Nyiregyházán, se Tisza-Lökön semmi kényszert nem alkalmaztak s ő az első panasz jegyzőkönyvet csak a szeklenczei biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.

Matej Ignácz változatlanul fentartotta kinzás miatti panaszát. Sőt ujabb részleteket is beszélt el. Őt két hajdu s egy lovas pandur kisérte Tisza-Lökre. Ott a csendbiztos először rárivallt, azután botjával fejbe vágta -305- s egyuttal megfenyegette, hogy szétszaggatja őt, ha úgy nem beszél, a mint kivánják. Ezután késznek nyilatkozott úgy beszélni. Akkor bejött a szobába a vizsgálóbiró s fölvette uj vallomásáról a jegyzőkönyvet. E vallomását a törvényszéki hitelesitéskor azért hagyta helyben, mert a vizsgálóbiró ott is jelen volt.

Herskó Dávid szintén fentartja a kinzás miatt panaszát. Határozottan emlékszik, hogy öklével a csendbiztos fejbeütötte, azután botjával végighuzott rajta s botjával oldalba is döfte, majd másfél liter meleg vizet is itatott vele. Tanui a pandurok és fogházőrök, – más tanui nincsenek. Orvosi látleletet sérelmeiről azért nem szerzett, mert a fogházban nem lehetett. Mikor vallomásának törvényszéki hitelesitésére került a sor: előzőleg a vizsgálóbiró magához hivatta s azt mondta neki, hogy ha tisza-löki vallomását a törvényszék előtt helybenhagyja, akkor nyomban visszaadja szabadságát. Ő ezért hagyta helyben, de azért is, mert a hitelesitésnél jelen volt a vizsgálóbiró is.

A máramaros-szigeti fogházorvos, Szilágyi orvostudor ez alkalommal megvizsgálta mind a három panaszost, de sértésnyomokat egyiken se talált. Több mint két hónap után nem is találhatott.

Ámde a mikor valamely ügyben nagy erők mérkőznek, a mikor szenvedély, elfogultság, hatalom, törvény, emberek joga és igazsága százféle bonyodalomban viaskodik egymással s egymást le akarja birni minden áron: akkor semmi se egyszerü, akkor szövevényessé -306- válik minden s ideig-óráig, néha véglegesen is leplet boritanak az igazságra, habár az a lepel gyakran képzelődésből vagy koholmányból áll is.

Ime a szeklenczei tutajosok mind a tizenöten elbeszélik Nyiregyházán a vizsgálóbiró előtt utjuk történetét s a csonka-fűzesi holttest felbukkanásának esetét. Egybehangzik mind a tizenötnek a vallomása. Oly tisztán, oly természetesen, oly szokott módon folyik utjuk s találják meg és jelentik be a hatóságnak, s temetik el a holttestet, hogy ellenük még árnyéka se támadhat a tetemusztatási mese gyanujának. Lehetetlen, hogy vétkes legyen köztük valaki.

Rendes időben, rendes viszonyok közt e kihallgatással az ügy be van fejezve s a tutajosok mehetnek nyugodtan utjokra.

Csepkanicsot, Herskót, Matejt kihurczolják Tisza-Lökre s ott vallatják s vallatás közben nyaggatják őket. Most azután mi történik?

Csepkanicsot legjobban megkinozzák, de ő megmarad első igaz vallomása mellett. Ha Herskó és Matej is megmarad: megint egyszerü az ügy s az erőszakos vallatás nem okoz bonyodalmat, nem árnyékozza be az igazság tiszta képét.

Ámde Herskó és Matej lelke megrokkan, nem állja ki a bántalmak és rémitések rohamát s e két ember elkezd mesélni Smilovicsról, idegen holttestről, tetemusztatásról és ezekkel összefüggő érdekes és regényes részletekről. -307-

Jól van. Meséjük igaz lehet s vallomásuk őszinte. Ez esetben Csepkanics a gonosz tagadó, a most is vétkes hazug ember s Herskó és Matej a töredelmes valló.

Azonban hazamennek Szeklenczére s nyomban elpanaszolják kinzatásuk szomoru történetét. Mind a hárman egyezőleg panaszolják el, mind a hárman a községi előljáróság s huszti főszolgabiróság elé terjesztik panaszukat s mind a hárman kijelentik, hogy nyiregyházi első vallomásuk tartalmazza az igazságot, tiszalöki vallomásuk pedig hamis és csupán akaratuk ellenére erőszakolták ki tőlük.

Ime megint helyreáll az igazság egyszerü tiszta képe, s ugy látszik, nem is borulhat el többé. A három tutajos egyezőleg beszél önmaga közt is, de a többi tizenkét tutajossal is. Szavukban kételkedni többé alig lehet.

Ime Csepkanics, a szilárd és hajthatatlan lélek, a máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája előtt szeptember 26-án kijelenti, hogy őt Tisza-Lökön semmi bántás, semmi erőszak nem érte, őt senki sem kinozta s panaszát a szeklenczei előljáróság alaptalanul vette jegyzőkönyvbe s a jegyzőkönyvet a biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.

Ugyanezt jelentette ki a nagy per nyilvános tárgyalása alatt is a törvényszék előtt 1883. évi julius 4-én és 16-án.

