The Project Gutenberg eBook of A magyar előidőkből; Egy asszonyi hajszál by Mór Jókai

Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.

A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány szétszórt falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.

Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak…

Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripáikon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait.

A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér?

A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:

– Ne bántsd egymást, testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!

A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett ránézve a korona is örökre.

Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette útját az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon gondolkozott, mint lehetne azt újra kezdeni.

A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt, csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába ügetni képzelt, a csöndes, hallgatag völgyek.

Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte, még kardját apródjai kötötték föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e a vezérnek is együtt veszni vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni?

A király lélekben, testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró könyekkel áztatták azt.

Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a királynak még is úgy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok dalait hordozná hozzáig, tündéries töredékben. – Figyelni kezde s ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a «de profundis»-t.

Az üldözöttnek jól esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak ellenségei üldözték, hanem saját lelke is. -5-

Fölkelt s követve a szent hangokat, egy völgy hajlásában kisded fehér keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifjú leány térdelt, – tán inkább örökké ifjú angyal, vagy valaki a túlvilágról.

A király döbbenve állt meg, félve háborítni a szent hölgy áhitatát, s míg annak csengő éneklése hangzott, úgy érzé, mintha lelke megfürödnék e hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt.

A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is friss lomb árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős szarvastehén bejárt hozzá reggel, este, édes tejével adózni.

A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá pillantani.

– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szűz, kit társai elhagytak a vadászaton, s ki nálad menedékért esd.

– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva jösz.

Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni.

– Ha ismersz, rejts el és szabadíts meg, s ha ura leszek egykor e földnek, kolostort építtetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend menedéke.

– Ura nem lész te e földnek, s nem kőfal az, a mi a világ elől menedéket ad, hanem az erény.

– Nem rémítesz el szavaiddal. Ha elhagyott az Isten, nem hagytam el magamat én.

– Nem Isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek keze, az Istené ejte el téged.

– Az, a kinek keze megszabadíta tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: «te, ki mindenkit üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor?»

– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, szólt a szent szűz, felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az térdre hullott.

Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen volt az, mint az angyaloké, kik csak Istennel beszélnek, hajfürtei hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott, mint egy álomkép, mit a szellő jobbra, balra ingat. A király halvány dicsfényt vélt homloka körül látni.

– Teljesüljön jóslatod egészen! szólt a király meghajolva. Mondád: «te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e nő előtt fogsz térdelni magad». Im itt térdelek előtted.

– Kelj fel, oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott. Irmén megátkozott, Charitas imádkozik érted; Irmén gyűlölte szerelmedet, Charitas szeretni tanít.

A szűz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szorítá azt; mintha soha sem akart volna tőle megválni.

– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a világból.

– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az Istenhez közelebb. Oh, Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a túlvilág gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az Isten közellétét. Én boldogabb vagyok, mint voltam. -7-

– És mégis miattad vert meg Isten. Egy átok sem eshetett rám oly keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először ingadozni. Im most azért találtalak fel újra, hogy megmondhassam: lásd, országom elveszett.

– Van egy boldogabb ország, oh király! melyet nem szerez meg kard, s nem vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik azt, kik nem sóhajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a bűn előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés üdvözültek ajkairól; hol az öröm mindig új és soha el nem fogy, angyalok hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak koszorút csillagokból homlokodra s Isten mosolygása napként süt reád, ki ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel titkos sóhajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el számodra, oh király!

Salamon elmélázva hallgatta a szűz szavait, lelkében új hurokat halla megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szűz által illatos diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behúnyt szemére leszálltak az álom tündérei s megnyílt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb jönni, a felhőket mosolyogni, megannyi angyalarczczá válva, hallá a nyájas köszöntéseket láthatatlan ajkakról suhanó szellő képében, látta a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyű cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak repült, egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte benne a kedves leányt, kit a világból rút szenvedélyével -8- kiüldözött, s ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta Salamon, és csodálkozott rajta; hosszú, ősz ezüst szakáll borult mellére, hófehér haj vállaira s a fényes királyi öltöny helyett durva szőrkámzsa volt tagjain.

Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó király egy csoport lovagot láta a barlang felé sietni, kiknek vezérében Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen, a legvitézebb lovagot, ki valaha hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le.

A hű lovag összegyűjté a csata után Salamon híveinek megmaradt töredékeit és elindult a királyt fölkeresni.

Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sírt örömében, midőn meglátta királyát s leborult, annak kezét csókjaival s könyeivel elhalmozni.

– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, én nem hagylak el s ha az egész világ rád támad, én megvédlek, vagy elveszek.

Salamon a mint a kivont kardot látta megvillanni, elfeledé boldog álmát, újra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megújult büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve, felkiálta:

A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszín felhőcskék úsztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszú ezüst szakállát végig simítandó.

Azzal csüggedten tekinte szét, szemeivel Charitast keresve, a szent szűz nem volt látható sehol; Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza sem tekinte többet.

Már látszottak Pozsony vár tornyai a távolból a menekvők -9- előtt, Salamon a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmű vad kedve annál erősebben tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas túlvilági arczának körrajzait elmosták szivében a szép királyné, Judith ragyogó vonásai.

Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon új bajnokokkal szaporodott; a vár, melyhez közelíte, azon időben Magyarország legbiztosabb erőssége, hívei által volt megszállva, a császár, hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is beszórva.

– Nyargalj előre, Opos, szólt a király a kapuhoz érve, gondod legyen rá, hogy midőn megérkezünk, temetés vagy barát, vagy vén asszony ne jőjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza.

És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy agg nő jött ki reá szemközt, nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt körítve.

Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott gyermekies zugolódással mondá:

– Nem illet már az engemet, szólt reszketeg hangon a matrona, mankó illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra jutott.

– Asszonyok így szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, -10- ha nádszállal látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék.

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten hajított alá, mely a félvilágot tanítá remegni, s melyet négy századon át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán állasz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen eszik meg egymást: így legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak. Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba megölte Pétert, az ő feje is legördült. Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a csatában. Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón omladékai zúzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! kiálta föl elszilajult daczczal a király.

Az agg királyné eltaszítá fia kezét, s eliszonyodva fordítá el tőle arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad a hol jársz; ellenséget találj akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sírrá akarsz ontani, ne találj magadnak egy sírt, melyben megpihenj!

– Asszony, ne tovább! ordíta Salamon magán kívül, s -11- ádáz dühében annyira elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével föltartóztatá annak öklét.

– Még pedig utoljára! szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását vidámabb gondolatokkal csillapítva. Első kérdése volt odafenn:

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszontlátás öröme volt benne az egyetlen világos kép s most ez is kitörlődött…

– Sőt hallotta, uram, balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve, mert félt, hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Úgy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

– Nem volt-e beteg? Nem érte-e az úton valami baj? volt-e elegendő kísérete?

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sírjon. Rögtön leült levelet írni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által, lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes férjek szoktak nejeiknek levelet írni.

Salamon nem volt ember addig, míg a hirnök válaszszal vissza nem érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja -12- ez egyen kívül, tízszer fölment egy órában a vároromra, vizsgálva, hogy nem jön-e futárja? Kiszámítá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett nejének, hogy levelet írjon, s azután vissza az útat. S midőn elmult az óra, nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő. Tán a hirnököt fogták el az úton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a víz elvitte a kompokat s a hirnök tulnan rekedt.

Oh, az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet, mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a hogy a másnap is elmult, nem állhatá tovább; új hirnököt küldött új levéllel, harmadnap harmadikat, s ez így ment egy hétig, a levelek mind panaszosabbak, mindig szemrehányóbbak kezdtek lenni.

Salamon elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni, kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden izgatta. Végre mintegy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke, egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon tudósítja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza elvesztett országát.

Salamon egy ideig zúgolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis szerelmi, vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel -13- megindult a Duna balpartján, veje országát visszahódítani.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre, mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok híre elterjedt a katonák közt, s azok az út felén megálltak vezéreik ellen fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban láttak.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet, ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hírére mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől futni látott.

A kún és bessenyő fajok, elűzve a Száván túli erdők menedékébe, összegyűjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett boszúállót meggázolni.

A király hívei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját elleneivel a sík mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos vazalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf, Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak úgy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival Mosonyba.

Derék, termetes ifjú vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős. Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszú bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt bedugva, nehogy valamibe találjon akadni. -14-

Rettentő ereje híres volt hetedhét országon, mert a patkót csak úgy tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasítani a pánczélos embert. Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet felkelni, s ha egyszer lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s másnap mindjárt neki indult, megtudva, hol az ellenség, s igérte keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő partja mellett tartva s naponként elismerést érdemlő óvatossággal és körültekintéssel nem téve több útat két órainál, végre egy szép esti órában meglátta a túlsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit, miknél e barbár emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a víz nagyon széles volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is veretve mellé, azon hadi tervet készítvén magában, hogy onnan addig meg nem mozdul, míg ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem kényszeríti, hogy sánczait megrohanja a vízen keresztül, vagy pedig megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezérei kisétálának a tópartra, fölállítának egy hordót s azt körülülvén, poharazának emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörűen behinté aranynyal a Fertő síma tükrét.

A Fertő síma tükrén itt-ott egy úszó lápot hajtogatott a föltámadó szél. Mjeskó, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől megmagyaráztatni, hogy azok tündérnádasok, miket az elfek és érlek, s más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet, mint békát és szunyogot. -15-

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni, hogy úsznak erre-arra! bárcsak egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket, és spiritusba téve bemutatnánk a synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani szép egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a víz színe felett csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná őket alól.

– Sehol sem látom a tündéreket, – szóla Mjeskó. – Hja azok a víz alatt vannak, ott készítenek sípot és dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálót kell alájok vetni s elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a nádberek, s helyette száz torzpofájú rémalak bukott föl a víz színére, vad ordítással rohanva a parton iddogálókra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjeskó táborát, a tóba bocsátkoztak, mindegyik egy hosszú nádszálat fogva szájába s azon keresztül szíva levegőt a víz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek volna, rajtuk rohantak görbe fűrészfogú késeikkel, s kikeresték a helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak; a pokoli lárma, e vízből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket, hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vízbe s átúsztak, a honnan jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlük fogságra, ki Mjeskóval magával eredvén birkozásba, azt ugyan fel bírta taszítani, hanem a herculesi erejű ember ekkor úgy magához szorította őt két kezével, hogy az meg sem bírt mocczanni, s ha Mjeskónak azon már -16- elébb említett sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem tudott, legyürhette volna ellenségét; így azonban be kellett érnie azzal, hogy őt ott tartsa magán, míg emberei oda érnek s elébb azt jól megkötözve, őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rúgták vagy ütötték, semmi jelét sem adta az életnek.

– Nem kell neki hinni, kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de készakarva nem tevém, hogy tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet. Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt, az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és szakálla leégett, a tűz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta, hogy él, míg a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor egyszerre felugrott a tűz közül, s egy égő hasábbal szétcsapva maga körül, a felriadt csoporton keresztül, összeégett testtel kirohant és beleveté magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes kaczagással fordítá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, kikben hülni kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk, mondának Mjeskó zsoldosai, ha csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek világosan ördögök, kik tűzben, vízben hadakoznak. Te is fogj magadnak ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjeskó mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, -17- hogy vele menjenek, kénytelen volt őket visszavezetni Mosonyra.

– Derék szomszéd, monda Mjeskó szörnyűképen kegyes képpel. Tudod, hogy én a múlt husvét előtt való nagyhéten bűnös vallástalansággal vadászatot tartván, lovamról leestem s kimarjítám a bokámat; akkor fogadást tevék szent Hubertusra, hogy soha az egész nagybőjtön keresztül semmiféle vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólítál, nem jutott eszembe, hogy épen a nagybőjtben vagyunk, most figyelmeztet reá a castellanusom. Én kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagybőjt végit, hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácslom neked, állj ki te magad a mennyi embered van e gaz pogányok ellen, így te fogod kezdeni a harczot, nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, én bele elegyedem a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kívül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hová neki tetszik, maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s összegyűjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd reszketéstelen hangon szólt:

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra, de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámította volna mindegyik: hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem úgy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém országomat, szólt a király, az a -18- gondolat is nehezen ül szivemen; hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki száműzött, ez fáj és kétségbeejt; de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem a magyar királyt, s bepiszkolja nemzetemet, azt nem tűröm, s ha nem maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvívok, vagy elveszek.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók, megmutatom, hogy még nem gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad térre kapott az erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak süppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép, magok is rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers húst nyergeik alá tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra fordíták; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre, hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült, egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédítő sánczormokat is lóháton nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre kezdtek átlövöldözni nyíllal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették -19- elhajtani a más csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbókba kötve, mely jobbra, balra fityegett.

Középen feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike képes volt lovon nyargaltában ellőni nyíllal a repülő fecskét s egy kötéllel elkerített térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszú kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek, a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s úgy csüngtek végig hátaikon, úgy, hogy messziről két szarvú ördögcsordának lehete őket bátran nézni. Köröskörül iszonyú tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem azért, hogy süssenek nálok valamit, hanem hogy megvilágítsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt, mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle, engedék gyanítani mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni, hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot, melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király saját harczias leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyzett vőlegénye, Zolta segélyére.

Hadilán volt a neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó rendet nézzük, ismeretség előtt gyanítanunk kell, hogy nevét megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul «hadi lányt».

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek visszaérkeztek azon hírrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (így hívták a tábori gyűlést náluk), de hiába ránczigálták -20- azt, meg-megmozdult, jót rugott azon, a ki költögette s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a riadót, s a mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s egyszerre kijózanulva tekinte szét.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök. Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak Hadilánra várakoztak még. Ezalatt zajgott, lármázott mindenki; minden vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket csalni a Hanságba s ott megszorítani; a jászok rögtön akartak menni, a kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között, végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart hátul, vagy oldalvást állni, hanem valamennyi első akart lenni, ki az ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállítani csordáikat s behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok észrevéve, hogy őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek, előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, míg a kazarok, kik a magyar sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenvén a -21- lármás korultájon, a hol már akkor senki sem hallotta saját szavát.

A magas, karcsú amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, miknek villanása többször tudott győzni, mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja, mint egy palást borult le kereken domború csipejéig, s utána lobogott, ha vágtatott a csatában. Gömbölyű karjai fedetlenek voltak, arany pereczekkel körülszorítva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez csattos boglárokkal. Gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon, s nem véve észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagyon sokáig piperézted magad. Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

Az éjjel kimentek a jósok a berkekbe a farkasok szavait hallgatni, és megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot lemenni, s kezdj harczot azután.

– Vessz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, s engedik magukat asszonytól vezérelni, gyávák valamennyien. Szállj le lovadról némber, s végy guzsalyt és pártát, kard és sisak helyett, és ti gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán felemelve fokosát; megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt -22- egymás közt kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva, Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába; hanem azt nem gátolhatták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros kiabálással és fütytyel ne boszantsa a kunokat s egy merész ficzkó szekérsánczuk szélére egy kopjára szúrt szoknyát zászló gyanánt fel ne tűzzön.

Ezalatt lassankint előre mozdult a tábor, nagy hühó és rikoltozás között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékutait, ha sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor csak a közepén járható az út.

E síkon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől volt, míg a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek, hadseregfelállításnak, haditervnek híre sem volt. Iparkodott mindenki mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mind elszánt bátor vitézek, – azonban hátukat egy fűzes dombnak vetve, várták ellenségeiket, készek vagy győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyíl őt keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataordítás. Az elősietett jászok kibukkantak a fűzerdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad süvöltéssel kapták le vállaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi távolból sűrű nyílfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémíteni akarnák elleneiket; a -23- nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul hullottak le Salamon harczosai lábaihoz, egy-kettő megüté a király pánczélját is és visszapatant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyílzáporral rémíté a magyarokat, mintha Isten szavára viszhangoznának, megdördültek egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva, a villám végig czikázott az égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg legfélelmesebb fegyvere, a nyíl, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani többé.

– Isten harczol velünk! kiáltá a király s megeresztve lova zabláját, lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak aprítva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek e borzalmas alakok, ágas szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve, hogy ördögök jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint az elsővel találkozék, azt úgy találta két szarva közt ütni buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe, oly pusztítást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetségessé vált előttük. -24-

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött Bátor Opos, neki fordítá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyú csapást mért vele Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját rántá ki ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő kopjája elől megóvja, de az elhajított gerely keresztül törte a tizenkét bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezdett veszélyes ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a barbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak, visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, míg alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe csalhatták az utánok rohanókat, s akkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadó zápor megárasztá az ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat legeltették, süppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt s elnyelte a lovagot lovastul; a mocsárnak szorított nyirek nem birtak kihatolni a dágványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az iszapba, míg Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt járható ily időben, bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissza Hadilán szekérsánczáig, segélyt és menedéket könyörögve arájától. -25-

– Eredj tova! – szólt az amazon, elutasítva őt onnan. – Bolond voltál a harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állíthatva meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult s szemeivel látva, mint vesznek el a többiek, kik a mellékutakon rohanva, a mocsárba tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb a víz, s annál kevesebb a fő, nagy messze alig látszik még egynehány, kik beúsztak a Fertő közepébe, ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikaíró mondja: «az ellenség elolvadt a király arcza előtt, mint a viasz a tűz színétől». Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent a győztesek rohamának. A kunok hosszú dárdákra kapva, szekereiken álltak s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet elfútta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesíté a diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyíl haszontalan fegyver volt e perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek fektetve víttak, csattogott az érczpaizsokon a buzogány s ki-kihallatszott a harczból, mint a menykőcsattanás, Bátor Opos harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok a szekereken állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve, csengő hangja bátorítá a harczolókat; hosszú langos haja lobogott mint egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanásai versenyeztek a villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán, midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát megrémült -26- ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá föl a reáirányzott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakítva a szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott vívott Hadilán, ércz szavával bátorítva mellette harczoló híveit. Mindig apadt azoknak száma, alig vívott még nehány ifju, egyenként elhulltak ők is, egyedül maradt az amazon, a győztes magyaroktól körülfogva.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját s úgy állt fedetlenül, ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője odavilágított a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen közelíte a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjeskó gróf arcza is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól viseltük magunkat, s kivánta immár, hogy miután az ellenség meg van verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott segítségért.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi -27- vékával méress ki magadnak kincstáramból – ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagybőjt alatt vérengzést nem kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált az el tőle. A király nem látta e könyet.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy búcsúztában, jer mi hozzánk s ott új hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott fogsz találni, a ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte; a mint elfeledett annyi mindent!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segíté őt többé a király ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem lehetett más, mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszögű rom Visegrád tövében szomorúan tekint alá az örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel nevet adva börtönének.

Fogva volt, de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap. -28-

Egész nap szőtte, fonta terveit, és az mind háború volt. Várta, mint fognak egy napon hívei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül a háborgó nép s László ellen őt hívja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az idő csendesen múlt. Hívei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja volt saját pártos vazalljaival és a magyar megnyugodott valahára; királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy vadász és tegezét megfeszítve felczéloz. Ez titkos hirnök, gondolá, ki nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy vadlúd után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez tán nejének küldötte, ki titkos örömhírt fog énekszóban tudtára adni. Csalatkozott. Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete végnélkül. Majd pihegő galamb csapódott ablakához. – Ez galambpósta, gondolá repesve, pedig csak vadgalamb volt, mely az ölyv elől menekült oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében megvívott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségű nőn, kivel megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s sokszor midőn aludni lefeküdt, könyezve imádkozék Istenhez, hogy bár csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt megnyilt az álmok világa, két -29- alak jött mindig elé, egymást váltva, hol az egyik, hol a másik; két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s kiket hogyha fölébredt, újra elfeledett: Charitás és Hadilán.

Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza glóriájával megvilágítá annak sötétjét s intve a hűs pálmaággal, vezeté őt maga után fényes menyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők közől.

Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete szemei lobogtak, mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára, nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül, gomolygó csaták viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé: – levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Egy napon nagy nemzeti ünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István királyt a szentek közé sorozta s az összegyűlt főpapok leszálltak a királyi sírboltba a király holttestét koporsójából felveendők.

De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ súlya feküdnék rajta, hiuvá lőn minden erő, a követ nem lehete arról leemelni.

Mindenki megütközve látta rajta Isten csudáját, s nem segített ima és bőjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ megmozdítani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szűz, Charitas, s a koporsóhoz lépve monda:

– E kövön Isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét egyesítenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az örömnapon minden fogoly börtönét megnyitátok, bűnbocsánatot adva gyilkosnak és istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönében; bűnös ő is, de ma bűnbocsánat napja van, s Isten nem akarja, hogy midőn a felemelt örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja megnyilék, a köről is lehull a láthatlan zár. -30-

Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott, láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki koronát.

De ha nem volt is korona, meg volt még a szív s csendes nyugodt boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak szerelmét vitte magával.

Alig vett időt magának megpihenni, míg Regensburgba nem ért, hova neje vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomorúan emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn este megérkezve, messziről kivilágítva láta minden ablakot s víg zene harsogott elé. Bámulva, ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált, megszólítá:

Az apród vállat vont; – mit tudom én, ki az a Salamon? ha látni akarod úrnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.

Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, úti köntöse hasonlóvá tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori úrlakokba bejáratuk volt.

Az apród megmutatta neki nejét. Egy víg, mosolygó asszony enyelgett ott nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jóizűen nevetett rajta; mellette ült Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, míg a hölgy megengedé, hogy lehúzza róla azt a kis gyémántos gyűrűt, mely legkisebb ujján fénylett. E gyűrűnek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrűjök volt az. -31-

– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólíthatod, unszolá őt az apród.

– Sajnálom háborítani, mert jól mulat, szólt Salamon s levonva gyűrűjét ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrűt asszonyod veszté el valahol, vidd oda neki és kivánj nevemben jó estét.

Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a kantárszárat s ment a világba, a merre látott.

Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit a sors elhagyott, a haza számüzött, az anya megátkozott és a nő megcsalt.

Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy rabló kún csapat útját állta. Salamon megismerteté magát velük: azt hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg, hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghódítá számára a kún népet, s midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a számüzött királyt, eszébe juta: «ha egykor minden ország számüzött, jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj és megtalálod, a ki örökké fog szeretni».

Salamon nőül kérte a kún királytól szép leányát, vőlegényi ajándékul elvesztett országát igérve neki s lett újra szép menyasszonya s csatára kész hadserege.

Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorútlanul hagyta homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon s kiverte onnan.

Salamon mindig alább sülyedt. Menyasszonya új hadat gyűjte számára kóbor kúnok és kazarokból, hozzájok csatlakozott Celgu vezér egy nagy bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon a fővezére.

Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész -32- gyülevészt, melyet egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát, kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték, szive elszorult, félre fordítá az utat, s a helyett hogy Erdélynek vezetné őket, levitte Görögországba s neki zúdult egykori elleneinek, azon gyönyörűségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi keserves csatát vívott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.

Aligha be nem teljesült, a mit magában óhajtott, mert egész serege ott veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba menekültek s ott három napig dühösen védték magokat ostromlóik ellen.

Negyed napon kényszeríté őket az éhség ellenségeikre kirontani, és Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, vérrel befestett mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé tartá paizsát s kardjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől, a midőn egyszerre egy nyíl a leányt szive fölött találta.

A paripa megérzé úrnője veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje fölött, kiálta:

S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával holtan a sík harczmezőn keresztül.

Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kisérője maradt, a többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta heted magával.

Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett országa határán belől érzé ismét magát. -33- A mint egy sürű erdő mellett elhaladtak, megállítá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az erdőbe, azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürű rengetegben, míg egyszerre úgy rémlék neki, mintha ismerős volna előtte a tájék, a zuzmarás fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak, mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sírdomb előtt kis fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: «Charitas».

A király térdre rogyott a sír előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak vezére a boldogabb hazákba.

Évek multak, változott a világ arcza, elfeledték Salamont; már boldog volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.

Egy napon diadalútról térve meg a szent király, Te Deumot tarta a fehérvári székesegyházban. Együtt volt az ország színe-java, s gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hívei bocsátának színe elé.

Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt közöttük egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére húzva, buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.

Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként most.

Az isteni tiszteletnek vége lőn; a főurak egyenként lépdeltek végig a koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét, nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.

Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a miként jobb és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelíd szemekből. -34-

A mint végigment a lépcsőn, egyenként lehajolt a koldusokhoz, pénzt osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze kezére hullani.

László a meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a számüzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja megosztását igérte neki.

– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én országom nem e világból való, ő birja azt, mit Isten neki adott s legyen megáldva örökké!

S hosszú évek mulva a környék lakói egy ősz szent sírjához jártak el zarándokolni, melynek ellenségeket kibékítő erőt tulajdonítának. E sír Salamon sírja volt.

Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak, egyik sír eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön maradt még fenn, az is pusztulóra vált már. A Salamon tornya.

Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is sokat szenvedett; adja Isten, hogy sokáig éljen.

AZ ÜSTÖKÖS ÚTJA.

Még ötven év! s épen egy ezred folyott le, mióta e földet, melyben apáink temetve vannak, Magyarországnak híják.

Nem tudjuk, hogy honnan jöttünk ide? nem tudjuk, hogy hova megyünk innen? legkevésbbé azt, hogy sokáig maradunk-e még itt?

Ezer év egy nemzet életéből! Ezer évig élni egy csillagnak is sok. Az is megváltozik az alatt, fényesebb, vagy -35- halaványabb lesz, alább hajlik, vagy magasabbra hág; meghal és leesik az égről, vagy visszavész a nagy fekete ürbe, honnét előtámadt, csak mi vagyunk ismeretlen kezdetű, ismeretlen végű nép, örökké égő tűz a jégmezőben, mely önmagában ég, elful, s újra kigyulad, s nem tud meghalni.

Ezer év! Ez alatt a czédrus is kiszárad, a mumia sárga földdé porlik, a kőszikla kizöldül, a hegy méhében a föld vadérczczé változik, csak mi vagyunk örökké zöldülő, soha nem virágzó fa; holt élet, élő halál.

Ezer évig laktunk e földön; soha e hazát nemzet úgy nem szerette, mint mi szerettük, és mégis ha elmennénk róla, holnap már nem tudná senki, hogy itt valánk; mint az elégett naphtaláng, mely égést nem hágy maga után, mint a zivatar, mely a tengerbe irta nevét, nyom nélkül mulnánk el innét, az utánunk jövő idegen nemzedéknek nem kellene elébb az obeliskot ledönteni, melyen tetteink emléke irva van, hogy győzelme bálványait helyébe állíthassa.

Dicsőségünk jele vérrel irott betű, s ki fogná megmondani, ha egykor elenyésznénk: hogy az a tér, mely most olyan szép zöld, egykor oly piros volt! s az a négy folyó egykor országunk czimerében piros mezők között folydogált keresztül.

Ki fogná tudni: hogy itt egykor nép élt, mely e földet hazának nevezte, érte izzadt, meghalt? ki fogna még templomot építeni érte, hogy benne azon nagy lényhez beszéljen, kinek neve «Magyarok Istene?» ki fogná megfúni a tárogatót, hogy rajta azon hangokat elsípolja, mik egykor egy nép lelkének síró vigalmairól beszéltek? – Ki mondaná még ki e szót: «szerelem» valaha, s ki tudná, hogy mi volt azon gyönyör, mit az érzett, ki anyanyelvén tanulta meg e szép szót ismerni: «honszeretet?»

De még hátra van ötven év… Ez alatt sok leend halottá, mi mostan él és sok, mi most alszik, elfeledve, -36- eltemetve, fel fog ébredni és visszakéri az életet… Még ötven év!…

Voltam én is egykor gondokat nem ismerő ifjú lélek, szerettem a virágot, mert az is fiatal volt; kerestem az égben az angyalokat s szép hölgyek szemeiben az eget; építék fellegvárakat, egyet magamnak, másikat kedvesemnek, harmadikat hazámnak; – hittem mindent mi szép, reméltem mindent, mi jó, s szerettem az egész világot.

A gyermek letépi apja sírjáról a virágot, bokrétát köt belőle, kalapja mellé tűzi, s dalolva tovább megy…

… Egy év óta hajam őszszel kezd vegyülni, egy év mulva tán egészen fehér lesz az, s két év mulva, ki tudja hol leszek?

Szent föld ez a magyarnak, mert itt mondatott ki legelőször: hogy nemzet vagyunk, – hogy e hazát anyánkká fogadjuk, itt választának honkereső apáink magyarok fejedelmét, itt imádtak először magyarok Istenét.

Pajzsaikra emelték a választott vezért, oltárukra a választott honistent; még Istent is külön választának maguknak, ki csak minket, a mi hazánkat szeresse, s ha mi elveszénk, ne szeressen többé senkit, legyen üres és úrtalan a világ.

Mily tengere volt ez a hatalomnak! Százezernyi férfi, egy-egy félisten mindegyik külön; nyerítő méneik, az új hon szabad levegőjét szíva, tombolának; – tarka sátorok rendetlen utczái; – zászlós végeiket a szél lebegteté, kopjáik hegyén a napfény ragyogott. A sátorok alatt deli ifju hölgyek, örökké fiatalok, mint az igaz magyar vér. – Mint az igaz magyar vér, mely a haza említésére az arczba szökkenik, s kéjt ád a szívnek, mit más nem érezhet!

Mily szentesült öröm minden arczon, minden kebelben! Ez leend tehát hazánk, ez jövendő hírünk bölcsője, fáradalmaink után a nyugalomadó sír. E gazdag föld, -37- melynek mindene van, mely kincseitől tuláradoz, mely boldog leendne, egy paradicsom, csak lelket, csak szabadlelkű nemzetet kell bele oltani. – Ime e lelket mi hoztuk meg neked. Szabad lélek, tiszta vér, melyet számodra hoztunk s boldog leendsz óh hon, egy második éden, melyre a külvilág bámulva fog nézni, melynek nagysága magán a dicsőségen egy fejjel túlemelkedik s minden elmuló század új fényt, új nagyságot fog számodra hozni, míg az emberek nem fognak a mennyországba kivánkozni többé, hanem tehozzád!…

És a kürtök rivalltak, – a napfény ragyogott a vérteken s a hevült arczokon, – az oltárok füstje egyenesen szállt fel a magasba, – a délibáb varázspaloták tüneményeit mutogatta a távolban…

Látjátok: milyen néma, milyen csöndes most minden… Pusztaszer e néma táj neve, és puszta annak képe messze és közel.

Barázdákkal tépett síkság, melynek lapján barlangkórót futtat az őszi szél, közelben unalmas arczú pór szántja a fekete földet, olykor ekevasával egy-egy koponyát, rozsdás rézsarkantyút, vagy tört karddarabot túr fel a barázdából, felveszi, megnézi, a csoroszlához veri, hogy a föld lehulljon róla s ismét elhajítja, mert nincsen aranyból, nem ád érte semmit a zsidó.

Távolabb bajnok férfi jön megy az ugar földeken, kilencz agárral fürkészve a nyulat, melynek írmagját is kipusztította már, – s nagy messze dülni induló tanya rongyos teteje látszik, előtte nagy fekete kútgém.

Az őszi fehér ökörnyál száll a levegőben, mint széttépett remény zászlójának rongya, s a délibáb hosszú unalmában egyebet sem mutat, mint árvizet, tavat, tengereket.

A tér sík, erdőtlen, bokortalan, – fű terem rajta s ha néha egy-egy sas nem repülne el fölötte, semmi sem mutatná, hogy a magyar nép itt alakult először nemzetté. -38-

A köznép emleget egy e helyen állott pogány templomot, – tán több is lehetne ott, de ezeknek létezése nem esik a kivándorlás korszakába, sokkal közelebb, tán a tatárfutás idején, vagy még később, a török uralgás századában keletkezhettek azok. Elpusztulásukhoz nem kellett nagy erő, a nép kiveszett, vagy elbújdosott körülök, s azok leomlottak s most itt-ott látni egy elfeketült követ belőlök, mely a földből kiáll s maga körül gyűjti a vadmezők tövisvirágait.

A néptől emlegetett helyen egy kő sem látszik többé, egy kerek zöld halom az, melyen a pusztai kökörcsin tenyész; ezüst levelei, gyász virágharangjai, ősz magfürtei nem hagyják el e dombot. – Őszszel-tavaszszal kivirágzanak itt s a dombnál tovább nem tenyésznek. Mintha e virág csak ott tudna megéledni, a hol romok, pusztult dicsőség romjai vannak.

Éhes kincskereső nép gyakran megásta e regényes halmot, de bárhol kezdte ki, egyebet nem talált, mint megfakult embercsontokat, s néha egy-egy rozsdavette tört nyilat.

Még e koponyákon is kilátszik, hogy melyik volt a magyar? Azok a kemény vasagyú koponyák, öt-hat hasadással homlokaikon, míg a másik koponya egyetlen csapással tarkóján bezúzva; látszik, hogy azon magyar kéz hagyta szennyét.

Mondják, hogy e dombon gyakran éjjelenként tűz veti fel magát, a nép azt hiszi, hogy ott kincs van elásva. – Kincs, – elmult dicsőség kincse, mely éjjelenként bolygó tűz fényében kisérteni följár. Vagy tán oltár tüze, melynek csak éjjel szabad kigyulladni? vagy a halhatlanság őrvilága, mely a holtak fejénél virraszt a föltámadás nagy reggeleig?…

Én mindig szerettem az éjszakát. – Valami vonzó, valami tisztán felvilági van az éj fogalmaiban, mely a -39- lélekhez szól. S ha a szellem, mely a sír fenekén alszik, fölébred az éjnek néma közeledtére, s megérti annak sötét költészetét, hogy ne szeretné az éjt az a lélek, mely az élő szívben lakik?

Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, el kezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.

A nap csak eltakarja előlünk a világot; kábító fénye földet mutat s az eget elzárja, de az éj föltárja csodás rejtekeit, be hagy látni az ég magas közepébe, – sötéten maradnak az emberbüszkeség minden emlékei, de megjelennek a csillagok, s miktől a mindennapi gyönge fő retteg, a túlvilág. Az élő lélek elhagyja börtönét, a szivet, s megy álmodozni. A holt lélek is elhagyja börtönét, a sírt, s megy álmodozni, s ilyenkor találkoznak együtt s beszélnek egymással. – Beszélnek velök a holdfényben úszó felhők s szárnyaik csapása, a langymeleg szellő; beszélnek a lángoló csillagok, a még gondolattal be nem járt mindenség örök végtelenje, s maga e méla hallgatás mily örök titkokról szól lélekszavakban!…

Egy éjjel, a «szűzek nyara» legmelegebb éjjelén, künn feledtem magam a csillagos ég alatt, a pogánytemplom halmán nőtt buja fűben végig heveredve.

A csillagok hallgatva hányták hamvaikat, közel hozzám a dallos szöcske czirpelt, olykor egyes meleg szellő csapott végig a síkon, mely alatt a bokrok és fűszálak kalászai megingadoztak, mintha láthatlan lelkek tábora futott volna el fölöttük, hosszú palástjával végig söpörve a fenyért.

Szinte érzém, hogy a szellőnek lelke van; valahányszor arczomon végig futott, mindig mintha csalta volna lelkemet maga után, – csak perczekre hunytam le szemeimet s már is ezernyi zavart álomképet láttam, melyeket mind elfelejték, midőn ujra felvetém szemem.

A csillagok mind egyre ragyogtak, a mezők füvei körülillatozták -40- fekhelyemet, a távolban ismeretlen madárdal hallatszott.

A félhold mint egy ketté tört korona támadt fel a láthatárról az égre, s kisérteties világa mellett hosszú fehér felhők alakjai emelkedtek utána, mint fényes halottak fehér palástokban.

A csillagok mindegyre ragyogtak, úgy tetszék, mintha fényes arczokat kezdenék bennök látni, élő lényeket, kikkel rég ismeretségben voltam, s kik most mosolyogva nézének le reám, hogy oly sokáig nem tudtam rájok ismerni.

A táj mindig világosabb lett, az ég közelebb kezde jőni, a különben lénytelen árnyak alakot, arczot kezdének kapni, a szél egyhangú susogása beszélő szózatba kezde átmenni, a távol madárdal halotti énekké változott, s a ringó estharangszó a halálóra ütéseit hangoztatá.

Ki sírdombon alszik el, lelkekkel álmodik, halvány, meg nem fogható árnyakkal, mik nem enyésznek el előle, mint más álomlátás tüneményképei, hanem éjről-éjre ismét fölkeresik, őrt állanak fekhelye előtt, s mihelyt lehunyja szemeit, megszólítják; előre tudja mikor alunni megy, hogy reá várnak, hogy velök társalognia kell, hogy kínozni fogják; gyötrelmes helyeken fogják meghordani, az álomizzadság kórverejtéke fog homlokán gyöngyözni irtózatos szavaiktól; minden tárgy, minden lélektelen eszköz, mi nappal elébe akad, álmaiban élni, beszélni, mozogni fog, hosszú, rejtelmes történeteket fog elmondani, iszonyú titkokat, miknek hallatára a szív megáll s a lélek önmagától visszaborzad. Legtitkosabb bűneit fogják szemébe mondani látni fogja mind azt, mi vele egykor történt, oly híven, mint az élet maga, kibeszéltetik vele gondolatjait, mindent a mi elmult, a mit emberszív kigondolt, de emberi ajk ki nem mondott, néma, kétségbeejtő szemrehányásul fogják neki ujra megmutogatni.

Sötét volt, alaktalan, örökké puszta éj; kívül a világ határán, hol a véghetlen semmiség kezdődik, hova a mindenség világainak egyetlen sugára sem juthat el, hova mire a legközelebbik csillag képe megérkezendnék, maga rég megszünt ragyogni. Túl a hetedik égen, hova csak az őrült álom gondolatja mer elrepülni, kétségbe ejtő örök sötétségben ott jár az üstökösnek útja, egyedül, társtalanul, czélját nem ismerve.

Tudjátok-e mi az üstökös csillag? Az ő a csillagok között, mi az emberek közt a kisértet, a hazajáró lélek, mely föl-föltámad sírja vak éjéből, hogy az élőket alakjával rémítse. Test nélküli csillag, melynek magván keresztüllátszik az állócsillag, mely előtt elhalad. Élő tünemény, melynek csak képe van, teteme nincs, mely tömörtelen alakjával ijesztő képül jelenik meg az égen, majd hosszabb, majd rövidebb lesz, lángüstökét mintha a szél lobogtatná.

A földi nép félve tekint az égi kisértetre, mert feltünése éhséget, döghalált, háborút, Isten csodáit szokta jelenteni, magok a csillagok is halványabbak ilyenkor, mint különben.

Tán egy örökké égő tűztömeg az, arra kárhoztatva, hogy a földről elűzött, s a mennybe be nem fogadott lelkek benne melegüljenek?

Mindazon holtak lelkei, kik itt alant vérbűnt követtek el s kik előtt az ég ajtaja zárva van, apagyilkosok, kik megunták várni szülőik halálát s mérget loptak azoknak ételébe, – honárulók, kik eladták oltárszentjeiket, – Istentagadók, kiknek utolsó szava káromlás volt mindenre a mi szent; – öngyilkosok, kik vétkes erőszakkal törtek be a komolyan rémséges halálnak ajtaján, mindezek ott jőnek együtt össze, ott élnek e közös lángok között, együtt bujdosnak vele s viselik az örök kárhozat kínjait.

Látjátok: a bujdosó léleknek oly hideg a világ, kit a vér többé nem melegít, sem a szenvedélyek, sem a dobogó -42- szív… Ha tüzet gyujtasz s látod azt lobogni, – nem jut-e eszedbe, hogy abban tán most egy fázó lélek fürdik, kit a hideg világból a melegség ide csalt? s mikor úgy pattog, úgy kaczag a tűz, nem az ujjongó szellem kiáltása-e az? Mentül jobban fúvod, annálinkább lobog és pattog, s ha végkép elfúttad, elmulik és semmivé lesz; – vagy az elégett papir hamvain bujdosó csillagok nem egyes lelkek-e, kik a meleget keresve, össze-vissza járnak, s ha egy városban tűz támad, a rögtön felkelő szél nem egy egész lélektábor-e, mely egyesülve rohan a lángokba s tovább szitja szét a háztetőkön, a tornyokon, a templomokon, mindig tovább, mindig magasabbra, mig van mit elégetni? s e közben úgy ordít, úgy üvölt, hogy a föld reszket bele!

Jó, hogy álom mind az, mit itt beszélek, az álom nem kérdi, hogy mit mutasson? szépet-e, lelket gyönyörködtetőt, mit a lélek oly örömest elhisz, vagy iszonyatosat és hihetetlent, melynek eltüntével azt mondjuk, jó hogy csak álom!

Futott az üstökös átkos hosszú útján. Háromszáz esztendő kell rá, míg egyszer a nap körül megfordul, de hisz a földön túl nincsen idő, a nap áll, nem számlálja senki jöttét és lementét.

Az ő útja nem rendes, mint a többi bujdosóé, melyeket a nap bűvereje maga körűl csóvál, mint égő parittyaköveket, – hosszú ellipticus kör van számára írva az égen, melynek íve a messze végtelenben vész el, a magas tejút fölött, láthatlan sötétségben. Ott fut ő számkivetve, elhajítva a levegőtlen ürben, naponként oly útat rohanva be, minőt a föld századok alatt sem végez s itt messze nyúlik a sebes rohanástól kilövellő lángsörénye, millió mértföldeket foglal el az örök sötétségből, s mindig átkozottabbúl rohan, lángüstöke mindig egyre növekszik, úgy látszik, mintha kiröpült volna a világból, s menne világbontó -43- hatalommal felgyújtani a csillagegyetemet és a fekete éjt. De a nap kötve tartja őt, s legsebesebb rohantában visszatéríti a megnőtt szörnyeteget, mely lángokat okádva süvöltött át az égen, visszavonja őt magához… haraggal, elkényszerülve enged ez a láthatlan hatalomnak, s ujra megjelenik századok elmultán s ijeszti szokatlan képével a csillagegyetemet, útja meglassudik, közel megy a naphoz, el hagyja rabolni lángsugárait, egy-egy nap alatt tesz egy órányi fáradt, lankadt utat, megszelídülve, meghunyászkodva, míg a csillagok nagy zsarnoka ujra elhajítja magától, hosszúra eresztve a láthatatlan lánczot, melynélfogva őt megkötve tartja.

Hah! Ha egykor e láncznál fogva kirántaná a napot álló helyéből, mint elragadja a neki bőszült paripa a gyeplőbe akadt lovagot, s ragadná őt szolgabujdosóival, földjeivel, holdjaival együtt, keresztül a széles világon kivetve az álló csillagokat forgó tengelyeikből, szétbontva az örök világrendszert!…

Együtt bujdostam én is ő vele. Iszonyú vétek, minőnek e földön neve nincs, kényszeríte e kárhozatra… Multak emlékében s a jövendők tudásában van a kárhozat fulánkja… Látni mindent, tudni mindent, jóvá nem tehetni semmit. Futni a gondolat elől és nem menekülhetni tőle, örökre hozzá lánczolva lenni egy eszméhez, mely irtózattal tölti be a lelket és nem tudni feledni! csak egy perczig elfeledni.

Millió és millió lélek forronga az örökké égő tűzben. Sápadt, vérehagyott arczok, bűneik homlokaikra írva, kiket büntető erőszak kényszerít egymásnak iszonyú vétektudásukat elmondani, nem beszélni egyébről, mint elkövetett szörnytetteikről, nem hallani egyebet, mint kétségbeesett megbánás szavait.

A tiszta anyagtalan lángban, mint sötét árnyékok rajzolák magukat az elesett lelkek, futva, szüntelen futva, öneszméik furiái elől; egyik hallgatag, merev arcz, kínosan felnyitott szemekkel, mindenkinek szemébe néző; -44- másik arcztalan sötét kép, hosszú fátyol alatt, nem tudni, hol van a fej, hol a tagok? itt-ott megmozdúl néha s nem tudni mi? majd kínosan vonagló képtelen termetek, egy-egy lánczra kötött fő, egy elszakadt kar, mely tőrrel kezében kerget egy nyugtalan repkedő szivet; vékony, nyurga fehér szörnyalakok, mik hirtelen elterülnek, elvastagodnak, kétségbeejtő óriásokká nőnek, s ismét összeesnek, végtelen paránynyá lesznek, egy porszem milliomod részévé, s még akkor sem szünnek meg élni, sem a kifeszülés, sem az összeszorulás nem szabadítja meg őket az élettől.

S midőn eljőnek a vértettek képei, miket minden lélek ide hoz magával. A hűtlen nőnek a férj bedült sírja, a gyilkosnak a megölt halálarcza; éhenholt árvák, fagyos, fázó, didergő alakok rémképei, vérrel irt betük, szelid szenvedők könyező arczai, miknek minden vonása azt kérdezi: miért bántál így velem? – nem átkoz, nem fenyeget, csak némán, szenvedve jő, mintha mondaná: te miattad kárhoztam el, de még is szeretlek, nyomorúvá tettél, pedig boldogíthattál volna, láss szenvedni örökre.

S midőn azoknak arczai találkoznak egymással, kik a földön egymást szerették, ártatlannak, szentnek tartották s most látják itt megalázva, elitélve; apa és fiu, nő és férj, testvérek, barátok ráismernek egymás arczára, leolvassák róla a le nem törölhető bűnök jegyeit, s futnak egymástól és ismét találkoznak. A lélek érzi ősi tisztaságát, iszonyodik a bűntől, nemes iszonyat gyötri annak árnyékától is, s mégis viselnie kell a foltokat, mik reá ragadtak s miktől, mint fekélyeitől a test, önmaga legjobban irtózik. S ha ilyenkor azon arczot, melyet egykor oly édelgve csókolt, most fekélyekkel elrutítva látja s mégis kénytelen azt ismerni, kénytelen tudni: hogy egykor szereté!

Mi volna a pokolnak minden kárhozatja, ha az emlékezet örökélete nem volna benne! Örülj szerencsétlen, kit az élet gondolatja bánt, áldd az Istent és féld a halált, -45- mert az életnek álmai vannak, mikor az emlékezet elhagy, de az örök életben nincs felejthetés, sem álom, sem szórakozás…

Futott az üstökös mérhetlen utakon. Fölszedte mindenütt, a merre ment a bolygó lelkeket s a hulló csillagokat, mik elkárhozva estek belé az égről, mint repülő bogár az égő szövétnekbe.

Futott, futott. Minden három században megkerülte egyszer a napot, minden három században megkérdé egyszer a nagy zsarnokcsillagtól: mikor lesz vége az örökkévalóságnak?

Az elkárhozottak lelkei sírva fetrengtek az emlékezet kínjai között s kérdék: mikor lesz vége az emlékezetnek?

A hány csepp harmat az égből lehull, a hány csillag a tejutat fehérré teszi, a hány fövenyszemet egy vihar fölragad: annyi század elég-e, hogy a lélek elmuljék? vége lesz-e akkor?

… Az első csillagfutás be lőn fejezve. Az üstökös visszatért a csillagok közé. Ismét lehete látni vészszel fenyegető alakját az égen, a mint lobogó sörényével elhalványítá a csillagokat s a földhöz közel jött.

S mi volt neki a föld? A büszke emberméltóság tanyája, mely azt hiszi, hogy az egész ég ő körülte forog? – Egy kisded pislogó, kékfényű csillag, legkisebb azok között, melyek az égen ragyognak. Az üstökös útja keresztül vágta a bolygók rendszeres útjait, erőszakos rázkódással megfordítva az évszakot, telet hozva elő derék nyárban, melyekhez közel ért; apró bolygó gömbök, apró laktalan holdak repültek el mellettünk, némelyik vulkánokkal volt tele, melyek szüntelen égtek, füstölögtek, másik már ki volt égve s jég és hó födte; fehér volt; – egy csillag sötét vörös volt, földje, növényei haragos vörösbe öltözve, s mindenik oly csodás ismeretlen lényekkel lakott; – -46- némelyik körül fényes gyűrű forgott, athmosphæricus lángöv, – másik számtalan holdakkal volt körülcsillagozva, s egy csillag három darabba volt szakadva, tán belső tüzétől iszonyúan szétvetve? Másutt testvércsillagok futottak egy pályát egymás körül tánczolva, keringve.

Közel jövénk a földhöz. Az örökkévalóságban mult és jövendő egyetlen álló percz. A föld még akkor a multban élt, Krisztus előtti századok multjában.

Tudtam, hogy egykor a föld volt hazám. A halál visszavitt születésem előtti időkbe századokkal, ezredekkel, s jelennek láttam mind azt, miről egykor, mint multról hallék beszéltetni.

Kerestem azon helyet, hol születtem, Magyarhont. – Sötétlő bérczek lánczolataitól körülvéve, végtelen tenger képe állt előttem, melybe három folyóvíz szakadt. Felszinén csodás delphinek uszkáltak, magas szökőkutakat lövelve orrlyukaikból a légbe, a futó szél barna habfodrokat hajtott maga előtt s kiterjesztett szárnyú vitorlacsigákat; néha a halászhéja csapott el a néma vizek fölött, fehér szárnyaival korholva a habot s a víz közül kiálló bokros sziklák mögül megjelent a halfarkú hableány, piros kagylókkal fésülte zöld haját s aranypikkelyes farkával csapdosta a vizet s bele énekelt a nappali éjbe s feltépte a víz fenekéről a csodás virágot és a tarka csigát, melynek csak üres héjja maradt meg ott, később a puszta homokban néma tanujául az elmult világnak.

Ez volt Magyarország. Tengerfenék, hol mind azon csodák, mik az ember szemeit kerűlik s mik csak addig élnek, míg a hír rólok nem beszél, ütöttek zajtalan tanyát. Tengertünemények, minőket szélcsendes éjszakákon lát a babonás hajós, ki a tengeren eltévedt, fölfedezetlen sziklás szigetek közül előjőni, és hallja távoli megrontó énekeiket, és azt hiszi, hogy álmodik.

Nehány napig égett az üstökös az égen, azután ujra letünt onnan, ment, ki tudja merre? ki tudja miért? A föld, a parányi kék csillag, a szétszakadt bolygó, a testvércsillagok, -47- a veres fény, a holdak és napok, a ködfoltok, a tejút, – ismét elmaradtak egyenként, elvesztek előle, – ismét sötét lett, merre járt, tüzes zászlója ujra megnőtt, – futása ujra sebes lőn.

Néhány csillaggal kevesebb volt az égen, nehány folttal több a napban. A föld is megváltozott.

A tenger nem vala többé a Kárpátok és Havasok között, egy földrengés éjszakáján utat tört az magának a déli sziklás hegyszoroson keresztül, s hol most a Vaskapu szakadékai vannak, kirontott s mértföldet futva, messze alant más országot foglalt el magának, melynek neve a Fekete tenger. Az előtt tán népek és városok voltak azon helyen.

Az elhagyott tengerfenék pedig éktelen mocsárul maradt meg, melyben, ha a nyári nap teremtő hevével rásütött, a szikkadó dagványban utálatos csodák születtek meg. Éktelen nagy gyikok, százszemű állatok, fekete, szőrös, pikkelyes szörnyetegek, hosszú kigyónyakával és úszó lábaival az óriás iguanodon s a kétlábú szárnyas gyík, a plesiosaurus, nyüzsgő, forró taréjos emlősök, a koronás sötétkék vizi kigyó s az óriás daru, a csodás mastodon, félig madár, félig teve, undorító természet fattyai, miknek eleme a legbüzhödtebb mocsár, mik a zölddé poshadt ingoványból csak néha üték föl szokatlan alakú szegletes fejöket, s megijedtek a naptól, ha vörös szemeikbe sütött, ijesztő monstrumok, miknek ordítása mértföldekre hallék, s merre hallható volt, fölverte az elbújt szárnyas népet, mely rémült röpülés közt tölté be az eget irtatlan fajával. – Mind ezen szörnyeknek most csak itt-ott lelni folyók partjaiban, mocsárok szélében elszórt csontjaikat, egész csontvázakat, miknek alkotásán nem győzünk bámulni; óriás állkapczák, iszonyú húsevő fogak, egy-egy óriási lábnyom, mely a meszes földbe száradt s egész kőszénné változott erdők s mocsárok között, bizonyítnak róla: minő nép lakta egykor azon földet, melynek neve Magyarország?… -48-

Magyarország tere sűrű vaderdőkkel volt szerte benőve és e térnek még akkor nem volt neve. Ismeretlen, keresetlen világ volt az, az őserdők sötétében a fenevadak víttak egymás ellen irtó vadcsatákat, s lassú, szétterült folyamok kigyóztak keresztül az irtatlan rengetegen, olykor lompos medvecsoport bújdosott egyik vidékről a másikra, kiverve tanyájából az elszaporodott farkasoktól, medvebocs kölykeit nyaka-bőrénél fogva czipelve szülői fogai között, vagy dühös vaddisznó dulta össze-vissza a hiúz tanyáját, mely fiát megette. És az ember semmivel nem volt különb a többi fenevadaknál, őt is megtermé a kemény föld, mint többi szörnyeit, vad, szótalan, barlang-lakó állat volt; idegen állatok bőrével övedzé be magát s szüntelen harczban állt velök; a melyik a másikát meggyőzte, megette azt; – tanult fára mászni a hiúztól, úszni a vidrától, birkózott a medvével s megfojtá a farkast saját csalitjában; – már ekkor mutatta, hogy zsarnoka akar lenni mindennek, a mi él. Természetes. Mezetlenül jött a világra, rabolnia kellett mindent, a természet semmit sem tartott számára készen.

Elpusztult bányákban maig is találnak roppant férfikarcsontokat, miknek alkatáról máig is láthatni, minő nép lakta egykor azon földet, melynek neve Magyarország?…

Az üstökös ismét visszatért a kiterjesztett égre. A föld lakói engesztelő áldozatokat vittek bálvány isteneiknek; iszonyú idő lőn, miről a hajdankor költői hihetlen meséket beszélnek: rendkívüli vétkek, rendkívüli erények korszaka, a kőszobrok sírtak, a föld megnyílt és tüzet okádott, a nap elfeketült s vér folyott belőle, a tengerek elhagyták partjaikat, s az oczeánba egy egész földrész sülyedett a tenger alá, egészen új világot tolva föl más részén maga helyett. -49-

A népek megölték jóltevőiket s bakót ültettek a királyi székbe. Világra jött minden természet elleni bűn, miket kimerült élvezetsovárgás őrült dühében feltalált, hogy soha el ne legyen az felejtve.

És ekkor született egy ember isteni lélekkel, ki kezének egy intésével ledönte minden oltárt, melyen a hamis Isteneknek áldozattüze égett, leszórta koronáikat, miknek szarvait a nép bálványozá, homlokaikra lehelt s azok megszüntek élni, az isteni mindenható szobor hideg, erőtlen kőfaragványnyá lett egyetlen szavától. Egy egész világ veszett el népeivel és isteneivel, egy megfogamzott gondolat miatt.

Izmos, vad, durva nép lakta azt, széles vállú, torzarczú, csatakedvelő nép, szüntelen harczban zsarnokaival, a fényes római hódítókkal, kiknek vitéz legióit belefúllasztá a mocsarakba, melyeknek kiszárasztására erővel kényszeríték a töméntelen haderejű proprætorok. Hírkereső római császárok hurczolák el legjobb ifjait a meghódított népnek seregeik közé, kik a római pánczélban sem feledék el hazájok erdős vidékeit, s midőn messze afrikai hódító csatákban a forró homok beitta omló véröket, utolsó lélekzetük a sötét Ister erdős tájai után repült, utolsó gondolatuk a kék hegyen túl visszahagyott hazára szállt vissza.

Hosszú régi sánczok, összeomlott falak, apró penészedett római pénzekkel, törzs urnák cserepei csodás mázolással, beszélnek a népről, mely egykor azon földet lakta, melynek neve Magyarország…

Róma roskadott, a tőben rohadt fát leránták a földre túlterhelt ágai. Magyarország neve volt: Hunnia.

Vérengző csatáknak szinpada volt e hely, a folyók halai vértől hiztak meg, az ég a felgyújtott városok tüzétől volt véres.

Egy emberarczú elesett angyal ijeszté a földet, vészt, -50- vihart, halált hordva kezében: «Isten ostora» volt az ő neve. Megérdemelte. Hullott, a ki halandónak született, a merre ő járt; – pusztult, üresült a tér, hullottak a koronák, mint meteorok villanyos időben, s alkotmányok roskadtak le százados alapjaikról.

Most hármas koporsóban alszik e világpusztító szellem. Jól el van téve a víz fenekére, de a hol a téren a húnhalom látszik, körül a pázsít alatt elszórt buzogányok, csontba törött kardok, aranyos boglárok, miket a borona egyenként szakít fel, ott ő járt, ő hagyta emlékét iszonyú nevének és véres korának – az Isten ostora.

Magyarországot Avariának hítták, s a hatalmas Byzancz, a római császárság elvált birodalma adót fizetett neki.

Nehéz kőkoporsók pánczélos hamvakkal maradtak a korból, s a késő századok emlékeznek reá s nem siratja senki, kik bennök elmúltak, de el sem felejti.

A visszatérő üstökös magasan látta ragyogni az északfényt a föld sarka felett.

E földön már akkor üldözte a magyar a magyart. Pazarolta a drága testvérvért. Egyik forrásoknál tisztelte istenét, másik kereszt előtt, s ezen háborogtak.

Testvér mártotta testvére vérébe kezét, mert nem az ő oltáránál térdepelt.

Valami gonosz szellemnek kelle őt megátkozni, hogy szüntelen csatában legyen jobb keze a balkezével.

Soha sem szerette azt, a mi az övé, szívét mindig tenyerén hordá az idegennek s elzárta a testvér előtt, nagylelkű volt az ellenség iránt, irigy, viszálykodó ön legjobbjaihoz.

Mi maradt e korból? Talán a kifolyott honfivér? Beitta azt a szomjú föld, a fű zöld lett utána, az elvetett vérből piros virág kelt, és a piros virág minden őszszel lehull.

Repülj tovább csillag, vesszen el a látás, inkább az örök -51- sötétséget, s a kínos kárhozat hideg rémképeit, mint e tekintetet!

Az üstökös tovább ment, minden fordulásnál szaporodott lángja, szaporodtak a kárhozat lelkei, szaporodott kínja mindegyik léleknek.

Tudtam, hogy mit fogok látni, ha az újabb csillagfutás lefoly? S ha lett volna kihez, imádkoztam volna, hogy változzék meg a mult, – de az elkárhozottak imáját nincs ki meghallgassa. Tehetetlen öntudat kínjaik töviskoronája, láthatják a veszélyt, mely az övéiket fenyegeti, a leszakadni készülő eget, az ingó földet, s még csak hangjuk sincs, hogy megmondhassák nekik: «térj Istenhez, mert az itélet napja közel van!»

Ismét közelgeténk. A halvány kék csillag fölmerült az égből; messziről láttam, hogy sokkal szomorúbb volt, mint egyébkor, közepén egy veres folt látszék, mint mérges kelés az arczon. Az az én hazám!

Ő volt az. Tűzben, lángban állt egyik határtól a másikig, vér folyt a vízekben és holttestek lepték el a mezőket. Kétségbeejtő jajkiáltás hangzék fel az égbe, tán a szomszéd csillagok is hallhatták, oly hangos, oly fájdalmas volt a szózat; futott a férfi, sírt a nő, futott és sírt maga a király is, mert ő legárvább volt valamennyi között, mert ő legtöbbet veszített.

Sajó, Sajó! Mennyi tiszta vér vegyült habjaidba, mennyi szép nemes vér! Nem vetettek hullámaid lángot, midőn e tűzvérrel összekeveredtek? nem terem-e azóta medred iszapja közt termés arany s ragyogó drága gyöngy? Annyi drága magyarvért meginni! Hogy nem részegedtél meg tőle, hogy árkodon túl csapva, elöntötted volna az egész országot, árkaidba fojtva azokat, a kik azt kionták.

Nyomorú folyóvíz! mennyi édes kincset eltudtál nyelni, s még sem vagy gazdagabb, nem vagy pirosabb, mint azelőtt. -52-

Mi maradt e korból? Az élők könyei, kik ráemlékeznek… Senki sem gondol a halálutánra… Igaz, igaz… ha meghaltunk, hadd felejtsenek el, ne tudják hová temettek bennünket, ne csufolják sírunkat, ne kaczagjanak emlékünk fölött. Egy köny, s ez minden emlék! Annyi vérért egy köny! Annyi férfi-vérért egy asszonyszem könynye, mely szerelmes mesék hallgatása után is megered!

Röpülj csillag, röpülj, hisz még itt nincs vége a szenvedésnek, még ez nem a halál. Isten csodákat tesz a magyar nemzettel; háromszor megöli, háromszor föltámasztja újra, véres tanúságúl a kerek föld nemzeteinek.

Akartok látni nemzetet, melynek lelkülete mindenre fogékony, a mi szép és nemes? Az a magyar. – Akartok látni nemzetet, melynek egyes fiai mind megannyi hőse a kerek világnak? Az a magyar. – Akartok nemzetet látni, kit az Isten mindig tenyerén hordozott? Az a magyar.

Akartok nemzetet látni, ki egy ezred alatt semmit, semmit nem tett, ki a mit jobb kezével épített, azt balkezével lerontá, ki mert mindig büszke volt önfaja iránt, rabszolgája lett az idegennek? Az a magyar!…

Isten ezer évig hagyta őt élni: hogy példát mutasson benne a világnak, mivé lehet nemzet, ha önmagát nem szereti?

Valahányszor visszatért az üstökös, Magyarhon mindig haldokolt. Az új csillag-körút épen akkor végződék, midőn Mohácsnál húszezer hős lehelte a légbe egyetlen napon nemes lelkét. De még ez sem volt a halál. Mindene sírban volt már a magyarnak, meghagyhatta volna halni Isten annyi szenvedés után, de nem – be kelle rajta teljesülni az átoknak, hogy önkezei által múljék ki e világból; nem dicsően, nem a harczmezőn, nem karddal kezében; beteg ágya fenekén, elaggva, kifogyva, népek csufságára, lélekzetfogyásban kelle kimúlnia, mint a mécsnek, melynek kanócza, ha lángja kialudt, még sokáig hamvadva füstölög.

Nép, ki önnyelvét nem érté, s nevezte magát magyarnak. Nép, ki öntörténeteit nem merte ismerni, s nevezé ezt tudománynak. Nép, kinek meg volt tiltva a gondolkozás, meg a gondolat kimondása, s ki nevezé ezt szabadságnak. – Nép, kinek egy húszad része nyúzta, tiporta a többit, kiktől az emberjogokat elrablá, s nevezé azt alkotmánynak; nép, ki semmi nagy, semmi nemes iránt nem érzett többé, s nevezé azt boldogságnak, nép, kinek kezében nagy pénz volt a batka, s egy kopott papirosrongy megtakargatott kincs, s ki nevezé ezt nemzetgazdaságnak; nép, ki a csatából megfutott, ki ellenségének nem merte arczát megmutatni, s nevezte azt hősi vitézségnek; nép, kinek leányai kikaczagták a haza eszméjét, bolondultak a külföld bálványai után, utálták hazájuk földét, nemzetök nyelvét, apáik sírjait, őseik öltözeteit, s ki nevezte ezeket anyáknak; ki megengedte nekik, hogy azon szívvel, mely a honszeretetet nem ismerte, szerelmet, édes kéjt tudjanak érezni, minőket más nőknek szabad érezni, a kik előtt szent eszme a szülőföld, még boldogtalan napjaiban is!…

Jaj nekünk, jaj nekünk, kiket holtak átka terhel, de százszor jaj unokáinknak, kiket apáik bűne ront meg.

Ne hozz vissza többet átkozott bujdosó, ne hozz vissza ide, hajíts el valahol a pusztaságos éjbe s hagyj egyedül bujdosnom ott a napok leteltéig.

Könyörtelen hatalom, ki a lelket embertudattal vered meg, vedd vissza tőlem azt, vedd vissza a lelket, én nem kértem azt!

Mindennek szabad elmulni a világon, a mi született. – Nap és hold, emberdicsőség és hulló csillagok enyészni fognak, maga e bűneivel körülfelhőzött föld is remélheti, hogy egykor semmivé lesz,… miért volna egyedül a lélek fájdalma az, melynek örök életet kell élni!

Óh az örök kárhozat csak az ember számára van feltalálva, s ki a túlvilágon arra tud emlékezni, hogy magyar volt s látja hazáját, és tudja szeretni, annak számára nincs üdvösség a mennyországban. -54-

Még egyszer, még egyszer kelle téged látnom, óh hon. Szép voltál, mint mindig, gazdagon tenyészett mezőiden a fű. Az üstökös sugárain leszálltam téreidre. Bejártam azokat látva, láttatlanul. Minden szép volt, minden virult. Kerestem a vízparti kunyhókat, hol egykor alföldi halászok kötözék rongyolt hálóikat, s a távolból oly édes danák zengtek. A kunyhók helyén most pompás városok álltak, a gubás pőre nép helyén símaképű nép sürgött-forgott. Óh de én oly örömest láttam volna szalmafödeleidet újra, oly örömest láttam volna a pörgekalapú vigadozó subás népfajt, csakhogy azon édes magyar dalt hallhassam újra, mi gyermekéveimből megmaradt lelkemben s bírta minden ifjú gondolatom; óh csak egy szót, csak egy hangot abból a mi magyar! Sehol, sehol! mindenütt idegen arcz, idegen ajkak beszéde, idegen öröm, idegen bánat! A hajók nevei, a boltfeliratok, mind más – nem magyar. Itt-ott bújkált félreeső falvakban egy-egy öreg rongyos, életunt férfi, annak arczán látszott csak valami homályos ismerős, az sem szólt senkihez, hallgatva kerülte a világot, feje legörbült, megőszült, lelke megnémítá. Senki sem tudta mi baja? senki, senki.

Elfeledte mindenki a három emberélet közt kihaltakat; hova lett a nemzet? mit tett, mit hagyott maga után? nem tudta senki, nem látta senki, nem beszéltek róla.

Beszéltek a hold lakosairól, az özönvíz előtt leélt időkről, magyarokról senki; olvasták az egyiptomi rejtett irás hieroglyphjait, a chinai 80 ezer betűs ábécét, magyar szavakat senki. Egyszer akadtak csak poros könyvek közt egy éhen halt költő rongyos iratára. Három híres nyelvbuvár vesződött vele álló hónapokig. Az egyik cseremisz könyvnek állítá, a másik romlott oláhnak, a harmadik cryptographiának tartá, melynek kulcsát senki sem ismeri.

Elmentek-e innét – jobb hazát keresni? – elszéledtek-e a kerek ég alatt s elvesztek a tenger néptömeg közt? vagy mind meghaltak s el vannak temetve? vagy elfeledték -55- önön lételüket, s átesküdtek más nemzet színeihez?… nem voltak, nem voltak sehol…

Egyetlen emlék, egyetlen kődarab, egyetlen régi pénz nem beszélt felőlök, költőiket is az idő moha födé, kik egykor tetteikről énekelni tudtak.

Néhány búskomor dal maradt csak még fenn utánuk, melyet idegen népek eltanultak, elvesztek utóbb azok is, csodálatos érzelmeket költének fel azok, miket nem volt többé szív, mely megtudjon érteni. Utána mentek azoknak, kiknek lelkéből eredének – a sírba…

Megsemmisülve roskadék a földre, melyről oly rövid idő annyi szent nevet letörölt.

Az üstökös vészt hirdetve, fejem fölött állt az égen, mintha mondta volna: «Igaz, úgy fog lenni».

Kétségbe estemben fölemeltem arczom az ijesztő rémhez, s szörnyű imádságot mondék, nem kérve többet, mint ötven évi éltet: hogy egy ezredév vétkei le legyenek róva.

Úgy kértem, úgy kértem erőszakos imádsággal, eskű erejű szavakban az eget, hogy a csillagok közelebb látszottak jőni, mintha könyörgésem igaz volta kényszerítené őket.

S im az «Isten» szóra, melyet kárhozottak nem bírnak kimondani: halványúlni kezde az üstököscsillag, megfordult az égen, s percz mulva sebes repüléssel távozva a csillagok közé, mindig kisebb, mindig halványabb lett, majd végkép elveszett és én fölébredék.

A mezőn minden tavaszi virág újra nyilt, az ég derült volt, a délibáb már fenn volt a láthatáron.

A távol falvakban a reggeli imára harangoztak, a Tisza vizéről a tárogató bús hangjai tévedeztek felém. -56-

Mely nemzet egy ezred alatt sem tett semmit, nem érdemli, hogy tovább foglalja a helyet a földön.

De ne imádkozzunk összetett kezekkel, cselekvő kéz, mit Isten megszokott áldani: dolgozni, fáradni, ez az igazi magyar imádság.

MAHIZETH.

Még egyszer szétcsapott a magyar ellenségei között, megűzte a tatárt a Caspitengerig, felnyomta a bessenyőt a jeges tavakig s akkor elhatározá: hogy odább fog menni a Kuma vizétől.

Ott úgy sem akart megmaradni. Messze ázsiai hegyek közől hítták elé e nemzetet hagyományúl maradt regék tejjel mézzel folyó földről, melyet az ős Attila foglalt el népe számára s hosszú évek során keresztül vergődött a magyar nép idáig, mindig küzdve, mindig hadakozva az útban eső népekkel s mindig örülve a harcznak. Ivadékok haltak ki már, a mióta ős honát elhagyta. Óriási lépteinek -57- minden lábnyoma egy-egy győztes csatatér volt. Három ily lépéssel egykor Attila keresztül lépte egész Európát.

Közel három század folyt már le, hogy Aladár seregének menekülő töredékei hirűl vivék őshonukba, hogy a nagy hún birodalom összeomlott s a rokonok elhatározták azt újra feltámasztani; és azóta még csupán fele volt megtéve a nagy útnak. Két világrészen kellett magát keresztül törni a kis népnek s ha olykor nyugalmas mezőkre találtak, voltak mindig gyávák, lusták közöttük, a kik ott akartak megtelepülni s nem vágytak a tovább menésre, míg valami hatalmas ellenség rajtuk nem ütött; akkor ismét a bátrak és legénykedők álltak elő, a kik nem akartak megfutni az ellenség elől s így majd a túlságos harczi vágy, majd a tulságos kényelem húzta, halasztotta a tovább menetelt.

Egy évben a vezér mindkét bajnak véget vetendő, egész erejével rátámadt jobbra balra fekvő elleneire s a győztes csaták végeztével maga körül gyűjté népét.

– Elleneinket elvertük, szólt hozzájok pajzsaikra emelten. Ez évben vissza nem jönnek s ha elmegyünk, nem mondják azt, hogy ők űztek el innen bennünket. E földön nincs többé dolgunk, ide minket semmi sem köt, ez nem hazánk. Távol innen van egy ország, a világ legszebb vidéke, a hol legzöldebb a fű, legédesebb a víz, s legfeketébb a föld. E földben nyugszanak Attila hamvai. Ott állanak a rónákon a tűz nélkül maradt húnhalmok, ott nő vadrepkény Etelvár romjain s avar körsánczokon. E föld a mi hazánk, e repkény a mi homlokainkat illeti, e halmok ránk várnak, hogy újra meggyújtsuk rajtok az áldozat tüzét, de jobban, mint erdő és halom várnak ránk ott elmaradott rokonaink, ott áldozik titokban ős istenének a székely, ott iszik bús áldomást szent kürtjéből a jász s várja azt a napot, melyben újra előkereshesse kardját s bevallhassa, hogy ő is magyar. Oda kell minekünk mennünk. Itt e sívár bujdosásban elkallódunk, elpusztulunk, hírünk sem marad utánunk, – ott örökké fogunk élni s -58- hírneve lesz a magyarnak, a míg a világ világ lesz. Régen ottan lehetnénk már, ha czivódás és restelkedés nem vont volna bennünket előre hátra. Most leesküszszük mind a kettőt magunkról. Szövetséget kötünk: hogy soha sem fogunk oly ellenséggel harczolni, a ki hátunk mögött marad, csupán azzal, ki előttünk áll, s ha vannak közöttünk, kik jobb szeretnek itt maradni, s szolgálni az idegennek, mint harczolni az ős hazáért, azok maradjanak el tőlünk, nem visszük őket magunkkal, éjjel menjenek félre az erdőkbe, hogy ne is lássuk, hogy neveiket se tudjuk, hogy emléke, hogy írmagja se legyen közöttünk a gyávának!

Az összegyűlt harczi nép felordított hármas kiáltással a vezér széthangzó szavaira, s egyhangúlag helyeslé a továbbmenetelt, a vezérek vérükkel pecsétlék meg a néphatározatot s a kivont szablyák ragyogása hirdeté az égnek, hogy most utoljára látja itt a magyart.

Másnap a gyulák kiolták a húnhalmokon az áldozat tüzét, a nép felszedte a sátorokat, s a táltosok elbocsáták az útmutató fehér sólymot.

Egyenesen nyugot felé repült az nyílsebes szárnyalással. A nép szemeivel kisérte a szent madarat, míg fehérleni látta az égen s mikor elnyelé a távolság szemei elől, megindult nyomában. Elől a legtapasztaltabb vitézek csataosztályokra szakgatva, középett a vének, a táltosok, a nemzeti ereklyék, a kehely, a kürt, a Hadur-kard őrei, a nők és gyermekek bőrernyős szekereken követték a tábort, utánuk jöttek a gulyák, a ménesek, rab jobbágyoktúl terelve, s legvégül a tábor könnyebb fegyverzetű csapatjai.

Nappal utazott a tábor, este körülsánczolták magukat szekerekkel, az asszonyok húst sütöttek, italt készítettek posajtott tejből s reggel ismét tovább mentek.

Negyedik héten a mint egy erdőbe léptek, egy fehér szarvas ugrott fel a csapat előtt. «Utána!» kiáltának a daliák, s megűzték a pompás vadállatot. Az messze elvitte őket egy nagy széles folyamig, azon keresztül uszott, az üldözők utána, a túlsó parton elejték a nemes vadat, s a -59- mint jelt adának a kürttel, az erdős vidékből szőke fürtű, fekete öltönyű férfiak jelentek meg előttük, vérszomjú ösztönnel támadva a határaikon megjelenő idegenekre.

A magyarok elfogadták a viadalt, mindig többen jöttek mindkét részről, végre a vadászatból csata lett, mit két nemzet vítt egymással. Az ellenállók vesztettek. A magyar nép egy lépéssel ismét közelebb volt.

Így vezette őket országrul országra majd a fehér sólyom, majd a fehér szarvas, a nemzetnek e két választott állatja, mely mindenütt megjelenik legrégibb faragványainkon. A nemzetek hallották hirüket és rettegék, s a mi első megjelenésük óta történt velök, az a világtörténet könyveiben van megírva.

II.

A tova száguldók zaja elhangzott a távol rengetegben, itt-ott lehete még látni távozó utócsapatjaik zászlóit az ormokon, a távolból fel-felhangzott a tárogató hívó rivallása. Azután elcsendesült minden. A nehány nap előtt oly zajos, oly népes vidék üres maradt és laktalan. A fehér sátorok eltüntek a térről, csak a távol ködében látszott valami nagy szétterült város, melynek szeszélyes alakú cseréppalotáit ideiglenes lakhelyül építé a keresztül vonúlt nép, elköltözéseivel ott hagyva azt laktanyáúl denevérnek és viharnak.

Mikor minden elcsendesűlt, előkullogtak az erdőkből egyes elmaradt alakok, egymástól visszaijedők, egy-egy falka juhot, vagy egy eldugott üszőt terelt egy némely maga előtt, s az elhagyott város felé iparkodott.

Azok voltak ezek, kik inkább akartak hátramaradni a nyugalmas megszállt földön, mint nekiindúlni ismeretlen országok, népek közé végevethetlen csaták elé.

Szót fogadtak a vezérnek, félre vonultak az erdőbe, mikor a tábor útnak indult, s csak mikor már nem hallatszott semmi nesz, akkor jöttek ismét elő, mint egy előre tett összebeszélés szerint az üresen maradt városban -60- összejövendők az új vezér-választásra s az ország ujonnan rendezéseire.

A város kunyhói, palotái, üresen voltak hagyva mind. Egyenkint szállingóztak bele vissza a lappangó elbujdoklottak s napok mulva, havak mulva, mikor már mind együtt voltak, alig ment az egész elmaradt nép száma nehány százra.

E tudat földig sújtá az elmaradókat, ők legalább azt hivék, hogy a nép fele ott marad, im alig egy ezredrész maradt hátra, és az is mind férfi volt, nő egy sem maradt velük.

A szégyen meghajtá fejüket. Hát a legutolsó nő is bátrabb, erősebb volt mint ők, s inkább elhagyta férjét, apját, kedvesét, mint nemzetét!

Egy nagyravágyó, ábrándos ifjú volt közöttük, kit Züllőnek neveztek el, mert szeretett mindig erdőkön, hegyeken bolyongani. Ezt mindig bántotta az a vágy: hogy ő valaha vezére, fejedelme lehetne a magyaroknak! Midőn a nép elhatározá, hogy odább fog menni, Züllő alattomban széjjeljárt biztatni a kétkedőket: hogy maradjanak el, itt külön országot fognak alapítni. Most azt hivé, hogy kétfelé fog szakadni a nemzet s hátra maradt, hogy az itthagyottak fejedelmévé legyen. Az lett – övé maradt az ország, erdeivel, legelőivel, folyamaival, de ember nem maradt benne, az egész nép, mely őt fejedelemnek nevezte, alig volt elég arra, hogy egy falvat betöltsön vele.

Az erős lélek a sivatagban is otthon találja magát, de kit a lélek súlya nyom, annak kétségbeejtő a magány. A hátramaradt rokonok elbusultan kongtak alá s fel a rájuk maradt örökségben. Némelyik kiállt a dombokra, ott várta napestig, hogy nem jön-e még valaki innen, vagy amonnan. Másik bevette magát egy házba, s ki nem jött onnan napestig. Volt olyan, ki reggel megindult eltávozott rokonai, s gyermekei után s estére ismét visszajött elrettenve a csendes ligetektől.

Senkinek sem volt semmire gondja. A fejedelem egyedül -61- járkált visszhangzó palotájában, senki sem őrzé kapuját, a nyájak legeltek, merre nekik tetszett, senki sem ügyelt reájok s ha kelt, ha nyugodott a nap, senkinek sem jutott eszébe a kürtöt megfúni az ősisten üdvözletére.

– Elveszünk itt, zúgott a nép. Körülünk idegen népek laknak, kik eltipornak bennünket; egyenkint eltemetjük egymást s ivadék nem marad utánunk, mert nőink is elhagytak mind. Elveszünk. Elpusztulunk.

Egy éjszakán szokatlan rettentő zörgés veré fel az aluvókat, mintha millió hajító dárda hullana az ég aczél boltozatára, vagy mintha vasas szekerek nyargalnának érczhidakon keresztül s az álmaikból felijedők egy rémséges tüneményre virradtak fel.

A láthatár észak felől tündöklő fénytengerben úszott, melyet egy lángoló tűzszivárvány látszott elkerítni a sötét violaszín égtől, e félelmetes tűzkaraj közepéből iszonyú fénylő sudarak emelkedtek villámgyorsasággal az ég felé, sűrűen, mint egy tűzeső, mely a földről hull az égre, a szivárvány minden színeit viselték magukon, a sötétkéktől a lángvörösig s úgy csattogva és zörögve, mintha égő dárdák volnának, a mik egymáshoz verődnek. A láthatár többi részén halvány rózsaszín volt az ég s a tele hold sápadt fénye halavány halottvilágot vetett az ég tulsó oldaláról a vidékre, melyet más oldalról bíbor színre festett a tündéri tünemény. A fák, a bérczek izzani látszottak, mintha mind tűzben, lángban állanának, míg a fényesebb csillagok a brillant fényözönből is keresztül tündököltek.

E tünemény volt az északfény, nem ritkaság e tájékon. A mióta a magyarok itt tanyáztak, most másodszor jelent meg nekik. Első alkalommal, mikor a vitézebb faj itt volt, az álmaikból felriasztott hadak kardra és dárdára kaptak, s felajzott nyilakkal mentek a rémséges tünemény elé, várva, hogy ördög lesz-e vagy tündér, a ki ily zajjal jön ellenük? s akárki lesz, megharczolandók vele. Most remegve borult arczra a lelkevesztett csoport. Minden állat reszketve feküdt a földre. A nyájak az ijedtségtől bénultan -62- bujtak össze s a szarvasok az erdőkből a puszta városba futottak. Az ember eltakarta arczát a fűbe. Az őserő kiveszett a szívből. Vége volt az erőtudatnak, mely arra tanítá a magyart, hogy akár Istennel, akár emberrel áll szemközt, fejét mindig felemelje. Rokonaik egykor nyilakkal lövöldöztek az ijesztő tüneményre s túlordíták csatakiáltásaikkal annak fenyegető ropogását és daczoltak, ők elrejték arczaikat előle és remegtek.

S ime a lángszinűre festett erdők közepéből egy alak látszott feléjök közeledni, egy csodateljes ábra.

Egy fehér hölgy fekete szarvason ülve, minőhez hasonlót sem nőt, sem szarvast nem láttak azelőtt.

Az irámvad széles ágbogas szarvai hátrafelé voltak hajolva, feje vastag és bivalyéhoz hasonlő szőre hosszú, lompos, fekete, minőre sohasem vadásztak a magyarok.

A nő, ki a nyargalóczon ült, könnyeden, mint a legjobb amazon, halavány volt és kékszemű, hosszú sárga hajfürtei térdeig omlottak alá, egy kezével az irám szarvába kapaszkodott, másikban egy tobzos fenyőágat tartott. Tekintete parancsoló volt és igéző.

– Keljetek fel! kiálta a férfiak közé érve, kik babonás csodálattal tekintének fel reá. Én vagyok Mahizeth, fehér tündérország királynéja, e fény amott e tündérhon éjszakai napvilága. Jertek velem, én elviszlek benneteket oda, hol e tündér nap ragyog, hol kristályból van a bércz, s gyémántporral, csillagpehelylyel van hintve a föld, ott nem éget a napsugár; maga az ég tart árnyékot. Ott nem kell nyájat és ménest terelni: maga őrzi az magát. Ott nem kell áldozni napistennek, reggel, este: – egyszer kel fel, egyszer megy le minden évben ott a nap. Én vagyok Mahizeth, a fáradtságtól irtózók védasszonya. Jertek velem, elviszlek olyan országba, a melyen túl nincsen ország, a hol a föld, a világ végződik; nem lesz ottan ellenségtek, kivületek ember nem fog ottan járni, nyugalmas jó hazátok lesz, melyet nem jön soha senki elfoglalni. Én vagyok Mahizeth, a harcztól irtózók védasszonya. Jertek velem. -63- Én adok tinektek nőket, a kerek világ összeszedett szépségeit, a ki milyenre gondolt valaha, olyat választhat közülök. Én vagyok Mahizeth, a gyámoltalanok védasszonya. Én adok tinektek hazát, messze levő magányos földön, én adok tinektek nőket, szépeket, szerelmeseket, adok tinektek nyájakat, adok hosszú napot, hosszú éjszakát és védelmet minden élő ember ellen. Jertek velem.

A férfiak elborzadó bámulattal néztek fel a csoda nőre, ki a mint szavait végzé, elhanyatlott az északfény, a ragyogó lángsugarak, a szivárvány-oszlopok leroskadtak, a fény mindig összébb rogyott, végre nem maradt az égen más, mint egy halvány aczélfény, melynek violaszín kékjéből oly hódító tekintettel tünt ki a magas fehér nőalak, fején hatágú ezüst koronával, hosszú fátyolöltönye fényes csillagokkal áttörve, szemeiben is, mintha csillagok égnének, arcza s mezetlen karjai fehérebbek, mint a hold. Oly hideg volt reá nézni s a szív mégis úgy melegült.

– Üdvözöllek, ismeretlen Joel, szólt rebegve Züllő a hideg tüneményhez, s úgy reszketett a mint közelebb lépett hozzá, szemeinek két hideg csillagától, s mégis vonta őt valami a bűbájos hölgy körébe, úgy vágyott keblére szédülni, őt magához szorítani és az ölelés között vele együtt kőszoborrá merevülni, mintha a szerelem megváltoztatta volna rendes hatását s lángra gyujtó meleg helyett kristályfagyasztó hideget támasztott volna szivében.

Köröskörül a férfiak fázva, dideregve bujtak gunyáikba. Mi támasztotta ezt a hideget?

Mahizeth lehajlott a tántorgó ifjuhoz s keblére ölelte a lappangók fejedelmét; Züllő érzé, mint szívja ki lelkét ajkain keresztül a varázshatalmú nő és hagyta magát elbájolva, elbűvölve csókolni s midőn Mahizeth levevé szájáról ajkait, lelke nem volt övé többé, a tündér kilopta azt belőle.

– Kövessük e védő Joelt, mondá társainak Züllő, Mahizeth -64- fátyolruháját fogva reszkető kezével. Legyünk imádói mind, ki bennünket megszabadít s megoltalmaz.

A lappangó csoport hallgatva hagyá helybe vezére szavát. Testvéreik hangos ordítással szokták helyeselni, ha a fejedelem indítványozott valamit. Hozzájuk illett a hallgatás.

Csendesen felkerekedtek, összeszedte mindenki a mije volt, s borongós éjszakában megindultak, a merre az ismeretlen alak vezette őket.

Mentek, mentek erdőkön, völgyeken, folyamokon keresztül, a bujdosás útja rengeteg sivatagokon vezette őket kasul, hova a vadállat is csak meghalni jár, iszonyú vízmosási szakadékokban volt megpihenő tanyájok, a lappangó bujdosás annyira elvette lelkeik erejét, hogy már az erdőzugástól s a madárkiáltástól is féltek s ilyenkor annál babonásabb ragaszkodással gyűltek a csodás asszony körül, a ki nem félt semmitől.

Egyszer egy mély sziklavölgybe vezette be őket Mahizeth, melybe omló szakadással tajtékozott le a hegyi patak, köröskörül roppant fenyőfarengeteg borította a sziklákat s mentül lejebb szálltak a völgyfenékbe, a táj annál jobban elsötétült, a sötét fenyőlombok eltakarták az eget, csak a fák tetején elvesző szél zugása hallatszott alá.

A férfiak követték az asszony nyomát, nem törődve már semmivel; a hegyi patak a völgyben két ágra oszlott, az egyiken ingó gyékényhid vezetett keresztül, melyen a mint a lappangók keresztül vonultak, a fák közől egy csoport házat láttak elő csillámlani. Szivök megkönnyebbült, – hát még mikor e házak lakóit megpillanták! Csupa nők laktak itten, a világ minden nemzeteiből összegyűlve, a legszebbek, a legszerelmesebbek. A lángszemű mongol vérpiros ajkával, a bársony síma hindú epedő fátyolozott szemeivel, a halavány sárga persa, oly karcsú, mint a virágszál, a párducz hajlékonyságú kún, a liliomfehér szőke alán, s a kövér, tölt termetű bolgárhölgy, minden izlés megtalálhatta köztük vágyképét. -65-

– Ime e nők tieitek, szólt Mahizeth a lappangóknak. Értetek epedtek, rátok vártak ez ideig, tinektek fognak örülni ezután.

S a szenvedélyittas nők odarohantak a férfiak közé, kik még mindig nem mertek hinni szemeiknek, azt hivén, hogy ez is csak tündéri álom, míg a karjaik közé simuló hölgyek csókjaikkal be nem bizonyíták, hogy ők is csak földi lények.

Te lészsz enyém, – te – te – téged választalak. Ezt ölelem, ezt csókolom! Az egész egy tündér ábra, hol az ember a bűbájos lények közől nem tudja melyikhez nyuljon, míg lassankint mindenki párjához akad s a hizelgő, kaczérkodó asszonyok páronkint félrevonulnak apró fehér házaikba kiválasztott férjeikkel.

– S te nem választasz magadnak? kérdé Züllőtől Mahizeth, ki elámultan állt e káprázat közepett. Züllő is szeretett volna választani, egy halavány, sötétszemű, karcsú némber állt ott a csoport között, alig több még, mint gyermek. Oly ismerősnek látszott az neki, s oly epedve, oly szerelemtől haldokló tekintettel pillantá rá. De Züllő nem birt az őt bűvkörében tartó igézettől szabadulni s a helyett, hogy oda futott volna a rá epedően néző hölgyhez, szédülten veté magát Mahizeth keblére: «téged imádlak, téged szeretlek».

Az a másik könyező arczczal tért egyedül vissza gunyhójába, Mahizeth diadalmas kaczajjal vezeté a fejedelmet czedrus hajlékába.

Az éj leszállt. Részeg, ittas volt minden ember a gyönyörtől, s akár álmodott, akár ébren volt, tündérországban hivé magát.

A holdvilág besütött Mahizeth ablakán s Züllő arczára világított. A fejedelemnek megfájdult a feje a holdfénytől s felébredt rá. Úgy tetszék neki, mintha valaki az ablakon át reá nézne s nyöszörgően sohajtana. Hallgatózott, a sohaj ismételve lőn s mintha nevét mondaná valaki nagy halkan. Végre megismerte a kisértő arczban azt a némbert, -66- a ki oly ismerősnek látszott az imént előtte s önkénytelen lépett hozzá.

– Fuss innen! fuss Züllő! szólt a némber suttogón. Jaj neked, hogy ide jöttél, jaj neked, ha itt maradsz.

– Én vagyok Nünüke, a ki gyermekkorom óta szerettelek s kit szülőim más férjhez erőszakoltak.

– Férjemtől elszöktem a menyegzői éjszakán, mert csak téged szerettelek.

– Emlékszem rá, nevedet azután egy bogárnak adták, mint szokták a megvetett nők neveit az utált rovarokra ruházni, hogy a késő ivadék is undorodni tanuljon tőle. De hogyan jöttél ide? Micsoda hely ez itt?

– Ez a férjeiket elhagyott nők menedéke,2) kik a körül fekvő országokból ide szoktak menekülni, századok óta szokás által szentesített rejthely, a hol a férfiak csak addig vannak tűrve, míg ifjak és délczegek.

– Ő a scandinav király neje, ki férjétől ideszökött s épen ez által hozott romlást a gyarmatra. Addig tűrve voltunk, míg ki nem tudták, hogy Mahizeth is itt van, ekkor elhatározá a király, hogy semmivé teszi ezt a fészket, hol az országok minden bűvös és csábító asszonyai összecsoportosulnak. Irtó dandárai már útban vannak erre. Menekülj.

– Hasztalan. Ő nem tündér, asszony ő is, mint a többi. Szebb, de rosszabb mindnyájunknál. Ő is tudja férje közeledtét s nem szándékszik azt bevárni. Fel akar vonulni -67- észak felé, oly messzire, a hova utána nem mehet ember, az egész gyarmattal. Ezért hítt el magával benneteket, hogy ott is legyen öröme, a hol már ember nem lakik. Fuss innen Züllő, hagyd el ez átkozott helyet, keresd fel elhagyott rokonaidat, ők megengedik, hogy közöttük élj, vagy ha azt nem, megengedik, hogy közöttük meghalj, és az is jobb, mint itt e néppel maradnod.

– Mit tegyek? szólt Züllő reszketve. Meg vagyok rontva, nincs erőm, nincs bátorságom, félek mindentől, félek a semmitől, az erdők magányától. El vagyok tévedve, nem tudom merről jöttem, nem tudom merre van észak, merre van dél! nem ismerem az idegen népek nyelvét s a magamét nem merem beszélni. Éhen elhalok, míg emberekhez érek, s ott azok ölnek meg.

– Jer velem, én elvezetlek. Ismerek erdőt és völgyet, mert ide is magamtól találtam, az itt lakó asszonyoktól megtanultam minden nemzet nyelvét érteni, majd beszélek én helyetted mindenütt. Ha alszol, megőrzöm álmodat; bejárok a városokba számodra koldulni, s ha veszély fenyeget, életemmel védelmezlek. S mind ezért nem kivánok tőled semmit, nem kivánom, hogy szeress, még csak azt sem, hogy egykor megemlegess, csupán azt, hogy ha eljutsz velem ismét rokonaink közé, – temess el hazám földébe.

– Nem vagyok én sem leány, sem nő, hanem meg vagyok átkozva, siess, vedd kardodat s hátra se nézz. Az éj néma.

Mahizeth márványfehéren feküdt nyugágyán. Minden arczvonása hideg volt és mozdulatlan. Züllő lélekzetfojtottan jött vissza tőle s kihágott a nyilt ablakon. -68-

– Nincs nekem erőm kardot huzni többé. Meg vagyok rontva nagyon, szólt Züllő s futott a leánynyal a sűrű erdőn keresztül, hátra sem merve tekinteni.

Egyszerre egy hangot hallott, mint a hárfahúr, vagy a nyílideg pendülése s egy sivító füttyenést, mintha pokolmadár hasítná a léget s érzé e pillanatban, hogy Nünüke visszarántja őt kezénél fogva.

Hátra nézett. A hölgy egy nagy cserfa derekához támaszkodott háttal s fejét hátravetette; – ajkai ki voltak nyilva.

A hölgy nem felelt s Züllő nem birta őt kezénél fogva elvonni a fától, melyhez támaszkodott. Oda lépett hozzá s akkor vette észre ijedten, hogy a hölgy egy nyílvesszővel szivén át a fa derekához van szegezve.

Züllő ijedten sikolta fel, s e pillanatban egy hideg kéz érinté kezét, hátra nézett, egy magas fehér nő állt előtte, márványhideg arczczal, a tegze vállára volt vetve.

Züllő elkábultan hullott a hideg nő lábaihoz s megsemmisülten rebegé: «Mahizeth!»

III.

Korán reggel jött a hír, hogy a scandinav király közelget dandáraival az asszonygyarmat felé, elszökött feleségeért. Az útban eső népek közől hozzá csatlakozott minden megcsalatott férj, kit felesége elhagyott s most a szerelemféltés vérszomjával jönnek az elárult gyarmatot felkeresni s kiirtani. Jaj annak, kit ott találnak, irgalomra nem számolhat. A keresők ordítása már hallatszott a távol ormokon.

– El innen, el, kiáltának az asszonyok s a férfiak nem mondák nekik: «ne féljetek, mi kiállunk védelmetekre». -69- Bűntudat és lélekzsibbadás futni kényszeríté őket. A megijedt asszonyok sirva-riva borultak új férjeik nyakába s magukkal ragadták őket, a rémület siettető kiáltásaival távoztak el a faluból s rohantak a rengetegnek.

Még egyszer megállt Züllő a menekvő csapat előtt, fel akarva őket tartóztatni. «Miért ne halhatnánk meg itten?» De azokon már erőt vett a félelem. «Odább, odább!» ordítának s magukkal ragadták az országtalan fejedelmet s futottak Mahizeth után, ki elől nyargalt a fekete nyargalóczon s vitte a menekvő népet erdőkön, mocsárokon keresztül.

Mikor már napokig, hetekig tartó futás után jó messzire elhaladtak, ott megtelepültek ismét megpihenni. De alig verték le kunyhóik szobrait, midőn ismét hallották hátuk mögött a közelgő üldözők zugását, kik nyomukban maradtak s a boszú kitartásával törtek utánuk mindenütt.

Elbujdostak erre, arra, keresztül mentek nagy széles folyamokon, kopár sziklagerinczeken hágtak át, azt hive, hogy az üldözők nyomukat vesztik. Mind hasztalan. Alig települtek le valahol, a boszuállók kitudták az új menhelyet s nekik újra futni kellett.

Néhol el voltak egy évig is egy helytt, már azt hitték, hogy ott meg fognak nyugodni, ismét jött a rémséges hír, hogy a boszut esküdt férjek táborral jönnek ellenük s futni kellett ismét odább, ismét messze, mindig oda, a hol már ember nem lakik. Feljebb, feljebb, éjszak felé, futva az emberszó elől, kerülve a lakott földet.

Ott a hosszú utazásban lassankint mind elvénültek; nélkülözés, bujdosás közt lefolyt évek elhozták rájuk az aggságot, Züllő haja is megfehérült s a bűbájos Mahizeth is megszünt tündér lenni, lett belőle boszorkány.

Hosszú évek sora után egy puszta térre jutott a lappangó csoport, és az volt a világ vége.

A merre csak a szem látott, hóval volt fedve a vidék, köröskörül kopár, növénytelen bérczek, megholt hegyek szegték be a láthatárt, elől egy nagy fehér tenger látszott, -70- összetorladt jéggel fedve, melynek sehol sem volt partja, a hidegtől szikrázó ködben sáppadtan járta köröskörül a láthatárt a vénségtől megőszült nap, semmi meleget sem terjesztve maga körül. Nem volt sem napkelet, sem napnyugot. Az elkényszeredett nép a kemény földbe vájt magának nyomorú hajlékot s az útban elhullott nyájak bőrét felszedte fázó testére.

A rövid, hűs ősz elmult s jött a hosszú, csikorgó tél. Madár nem járt a tájékon, egyszer elkezde a nap mindjárt feljötte után lemenni s éjfélkor ismét az ellenkező oldalon felmerülni a tengerből, kettős megjelenésével rémítve az embereket. Ez így tartott néhány napig, akkor végkép letünt a nap, s azután kimaradt egészen.

A lappangók, kik előtt a nap volt az egyetlen istenség, a kit tiszteltek, napokig, hetekig várták újra megjelenni az égen az eltünt égi fényt s midőn az nem jött többé vissza, a kétségbeesés dühével rohantak Mahizeth gunyhójához, mely nem volt külömb a többinél, nyomorult lelkeiknek minden fájdalmait reá öntve.

– Átkozott légy te, ki bennünket ide hoztál, és átkozottak legyünk mi, kik téged ide követtünk; halj meg általunk, vagy te ölj meg bennünket átkozott boszorkány!

– A mit kivántatok, itt van! mondá nekik nyugodt hangon. Kellett nyugodalmas haza, melyet nem háborgat senki, hol ember nem lakik közel, itt van! benne vagytok. Kellett nyugodalmas élet, melyet harcz meg nem zavar. Elértétek. Sirotok nem lesz csatatér. Kellett nyáj, melyet nem kell őrizni, ott nyargalnak az irámok, azok a tieitek. Kellett nap, melynek ne áldozzatok minden reggel, minden este, ám letünt az s félévig fel nem fog jönni. Emlékezzetek reám, az én nevem volt Mahizeth, a kislelkűek ördöge! s hosszú éjsarki éjszakákon beszéljetek majd felőlem a fiaknak és unokáknak, kik nyomorúbbak lesznek mint ti. -71-

Az északfény teljes pompájában tünt elé a láthatáron; Mahizeth egy csoport havat markolva fel, azt a kétségbeesettek arczaiba szórta s pokoli gúnyhahotával nyargalt a szivárvány tüzében ragyogó földsark felé. Soha sem látta őt senki többé. Hihetőleg megfagyott valahol a tenger jéghegyei közt.

A nyomorú nép pedig ott maradt a véghetetlen éjszakában. A természet rémségei kiforgatták ott lelkéből. A hold soha le nem ment az égről s a fehér föld világított tőle ijesztő kisértetes fénynyel. Majd az északfény gyulladt ki zöld, kék és vörös tűzcsőjével, pokoli szivárványával és rózsaszínű egével, majd meg olyan zivatar jött, hogy a jéghegyeket tördelte egymásra s a földbe ásott gunyhókat mélyen eltemette a hó alá, majd ismeretlen vadállatok jelentek meg ajtóik előtt, fehér medvék, vastag fejű, hosszú agyarú, halfarkú csodák, minőkről soha beszélni sem hallottak s mikkel most élet-halálra kellett küzdeniök.

Majdan gyermekeik is születtek és azok oly törpék, oly nyomorúak voltak, mintha nem is azon Isten alkotná őket, a ki a többit.

A hosszú éjszaka csoda-rémeivel megfosztá lelkeiket minden előbbi hitétől. Mindenféle képtelen babona foglalta el sziveikben a vallás helyét, elfeledték az Istent, csak az ördögökre emlékeztek. Rettenetes volt rájuk nézve az élet és rettenetes a halál.

Így látta egymást a későbbi ivadék nemzedékről nemzedékre eltörpülni, elnyomorodni. A kik most e helyen laknak, már alig emberek többé.

A négy láb magas férfi közöttük már óriás, hölgyeik rútak, ifjaik erőtelenek, koponyájok lapos, arczuk dőre, nem ismernek semmit a mi nagy, a mi nemes. Hazát nem szeretnek, mit is szeretnének azon a hideg földön. A szerelem és a szerelemféltés náluk ismeretlen, kinálni szokták hölgyeiket az idegennek, s még a kinek lételét a tengerszigetek vadjai s az erdei madarak is sejtik és megünnepelik, ők az Istent sem ismerik. Csak a midőn a hosszú -72- téli éjben megjelenik zörögve a bűbájos északfény, tekintenek félve reá s borzalommal suttogják olykor magukban: «Mahizeth… Mahizeth… Mahizeth».

Nyomorban, fázásban, éhezésben folyik le kínzott életük, napokig elkergetik a puszták és tengerek vadait, míg egyet elejthetnek belőlök, s azzal aztán hetekig lakoznak. És ha jön a halál, az nekik nem megváltó angyal, hanem fojtogató lidércz. Kínnal hagyja el az éltet a nyomorult fókavadász, melynek csak fájdalmait ismeré s mikor meghal, megátkozza magát, és a földet, mely őt szülte és azokat, kik utána megmaradnak.

S e nyomorult nép nyelvében a föld minden nemzetei találnak ismerős emlékre, de legtöbbre a magyar. Az édes, csengő keleti nyelv itt-ott kitünik még eltorzított ajkaikon. Hidegvette az is, mint az odavetődött nyirfa, mely ott csak csenevésző bokorként jelenik meg.

De mintha gunyolni akarná őket a világ, még most is «lappanóknak» nevezik őket.

IV.

Azok pedig, kik eltávoztak új hazát keresni, dicsőséggel jutottak el hazájukba s megtelepültek a földön, melyben Etele hamvai nyugszanak.

Sok század folyt le azóta, hírüket egy sem csorbítá, nagynak, nemesnek ismerte őket a világ, még a szerencsétlenségben is.

Mindig velük volt a választott Isten s míg más vándor népek nyom nélkül enyésztek el a történetben, őket megőrzé a haláltól.

Sokszor öntözék vérükkel az elfoglalt új hazát, de az háladatos volt érte, a föld legszebb, legvirulóbb ott volt mindig, a hol ők laktak.

Hölgyeik bájolók, ifjaik délczegek, daliásak, ép, egészséges arczukról leolvasható a benszületett okosság és léleknemesség, mely nemzetüket mindig jellemezte.

Minden évszak meghozza számukra gyönyörét, a föld kenyeret ad és gazdag füvet, a hegyek lánglelkű bort, a mezőkön gulyák és ménesek legelnek.

A harcz hősöket teremt közőlük, a béke költőket és bölcseket, s nyelvük a legcsengőbb, a legvirágosabb kelet legragyogóbb nyelvei közt.

MÁSIK HAZA.

Ki minden jót elveszíte, a mit a föld adhatott, szabad legyen annak ábrándozni új életről, új világról, új hazáról.

Sokan elmentek már oda, vissza egy sem tért közülök, elmondandó, mi út vezet az új hazához, melyik csillagban van az? minő élet lehet ottan?

De az érzés maradandó, a szenvedő, a haldokló vigasztaló enyhülettel gondol a nemlátott honra, melynek sejtett partjairól édes ösztön él szivében, mint vándor madáréban a déli tájról.

Száz meg száz évvel ezelőtt három magyar ifjú megindult az őshazát fölkeresni, melynek borongó emléke élt még akkor a nép ajkán. -74-

Üldözött volt mind a három. Egynek családját kiirták a szomszédok, másikban a sötét vakhit üldözé a felvilágosult férfit, a harmadik királyi faj utóda volt, kinek ősét számüzé a győztes párt, s az unoka koldusul származott el idegen ellenséges országba. Ennek neve volt Julián.

A három ifjú szivében megérett a vándor madár vágya, az ösztönző sejtelem távol keleti tájékról, nem látott, de hitt rokonnépről, lelkeik előtt az elmerengés látnoki perczeiben bájos vidékek jelentek elő: napsugáros mezők, szellős sátorokkal, lilaszínű ormok, s lengő pálmaerdők, a széles kék tó felett a repülő kócsag, melyre kézívvel les a barang-unoka, s a nappali álom csalogatva hívta őket maga után.

Vannak szentelt érzelmek, miket csak egy bizonyos kor, csak egy bizonyos nép ismer, melyek más kor, más nép előtt felfoghatatlanok maradnak. A spártai szigorú egyszerűsége, – a szent szűz számára eljegyzett asceták magasztos fogadásai, – a vértanuk martyr vágyai, – a kereszthadak lázas szenvedélye, – az islandi honvágya – s az a titkos, bánatos sejtelem, mely nyugtalan életét századokról-századokra fentartotta a magyarnál, megtudni népe bölcsejének helyét, megtudni, ha van-e még testvére valahol a kerek földön? van-e több hazája ennél az egynél?

A három ifjú zarándokruhát ölte magára s hajóra ült Byzanczban, hol az elűzött Geyza utódaival szaporodtak az idegen föld koldusai.

A byzanczi hajó a márványtenger tulpartjáig vitte őket, ott kitette egy ismeretlen város kikötőjébe. Az ifjak ott maradtak egyedül.

A roppant nagy városban a zigéok királya lakott, egy becsületes keresztyén ember, a kinek volt száz felesége.

A templomok tornyain ragyogott mindenütt a kereszt, az estharang zúgva kongott mindenfelől; az ifjak betértek egy templomba imádkozni a keresztyének Istenéhez.

A templom közepén fel volt állítva a feszület, de mellette -75- köröskörül apró bálványok oltárai álltak, miken füstölt az áldozat tüze, a napisten, holdisten arany, ezüst szobrai jobbra balra álltak a Megváltó képe mellett, s a papok, kik tömjénfüsttel áldoztak az Idvezítő előtt, a többi bálványok elé vért, bort, égő lángot s virágokat hoztak, – ki milyet kivánt, és a nép, mely a feszület előtt térdre hullt s keresztet vetett, a többi bálványképeknek külön természetei szerint vagy lábait csókolta meg, vagy lábtyűjét huzta le előttük; a kisebbekkel szembe is szállt perlekedni; és az ének, mely a papok ajkiról felhangzott, – a gyülekezet által utánzengve, – valami oly csodás vegyület volt keresztyéni zsolozsmák s vad pogány hitregedalokból, miket a főpátriarcha egy nagy könyvből olvasott ki, hol virágokból voltak a sorok, minden betű, minden szó egy-egy csodás festett virág, a minő betűkkel Manes írta könyveit az északi kristály-barlangban.

Ezt a népet egykor arra vetődött missionáriusok királyostul együtt megkeresztelék, papjaikat a keresztyén vallás alapfogalmai helyett megtaníták annak külső jelképére, s azzal ismét tovább mentek. A megkeresztelt nép azután bevitte a feszületet templomába, de bálványait is ott hagyta, s a meg nem értett hitet összezavarta régi pogány vallásával, s azután is áldozott napnak, holdnak és négylábú állatoknak, ivott lótejet, kerülte a bort, s a nem kérődző barmokat; ellenben feleséget annyit vett, a mennyit tudott tartani, s miután lefizette a «Péter garast», azt hitte magáról, hogy keresztyén.

A három ifjú megbotránkozva jött ki a templomból, s a király elé kivánkozott.

Épen éji lakománál ült a király, márványterme ragyogott a fáklyafénytől; mind a száz neje körötte járt; a szép ideál alakok fehér rózsával koszorúzva, arany övvel átszorítva, vetélkedtek a férj kedve keresésiben. Egyik lengő pávafarkkal legyezett arczára hűs szellőt, másik serlegét töltötte, egy-egy édes olvadékony szókat sugdosott fülébe, míg a többi tánczolva, énekelve, enyelegve rövidíté idejét. -76-

Az idegen vándorok megálltak a mulatozó csoport között, fekete szőrruháikban ellentétül a körülálló rózsaszín és habfehér könnyű lenge alakokkal, miknek fátyolöltönyén átpiroslott a test színe.

– Nem jó úton jársz, király! szólt az ifjak közül egy; a keresztség, mit felvettél, csak kulcsa a menyországnak, mely neked semmit sem használ, ha ajtajára nem találsz.

A király megcsókolta a dorgáló kezét, felülteté őt trónpárnájára, s kérte, hogy tanítsa meg az igaz hit tanaira.

A bájos tündér-alakok bámulva néztek fel a komoly arczú ifjúra. A királyi utód volt az, Julián; – szőrruhájában is úgy illett a trónra; a hajló, pihegő sylph-csoport egymás vállára füződve, feléje fordulva arczczal, áhitattal hallgatá szavait; a félig nyilt korallajkak, a tündöklő gyöngysorokkal, s azok a nagy, élveteg szemek, kékek, sötétek, feketék, lángolók, az ifjú beszédes ajkaihoz voltak emelve; sirtak örömükben, kaczagtak a bánat miatt, oda borultak lábaihoz, összecsókolták ruhája szegélyét, a mint lelkesült hevében a szent hit magas eszméit: eget, túlvilágot, istenszerelmet, bűnbocsánatot hirdete közöttük. A király is leborult előtte, s fogadást tőn az új tan értelmében, a keresztyén hitre esküdött, – csupán egyet alkudott ki magának: – azokat a kedves enyelgő, hizelgő tündéralakokat, kiket mind egyformán szeretett, s kik őt egyiránt szerették mind.

Julián gondolkodva hajtá le fejét. A király elég naiv volt térítője szigorát áldozattal engesztelni meg. Egyet hitvesei közül kézen fogott, egy karcsú, lenge gyöngy teremtést, habfehér fátyolruhában, ki oly gyöngéd, oly légi könnyűded volt, mintha az álomlátás tünde alakjai közül fogta volna el valaki. A nő tagjai reszkettek, mint a virágon ringó csepp, arcza elsápadt, elpirult, öröm, ijedtség küzdött szivében, a mint a király Juliánhoz vezette őt kézenfogva, s harmatgyönge kezét az ifjuéba téve, jószívvel odaajánlá: hogy ez egyet inkább neki adja, csak a többit tarthassa meg. -77-

Julián hideg, érzelemtagadó arczczal tevé vissza a király keblére a nőt, az szegény zokogva borult ura lábaihoz, könyes arczát annak biborpalástjába rejtve, a többi nő sírva gyült körüle. Julián magasztos képpel tekinte le rájuk.

– A szerelemnek, az édes szerelemnek, felele a király, felölelve a lábainál térdelő alakot.

– A szerelemnek! susogák a hölgyek, s egymás keblén rejték el piruló arczaikat.

– Nem ismerem ez érzelmet. Ha Istentől jő, idvezüljetek általa. Én nem ismerem azt.

A nők, a férfiak körülcsoportozák az ifjakat, boldog volt, a ki velük szólhatott, ki házába fogadhatá, kinek asztalához ültek. Sírt mindenki, midőn meghallá, hogy távozni akarnak. A király hévvel marasztá, s kérdé távozásuk okát.

– Megyünk rokonainkat keresni. Azt a népet, a kit századok előtt elhagytunk, s kikért szívünk fáj mind e mai napig. Visz a rokonvágy bennünket.

– Nem ismerem ez érzelmet, szólt a király, nekem rokonom van elég, ha egyik nem, a másik tör be határimon országomat pusztítani; szeretném, ha oly messze volnának, hogy soha hírüket se hallanám.

– Menjünk míg rájok nem találunk. Bejárjuk a világot. A hol csak ember lakik, oda elmegyünk. A míg meg nem leljük őket. A míg el nem jutunk a szebb, a jobb hazába.

A zigéok királya hasztalanul iparkodott lebeszélni az ifjakat magasztos szándokukról. Hiába mutatta meg nekik viruló országát, boldog népét, palotája kincseit, osztályt kinálva számukra mind abból. Az ifjak nem maradtak.

Hiába festé le előttük a hátralevő út viszontagságait, a népeket, kiken át kell vándorolniok: a vakbuzgó saracént, -78- a ki keresztre feszíti a keresztyén zarándokokat, a haragos bolgárt, ki nemzetgyűlölettel nő fel a magyar ellen, az erdőlakó etlánt, ki az idegen vándort bálványisteneinek viszi áldozatul, a türelmetlen patarént, ki éhen hagy meghalni küszöbénél… Hasztalan. Az ifjak akarata erős volt, sem a jelen örömek, sem a jövő veszély nem tartá vissza őket. Elhagyták a boldog országot, s midőn kisérőik áldó szavát nem hallhaták többé, kik hátramaradtak a határon, láthaták az útfélre állított kereszteket, mikre fehér csontvázak voltak felszegezve, azon térítők maradványi, kik a hitet terjeszteni e tájra vetődtek.

II.

A legelső városban, melyet útjokban találtak, sajátszerű tünemény által lepettek meg a vándorok.

Épen vásár ideje volt, midőn nagy fáradtan oda értek, s a mint ott egyet megszólítának a tömeg közül, az ijedten elkiáltá magát, s az ott állongó csoportok hirtelen felszedték málháikat s pillanatok alatt szétfutottak a vásártérről, ellenkező utczákba, mint a honnan a jövevények közeledtek, s akármerre mentek, az utczán talált emberek mindenütt bódult ijedelemmel futottak széjjel előlük.

Meg nem foghatva az ijedelem okát, betértek a város közepén látott legmagasabb épületbe, melynek kapuját két kopjás szerecsen őrizte, gyanítva, hogy ott tán valamely tisztviselő lakik. A két szerecsen, a mint közelítni látta őket, vállára kapta dárdáját s elfutott jajveszékelve, abbahagyva a kapu-őrzést.

A vándorok bementek a házba, ott is szobáról szobára, a kikkel találkozának, mindnyájan a rémület jeleivel futottak el előlük, míg a legbelső teremben, a honnan nem volt kijárás, ráakadtak a kadira.

A kadi kövér vörös ember volt, de a három zarándok láttára kék és zöld lett, mint a szilva, s hogy ott maradt, -79- egyedül annak köszönheté, hogy lábainak rég nem tudta hasznát venni.

– Úgy-e, ti jó emberek, hebegé nagy rettegéssel, nem azért jöttetek ide, hogy itt nálam meghaljatok?

Az ifjak biztosíták az ellenkezőről s bámulva kérdék azon átalános ijedelem okát, mely jöttüket megelőzé.

– Ti derék, jó emberek, szólott reszketve a kadi. Ha a paradicsomba akartok jutni, igérjétek meg, hogy az én házamban nem haltok meg. Mivel hogy a nagy kalifának hajdan az a szokása volt, hogy a mely keresztyén országán belül elfogatott, azt ő menten felfeszítteté a keresztre, s eképen őrizkedett tőlök. Hanem egy pár év előtt valami átkozott próféta vetődött ide az országba, bár soha ne született volna, azt mikor fölfeszítették, jóslatot mondott a keresztfáról; mely szerint ha még három keresztyén fog meghalni ez országban, mi mindnyájan kalifástul ellenállhatlan végzetnél fogva mind keresztyénekké leszünk. Már most tehát a kalifa országszerte kihirdetteté: hogy a ki ez országban egy keresztyént megtalál ölni, vagy ha egy meghal küszöbén belül, annak családja is kiirtassék. Azért, jámbor zarándokok, ne hozzatok házamra bajt, menjetek ki innen, majd két csausz messziről el fog benneteket kisérni a kalifa városáig, ott jól lesz dolgotok.

A vándorok megköszönték az utasítást, s odább mentek. A két csausz mindig jobban elmaradott mögöttük, végre egészen megszökött. Egyedül kelle a kalifa elé menniök.

– El innen, el! kiálta hevesen. Takarodjatok e földről. Ti vészt hoztatok ide, minek jöttetek?

Az ifjak mondák: hogy csak keresztül akarnak utazni az országon és azt minél hamarább elhagyni.

– Oh, el fogjátok azt hagyni minél hamarább, nem lesz alkalmatok itt meghalhatni. Ismerem a fajtátokat, készek volnátok meghalni, csakhogy keresztyénné tegyetek.

S rögtön előszólíta tizenkét spáhit, rendeleteket adott -80- nekik. Az ifjakat felültették három paripára, s egy pillanatnyi veszteglés nélkül nyargaltak velök ki a városból.

A spáhiknak az volt parancsolva, hogy addig meg ne pihenjenek, míg a három zarándokot túl nem vitték az ország határán.

Három nap, három éjjel nyargaltak megnyugvás nélkül. Mikor egy városhoz értek, ott új paripákat váltottak, más spáhik álltak melléjük, s tovább ment a veszett roham; a vad arab paripák lobogó sörénynyel terültek a vándorok alatt, kiknek egy órai nyugvást nem engedtek három nap, három éjjel.

Kifáradva, eltikkadtan jutottak el a határra, még ott sem álltak meg velök, egy nagy vizen átusztattak, a tulsó parton letették őket, hogy vissza ne jöhessenek.

III.

Itt két részre vált a tájék, délnek kövér legelők, szántóföldek látszottak meg, távol helységek kiálló toronyhegyekkel; – éjszaknak vad erdőségek, beláthatlan rengeteg.

Az ifjak a lakott föld felé vevék az útat. Három napi öldöklő fáradság után jótékony volt azon eszme, hogy emberi hajlékra fognak találni, mely elmarjult tagjaiknak enyhet, pihenést adand.

S nagy lőn örömük, midőn a legelső város tornyán keresztet pillantottak meg. Itt hát keresztyének laknak!

Bezörgettek a legelső háznál. A gazda kidugta a fejét az ablakon, gyanus szemekkel mérve végig a három zarándokot.

– Úgy menjetek e városból. Mi antitrinitariusok vagyunk, szólt az ember hideg türelmetlenséggel s betette ablakát.

A másik ház ajtajában künn állt a gazda. Oda járultak hozzá a jövevények szállást és kenyeret kérve.

– Elmenjetek innen! ordítá rájok amaz, kezét emelve ellenük. Ti orthodoxok vagytok. Felülről kezditek a kereszt jelét. Én gazarénus vagyok, alulról vetem fölfelé.

Minden ház zárva maradt szavaikra. Az üldözött secták népe türelmetlen fanatismussal tagadta meg tőlük a falat kenyeret, s ott hagyta őket megvirradni küszöbe előtt.

A piaczokon körülállták őket, s a helyett, hogy szükségeik után kérdezősködtek volna, vallásuk elvei felett támasztottak vitát. Attól kérjetek kenyeret, a kivel egy hiten vagytok! Ezzel utasíták el őket mindenünnen.

Éhtől, szomjtól, fáradságtól leveretve mentek a szomszéd városba. Ott egy főpap lakott. Egyenesen ahoz tértek be. Elmondák utazásuk czélját, kiállott szenvedéseiket, s a Megváltó nevében kérték segélyét, nyughelyet és eledelt.

Azon városban novatianok laktak. Az ordinatus azt felelte a vándorok kérelmére, hogy elébb meg fogja őket vizsgálni a gyülekezet előtt, ha vajjon méltók-e kérelmük megadására?

Bevezette őket a templomba, melyben sem urasztala, sem keresztvíz-medencze nem volt látható.

A gyülekezet két részre volt osztva, középen álltak a «perfecti», a nőt soha nem ismert férfiak. Hátrább a «credentes», kiknek meg volt engedve, hogy egy gyermekük legyen, de több nem (az ottani nőknek igen rútaknak kelle lenni).

A zarándokok kiállíttattak a nép elé, s az ordinatus kérdéseket tőn elibük.

– Hah! galiléok vagytok! ordítá a gyülekezet egyhangulag, rájuk mutatva ujjaival.

– Az ördög teremté az embert, felelé az ordinatus. Kell-e keresztvíz a hivőknek?

– A consolamentum teszi azt, nem a víz, viszonzá az ordinatus, s a harmadik kérdést tevé: kell-e imádkozni a hivőknek?

– Tévelygők vagytok! kiáltá fenyegető hangon a pap, a test sanyargatása az Isten dicsősége. Távozzatok e helyről tévelygők!

A zarándokok csak egy napi pihenésért esdekeltek, csak egy enyhítő falatért. Az ordinatus buzgó iszonyattal eltelve lépett fel a pulpitus lépcsőire, s jobbját az új testamentomra tevé, balját az ifjak felé nyujtotta ki.

– Átok reátok tévelygők! Átok a vízre, melyben megmosdotok, átok a légre, mit beszívtok! átok rá, ki ha éheztek, ennetek ád, ha fáztok, tűzhelyéhez bocsát, ha elfáradtok, házába befogad, ha meghaltok, eltemet.