Mi ez? Mit jelent ez? Mi történhetett időközben ez -308- erős idegű s egyenes gondolkozásu férfiuval? Hiszen kétségtelen, hogy őt megkinozták, sőt hogy éppen őt és Fógelt kinozták meg legjobban; – azt se lehet könnyedén elhinni, hogy a szeklenczei előljáróság vele hamis jegyzőkönyvet iratott volna alá; a tutajokra s a holttest felbukkanására vonatkozó vallomása is utolsó szóig helyes és igaz: vajjon miért vonta hát vissza a községi előljáróság előtt tett panaszát és vallomását?

Ne kutassuk. Talán beszélt vele valaki. Talán mint öreg, tapasztalt ember elgondolta, hogy a kiállott szenvedés most már ugy is rajta szárad s elégtételt közhatóság ellen földhöz ragadt szegény embernek kapni ugy se lehet s ha panaszát fentartja, csak huzzák-vonják, idézgetik Nyiregyházára, az utazgatásra pedig se ideje, se pénze, se kenyere, még utóbb ő kerülhet ujabb bajba: – legjobb a tehetetlen napszámosnak türni, hallgatni s a mit látott, érzett, szenvedett, még azt is eltagadni.

Meglehet, igy gondolkozott. Nem tudom. Sohase nyomoztam ki, miért változtatta meg első elhatározását. Sokkal inkább ki kellett volna nyomoznom azt az okot, a mely Matej Ignáczot birta uj elhatározásra.

Ő nyiregyházi vallomásában a tutajosok utjáról s a holttest felbukkanásáról a tiszta igazságot beszélte el éppen ugy, mint mind a tizennégy társa. A tetemusztatási mesét csak Tisza-Lökön fogadta el, Karanczai és a csendbiztos szavai után és pedig akkor, a mikor Csepkanics gyötörtetését tapasztalta. -309-

Ám mind a szeklenczei, mind a máramaros-szigeti kihallgatása alkalmával bátran, részletesen s nyugodtan adta elő, miként bántották s rémitették Tisza-Lökön s ezért tisza-löki vallomásában nincs is igazság. Csak az az igaz, a mit Nyiregyházán vallott, társaival egyezőleg.

Ezt az ismételten megerősitett vallomását vártuk tőle a nagy pör nyilvános tárgyalásán is, hol 1883 julius 3-án, 4-én és 16-án került rá a sor.

Kijelentette, hogy őt Tisza-Lökön se nem bántotta, se nem ijesztgette, se nem biztatta, se ki nem tanitotta senki, hanem önként és jó szántából, legjobb tudása és lelkiismerete szerint vallott.

Kijelentette s mindenkinek szemébe is mondta, hogy Smilovics Tárkánynál holttestet adott át, azt ő és Herskó a tutaj alá kötötték, Ladánynál Solymosi Eszter ruhájába felöltöztették, Csonka-Fűzesig igy szállitották s ott tudatosan és czélzatosan eleresztették.

Kijelentette, hogy nyiregyházi első vallomása valótlan s hogy tutajos társainak nincs igazuk, csupán ő beszéli az igazságot.

Végül kijelentette s mindenkinek szemébe mondotta, hogy ő se Szeklenczén a községi előljáróság előtt, se Máramaros-Szigeten a királyi törvényszék vizsgálóbirója előtt soha egyetlen szóval se mondta, hogy őt Tisza-Lökön bántották s hogy tisza-löki vallomását erőszakkal és ijesztgetéssel vették ki belőle pandur, börtönőr, csendbiztos és vizsgálóbiró.

Elbámultunk ez emberen. Hiszen ez vagy vakmerő, -310- vagy hülye. Vagy talán mind a kettő együttesen. Minden esetre rosszlelkű és hamis tanu.

Otthonában nem ismertük. Lelkének redőibe bele nem nézhettünk. A törvényszék nyilt ülésén kivül nem beszéltem vele. Nem is akartam vele beszélni. Hogy ki és mi birhatta ily vallomásra, el nem tudtam gondolni.

Közönséges orosz paraszt és napszámos létére elég eszes embernek látszott. Csak két dolog tünt fel előttem. Ha beszélt, sohase a kérdezőre vagy a törvényszéki elnökre nézett, hanem mindig maga elé a földre. A másik, a mi feltünt nála, az, hogy mindig ötven-hatvan szóval mondta el, a mit öt-hat szóval is elmondhatott volna. Mind a két tünet a hazug és fecsegő embert jellemzi.

Az egyik az, hogy feltétlenül bizonyos volt, hogy nyiregyházi vallomása homlokegyenest ellenkezik tiszalöki vallomásával és hogy mig a tisza-lökivel magánosan áll s abban semmi körülmény s egyetlen tanu se támogatja, addig nyiregyházi vallomását tőle függetlenül mind a tizennégy tutajostársa megerősiti. Ha tehát őt Tisza-Lökön nem bántották: akkor a kettő közül egyik vallomása feltétlenül hamis.