Az ifjak kiüzettek a vakbuzgó nép által a templomból, ki a városból, elűzték őket kutjaiktól, gyümölcsfáiktól. Tovább kellett vándorolniok…

A legközelebbi városban, melyet elértek, adamiták laktak, paradicsomi népek, kiknek hittana megveté a ruhában járást, a bűn legnagyobb jelének tartva azt, ha valaki az Isten elől ruhák által akarja magát eltakarni, s kinek ifja, véne, nője és férfija járt oly módon, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mielőtt a fügefalevél feltaláltatott.

E sajátságos hitfelekezet, a mint megpillantá a városukba lépő három ifjút, kiknek ruházata rögtön elárulá, hogy nem tartozik azon felekezethez, mely megtagadja a -83- szabókat és takácsokat, útjokat állta s gunyolódva, szitkozódva hajtotta ki őket onnan.

– Nézzétek a bűnösöket, kik nem szégyenlenek ruhában járni! A szemtelenek, kik ártatlanság helyett vászonnal takarják be magukat. A gyalázatosak! kik bűnös voltukat rejtegetik. Az istenkáromlók, kik azzal boszantják a teremtőt, hogy oktalan állatok gyapját kérik kölcsön, mintha rájuk bizatott volna pótolgatni azt, a mit a teremtő tökéletesnek alkotott. Ki innen, világ csufjai!

A paradicsomi nők és férfiak kikergeték városukból az ifjakat, kövek és átkok repültek utánok bőséggel.

IV.

Ez országban nem lehetett tovább maradniok. Az üldözött schismaticus secták népe elfoglalt menhelyén üldözővé vált, kegyetlenebbé, mint az erdő fenevadai.

Vissza kellett fordulniok, elhagyni a lakott mívelt földet, s neki indulni az északi rengetegeknek, miknek kietlen terjedelmét a legmagasabb hegycsúcs sem volt képes beláttatni.

A legelső domb felett megállítá utitársait Julián, megmutatá nekik a kietlen, néptelen vidéket, mely lábaiknál elterül, s megkérdezé tőlük, ha leend-e bátorságuk a vadonhazát keresztül bujdosni vele?

A kietlen ormokon egyedül barangolt a szél, – a berkek sötét mélyiből ordított az aranyfarkas, – a barnuló éjszakában sehol egy pásztortűz sem égett, – ember nem lakott a tájon.

A vándorok egyike visszaborzadt a magánytól, s elmaradt társaitól a rengeteg széliben, mely körülfogta a láthatárt, s melybe út nem vezetett. A másik kettő búcsut vőn tőle s odább ment. Eltüntek a sivatagban, a szélzúgás elnyelte lépteik hangját. -84-

Tizenhárom napig utaztak az erdők között. Az árnyék volt vezetőjük, s a fák derekát benőtt moh. Erdei vadgyümölcs nyujta silány táplálékot, vad tövisbokor menhelyet a vihar ellen.

De ha leszállott az est, a királyi bujdosó lehajtá fejét társa ölébe, álmodó lelke előtt megjelent a bájos vidék; – a napsugáros mező, hol a fehér ménes legel, – a lilaszínű hegyek, bókoló pálmafáikkal, – az ábrándos őshaza, s másnap ismét tovább mentek szélzúgásnál, sötét erdőben, vadfolyamokon keresztül.

Egyszer egy irtott helyen, hol az erdő közepett egy egész nagy földnyomáson fiatal cserje sarjadzott, egy különös romra akadtak.

Egy tágas kerek sánczolat, – széles fatörzsökök egymás mellé két sorban leverve, s a sorok közei földdel kitöltve. A kerek gyűrű-sáncz mérföldnyi tért keríte be.

A sáncz sehol se volt megtörve; a fák teli nőtték a tért, melyet bekeríte, – széles kapui előtt virágzott a bokor, tetején a vadvirág hullatta repülő magvait.

Körül a rengetegben itt amott egy-egy négyszögű kő volt valami füves dombra fölállítva, minőket régi sirokra állítottak az ősmagyarok, a hova egy hőst fektettek.

Napi járó földdel odább találtak egy kecskepásztort, a ki a tuskó hajlékán túl emberi lakot nem látott, az elmondá a vándoroknak az apáról fiúra maradt mondát: hogy itt száz meg száz év előtt egykor egy nagy nép lakozott. Messze földről jöttek ide, messze földre mentek innen, senki sem tudja, hová. Ők építék a sánczokat, miket benőtt a vadbokor. Ők alusznak a négyszögű kövek alatt, melléjük fektetve buzogány, nyíl és a széles kard. Egyszer egy másik nép jött utánuk, ők kiálltak ellene s a mint szembeállanának, megismerték egymást, testvérek voltak, összeölelkeztek, -85- s azután együtt fölkerekedtek innen, s elmentek messze, messze! Azóta senki sem lakja e földet.

A két ifjú ősei sirhalmán aludt, és ősei sirhalmán még egyszer oly szépnek, nagynak álmodá az ősi hazát, mely után vágyai vitték, mint valaha.

Egy nyomára már találtak a keresett népnek, melynek mindegyik lépése egy-egy győztes csatatér volt, s buzgalmuk kétszerezve lőn azt magát is föltalálni.

Sokáig vándoroltak még az ifjak, hazát keresve. Az erdő elhagyta őket, következett a harasztos sivatag, a kietlen orosz puszta, melyen a végig süvöltő északi szél sem hegyet, sem fát nem talál. A pusztaság vadjai messziről bámulva üvöltének a két vándorra. Ember soha sem járt erre. A szikes istenátkozta földön aszú páfrán csenevészett, a ködös, borongós égről vak holdak, vak napok ijesztgetének csoda tüneményeikkel, kettős, hármas alakban jelenve meg az ég boltján.

S ilyenkor, midőn köröskörül hallgatott a világ, messze és közel emberi hajlék nem látszott, mi jól esett a vándoroknak egymás szavait hallani, egymás szavaiban az édes anyanyelvet, s a kölcsönös lelkesülést.

A hon, a melyben születtek száz és száz mértföldnyire volt már mögöttük és ott a távolban sem övék többé. A másik hon, melyet kerestek, épen olyan messze volt előttük s bizonytalan, hogy rá fognak-e valaha találni? Egymás keble volt egyetlen menhelyük az ősvilági fenyér közepett, egymás szava az egyetlen vigasz, egymás arcza az utolsó emlék, mely velök maradt a hazából.

Tán ha egyedül kellett volna beutazni egy magános embernek e hangtalan, lakatlan országot, megőrült volna a nyomasztó magányban, eltévedt volna a vadak közt, s lett volna olyan, mint azok. -86-

Egyszer, hosszú bujdosás után füstöt láttak fölszállani a távolban, s arra vették útjokat.

Rég nem láttak emberarczot, s a hosszú magány után vágytak egygyel találkozni, bárha idegennel is.

A sivatag szélén alán vadászok ültek a nagy tűz körül. Vad kékszemű óriások, kik gyalog űzik meg a pusztai szarvast, s ököllel verik le a sörényes bölényt. Öltözetük vadállatok bőre volt, a hosszú szőke haj vállaikat verte. Bölények szarvaiból ittak a tűz körül leheveredve.

A vándorok emlékében megújult a rémes monda a kegyetlen pogánynépről, mely a vándor idegent megáldozza véres isteneinek; de Julián biztatólag szorítá meg társa kezét: ha hited erős, sziklákat mozdíthatsz el; és mi hiszszük, hogy testvéreinkhez el kell jutnunk, nekünk nem szabad itt elvesznünk.

Az alán vadászok vidám képpel fogadták a vándorokat, közéjük ültették, bort és húst adtak kezökbe. Jó, kedélyes nép volt ez. Lehet, hogy a kiket a csatában fogott, azokat megáldozá, de vendégeit szivesen szokta fogadni.

Míg a vadászok a vad dalolás között szilaj táncz- és fegyverjátékkal mulatták magukat, Julián elábrándozva ült a tűz mellett; a kezébe adott bölényszarvból kidült a bor a földre; oldalán függő kését elővette s ábrándja képeit méla merengései közt ráfaragta az ivószarúra; csataalakokat, ijas, pánczélos hősöket, oroszlánok, párduczok képeit, mikkel lovas amazonok vínak, trónon ülő királyokat, s hölgyeket, kik a virágok közt fekszenek; a mint e művészetet a byzanczi udvarnál eltanulta.

Az alánok, – a mint az ivókürtöt visszaadná nekik, – elámultak a rajta levő faragványon, s tetszésök legvilágosabb jelével vették körül az ifjakat. Felvették őket vállaikra, úgy vitték fejedelmük elé, a ki egy bőrházban lakott, melyet százados tölgyek árnyaztak be.

Fél esztendeig tarták itt az ifjakat. Az alán előkelők kürtjei megnépesültek czifra faragványokkal; az Árpádok ivadéka tulipánfaragással kereste eledelét. -87-

Az alánok váltig rémíték, ijeszték őket a további úttól. Elmondták nekik, hogy határaikon túl nem lakik más nép, mint tatár és izlamhívő, s a mi még azokon túl van, az egy köves, rideg puszta, melyen lovas soha nem járhatott.

Az egyik társ ingadozott, csak Julián maradt hiténél. Fel kell őket találnia.

Julián nem győzte társát biztatni; csüggedt volt az, elvesztette hitét, kétségbe esett végczélja fölött.

– Sehol sincs már többé magyar, mondá búsan, s nem álmodott többé a napsugáros mezőkről.

– Látod! mondá a hitében gyűlölt, az alán igazat mondott, elmult innen már a magyar!

Az ifjú a legelső városban megbetegedett, nem volt hite tovább, mely erőt adott volna neki a szenvedések ellen, útja felén meghalt; ott eltemették idegen földön, mindkét honától oly messze.

VI.

Julián egyedül maradt szenvedéllyé érlelt ábránd hitével. Nem volt többé a ki megszólítsa az édes csengő magyar nyelven, nem volt a ki szenvedéseit megossza, a ki egy biztató szót szóljon hozzá. Annál nagyobb lőn vágya eljutni oda, a hol azok laknak, a kik megfogják érteni nyelvét és honszerelmét.

Egy török imám szolgálatába állott, ki keletre volt utazandó; de a szolgaruhában is király maradt ő, országok ura, miket lelkében teremtett, s midőn a tevéket vezetve, ura mellett járt a köves úton, akkor is fönn viselte homlokát, mintha koronák terhét emelné rajta. -88-

A kereskedelmi karaván, melyhez Julián szegődött, egy pusztán vonúlt keresztül, melyen több napi járóföldnyire sárga összeállt kavics és repülő homok terült a láthatár egyik szélétől a másikig. Itt-ott források körül zöldült csak valami katáng. Jó a tevének, más állat azt sem eszi meg.

Juliánnak ekkor jutott eszébe először az alánok intése. E pusztán a magyar nép nem vonúlhatott keresztül. Annyi lóval, annyi gulyával e homoktengeren egy napig sem lehetne járnia. E gondolat jobban gyötré, mint égető szomj, s napszúrás… Tehát a legerősebb hit nem volna más, mint ábrándkép, s annyi kiállott szenvedés csak egy őrült álomnak lett volna áldozatul hozva?

Érzé, hogy tagjai reszketnek, hogy ereje maradoz, a hit távozni kezde tőle. Este, midőn a karaván pihenni települt egy forrás mellé, nem birt a kétség miatt elaludni. Térdre veté magát s szorongatott lelkét fölemelte az Istenhez, ki a csillagos ég minden szemeivel látszott reá lenézni… Imádkozott… És azután el tudott aludni…

Az ég csillagait nézve aludt el. Lelke még azután is az ég csillagait látta, s úgy tetszék neki álmában, mintha egy csillag jönne felé nagy lassúdan közeledve, a déli láthatárról észak felé tartva. A közelgő csillag mindig nagyobb-nagyobb kezde lenni, nem soká olyan lett, mint a hold, sötétebb és világosabb foltok lőnek benne kivehetők: völgyek és hegyek. – Mindig közelebb jött hozzá. A holdszerű fénynek már színes zománcza kezdett átéledni, a mezők zöldje virult ki legelébb, azután a tavak kékje, lassankint az erdők sötét zöldjébe mentek át az árnyas foltok. A csillag mindig közelebb és közelebb jött, egy roppant gömb vált belőle, s a csillaggömb tájain kiderültek erdők, völgyek, a napsugáros mezők, miken fehér nyájak legeltek csendesen, a lilaszin dombok, miken tarka sátrak voltak felvonva, az ezüst folyamok kigyói, mik bókoló pálmaerdők között folytak csillogva alá, és a széles kék tavak, mik fölött fehér rajokban repültek a kócsagok. -89-

– Ah, keresett haza! sóhajta az álmodó, s már a csillagvilág oly közel jött hozzá, hogy már csak egy szökés kellett, hogy hanyathomlok belehulljon, már hallá az édes danát, mit vízért járó magyar leányok zengnek a folyamok partján, már érzé a szédítő holdkór vágyat, mely ellenállhatlan erővel készteté őt aláhullani a vonzó, hívó égi testbe. Megyek! megyek! rebegé és kinyujtotta kezeit, s rohanva szökött le az édes tájra… és fölébrede.

A mint hanyatt feküdt, látta még most is az égen a távozó meteort, mely fényesen, mint a hold vonult lassú röpüléssel délről északkelet felé, hosszú tűzfarka szikrázva vonúlt utána, s messze-messze elrepülve, a barna lilaszín gőzkörben mindig inkább vörösebb lett, s a láthatáron alul veszett el.

Az ifjú fölkelt fekhelyéből, lázas szíve vert hevesen, nem szólt senkinek, tömlőjét megtölté vízzel, nehány marok pálmaszilvát vett magához, s elindult a csöndes éjben útmutató csillaga után.

A csillag északkelet felé futott, tehát egészen eltérve azon iránytól, melyben a karaván megindult. Julián az éj csöndében elhagyta a karavánt, magasztos ábrándhitű lelke el volt telve a nagy szellem csodajelenségeivel, a ki választottaival álomlátásokban szokott beszélni, s útmutató csillagokkal vezetteti őket, léptei alatt zörgött az oáz leveles harasztja, mely lassankint el kezdett maradozni tőle, s nemsokára a süppedező kavicsos homokot érzé lábai alatt. Hátra sem tekintve haladott a kitüzött táj felé. Idegeinek elfogyott ereje kétszeresen tért vissza, valami varázs hatalom aczéllá edzette izmait, úgy neki indult, mintha a világ végéig meg sem akarna pihenni.

VII.

Az éj vége felé járt már, a látkör keleti részén domború fénykúp kezde emelkedni, melyet egy pillanat mulva maga a nap követett, a szürkület e tájon csak egy pillanatig tart.

Julián a feljövő napvilágnál széttekinte a vidéken. Puszta volt az és üres köröskörül. A széles sárga homoktengeren sehol egy tárgy, melyen a szem megakadjon. Egy meghalt világ az egész.

Minő ijesztő hajnal! Másutt a nap feljöttére ezer színt vesz magára a természet, a lombok, a virágok között megindul a hajnalkisérő szellő, a madarak megszólalnak, a patak zúgása hallik. Itt semmi sem hirdeti, semmi sem fogadja a feljövő napot, a legelső sugár előtt felveszi a vidék halottsárga leplét, minden hallgat, s szél csak kétszer fú egy évben e tájon, és az a Samum.

Julián borzadva érzé e táj kétségbeejtő magányát, döbbenve tekintett vissza a karaván felé, melyet elhagyott; nyoma sem látszott már annak a látkörön, az elhagyott oáz messze elmaradt mögötte. Úgy képzelé, mintha még a tevék csengetyüit hallaná, s a léptek ropogását. Káprázat volt! a mennyire a szem látott, üres volt az egész vidék és hangtalan. Egy fehér éjszaka.

Az ifjú először érzé életében, hogy egyedül maradt; egyedül egy ismeretlen, járatlan sivatagban, hol nem csak ember, de még növény sem él. Szíve elszorult az eszme facsaró nyomása alatt; egy tömlő víz, egy zacskó pálmaszilva volt minden készülete a véghetlen útra, egy zarándokpálcza, végén kettős kereszttel, minden fegyvere az ismeretlen veszélyek ellenében, de még nem engedé őt leroskadni, kétségbeesni a hitté szentelt honvágy.

Távol azon irányban, melynek indult, a látkör széliben meglátszék egy magas, vörös domb, valami kopár syenit sziklaorom, mit a homok félig betemetett, a vándor azt -91- tüzé ki magának czélpontul, remélve, hogy a vidék túl ismét új arczot ölt, s megindult felszentelt megnyugvással a sorsba.

A nap mindig feljebb szállt ez alatt, s mentül magasabbra hágott, annál égetőbben sütött alá; minő unalmas lehet ott a nap, hol az égen soha felhő nem jár, mely körül mindig egyhangú kék a levegő! A homok lassankint izzóvá melegszik át, úgy hogy délfelé szinte fehérleni látszik a hőség miatt.

Julián erős akarattal folytatá útját a vörös szikladomb felé. Olykor valami nagy fenevad nyomai szelték keresztül útját, mely valaha itt járt; itt most egy fehérlő csont meredt ki a homokból, tán eltévedt ember, vagy megölt állat, kinek tetemeit széthordták a vadak.

A nap már hanyatlott, midőn a vándor nagy fáradság után elérte a vörös sziklahalmot, melyet messziről czélba vett; kopár, növénytelen bércz volt az, sívár rétegei között soha semmi fű nem tenyészett, itt-ott egy nagy hasadék látszott rajta, mit tán a nap heve repesztett; a kő rétegei óriási lépcsőket képeztek a domb tetejéig.

Julián felkapaszkodott a lépcsőkön, s széttekinte a domb magassáról. Csak a pusztát látta nagyobbnak onnan. Túl rajta ugyanazon halottvilág terült, mely innen, ugyanazon üres végtelenség, a lemenő nap izzó fénye semmi tárgyat sem mutatott az éktelen sivatagban.

A zarándok leült a kőre, nem érzé, hogy el van fáradva, de még is ott maradt, az volt az egyetlen tárgy, mely kivált a sík egyhangú homokból, azt választá éji tanyának.

A nap leszállta után elhüvösült a levegő, de az átmelegült kő még akkor is oly forró maradt, hogy szinte sütötte a rajtafekvőt.

A néma pusztaság közepében a vándor aludt egyedül kopár sziklai fekhelyén, s álmában tájak és emberek alakjai váltogatták egymást, kiket sohasem látott, de a kik még is mind oly ismerősöknek látszottak előtte, mintha közöttük nőtt volna fel. -92-

VIII.

A nap legelső sugára felkölté az álmadozót. A ligetek és lakóik képe szerte röppent, az éber tekintet nem látott mást, mint a sivatagot és a magánosan utazó napot.

Útnak indult. Messze, igen messze látszott egy másik domb. Fáradságos járás után azt is elérte nagysokára. Azon túl ismét csak oly sivatag tünt elő, s ha a harmadik czélponthoz is eljutott, megint csak e kopár képet látta ismételve.

Negyednap, ötödnap elmult, hatodnapra elfogyott a vándor tömlőjéből a víz, s a pusztából még mindig nem hatolt ki.

Egész hosszú nap egy enyhítő csepp nem érinté ajkát, fáradtan, eltikkadva vonszolta magát odább; mely eddig világrészszel előtte járt, fáradatlan lelke, most már ez is maradozni kezde tőle, visszament emlékében a hátrahagyott útra, a hátrahagyott hazába, annak virányain vette pihenését. Egy homokdombra lerogyott. Minden ereje elhagyá.

– Bár maradtam volna ott örökre meghidegült tűzhelyednél. Lennék koldus a hazában, még is benne volnék. Lennék a börtönben, lennék üldözve, lennék a sírban, vagy a vesztőhelyen, még is otthon volna az. Őrült lélek, hová jöttél velem… Csak egy ember volna közel, bárha nem földim is, ozmán vagy patarén, hogy emberszót hallanék, midőn meghalok. Vagy egy madár, vagy egy vadállat, hogy lássak valami élőt, midőn én megszünök. Vagy volna csak egy árnyékos fa, melynek lombja alatt lelkem kilehelleném, hogy ne az égető napsugár ölne meg!

S ime, midőn káprázó szemeit fölveté, egy délczeg barna oroszlán jött reá szembe merész rátartással; a komoly -93- vadállat föltartotta fejét, aranyos sörénye reszketett erős nyakán, lassú, méltóságos lépéssel jött a vándor felé.

Julián nyugodtan állt meg előtte, köpenyét válla körül veté, rendületlen bátorsággal néze a közelgő fenevad szeme közé. Az is reá nézett. A két királyi lény önkénytelen tisztelettel bámult egymásra; a fenevad egy perczre megállt, azután félrefordult, mintha nem állhatná ki azt a vad emésztő lángot, mely a férfi szemeiből felé sugárzott, felnézett a napba, s azzal végig ordítva a sivatagon, tova száguldott, bozontos farkával csapkodva két oldalát.

Julián érzé Isten fölkelő ujját homlokán. Kiben a puszták királya megismeré a választottat, annak nem szabad, nem lehet elvesznie. Még egyszer fölemelé arczát; a nap mérgesen, vadul sütött alá megölő sugaraival; a hol az oroszlán végig ment a puszta fövényen egy száraz acanthius hevert, melyet messzeföldről fútt ide a vihar; annak aszú levelein egy fénylő pont ragyogott. Egy vízcsepp volt az, mit az oroszlán sörényét megrázva oda hullatott.

Az ifjú lelke egy pillanat alatt megtalálta a vezérgondolatot. Az oroszlán fürödni volt. Itt valahol forrásnak kell lenni közel.

Felkapta vándorbotját, s új erővel, új akarattal megindúlt az oroszlán nyomain. Lelke ismét előtte járt, s homloka nem érzé a napszurást, mely égető nyomással tüzött le reá. Arczára az idegláz kórpirossága ült ki. Ereje ki volt már merülve, most a szenvedély kölcsönze neki újat. Sietett, sietett. Már látott messze a láthatáron valami világoskék tömeget feltünni, még nem tudá: bércz-e vagy felhő? Az oroszlán nyomai, mint egy hosszú gyöngyfüzér, épen arra felé vezettek. Szemeit le nem vevé azon pontról. Mentül közelebb ment hozzá, annál jobban kitünt előtte annak alakja, egy nagy havasi hegyforma volt a messzelátszó csúcs, mely sziklakirálynak vala teremtve kisebb testvérei fölé. Már jött közelebb feléje a láthatáron sötétülő erdő, már könnyü szellőt is érze lengeni: vágyó -94- lelke végig repdesé az útat odáig és vissza, míg a roskatag test vánszorogva tántorgott előre.

IX.

Julián kábult fővel tekintett föl az égre. A csillagok, mint valami égi csodák szemei, gúnyolódó pillogással néztek alá a tántorgó emberre, feje felett égett az Albireo, a hattyú napfehér csillaga, oldalt a láthatár fölött ragyogott vérvörösen az Antares, a scorpio szive, és mindenfelé, a merre tekintett, ragyognak elé az apróbb, nagyobb égvilágok, a mérhetlen távol s az elérhetlen vágyak égi jelképei, mik között egyedül úszott végig, mint egy ezüst csónak, az új hold gerezdje, képmása az őrjöngő ábrándnak.

Az ifjú beteg szorongást érze szivében, szomj és lélekbántalom megbéníták erejét, az ábránd és napszúrás elkábítá fejét, tántorgott, elesett, a vándorbot kihullott kezéből, azt képzelé, hogy most sietve halad, egy előtte futó csillagot üldözve; előre, előre, hebegé zsibbadt halálos álmában s mozdulatlanul feküdt a földön.

E pillanatban dal szólalt meg a vidéken. Édes csengésű női ének bánatos, panaszos hangjai, végig rezegve a halk éjszakában.

Ha a sírban aludt volna már, föl kelle ébrednie az ifjúnak e hangokra. Emberhangok voltak azok, bájos nő hangjai és – magyar hangok!

Életre villanyozva szökött fel az ifjú fekhelyéből. A vér még egyszer megindult hevesen lüktetni aléló szivében, könyökére emelkedve hallgatódzott: nem álom volt-e az, -95- a mint álom volt az egész élete? Az édes csengésű hang még közelebbről zengett:

Ah ez nem lehet többé képzelet! Ez nem álom. Az ifjú felkelt helyéből reszkető tagokkal.

– Ki vagy te? ki vagy te! kiálta föl őrült elragadtatással a feléledt vándor, nő? vagy szellem? vagy álmaim csalóka tündére? Szólj, ki énekelsz itt az éjszakában.

Az ifjú könnyű léptek neszét hallá, s a félhold ezüst világánál valami fehér lenge alakot láta felé közeledni, egy remegő leánykát, kinek arczát nem láthatá a félhomályban, de alakjában valami gyermeki nyulánk karcsuságot vehete ki.

A leány odalépett hozzá, s a mint az ifjú nem birt megmozdulni, szenvedélyesen borult nyakába a lány, s bizalmas testvéri néven szólítá őt: «bátyám, édes bátyám» s a közben hévvel szorítá őt gyöngéd pihegő kebléhez.

Az ifjú most már valóban azt hivé, hogy álmodik, hogy azon álomlátások egyike ül szivén, melyekről jól tudja az ember: hogy most álmodik, és még sem bir fölébredni. «Óh Isten, mint ég fejem», sohajtá elepedve.

A leány elfutott, Julián olynemű lubiczkolást hallott, minő a megmerített edény bugyogása, s nehány percz mulva telt korsóval jött vissza a leányka, s azt az ifjú kezeibe adta. A szomjtól elkinzott bujdosó mohón ragadta azt magához, s midőn a jéghidegségű víz ajkait érinté, egyikébe képzelé magát azon kápráknak, midőn az álmában szomjazó hűs patakba véli magát vissza.

A leány a hűs forrásvízzel meglocsolta az elalélt arczát, -96- s a mint az magához kezde térni, gondos ápolással térdelt mellé a földre, s fejét gyöngéd karjaira vette, és homlokát megcsókolá.

Julián nem álmodott csókról soha, érzé, hogy ébren kell lennie, szive oly örömet kezde érezni, melyet sem ébren, sem álmában nem ismert az előtt.

– Mi hírt hoztál a kék víz mellől édes bátyám? szólt hozzá kedves, ismerős anyanyelven. Él-e még apám, az ősz vezér? nem ittak-e még új szövetséget a kehelyből? Mondottak-e új jóslatot a táltosok? Égnek-e még a tűzhalmokon a ghylák üstjei? Éneklik-e még a gyászdalt a barna hajadonok az elveszett lányról? Nem lőttek-e három nyilat valamely rokonom sírjába? Harczoltak-e rabonbánok a tatárokkal? Győztek-e?

– Tehát élnek ők! Él még magyar, van még másik haza! Szólj, hogy jöttél el onnan? Hol hagytad el őket? Én nem vagyok testvéred, de fogok az lenni. Engem messze föld szült, távol hideg ország, ezerszer megy le addig a nap, míg ember onnan ide jut; hol az elszakadt magyar nép viszontagságos hazát fogadott magának, onnan jöttem én el, titeket felkeresni; mennyiszer akart a kétségbeesés megölni, s most az örömtől halok meg.

– Úgy hasonlítasz bátyámhoz. Apám sokat beszélt a messziföldi rokonokról, kik elmentek hírt keresni. Ezüst szempilláin egy nagy köny rezgett olykor. Szép hazátok van-e ottan?

– Óh, a miénk ott a kékvíz mellett oly gyönyörű; a virágos halmok fehér sátraikkal, a hullámos tavak fehér hattyúikkal, s a napfényes rónák fehér méneikkel. A ligetes bérczek mohos homlokain vadat üző ifjak kürtrivallása szól, a patakok partján játszó hajadonok éneklése hallik, -97- fehér fátyolt forgatnak fejeik körül, s a midőn ellenség közelg, nincs vár, nincs árok, mely mögé elbujjék valaki, a síkság megtelik ezer meg ezer lovasvitézzel, a csatakiáltást az ég visszhangozza, s ha visszatér a győző, a víg áldomáson harsog a szilaj dal, a bátrak éneke, míg az elesettek koszorúzott sírja körül bánatos lejtéssel zeng gyászos éneket a méla szűz-sereg.

– Ah, merre vannak ők? kiálta fel az ifjú felugorva és neki indult a puszta éjszakának.

– Messze, messze, felelt a lány bánatosan. Túl a kék bérczen, még a vízen is túl, ott kezdődik nagy Magyarország határa.

Ott születtem én, ott tanultam virágokkal játszani, a mik itt nem teremnek, ott tanultam dalt mondani, a mi itt nem hallik. Egyszer társnéimmal a kék vízben fürödtünk, midőn ólálkodó tatárrablók rajtunk ütöttek. Társnéim elfutottak; engem elragadtak a tatárok, s elhoztak rabul ez idegen földre. Gyenge gyermek voltam, alig tíz esztendős. Azóta négyszer volt már tavasz, virágot soha sem hozott e kopár száraz földnek, sem én nekem reményt a szabadulásra. Gyakran kiülök a szűk ház ajtajába, hol a tatár kényúr laknom kényszerít, s mélázva tekintek a kék hegyek felé, és a tájra, mely azon túl fekszik, s elgondolom, hogy soha sem fogom azt látni többet. Apám nagyon szeretett. A tatár chán, ki sokszor érezé a magyarok karjai sulyát, elveszésem után nem sokára kihirdetteté országában, hogy a magyar vezér szövetséget igért neki, ha leányát visszaadja, a ki tehát elrabolta, adja elő nagy jutalomért. De én elhallgattam, hogy én vagyok az, a kit keresnek. Inkább én legyek rab halálom napjáig, mint a magyar nemzet csak egy pillanatig.

– Jer, velem fogsz jönni, szólt hevesen az ifjú. Te vezetsz, én védelek. Te régi hazádat fogod meglátni, én az ujat.

– De te fáradt vagy, nem mehetünk messze. Utólérnek bennünket. Elveszünk. -98-

– Nem a fáradság vette el erőmet, hanem a kétségbeesés; az öröm visszaadta azt ismét. A vészektől megőriz az Isten, kinek neve legyen áldott.

– Miért nem állva? miért nem az égre nézve? Nem ismered már nemzetünk védcsillagát, a gönczölt?

– Erősebb Istent tanultam ismerni e halvány csillagoknál, ki ezeknek is ura. Láthatlan ő, a szemnek hunyva kell lenni, midőn a lélek hozzábeszél.

És azután sietve megindult a két messzeföldről találkozott rokon, hátuk megett egy köves domb alatt egy nagy szétszórt tatárváros maradt el messzire, a hegyes tetők alól apró csillagokként pislogtak a tűzhelyek fényei; nem sokára egy sűrű erdő elfedé a menekvőket, mely a bérczek sötét ősrengetegéhez mintegy világoszöld szegélyzetet képeze. Ott sietve haladtak a sűrűben, míg a hold is leszállt, akkor ledültek pihenni egy mohos fa tövébe. Az álom tündérujjai lecsukták szemeiket.

A nap sugára szétsütött a vidéken. Julián még mindig álmodott, most már nem egyedül látta a verőfényes mezőket, egy lenge, tünde női alak járt előtte álmaiban, egy mosolygó szép leányka, kinek beszédes szemei annyi rejtett édes titkot mondtak el az álmodónak, mikről gondolatja sem volt. Emberekkel találkozott, kik mind ismerői voltak, még a völgyek, halmok is, a pusztai oroszlán is, midőn hozzászólt, megérté, és a fehér paripák odafutottak elébb, s mikor mindenki ott volt körüle, s midőn ismét senkisem volt, a bűbájos szép leány, a mosolygó harmatarczczal lengett egyedül előtte, lelkétől elválhatlanul. -99-

A ligeti madárdal felkölté az aluvót. Mily különbség, hajnal és hajnal között. Ugyanazon nap, mely megölő villámfénynyel lobogott a pusztaságon, itt ezüst havasok mögül virágnyitó szelid fénynyel tekinte szét, a vidéken bokrozó cserjék lombján csillogott a harmat gyémántja; a nagy óriási cserfák, egy-egy mint egy egész templom, zöld boltozattal enyhe árnyékot vetettek a bársonyos mohpázsitra, melyen a vándor feküvék. A kék égen uszkáltak a fehér felhők, zöld lombon ringatá magát az énekes madár, a fák dereka körül fonódott folyondár kék és piros méztartó virágain döngött a lepke és a méh, s a távolban úgy csevegett, úgy zuhogott valami kis patak.

A vándor hálateljesen tekinte körül, s im egy vadrózsabokortól félig eltakarva ekkor pillantá meg az ifjú vezetőjét, a távol-honi szép leányt.

A gyermek még mindig aludt, behunyt szemmel is bájoló. Az arcz, mely a sáppadt holdsugárnál félelem s aggály miatt halvány volt és bánatos, most eleven lőn és mosolygó, az arczára hajló vadrózsa reszketett forró lehelletétől.

Julián oly különöset érze szivében. Mintha mindig vágyott volna e vonzó arcz látása után, mintha jól esnék neki, hogy e kedves lényt megismeré, mintha több volna az, mint hála, több mint testvérérzelem, a mit iránta kezd érezni, s még egyszer oly szép leendne a keresett másik haza, azt tudva, hogy ő is ott lesz.

Felsóhajtott, szemeit felveté, a meleg napsugár tele fénynyel sütött szelided arczára. Az ébredő leány összetevé keblén kezecskéit és szemeit az égnek emelé.

– Imádlak nemzetem Istene… szólt halk áhitattal. Légy üdvöz nap, ki éltet adsz. Légy üdvöz föld, ki adsz hazát. Légy üdvöz lég, ki a szabadságot adod. Légy üdvözölve víz, ki adsz egészséget… Imádlak magyarok Istene. -100-

S azután megfordult, mellette ülő utitársát, ki elbűvölten bámult ragyogó szemeibe, megölelte és szemérmesen megcsókolá.

Julián szemei kápráztak. E csók lelkét járta keresztül, pedig az nem volt egyéb, mint egy ártatlan üdvözlégy jele, mely őseink szokásaiból e mai napig fenmaradt, egy tiszta, szűzies kegy, melyet szemérmes nyíltsággal nyujt a magyar hölgy annak, a kit üdvözöl, legkisebb vétkes utógondolatja nélkül a szívnek, legkisebb szégyenpirja nélkül az arcznak.

De az ifjú szivében e csók egy új világot teremte. Elfelede mindent, a mit a lánynak mondani akart szent térítői buzgalommal keresztyén hittanokról. Új lélek, új élet szállt egyszerre keblébe. Egész valóján egy mindenható ösztön melegsége kezde áthevülni, a világteremtő Istennek legmelegebb ihlete, a szerelem…

Hideg tudás, üres álmok, kinzó vágyak, mind mind elenyésztek ez új, ez ismeretlen, e bűvös-bájos érzelem előtt, maga a világ is átváltozott, szebb volt az ég, szebb a föld, mint azelőtt.

Alig mert a kedves gyermekre pillantani, pedig azután alig tudta róla szemeit levenni, míg az gyanútlan ártatlansággal hizelgve simult melléje s gömbölyű szép kezecskéjét vállára tevé, kis fejét arra fekteté, a bársony fekete fürtök az ifjú kezét érinték.

– Menjünk tovább, menjünk tovább! szólt Julián, egész valójában remegve, pedig kedve lett volna örökre ott maradni.

– Nincs miért félnünk többé, biztatá a lányka, kényuram rablókalandra ment, mire megjő, mi otthon leszünk.

Ismerem e kis patakot, mely itt előttünk buzog fel, ez elvezet bennünket hazámba.

S azzal kézenfogta a lányka utitársát, nem tudva, mily háborgó indulat kelt annak szivében azon forró, harmatgyönge kéz folytonos érintésivel, vezetve őt maga mellett, -101- s szüntelen csevegve és kérdéseket intézve hozzá, mikre Julián a legcsodálatosabb feleleteket adta.

Elmondatta vele hazája eseményeit, s ő is elmondta a magáét, s akár népe hőseiről beszélt fellángoló arczczal, akár a csendes, magános boldog vidékről ábrándos fátyolozott szemekkel, akár anyjáról könyezve, akár a viszontlátás közel örömeiről repeső kaczajjal, Julián mindig szebbnek, szebbnek találta őt, s elvesztette lelkét a lány nézésében.

A patak medre volt vezetőjük. A kis ezüst folyó halkan, csevegve futosott előttük, mintha hivogatná őket maga után, majd mohos kősziklák között, majd hullott fatörzsök alatt el-elbúva, néha apró zuhatagokra töredezve a zöldre festett sziklán, másutt szivárványos kagylókon, s szines karniol-kövecseken gördülve végig, s a behajló szomorúfűz galyait ringatva, majd alábban a fűbe csendesen elterülve, s a partjára nőtt virágok képeit tükrözve vissza.

Az erdők gyümölcsfákkal voltak rakva, a kis lány néha félre futott, s pillanatok mulva kaczagva tért vissza, ruhája felhajtott szárnyát teliszedve piros gyümölcsökkel, s onnan kinálva ártatlan naivsággal utitársát, ki inkább szeretett volna ott rögtön meghalni.

Délfelé, mikor a nap hévvel kezde sütni, a két bujdosó egy sötét barlanghoz ért, melynek hűs nyilása vad-szőllővenyigével benőve, oly nyugalmas árnyékkal kinálkozott a fáradtak elé. A nap félig besütött a zöld lombozaton keresztül, fölötte egy folt vadméh ütött tanyát, döngve járva ki s be sziklai odvából.

– Oh mi kedves hely ez, monda a lányka, a barlangba futva, itt megpihenhetünk; ni milyen puha moh, mint a selyemgyapjú, milyen édes rajta feküdni. Jőjj ide te is, mindketten elférünk. Én összehuzódom, s neked is lesz mellettem helyed.

– Azt nem teszem – ezért a világért! mondá magában -102- lihegve, minden vére lángra gyúlt e gondolattól. Elfordult onnan.

– Jőjj ki te is gyermek onnan. Meleged van, meg fogsz hülni, ülj inkább ide a folyampartra.

– Jó lesz, ide melléd, szólt a lányka duzzogás nélkül, s leült a pázsitos fűbe Julián mellé, s virágokból füzért font az ifjú fejére.

– Mikor nálunk a gyermeknek nevet adnak, az anyja meg szokta csókolni olyankor. Hát téged már most ki csókol meg?

– Nem keresztyén név, de szép, mondá magában Julián, s arra gondolt, hogy a helyett, hogy ő térítené meg a lányt, az téríti meg őt.

Mikor az ember forró nyári délután hűs, átlátszó forrásvizre akad, oly természetes vágya szokott olyankor lenni, végig járni azokon a hideg tarka kövecseken, s érezni a kristálytiszta habok futó simulását. Delinke, a mint a parton ült, egyik rózsás fehér lábacskáját lemeríté az alant futó patakba, gyermekies játszisággal ijesztve a kis ezüst halacskákat, mik vízellenében usztak.

Julián felszökött helyéből. – Jerünk tovább, a nap nem várakozik, monda a leánykának, ki piros sarucskáit levetve, kaczagva mondá, mily jól esik gyöngéd lábacskáinak a hűs, puha fűben fedetlenül járni.

Julián ezer indulattal küzdve ment a leánynyal naplementig. Úgy sietett, mintha előle, vagy tán önmaga elől futna. -103-

Egy helyen át kellett menniök a patakon. Ott kénytelen volt Delinkét ölébe venni, s úgy vinni keresztül a vizen, szive majd megszakadt kedves terhe alatt. A lánynak kelle őt figyelmeztetni: tegye már le, hisz régen túl vannak már a vizen.

Estefelé a sebes gyaloglás kifárasztá a leányt. Egy nagy mohos tölgy alatt le kellett ülniök s ott bevárni az éjt.

Julián föltette magában, hogy oly helyet fog választani éji nyughelyül, a honnan a leányra nem láthat.

A mint a nap leszállt, s a csillagok feljöttek, Delinke megállt a fa tövében, kezeit összetevé keblén s tiszta szép szemeit fölemelve a rokon csillagokhoz, fölfohászkodék:

– Imádlak nemzetem Istene… Légy üdvözölve csillag, ki az álmokat leküldöd. Légy üdvöz csillag, ki az éj felett őrködöl. Légy üdvöz csillag, ki a boldogok lelkeit magadba fogadod… Imádlak magyarok Istene.

– Milyen kár, hogy nem keresztyén, mondá magában Julián, de nem érze magában erőt, hogy őt megtérítse, hanem félrevonult egy másik fa tövébe.

– Csak nem akarsz egyedül hagyni? szólt félelmesen a lány, megfogván a távozni akaró kezét. Én félem az éjt. Éjjel minden csoda elszabadul; a lelkek kószálnak alá s fel, s bántják az egyedüllévőt.

– Ne félj. Az Úr kezében tart minden szellemet. Az ártatlanokra ő vigyáz.

– Igen, de az ármány is ébren van. A csöndes éjszakában olyan borzasztó hangok felelgetnek egymásnak, a sirarák tánczolnak a mezőn, fehér halotti ködruhában, a boszorkányok dümmögve lódulnak a levegőn keresztül.

– Oh én tudom. Az én dajkám is az volt. Egy füvet ismert, melytől megtanult a madarakkal beszélni. Oh az csodálatos beszéd, mit a madarak tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok, a farkasok nyelvét értik, mikor harczba akarnak menni, megkérdik -104- elébb az erdők vadjait, s a mit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el. Vagy azt hiszed, hogy a mi él, nem érti egymást, úgy miként mi? A fű is beszél egymással, és a falombok, még a csillagok is; nézd, miként pislognak. Néha egyik a másikhoz fut látogatni.

Julián tagadta magában e pogány babonákat, s mégis oly örömest hallgatott a leány beszédire. «Így támad a hæresis» gondolá magában. Így tette a bűvösen szép Ilon eretnekké Simon Magust. Így Martiont Hyblia.

– Oh ne hagyj el, esdekle a szép leányka, a mint Julián önkénytelen mozdulatából észrevette, hogy őt el akarja hagyni. Mérges állat bánthat engem. Rossz álmam lesz. Nem fogok elalhatni, vagy rémekkel álmodom. Oh maradj itt, otthon apámnak házában visszaszolgálom neked, hogy hozzám oly jó valál, ott én fogok rád ügyelni, ha te alszol. – S ezzel Julián kezét oda vonta hő keblére. Látod amott a fiastyukot. Azt a gyémánt bokrétát az égen, a hol az áll, ott van az én hazám, nem sokára ottan leszünk.

Ezt mondva, Julián karjára hajtá le fejecskéjét, mint egy lehajló virágfőt, s ott csöndesen elaludt.

Csak Julián lelkében nem akart lemenni a nap. Fendobogó szive kiszakítá börtönét. Hijába imádkozott. A szerelem az Istené, az ellen ő maga sem segít. Vére forrott és tagjai reszketének. Szemei előtt a szép leány aludt ártatlanul és csendesen, oly bájoló, oly tündéri szép alak, s ha lehunyta szemeit, ezer csábító gondolat tánczolt végig lelke előtt.

Egyszer elhatárzá magát, hogy fel fogja őt költeni, hogy lábaihoz omolva és átölelve őt, lelke minden szenvedélyével így kiáltson hozzá: «Delinke! én szeretlek, én meghalok, én elkárhozom érted!» De nem birta e csengő, hangzó nevet kimondani «Delinke», a hang megfagyott ajkain.

Végre elhatározá magában, hogy karját kihúzza a -105- lányka feje alul, de alig mozdítá meg azt, midőn a lány hirtelen összerezzent, és félálomban borzadva rebegé: «Hah a Nemere» s azzal félelmesen, fázékonyan egészen az ifjú ölébe huzódott, arczát annak keblére rejté el, s míg egyik kezével átölelé, a másikkal az ifjú kezét vonta ajkaihoz.

Julián lélekzet-fogyottan dült a fa derekához, s lelki tusájában el kezdé az ég csillagait számlálni, azoknak lassú pályafutását kisérni szemeivel.

E hideg, halvány égi fények lassanként kihűték lelkét, a mint egyik csillag a másik után lement az égről, egyenként kialudtak szenvedélye elviselhetlen lángjai is, s a mint a közelgő szürkület regghomálya elkezdé sáppasztani az éji világokat, lelkébe is visszatért a nyugodt egykedvüség, s kezdé úgy tekinteni az ölében fekvő lánykát, mint egy lelkére bízott gyermeket, mint egy testvért, mint egy szentet.

S mikor minden csillag sáppadozott, s álmatlanul átvirasztott éj után az ifjú azt hivé, hogy szenvedélyét már hősiesen leküzdötte, akkor jelent meg egy új csillag az égen, mely egy perczczel meg szokta előzni a napot. Egy gyémántragyogású fény, valamennyi között legtündöklőbb – a hajnalcsillag.

Első sugarára egy gondolat villámlott az ifjú lelkén keresztül, mely szenvedélye kioltogatott hamvait egy percz alatt lángra lobbantotta ismét: «ha a lány felébred és őt újra meg fogja csókolni!»

Szivének rohanó sebes dobbanásai felriaszták a keblén aluvót. Panaszkodék, hogy földindulással álmodott. Julián behunyta szemeit, hogy őt ne lássa.

A lány fölállt, kezeit összetevé keblén, s imádkozott. Aztán szeliden oda fordult Juliánhoz, s hajnalpiros ajkát annak arczához nyomva, megcsókolá.

– Oh! kiálta Julián magánkívül s hevesen magához -106- ölelte a leányt, s szenvedélytől lángoló arczát felemelve hozzá, rebegé indulattal reszkető hangon: Delinke, én szeretlek. Én őrült vagyok, és meghalok miattad!

A lány hirtelen elváltozott arczczal fejté ki magát az ifjú karjaiból, s komoly tekintettel tolva őt el magától, csodálkozva tekinte rá. Julián zokogva rogyott a fa mellé s arczát annak mohába rejtette.

Delinke megszánta őt, s ismét odalépett hozzá, de már nem nyujtotta neki kezét. Szemérmes suttogó hangon mondá: nem sokára apámnál leszünk, előtte szólj így. S azután az egész uton hallgatagon ment az ifjú mellett, ha az megszólítá, szemlesütve állt elébe, este távol helyet keresett tőle.

Két eszme jutott öntudatra egyszerre a szűz szivében: az, hogy szeret, és az, hogy lelke szeplőtelen, s míg az első gondolat készteté, hogy szerelme tárgyához ragaszkodjék, a másik azt követelé, hogy elpiruljon.

XI.

Egy reggelen egy magas hegytetőre értek a vándorok. A hegyoldalt sűrű iharfa-erdő fedé, melyből a mint egyszerre kibukkantak, egy végtelen rónajáték egyeteme tünt szemeik elé.

Borulj arczodra! ez hazád… susogá valamely ismeretlen szózat Juliánnak, ki a táj arczától meglepetve, mintegy elveszve a nézésben, megállott.

A messze láthatárig nem látszott semmi hegy, köröskörül a végtelen síkság terült, keresztül szelve egy széles kék folyamtól, melynek csendes, tükörsima vize mellé egy-egy nagy sötét folt látszott lerakva lenni, valami nagy terjedt város.

Szerteszélylyel a mezőkön kankalikos kutak körül fehér nyájak legelésztek; – világos zöld ligetek hüséből fehérlettek a sátorok hegyei, tarka csíkokkal erezve; – a kék -107- folyamon egy-egy kis lobogós csónak uszott nagy lassúdan alá, ezüst vonalt húzva a sötét víz tükrén, itt-ott a halmokon egy-egy hatalmas zászló lobogóját pattogtatta a szél, s a folyam két ellenkező partján két kerek domb tetején égett az öröktűz halványpiros lángja, míg a távol láthatáron rezgő tengertüneményt mutogatott a délibáb.

– Minden úgy van, mint odahaza! rebegé Julián térdre hullva a szent földön, s legforróbb könyeivel öntözve annak porait. Minden oly szép, minden oly ismerős, mintha a föld is szerelmes volna e népbe, s kedveért mindenütt ugyanazon alakot öltené magára. Légy üdvöz keresett, álmodott, imádott hon! légy üdvöz; – ismerj fiadra bennem, mint én anyámra ismertem tebenned. Ti kék hegyek, ti napvilágos rónák, sötét erdők, ezüst folyók, te délibáb ott a láthatáron és te álmaiban ölelgetett nemzet, legyetek üdvözölve, legyetek imádva.

Kürt szólalt meg a hegyek aljában, az őrködő pásztorok észrevették a jövevényeket. Delinke inte feléjök, hókendőjét lobogtatva, s nem sokára egy közülök délczeg pejparipán elébük nyargalt a domboldalig.

Egy ideges férfi volt az, könnyű bő fehérruha lobogott rajta, fejét tollas föveg fedé, vállán farkasbőr kaczagány tánczolt, kezében nehéz csákányt viselt, hátán volt puzdra és kézív.

– Hozott a magyarok Istene, kiálta elébük a férfi, mielőtt neveiket kérdené.

– Áldjon a magyarok Istene bátya, felelt Delinke szeliden. Nem Barangfehérvár-e ez, a mi itt előttünk fekszik?

– Nagyon is az. Ez a sátoros telep itt Barangfehér, amaz ott, a sötétebb Etelberény, a hol az ős Zágon vezér él és uralkodik.

– Ülj legjobb lovadra bátya, eredj el Zágon vezérhez, s mondd meg neki, hogy két vendége érkezik: egyik távol földi rokon, ki Etele országából jött hozzátok látogatni, Álmus ősnek fejedelmi ivadéka, a másik egy elveszett lány, kiért ő annyit könyezett, a visszatérő Delinke… -108-

A férfi mosolygó arczán végig gördült egy mosolygó könyű, odalépett a vándorhoz, megfogta kezeit és megrázta buzgón, szólni akart, de nem tudott, végig simítá kétfelé hosszú fekete bajuszát, végre annyit ki tudott mondani, «az én nevem Korond hadnagy».

Azzal fölpattant lovára, s nehány pillanat mulva már csak porát lehete látni, a mit nyargaltában fölvert, a paripa röpült vele Barangfehér felé.

A küldött lovag útközben mind fellármázta a sátorok népeit, egyszerre egy névtelen mozgalom támadott a síkságon, az egymásnak felelgető kürtök mindig terjedtebb körben kezdének széthangzani, a legtávolabb hangok elhaló kiáltásként viszhangozva a messzeségből, s midőn a két jövevény Barangfehérhez közel ért, jobbról balról roppant tömegben száguldtak feléjök lovagló csapatok hangos üdvkiáltással, míg a város kapujából ifjú magyar hajadonok jöttek elébök üdvözlő dalt énekelve, hófehér patyolat ruhában, fejeiken vadvirág koszoruval.

Ott körülfogták a két jövevényt, a férfiak felkapták Juliánt paizsaikra, úgy vitték csoportjaik előtt vállaikra emelve, s végig kiáltozva az utczákon:

– Ime Álmus vezér utóda, a ki eljött a rokonországból, hol Etele nyugszik hármas koporsóban!

A lányok ezalatt Delinkét fogták középre, s megkoszoruzva őt fehér rózsával, összeölelgeték, összecsókolák; – ismersz-e még Delinke? Emlékezel-e rám? – hangzott felé minden oldalról, – én vagyok Zille, ki veled járt a ligetekben gyöngyvirágot szedni, én vagyok Enikő, ki bátyád sírját együtt öntözte veled forrásvizzel és könyűvel; én vagyok Jolán, kitől dalolni tanultál.

A többiek ez alatt két hosszú fehér lepelt feszítve ki, azt két sorban feltartották kezeikkel a megérkezett felett, s e mennyezet alatt vezetve a társnéitól ölelgetett leánykát, énekelték a róla készült dalt, mely megsiratott eltünése után keletkezett a nép ajkán: -109-

Delinke szerelmesen, szemérmesen tekinte Julián felé, kit az ifjak vittek paizsaikon, utána sóhajtva – galambnak galamb a párja.

Delinke szemei könyekkel teltek meg anyja emlékére, sirva borult társnéi vállára.

De nem sokára a bús éneket örömzaj váltotta fel, Zágon vezér közelgett Barangfehér felől nejével és kiséretével, s a mint a két kisérő csapat megpillantá egymást, az örömrivalgás az egeket érte.

Az ősz fejedelem leszállott lováról, megölelte lányát, betakargatá hosszú palástjába, megcsókolá arczát, azután Juliánra került a sor, kit férfias kézszorítás után hófehér paripára ültetett fel, s jobbjára bocsátá, míg Delinke sírva -110- és kaczagva futott anyja elé, ki ott várt reá pirosra festett kocsijában, hölgyeitől körülvéve.

A szegény Jerne szemei nem láthaták többé Delinkét, a tört szivű anya kisirta szemei világát elveszett leánya után, de újra hallá hangját, s minthogy szemei nem láthaták, keblére ölelte, kezeivel magához fűzte, és nem bocsátá el s csókjaival elhalmozva, kis leányának nevezte őt, azt hitte, hogy most is oly kicsiny még, mint mikor legutóbb látta.

Az egész táj örömre volt zendülve, a sátorok lombjai, mint repülni készülő madárszárnyak lobogtak minden felül, az egész nép kiáltozott örömében, míg a legjobban örvendők nem tudtak szólni az öröm elfogódása miatt.

Minél mélyebben haladt az út az új haza belsejébe, annálinkább változott annak tekintete. A kifeszített sátorok helyett kioszkszerű oszlopos kalibák kezdtek itt amott látszani, a telepek helyén szilárdabb, rendezettebb volt az építkezés, míg végre feltünvén maga a főváros, Barangfehér, fogalmat nyujtott Juliánnak őseink más honi lakóhelyéről.

Árka nem volt a városnak, maga e messze kiterjedt telep alig bírt kivehető határokkal, több mérföldnyi területben szétszórt tanyák és karámok úgy vették körül, hogy maga a város csak mintegy e tanyák központja tünt szem elé.

Tornya nem volt, utczája mind megannyi téres piacz, házát mindenki úgy építette, ahogy neki tetszett, hosszúra, alacsonyra, fából, vagy vert agyagból; néhol magas kupok voltak emelve egyetlen födél nádkévékkel borítva, másutt maga élőfáknak támogatta köröskörül kévéit a hevenyésző építész, hogy az élőfa koronája fedezte lombjaival a házat. Az egész telep mutatta, hogy e nép nem rég lakik itten, s nem tudja, hogy soká fog-e még itt maradni.

Csupán egy magas halmon látszott valami fényes épület, ez volt a vezér laka, külső falai különös vegyítékű tarka mázos téglákból voltak rakva, minők nálunk a kemenczék -111- darabjai, belől összerovátkolt fákból voltak a keresztfák, miknek tábláiba durva alakok voltak faragva, csaták és áldozatok csoportozataiból.

Minden házikó tetejébe egy tarka lobogó volt tűzve, melyek a mint lebegtek a szélben, úgy tetszett, mintha szárnyai lennének e könnyen épült városnak, mikkel elrepülhet a szem elől, s ha ma itt látta valaki, holnap száz mérföldre repül, s ott települend le újra.

A mint Julián megérkezett az ősz vezér és családja kiséretében, az összesereglett nép fogadta őket Barangfehér legtéresebb piaczán. Több, mint tízezer lovas állott a sikon fejedelmét üdvözlendő, ki közibök érve kézen fogá Juliánt, s fölvezette őt magával a vezérhalomra. Semmi küldísz nem ékesíté az istenadta trónt, állványa pázsitos föld volt, mennyezete a tiszta ég. A nép harsogó üdvkiáltással fogadta az érkezőket, míg a kürtök jelszavára lassanként lecsendesedett az örömében háborgó tenger, s ekkor tiszta, hangzatos szóval elkezde hozzájok beszélni a vezér.

– Gyermekim! magyarok, kunok, kazarok és besenyők! Régi szó közöttünk, hogy a baj nem jár egyedül, most az egyszer megfordult a szellő, az öröm jár párosával. Azon fejedelmi családnak, mely benneteket száz meg száz éven keresztül jó és bal szerencse közt vezetett, magam lők utolsó férfi ivadéka. Utánam leányágra szállandott az ország. Zúgtatok, hogy asszony következik a viharokkal játszani, hogy egyetlen gyermekem is leány, s im az ég meghallá zúgolódástokat és elvette őt tőlem. Idegen országból rablók jöttek érte és elorozták közülünk. És ekkor megsirattátok az elveszettet. Soha köny nem folyt annyi Ősmagyarországban, mint ez évek alatt, ti sirtátok azt én velem együtt, és az ég meghallgatá siralmainkat, visszavezette őt karjaink közé. Ez ifjú, kit jobbomon láttok, szabadítá őt ki rabságából. Nézzetek rá! nem látjátok-e arczán, hogy ő is magyar, miként ti? hogy ő is fejedelmek utóda, miként én?! – Száz meg száz mérföldre innen, Etele szent hamvainál, ottan élnek rokonaink, kik -112- sok harczoknak utána eljutottak a boldog igérethonba. E testvérnép fejedelmeinek ivadéka ő, ki sirról sirra tapogatódzva visszajött őshazáját felkeresni. Üdvözöljétek őt! ősz fejem a sirba szállhat, ti nem maradtok el árván, ő lesz vezéretek, ő lesz fiam, az ő ereiben is Attila vére forr, én leányom kezét, ti a vezér kopját adjátok kezébe, s az ég áldása legyen mind a kettőn.

A vezér alig végezhette szavait, a nép féktelen üdvkiáltása elfojtá az utolsó hangokat, odatolultak a domb körül, s Juliánt lelkesült örömmel ragadva fel karjaikra, fölállíták egy paizsra, s úgy hordozák köröskörül a nép között, mindenütt köszöntve, mindenütt üdvözöltetve. Az ifjú a nép vállain érkezett a vezér lakáig, ott letevék, a hölgyek elébe jöttek, szemérmesen megölelék, megcsókolák a rokonná fogadott jövevényt, ki egyik gyöngéd ölelő kar közül a másikba jutott, s még el sem feledte az egyik csókot, midőn másik csattant el ajakán.

Julián lelkét fölmagasztosítá a megvalósult álom. Ilyennek hitte, képzelte, álmodta őket mindig. Érzé, hogy ébren van, látta, hogy hazája van körül, hallá, hogy anyanyelvén üdvözlik mindenünnen, s keblén ölelve tartá első és örök szerelmét, ki utoljára érkezett őt üdvözölni, hogy soha meg ne váljon tőle.

Julián a hálától átszellemülten emelé föl arczát az égre, hogy megköszönje a minden jók urának azt, a mit kérni sem mert tőle soha.

De e pillanatban valami idegen, zavaró érzelem ütötte meg lelkét, mely mielőtt öntudattá lehetett volna, egy jéghideg kéz érinté forró kezét, s a mint kedvese szép arczáról fölemelé ittas tekintetét, egy magas, ősz férfit látott maga előtt állani, hosszú hófehér ruhában, fején magas tarajsüveg volt, elől a nap arany képével, hosszan leomló fehér lófarokkal. Ez a ghylas, az ős pogány áldozó pap.

Julián lelkén egyszerre felhőként borult végig e gondolat: e nép pogány! -113-

Delinke észrevevé az ifjú megdöbbenését, odasimult hozzá, s mintha emlékeztetni akarná, fülébe sugta:

– Midőn fejedelmet választ a nép, Jezten (ez volt az Isten neve a napimádóknál) tanácsot ad az elválasztottnak; kövesd a ghylast a forráshoz, s tedd a mit mond.

Julián rendbeszedve eszméit, követte a ghylast. Mindenki elmaradt tőlük, csak ők ketten haladtak a szent berekbe, a hol Jezten oltára állott.

Egy kő volt az a forrás-part mellett, melynek belsejében örök és füsttelen tűz égett, a forrás tulsó oldalán állott a máglya a leszurt karddal, melyre az égő áldozatot szokták rakni, most meggyujtatlan, mert csak jóslatért jött a ghylas.

– Borulj le a földre és csókold meg azt, mert a föld ad hazát, a föld ad eledelt, a föld ad sírt.

– Sohajts a légbe, mert a lég ad szabadságot. És nézz a napba, a ki ad életet, meleget és világot.

– Azok Jezten képei. Most imádkozzál magadban, mondj imát, a minőt akarsz, a mit kivánsz, s én meg fogom kérdezni Jeztent, mit felel imádra.

– Isten! keresztyéneknek ura, ki vágyaimat betöltéd, ki im nekem hazát, koronát és szerelmet adál, halld meg -114- és segítsd meg imámat, e népet, e hont, e szerelmet én tenéked ohajtom adni, a te birodalmad népesüljön meg általuk.