A másik dolog, a mit tisztán láttunk, az, hogy ő mind Szeklenczén, mind Máramaros-Szigeten önkéntesen és saját elhatározásából tett panaszt s beszélte el a tisza-löki erőszakolást s hogy se egyik, se másik helyütt hamis jegyzőkönyvet vele fel nem vettek. -311-

E két körülmény fontosságát teljesen látta és érezte az itélőbiróság is s azért Matej tetemusztató meséjére nem is adott semmit. De a vérvád koholói s a zsidógyülölet szítói másként vélekedtek, hirlapi tárogatóikon más dalt fujtak. Ők azt hirdették, hogy Matejnak az a vallomása igaz, melyben a tetemusztatást beszéli el.

Fel kellett tehát deritenünk: minő körülmények között s miként tette meg szeklenczei és máramarosszigeti vallomását. A vérvádkoholók kezében fegyvert nem hagyhattunk.

Matej szeklenczei vallomásáról Mónics Feodor községi jegyző s Kerner Máté segédjegyző készitették a jegyzőkönyvet. Jelen volt a kihallgatásnál Kopánszky György községi biró s Mónics Ferencz hites előljáró. Kifogástalan emberek mind. A nagy per tárgyalására beidéztük őket s 1883. évi julius 16-án nyilatkoztak a törvényszék előtt eskü alatt.

Mind a négyen egyenlő módon adták elő, hogy Matej, Herskó és Csepkanics önként és készséggel irták alá a jegyzőkönyvet s hogy ennek tartalmát mind a jegyző, mind a hites előljáró előbb gondosan megmagyarázta nekik. Pedig valami nagy magyarázatra nem is volt szükség, minthogy a magyar nyelvet mindegyik értette annyira, hogy a jegyzőkönyv tartalmát tisztán felfogja.

A faluban már előbb elterjedt a hir arról, hogy a tutajosok utjának miként lett vége s Matejt, Herskót és Csepkanicsot miként kinozták Tisza-Lökön. A hir terjesztésében Matej volt a legserényebb. Ő beszélt a -312- dolgokról legtöbbet. S ő külön is felkereste mind a birót, mind az előljárót s nagy részletességgel beszélte el ismételten fogságának s tisza-löki vallatásának történetét.

Mikor a panaszukat a községi előljáróságnál augusztus 22-én irásba foglaltatták, ott is Matej volt a szóvivő, ott is ő adta elő bőven a kinzás részleteit s nyomatékosan jelentette ki ő is, hogy első vallomása igaz, melyet Nyiregyházán tett, ellenben tisza-löki vallomása, melyben a tetemusztatásról beszél, minden szavában valótlan és hamis s ezt ugy erőszakolták ki tőle pandurok és csendbiztosok.

Hozzájárult ehhez s megerősitette e vallomást Csepkanics is, a ki különben is keveset beszélt.

A kinzást nem is tagadhatta volna Csepkanics, hiszen ő szenvedett legtöbbet, sulyosan meg is betegedett bele s még otthon is, még akkor is beteg volt, a mikor a községi előljáróságnál társaival együtt panaszt tett. Alig tudott beszélni és járni, a kihallgatás alatt is a lóczán feküdt, a mig pedig a jegyzőkönyvet irták, a pitvarban a földön feküdt. Állni, ülni nehezére esett.

Mindezt tagadja Matej, – hiába mondta szemébe a biró, jegyző, segédjegyző és hites előljáró. Hiába mutatták neki aláirását is. Kereken tagadott mindent.

Tovább kellett tehát mennünk s meg kellett tudnunk, miként tette máramaros-szigeti vallomását.

Veréczy Gyula volt a törvényszék vizsgálóbirája s ő vette föl a jegyzőkönyvet. Az ő eljárásának tisztaságában semmi okunk se volt kételkedni. Kifogástalan biró volt. Matej ő előtte is teljes határozottsággal adta elő -313- tisza-löki vallatásának történetét. A jegyzőkönyvet Matej készséggel irta alá. Az ügy alakilag is, tartalmilag is tiszta volt.

Azonban a vizsgálóbirót valami különös ösztön vezette s a jegyzőkönyv aláirásához odahivott két törvényszéki jegyzőt is. Erre nem volt szükség. A törvény ezt nem parancsolja, de ő megtette. Mintha csak előre tudta volna, hogy Matej például egykor el fog tagadni mindent.

A két odahivott törvényszéki jegyző Mihályi Gábor és Szaplonczay József volt, a vármegye előkelő családjainak tekintélyes sarjadékai s a biróság jeles tagjai. Őket is megkérdeztük a nagy per nyilvános tárgyalásán julius 16-án.

Hogy Matej miként adta elő a vizsgálóbiró előtt a tisza-löki kinzás és vallatás esetét, azt nem tudták. Ők csak a jegyzőkönyv aláirásánál voltak jelen. De mielőtt Matej aláirta volna a jegyzőkönyvet, előtte a vizsgálóbiró felolvasta s szóról-szóra megmagyarázta. Ezt bizonyitotta a jegyzőkönyv birósági záradéka s ezenkivül a két jellemes előkelő férfiu.

Matej ezekkel szemtől-szemben is eltagadott mindent s valótlannak jelentette ki az általa aláirt jegyzőkönyv tartalmát. De tagadásának okát adni nem tudta, sőt meg se kisértette.

Hogy Csepkanicscsal, Herskóval és Smilovicscsal s ezeken kivül még tizenhárom tutajos társával ellentétbe keveredett, még ez se oly sulyos dolog, mint az, -314- hogy mind a négy szeklenczei előljárót s mind a három máramaros-szigeti királyi birót hamis jegyzőkönyvkészitéssel gyanusitotta a törvényszék előtt. Ha a tisza-löki titkos eljárás már maga is el nem rontaná tetemusztató meséjének hihetőségét, ha minden illetékes tanuval szemben nem egyedül állana is e meséhez való ragaszkodásában, még akkor se vehette volna figyelembe őt semmiféle biróság, mert kétségtelenül bebizonyult, hogy lényeges dolgokban tudatosan és vakmerően nyilt valótlanságokat eskü alatt állitott.

Az eskü több ezer éves jogi és társadalmi szokás, sőt valóságos intézmény. Beszél róla már a szentirás is. A hamis eskü a népek őskorában is gyakori volt már. Jézus is jól tudta ezt, s azért tanitásaiban erősen birálta az eskü intézményét. Vannak keresztyén felekezetek, melyek az esküt megtagadják. Nemcsak a zsidók és keresztyének ismerték az esküt, hanem az Ázsia belsejében kóborló pogány népek is. Attila hunjai, Baján avarjai s Árpád magyarjai egyaránt használták az esküt, noha se zsidók, se keresztyének, se mohamedánok nem voltak. Az eskü – ugy látszik – eredetileg önelátkozás volt az esetre, ha az esküvő nem igazat mond, vagy igéretét, fogadását, kötését meg nem tartja. A keresztyén miveltség az önelátkozás gondolatain szeliditett valamit s az esküvő csupán isten beavatkozását kérte ki maga ellen az esetre, ha hamisságba keverednék. A középkor a házassági, papi, közjogi és perjogi intézmények közé sorozta s a legtöbb mivelt állam mindmáig fentartotta az esküt. -315-

Becsületes, művelt lelkü és eszes embernek nincs rá szüksége. Eskü nélkül annyit ér szava és elhatározása, mint eskü alatt.

Vallásos embernél, ha azonkivül eszes és becsületes is, sokat ér ott, a hol még mindig perjogi intézmény. A vallásos ember lelkén a vallás hatalmának egész erejével uralkodik. Nem vét ellene tudatosan és készakarva soha.

Amaz osztályok, melyek szakadatlan jólétben vagy szüntelen való nyomorban élnek, nem sokat törődnek az esküvel. Csak annyit adnak rá, mint a vallás külsőségeire. A dúslakodóknak nem árt, a nyomorgónak nem használ. Ugy vannak vele, mint a vad népek apróbb bálványaikkal.

Magyarország észak-keleti vidékén, épen Máramaros vármegyében is százan meg százan vannak a nyomorgó és furfangos szegények közt, a kik az esküre, mint perjogi intézményre se adnak semmit, a kik kenyérkeresetet látnak a tanuskodásban, s a kiket csekély dijért mindenre meg lehet kapni tanunak. Keresztyének és zsidók felesen. Lelkiismeretlen üzérkedők s könnyelmü ügyvédek rendszeresen felhasználják őket pöreikben.

Hogy Matej ezek közül való volt-e, nem tudom. Hogy őt valaki megfizette volna hamis tanuskodásáért, ezt nem tudom, de nem is hiszem. Első hamis tanuságát a tisza löki kényszerités idézte elő. Ettől ugyan önkényt elállott, sőt a kinzás miatt ismételve panaszt is tett, de a végtárgyaláson ehhez ismét visszatért s megmaradt mellette konokul. -316-

Ok nélkül senki sem csinál hamis tanuságot. Nyilvánvaló okot nem találtam. A tanukkal a védelem szándékosan nem akart közvetlenül érintkezni. Nekem s védőtársaimnak jogunk lett volna ehhez, sőt sok esetben kötelességünkben is állott volna, de fontosabbnak tartottuk a tartózkodást, hogy a gyanusitásra semmiféle ürügy ne támadhasson. Matejnál épen ki kellett volna nyomoznunk, mi birta őt a hamis vallomásra. De ha akartuk volna, se férhettünk hozzá. Mikor s miként jött Nyiregyházára a nyilvános tárgyalásra: nem tudtuk. Nyiregyházán a görög katholikus paplakon nyert elhelyezést és ellátást s ott volt éjjel-nappal, csupán a törvényszéki ülésen láthattuk. Ez a nagy elzárkózás támasztotta bennem azt a gyanut, hogy bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja vagy ügynöke birta arra, hogy annyiszor megtagadott tisza-löki valótlan vallomására ismét visszatérjen. Egyéni jelleméhez, a mennyire megismerhettük, hozzáfért ez a gyanu. A szeklenczei előljáróság egyik tagja ugy jellemezte, hogy büntetve ugyan még nem volt, de a falubeliek silány embernek ismerik. Mikor mint ujoncznak a katonasághoz be kellett vonulnia, annyira félt, hogy négy pandurnak kellett őt bekisérni. Igaz, hogy Tisza-Lökön is inkább ijesztés, mint kinzás folytán adta fejét a holttestusztató mesére. -317-

VII.