A ghylas szemei figyelmesen kisérték az imádkozó ajkainak néma mozdulatait: midőn elvégzé az imát, a ghylas levette a máglyáról a kardot s négyet vágott vele, minden suhogásnál lassudan mormogva: ég, föld, nap, vizek feleljetek! Azzal a kardra támaszkodva, elkezde hallgatódzni, a szél megindult a falevelek között, mintha azoknak suttogásait hallgatta volna. Az után letépett néhány falevelet, ráhinté a forrásra s magába vonulva hallgatódzott ismét a forrás mormogásaira. A nap leszállt, az ég megcsillagosodott. Egy-egy csillag futott alá. A ghylas szemeivel kisérte azt, mintha futásából olvasna valamit. Éjfél felé fölkelt ülőhelyéből s a kardot feltüzve a máglyára, elkezdé tompán, lassudan dörmögni: – mit suttognak a levelek? mit mormognak a tengerek? mit hullanak a csillagok?

– Ezt izeni neked Jezten: honfi sem léssz, mégis hontalan léssz, vezér sem léssz, még is népet vesztesz, férj sem leendsz, még is megözvegyülsz.

Julián reszketni érzé maga alatt a földet, látta hullani a csillagokat, érzé a hideg szél fuvását, hallá mormolni a patakot.

BACSÓ TAMÁS.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában. -115-

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János s maradt utána egy fia, László, kit még életében eljegyze egy szinte a Tornallyay családból való hajadonnal, Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkívül a fiscus által fiusíttatá, hogy ha netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek, mint Tornallyayak bírják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre bizhatni, mint e három férfiura. Ezek közül Tamás volt a legidősebb, kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint búcsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy kissé rút arczú volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; úgy gondolá a jó öreg, hogy a míg fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós, végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket, gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a szomszéd városokban félnek -116- az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak. A hatalmas gonosztevőket nem volt mód megfenyíteni; ha Ferdinándhoz folyamodtak segítségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz, s megfordítva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap a másik s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott volna még a rablók ellen?

Az országgyűlés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg, daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rossz kezekre bizott árvákra, kiknek ügye e zürzavaros időben egyedül a gondviselő úr Isten őriző kezére volt bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket adtak a gondnokok s nem engedék őket a gyermekekhez férni: majd, hogy László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni, egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: László, – hogy, hogy nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hír.

II. A TOR.

… A terem be van húzva fekete posztóval, középett áll a ravatal, ezüst szegekkel kiverve; két oldalán megfordítva függnek a családi czimerek, egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva. Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelül tizenkét viaszfáklya lobog; a ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény, szigorú vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a halottaké.

Lábtól kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül -117- énekelve, az asztal alatt nagy zöld orros kancsó fülel, a diákok bele vannak már fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.

A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a virrasztók éneke, a de profundis szomorú melodiája után keresztül hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: «ej haj igyunk rája, úgy is elnyel a sir szája!»

A virrasztók unni kezdik magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond, hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd teremben pedig igen víg társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott egyedül marad.

Éjfélkor le fogják tenni majd a sírboltba, s a czimer megfordítva marad a sírboltajtó felett, mely a Tornallyay-család utolsó férfiivadéka, László után bezáródik.

Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi emberrel jót tett, védte az ártatlant, segítette a szükölködőt, gyámolítá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.

Egyszer nyilik az ajtó, s a részeg tivornyaordításból kitántorog Ivó, a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva megáll, a hogy állhat.

– Igyál atyafi! szól, urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Úgy is nagy státió lesz innen a másvilágig, s ki tudja: ültettek-e ott is szőlőt! Igyál no.

Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, -118- s a viaszfáklya forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.

– No – se baj, mond a hadnagy felállítva a fáklyát nagy ügygyel bajjal, s ez alatt más kettőt taszítva el. Ha a másvilágra jutsz, ott még majd forróbbal is leöntenek.

A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött a szél, s úgy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!

A szomszéd teremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen maradt.

De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halvány női alak, ha szemei úgy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A halott menyasszonya, Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a koporsóban.

A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva, mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny nem nedvesíti azokat. Iszonyú érzelem! midőn az élet legkínosabb órája jelen van, nem akar fájni a szív, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentúl még csak egy lépés van, – az őrültség kaczaja.

Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretné elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle, melyik út vezet a túlvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.

Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga kezét.

Mária ijedten tekinte kedvese arczára s annak felnyilt szemeivel találkozék.

– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert elárulsz. A leány reszketett, a férfi nem.

– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele a kötelékeimet, mik kezeimet és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.

– Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell. Hajolj reám, tégy úgy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál, az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánam kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sírból, jól tudám, hogy csak a másik sírba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyú ideig; a napokat nem számíthattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom, hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött: visszatarték magamtól ételt és italt hosszú ideig, testem kiszáradt, arczom összeesett, szivem verése alig lőn észrevehető, s tagjaim elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt! mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra, felöltöztettek halotti ruhába, s kiterítettek e ravatalra: hallottam, mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az ijedségtől úgy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghül a sírboltban, vigasztalá társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést. -120-

– Megvárom, míg Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor szivébe ütöm azt.

– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabadítlak, ha rám bizod magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.

– Lehetetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál elkékülének ajkai. Hátha gátolva lész, s én ott veszek a lezárt koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle ismét nincs menekülés.

– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó: ez üres, nem fekszik benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül megszabadulandsz.

– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás: e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár termein. Senki sem meri őt megszólítani, mindenki félve áll hátra, s maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne lásson és ne halljon semmit. Nem rém a fehér lány, én magam vagyok az. Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan, kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekútat, s én használva a várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabadítalak.

– Te fölmégy a királyhoz, föl az ország rendeihez, megmutatod nekik kinszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid -121- fejére. Én addig közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.

E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária úgy tett, mintha ráborulva sírna. A három Bacsó lépett be a terembe.

Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag, szénfekete haja serteként áll fején szélylyel és ellepi homlokát, sűrű szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv, öklelőzik jobbra balra, sűrű fekete szakállal van benőve egész arcza, mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok egyedül a sötét, villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek, karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt, melyet derekán bivalybőr-öv szorít össze, azon lóg egy hosszú, rozsdás, egyenes kard; a kard lapjára e szó van edzve: «jó éjszakát!»

Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az előbbi alaknak, egy félre nőtt, nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké vörösek, hosszú kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az ajkak vonásában van valami keserű gúny, mely e szánalmat visszautasítja, s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az emberiséggel, mely őt kineveti.

A harmadik Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a becsületben megőszült embereket: nyilt, barátságos homlok, melyet ezüst fürtök fednek, tiszta, józantekintetű szemek, szabályos arcz, szelid, nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e színt arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomorú lenni.

Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk, eltávozik.

Sámson vállat vonva fordul el tőle, míg Bernát faunusi -122- vigyorgással tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva fejét.

– Köszönnetek kellett volna neki, szól intőleg testvéreihez, ezentúl ő leend e vár birtokosa.

– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságban tartsd, s csak meghalva ereszd ki.

– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el, hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem jogom volt és kötelességem.

– Igaz, hiszen te derék, becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn ismertelek meg; hát e leányt most újra mi oknál fogva teszed el láb alól?

– Épen nem teszem. Ő férjhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a végrendeletben van.

Bernát elsáppadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy tréfál-e, vagy valót beszél?

– Maradunk, a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog, viszonzá Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcza vonásaiban alvó ördögöt.

– Kedves öcsénk, Sámson, szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt hátat fordítva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen arczczal bámult ki az erdős vidékre.

A mint nevét hallá említeni, visszafordítá nagy, bozontos fejét, s lenézve testvéreit, egyet vont vállán, s azzal ismét az ablakba könyökölt. -123-

– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz férfit, ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom. Tegyetek a lánynyal, a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.

– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.

– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel, én láttam ágyúkat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az általam meggyilkoltak sírjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.

– Elveszem én! szólt közbe kigyulladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és szemei még vörösebbek lettek.

A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kínjait kelle kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.

– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.

– Engem úgy nyugtalanít e halott, úgy félek tőle. Kedvem volna szivébe ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha. -124-

– Azt ne tedd, csitítá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt meg. Meg van ő halva jól.

– Mint féltek, hogy föltámad az, a kit megöltetek; a kit én megölök, az nem ébred föl soha.

– Beszélj, beszélj, kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.

– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy ébren.

Éjfél elmult. A torozók ügygyel-bajjal elhagyák az ivótermet, a legjózanabbak felvevék a koporsót vállaikra, s a mint a sírbolt-ajtót felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a fáklyafénynél.

A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyáik füstjére, mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével. Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!

Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn visszajöhettek a sírboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek alvószobáikba.

Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sírbolt-ajtót, megfordítá rajta a czímert, s magában dörmögve mondá:

III. A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül aludni. Egy kisértettel megszaporodott a pokol. -125-

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké. Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái kisértenek éjjelenként.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón, ha ez utolsó tervem bevégezém, akkor templomot építtetek, oly pompásat, hogy hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csendesen, Sámson; ne szólj így. Oh, itt a falak is beszélnek, körülem minden butor él és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet suttogják, csendesen, alig hallhatólag; és éjszaka, midőn a nagy viharra olykor fölébredek, mely a tornyok szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul minden, s fejem fölött elkezd zúgni a hatvannégy mázsás öreg harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam s hamis pénzt verettem belőle, s úgy kong, úgy zúg a mélységes éjszakán keresztül, hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok feküdni, saját alakomat, a hogy vagyok és létezem, már ott fekve találom, s hasztalan költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben ülve, míg a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb húzva kardját. -126-

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, míg az én szemeim előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban, mint a lándzsás hadsorok, s ha kés van kezemben, úgy biztat, úgy erőltet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk, vagy felettünk, elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy Tornallyay leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a csatában, de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ, valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát szoktak meggyujtani, s míg a többi viaszgyertyák leégtek, ez, bár folyvást lángolt, soha sem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet. Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik megszólítani, hallják, mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s mint csapódik be a sírbolt-ajtó utána iszonyú dördüléssel…

E pillanatban iszonyú csattanás hallatszott… A két testvér rémülten ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem bírta lezárni. Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczú hölgy alakja, vállán arany betükkel kivert lángalakú pallost emelve, s szemeivel merőn maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veríték gyöngyözött. -127- Sámson keze is rá volt fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyúk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva kardját, elállta a kisértet útját. Megállj! ordíta rá, felemelve kardját, s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál meg elég jól, megöllek én, úgy, hogy a másvilágon sem fogsz élni többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb lett volna, mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott ajtók csukódását; míg egy végső dördület hírül adá, hogy most a sírbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a Tornallyay-család sírboltja felett, hol a czímert Bacsó Tamás saját kezével fordítá meg, e czímert újra helyrefordítva lehete látni.

IV. A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargós időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét egyes családok sérelmeire vonni: a népek kiáltásai közül nem hallatszott ki az egyesek jajszava.

Tornallyay László, menyasszonya által a legcsodálatosabb úton megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az ország rendeivel megismertetve, azokat a törvény szerinti elégtételre felhívja, koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás, -128- megtudva életben maradtát, orgyilkosokat küld utána s megöleti, míg azt az igazságnak megrövidült karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend egyebet kieszközölni egy erőtelen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem elvivé őt a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek gondviselésére bízva, elrejté őt a Bacsó-család szemei elől, kik amaz ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósítá László álnevű feljelentésekben az ország biráját, miszerint a Tornallyay-család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván, másika kolostorba lépvén, a megürült murányi uradalom a koronára szállt vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának visszafoglalni.

E feljelentés nem maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólíttatott a murányi uradalmat a törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsáppadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak végén megérté, hogy Mária a Szent-Erzsébeti kolostorban tartózkodik, mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóhadait, s éjszaka ráütve a Szent-Erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá, oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány ittas rabló üszköt vetett a szétdúlt kamarákba, s a kolostor a puszta falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás építteté, s különös kegyében tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az lett, hogy -129- mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári tábornok, Salm Frigyes, ott állt Murány alatt boszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy útja volt a menekülésre: Máriát kényszeríteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak így menthetve a kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetven éves agg, csupán arra kérte őket, hogy engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát megsimogatva szólt:

– Ne félj, leányom. Az Isten nem hagy el téged. Engem halállal fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott kezet elfogadni: él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé, azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beleegyezni az ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; míg künn Salm ágyúit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a púpos Bernát, úgy felcziczomázta magát boglárokkal és klárisokkal, hogy akár egy medve nyakába oda illett volna.

A vár egyik termét kápolnának készíték el, felszerelve innen-onnan elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény, menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az oltárhoz lépve, s kezével a feszületet -130- felemelve, nem hogy megáldotta volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház legsúlyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek s megesküvének, hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kínzást fognak rajta véghezvinni, hogy óhajtani fogja a gyehenna tüzét enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet, s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, kihurczolák a teremből, végig a folyosókon: de ime, Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kínkamrába értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a kínpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kívül, s a toronyőrök rémült arczczal jelenték, hogy a királyi hirnök áll a felvonó híd előtt.

– Taszítsátok az árokba! kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha Tamás útjokat nem állja.

– Csendesen, fiuk; nem kell kihúzni a kardot, míg van más út a menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre becsülted az aranyat a vasnál; a helyett, hogy kardokat szereztél volna, billikomokat gyüjtögettél, ágyúk helyett pénznek öntetted a harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most csatatér helyett keress magadnak akasztófát, a hol meghalj.

– Nem úgy, Sámson. Azokkal a kis ezüst golyókkal jobban czélba lehet találni és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes taraczkból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk -131- készült; – igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elképedve, miért nem te magad, vagy Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk úgy sem használsz, mert az utolsó hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, míg ha önkényt megadod magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három szekérre bízom.

Bernát elsáppadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt megjelenni.

A vezér több magyar főúr társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lőn tehát rémülete, midőn Salm előlépve, őt egyenesen nevén szólítá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket pusztítod?

– Ne hidd, méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók kalandoznak a vidéken, azoknak a büneit fogják miránk.

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom, mert irigyeink a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de im, szemléld meg magad és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni -132- engedve a lapáttal felhányt aranyat, ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet venni békét és háborút? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem fejeitekért, miket a törvény elitélt.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet, Tornallyay Máriát erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

Salm inte, hogy hívják elő a tábori lelkészt, s felszólítá Bernátot, hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra téve, másikat felemelé az égre, s a mint e szót ki akará mondani: esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyay László állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, úgy hogy nyelve nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja úgy maradt megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három esküvő ujjal.

Salm így küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül: félig holt alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt lelke megőrül. -133-

V. A HÁROM TANU.

A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyay László, ki azalatt mint kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá előtte élete és hamis halála egész csodás történetét.

Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jót tett, katonákat, kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év előtt virágzó, teltarczú ifjunak ismertek, azzal most mint megaggott, szigorú, őszbe vegyült hajú férfival találkozzanak.

– Három tanut fogok elétek állítani, a kik rám fognak ismerni bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.

A sors úgy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa, és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.

A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elrémült tőle; Bernát sem szólni, sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely úgy látszott, -134- mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.

Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn összegyüjté embereit, s leitatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy az éjjel kitörjenek a várból, s míg elleneik a vár körül szétoszolva soraikat megritkítják, ők egyesült erővel keresztülvágják magokat, s kimenekülnek Lengyelországba.

Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét szétosztá a falakra, hogy majd míg testvére a kapunál utat tör, ő addig körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a menekűlésre út nyílik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog sietni.

A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a várból jövő nesz.

– Ez épen rablók harczainak való idő, monda Salm, ki éjszaka személyesen járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyúvillanás veri föl a sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.

– Tudtam előre, hogy ez éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s rögtön elrendezé ostromcsapatait, ellátva velök minden kijárást a várból.

A várfalakról minden ágyú elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanúl megrohanák az előttük álló harczosokat.

A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélű bárd volt kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált; a meglepett lándzsások már tágítani kezdék előtte soraikat, szörnyű termete egy fejjel -135- kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn az előtte állók fejeit lecsapta. Néhány pillanat alatt szét volt szórva a rablók által megtámadott dandár, az út nyitva volt előttük a hegyek közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott öcscse után, s a várban elhallgattak az ágyúk, midőn egy kisded csapat, számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta rá:

– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot vonva, megtámadója elé nyargalt.

Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihívó ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától ketté hasított fővel hullt alá lováról.

A rablók erre lélekvesztve fordúltak meg, s rohantak vissza a várba, magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni menekűlésre.

Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott, hogy magát megmentse.

Leizent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosít, átadja neki a várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a levegőbe.

Kiküldött hírnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; -136- várta estig, várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet, elhatározá a pokoli eszmére magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és tudtára adta, hogy meg fog halni, készítse el magát, s válaszszon, minő halál nemével akar kimulni.

A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy engedje őt kedvese koporsója mellett a sírboltban éhen meghalni. Jól tudta, hogy onnan kijöhet a rejtekúton.

Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva levezeté őt a sírbolthoz, s midőn elfordítá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen mondá neki:

– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni, mint én, mondd meg neki, hogy nemsokára találkozunk a pokolban.

Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre úgy érzé, hogy azt valaki taszítja belűlről kifelé.

Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében kivont kard, utána fegyveres vitézek.

– Ez volt a harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; mondá rámutatva az utána jövő fegyvereseknek, kiket rejtekúton a vár belsejébe vezetett.

– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese keblére omolva.

Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a vérpadon, Mária vőlegénye keblén. -137-

ROZGONYI CZECZILIA.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona kivánkozott szűzi homlokára, a lengyel és lithván.

A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép királyi hajadon, – a szerelem rózsakoszorúját.

Még midőn csak hat éves volt a leány, országhódító atyja elvitte őt magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiút vezettek elé, s azt mondták, hogy ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefűzték az övével, gyűrűt cseréltek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.

Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágított teremben, harsogó zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefektették a két szelided gyermeket; arczaik egymást érinték, a szülők ott álltak körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, a vőlegény kezét a menyasszony nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután elválaszták őket, – a gyermek férj elment Angolhonba, a gyermek nő Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb a világ; a rózsaarczú gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora ábrándok álmai meghalaványíták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek vőlegénye szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte; látta mindig a mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, hímzett ingfodorral körülvéve, és -138- oda képzelé magát is, fehér patyolat köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szívébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermeklélek játszó öröméből áterősült az a sejtő szűzi kebel vágyó szenvedélyévé. Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta, hogy miért boldog az, a ki szeret.

Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig anyja a fejedelmi lelkű Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi széken, s a legifjabbik királyleányt kérte országa számára királyul. Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vívta ki őt az anyai karok közül.

Lengyelhonban akkor vad polgárháború dúlt. A mint Hedvig megérkezék, megszűnt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, szíveiken vitték őt árva trónjukra.

A rózsakoszorúnak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott, de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.

A koronás szűz hírével visszahangzott minden ország, fejedelmek jöttek érte, szíveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szűz várta vőlegényét, kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá el őket.

Egy napon egy vad, férfias tekintetű, harczos ifjú jelent meg a lengyel fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot, annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.

Egykor boszú, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát, koronáját és szivét hozá ajándékba az ifjú királynőnek.

– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybeforrása kivánja ez áldozatot.

– Meg kell lenni,… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez által az egy igaz Istenhez. -139-

– Meg kell lenni,… monda a rokonság. A királyi család fénye egy új korona sugáraival növekszik.

Csak a szív nem szólt semmit. A merész, szilaj fejedelmi ifjú hidegen hagyta azt, míg a várt halvány ifjú képe midőn megjelent előtte, szomorúan sóhajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé fordítva hullott volna a szívére. Nemes önmegtagadással napott tűzött ki a menyegzőre, mely két ország népét az ő szíve árán fogja egyesítni, midőn a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsú szőke ifjú volt a vezér.

A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány, Kurozvaki, megjelent: «mit akartok?» kérdé tőlük.

– Nőmért jöttem, szólt az ifjú. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig királynőnek férje.

– Csalatkozol ifjú lovag, viszonzá a castellan, Hedvig királynő férje a lithván fejedelem, Jagelló.

– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifjú. Enyim volt ő, most is az, s csak az égnek adom vissza.

– Úgy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled, milliók földi és égi üdvére. Élj boldogúl s térj el innen.

– Nem lehet, míg vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.

– Kínt fogsz okozni magadnak, kínt ő neki, de megleend; viszonzá Kurozvaki, holnap reggel jőjj egyedül, kivánatod teljesülend.

Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt szavára, ott bekötötték szemeit s vezették az utczákon, folyosókon keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol visszhangból, mely lépteire felelt, gyanítá, hogy egy nagy teremben kell lennie. -140-

Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét templomban találta magát, melyet gyéren világítottak az oltár viaszgyertyái. A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ídeál alak, hófehér ruhában, megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. «Elfeledtél, elfeledtél» rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: «nyugodjál meg», mondá neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott megreszketteté az indulat küzdő zaja.

– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé tettél volna engem.

Az ifjú herczeg nem tudott szólni; minden ifjú reményeit egy pillanatban el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.

A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vén nemesek is törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifjú szűzre, ki egyedül állt ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy kedves halott, a ki körül sír minden ember, csak ő maga mosolyog.

Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifjú pár félig elvonúlva látszott a fél homályú templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas, lenge szőke lány, és egy délczeg, karcsú ifjú.

Kezeik egymás kezét szorítják, és szemeik a búcsúzó királynét nézik, a ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell válnia.

– Ah Száva, szól a szép szőke lány suttogva; én nem tudom, mit sejtek, de úgy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.

– És én, mintha magam térdelnék ott előtted, a szomorú -141- herczeg helyén. Épen úgy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szívem repedne meg, Czeczilia.

A két szerelmes ifjú közelebb húzódott egymáshoz, mintha attól tartana, hogy őket is le akarják egymás kebléről szakítni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely a nagy lelkek sajátja, olvasható volt homlokán. Odafordúlt a bájoló menyasszonyhoz: «csak egy csókot, csak egy könyet» rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: «élj boldogul!» suttogá Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.

A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések hangján kívül semmi sem szólt, csak ama karcsú ifjú suttogá néha: Czeczilia! Czeczilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha így el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt letérdelt, s ott azon imádta Istent, hogy engedje neki ez órát örökre úgy feledni, hogy soha eszébe se jusson többet.

E közben feltárúltak a nagy templom ajtai, kívülről ünneplő népség tolongott be egymásután, gyertyákat gyújtottak meg mindenfelől, a terem kivilágosúlt, megelevenült, a hova szem láthatott, mindenütt eleven emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról, boltozatokról; a megfakult falak színehagyott aranyozásával élénk ellentétben látszottak a mindenszínű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére a nép fölékesíté szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott főajtó megnyiltával belépett az udvari díszmenet; apródok, -142- seneshallok, főpapok és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas, délczeg férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem Jagello, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen áhitattal tekinte szét az ó templomban az új vallás titkos hieroglyphjain jártatva szemeit.

Hosszú, gesztenye-barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a keresztvíz-medencze, a korona és a mátkagyűrű.

Az első új eget nyitott meg előtte, a második új országot adott neki; de a mi több volt előtte, mint ország és menyország, azt a harmadik köté hozzá, a szép, az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagello egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör fürtös fejét meghajtá a szent víz előtt; másodszor, a midőn homlokát a szent chrysma nedve érinté s egyenként adtak reá koronát, bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szűz menyasszony jött felé udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek imádkozá fejeikre. A történet igazolja, hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sírt minden arcz, csak azok sírták a fájdalom könyét, kik az előtt egy órával jelen voltak a templomban a királynővel.

Míg a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakítának körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Czeczilia, az akkori nemes hölgyek között a legszebb, a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi tulajdonával, -143- hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult, szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatlanul; két ifjú nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész keresztelés, koronázás és menyegző.

Egyik ifjú a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes. A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly életpiros arczczal, kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifjú volt Rozgonyi István.

A leány nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.

A nászeskű végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Czecziliának, mit az reszketve fogadott el, míg háta mögött Száva lépteinek dobbanását vélte hallani. A szentelt víz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyúlt a hideg vízbe, másik kezén egy forró kéz heves szorítását érzé. Száva volt az, ki odahajolva hozzá, halkan suttogá fülébe:

Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a király oldalán orosz hadba távozott.

II.

Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban, hullott az ember, mint az őszi levél; kit megsirattak, kit elfelejtettek. -144-

Sírban volt már s csillagok között lakott az ifjú királyné is, holta után szentnek tartották s sírjához jártak imádkozni.

A lengyel nép sokat küzdött jobbra-balra szomszédaival, néha önmagával is; a küzdésben néha úgy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt egyéb, mint az özvegy és az árva.

Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé; zúg, dörömböl a zivatar, magas, karcsú jegenyék hajladoznak a szél alatt, a távoli fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágítva.

A lovag, mintha belől fáznék, összehúzza vállain zsinóros köpenyegét s elmerengve poroszkál a begyepesedett úton, midőn gondolatai közül egy szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.

– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje már annak, hogy őt eltemettük.

– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világít szobájának ablaka.

A lovag sarkantyúba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán állott. «Nyiss ajtót, Marina!» szólt, a kis földszinti szoba ajtaján zörgetve.

A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté kezéből a mécset.

– Nem ismersz rám, jó Marina; szólt nyájas hangon a jövevény; mire a vén cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott végig futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de megint -145- elmult, a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.

– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni Száva.

– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s csókjaival borítva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.

– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol van Czeczilia?

– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit törülve; nem képzeled, mennyit sírtam miattad; bár egyszer álmomban tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.

– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés volt; hogy szerette Czecziliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellohoz menjen nőül, – Czeczilia annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sírtam rajta. De megáldotta az Isten, Jagellóval boldog lett, s már idvezült az égben.

– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig óhajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok helyett üdvöt talált.

– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Czeczilia, midőn azt hallá, hogy elestem? -146-

– Ne mondasd azt el velem. Sírt, kétségbe volt esve, meg akart ő is halni, ne kényszeríts e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt miattad és zárdába akart menni.

– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent elkövetett érte, hogy őt újra felvidítsa; elhordta magával utazni, a fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott; egy ily leventés játék alkalmával egy délczeg ifjú magyar lovag választá magának Czeczilia színét, a violaszínű gyászt, s e szín mellett téteté a győztes fejére a pályakoszorút. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat suttogott a leány fülébe. Az ifjú nem sokára megkérte Czeczilia kezét. Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy Czeczilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utolsó kérését?

– Ne szólj így Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a királynétól.

– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?

– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem volna, úgy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.

– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt, köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.

Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer arczképét, a milyen volt akkor, a midőn még az enyim volt.

A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a kastélyban.

A szomorú ifjú itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék, melyen hímzeni szokott, a hímzőráma a falnak támasztva. A por belepett minden butort, a hárfa húrjai leszakadoztak, a rézkalitkából eltüntek az énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, ha semmi sem él körül.

Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott. Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében, miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenként kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüvé odaképzelé őt magát, azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen úgy, a hogy az szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel, azzal a rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésű alakkal. Még egyet lépett s ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után -148- következék, üres volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.

Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. «Hát még innen is száműztek!» Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már félig, felejts el most már egészen.

A vén nő sírva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; «nézd, mint zúg, mint dörömböl a zivatar» kiáltá a lovára pattanó után.

III.

Az ember szereti magának vetélytársát úgy képzelni, mint egy gyáva, haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.

Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva, dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényúr, a ki rablóvára fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz, a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzi, kinek arcza csak a bortól tud pirulni s elsáppad, ha csatáról van szó.

Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan diákra fordított néven Zavissius Nigernek neveztek.

– Jösz, hogy elmenj; mondá Jagello a belépő ifjúnak. A magyar és lengyel trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az ozmán; segítenünk kell rajta, hogy megmaradjon.

Száva leütötte fejét, arra gondolt, hogy ha Magyarország elveszne, vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott. -149-

– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most újra megütközének a magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről; az ozmán hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült meg.

– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az ifjú Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.

Száva arcza hirtelen lángra gyulladt e szavakra. Vetélytársának híre villámként futott át lelkén s új vágyakat teremte abban.

– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagello, e név a tied, arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod érdemelni.

És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal ösvényén. Nem várhatta, míg a vezérletére bizott dandárok elkészülnek, rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment Magyarországba.

Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal kalpagán, ügetett Dédesvár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott az erdők között fényes bádogfedelű tornyaival s zászlós szélvitorláival egy kerek vulkán alakú halom tetején.

Egy keresztút összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.

– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólítá meg a sastollas a vele találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban jártam, nem ismerem ki magamat. -150-

– Fogadj Isten, bajtárs; viszonzá a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed? Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.

– Úgy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendesz házamnak.

– Én lengyel vagyok. Győzelmeid híre hozott ide hazámból. Királyom engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.

– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva úgy is indulunk Szerbiába. Egy jó vitézzel többen leszünk.

– Te oly sűrűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly bájoló.

– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, míg a kapuig jő, hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a kiket szeretünk.

E beszéd közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység prædialis nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut játszottak.

– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; mondá Rozgonyi az idegennek. A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földműves kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát játszanak. Nézd, kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a másik a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hisz ez nagyon egyenlőtlen harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, míg amott tizenhatan. – -151- Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiú, meglásd, mire mégy. Álljunk meg és nézzük el, mit tudnak.

A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek háboruját.

A magyar csapatnak három szinű selyem zászlója volt, a törököknek félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt a kölcsönös hadi jog.

A török félholdat formált, a magyar egy négyszöget. Jó hajlós fiatal pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei, ez vala a munitió.

A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a örök Allaht ordítva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák. Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant a vadalma, de senki el nem esett még.

Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult s el kezde futni.

De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, alja terítve savanyú gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor hirtelen nekifordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte a támadókat.

Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott hadi tanácsot tartottak, hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt rájuk.

– No most mindjárt bekerítnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy önkénytelenül segítni akarva fia játékában.

Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió közepett, irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul kerülőket, addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló körül maradt figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett vadkörte-zápornak, közé tört a zászló-őröknek, egyet-kettőt a földre teríte közülök, -152- a többit bajtársai foglalák el, míg ő maga a zászlótartóval eredett birkozásba, s a lófarkat kitekerte a nálánál egy fővel magasabb siheder kezéből.

– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiú meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza csókolá.

– Hisz azért voltunk magyarok; viszonzá a fiú büszkén. Mindig kevesebb a magyar, mint az ellensége.

Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban mindig úgy fordítá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi vonás dagadt fel rajta.

– Egy kis sebet kaptam, mondá a fiú vidoran, midőn apja a rejtegetett daganatot fölfedezé. Anyám úgy is azt mondja mindig, hogy hozzád legyek hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog hozzád találni.

– Nézd apám, szólt a fiú suttogva, ez az idegen, a ki veled jő, könyezik.

– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle résztvevő hangon.

Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére tekervényes csiga-út vezetett; az akkori idők izléses pompájával épült várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyű tornyocskák voltak, mulató helyekül emelve. -153- E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sűrű bükkerdőből kiértek. A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.

Rozgonyi fejével inte, míg a fiú kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé vissza anyját.

Az út második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a nő, és így sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe lehete nézni, s mikor azok a felvonó híd elé érkeztek, már a nő ott állt a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, míg kisebb fia, kit kézen vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.

– Nézd anyám, a törökre voltam! kiáltá a nagyobbik fiú gyermekes dicsekedéssel, az elfoglalt lófarkot mutatva.

– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyűjtsek. A hadriadó mindenütt visszhangra talált az országban; a legjobb vitézek útban vannak a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de ím hol maradt utitársam? szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta mutatni.

A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.

Az évek előtt karcsú, halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki, hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták el.

A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza? -154-

– Lovag! Lovag! kiáltozá a kis fiú, vesszőparipáján elébe nyargalva. Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.

– Apád lovának szárnyai vannak, mondá neki könyező tréfával, az enyim csak gyalog jár. – Azzal átadva lovát az odaérkező csatlósoknak, dobogó szívvel és kipirult arczczal hagyá magát a kis fiú által szülőihez vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy el ne felejtse.

Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.

– Nem ismert rám, mondá a lengyel magában keserűen, pedig én minden vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek, ugyanaz a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva mind az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is gyűlölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.

A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást kezdé fölvenni, mely színt ad az éjszakának.

Czeczilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsú termetével az erkély korlátján; hosszú szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán tekinte maga elé. Minő kietlen táj, mondá magában; köröskörül puszta erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szűk, sötét völgyben semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy csendesen keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön; minő szomorú vidék.

– Nemde, lovag, szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s beszédre akarva hozni, ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörű táj ez a mienk? -155-

E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa; nemde gyönyörű táj?

– Gyönyörű, viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről a száz öles mélységbe levetni.

Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon mindenik.

Újabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei megtudva Rozgonyi hazaérkeztét, siettek őt, mint a magyarországi összes hadak fővezérét üdvözölni; néhány óra alatt számos társaság szaporodott össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei; köztük néhány bajnok hírű prælatus is, kiket a vár ura és urnője együtt fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle egy nő sem volt jelen.

Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik tárgya eleintén merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka röppentyűket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyike sem adott arra okot, hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.

A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Czeczilia mellett balról, míg Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem tud magyarul, s a mi keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni. Nem így akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden ember, hogy Czecziliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna, ha durvák lettek volna, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót kiejteni, -156- mely által Czeczilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy akkor annak keztyüjét vethesse s megbemutathassa, hogy egy szó miatt meg tud halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.

Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a bor el fogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.

De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes. Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország örök élte szentesíté a fölemelt billikomot, s ha egy pár pohár az urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes magasztalás volt a köszöntésben.

Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve, odafordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában, alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá magához intéztetni:

Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő áldomását, míg a lengyel a kábító hangzavarban ámolyogva kelt föl helyéről s fölvevé serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra Czeczilia felé.

Rozgonyiné mosolyogva húzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást, mire a lovag még nagyobb zavarba jött.

– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.

A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét oly resignátióval üríté ki, mintha bürökkel lett volna az tele. -157-

Ez áldomás után Czeczilia búcsút vőn vendégeitől s eltávozott körükből.

A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Czeczilia azt mondá: «ön üres pohárból akar inni?» s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy, egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a bacchanáliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Czecziliáról, Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.

De újra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródok által kimutatott hálótermekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s kitüntető szivességgel vezeté hálószobájába.

A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő egyszerre gyűlölni és becsülni kénytelen.

Hálószobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt neki s távozni készült.

A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába kellett kapaszkodnia.

A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s aggódva kérdé tőle, mi baja? -158-

Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel odamutatott s alig érthetően hebegé: «e kép!»

– Ez arczkép itt szélről az enyém; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az ott középett nőmé, mint menyasszonyé.

– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal felül volt, s egy ifjú lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal, lengyel apródöltözetben.

– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el, kit szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.

– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyulladt arczczal, magánkívül ragadva meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok Cserni Száva.

Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott, melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.

– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de nem tűrhettem, hogy nevemet dicsőítni halljam az által, ki nálamnál nagyobb és nemesebb.

– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás, mely börtönömből újra előhítt, új alakot adott arczomnak; a világ nem ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős, azt is elváltoztatám latinra, -159- most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sírból, hogy meglássa azt a hölgyet, kiről annyit gondolkodott és ha boldogtalannak fogja találni, boszút álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa azt, ki őt azzá tevé. A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. Rozgonyi, fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted el – s ki téged ezért szívéből megáld.

A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny oly jól esett mindkettőnek.

– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi, szólt Száva indulat-kitörése elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a világ előtt, de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem. Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszítsem érte. Igérd meg, hogy soha sem fogod előtte e titkot elárulni.

– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy megteended azt, a mire kérni foglak.

– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kívánod tőlem, mást mindent teljesítek.

– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely úgy látszik, hogy általunk megkezdve, nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi bajnoknak került már életébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak; ki tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök, egy gondolat szokta lelkemet háborítani: mi lesz nőmből, két apró gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják őket javaikból, vagy gyűlöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem, ha e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit mutatott számára, kiknek mindegyike oly -160- hőn, oly igazán tudta őt szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszítené mind a kettőt.

– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a mit nem teljesítendek.

– Lovag, te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet. Igérd meg, hogy míg én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és ha ott veszek, nem hagyod el soha.

– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az övé, monda Rozgonyi. Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én nyugodtan fogok alhatni a sírban, ha azt tudom, hogy te élsz.

Száva elérzékenyülten szorítá meg Rozgonyi kezét, elfordítva arczát, mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé: nem fogom őt elhagyni.

Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta őt.

Száva lehajtott fővel térdelt le Czeczilia arczképe elé s megcsókolá a mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt határozott alakot adni.

A színes ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt s nemsokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint dobognak a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni. Érzé, hogy akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.

IV.

A sors úgy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön mindenik képes lett volna a félvilágot meghódítani, úgy találkozzék egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza. -161-

Folyt már a harcz a magyar és ozmán között, Európa népei nézték messziről; a kik távol estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad pogány szavát; míg azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt. Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is, egyik vára a másik után esett el, pártoskodás, hűtlenség megbénítá erejét.

Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok, s mikor e váron kívül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva, hogy azt úgy sem bírja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak tizenkétezer aranyért.

Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek, így történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezére jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt később ugyanannyi emberéleten sem vásárolhatta vissza.

Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont nincs. Azon időben, mikor még az ágyúk hatalma nem volt annyira ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár tornyairól minden oldalról megvédethettek.

A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, az átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később Lászlóvárnak neveztek.

A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyűjté hadait, s megindult Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bízva, mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.

Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak, akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, személyesen megjelentek. A sok aranytól -162- csillogó úr között lehete látni egyszerű szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a fekete öltöny nyilásain.

A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel, nyargonczaival s alvezéreivel, míg a király udvaronczai folyvást Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda Stiborzicze, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüvé magával vitt, még a hadi tanácsba is.

A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s leterítve előtte a hely térképét, hadi tervét tanácskozás alá bocsátá.

Az egész hadsereg a lászlóvári ágyúk födözete s az éj sötéte alatt átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s míg a közel halmokra felállított ágyúk annak bástyáit lerontják, addig a csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező ozman csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái leggyöngébbek, az ott törendő résen a lándzsások rögtön ostromolni fognak, míg a nyugoti oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és kényszerítendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az Istené.

A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja szólalt föl ellene.

– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.

– De tréfán kívül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz, arra nem gondoltál, hogy ha az ellenség túlnyomó erővel talál ránk támadni, a galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán. -163-

– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi nyugodtan, úgy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta itt van, mindig úgy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tízhez. Ha Amurat maga fog jönni, itt is a király álland vele szemben. Máskor is beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond király úgyis tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.

– Jól mondád vezér, úgy monda, bár úgy lenne, hogy vele találkozzunk. A szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogyha magától nem jő. Holnap ilyenkor ágyúink dörgése viendi neki hírül, hogy itt vagyunk. Te szállítsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s meglátandjuk, ki marad el királya oldala mellől.

A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra adatni fegyverzeteiket, csupán Stiborzicze csinált józan képet az egészhez; úgy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét szokta meghallgatni, mert ezúttal épen nem sietett a király oldala mellé furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.

Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra szállított ostromágyúk okoztak, gyanítni engedé, hogy a magyar seregek megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világító tűzgolyó lövetett fel a magasba, mely nehány perczre kétes tűzvilágot vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres néppel, lovakkal, ágyúkkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, -164- mik megtilták az előbbre haladást. Reggelre az egész sereg a túlparton volt, a csapatok a vár körül elhelyezve, az ágyúk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török ijedelmére.

Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyúzást, míg a seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripáik mellett.

A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszítve, honnan végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vígan reggelizve, apródjai fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak közelében.

Alig tartott az ágyúzás nehány óráig, midőn a láthatáron köröskörül egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé közeledtek.

A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve harczlovára szökött.

– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiüperli aga, szemben a thessaloniai basa, túl rajta a szultán Begler bégje. Az első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az utolsót fogjuk két tűz közé szorítani.

A király helybenhagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre indult, míg Rozgonyi tovavágtatott.

A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak paripáikra, a vezér végignyargalt a felállított sorok előtt, s egy nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyúzást folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, míg a csata foly; azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiüperli aga által vezetett -165- seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a Kiüperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a basa seregeit is rendetlenségbe hozták, úgy, hogy az kénytelen volt gyalogságát cserben hagyva, a megűzött spahikkal a távolban keresni menedéket.

Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a bég főzászlótartóját saját kezével vágta le.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy elesett törökkel volt tele s nehány óra mulva a mily sietve látszottak közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.

A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyúk, a megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket a szélüstök hánytak, menydörögve hullottak le a várba.

– Nem jól megy így! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a bástyák tetejét tördelitek, a helyett, hogy az alját lődöznétek. Ide azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról, maga állt a legnagyobb sugárágyú mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté.

– Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! Ekkor újra menydörgött a sugárágyú második lövése. A toronyőrök mind lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül volt ásva.

– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy -166- szűz Máriás lobogót s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már elfoglalva a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy nyargoncz, kipirult arczczal jelentve, hogy Firuz Bég, a szultán sógora új erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyűjtve, már látszanak zászlói a távolban.

Rozgonyi boszúsan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakítandá az ostromot.

– A király már a síkon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.

– Úgy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomorúan, nem ügyelve a szakállas tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen látszott megválni a már elfoglalt bástyától, de a közelgő török had zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.

E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől, «Jézus!» és «Allah!» hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak meglepetve tekintének oda.

A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad úszott alá, fegyveres vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a hol a török gályák álltak.

Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e hajóhad és ki vezérli?

«Jézus, Jézus!» hangzék újra s az érkező gályák közül kibontakozott egy, melynek minden vitorlája nemzeti színű volt, árboczokon villogtak a kis szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén ezüst pikkelypánczél, mely karcsú amazoni termetét csipőig födözte, sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.

– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török gályák közé rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyútűzzel fogadta, -167- hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal lőn borítva.

A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kísérő hajók rárohantak a zavart török hajóhadra; tűzesőként hullott a pusztító görögtűz reájok s a hulló szikrazápor közepett, mint egy túlvilági bálványkép, állt a magasztos női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.

Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tűz lelkesíti, dolgokat cselekedni, mikre a férfiak is büszkék lehetnének: fehér ruhája úgy lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.

Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede mindent ez új tünemény fölött.

Nemsokára az egész török had lángokban állt, vagy el volt sülyesztve, ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen Galambócz-várral szemben, s elkezdé azt ágyúival a Duna felől lövetni, a hol az épen legkevésbbé volt védve.

A hajókon jött sereg ezalatt kiszállott a partra, s az ostromlók örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszú sastollal sisakján, melynek arczvasa le volt zárva.

Az újon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.

– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, elfogadom. S azzal újra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva látta, mint küzd egyfelől a fekete lovag az ellenség túlnyomó erejével, egyenként támadva meg annak dandárait -168- s egyenkint legyőzve, míg másfelől a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár bástyáit.

Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak gyanítni sem tudta.

Egy óra alatt el volt űzve Firuz bég a síkról, a Dunán el volt égetve a török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.

A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a víztől el levén szorítva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.

A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly jókor érkezett a csatába.

A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját nyakában függő sárkány-rend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még akkor is vérrel és porral volt födve.

– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé. Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.

– Az vagyok, mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, s Rozgonyi bámulva kiálta fel: «Cserni Száva!»

Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, míg Rozgonyié elkomorult.

– Elfeledted igéretedet, hogy Czecziliát nem hagyod el, míg vissza nem térek.

Rozgonyit az öröm magán kívül ragadta, nem tudott szólni, az indulat rohama elfojtá keblét.

– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, -169- monda Száva mosolyogva, de azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.

Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem, nem csodálom, ha a győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét a hős amazont közelebbről lehete látni, de mielőtt odaértek volna, szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe súgta mogorva hangon:

– Jőjjön ugyanannyi ördöggel! kiálta Rozgonyi büszke bizalommal, állunk elébe.

– Magam is azt mondó vagyok, viszonza Péterfi, hanem a király hivat mindkettőtöket sátorába.

Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot vetett utána diadalmas kormánypálczájával, azzal siettek a lovagok a király sátorába.

Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan magábatérés látszott helyt foglalni.

– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a beszédet kezdeni; Isten irgalma úgy akarja, hogy diadalunk tökéletes legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon seregeket, miket mi nehány óra előtt futni tanítottunk. Áldassék az Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.

Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lőn a sátorban. Az emberek összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki; senki sem akart.

A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás -170- hosszúra kezde nyulni, mintha zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az asztalra s daczos határozottsággal mondá:

– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd határozatunkat parancs gyanánt és teljesítsd.

Rozgonyit mintha a villám sújtotta volna le egéből, nem tudott mit szólni e váratlan parancsra.

Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: «Minek koczkáztatni oly harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?» morgának itt is, amott is. «Az idő roszúl volt választva Galambócz ostromára.» «A király életét nem szabad koczkáztatni».

És valóban, Zsigmond próbálta már egypárszor, hogy mit tesz az, ha egy megvert sereg a folyóvíznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi csata után; s rögtön, mielőtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés végett.

Részéről Galambócz ostromának abbahagyása volt igérve, miért viszont a magyar seregeknek háborítatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.

Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna képes seregeit összegyűjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.

Péterfi erősen fölkaftánozva tért vissza az elfogadott fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.

Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz ágyúkat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a sereget visszaszállítani Lászlóvár alá. -171-

Búsan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei még füstölögtek, s a Dunán csendesen úsztak alá az elpusztult török hajóhad egyes égő gályái.

A lovasság már egészen át volt szállítva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még túlnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.

E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos ordítás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Firuz bég, boszútól ingerülve, a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rárohantak a túlnan maradt kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös izenettel futtatá nyargonczait a hűtlen támadókhoz, halállal fenyegetve mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a túlszorultakra.

A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a Dunaparttól s maga Zsigmond körül lőn véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csúszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi.

Paizsát elvetette a vezér s balkezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra-balra öklelve széthányta a támadókat, s egy tágító pillanatban kiugratott véle a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve, a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegíté a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte. -172-

E pillanatban az oda siető Czeczilia hajója alig volt már tőle nehány evezőnyomnyira. A nő kiáltá férje nevét, látta, mint merült el az a vízben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a folyamba, Rozgonyit kiszabadítandók.

Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok örömsikoltva látták, hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe kapaszkodva.

Nehány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szinte a Dunába szökött, szájába fogott késekkel, a menekülő után úszva. Itt a magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a víz között, a víz alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a víz alá, egymást késdöfésekkel gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, míg a másikat holtan vitte odább a víz.

E küzdés alatt Rozgonyi neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegíté őt a födözetre, Czecziliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.

E közben nőttön nőtt a zavar; a túl maradt magyar és lengyel csapatok körül voltak özönölve az ozmán hadaktól, egyes bajnok küzdött egész vérszomjú csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban nehány száz férfi, élökön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből kiverni az egész dühös had.

Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. «Niger, Niger!» hangzék a harczolók jelkiáltása.

– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Czeczilia, ki ápoló kézzel segíté őt magához téríteni.

– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad; de te nem fogod őt megmenthetni -173- többé. Halálod itt a hazának nem használ, s élted az enyim is.

– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta Rozgonyi, s míg neje a fölfedezett név hallatára térdre rogyott, Rozgonyi megsejdíté paripáját a hajóhoz kötött dereglyében, s leugorva a födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel, pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az újra éledő magyarok harczkiáltása, míg a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott a csataordítás halálhangjai közepett.

Mint a neki vadult hím oroszlán, rontott az ozmán had közé Rozgonyi, hullott a ki elébe akadt; a kit súlyos harczbárdja megütött, nem maradt ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt így harczolni, mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott keresztül a legsűrűbb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el odáig, a hol Száva küzdött.

Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes kardjával nyugodtan viaskodva, oszta jobbra-balra halálcsapásokat.

– Firuz! Firuz! ordítá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz harczparipán, emberfő nagyságú buzogányát forgatva kezében.

– Én vagyok Firuz bég! ordítá rekedt hangon a török, Száva ellen törve. Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.

– Ide fordulj! ordítá e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel, szétszórt hajakkal, véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást válltól nyeregkápáig hasítva, lovastól együtt halomra döntötte. «Én vagyok -174- Rozgonyi!» kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda szökött Száva mellé, s azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s magához szorítva nyargalt vele vissza a part felé, lehúzva fejét az utána repülő nyíl- és kopja-zápor elől.

– Ide, ide, kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt Czeczilia, ki csónakával a parthoz evezve, oda várta dobogó kebellel az érkezőket.

Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott a készen álló csónakba. Czeczilia megölelte őt és megcsókolá, s ekkor Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva, édes, vigasztaló hangon mondá neki: «Légy üdvöz, szegény Száva!»

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, s szomorú szemrehányással fordult Rozgonyihoz: «Te megcsaltál, elárultad előtte nevemet, most én is megcsallak téged», s azzal hirtelen, mielőtt valaki meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az ellenség közé.

– Megállj Száva, kiáltá utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. Hasztalan. Nehány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. «Niger! Niger!» azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az utolsó kard villogott még nehány perczig az utolsó bajnok kezében, végre az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Czeczilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, mondá Rozgonyi, látod, hogy mindenki sír, pedig senkit nem szeretett úgy, mint téged. -175-

EGY ASSZONYI HAJSZÁL

Tudjuk jól, hogy annak a csodálatos növénynek, a minek asszonyi hajzat a neve, a mióta csak a költők belemesterkedtek a história-irásba, a legrégibb időktől fogva mindig akadt megdicsőítője. Berenice haját a csillagok közé fölemelték; a carthagói nők haja az utolsó «bellum punicum»-ban szerepelt, mint kézíjak idege. Egy ilyen tömör, ragyogó hajsátorért fellelkesülni nem is kell valami nagy fantázia: ez a márvány homlokról aláomló kuszált sugár-özön, a villanyosság rejteke, a hidegvérű philosophot is képes phantastává galvanizálni, ez a tízezer húrú hárfa, aranyból, ha szőke, aczélból, ha fekete, akárkit költővé avathat: azon könnyű játszani; de a mi regényünk egyetlen egy szál hajról szól csak; «egy» asszonyi hajszálról. És azután épen ez a hajszál volt az, a min mult, hogy Európa térképe egészen át nem változott, hogy Magyarországon egy magyar gróf új dynastiát nem alapított, hogy a török szultánok stambuli residentiájukat Bécscsel nem váltottak fel, hogy Lengyelországban nem franczia királyi vér uralkodik, hogy Moszkvában nem a lengyel parancsol; ez mind egy hajszálon fügött, s azon mult, hogy az a hajszál «nem» szakadt el.

Az asszonyi hajszál nagy hatalom a világtörténetben. A legokosabb emberek képesek mindenféle babonát elhinni egy asszonyi hajszálról. Ha Gordius király a szekerére vetett feloldhatlan csomót nem somfaháncsból, hanem egy szál asszonyhajból bogozta volna össze, azt még Nagy Sándor sem tudta volna felbontani, se kettévágni. -178-

Tehát az elmesélendő történet összefüggését képezi egy valóságos, nem allegorikus, de aranyvörös női hajszál.

II.

Az ezerötszáz nyolczvanhetedik esztendőben, szent Mechtildis napjának éjszakáján, a montmartrei benczés apáczák kolostora elé állított alabárdos őrrel nagy csoda történt. Este odaállították, mint szép barna fürtü ficzkót s reggel, mikor érte jöttek, hogy fölváltsák, találtak a helyén egy galambősz vén embert. Egy éjszaka megőszült.

A montmartrei benczés hölgyek kolostora régóta gonosz hírben álló rémtanya volt. A kolostor úgy el volt adósodva, mint egy előkelő nemes ember, s a jövedelmei épen nem fedezték a kiadásait. Az éltesebb apáczák eljártak napszámba dolgozni, s a fiatalok kalandok után néztek szét. A kőkerítés a zárda körül sok rést láttatott már, némelyik nem is magától támadt s a kert fái el voltak vadulva, inkább bozót volt az már, rejtélyes bujósdihoz való. Jámbor ember nappal sem igen mert arra felé közelíteni, s ha néha estenden a kőbányák között elvezető úton a montmartrei szélmalmok őröltetői megláttak egy pár olyan fehér öltönyös és fekete fátyolos hölgyalakot végig sétálni a város felől a zárda felé, távolról kisérve valami sarkantyus vitéz által, ki a köpenyét a szája elé csapta és tollas kalapját a szemére huzta, mondogatták egymásnak: «no, ez sem látja holnap a napot». A néphit kész volt még titkos gyilkosságokat is sejteni e falak között.

Mikor már egészen közel volt a zárda a végbukáshoz, elfogyva pénz és jóhír végképen, akkor egy szerencsés véletlen ismét megszabadította az elpusztulástól. A zárdában találtak egy eddig felfedezetlen nagy lyukat. Ez a sötét üreg lett a gazdagság kútforrása a zárdára nézve. Penészes okiratok bizonyíták, hogy ugyanezen sötét üreg -179- volt az, a hol szent Dénes titkos miséit tartotta az első keresztyén gallusoknak; a miért azután a pogány druidák vérpadra hurczolták (mások szerint: a római proprætorok) és lenyakazták. A legenda szerint a lenyakazott szent ember, levágott fejét a hóna alá véve, visszaballagott ugyanabba a sötét oduba, a hol eddig a matutinákat tartá s ott temetkezék el. A felfedezett nagy lyuk mélyén csakugyan találtak is egy emberi csontvázat, melynek a koponyája szokatlan helyet foglalt el s így a hagyomány egészen hiteles lett.

E felfedezés után a montmartrei benczés kolostor divatba jött ismét, a környékét beépítették nyári palotákkal, az elhagyott vad vidék, a rongyos külvárosi viskótömkeleg helyet adott olyan kéjlakoknak, a minők voltak a séjour du roi, a flandriai gróf palotája átellenében a Leval-kastély, a hova a legmagasabb urak és hölgyek csak meghatározatlan időkben látogattak el; a hirhedett Royaumont palota, a hol a nemzet szine virága tartotta, – rendesen véres párbajokon végződő, – saturnáliáit.

A Medicis házból való királynék aztán kegyes adományaikkal is elhalmozták a zárdát.

Hanem annak azután csak még rosszabb lett az által a híre. A szomszéd «séjour»-okban otthonos szerelmi cselszövények, s a Bouteville lovagkör éjjeli orgiái semmi jó befolyással sem voltak a zárda erkölcsi reputatiójára.

Ekkor a zárda főnöknője, hogy a polgárság előtt is visszaszerezze az annyira szükséges népszerüséget, azt a kegyet kérte ki, hogy minden ezentúl lenyakazandó lovagnak a holtteste a kivégzés után az ő kolostorukban legyen a temetés órájáig kitéve.

Ez a kegy, mely nem volt megtagadható, sőt egészen indokolható azon okból, hogy maga szent Dénes is oda tért vissza halálos martyriuma után, nagy látogatottságot szerzett a montmartrei kolostornak. Ott kezdett némi rend helyreállani. A perjelnő berakatta a kerítésen tört -180- réseket; inkább egy pár mellékajtócskát hagyatva rajta. Ez oknál fogva a zárda ismét «divatba» jött.

Mivel hogy abban a világban valakinek a fejét elveszteni egészen párisi divat volt. Nemesemberi kiváltság, a mit használni kellett. Ide hozta a levágott fejét a hóna alatt Mortmorency Bouteville lovag, párbajvívás miatt halálra itéltetve; utána jött Balagny lovag, azután Monglas, Villamore és sokan mások, mind híres párbajhősök. Divat volt a jó barátot tréfából leszúrni, s aztán tréfából a maga fejét levágatni.

Az említett éjszakán épen két nevezetes főúr foglalta el helyét a hírhedett donjonban: De la Mole és Coconas lovagok.

Ez a két lovag változatosság okáért nem párbajvívás miatt került ide; azzal voltak vádolva, hogy a király ellen esküdtek össze, hogy Alençon herczeget, a király testvérét biztatták fel, hogy a kálvinista párt élére álljon, s vívja ki a protestánsok vallásszabadságát.

És abban az időben egészen divat volt Párisban összeesküvéseket csinálni. Ha az alattvalók nem csináltak összeesküvéseket, csinált a király. Cselszövény útján jutott a lengyelországi trónra még mint növendék fiú; mikor a bátyja halálával a franczia trón megürült, azt se mondta a szegény lengyeleknek, hogy «befellegzett», megszökött tőlük s cselszövénynyel foglalta el a franczia trónt, onnan gyönyörüségesen összeveszítette az alattvalóit egymással, s ha vette észre, hogy egy ellenpárt hatalomra kezd kapni, hirtelen annak az élére állt, otthagyta az addigi híveit s üldözte s megcsalta mind a kettőt. A Bertalanéji borzalmakban is részt vett, királyi palotája erkélyéről lövöldözve menekülő alattvalóira.

A király elleni pártütéssel s a hugonottákkal való szövetséggel vádolták Mole és Coconas grófokat.

Mikor a házát felkutatták, egy elzárt szekrényben fedeztek fel egy viaszból készült emberi alakot. Ennek a viaszbábnak a szivébe apró gombostűk voltak szurkálva.

Ez a tanujel világosan bizonyítá a király élete ellen való összeesküvést. Az astrologusok és horoscop-csinálók kideríték a legalaposabb tudományos könyvekből, Albertus Magnus, Hermes Trismegistos és Paracelsus doctrináiból, hogy ilyen viaszbábnak gombostűkkel való szurkálása nem való egyéb czélra, mint a királynak bűvészeti úton való megrontására, a mint hogy Henrik maga is bizonyítá, hogy több ízben érzett ez idő alatt éles szurásokat a szíve táján.

E váddal szemben De la Mole lovag azt hozta fel mentségül, hogy ő e viaszbábbal nem a király megölésére törekedett; hanem egy szép hölgynek a meghódítására. Választottja szívét nem tudta addig semmiképen meglágyítani, a míg a tudós Ruggieri Cosimo, a hires mágusz azt a tanácsot nem adta neki, hogy az általa bűvészi attributumokkal ellátott viaszbábnak a szívébe gombostűket szurkáljon; a mi azután teljes sikerre is vezetett. Ugyanezt bizonyítá pecsét alatt maga Ruggieri Cosimo is. A franczia törvényszék azonban az olasz mágusz bizonyítványát nem fogadta el teljes értékünek, s mivel hogy Mole lovag nem akarta megmondani, hogy ki az a hölgy, a kinek a szívét ily bűbájjal nyerte meg? ennél fogva halálra itéltetett.

Coconas lovagot pedig, egy piemonti főuri család ivadékát, azzal vádolták, hogy a hugonottákkal egyetért.

Bizonyíték volt ellene az, hogy a Bertalanéji mészárlás idején kiállt a palotája elé s a mint egy-egy megkötözött hugonottát hozott azon a nép s vitte volna kivégezni, ő közéjük elegyedett a gyilkosoknak, elkezdett velük alkudni a halálra szánt áldozat fölött; pénzt igért a hóhéroknak, ha a prédájukat neki engedik át s ilyen formán harmincz hugonotta férfit mentett meg az utczai mészárlásból. -182-

Coconas lovag e váddal szemben felhozta mentségül, hogy mi történt azután azokkal a megmentett hugonottákkal, a kiket ő a néptől megvásárolt? Azokat ő fölvitette a nagy vivó termébe s ott, a hogy hátra voltak kötve a kezeik, egyenkint sajátkezüleg leszurkálta őket; ezt pedig azért tette, mert egy szép hölgy, szivének választottja azon óhajtását fejezé ki előtte, hogy szeretne részt venni ebben a Bertalanéji «mulatságban», de minden őt érhető veszély nélkül. A lovag tehát megszerezte neki ezt a ritka élvezetet. A harmincz hugonotta közül huszonkilenczet ő maga legyilkolt, a szép hölgynek teljes megelégedésére, ki igen jól mulatott a lábaihoz hurczolt hugonották halálkínjain, előbb megkísértve őket hitük megtagadására rábirni, életbenhagyás igérete mellett: egy-kettő akadt, abrenunciált. Volt olyan is, a ki halálfélelmében rá hagyta magát vetetni, hogy az Istent káromolja s az ördögöt vallja. A szép hölgy azért csak ezeket is ledöfette s nagyon kaczagott a feltréfálásukon. A harminczadikat Coconas lovag azért hagyta élve, hogy a végig nézett «mulatság»-nak élő tanuja maradjon; a ki arról hiteles bizonyítványt is adott ki. Minthogy azonban a római jog szerint «egy tanú: semmi tanú»; a második szemtanut pedig, a szép úrhölgyet a lovag nem akarta megnevezni, annálfogva a «hugonottákkal folytatott szövetkezés» miatt halálra itéltetett.