(A vádlottak gyakran védik magukat tagadással. – Gyakran panaszkodnak, hogy kinozták őket. – Van-e joguk a tagadáshoz? – Meddig terjed önvédelmi joguk? – Karanczai fogházőr, Róka és Kazimir pandurok eskü alatt bizonyitják a tisza-löki sanyargatások valóságát. – Vay György csendbiztos tagadja. – A bizonyságok mérlege.)

Mindent átgondolva azonban se Csepkanics, se Matej vallomását arra nézve, hogy Tisza-Lökön embertelen erőszakosságokat követtek el a tanuk és vádlottak ellen, készségtelen bizonyságnak tekinteni nem lehet. Csepkanics elhallgatta, Matej eltagadta.

Herskó, Fógel, Grósz, Klein és Smilovics részletesen elpanaszolták a törvényszék előtt tisza-löki kinzatásukat. Sőt Vay György csendbiztosnak egyenesen szemébe is mondták.

Vay Györgyöt mint tanut s nem mint vádlottat hallgatta ki a törvényszék 1883. évi julius 18-án. Egyenesen a kinzás miatt támasztott panaszokra hallgatta ki.

Határozottan eltagadott mindent. Öt vádlott egymásután teljes nyiltsággal s nyugodt bátorsággal mondta el vele szemben a tisza-löki erőszakoskodások történetét, de ő mind az ötnek szemébe mondta, hogy valótlant állit.

Mind az öt zsidó vádlott volt, vádolva a tetemusztatás elkövetésével. Birónak és közönségnek szokott felfogása, hogy a vádlott azért panaszkodik, hogy a saját bőrét mentse, panaszát tehát már ennélfogva is gyanuval kell fogadni. -318-

A ki az igazság birói kimérésének titkait ismeri, az jól tudja, hogy a vádlottak túlnyomó nagy része a rendőri és a vizsgálóbirói kihallgatás alkalmával több-kevesebb vonakodás után szépen beismeri s elbeszéli azt a bűnös cselekményt, melyet elkövetett. De azért azok közül, a kik igy beismerték tettüket, a nyilvános tárgyaláson igen sokan visszavonják vallomásukat s megkisérlik konok tagadással a védekezést.

Az első kihallgatástól a nyilvános tárgyalásig s az itéletig hosszabb idő szokott eltelni. Ime a nagy perben is több mint egész esztendő telt el, pedig erre az egész mivelt világ szeme nézett. Ez idő alatt a vádlott sokat tünődik, sok emberrel beszél, sok tanácsot hall. Ha le van tartóztatva: fogolytársaival; – ha szabadon van: mindenkivel tanácskozik s rend szerint védőügyvédével is eszmét cserél.

Ha még oly bűnbánó is a vádlott, időközben eszébe jut, vagy juttatják, hogy a büntetéstől jó lenne megmenekedni. Védje tehát magát, a hogy tudja. Védje magát még akkor is, ha a rendőr vagy a vizsgálóbiró előtt beismerte is bűnös tettét. Az itélő biró más, mint amazok, az itélő biró előtt mulhatatlanul védekezzék.

Az önvédelem legelső, legtermészetesebb s legegyszerübb művelete a tagadás.

– Nem vagyok bűnös. Tagadom a vád alaposságát. Valótlant mondanak, a kik ellenem vallanak.

Ime az önvédelem tiszta alakja. És igen régi alakja. -319- Talán egyidős a legősibb emberi intézményekkel. Gúny is, de valóság is az a jelszó, melyet már a hajdankor is ismert: »si fecisti, nega«, magyarul: »tagadd el, ha elkövetted«.

A középkor ugy gondolkodott: nincs joga. Ez a gondolkozás csaknem ma is fennáll. A vármegyék felfogása szerint a büntetés megszabásánál a bűnbánó beismerést enyhitő körülménynek, a konok tagadást sulyositó körülménynek tekintették. A konok tagadót legalább tizedrészben sulyosabban, a bűnbánó beismerőt ugyanannyival enyhébben büntették. Valósággal ma is igy van a gyakorlatban. E szerint a tagadás a magasabb erkölcsi felfogás szerint nem volna jogosult s voltaképen igaza volna a középkornak.

Végre is a bűntett nagyságához s a bűnösség fokához kell szabni a büntetés mértékét. A bűntett nagyságát meghatározni nem könnyü dolog. A törvényekben meg van határozva, de sok ezer év tapasztalása s komoly bölcselkedése, de a biróságok ezernyi tévedése is kellett ahhoz, hogy a meghatározásban a korszakok műveltségének megfelelő igazságot meg lehessen közeliteni. Ama körülmények, melyekből a bűntett nagyságát meg lehet határozni, köztudatban élnek. Mekkora kárt okozott a cselekmény? Mennyi fájdalomnak tette ki áldozatát a gonosztévő? Mekkora felháborodást idézett elő az emberek nemes érzésében a bűntett? Minő számitás, -320- vagy kegyetlen indulat vezérelte a tettest? Mekkora aránytalanság volt a támadó és védekező erő között?