III.

Mikor aztán De la Mole és Coconas lovagok eljöttek a hónuk alá fogott fejeikkel a montmartrei kolostorba, ott elhelyeztettek a szokott pompával, mely rangjukat megilleté, hogy e tekintetben semmi panaszuk nem lehetett. Ravatalaik fel voltak ékesítve czímereikkel s az említett donjonban akként felállítva, hogy a nézésükre csődülő -183- néptömeg a három nyitott ablakon át szemlélhette a szomorú pompát.

A szeglettoronyba, a hol a kivégzettek ravatala állt, csak a zárda belső folyosóján át lehetett jutni, s az a közönség előtt el volt zárva; kívül pedig a torony elé alabárdos őr volt felállítva.

Tehát az említett éjszakán, melyről feljegyeztetett, hogy annak éjféli óráiban egyike a legnagyobb zivataroknak zúdult alá Páris tetőire, történt az, hogy a zárda donjonja előtt álló alabárdos, fegyvere nyelére támaszkodva, számlálná, hogy hányadszor üt le a mennykő? egyszer csak azt veszi észre, mintha a sejour royal előtti mezőn egy bolygó fény tánczolna végig.

Nehéz volt a kémlelés. A villámlobbanás el-el vette a sötétbe bámuló szemefényét; úgy, hogy a rákövetkezett szurok sötétségben csak időhaladtával tudta ismét észrevenni azt a közeledő fényt, a mi semmi esetre sem lehet más, mint valami gonosztétlélek.

A bolygó fény egyre közelebb tartott, fel a Montmartre oldalán. A zápor megszünt már; de az égvillogás egyre tartott. A hegytetőn egy szélmalom vitorlája elszakította a lánczát, s az most a sebes viharban, mint egy őrült szörnyeteg, kapkodott az égbe, a futó felhők után. Az őr egyre jobban a kolostor felé látta közeledni a rejtélyes fényt s egyszer, mikor a villám nagy időközt tartott, azt is kivehette, hogy három alak közeledik a kolostor felé: elől egy fekete, a minek a kezében van az a fény, a mit a zápor és a vihar sem olthat ki, annak a nyomában pedig két hölgyalak, fehér ruhában, fekete csuklyával a fején.

Éjfélben, vihar, égdörgés között ki hagyná el más a helyét, mint a ki arra van kárhoztatva, hogy kisérteni járjon? A kiben meleg vér van: az nem járhat itt most.

A mint a három alak a kolostor falához ért, ott egyszerre eltünt a világosság a fekete alak kezében: a koromsötétben nem lehetett látni többé a kisérteteket, s mikor -184- újra lobbant a villám, már egyet sem látott az őr a három alak közül.

Hanem rövid idő mulva beszélgetést kezdett hallani a háta mögött a kerek donjonban, a hol a két lovag volt kiterítve. Olyan beszédet, a minőtől az élő embernek a tagjaiba áll a láz s a keze elzsibbad a kadmarkolaton. Két asszonyi hang beszélt egymással: egy mély és egy csengő.

Két dæmon nevet így, mikor éjfélben előjönnek, a vesztőhely szinén a halottakon megosztozni.

Megjegyzendő, hogy abban az időben divat volt Párisban a hölgyek között a lószőrgyűrű-kötés. E divat Coblenzből került ide. A franczia nők aztán azt a javítást tették a divaton, hogy lószőr helyett emberi hajszálakat használtak hozzá. Ha a hölgyé szőke volt s az imádóé fekete, a kétféléből igen szép betűket is lehetett a gyűrűre fonni.

Arra aztán elkezdett mind a két kisértet keservesen sírni és átkozódni, hogy azt hallani lélekkárhozat volt.

A halottakat keresztneveiken szólongatták s elkezdték őket válltól lábuk hegyéig végig csókolgatni. Minden csók után megnevezték a helyet, a mit ajkuk érintett. Ez a te kebled, ez a te kezed, ez a te térded, ez a te lábad ujja!

Az imazsámolyba botlottak, azon volt a koponya és feszület. Mentek a sötétben kutatni tovább.

A két levágott fő egy külön asztalkára volt kitéve, a donjonnak egy fülkéjében. Ott rátaláltak.

– Én az enyimére ráismerek, tudom, a szép kunkora bajuszáról, hegyes szakálláról.

– Hogy téveszteném el? Hányszor ismertek rá újjaim hegyei erre a fejre, mikor a szemeim nem láttak. Ismerem a homlokának gömbölyüségét, az agyának minden kidomborodását, ismerem a hajfürtei lágyságát, ez az enyim.

– S újra hangzottak azok az ádáz csókok s a kétségbeeséssel, őrjöngéssel határos hizelgések: ez a te kedves homlokod, ez a te dicső arczod, ez a te csalfa szemöldököd, ez a te édes ajkad.

S a rossz léleknek csak kivánni kell a villámot, mindjárt lecsap az. Egy rettentő tűzsugár, egész lángkéve, sujtott alá egyszerre a ketté hasított fellegből s a kék, zöld, veres fényt váltó lobbanásnál látta az őr, mint áll az egyik kisértet: egy nőalak az egyik ablakban, féltérdével a párkányra dűlve s a levágott fejet egyik kezével az üstökén, másikkal a szakállán fogva, a villámló ég felé fordítja. Aztán felkiált:

Azzal egymáshoz hajigálták az eltévesztett fejeket s elkezdtek összeverekedni; csakúgy csattogtak a tenyereik.

A villám belecsapott abba a szélmalomba, a melynek a vitorlái el voltak szabadulva s azt felgyujtotta, az most azután, mint egy négy szárnyú szörnyeteg, forgott tüzes keleplővel a magasban, vérvilágot árasztva az ember arczú felhőkre: a rém verőfénynél az alabárdos most már két fekete árnyékot látott egymással dühösen verekedni a donjon belsejében s hallotta nem emberi vijjongásaikat, Istennek és a szenteknek káromlásával vegyest.

Ekkor összeszedte minden lelki erejét s teljes torkaszakadtából beordíta az ablakon:

A villámcsapásra késve következő mennydörgés földrázkódtató csattanása aztán minden egyéb hangot elnyomott; a két rémalak egyszerre eltünt a donjonból s a kolostorban mély csöndesség lett. A Montmartre körül nem hangzott semmi nesz, csak a nagy kloakának a zuhogása az omló zápor-áradástól (annak a nevezetes kloakának, mely Marat hamvait elsöpörte később, mikor a Pantheonból kiszórták) s csak a szélmalom tüzes vitorlái forogtak még a dombtetőn, mint egy égő kereszt, mely nem talál nyugtot az égben. A rémeknek, ha haza akartak találni, nem volt szükségük szövétnekre, ki volt világítva az ég. -187-

S hogy igaz volt s nem káprázat, a mit látott, bizonyítá az, hogy az éjjel a két lovag feje csakugyan eltünt a donjonból.

IV.

Hanem azok, a kik a két nemes lovag levágott fejeit elvitték, nem voltak pokolbeli kísértő rémek; sőt igen szép és előkelő úrhölgyek.

Az, a ki De la Mole lovag fejét elvitte, volt a navarrai királynő, a ki pedig Coconas lovagét tartá magának, Nevers herczegnő, De Cleves Henriette, a király testvérének a felesége.

A hajszállal átfont gyűrű is az utóbbié volt. Ugyan jó, hogy ezt a gyűrűt nem vette valaki más észre, mert ha azt a hajszálat lebontották volna arról, ez sok titokra vezetett volna. Olyan hosszú szál aranyveres hajat, mely erős volt és vastag, mint a lósörény, másnál nem lehetett találni, mint Nevers herczegnőnél. A visszanyert gyűrű aztán el lett téve a családi ereklyék közé: – későbbi nagy szereplésnek fentartva.

E rövid rémtörténet csak annak a bebizonyítására lett elmesélve, hogy minő vérnek kellett abban az asszonyi szivben forrni, mely elszánhatta magát, hogy sötét éjjel, zivatarban, egy magához hasonló eszeveszettül szerelmes asszony társaságában elinduljon lenyakazott kedvese fejét elrabolni a vesztőhely ravataláról? Ezt a vért örökölték a leányai is.

Nevers herczegnő Coconas fejét, a tudós Ruggieri utasítása szerint, sajátkezűleg bebalzsamozva, egy pompás vert művű arany szekrénykébe helyezé el, s az ott állt a hálószobájában mindig, gyönyörű jaspistalapzaton. A jó Nevers herczeg, valahányszor gyöngéd társalgásra átment -188- a neje hálószobájába, soha sem sejtette, hogy nem ketten vannak együtt, hanem hárman.

S még egy más emlék is maradt fenn utána. E levágott fő mintájára készíttette Henriette azt a hirhedett sardonyx camæát, a mi most az orosz czári kincstár tulajdona. «Gonzaga camæa» név alatt ismerik a kincsműértők, Nevers herczeg után, kit Gonzaga Lajosnak is híttak. A camæán levő fejet Vespasianénak mondják, pedig abban Coconas lovagnak az arczéle van megörökítve.

Ez a történet le van írva egy kéziratban, a mi Montpensier herczegnő könyvtárában őríztetik; a czíme: «La manière d’arpenter brièvement les prairies, par madame de Nevers». («Hogyan kell egy mezőt gyorsan felmérni? Nevers asszonytól.») A czím tréfás hivatkozást képez arra a futásra, a mit Nevers herczegnő azon az éjszakán árkon-bokron keresztül elkövetett, szerelmese fejével az ölében.

Ennek a Nevers herczegnőnek a leánya volt Gonzaga Luiza Mária: korának legnagyobb szépsége Francziaországban.

Különösen a nagy, sötétkék szemeit magasztalták, a mikben mindenki azt találhatta meg, a mit keresett bennük: az ábrándok végtelenségét, az őszinteség tiszta derüjét, vagy a szenvedélyek őrült csillaghullását; a hogy engedve volt neki. Mert ugyanazok a szemek nem minden emberre nézve ugyanazok, s még egy emberre nézve is nem mindenkor ugyanazok.

Oda ültette maga elé a tabourettere szép unokahugát s azt kívánta tőle, hogy nézzen a szemébe. -189-

Azon a napon, a melyen Cinq Mars lovag délczeg feje a bakó bárdja alatt lehullott, a király úgy találta, hogy ezek a legszebb szemek át meg át vannak hálózva veres erecskékkel, a mik a kék szivárvány bűvös összhangzatát egészen megzavarják.

Luiza Mária herczegnő e szóra lezárta a szivárványos egeit sötét szempillái alá s két ragyogó könycsepp válaszolt a király kérdésére. A szép úrhölgy nem sírt; hanem még most is sír.

… Tudta ezt a király régen. Titokban meg voltak ők esküdve, de Luiza Mária nem akarta ezt nyilvánosságra hozni addig, míg Cinq Mars connetable nem lesz. S a közben a lovag elvesztette a fejét.

– Kár érte. Derék lovag volt, szólt a király. De már most ne sírj. Én adok neked helyette egy másik férjet, a ki nagyobb, mint Cinq Mars.

– A lengyelekről ne szólj oly lenézően; az egy hatalmas nemzet és egy olyan ország, a minek nincs határa.

Mikor jó kedvében van, elveszi az orosztól Ukrániát, a némettől Brandenburgot, a magyartól a Szepességet; nemes emberei büszkébbek a világ minden királyainál. Ha Francziaországnak e derék vitéz népet sikerül magához csatolni, hatalmas ellenségünknek, az osztráknak, a jobb karját kötjük meg vele. Gondolj rá, minő diadaloknak -190- lenne alapja a te házasságod Ulászlóval Francziaország fegyvereire nézve?

– Tehát az én feladatom, hogy hadseregeket szüljek Francziaország számára?

– S ha lehet: ikreket! mondá a király. És nevetett. A mire kettős oka volt. Az egyik az, hogy e szóra a herczegnő mélyen elpirult. A másik pedig az, hogy a bon mot historice is találó volt. Lengyelország magatartásától függött, hogy a magyarok is győzzenek Ausztria fölött, kik szintén szövetségesei voltak a franczia királynak.

– Tehát el kell bújdosnom a bölények hazájába, sóhajta fel a herczegnő. Annál jobb, mentül messzebb innen.

Jó oka volt rá, vágyni ki a világba, akárhová, csak Francziaországban nem maradni.

A király odavezette Luiza Máriát egy háromlábú támlányhoz, melyen zöld selyem függönynyel letakarva volt egy arczkép, széles arany rámában, s felveté az arczképről a függönyt. A lengyel király mellképe volt az.

S kérdése nem volt alaptalan. Ulászló olyan jelmezben volt ott lefestve, feltett kalpaggal, vállára vetett kaczagánynyal, a minőt Párisban csak az álarczos bálok körmeneteiben szoktak csodára közszemlévé tenni.

A szép herczegnő mindig csak olyan férfiakat látott, a kiknek szép símára borotvált ajkaik voltak. (A Henry IV. bajusz és kecskeszakáll divatja rég elmult már, azt még az anyja ismerte.) S sehogy sem fért a fejébe, hogy az a kacskaringós valami ott a férfiajk fölött nem valami szarunemű kinövés, mint a kakasnak a sarkantyúja, se nem valami membrane, mind a kalekuti pulyka orrdísze, hanem istenadta hajféle, a mit viaszkos kenőcscsel mesterségesen sodorintanak ki ilyen szijács formára s a mely országban az divat, ott azt nagyon szépnek találják.

A szép herczegnő háttal fordult az arczkép felé s úgy nézett rá a vállán keresztül vissza, s egy gúnyos nevetés volt rá a birálata.

– Kedves hugom, monda neki a király. A mai napon akárkinek az arczképét mutatnám én neked e rámában, azzal a szóval, hogy «ez a te jövendő férjed», mindegyikre ezt a gúnyos nevetést hallatnád s mentül szebb, cziczomásabb, mentül délczegebb és daliásabb volna a férfi, a kire figyelmedet felhívnám, annál nagyobb gyűlölettel néznél arra. Előtted áll Cinq Mars arcza még, s azon keresztül mindenkit utálatosnak látsz. Azok rád nézve elevenen is csak festett képek. Hanem ez, a kit mutattam neked: ez egy eleven ember. A kiben igazi vér van és igazi lélek. Nem szép. Csúf. Nekem sem tetszik. Arczképe visszataszító. Hanem ha elmondok neked róla csak egyetlen egy vonást, -192- nagyobb művész leszek, mint Correggio, mert egy vonással elragadóvá fogom tenni ezt a képet.

A szép herczegnő erre odafordult egészen az arczkép felé s fehér kezét a függöny alá téve, maga tartá azt feltakarva s aztán le nem vette szemeit a képről, a míg a király beszélt.

– Ez a férfi nem úgy született bele a trónba. A lengyelek választják a királyt. Ott nincsenek királyfiak. Mikor még egyszerű nemes volt, ő is részt vett abban az ütközetben, mint egyik vezér, a melyben a lengyel király a német császárt, Henriket annyira tönkre verte, hogy a császár maga kérte a békét. A lengyel király ezt az embert küldte el, mint teljhatalmazottját a császárhoz. A követ kegyetlen föltételeket szabott a császár elé. A császár azt mondta, hogy azok elfogadhatlanok. «És mégis el kell azokat fogadnod», mondá a lengyel nemes; «mert nincs erőd a győztesekkel szembeszállni». De van, szólt Henrik s azzal egy roppant nagy vasládához vezette a lengyel követet, a minek tetejét felnyitva előtte, oda mutatott: az pedig tele volt kivert aranynyal és ékszerekkel, a miken szikrázott a sok drágakő; «ez ma az enyém, holnap a tied». Erre a lengyel nemes, megragadva saját kaczagánya bogláros arany lánczát, leszakítá azt onnan s odaveté a többi kincshalmaz közé: «legyen hát még ezzel is több neked!» Henrik azt mondta rá: «köszönöm!» becsukta a ládát s aláirta a súlyos békekötést. Ez a nemes volt az, a kinek az arczképe előtted áll.

A herczegnő szokatlan tűztől ragyogó szemei az arczképről a király szemeibe villámlottak át.

– Úgy van, sire, ön Correggio. Én ennek a férfiunak tudnék felesége lenni.

– Hanem most nekem vannak föltételeim, a mikhez beleegyezésemet kötöm; szólt a herczegnő.

– Legelőször is a keresztlevélben, melyet a házasságkötéshez előre elküldenek, ne huszonhét évesnek legyek kitéve, hanem csak huszonötnek.

– Matrikulahamisításba fog ugyan kerűlni, de nem lehetetlen. Ámbár az okát nem ismerem. Az én kék szemű szép hugom arczán a grácziák nem engedik meg az éveket találgatni. Te most is olyan gyermek vagy, mint mikor a kolostorból kijöttél.

– A másik föltételem az, hogy udvarmesterül és udvarmesternőül Marquis d’Arquien és a neje kísérjenek el Varsóba. Családjukkal együtt.

– A harmadik kívánságom pedig az, hogy d’Arquien marquis, a mint e házasság meg lesz kötve, legyen kinevezve herczeggé és Francziaország pairjévé.

– Ennek az okát nem látom át, mondá a király, homlokát boszúsan redőbe húzva. Az egész marquis d’Arquiennek nem tudom semmi egyéb érdemét, mint hogy a feleségének van két szép «ikerleánya», s hogy ő maga nagyon jól tud verekedni.

– Ezek elég nagy érdemek lehettek te előtted arra, hogy megbizottad számára őt szemeld ki férjül. Ámbár azt sem értem egészen. Ha már barátnédat férjhez akartad adni, miért választottál a számára egy spadassint, a ki mindenkit leszurkál, a ki a feleségének udvarolni merészel? Hisz annak a szegény asszonynak az egész életét elrontja vele. Legközelebb ismét verekedett. A szegény Boisdauphin marquis kapott olyan döfést, hogy belehal.

– Tán a te lelkedet terheli a halála? De hát mi bűne volt ellened Boisdauphinnak, hogy elárultad az udvarlását a barátnéd férjének?

– Tehát te azt kívánod, hogy d’Arquien herczegi rangot kapjon? Csak ő a maga személyére? Vagy tán a két ikerlányára is átmenjen a herczegi czím?

– Minden bizonynyal! A két leányára is! Sietett válaszolni a szép herczegnő s a ki e pillanatban a szemeibe nézett, azoknak a fenekén két mosolygó angyalarczot láthatott alánézni, megnyílt felhők mélyéből. Oh mennyi gyönyör, megdicsőülés, szeretet volt ebben a tekintetben!

– Bele hagytál látni a titkodba, súgá mosolyogva a király, s aztán megcsókolta a homlokát szép hugának. A mit kivántál, meg lesz adva.

Azzal kegyteljesen elbocsátá szép unokahugát királyi színe elől, kit a királyi palota előtt vártak zsellyeszékhordárai.

Luiza Mária sietett fel palotájába, elzárkozott legbelső szobájába, hogy ott még egyszer kisírja magát kedvére, Cinq Mars arczképe előtt.

Hanem a király hatalma oly nagy, hogy még a könyeket is elveheti alattvalóitól, ha neki azok nem tetszenek. Luiza Mária a délczeg Cinq Mars helyén már Ulászló arczképét találta, s ezzel a képpel egy szobában nem volt kedve sírni.

Ez a kép egészen más gondolatokkal töltötte el lelkét, a mik az eddigiekkel oly ellentétben állnak, mint a minő ellentét van a Louvre és a Jagellók palotája között, mint a minő ellentét van egy boldogságát féltő, szerelmét titkoló asszonyszív tébolygó álmai és a királynévá lenni készülő feláldozott lélek bölcs számításai között. -195-

VI.

A herczegnőnek nem sok időt engedtek a gyászolásra. Rögtön útra kellett indulnia; s az rettenetes utazás volt. Páristól Varsóig folyvást tengelyen. Folyvást a bezárt üveges hintóban ülve, a mit a rosz utakon kétfelől csatlósok fogtak, hogy fel ne dőljön. Végig ízlelni az apró német fejedelemségek útféli vendéglőinek pumpernikkeljét, savanyú káposztáját és barna sörét; egy-egy megerősített városban meghúzódni addig, míg egy ellenséges dandár az útból elvonul; rosz hírű erdők miatt, a mik tele vannak martalóczokkal, nagyokat kerülni, sőt gyakran a kísérő fegyveres csapat csatározása mellett törni utat; azután megint rozzant kompokra szállva kelni át gátjaikat szakított folyamokon; s aztán számlálni magában, hogy a hány csárda, a hány erdő, a hány folyam, annyi távolság közte és Francziaország között.

Mikor aztán Krakkó előtt elérték a lengyel határt, ott a franczia kíséretet felváltotta a lengyel, s itt megint más világ keletkezett. A míg Németországon keresztül utazott a herczegnő, folyvást attól kellett rettegnie, hogy ellenség kezébe jut; itt jó barátok fogadták; hanem azoktól a jó barátoktól még jobban megijedt, mint az ellenségtől. A hetyke, tüzes lengyel vitézek, prémes, zsinóros dolmányaikban, csimbókba kötött hajukkal, szakállas, bajuszos arczaikkal, inkább nyugtalanították, mint biztatták az üldözöttet, s a banderium vezetőjének, Odrobinszky lovagnak köszöntője úgy hangzott a fülébe, mintha valakit hevesen szidnának, s a tagmozdulatok, a mikkel a lengyelnek keze, lába, feje, vállai és dereka kísérték a beszédet, a szöveget nem értőben olyanforma fogalmat költöttek, mintha az most birkózni hína valakit. Pedig meglehet, -196- hogy igen szeretetteljes üdvözletet intézett a derék nemes leendő királynéjához.

S olyan volt azután a tovább utazás is. Az utazó hintót bezzeg nem czepelték most nehézkes, czammogó dikhenczek, mint a német állomásokon, göröngyös országutak kerékvágásában; hanem eléje fogtak nyolcz sötét szőrű paripát s aztán a merre legsímább volt a mező, vágtattak vele hegyen-völgyön keresztül, többet járva az út mellett, mint az úton. Azzal, hogy a kocsiban ülőknek porczikái mint alkusznak meg egymással, senki sem törődött. Aztán minden útba eső faluban meg kellett állni s elfogadni a hű nemesség hódolatát, s elkölteni egy kis lakomát, a minek eczetes, mézes, borsos, gyömbéres, sáfrányos ételeinél csak azt a szokást találta a herczegnő rendkívülibbnek, hogy a lakoma végén mindig oda kellett adni a félczipőjét, a miből a hű nemes urak lelkesűlt áldomásokat ittak királyuk szép menyasszonyának tiszteletére. S ivás után következett a táncz, s az megint nem a bókolva, csoszogva tipegő menuette volt, hanem a mazurka, a mitől rengett a ház.

Nem is állta volna ki ép testtel ezt az utazást a herczegnő, ha az időszak segítségére nem jött volna. Az első éjjel akkora hó esett, hogy kerekes járművet tizenhat ökörrel sem lehetett volna odább vontatni.

Mikor a herczegnő Párisból elindúlt, akkor ott még a legszebb kora őszi napok jártak; hó különben is oly ritkán esik ott, hogy mulatságképen óhajtoznak utána, s mire ideért, már akkor tél volt. Otthon még most virítanak a liliomok, most kezdenek sárgulni a narancsok, s a lugasok szőlőfürtei most veszik föl a reggeli harmattól az aranybronz zománczot.

Hanem a hó hátán nagyon jó volt utazni. Az üveges hintó bárkáját levették a kerekeiről, s rákötözték egy jó erős szántalpra, s most aztán úgy repült vele a nyolcz paripa, hogy a herczegnő azt hitte, a világ végéig meg sem állanak. -197-

Az ő hintajában volt még a főudvarmesternője, de Guebriant marquisnő. A második hintójában ült d’Arqien marquisnő, két iker-leányával. A kísérethez tartozó férfiak, köztük d’Arquien marquis, a nyitott szánokon követték őket; a frajokat ecchós szánkókba pakolták fel.

Varsótól egy állomásnyira szemközt jött a herczegnő elé egy honfitársa, marquis de Bethune. Ez a franczia király megbizásából lakott a lengyel residentiában; nem hivatalos nagyköveti minőségben, csak mint rajongó lengyelbarát; az udvarnál benfentes (intimus) és a királynak bizalmas barátja.

Bethune azért jött előre, hogy a közelgő menyasszonyt eleve értesítse arról a sok mindenféle czeremoniáról, a min a fogadás alkalmával át kell esnie, a lengyel szokásokról nagyjában, hogy tudja magát mihez tartani. Nem kellett annak sok magyarázat, franczia nő tud szeretetreméltó lenni, s azzal meghódít mindent.

– Valami változás esett a kedélyében tegnap óta, a mit nem értek. Egész a legutóbbi napig derült, jó kedvű volt, mint akármi fiatal vőlegény; maga járt mindenűvé, megnézni az elfogadási ünnepély előkészületeit, szidta az embereket, hogy nem elég serények; azután órákig elálldogált menyasszonya életnagyságú arczképe előtt, teleszíva keblet gyönyörűséggel s valahányszor megkérdezé, valóban ilyen szép-e? s még csak huszonöt éves? én mindannyiszor biztatám ő felségét, hogy a való fölülmúlja a hírt.

– De hogy a huszonöt évet illetőleg is fölülmúlja, azt nem mondta ön neki?

– Hisz én azt nem is tudom. Azonban tegnap óta láthatólag megváltozott. Mogorva, szótalan, izgatott. Mikor jöttek neki jelenteni, hogy az elfogadási pompa már készen van, vállat vont rá, s nem ment azt megnézni. Én felkerestem őt belső szobájában, mindig szabad bejáratom -198- van hozzá. Ismét ott találtam a herczegnő arczképe előtt ülve. Csakugyan ilyen szép? kérdezé megint. Valóban az. Annál rosszabb, mondá ő és elfordult tőle. Meg nem foghatom, mi lelte.

– Tudtommal nem, felelt a marquis s úgy vette ezt a váratlan kérdést, mint szándékos kettészakítását az eddig folytatott tárgynak, s nem beszélt többet a királyról.

A herczegnő a legutolsó állomást arra használta föl, hogy ott a Párisból magával hozott lengyel díszöltönyét fölvegye. Jól illett neki, a hattyuprémes dolmányka a termet délczegségét emeli, a két fonadékban leeresztett haj, s a rövid rokolya, mely a piros topánkákat fedetlen hagyja, fiatalit! Gyermeteg hajadon volt e jelmezben.

A hosszú, fárasztó fogadási pompa, az ország nemesi rendei, a palatinok, sztaroszták, kasztellánok üdvözletei, a városi küldöttségek parádéja egymásután véget ért; a bájos menyasszony a drága prémekkel kirakott lépcsőin a királyi palotának fölvezetteték, egyik ceremonia-mester a másik kezébe adta; végre egy hősök képeivel és czímerekkel telerakott teremben a vele jött kiséretnek tudtul adták, hogy itt kell maradniok: a herczegnő egyedül fog találkozni vőlegényével, a királylyal.

Ezt ugyan nem rendelik így a törvények, de a király ez alkalommal így kivánta, s a rendek közül senki sem mondta rá, hogy «nye pozvolim».

A menyasszony egyedül lépett a király elé. Semmi kisérete nem volt; egyedül hódító szépsége.

Hanem a vőlegény rútabb volt, mint a milyennek az arczképe hirdette. Nem a festő volt a hibás: az minden vonást jól eltalált, hanem ezuttal minden vonásán uralkodott valami kifejezés, a mi a legszebb arczot is rúttá teszi: a féltékenység.

A király háttal fordulva állt a menyasszonya arczképének, -199- kezével egy márvány asztalra támaszkodva, s a helyett, hogy a belépő ifjú jegyes elé sietne, szigorú merev tekintettel néze rá, s mikor az hódolatteljesen meghajtá magát előtte, még akkor sem nyújtá neki a kezét, hanem a helyett rekedt, mormogó hangon azt kérdezé tőle:

– Igen, sire; negyven nap óta ülök kocsiban, két ellenséges táboron jöttem keresztül, négy folyón, melyen nem volt hid, egy erdőn, mely tele volt rablókkal, és egy hómezőn, a melyben majd elvesztem lovastul.

– De olyan jókor még sem halt meg, hogy rá ne ért volna hozzám egy levelet küldeni. Olvassa ön. Én már olvastam.

«Sire. Az ön menyasszonya, Luiza Mária de Gonzague herczegnő titokban felesége s most már özvegye a lefejezett Cinq-Mars lovagnak. Vagy még annál is rosszabb. Titkolt szerelmüknek élő tanujele az a két iker leányka, kiket a herczegnő, mint menyasszonya egy királynak, az ő udvarához is magával visz, marquis d’Arquien leányainak czíme alatt: Leonora és Mária. Ezek az ön menyasszonyának a leányai. Hogy ez igaz, azt halálom óráján bizonyítom.

A herczegnő eldobta a levelet a földre s aztán naiv kaczérsággal félrenézett a nagy velenczei tükörbe, mintha saját magától akarná megkérdeni elébb, hogy lehető-e ez? mosolygása végre kaczajban tört ki; megfordult, kifutott -200- a szobából s percz mulva, letéve minden lengyel etiquettet, visszatért ismét, a két leánykát kézen vezetve a király elé.

Leonora és Mária tizenkét évesek voltak akkor; de mind a kettő magasra felnyult alak, nevelte a csalódást a viselet, melyet hordtak, a széles keverített balein, az abroncsos szoknya, mely a magas sarkú czipőket eltakarta, a feltornyozott haj, mely rizsporral még szürkére is volt behintve, a szépség-flastromok az arczon, s az akkori franczia divat szerint erősen kifestett arcz és szemöldök, mely minden gyermeteg kifejezést eltakart.

– Itt van a válasz, sir. Ez az a két «kis» leány. Szólt a herczegnő, s míg a két gyermekleány feszes divatöltönyében, kifestett arczával olyan érett alakul tünt fel, addig ő, az ő mélyen elpiruló arczával, melyen az eltitkolhatlan könnycseppek végiggördülnek a hosszú lesütött szempillák alól, egészen gyermekül állt ott.

A király e meglepő látványra félrerugta sarkantyus csizmájával az áruló levelet, s azután igaz lengyel lovagként, meghajolt a sértett hölgy előtt, jobb kezét egészen a földig leeresztve, mintha annak csak a czipője talpát tartaná a tenyerével érintkezésre méltónak.

A herczegnő azonban e pillanatban, félrevetve minden ceremoniát, odaveté magát vőlegénye keblére, nem törődve annak nagy rubintos gombjaival, hogy megsérti bennők az arczát, s félig sírva, félig nevetve ölelé őt magához, a mi által felséges vőlegényét annyira elragadta, hogy az maga is kaczagott és sírt, francziául bocsánatot kért s lengyelül szitkozódott, s végesvégül olyan ragyogó lett az arcza az örömtől, hogy még szépnek is lehetett találni.

S valóban csak rá kellett nézni erre a három leányalakra egymás mellett, hogy a rút rágalom alaptalanságára akárki is ráesküdjék. -201-

VII.

Az eljegyzés az ország rendeinek jelenlétében ment végbe. Másnapra volt kitűzve maga a menyegző: az ünnepélyek legfényesebb napja.

Bethune marquis még az nap este találkozott Luiza Máriával s értesíté róla, hogy a király el van ragadtatva menyasszonya szeretetreméltósága által. Neki is elmondta a Boisdauphin levelének történetét s aztán darabokra tépte a levelet s a tűzbe veté. Mit gondol ön? mondá ő felsége: az a két leány legalább tizenöt esztendős, menyasszonyom pedig huszonöt. Tizenötöt a huszonötből kiveszünk, marad tíz; tízből tizenötöt kivenni: az meg nem megy! Én bizonyítám, hogy ez algebrailag is igaz, s hogy az egész csak egy bohó tréfa volt; már a rómaiaknál szokásban volt az új házas férjeket ilyesmivel boszantani az ifjú legényeknek, a kik szeretnek tréfát űzni abból, a ki a koszorut elnyerte s megkeseríteni az örömeit. Még a császárok is kaptak a lakodalmukra irt «fescenninákat», s nálunk francziáknál az épen bevett szokás.

VIII.

Ennek szokta legtitkosabb gondolatait elmondani, ez előtt merte felfedezni, ha országnagyjaival elégedetlen volt, ennek merte elpanaszolni, hogy a térdeiben köszvény kinozza, mikor lovon kell ülnie, s jobb szeretne a fűtött szobában maradni mint a kozákok és törökök legyőzésére táborba szállni; ennek engedte sejtetni, hogy az öreg embereknek is vannak suhancz ábrándjaik. Ehhez több bizalma volt, mint a főmarschalljához, mint a házi orvosához, -202- mint a gyóntató atyjához; s ez az ember volt az udvari bolondja, Wawra.

Bolondot minden előkelő nemes úr tartott akkoriban magának; a királyok bolondjai rendesen nagy befolyású személyek voltak, szokatlan öltözetük szokatlan szabadalmakkal ruházta fel őket. Nekik adhatott ütleget a király; de ők meg mindenkinek.

Wawra jó nevelésben részesült. Bécsben taníttatták ki a jezsuitáknál. Először papnak volt szánva, hogy mint missionarius a magyarországi felvidék tótságát igyekezzék eltéríteni a magyar fejedelmek ügyétől; később azonban fontosabb küldetéssel bizatott meg: udvari bohóczul küldetett a lengyel udvarhoz, s ilyen minőségben szolgált a bécsi udvarnak. Egy udvari bolond! a ki a nagykövetet helyettesíti. Hát miért ne? Nem láttunk-e már olyan nagykövetet, a ki az udvari bolondot helyettesítette?

A király sejtette azt, hogy kedvenczének van tudomása e levél tartalmáról. Este későn, mikor aludni ment a király, rendesen a bohóczot is magával vitte hálószobájába. A király rossz alvó volt. Wawrának addig kellett előtte mesélni és adomázni, mig megjött az álma.

Ez este csupa bolonddá tett férjekről szóló adomák jutottak eszébe a bohócznak. A királyt untatta a dolog, mert vette észre a szándékot.

– Hát már most én adok fel neked egy talányt, szólt a bohócznak, s aztán elmondta előtte is azt a számtani föladványt, a mit már Bethune marquisval közölt: ha tizenötöt kiveszek a huszonötből, marad ott tíz; hát a tízből lehet-e kivenni tizenötöt?

Azt nem, komám, mondá a bohócz, hanem végy ki huszonhétből tizenkettőt, marad ott tizenöt, s a tizenötből már ki lehet venni tizenkettőt.

Nem volt pedig igaz; mert ezuttal nem hogy elaltatta -203- volna a bohócz: de egészen elvette az álmát szeméről. A király szívébe nagy nyilat vert ez a második számtani feladvány. Hátha úgy volna? Csupa tövis lett a fekhelye; nem maradhatott az ágyában. Felkelt, s fellármázta az apródjait.

Azt pedig nagy munka volt éjszaka az ágyból kihuzni, mert nagyon keményen szokott aludni, s azzal, a ki felköltötte, egész párbeszédet folytatott s megint tovább aludt, s mikor már a félcsizmáját felhúzta, megint visszafeküdt a medvebőrre s újra rákezdte a horkolást; még akkor is álmos volt, mikor már a király hálószobájába bevezették, s ha lett volna neki mihez megtámasztani a vállát, bizonyosan állva is aludt volna. Így aztán egyre ásítozott, a míg a király nyugtalanul járt kelt alá s fel a szobájában.

– Ilyen szokatlan órában. De ne ásíts olyan sokat! Készen vagy-e a menyegzőre?

Ettől a szótól egyszerre félbeszakadt az ásítási kedv a nemes úrnál. Apró szemeit nagyokká igyekezett tágítani vörös, puffadt szempillái között.

Annyival inkább kell sietned, a míg csak hatvanas vagy. Hány feleséget temettél már el?

Az öreg kincstárnok elkezdett szabódni, hogy nem neki való vállalat ez már, hogy neki már embernyi, anyányi unokái vannak, hogy nincs kedve asszonynépet őrizni; de a király kettészakítá minden mentegetőzését azzal a hivatkozással, hogy hát nem megigérted-e nekem, hogy akármibe ugrom bele, utánam ugrasz; ha a pokolba lovagolok, oda is velem lovagolsz? Én most a paradicsomba hivlak velem!

– De hát ki akar a menyasszonyom lenni? Nem elég az embert az ágyból kihuzatni azzal a szóval, hogy holnap meg kell házasodnod; legalább annyit mondjanak meg, hogy szép lesz-e vagy csúf fiatal, vagy valami vén banya? özvegy asszony, vagy valami fejedelemnek a kedvese, a kinek hirtelen titulus és fejkötő kell? Én moringolok-e neki, vagy az nekem? Legalább a nevét tudjam.

– A neve Ozvieczyn úrnője. Vele adom neked hozományúl az ozvieczyni uradalmat.

– No hát már most maradj itt öreg. Ne fekügyél le újra. Jer velem; a legénységünk elvesztésére búelfelejtésül igyunk egyet.

És aztán iddogáltak reggelig; nem tele kancsókat ürítve, a hogy a németek szokták, hanem a hogy a lengyel szokta, apránkint kvaterkázva, vagy a hogy a magyar mondja «búsultak».

Tizenkét szem keserű mandula, meg egy pohár savanyú káposztalé, egészen helyre szokta állítani az embert. Hát -205- mikor hét nap egymásután ott kell megvirradni az asztal mellett.

Még nem hajnalodott, csak a toronyőr kiáltotta, hogy reggel van, az órák ötöt ütöttek, s arra valamennyi harang elkezdett szólni a városban, mint nagy ünnep reggelén. A királyi lak előtt megharsant a dob és trombita szó. Török síp és réztányér olyan zajt ütött, hogy mindenkinek föl kellett ébredni, s Luiza Mária herczegasszonynyal tudatá a főudvarmesternője, hogy itt az a szokás, hogy öt órakor már fel kell öltözni, mert a király a hat órai misén jelenlételt el nem engedi senkinek.

A herczegnő törődött volt ugyan az úttól, s kedve lett volna egész nap nem bocsátani be hálószobájába a napsugárt; de azért tudta, hogy a míg a nő menyasszony, addig engedelmeskednie kell. Parancsot adott a hozzátartozóknak is a fölkelésre. Mindannyian jókor érkeztek meg a várkápolnába, a reggeli misére.

A király azt kivánta, hogy ez alkalommal a jelenlevők meg is gyónjanak. Az is megtörtént.

Mise után reggelihez szokott összegyűlni az udvari nép. Jelen voltak a király belső tanácsosai és nejeik, Radziwill herczeg és Wawra, a bohócz. Bethune marquis sem hiányzott. A két franczia főúr, D’Arquien és Guebriant marquisnők, valamint Mária és Eleonora franczia divat szerint voltak öltözve; Luiza Mária herczegnő egyedül hódolt a nemzeti divatnak, lengyel öltözetében.

A király feltünően nyájas volt. Azt kérdezé menyasszonyától, hogy mit álmodott az első éjszakán a királyi palotában? mert az ilyen álmok teljesülni szoktak.

– Nagyon különöset álmodtam, sire! Hogy egy királynak és egy papnak lettem a felesége.

– No az már teljes lehetetlen! mondá Ulászló. Mert én pappá nem leszek, annyi bizonyos, s hogy papnak feleséget venni nem szabad, az még bizonyosabb. -206-

(Azért pedig mégis beteljesült a herczegnőnek az álma szórul szóra, de ennek a magyarázata még egy kissé várat magára.)

Oly nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni: arcz, termet ugyanaz, csak a szemekben lehetett észrevenni a különbséget; de azoknak sem a színében; mert mind a kettő mély világú, aczélkék szem volt; hanem abban, hogy az egyik félénkséget, szelíd szemérmet, a másik villogó szenvedélyt, eleven észt, elhatározott akaratot árult el. Amaz Mária volt, emez Eleonora.

A két leány D’Arquienné oldalán állt kétfelől; a király a herczegnőt kézen vezetve járult oda hozzájuk, s beszéd közben hol a megszólított leány, hol jegyese arczára nézett:

– Önnek a neve, szép gyermek? kérdé, kegyesen fölemelve a leányka állát, hogy arczába nézhessen.

– Tudja ön, hogy én önt ma férjhez adom? Nálunk a leányok korán férjhez mennek s nem válik kárukra. Nászhozományul adom önnek az ozvieczyni uradalmat.

A leány megrezzent. (Hiszen csak tizenkét éves volt még.) A piros festék arczán nem engedé, hogy elsáppadjon; de ijedten felnyilt szemei mutatták, hogy meg van döbbenve.

– «Herczegnő?» kérdezé a király, a marquisnő szemeibe nézve, vizsga szemszurással.

– Igen! A barátnőm elárulta, a mit még nem kellett volna, hogy D’Arquien marquist ő fölsége Lajos király franczia pairré és herczeggé nevezte ki, ide küldetése alkalmával. -207-

A király gratulált a kitüntetéshez D’Arquiennek, a ki azt kénytelen volt elfogadni.

– Annál jobb, mondá a király. Én Leonora herczegnő számára szintén herczegi férjet szemeltem ki. Első országnagyom, Radziwill herczeg, kincstárnok nevében kérem kezét.

A szegény kis leány az ájuláshoz volt közel. Félelmében D’Arquienné kezét ragadta meg; de ijedt szemei Luiza Mária szemeiben kerestek oltalmat. Egy galambot hozzáadni egy pelikánhoz! Radziwill herczegnek oly tokája volt, hogy erre a szárnyasra emlékeztetett. Ha azt mondták volna a leánynak, hogy ma meg fogják áldozni, mint egy bárányt, nem lett volna nagyobb az ijedelme.

– Nagy szerencse volna e kitüntető összeköttetés az ifjú herczegnőre nézve, sire; de sajnálattal kell tudatnom, hogy őt még tegnap eljegyezte mátkául Bethune marquis, s szülői szavukat adták.

Bethune marquis nem árulta el meglepetését a fölött, hogy ilyen könnyen megházasították tudtán kívül. Értette az egész összefüggést. Tudta, hogy ezzel az áldozattal ő tartozik «magasabb érdekeknek». (Utoljára még nem is áldozat az.) S midőn a király feléje fordult kérdő tekintettel, ő egy boldog szerelmes mosolyával hajolt meg előtte; igazolva Luiza Mária állítását.

Leonora, mint a vízből kiszabadított, tekinte rögtönzött jegyesére; a kire ugyan szintén nem volt épen semmi szüksége, de a ki legalább fiatal volt és szelid arczú, s megszabadítóul méltán elfogadható.

– No itt hát elkéstünk, mondá a király cholerikus kaczagással. De se baj. Itt van a másik testvér, a szép Mária. Ő még tán nincs tegnap óta eljegyezve?

Luiza Mária és a «gyermek» egymás szemébe néztek. -208- Ajkaiknak nem volt szabad szólni, csak a szemeik beszélhettek. Azok is csak pillanatokig. E pillanatok alatt a két beszélő szemnek kérdezni és felelni kellett. «Elvesztem, ha meg nem szabadítasz!» «Értettelek, megtartalak».

A király kinyújtva tartá a kezét. Egy király kezét, mely kérelemre van kinyújtva, nem szabad soká így felejteni. A választ várják.

A kék szemek nagyot villámlottak. Erő és akarat tüze lövellt ki belőlük. Mária hirtelen és mosolyogva tette kezét a királyéba e szókkal:

Luiza Mária szíve nagyot dobbant. Ő meg volt szabadítva; de Mária elveszett. Minő alak ez, a kihez hozzá adják!

Hanem a gyermek leány egyszerre fel tudta fogni helyzetét. Valami sejtelemszerű sugallat mondhatta neki e pillanatban, hogy ő van hivatva országok sorsát eldönteni; nemcsak most, de jövőben és mindvégig.

Volt elég lélekjelenléte dicsekedő arczczal borulni D’Arquienné keblére és kikérni annak anyai áldását és beleegyezését.

A bolond (nem Radziwill herczeg, hanem Wawra) tapsolt a kimenetelnek. Hármas menyegző! Ezt jól rendezted komám!

A hármas esküvő még az nap végbe is ment a legnagyobb pompával a Szent-János székesegyházban, melynek sekrestyéjét hosszú, fedett tornáczok kötik össze magával a királyi várkápolnával.

A lakomának és az ünnepélynek csak a késő éjszaka vetett véget; a mikor aztán a boldog vőlegények mindegyike vitte haza a maga menyasszonyát a saját fészkébe.

Mikor a király, bucsúüdvözlő trombitaharsogás mellett, udvarnagyjaitól kisérve, s menyasszonyát jobbján vezetve, -209- magán-szobáiba félrevonult, a bohócz odaténferedett az útjába.

Ő is egész a földig hajtá meg magát a királyi pár előtt. A lengyel szokás azonban azt kivánja, hogy a ki meghajol, a közben is folyvást az arczába nézzen az üdvözöltnek, ne szemlesütve tegye azt, mint az orosz. Wawra is így tett; csakhogy nem a szemébe nézett a királynak, hanem folyvást a «homlokára».

Ulászló vette észre a pasquillust, a mi ebben a tekintetben volt kifejezve, s a homlokára bámuló bohócznak egy fricskát adott az orrára:

A bohócz fél szája szegletéből mondá (mintha csak egy embernek akarná mondani):

Lengyelül beszéltek: a mit Luiza Mária nem értett; de azért mégis értette, hogy mit beszélhettek.

IX.

A királyi vőlegény ágyas házának ajtaja Luiza Máriára nézve sírbolt-ajtó. Innen az a leány, a kit Luiza Máriának neveztek, nem tér vissza; a kilépő már asszony, a kinek neve Hedvig. Az északi szláv udvaroknál az idegen népből elhozott királyi jegyesnek nem csak a pártát kell felcserélni a főkötővel, hanem a keresztnevét is az uj bérmált névvel, a mit királyné korában fog viselni. Luiza Mária másnap reggel már Hedvig volt. Ulászló király pedig a férjek legboldogabbika. Ez kétségtelen volt.

Leonora miatt nem volt ok aggódni, Bethune okos ember s be van avatva a színjátékba. Ő jól fogja adni – a férjet.

A fejedelmi párt másnap reggel az étkező teremben -210- udvaronczainak egész serege várta, s harsogó «vivat» kiáltással fogadá, mely zaj tovább kelt a külső termekbe, le az utczára s befejezését nyerte a várpalota előtt felállított ágyuk dörgésében, a mik aztán tovább adták az örvendező zsivajt az ó-városnak, a Dlugának, a Miadovának s a Visztula túlpartján fekvő Prágának.

A királyné elragadón mosolyogva fogadta udvaronczai hódolatát; de e mosolyon keresztül aggódó vizsga tekintet kémlelt ki a terem óriási várablakán át a városra.

A királyi palota a Zamek magas dombtetőn épült, úgy, hogy annak ablakaiból a folyvást menetelesen alámélyedő városon egészen végig lehet látni.

A Radziwill-palota szintén az ó-város közepén, (ma a helytartó lakhelye) homlokzatával a királyi palota felé van fordulva.

A lengyeleknél azon időben még egy szép regényes népszokás dívott. A lakodalmas ház elé magas szálfát állítottak fel, a minek hegyére abban a perczben, a mikor a menyasszony megérkezett, hosszú, földig lengő fehér lobogót húztak fel. Ezt a fehér lobogót azután időjártával hasonló hosszú, földig érő piros lobogóval cserélték föl. A fehér volt a menyasszony jelvénye, a piros az asszonyé.

A Radziwill-palota előtti fehér lobogót messzire meg lehetett látni, a mint az erős északi szél felkapta és kigyót csinált belőle, mely a légben vonaglik s küzd a szerelmesével.

– A komámnak igen jó álmai lehetnek, hogy a tizenkét ágyulövésre sem ébredt fel. Jegyzé meg a bohócz. Az udvaronczok mosolyogtak és suttogtak.

Egyszer azonban a fehér zászló kezdett lefelé hanyatlani az árboczon, folyvást haragosan védve magát goromba kérője, az északi szél ellen.

– Ah, a fehér zászlót leeresztik! tapsolt a király, s a királynénak is úgy kellett tenni, mint a ki nevet. Bohócz! mikor a piros zászló feljön, légy készen: algebrát tanítok a hátadnak! -211-

De a bohócz háta nem tanult algebrát; mert a piros zászló nem jött fel az árbocz hegyére: – hanem feljött a fekete.

Máriának a nászéj nem főkötőt hozott, hanem özvegyi fátyolt. Radziwill a hármas lakodalmon nagyon sok áldomást talált inni az erős magyar aszúborból s a nászéjszakán Attila király sorsát osztá, ki a nászágyon ravatalát lelte. Máriát felverték gyermekálmából azon ágyulövések; de férje olyan jól aludt, hogy sohasem ébred fel többé.

Ezzel aztán hétszeres pecséttel volt lezárva a titkok titka. A király boldog volt és szerelmes; Leonora férje a franczia király híve és megbizottja; Mária pedig özvegy asszony: a leggazdagabb és a legelőkelőbb herczegnek az özvegye Lengyelországban.

Van egy csodálatos ablak, a min keresztül a ki néz, nem lát meg olyan dolgokat, a miket rajta kívül százan, ezeren látnak, az egész világ lát. Ez a megbűvölt ablak a férj szeme. S nagyon jól van ez így. Mindig elismertük, hogy az ember a teremtés tökéletessége; de semmiben annyira nem tűnik ki a gondviselés bölcsessége, mint abban, hogy a férjeknek nem adott Janus-főt, hogy az egyik ábrázatjukkal mindig a multakra nézhessenek vissza.

Mikor Radziwill herczeg meghalt, úgy illett, hogy Ulászló sajátkezűleg írjon részvétnyilatkozatot a gyászoló násznak, D’Arquiennek.

Ulászló francziául jól beszélt, hanem a franczia helyesírásban nem volt egészen nyeregbiztos. Mikor a D’Arquienhez intézett levél czímezésével vesződött, Wawrához folyamodott tanácsért: hogyan kell D’Arquien czímében ezt a szót írni «pér»? -212-

A bohócz a helyett, hogy tisztességesen pair-et diktált volna neki, père-t mondott a tollába. Azután azt is kivánta tudni a király, hogy a herczeg szónak megfelelő igét nagy, vagy kis betüvel írják-e a francziában? Wawra természetesen azt mondta neki, hogy kicsinynyel.

A jó marquis D’Arquien tehát kapott egy condolentiás levelet a király sajátkezű calligraphiájával, a minek a borítékán ez parádézott a neve előtt: «père et duc», a mi kis betüvel annyit tesz, hogy «atya és füles bagoly!»

A rossz tréfa pedig olyan, mint a kényeső, hogy az keresztül fut, és elpárolog, ha csak porusokkal ellátott tartóba teszik: az «ember» pedig olyan. A helyesírási sottiset nem csak maga a marquis vette észre, hanem valamennyi udvaroncz, a kinek a levél a kezén keresztül ment. D’Arquien dühös lett, mint egy vadkan. Odament a királynéhoz s sírva panaszolta el neki, hogy rajta minő csúfság esett; már ezentúl őtet minden ember, a ki csak «Pér»-nek és «Duc»-nak szólítja, mind kis betüvel fogja mondani. Még a «füles bagoly» czím csak hagyján: de az «atya» czímzet valóságos insultátió! Ezt a királyné elképzelheti. Ez malitiosus persifflage. Ő azt nem tűri el. Be fog rontani a királyhoz, s megmondja neki, hogy az ő czíme se nem «apa», se nem «bagoly», hanem «marquis». Adják meg neki az igazi czímét.

A királyné nagy nehezen lecsillapította a dühöngőt, s rögtön iratott a franczia királynak Bethunenel, figyelmeztetve őt adott igéretére, hogy tudniillik D’Arquien marquist az ő kedveért ki fogja nevezni herczegnek és pairnek, s sürgetve kérte, hogy küldje el minél előbb a kinevezési diplomákat.

De biz a franczia királynak akkor egyéb gondja is volt ennél, s vagy elfelejtkezett róla, vagy azt gondolta, hogy Mária és Leonora úrhölgyeknek nincs már szükségük a herczegi czímre, miután férjhez mentek; D’Arquien kinevezési diplomája csak nem jött meg; s a közben a haragos marquisnak csak türnie kellett, hogy őt minden -213- ember Pairnek és Ducnek czímezi beszéd közben: kis betüvel.

Ez volt az egyik ok, a miért a világtörténetben egyik legnevezetesebb forduló pontnak kellett beállani.

A bolond nem volt olyan bolond, hogy észre ne vegye, miszerint a franczia beköltözöttek, a királyné, az özvegy Radziwill herczegné, annak a testvére, Bethune marquisné, s az egész D’Arquien család neheztelnek a franczia királyra.

Épen ezekben a nehéz időkben mondta azt egy híres magyar vezér a magyar fejedelemnek azon kérdésére: «volna-e a világon olyan kincs, vagy olyan erőhatalom, a miért engem el tudnál árulni?» ezt a nevezetes választ: «nem, fejedelmem, nincs olyan nagy kincs, sem olyan nagy hatalom a földön, a miért téged elárulnálak; – hanem hogy egy kicsiny neheztelésért nem árulnálak-e el? azt nem tudom». (Bercsényi Rákóczynak).

Ezt a kicsiny neheztelést észrevette a bolond s attól kezdve az után látott, hogy a királynénak is – bolondja legyen.

XI.

Luiza Mária nagyon megcsalódott férjében, a királyban. – Hiszen nem férjet jött ő ide keresni, hanem királyt. – Álmai nem a szerelemről beszéltek, hanem egy hatalmas nemzet fölötti uralkodásról. Föltette magában, hogy elfelejti egészen a multat: azt az egész világot, melyben növekedett, minden finom élvezeteivel, izgalmaival, cselszövényeivel s megtanul egy vad, de nemes faj küzdelmeiben részt venni egy olyan férj oldalán, a kiben megtalálta a Tamerlanok, a Tarikok, az Ivánok eszményképét.

Radziwill halála után megürült a főkincstárnoki állomás. Luiza Mária némi kárpótlást akart nyújtani a D’Arquien családnak azért, hogy a herczegi brevet Francziaországból oly sokáig késett, s ezt abban találta, ha D’Arquien Leonora úgynevezett férjét, Bethune marquist ajánlja kincstárnokul a királynak.

Luiza Mária e kérelmét megelőzte női szeretetreméltóságának egész bűvhatalmával, hogy Ulászlót olyan kedvében találja, a milyenben Heródes még Keresztelő János fejét is képes volt elajándékozni.

A király meghallgatta a hízelegve, vállhoz simulva, arczczirógatva elmondott kérelmét a királyi feleségnek, s azután ő is hasonló nyájassággal sugá a fülébe:

– Hát természetesen. Ez a királyné dolga. Az első feleségem olasz nő volt, az egy esztendőben hat millió tallért tudott kiverni a hivatalosztásból, s azt megfeleztük. Asszonyoknak jobban áll az alkuvás.

– Hát miből éljünk? Miből tartsuk fel a rendes testőrséget? Az udvari fényt?

– Vannak. De azoknak a bevétele úgy elolvad, mire idáig ér, mintha jeget küldenénk nyáron Konstantinápolyba.

– A nemes emberek nem. A paraszt fizet patkó-adót: 18 garast minden patkótól. Ezt szaporítani nem lehet, mert azt az országgyülés sem határozhatja el, hogy egy -215- lónak több lába legyen négynél. Új adónemet behozni nem lehet. A mely követ az új adót megszavazná, azt otthon a «szejmikiben» agyonvernék. A zsidóktól nem lehet több «donativát» kiszorítani. A templomi kincsek s a korona ékszerei már mind zálogba vannak téve. Új vallásfelekezetek sem akarnak egy idő óta támadni, hogy az eretnekek vagyonait el lehessen confiscálni; a socinianusok «bona caducait» az országnagyok mind felosztották már maguk között: az a «panis bene merentium». Itt nincs más eladni való, mint a hivatalok. Arra van vevő elég. S jól fizetnek.

– Oh, akkor egyszerre megváltozik minden. A szűkmarkú nemes egyszerre megnyitja az erszényét, az országnagyok felültetik bandériumaikat, mikor harczolni kell, akkor a lengyel nem fösvény se vagyonával, se vérével, s akkor a királynak is jó dolga van; mert ha az ellenség hadi kárpótlást, vagy a szövetséges subsidiumot fizet, az az övé. Békesség idején azonban hivatalokat árul: arra való a felesége.

– Sire! Nem ön volt az, a ki a német császárnak odadobta a mentekötőjét a kincsei halmazához, mikor az megkinálta önt, – cserébe kedvező békeföltételekért?

– Nem, madame. Lengyelországban a király az utolsó paraszt, a kinek mindenki parancsol, s a ki egyedül fizet adót az országnak. Mikor megválasztottak királylyá, az nekem négy millió talléromba került. Én vettem ezt az árút nagyban s eladom kicsinyben. Ez így volt és így lesz. Ez így van rendén. Hát csak nyugodjék ön meg benne, hogy Bethune marquis a főkincstárnoki hivatalt ötvenezer aranyért fogja megkapni. Megéri az árát. Radziwill nyolczvanezer aranyért szerezte. Harminczezret az ön -216- szép kék szemeiért engedek el neki. Hanem jövőre takarékos legyen ön ezekkel a kék szemekkel. Inkább azokra vesztegesse ezeknek bűbáját, a kik kérni jönnek, mint rám, a ki osztok.

Luiza Máriában még egyszer fellobbant az asszonyi büszkeség. (Ez tovább tart, mint a férfiui.)

– Sire! mondá a királynak. Nem jobb volna e helyett hadat izenni akármelyik szomszédjának, s a hadjárat dictaturája alatt rendet csinálni itthon?

– Késő, madame. Ifjan megtettem. Harczoltam, győztem; iskolákat alapítottam; törvényeket alkottam. Ma már a lábam gyönge a kengyelhez s a kezem a kantárhoz. Megy a szekér, a merre a lovak viszik.

Luiza Mária elértette a keserű sarkasmust s azontul igyekezett kialkudni a büszkeségével.

Mit adott aztán és mit nem Bethune marquis? az nem jön kérdésbe többé; annyi bizonyos, hogy kincstárnokká ő lett kinevezve.

Valamint a királyi férjben, épen úgy a környezetében is nagyon csalódott Gonzaga Luiza Mária. Képzeletében megnépesítette a varsói királyi palotát szilaj, harczvágyó daliákkal, kik rohammal vesznek be várakat és asszonyszíveket s talált helyettök épen olyan hizelgő udvaronczokat, a milyenektől Versaillesban megcsömörlött. Hajh! az igazi lengyel daliák, azok otthon ülnek ősi kastélyaikban, s minthogy a király semmi háboru-indításra meg nem mozdítható, vadásznak és duzzognak; a hatheti országgyülésre feljönnek, az adót szépen megtagadják s aztán megint hazamennek: otthon összehívják a szejmikit, a nemzeti népgyülést, ez előtt elsorolják a kormány bünlajstromát s ezzel bevégeztek minden érintkezést a királylyal.

A királyné napról-napra jobban meggyőződött róla, hogy igaza volt Anjoui Henriknek, mikor azt mondta a lengyel királyról, hogy nem több, mint «koronázott falusi biró». -217-

Hanem azért az udvar tele volt nemes urakkal, a kiken nagyon meglátszott a jezsuita nevelés. A hizelgéshez a bajuszos száj is ért. Luiza Máriának egy-egy kiváló délczeg alak meg-meg eleveníté ábrándvilágát; – az idegenszerűnek bűvereje van; de mikor már a kiválasztott hősnek kezdett álmaiban belopózkodási találkozást engedni, akkor egyszerre kisült, hogy az is csak azért pislogott olyan epedve a királyné szép szemei közé, mert valahol egy darab «jólérdemesültek kenyerét» sejti bitangjában s azt szeretné forró sóhajtásai árán elnyerni.

Luiza Mária udvarlóinak nem volt szívük, csak gyomruk és zsebük, mely soha sem akart megtelni.

A királyné utoljára kezdte átlátni, hogy ő csakugyan nem más itten, mint annak a szatócsnak a felesége, a ki megvette a legkelendőbb czikkeket vég és hordó számra, s a feleségének a dolga azokat kimérni rőf és itcze szerint.

Ulászló rosszabb volt mind férjnek, mind királynak azoknál a gyámtalanoknál, kiket a véletlen mindakettőhöz való tehetség nélkül e czímek alatt koronaviselésre itélt; mert ő egy kifáradt tehetség volt: öntudatosan hasznavehetetlen. – Mint hős, mint hazafi, mint országjavító kezdte, aztán belezsibbadt az eredménytelen munkába. Meghódította a kozákokat, azoknak a fejedelme hűbéri kötelezettséget vállalt. A lengyel és a kozák egyesülten megvédhette volna Lengyelországot a töröktől, az orosztól, a némettől; a helyett összevesztek a diætán a fölött, hogy milyen sorban üljenek egymásután! s azután olyan verekedést támasztottak, hogy az alatt minden szomszéd annyit vehetett el az országból, a mennyit akart.