De bizonyos az, hogy a mikor a bűnös cselekmény tünete tiszta és kétségtelen s a mikor minden tünet a vádlottnak személyéhez kapcsolódik s a vádlott mégis mindent konokul tagad: akkor gúnynak vagy oktalan dacznak látszik a konok tagadás s felháboritja az emberek nemes érzését s akkor szinte kimaradhatatlan a sulyosabb itélet. Valamint akkor is, ha a konok tagadás ellentéte áll elő: a bűnös tettel való vakmerő dicsekvés.

A mi felfogásunk szerint erkölcsileg senki se köteles önként rohanni a büntetésbe. Az önvédelem föltétlenül jogosult még az állam s annak biróságai ellen is, mert hiszen ezek is tévedhetnek. Minden bűnösnek meg kell tehát engedni, hogy a vád készséges beismerése elől elzárkózzék s legalább önmaga ne nyujtson segitséget a terhelő körülmények földeritésére. A tagadásnak jogosultsága ezen alapszik.

Nem a törvények mondják ki, hanem a mindennapi élet gyakorlata szentesiti, hogy a vádlottnak jogában áll a tagadás. Ámde, ha ő a vizsgálat folyamán már beismerte a bűnös cselekményt s a nyilvános tárgyaláson mégis határozottan tagad: az itélő birónak az a természetes és közvetlen kérdése:

– Ha most tagadod: miért ismerted be a vizsgálóbiró -321- előtt? Ha pedig ott beismerted, miért tagadod most?

A vádlott felel s akár őszintén, akár hamisan azt mondja, hogy azért ismerte be, mert erőltették, sanyargatták, kinozták.

S bizony gyakran megtörtént a multban az erőltetés és sanyargatás, tehát gyakran igaza volt a vádlottnak. De az is gyakran megtörtént, hogy erre a kifogásra csak a rosszindulatu fogolytársak vagy az időközi tanácsadók oktatták ki a vádlottat, a ki tehát ily esetben, hogy a tagadás jogával élhessen, alaptalanul vádolta a rendőrséget, a vizsgálóbirót s általában a nyomozó hatóságokat.

Herskó és Smilovics és Matej a vizsgálat folyamán beismerték a tetemszállitást. Ha most a nyilvános tárgyaláson minden állitásukat visszavonták, beismerésüket hamisnak jelentették ki, a vádbeli tényeket mereven tagadták s ellenmondásukat csupán a tisza-löki kinzással igazolták: bizony gondosan meg kellett vizsgálnunk, vajjon csakugyan megtörtént-e tehát a tisza-löki kinzás? S vizsgálatunkra annyival nagyobb volt a szükség, mert hiszen Matej a nyilvános tárgyaláson is erősen ragaszkodott a holttest-csempészés meséjének minden részletéhez.

De Vay György csendbiztos merev tagadása se menekülhetett a komoly és benső kétségektől. Hiszen, ha beismeri a kinzásokat: elveszti állását és kenyerét, büntető pörbe keveredik, hasonló természetü pörei most is folynak, a sulyos büntetést ki nem kerülheti. -322- Életkérdés volt rá nézve a kinzások határozott tagadása.

Azonban a vádlott tutajosok jóhiszemüségén nem volt szabad hagynunk semmi árnyékot. S nagy felelősséggel járó szerepünkkel össze nem fért, hogy a kinzások sulyos vétsége iránt elnézők legyünk. Mindent meg kellett kisértenünk, hogy a teljes igazság kiderüljön. Mindenkit ki kellett hallgatni, a ki a kinzásoknak látója, hallója, tudója volt.

A vizsgálóbirót s a királyi alügyészt nem tudtuk a nyilvános tárgyalásra beidéztetni.

Ott volt még azonban Karanczai József fogházőr s Róka Sándor és Kazimir József pandur. Ezeknek mindent kellett tudniok s különösen Karanczainak. Volt okunk hinni, hogy Karanczai mindent hiven elbeszél.

Ez a fogházőr eredetileg czipővarga volt Nyiregyházán. Mikor már a vizsgálat a vérvád miatt javában folyt, 1882. évi julius 1-én nyerte el a fogházőri állást. Hitvány fizetéssel járt ez állás, de azért jobban tetszett neki, mint a kézművesség.

A vizsgálóbiró őt tolmácsként használta. A vizsgálat minden titkába be volt avatva julius elseje óta. Nem volt jó természetü, lelkiismeretes ember. A nagy bizalom, melylyel a vizsgálóbiró és királyi alügyész elhalmozta, csakhamar megzavarta fejét. Hatalmaskodó, gőgös és pökhendi lett társai fölött is. Nem volt kellő figyelemmel még a szigoru Havass Imre királyi ügyész iránt sem. Engedetlenkedett, ivott, kocsmázott, társait bántalmazta s e kihágásai miatt fegyelmileg ismételve -323- megbüntették. Egyszer négy napi, másszor tizennégy napi elzárásra itélték.

Mikor Hreskó és társai Szeklenczén és Máramaros-Szigeten a tisza-löki kinzások miatt panaszt emeltek: Havass királyi ügyész jegyzőkönyvileg kihallgatta őt. Hüségesen elbeszélt mindent, a mi Tisza-Lökön és Eszláron történt. A tutajosok kinzását, a levetkőztetést, a hüvelykszoritást, a vizitatást, a veréseket, a tyuk- és disznóólat, az éjszakai hajszát, mindent pontosan földeritett. Semmi tulzás nem volt szavaiban. A vizsgálóbirót, a királyi alügyészt és a csendbiztost nem akarta különösen terhelni, de az igazság rovására nem is mentegette őket.

Önként vallott. Senki és semmiben nem kényszeritette. A mit Havass Imre királyi ügyész előtt vallott: ugyanazt megvallotta közvetlen főnöke Korény fogházfelügyelő előtt is. Sőt később önként elbeszélte Soós Kálmán királyi ügyész előtt is.

S a mit igy önként és ismételve elbeszélt, mindaz teljesen összevágott nemcsak az öt meggyötört vádlottnak, hanem Róka és Kazimir panduroknak vallomásával is. Holott Karanczai közt s a vádlottak és a pandurok közt semmi összebeszélés nem történt.

Karanczai vallomása tehát éppen ez oknál fogva föltétlenül bizonyitja a kinzások megtörtént voltát.

Ez a fogházőr egyébiránt 1883. évi február 28-án elvesztette állomását. Elment dőzsölni, makacsul elmaradt a szolgálatból s azért fegyelmileg rövid uton elkergették. A nyilvános tárgyalás elején már nem volt közszolgálatban. -324-

Mindezek után bizonyosnak tartottuk, hogy ő a tisza-löki titokról a nyilvános tárgyaláson lerántja a leplet.

A nyilvános tárgyalás előtt néhány héttel valami állást kapott a vasutnál. Jobbat, kényelmesebbet, mint a fogházőrség. Valakinek nagyon szivén feküdt, hogy érdemetlenül nyerjen olyan állást, melyhez semmit nem értett. Hiszen se mint czipővarga, se mint fogházőr a vasuti szolgálatot meg nem tanulhatta. Mégis biztos kenyérhez jutott.

Sokat beszéltek nekem erről s előre figyelmeztettek, hogy minden eddigi vallomását visszavonja; ez lesz a vasuti állás ára.

A nyilvános tárgyaláson vissza is vont mindent s határozottan tagadta, hogy Tisza-Lökön csak egy hangos szót intéztek volna is a vádlottakhoz. Hiába vallott szemébe Fógel és minden társa, hiába a két pandur is, tagadott mindent. De hogy Havass királyi ügyész előtt hivatalosan s Soós királyi ügyész s Korény fogházfelügyelő előtt saját készségéből miért vallotta be a kinzásokat s vallomásának minden részlete miként vághat össze az öt vádlott és a két pandur előadásával, holott ezekkel össze nem beszélt: ezekre nézve semmi komoly indokot föl nem hozott.

Nem is vette komolyan törvényszéki vallomását senki. Nyilvánvaló volt, hogy a vakmerő tagadásra azért birták, hogy a vizsgálóbirót s a csendbiztost meg lehessen védelmezni. -325-

A két pandur, a ki szemtanu s részben közreműködő volt a kinzásoknál, őszintén elmondott mindent.

Róka Sándor pandur különösen Klein Ignácz gyötörtetését tudja közvetlenül, valamint a foglyoknak Nyiregyházára éjjel történt hajszolását. Ott volt Fógel vallatásánál is, de a szobán kivül; ennek részleteit leginkább Karanczai közléseiből ismeri.

Kazimir József pandur különösen Csepkanics György vallatását észlelte közvetlenül. Megdöbbentők azok a részletek, melyeket e tutajos meggyötörtetéséről elmondott a törvényszék előtt.

Mind a két pandur nyiltan és határozottan beszélt s Vay György csendbiztos szemébe is bátran elmondott mindent. A csendbiztos tagadott s a pandurok vallomását akként magyarázta, hogy ezek neki ellenségei, minthogy ő kergette el őket a szolgálatból.

Ime ezek a körülmények, melyekből megitélhető, vajjon Tisza-Lökön gyakoroltak-e kényszeritést, erőszakot, megfélemlitést a tutajosok ellen?

Állitsuk csak össze a törvényszéki nyilvános tárgyalás jogi eredményeit.

Minden tutajos, minden tanu és vádlott Nyiregyházán gondos elkülönités daczára összhangzó módon beszéli el a tutajútnak s a csonkafűzesi holttest felbukkanásának és eltemetésének történetét. Egyik se tud semmit idegen holttestről, tetemszállitásról s a halottnak ladányi öltöztetéséről. S e vallomás mellett Csepkanics, Fógel, Grósz és Klein a Tisza-Lökre való kihurczoltatás s az ottani vallatás daczára is megmarad. -326-

Tisza-Lökön Matej, Herskó és Smilovics tengernyi regényes részlettel mesélik el a holttestcsempészet történetét. Ha e történet igaz volna s ha ezt önként akarták volna elbeszélni: ezt megtehették volna Nyiregyházán is. Ha tehát ott meg nem tették, ellenben Tisza-Lökön megtették: valamely nagy oknak kellett közbejönni, a melynél fogva magukat erre elhatározták.