A király behozta a jezsuitákat, hogy alapítsanak iskolákat, s azok a helyett azt tették, hogy kipusztították tűzzel vassal a protestánsokat és socinianusokat az országból. Rendezni akarta a hadsereget európai módra, s az ország rendei leszállíták a rendes hadai létszámát ezerkétszáz főre. Parancsolni akart és senki se fogadott neki szót. -218- Rendezni akart és ellene szegültek. Takarékoskodni akart és meglopták. Nem király volt, csak arany-töviskoronás martyr.

XII.

Ez időtől kezdve Ulászló nem sok emlékezetre méltó eseményt jegyzett fel a világtörténet krónikájába; de még a felesége naplójába sem. A kozákokat engedte lázongani, a tatárokat pusztítani, a jezsuitákat hatalmaskodni s a feleségét unatkozni.

A nyakán golyvája támadt, a mi még jobban ékteleníté, s elébb-utóbb megfojtással fenyegette.

Még az is a sors satyrája, hogy a lengyel királyok (valamint a franczia királyok) kiváltságai közé tartozott az, hogy ujjaik hegyének érintésével golyvásokat gyógyíthattak meg, s most ime maga a csodatevő kapta meg azt a bajt, a miből azért nem lehetett meggyógyulnia, mert ő maga volt a király.

Utoljára a király belefáradt a sok opoponaxba és sparadraxba. Az orvosát, a tudós Quartesiust kinevezte a fratres piarum scholarum egyetemébe medecinæ professornak, maga pedig megszökött tőle, kivitette magát a radzimini vadászkastélyába, egész udvari kiséretéből nem vive mást magával, mint a feleségét, meg a bolondját. Ott egy czigány asszonynak a tanácsára azt cselekedte, hogy félretett minden orvosságot, s nem használt egyebet, mint a vadas kertje közepén a sziklából kiömlő forrás tiszta vizét, a minek csodatevő hatásának kellett lenni.

S az ostoba együgyű czigány asszony még megtette volna azt az ügyetlenséget, hogy csupa tiszta forrásvíz itatással kigyógyítsa a királyt, ha történetesen ugyanaz a forrásvíz a királynét még hamarább meg nem gyógyította volna. -219-

Ulászló mindennap négy vederrel megivott abból az áldott forrásból, a királyné pedig mindennap kétszer megfürdött benne.

Gyönyörű, csendes olympi hely volt az a forrás, hová csak az istenek leskelődhettek le biboros felhők közül. A vadaskert különben is magas palánkkal volt körülkerítve, azonkívül minden úton, mely a forrás tájékához vezetett, fegyveres őrök voltak felállítva, hogy emberi lénynek még véletlenül sem lehetett odatévedni.

Luiza Mária sokszor elnézegette magát abban a sötét tükörben, a mit a fenyvesektől beárnyékolt vízmedencze tartott eléje s míg tündöklő bájait a csendes víztükör eléje tárta, gondolkodott rajta magában, hogy lehet-e szomorúbb alak a világon, mint egy öreg lengyel királynak a felesége? Egy kis falevél, mely a víztükörre hullott, s a tündér alakot szétzilálta, azt mondá neki, hogy annál még szomorúbb alak egy lengyel királynak az özvegye.

Egy meleg nyári délután, mikor tündér grottájában saját képmásával ott a víztükörben ismét tanácsot tartott, egy nézője is akadt dianai élvezetének. – Actæon: csakhogy már a metamorphosis után: egy gyönyörű tizenhatágas gím. – Nem a hódolat hozta ide: szomjas volt. Bizony olyan nyugodt tekintettel nézte az istennői alakot ott a vízmedencze közepén, a míg a vizet szürcsölé, mint – akár maga a férj. A mint elverte a szomját, megint odább ment. Az ő eszményképe a vad szarvas ünő, nem a tündérkirálynő.

Azonban nehány percz mulva ijedelmes csörtetéssel tör vissza a nemes vad, s keresztül szökellve a patak medrén, a sűrű pagonyba menekül. Nyomban utána pedig egy lovag vágtat, épen a királyné tündéri rejteke mellett.

Az egész megjelenés egyszerre meglepő és felháborító volt a királynéra nézve. Hallatlan vakmerőség volt az, hogy a király parkjában valaki szarvasra vadászni merjen, s azt a tilalommal körülvett forrásig üldözze; de maga a tilalomtörő -220- alak külseje is egészen szokatlan. Viselete nem lengyel nemzeti öltöny, hanem inkább olasz, vagy spanyol; fején piros barét, lengő tollal; nyakán, kézcsuklóin csipkefodrok: öltözete fekete bársony, arany övvel derekán átszorítva. És arczán is hiányzik az itteni férfiarczok minden kiegészítő része; nincs se szakálla, se bajusza, haja nincs csimbókba kötve; hanem szabadon leng a szélben. És azért mégis rajta a lengyel vonások, az erős arczcsontok, a szögletes áll, a villogó sötét szemek; – délczeg, daliás alak.

S hogy vakmerőségét még megtetézze: midőn a patakhoz ér, a szarvast üldözve s ott megpillantja a királynét, hirtelen visszarántja a lovát s míg a meglepett hölgy leplét sietve burkolja maga körül, gyönyörteljes ámulattal mereng el alakján.

A királyné lángban égő arczczal siet lebomlott haját fejére feltűzni. Azt hiszi tán, hogy az a koronáját fogja jelvényezni?

Azzal visszafordítá a paripáját, sarkantyúit oldalába vágta, s a merről jött, arra ismét elvágtatott.

A királyné fel volt háborodva. Nevet sem tudott még adni felindulásának. Harag-e az, a királynői büszkeség s a női szemérem megsértése miatt? vagy bámulat és megdöbbenés? – Ilyen alak nem jött még az ő közelébe soha. Hogy neki, a nőnek hódoljon, nem a királynénak. A ki nem azért közeledik, hogy egy darab kenyeret kérjen, -221- hanem hogy szemébe merje mondani, hogy «szép asszony». A ki nem azért jön, hogy a királynénak valamiféle szolgája legyen: «ura» akar lenni!

Luiza Mária föltette magában, hogy a mint az első kertőrt találni fogja, zajt üt és üldöztetni fogja a vakmerő betörőt, s a hanyag őröket, kik őt idáig eresztették, szigorúan megbüntetteti. De mire az első őrhöz ért, már elfelejtette a haragját, s mire a várkastélyba jutott, már el volt határozva, hogy senkinek sem fog szólani az egész kalandról.

– Sajnálom, hogy jobb hirt nem mondhatok; ma megint jobban érzi magát, mint tegnap, felelte a bohócz.

– Mikor alszik, akkor álmodik, s mikor ébren van, akkor velem magyaráztatja az álmait.

– Nem az, királyné asszonyom. Az álmok beteljesülnek. Lásd, a mit te első éjszaka álmodtál, menyasszony fővel, a varsói királylakban, már közeledik teljesültéhez. Azt álmodtad, hogy egy királynak és egy papnak a felesége lettél. No, király felesége már nem soká fogsz lenni. Aztán jön a pap. Tudod, hogy az a lovag, a ki téged ma a forrásnál meglátott, az egy pap volt.

A királynét a bámulat, a rémség és meglepetés némává tette. A bohócz játszhatott vele.

– Pap volt biz az, még pedig bibornok. Olyan nagy úr, a kinek minden szabad, még a királyi vadaskerten keresztül vadászni, még a királynét a forrásnál meglesni is szabad. Ez a nagy úr János Kázmér, a király testvére.

– Madár nem vagyok, hogy a levegőből láttam volna meg; vakand nem vagyok, hogy a föld alatt hallgattam volna ki. Találd ki, honnan tudom azt, hogy ő azt mondta neked: «gyönyörű asszony!» te erre azt: «távozzál, királyné vagyok!» s ő vissza ezt: «kár, hogy nem vagyok király!»

– Hát tartsd meg magadnak, a mit most mondok, bohócz. Nekem van uram: a király, a papnak van ura: az oltár. Ha nekem még erről, a mit most mondtál, beszélni mersz valaha: hát a milyen tarka most az öltönyöd, olyan tarka lesz a bőröd a korbácsütéstől.

– Előre is köszönöm. Hanem én már láttam olyan királyt, a ki az országát felcserélte a mennyországgal, és olyan papot, a ki a mennyországát fölcserélte a földi országgal. Nem szólok. Te nagyon szereted a királyt. Félsz özvegygyé lenni. Hogy engedheted meg, hogy elhagyja magától orvosát, gyógyerejű egész patikájával, s idejőjjön, egy czigánynővel kuruzsoltatni magát? Nem vádol érte a lelked?

A királyné arcza égett attól a gondolattól, hogy lelkében a hohócz a legrejtettebb gondolatokat is úgy olvassa, mintha az nyitott könyv volna.

– Én, ha megengednéd, szólt alázatos bókkal Wawra, elhozatnám a tudós Quartesiust, hogy vezesse tovább a király gyógyrendszerét, a mit eddig oly bölcsen intézett.

– Tedd hát! rebegé a királyné, izgatottan futva el a bohócz gúnyosan alázatos tekintete elől.

Tudós doktor Quartesius tehát ismét megérkezett a királyi beteghez, elhozta magával csodatevő theriákjait, tapaszait, érvágóit és köppölyeit, s folytatva megkezdett munkáját, olyan szépen visszavezette a már-már gyógyulási útra tévedett fejedelmet a maga régi rendeltetéséhez, hogy mire az ősz elhozta a sárga faleveleket, ő felsége -223- IV. Ulászló is fölcserélte földi országát a mennyországgal, a hol nincsenek kozákok, vagy ha vannak, hát nem lehet rájuk ismerni, úgy átváltoztak.

XIII.

Fényesebb temetkezési pompa még aligha kísért fejedelmi halottat sírboltjába, mint IV. Ulászlót. Először is a szandeczi palatinus banderiuma összeverekedett a lyubomiri palatinuséval a fölött, hogy melyiké legyen az elsőbbség a koporsó kíséretében, kicsinyben mult, hogy a fáklyákkal fel nem gyujtották a királyi várlakot. Azután a Krakkó elővárosban a köznép megrohanta a zsidókat, a kik a meghalt király kegyenczei voltak, s azoknak az összetörött butoraiból máglyát rakott a piaczon, s azt meggyujtotta, a félmeztelen asszonyok, gyermekek, vének, jajgatva menekültek végig a Dluga és Viedova utczákon, a királyi gyászpompa processiójával szemközt; a Prága külváros felől pedig egyre terjedő füstfelleg hirdette a nagy vésztüzet, a mit a felzendült kozákok támasztottak, kik tatár csapatokkal egyesülten, most találták eljöttnek az időt, hogy hangosan követeljék a magok számára az egyenjoguságot az országgyülésen, s érsekük számára az ülőhelyet az országtanácsban.

Most ők voltak előnyben a lengyelek fölött, mert az ő fejedelmük lovon ült, ezeké pedig a ravatalon feküdt. Minden utczán másnemű tumultus, zendülés, lázadás pusztított, gyujtogatott, s a gyászpompa harangjai közé a külvárosok félrevert harangjai, s a lázadók ágyú- és puskaropogása vegyíték ijesztő zajukat.

S e zürzavar közepett a Szent-János székesegyházban az elhunyt király requiemén énekelték a karok a szent zsolozsmát: «lux perpetua luceat ei». A pontifikáló bibornok maga a király öcscse volt: János Kázmér.

Ha Luiza Máriát megdöbbenté a vadászköntösben vágtató -224- lovag alakja, ki őt magányában meglepve, vakmerő, luxuriosus tekintetével megalázta és felmagasztalta: mint királynőt megsérté, mint nőt, meghódítá: úgy most ugyanazon alak, az oltár előtt állva, az egyházfejedelmi biborpalástban, arczán a világ fölött álló lelki nyugalom kifejezésével: az egekig emelte. Ebben a nehéz órájában a világbomlásnak, úgy állt ott a főpap, mint az őskeresztény patriarkák mintaképe, rendületlenül, félelem nélkül, kezében a görbe pásztorbot, a mi minden fegyvernél, minden jogoknál hatalmasabb. A nyugodt mosolygás arczán a vész közepette olyan volt, mintha dicsfény venné azt körül.

A mint a gyászszertartás véget ért, még a ravatalt szét sem bontották, melyről a király koporsóját az imént beszentelve, leszállíták a sírboltba, midőn egy hang felkiáltott a gyülekezetből:

Ez nem volt szokatlan. A lengyel országgyülésnek lehetett helyiséget változtatni. Ha sürgős volt a dolog, hirtelen összeütöttek bármely szabad téren deszkából egy tágas köröndöt, s meg volt az országház; ha nem lehetett ott tanácskozni a rakonczátlankodók miatt, összebeszélt az egyetértő többség, összegyűltek egy templomba, vagy egy palotába, kikiáltották, hogy «itt az országgyülés» s mire a dissidensek neszét vették a helyváltozásnak, meghozták a határozatot. Mert a határozathozatalhoz egyértelműség kellett: egyetlenegy «nem akarom!» szó szétrobbantotta az országgyülést.

Ezúttal jól volt szervezve a cselszövény. A választott elnök, Lubomirszky György, elfoglalta az elnöki széket a ravatalon. Egyúttal az elnök maga volt az indítványozó.

Előadá a nemes követ azoknak, kik mind az özvegy királyné hívei voltak, hogy az ország mily végveszély válságát éli; fejetlenség a hívek között, és sárkányfejűség a lázadóknál. A zendülés magában a fővárosban is szerteszét dúl. Szövetséges kozákok és tatárok egyszerre ellenségekké -225- váltak. Chmielniczky Bogdán attamán és Murai khán tűzzel-vassal pusztítják a vidéket, s nincs ember, a ki az ellenállást vezesse. Az országnak király kell, azonnal és rögtön. Király, a kinek helyén van a szive, a ki a legnagyobb vész óráiban hivei között jelen van és őket vezetni kész, ki az ég áldását s a pápa beleegyezését előre is biztosítja: csakhogy rá nem mutatott János Kazimir herczegre.

A nemesség nem várta végét a beszédjének, hanem közberivalt, kiáltva «János Kazimir király» nevét. Ulászló még hallhatott belőle valamit, csak akkor csapódott be utána a kriptaajtó.

Ez rendbe hozatván, előállt Bonzi bibornok, a pápa nuntiusa, s felolvasá az egyházfejedelem brevejét, mely által János Kazimir bibornokot papi esküje alól feloldja.

A volt bibornokot levetkőztették egyházi köntöséből, ledörzsölték tonzurájáról a szentelt chrysma nyomait, s ezután ugyanazon érseki kezek felkenték a homlokát, hogy képes legyen királyi korona viselésére, s ráadták a fejedelmi mezt, fejére tették a koronát. Mint bibornok ment be a templomba, mint király jött ki belőle.

De nagyon szorult király volt ebben az órában. Elmondhatta magáról, hogy egész országa abból a térből áll, a mit a kardja hegyével körül keríthet.

Azok között legnehezebb ellenfél a két idegen (bár nem a legelkeseredettebb). Legelőször is ezektől kell megszabadulni. A honfitárs ellenségekre majd azután kerülhet a sor.

Tegnap még pap volt, ma már hadvezérnek kellett lennie. Az is a kor szokásaihoz tartozott. Sok püspök, a ki írni nem tudott, a kard markolata végén hordta a bevésett névbetűit, s úgy ütötte azt rá a pergamenre aláirás helyett. -226-

– Te menj a magad hadseregével Bogdán ellen, én megyek az én haderőmmel Izla khán ellen, s majd a hol ismét egymásnak nyujtjuk a kezeinket, az lesz igazán a «kézfogó».

János Kazimir meg volt felőle győződve, hogy a királynénak is van hadserege, s a lengyeleknél nem szokatlan az, hogy a nők vezessék harczba fegyveres hadaikat.

A király tehát úgy tett. A maga hű csapatjával kivonult a kozákok ellen, hanem aztán, mikor meglátta azoknak sokaságát, mást gondolt.

Elküldé a követét Bogdánhoz. A követ elvitte magával a fejedelmi pálczát és a lófarkat, az uralkodás és fővezérség jelvényeit az attamánnak a király nevében, felajánlva neki a békés szövetséget azon esetre, ha az attamán segít a királynak a dúló pogány tatárokat elverni a nyakáról.

– Nem vagyok én gyermek, hogy nekem fakardot, meg csörgetyűt küldjetek játszani. A tatár nekem szövetségesem, s a pogány nem roszabb nekem, mint a jezsuita. Nem én kérdezem a ti ma csinált királyotoktól, hogy megengedi-e nekem, hogy attamán legyek? hanem ő tudja meg én tőlem, hogy mi áron engedem meg neki, hogy király legyen.

Azzal előhozatott egy ökörbőrt, egy egész kicserzett ökörbőrt, a minőből a bocskor-talpakat szokták szabni; neki hasaltatott egy pópát, a ki tudott a betűvetés mesterségéhez s teleiratta azt követeléseivel, a mik között a legutolsó volt az, hogy a többiek pontos megtartása végett a kozákok követei ott üljenek a lengyel országgyülésen s a metropolitájuk karszékkel és szavazattal bírjon az országtanácsban.

Bogdán vezér azt hitte, hogy ha mindez ökörbőrre van írva, akkor jobban megmarad. Ezt azután összegöngyölítve az ajándékpálczával és lófarkkal együtt a követ -227- hátára rakta, az úgy tért vissza, mint egy csizmadia a vásárból.

János Kazimir és országnagyjai elszörnyedve olvasták a hallatlan nehéz föltételeket, a mik között voltak egészen teljesíthetlenek is; például, hogy a jezsuiták hatalmaskodása megszüntettessék, hogy a zsidóktól az adóbérlet elvétessék. Ámde János Kazimir nagyon jól ismerte azt a jezsuita szabályt, hogy «mikor nagyon meg vagy szorulva, igérj meg mindent, messze van Rómától Jeruzsálem, még messzebb van a földtől az ég, de legmesszebb van az igérettől a megadás».

A király tehát aláírta az ökörbőrt, rá is akasztotta a függő pecsétet, s úgy küldte vissza azt megerősítve Chmielniczky Bogdán fejedelemhez, kérve őt szépen, hogy már most hát menjen haza békével a maga országába.

Bogdán vezér azonban ekkor azt mondta, hogy meg kell várnia, mit szól a szövetségese, Izla khán, ehhez a kiegyezéshez? s az alatt gondolkozott rajta, hogy mit lehetne még követelni a királytól?

Izla khánnal, a másik ellenséggel, azonban sokkal jobban tudott elbánni a másik hadvezér, a királyné. Nem vitt ellene se hadsereget, se követet nem küldött hozzá: maga kereste őt fel tábora közepén, s csak kincseit vitte magával, és talán még egyebet is. Az asszony-hadvezér nem nyerte meg, nem verte meg az ellenséget, hanem megvette azt, s a tatár vezér eladó volt. A míg Chmielniczky Bogdán azon törte a fejét, hogy mi jogokat követeljen újból a szövetséges tatárok számára, azok egyszerre csak rajt ütöttek, s buzogánynyal verték a fejébe azt a tudományt, hogy a pogány is rosz, a jezsuita még roszabb, de legroszabb a kettő együtt. Luiza Mária diadalmasan érkezett a királyhoz, egyik ellenséggel elkergetve a másikat s a futók táborhelyén keresztül nyujtá kezét a megszabadítottnak, s az igazán örvendetes kézfogó volt.

Chmielniczky Bogdán ugyan már magával vitte az aláirt -228- ökörbőrt, de biz azt a szép darab bőrt kár volt elrontani azzal a sok ráfirkált betűvel, mert nem elég ahhoz a király aláirása, abba még a rendek is beleszólanak. Mikor a convocatios országgyülésre feljöttek a kozákok követei, azokat a nemesi rendek az ablakon dobálták ki; a metropolitájuk jobban járt, mert azt be sem eresztették.

XIV.

Hanem ez mind nem akadályozta azt meg, hogy a zűrzavar közepett is meg ne tétessenek az előkészületek a királyi menyegzőhöz, Luiza Mária és János Kazimir között.

Az új király talán szerelmével is adós volt az özvegy királynénak, de hálájával mindenesetre tartozott neki. Az tette őt meg királynak. Bethune marquis, a kincstárnok, mondhatná meg, hogy hány kiürült pénzes láda siratja azt az általános lelkesedést, a mely János Kazimir számára Ulászló ravatalából trónlépcsőt csinált? Ezt vissza kell fizetni.

Luiza Mária azt hitte, hogy végre feltalált János Kazimirban egy «csillagot», mely azt a végtelen sötétséget, a mi egy napjától megfosztott női szív, át fogja derengeni. Nem a bálványozott hős ugyan ez, de mégis dalia és nemes ember.

Azonban még a menyegző előtt történt valami baleset, a mi még ezt a halvány csillagsugárt is kioltotta.

Mikor a király menyasszonyát kézen vezetve, a székesegyház lépcsőin fölfelé haladt, egyszer csak útját állta egy férfi a templomajtó előtt. A templom-bejárat előtti csarnokot, mint rendesen koldusnép ülte tele, azok között senkinek se tünt fel egy marczona férfi-alak, kopott gúnyában, meg egy fiatal sápadt nő, egy ingben, mezítláb, ki hosszú leomló hajával takargatja ölébe buvó félmeztelen porontyát. -229-

Mikor a királyi jegyespár a templom küszöbére lépett, eléjök toppant a koldustömeg közül ez a férfi, felrántva karjánál fogva a reszkető asszonyt térdepeltéből.

– Ismersz-e engem? János Kazimir! kiálta a vakmerő a királyra. Hát ezt az asszonyt ismered-e, kis porontyával? Én vagyok Radziejowszky Jaromir, s ez itt a feleségem, a te szeretőd, a kit te elcsábítál; ez a te gyermeked, a kinek atyja lettél. Nem ismered-e őket?

– Őrült vagy, mondá a király, s félre akarta tolni maga elől a dühöngőt.

De a sértett férj megragadta vállán a királyi palástot, s fékezhetlen dühvel kiáltá:

– Nem mégy be a templomba, míg szónak nem állsz! A míg bibornok voltál, nem támadhattam fel ellened, nagyon magasan voltál hozzám; de most már csak király vagy, most elérhetlek. Én ezt a nőt és gyermekét kitaszítom házamból, egy ingben mezítláb: a tieid. Vedd fel, vagy taposd el: a tieid. Ezt tedd királynéddá, azt tedd trónörökösöddé: mert a tieid. Esküszöm az élő Istenre!

S azzal a reszkető asszonyt gyermekével együtt odaveté a királyi pár lábai elé.

Luiza Mária bámulva látta biboros vőlegénye arczán a férfi-gyalázó sápadtságot, az ijedséget, s a mi ezt felváltá, az nem a nemes harag pírja volt, hanem a gyáva szégyené, a kelepczébe jutott hazugságé. Szemei zavarodottan kapkodnak segély után, fagyos keze reszket menyasszonya kezében, nincs egy szava sem ahhoz a nőhöz, ki zokogva borul lábaihoz, s hosszú selyem hajával söpri a hideg márványt; sem ahhoz a gyermekhez, ki kérő kis kezeit összekulcsolva emeli fel hozzá, sem ahhoz a koldushoz, ki úgy tart leczkét a királynak, mintha ő volna annak a bírája.

– A mit vétettél mint pap, tedd jóvá, mint király! Mert ha te becsuktad előttem, mint pap, az üdvösség ajtaját, én becsukom előtted a templom ajtaját!

S az őrjöngő még megtette volna, a mivel fenyegetőzött, -230- ha Lubomirszky és Bethune meg nem ragadják s a testőrök segélyével félre nem hurczolják az útból a férfit, nőt és gyermeket, a kiknek sírásuk, átkozódásuk még a templomba is utánuk hangzott, s belekiáltott a «Domine Salvum fac regem et reginam» khorusába.

És ezzel az indulattal járulhatott az eljegyzett fejedelmi pár az oltár elé, tanunak hívni a szerelem esküjéhez «azt», a ki a szivekben olvas.

János Kazimir ajkain reszketett az eskümondás, a boldogságról, a szerelemről, az örök hűségről beszélő szózat, míg lelkében a szégyen, a harag s az önvád dæmonai lázongtak; de a menyasszony szívvilágának ez volt az utolsó napelsötétedés: az a félretaszított asszony, síró, imádkozó kis gyermekével úgy állt a férj és feleség szíve közé, mintha a hold sötét tekéjét örökre ott felejtené egyszer a boszúálló világ-úr a nap és a föld között. A férj arczának minden glóriája eltünt örökre. Csak kezeik lettek összekötve, sziveik soha.

XV.

A tatár fejedelem behívta a törököket, a kozák attamán pedig az oroszokat Lengyelországba, az egyik dél felől, a másik kelet felől pusztította az országot. János Kazimir királynak bő alkalma nyilt királyi hatalmát érvényesíteni a haza külellenségei rovására, hanem hát arról ő nem tehet, hogy a jezsuita köntös hosszabb a királyi palástnál. Neki elébbvaló dolog volt az, hogy az országából kitisztítsa a lutheranusokat, anabaptistákat és sociniánusokat s elkérje kölcsön Spanyolországtól a szent inquisitiót. Divatba jött a máglya és a keresztre feszítés. Mindenekfelett pedig arra fordítá figyelmét, hogy az őt nyilvánosan meggyalázó Radziejowszky Jaromiron fejedelmileg boszút álljon. A felségsértő férj a senatus elé idéztetett, s ott egy szavazattöbbséggel elitélték halálra és egész nemzetségét -231- örök becstelenségre, czímerét összetöretésre; még a lovát is elitélték megnyúzatásra, a házát is elitélték földig lebontatásra, még a földeit is elitélték – sóval bevettetésre.

(Az egy többséget tevő szavazat annyi pénzébe került a királynak, hogy abból egy ezredet ültethetett volna lóra a kozák ellen.)

Az itélet mind rendén végre is hajtatott, egész Radziejowszkyig, a ki nem engedte magát nyugodtan lenyakaztatni, a hogy czivilizált népeknél van már begyakorolva a nemesi rend, hanem birokra kelt a fogdmegekkel, s barbár módon keresztül vágta magát rajtuk és elmenekült.

A lengyel két dolgot tud mesés módon. Szeretni és gyűlölni. Hazáját szeretni, s az idegent gyűlölni. Hanem a mit még jobban tud, ez: «gyűlölni a maga fajtáját».

Ha a lengyel megharagszik a saját nemzetére, az kiengesztelhetlen. Annak a haragja nem olvad fel az anyja könyjeiben, mint Corioláné.

Radziejowszky Jaromir Károly Gusztáv svéd királyhoz menekült. Magával vitte az itéletet, melyet János Kazimir ellene kiadott, s nem kért kevesebbet a svéd királytól, mint hogy indítson háborút a lengyel király ellen.

A svéd király elolvasá az itéletet s biz azt elég sulyosnak találta, de az, hogy egy király «egy» jobbágyát igazságtalanul elitélteti, még nem ok arra, hogy őt a szomszéd király haddal megtámadja.

János Kazimir neve után következtek a szokásos czímek, a mik közé ő ezt is felvette: «Svédország királya».

De ez már elég ok volt arra, hogy Károly Gusztáv rögtön háborút indítson János Kazimir ellen. A svéd hadak még arra sem vártak, hogy az új házasok a mézes heteiket eltöltsék; jöttek pihent erővel nagy Lengyelország ellen -232- Pomeránia felől. Ez már a harmadik ellenség volt: és a legfélelmesebb.

És a lengyel királynak még mindig nem volt több hadserege annál az ezerkétszáz főnyi testőrcsapatnál, a mire a rendes hadsereget az országgyülés leszállítá.

E végveszedelemben újra lángra lobbant a lengyel szívekben a honszeretet, az összehivott országgyülés csodáit idézte elő az igaz, nemesi áldozatkészségnek. A főurak felajánlották banderiumaikat, az egyháznagyok kincstáraikat nyiták meg, elhatározták, hogy minden nemes, a húsz évestől az ötven évesig, lóra üljön, a városok lövészcsapatokat állítsanak ki, a tüzérség lovakat kapjon, a vezéreknek a zsold utalványoztassék, a paraszt élelmiszereket szolgáltasson az egybegyűlendő hadseregnek, s annak fővezére legyen maga a király. Ha akarta, oly haderőt állított ki Lengyelország, hogy muszka, kozák, svéd és török imitt-amott szedi össze magát, úgy elpaskolják egyszerre mind a négyet!

XVI.

Mikor Radziejowszkyt a templomajtóban elfogták, a szegény, félrerugott asszonynyal és porontyával senki sem törődött. Azok mehettek, vagy fekve maradhattak, ha felkelni nem bírtak.

Mégis akadt egy ember, ki beléjök botlott. Sziczinszky Bogiszlávnak hítták.

Regényesebb volna, ha úgy adnók elő, hogy ez valaha imádója volt az elvetett asszonynak, s most kétségbeesésében ő jött oda, kezet nyújtani neki, hogy bukásából felemelje; de vázlatunk ily symmetrikus vonásokat nem tűr. Ennek minden része sajátságos, idegenszerű, a népfajt erős kifejezésekben jellemző ötletekből áll. Sziczinszkynak nem volt semmi köze ehhez az asszonyhoz: csak azt látta, hogy sír, s két férfi által ide-oda rugdostatik, az -233- egyik a férje, a másik a szeretője: a király, a ki most épen esküvőjére megy, s hogy van egy kis gyermeke, a ki görcsösen kapaszkodik a nyakába s mind a ketten félmeztelenek, majd megfagynak. Ez elég ok volt Sziczinszkynak, hogy felszedje őket a földről, felültesse a szekerére, bele takargassa saját bundájába s elvigye őket magával haza Bielogrodnoba, ahol jószága volt, rajta szép háza, udvartelke: ott elfér asszony és gyermek. Az asztalnál is lesz majd számukra hely.

A hazavitt asszony aztán elbeszélte gazdájának, a mik vele történtek. Nagyon szomorú mese volt az. Senki sem volt olyan hibás, mint a király.

Sziczinszky igazi lengyel volt, a kit az idegen szenvedés boszura ingerel. A maga baját nem bánja a lengyel; de a másé miatt képes megváltoztatni az egész életét. Az, hogy az ő majorsága épen útjába esik a dúló tatár-hadnak, nem aggasztotta; csak azon dúlt-fúlt egész nap, hogy ezért a szegény asszonyért hogy álljon boszút? Nem szólt neki semmit, nem biztatta, nem fenyegetőzött: a lengyel nem szokott kérkedni a tett előtt; tett után inkább.

A világtörténetnek még egyszer föl kellett jegyezni azt a mesébe illő harczot, mely Menelaus elcsábított felesége miatt támadt. A Radziejowszky felesége miatt támasztott hadjárat még a trójai hadjáratnál is siralmasabb volt: csakhogy az Iliász dicső hérószharczai nélkül.

Valami nagyra kellett magát elhatározni a lengyel nemzetnek, hogy a végveszélyből kimeneküljön. S az elhatározás nehéz volt, mikor mindenki tudta, hogy a legnagyobb bajnak a király az oka, a ki háromszoros esküt tört meg, a mikor mint bibornok, trónörökös és vőlegény egy férjes nő hűségét kisértetbe vitte. Haragudtak is rá sokan s a felkelés és a subsidiumok megszavazása kétséges volt az országgyülésen. Mikor egyetlenegy szó elég a határozatot meghiusítani.

Azonban hat hét nagy idő, a mi az országgyülési idény -234- tartama. Ez alatt az ellenkezőket minden oldalról körülvették, puhították. A szájasabb követeket kiszemelték, kapaczitálták, lekenyerezték, lehizelegték. A jezsuiták ékesenszólása hatalmas; még hatalmasabb ékesenszólása van az asszonyi szép szemeknek; de leghatalmasabb ékesenszólás adatott annak, a kinek a hangja rekedt: az aranynak. A kit a papok meg nem tudnak puhítani a pokol félelmeivel, a kiket Luiza Mária és Leonora igéző szemei meg nem babonáztak, azt megtéríték Bethune marquis szent-György lovagjai, a minők a tallérokra és arany pénzekre verve vannak. A hatodik héten már nem lármázott senki.

A lármázó követeknél azonban sokkal veszedelmesebb kategoria a hallgatóké. A kik sunynyognak, hátukat oda támasztják a falhoz, a szájukat a markukba fogják s mikor megszólítja őket valaki, nem engednek a szemükbe nézni s ha feleletre kényszeríttetnek, azt mondják: «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?» vagy a fejöket bólintgatják, s azt mondják mindenre: «jól van, jól!»

Ezekkel is el tudtak bánni. A mely nap a nagy szavazásra került a sor, reggel minden követnek meg kellett előbb gyónni és áldozni. A gyónó czédula nélkül senkit a gyülésbe nem eresztettek. Ez nemcsak az ünnepélyesség végett történt, hanem azért is, nehogy valami alattomos socinianus, vagy egyéb schisma-követő lopózhassék a gyülekezetbe. A gyóntató jezsuiták aztán, a kinek a fülbesugásából azt tudták ki, hogy a szíve ránczai között az ellenmondás szándékát rejtegeti, annak az áldozat-ostyában egy kis gyönge, ártatlan altatót adtak be, a mitől a dissidens majd szépen aludni fog a maga helyén, mindaddig, a míg a «Te Deum laudamus» éneklésre fel nem rángatják. Hiszen aludni az országgyülésen másutt is divat, s nagy csoda, hogy egyéb európai parlamentekben még eddig be nem hozták ezt a módját az ellenzéki siró gyermekek elcsendesítésének.

Így el volt készítve minden a legszebben. Az országgyülés -235- bezáró ülését maga a király nyitá meg, a koronás királynéval az oldalán; együtt voltak az érsekek, a püspökök, a harmincz palatinus s a nyolczvan castellán, a százhatvan sztaroszt, és a szejmikik követei, a «drobna schlachta» szóvivői, és azután a városok képviselői is, de a kiknek együttvéve volt csak egyetlenegy szavazatuk. (Ne titkoljuk, hogy ez 48 előtt Magyarországon is így volt.) A «veni sancte spiritus!» eléneklése után, az ország marschallja Lubomirszky felolvasá azt a hosszú jelentést, melyben előadatott, az országnak jelen szorongatott helyzete s mindazok a módszerek, a mikkel ennek elfordítására a siker reményével működni lehet.

A ki magától a hosszú szónoklattól el nem aludt, azon segített a jezsuiták laudanuma; a dissidensek horkoltak; a hű karok és rendek alig várhatták, hogy a marschall összecsapja a testes iratot, s ők felállván helyeikről unisono felkiálthassanak: «helyeseljük!»

Hanem a mint a choralis lelkesedés hangja elcsendesült, mielőtt a marschall ráüthette volna a pecsétet a megszavazott törvényre, egy mély dörgő hang felkiáltott valamelyik ablakfülkéből:

E fatalis kiáltás után hirtelen felszakítá az ablakot és kiugrott azon át az utczára.

Ha benn marad a teremben, bizony darabokra aprítják! Hanem künn az utczán nem bántja senki. A követ teste sérthetetlen az országgyülés előtt és azután tizennégy napig; csak benn a teremben forog abban a veszélyben, hogy a szomszédjai levágják a nyakát, ha kimondja a veszedelmes szót, vagy a torkába fojtják azt, ha észreveszik, hogy ki akarja mondani. -236-

XVII.

Az egy maga több, mint a király és a nemzet. Az lefújja a papirról a porzóval együtt a ráirt betüket; egy embernek a szava megsemmisíti az egész nemzetnek az akaratát. Ez az absolutizmus, a mit az egyes polgár gyakorol az egész ország fölött. Az orosznál «czar kazál», a lengyelnél «nye poz wolim». Ott: «én»: «egy úr»: «parancsolom». Itt: «én»: «egy jobbágy»: «nem engedem». Dæmoni jelszó mind a kettő.

A ki a «nye poz wolim»-ot kimondta, az teljes életére el volt veszve, mint ember. A háza táját elkerülte rokon, jóbarát, ismerős. Cselédjei megszöktek az udvarából, jobbágyai kiköltöztek falujából, mert annak a bérese és parasztja is ki volt péczézve s botba futott, ha más határba ment. A házához vezető utakat elárkolták, a hidakat letörték, marháit bitangba hajtották s ő maga szabadnak lett kikiáltva, mint a madár. A tizennégy nap leteltével úton, útfélen lelőhette, agyoncsaphatta akárki. Szántóföldei ugaron maradtak, mert a jobbágy nem szántott többé robotban; a cselédek a kapufélfától vettek búcsút, s a nemes ember tenyere nem arra való, hogy azt az eke szarva feltörje. Ezentúl már csak úgy fog éldegélni, mint nomád őseink: maga eljár az erdőre, nyulat, őzet lőni, s az egyetlen asszony, a ki híve maradt, a király elvetett szeretője, az alatt a kertben kapálgat, borsót fejt, káposztát öntöz: abból élnek. Őszszel gomba is terem az erdőn, azt összegyűjtik, s a somból lehet pálinkát főzni. Ha a tenger közepén egy korál-zátonyon laknék, nem volna jobban száműzve.

De azért meg van az az öröme, hogy egy egész országot halomba dönthetett! Egy szava elég volt, hogy a nagy alvó óriás fülébe kiáltva, mikor az legjobban álmodik hatalmas -237- hadseregről, dicső csatákról, fényes diadalokról, fölébressze azt, s aztán ne lásson mást, mint lánczokat, rongyokat és férgeket a testén.

Hogy mi lett annak a következése, azt csak képzelete mesélte el neki, mert hisz hírmondó nem taposta le a füvet az ő házának udvarán, hogy elmondja neki, hányféle ellenség dúlja azóta az országot? hogy a muszkák már elfoglalták Lithvániát s Lembergig száguldoznak portyázó hadaik, hogy a svédek már Varsó alatt harczolnak; hanem beszélt neki éjszakánként a tűzfénytől vereslő ég alja; köröskörül a láthatáron felgyújtott falvak, városok lángja pirítja meg az eget: ott mindenütt ellenség jár. Az ő vidékét kikerüli az. Mikor az elvadult, bozóttá vált földek határához ér, a hol az utat benőtte a tövis, ott megfordítja a lovát, s igyekszik az átkozott földről elmenekülni, a hol a gazda maga sem eszik kenyeret.

S az ellenmondás dæmonának öröme telt ebben. Hozzá csak a csatatéren jóllakott hollók látogattak el, azokkal beszélgetett.

A király fut. Nincs hová fejét lehajtania. Mint a szarvast a kopófalka, úgy üldözi az ellenség. Ég a lába alatt a föld. És mindez egy embernek egy szavába került; egy kicsiny kis embernek, a kit nem vesz észre senki, csak a mikor felgyújtja az országot, akkor jegyzik fel a nevét. S ebben a lángban van boszú és dicsőség. A ki szeret ezeknél melegedni, miért ne gyújtaná fel a hazáját, ha megharagudott a királyára?

Az elátkozottaknak voltak ünnepnapjaik is. Mikor a megbélyegzett ember éjjel valami nagy égés verőfényét látta az égen, akkor hajnalban elindult azon táj felé. Nem kellett félnie, hogy honfitársaival találkozik össze. Ott az ellenség jár: – jó czimbora! Attól már nem kell neki félni. Azok is tisztelték az ő átkozott hírnevét. Olyankor aztán örömhírekkel megrakodottan tért haza a puszta lakba, s friss vad helyett friss rémtetteket rakott fel az -238- inséges asztalra. De hát nem többet ért-e az az úri asztalok minden csemegéinél, hogy gróf Konyeczpolszky elfogta a lázadó kozák vezér, Bogdán feleségét és fiát, s megölette mind a kettőt. A kozák vezér aztán visszafordult, ő meg Konyeczpolszky várát foglalta el, annak is volt felesége és két fia: azokat a kozák a lengyel tábor szemeláttára keresztre feszítteté, «mint Krisztust és a két latort a Golgotán!» – Hogy a kiüldözött socianusok, a kozákokkal együtt visszatérve, összefogdosták a kolostorból a szerzeteseket és az apáczákat, s kényszerítek őket egymással házasságra kelni, s úgy vitték el rabságra; hogy Csapliczky lengyel vezér az elfogott kozák hetmánt, ki városostól együtt feladta magát, kivégezteté: de nem hóhér keze által, hanem szakácsával ölette le, ezt a csúfságot egy egész ország vére sem lesz elég lemosni. Ha agyonkínoztatta volna, azt még megbocsátaná a kozák, de hogy a szakácsával ölette le, mint egy ludat: azt nem.

Fut már a király és a királyné; pusztáról pusztára! A mely házban este lefekszik aludni, abban nem talál nyugtot reggelig! A svéd had elfoglalta nagy Lengyelországot. A főrendek csapatostól sietnek eléje; nem harczolni: meghódolni. Csak Krakkó áll még, az őrzi a koronát, a kincstárt, a templomok ékszereit és a pactum conventumokat.

XVIII.

Hasztalan fordultak a föld minden potentátjaihoz, Lipót császárhoz, XIV. Lajos királyhoz, azoknak maguknak is mind nagy bajuk volt akkor.

Különös idők jártak. Az égen üstökös csillag rémképe kisértett éjszaka s nappal álnapok rajzoltak kettős keresztet a firmamentumra: a csillagászok világromlást jósoltak a Mars és Saturnus közelgő conjunctiójából, s Varsó alatt -239- olyan nagy földrengés volt, hogy a házak ledőltek. S a mi az égben és a föld alatt végbement, az történt a föld felett is.

Nemcsak Lengyelországban pusztítottak a lánczaikat széttört rabszolgák, az egész világ tele volt futó királyokkal. Nápolyban Masaniello halász fordította fel a trónt; Moszkvában a lázadó nép előtt kellett fedetlen fővel meghajolni Alexis czárnak; Sztambulban Ibrahim szultán számára fonták a selyem zsinórt az elégületlen janicsárok; Lipót császárt saját országában keresték fel a magyar kurucz hadak, s Anglia királya I. Károly szobája ablakából nézte, hogy tákolnak össze egy alkotványt lába előtt, a mi aligha vérpad nem lesz, s maga XIV. Lajos is futott Párisból saját népe elől.

– Forduljunk az égi királyhoz! Szólt ekkor az özvegy Radziwill herczegné Luiza Mária királynénak.

Az özvegy (csak özvegy menyasszony!) akkor volt legvirulóbb hajadon korában. Férjhez menetelekor neki is új nevet adtak: «Mária Kazimirá»-t. A kik szerették, azután «Mariettá»-nak hívták, s a kik rettegték később «Kazimirá»-nak jegyezték föl.

– Forduljunk segélyért az égi királyhoz! S ha már nincs más hely, mint Krakkó: vándoroljunk mi asszonyok szent Szaniszló vértanú sírkápolnájához, gyalog és mezítláb.

Szaniszló vértanú, Lengyelország védszentje, megérdemelte nagyon, hogy nemzete tiszteletben tartsa; ő nemcsak az égi világban volt szószólója hazafiainak, hanem ezen a földön is sokszor kisegítette őket. Mikor már minden segélyforrás kiapadt, a végveszedelem idején, megnyitotta szent Szaniszló a kincstárát, s a mi kegyes adományképen abban összegyűlt évek alatt, oda adta a királynak hadviselésre. Mindig hozzá fordultak a végszükségletben és soha sem tagadta meg busás segélyét. Az ilyen aztán az igazi szent! A ki megérdemli, hogy a királyné és udvarhölgyei -240- kiszálljanak czifra hintóikból s lehuzva piros sarkú czipőiket, selyem harisnyáikat, napokon át, kavicsos, göröngyös utakon keresztül, porban és sárban, hosszú, mértföldekre nyuló búcsújárásban, alázatosan közelítsenek felé.

Kitartottak. A nők erősek, ha valamit fölfogadtak, s az égiekben legalább hűségesebbek az erős nemnél.

Mikor már csak egy napi búcsújáróra voltak Krakkótól, szemközt rohan rájuk egy felriadt raj, a Krakkóból menekülő nép e rémhírrel: «Krakkó alatt az ellenség!»

Asszonyok, leányok, férfiak, koldusok, nagy urak, hintók, talyigák, lovasok, gyalogok, összekeveredve, egymást rémítve, kergetve.

A hol a két futó had összetalálkozott, ott azután meg kellett állni. Egyik a másikat tartóztatta fel. Ez is ütközethez hasonlított: csakhogy az volt benne az eldöntő kérdés, hogy melyiknek a rémülete nagyobb? Az viszi el a másikat magával. A keletről jövő búcsújárók a kozákok dúló hadáról beszéltek, mely hátuk mögött jö hömpölyögve, mint az áradat; a nyugatról jövők pedig a nagy futásról, melylyel a pilaviczi ütközetből a svéd sereg elől felbomolva porlott szét a lengyel nemesi felkelő had, s védtelenül hagyta Krakkót. A várparancsnok ott közelít nehéz társzekereivel, a mikre az ország kincsei, a korona, a királyi jogar, a szent Szaniszló ezüst koporsója vannak sietve felhányva. Merre futni velök?

– Meneküljünk a koronával együtt Ausztriába! kiálta Wawra, s általános volt a helyeslés.

Hanem ekkor egy minden zsivajon túldörgő mély férfihang kezdett úrrá lenni a zűrzavar fölött.

– Hallgassuk Zamojszkyt! zsivajgja a nép, s utat nyitott egy porlepett lovag előtt, kinek két ágra nyúló fekete szakálla hosszan terült le bivalybőr pánczélos mellén. -241-

Vagyonban gazdagabb mint a király; czímeiben «a római szent birodalom herczege», Sandomir nádora, Zamojszcze várának örökös ura. S a hogy termetével betölté azt az óriásra szabott pánczélt, úgy betölté tetterővel a magán viselt czímeket.

Fia volt annak a Zamojszky Jánosnak, a ki Báthory Istvánt megválasztatta lengyel királynak s az ellen trónkövetelőt, ausztriai Miksa főherczeget, hadseregestől együtt foglyul ejtette, ki az orosz czárt a lengyel trón zsámolya elé térdelni kényszeríté, ki Zamojszcze városában épített egy várat és egy tudományos akadémiát – a saját költségén.

A fiára maradt örökségül megmutatni, hogy mire való a mesés kincs, az erős vár, és a tudományok háza.

Akadémiájában neveltetett Lengyelország számára tudósokat, jó hazafiakat és becsületes embereket: a várában pedig tartott jó katonákat és hatalmas tüzérséget. Palotája tárháza volt a művészet és díszmű-ipar remekeinek, miknek beszerzéséhez a jó izlést franczia és olaszországi utazásában szerezte meg. Háza mindig otthona volt minden hazai és külföldi tudósnak.

– A király futhat az országból, ha úgy akarja; de a korona nem fut el a lengyel földről.

– Még áll Zamojszcze vára! s ha kell, daczolni fog a kerek világgal. A kinek még van szíve, jőjjön velem. Nyitva a kapum jó barátaimnak, s nem nyilik meg ellenségnek soha!

A király nem vette magára a kérdést, hogy van-e szíve? Ő a bolondja tanácsát kivánta követni.

S ha a királyné azt határozta, hogy a határon túl fusson: nagyon természetes, hogy udvarhölgyei is vele menjenek. -242-

Hanem egy alak kivált a sok közül. Mária Kazimira, a két iker-leány egyike.

– Én nem hagyom el ezt az országot, mely engem leányának fogadott; ezt a földet, melyben férjem hamvai nyugosznak. Én megyek Zamojszcze várába!

S ez a mondás oly szikra volt, mely lángot gyújtott egyszerre ezernyi ezer elbusult szívben. A gyávából hős lett, mikor azt látta, hogy a gyengék leggyengébbike, egy özvegy, a ki még gyermek, lép előre, szemközt az ellenséggel, s azt mondta: én jobban szeretem a hazámat, mint az életemet!

Luiza Mária szíve megdobbant Mária Kazimirának e nagy elhatározásától. Keblére vonta az ifjú nőt: legkedvesebb kegyenczét s marasztalni kezdé.

Zamojszky János pedig már akkor abból az egy szózatból megtudta, hogy ez a nő az, a ki az ő szívére legméltóbb ebben az országban.

– Nem fog egyedül élni Zamojszczéban e hölgy, nemes királyném: hanem élni fog, mint az én párom, az én feleségem, Zamojszk úrnője.

S minthogy Mária Kazimira gyalog volt és mezitláb, félkezével fölemelé őt magához, s odaülteté maga elé a nyeregbe s azzal a bámulat zaját túldörgő hangon kiáltá hadnagyának:

– Vágtass előre Zamojszczéba! Lakodalomra készüljenek! Nászmenet jön a házhoz! Ezt az egész vidám társaságot itten meghivom magamhoz násznépnek! A ki vigadni akar, jőjjön az én házamhoz! Szívesen látott vendég lesz mindenki!

S azzal szerelmes jegyesét egy előjáratott hintóba ültetve, a kocsi mellett lovagolva kisérte Zamojszczéig; az egész menekülő tömeg: asszony, gyermek, férfi, úr, -243- koldus, gyalog, lóháton, szekéren tódult a nyomába, s mindnyáját befogadta Zamojszcze vára.

És hét napig nem volt vége-hossza a lakodalomnak, a hol a násznép egy egész vidék menekülő népsége volt. Ide futottak a Wisznovieczky herczegek, az ifjú Koributh, s a Szobieszkyek anyja Theophila, két leányával; a környék nemessége kincseivel és gyermekeivel. Mindannyinak volt helye a vőlegény lakában.

Zamojszkynak telt az ilyen vendégségre. Tárházai tele felhalmozott eleséggel; pinczéi borokkal. Az úri lakomáknál ezüst tányérról evett minden vendég. Csak a kést, villát kellett magával hoznia hazulról, s a vendégszerető házi gazda tréfái közé tartozott az, hogy mikor a vendégei egy narancsot felszelnek, vagy egy diót feltörnek, abból mag helyett fényes aranyak hulljanak a tányérára.

XIX.

A pilaviczi ütközetből megfutott lengyel főurak nem tartották elég nagy sárnak azt, a miben megúsztak, még benne is akartak maradni. Mind oda sereglettek a győztes svéd királyhoz, átadni hódolatukat.

Egész «Nagy-Lengyelország» meghódolt az idegennek, s a nemes urak jártak karöltve Varsó utczáin a svéd lovagokkal s hagyták écossaiset tánczolni az asszonyaikat a Wasa fejedelmek veres dragonyosaival.

Csak egy hiányzott közülök, a kinek a távolléte nagyon feltünt: Zamojszky János herczeg.

A svéd király nagy elfogadási ünnepélyt rendezett, a minek diæta nevet adott, s arra meghivó leveleivel felszólítá -244- a megjelenésre a meghódított Nagy-Lengyelország főnemeseit. Zamojszky is közöttük volt.

Mind siettek megjelenni; csak Zamojszky küldött kimentő levelet a svéd királynak.

– Nem mehetek; mert azon a napon a király inasának a lakodalma van, s azon nekem ott kell lennem!

– No megállj! Majd viszek én hát neked násznépet is, meg muzsikát is lakodalmadhoz.

Károly Gusztávnak igen jó czíme volt háborút indítani Lengyelország ellen. – A lengyel király egy levelet írt hozzá, melynek a boritékán a svéd király nevét követő czímek elszámlálása után csak kétszer volt odatéve etcætera. Háromszor kellett volna odatenni.

Ennek a harmadik «etc.»-nak az elmaradása elég ok elpusztítani egy egész nemzetet.

A svéd király felhívta Alexist, az oroszok czárját, Bogdánt, a kozákok fejedelmét, a brandenburgi herczeget és II. Rákóczy Györgyöt, Erdély nagy fejedelmét, hogy oszszák fel magok között Lengyelországot. A négy utóbbi fejedelem ráállt: csak az orosz habozott még.

A lengyel nemesség négy oldalról megtámadva, saját országgyülése által az önvédelem eszközeitől megfosztva, királyától elhagyva, az ellenfelek között leghatalmasabbik karjai közé veté magát: meghódolt a svéd királynak, s azt hívta meg Varsó fővárosába.

A svéd király aztán megtanította a lengyel nemes urakat szelíd erkölcsökre. Az nem azért hívta össze az országgyülést, -245- hogy egy ember kiáltó szava azt mondhassa: «nem akarom», hanem azért, hogy egy ember megmondja a többinek: «én így akarom!» s a többi hallgasson. Úgy hívták azt csúfságból, hogy «néma országgyülés».

És a nemes főuraknak és a követeknek ott künn kellett hagyni a kardjaikat a folyosón, mikor az országgyülésbe beléptek. Elhagyni az elválhatlan kardot, amire a tanácsteremben is jól esik hivatkozni! A kinek a kardját elvették, az nem is tehet mást, mint hogy hallgat.

A svéd király azt is tudta, hogy hogyan kell adót kivetni, és behajtani? s a szűz nemesi vállak megtanulták azt viselni.

A barbaroktól féltek a lengyel főurak, hogy azok elpusztítják, fölégetik a királyoktól ápolt kultura remekeit. Inkább égtek volna azok porrá és hamuvá! A svéd elküldte azokat diadaljelül Stockholmba, a Viasdova királyi palota remek szobrai, Dolabella nagy festményei elvándoroltak a Wásák palotáiba.

A vad scytya fajtól féltek, ki a fogoly nemes urakat keresztre feszítteté, élve elsíroltatá; s a kihez menekültek, az még roszabbat tett velök: kigúnyolta és lenézte; s igaz nemesre nézve ez az igazi keresztrefeszítés, élve eltemettetés.

Az Athosz hegyi barátok, az olympi püspök fanatizált népe, tűzzel-vassal pusztította a római hitű lengyel templomait, kolostorait; a czivilizált svéd protéstáns volt: az nem üldözte a jezsuitákat, csak épen nevetni járt a szertartásaikra, s belekaczagott a misemondás antiphonáiba; nem gyilkolta le, csak összecsókolgatta a szent szűzeket, s a misemondó ruhákba, a papi kasulákba és szutánokba a trombitásokat és dobosokat öltözteté fel, úgy parádézott velök Varsó utczáin. És minden közhelyen nevetségessé tette a lengyel nemzeti viseletet; az ő tollas kalapja, szalagoktól repkedő tarka öltönye lett a divat.

Hanem ekkor is volt egy ember, a ki azt merte mondani: -246- «Nye poz wolim!» Zamojszcze ura: az utolsó otthon maradt nemes, a ki azt merte üzenni a királynak: «én nem mehetek ma te hozzád, mert a király inasának a lakodalmára kell mennem!»

– No hát majd elmegyek én arra a lakodalomra! mondá Károly Gusztáv, s megjelent Zamojszcze vára előtt, a vendégsereggel.

Húsz napig tartott ez az áldomásozás-koczintás – mozsarakkal! Húsz napig szóratta Károly Gusztáv tűzgolyóit és bombáit Zamojszcze várára. A lakodalmas ház, a gyönyörű palota, melyen olasz művészek kezei remekeltek, a diadalmenetek képeivel fedett falak, a drágakövekkel rakott mozaikok, a könyvtár, a ritkaságok muzeuma, mind korommá égett. Három millió tallér értéke volt a kincsnek, a mi a király inasának a lakodalmát megbánta.

– Csigavér! szólt nevetve Zamojszky, s megcsókolta szép Máriáját. Ne búsúlj miatta! Jövő évben másikat építünk helyette.

S aztán levezette a nejét a palota alatti boltozatok alá, s megmutatta neki a felhalmozott kincseket, a mikből még pompásabb palota is kitelt a leégettnél.

A herold felszólítá a király nevében, hogy ne hagyja tovább pusztítani se várát, se népét, hódoljon meg.

– Nem tett a király még eddig semmi kárt az én váramban, s ágyútekéitől még nem sérült meg más, mint -247- egy vénasszonynak a fejkötője, aki az ablakon kinézett, meg egy pulykának a farka, a mi az udvaron sétált.

E sértő gúny a hatalmas ország-hódítónak egész haragját kihívta. Az ostrom újra megindúlt, s szakadatlan ágyúzás után a svéd hadak a várfalakat rohammal készültek elfoglalni.

– Kedves galambom, mondá neki. Holnap lesz a lakodalmunk utolsó napja; következik a bezáró táncz: a fegyvertáncz. Lehet, hogy új vendégeink jönnek. Te vagy a gazdasszony: neked kell őket elfogadnod, ellátnod mindennel. Jer velem, megmutatom a kamarádat, a honnan a konyhára te adsz majd ki a «nagy vacsorára».

Azzal levezette a fiatal feleséget még egy boltozattal alább, egy mély pinczébe.

A nagy vacsorához valók ott voltak hosszú sor tonnákba elrejtve. Drága kincs: lőpor.

– Hallod-e, gyémántom, ma vagy holnap rohamra indul az ellenség s Isten kezében van sorsunk. Amennyi férfi van Zamojszczeban, az mind a falakon fog harczolni, meg nem tér onnan, hacsak győztesen nem. Az asszonyok pedig összegyülnek itt a boltozatok alatt, a mik fejünk felett vannak. Köztük van Grizelda testvérem, a Wisznovieczka herczegleányok, Szobieszka két hajadon leányával, Konyeczpolszky Jaromir neje: a lengyel nők ős mintaképei, szentek az égben, hívek a földön. Itt várják a harcz kimenetelét. – Mikor az el fog kezdődni, te lejösz a bolt alá egyedül, s itt várod, hogy érted jőjjön valaki; bezárt ajtónál. – Nem fogsz félni egyedül? Nem. Mária Kazimira nem tudja, mi a félelem. – Tehát vársz. – S ha férfihang lesz az, mely a zárt ajtón keresztül megszólít, akkor felkiáltasz: «gloria in excelsis!» s sietsz kinyitni az ajtót; ha pedig női hang, a mi megszólal künn, akkor azt mondod: «dies iræ: dies hodierna!» A mai nap a harag napja! -248-

Megcsókolták egymást. Mária Kazimira becsukta magára a vas ajtót és egyedül maradt. S az ezüst kargyertyatartóban égő viasz fáklyán számolá, meddig tart még az élet? Talán addig, míg az a viaszgyertya csonkig leég? Még akkor is alig volt több, mint gyermek. Második menyegzőjéhez a mindennapi éji zene az ágyúdörgés volt s a feje fölött megütött boltozatok döngése.

Várt sokáig. Az ágyúdörej megszüntével semmi hang sem hallatszott ide alá a felvilágból. Ki tudja, mi történik odafenn? A harcz rémképei végig vonultak lelke előtt. Ha megannyi hős is minden férfia Zamojszczenak, a hatalmas svéd sereg előtt meg nem állhat összetöretlenül. Történnek-e még csodák a földön? Talán ha valaki erősen imádkozik ott mélyen a föld alatt, meghallja azt, a ki ott lakik a magasban a csillagok fölött.

Mikor már a viaszgyertya a végső ízén égett, léptek és hangok hallatszottak a vasajtóhoz vezető lépcsőzeten: férfi léptek, férfi hangok.

Mária Kazimira kitörő örömmel rohant az ajtót felnyitni, s a mint azt kitárta, a vakító fáklyafény aureolájában egy ismeretlen, idegen férfi lépett eléje. Egy délczeg ifjú, a hősregék tüneményes alakja: sisakja, vértezete ezüsttől, aranytól ragyogó, vértől és koromtól szennyes; kard, lándzsa nyomától horpadt és tépett, arcza diadalmámortól szilaj, gyöngéd fájdalomtól érzékeny, hódító és szelidítő egyszerre. – Ez arczot nem látta Mária Kazimira még soha, ez nem volt a mindennapi vendégek között! Az égből kellett ennek ide leszállni.

Az ifjú belső hévtől reszkető, harangzúgásként zengő hangon mondá az ifjú nőnek:

– Asszonyom: a diadal miénk! A svéd szétverve! Hanem hős férjed elesett. -249-

Az ifjú nő, annyi ellenmondó indulat, ily nagy egymás ellen lázadó érzések küzdelme alatt ájultan rogyott össze.

Mikor felocsúdott, a nemes hölgyek körében találta magát, s ott meglátta ismét azt az ifjút, ki mély sírjában a diadal és a gyász hirét hozta meg neki. Most már nem volt fegyver, pánczél rajta; selyem köntösben volt, s egy nő lábainál térdelt, annak a térdeit ölelte át, annak a kezeit halmozta el csókjaival s örömtől zokogva rebegte: «óh anyám! édes jó anyám!»

XX.