Bizonyitja ezt az, hogy az idegen holttest eredetéről senki sem tudott semmit. Ezt se a titkos tanács puszta képzelődésből ki nem találhatta, se Karanczai a tutajozók szájába nem adhatta. Ezt a vizsgálóbiró nem is merte, nem is akarta egyenesen nyomozni. Erre jó oka volt. Hiszen Matej, Herskó és Smilovics, ha már minden egyebet bevallott, azt is csak bevallotta volna, honnan került elő az idegen holttest? Ámde akkor nyomban kitünt volna, hogy az idegen holttest nem volt sehol, nem került sehonnan s igy usztatásának története koholmány.

Matej és Herskó azt mondták: Ime, itt s ekkor adta át a holttestet Smilovics. Smilovics pedig azt mondta: Ime, itt s ekkor kaptam a holttestet Grósztól és Kleintól. Ez a tiszalöki vallomás.

Ám Grósz és Klein nyomban bebizonyitották, hogy -327- ők a Smilovics által megjelölt helyen és időben nem lehettek, mert ők akkor Tisza-Eszláron s nem Tisza-Szent-Mártonban voltak, tehát Smilovicscsal ott és akkor nem találkozhattak.

De Smilovics is, mikor hamis vallomását 1883. évi januárban visszavonta, nyomban bebizonyitotta, hogy ő a mondott napon Tisza-Szent-Mártonban nem lehetett, mert ő akkor onnan távol eső helyen tutaját terhelte, tehát neki Grósz és Klein ott és akkor holttestet át nem adhatott.

Az pedig megint feltétlenül bizonyos, hogy a zsidók nagy ok nélkül puszta koholmányt magukra nem vallottak, súlyos bűnt magukra és a zsidókra nem vállaltak s a vérvádat meg nem erősitették.

Csepkanics György és Fógel Amsel sulyosan megbetegedtek a Tisza-Lökre való kihurczoltatás után. Javakorabeli egészséges ember ok nélkül rögtönösen fájdalmas betegségbe nem esik. A vizsgálat e betegségnél se tud más okot felhozni, csak a tisza-löki gyötörtetést.

Csepkanics és Matej visszavonták a kinzásról szóló vallomásukat. De egyik se tudta indokolni, miért vonták vissza. Matej ugyan megkisértette, de nyers, vakmerő és világos hazudozást bizonyitottak rá a szeklenczei előljárók s a máramaros-szigeti törvényszéki birák. -328-

Bary József a jegyző és Egressi Nagy László királyi alügyész szó nélkül, minden megjegyzés nélkül türték el az erőszakos vallatás vádjait. Vajjon miért nem nyilatkoztak? Miként lehet hallgatásukat megérteni, ha Tisza-Lökön csakugyan törvényes módon folyt a kihallgatás? Hiszen a vizsgálat tisztasága érdekében is kötelességük lett volna fölszólalni.

Vay György csendbiztos tagadja a kinzást és erőszakot. Ám az ő egyénisége s közszolgálati multja meg nem engedi, hogy tagadását komolyan lehessen venni. Hiszen már máskor is volt ellene hasonló panasz, máskor is elitélték erőszakos vallatások miatt s éppen most is folyt ellene bűnpör azért, mert a vádlottakat durván bántalmazta. S ha tehát máskor is gyakran igy cselekedett: most is megtehette.

S hogy megtette: ezt bátran és részletesen szemébe mondta Herskó, Smilovics, Fógel, Grósz és Klein.

Ledér felfogással azt mondhatnák: ezek zsidók, mentették bőrüket, azért vallottak igy.

Ám ott a két pandur s a fogházőr, – ezek se nem zsidók, se nem vádlottak s im ezek is nyiltan elmondják a tisza-löki erőszakosságok történetét. Sőt a két pandur bátran szemébe mondja a csendbiztosnak is.

S mindezen túl még nagy bizonyság van arra, hogy az utálatos erőszakosság kétségtelenül megtörtént. A legsulyosabb bizonyság, melyet erőtlenné tenni vagy meggyöngiteni se lehet. Az a kétségtelen tény ez, hogy a tanukat és vádlottakat kihurczolták Tisza-Lökre s éjszakai vallatásra átengedték a csendbiztosnak. -329-

Ez nyilt törvénytelenség. Ellenkezik a világos törvénynyel, a vádlottak alkotmányos jogával, de a tisztességgel is.

Jól tudta ezt a vizsgálóbiró is, a királyi alügyész is. S bizonyos, hogy a biróság e két tagja különös ok nélkül efféle vakmerőségre nem szánja el magát. Hogy ők nappal a hajnalosi pusztán vadászgassanak, éjjel pedig a szolgabiró kerti lakában a csendbiztos keze alatt a vádlottak sirása és jajgatása töltse be a levegőt erre különös oknak kellett lenni.

A biróság e két tagja arra törekedett, hogy valaki a tutajosok vagy zsidók közül minden áron vállalja el a holttestusztatást.

A hogy van zsidó tanu, habár éretlen gyerek is, a ki látta, miként vágták el az eltünt lányka nyakát: ugy legyen zsidó tanu, vagy akármilyen tanu, a ki látta a tetemusztatást.

TARTALOMJEGYZÉK.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A NAGY PER, MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.