Szobieszky Anna, a nagy Zolkievszky leánya volt; azé a hős lengyel vezéré, ki Moszkvát ostrommal foglalta el, s a minden oroszok trónját a lengyel királynak szerzé meg, és a czárt magát is elfogta. A Viasdova palota boltozatán ott állt a kép, a mint Zolkievszky a fogoly czárt lánczra verve viszi a lengyel király elé. A képet Dolabella isteni ecsetje örökkévalóvá tette volna, ha Nagy Péter czár el nem követi azt az istenölést, a mitől Attila is visszaborzadt, hogy a nemzetét sértő remekművet a falról levakartatá. Mert a művész remekét megsemmisíteni, valóságos istengyilkolás.

E nagy hadvezér legvitézebb hőse volt Szobieszky Jakab. Ő maga egy saját költségén kiállított ezredet vitt a hadjáratba. Elindulásakor «az arany ezrednek» nevezték azt, ragyogó fegyverzetéről; visszatértekor a «vas ezred» volt a neve. Ő tört be legelső Moszkva kapuján.

Ez a Szobieszky Jakab győzte le a khoczimi ütközetben -250- Ozman szultánt s diktálta neki a békét. E dicsőséges harczban elesett Zolkievicz egyetlen hős fia, s csak unokái maradtak meg, egy ifjú, Dániel, s egy hajadon, Theophila.

Egy ütközetben a vakmerő ifjú Dániel tatárfogságba jutott, s a fogoly herczeget a tatár lefejeztette, fejét elküldte Stambulba.

Csak az egyetlen unoka maradt meg, Theophila. Ez örökölte a Zolkieviczek egész roppant hagyatékát; kincseiket, gyülöleteiket, és hazaszeretetüket. Ennek lett a férje Szobieszky, a khoczimi győző, a ki ezt a három kincset meg tudta kétszeresíteni.

A mi Theophilának legelső gondja volt: mesés váltságdíjért visszaszerezni testvére, a hős Dániel levágott fejét. Annak a számára épített fényes kápolnát Zolkievben; s aztán mikor a két fia, Márk és János annyira megnőtt hogy a szót megérté, minden reggel elvezette őket ebbe a kápolnába s letérdelteté nagybátyjuk siremléke elé, s újra meg újra elmondatá velük az esküt, hogy nagybátyjuk halálát nem hagyják megboszúlatlan.

De nemcsak vad dühvel készíté elé fiai lelkét nagy feladatukra, a mívelt külföld legjobb tanárait hozatta el Zolkievbe, s ahogy növekedtek gyermekei, egymással vetélkedve lovagias testgyakorlatokban, úgy gyarapodtak tudományban és művészetben. A gyermek János úgy tudott bánni az ecsettel is, mint a kelevézzel és karddal: eltalálta az emberfőt; élethíven az ecsettel, halálhíven a fegyverrel. Költő volt és troubadour; elragadó szónok. Már gyermekkorában arra szoktatta az apja, hogy vele vitatkozzék, szabatosan és kifejezésteljesen. Kezdje a szabadság kultusát azon, hogy még az egyetlen emberrel szemközt is, kit az isteni törvény maga tesz korlátlan urává, az apával szemközt is, tartsa meg függetlenségét, mit nem a durva nyerseség, hanem ész és öntudat tart fenn.

S mikor kinőttek az iskolából a fiúk, akkor az apa kirepíté -251- őket a világba: tanúljanak repülni a maguk szárnyain. Theophila gyermekeinek búcsúzásakor a két család czímerét egyesítő paizst adott át, a spártai anya e jelszavával: «vagy ezzel, vagy ezen!»

A két hösfi nem szerelmi kalandokat, nem élvezeteket hajhászni ment a világba. Azt a helyet keresték föl mindenütt, a hol zivatar volt. Angliát beutazták Cromwell nagy küzdelme idején; Nápolyt felkeresték, mikor Masaniello volt az úr, s Párisban harczoltak mint köztestőrök a liga ellen.

S akkor összebeszéltek, hogy beutazzák – Törökországot. Felkeresik magát azt a leghatalmasabb ellenfélt, a kivel apáik annyi végzetes harczot vívtak, saját titokteljes birodalmában: tanulmányozzák a rejtelmes óriást, ki egész Európát fenyegeti, tulajdon udvarában. Elmentek együtt Stambulba.

A keleti tündérmesék világának közepette érte őket utól a gyászhír, hogy atyjuk meghalt, – s a még annál is nagyobb gyász, hogy hazájok haldoklik.

Ez a hír hazahivta őket. Nem kerültek a hosszú, de biztos tengeri útra, hanem lóra ültek, – merre legegyenesebb az út Sztambulból hazáig – Thráczián, Bulgárián keresztül, át a Dunán Oláhországba, azon keresztül a podoliai határig, egy napot sem pihenve s megrövidítve az éjt.

És végtűl végig a hosszú úton, a mi szemközt jött rájok, az elfogott lengyel honfitársaik tömege volt, kiket, mint a csorda barmot, hajtottak rabságra, vásárra, tatárok, oláhok, kozákok. Egy hosszú processió, több, mint kétszázezer ember, rabkötélre füzve; a papok, apáczák egymáshoz kötözve, s az embernyáj félmezítelen és korbácsütéstől vérző tagokkal; megannyi nemes alak!

A két Szobieszky elkeseredett dühvel állta útját e gyászmenetnek. Csekély csapat volt kiséretük; de az első csata után megszaporodott az. A foglyokról letépték a rablánczokat, s a levágott kisérők fegyvereit adták kezeikbe, s -252- aztán mint a hógomoly nőtt egyre az úti kíséret. A két hősfiú hazatértében felgombolyítá a rabságra vitt lengyel tábort, s hadsereget gyűjtött az ellenség földén, s ezzel a felszabadított rabokból összetákolt haddal, melynek fegyvere az elkeseredés, taktikája a halál megvetése, rohanta meg az ellenségek leghatalmasabbikát, a svéd királyt Zamojszcze ostroma alatt és legyőzte azt. Legyőzte ugyanazzal a haddal a legvitézebb svéd sereget, mely mint a polyva porlott szét az ellenségek legmegvetettebbike, a kozák paraszthad előtt!

Tudta jól, hogy az egyetlen helyen, mely még Lengyelországból meg nem hódolt az ellenségnek, ott kell találnia azt a nőt, a ki a Szobieszkyek anyja! Nem volt több húsz évesnél. Az anyai csók jutalmáért vágyott.

XXI.

A földre tiport óriás testébe visszatért a lélek. Ez a húsz éves ifjú volt az ő lelke, nemtője, sorsa.

Szobieszky János nem maradt Zamojszcze várában. Nagy munkája volt, sietett. Megverte az ellent, megcsókolta az anyját; a harmadik volt feltámasztani hazáját.

Mint az itéletnapi arkangyal kiáltó szava a halottakhoz: «keljetek fel!» úgy hangzott végig az országon ébresztő hívása. A hadseregek a földből támadtak elő.

Ha a lengyel alkotmány szerint joga volt egy embernek azzal a szóval, hogy «nye poz wolim» szétrobbantani az egész országgyülést, megtagadni adót és hadsereg-állítást a kormánytól; de viszont az egyes kerületeknek megint szabadságuk volt az országgyülés rendelete ellen konfederálni, s a szövetséges gyülésben venni fel, a mit az országgyülés elejtett. Egyetlen egy kerület is protestálhatott az országgyülés ellen, s joga volt mást határozni, mint az országgyülés. Ezuttal a konfederáczió mentette meg Lengyelországot. -253-

Szobieszky sietett visszahívni az országba a királyt és királynét, s azután megindult első diadaltól lelkesült hadserege élén, a királypárt oltalmazva, Varsó felé.

Közeledtének híre is győzelem volt már. A lengyel főurak, a papok és nemesek, kik a svéd hódítónak olyan könnyen esküdtek hűséget, olyan könnyen el is feledték az esküt, s tömegestől szöktek el Varsóból, megtértek bűnbánattal saját királyukhoz.

Minden lépésnél nőtt az óriás, s Varsó alatt már egyenlő magasan hordta fejét az eddigi győztessel.

Károly Gusztávot az utolsó lengyel főnemes is elhagyta. Ez volt Radziejowszky maga. A háború okozója. A ki hazájába behívta az ellenséget. Ő is visszatért a királyhoz. – Kezeire, lábára, nyakára lánczokat veretett, úgy ment a király elé, bűnbánón, vezekelve, meghunyászkodva.

– Itt vagyok. Büntess meg. Én már elítéltem magamat; ítélj el te is. Inkább te nálad a rostély mögött, mint az idegennél.

(Károly Gusztáv kanczellárrá tette a honárúlót: s a rostély börtönt is jelent.)

Olyan jól megtudta magát gyűlöltetni a hódító rövid hatalma alatt, hogy a lengyel királyhoz, ki népének nemcsak földéről, de szívéből is ki volt űzve, visszatéríté az országát. Kénytelen volt odahagyni Varsót.

János Kazimir és Luiza Mária a nép üdvrivallása mellett tértek vissza fővárosukba, honnan az ellen sietve elvonult.

És Luiza királyné ismét karjába szoríthatá itt a másodszor is özvegy asszonyt, ki az alatt a rövid idő alatt, hogy egymástól távol voltak, egy egész csodákkal és rémekkel teljes korszakot élt keresztül. Lelkületök között oly végtelen nagy lett a különbség. A királyné folyvást futásban, egy remegő férj kezétől vonatva, kinek nincs sehol megmaradása, folyvást imádkozva, kétségbeesve, oltalomért rimánkodva, a távoli ágyúdördűléstől tovább futva; az özvegy ifjú hölgy pedig megszokva az éjt, napot egygyétevő -254- harczi lármát, a véres arczokat, a nők lángoló honszerelmétől átgyullasztva, a hős férfiak mesés erényeiben megdicsőülve, emlékében egy nagy hős gyásza, reményeiben egy még nagyobb hős aureolája: – egymástól mi távol szakadtak ők!

Hanem Bethunné Leonora, a másik, az hű képmása maradt a királynénak: az vele futott, félt, imádkozott, olyan volt, mint ő.

A két Szobieszky diadala végig hangzott egész Európán. Rokonszenvező királyok küldték üdvözleteiket a visszahelyezett királynak; a pápa ajándékozott egy ezüst sisakot, tetején arany koronával János Kazimirnak, Luiza Máriának pedig adományozta a husvét ünnepén megszentelt «arany rózsát», a legmagasabb kitüntetést.

A két Szobieszkyvel egyszerre két Isten jött segítségére Lengyelországnak. Még Allah is melléje állt.

Sztambulban mulatásuk alatt Szobieszky Márk, az idősebb testvér, mély barátságot kötött az új nagyvezérrel, Küprili Mehemeddel. A két testvér közül az öcsnek jutott a lángész, a bátyának a megfontoló bölcseség. Márk bölcs szava ép olyan nagy diadalt szerzett Lengyelországnak, mint János fegyvere. A török nagyvezér megfordítá a tatár vazall fegyverének élét, s mely eddig a lengyelt törte, az ő parancsára annak védelmében csorbult. Izla Ghirai khán előbb szétverte a kozákokat, aztán elfogta Rákóczy György hadseregét, s mire a svéd új erővel visszatért Varsó alá a brandenburgi szövetségessel, már akkor a föltámadt lengyel tetszhalott mellett egy arczvonalba sorakozva találta Izla khán seregét.

XXII.

A lengyel főváros, Varsó, a Visztula balpartján fekszik, átellenében Prága, a külváros. A két hadsereg ott adott -255- egymásnak találkozást a jobbparti mezőnyön, Prága előtt.

A ki csak férfi névre érdemes volt Varsóban, az mind ment az ütközetbe. Ez nem szólásmód. Valóban úgy volt. Három napig tartott a harcz, megújulva minden reggel; s a lengyel asszonyok kiűzték házaikból a férfit, a ki magától menni nem akart; új meg új csapatok érkeztek a csatatérre; már az őszszakállú véneket, már a tizenkét éves gyermekeket is csapatokra oszták, felfegyverezték s oda küldték a vérmezőre. Menni kellett a rokkantaknak, a fellábbadt betegeknek is s a papok, püspökök ott száguldoztak a csapatok élén; egyik kezükben a kereszttel, a másikban a karddal, míg a nők a hidfőket foglalták el, s a gyáva megfutamodót visszakergették az ütközetbe.

A királyné és Mária Kazimira a balparti halmokról nézték e rettenetes dráma lefolyását. Ott volt körülöttök Lengyelország nemes hölgyeinek színe, virága: valamennyi közt legkitünőbb alak a két Szobieszky anyja, Theophila.

A lengyel hősök ott remekeltek, feleségeik, anyáik, nővéreik, szerelmeseik szemeláttára buzdítva a túlpartról áthangzó üdvkiáltástól, új dühös rohamra elkeserítve a szélhordta átokrivallás mennyei kardalától. Minő harczjáték volt az! Az egyik parton egy nemzetnek valamennyi hős férfia, a másikon valamennyi honszerető leánya s a hogy nem mozdul el helyéből a harczoló férfi három nap és három éjjel, úgy tanyáz elszéledetlen a hölgysereg, helyét el nem hagyva, dolgát meg nem únva a szabadban. Jöhet zápor, szél, zivatar, égetheti a forró nap arczaikat, nem mozdulnak el helyeikből, nem jut eszükbe éhség, szomj, félelem; nem alélnak el, nem jön szemeikre álom. Csak a sebesültek ápolására gondolnak s a harcz kimenetelét lesik reménykedve.

Ott ül a királyné is egy dombon; egy fordított dob a trónja. Az égető napszurás ellen nappal, a hideg szelek ellen éjjel, egy vállára vetett darócz szűr védi.

S aztán mutogatják egymásnak: az ott az én hősöm! -256- az a tiéd! Megismerik őket zászlóikról, fegyverzetükről. S mikor egynek a hőse lefordul lováról, nem szabad sírásnak hangzani! Vissza kell fojtani a könyeket a szívbe.

A harmadik nap is leszállt már s az ütközet még nem volt befejezve. A tatár lovasság egyszer már keresztül törte a svéd sereg derekát, s egész a király testőrseregéig hatolt. Izla khán dárdája Károly Gusztáv mellvértjén hajlott el; de elhajlott. A testőrcsapat állt, mint az érczfal, s estefelé a lengyel sereg balszárnya össze volt törve.

A túlpartról látták az asszonyok, hogy dől meg egy dandár a másik után: a svéd had egyre előre nyomul.

És ez oly rettenetes hang volt, hogy megrendíté a harczolókat. Az éj sötétje nem volt elég hatalmas szétválasztani a küzdő feleket; a lengyel nők jajszava nem hagyott pihenést a harcznak. A vezérek kazalokat gyújtottak fel a mezőn, a zászlótartók fáklyákat vettek kezeikbe lobogó helyett, hogy a harczolók láthassák egymást, s mikor a felhős ég koromsötét éjszakát borított a földre, ott lehetett látni e rémes bolygófényeit a temetőnek, a mint előre-hátra száguldoztak, egymást üldözték, keresték, összecsaptak, kialudtak, újra kigyuladtak.

A fáklya fényénél messzire kitünt a király alakja. Aranykoronás ezüst sisakjáról messziről rá lehetett ismerni.

Egyszer aztán az ezüst sisak eltünt. Nem esett el a király: csak csukláját rántotta sisakja fölé; s aztán futott. Feladta a csatát.

A néző asszony-tábor hogy elhallgatott egyszerre! Ebben a némaságban volt a legnagyobb fájdalom.

Most egy új dandár állítá meg őket; a fáklyáktól körüllángolt körben egy ifjú lovag vágtatott, arany harczbárdját magasra emelve. -257-

– Az én fiam! Kiáltá Theophila. Imára, nők. Le térdeinkre! Kiáltsunk Istenhez!

– Nem, nem imádkozunk most, kiálta egy másik asszonyi hang. Nem olvasó kell ide, hanem tüzérkanócz! Ágyukat ide! Hozzatok ágyúkat!

S pillanatok mulva ott voltak az ágyúk: az asszonyok maguk töltötték, irányozták, lobbantották el azokat, oda tüzelve a folyón keresztül az ellenség közé, a hol legsűrűbb a tömeg.

Luiza királyné láztól reszketve bámulá azt a fekete ruhás gyermeket: az ő kis kedvenczét, Mária Kazimirát, a mint özvegyi fekete ruhájában ott parancsnokolt az ágyúüteg közepett, maga irányzá, maga vezénylé a lövésre a halálszóró ércz-csatakígyókat, utat seperve a lángfény közepett harczoló hős számára, a vértezett embertömegek között, a kik omlottak előtte, mint a kaszált rend.

Szobieszkynek egy asszony segített harczolni; egy asszony, a ki imádja őt és hazáját; a varsói hármas nagy nap utolsó éjszakáján.

Győzött-e e döntő ütközetben a svéd? azt nem mondhatja meg senki. Csodák történtek; égi, földi tünemények.

Még egy hatalmas nagy haderő állt Lengyelország határán: Alexis orosz czár hadserege.

Csak az a kérdés, hogy kinek a köntösén megosztozni, a lengyelén-e, vagy a tieden?

Az orosz czárnak több szüksége volt a keleti tengerpart tartományaira, mint egy darab, megszelídíthetlen lengyel nép lakta sivatagra. -258-

Az éhes farkas azon tanakodott magában, hogy a két dulakodó bika közül melyiket vágja le?

Alexis előhozatta az ukraniai pusztának két legszilajabb bikáját; tüzes billogvassal az egyikre rásütteté Lengyelország czímerét, a másikra Svédországét, s aztán országnagyjai és vezérei szeme láttára egymásra bocsátá a két dühödt vadat a sorompok között.

A sors úgy rendelé, hogy Alexis czár ne Lengyelországot rohanja meg, hanem a jó barátot, a svédet. Osztozni a szövetségessel jó: de belőle még jobb.

Károly Gusztáv, a míg Lengyelországot leigázni járt, egyszer csak azt vette észre, hogy a háta megett a szövetségese elfoglalja az ő legszebb tartományait: Liefland, Kurland, Finnland egy kardcsapás nélkül odavesz. Akkor aztán hanyatthomlok futott haza Lengyelországból, a saját birodalmát védelmezni a szövetséges társ ellen.

Ahogy elmulasztja a háromhetes zivatart egy holdmegújulás: úgy tűnt el Lengyelország földéről minden ellenség. Még havak előtt nem volt több szabad lengyel föld, mint a mit Zamojszcze vára ágyui tisztára sepertek, s ma már nem volt ellenség a haza földén.

Szobieszky Márk a szlobodiszai ütközetben elesett. Kár ifjú hősvéreért; de még nagyobb kár bölcs eszéért, mert vele együtt húnyt el a töröklengyel szövetség. Most azután már csak egy Isten és egy hős maradt, Lengyelország számára csodákat elkövetni.

XXIII.

Testi és lelki szenvedések megtörték életerejét. Elvégezte, a mire küldve volt és semmi tenni valója sem volt már a földön. Kifáradt a küzdelemben annyi külellenséggel, egy magában meghasonlott nemzettel, s egy minden nagyra képtelen királylyal: – a sorssal magával.

A Visztula partján sétálva egy napon, miután hasztalan vitatkozott visszavonó országnagyjaival, e keserű szókra fakadt: «ergo moriendum!» (No hát haljunk meg!)

Ez volt az ifjú deli Cinq Mars lovag utolsó szava, mikor a vérpadra lépett. Gonzaga Luiza Mária «ezt» ismételte.

A franczia udvari orvos, a királyi csillagász s az irgalmas szűzek minden betegápolói nem birtak halálos baján segíteni. Mi baja volt? Az «élet!» Ebből kellett kigyógyulnia.

A halál sejtelmeivel szívében, a királyné odahivatta két kedvenczét, Leonorát és Mária Kazimirát. Két gyűrűt vont le ujjáról. Az egyik egyszerű csontgyűrű volt, a másik aranykarika.

– Ez a Gonzaga-gyűrű, mondá a haldokló, Leonora kezét megfogva; ami úgy fénylik rajta: nagyanyámnak egy szál körültekert haja. Ez a gyűrű talizmán: boldogság, szerelem, hódító varázs lakik benne. Ezt neked adom Leonora. Azután Mária Kazimira kezét vonta magához, s az arany karikát annak az ujjára húzta. Ez is talizmán: a Gonzaga herczegnők jegygyűrűje volt mindig: ezzel a gyűrűvel jár a hatalom.

S mikor odavonta magához Mária Kazimira fejét s megcsokolá homlokát, ezt sugá neki:

– Ez a homlok koronát fog viselni. A királyné meghal, s utána te jösz. -260-

Hogy kinek adta Leonora a Gonzaga-gyűrűt? nem tudjuk még; hogy Bethune marquisnak nem, annyi bizonyos. Mária Kazimira az arany karikát Szobieszky jegygyűrűjével cserélte ki. A varsói napok jegyezték el őket, s soha egymáshoz illőbb pár nem találkozott egymással a földön.

A királyné ajtajában ott várt már a vőlegény küldötte, Matheinszky Máté, a mátkakoszorúval, a mi rozmarinból volt fonva.

A királyné maga tette fel a koszorút Mária Kazimira fejére, megküldve a vőlegénynek a szokásos mátka-tálat.

A lakodalom napján, ősi szokás szerint, még hajnalban, napfölkelte előtt, mikor még minden sötét volt, fáklyavivők seregétől környezve jött el a vőlegény menyasszonyáért, kisérve pompában ragyogó daliái, huszárjai csapatjától, ő maga gyémántoktól tündöklő vőlegényi köntösben, paripájának zablája, patkója vert arany, csótárja, nyerge igazgyöngy és smaragd-kövektől fénylő; a királyi palota előtt fogadta a főkanczellár maga a nászmenetet. A királyné volt az örömanya; ő vezeté kézenfogva Mária Kazimirát az oltárhoz; s a pápai nuntius, Odescalchi, adta az ifjú párra az áldást. (Rövid időn az eskető áldozárból pápa lett, az egybeadott vőlegényből, menyasszonyból királyi pár, s az örömanyából – halott.)

Egész serege a poetáknak várta a templomajtóban az ifjú párt, verseit egyszerre valamennyi igyekezve össze-vissza szavalni előttök. Délutáni négy óráig nem szakadt vége a lengyel és latin epithalamium-szavalásnak. A lakoma a királyi palotában kezdődött meg, s ennek minden terme a meghívott vendégekkel volt tele, kik a vőfély Matheinszky Máté hívására egyenkint az új pár elé léptek, s menyegzői ajándékaikat odarakták eléjök egy márvány asztalra, hogy az, ha márványból nincs, leszakad a kincsek terhe alatt. Arra elkezdődött a lakoma; hordó számra folyt a tokaji bor, s mellé a lelkesült áldomások; éjfélután félrevitték az asztalokat, bevonták veres -261- bársony szőnyeggel a termek padlatait s kezdődött a táncz.

S a reggel nem új napot hozott, csak a tegnap folytatását; lakoma, zene és táncz, dicsbeszéd és áldomás váltogatták egymást.

S még a harmadik nap is csak folytatása volt a menyegzőnek, a násznép a vőlegény házához kisérte a menyasszonyt, s ott még nagyobb volt a pompa, mint a királynál. Az étkező asztalok arany csipkés abroszokkal megterítve, tányérok, billikomok ezüstből, velenczei kristály és porczellán a hölgyek számára; a drága csipkékkel szegélyezett asztalkendők odaszegezve az asztalhoz, hogy az inasok el ne csenhessék, s a lakománál felhordva minden, a mit csak a négy világrész izeset teremt, ételek hód-farkból és medvetalpakból, a lengyel asztal ínyencz különlegességei, franczia és magyar borok; s aztán a drága jó dohány, a minek a kultuszát a pipával a lengyel már akkor oly magasra vitte, hogy estefelé a terem egyik végétől a másikig nem lehetett látni. A harmadik nap estéjén már a felhevült fők exotikus állapota tetőpontra jutott: az áldomás-iváson a nemes urak összekaptak; «kard ki kard!» hamar kimondott jelszó, a kardok összepengettek az asztal fölött: a felszolgáló inasok uraik segélyére rohantak; a zűrzavar, a tombolás általános lett, hajdusereg, bámész nép, maga a muzsikáló czigánybanda berohant a terembe; kristályt, porczellánt összetörni, az asztalkészletet, ezüst tányért, billikomot elkapkodni, egymást agybafőbe verni; kard csattogott, buzogány pufogott, a vér s a bor összevegyült a padlón, úr és tolvaj dulakodott egymással s az «amabilis confusio» alatt a vőlegény és menyasszony és a királyné udvari kiséretével a belső szobákba elmenekültek.

Mert ez csak rendes lefolyása volt az úri lakodalomnak s az ifjú pár örülhetett a szerencséjének ezúttal; mert ősszokás szerint, a míg a lakodalmat az általános tülekedés, melyben az asztal étszerei közprédává kerülnek, be nem -262- fejezi, addig ők magányukba vissza nem vonulhatnak, s ha a násznép hét napig megtartja az illendő tartózkodást, ez csak az ifjú pár vesztegzárát hosszabbítja meg.

A királyné maga vetkőzteté le az ifjú menyasszonyt, s megcsókolta, úgy hagyta ott vőlegénye nászkamarájában.

Aztán ő is haza ment s lefeküdt ahhoz a vőlegényéhez, a kinek a csókja csak a másvilágon ébreszt fel. Meghalt.

XXIV.

A mint Luiza Mária lehúnyta a szemeit, vele együtt Lengyelország jobb napja is lehúnyt. A vihar újra hallatá távoli dörgését, s a láthatáron köröskörül vészthirdető felhők tornyosúltak.

Küprili nagyszerű hadjárata megindult az egész keresztyén világ ellen; a tatárhad ismét ellenségűl tört be a határon; a kozák elővette régi boszúját s csatlakozott hozzá; János Kazimir segélyért kiáltott minden barátságos hatalomhoz. Követei bejárták az udvarokat. Mindeniknek más dolga volt, nem jöhetett. Bécshez bízott legtöbbet. Onnan visszatérő követétől várta a vigasztaló biztatást. A visszatért követ a hozott izenetet Wawrának adta át, (oka volt rá, egyenesen nem adhatta azt át a királynak.)

– Itt van a bécsi segély! mondá a bohócz. Hol? Nem látod? Itt a dobozban. Hadsereget ma nem küldhet Bécs a lengyel királynak; de megsegíti az özvegy embert: küld neked hét arczképet: uralkodó családi herczegasszonyok képei mind. Választhatsz közülök feleséget.

A királynak nagy zsebű franczia kabátja volt, abba dugta az arczképeket. Azután lement sétálni a palotája parkjába.

A palota földalatti boltüregeinek ablakai e parkra néztek; azok börtönök voltak, nevezetesebb államfoglyok számára. -263-

Ez ablakok egyikéből asszonyi énekhangot hallott a király felrévedezni. A hang ismerős volt, és megfoghatatlan, hogy támad az egy börtönből elő, hová asszonyokat nem szoktak elzárni soha.

Ott hevert annak a fenekén, redves szalmán, egy lánczra vert férfi, kiben a király a meggyalázott férjet, Radziejowszkyt ismerte meg. Az ének egy asszony ajkairól jött, ki a földön fekvő fogoly fejét ölében tartá. Az asszony kis fia pedig a fogoly lánczszemeivel játszott. Egy gyóntató barát térdelt a fogoly lábainál s az utolsó kemetet adta fel a haldoklónak. A nő halotti zsolozsmát énekelt.

A férj visszatért az elárult királyhoz, bűnbánva, bünhödésre készen, a hol az elengedett vérpad után a börtön várt reá, s a nő visszatért az elárult férjhez, hogy megoszsza vele börtönét.

János Kazimir, mint a kisértet-üldözött, rohant el e helyről, fel palotájába.

– Egyikét sem! Hozd elő papi taláromat, add ide camaorámat, pásztorbotomat. Megyek a kolostorba vissza.

És azzal egy asztalra rakva a koronás ezüst sisakot, az arany vezérbotot, kardot, övet, sarkantyúkat: felvette hajdani bibornoki jelmezét újra.

– Vedd át, mondá Wawrának, a királyi jelvényekre mutatva. És mondd meg az országnagyoknak, én Isten országát keresem, s visszaadom nekik a földit. -264-

János Kazimir még egyszer megjelent az országgyűlés előtt, hogy megmondja az ország rendeinek: «Ti meguntatok engem s én meguntalak titeket». Azzal kiköltözött Párisba s lett Saint-Germain des Prés-i apátúr. Hogy azután mindvégig mily jámbor életet élt, arról beszélnek eleget Ninon de L’Enclos és az özvegy L’Hopital marquisnő memoirjai.

XXV.

Zolkiev valóságos kis paradicsom volt. A leggazdagabb és a legmíveltebb lengyel főúri családnak székhelye; a természet szépségei egyesítve az építészet és művészetek minden remekeivel. Ide hozta Szobieszky János ifjú szép nejét, boldogsága tavasz korában, s az új pár szerelme által igazán paradicsom lett Zolkiev.

A hol két ily nemes lélek összetalálkozik, eszményi szépségben arczra, alakra egymáshoz illő; jellemében, hajlamában egymásnak tulajdon mintája, ugyanazon gondolatok, ugyanazon álmok osztályosa, az érzelmek kimeríthetlen mélységével, a nő és férj lelke annyira egymásba olvadó, mint a szivárvány ellentétes szinei; az ott a paradicsom.

A mesébe illő harczok hőse egyszerre királya és rabszolgája volt nejének; boldog csak annak mosolyában; aggódó csak annak elmélázó arcza miatt. Hisz e méla arcz mögött nem rejlett bánat, csak az a titokszerű sejtelem, a mit a nő érez, mikor közelegni érzi az időt, mely egy új világot s abban egy jóslatteljes életet, vagy talán halált fog hozni.

A hős nem gondolt babéraira, csak arra a piczi gyöngyös főkötőre, a mit Mária Kazimira rózsás ujjai hímeztek. Pihenhetett csatabárd és vadászfegyver az agancsra -265- akasztva; tombolhatott nyugtalankodva a mén az akolban; a csaták hőse azzal foglalkozott, hogy az elejtett gyöngyszemet fölszedje s a tű hegyére adja. A hadvezér költő is volt és énekes, festő és szobrász; tudott szavalni és játszani; mindez annak a szolgálatába állt, hogy ifjú nejének arczáról eloszlassa azt a felhőjét az «édes bánatnak».

Egyszer azután e tündér-napfénytől beragyogott paradicsom közepébe berohan egy rongygyá tépett alak, kinek arczán a por és sár csak a friss sebhelyeket eltakarni jó; csak hangjáról ismerni rá. A jó Mateinszky Máté az, a volt vőfély.

– Nem csókolózás napja ez, Szobieszky János! Kozákok és tatárok kétszázezernyi haddal törtek be a határon, Doroszenszko hetman és Adel Ghirai khán a vezérük, Küprili Achmed hadat izent Lengyelországnak, fél hazánk lángba és vérbe van borulva.

– A hadsereg feloszlott, mert nem kapott zsoldot; a kincstár üres s a poszpolita nem ült fel, mert a diætát szétrobbantotta egy «nye poz wolim».

– Te drágám! rögtön kocsira ülsz és utazol Francziaországba. Lajos király majd pártodat fogja. Halljak felőled jó hírt, te felőlem inkább semmit!

Az engedelmes asszonyt hű leventéi kíséretében azonnal útnak indítá. Azt csak nem engedheti, hogy a kozák kezére jusson, s úgy bánjanak vele, mint Konyeczpolszky feleségével. -266-

Aztán sietett megfelelni annak a feladatnak, hogy most ő legyen király, hadsereg és Lengyelország.

Egy rongyos, félmeztelen hadsereget, melynek már kilencz hónap óta nem fizettek zsoldot; mindössze tízezer embert.

Kiosztá közöttök saját kincseit. A mi ingó vagyona volt, mind oda adta a hadseregnek. A zúgolódókat kibékíté; egy hó alatt húszezer főre emelte a hadsereget, s azzal rögtön szemközt ment a betörő ellenséggel. Tizenötezer lovasa volt és ötezer muskétása. Az ellenségnek meg volt kétszázezer harczosa.

S nem vakmerő, mithikus hős kalandra indult ki Szobieszky. Átgondolt terve volt: merész és dicső. A katonai lángésznek egy villáma, mely, amely perczben meggyullad, le is üt; oly merész és nagy terv, minő Nagy Sándor perzsiai hadútja, minő Hannibal italiai hadjárata, minő Hunyadi János belgrádi győzelme, lehetetlen, kimagyarázhatlan, de igaz.

Azt a kis sereget elosztá kétfelé. A nagyobb részét, a tizenötezer lovast, elküldte Wisznovieczkyvel az ellenség hadseregét megkerülni, meghatározva az útját és a találkozás helyét.

Akkor a megmaradt ötezer muskétással és ágyú-telepeivel egyenesen közé veté magát az egész töméntelen ellenséges hadnak.

Egész dandára fellázadt ellene, mikor egyedül látta magát annyi ellenség közepett. Árulást kiáltott a szemébe. De Szobieszkynek emberfölötti hatalom volt adva. Mikor felállt hadserege közepett s csengő hangjának varázsával elmondá előtte vakmerő, de dicsőséges tervét, a lázadó katonák odaborultak lábaihoz, s a nyomai porát csókolva, esküdtek, hogy követni fogják mindenhová, a halálba is!

De Szobieszky olyan helyre vitte őket, a hol a halált ők osztják, nem ők veszik.

A podhaiczei hegyek felé fordulva, odaveté magát a -267- kozák sereg közepébe, s szinlelt futással becsalta azt egy előre kiszemelt szűk hegyi útba s akkor irtóztató pusztítást követett el benne.

Az ellenség csontjain keresztül azután bevonult diadalmasan Podhaicze városába.

Az csak nyilt város, de a hegyi utak a hozzájárást hatalmasan védhetővé teszik.

Jól számított. Az ellenség boszút fog esküdni a kudarczért; minden erejével a kis dandár ellen fordul, mely egy sáncz nélküli város közepébe ékelte magát, hogy azt ott összemorzsolja.

Jól számított. Egyik horda a másik után jött oda Podhaicze alá temetőt keresni magának; kozák és tatár, s a mit keresett, azt megtalálta. Tizenhat napig tartott az ütközet, hol egy nyilt város falai közt egy maroknyi had védte magát tenger sokaság ellen, s az összes ellenhad még nem talált egyebet, mint temetőt magának. Az ötezer lengyel olyan bástya volt, a mit nem lehetett összetörni. Tizenhat napig nem hallott felőlük senki semmi hírt. Tizenhat napig volt általános búcsújárás Lengyelországban, a harangzúgás templomba hítt mindenkit, imádkozni az ellenség közé eltemetett Szobieszkyért és összes hős bajtársaiért. Csak imádkozni érte, segíteni nem sietett a nagy óriás. A hó leesett már, s hóban nem szeretnek a nemes urak hadakozni.

A tizenhatodik nap reggelén már az utolsó töltények járták. De hajnalban kigyulladtak a hegytetőn a várva-várt jeltüzek. Ott közelít Wisznowieczky! kiálta Szobieszky katonáinak, s azzal csatarendbe állítva megtizedelt hadtestét, kirontott vele az ellenségre, melyet hátulról a hegyekről alárohanó Wisznowieczky fogott két tűz közé; a kozák és a tatár, a tizenhat napos ostromban kifáradva, kiéhezve, a szűk völgy-katlanban megszorítva, tökéletes kudarczot vallott; a Kalga szultán és Doroszenko attaman a harcz estéjén békét könyörögve jöttek Szobieszky elé s térden könyörögtek tőle kegyelmet. -268-

A podhaiczei győzelem megszabadítá Lengyelországot, csodamódon s egész Európa viszhangzott a diadal hírétől.

A podhaiczei hősök dandárát diadalkapukkal fogadta minden város, s mikor Szobieszky az országgyűlésbe belépett, az ország egybegyűlt rendei mind egy tömegben felálltak előtte, a mit csak a királynak szoktak megtenni, s a kulmi érsek, a korona kanczellárja, e szókkal üdvözlé őt:

– Te mentéd meg Lengyelországot! S aztán hasonlítá őt Herkuleshez, Achilleshez, Apollóhoz s nevezte őt a «nagyok közt nagynak, a nagyobbaknál nem kisebbnek s a legnagyobbak közt egyenlőnek!»

Szobieszky pedig azt felelé rá, hogy Isten menté meg Lengyelországot, s aztán beszélt igen egyszerű szavakban a diadal legnagyobb részeseiről, a közkatonákról s kérte a rendeket, hogy ebben a nagy lelkesedésben fizessék ki nekik a hátralevő zsoldjukat.

S tán kifizették? Azt nem tették. Mikor fizetésről van szó, akkor mindig «nye poz wolim!»

XXVI.

Királyok változtak, hanem az udvari bolond megmaradt. A csörgő sipka nem esett választás alá. A bohócz állását két hatalom biztosítá: az egyik a saját esze, a másik az osztrák aranyak. A sipkájának a csörgése nem kevésbé tudott mosolyt varázsolni a mogorva arczokra, mint az erszényének csörgése.

– Lajos király s az angol királynő tartották őt a keresztvizre, folytatá Szobieszky.

– Hallod? Híveid pártja ma éjjel Jablonovszkynál fog összegyűlni, odajőjj.

– Ma éjjel én a feleségem elé megyek, a ki jön haza Francziaországból s hozza magával a kicsinyemet, mondá Szobieszky, megcsókolva a levelet, melyben Mária Kazimira az édes örömhírt tudatá vele.

Hogy melyik volt az? nehéz volna megmondani. Az-e, ki újszülöttének első mosolygását nem adta oda egy koronáért, s azt a csörgetyűt, a mivel csecsemő fia játszik, többre becsülte annál az arany jogarnál, a mivel a bepólált lengyel királyok játszanak?

Szobieszky elment a felesége elé, őt fele úton elfogadni. S a lengyelek választottak aztán maguknak egy épen nekik való királyt: egy tehetetlen nyomorékot, az ős «Piászt» vérből. Koributh Miskának semmije sem volt királyi, csak a gyomra. Egy ülő helyében meg tudott enni ötszáz narancsot. Megválasztották királynak.

– Minek? szólt Koributh Miska, a király. Én nem vagyok «ember a háznál».

– Van a római császárnak egy huga, Eleonora, vedd el: majd lesz az «ember a háznál!»

Eleonora császári herczegnőnek derék, vitéz jegyese volt már akkor, a lotharingi herczeg Károly; annak visszaküldték a jegygyűrűjét, a herczegnőt szánra tették, mert tél volt az idő; jégtől zajló folyamokon, hómezőkön keresztül, tíz mértföldet vágtatva naponkint, elszállíták Lengyelországba s nagy hirtelen összeeskették a czensztochaui kolostorban a szegény Koributh Miskával, Lengyelország királyával.

Ezzel a franczia befolyás egyszerre ki lett szorítva az osztrák által. A franczia udvaronczok kiszorultak a Viasdova palotából, helyet kellett adni a németeknek s hangzott német szó a franczia helyett.

A lengyeleknél akkor keletkezett az a népdal, a minek a refrainja így hangzik: «Poki szviát szviatem; Polak Nyemczovi nye bedzie bratem». «Elébb lát a világ véget, mint jó barát lesz lengyel s német.»

A lengyel rendek dühösködtek a házasságért s a király miatt hazájukon álltak boszút: hagyták dúlni az ellenséget. Mahomed szultán vezérei óriási haddal áraszták el Lengyelországot.

A nyomorék király aztán megboszulta magát a rendeken azzal, hogy kötött egy csúfos békét a szultánnal, melyben tartománya felét átengedi a portának, s a megmaradt felét adófizetőjévé teszi.

Mahomed e békekötés után küldött Koributhnak egy pompás elefántcsont dobozkát, abban volt a díszkaftány, mely a lengyel királyt vazallhoszpodárrá alázza le.

A diæta felordított dühében s nem akarta elfogadni a kaftányt, s felhívta Szobieszkyt, hogy űzze el trónjáról az áruló királyt.

Szobieszky annál jobbat tudott. Elűzte az ellenséget. A khoczimi ütközetben megsemmisíté az egész tábort, mely Lengyelországot leigázni jött, s visszafoglalt mindent, a mit a nyomorék király elvesztett.

Koributh Miska király pedig még sem viselhette a díszkaftányt, mert azon a napon, melyen Szobieszky -271- negyvenezernyi ellenséget levágott, ő is megtette a magáét; Danczig várostól ezer darab narancsot kapott ajándékba, s azt egy nap alatt mind megette. Másnap meghalt. Elmondhatni róla, hogy a csatatéren halt meg.

XXVII.

Most már csakugyan ő rajta volt a sor: a mythosi hősön, kiről meg van írva, hogy sasszárnyakon repült az ellenség elé s teknöncz-lábakon közeledett a trónhoz.

Mikor a nyomorék Koributh ledűlt a királyi székből, lehetett-e egyébre gondolni, mint hogy helyébe a nemzet ünnepelt hősét ültessék?

A hová a német gyökeret vert, az ott megörökül. Az özvegy királynénak s vele együtt a trónnak kérői akadtak. Az egyik volt a hajdani vőlegénye: Lotharingi Károly, a másik bajor Fülöp. S egyik sem jött üres kézzel. Károly kilencz havi zsold kifizetését igérte a hadseregnek, két új vár építését, ötezernyi hadnak saját költségén tartását s örök szerelmet a királynénak. Fülöp megduplázott mindent, kivéve az örök szerelmet.

Két német párt küzdött egyszerre a lengyel trónért, s mind a kettő nem sajnálta a pénzt, a mit a nemes urak mindenkor szivesen fogadnak.

A nagy választási országgyűlés Európa közfigyelme alatt ment végbe Varsóban. Országgyűlés, a minőhöz hasonlót azon század nem látott.

A megyék annyi követet küldtek, a hányat nekik tetszett, ha két jelölt lépett fel a követi megbizásért, nem vesztek rajta össze, megválasztották mind a kettőt, ha három versenyzett, mind a hármat. A hány jelölt pártot tudott magának csinálni, mind bekerült az országgyűlésbe. -272-

És a követeken kívül joga volt a «Kolo»-a megjelenni minden nemesnek. A választási napon százezer lovas nemes volt együtt a Vola mezőn, az országgyűlés épületét körülfogva s a százezernek mind joga volt koronát adni, vagy megtagadni, joga volt azt követelni és elfogadni.

A Kolóban összegyűlt ezer követ között egyetlen egynek a «nye poz wolim» szava elég volt megsemmisíteni az ajánlott jelöltségét, s ha a «szopa» és a «Kolo» megegyezett egy jelöltben, a százezer közül odakünn egyetlen egy hang «nye poz wolim» elég volt arra, hogy ne legyen belőle király.

Itt pedig már volt két jelölt, s mindegyiknek nagy pártja volt. S mindegyiknek a pártja jól meg volt vesztegetve.

Hiszen ily tömérdek hadat heteken át együtt tartani, etetni, itatni, ahhoz egy hadjárat költsége kell. S az előtanácskozás maga huszonkilencz napig tartott. És az alatt folyvást érkeztek újabb csapatok, a lengyel tartományok legtávolabb palatinátusaiból, sztarosztáikkal, élükön a pompázó főnemesek, kísérve czifra fegyverzetű német, oláh, kozák, tatár cseléd-néptől, soknak magyar hajdui is voltak; előttük vitték a szalagoktól repkedő boncsukot, a hetmani jelvényt, a buzogányos bulevát aranyból, ezüstből. A lovak maguk, akkori divat szerint, megfestve tarkára, egyik párducznak, másik tigrisnek, sörényük, farkuk biborpirosra, égszínkékre; a lovagok öltözete, fegyverzete ragyog a drága kövektől. Mikor együtt vannak, tengere az a drága prémnek, beszórva boglárokkal, miben mint hajók vitorlái repkednek a szélnek eresztett zászlók ezerével.

A harminczadik napon megérkezett maga a főmarschall, Szobieszky János. Őt is kísérte a pompa; különb, mint a többié. Száz lobogót hoztak utána, a mit az ellenségtől foglalt el. Testőrségét kétszáz janicsár képezte. Ilyen másnak nem volt. Ezek voltak azok a janicsárok, kiket Khoczimnél a leghősibb védelem után foglyul ejtett, -273- nyomban megkegyelmezett, s a kik attól a percztől fanatikus hívei lettek, s legvitézebb testőrei; a meghódított ellenfél is imádta őt.

Az összegyűlt lengyel nemesség valóságos két táborra volt oszolva, mind a két fél a maga jelöltjeért kardot húzni kész. Nem királyválasztás szavazat szerint, hanem ütközet készült itt, a hol előbb megmártogatják honfivérben a koronát, úgy teszik a fejére annak, a kié a csatatér marad.

A legdühösebb lárma benn az országgyűlésben folyt. Mind a két párt rajongott a maga jelöltjeért, az idegenért, a kit soha sem látott. Nagy volt a lelkesedés! felvették az árát.

Ekkor lépett be a Kolo-ba Szobieszky. Mikor már a püspökök, a nagyhatalmak követei rekedtté kiabálták magukat. Megjelenése elcsendesíté a zajt, s egyenesen a szószékre lépett.

Hangja, ha akarta, a népviharon is uralkodott, most a csendben az is csendes volt és nyugodt.

Csak igazságokat mondott: felmutatá mind a két jelöltet egymás mellett, a lotharingit és a bajort, s kimondá mind a kettőről, hogy egyik sem való a lengyel trónra. Tegyenek le mind a kettőről a pártok, s válaszszanak egy harmadikat, egy hőst, egy igazán királynak való férfit.

Mindenki feszült figyelemmel várta, mit fog mondani. Lesz-e bátorsága így szólni: «magam vagyok az! én leszek királytok!»

E szóval szét volt robbantva egyszerre mind a két párt. Mind a kettőben nagy száma volt a franczia szövetség hiveinek, s azok innen is, túl is, tapsolni kezdtek a kimondott névnek s a harmadik jelölt miatt felbomlottak a zárt sorok, megsemmisült mind a két párt, s csak egy kiáltás hangzott: «éljen Condé!»

De Szobieszky ellenfelei, a hírére féltékeny, nagyságára -274- irigy Paz grófok, addig tudták halasztani a tanácskozást, míg beesteledett, s naplement után nem szabad királyt választani.

Egy éjszaka pedig hosszú idő; reggelig a két német párt jezsuitái tele harangozták a nemesi tábort Condé herczeg eretnekségével, hogy nem hisz Istent, hogy pénteken húst eszik, hogy nem gyónik soha! hajnalra már egész tömeg volt, mely a Vola mezőn azt kiáltotta a nevére: «nye poz wolim!»

Nem volt hátra más, mint az ütközet! Kardra bízni a döntést: ki legyen a lengyel király?

Már épen azon a ponton állt az országgyűlés, hogy minden ember kardot rántson s azzal adjon jelt a Vola mezőn dandárokra felosztott nemességnek az összecsapásra, a midőn a krakkói érsek felállva helyéről, jelt ad az egy sorban ülő főpapoknak s azok egyszerre rákezdik énekelni a «veni Sancte Spiritus»-t.

A szent zsolozsmára egyszerre elhallgat az ádáz zaj. A tiszteletre méltó prælatusi kar az égi szent lelket hívta alá, az emberek térdre borultak.

A mint a zsolozsma után csend lett, felállt a helyéről Jablonovszky Szaniszló, kis Russia palatinusa s azt mondta: «béküljünk ki lengyelek! ne vesszünk össze a németen és franczián, válasszunk királynak egy lengyelt!»

E pillanatban egy vékony selyemzsinór, mely a török, tatár, kozák, svéd háborúk diadaljelvényeiül elhozott zászlókat az elnöki szék mögött egy csomóba fűzve tartá, elszakadt, (vagy tán elvágatott) s arra mind a száz lobogó egyszerre előre omlott, mint egy dicskör terjengve szét az elnöki trónmennyezet körül.

Fredro Miksa kiugrik az erkélyre s kikiáltja e nevet a -275- százezernyi sokaságnak. És arra azután nem hangzik egyéb szó, mint Szobieszky neve. A kik Károly, a kik Fülöp hívei voltak, letépték a jelölt tollait süvegeik mellől s nem gondoltak többé harczra, ütközetre: ebben a névben megtalálták a talizmánt, melyen kibéküljenek; dandárról-dandárra, egyik palatinatusról a másikra terjed az üdvkiáltás, s az ellen-főurak, a Pazok azt látják, hogy híveik ott hagyják a lotharingiai zászlót, s a Kolóhoz tódulnak, szavazataikkal megelőzni a többieket. Minden zászló meghajol előtte. A nép örömtől ittasul, az egész város megzendül az üdvriadaltól, Szobieszky ki van kiáltva királynak.

Ekkor megkondul az estharang. A diætát folytatni nem szabad. A királyválasztás második napja is eredménytelen marad. Estharangszó után tiltva van a szavazás.

És ismét következik Varsóra egy izgalmas éj. Nem száll le álom e városra ma. Az utczákon lovas csapatok nyargalnak, hintók vágtatnak végig, fáklyásoktól kísérve, minden palota ki van világítva. A királyjelöltek pártjai, a Szobieszky-család ellenségei mindent megkísértenek, hogy a holnap reggeli választást meghiusítsák. Egy «nye poz wolim» elég.

S az egyesült nép: oroszlán, a kinek a torkába kell dugni fejét az ellenmondónak, s bizony leharapja!

A Koló minden bejáratát, lépcsőit, gádorát elfoglalták a jó hazafiak, a kik ismerik a maguk embereit, s a kiről azt tudják, hogy Szobieszky ellensége, azt nem eresztik be a gyülésterembe.

A szavazásban meggátolni a lengyel nemest semmi hatalomnak sem szabad; hanem a fejét kettéhasítani a szavazás előtt a legközelebbi szomszédjának, szabad.

A Kolóba csak azok gyűlhettek össze, a kik a Szobieszky megválasztását akarták. Maguk a Pazok, a litvániai hetmanok, kinn rekedtek.

Paz Mihály, kit eltaszigáltak az ajtótól, pisztolyait ragadta -276- elő, s belőtt a Kolóba velök, úgy kiáltá el tiltakozását; golyói ott fütyöltek el az elnöklő alkirály fülei mellett. Odabenn nem törődtek a kinn rekedt szidalmaival és golyóival; folytatták az értekezést. Egy ellenmondó hang sem jutott be.

Emlékezünk még tán a szomorú alakra, ki János Kazimir alatt szétrobbantotta az országgyülést a «nye poz wolim» szóval, s azóta elhagyott magányában ült egyedül, számkivetve minden emberi társaságból. Az utolsó lény is magára hagyta már: az elüzött asszony, kit meg akart boszulni. Az megbocsátott már az ellene vétőknek, s visszatért eltiprói lábait csókolni; de a boszú, ez megmaradt neki, az elátkozottnak.

Senki sem emlékezett már arczára, feljöhetett bátran Varsóba. Senki sem látott a szívébe, mit rejtegetett benne?

Ez az ember, Sziczinszky, elszánta rá magát, hogy ő szétrobbantja az országgyülést, s meghiusítja Szobieszky megválasztását egy maga.

Furfangosan kigondolt terv volt. – A Kolónak elnöki tribünje mögött volt egy roppant nagy kályha, a mit olyankor, ha télen volt az országgyűlés, fűteni szoktak. Sziczinszky éjjel fölmászott a Koló tetejére s onnan a kürtőn át leereszkedett abba a magas kemenczébe s várt, míg az elnök fölteszi a kérdést:

A második felhivásnál felemelte Sziczinszky a kályha tetejét, s kidugva rajta a fejét, bekiáltott a terembe éles, rikácsoló hangon:

De a harmadik szót már csak a másvilágon ejthette ki, mert ott állt a kályha párkányára felkapaszkodva Matheiszky Máté, s az hirtelen egy bárdcsapással úgy ütötte le az ellenmondó kidugott fejet, hogy az odagurúlt az elnök lábaihoz. -277-

De mikor minden elcsendesült, egy kiváló, csengő, határozott hang elkiáltá:

– Nem akarom, hogy királylyá legyen választva valaki az országban, a míg törvényeink meg vannak sértve, a míg egyetlen egy nemes akadályozva van e gyülésben megjelenhetni; a míg e nemzet szabadságán a legkisebb csorba van ejtve. Nem akarom!

E varázshatású szavakra a bejáratokat elzáró tömegek félrevonultak s belépett a Kolóba a két Paz hetman, a Szobieszky-család ősellenségei, a hősnek elkeseredett irigyei, versenytársai, Leonora bérenczei, a lotharingiai herczeg pártfőnökei.

– Te ma legyőzted magad, s ezzel legyőztél minket. Elutasítottad a koronát, s ezzel megtetted magadat királynak. Alávetetted magad törvényeinknek s ezzel fölemelted magadat vállainkra. Kimondtad e szót: «nye poz wolim!» s ezzel lehetetlenné tetted másnak, hogy azt kimondja. Neked, mint jelöltnek, nincs szavazatod. Királyunk lettél!

S a felrivalló ordítás százezer ajakról hirdeté, hogy Lengyelországnak olyan királya van, a kit mindenki szeret, III. János.

Szobieszky még követelte a személy szerinti szavazást is. Végbe ment az is, dandáronkint. És százezernyi szavazat között egy sem volt «nye poz wolim». -278-

XXVIII.

– Lásd, most erős lánczokkal köthetnéd magadhoz a szent római birodalmat. Válj el a feleségedtől: csak egy franczia marquis leánya az, s vedd nőül Eleonorát, a római császár húgát.

– Fiamnak anyját taszítsam el magamtól? – Szólt Szobieszky. – Akkor tartsátok meg a koronátokat.

S elutasított egy császár-leányt, hogy felemelje a trónra D’Arquien Mária Kazimirát, a kit szíve szerint szeretett.

XXIX.

Tehát Szobieszky János király volt már, és D’Arquien Mária-Kazimira királyné. De még nem voltak megkoronázva. S a koronázási ünnepély nagy pompa volt Lengyelországban.

Hanem III. János azt mondta az ország nagyjainak, hogy: «hagyjuk most azt a pompát, ráérünk még arra; most nekem elébb való dolgom a törököt meg a tatárt kiverni az országból. Az ellenség Lemberget ostromolja már. Én odasietek. Azok majd rám ismernek korona nélkül is».

Csak az volt a kérdés, hogy a mi költséget az országgyülés a koronázási ünnepélyre megszavazott, ugyanazt engedje a királynak a hadsereg ellátására, s az ország megszabadítására fordítani. Ki mondhatott volna ellent?

Egy ember még is akadt, a ki ellentmondott. Nem jegyezzük fel, hogy hítták. Minek a Herostrateseket emlegetni? Neki inkább kellett koronázási parádé, mint Lemberg -279- felszabadítása. A «nye poz wolim!» elkiáltása után szerencsésen kiugorván az utczára, a többi követek utána szaladtak, elérték. Ott már haszontalanság lett volna őt agyonütni, mert a szavát ott hagyta az országgyülésben; hanem elkezdtek vele alkudozni, hogy jőjjön vissza a Kolóba, s ott vonja vissza a liberum vetoját; adnak neki ezer aranyat. Utoljára felverték az ajánlatot húszezer aranyra. A nemes úr rongyos volt, kardja, sarkantyúja rozsdás; hanem azért attól, a mit egyszer kimondott, el nem állt húszezer aranyért sem, egész Varsó városáért sem.

Ekkor aztán Szobieszky János a saját királyi hatalmánál fogva kezdett el hadsereget gyűjteni, testőrség czíme alatt, s vaskézzel hajtott be minden adót és tartozást, hogy pénze legyen a hadviseléshez.

A bécsi udvar szította a tüzet, nem birva elfelejteni Eleonora királyasszony megszégyenülését, Wawra keze dolgozott az összeesküvők között.

Szobieszky régi családi ellenségei ligát kötöttek s abba sok régi hű barátja is be lett vonva. A tiszta vérű nemes urak, kiknek a nyaka semmi jármot nem akart eltűrni; kik előtt a nemzeti hősnek babérkoronáit eltakarta a fejedelmi süveg, mihelyt azt valósággal viselni akarta a király. Még Wisznovieczky is beállt a ligába.

Az összeesküvők gyülésén a büszke Paz Gáspár felsorolá János királynak rettentő bűneit: hogy az ősi szabadságot tiporja el, és zsarnoki kézzel markol a nemzet szentséges jogai közé.

– No ha ezek mind igazak, – mondá a vén Wisznovieczky (a ki nem volt osztrák-párti, hanem republicanus), akkor az ilyen szörnyeteg nem érdemel mást, mint hogy megölessék. Azért, hogy a hazát megmentette, megérdemli, hogy mauzoleumot emeljünk neki, de azért, hogy a szabadságot elvesztette, megérdemli, hogy alatta fekügyék. -280-

Wawra oda súgott Paznak. (Ez az eredmény nem volt a bécsi tervek sorában.) Paz megértette az intést.

– Nem úgy öreg barátom, – mondá. – A megöletés tisztességében csak azokat a királyokat szokták részesíteni, a kik Isten kegyelméből uralkodnak. A mi királyunk nekünk csak legelső szolgánk. Azt nem illeti az a dicsőség, hogy Brutus és Cassius tőrei halhatatlanítsák emlékét. A választott királyt, ha vétkezik a köztársaság ellen, elitélik és becsukják. A szomszéd magyaroktól tanultuk ezt. Zsigmond királyt, mikor kihágást követett el, törvény elé állították, mint egy közönséges nemes embert, fejére olvasták a törvényt s becsukták Siklós várába s leülették vele a fogságot. A mi királyainkat nem szabad ahhoz szoktatni, hogy ők rendkívüli törvények alatt állanak; hogy nekik csak a halál parancsol. Tanulják meg, hogy büntetésök egyenlő a köznemesével.

De hasztalan volt Paznak minden sophismája s Wawrának minden csillapítása, az összeesküvők többsége azt határozá, hogy Szobieszkyt, a szabadság-eltipró zsarnokot meg kell gyilkolni.

Ez nem volt Wawrának kedvére. Neki az volt Bécsből utasításúl adva, hogy a lengyel udvarnál, akárkinek a királysága alatt, igyekezzék a franczia befolyást kizárni, s az osztráknak ajtót nyitni; hanem, hogy ott forradalmat és királygyilkolást tervezzen, azt nem köszönték volna meg neki.

– Meg ne nevezd őket, – mondá János, – úgy is tudom, hogy kik azok? Eredj vissza hozzájok és mondd meg nekik, hogy ne törjék azon a fejöket, hogy mely helyen és mi módon öljenek meg? Mert én holnap olyan helyre fogok menni, a hol minden órában és százféle módon megölhet valaki, de a mi mégis olyan hely, a hol az összeesküvők semmiképen meg nem ölhetnek engem. Találgassátok, hol lehet az? -281-

Azt ugyan az összeesküvők semmiképen ki nem tudták találni, míg másnap azután meg lett előttük oldva a talány.

Szobieszky János egész testőr-hadával s felfegyverzett jobbágyaival elment a törököktől ostromolt Lembergbe. Ott valóban minden órán megölhette őt valaki, de az összeesküvők nem.

A lembergi hadjárat annyi fényes történelmi ténynyel van tele, hogy a regény maga csaknem eltünik közöttük.

Ott van egy hős leánynak az epizódja: Visoczka Zenobiáé, a ki hazája veszedelmében elhagyta családját s elment azt védelmezni a leghatalmasabb fegyverekkel, a mikkel a nők harczolni tudnak: a női csáb, bűbáj, szépség fegyvereivel; bejutott a szultán háremébe, meghódította az ellenséges ország fejét magát, első kegyencze lett a padisahnak: egy rózsás ujjával hadseregeket tett semmivé, a miknek Lengyelország ellen kellett volna indulniok. Föláldozta a «szívét», hogy megmentse a nemzetét.

Kétszázezernyi had indult ki Sztambulból, s azok között a «halál»-legió. Tizenkétezer janicsár önkéntes, a ki «halálvitéznek» nevezte magát. Kara Mehemed volt az előhad vezére. Ugyanaz, a kit Szobieszky Khoczimnál oly csúfosan tönkre vert. Azóta a vezér gyalázatos számkivetésben élt. Most előhozatta őt a szultán, s kardot adott a kezébe. Itt van a kardod, fend le a csorbáját; ha verve térsz vissza, itt vágatom le a fejedet ugyan e seregek előtt! Ekkor egy lengyel kémet hoztak a szultán elé. – Jól megnéztél mindent? kérdé a szultán s azzal egy erszény aranyat adott át neki. Tehát menj a királyodhoz haza, s beszéld el neki, hogy mit láttál.

Ennek a hadseregnek kellett Lengyelország ellen indulni. Lipót császár követei ösztönözték a portát, hogy támadja meg a lengyel királyt. Hanem egy gyöngéd kéz keresztül húzta számításaikat; Zenobia addig suttogott a szultán fülébe, míg az a rettentő hadsereg felét az orosz czár ellen küldte Ukrániába s az óriásnak most már csak fél karja -282- volt Lengyelország megtámadására. – Az is elég volt akkor a lengyelnek. Egész hadserege Szobieszky testőrhadából és jobbágyaiból állt.

– Mikor a trónon ülsz, akkor félj a kezemtől! De mikor lovon ülsz, vagy a sátorban fekszel, akkor bízd rám a fejedet, az én testem védelmezi azt!

Egy hősnő neve van feljegyezve e hadjáratból, Chrazanovszka Helenáé, kinek a férje, Chrazanovszky Samu, tartá fel Trembovla várában Ibrahim vezér táborát, míg Nuraddin Lemberget ostromolta. Rommá volt lőve az erőd, s négy visszavert ostrom után egyébre nem lehetett gondolni, mint a feladásra. Ekkor Helena két tőrt mutatott a férjének: – ha feladod a várat, az egyik tőrrel téged öllek meg, a másikkal magamat. – Ő maga az ostrom viharában ott járt a legsűrűbb golyózápor közepett s kergette vissza a helyeikre, a kik a vész elől megfutottak.

Ez mind a történelemé, ez nem regény; de végig vonul mégis az egész hőskölteményen az az uralkodó eszme: a szerető szív gondolatja, mely, miként az oczeán láthatlan ázalagjai képesek az egész vízegyetemet átvilágítottá tenni: ez is hozzáadja tüneményes fényét a nemzetélet nagy forrongásaihoz.

Mikor Szobieszky megérkezett Lembergbe, saját seregénél tízszerte erősebb ellenfélt talált maga előtt. Annyi volt előttük a sírásó, hogy bízvást halottaknak nevezhették magukat.

És akkor az jutott neki eszébe, hogy meghívja magához a feleségét. Jöjjön oda gyermekével együtt vele eltemetkezni.

Más időben aggódott miatta, mikor maga csatába indult, a nőt elküldte Párisba. Akkor reménylette, hogy győzni fog. Most csak arra volt készen, hogy dicsőségesen eltemeti -283- magát. Ehhez meghívta a feleségét és a gyermekét is, hadd temetkezzenek egy sírba.

És Mária Kazimira megjelent férje hívására gyermekével együtt a sírhalomnak szánt városban.

A köröskörül füstbe, lángba borult láthatár hirdeté, hogy a tatár török-tábor zöme a fővezérrel együtt megérkezett.

Augusztus 24-ike volt, legforróbb nyári nap; délután négy órakor a Lemberg körüli halmokról özönlött alá az ellenséges tábor. Szobieszky elhatározá, hogy nem várja be a támadást, hanem ő maga indul ellenére rohammal.

Wisznovieczky odaborult a lábaihoz, átölelte térdeit, úgy könyörgött neki, hogy ne vigye a biztos mészárszékre királyi életét.

– Csinálok magamnak egy mauzoleumot, hogy alatta fekügyem. Dicsőt, de drágát. Nektek nem kerül semmibe: csak hazafiak csontjából lesz rakva. Az alatt fogok fekünni.

– Felejtsd el a mit mondtam! Engedd, hogy jóvá tegyem halálommal. Engedd, hogy én vezessem rohamra a sereget.

– Te is ott fogsz lenni. És látni fogod, hogy hal meg a zsarnok, a kit nemzete halálra itélt.

És neje, kis gyermekével együtt nem váltá fel a könyörgő főurat, hogy őt visszatartsa. Ő az alatt, míg férje a harczba rohant, ott térdelt a templomban, a nagy nemzeti vértanú, Kotska Szaniszló szobra előtt s Istenhez imádkozott segítségért.

Szobieszky azt mondá lovas dandárainak: «ma csak karddal fogunk harczolni, nincs szükség a dárdákra!» s azzal elszedette a lovasaktól a lándzsákat s mind azokat kitüzette a halmok mögé, az utak árkaiba, hogy messzire csillogó hegyeikről azt higyje az ellenség, mintha ott még tartalékhadak állanának készen.

Szobieszkyt úgy hívták gyors hadműveleteiért, hogy «vihar». Testvére érkezett meg: az igazi vihar.

Az északi láthatár egyszerre elborult s égre emelkedő porfelleget hajtva maga előtt, rohant a zivatar a síkra alá. Az égi és földi csodáknak napja volt ez. Az afrikai hőségre hirtelen oly hózivatar következett, mintha a Nemere tartaná a menyegzőjét: hózivatar és mennykőhullás, közbe pedig kardcsattogás és csataordítás. – Szobieszky, szövetségesével, a hóviharral együtt támadta meg az ellenséget. Neki barátja volt a hideg szél, a hó, amannak megölője. – Ő neki hadi terve volt, jól kiszámított, összevetett praktika, amaz azt sem tudta merre van előre, merre hátra? János király maga rohant dandára élén az első támadásra, s Nureddin seregei szétbomlottak előtte. Az oldala mellett vágtató marseillei érsek alól két lovat kilőttek a csatában; a királyt nem érte semmi vész. Az ellenség óriási tömegei egymást gátolták mozdulataikban. Szobieszky, ha egy helyütt szétzavart egy dandárt, azt hagyta futni, maga a másik ellen fordult s ott jelent meg, a hol nem várták a sűrű hófuvásban. Nureddinnek egész rengeteg tábora szétrobbant – a két «vihar» előtt, s azok üldözék őt naplementig, míg szétverték tökéletesen. Mikor alkonyatra a vihar elcsendesült, Mária Kazimira királyné Lemberg fellegvárának ormáról széttekinte, egy nagy szemfedelet látott maga előtt, mely a megölt ellenséget takará: a hómezőt deréknyárban, s e hómezőn visszatérő férjét és hőseit az elfoglalt zászlókkal.

XXX.

Megmondta azt a «fekete tyúk»! Mikor Lemberg alá megérkezett a nagy derék had, az ütközet előtt a tatár szultán jóslatot tartatott. A tatár augurok egy fekete tyúkot bocsátottak szabadon. Ha az Lemberg felé fut, akkor bizonyos a diadal. Egyszerre azonban a fekete tyúk visszafordult -285- s ijedten repült vissza a török táborba. Ez vészjel volt. Meg volt jósolva a nagy kudarcz előre. Még egy ostoba tyúknak a röpte is befolyással bír az ütközet eldöntésére. A tatárhad előre látta, hogy megverik.

A vihar elmult, de Szobieszky megmaradt viharnak; tovább verte a futó Nureddint, megérkezett Trembowla alá, hol Ibrahim az ötödik rohamot intézte a hős Chrazanovszkyak ellen. Egy dombtetőről húsz ágyú dörejével adta hírűl az ostromlottaknak, hogy megérkezett fölmentésökre, s az ősz muzulmán futva vitte vissza vert seregét a Dnieszteren és a Pruthon, a Dunán innen meg se szállt pihenni. Szobieszky ötezer vitézzel üldözte a százötvenezernyi ellent.

Wisznovieczky és mindazok, a kik János király ellen összeesküdtek, oda gyűltek most köréje, nem hogy a zsarnok ellen hozott halálitéletüket végrehajtsák, hanem hogy őt a haláltól megőrizzék. Szobieszky rohant előre: ők mindenütt az oldalán. – Bocsáss meg! Felejtsd el a bántást! Tartsd meg magadat!

Nem engedett nekik. – Mennem kell előre, a míg meg nem halok. Meg kell halni annak a királynak, a kinek van egy embere az országában, a ki őt nem szereti!

Rettenetes mondás volt! S a ki azt kimondta, annak azt megtenni is volt bátorsága. Egyik csoda után a másikat követte el. Csoda volt minden győzelme, csoda volt életben maradása.

Utoljára azt tették vele az összeesküvők, hogy mikor már a Dnieszteren is átkergette az egész török hadsereget s készült azt tovább is űzni, akkor felgyujtották előtte a Dnieszter hidját Khoczimnál. Ezzel gyökeresen meg lett akadályozva, hogy fogadását megtarthassa, hogy meghaljon.

Akkor azután odamentek hozzája, körülvették, meghajták előtte térdeiket, s mindnyájuk nevében az ősz Wisznovieczky igy szólt hozzá: -286-

– Most már az a király vagy Lengyelországban, a kinek egy embere sincs, a ki őt ne szeresse, nekünk sincs egyéb dolgunk, mint hogy téged vigyünk Krakkóba megkoronázni.

És még egy csodát jegyzett fel a történelem, a mit a világszellem asszonykézre bízott. A szerály első asszonya, a «sultana aszszeki», a szép lengyel hölgy rávette a szultánt, hogy kössön békét Lengyelországgal, s fordítsa egész erejét Bécs ellen. Hasztalan volt a római birodalom minden követeinek cselszövénye, Stambulban úgy, mint Varsóban, megbuktatta őket az első és örök nagyhatalom, mely áll azóta, a mikor csak egy nagyhatalom volt Európában, s áll most, a mikor a sajtóval együtt hatot csúfolnak így, és állni fog örökké: a női varázs.

A diván békét kötött Szobieszkyvel, s a lengyel országgyűlés egyhangúlag határozá el a király és királyné megkoronáztatását.

A krakkói székesegyházban az oltár előtt két sorban vannak eltemetve a megholt királyok. A lengyel királyokat kétszer temették el: rögtön haláluk után a varsói egyház sírboltjába; ott vártak azután, a míg egy új király érkezett, a ki megérdemelte, hogy egész pompával koronázzák meg a krakkói székesegyházban. János Kazimir és Koributh Mihály előkerültek koporsóikban a varsói kriptából s az ő hatlovas gyászszekereik nyiták meg a koronázási menetet.

A gyászszekér után járult gyalog és hajadonfővel az élő király és a királyné. A koronázás a gyászpompával kezdődött. A koporsókat letették a ravatalra, s akkor öt herold lovagolt be a templomba, feketével bevont paripákon, a királyi és hadvezéri jelvényeket hozva kezében, koronát, jogart, ország almáját, kardot és lándzsát. Azokat a két koporsó fölött darabokra törték. Csak ekkor lett megszüntté -287- a megholt királyok uralkodása, csak ekkor léphetett helyökbe az új király.

Egész Lengyelország színe, java ott volt a koronázáson. De meg a salakja is. Több mint ezer volt a nyavalyatörősök száma, kiket akkoriban ördöngösöknek neveztek, s kik az ország minden részéből összegyülekeztek rémordításaik kardalával megdicsőíteni az ünnepélyt. E szerencsétlenektől hemzsegett kis Lengyelország. S az volt a néphit, hogy a kit azok megáldanak, az szerencsés lesz teljes életében. De mikor aztán Olszovszki, az ország primása, elmondá a fényes templomi gyülekezet előtt, miket tett az országért Szobieszky, s mennyi része volt tetteiben Mária Kazimirának? mikor Szobieszky homlokát hétszer fölkenve a szent chrysmával, a koronával érinté, s azután a királynénak intett, hogy készüljön a korona elfogadásához, a midőn annak haját egészen le kellett bontani, hogy az aláomló gazdag hajsátor, mint egy második királyi palást, takarta be egész sarkig: akkor a templomot betöltő fényes ünnepi sereg örömkiáltása még az ördöngösök ordítását is túlhangzotta.

S a király koronázási pompáját emelték az európai hatalmasságok fényes követségei, egymással versenyző fényes kíséreteikkel, ott volt a perzsa sah küldötte is, keleti pompával ragyogó dandára élén; de a legfeltünőbb alak volt valamennyi idegen fényes úr között egy kicsiny kis ország uralkodójának, Apaffy Mihály, Erdély nagyfejedelmének követe: Tököly Imre. Ekkor még csak magyar főnemes, de nemsokára a magyar szabadságharcz vezére, s nemzeti király.

E koronázási nappal Lengyelország történetében egész forduló pont állt be. A török szultán még egy sikertelen ostrom után, mely ismét Szobieszky és Mária Kazimira egyesült hősi erőfeszítésén tört meg, békét kötött Lengyelországgal; Fedor czár meghalt s utódjának még sok baja volt saját országa népeivel, Lengyelországot senki sem támadta meg, de mindenki versenyzett a barátságaért, -288- Európa első hatalmasságai. S a lengyel e rokonszenvet, e sokaktól kért baráti jobbot egy szegény, elnyomott, szenvedő nemzetnek adta önként: a magyarnak.

Szobieszky megszerette Tököly Imrét az első találkozás óta, s engedélyt adott rá Boham lovagnak és Lubomirszkynek, hogy a magyar szabadságharczosok számára segélycsapatokat toborzzanak. A két vezér hatezer harczossal kelt át a Kárpátokon, s segített Tökölynek diadalmas hadjáratában Lipót császár hadseregei ellen; míg a Duna felől ugyanazon roppant ozmán tábor, mely az előtt Lengyelországot ostromolta, irányt váltva, a római birodalom ellen nyomult előre. XIV. Lajos seregei mindenütt győztek a császári seregek fölött. A római birodalom napjai meg voltak számlálva.

Ha nem sikerült Szobieszkyt a diætán megbuktatni, a harcztéren megtörni, palotájában meggyilkolni, vagy jellemében megfordítani, ha diadal kísérte minden téren: még volt egy tér, a hol nincs legyőzhetlen ember, még volt egy fedetlen része a hősnek, a mit nem véd meg semmi pánczél. A jezsuiták tudnak mérget keverni ital nélkül is.

Szobieszky boldog férj volt. A legszebb és a leghívebb asszony férje. Mikor Mária Kazimirát megkoronázták, mindenki azt kiáltá körüle, hogy «éljen az első asszony, a legszebb asszony, a legjobb asszony Lengyelországban!» S ő maga is ezt kiáltotta.

Mikor a korona érte Mária Kazimira fejét, akkor a királyné magas jó reményben volt, abban az állapotban, a mikor még a római köztársaság is királynőnek tekinté az asszonyt s lictorai tisztelegtek előtte az utczán. Ketten lettek megkoronázva: ő és a szíve alatt hordott gyermek (a kit ezért jobban is szeretett mindig az első szülötténél).

Lebetegedését Párisban akarta bevárni, királyi komája, XIV. Lajos udvaránál, s előre küldé Bethunet, hogy fogadtatását előkészítse. -289-

XIV. Lajos ez alkalomra a herczegi kék szalaggal szándékozott feldíszíteni Szobieszkyt.

Ha Koributh Mihályt a római császár az aranygyapjas rend szalagjával tünteté ki: úgy következett, hogy a franczia király meg Szobieszkyt tisztelje meg a franczia trónnak e legfényesebb díszajándékával.

A jó D’Arquien, az öreg, azonban még mindig csak duc és père volt – kis betűvel; s Mária Kazimira azt a kegyet kívánta a franczia királytól, hogy adja inkább a kék szalagot «atyjának».

A rieux-i herczegség épen megürült, s D’Arquien marquisnak még akkor megigérte a herczegi czímet XIV. Lajos, mikor Gonzaga Máriát rábirta, hogy menjen el királynénak a vén Ulászló mellé. Egy kis, nagyon megérthető hiúság is járult ez óhajtáshoz. – D’Arquien Mária Kazimirát a hétszer felkent chrysma-olaj nem óvta meg attól, hogy a versaillesi udvarnál a királyné és a kegyencz-hölgyek azt mondják neki: «hogy van ön marquisnő?» Mert hisz egy «lengyel» királynét csak nem szólíthat a franczia királyné «testvérnek» s a franczia herczegnők nem czímezhetik «felség»-nek! De ha egyszer franczia herczegnő a czíme, akkor legalább azt meg kell neki adni.

Tehát a rieux-i herczegséget kérték XIV. Lajostól D’Arquien papának s semmi ok nem volt reá, hogy ez meg legyen tagadva.

Egy napon, mikor már a királyné épen csak Bethune visszaérkeztére várt, hogy Francziaország felé útra keljen, Wawra, az udvari bohócz meséivel mulattatá a türelmetlenkedő úrnőt.

«Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú lovag, ki a távol sarmaták országából elvándorolt a fényes Versaillesba, s beállt a franczia király testőrhadnagyának. A fiatal sarmata délczeg ifjú volt. Lutetia hölgyei bolondultak utána. Egynek közülök, a szép Brisacier asszonynak aztán az ifjú testőrhadnagy segített eszére térni. Derék pénzváltó felesége volt a hölgy, a ki nem igen vette észre, ha a pénzei -290- közé egy hamis veretű is keveredett. Az ifjú testőrhadnagy azután tovább ment s lett belőle király. Mikor aztán már király lett és sok pénz megfordult a kezén, egyszer a hamis pénz is visszakerült hozzá, s azt mondá neki: apám, nem ismersz? Pedig a te képed viselem!» Traillom lárom! Ilyenek a testőrhadnagyok mind! Az ördög tud felőled valamit! felelt mogorván a király. Ilyenek a királyok mind!

– Én nem oly sokat, mint egy karmelita, a ki fontos levelekkel érkezett III. János királyhoz Versaillesból.

Wawra előkészíté a franczia szerzetest, a ki azután elmondá a királynénak az egész regényes történetet: miszerint Szobieszky János, mikor még fiatal testőrtiszt volt Lajos udvaránál, szerelmi viszonyban állt egy madame Brisacier-val. E barátság következménye volt egy ifjú Brisacier, ki jelenleg a franczia királyné belső titkárja. Most, midőn Szobieszky világszerte felmagasztaltatik, Brisacierné eljöttnek látta az időt, hogy gyalázatából dicsőséget csináljon, s fiának bevallja, hogy ő a dicső Szobieszky Jánosnak a gyermeke. E reményteljes sarjnak fényes, eredetéhez méltó név és állás kell. A franczia királyné a nagy Szobieszky iránti hódolatát véli az által kifejezni, ha azt kívánja, hogy a rieux-i herczegség az ifjú Brisaciernek Szobieszky természetes fiának adományoztassék.

Egy vesztett ütközetnek a híre nem lett volna olyan rettenetes Mária Kazimirára nézve, mint ez a rágalom.

Szobieszky azt felelte feleségének: «esküszöm neked, hogy te voltál első, te vagy egyetlen szerelmem. Kívüled más asszony nem létezett reám nézve soha».

Hasztalan mondta el János neje előtt fiatal éveinek történetét, a mi csak a küzdelmek, komoly tanulmányok, férfias testgyakorlatok, vészterhes utazások szakadatlan krónikája volt, hogy büszkesége, magas vágyai úgy betölték egész lelkét, miként annak gondolatja sem lehetett hiú kedvcsapongások után: a nőt soha se nyugtatá meg egészen. Az ilyen tövis benn törik.

S még azt, hogy e titkot megtudta, megbocsátotta volna a nő: de azt, hogy mások is megtudták, azt nem birta elviselni. Ez eset óta mind a sírig gyötrötte magát és saját gyötrelme által a férjét féltékenységével. Levelei, miket a táborozás alatt férjéhez írt, s annak a válaszai mind tanúskodtak a kínos lelki állapotról. A királyi pár boldogsága meg volt mérgezve.

S aztán voltak, a kik a rágalmat világhírűvé tudták tenni. Megnyerték a franczia királynét magát, hogy írjon leveleket Szobieszkynek Brisacier elismerése végett; eleresztettek a közhír szárnyára egy mende-mondát, hogy Brisacier egy százezer talléros kötelezvényt küldött Szobieszkynek azért, hogy őt, mint természetes fiát, ajánlja a rieux-i herczegségre, s hogy Szobieszky azt elfogadta. Ő! a lengyel király! a korona nélkül is dynasta! Ki milliókat dobott oda saját kincstárából, ha szüksége volt rá a közügynek, vagy köznyomornak, de a ki vesztegetésre soha egy lengyel garast ki nem adott: hogy ez engedje most magát megvesztegetni piszok pénzzel, egy nyomorult kalandor által, kinek soha száz tallér sem volt együtt a zsebében! Elhitték! Hiszen mentül eszeveszettebb a rossz hír, s mentül fényesebb, magasabb az ember, a kiről azt kikiáltják, annál kedvesebben fogadják azt. Párisban chansonetteket irtak e tréfás esetről, s Mária Kazimirának azt is hírül hozták.

A királyné akkor aztán azt mondta, hogy nem kell már a «cordon bleu» se az apjának, se a férjének; legyen a -292- rieux-i herczeg, a kinek tetszik; a jó D’Arquien csak maradjon tovább is duc kis betűvel; ő maga sem utazott el Párisba; hanem otthon maradt a keserűségével.

Talán e lelki harcznak volt befolyása másodszülött gyermekének lelkületére. Az a bátyja elleni gyűlöletet hozta magával a világra, mely gyűlölet végzettessé lett Lengyelországra nézve.

Végre Szobieszky maga is türhetlennek találta a Brisacierrel való boszantást, s a franczia királyhoz fordult e miatt. XIV. Lajos igazságot szolgáltatott neki. Brisacier anyját bezáratta a Bastillebe, a nyomorult kalandor maga megszökött, s hol orosz, hol angol szolgálatban folytatta vakmerő vállalkozásait; utoljára Amerikában veszett el.

Hanem két dolog megmaradt belőle, a mire valakinek szüksége volt: a lengyel királyi párnak megzavart házi boldogsága s a lengyel udvarnak elhidegülése a franczia iránt.

XIV. Lajos sejtette, hogy a lengyel királyi párból legalább az egyik fél fel van ingerülve ellene s ez nagy baj volt ránézve. Vitry, a püspök, csak hivatalos képviselője volt Francziaországnak Varsóban, az igazinak Bethune marquisnak kellett volna lenni, a ki e szolgálatáért gazdagon mért évdíjt húzott. A franczia király gyanakodott Bethunere. Ez is veje volt D’Arquien marquisnak, a ki nem kapta meg a herczegséget. S a feleségek haragja olyan betegség, a mi a férjekre elragad.

Nem volt fölösleges még egy második titkos követet küldeni Varsóba, a ki az első titkos követ eljárására felügyeljen.

XXXI.

Gravel marquis tökéletes udvaroncz volt, a ki az első tekintetre kitalálta, hol kell hozzá kezdenie a feladatához. -293-

A két D’Arquien ikertestvér mintha teljesen megosztozott volna a Gonzaga-örökségen, a mit eltitkolt anyjuk hagyott rájok: Mária Kazimirának jutott minden büszkeség, nagyravágyás, hűség, szenvedély; Leonorának minden könnyelműség, csapodárság, élvhajhászat a Gonzaga-vérből.

Mária Kazimira egy koronához juttatta férjét, Eleonora is szerzett a jó Bethunenak koronát, de a miről jobb nem beszélni.

Gravel ott kezdte félhivatalos küldetését, hogy egész hódolatával fordult a szép főkincstárnokné felé. Törekvései nem maradtak sikertelenek. A marquis délczeg férfi volt és finom társalgó. Nem sokára azon kedvező üzenetet küldhette haza Versaillesba, hogy minden a legjobb kerékvágásban van: a franczia befolyás helyre van állítva.

Csakhogy a bécsi udvarnak is ott voltak a szemei, hogy mindent meglásson. A bohócz Wawra észrevette a veszedelmes sakkhuzást, s tudott tenni róla.

A szép franczia lovagot meg lehetett buktatni – egy még szebb olasz lovaggal.

A bécsi udvarnál volt egy fiatal olasz nobili, nápolyi születésű: Sardis Beppo. Férfi, a minő az asszonyok ideálja. Fenékig romlott szív, csábító szép arczczal. Ezt küldték el Varsóba, mint rendkívüli követet.

Az olasz értett a megbízásához. A francziától még nem foglaltak el oly hirtelen első ostrommal egy várat, mint Sardis lovag Gravel marquistól a szép Eleonora szivét.

De Sardis lovagnak nem ebből állt minden feladata; hanem a francziát egész királyostól kiűzni Varsóból.

Mikor már egészen bírta a hölgy szívét, akkor elkezdte a féltékenyt játszani.

– Találd ki, mi az: a mi, ha nagyon kevés, akkor sokfelé elosztható, ha nagyon sok, eloszthatlan.

– Nézzed, neked adom azt a gyűrűt, a mit ősanyáimon kezdve valamennyi asszonya családomnak csak akkor adott oda valakinek, ha igen nagyon szeretett. Én nem adtam azt még senkinek. Egy csontkarika csupán, a mi körül a leghűbben szerető asszonynak egy hajszála van tekerve. Ezért a gyűrűért, a kik elajándékozzák, elkárhoznak: úgy szeretnek.

– Szívem fölött fogom viselni, mondá az olasz. De ha már most ide adtad azt, a mi drágább volt a gyémántnál, add ide azt is, a mi olcsóbb a szemétnél: Gravelnek a leveleit, a miket hozzád írt.

– Ah! Te azt hiszed, hogy azokból mást tudhatnál meg, mint azt, hogy ő szeretett engem; de én őt soha?

– Hinném, ha látnám, szólt az olasz. És pedig nem azt akarta ő megtudni Gravel leveleiből, hogy volt-e a franczia boldog? hanem azt, hogy kezdett-e Bethune marquisnővel politikai cselszövényt?

– Győződjél meg róla, szólt a delnő, s odavezette Sardis lovagot irószekrényéhez.

Az a szekrény az asztalos művészet remeke volt: fiókja nem nyilt kulcsra, hanem talányra. Egy sor billentyű volt az alján, melyeknek combinált megnyomására lehetett csak azt kihúzni. A ki a talány betűit nem ismerte, fel nem nyithatta azt. Annyira azonban ki lehetett húzni a fiókot, hogy egy tollszárnyi nyilás támadjon rajta, a mikor egy rejtett gép oly dobolást, csengetést, kerepelést támasztott a szekrény belsejében, hogy azt az egész palotában meg kellett hallani. E stratagema mellett más, mint a ki a billentyűk titkát bírta, még csak kisérletet sem tehetett a szekrény felnyitására, a nélkül, hogy magát rögtön elárulja. -295- Itt tartotta Leonora Gravel leveleit. A fiókot egyedül a delnő tudta kinyitni.

Ott voltak legfelül Gravel levelei is a gyűjteményben, vékony arany zsinórral egymáshoz kötve.

Kiválasztott gyönyörűség lehet az! egy epedő, egy kétségbeesett imádó ömlengéseit olvasni annak, ki boldogítva van! s nevetni amannak a fohászain, párosan.

De mit gondolt ő erre a gyönyörre most! azt csak az arcza mutatta: a szívében harag volt a fölött, hogy csak «ezt» találta a levelekben; semmi államtitkot, semmi politikai cselszövényt, a mit igazán keresett. Üres szalma volt rá nézve az egész fölfedezés.

Hanem ebben az egyben Leonora kérlelhetlen volt. Azokat a leveleket még Sardis lovag szép szemeinek sem áldozta fel. Tehát vándoroljanak vissza hozzájárulhatlan rejtekükbe.

A míg Leonora Gravel levelkéit egyenkint visszadugdosta finom chinai papirborítékjaikba, az alatt Sardis lebontotta a kapott gyűrűről azt a körüle csavart hajszálat. Azt a hosszú, aranyvörös hajszálat, mely egykor a legszebb Gonzaga úrhölgy fonadékaiból lett kiszakítva, a mihez annyi emlék és varázs, és szívbeli babona volt kötve: azt ő észrevétlenűl hozzákötötte az arany fonálhoz, a mivel aztán ő maga egész gyöngéd előzékenységgel segített újra összekötni a végig olvasott édes levelkéket, s ő maga helyezte el azokat abba a szegletbe, a honnan azokat elővették. A hozzákötött hajszál vége kívül maradt…

Az volt a kérdés, hogy az a vékony hajszál nem szakad-e el az alatt, a míg egy összekötött levélcsomagot azon a szűk hasadékon, a mit a megrántott fiók enged, kihúznak vele? -296-

Sardis lovagnak volt egy megvesztegetett frajja a kincstárnokné szolgálatában, ki ezt a tolvajremeket úrnője távollétében szerencsésen véghez tudta vinni. Még az nap este birtokába jutott Sardis Gravel marquis szerelmes leveleinek.

Mire volt neki jó egy csoport billet doux, egy nemes lovag által egy nemes úrhölgyhöz irva? Ha el akarta azokat árulni talán Bethune marquisnak, azzal legfeljebb annyit érhetett el, hogy a két franczia közül egyik a másaknak egy karddöfést fog adni s azzal az egész ügy be lesz fejezve: az árulót azonban előbb mind a kettő meg fogja korbácsolni.

XXXII.

Volt egy chansonette, a mit Versaillesban a Brisacier-féle esetre készítettek. Akkoriban nagy divatja volt ennek a gúnyirodalomnak. A chansonette refraineje ez volt:

A királyné epedett e gúnydal után. Meg akarta annak ismerni minden strófáját, magába szívni az egész keserű mérget. Meg akarta tudni, minő gonosztetteket bírtak hát napvilágra hozni az ő férje felől. Azon imádott, bálványozott férfiról, kiről ő azt hitte, hogy az oly tökéletes, mint egy Isten; s most aztán kisül rá, hogy ő is csak hamis isten: csak Jupiter. -297-

– Ön egy nagy szívességet tehetne nekem, suttogá egy napon a királyné az udvarias Gravel lovagnak. Szerezze meg nekem Versaillesből azt a bizonyos chansonettet.

– Meg akarom őt vele tréfálni. Nem tudja meg soha, hogyan jutottam hozzá? Ha megérkezik a dal, tegye ön borítékba, s adja át a franczia komornámnak, ez jó titoktartó.

Gravel marquis megigérte a királynénak, hogy megszerzi számára azt a mulatságot. Nem is kellett a chansonetteért Versaillesba fárasztani a futárját: meg volt az nála, csak szépen le kellett irni a királyné számára, s aztán titokban a franczia komorna kezébe juttatni, a ki azt azután átadta úrnőjének.

A királynénak most már adatok voltak a kezében; mert a chansonette hiteles okmány. Szobieszky minden találkozásuknál kénytelen volt tűrni a csipkedő czélzásokat, a mikkel a sértett női becsvágy elégtételt szokott venni magának. Hanem oly nagylelkű volt, hogy mindenkinek meg tudott bocsátani: – még a nejének is. (Ez pedig nehéz feladat!)

Olyan nagyon szerette Mária Kazimirát, hogy annak még a féltékenysége is az asszonyi remeket kiegészítő vonásul tünt föl előtte. Még a gúnyolódásaiért is háládatos volt. Megsérthető volt; de megharagítható nem.

Különben is nagy gondok foglalták el lelkét. Egész Európa egy nagy átalakulásnak ment eléje.

Egy nagy, sok darabból összetett birodalom készült végfeloszlásához, a nagy «római szent birodalom».

Vesztett hadjáratok után, megfosztva Spanyolországtól, legyőzve Németországban a franczia hadvezérektől, csak a kegyelem-csapásra látszott még várni, s az elháríthatlanúl közeledett feléje a diadalmas félhold hadseregeivel. A magyarok összetörték a kezeikre vert lánczot, s Tököly győztes -298- seregei hajtották magok előtt a jezsuitákkal szövetséges tábort. A szultán megtette magyar királylyá az ifjú fővezért s csak a koronát kellett még elvenni Lipót császártól: az ország már el volt tőle véve.

Kara Musztafa, a török birodalom akkori vezetője, kimondá a nagy szót, hogy «addig nem fog megpihenni, a míg Rómában a szent Péter templomából istállót nem csinál a szultán lovai számára!» Bécs csak az első állomás volt számára. Hét évig gyűjtötte a hadsereget a mohamedán világ minden részéből; hét évig látta Magyarország gyülekezni Ázsia és Afrika minden harczi népeit rónáin, az élelem-szállító tevék hosszú sorát, s a gabonával, lőszerrel terhelt hajókat a Dunán, s ezereit a szekereknek, mik a török tábor podgyászát szállíták utána. Soha nagyobb és fényesebb hadsereg nem vonult keresztül Magyarországon.

Lipót császárnak egyedüli reménye volt a sokszor megsértett lengyel nemzet és Szobieszky. Egyedüli félelmes ellensége a töröknek ez volt. A franczia udvar jól tudta ezt, s minden rugót mozgásba hozott, hogy a lengyelek szövetségét Ausztriával megakadályozza. Varsó el lett árasztva röpiratokkal, melyek a lengyel nemzetnek a magyar iránti rokonszenvét hirdették, s az Ausztria elleni gyűlöletet szították; a franczia követ, Morstyn lovag maga köré gyűjtötte mind azokat a lengyel főurakat, a kik a franczia pártot képezték, s előkészíté a tervet, hogy Szobieszkyt letegyék a trónról, s helyébe Jablonszky Szaniszlót emeljék, a korona nagy hetmanját. Ha máskép nem megy: meg kell ölni a királyt.

A királyt az országlás gondjai foglalták el egész nap, s mikor a pihenés rövid idejére családja körébe vonult vissza, akkor ott enyhülés helyett újabb kínzásra talált, a feleség féltékenykedésére. Ez, mikor alaptalan, még ingerel is. -299- A két házastárs között heves összezördülések fordultak elő, a miket az udvari bolond megtudott.

– Komám te! mondá egyszer a királynak. Tudod, hogy minek a jelensége az, mikor egy asszony a férjét ok nélküli féltékenységével gyötri? Ez azt jelenti, hogy meg akarja előzni a férj féltékenységét. Mikor az asszony ok nélkül veszekedik, akkor bizonyos, hogy takargat valamit.

– Azt mondom, hogy jól tennéd, ha egyszer felkutatnád a feleséged irószekrényének a fiókjait, mert én úgy tudom, hogy van itt az udvarnál egy veszedelmes lovag, a ki az asszonyok körül nagyon szerencsés, s az a te királynédnak titokban leveleket küldöz.

– Gravel lovag a neve. Én magam láttam, mikor egy ilyen levelet suttyomban adott át a királyné udvarhölgyének, ujját a szája elé téve, s suttogva mondá: a király meg ne tudja.

Véletlen, sorsszeszély, a világszellem rendelése volt-e? hogy épen akkor, a midőn János Mária Kazimira szobájába ment, annál épen a testvére is ott volt, Leonora.

Mária Kazimira a méltatlanúl gyanusított női erény büszkeségében elhallgatott: nem védekezett tovább. Az ő irószekrénye soha bezárva sem szokott lenni. Némán mutatott oda: győződjék meg felőle a király saját szemeivel, mit talál abban?

A király nem restelt kutatni. Meg is találta azokat a leveleket, a miknek borítékjain Gravel lovag irását megismeré. Aztán kibontá azokat s elkezdé olvasni.

Mária Kazimira félre fordult s büszke közönynyel kezdett el testvérével beszélgetni. Hanem Leonora annál jobban figyelt Szobieszky arczvonásaira, kinek ábrázatja az olvasás alatt rémítő kifejezést öltött; szégyen, fájdalom, keserűség vegyült e kifejezésbe, míg valamennyit egybeolvasztá a kitörő harag. Indulatosan kiálta Mária Kazimirára:

– Asszonyom! Chansonettek ezek? A mik így kezdődnek: «ma princesse! ma déesse!»

A királyné, mint egy álomittas bámult e levelekre. Ő nem ismerte azokat. Most látta először valamennyit.

De annál jobban rájok ismert Leonora; ő egykor keblében hordozta, ajkaival oly sokszor érinté azokat! Ezek az ő hozzá irt levelei voltak Gravel lovagnak.

A bécsi cselszövők a Bethunenétól ellopott szerelmes leveleket a királyné irószekrényébe csempészték át, a kinek még arról sem volt sejtelme, hogy azok Leonorához lettek irva.

– Hát én nem esküdtem-e az Istenre önnek, hogy nem tudok Brisacierről és az anyjáról semmit, s hitt-e ön nekem? Pedig az elmult volt; még ha vétek lett volna is: olyan idő vétke, a mikor ön még nem volt nekem királyném. De ez az árulás mostani; friss, még meleg! Holott én önnek már királya vagyok! -301-

– És ön elhihetné azt én rólam, gyermekei anyjáról, a kinek nem volt boldogságom egyéb, mint gyermekeim fölnevelése, hogy én aljas gyönyöröket kerestem titokban?

– Nem elhitte-e ön is azt rólam, gyermekeinek atyjáról, kinek szintén nem volt egyébről álmom, örömem, gondolatom, mint róluk és önről: hogy én nem mondok igazat?

– Fölteheti ön ezt rólam? Én rólam? Ki együtt jártam önnel minden vészben, ki követtem önt, mikor meghivott magához, hogy temetkezzünk el egy sírba?

– Nem, asszonyom. Hűtlen feleségeiket lefejeztetni csak angol királyok szokták, a kiknek «fölséges» a czímük; a lengyel királyok, a kik «csak» nemes emberek: maguk ölik meg a hűtlenségen kapott nőt.

Szobieszky képes volt egy «igen» szóért megölni azt a nőt, a kit jobban szeretett, mint az egész világot.

És Mária Kazimira képes volt az «igen» szót kimondani azért, hogy Szobieszky által megölessék. Minek tovább élni, ha férje szerelmét elveszté?

Ekkor oda rohant közéjök Leonora s mind a kettőnek eltakarta ajkait kezével.

– Hallgassatok! s ne szidalmazzátok egymást és az Istent. Ezek a levelek én hozzám lettek irva. Én vagyok az a nő, ki kötelességét elfeledte, ki esküjét megszegte, ki meggyalázta becsületét. Nekem kell meglakolnom. E levelek az én bűnöm. Könyvnélkül tudom mindannyinak a tartalmát. Százszor elolvastam őket. Bűnös gerjedelemből átszívtam azokat lelkem emlékezetébe. Engem itéljetek el, -302- állítsatok pelengérre. E leveleket az én szekrényemből lopták ki, egy hajszál segélyével, gyalázatos árulással: azért, hogy ide csempészszék a királyné szekrényébe.

Mária Kazimira a hála elérzékenyülésével tekinte Leonorára, kiben nagyobb volt a testvéri szeretet, mint a saját női becsületének féltése, a ki inkább fölfedte a saját hűtlenségét, mint hogy testvérét elhagyja veszni az ő hibája miatt.

Hanem Szobieszky arczáról még kétség és gyanú volt leolvasható. Hátha ez önfeláldozás alapja csak kegyes hazugság.

– Ha kétkedik ön szavaimban, foglaltassa le Gravel ratait. Meg fogja közöttök találni az én saját leveleimet, a mikben mindezen levelekre választ adtam. Mert azt is megtettem.

Azzal szégyentől megsemmisülten rogyott össze ez önmagát semmivé tevő asszony. Kétségbeesett zokogása nagyobb bizonyíték volt minden tele irott papirlapnál.

– Ne kétkedjünk egymásban többé. Most már tudom, mit szenvedhettél te, a míg megszüntél bennem hinni; mert a mit én ez órában szenvedtem, az fölér egy pokollal. Ne nyissunk ez ördög előtt ajtót többé.

XXXIII.

A király drabantjai rögtön körülfogták Gravel lakását s a lovag tiltakozása daczára elkobozták iratait.

Szobieszky azt parancsolta, hogy rajta kívül senki se fürkészsze a lovag irományainak tartalmát, ő fogja azokat maga átvizsgálni.

Először is megtalálta a király Gravel levelei között mindazokat a szerelmes leveleket, a miket az saját leveleire válaszúl kapott. A kézvonások és a tartalom meggyőzték felőle, hogy azokat Leonora irta.

Azoknál még sokkal nevezetesebb titkokat is talált a király Gravel lovag iratai között. A franczia miniszterhez irt leveleit a franczia követnek, ki azokat Gravel marquis révén szokta Versaillesba elküldeni. E levelekből mindent megtudott Szobieszky: az egész cselszövényt, melyet a háta mögött szőttek, fontak. Hogy a franczia udvar maga, melynek ő oly hű szövetségese volt, dolgozik azon, hogy őt a trónról letaszítsa, csak azért, mert már nagyon erős és önálló lett neki! És minő hangon irtak róla? tele gúnynyal és megvetéssel, nevetségessé tették termetét, arczát, bajusz- és hajviseletét, apró házi szokásait, tréfára vették neje féltékenységét Brisacier miatt, és mind e gúny csak viszhang volt a versaillesi hangra a «tekintetes király» iránt, és neje az «úgynevezett» D’Arquien Mária iránt, ki egy franczia «duc et père»-nek – kis betüvel – állítólagos leánya, de igazában egy Gonzaga-korcs, s mégis azt meri kivánni, hogy a franczia király így szólítsa őt: «hugom!» és a férjét így: «öcsém!» Quelle étourderie!

Vitry, a franczia követ levelei, miket a franczia miniszterhez -304- irt, gyalázták a lengyel nemzetet is, s azt híresztelték róla, hogy minden nagy embere megvehető pénzen. Szobieszki legjobb barátai, a legelőkelőbb főurak, saját fegyvertársai, a hozzá legközelebb álló hivatalnokok, kiket ő tett nagygyá, mind meg hagyták magukat vásároltatni, s egyike a legkedvesebb rokonainak kész volt a vérdíjt előre felvenni, hogy a királyt megölesse, s a koronát saját fejére tegye azután.

És ez épen akkor történik, a mikor ő, Szobieszky János, azon törekszik, hogy a világ minden elnyomott népeit felszabadítsa, a Kárpátokon túl úgy, mint a Peloponesusban! Mikor Lengyelországot nagygyá, hatalmassá, rettegetté alakítá át, mikor a fél kezével Moszkváig, másikkal Adrinápolyig elér, s Lengyelország és a civilisált világ két ellenségének torkát szorítja velök! És most akarják őt a trónról bezúzott fővel letaszítani! Akarják saját országnagyjai, barátai s legfőbb barátja, a franczia király.

S hogy semmi kétség se maradjon fenn, oda volt mellékelve a lajtsroma az összeesküvők neveinek; csakhogy titkos jegyekkel, a miknek a kulcsát egyedül a követ és a franczia miniszter birta, és még egy ember, a kit a követ megnevezett: «Morstyn».

Ezt is Szobieszky emelte a legmagasabb államhivatalba. És ő vala az összeesküvés jobb keze.

Bizonyára ott találta mind azokat, a kik ellene össze voltak esküdve, trónja körül csoportosulva. Felolvasta előttük de Vitry leveleit.

– Ez mind hazugság! a lengyel nem lehet áruló! A lengyel férfiak nem lehetnek megvásárolhatók, mint a háremhölgyek a stambuli rabszolgabazárban. Az egész egy alávaló rágalom.

Szavára kitört a vihar. A senatus minden tagja felszökött helyéről s odarohant a király elé, esküdve, hogy ártatlan az árulásban.

Az egyedül megnevezett Morstynt mellén ragadva, oda ránczigálták a király lábaihoz s térdre nyomták, egy ember a hajába markolt, s úgy ordított rá, az üstökét czibálva:

És meglehet, maga a követelő volt elsőnek felirva abba a lajstromba. Hanem a liga tagjai maguk siettek leghangosabban tiltakozni az árulás ellen.

– Kínpadra kell őt vonni! ordíták a senatusban, míg elő nem adja a titkos irás kulcsát!

Végre Morstyn, a mint egyszer a torkát eleresztették, azt mondá, hogy ennek a kulcsnak nincs birtokában. Azt otthon tartja a podoliai kastélyában: engedjék oda menni, ott előadja.

– Meg kell tudnunk, kik az árulók közöttünk! Kiálta felhevülten Jablonszky István. Ő maga volt királyúl kiszemelve az összeesküvők által Szobieszky helyébe.

A király pedig talált egy égő viaszgyertyát a tanács asztalán, föléje tartá a papir lapot, melyre az összeesküvők nevei föl voltak irva, a papir lobbot vetett, s fekete foszlányai csöndesen szállongtak el a nemes urak fejei fölött.

A helyett kardjaikat rántották ki a főurak, s ott rögtön össze akarták aprítani Morstynt a király lábainál. A király betakarta a bűnöst a palástjával, nem hagyta bántani. Elviteté börtönbe s nyitva hagyatta börtöne ajtaját, mielőtt itéletet hoznának a fejére. Hadd szökjék! -306-

XXXIV.

A franczia udvar által tervezett összeesküvés napvilágra jött egy cselszövény által, melynek sikerülte egy asszonyi hajszálon függött. A hajszál nem szakadt el, mely oly gyönge, hanem e helyett elszakadt a láncz, mely Lengyelországot Francziaországhoz köté, az az erős láncz.

Az a párt maga, mely a francziához szított, megszégyenültében a legdühösebb ellensége lett a tegnapi szövetségesnek, mikor annak gúnyszavaiból megérté, hogy mily megvetett eszközül adta oda magát s ez fordult legdühösebben ellene.

Egész Varsó fellázadt a franczia követ ellen. Az országgyűlésen törvényt hoztak, mely megtiltja a franczia követnek Lengyelországban letelepülését, s egy szónok – a lithvaniai Tiszkievicz – azt indítványozá, hogy marquis de Vitrynek négyszáz botot kell veretni a talpára török módra! Ez az indítványa ugyan nem fogadtatott el, de Tiszkievicz azért esküdött égre és pokolra, hogy de Vitry mégis meg fogja kapni a négyszáz botot a talpára. A franczia követnek a hintaját az nap kövekkel dobálta meg a nép. A király tudtára adatta de Vitrynek és Gravelnek, hogy jó lesz az éjszaka oltalma alatt elhagyniok Varsót, minden hozzátartozandóikkal együtt.

S a két marquisnak igen jó sugallata volt, a midőn pompás hintajaikat, kiséreteikkel együtt, a varsói főuton elbocsátva, ők maguk ketten, álruhába öltözve, egy paraszt szekéren mellékutakon igyekeztek kijutni az országból; mert bizonyára Varsótól egy napi járásra ott várt rájok lesben Tiszkievicz négyszázad magával, s mindegyikénél volt egy mogyorópálcza; úgy akarta beváltani a fogadását. Jó szerencse, hogy csak az üres hintókat kapták meg. -307-

Azért, hogy D’Arquient nem irták Ducnek nagy betűvel, azért, hogy a franczia királyné egy marquisnak királynévá lett leányát nem akarta testvérének nevezni, azért, hogy Sardis lovagnak olyan szép szemei voltak, azért, hogy egy Gonzaga-hajszál egy levélcsomagot megbirt.

És ezen a láthatatlan csekélységen mult, hogy Lengyelország Moszkva ellen forduljon, s hatalma teljében összezúzza a keletkező orosz birodalmat, elmult, hogy a török birodalom Bécs városát birodalma ötödik fövárosává tegye, a negyedik volt már Buda; és elmult, hogy Budán egy Tököly királyi dynastiája örökítse meg magát. Megfordult a végzet!

XXXV.

Se a lengyel király, se a lengyel nemzet nem lett többé XIV. Lajos szövetségese a helyrehozhatlan sértések után.

Se Szobieszky, se a lengyel nép nem lett szövetségese a török hódítónak.

De azért mind Szobieszky, mind a lengyel nép megmaradnak a magyarok jó barátainak.

Most meg fogják menteni a római szent birodalmat és annak császárját a végveszedelemtől. S majd mikor aztán Lipót császár a megszabadítót karjai közé öleli s így szól hozzá:

Tököly már akkor tudta, hogy Szobieszky vele szemközt fog harczolni, és mégis ő mellette!

A versaillesi hírlapokban az lett elhíresztelve, hogy Szobieszky nem képes már semmi harczi tettre: nagyon el van hízva s a köszvény összehúzta a lábait. De Vitry marquis ezzel a tréfával ütötte el a kudarczát, s a francziáknál mindig annak van igaza, a ki az embereket meg tudja nevettetni.

XXXVI.

Kara Mustafa és Tököly Imre, kit a szultán Magyarország királyává emelt, Bécs alatt álltak már hadaikkal. Magyarország el volt veszve Lipótra nézve. A birodalmi főváros bástyáiról lehetett a láthatáron emelkedő vésztüzeket látni: a tatár előhadak hírmondóit. Éjszaka fáklyavilágnál menekült a császár és a két császárné, a főherczegasszonyok és velük együtt hetvenezer lakos Bécs egyik kapuján át a Duna túl partjára. Az ifjú császárné azt az éjt a szabad ég alatt tölté, sátor nélkül, szalmán fekve, egy bokortól védve a hideg szél ellen.

Kara Mustafa a várakat, erősségeket mind a háta mögött hagyva, egyenesen a fővárosnak tartott egész seregével.

A milyen nagy Bécs városa, három nap alatt egy épen akkora új város támadt mellette, elpusztítója és eltemetője a másiknak. Egy új város, fényes sátorokból, melynek közepén, mint egy templom, emelkedett a fővezér sátora, ércztetővel, selyem- és drága szőnyeg-falakkal; ragyogó az aranytól s röpködő a zászlóktól. E félhold alakú új -309- város maga is utczákra volt osztva s az utczákban kereskedők, kalmárok bódéi felütve; ezrei a teherhordó tevéknek jártak-keltek a sorokban, közöttük a tornyos palankint hordó elefántok: Ázsia, Afrika minden pompája együtt. Kara Mustafa egész szerályját elhozta magával; kiséretét fejedelmek képezték, Szelim Girai, Krimia khánja, Tököly, Magyarország királya, Apafi, Erdély nagyfejedelme, Cantacuzeno Szirván, Oláhország hoszpodárja. S míg a sánczkosarak mögül háromszáz ostromágyú szórta tűzgolyóit Bécs falaira, addig a nagyvezér az ezeregyéjszaka meséit regéltette magának bajadérei által.

Semmi sem mentheté meg Bécset kezei közül. Azt csak negyvenezer ember védte, s neki háromszázezer harczosa volt.

Rohammal is elfoglalhatta volna bizton. Spahijai lóháton ostromolták meg a Lipótvárost s egy hajrával elfoglalták azt. De kimélni akarta: nem a várost, hanem annak a kincseit. Ha rohammal veszi be, a győztes katonák osztoznak meg a kincsen; ha feladás mellett kapja meg, minden kincse a fővárosnak neki magának marad.

Kara Mustafa ötven napig dőzsölt sátorában s hallgatta az odaliszkjai meséit, míg árkászai folytatták a földalatti harczot tűzaknáikkal a bécsiek ellen. A háromszáz ágyú porrá lőtte már a főváros templomait, császári palotáját, a védőknek elfogyott már élelmük és lőszerűk; maguk is ki voltak fáradva halálba; a félhold tábora általános ostromhoz készült s az Bécsnek temetkezési napja leendett.

Az általános rohamot megelőző éjszakán a török tábor minden zászlója előtt szurok-serpenyőket gyújtottak meg, hogy Bécs falairól alátekintve úgy tünt fel e tábor, mint egy vészcsillagokból csoportosúlt félhold szörnyű képe.

De ugyanakkor a Szent-István tornyában álló őr a Kahlenberg tetején fellobogó tüzet jelzett. Ez Szobieszky tábortüze volt. Ő maga jött, oly hatalmas hadsereg élén, -310- a minőt még lengyel király nem vezetett soha. Igaz, hogy gyalogságában némely zászlóalj mezítláb volt. – Hogy ne szégyeljék magukat a fényes bécsi urak ily rongyos emberek által megszabadíttatni, azt mondá róluk Szobieszky: – Ime ezeknek fogadásuk tartja, nem húzni fel más csizmát, mint a mit a megölt ellenségtől fognak elvenni.

A hős király, miután a hosszú napon keresztül hadai rendezésében kifáradt, este ledőlt az őrtűz mellé s a földön fekve irt – levelet az ő szerelmes hitveséhez, a miben arra kéri, hogy ne keljen fel olyan korán, mert az árt az egészségének. Aláirva ez: «a te hű és imádó Seladonod».

Másnap reggel nyolcz gólya érkezett meg a magas légben röpülve s leszállt a Szent István tornyára fészket rakni – az ostromolt város közepett.

Ez a nap volt szeptember 12-ke, vasárnap. Évfordulója a khoczimi diadalnapnak, s Szobieszky királylyá választásának. Ezen a napon rohanta meg Szobieszky Kara Mustafa táborát.

Oldala mellett lovagolt első szülött fia, Jakab, 16 éves ifjú: ki a midőn első harczi próbáját megteendő, anyjától bucsút vett s azt sírni látta, azt kérdé tőle:

Öt hadoszlopra osztva, mint megannyi zuhatag omlott alá a Kahlenberg szakadékain át a lengyel tábor Kara Mustafára.

Ugyanakkor a nagyvezér általános rohamot fuvatott Bécs városa ellen. Roppant hadseregét három részre osztá fel. Lovasságát, a spahikat, szarácsiakat, az oláh és tatár hadakat Szobieszky ellen küldé; a janicsárokat és a válogatott testőrlovasságot magánál tartá; a többivel Bécs -311- falait rohantatta meg. Ő maga asszonyai társaságában, bíborpiros sátora alól nézte a nagyszerű harczjátékot, fekete kávéját szürcsölve.

Neki csak játék volt az. Két kis fiának a fejét simogatta a közben; egy kis szerecseny törpéje volt, a ki egy szelidített strucz madarat tánczoltatott körben előtte, s egy szemfényvesztő bohócza folytatott párbeszédet egy beszélő papagálylyal; a rabnői pávatoll legyezőkkel hűsíték, mert forró délután volt.

Igazán forró! Ezen a napon törte össze Szobieszky János a félhold uralmát.

Kara Mustafa nem akarta azt meglátni. Nem akarta a szemeinek elhinni, hogy csapatjai egymásután bomlanak szét s hogy háta mögött az egész láthatárt takarja már a futó hadseregeitől felvert porfelleg.

Hiszen még az a tartalékhad, mely ő körülötte volt csoportosulva, maga is nagyobb és erősebb, mint az egész bécsi sereg és Szobieszky hada összevéve.

Estig, a míg feljött a hold (épen holdtölte volt), a török sereg kétharmada futásnak eredt.

– Fuss innen, átkozott! – kiálta rá. – Te, kinek dobzódásai, ostobasága, kapzsisága és restsége fordítá ellenünk Allah haragját. – Fuss! Az ütközetet elvesztéd. A hadsereget elvesztéd. Mentsd meg legalább az ország nagy zászlóját, hogy ellenség kezére ne kerüljön. Nézz fel az égre és lásd meg, hogy maga az ég is ellenünk harczol.

Épen akkor egy nagyszerű teljes holdfogyatkozás látványa tűnt föl az égen. A mohamedán csapatok jelvényük elsötétedésében végveszedelmük jóslatos tüneményét látták s kétségbeesés szállta meg sziveiket.

Előhozatta paripáját, mely alig tudott lépni az arany és drágakő terhétől s felült rá és parancsokat osztott.

A csatatérről vágtatva jött a hős Szelim Girai, tajtékozó paripáján, vértől és portól belepve.

– Mit akarsz még? – kiálta a nagyvezérre. – Fuss innen! Nem látod, hogy maga Szobieszky János jön reád?

Valóban ő közelített, maga a király. Az a biborveres sátor volt rohamának czélja. Rá lehetett ismerni harczosai közepett gyémántos sisakjáról, ragyogó puzdrájáról, s arról az ezüst paizsról, melyet a hű Maczinszky hordozott oldala mellett; a mely paizst az astronomok a csillagok közé emeltek.

A roham, melylyel Szobieszky huszárjai az ellenálló sorok közé törtek, oly erőszakos volt, hogy valamennyi dárda kettétörött az első sor vitézei kezében, mikor ellenfeleik közé csaptak.

A jancsár had is megfutott. Beteljesült az ősz szakálú ulema átka Kara Mustafán: «El fognak futni a vitézeid az ellenség kalpagjának látásától!»

Leszökött aranytól görnyedő paripájáról, s két kis fiát ölre kapva, felugrott egy közönséges harczi ménre, a mi futásra való volt.

A fiait sietett megmenteni, nem a próféta zászlóját, mely sátora előtt csüngött lelankadtan.

– Öljetek le mindent! kiálta rabszolgáinak, s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, nyargalt bódultan a futó tömegen keresztül gázolva.

A rabszolgák végrehajták parancsát. Leölték a szép háremhölgyeket, kik még tegnap paradicsommá varázsolták a földet. Némelyiknek kis gyermeke is volt, annak a fejét széthasíták; azután leszurták a palankin hordó elefántokat, a teherhordó tevéket, elvágták a nyakát a szelidített struczmadárnak, hogy semmi se jusson élve az ellenség -313- kezébe. Még a beszélő papagályt is megakarták fojtani, de az kiszabadítá magát a kezeik közül, s aztán felrepült a levegőbe, onnan kiabálta alá a betanított mondást: «Allah buffáj! Allah mitrei chrestinnai», s repült tova a gazdája után az egész futó tábor feje fölött.

Ez öldöklés valamennyi sátorban megújult: a vert had legyilkolta a magával hozott asszonyokat s a teherhordó állatokat ezernyi ezer számra.

A nagy ütközet el volt döntve. Hat pasa feküdt holtan a csatatéren, köztük az aleppói és silistriai pasák. A török hadsereg nem létezett többé, a Bécs előtti tér hulláival volt fedve.

Mikor Szobieszky a nagyvezér pompás sátora elé megérkezett, a nagyvezér lovásza eléje vezette Kara Mustafa paripáját, az arany nyereggel; a nyerget és a kantárt haza küldé a király feleségének.

És azután ugyanazon a tört résen, melyen az ellenség akart behatolni Bécs városába, vonult be felmentő seregével a megszabadított metropolisba.

Szobieszky János pedig egyenesen a Szent István templomába sietett s ott arczra veté magát az oltár előtt, homlokát a hideg kőre nyugtatva.

Azután ismét visszament az elfoglalt török táborba, szállást foglalva a nagyvezér pompás sátorában, s hol még tegnap Kara Mustafa a paradicsom minden örömeit bitorolta, Szobieszky ott leült hosszú, reggelig tartó levéliráshoz. Az egész ütközetet leirta egyetlen, imádott felesége számára. – A levél ezen végződött: «a mi Fánfánunk derekasan viselte magát!» – S azt nem tudhatta minden ember, hogy Jakab fiuk volt az «mi Fánfánunk».

Iszonytató kincshalmazt hagyott prédára maga után a török tábor; Szobieszky is kivette belőle maga részét: ez volt hatszáz kis gyermek, kiket a menekvő apák nem értek -314- már rá megölni: azokat ő összeszedeté s valamennyinek keresztapja lett és gondoskodott a felnevelésökről.

XXXVII.

Egész Európa viszhangzott Szobieszky csodaszerű diadalától. Minden nemzet, minden ország megünnepelte azt. Rómában egy egész hónapig tartott az ünnepély Szobieszky tiszteletére. Az általa elfoglalt próféta-zászlót városról-városra hordozták, s paizsát fölemelték a csillagok közé.

Nem csak Bécset, nem csak a római birodalmat, de az egész keresztyénséget ez a diadalnap mentette meg.

Csak a franczia hírlapok irták e diadalnapról, hogy azt nem Szobieszky fegyvere vívta ki: hanem a pápa ő szentsége hathatós imái az egek urához.

Majd mikor a római császárral találkozni fog, majd mikor az kérdezni fogja tőle: «mivel háláljam meg, hogy megmentetted birodalmamat, koronámat, trónomat?» Akkor lesz ideje azt válaszolni:

Az ebersdorfi mezőn találkozott össze Szobieszky a császárral. A lengyel és osztrák hadsereg közepett lovagoltak egymás felé az ünnepélyes találkozóra. Szobieszky mellett lovagolt a fia, a büszkesége. Azt is be akarta mutatni a császárnak. Az is az ő ügyéért harczolt.

Egy teljes negyedóráig tartott a találkozás. Szobieszky beszélt a császárhoz; üdvözölte, gratulált neki, bemutatta a fiát, – s a császár mindezekre egy szót sem szólt: még csak azt a szót sem mondta neki, hogy «köszönöm!»

Lábjegyzetek.

1) E beszély a márcziusi napok előtt volt írva. Csillagászok csakugyan várják azon nagyszerű üstökös eljövetelét ez évben, mely minden 296-ik esztendőben egyszer kerüli meg a napot. Lángüstöke másfél foknyi tért foglal el az égen s lobog mintha a szél fújná.

Ha eljövend, hála az égnek. Magyarhont úgy fogja találni, mint ki az életet megérdemelte. (1852.)

J. M.

Talán nem voltam rosz próféta. (1894.)

J. M.

2) Egy ily menhely még e században is volt Törökországban, Madara nevű falu, hova azon nők futottak, kik férjeiket elhagyták; néhány évtized előtt, azon híres győzelem után, melyet e falu mellett nyertek az oroszok Redshid basán, pusztult el az asszonygyarmat.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL; EGY ASSZONYI HAJSZÁL ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.